Datasets:

boapps

/

jowiki

like 0

Mercury–Atlas–6

A Mercury–Atlas–6 a Mercury-program harmadik repülése volt űrhajóssal a fedélzeten, egyben az első olyan repülés, amelyben a NASA Föld körüli keringésbe állított egy űrhajót. Az utasától Friendship 7 rádió hívójelet kapott űrhajó 1962. február 20-án startolt Cape Canaveralről, utasa John Glenn – az amerikai tengerészgyalogság berepülőpilótájából az Eredeti Hetek tagjaként űrhajóssá vált ezredes – volt. A felszálláshoz először használták az Atlas-rakétát emberrel a fedélzeten (maga a repülés is leginkább a rakéta korábbi hibáit kijavítandó tesztrepülések csúszásai miatt késett 1962 februárjáig). A repülés három Föld körüli keringésig tartott, 4 óra 55 perc 23 másodperc időtartamban. Az űrhajó egy 32,5°-os pályahajlású, 265×159 km-es ellipszispályán keringett bolygónk körül, 88,5 perc alatt megtéve egy Föld körüli fordulatot. A repülés idejére a NASA egy földi rádióállomásokból és követőhajókból álló, a teljes körre kiterjedő – ám a kört teljesen le nem fedő – követőhálózatot állított fel, amely tartotta az űrhajóssal a kapcsolatot a repülés során. Glenn számos kisebb problémát oldott meg, illetve a repülés nagy részét beárnyékolta az irányítás aggodalma, hogy – egy később tévesnek bizonyult műszerjelzés miatt – a hőpajzs leeshet a légkörbe lépés közben és az űrhajó utasával együtt eléghet. Emellett egy rejtély is felbukkant a repülés során, valahol a Csendes-óceán felett Glenn apró szikrákat látott áramlani az űrhajó körül, amely jelenségre csak a következő repülés során sikerült magyarázatot találni, a napsütés hatására a kabinról leváló apró jégszilánkokban. A leszállás az Atlanti-óceánon történt a harmadik keringés végén, mintegy 64 kilométerrel a tervezett leszállási pont mellett. Glennt a USS Noa romboló vette a fedélzetére. A repülés után John Glenn a NASA Kiváló Szolgálatért kitüntetését kapta meg John F. Kennedy elnöktől, majd több várost érintő utat szerveztek számára. Glenn a repüléssel nemzeti hőssé vált az Egyesült Államokban. ## Személyzet Tartalék személyzet \(1\) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a küldetést is. ## Előzmények Az Egyesült Államok, mint az űrverseny egyik résztvevője 1958-ban indította el a Mercury-programot, amelynek célja a Szovjetunió utolérése és megelőzése volt az űrteljesítmények terén. E célt a frissen létrehozott NASA az első ember világűrbe juttatásával tervezte elérni. Ehhez kifejlesztettek egy vadonatúj űrhajót és a hadsereg, a légierő, valamint a haditengerészet kísérleti programjaiból származó interkontinentális ballisztikus rakétákat alakították át az űrkísérletekhez. Hosszú, és sok esetben kudarcokkal teli tesztsorozat és a program űrugrásokra és orbitális repülésekre megosztását követően 1961 tavaszára érkezett el az idő az első amerikai űrbe bocsátására. Ám a Vosztok–1 és Jurij Gagarin 1961. április 12-i repülésével a szovjetek elvették az elsőséget az USA-tól. Az amerikai elnök nyomására ekkor a NASA is végrehajtotta az első űrrepülést, egy 187 km magasságba emelkedő űrugrást – bizonyítandó az amerikai közvélemény előtt, hogy Amerika is állja a versenyt az űrteljesítmények terén – ám a versenyben ez kevésnek számított, hiszen a szovjetek űrhajósa egy Föld körüli fordulatot is tett. A NASA (és az USA) előtt tehát az az elvárás állt, hogy ők is bemutassanak egy orbitális repülést. ### Atlas rakéta A program talán legfontosabb eleme a hordozóeszköz volt, amely elegendő tolóerejű, hogy feljuttasson a világűrbe egy akkora méretű és tömegű űreszközt, amelyben egy ember utazhat. A Space Task Group számba vette a lehetséges alternatívákat – lényegében a különböző haderőnemek által szolgálatba állított, vagy még szolgálatba állítás előtt álló, de már tesztelés alatt álló ballisztikus rakétákat – és két alternatívát talált: a Légierő igényei szerint megrendelt, a Redstone Arsenal által fejlesztett és Wernher von Braun által tervezett Redstone rakétát és a Consolidated Vultee Aircraft Corporation (Convair) által fejlesztett Atlas rakétát. Az 1,7 km/s égésvégi sebességű Redstone-t tesztekhez és szuborbitális repülésekre szánták, míg az Atlas rakéta (vagy katonai típusjelzése szerint az SM–65 Atlas) volt az egyetlen jelölt az Egyesült Államokban, amely a Mercury űrhajó Föld körüli pályára állítására potenciálisan megfelelt a Mercury-program kezdetén. Igaz, az Atlas még csak a tervasztalon hozta az elvárt paramétereket a döntés idején, a valódi képességet később kellett bizonyítania. Az Atlas egy úgynevezett kerozin-oxigén rakéta volt (azaz üzemanyagként RP–1-es kerozint, oxidálóanyagként cseppfolyós oxigént használt), amelynek első sikeres startja 1957. december 17-én történt még mint hadászati ballisztikus rakéta. A szerkezet tervezési filozófiája egészen egyedi volt, a mérnökök az úgynevezett „gázballon” módszert alkalmazták: az űrhajó tartályai a papírnál is vékonyabb rozsdamentes acélból voltak, és a kiürülésük ütemében 170-413 kPA nyomású héliumgázzal töltötték fel, ami szerkezeti szilárdságot biztosított az egész rakéta számára. Később ez lett a legfőbb problémaforrás az űrkutatási alkalmazások során. A Space Task Group ajánlása alapján ennek az interkontinentális ballisztikus rakétának a kisebb módosításával jött létre az Atlas űrrepülésre alkalmas altípusa, az Atlas LV–3B. Űrkutatási szerepkörben 1958. december 18-án debütált az Atlas, a SCORE műholdat állította Föld körüli pályára. Nem sokkal korábban, 1958. december 8-án adta le a hivatalos megrendelést a NASA a rakétára a Mercury–program számára. Azonban a rakéta kipróbálatlan volta miatt hosszabb tesztsorozatra volt szükség, amivel a megbízhatóságát arra a szintre emelhették, hogy embert ültethessenek az általa hordozott kabinba. #### Mercury–Atlas–1 1960\. július 29-én végezte el az első kísérletet a NASA az Atlas rakéta és a Mercury űrhajó kombinációjával, de a kísérlet kudarcba fulladt, amikor a repülés 58. másodpercében, 9,1 km magasságban a rakéta felrobbant. A célkitűzés a Mercury űrhajó és az Atlas összeépítése, majd felbocsátása során keletkező tapasztalatok összegyűjtése és a repülés során a szerkezet viselkedésének, az azt érő hatások és terhelések megfigyelése volt, első lépésben egy szuborbitális repülésen. Hosszas vita eredményeként a mentőtornyot sem szerelték fel a kabin tetejére, emellett a kabin sem volt teljes értékű, a belsejéből számos berendezés hiányzott. A felbocsátás napjának hajnalán még várni kellett az időjárás jobbra fordulására, de végül ki lehetett adni a startengedélyt és helyi idő szerint 9:13-kor (13:13 UTC) a Mercury–Atlas–1 elstartolt Cape Canaveral 14-es indítóállásáról. 58 másodperccel a startot követően a telemetriai rendszer jelzése szerint az üzemanyagtartály és a cseppfolyós oxigén tartálya közötti nyomáskülönbség megszűnt, majd megszakadt minden kapcsolat az űrhajóval. Szemtanúk robbanásról számoltak be. A Mercury–Atlas–1 megsemmisült és nem lévén mentőrakéta a szerelvényen, a kabin is a robbanás áldozata lett és a rakétával együtt a tengerbe zuhant. #### Mercury–Atlas–2 A cél a Mercury–Atlas–2 repülésen az előző sikertelen repülés megismétlése volt egy alapvető módosítással: az Atlas rakéta kapott egy acélpántot (az űrhajós-szlengben a kötőfék vagy nadrágszíj nevet kapta) megerősítésként, ezzel ellensúlyozva a „vékony falú” változat szerkezeti gyengeségét. A pántot előbb laboratóriumban és szélcsatornában tesztelték és alkalmasnak találták, ennek ellenére sokáig vita zajlott a Space Task Group, a légierő és a Convair között, hogy a megoldás alkalmas lehet-e. Végül a STG és a Convair többségi véleménye alapján javasolták James Webbnek, a NASA újdonsült vezetőjének, hogy engedélyezze a repülést. (Webb pár napos vezetőként felvállalta a kockázatot, hogy a rakéta üzemeltetésében nagyobb tapasztalattal bíró és a kísérletet ellenző Légierő véleményével szembemegy és egy esetleges kudarc összes következményét magára és a NASA-ra vonja.) A döntés alapján 1961. február 21-én startolt a második Mercury–Atlas teszt és egy sikeres szuborbitális repülést teljesítettek általa a mérnökök. A rakéta helyi idő szerint 9:12-kor (13:12 UTC) hagyta el az indítóállást és a teljes felszállási folyamat (a felszállás, a maximális dinamikus terhelés elérése, a fokozatleválás, majd a hajtóművek leállása és a kiégett rakétafokozat leválása) körülbelül 2 perc alatt futott végig és minden rendben zajlott, az erősítő acélpánt is bevált, mint megoldás. A kabin 17 perc 59 másodpercig repült, ezután 2305 km-re a starthelytől csobbant az Atlanti-óceánba. A kijelölt leszállási térségben az USS Donner hadihajó várta és emelte ki a vízből az űrhajót. A repülést követő sajtótájékoztatón Robert Gilruth „nagyon sikeres tesztként” jelentette be a repülést. #### Mercury–Atlas–3 Az első sikeres Atlas rakéta tesztet követően megkezdődött a következő teszt előkészítése. Az biztossá vált, hogy erre a tesztre a D-100-as gyártási számú, továbbfejlesztett rakétát használják majd – a 8-as számú Mercury kabinnal. A továbbfejlesztés a rakéta oldalfalának vastagabb anyagra cserélése volt, amely nagyobb szerkezeti stabilitást ígért, kiküszöbölendő a Mercury–Atlas–1 ilyen okból történt balesetét. Az eredeti tervek szerint az Atlas egy hosszú röppályájú ballisztikus repülésre vitte volna a Mercury kabint az Atlanti-óceán felett (a Mercury-Redstone űrugrások 400-500 kilométeres repülése helyett 2000-2500 kilométerre), ám Gagarin repülését követően teljesen átírták a repülési tervet és immár egy egy fordulatos orbitális út került a tervekbe. Az űrhajóba ezen kívül egy robot űrhajóst is ültettek, „aki” amellett, hogy különböző műszereket fogadott a testébe, a repülés során fellépő terhelések mérésére egy speciális szivattyúrendszerrel a légzés imitálására is képes volt, így tesztelve az életfenntartó rendszer működését is. A „B-terv” szerint, ha az Atlas rakéta nem érte volna el a megfelelő sebességet, akkor a repülés bárhol megszakítható lett volna az Atlanti-óceán felett és átalakult volna az eredetileg tervezett szuborbitális repüléshez legalábbis hasonló küldetéssé. Különösebb késedelmek nélkül 1961. április 25-én, helyi idő szerint 11:15-kor (15:15 UTC) startolt a Mercury–Atlas–3, ám az irányítórendszer hibája folytán – az űrhajó egyenesen felfelé repült és nem állt rá a pályagörbére – az önmegsemmisítővel meg kellett semmisíteni a repülés 43. másodpercében. Az egyetlen jól működő egység a mentőrakéta volt, amely az Atlas felrobbantása előtt automatikusan leválasztotta a Mercury-t, hogy az később az óceán vizére ereszkedjen. Az Atlas roncsainak egy, az irányító rendszerét is tartalmazó részét két hónappal később megtalálták a lezuhanás helyén, mélyen az iszapba ágyazódva, ami lehetővé tette a hiba okának feltárását. #### Mercury–Atlas–4 A Mercury–Atlas–3 kudarca alaposan átírta a terveket a következő repülésre. Az eredeti tervekben még az szerepelt, hogy az előző űrugrást ismétlik meg egy majommal a fedélzeten, majd később ez úgy módosult, hogy a majom helyét egy robot űrhajós veszi át és a repülés is 3 Föld körüli fordulatos lesz és mindezt még 1961. áprilisában végrehajtja a NASA. Aztán a MA–3 kudarca, majd az Atlas gyártásának sorozatos késedelmei miatt a kísérlet ideje halasztódott és a repülési terv is átalakult. Ráadásul a repülésre kijelölt 9-es számú Mercury kabinnal kapcsolatban is szokatlan döntés született: a MA–3 tengerbe zuhant 8-as számú kabinját kihalászták a tengerből, a szükséges javításokat, alkatrészcseréket elvégezték rajta és ezt építették az Atlas rakéta tetejére. Ezt követően gyári hibás tranzisztorokat találtak a gyártóüzemben és fennállt a gyanú, hogy ilyenek kerülhettek az Atlasba, sőt az űrhajóba is, ezért a már összeszerelt űrszerelvényt visszavonták a hangárba és újra szétszerelték. A NASA ekkor a lehető legalaposabb átvizsgálást rendelte el, mivel az USA már a késlekedést is csak nehezen engedhette meg magának az űrversenyben – kiváltképp Gagarin és Tyitov teljesítménye után –, de a kudarcot még kevésbé. Az átvizsgálások is hosszan késleltették a startidőpontot, közben belefutottak a hurrikánszezonba, kétszer is hurrikán miatt le kellett állítani az előkészületeket. Az új tervek szerint a Mercury–Atlas–4-nek nem szuborbitális, hanem orbitális repülést kellett teljesítenia, igaz csak 1 Föld körüli fordulattal. Ezalatt megfigyelhették a rakéta és az űrhajó viselkedését a teljes startfolyamat alatt (illetve a rakétáét még 3 napig, amíg a természetes fékeződés vissza nem hozta az atmoszférába). Lényegében minden (a gyorsítás, a rakéta leválása, a fékezés, a visszatérés) nagyon hasonló volt az űrugrásokhoz, csak minden nagyobb skálán történt, nagyobb terhelés érte a szerkezetet, a hőpajzs jobban felhevült, illetve a tengerre kirendelt kutató-mentő egységeknek nagyobb területet kellett lefedniük. Végül 1961. szeptember 13-án startolt a negyedik Mercury–Atlas űrszerelvény és sikeres repülésen 1 Föld körüli keringést tett. A start utáni legnagyobb kérdés az volt, hogy a megvastagított oldalfal nyújtotta szerkezeti erősítés elegendő lesz-e a rakétánál. Az első másodpercekben ugyan komoly vibrációt mértek a műszerek, de a rakéta mind ezt a terhelést, mind a később jelentkező maximális dinamikus nyomást (a max. Q-nak nevezett legnagyobb légellenállási terhelést) jól bírta. Az űrszerelvény néhány repülési paraméterben alul vagy felül teljesített és végül a tervezettől kissé eltérő, de megfelelő pályára állt a Föld körül. A keringés során egyedül az oxigénellátó rendszerben figyeltek meg rendellenességet, a majd az űrhajós létfenntartásához szükséges gáz sokkal gyorsabban fogyott (felhasználó híján nyilvánvalóan egy kisebb szivárgás miatt), mint a tervezett volt. A többi rendszer kielégítően működött. Az egyetlen keringés végén Hawaii térségében az irányítás fékezőrakétákkal lelassította az űrhajót és a kabin megkezdte a légkörbe való visszatérést. 1 óra 49 perc 20 másodperces repülés után 176 kilométerre a Bermuda-szigetektől szállt le, ahol az USS Decatur romboló vette a fedélzetére. A repülés sikeres volt, a későbbi analízis minden műveletet kielégítőnek ítélt. ### Űrugrások A NASA az orbitális repülések előkészületeinek sorozatos problémái és az ebből fakadó késlekedés miatt egy alternatív lehetőség irányába fordult, amely egyrészt olcsóbb teszteket tett lehetővé, másrészt hamarabb lehetett általa egy űrrepülést kivitelezni. Ez a lehetőség a szuborbitális repülés, vagy más néven az úgynevezett űrugrás volt (igaz ez a metódus inkább szólt a laikus közvéleménynek, mintsem kecsegtetett igazi sikerrel, mivel az így felbocsátott űrhajó nem végzett igazi űrrepülést – amelynek a szabályait a FAI fektette le és legalább egy Föld körüli fordulatban jelölte meg a minimumot – hanem csak az elméleti értelemben meghúzott 100 km-es magassági határon lépett át). 1961 elejére véglegessé is vált, hogy a programot kétfelé ágaztatják és először ezzel a módszerrel fognak próbálkozni, miközben párhuzamosan folyik tovább az orbitális repülés előkészítése és az ahhoz szükséges fejlesztések. Ezért az űrhajó és az űrugráshoz elegendő teljesítményű Redstone rakéta kiválasztása mellett 3 főt jelöltek ki legénységi kiképzésre. Alan Shepard lett az elsődleges jelölt, míg első tartaléka Gus Grissom, második tartaléka John Glenn lett. Aztán Jurij Gagarin egy Föld körüli fordulatos repülése világossá tette, hogy az USA továbbra is lemaradásban van a Szovjetunióval szemben az űrversenyben és az űrugrás nem lesz elegendő válaszlépés a szovjet teljesítményre, mindenképpen szükség lesz amerikai űrhajóst is Föld körüli pályára küldeni. A gyors – bár gyenge – válasz reményében nem szakították meg az űrugrások előkészítését sem, John F. Kennedy sürgetésére a lehető leghamarabb felbocsátották az első embert szállító Mercury űrhajót. 1961\. május 5-én a NASA el is végezte az első éles kísérletet az űrugrással a Mercury–Redstone–3 repülésen és Alan Shepard személyében egy 15 perc 22 másodperces repülésen az első világűrt járt amerikait ünnepelhette a közvélemény. Shepard Cape Canaveralről startolt, majd 487 km-rel távolabb szállt le az Atlanti-óceánra. A repülés néhány probléma (például a vizeletgyűjtő rendszer űrruhába építésének elmaradása és a hosszadalmas várakozás miatt az űrhajós kénytelen volt bevizelni, vagy a leszálláskor a műszerek tévesen jelezték a hővédőpajzs leválását) ellenére teljes sikert hozott. Az Egyesült Államok is fel tudott mutatni egy komoly űrteljesítményt, amelyre alapozva Kennedy elnök politikai támogatást tudott szerezni az űrverseny prolongálására az Apollo-program életre hívásával. Az űrverseny logikája mind a szovjet, mind az amerikai oldalon megkövetelte, hogy egy-egy teljesítményt meg kellett ismételni (bizonyítandó, hogy az első próbálkozás sikere nem a véletlen műve volt), ezért a NASA egy második űrugrást is tervezett, hat héten belül az elsőhöz képest. 1961. július 21-én ezt a második űrugrást is végrehajtotta a NASA a Mercury–Redstone–4 repülésen, Gus Grissommal a fedélzeten egy némileg továbbfejlesztett űrhajóval. A repülés maga problémamentesen lezajlott, ám a leszállás után, a vízen a mentőegységekre váró űrhajó új fejlesztésű, lerobbantható kabinajtaja véletlenszerűen kirobbant a helyéről, az űrhajóba víz tört be és a helikopteres kiemelési kísérlet ellenére rövid időn belül elsüllyedt. (A kabint 38 év múltán Curt Newport emelte ki egy, a Discovery Channel tévécsatorna által szponzorált expedíción.) Alig két héttel Grissom repülése után azonban a Szovjetunió felbocsátotta a Vosztok–2-t, fedélzetén German Tyitovval, aki 17 Föld körüli fordulatot tett meg egy több mint egy nap hosszúságú repülésen. A NASA számára ezzel világossá vált, hogy a szovjetek mennyivel előttük járnak és a tervezett további űrugrásokat törölték, hogy minden erőforrásukat az orbitális Mercury repülésre, annak mielőbbi indítására fordítsák. ### Enos, a csimpánz repülése Az Atlas rakéta megbízhatatlansága miatt – és az időbeli csúszás ellenére – a NASA vezetése úgy döntött, hogy mielőtt egy űrhajóssal a fedélzeten indítana el egy űrhajót a Föld körüli pályára, az űrugrásoknál alkalmazott menetrendet alkalmazza és előbb egy csimpánzzal végeznek tesztrepülést. Ehhez felkészítettek egy Atlas rakétát (Atlas 93-D) és egy Mercury űrhajót (9-es számú) a repülésre, valamint Cape Canaveralre telepítettek a Holloman légibázisról egy öt majomból és felkészítőikből, állatorvosokból álló csoportot. A majmokkal egy úgynevezett négy problémás ciklust gyakoroltattak, amely az űrbeli munkavégzést szimulálta és amelyet majd később az űrrepülésen is kellett végezniük. Ebben a majmoknak különböző fényjelekre kellett jobb vagy bal mancsukkal meghúzni két kart a felvillanó fényeknek megfelelően, a téves választ gyenge áramütéssel büntette a rendszer. Aztán egy zöld fény felvillanását követően húsz másodperc késleltetéssel kellett egy kart lenyomni, amely után vizet kapott a majom (ezt nem kísérte áramütés, ha nem sikerült, ám addig kellett ismételni, amíg nem volt helyes az időzítés). Harmadikként pontosan 50-szer kellett egy kart meghúzni, amire egy banándarabot kapott a majom. Végül a negyedik tesztben háromszögeket, négyzeteket és köröket villantott fel a kijelző (hármat egy sorban, két egyformát és egy különbözőt), az alanynak ki kellett választania a sorba nem illő szimbólumot, természetesen ismét áramütéssel büntetve a tévesztést. Az ötfős majomcsoportból az orvosok végül Enost, a hím csimpánzt választották ki (Az Enos héberül és görögül „embert” jelent, előtte csak lajstromszámon, 81-es csimpánzként tartották számon a repülésre kijelölt egyedet). A Mercury–Atlas–5 1961. november 29-én szállt fel és rendben pályára állt a Föld körül, csak kisebb érzékelőhibák merültek fel, amelyek nem befolyásolták a repülést érdemben. Enos a kiképzésének megfelelően folytatta a gyakorlatokat a fenti négy problémás ciklusban. A második keringésben azonban sorozatos problémák kezdtek felmerülni. A kellemetlenebbik az volt, hogy a majmot akkor is áramütéssel kezdte büntetni a rendszer, amikor az helyesen válaszolt, így a teszt kezdett hamis eredményeket hozni, valamint amikor a majom dühében letépte az életfunkciókat mérő szenzorokat, az orvosi adatok gyűjtése meg is szűnt. Azonban ennél komolyabb probléma volt az egyik kormányfúvóka hibája. Egy, az üzemanyag vezetékbe jutott fémszilánk miatt a fúvóka rendellenesen működött, ezért az űrhajó térbeli helyzete eltért a megfelelőtől. Az automatika ezt időről-időre a többi fúvókával korrigálta, ám ez a vártnál több üzemanyag felhasználását eredményezte. A hiba azzal fenyegetett, hogy a tervezett harmadik keringés végére kifogy a kormányfúvókákat működtető hajtóanyag és a fékezéshez nem lehet megfelelő helyzetbe állítani az űrhajót és így nem lehet a tervezett időben lehozni a pályájáról. Chris Kraft, a repülés vezetője ezért a második keringés végén úgy döntött, hogy lerövidítik a repülést és lehozzák Enost. A leszállás tökéletesen sikerült, a Mercury űrhajó az Atlanti-óceánon szállt le két keringés, 3 óra 20 perc 59 másodperc repülés után, Bermuda szigete mellett. Az utólagos értékelések sikeresnek ítélték az utat, így a teszt megnyitotta az utat az emberrel végzett orbitális repülés előtt. ### Legénységválasztás A világ első űrhajósának kiválasztásához szükséges követelményrendszer meghatározását követően egy többlépcsős kiválasztási folyamat ment végbe 1959. február-március időszakban. A kiválasztás végén hét űrhajóst – a Mercury Hetek nevű csoportot – mutatott be a sajtó Washingtonban, mint Amerika újdonsült űrhajósjelöltjeit, majd ez a 7 fő kezdte meg a szerteágazó gyakorlatokból (tantermi foglalkozásokból, centrifugatesztekből, hőkamrás gyakorlásokból és repülési tréningekből) álló kiképzést. Még korábban, az űrugrásokat megelőzően egyfajta „informális erősorrend” alapján választották ki Robert Gilruth Alan Shepardot, Gus Grissomot és John Glennt az űrugrások gyakorlására. Előbb Shepard, aztán Grissom teljesítette a maga repülését és az űrhivatal elég sikeresnek ítélte a kísérleteket, hogy törölje a további ilyen profilú repüléseket. A leggyakorlottabb űrhajósnak John Glenn számított, aki a Mercury-Redstone–3 második, aztán a Mercury–Redstone–4 első számú tartalékaként a legtöbb szimulációt teljesítette. A logikus lépés a leggyakorlottabb kiválasztása volt a következő repülésre. Gilruth a Mercury–Atlas–5, Enos csimpánz sikeres repülésének végén tartott sajtótájékoztatón jelentette be 1961. november 29-én a következő két, immár orbitális repülés űrhajósait. A Mercury–Atlas–6 kijelölt űrhajósa John Glenn, tartaléka Scott Carpenter, a Mercury–Atlas–7 első számú jelöltje Deke Slayton, tartaléka pedig Wally Schirra lett. Ahogy korábban a két Mercury űrugrónak, úgy Glennek is megvolt az előjoga, hogy hívójelet válasszon magának, ezzel automatikusan az űrhajóját is elnevezze. Glenn szerette volna bevonni a gyermekeit a névadásba, akik szívesen segítettek nevet keresni apjuk űrhajójának. Az űrhajós egyetlen szabályt állított: „a névnek jelképeznie kell hazánkat és ahogy a világ többi része iránt érzünk”. Dave és Lyn számos alternatívát írt egy füzetbe (pl. Columbia, Endeavour, America, Magellan, mi, remény, harmónia és kedvesség), de a lista elején a Friendship (barátság) állt. Ezt egészítette ki a 7-es számra (amely az Eredeti Heteket jelképezte). Így állt össze a Friendship 7 hívójel. ### Starthalasztások A repülés időpontja nagyon fontos volt az amerikai közvélemény számára, „elvárás” volt a NASA felé, hogy még 1961-ben – Gagarin repülésével egy évben – megtörténjen a start. A rakétafejlesztés elhúzódása miatt ez azonban nehezen kivitelezhetőnek tűnt, a NASA is csak egy erőtlen kísérletet tett, hogy az év vége előttre jelöljön ki startidőpontot: 1961. december 5-én hírül adta a sajtónak, hogy „valamikor ez év végén, vagy jövő év elején” kívánja végrehajtani a repülést. Két nappal később egy második bejelentésben konkrétan a start 1962-es év elejére való halasztását jelentették be. Az első hivatalosan kijelölt startdátum 1962. január 27. volt (bár a NASA már január 23-án elindította volna az űrhajót, de az időjárásjelentések miatt ezt naponta halasztották el), amikor a statfolyamatot elkezdték. Glenn benn ült már az űrhajóban, amikor a repülésirányítás 20 perccel a start előtt állította le a startfolyamatot a Cape Canaveral feletti eget takaró és oszlani nem akaró felhők miatt. Az új startot február 1.-re halasztották, addig leeresztették az üzemanyagot és a cseppfolyós oxigént a tartályokból. Január 30.-án ismét elkezdték a tartályok feltöltését a másnapi starthoz, amikor egy technikus üzemanyagot talált az üzemanyag- és az oxigéntartályok válaszfalai között. A mérnökök legalább 10 napra tették a javítási időt, emellett a mentésre és követésre kirendelt erők (24 hajó, több mint 60 repülőgép, körülbelül 18 000 ember) koordinálását végző parancsnok is hosszabb időre tette a csapatok újraszervezését, így február 13. utánra tették a következő lehetséges startot. Azonban két héttel később az időjárás volt ismét alkalmatlan. Február 14-én az időjárás-jelentésre alapozva ismét halasztásról döntöttek, majd február 16-án további 4 napos halasztással, február 20-ra jelölték ki a legkorábbi startot. ## A repülés ### Startelőkészületek A repülés közvetlen előkészületei több szálon indultak el. Először az űrhajó előkészítése kezdődött el, hivatalosan 390 perccel a tervezett startidőpont előtt, amikor behelyezték a mentőtorony rakétáinak indítótöltetét. Ekkor kiürítették a rakéta szereléséhez használt és egészen a legutolsó percekig az Atlas felkészítéséhez is használt szerelőállványt, majd áram alá helyezték az űrhajót (hogy leellenőrizzék, nem lép-e működésbe véletlenül valamelyik pirotechnikai töltet). A sikeres tesztet követően a technikusok visszatértek a szerelőállványra és hozzáláttak a T-250 percnél előírt kormányfúvóka teszthez, amelynek során kipróbálták az űrhajó kormányrendszerét. A következő lépés az űrhajós fogadása és az űrhajó végső felkészítése volt (Glenn T-120 percnél kellett beszálljon a Friendship 7-be, addig a tartalékűrhajós a műszerfal összes kapcsolóját a megfelelő állásba állította egy ellenőrzőlista alapján). A kabinajtót 90 perccel a start előtt zárták volna rá Glennre, ám ekkor egy hiba lépett fel, az egyik záróretesz eltört, ezért az addig becsavarozott rögzítéseket ki kellett csavarozni és a rossz reteszt kicserélni. Ez egy 40 perces leállást okozott a visszaszámlálás folyamatában. A kabinajtó zárása után T-90 és T-55 perc között további ellenőrzések következtek, valamint ismét kiürítették és végleg elvontatták a rakéta mellől a szerelőállványt. T-45 percnél ismét leállt a visszaszámlálás és 15 perc alatt betöltötték a hajtóanyagot az Atlas tartályaiba. 35 perccel a start előtt megkezdődött a cseppfolyós oxigén betöltése, ám T-22 perckor a betöltésre használt szivattyú meghibásodása miatt egy 25 perces leállás következett be. T-10 percnél az űrhajót átkapcsolták belső áramforrásra (saját akkumulátoraira), megszüntetve a külső árambetáplálást. 6 perc 30 másodperccel a start előtt egy 2 perces leállás következett a bermudai követőállomás számítógépének újraellenőrzése miatt. Az Atlast T-3 percnél kapcsolták külső áramforrásra, lényegében e pillanattól volt teljesen repülőkész az űrszerelvény. T-35 másodpercnél az űrhajó köldökzsinórja is levált, megszüntetve a még fennálló adatkapcsolatot, illetve az akkumulátor töltését, valamint a túlfeszültség védelmet. T-0-kor beindult az Atlas főhajtóműve. A startelőkészületek másik szála az űrhajós felkészítése volt. Glennt hajnali 2:20-kor ébresztették, majd rögtön utána reggelizni vitték. A menü a már Shepard repüléséhez összeállított és még a Space Shuttle programban is alkalmazott, ún. tradicionális űrhajós reggeli volt: bacon szalonnába göngyölt steak, rántotta, pirítós, narancslé és kávé. (A menü egyébként orvosi szempontok alapján állt össze: a zöme fehérje volt, amely lassabban szívódik fel a szervezetben, hosszabb ideig látva el energiával azt, illetve az ételek kis rosttartalma miatt lassabb az emésztési folyamat, így kisebb eséllyel kellett szembenézni a problémával, ha az űrhajósnak a repülés alatt esetleg székelnie kellett volna). A reggeli után 3:05-kor Glenn átesett egy utolsó orvosi vizsgálaton. Ezután már az S-hangárban folytatódott az előkészület, amikor az űrhajós testére ragasztották az életfunkció érzékelő szenzorokat és segítettek belebújni a Mercury űrruhába. 5:01-kor jelentették az irányításnak, hogy Glenn a kisbuszban ül és elindultak a 14-es indítóállás felé. 5:17-kor érkeztek a rakétához, ahol T-120 percnél tartott a visszaszámlálás. ### Start A Mercury–Atlas–6 1962. február 20-án, keleti parti idő szerint 9:47:39-kor (14:47:39 UTC) hagyta el a 14-es indítóállványt. Az irányítás is úgy látta és Glenn is azt jelentette, hogy minden rendszer tökéletesen működik. Fél perccel az elemelkedést követően a rádió követőhálózat ráállt az űrhajó rádió transzponderének jelére. A vibráció egyre növekedett az úgynevezett max-q (legnagyobb dinamikus nyomás, azaz amikor a légellenállás a legnagyobb nyomást fejtette ki az űrhajóra) eléréséig, ahol Glenn higgadtan csak annyit jelentett a rázkódásról: „...egy kissé göröngyös errefelé...”. A max-q elérése után a repülés simábbá vált, majd a következő esemény 2 perc 14 másodperccel a start után az emelkedés első szakaszában használt gyorsítóhajtóművek leállítása, majd leválasztása volt. Húsz másodperccel később a kabin csúcsán lévő mentőtorony is leválasztásra került. A mentőtorony leválása után volt először lehetősége Glennek megpillantani a horizontot is. Nem sokkal később a főhajtómű is leállt és egyben az összes vibráció megszűnt, Glenn simán repült tovább. A gyorsítás majdnem tökéletesre sikerült, a sebesség mindössze 2 m/s-mal maradt el a tervezettől. Végül a rakéta is leválasztódott az űrhajóról (az egyetlen apróbb hiba ekkor merült fel: a leválasztás ugyan pontosan megtörtént, ám a rakéta és az űrhajó eltávolodását célzó művelet 2,5 másodpercet késett). Az irányítás tudatta az űrhajóssal, hogy a pályaadatok alapján legalább 7 keringésig fenntarthatónak tűnik az orbitális repülés (kicsit később a Goddard űrközpont komputeranalízise 100 keringésre tette a repülés elméletileg lehetséges hosszát). A keringés az eltávolodási művelet kisebb hibájából fakadóan nem kezdődött tökéletesen, a kabin forogni kezdett a hossztengelye körül. A kormányrendszer elkezdte stabilizálni a forgást, ám 38 másodpercbe tellett, mire az űrhajó a tervezett módon kezdett repülni a pályáján, a manőver viszont felemésztette azt erre a célra szánt hajtóanyag 8%-át. A következőkben az irányítás arra kérte Glennt, hogy nézzen ki az ablakon és próbálja megpillantani a leválasztott Atlast. A vizuális teszt sikeres volt, Glenn megpillantotta a lassan tovapörgő Atlast. Ekkor az irányítás arra kérte az űrhajóst, hogy próbálja megbecsülni az Atlas távolságát. Ahogy Glenn sorolta a becsült távolságadatokat, az irányítás összevetette azokat a radarmérésekkel és egyezőséget tapasztaltak. ### Első keringés Glenn űrhajója 7,842 km/másodperces sebességgel kezdte meg a keringést és az űrhajós érzékelni kezdte a súlytalanságot, amit kifejezetten kellemesnek talált. Az első feladatok az űrhajó műszereinek figyelése, a földfelszín megfigyelése és a rosszullét (a későbbi űrbeli mozgásbetegség néven azonosított szédülés, hányinger) elkerülésére előírt tornagyakorlatok voltak. A földfelszínt nemcsak vizuálisan figyelte, hanem egy kamerával is megörökítette (külön könnyebbség volt számára, hogy amíg a műszerfalon kellett állítania valamit, addig a súlytalanságban egyszerűen csak lebegni hagyta a kamerát így a két művelet között időt spórolhatott). A rosszullét elkerülésére irányuló testmozgást elővigyázatosságból iktatták a programba, mivel a Vosztok–2 repülésről nyilvánosságra került adatok szerint German Tyitov diszkomfort érzésről panaszkodott, bár azt is csak a 6. keringéstől kezdődően, míg Glenn a tervek szerint ettől sokkal előbb le is szállt. Mire Glenn befejezte az űrhajó rendszereinek ellenőrzését, addigra a Kanári-szigetek felett járt (és jelentette, hogy kicsit le van maradva az időtervhez képest, de a rendszerek jól működnek)), majd az űrhajó nagyjából negyed óra alatt átszelte az Atlanti-óceánt. Afrikát elérve Nigéria felett Glenn jelentette, hogy nagy porviharokat lát odalenn. Ekkor érkezett el az első komolyabb feladat ideje is, Glennek manuális kormányzással kellett változtatnia az űrhajó pozícióján. Az űrhajó orrával egy teljes fordulatot írt le, közben azt tapasztalta, hogy a műszerek mást mutattak, mint amit az ablakon keresztül látott. A következő esemény az Indiai-óceán felett következett, az űrhajó megközelítette az éjszakai félgömböt és az űrhajós megfigyelhette élete első űrbeli naplementéjét, közben rádión leírta az irányítás számára a látványt: az ég teljesen fekete volt, egy vékony kék szalaggal díszítve. Glennek a feladat szerint a sötétbe burkolózó félgömb felett is meg kellett próbálnia kivenni különböző lehetséges látnivalókat, így az állatövi fényt, csillagokat és felszíni alakzatokat. A zodiákus fény nem látszott számára, és amikor a felszínen is megpróbált kivenni alakzatokat, csak rétegfelhőket tudott kivenni a magas légkörben, amelyek a holdfényt verték vissza. Ezek a felhők egyúttal megakadályoztak egy vizuális kísérletet is: az egyik rádiókövetésre kiküldött hajóról jelzőfényeket lőttek fel, hogy látja-e az űrhajós, de a felhők miatt ez nem volt sikeres. Az éjszakai félgömb következő állomása Ausztrália volt, ahol Mucheában, egy rádióvevő állomáson Gordon Cooper teljesített szolgálatot és hosszasan beszéltek Glenn élményeiről és megfigyeléseiről. Ausztrália új megfigyelni valóval szolgált, a keleti parton fények rajzoltak ki egy várost (Cooperrel közösen találták ki, hogy Perth és Rockingham lehetett). A megfigyeléseket segítette, hogy a repülés hírére Perth – és más tengerparti városok – lakói felkapcsolták lámpáikat, hogy minél jobban kivilágítsák a várost az űrhajós megfigyelései számára, illetve a Rockingham melletti Kwinana olajfinomító is felkapcsolta az összes fényeit. Túlrepülve Ausztrálián Kiribatihoz közeledve ért véget az űrbeli éjszaka, ahol előbb a napfelkeltét figyelte meg Glenn, aztán egy különös jelenség is feltűnt. Glenn jelentette, hogy ezernyi apró szikra veszi körül a kabint, amelyeket „szentjánosbogárnak” keresztelt az űrhajós. Glenn: Itt a Friendship 7. Megpróbálom leírni mibe kerültem itt. Egy csomó valamiféle apró részecske felhőjébe kerültem, amik világítanak, mintha foszforeszkálnának. Sohasem láttam ehhez hasonlót. Szinte körbevesznek. Elhúznak a kabin mellett és úgy néznek ki, mint apró csillagok. Záporoznak a kabin mellett. Glenn: Örvénylenek a kabin körül és elhúznak az ablak előtt és ragyogóan fénylenek. Nagyjából 7-8 lábnyira lehetnek tőlem, de egész a kabin alatt is látom őket. CAPCOM: Vettem, Friendship 7. Hallasz esetleg valamit, hogy hozzáérnek a kabinhoz? Vétel. Glenn: Negatív, negatív. Nagyon lassúak, nem távolodnak gyorsabban, mint 3-4 mérföld/óra. Nagyjából azonos a sebességük, mint nekem. Csak éppen hogy egy kicsit lehetnek lassabbak, mint én. Vétel. Glenn: A mozgásuk más mint az enyém mivel körberepülik a kabint, aztán eltűnnek a szem elől. Az irányítás aggódott, hogy esetleg a hőpajzs sérülhetett meg és annak a darabjait lehet látni a kabin mellett elrepülni, de igazi magyarázat nem volt a jelenségre, mivel látszólag nem az űrhajóból eredtek a szikrák. Ahogy továbbrepült az űrhajó a Csendes-óceán felett és egyre hosszabb ideje sütötte a nap, a jelenség megszűnt. Hosszú ideig rejtély maradt az űrbeli „szentjánosbogár rajzás”, csak a második repülés utáni elemzésben sikerült megfejtést találni, amikor Carpenter is jelentette, hogy „hópelyheket” lát, amelyek azonos módon viselkedtek Glenn szikráival. A szentjánosbogarak vagy hópelyhek apró, a kabin külső falára fagyott jégcseppek voltak, amelyek a napfény hatására leváltak a kabin faláról és a napsütésben világítani látszottak. A rádiós követő hálózat nem fedte le a teljes földgömböt a repülés idején, ezért a hálózatot alkotó állomások (földi rádióantennák, követőhajók) „kézről-kézre adták” Glennt. A következő állomás Hawaii volt, ahol kellemetlen meglepetésre az adást egy másik rádióadás zavarta meg (forrását sosem sikerült felfedni). Hawaii után már az amerikai kontinens következett, a mexikói követőállomással beszélgetett Glenn és rossz hírt közölt, az egyik kormányfúvóka (az oldalirányú mozgást végző) nem működött megfelelően és ez innentől így is maradt a repülés végéig (ez egyben bizonyos mértékig jó hír is volt, mivel egy hasonló probléma miatt kellett Enost lehozni egy repüléssel korábban és az irányítás akkori véleménye szerint azt a problémát egy ember megoldotta volna, most eljött az ideje e feltételezés bizonyításának). A keringést azonban egy még rosszabb hír zárta. Amikor Florida közelébe ért Glenn, az egyik mérnök rossz adatokat kapott a telemetriai rendszerből az úgynevezett „51-es részegységtől”, azaz a leszállócsomagtól (a leszállócsomag a hőpajzs és egy hevederekkel a hőpajzson kívülre rögzített szerkezet volt, amely a fékezőrakétákat foglalta magában, amelyek a leszálláskor a légkörbelépéshez megfelelő sebességre lassították a kabint). A műszerek „nyitott állapotot” mutattak, ami azt jelentette, hogy nincs rögzítve a csomag és akár a fékezéskor, akár a légkörben fellépő légerők hatására az űrhajó elhagyhatja a hőpajzsát és a fékezőrakétáit. Az irányítás nem szólt Glennek a problémáról, csak utasította a követőállomásokat, hogy különös figyelmet szenteljenek a leszállócsomagról érkező adatoknak és említsék meg a pilótának, hogy a leszállócsomagot manuálisan leválasztó kapcsolónak „off” pozícióban kell lennie. ### Második keringés A második keringés a leszállócsomag problémájával terhelten kezdődött. Glenn hamar rájött, hogy baj van, mivel minden rádióbeszélgetés a leszállócsomag kapcsolójának állapotával foglalkozott. Közben az irányítás a problémán dolgozott és felhívták Max Faget-et, az űrhajó főtervezőjét Houstonban tanácsért, aki azt javasolta, hogy először is mindent tegyenek úgy, mintha a rendszer tökéletes lenne (a repülésnek abban a szakaszában úgysem volt más választása az irányításnak). Előbb végezzék el a fékezést, ha ez nem működne a rakétákban levő szilárd hajtóanyag fel fog robbanni, ha rendesen működik, akkor már nincs akkora jelentősége, hogy a helyén marad-e, vagy leválasztják, viszont ha a helyén marad, a hevederek maradnak az egyetlen lehetőség a hőpajzs helyén tartására (elemzések azt mutatták, hogy mire a szíjak átégtek volna, a légellenállás keltette nyomás elegendő lett volna, hogy a helyén tartsa a hőpajzsot). A végső döntés ez is lett: a tervvel ellentétben a leszállócsomagot nem választották le. Természetesen a kockázat megmaradt, hogy az el nem égett szilárd hajtóanyag robbanása kárt tesz a hőpajzsban, vagy amikor a hevederek szükségszerűen átégnek, a hőpajzs nem esik-e le magától idő előtt. Az űrhajós számára a második keringés viszonylag eseménytelenül indult: a meghibásodott kormányfúvóka miatt időről-időre változtatni kellett az űrhajó helyzetén, majd az ablakon át felhőket fotózott az alant elhaladó óceán felett, közben megállapította, hogy a szikrák nem a kormányhajtóművek működésével állnak kapcsolatban, aztán mókás epizódként egy elkóborolt csavar kezdett lebegni kabinban. Az újabb kisebb hibára sem kellett várni sokat, a nigériai és zanzibári követőállomások a másodlagos oxigén rendszerben tapasztaltak egy hirtelen 12%-os nyomásesést. Amikor ismét az Indiai-óceán fölé ért, újra egy vizuális kísérletet kellett volna elvégezni, amelyben egy rádiókövetést végző hajó tűzijátékot lőtt fel (eredetileg felbocsátott léggömbök is szerepeltek volna a kísérletben, ám a felhők miatt ezt eleve elvetették). Glennek ezúttal sem sikerült megfigyelni semmit, csak a felhőkön átvilágító villámokat látott. Ausztráliát elérve a kabinhőmérséklettel támadtak problémák, elkezdett csökkenni a belső hőmérséklet. Glenn kényszerűen feljebb vette az űrruha belső hőmérsékletét, amit ő „kényelmesen melegnek” jelentett, ám a valóságban éppen a kényelmetlenül hideg határán egyensúlyozott a fűtés-hűtéssel a repülés végéig. Hamarosan újabb gond lépett fel. Az állandó korrekciók miatt a kormányzáshoz használt hidrogén peroxid hajtóanyag komolyan megfogyatkozott, ezért az irányítás úgy döntött, hogy Glenn ne folytassa a térbeli helyzet folyamatos korrigálását, hanem hagyja a pályáján az eddiginél jóval nagyobb határok között sodródni az űrhajót. Mivel a tájékozódást akadályozta a döntés pillanatában fennálló pozíció, ezért Glenn egy kicsit bólintásba kormányozta az űrhajót, hogy a horizontot jobban láthassa. A továbbiakban sokkal kevesebb korrekciót hajtott végre az űrhajós, de még így is magas volt az üzemanyag felhasználás. ### Harmadik keringés A harmadik keringés már viszonylag eseménytelenül telt. Ezúttal is kudarcot vallott a felhőzet miatt az Indiai-óceánon járőröző USNS Costal Sentry által felbocsátott ballonok megfigyelése. Tréfás epizód volt, amikor ismét Ausztrália fölé érve Glenn megkérte a CapCom-ot, hogy jelentse Davis Shoup tábornoknak, a tengerészgyalogság parancsnokának, hogy ezennel teljesítette a pilóták számára minimálisan előírt havi négy órányi repülési időt és így jogosult a havi illetményére. Ezután azonban kényszerűen komolyabb lett a hangulat, végső döntést kellett hozni a leszállócsomagról és a hiba lehetséges megoldásáról. Chris Kraft utasítására a hawaii rádióállomás közölte Glennel, hogy állítsa a leszállócsomag kapcsolóját automata állásba, így a tervek szerint az ezt kijelző lámpának meg kellett gyulladnia, ha hibátlan a rendszer. A lámpa sötét maradt. Ez végképp eldöntötte a helyzetet, a rendszert innentől kezdve rossznak tekintette az irányítás. Az irányítók véleménye még mindig megoszlott, hogy próbálkozzanak-e a leszállócsomag leválasztásával a fékezés után, vagy hagyják a helyén a lehető legtovább. A döntést végül Kraft és az ügyeletes repülésirányító Walt Williams hozta meg: a leszállócsomag a helyén kell maradjon. Wally Schirra a kaliforniai állomáson szolgálatot teljesítő CapCom közölte a parancsot Glennel: a leszálló csomagot nem választhatja le, annak legalább addig a helyén kell maradnia, amíg a texasi követőállomást el nem hagyta. ### Leszállás A Föld körüli keringésből a sebesség csökkentésével lehetett visszatérni, ehhez az űrhajót menetiránnyal ellentétes irányba állították, majd a fenekére erősített – a műszerjelzés szerint elvileg bármikor leeséssel fenyegető – fékezőrakéták gyújtásával érték el, hogy az űrhajó a kívánt pályán süllyedjen a földfelszín felé. A lassítás nagy részét a légkör végezte el, ahogy az űrhajó a sűrűbb légrétegekbe ért és a közegellenállás lefékezte. A harmadik keringésben Kalifornia felé közeledve érkezett el a művelet elindításának ideje. Az űrhajó a megfelelő, „háttal előre” pozícióba állt, majd beindult az első rakéta. Másodpercek múltán a másik két rakéta is beindult a rendszer időzítésének megfelelően. Hat percnyi fékezést követően Glenn 14 fokra döntötte az űrhajót a pályasík helyi vízszinteséhez képest, hogy a süllyedés megfelelően történjen (elsősorban a hőpajzs számára legkedvezőbb súrlódási viszonyok érdekében). A fékezés érezhetővé vált az űrutazó számára, majd hamarosan Glenn jelentette, hogy olyan hangokat hall a „mintha a kabin falát apró dolgok súrolnák”. Aztán kicsit később aggodalmas rádióüzenetben tudatta: „Elég nagy tűzgolyó van odakinn”. Aztán elérkezett a legnagyobb aggodalomra okot adó pillanat is, Glenn a leszálló csomag egyik rögzítőpántját látta elrepülni az ablak előtt, majd füstöt is látott, ahogy a részegység levált és elégett. Másodperceken belül eldőlt, hogy a hőpajzs szerencsére a helyén maradt (a vizsgálatok szerint a korábbi hibajelzések műszerhibából fakadtak), viszont a kabin nem maradt stabil, hanem himbálózni kezdett. Ezt a himbálózó mozgást a kormányrendszer megpróbálta ellensúlyozni, ám ez a rendszer hajtóanyagának vészes fogyásával járt. Közben a lassulás elérte a legnagyobb mértékét és az ablak előtt nagyobb törmelékdarabok tűntek fel – a hőpajzs „rendeltetésszerűen” gyakorlatilag elégett a lassulás során, kisebb darabok is leváltak belőle, de közben eloszlatta a hőt –, majd a kabin olyan erős himbálózásba kezdett, amit a kormányfúvókák már nem tudtak kompenzálni, ezért Glenn beindította a tartalék rendszert is, amely ideig-óráig segített. Nem sokkal később azonban kifogyott a hajtóanyag és a himbálózás visszatért (messze a tolerálható szintnek tekintett 10 fok feletti kitérésekkel). Az űrhajós nagyjából 10 700 méteren járt, amikor úgy döntött, hogy idő előtt kiengedi a stabilizáló fékezőernyőt, mielőtt a kabin esetleg orral és nem fenékkel kezd előre repülni. 8500 méteren járt, amikor éppen meg akarta nyomni a manuális ernyőnyitás gombját, amikor az ernyő automatikusan – és 2100 méterrel az előírt magasság felett – kinyílt. A himbálózás megszűnt. 5100 méteren automatikusan kibocsátódott a periszkóp, bár Glenn inkább az ablakot használta ösztönösen a kitekintésre, annak ellenére, hogy az szinte teljesen behomályosodott a légkör áttörésekor keletkezett füst miatt rá vonódott filmrétegtől. Utolsó feladatként Glenn még aktiválta a leszálló csomagot (ekkor leesett a hőpajzs és a kabin alján egy ballon fújódott fel, ami a kabin süllyedését volt hivatott megakadályozni). Az űrhajó nem sokkal később az Atlanti-óceán vízébe csobbant. A leszállás 1962. február 20-án, 14:49:37 (UTC) következett be. A Friendship 7 a Dominikai Köztársaságtól 240 kilométerre északkeletre szállt le a nyílt tengeren, mintegy 64 km-rel a tervezett leszállási ponttól (az eltérést a keringés közbeni nagyobb hajtóanyag-felhasználás okozta, mivel az űrhajó így a tervezettnél kisebb tömeggel, más parabolapályán süllyedt). A mentésre küldött USS Noa romboló személyzete már az ejtőernyős ereszkedés közben megpillantotta az űrhajót, így hamarosan a helyszínen volt és kiemelte Glennt. Az űrhajós ekkor szenvedte el az egyetlen sérülést. A fedélzetre emelt űrhajót a protokoll szerint a felső nyíláson keresztül akarta elhagyni (el is kezdte megbontani a belső paneleket), ám az űrhajónak az a része még túl forró volt, várni kellett volna, ezért úgy döntöttek, hogy a robbanóajtón keresztül szálljon ki Glenn. Ehhez az űrhajós óvatosan kiszerelte a detonátort, de annak kihúzása közben megütött egy reteszt, ami visszarúgott és megvágta Glenn csuklóját. ## A repülés utóélete ### Repülés utáni tapasztalatgyűjtés A NASA számára a repülés tapasztalatainak összegyűjtése első számú feladat volt, ezért Glenn még a Noa fedélzetén egyfajta „ön-adatgyűjtés” keretében magnóra mondta a repülés során tapasztaltakat. Ezt követően átszállították az űrhajóst az USS Randolph repülőgép-hordozóra, ahol orvosi vizsgálatnak (mellkasröntgennek, EKG vizsgálatnak) vetették alá, majd immár szakemberek bevonásával elkezdődött a részletes műszaki adatgyűjtés. Ezt követően Turks és Caicos Grand Turk szigetére szállították Glennt, ahol további orvosi vizsgálatok várták, amelynek végén a repülőorvosok kijelenthették, hogy az űrrepülés semmilyen káros következménnyel nem járt az űrhajós szervezetére nézve. A műszaki adatgyűjtés még két napig tartott a szigeten, majd utána Cape Canaveralre szállították Glennt, ahol még egy további napot vett igénybe az adatgyűjtés lezárása. A NASA és beszállítóinak mérnökei a kabint is tüzetesen átvizsgálták, különös tekintettel a hőpajzs hibajelzésének okára. A vizsgálat olvadt és újra megszilárdult aluminiumtörmeléket talált az űrhajó bordázott lemez borításának bordái között, amely nyilvánvalóan a szétégő leszálló csomagból maradt vissza. Aztán vastag, barnás filmréteget találtak az ablaküvegen (ami Glenn kilátását egykor a leszállás közben akadályozta). A hőpajzs maga ugyanúgy elszenesedett, ahogy az a Mercury–Atlas–4 és a Mercury–Atlas–5 esetében tapasztalható volt, a középső szekciója másfél centinyire kiállt a környezetéből. Egy ék alakú sötét folt és néhány sugárirányú arasznyi karmolás is látható volt rajta, amelyet vélhetően a leszakadó leszálló csomag hagyott maga mögött. És a hiba oka is feltárult: a hőpajzs a visszatérés végén le kellett váljon a kabin fenekéről (de nem esett le teljesen, hanem egy csapszegen csúszott lejjebb, hogy helyet adjon a vízre szálláskor használt légtömlőnek) és ez a csapszeg, amely mellesleg elektromos kapcsolatként is szolgált, törött volt. Vélhetően a törés miatt megszakadt az áramkör, így a műszer azt jelezte, hogy a hőpajzs nincs a helyén. ### John Glenn „diadalmenete” John Glenn a repülés után éppolyan nemzeti hősi státuszba emelkedett, mint Alan Shepard alig tíz hónappal korábban. Az amerikai nemzet iránta megnyilvánuló háláját maga John F. Kennedy elnök fejezte ki, amikor Cape Canaveralre látogatott 1962. február 23-án (a Glennt érintő vizsgálatok és adatgyűjtés végére) és személyesen adta át neki a Kiváló Szolgálatért Érdemrendet. A ceremóniát egy néhány napos körút követte az Egyesült Államokban, amelynek során Glennt mindenütt hatalmas ünneplés fogadta. Február 26-án Washingtonba látogatott, ahol százezrek ünnepelték az eső ellenére. A fővárosban a kongresszus fogadta, ahol egy 20 perces – nem hivatalos – jelentést tett a repülésről. Ezt követően, március 1-én New York fogadta, ahol a Broadway-n (a Hősök Kanyonjában) az amerikai hősöknek kijáró konfettis felvonulással (ún. Ticker Tape Parade) fogadták a nyitott kocsin a tömeg sorfala között integető űrhajóst. Másnap, még mindig New Yorkban az ENSZ-székházban rendeztek Glennek fogadást. Március 3-án egy sokkal kisebb település várta Glennt, a 2300 lakosú New Concordban 75 000 ember tolongott, hogy láthassa a szülővárosába látogató űrhajóst. Glenn hazai körútját követően az űrhajó indult bemutató körútra, egy 17 országot érintő körút (a sajtó által a „Friendship 7 negyedik keringésének” keresztelt bemutatósorozat) során a kiállított Mercury űrhajót milliók nézték meg. Az utazás végén a Smithsonian Intézetben helyezték el olyan repülési relikviák közé, mint a Wright testvérek első repülőgépe, vagy Charles Lindbergh Spirit of St. Louis gépe. ### Emléktárgyak Az egyik közvetlenül a repüléshez kapcsolódó epizód 52 dollár bankjegy „megutaztatása” volt. Tekintettel arra, hogy nagyon szigorú volt a súlylimit az űrhajósra vonatkozóan, személyes tárgyak csak nagyon korlátozottan voltak a fedélzetre vihetők. Glenn néhány bankjegyet vitt fel, amelyet ő és Terry Thompson egy a felbocsátást végző személyzet tagjai közül szignáltak. Az 1 és 2 dolláros bankjegyek ma gyűjtők féltve őrzött kincsei között vannak. A repülést legszélesebb körben bélyegek örökítették meg. Az első kibocsátó természetesen a U.S. Postal Service, az amerikai posta volt, akik 1962. február 20-án jelentették meg az első orbitális repülés emlékére bélyegüket, de a repülést követően számos ország, köztük Magyarország, Románia is bocsátott ki bélyeget Glennel, vagy a Mercury űrhajóval illusztrálva. ### Megjelenése a művészetekben John Glenn: A Memoir (életrajz, 2000) A kötet Glenn és Nick Taylor közös munkája, amelyben végigvezetnek az űrhajós életútján. A mű súlypontja a Mercury–Program és azon belül is természetesen az első amerikai orbitális repülés története, Glenn szemszögéből. Emellett a repülést megelőző háborús és berepülőpilóta évek, majd az azt követő politikusi pálya, végül a második űrrepülés az STS–95-ön is helyet kaptak benne. Tom Wolfe: Az Igazak (könyv, 1979) Tom Wolfe 1979-ben írt műve mára kultuszművé vált az űrhajós irodalomban. E kötet az amerikai berepülőpilóták 1940-es, 1950-es, 1960-as évekbeli életét, teljesítményeit tárja regényszerűen az olvasók elé, olyan valós szereplőkkel, mint Chuck Yeager, Scott Crossfield, vagy az Eredeti Hetek. A könyvben a hangsebesség áttörése, vagy az első űrrepülések adta repülési forradalom, az azt „végrehajtó” pilóták háttértörténetei és érzelemvilága bontakozik ki, amelynek egyik fő történeti szála a Mercury-program, azon belül is az első orbitális repülés, John Glenn útja. A könyv egyáltalán nem dokumentarizmusra törekszik, inkább az űrhajósok, vagy akár feleségeik személyes történetei állnak a középpontban. Colin Burgess: Friendhip 7 – John Glenn kalandos orbitális repülése (könyv, 2015) A repülést olvasmányos, ismeretterjesztő formában a téma szakértője, Colin Burgess foglalta össze 2015-ben. A kötet a Mercury-program erőfeszítését ábrázolja, a kor politikai, technikai és társadalmi környezetébe ágyazva a világűr – amerikai oldalról történő – meghódítását, amely a Friendship 7 repülésében csúcsosodott ki (és egyben a kötet le is záródik a repülés sikerével). Az Igazak (film, 1983) Philip Kaufman 1983-ban dolgozta fel „Az Igazak” c. filmjében Tom Wolfe azonos című regényének történetét, amelynek gerincét a Mercury-program adja. A filmben Glenn repülését is ábrázolja a rendező, az űrhajósnak az űrbeli látványt illető leírásaival (időnként Glenn rádióforgalmazásának szó szerinti felhasználásával), a hőpajzs problémával, illetve a „szentjánosbogár-jelenséggel”, mint epizódokkal (utóbbiban a valódi helyett meglehetősen egzotikus magyarázatot mutat be a film, miszerint egy, a Muchea rádióállomás melletti ausztrál őslakos mágus védő varázslatának részei voltak). A filmben Ed Harris játssza John Glenn szerepét.

Miyavi

Isihara Takamasza (石原 貴雅; Hepburn: Ishihara Takamasa^?; Konohana-ku, Oszaka, Japán, 1981. szeptember 14.), ismert művésznevén Miyavi (雅-MIYAVI-^?; korábbi írásmóddal 雅-miyavi-; magyaros átírással Mijabi) az egyik legismertebb japán rockzenész, visual kei előadó és gitáros. Rajongói a „szamurájgitáros” becenevet ragasztották rá, amit a média is átvett. 1999-től 2002-ig a Dué le Quartz gitárosa volt, majd a S.K.I.N nevű projektben vett részt japán rocklegendák társaságában. Szólókarrierje is sikeres: 2016-ig 10 önálló nagylemeze jelent meg és számos világ körüli turnét tartott, Budapesten is többször fellépett. Gitárosként jellegzetes „finger-slapping” stílusáról ismert. 2015-ig több mint 250 koncertet adott mintegy 30 országban. 2009-ben feleségül vette barátnőjét, az énekesnő Melodyt; három gyermekükkel Los Angelesben élnek. 2014-ben Miyavi Angelina Jolie Rendíthetetlen című filmjében kapott szerepet, majd a Kong: Koponya-sziget című amerikai filmben is szerepelt. Az énekes 2013 óta önkéntese Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának, rendszeresen látogat menekülttáborokat világszerte. 2017-ben hivatalosan is jószolgálati nagykövete lett a szervezetnek. ## Fiatalkora Miyavi Konohana-kuban született japán anyától és koreai apától. Édesapja koreai vezetékneve I (李), a család Csedzsu-szigetről származik. Fiatalon elköltözött Kavanisibe, nem messze Oszakától. Saját elmondása szerint gyerekként jó tanuló volt és szeretett focizni. A japán labdarúgó-bajnokság első osztályában szereplő Cerezo Oszaka klub ificsapatában játszott. Az egyik meccsen eltörte a lábát, amit követően feladta a profi labdarúgást, elkanászodott, verekedésekbe keveredett. Barátaival népszerűvé akartak válni, ezért úgy döntöttek, együttest alapítanak, így került kezébe gitár, először csak unaloműzésként. 15 évesen vette meg első gitárját (eredetileg basszusgitárt szeretett volna venni) és egy multi-effektort a saját pénzéből, majd Ray Charles-dalokat kezdett el játszani. Kedvenc előadói közé tartozott többek között az X Japan, a Luna Sea, a Metallica, az L.A. Guns és a Nine Inch Nails. A középiskolában játszott először együttesben, melyet Loopnak hívtak. ## Pályafutása ### Dué le Quartz és az indie-korszak 1999-ben, 17 éves korában Tokióba költözött, miután legjobb barátja meghalt, nem tudott Oszakában maradni. Tokióban egy ideig az utcán élt, éjjelente indie klubokat látogatott, zenészekkel barátkozott. Itt ismerkedett meg a Dué le Quartz nevű visual kei együttes tagjaival, és lépett be a zenekarba Miyabi néven. Nem csak gitáros volt, de dalszerző, szövegíró is és a hangszerelést is maga végezte. A zenekar 2002-es feloszlása után szólóban folytatta tovább a PS Company kiadónál. Immár Miyavi néven kiadta első lemezét Gagaku (雅楽) címmel. Három kislemez jelent meg róla, a Sindemo Boogie-Woogie (死んでも Boogie-Woogie^?), a Pop is Dead és a Jingle Bell (ジングルベル^?), de csak a harmadik került fel az Oricon eladási listájának első negyvenedik helyezettje közé. Ezt követően kisebb szerepet játszott a Rjóma no cuma to szono otto to aidzsin (竜馬の妻とその夫と愛人^?) című filmben, a Dué le Quartz énekesével, Sakitóval közösen. 2003\. április 23-án tartotta első szólókoncertjét a Sibuja Kókaidó színházban. Három kislemeze jelent meg ekkor, a Dzsibun kakumei (自分革命^?), a Tariraritarara (タリラリタララ^?) és a Coo quack cluck (ku ku ru) (Coo quack cluck -ク・ク・ル-^?), melyek az Oricon listáján a negyvenedik, harmincadik, illetve negyvenkettedik helyet szerezték meg. 2003\. december 2-án jelent meg a Garjú (雅流^?) című lemeze, melynek első maxija első helyet ért el az Oricon független kiadós lemezek eladási listáján, a lemez maga 44. helyezett volt. ### Pop- és akusztikus korszak 2004-ben szerepelt az Oreszama című filmben, amiben önmagát alakította. Februárban első szólóturnéjára indult, amelyet júliusban dél-koreai és tajvani állomással egészítettek ki. Miyavi az Egyesült Államokban is fellépett volna, a tervezett megjelenések között szerepelt például a Pacific Media Expo és az Anime Central, de technikai okok miatt kénytelen volt lemondani a turnét. Júniusban Asita, genki ni naare (あしタ、元気ニなぁレ^?) címmel jelent meg kislemeze, mely a 22. helyet érte el az Oricon kislemezlistán, és első helyet az független kiadós listán. Augusztusban egy ingyenes, kisebb, csak a rajongói klub tagjai számára elérhető koncertet tartott a Tokyo Dome-ban, amit utolsó független kiadós koncertje követett a Nippon Budókanban. 2004 októberében szerződést kötött a Universal Music Grouppal, így megjelentethette első nagykiadós kislemezét, a Rock no gjakusú (Superstar no dzsóken)-t (ロックの逆襲–スーパースターの条件^?), mely bekerült az Oricon eladási listájának tíz legjobb helyezettje közé. 2005 májusában Freedom Fighters (Ice Cream o motta hadasi no megami to, kikandzsú o motta hadaka no ószama) (Freedom Fighters -アイスクリーム持った裸足の女神と、機関銃持った裸の王様-^?) című kislemeze tizedik helyezést ért el. Első nagykiadós albuma, a Miyavizm júniusban került a polcokra. Ez az első albuma, ami bekerült a top 10-be. Ezt újabb kislemez követte, a Kekkon siki no uta/Are you ready to Rock? (結婚式の唄/Are you ready to Rock?^?), mely a hatodik helyezést érte el a kislemezlistán. Decemberben részt vett a PS Company által szervezett Peace & Smile Carnivalon. 2005 végén zenei stílusában jelentős változás következett be, „poposabb” irányt kezdett követni második és harmadik albumán, a MYV Popson és a Mijabiuta: Dokuszón (雅-みやびうた-歌~独奏~^?). A két album a 15. és a 25. helyen végzett. A Señor Señora Señorita/Gigpig Boogie kislemez 10. helyet, a Kimi ni negai vo (君に願いを^?) 26. helyet ért el. Az új akusztikus stílusában először a 25 Súnen kinen kóen Tokió geidzsucu gekidzsó 5 Days: Dokuszó nevű koncertsorozatán játszott, amelyet a Tokió geidzsucu gekidzsóban tartottak öt napon keresztül, 2006 szeptemberében, Miyavi 25. születésnapjának idején. A következő hat hónapot Amerikában töltötte. Egy 2009-es interjúban felfedte, hogy angoltanulás céljából utazott az Egyesült Államokba, nyelviskolába járt, a hétvégéket pedig a barátaival, utcai zenéléssel töltötte. ### A S.K.I.N. és világ körüli turné 2007\. február 17-én egy breaktáncos, Mr. Freeze meghívására a Las Vegas-i MGM Grandban lépett fel, ez volt az első szólókoncertje az Egyesült Államokban. 2007\. május 25-én a Los Angeles-i JRock Revolution koncerten hivatalosan bejelentették, hogy a gitáros csatlakozik a Yoshiki, Gackt és Sugizo által létrehozott S.K.I.N projekthez. Az együttes első és egyben utolsó élő fellépése Kaliforniában volt 2007. június 29-én az Anime Expón. Szakihokoru hana no jó ni (Neo Visualizm)/Kabuki dansi (咲き誇る華の様に/歌舞伎男子^?) című kislemeze június 20-án látott napvilágot és a 12. helyen debütált az Oricon slágerlistáján, melyet egy hat hetes, 16 állomásos japán turné követett The Beginning of Neo Visualizm Tour címmel, melynek keretében Németországban is fellépett az Animagicen, valamint Szöulban is. 2007 júliusában jelent meg első remixalbuma, a 7 Samurai Sessions: We’re Kavki Boiz; 44. helyet ért el vele az Oriconon. 2007\. november 14-én Szubarasikikana, kono szekai (素晴らしきかな、この世界^?) címmel újabb kislemeze jelent meg, mely 13. helyezett lett az Oricon listáján. 2008\. január 16-án jelent meg kilencedik kislemeze, Hi no hikari szae todokanai konobaso de (陽の光さえ届かないこの場所で^?) címmel, Sugizo közreműködésével. Ez lett a harmadik olyan kislemeze, melynek sikerült a tízes listára felkerülnie. 2008 márciusában jelent meg a This Iz the Japanese Kabuki Rock című albuma, mely az Oricon listáján a 25. helyen debütált. A lemezt egy 14 országot és 33 várost érintő világ körüli turné követett. Miyavi fellépett az Egyesült Államokban, Chilében, Brazíliában, Németországban, Angliában, Hollandiában, Spanyolországban, Finnországban, Svédországban, Franciaországban, Tajvanon, Kínában, Dél-Koreában és Japánban. Japán előadó korábban nem turnézott még ekkora sikerrel világszerte, a koncertek közül több telt házas volt. Június 27-én válogatáslemeze jelent meg Azn Pride: This Iz the Japanese Kabuki Rock címmel, mely először Tajvanon és Dél-Koreában jelent meg, majd augusztusban Japánban is, ahol 44. lett a listán. Szeptemberben Miyavi Pekingben lépett fel, majd december 24-én megjelent Room No. 382 című remixalbuma. ### 2009–2011: Saját cég alapítása Miyavi fellépett a PS Company 10. évfordulójára rendezett koncerten 2009. január 3-án a Nippon Budókan csarnokban. A nagyszabású koncertre jegyet adtak el. 2009 februárjában bejelentette, hogy megválik kiadójától, a PS Companytől. 2009 áprilisában saját kiadót alapított J-Glam néven. Április 22-én megjelent Victory Road to the King of Neo Visual Rock című válogatáslemeze, majd június 1-jén a hivatalos Myspace-oldalán jelentette meg Super Hero című dalát. Szeptemberben megnyílt a hivatalos nemzetközi rajongó klubja. 2009 márciusában bejelentette, hogy újabb világ körüli turnéra indul. A Neo Tokyo Samurai Black 2009/2010 turné szeptember 19-én indult Moszkvában, melynek keretében 17 koncertet adott Európában, és először lépett fel Ausztriában, Magyarországon és Olaszországban. A magyarországi koncertet a Petőfi Csarnokban tartották. Az európai állomásokat dél-amerikai fellépések követték, Brazíliában, Argentínában, Chilében és Mexikóban. Az amerikai turnét betegség és sérülés következtében le kellett mondania, novemberben csak az Anime Matsuri conon lépett fel Texasban. Decemberben szerződést írt alá az EMI Music Japannel. 2010\. március 10-én az EMI digitális kislemezként kiadta a Survive című dalt iTunes Store-on. Március 28-tól az énekes Japánban turnézott, majd nyáron az Egyesült Államokban és Kanadában lépett fel, októberben pedig először koncertezett Ausztráliában. Szeptember 15-én megjelent Torture című kislemeze, melyet októberben What’s My Name? című albuma követett. A lemez a 26. helyezést érte el az Oriconon. November 6-án az EMI Rocks 50. évfordulós nagyszabású koncerten lépett fel a Szaitama Super Arenában. 2011 márciusában What's My Name? turnéja keretében számos városban fellépett Európában. Ezt japán turné követte, szeptemberben pedig Kínában, a Mount Taishan Mao Rock Festivalon játszott. Májusban Live in London 2011 címmel koncertlemeze jelent meg, a felvételeket a márciusi londoni koncerten készítették. Október 5-én a Krevával közösen felvett Strong című kislemez jelent meg, melyet követően Észak-Amerikában koncertezett. A chilei Maquinaria fesztivált követően dél-amerikai helyszíneken koncertezett. ### 2012–2014: Miyavi és a Rendíthetetlen 2012 februárjában Miyavi újra részt vett az EMI Rocks szuperkoncerten a Szaitama Arénában. Június 29-én fellépett a franciaországi Hélette-ben tartott EHZ fesztiválon, június 30-án pedig a Main Square Festivalon Arrasban. Július 11-én megjelent Day 1 című kislemeze, melyen egy francia DJ, Yuksek működött közre. Augusztusban Miyavi fellépett az oroszországi Kubana fesztiválon, szeptemberben pedig a Kreva által szervezett 908 Festival keretében ismét a Szaitama Arénában játszott. Októberben két koncertet adott Indonéziában. November 14-én jelent meg Samurai Sessions Vol. 1 című középlemeze, melyen több zenész is közreműködött, majd országos japán turnéra indult. A lemez 21. helyezett volt az Oriconon. 2013\. február 28-án megjelent Ahead of the Light című kislemeze, melyet újabb turné követett. Június 19-én Miyavi című nagylemeze is megjelent, mely nyolcadik helyezésével pályafutása legsikeresebb albuma 2016-tal bezárólag. 2013-ban Miyavit jelölték az MTV Europe Music Awards legjobb japán előadó díjára, az MTV Video Music Awards Japanen pedig a legjobb közreműködésnek járó díjat vihette el a Day 1-ért. 2014-ben Horizon című klipjét jelölték az MTV Video Music Awards Japan legjobb férfi videó díjára. 2014-ben Miyavi negyedik világ körüli turnéjára indult Slap the World címmel, mely Malajziában indult február 22-én. Ezt Európa (hét ország, közöttük Magyarország) és az Egyesült Államok követte, majd pályafutása leghosszabb japán turnéjára indult. Ugyanebben az évben a SMAP együttes Top of the World című dalának zenéjét komponálta, a dal vezette az Oricon slágerlistáját. Augusztus 25-én először lépett fel a Fuji Rock Festivalon. Szeptember 9-én kijött Real? című kislemeze, melyen Jimmy Jam, Terry Lewis és Jeff Blue is közreműködött. 2014-ben az Angelina Jolie által rendezett Rendíthetetlen című filmben Vatanabe Mucuhiro japán katonatisztet alakította. Mivel a film témája érzékeny a japánok számára Miyavi először nem akarta elvállalni a szadista katona szerepét, miután azonban beszélt Jolie-val, meggondolta magát, mert úgy érezte a film mondanivalója nem a gyűlölet, hanem a megbocsátás. A film megjelenésének hónapjában Miyavi az olasz Vogue magazinban szerepelt. ### 2015–2017: The Others, Fire Bird, Samurai Sessions Vol. 2. thumb\|250px\|Miyavi az A38 Hajón Budapesten, 2017. április 29-én. 2015. április 15-én jelent meg The Others című lemeze, melynek producerei a Grammy-díjas Drew Ramsey és Shannon Sanders voltak. Az Alien Girl című dalt Angelina Jolie ihlette, a címadó dalnak pedig egy második verziója is megjelent, az UNHCR számára. A lemez 10. helyen végzett az Oricon heti listáján. A megjelenést kétrészes hazai turné, valamint ötödik európai turnéja követte, és ezen kívül Dél-Koreában is koncertet adott. Miyavi 2016. április 29-én Afraid to Be Cool/Raise Me Up címmel digitális kislemezt adott ki. Következő nagylemeze, a Fire Bird augusztus 31-én került a boltokba, és 11. helyezett volt az Oriconon. Újabb turnéra indult ezt követően, Miyavi Japan Tour 2016 „New Beat, New Future” címmel, melynek keretében tíz koncertet adott. Az utolsó fellépése a Makuhari Messe konferenciaközpontban volt, melyet élőben közvetített az Abema TV. A közvetítést több mint -en nézték. 2017-ben a Kong: Koponya-sziget című filmben vállalt cameoszerepet. Februárban bejelentette, hogy újabb észak-amerikai és európai turnéra indul a Fire Bird albummal. Amerikában a Live Nation által szervezett Asia on Tour keretében 14 városban lép fel, köztük Vancouverben, San Franciscóban, Los Angelesben, New Yorkban and Torontóban. Európai állomásai Ausztriában, Magyarországon, Németországban, Olaszországban, Franciaországban és az Egyesült Királyságban lesznek. A turné Szöulban indult február 29-én és Berlinben ér véget május 10-én. Márciusban a zenész pályafutása során először lépett fel a South by Southwest fesztiválon az Egyesült Államokban. Március 29-én Live to Die Another Day címmel digitális kislemeze jelent meg; a dal a Blade of the Immortal című japán film betétdala. Május 21-től szólókarrierje 15. évfordulója alkalmából japán turnéra indult Miyavi 15th Anniversary Live „Neo Tokyo 15” címmel, miközben április 5-én megjelent évfordulós válogatáslemeze, az All Time Best: Day 2. Novemberben megjelent a Samurai Sessions Vol. 2, melyen számos előadóval közös dalok szerepelnek, olyan művészekkel, mint Hyde vagy Miura Daicsi. ### 2018–: Bleach, Worlds Collide thumb\|250px\|Miyavi 2018-ban 2018-ban Miyavi a Bleach című manga illetve anime élőszereplős változatában játszott, Kucsiki Bjakuja szerepében. Márciusban ’DAY 2’ World Tour 2018 címmel újabb, 17 állomásos világ körüli turnéra indult. Június 6-án válogatáslemez jelent meg Tribute Impulse címmel hide, az X Japan gitárosának emlékére, melyen Miyavi is közreműködött a Pink Spider című dal feldolgozásában. December 5-én Samurai Sessions Vol. 3: Worlds Collide címmel újabb lemeze jelent meg, melyen olyan művészek működnek közre, mint Kreva, Samuel L. Jackson vagy AK-69. 2019\. július 24-én jelent meg No Sleep Till Tokyo című stúdióalbuma, melynek borítórajzát Isida Szui, a Tokyo Ghoul mangakája készítette. Ősszel újabb, tízállomásos európai turnéra indult, mely ismét érintette Budapestet is. Ugyanebben az évben szerepelt a Disney Demóna: A sötétség úrnője című filmben. Októberben bejelentette, hogy a kiotói Cuki no kacura (月の桂; Hepburn: Tsuki no katsura^?) szakéfőzde Miyavi néven szakét hoz forgalomba. 2022\. november 11-én bejelentették, hogy Yoshiki, Miyavi, Hyde és Sugizo részvételével The Last Rockstars néven új supergroup jön létre. ## Stílusa, technikája Pályafutása kezdetén hagyományos technikával gitározott, pengetővel; szólótevékenysége kezdetén kezdett el gondolkodni azon, hogyan változtathatna a stílusán. A hagyományos japán pengetős hangszer, a samiszen és a basszusgitárosok pengetési technikája inspirálta, ezt ültette át akusztikus, illetve elektromos gitárra, így hozta létre jellegzetes „finger slap” stílusát. Legnagyobb hatással művészetére bluesgitárosok voltak, mint Robert Johnson, B. B. King vagy Stevie Ray Vaughan. Basszusgitárosok közül Marcus Miller, Larry Graham és Louis Johnson hatottak rá. Két fő gitáron játszik a koncertjein: egy Taylor 616CE-n és 2015 óta egy Fender Telecasteren. Eredetileg 13–64-es húrszettet használt, 2015 óta 11–52-es készletet, amit egy hanggal lejjebb hangol. A koncerteken sokáig csak dobosa, Bobo kísérte, 2016 őszétől egy DJ, Lenny is fellép vele. A Dué le Quartzban és közvetlenül utána is a visual kei műfaj képviselője volt, de heavy metal és indusztriális stílusban is írt dalokat. 2006 környékén a popzene, R&B, bossa nova beépítésével kísérletezett, saját stílusában próbálta meg felfedezni a műfajban rejlő lehetőségeket és ötvözni a rockzenével. 2007-ben és 2008-ban a Kavki Boyz elnevezésű performanszegyüttesével még tovább fejlesztette a műfajok keverését, a hagyományos japán kabuki színházat ötvözte a rockzenével és a hiphoppal, és ezt az új stílusát neo-visualizm névre keresztelte, a visual kei mintegy továbbfejlesztett, kibővített változataként. A fellépéseit beatboxerrel, sztepptáncossal és BMX-esekkel egészítette ki. Hagyományos japán hangszereket, például samiszent is használt a dalaiban. Miután megnősült és megszülettek a gyermekei, Miyavi stílusa is változott, a Chicago Maroon értékelése szerint „nyugodtabb”, „érettebb”, „kifinomultabb” lett. Az énekes-gitáros saját menedzsmentcége megalapítása óta elsősorban angol nyelven énekel, mert nemzetközi szinten szeretne sikeres lenni. ## Magánélete Miyavi 2009 márciusában feleségül vette barátnőjét, az énekesnő Melodyt. A párnak két kislánya van, Lovelie (Airi) Miyavi (2009–), Jewelie Aoi (2010–) és egy kisfia, Skyler (2021–). A család 2014 óta Los Angelesben él. Az énekes 2013 óta önkéntese Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának, rendszeresen látogat menekülttáborokat világszerte. ## Diszkográfia Stúdióalbumok - Gagaku (2002. október 31.) - Garjú (2003. december 2.) - Miyavizm (2005. június 1.) - MYV Pops (2006. augusztus 2.) - Mijabiuta: Dokuszó (2006. szeptember 13.) - This Iz the Japanese Kabuki Rock (2008. március 19.) - What’s My Name? (2010. október 13.) - MIYAVI (2013. június 21.) - The Others (2015. április 15.) - Fire Bird (2016. augusztus 31.) - Samurai Sessions Vol. 2''' (2017. november 8.) - Samurai Sessions Vol. 3: Worlds Collide (2018. december 5.) - No Sleep Till Tokyo (2019. július 24.) - Holy Nights'' (2020 április) ## Filmográfia ## Díjai és jelölései ## Fordítás

Miss Marple

Jane Marple, avagy Miss Marple Agatha Christie több regényének szereplője. A kitalált St. Mary Meadben él (a falu nevének jelentése: Szűzmáriarét). Christie anyai nagyanyjáról mintázta, aki „szintén rózsaszínű és fehér öreg hölgy volt, s bár a legvédettebb viktoriánus életet élte, mindig úgy tűnt, hogy közeli ismerőse az emberi gonoszság mélységeinek. (...) Derűs kedélye ellenére mindig mindenről és mindenkiről a legrosszabbat feltételezte, és az általában – majdhogynem ijesztő pontossággal – be is bizonyosodott.” Első ízben A kedd esti klub című novellában szerepelt, amely a The Royal Magazine-ben jelent meg 1927-ben. Az első regény, amelyben megjelent, az 1930-as Gyilkosság a paplakban volt. Az írónő 2008-ban megtalált, magnószalagra rögzített visszaemlékezései szerint nem volt szándékában további regényekben szerepeltetni. A róla szóló regények és elbeszélések a világ 27 nyelvén jelentek meg. Életrajzát Anne Hart írta meg The Life and Times of Miss Jane Marple című, 1985-ben megjelent könyvében. ## A szereplő megszületése és fejlődése Önéletrajzában Agatha Christie Miss Marple megformálását egy korábbi művéhez, Az Ackroyd-gyilkossághoz (1926) kapcsolja: „Valószínűleg Miss Marple azért született meg, mert nagy örömöt okozott nekem Caroline, Dr. Sheppard nővérének megformálása Az Ackroyd-gyilkosságban. Abban a könyvben ő volt a kedvenc szereplőm: egy savanyú, de kíváncsiskodó vénlány, aki beleüti az orrát mindenbe, aki mindent tud, és mindent hall”. A továbbiakban így írt róla: „Miss Marple hatvanöt-hetvenéves korában „született meg”, ami ugyanolyan szerencsétlen körülménynek bizonyult, mint Poirot esetében, hiszen még nagyon sokáig velem maradt – ha lett volna bennem egy kis előrelátás, akkor első detektívemül egy koraérett iskolás fiút választottam volna, aki azután nyugodtan öregedhetett volna velem együtt”. Első ízben A Kedd Esti Klub című novellában szerepelt, amely a The Royal Magazine-ben jelent meg 1927 decemberében. A vénkisasszony 1930-ban debütált először regényben (Gyilkosság a paplakban), ezt követően pedig a Tizenhárom rejtély című novellagyűjteményben bukkant fel két évvel később, de regényben csak 1942-ben, a Holttest a könyvtárszobában című műben. Mivel népszerűsége Hercule Poirot-éval vetekedett, az ezt követő évtizedben egyre több esetben bukkant fel. Az utolsó nyomtatásban megjelent eset idején 110 éves lett volna, figyelembe véve az első megjelenés óta eltelt időt. Miss Marple előképe Anna Katherine Green amerikai írónő 1897-ben megjelent Az az ügy a szomszédban című detektívtörténetének főszereplője volt. Amelia Butterworth éles elméjű vénkisasszony volt, aki kellő tapintattal terelgette a bizonytalan nyomozót az eset megoldása felé. A regény egyébként Agatha Christie egyik gyerekkori kedvence volt, nyolcévesen olvasta föl neki Madge nővére. A Marple név először Agatha Christie jegyzetfüzetében egy Mr. Quin-novella (A halott Harlequin) kapcsán jelent meg, még mint Marple Hall. Az írónő is járt abban a komor, cheshire-i kúriában, amely ezt a nevet viselte. Ő maga vallott róla, hogy innen kölcsönözte a nevet. Leszámítva az első regényt (Gyilkosság a paplakban), ahol a későbbi regényektől eltérően elég rosszmájúnak mutatkozik, Miss Marple jelleme nem változik a Christie-regényekben. Az életkora előrehaladtával előjönnek egyes öregkori bántalmak, amelyek megnehezítik hobbijainak gyakorlását, de egyénisége mit sem változik. Változik viszont a művekben játszott szerepe: a kezdetben kissé komikus vénkisasszonyból Nemezis és az ártatlanok védelmezője lesz. ## Egyénisége és családja ### Életrajza Miss Marple fiatalkori éveiről keveset tudni, leszámítva az egyes regényekben előforduló apró megjegyzéseket, utalásokat. Alakja először akkor bukkan fel, amikor már 65-70 éves és a Gyilkosság a paplakban című regényben nyomoz. A Nem csalás, nem ámítás című műben maga Miss Marple is elismeri, nehéz elképzelni, hogy „valamikor az öregek is fiatalok voltak, copfot hordtak, tizedes törtekkel meg kötelező olvasmányokkal bajlódtak”. A Nem csalás, nem ámítás regény információiból kikövetkeztethető, hogy Jane Marple valamikor az 1870-es években született. Ritkán beszél az apjáról és anyjáról, de a különböző utalásokból nyilvánvaló, hogy nagyanyjáról olyan benyomása maradt, hogy úri hölgy lehetett. Az írásokban különböző fontos események kerülnek megörökítésre. Az egyik az az esemény, amikor tizennégy éves korában Londonba látogatott Helen nénikéjével és Thomas bácsikájával, s ez idő alatt a Bertram Szállóban laktak. A második tizenhat éves korában történt, amikor Firenzében tanult egy darabig egy lánynevelő intézetben. Ekkor még azt tervezte, hogy a leprások közé megy nővérnek. Ott tartózkodásakor ismerkedett meg Carrie Louise és Ruth Martinnal, két amerikai lánnyal, akik jó barátnői lettek, és azok is maradtak sok év elteltével is. Miss Marple segített megoldani egy gyilkossági ügyet, amely Carrie Louise birtokán történt a Nem csalás, nem ámítás című regényben. Carrie Louise és Ruth Martin együtt összesen hatszor mentek férjhez, ám Miss Marple mindvégig hajadon maradt, az igazi falusi vénkisasszony klasszikus megtestesítője. Fiatal korában számos kérője akadt, ám senki nem tudta elnyerni örökre a szívét. Az is kikövetkeztethető, hogy valamikor szeretett táncolni, mint azt megjegyzi a Rejtély az Antillákon című regényben. Mivel „hosszú időn át ápolónőként dolgozott”, van némi ismerete a vegyszerekről és gyógyszerekről, ám gyakorlatilag semmit sem tudni arról, hogy mi történt fiatal kora és a detektív évei közötti időszakban. Valaha volt egy udvarlója, akit a szülei eltanácsoltak. Évekkel később újra összetalálkozott vele – igazán rettenetes ember lett belőle. Egy másik fiatalember viszont – akit a család partiképesnek talált – unalmasnak bizonyult. Tekintve korát és múltját, Miss Marple napi tevékenységét a ház körüli teendők töltötték ki. Kedvenc időtöltése a kötögetés. Ezt a hobbiját egyúttal félrevezetésnek is szánta, miközben a tanúkat kihallgatta. Szeretett ezen kívül kertészkedni (japánkertet is épített), és a madarakat figyelni. Mindkét hobbi hasznosnak bizonyult a szomszédai megfigyelésekor, illetve abból a szempontból, hogy így rajta tarthatta a faluban zajló történéseken a szemét. Tevékenységeit számos betegség korlátozta. Krónikus bronchitisben és tüdőgyulladásban szenvedett, és ez utóbbiból csak azután gyógyult ki, miután követte a régi orvosa, Dr. Haydock tanácsait, aki szerint „egy jó kis szaftos gyilkosság kellene”. Egészségügyi problémái hallatán unokaöccse, Raymond West különféle dolgokkal próbálja lekötni a figyelmét, például befizet neki egy utat a Karib-tengerre, és felfogad mellé egy házvezetőnőt. Miss Marple nem szerette az egyik ápolónőjét, Miss Knightot. Két további emlékezetes segítője Cherry Baker és a rettenthetetlen Lucy Eylesbarrow volt. Tipikusan viktoriánus vénkisasszony – magas, sovány, rózsás-fehéres arcú, porcelánkék szemű, hófehér hajú. Szelíden, kissé félénken viselkedik, de alapvetően hivatásos pletykafészek, nem is mindig a jóindulatú fajtából. Jellemző tulajdonsága a kíváncsiság – amit saját maga „érdeklődés”-nek nevez –, valamint szereti mások beszédét hallgatni. Igazságtisztelő és szavahihető személy, de szükség esetén meglepő hitelességgel tud hazudni. Az emberekben ritkán bízik meg, jóformán mindenkiről a legrosszabbat feltételezi, és véleménye szerint 90%-ban igaza van. Az anyjától és nagyanyjától örökölt hagyományokhoz tartja magát, melyek szerint egy igazi úrihölgy nem rémül meg és nem lepődik meg. Saját bevallása szerint ízlése „reménytelenül ómódi”: a festészetben Mr. Alma-Tademát és Frederic Leightont csodálja. Ugyanakkor nosztalgiával emlékezik a régi, szép időkre, a hagyományos angol életmódra (mint például a kihalófélben lévő ötórai tea és a hozzátartozó vajas sütemény). Ez leginkább A Bertram Szálló című regényben tűnik ki, amikor néhány napig a londoni, békebeli időkből fennmaradt patinás szállodában vendégeskedik. Ha bűnügy történik a közelben, nem nyugszik, amíg valamilyen formában közvetlen kapcsolatba nem tud kerülni a nyomozással: kötelességtudatból, valakinek a kérésére, vagy egyszerűen csak aggodalomból. Az is előfordul, hogy a saját pénzéből is áldoz az ügy felderítésére. Többször átveszi a kezdeményezést, és csapdát állít a gyilkosnak, olykor a saját életét is kockára teszi, sőt egyszer saját kezűleg akadályoz meg egy újabb gyilkosságot. A gyilkosságok felderítésében sokat segít hosszú élettapasztalata: az egyes embereket mindig falubeli ismerőseihez hasonlítja. A megfigyelőképessége jobb az átlagosnál, és feltűnően kiválóak az asszociációs képességei. Unokaöccse szerint az agya olyan, akár egy mosogatódézsa – Miss Marple véleménye szerint azonban a „mosogatódézsára nagy szükség van a háztartásban, és voltaképpen rendkívül higiénikus használati tárgy.” Több bűnügyben jó hasznát veszi a fiatal lányokkal szerzett tapasztalatainak, ugyanis a Szent Ágnes árvaház neveltjeit szokta szobalánynak betanítani, és könnyen rájön, mikor áll szemben hazugsággal. ### Rokonai, ismerősei Egyik nagybátyja, Thomas bácsi, Elyben volt kanonok, másik, szintén Thomas nevű bácsikája admirális volt. Henry nevű tréfás kedvű bácsikájának a foglalkozása nem ismert. Fanny nénikéjétől származik az a mondás, amelyet Miss Marple idősebb korában szívesen idézett: „A fiatalok azt hiszik, hogy az öregek mind ostobák; de az öregek tudják, hogy a fiatalok ostobák!” Két unokafivére, Anthony és Gordon teljesen eltérő pályát futottak be: Anthonynak minden sikerült, Gordonnak a balsiker jutott. Miss Marple távolabbi rokonságában főrendűek is akadtak, például Lady Merridew. Miss Marple egyik unokaöccse, a „jól ismert író” Raymond West és felesége, Joan (az első felbukkanásakor még Joyce), modern művész, 1932-ben jelentek meg a Tizenhárom rejtélyben. Raymond elnéző szeretettel viseltet nagynénje iránt, akit azonban „őskori maradvány”-nak nevez. Feleségével együtt többször londoni tartózkodással, illetve utazással ajándékozzák meg Miss Marple-t, betegsége után pedig felfogadnak nagynénjüknek egy társalkodónőt, hogy ne legyen egyedül a házban. Miss Marple-nak több keresztgyermeke van, közülük több írásban is szerepel kedvence, a Ducinak becézett Diana Harmon, a Clipping Cleghornban szolgáló tudós Julian Harmon tiszteletes felesége. Régi jó barátja Sir Henry Clithering, a Scotland Yard nyugállományba vonult főnöke. Háziorvosa Dr. Haydock, ugyanakkor jó barátja és szövetségese is. Ha Miss Marple megkéri, akkor éghajlatváltozást ír elő neki, hogy feltűnés nélkül tudjon közel kerülni a bűntény színhelyéhez. Ismerve betege lelkialkatát, az influenzát követő jellegzetes depresszió megelőzésére bűnügyi rejtvényfejtést javasol neki, és a gyógymód hatásosnak bizonyul. ### Módszerei Miss Marple nem hivatásos nyomozó. Mint azt Raymond West megjegyezte egyik barátjának: „Van, aki elköveti, van, aki belekeveredik, és van, aki rájön a nyitjára. Jane néném a harmadik kategóriába tartozik.” Sir Henry Clithering a következőképpen jellemezte, amikor Craddock felügyelővel beszélgetett: „Jó, ha megjegyzi magának: egy idősebb, férjezetlen hölgy, aki csak a kötőtűinek meg a kertjének él, fejhosszal lehagy minden nyomozót. Ő pontosan tudja, hogy mi történhetett, hogy minek kellett történnie, sőt azt, hogy valójában mi is történt. Még azt is megmondhatja, hogy miért történt úgy!” Miss Marple számos fontos előfeltétellel rendelkezett, amelyek a bűnesetek megoldásához kellettek. Korát és külsejét álcának használta, rögtön észrevette a nyilvánvaló dolgokat. Könnyű volt alábecsülni, mert totyogó, szenilis vénkisasszonynak tűnt, aki ártalmatlan kérdéseket tett fel a gyanúsítottaknak kihallgatás közben. Napi tevékenységei – a kötögetés, a kertészkedés, a bevásárlás, a teázgatás és a madarak figyelése – során fogódzkodókat keresett, kérdéseket tett föl, és meghallgatta a tanúkat. Miután elegendő tényanyaggal rendelkezett, megítélte fontosságukat, és logikusan elrendezte őket. Mindig párhuzamot állított a falujából, St. Mary Meadből ismert személyekkel, akiknek ismerte viselkedését, belső titkaikat, és ez nagyban hozzásegítette a gyilkos felderítéséhez." Összehasonlítva Hercule Poirot-val, Agatha Christie másik híres nyomozójával számos közös tulajdonság is felfedezhető kettejük között. Mindketten idősek, egyedülállók, szorosabb családi kötelékek nélkül (Miss Marple esetében azonban ott van Raymond West, aki rajong nénikéje iránt). Munkamódszerük is szinte azonos, mindketten az emberek lélektanára alapoznak, valamint az emberi természet ismeretére a bűnügyek felgöngyölítésénél. Miss Marple élettapasztalatának legjavát szülőfalujában, St. Mary Meadben szerezte, keveset utazott, ellentétben Poirot-val, aki tapasztalatát rendőri előéletének köszönheti, és számos bűnügyi esetet oldott meg Anglián kívül is. Poirot népszerű detektív, az emberek hozzá fordulnak a bűnesetek megoldását kérve, Miss Marpe azonban ismeretlen, csak közeli barátai ismerik különleges képességeit, és rendszerint belecsöppen a bűnügyekbe. A két nyomozó lényeges közös tulajdonsága a motivációjuk: mindketten helytelenítik a gyilkosságot, illetve fontosnak tartják a gyilkossági ügybe belekeveredett ártatlan személyek tisztázását. Míg azonban Poirot detektívként annyira kívülálló, mint egy deus ex machina, Miss Marple a közösség egyfajta társadalmi lelkiismerete, ami néha alszik ugyan, de mindig jelen van és figyel. Egy kanadai kritika szerint míg Hercule Poirot Sherlock Holmesra emlékeztet, Miss Marple Maigret felügyelőhöz áll közel; ennek azonban részben ellentmond az a francia vélemény, amely szerint míg Poirot és Miss Marple az intelligenciájuk segítségével derítik fel a bűnügyeket, Maigret az ösztöneire hagyatkozik. ## Fogadtatása és hatása Egyes kritikusi vélemények szerint Miss Marple alakjával Agatha Christie legitimizálta az olvasók érdeklődését a gyilkossági ügyek iránt: ha a jól nevelt és előkelő hölgy beavatkozhatott mások tragédiájába, akkor tökéletesen elfogadható az is, hogy az olvasó is megfigyelje ezeket. Ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy Christie felfogása a nők szerepéről ellentmondásokat rejt magában: miközben egyik hősnője, Tuppance Beresford kezdeményező szellemű és független, és kalandjai a házasság és gyermekszülés után is folytatódnak, Miss Marple viszont Poirot briliáns tulajdonságai és arroganciája mellett alulmarad. Egyes elméletek szerint ez az ellentmondás a huszadik század elejének változásban levő nézeteit tükrözi. Agatha Christie regényei és Miss Marple alakja szerencsésen találkoztak a két világháború közötti korszak olvasói igényeivel: az erőszak bemutatása „ellenőrzött, higiénikus és intellektualizált módon” történik, és a női detektív megjelenítése megfelelt a nőknek a háború során szerzett önállósodási igényének. A két világháború közötti időszakban a brit kultúrában felerősödött a nemzeti identitás hangsúlyozása, és ebbe az áramlatba nagyon jól illeszkedett Miss Marple tipikusan angol vidéki alakja. Egy elemzés rámutat, hogy a Marple-regények reneszánsza (beleértve a televízió által szerzett népszerűséget is), a Thatcher-korszak alatt következett be, amikor a miniszterelnök-asszony éppen a viktoriánus értékek megőrzését hirdette. Időtálló népszerűségére jellemző, hogy még egzegetikai tanulmányokban is megjelenik illusztrációként, de idézik a globális felmelegedésről szóló írásokban is, sőt a pletyka mint pszichológiai és szociológiai jelenség tanulmányozására is alkalmas. Egy németországi elemzés szerint a Miss Marple-könyvek „különösen kedveltek, keresettek és piacképesek”. Míg a német kiadású Poirot-köteteket Agatha Christie képmása díszíti, a Marple-köteteken maga Miss Marple szerepel, tehát a fő vonzerőt nem a szerző, hanem a hős képviseli. ## Miss Marple megjelenései ### Regényekben ### Novellákban ### Megszemélyesítői filmekben és televíziós sorozatokban Gracie Fields Az 1950-ben megjelent Gyilkosság meghirdetve című regény volt az első regényfeldolgozás – beleértve a színdarabokat is –, melyben Miss Marple megjelent. Az amerikai NBC Television Goodyear TV Playhouse sorozata részeként hat évvel később, 1956-ban mutatták be a 60 perces tévéfilmet, amelyben a vénkisasszonyt Gracie Fields, a legendás angol színész-énekesnő alakította, olyan partnerek társaságában, mint Jessica Tandy és Roger Moore. Margaret Rutherford Az 1960-as években George Pollock rendezésében a Metro-Goldwyn-Mayer produkciójában négy angol mozifilm került bemutatásra. Az első film a Paddington 16.50 feldolgozása volt, melyet 1962-ben Gyilkosság, szólt a hölgy címmel mutattak be népszerű komika, Margaret Rutherford alakításában. 1963-ban került a mozikba a Temetni veszélyes című regényből készült film, a Gyilkosság a Gallop Szállóban, majd 1964-ben a Mrs. McGinty halott filmváltozata. Szintén ebben az évben mutatták be a Gyilkosság a tengeren című filmet is, melynek érdekessége, hogy nem Christie-mű alapján készült. E feldolgozások arról „híresek”, hogy szinte nem is azokon a történeteken alapszanak, melyeket Agatha Christie megírt. A négy mozifilm forgatókönyvét David Pursall és Jack Seddon írta, akik olyan hatalmas változtatásokat eszközöltek, hogy a Temetni veszélyes, illetve a Mrs. McGinty meghalt című regényben nyomozó Hercule Poirot-t eltávolították, s helyére Miss Marple-t állították. Agatha Christie, noha jó véleménnyel volt a színésznőről (csodálata jeléül neki ajánlotta A kristálytükör meghasadt című könyvét), alakítását nem tartotta megfelelőnek, szerinte még csak nem is emlékeztet az írónő által megalkotott Miss Marple-ra. Inge Langen A Gyilkosság a paplakban 1970-es német TV-változatában (Mord im Pfarrhaus) Inge Langen játszotta Miss Marple szerepét. A filmet Hans Quest rendezte a ZDF csatorna számára, csakúgy mint a Tíz kicsi néger című Christie-regény 1969-ben bemutatott feldolgozását. Angela Lansbury A hazánkban Gyilkos sorok (Murder, She Wrote) címmel futó sorozat Jessica Fletcherje, Angela Lansbury minden bizonnyal a Halál a Níluson 1978-as feldolgozásában nyújtott kiváló alakítása miatt kapta meg az EMI-Paramount Filmstudios két évvel későbbi, 1980-ban bemutatott, A kristálytükör meghasadt (The Mirror Crack'd) filmadaptációjának főszerepét. A mozifilm óriási sztárgárda közreműködésével – többek között Elizabeth Taylor, Rock Hudson, Geraldine Chaplin, Tony Curtis, Kim Novak – készült. Néhány másodperc erejéig, ifjú színészként megjelenik a pályakezdő Pierce Brosnan is, aki később James Bondként aratott világsikert. Az ekkor még csak 55 éves Lansbury túl fiatal volt ahhoz, hogy smink nélkül eljátszhassa a vénkisasszony szerepét, így a sminkesek nem kis mennyiségű arcfestéket használtak fel a színésznő eme szerepének tökéletesítésére. Helen Hayes Az Oscar-díjas Helen Hayes mindössze két Christie-opus megfilmesítésében alakította a St. Mary Mead-i vénkisasszonyt. Az első az 1983-as Rejtély az Antillákon, a második pedig az egy évvel később, 1984-ben bemutatott Tükrökkel csinálják volt. Ita Ever 1983-ban az észt Ita Ever játszotta Miss Marple szerepét az Egy marék rozs szovjet filmfeldolgozásában (Tajna csornih drozdov). A címet a regény orosz nyelvű fordításáról kapta, amelynek jelentése: A feketerigók titka. Joan Hickson Miss Marple-t többen is életre keltették különböző filmekben, de az egyik legmaradandóbb és a könyvbeli személyhez leghasonlóbb módon Joan Hickson angol színésznő alakította. Agatha Christie, miután látta a Találkozás a halállal című regény 1945-ös színházi bemutatóján, azt írta neki, hogy reméli, egyszer ő fogja játszani Miss Marple szerepét. A BBC 1984 és 1992 között az ő főszereplésével elkészítette mind a tizenkét Marple-regény filmváltozatát. Egyik rajongója II. Erzsébet brit királynő volt, aki azt mondta a színésznőnek 1987-ben, a Brit Birodalom Rendjének átadásakor: „Ön pontosan úgy alakítja a figurát, ahogy az ember elképzelte.” Raakhí (Raakhí Gulzar, hindi nyelven राखी गुलजार) 2003-ban egy bollywoodi film készült A kristálytükör meghasadt alapján, ebben alakította a bengáli színésznő Miss Marple szerepét. Geraldine McEwan A Hickson halála után forgatott angol tévésorozatban Geraldine McEwan angol színésznő alakította Miss Marple-t. A sorozat olyan epizódokat is tartalmaz, amelyek eredetijében Miss Marple nem szerepel. A Marple sorozat első három évadjának filmjei: - Holttest a könyvtárszobában (The Body in the Library) (2004) - Gyilkosság a paplakban (The Murder at the Vicarage) (2004) - Paddington 16.50 (4.50 from Paddington) (2004) - Gyilkosság meghirdetve (A Murder Is Announced) (2004) - Szunnyadó gyilkosság (Sleeping Murder) (2006) - A láthatatlan kéz (The Moving Finger) (2006) - Balhüvelykem bizsereg (By the Pricking of My Thumbs) (2006) - A Sittaford-rejtély (The Sittaford Mistery) (2006) - A Bertram Szálló (At Bertram's Hotel) (2007) - Az alibi (Ordeal by Innocence) (2007) - Éjféltájt (Towards Zero) (2008) - Nemezis (Nemesis) (2008) Julia McKenzie A Marple negyedik évadjától Julia McKenzie vette át a szerepet. Az ő közreműködésével készültek az alábbi epizódok: - Egy marék rozs (A Pocketful of Rye) (2009) - Könnyű gyilkosság (Murder is Easy) (2009) - Miért nem szóltak Evansnek? (Why Didn't They Ask Evans?) (2009) - Szemfényvesztők (They Do It with Mirrors) (2009) - Bűbájos gyilkosok (The Pale Horse) (2010) - A kastély titka (The Secret of Chimneys) (2010) - A kék muskátli (The Blue Geranium) (2010) - A kristálytükör meghasadt (The Mirror Crack'd from Side to Side) (2010) - Rejtély az Antillákon (A Caribbean Mystery) (2013) - Greenshaw bolondvára] (Greenshaw's Folly) (2013) - Végtelen éjszaka (Endless Night) (2013) ### Egyéb megjelenések 1984-től kezdve a BBC rádiójátékokat készített a Miss Marple-novellákból; ezeket nagy sikerrel sugározták. 1993-2001 között a BBC 4 elkészítette az összes Marple-regény rádióváltozatát June Whitfielddel a főszerepben, ezeket még 2008-2009-ben is sugározták. 2004-ben egy 39 részes anime-sorozat készült Agatha Christie no Meitantei Poirot to Marple címmel, amelyben Miss Marple és Hercule Poirot egyaránt szerepelnek. Az összekötő kapocs köztük Mabel West, Miss Marple unokaöccsének, Raymond Westnek a lánya, aki Poirot asszisztense lesz. (Agatha Christie-nek viszont nem állt szándékában két híres hősét egyazon regényben szerepeltetni, noha rengeteg levelet kapott a rajongóktól, akik kérték ezt tőle. A találkozóra azonban nem került sor, és hogy miért, azt megalkotójuk így foglalta össze önéletrajzi írásában: „Biztosra veszem, ők nem élveznék ezt a találkozót: Hercule Poirot, ez a tökéletes egoista aligha örülne annak, ha szakmai dolgokban kioktatná egy vénkisasszony, és profi nyomozóként nem érezné otthon magát Miss Marple világában. Mindketten sztárok, de két különböző világban élnek és mozognak.”)

Mamut

A mamut (Mammuthus) az emlősök (Mammalia) osztályának ormányosok (Proboscidea) rendjébe, ezen belül az elefántfélék (Elephantidae) családjába tartozó régen kihalt nem. A mamutoknak és az Elephas-fajoknak a nukleinsavas DNS-vizsgálata azt mutatta, hogy a két állatcsoport körülbelül 2,5-5,4 millió évvel ezelőtt vált ketté. Az ormányosnem első képviselői, tehát a kora pliocén korszakban körülbelül 5 millió évvel ezelőtt jelentek meg, az utolsók pedig kb. 4000 évvel ezelőtt haltak ki. Az emlősnem utolsó fajai a kőkorszak emberének kortársai voltak Eurázsiában és Észak-Amerikában. A csoport legközelebbi élő rokona az ázsiai elefánt (Elephas maximus). ## Egykori elterjedésük A mamutok Afrikában, a Szaharától délre eső területeken alakultak ki a kora pliocén korszak alatt, majd fokozatosan alkalmazkodva a hűvösebb éghajlathoz, a pleisztocén során elterjedtek Eurázsiában az Ibériai-félszigettől Kelet-Szibériáig; ill. a Bering-földhídon keresztül Észak-Amerikába vándorolva Alaszkától a mai Mexikó déli részéig. Változatos éghajlati övekhez is alkalmazkodtak a hideg tundráktól az enyhébb sztyeppékig, prérikig. Afrikából viszont a pleisztocénre kihaltak. Ennek megfelelően csontjaikat már a középkorban is szép számmal megtalálták, de akkor inkább óriásoknak, sárkányoknak és más hasonló lényeknek tulajdonították őket. ## Kialakulásuk, fejlődésük ### Az ősök A mamutok és a mai elefántok közös ősei, talán a Primelephas (magyarul: „első elefánt”) nem képviselői (feltehetően a Primelephas gomphotheroides faj) voltak, amelyek a felső miocénben, mintegy 5-7 millió évvel ezelőtt élhettek Afrikában. (A korábbi feltételezések szerint Primelephas emlősnem a miocén során Ázsiából Afrikába bevándorolt Stegodon nemből fejlődött ki; azonban ezt az elméletet manapság elvetik.) Mivel az elsőként megjelent igazi elefántféle, feltételezhető, hogy a Primelephas nemből alakult ki a Loxodonta-ág (afrikai elefántok), valamint az Elephas- (ázsiai elefántok) és a Mammuthus-ágak. A mamutok fejlődési vonala valamivel később az Elephas-ágról vált le, tehát a mai ázsiai elefántokkal közelebbi rokonságban voltak (ezt DNS-vizsgálatok is megerősítették). ### A speciális fogazat A fent említett három nem a zápfogainak jellegzetes alakjával különül el más ormányosoktól. Az elefántfélék zápfogainak őrlőfelületén jellegzetes harántirányú dentinredők alakultak ki (akárcsak a reszelőkön), amelyeket kemény fogzománc borít. A redők közötti árkokat lágyabb fogcement borította, így a nagyobb igénybevételű redők és a kisebb igénybevételű árkok azonos mértékben koptak. Ez a fogazat lehetővé tette, hogy az elefántfélék durvább táplálékot is elfogyasszanak és mostohább körülmények között is megéljenek. (Más ormányosoknál, például a masztodonféléknél, megmaradtak a gumós zápfogak.) Ez a jellegzetes fogazat már a távolabbi rokon Stegodon-oknál megjelent és később fajspecifikussá vált: így a paleontológusok leginkább a fogaik alapján azonosítják az egyes elefántféléket. Az északi fajoknál idővel vastagabb korona fejlődött ki. ### A mamutok virágkora: a pleisztocén Az első ismert igazi mamutfaj az Afrikában 3 millió évvel ezelőtt élt afrikai mamut (Mammuthus africanavus). Minden bizonnyal belőle alakult ki a késő pliocénre a déli mamut (Mammuthus meridionalis), amely az egyik első, Afrikán kívül megjelent mamutfaj volt és a Földközi-tenger mellékén élt Európában és Ázsiában. A déli mamut még meleg, nedves környezetet és buja növényzetet kedvelő faj volt, a hűvösebb klímához alkalmazkodott populációiból fejlődött ki a sztyeppei mamut (Mammuthus trogontherii) a pleisztocén elején. A sztyeppei mamutok voltak a később megjelent gyapjas mamutok (Mammuthus primigenius) ősei Eurázsiában. Egyes sztyeppei mamut populációk a pleisztocén elején a Bering-földhídon keresztül Észak-Amerikába vándoroltak, ahol kifejlődött belőlük az amerikai mamut (Mammuthus columbi), majd abból a pleisztocén vége felé a channel-szigeteki törpemamut (Mammuthus exilis). ### Törpemamutok Az amerikai mamutnak az szigeti törpenövés eredményeként többfelé, így kaliforniai Channel-szigeteken helyileg kialakult törpe változata fejlődött ki, a gyapjas mamutnak pedig az északkelet-szibériai Vrangel-szigeten alakult ki törpenövésű alfaja. Ezen fajon példányai „mindössze” embermagasságúak voltak. A Channel-szigetek törpemamutjai még találkozhattak az első indiánokkal, a Vrangel-szigetről pedig az utolsó példányok kb. Kr. e. 2000 körül haltak ki. Éltek még törpe növésű mamutok a Földközi-tenger nagyobb szigetein is, mint a krétai törpemamut (Mammuthus creticus), ## Rendszerezés A nembe az alábbi 10 faj tartozik: - afrikai mamut (Mammuthus africanavus) (Arambourg, 1952) - amerikai mamut (Mammuthus columbi) (Falconer, 1857) - Mammuthus creticus (Bate, 1907) - channel-szigeteki törpemamut (Mammuthus exilis) (Stock & Furlong, 1928) - Mammuthus lamarmorai Forsyth Major, 1883 - déli mamut (Mammuthus meridionalis) (Nesti, 1825) - gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) (Blumenbach, 1799) - típusfaj - Mammuthus rumanus Ştefănescu, 1924 - Mammuthus subplanifrons Osborn, 1928 - sztyeppei mamut (Mammuthus trogontherii) Pohlig, 1885 Fontos kiemelni, hogy a mai elefántok nem a mamutok leszármazottjai. A masztodonfélék (Mammutidae) pedig (nagymértékű hasonlóságuk ellenére) külön családot alkotnak az ormányosok rendjén belül. ## Testfelépítésük ### Általánosságban A mamutok igazi elefántfélék állatok voltak és a viszonylag közeli rokonság miatt nagyon sok jegyük igen hasonlított a mai elefántokéra. Ezt Ross McPhee, az Amerikai Természetrajzi Múzeum munkatársa így mondja: „Ha megborotválnád őket, nagyon hasonlítanának az elefántokra.”. Csontozatukat nagyon jól ismerjük: egyrészt a méreteik miatt jobban megmaradtak, másrészt pedig mert a maradványok (földtörténeti mértékkel mérve) nagyon fiatalok. Ezek miatt nagyon sok, viszonylag teljes csontvázuk ismeretes. A belső és lágy részeiket (sőt gyomortartalmukat) csak a gyapjas mamutoknak ismerjük: Szibéria és Alaszka örökké fagyott vidékei sok példányt megőriztek „szőröstől-bőröstől”. Észak-Szibéria és Alaszka (európaiak általi) betelepülésének kezdeti szakaszában az is előfordult, hogy szánhúzókutyákkal etették fel az ilyen módon konzerválódott mamuttetemeket – így takarékoskodva élelmezésükkel. A mamutok főbb vonalakban az alábbiakban tértek el ill. hasonlítottak a mai elefántokhoz: - a bikák és a tehenek egyaránt viseltek agyarat (csakúgy, mint az afrikai elefántok, az indiai elefántoknál csak a bikák, a ceyloni elefántoknál pedig már ők se nagyon); - az agyaraik hosszúak voltak (kb. 4,2–4,9 méteresek): egyes fajoknál egyenesebbek, másoknál görbültebbek; - méretük kb. a ma élő elefántokéval egyezett, vagy valamivel nagyobbak voltak náluk: a marmagasságuk 2,8–4 méter körül, a tömegük pedig 4,5–11 tonna között lehetett; - a hátuk erősen lejtett hátrafelé; - az ormányuk végén két ujjszerű kinövés volt (mint az afrikai elefántoknak), amelyek segítségével nagyon jól tudhattak tárgyakat megfogni. - rövid farkuk volt. ### Fogazatuk bélyeg\|Mamutagyarak maradványai a Celjei Regionális Múzeumban A mamutoknak a mai elefántokhoz hasonló, redőzött zápfogaik volt: összesen 4 darab (felül 2, alul 2) – igaz méretük akkora volt, mint egy cipősdoboz. Szintén a mai elefántokhoz hasonlóan az elkopott fogaik helyébe folyamatosan újak nőttek: - az első hat életévükre elhasználták az első három „sorozat” fogukat; - a negyedik sorozat 13 évesen nőtt ki; - az ötödik sorozat 27 évesen; - a hatodik (és egyben utolsó) sorozat pedig kb. 43 éves korukra nőtt ki. Miután ez is elkopott, az állat a hiányos táplálkozás miatt legyengült, megbetegedett és hamarosan elpusztult. A paleontológusok a fogaik alapján azonosítják az egyes fajokat és határozzák meg az egyes egyedek életkorát. ### Agyaraik Agyaraik – a többi elefántféléhez hasonlóan – óriásira nőtt felső szemfogak voltak. Agyaraikat a mai elefántokhoz hasonlóan többféle célra használták: - táplálék kiásására a földből (esetleg a hó alól); - a ragadozók elriasztására; - a bikák egymás közötti vetélkedéséhez (nemi szelekció). Az agyarak keresztmetszeti képein a fák évgyűrűihez hasonló körök láthatók, amelyek sokat elárultak valamely egyed jól- vagy alultápláltságáról. Érdekesség, de az agyarak (egymás azonos részeihez képesti) egyenetlenebb kopása arra utal, hogy egyes egyedek a jobb ill. a bal agyarukat használták többet, vagyis voltak közöttük „jobb agyarú” és „bal agyarú” egyedek. A legnagyobb megtalált agyar egy amerikai mamuttól származik: 4,9 méter hosszú és 94 kg tömegű. ## Életmódjuk A viszonylag közeli rokonság miatt a mamutok életmódja feltehetően hasonlíthatott a ma élő elefántokéhoz. Így minden bizonnyal a ma élő rokonaikhoz hasonlóan idősebb nőstények (matriárkák) vezette családokban járhatták a füves térségeket, amely családot rokon nőstények és azok borjai alkottak. A hímek az ivarérettségüket követően a saját útjaikat járták. Ragadozóktól (például barlangi oroszlán, amerikai oroszlán, kardfogú macska) csak a borjaknak kellett tartani. Ideális esetekben feltehetően 50-70 évig is elélhettek. A mamutok tehát az eurázsiai és észak-amerikai sztyeppéken ill. prériken vándorolva a fák, bokrok hajtásait és más növényeket fogyasztottak, agyaraikkal pedig gyökereket áshattak ki. Naponta mintegy 14-20 órát tölthettek táplálkozással, ezalatt kb. 200 kg növényzetet és kb. 180 l vizet fogyaszthattak. Az egyedfejlődésük a mai rokonaikhoz hasonlóan igen lassú lehetett: a tehenek feltehetően kb. 22 havi vemhesség után, 3-4 évente hozhattak világra egyetlen borjat, amelyek kb. 13-15 éves korukra válhattak ivaréretté. ## Kihalásuk A mamutok pleisztocén végi kihalása (más nagy testű emlősökkel egyetemben – pleisztocén megafauna) máig heves viták tárgya. Az alábbi elméletekkel próbálják magyarázni kihalásukat: ### A terjeszkedő ember túlzott vadászata Ezen elmélet szerint a mamutok kihalásáért a pleisztocén végére már Eurázsiában és Amerikában megjelent modern ember túlzott vadászata a felelős. Az elmélet szerint a fejlett vadásztechnikával (íj, lándzsa, dárdavető – gondoljunk a barlangrajzokra) rendelkező pleisztocén kori ember a földrajzi terjeszkedése során olyan, addig viszonylag elszigetelt területekre jutott el, amelyek állatvilága teljesen védtelen volt egy újfajta „ragadozóval” szemben. Az elméletet Paul S. Martin amerikai paleontológus vetette fel az 1960-as évek végén és szokták még „Villámtámadásnak”, vagy a hírhedt német kifejezést kölcsönvéve „Blitzkrieg”-nek is nevezni, utalva a folyamat gyorsaságára és hatékonyságára. Martin így ír erről: „Ha minden egyes jégkorszaki vadász hetente megölt egy nagy testű emlőst, akkor az a néhány vadász, aki Alaszkába érkezett olyan lehetett, mint egy hadsereg, amely idővel elérte Dél-Amerika déli részét és közben a két amerikai kontinensről eltűntek a nagy testű emlősök.”. A helyzetet könnyű megérteni, ha a közelmúlt antarktiszi fókavadászataira gondolunk: száz éve a fókavadászok egészen közelről ütötték le bunkóval a félelmet egyáltalán nem ismerő fókákat – mivel az antarktiszi fókáknak nem volt szárazföldi ellenségük. Vagy: az elszigetelt faunák sebezhetőségére nagyon jó példák a csendes-óceáni szigetek. Sok sziget endemikus élővilágát az európaiak által behurcolt patkányok, rókák és macskák pusztították ki, mivel a sokszor természetes ellenség nélkül élő őshonos fajoknak nem volt elegendő idejük alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Ezzel meg lehet magyarázni, hogy Afrikában (és Dél-Ázsiában) miért maradtak fenn máig nagy számban az óriásemlősök (elefántok, orrszarvúak stb.): mivel ők évtízezredeken keresztül együtt éltek a kialakuló emberi fajjal (a Homo erectus már eljutott Ázsiába és Európába), így volt idejük megtanulni alkalmazkodni az emberfélék fokozatosan fejlődő vadásztechnikájához (koevolúció). Más földrészek állatai számára viszont túl hirtelen bukkant fel az ember. Az elmélet mellett szól, hogy a különböző földrészeken bekövetkező kihalások rendre mindig az ember adott földrészen való megjelenése után nem sokkal következtek be, például Ausztráliát kb. 50-40 000 éve foglalta el az ember, Európát kb. 40-30 000 éve, Amerikát kb. 15-12 000 éve, Madagaszkárt 2000-1000 évvel ezelőtt, Új-Zéland szigetei pedig kb. 1000 éve népesültek be. Vagyis Földünk eldugottabb területeit később érte el a kihalási hullám. Ráadásul a nagy testű fajok, mint a mamutok kevésbé szaporák, mint a kisebb testű állatok. A mamutok egyik közeli rokona, az afrikai elefánt például 22 hónap vemhesség után elli meg egyetlen utódját, amely kb. 10 év múlva válik ivaréretté, de utódot elleni, ill. nemzeni csak jó néhány év múlva fog tudni. Így viszonylag kevés példány rendszeres elejtése is elindíthat egy fajt a kihalás útján. Egy faj kihalása pedig – az ökoszisztémák rendkívüli összetettsége miatt – más fajt, fajokat is magával ránthat a kihalásba (a nagyragadozóknak valószínűleg ez lett a sorsa). Martin ugyanakkor beismeri: „Sokat gondolkodom rajta, hogy valószínűleg az emberek irtották ki a mamutokat, de óvatosabb azt válaszolni a problémára, hogy nem tudhatjuk pontosan, mi történt.”. Ross McPhee, aki a „hiperjárvány-elmélet” mellett kardoskodik, azt mondja: „Nincs értelme annak, hogy az emberek úgy akarhatnak viselkedni, hogy egyből megöltek mindent, ami a szemük elé került.”. ### Éghajlatváltozás A klímaváltozás elmélete szerint a kihalásokat a pleisztocén végi gyors és nagymértékű felmelegedés okozta. A felvetés jogos, mivel az élővilág története során már több tömeges fajkihalást okozott drasztikus klímaváltozás. Mivel a pleisztocénben több jégkorszak is volt (az alpi elnevezésekkel a legkorábbitól haladva: Günz, Mindel, Riss és Würm), amelyeket túléltek a mamutok, ezért felvetődik egy fontos kérdés: miért éppen a legutóbbi jégkorszak végén történt a kihalásuk? David Jablonski és James W. Valentine amerikai paleontológusok elkezdték kutatni a pleisztocén klímaváltozások feltételezett hatásait Észak-Amerika csendes-óceáni partvidékének kagylófaunái között. Abból indultak ki, hogy ha tényleg a klímaváltozás okozhatta a pleisztocén óriásainak kihalását, akkor ennek a tengerben a kagylófajok között is nyomát kell találni, hiszen egyes helyeken (Kalifornia) a self területe a tengerszint változása miatt a tizedére is csökkent. Kutatásaik eredményéül azt kapták, hogy a klímaváltozások nem okoztak kimutatható kihalást a tengeri élővilágban: az egyes fajok végig fennmaradtak, de észak-déli irányba „vándoroltak” a klímaövek mozgásával. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a klímaváltozás önmagában kevés a mamutok kihalásának megmagyarázásához. Feltehető, hogy Szibéria és Alaszka mai éghajlata (mint egy interglaciálisé) megfelelő lenne a gyapjas mamutok számára, csakúgy mint az észak-amerikai Nagy Síkságé az amerikai mamutok és masztodonok számára. Ezért alternatív magyarázatként a pleisztocén–holocén becsapódási esemény is szóba jön a mamutok kihalásának egyik lehetséges okaként. ### Járványok Ross McPhee elmélete szerint egy hirtelen megjelenő „hiperjárvány” pusztíthatta ki a mamutokat (és más nagy testű emlősöket), amelyet az ember hurcolhatott szerteszét. Tény, hogy ha egy új fertőző betegség üti fel a fejét egy elszigetelt faunában, akkor az nagy pusztítást végezhet az őshonos fajok között, mivel azok szervezete még soha sem találkozott az új kórokozókkal. Azért a nagy testű fajok között okozhatott leginkább kihalást a feltételezett járvány, mert ők kevésbé szaporák, így sokkal kisebb az esélye annak, hogy olyan egyed születik, aki ellenálló az adott betegséggel szemben (ez az oka annak, hogy nem kell attól féljünk, hogy Földünk például patkány vagy házi egér nélkül marad). Hasonló játszódott le Amerika felfedezését követően: akkor az európaiak által behurcolt fertőző betegségek (például himlő, influenza, kanyaró, pestis, tuberkulózis stb.) egyes becslések szerint az őslakosság 95%-át ölték meg, mivel az ő szervezetük számára teljesen ismeretlenek voltak az „óvilági” kórokozók, így nem is szerezhettek semmilyen védettséget velük szemben. (Ráadásul az amerikai indiánok genetikai állománya sokkal kevésbé változatos, mint az óvilági embereké, mivel ők „csak” kb. éve élnek „elkülönülten”.) Fontos megjegyezni azonban, hogy azok a betegségek, amelyek Amerika felfedezését követően az indiánokat megtizedelték, egytől egyig valamely óvilági háziállatól származnak: mindegyikük jó példa arra, hogy megfelelő körülmények esetén viszonylag rövid idő is elegendő ahhoz, hogy egyes kórokozók gazdafajt váltsanak. A szarvasmarhától származik a kanyaró, a himlő és a tuberkulózis; a disznótól, kutyától a szamárköhögés, a házi szárnyasoktól pedig az influenza. Egyesek szerint ezt a világjárványt a terjeszkedő ember által több mint éve háziasított kutya valamelyik kórokozója (bolha) vagy fertőző betegsége (például veszettség, szopornyica) okozhatta, erre szintén akad példa: a közelmúltban afrikai nemzeti parkokban oroszlánok betegedtek meg szopornyicában. Tehát végső soron ez az elmélet is az embert teszi felelőssé a mamutok kihalásáért, bár „csak” közvetve. A kérdéses kórokozó(k) nyomait McPhee az északkelet-szibériai Vrangel-szigeten keresi. ## A mamutok „feltámasztása” Néhány különösen jó megtartású szibériai gyapjas mamutlelet (a legutóbbit 1999-ben találták – „Zsarkov-mamut”) során felvetődött, hogy molekuláris biológiai módszerekkel (klónozással) talán lehetséges a gyapjas mamutok feltámasztása. ### Klónozás A klónozáshoz elvileg hibátlan, vagy többé-kevésbé hibátlan DNS szükséges: az utóbbi esetben a hiányzó szekvenciák esetleg kipótolhatók máshonnan. A gond viszont az, hogy a DNS elég sérülékeny és könnyen lebomlik még Szibéria vagy Alaszka örökké fagyott vidékein is (a DNS számára a -22 °C-nál alacsonyabb hőmérséklet az ideális). Mindezek ellenére nem kizárt, hogy találnak néhány tízezeréves, viszonylag ép, klónozásra alkalmas DNS-t. (Mamut-DNS-t különben már az 1980-as években is sikerült kivonni.) A DNS-t ezek után minden bizonnyal egy indiai elefánt petesejtjébe ültetnék be: azonban kérdéses, hogy az befogadja-e. (Dollynál bárány testi sejt-DNS-t juttattak bárány-petesejtbe.) Ha pedig mégis elkezd növekedni a petesejt, még akkor is nagy az esélye, hogy egyéb okok miatt kilökődik, illetve az embrió valamilyen fejlődési rendellenesség miatt elpusztul. ### Keresztezés (hibridizáció) Mivel a Zsarkov-mamut hím, ezért ha sikerül egy hímivarsejtjét kinyerni, akkor egy nőstény indiai elefántot azzal megtermékenyítve elvileg egy hibrid születne. A fő kérdés itt, hogy mennyire különbözik a két faj genetikai állománya a több millió éves különélés óta. Egyesek szerint az eltérés 5%, ami nagyobb, mint az ember és a csimpánz között. Ráadásul az indiai elefántnak 56, a gyapjas mamutnak 58 kromoszómája van. ## Mamutokhoz kapcsolódó érdekességek - Hatalmas méretei (hossza, kiterjedése, óriási belső terei) miatt kapta nevét a mamutokról az Amerikai Egyesült Államok Kentucky államában található Flint-Mamut-barlangrendszer (korábban: Mamut-barlang), amely az eddig feltérképezett kb. 560 km-es hosszával Földünk messze leghosszabb ismert barlangrendszere. ### Mamutok Zircen A 2006-ban útépítési munkálatok során megtalált fiatal mamutok a zirci Bakonyi Természettudományi Múzeumban vannak kiállítva. A keresztségben a Tonna és Mázsa nevet kapták. A két mamutcsontváz mellett számos más jégkorszaki óriás is helyet kapott a kiállításon. ### Gyima nevű mamutbébi 35 ezer éves mamutbébire találtak a szibériai tundra egykor mocsaras, fagyos talajában. Gyimát jó 30 évvel ezelőtt aranyásók találták meg. Egyetlen más mamut sem maradt fenn olyan jó állapotban, mint Gyima. Lábain még kicsinyke irha is látható. A mamutbébi 90 centiméter magas és 115 kilogrammot nyom. Mintegy hét hónapos lehetett, amikor elsüllyedt a szibériai mocsárban.

Kistarcsai Központi Internálótábor

A Kistarcsai Központi Internálótábor a kistarcsai Deák Ferenc utca elülső szakasza mentén helyezkedett el. A tábor tényleges fennállása – különböző hatósági felügyelettel és az egyes politikai időszakok alatt eltérő célokkal – 1938-tól, kisebb megszakításokkal, egészen 1957-ig tartott. Kistarcsán 1907-ben indult el a Gép- és Vasútfelszerelési Gyár kialakítása. Ezzel párhuzamosan kezdték meg a gyár lakótelepének felépítését egy, akkor még beépítetlen földterületen, a vasúti töltéstől északra. A meghirdetett lehetőséggel élve két év alatt 600, az ország különböző községeiből ideérkező munkás telepedett le Kistarcsán és Kerepesen. A község lélekszáma hirtelen jelentősen megnövekedett ennek következtében, és a születések száma is évi átlagban negyvennel emelkedett. A gyár 1928-ban csődeljárás alá került, a gyárkomplexumot és a munkástelepet is egy éven belül felszámolták. A nagy gazdasági világválság időszakát követően, 1938-ban a Belügyminisztérium kezelésébe került a munkástelep területe. A Horthy-rendszer háborút megelőző időszakában megkezdődött a későbbi internálótábor kialakítása, majd a második világháború második felében, a német megszállást követően Adolf Eichmann és az általa vezetett SS-alakulatok használták a zsidó lakosság begyűjtésére és később vasúton Auschwitzba való szállításának előkészítésére. A háborút követően a bujkáló nyilasokat és németbarát személyeket őrizték a táborban. 1947-ben rendőrképző tanosztálynak adott helyet az épületegyüttes, 1949 márciusában pedig megkezdődött a központosítás – a Buda-déli egykori központi internálótáborból folyamatosan telepítették át az internáltakat. A fővárosban és környékén létesített táborok száma a kistarcsaival együtt összesen 14 volt, a foglyok száma körüli. A tábor 1950 májusától az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kezelésében működött. Az internáltakkal való bánásmód egyre brutálisabb és kíméletlenebb lett. Az internálások legkésőbb 1953 októberéig tartottak, amikor a tábort adminisztratív úton kiürítették. 1956 októberében, a forradalom időszakában a gödöllői térség fontos bázisa volt, a rögtönzött tagfelvételből megalakult nemzetőrök a Nemzeti Bizottság engedélyével láttak el karhatalmi feladatokat, a fogdában helyi pártfunkcionáriusokat őriztek, illetve hallgattak ki. 1957-ben ismét internálás folyt a falakon belül, javarészt a forradalomban való szerepvállalásuk miatt elítélt foglyokat tartották itt közbiztonsági őrizetben. Az általános amnesztiát követően a Belügyminisztérium rendőrképzésre használta – mint laktanyát –, egészen a rendszerváltás időszakáig. Ezt követően, 1990 és 1995 között közösségi szállásként használták az országba illegálisan érkező menekültek őrzésére, ennek bezárása óta pedig a terület nagy része hasznosítatlan, jelenleg is zajlik az érdemi hasznosítással kapcsolatos lehetőségek keresése. ## A vasgyári munkástelep (1907–1928) A tábor alapjául az 1907 és 1928 között működő Gép- és Vasútfelszerelési Gyár (köznyelven „a vasgyár”) munkástelepe szolgált. Ez a gödöllői HÉV vonalától északra, a könnyebb megközelíthetőség érdekében a gyártól nagyjából 250 méter távolságra került kijelölésre. Kezdetben 600 munkás érkezett a községbe a jobb életkörülmények és a munkalehetőség reményében. Ez a szám a gyár csődjének idején 1000 fő körül volt. A munkások a falutól elszeparáltan, önálló kolóniában laktak. A szolgáltatási és infrastrukturális háttér éppúgy független volt, mint a népiskolai oktatás, a postahivatal, az élelmiszer-ellátás és az óvodai szolgálat. A lakóépületek hozzávetőleg 350–400 négyzetméter alapterületűek voltak, a földszintes tömbökben négy azonos lakószobát alakítottak ki, önálló udvarral, egymástól elválasztva. Az ivóvízellátást Kerepes területéről biztosították. ## A tábor szerveződése (1928-tól a német megszállásig) A gazdasági válság idején a Gyár tönkrement, 1928. április 30-án bezárt, munkásait kénytelen volt elbocsátani. Részvényeinek nagy részét a Ganz és Társa-Danubius Rt. vásárolta meg, a gépparkot teljes egészében elárverezték. A gyárhoz tartozó munkástelepet további hasznosításra 1938-ban a Magyar Királyi Rendőrség Vidéki Főkapitánysága vette át. Az 1938-1939. évi állami zárszámadásban külön említik: a BM költségvetésében „kistarcsai kisegítő toloncház” címen a rendőrség 200 000 pengőt költött internálási funkcióra való átalakításra. 1940-ben mint „Kistarcsai kisegítő toloncház” a „Budapestvidéki felügyeleti körzetbe” tartozott Ekkor kezdték tervszerűen felgyorsítani az internálótábor fejlesztését. Körülbelül négyzetméternyi területet szeparáltak el a község közepéből, utcákat zártak le betonkerítéssel, magasított szögesdróttal, őrtornyokkal. Keresztes-Fischer Ferenc fejlesztéseinek fő célja elsősorban a szélsőséges pártok térnyerésének mérséklése volt. 1941-ben az intézet neve: Magyar Királyi Rendőrség Kistarcsai Kiegészítő Toloncháza. Az átalakítás anyagi kerete eredetileg egy budapesti rendőrfogház építését fedezte volna, de megfelelőbbnek találták, ha az eljárás alá vont személyeket a fővároson kívül helyezik őrzés alá. Feladatuk a rendszer által deviánsnak titulált, a közélet számára nemkívánatos személyek (kommunisták, csavargók, munkakerülők, prostituáltak) őrzése, továbbá az enyhébb bűntetteket elkövetők büntetés-végrehajtása volt. Az internálás jogi szabályozása az alábbi jogszabályok alapján nyert keretet: A honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikk 150. § szerint: Az 1939. évi 760. számú BM. rendelet 1. § szerint: Az 1939. évi 8130. számú M. E. rendelet 1. § szerint: 1939 augusztusában lázadás tört ki a toloncházban az akkori parancsnok, dr. Fehér Mihály rendőr főfelügyelő rendelkezése miatt, amelyben rendészeti okok miatt nem engedélyezte azoknak a személyeknek a látogatást, akik nem közvetlen hozzátartozói az internáltaknak. A táborban több, a „B épületben” elhelyezett internált fellázadt, eltorlaszolták magukat az épületben, és erőszakosan léptek fel az őrszemélyzettel és a Budapestről segítségként érkező rendőrökkel szemben. Az eset kapcsán 41 internáltat állítottak elő, és a pestvidéki törvényszék fogházába kísérték. A fővárosi királyi törvényszék 12 internált ellen megszüntette az eljárást bizonyíthatóság hiányában (őket visszakísérték a kistarcsai toloncházba). A 29 internált ügyében 1940. november 14-én született jogerős ítélet, ellenük hatósági közeg ellen elkövetett erőszak vétségével rendeltek el legkevesebb hat hónap fogházbüntetést. A rendszer által vállalhatatlan szélsőséges (kommunista és hungarista) mozgalmak számos tagja került internálás alá. 1939. február 23-án a belügyminiszter a Nemzeti Szocialista Magyar Pártot feloszlatta, vezetőségének közel száz tagját pedig a következő napokban letartóztatták és internálták. Rajk László későbbi belügyminisztert 1941. október 14-én tartóztatták le az illegális kommunista pártban végzett tevékenysége miatt, és szállították Kistarcsára. Itt együtt raboskodott Apró Antallal, aki több, mint egy évi internálást követően megszökött a toloncházból. A belügyminiszter 1943. október 29-én kelt 1943. évi 690. számú rendelete alapján Kistarcsa területén a rendőrhatósági jogkört (melyet 1925-ben a csendőrségnek utaltak ki) a mátyásföldi rendőrkapitányság látja el november 15-től. A mátyásföldi kapitányság személyi állományának tagjai voltak ekkor Vasdényey István és Jámborffy Béla rendőr főfelügyelők is, akik később a toloncház vezetését (előbbi táborparancsnokként, utóbbi helyettesként) látták el. A Toloncházban működött a 145. számú rendőrőrszoba, a Deák Ferenc utca 1. szám alatt, Toloncház II. jelöléssel (a Toloncház I. a budapesti Mosonyi utcai Toloncház volt). ## A vészkorszak idején (1944) ### Március–május Az erősödő külpolitikai hatás, majd Magyarország 1944. március 18-19-én bekövetkező német megszállása után a tábor öt pavilonjából négy állt a rendőrség rendelkezésére, az egyikben kaptak helyet az ún. „régi őrizetesek”, a folyamatosan itt működő kiegészítő toloncház (főképpen politikai, szocialista ideológiájú) foglyai. Egy pavilont pedig a németek használtak a Wehrmacht és az SS különböző kihágások miatt megbüntetett katonáinak őrzésére. Az őrizetesek mellett helyet kaptak az összegyűjtött és deportálásra váró zsidók (az objektum neve németül: RSHA Transport Lager Kistarcsa), akiket a magyar hatóságok már március 19-én elkezdtek összegyűjteni Budapest területén. A következő napokban pedig a megszálló német hadtestetekkel érkező SS alakulatok hajtóvadászatot indítottak (Einzelaktionen, vagyis „egyedi akciók”) a pályaudvarokon, külvárosi villamosmegállókban és hajóállomásokon újabb zsidók után. A zsidó foglyok maximális létszáma a megszállás után közvetlenül még csupán 485 fő volt. Ezeket az embereket a magyar hatóságok által előre összeállított, kész listák alapján, a saját lakásukon kereste fel razziák keretében az SS és a magyar rendőrség. Először a Rökk Szilárd utcai Országos Rabbiképző Intézetben berendezett kisegítő toloncházba kerültek (melyet a németek felügyeltek), majd innen szállították át őket Kistarcsára. Az úgynevezett „B” pavilonban, a központi épületben tartottak fogva 280, prominensnek titulált zsidót (gyáriparosokat, politikusokat), illetve Bálint Ákos György (ekkor még ügyvédjelölt) összesen 75 zsidó ügyvéd nevét sorolta fel visszaemlékezésében. A legnagyobb csoportot (800-1000 fő körül) azok a zsidók alkották, akiket a Gestapo tartóztatott le, és átmeneti börtönfogság után egy Lemke nevű SS altiszt vitetett át Kistarcsára. A német megszállást követően az első deportálóvonat (Hermann Krumey SS-Obersturmführer irányításával) Kistarcsáról indult el 1944. április 28-án, 1800 fős transzporttal (javarészt 16-60 év közötti férfia­kat és 18-50 év közötti nő­ket pakoltak fel 45G mintájú marhavagonokba). A szerelvény május 2-án érkezett Auschwitz-Birkenauba. Ezután átmenetileg 350-400 főre csökkent a foglyok száma. 1944. június 20-ig nagyjából 2000 fő indult el Kistarcsáról a német koncentrációs táborok felé. Az 1944 áprilisi és májusi Magyarországi Zsidók Lapja közzétette, hogy a Pártfogó Irodán keresztül, az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció (OMZSA) keretében lehetőség van csomagküldésre a táborban fogva tartott zsidók számára. A csomagokban korlátozottan lehetett élelmiszert, ruhaneműt és tisztálkodási szereket küldeni, de például levelet, okmányokat, szeszes italt, cipőt nem tartalmazhattak a csomagok. 1944 májusában a Bosnyák Zoltán (a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet vezetője) által szerkesztett Harc! című hetilap fotósai jelentek meg a táborban, hogy a lap számára képeket készítsenek a fogva tartott zsidókról. A fotózás körülményeiről Brámer Frigyes egykori fogvatartott írt visszaemlékezésében: ### Július 1944\. július 12-én Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer ötven vagonból álló vasúti szerelvényt rendelt Kistarcsára július 14-re. Tervei szerint Kistarcsáról 1000 (a „D” és „E” pavilonokból, a „B” pavilonbeliekkel kivételeztek), a Rökk Szilárd utcai ideiglenes toloncházból pedig 500 zsidót a X. kerületi Budapesti Gyűjtőfogházba, majd az Auschwitzi koncentrációs táborba szállíttatott. Mindezt annak ellenére tette, hogy Horthy a nemzetközi nyomás és a megváltozott katonai helyzet hatására végül július 6-án leállította a deportálásokat. A tábor parancsnoka, Vasdényey István rendőr főfelügyelő a kistarcsai állomásfőnöktől értesült a különvonatról. Rövidesen értesítette Bródy Sándort, a Zsidó Tanács megbízottját, ő pedig Stern Samut, a Tanács elnökét. Rajtuk keresztül Horthy Miklós is tudomást szerzett a készülő deportálásról, és utasította dr. Lulay Leó tartalékos csendőr századost (Ferenczy László helyettesét), aki az elindított szerelvényt Hatvannál utolérte, és visszafordíttatta Kistarcsára. Stern visszaemlékezése szerint a kistarcsai tábor kiürítésének fő oka az volt, hogy Eichmann elfogadhatatlannak tartotta Horthy lépését, ugyanakkor nem akart nyíltan szembemenni a magyar vezetéssel. A Zsidó Tanács vezetőit július 19-én reggel 8 órára hosszas tárgyalásra hívatta a Svábhegyen található SS főhadiszállásra Otto Hunsche SS-Hauptsturmführerhez. Ezalatt Kistarcsán Ubrizsy Pál rendőr segédfogalmazó (a Rökk Szilárd utcai ideiglenes toloncház parancsnoka) Baky László államtitkártól a tábor kiürítésére kapott felhatalmazására hivatkozva követelte a zsidók kiadását. Amikor Vasdényey ezt a kormányzó általános tilalmára hivatkozva megtagadta, Franz Novak SS-Hauptsturmführer (Eichmann egyik főkoordinátora) a Sonderkommando három szakaszával bedöntette a tábor kapuját, a tábor udvarán gyorsan összeterelték, majd teherautókra pakolva elhurcoltak 1220 főt a korábban összeállított transzportból (280 főt július 17-én átszállítottak Sárvárra). Elővigyázatosságból minden fogvatartottról leszedették a sárga csillagot, hogy még inkább feltűnésmentes legyen a deportálás folyamata. Rákoscsabán vasúti kocsikra pakolták a transzportot, és elindultak velük Auschwitz irányába. A Zsidó Tanács tagjait Hunsche este nyolc óra környékén engedte el, amikor telefonon értesítették, hogy a deportáló szerelvény már átlépte az országhatárt. Vasdényey, bár nem tudta megakadályozni a deportálást, igyekezett humánus körülményeket kialakítani a táborban (szabad csomagforgalom, gyermekek szabadon bocsátása), amiért a Jad Vasem Intézet 1969. november 11-én a Világ Igaza címet adományozta számára. Habár későbbi deportálásról nincsenek információk, az ismert, április végén és július közepén végrehajtott tömeges elhurcolás után sem ismerte el a magyar kormány Kistarcsát zsidó gyűjtőtáborként. ### Augusztus–december A szovjet és román csapatok gyors előretörése miatt a németek hátrálása a tábort is érintette. Az 1944 júliusi események után további deportálások nem indultak. A tábor területén a fogva tartottak mozgása némileg szabadabb lett, létszámuk már csak 220 fő volt. Július 28-án a Zsidó Tanács petíciót nyújtott be a még fogva tartottak szabadon engedése érdekében. Jungerth-Arnóthy Mihály külügyminiszter-helyettes augusztus 10-én kelt, „a Minisztertanácshoz a zsidókérdés „nyugvópontra hozatala” érdekében” írt jelentésében szorgalmazta egy német–magyar kétoldalú nyilatkozat megszületését, amelyben kijelentik, hogy „mellőzik a zsidóknak saját szerveik útján az országból való eltávolítását (Kistarcsa, Sárvár)”. Feljegyzések szerint a táborban az orvosi ellátás, az elhelyezés és az élelmezés jó volt, kérelmezték, hogy a levelezést legalább a Vöröskereszt által biztosított levelezőlapon biztosított legyen. Kistarcsát és környékét szeptember 13-án érte először légitámadás, amelyet 18-án egy újabb követett, összesen valamivel több, mint száz lakóépületet érintettek a légibombák okozta rombolások. 1944 szeptemberére a tábor felügyeleti jogkörének kérdése egyáltalán nem volt egyértelmű sem a magyar, sem a német hatóságok számára. Perlaky Gyula minisztériumi osztálytanácsos rendelte el a foglyok szabadon engedését, melyre a táborban szeptember 26-27-én került sor. Páran azonban a Rózsadombon kialakított „Intelligenz Lager”-be kerültek, mint „népgazdaságilag hasznos” (WW, vagyis wirtschliftlich wertvoll) zsidó. Őket aztán Theresienstadtba vitték. Két alkalommal került sor a község kiürítésének elrendelésére (november 5. és 16.), de mindkét alkalom eredménytelenül zárult. Időközben a kelet felől a főváros irányába visszavonuló német alakulatokkal együtt a tábor őrszemélyzete is elvonult. Kistarcsát 1944. december 28-án érte el a 151. szovjet lövészhadosztály és a 7. román gyalogos hadtest. A község területén nem volt ellenállás. ### A háború után Jámborffy (Zachar) Béla rendőr főfelügyelő, 1943-tól a toloncház osztályparancsnoka (Vasdényey helyettese) kevésbé járt el humánusan a fogva tartottakkal. 1947 májusában az államvédelmi osztály népügyészsége felhívást tett közzé, amelyben kérte azoknak a jelentkezését, akiknek volt tudomása Jámborffy túlkapásairól. A vád szerint karhatalmi erőket biztosított Novak SS-alakulatának megsegítésére, így aktívan hozzájárult ahhoz, hogy a zsidó foglyokat a július 19-i, második akcióban sikeresen elindítsák Auschwitz irányába, önmaga pedig közben gumibottal verte a foglyokat. Egy másik alkalommal pedig 240 internált zsidót kísértetett gyalogmenetben Komáromba, ami közben többen összeestek és meghaltak. Mindezekért végül 1947. november 26-án a népbíróság jogerősen életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte. Bródy tanúként részt vett 1961-ben az Eichmann ellen indított perben, amely kapcsán a Kistarcsán történtekről kérdezte a bíróság, többek között Vasdényey táborparancsnokként tanúsított viselkedéséről. ## Átmeneti időszak (1945–1950) ### Internálások a háború után Az ország szovjet megszállását követően megindult a korábbi karhatalmi és politikai erők felszámolása, illetve újraalakult a korábbi kommunista párt. Ennek helyi szervezete igyekezett a környéken bujkáló nyilasokat megtalálni és begyűjteni a táborba. Őket segítette a mindössze botokkal felfegyverzett önkéntes rendőri alakulat, élükön Hoffman Jánossal, aki Kerepes és Kistarcsa közbiztonságáért egyaránt felett. Az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak a népbíráskodásról szóló 1945. évi 81. M. E. számú rendeletének 3. §-a értelmében „A népbíróság által kiszabható büntetések: internálás”. Ezt később az 1945. évi 1.440. számú miniszterelnöki rendelettel módosították, az internálás ekkor már nem szerepelt a kiszabható büntetések között. 1945. március 21-én indult újra a tábor működése, melyet Péter Gábor (ekkor még a budapesti rendőrség PRO vezetőjeként) is meglátogatott. 1945. április 12-ig (az Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályának korabeli jelentései szerint) 1869 főt internáltak Budapesten, az ország 15 internálótáborában pedig összesen 23 ezer embert (Kistarcsán nagyjából 300–400 fő raboskodott). Legnagyobb részük nyilas, háborús bűnös (úgynevezett „volksbundisták”, akiknek kötelező volt a zöld karszalag viselése), a Horthy- és a Szálasi-korszak politikailag aktív résztvevői, csendőrök, katonatisztek. 1946 augusztusában megszüntették a 600 fős befogadóképességű Tutaj utcai internálótábort, az értelmiségi internáltakat Kistarcsára szállították. ### Rendőrképzés Kistarcsán Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. évi 6.690. számú miniszterelnöki rendelete szerint vármegyei főkapitányság keretében tanosztályok és tanfolyamok alakíthatóak. Erdei Ferenc megalkotta a rendőri tanosztályok felállításáról szóló 192.025/1947 IV/1. számú belügyminiszteri rendeletet, amely Szebenyi Endre jegyzésében kihirdetésre került 1947. március 3-án. A rendelet nyomán létrejött az I-VII. Tanosztályparancsnokságok, illetve Budapesten az Őrsparancsnokképző Tanosztály, mint új, tiszthelyetteseket képző intézmények. Ennek keretében megnyílt a Magyar Államrendőrség Budapesti rendőrségének I. számú Kistarcsai Tanosztályparancsnoksága. A tanosztályokon a képzés három fokozatban történt: próbarendőri (I. fokú), tiszthelyettesi (II. fokú), őrsparancsnoki (III. fokú). A Kistarcsai és az Őrsparancsnokképző Tanosztály a budapesti, a többi tanosztály a vidéki főkapitánysághoz tartozott. A 198.621/1947 IV/1. számú belügyminiszteri rendelettel létrejött a Rendőrgazdászati Tiszthelyettesi Tanalosztályparancsnokság, amelynek keretében Kistarcsán hat hónapos tanfolyam keretében képeztek gazdászati tiszthelyetteseket legalább próbarendőri tanfolyammal rendelkezők számára. A Tanosztály állomáshelyét 1947 augusztusában Rajk László Rendőr Laktanyára neveztek át, az ünnepélyes avatásról a filmhíradó is beszámolt: A filmhíradóban elhangzottakkal kapcsolatban megjegyzendő, hogy egyedül Rajk László esetében találhatóak dokumentumok a kistarcsai internálásával kapcsolatban. Az 1947. augusztus 9-én tíz órakor megtartott avató ünnepségen Dinnyés Lajos belügyminiszter mondott beszédet. 1948-ban a Tanosztálynál szolgált Mátsik György r. őrmesteri fokozatban sportelőadóként. Ugyanebben az évben a Magyar Építőmunkások Országos Szervezete csapatzászlót ajándékozott a Tanosztálynak. Oktatók, illetve egykori hallgatók voltak (az aktuális rang feltüntetésével): - Bánfalvi Nándor rendőr szakaszvezető (1948-ban 1 éves tanfolyamon vett részt) - Fekete József rendőr szakaszvezető (1948-ban 6 hónapos nyomozó tiszthelyettesi tanfolyamon vett részt) - Holczmann Gusztáv rendőr szakaszvezető (1947-ban 7 hónapos tanfolyamon vett részt) ### Központi Internálótáborrá válás Az épületeket 1949 tavaszán újabb szintekkel bővítették. 1949 márciusában a Veres József, a Közrendészeti Főosztály vezetője megbízta a Gazdasági Hivatalt a rabkörletekből hiányzó 600 tábori fekhely alapanyagainak beszerzésével (300 ezer forint fedezet volt rendelkezésre bocsátva), melyeket aztán az internáltak készítettek el a műhelyrészlegben. Buda-délről első körben március 21-én szállítottak foglyokat Kistarcsára (nagyjából harmincat). A rabokkal együtt érkezett a tábor új parancsnoka, Ruscsák Lajos rendőr alezredes is, aki korábban a Buda-déli Internálótábort vezette. A tábor Deák Ferenc utca felőli szakaszán felépítettek egy újabb rabkörletet. Elkészült továbbá a vizesblokk ellátását szolgáló jellegzetes víztorony is, amelynek tetejére reflektorokat és géppisztolyokat telepítettek. Ez szolgálta a tábor udvarának éjszakai megfigyelését. A tábort kisajátítás útján bővítették egy, korábban lakóházként funkcionáló többszintes épülettel, amelyből 20 lakost helyeztettek át más lakhelyre. Ehhez 150 ezer forint jóvátételi díjat adtak számukra. A jogalapot a BM Politikai Kollégium 1949. május 30-i ülésén született határozata adta. Erre azért volt szükség, hogy az egyébként egyetlen tűzfallal határolt utcafront miatt ne legyen lehetőség az internáltak és a táboron kívüliek érintkezésére. A táborvezetés engedélyt kért arra, hogy – mivel a „priccseket” az internáltakkal csináltatták meg az asztalosműhelyben – a megtakarított 215 ezer forintból 2500 fő számára szalmazsákokat és takarókat szerezhessenek be. Ruscsák kérelmére Kardos György r. alezredes válaszolt 1949. június 23-án, elutasította a beszerzést, a fennmaradt összeget vissza kellett fizetni, és a Pálfy téri raktár készletéből kiutalt 150 darab használt takarót, 280 darab használt szalmazsákot és 400 darab szalma fejvánkost a tábor számára. A Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Központi Internálótáboraként működő Buda-déli Internálótábort (székhelye a volt IV. Károly-laktanya, Budaörsi út 61. volt) 1949. április 30-áig kiürítették, az épületek pedig visszakerültek a Honvédelmi Minisztérium gondozásába. Ezzel létrejött a Nagy-budapesti I. kerületi rendőr-főkapitányság Központi Internálótábora Kistarcsán. (A rendőr-főkapitányság hatásköre kiterjedt Budapest, illetve a hozzácsatolt települések területére is.) 1949 nyarán már nagyságrendileg 2500 ember raboskodott az eredetileg 600 fő befogadására előkészített tábor épületeiben. Ruscsákot lopás miatt 1949 szeptemberében leváltották, 1950. május 5-ig utóda a korábban Buda-délen szolgáló helyettes parancsnoka, Taródi Zoltán rendőr alezredes volt. Visszaemlékezések szerint elődénél emberségesebben bánt az internáltakkal. Az internáltaknak szabad mozgása volt a tábor területén, minden nap 8 és 12 óra között mehettek beszélőre, és dolgozhattak az asztalos-, valamint a játékkészítő műhelyben, illetve miséket is tarthattak, Hamvas Endre csanádi püspök közbenjárására pedig még teológiai főiskola is működhetett. Az élelmezés szegényes volt (reggelire feketekávé és egy szelet kenyér, a további főétkezésekre rántott leves, illetve valamilyen főzelék volt a kiosztott élelem), ugyanakkor a beküldött csomagokkal (ha korlátozottan is, de) kipótolhatták az étkezést. Jelentős büntetésnek minősült éppen ezért a csomagküldés megvonása. ## A kommunista terror (1950–1953) 1950\. május 5-én Péter Gábor utasítására az Államvédelmi Hatóság átvette az irányítást a tábor felett. Ennek története kifejezetten érdekes, mivel a tábor átadás-átvétele a karhatalmi szervek (a rendőrség és az ÁVH) között fegyveres úton történt. Május 5-én hajnalban ÁVH-s különítmény jelent meg a Deák Ferenc utcai főkapu előtt. Először a kapu melletti őrhelyen álló rendőröket fegyverezték le, majd a kapu kinyitása után a belépő, gépfegyverrel biztosított ÁVH-s egységek a fegyvertelen rendőröket kettes sorba állítva a fogdába irányították. Az átvett táborban a meglévő szögesdrótos betonfalakon belül újabb épületeket emeltek. A rendszer irányvonala a politikailag veszélyes elemek (értelmiségiek, ismert politikusok, papok, írók, művészek) felé fordult. Az addig elviselhetőnek nevezhető tartási körülmények szinte teljesen megváltoztak. Az új parancsnokság hermetikusan lezárta a tábort, fokozatosan beszüntették a fogvatartottak és hozzátartozóik közötti levél- és csomagforgalmat (szeptemberben még korlátozott számban írhattak levelet az internáltak), illetve a rendszeres havi „beszélőt” (a rabok így nevezték a látogatást). Az ablakokat bemeszelték, a mozgási lehetőségeket pedig jelentősen korlátozták a tábor területén. Kistarcsán az egy női és négy férfi ezred létszáma 3000 fő körül mozgott. Közülük a visszaemlékezések szerint 400 nő volt. Egy rabra kevesebb mint fél négyzetméter élettér jutott. Romlott az élelmezés minősége is, emiatt csökkentették a fejadagokat. Mindennapossá vált a fizikai bántalmazás, az internáltakkal való bánásmód – mind a fizikai, mind a pszichikai téren – egyre brutálisabb és kíméletlenebb lett. Éjszakánként folytatták le a kihallgatásokat a parancsnoki épület pincéjében, így az aláírt vallomásokat rövid időn belül tovább lehetett küldeni az Andrássy út 60. alatti székházba. A rabok nagy részét ezután indították útnak a recski kényszermunkatábor felé. A tábort (és egyben az alosztályt is) a fegyveres átvételtől egészen 1951 novemberig Potecz Sándor áv. százados vezette. Szolgálati ideje alatt került sor a parancsnoki épület belső kialakításának, a víztoronybeli kórházrészlegnek, új vizesblokkok, illetve a belső falrendszer kialakítására. A BM és az ÁVH között vita alakult ki ugyanakkor, hogy a régi és az új kivitelezési munkálatokat melyik hivatal köteles fizetni (mivel a tábor korábban a BM szervezeti egysége volt). A vitát egy megállapodással oldották meg, melyet május 11-én kötött a két karhatalmi szerv, június 13-án pedig megbeszélés zajlott a táborvezetés és az építészek között a változtatások kapcsán. Az építkezés munkálatok befejezésére 1950. szeptember 16-án került sor. A táborvezetés adminisztratív teendőit egy 1951. november 2-án kiadott parancs alapján az ÁVH VI. (Jogi és Börtönügyi, később Vizsgálati) Főosztály VI/2. (Börtönügyi) Osztályának VI. alosztálya látta el. A tábor személyzete a IV/1. Osztály (Belső Karhatalmi Dandárparancsnokság) 6. zászlóaljának állományába tartozott (a budapesti, váci és recski őrszemélyzettel együtt). 1951 novemberében Urbán Rezső áv. főhadnagy lett a tábor vezetője, egészen 1953. november 17-ig, amikor áthelyezték Kistarcsáról Komlóra (ekkor már századosi rangban), mint a Kőbánya Munkahely parancsnokság parancsnok-igazgatója. Urbán, és az operatív csoport vezetője, Antal Ferenc áv. hadnagy 1952 júliusa és decembere közötti működésének idejéről több jelentés fennmaradt. Ezek alapján az említett időszakban 1370 és 1424 fő között mozgott, az őrszemélyzet létszáma 54-62 fő volt (1952 decemberében 55, 1953 elején pedig 63 volt az őrök száma). Számtalan esetet írtak le a különböző fegyelmező eszközökről és módszerekről, melyek leginkább az internáltak elrettentésére szolgált. 13-14 öngyilkossági kísérlet és hat hónap lefolyása alatt 15 haláleset állt az 1952-es év statisztikájában. Az elhunytak közül 10 esetében tuberkulózist állapított meg Szabó Ernő áv. őrnagy, a tábor orvosa. 1952. január 1. és december 24. között összesen 25 internált hunyt el a táborban. Jelentősnek nevezhető az az összehasonlítás, amely szerint a teljes táborra kivetítve a tbc megjelenése 0,7%-os szintet ért el hat hónap alatt, mikor országos szinten ez a szám a teljes év tekintetében 0,66% volt. Az éhezés és a fűtetlen szobák fokozták a problémát, Dénes Béla internált orvos szerint „Kistarcsa a szó szoros értelmében Magyarország első számú tbc-fertőzési fészkévé vált”. Szerinte a tábori állomány 30-35%-a volt érintett a fertőzésben az 1953-as kiürítésének idején. A tábor funkciója 1952-ben megosztott volt: egyrészt a letartóztatott személyek ide kerültek az internálási véghatározat kihirdetése után, másrészt itt osztották szét az internáltakat a más táborokba való továbbszállításhoz. Urbán Rezső áv. százados 1953. január 17-i jelentése szerint a kistarcsai internáltak létszáma 1396 fő. 1953 februárjában már 1600 fő körül mozgott a fogva tartottak létszáma. A leggyakoribb vádak valamilyen rendszerellenes magatartás volt („izgatás, szabotázs”), de a tiltott határátlépést megkísérlők (Fejes Endre író is ezért került a táborba 1951-ben), valamint a disszidálók rokonai is Kistarcsára kerültek. ## A korai „enyhülés” (1953–1956) ### Az amnesztia előkészítése Péter Gábor 1953. január 3-i letartóztatása, majd Sztálin halála okozta a közeli politikai változások előszelét. Nagy Imrét július 4-én minisztertanácsi elnökké választásakor elhangzott expozéjában ígéretet tett az internálás megszüntetésére, az internálótáborok bezárására, valamint a kevésbé súlyos bűntettel vádoltak kegyemben való részesítésére, a részleges amnesztia törvénybe foglalására. 1953\. július 24-én a Minisztertanács értekezletet tartott, melyen Erdei Ferenc igazságügyi miniszter beterjesztette javaslatát a részleges közkegyelem gyakorlása és az internálás megszüntetésének tárgyában. A Minisztertanács ezek alapján elfogadta az 1034/1953. számú MT. határozatot a rendőrhatósági őri­zet alá helyezés (internálás) intézményének meg­szüntetéséről, valamint a kitiltások feloldásáról, az Elnöki Tanács pedig az 1953. évi 11. számú törvényerejű rendeletet a közkegyelem gyakorlásáról. 1953. július 26-ától, a Magyar Közlöny 32. számában való megjelenéstől hatályosak. A tábor foglyai 1953. augusztus 20-án amnesztiával szabadulhattak. Ebben az időszakban az internáltak száma fő volt az országban. Már a döntést megelőzően érezhető volt a fogva tartottak körében a feszültség, melyet az okozott, hogy a biztos szabadulás gondolata egyre távolabbinak tűnt számukra. Urbán százados 1953. június 19-én kelt jelentésében így írt az internáltak általános hangulatáról: ### A szabadító bizottságok létrejötte A táborok felszámolásának előkészítésében ún. szabadító bizottságok intézték, országosan 58 bizottság működött (megyei bontásban). Kijelölték a szabadítást végrehajtó bizottságokat, amelyek közvetlenül a táborban működtek. Ezeknek a felügyeletét Lőke Gyula áv. alezredes, a BM Állami Titkos Ügykezelés és Rejtjelező Osztályának osztályvezetője látta el. Kistarcsán Urbán Rezső táborparancsnok látta el a bizottság vezetését. A fogva tartottak szabadításának szabályozása az ország összes táborában megegyezett. Július 24-én elkészült a szabadítások ütemterve (amely napi szintű szabadulók létszámát is tartalmazta), július 27-én pedig véglegesítették a végrehajtó bizottságok névsorát. A bizottságokat július 28-án jóváhagyták, megkezdték működésüket, július 31-én kapták meg eligazításukat, majd másnap megérkeztek a táborokba. ### A szabadítások lefolytatása A hatóság által őrizet alá vontak ügyintézését augusztus 2-ától szeptember 30-ig kellett lefolytatni, melyet legkésőbb október 31-ig lehetett meghosszabbítani (az 1034/1953. számú MT. határozat értelmében). Kistarcsáról és Tiszalökről engedték el napi szinten a legtöbb foglyot annak érdekében, hogy Recskről és a többi internálótáborból átcsoportosíthassák azokat a rabokat, akikre újabb kihallgatások és bírósági tárgyalások vártak (ennek logisztikai előkészítéséről Kistarcsán augusztus 10-én intézkedtek). Augusztus 3-án megkezdődtek szabadítások (augusztusban a négy nagy táborban naponta összesen 50, majd szeptembertől a gyorsítások érdekében 100 internáltat szabadítottak), hajnalban érkezett az első átcsoportosítás: Recskről 120, Tiszalökről 28, Kazincbarcikáról pedig 74 internáltat szállítottak át. Először a betegeket és kisebb súlyúnak titulált „bűnökkel” megvádoltakat szabadították először. Augusztus 13-án az elkülönített, bíróság elé idézett internáltak között lévő ügynökökkel az operatív csoport felvette a kapcsolatot annak érdekében, hogy tőlük hírt szerezve megakadályozhassák az internáltak esetleges szökési vagy öngyilkossági kísérleteit. Augusztus 14-én Recskről újabb 107 internált érkezett. Kistarcsán öt tagból álló szabadító bizottság működött: - Urbán Rezső áv. százados (táborparancsnok) - Béres Miklós áv. őrnagy (a Belügyminisztérium kirendelt ügyésze) - Textor Ferenc r. hadnagy (a rendőrség által kijelölt rendőrtiszt) - Antal Ferenc áv. hadnagy (a büntetés-végrehajtás operatív csoportjának képviselője) - Dr. Benedek Imre áv. százados (orvos – feladata a szabadítás előtt a rabok vizsgálata volt, akik közül ki kellett szűrnie a sürgősségi ellátásra szorulókat, akiket előbb szabadítottak) Az amnesztia nem minden rab számára jelentett szabadulást. Az internáltakat kilenc kategóriába osztották, köztük a „szabadulásuk veszélyes” kategóriába kerülők büntetését sok esetben börtönbüntetésre módosította a bíróság. Megkülönböztették a megyei és a járási szintű bírósági ügyeket, melyeket mindkét szinten két-két tanács egy-egy póttanáccsal kiegészülve tárgyalt. Kistarcsán augusztus 25-től különbíróság tárgyalta a legveszélyesebbnek titulált foglyok (26 fő, akiknek a fele recski volt) ügyeit. Az 1953. szeptember 11-én kelt összefoglaló jelentésben tájékoztatást adtak a szabadítások gyorsításáról: „Intézkedés: legyen hely azoknak az internáltaknak, akik a táborba fognak érkezni bíróság elé állítás céljából.” A nagymértékű szabadítást a két tanács egy póttanáccsal kiegészítve végezte. Alapi Gyula, Alexa Miklós, Avar Jenő és Egri László ügyészek voltak megbízva a perekkel kapcsolatos vádlói szerepkörrel, a tanácsok elnöke Olti Vilmos és Jónás Béla voltak. A Recskről érkező rabok statisztikája: A szabadítások befejezéséről 1953. november 5-én készült jelentés, amely szerint a tábor 1953. október 31-én teljesen kiürült. ## A tábor ’56-ban Kistarcsa az 1956-os forradalom idején a gödöllői kistérség egyik központja volt. Az október 23-i események hatására másnaptól szünetelt a HÉV-közlekedés. Október 25-én nagyjából 200 fős tömeg vonult a tanácsháza elé. Két nappal később a népgyűlés megválasztotta a helyi nemzeti tanácsot, ezután a tömeg szétoszlott. Október 28-án elmozdították pozíciójából Veres József tanácselnököt (november 5. után került vissza hivatalába). Pleizer Ferenc őrnagy, a Gödöllői Járási Katonai Kiegészítő Parancsnokság megbízott parancsnoka a Nemzeti Bizottság tagja lett. Ez a szervezet, miután lefegyvereztette a környék rendőri erőit, igyekezett a forradalom törekvéseit támogatni, és mint Gödöllő katonai parancsnoka, rendelkezett a karhatalmi erők irányításáról is. Így október 28-án utasítást kapott a forradalom idején fennálló Ideiglenes Nemzeti Bizottságtól a Kistarcsai Rendőrtanosztály (amely a tábor kiüresedett épületeiben működött) elfoglalására. (A tanosztály 1956 folyamán már működött Kistarcsán.) Pleizer őrnagy telefonon tárgyalt a tanosztály akkori ideiglenes parancsnokával az épület ellenállás nélkül átadásáról, majd helyettesét, Kovács Sándor századost ruházta fel a parancsnoki jogkörrel. Kovács százados a rend fenntartásának érdekében a Gödöllői Agrártudományi Egyetem 20-25 nemzetőrét vitte magával Kistarcsára, majd a táboron belül nemzetőrzászlóalj szervezését kezdte meg. A zászlóaljat a táboron belül elkobzott fegyverekkel szerelte fel, vezetőjük Ivanics Ödön lett. Az egység a Nagytarcsán állomásozó 9. Önálló Vegyivédelmi Zászlóalj laktanyájából vegyi és tankelhárító gránátokat is beszerzett. Kistarcsáról többször küldtek fegyverszállítmányt Gödöllőre. Időközben a kistarcsai nemzetőr zászlóalj újabb 50-60 fő nemzetőrt kapott az agráregyetemtől, és nagyjából ugyanennyien érkeztek a környező településekről. A víztoronyban szolgálatot teljesítő nemzetőrök feladata volt a posta épületének figyelése, illetve az esetlegesen közeledő szovjet páncélosok jelentése. A kistarcsai táborban működött még egy, a nemzetőrökből álló nyomozócsoport, amely előállításokat hajtott végre és a gyanúsítottak kihallgatását végezte. A különítmény kezébe került egy, a község pártbizottsága által összeállított névsor, melyen a megbízhatónak ítélt párttagok nevei voltak felsorolva. A tábor fogdájában ÁVH-s őröket és pártfunkcionáriusokat őriztek. A forradalom idején a kistarcsai MDP vezetője fegyvereket kért a Tanosztálytól. Kovács százados névsort kért, hogy megtudja, kiknek akarnak fegyvereket biztosítani. Végül a Tanosztályhoz érkező 15 személy előzetes letartóztatásba került, 8-10 órát töltöttek a fogdában. November 3-án az egyetemisták elhagyták a tábort. A katonai vezetés eközben várakozó álláspontra helyezkedett. A tábort november elején szovjet páncélosok foglalták el. A Nemzeti Bizottság összességében hét napon keresztül, október 28. és november 4. között látta el a község vezetését. ## Megtorlások és a tábor végnapjai (1957) A forradalom leverését követően újrakezdődött az internálás, ezentúl közbiztonsági őrizet néven. Ennek jogi alapjául az Elnöki Tanács december 13-án hatályba lépő, a közbiztonsági őrizetről szóló 1956. évi 31. törvényerejű rendeletének 1. §-a így rendelkezett: A rendelet értemében a fogva tartás időtartama hat hónap, amely kétszer hat hónappal meghosszabbítható. Elítélték többek között dr. Fazekas Józsefet, a Járási Nemzeti Bizottság elnökét, Pleizer Ferenc őrnagyot, a gödöllői katonai parancsnokság vezetőjét, valamint Kovács Sándor századost, a kistarcsai rendőrtanosztály parancsnokát. Az Irházi Imre rendőr őrnagy parancsnoksága alatt álló kistarcsai táborban 1957. március 1-jén 980, március 15. körül pedig már 3433 ember volt közbiztonsági őrizetben, amely jelentős zsúfoltságot eredményezett. 1957\. május 1-jéig csaknem 10 ezer főt gyűjtöttek össze az ország minden részéből Budapestre, Kistarcsára és Tökölre. Közöttük voltak ismert színészek is, Szakáts Miklós és Darvas Iván, előbbit a belső elhárítás ekkor szervezte be ügynöknek. Az ügynökhálózat szervezését a Politikai Nyomozó Főosztály II/8. (Vizsgálati) Osztály g alosztálya végezte. 1957. augusztus közepén a tábor őrzését részben a Néphadsereg látta el. Az internáltakat az év közepétől fokozatosan elszállítottak a Tökölön újonnan létesített internálótáborba. A közbiztonsági őrizetként nevezett internálást 1960. április 1-jén az Elnöki Tanács az 1960. évi 10. törvényerejű rendeletével eltörölte („5. § A közbiztonsági őrizet intézménye megszűnik.”). ## Rendőrképzés (1957–1990) Az országos rendőrfőkapitány 10/1957. számú utasítása alapján 1957-ben létrehozta a BM Országos Rendőr-főkapitányság Alapfokú Rendőriskolát, amelynek a neve 1962-ben BM Alapfokú Rendőriskolára változott. Szervezetileg a BM Tanulmányi és Módszertani Osztály (később IV. Főcsoportfőnökség – IV/I. Tanulmányi és Propaganda Csoportfőnökség) része volt. Az iskolában folyt a rendőrség (és 1961-től a büntetés-végrehajtás, mint a BM része) tisztesi és tiszthelyettesi állományának alapfokú szakmai képzése, hat hónapos bentlakásos tanfolyam keretében. Az intézményben négy tanszék működött: Politikai Ismereti, Közrendvédelmi, Rendészeti és Bűnügyi Tanszék. Benkei András belügyminiszter az 1975. június 30-án megtartott miniszterhelyettesi értekezleten intézkedési tervet hagyott jóvá, melyben rögzítette, hogy 1976. augusztus 15-ig el kell készülni minden épületfelújítási és átalakítási munkálattal, és a BM Tartalékos Tisztképző Iskolából, valamint a Körmendi Határ­őr Kiképző bázisról Kistarcsára átkerülő 400 fő hallgató képzését legkésőbb 1976. szeptember 1-én meg kell kezdeni. Ezzel együtt a szükséges gazdasági és infrastrukturális háttér is részletezésre került (a régi bútorzat javítása és új bútorok beszerzése mellett egymillió forint költségelőirányzat került átcsoportosításra a felújítások kivitelezésére). 1976-ban az Alapfokú Rendőriskola (melyet innentől BM Rendőrképző Iskolának neveztek) objektumot cserélt a BM Tartalékos Tisztképző Iskolával, így az alapfokú rendőrképzés Budapesten, a Szamuely Laktanyában (ma a Készenléti Rendőrség laktanyája) folytatódott. Oktatók, illetve egykori hallgatók voltak (az aktuális rang feltüntetésével): - Heidrich Lajos rendőr szakaszvezető (1960-ban 7 hónapos tanfolyamon vett részt) - Köves (Huszner) Mihály rendőr alezredes, tanszékvezető (1968. május 1. – 1977. november 30.) – saját bevallása szerint 1944 májusa és szeptembere között Kistarcsára internálták - Tóth Teodor rendőr őrnagy, tanszékvezető (1957-1961) ## A rendszerváltás után A rendőriskola megszüntetésének terve 1989-ben merült fel, a terület hasznosításának ügyében jelentős vita alakult ki. 1989 májusában, a rendszerváltást megelőzően Vassné Nyéki Ilona országgyűlési képviselő, Kistarcsa tanácselnöke azt az álláspontot tartotta elképzelhetőnek, hogy egyházi iskolát hozzanak létre a tábor területén – szimbolikusan utalva a táborban fogolyként tartott, különböző felekezetű egyházi személyekre. Ezt az opciót a Németh-kormány nem támogatta, helyette menekülttábor (pontosabban közösségi szállás) működtetését szorgalmazták, melyet 1990 októberében hoztak létre (ezzel egyúttal a tartalékos tisztképző iskolát megszüntetve). A létesítmény, mint az ORFK Kistarcsai Közösségi Szállása, 1995-ig működött. Hosszas tárgyalások után a kormány elképzelése valósult meg, az épületekben pedig a harmadik világ egyes országaiból menekült embereket helyeztek el. A létesítményt végül 1995. július 15-én bezárták. A 2000-es évek elejétől kezdve folyamatosan visszatérő kérdés a épületek hasznosításának tárgya. 2004-ben Schuminszky Nándor kezdeményezte, hogy az általa összegyűjtött, űrkutatás-történeti relikviákat felhasználva hozzák létre a tábor területén Közép-Európa első űrmúzeumát. Később a városvezetés terve az volt, hogy a település főterét az egykori tábor udvarán alakítják ki, valamint óvodát, bölcsődét, rendőrőrsöt, kultúrházat és emlékmúzeumot is létesítenek itt. Az 1995-ös bezárást követően a hasznosítható területet két részre osztották: a fogda épületét (amely ma egészségházként üzemel) és a VI. ezred – víztorony – I. ezred épületegyüttesét 1998-ban, a többi férfi ezred épületeit 2011-ben kapta meg Kistarcsa Város Önkormányzata. ## Napjainkban Az egykori tábor területének hasznosítása az I. és II. ezred, valamint a közbeékelt őrtorony helyén kezdődött el: az épületeket 2011 áprilisában lebontották, helyükön ma a LAVET Gyógyszeripari Kft. állatgyógyászati termékeket előállító vállalkozás telephelye működik. A terület további, 9.883 négyzetméter alapterületű ingatlanának ingyenes átadásáról 2011. február 25-én írták alá a szerződést, majd pedig a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. március 16-án adta át Kistarcsa Város Önkormányzatának. A szerződés feltétele volt, hogy az Önkormányzat három éven belül – saját pénzügyi források felhasználásával – felépítteti és átadja a Kistarcsai Rendőrőrs elhelyezésére alkalmas épületet, és biztosítja annak ingyenes használatát Az új objektumot – amely mintegy 170,5 millió forintból épült meg, melyet nagyrészt a Belügyminisztérium és az Országos Rendőr-főkapitányság biztosított – végül 2015. december 1-jén adták át. Kistarcsa Város Önkormányzata 2012 márciusában nyújtotta be az első hivatalos kérelmet a kormány felé annak érdekében, hogy támogassák – a budapesti Terror Háza tematikájára hasonlító – múzeum létesítését. Az 1873/2016. számú kormányhatározattal támogatandónak ítélték a Kistarcsai Emlékhely és Könyvtár létrehozását, egyben felhívták a nemzetgazdasági minisztert, hogy 2017. január 31-ig gondoskodjon 281,89 millió forint forrás biztosításáról a projekt számára azzal, hogy az építtető és a lebonyolító egyaránt Kistarcsa Város Önkormányzata legyen. A terület hasznosításáról a kistarcsai önkormányzat a 183/2017. (IX. 27.) számú határozatával döntött. Ennek értelmében a Deák Ferenc utca 3/B alatti területen Kistarcsai internálótábor – Emlékhely és Könyvtár néven integrált kulturális intézményt kíván létrehozni. A költségvetés 2018. évi előirányzatában 369 100 000 Ft összegű fejlesztési támogatás szerepelt a létesítmény kialakítására, amelyet a belügyminiszter az 1156/2017. számú kormányhatározat értelmében további 128 110 000 Ft-tal támogatott. Az építési beruházás kivitelezésével kapcsolatos hirdetmény 2018 márciusában jelent meg. A kistarcsai képviselő-testület 2018. december 12-i ülésén egyhangúlag megszavazta a 2017. szeptember 28-án megindított közbeszerzési eljárás eredménytelenségét, mivel a beérkezett árajánlatok alapján nem volt elegendő a rendelkezésre bocsátott keretösszeg az emlékhely létrehozására. A 2019. február 27-i képviselő-testületi ülésen határozat született a kivitelezések két ütemre való bontásáról: az I. ütemben az Emlékhelyet, a II. ütemben pedig a könyvtárat kívánták megvalósítani módosított határidők mellett. Végső soron a projektet – többlettámogatás hiányára és az építőipari árak drágulására hivatkozva – az Önkormányzat nem találta megvalósíthatónak, ezért a 2020. szeptember 25-én kelt levelében felkérte az Emberi Erőforrások Minisztériumát, hogy a tervezett intézmény létrehozását a Magyar Állam valósítsa meg, míg az Önkormányzat vállalja a létesítmény fenntartását. Az Önkormányzat levelére a Minisztérium – 2022. májusi megszűnéséig – nem reagált. 2022 őszén a LAVET Kft. árverésen megvásárolta a Magyar Államtól a tábor területének jelentős részét, és folytatva a 2011-ben megkezdett telephelyfejlesztést, várhatóan 2022. november 21. és 2023. március 10. között lebontatják az 1237/10. helyrajzi számú ingatlanrészen található hat épületet és két kisebb építményt. A fejlesztések keretében – a korábban elkészült egységeik külső kinézetének mintájára – újabb raktárépületeket építenek fel. A korábbi ígéretekkel ellentétben a tábor egykori parancsnoki épületét 2023 júniusára lebontatta az Önkormányzat, a korábbi elképzelések részben teljesítve azonban az épület pincéjében (amennyiben az műszakilag kivitelezhető) múzeumot fognak kialakítani. ## Személyzete A Toloncház, a későbbi Központi Internálótábor ismert parancsnokai és helyetteseik: Ismert tábororvosok, adminisztratív tisztek, őrök: - Antal Ferenc áv. hadnagy – az operatív csoport vezetőjeként irányította a táboron belüli besúgóhálózat kiépítését - Dr. Benedek Imre áv. orvos százados - Dobány Sándor (rendfokozat ismeretlen), őrszem (1950–1951) - Domoszlai Sándor áv. őrmester - Engedi László áv. őrvezető, őrszem (1950–1951) - Gönczi Piroska áv. szakaszvezető - Hajnal Piroska áv. őrmester – eredetileg a rendőrség gyermekvédelmi részlegén volt rendőr őrmester, később egy helyettesítés kapcsán került Kistarcsára, eredetileg csak három hétre, végül hosszabb ideig maradt a táborban szolgálaton, Almási Tamás Ítéletlenül című dokumentumfilmjében is szerepel - Marosi-Müller (keresztneve ismeretlen) áv. alhadnagy, nyomozó - Soós Julianna r. szakaszvezető - Dr. Szabó Ernő áv. orvos őrnagy – eredetileg fogorvos, önmaga csak legvégső esetben diagnosztizált, fő feladata a táborban működő rab orvosok felügyelése ## A tábor főbb egységei A tábor az alábbi épületegységekből állt: - 1: rendőri kultúrház - 2: III. ezred épülete (3 emelet) Az alagsorban asztalosműhely volt kialakítva - 3: IV. ezred épülete (3 emelet) Az alagsorban volt a konyha (a főszakács – Kapitány nevű internált – korábban a Gundel étterem alkalmazottja volt) Kisházi János internált javaslatára Taródi engedélyezte, hogy az első emeleten különböző játékokat készítő üzem működjön – az üzemet az ÁVH a tábor elfoglalása után megszüntette. - 4: V. ezred fürdőrészleggel (3 emelet) - 5: II. (női) ezred (1 emelet) A tábor többi részéről fallal volt elkülönítve - 6: víztorony és fegyveres őrhely A víztorony eredetileg élelmiszer-raktár volt, később itt kerültek kialakításra az orvosi részleg kórtermei – az első emeletre a belgyógyászati esetek, a második emeletre a tbc-ben szenvedő betegek kerültek - 7: I. ezred orvosi részleggel (1 emelet) Ebben az épületben voltak a műhelyben dolgozó munkások - 8: táborparancsnoki lakás - 9: törzsépület irodákkal A földszinten volt az úgynevezett „szűrő”, ide kerültek először az újonnan internált rabok, és akár hónapok után innen kerültek a körletekbe – a tábor többi részéről fallal volt elkülönítve - 10: kettős kerítés - 11: fogda (3 emelet) - 12: látogatócsarnok - 13: főbejárat (a mai Deák Ferenc utca felől) - 14: az Alapfokú Rendőriskola idejében épített kultúrházi és tiszti ebédlői funkciókat ellátó épület Ma Csigaházként ismert rendezvényterem - 15: épen maradt sarokfal (ma Október 23. tér) - 16: központi udvar ## Emlékezet A tábor épen maradt délnyugati sarokfala ma emlékhelyként szolgál, külső oldalán emléktáblával, amelyet Kerepestarcsa lakói állítottak 1991-ben az áldozatok emlékének. Mellette található a Kistarcsai Kulturális Egyesület 2014. március 2-án felavatott, boldog Meszlényi Zoltánt ábrázoló domborműve. A harmadik emléktáblát a Kistarcsai Katolikus Egyházközösség Képviselő-testülete állította 1993-ban. A fallal szemben kopjafa (mely Nagy Sándor faragómester alkotása) őrzi az '56-os forradalom hőseinek emlékét. A tér neve: Október 23. tér. 2018\. június 10-én Meszlényi Zoltán csontereklyéjét és egy, az internálótábor egykori falrendszeréből begyűjtött szögesdrótdarabot helyeztek el a 85 éves zagyvapálfalvai Jézus Szíve főplébánia-templomban, Beer Miklós váci megyéspüspök által celebrált szentmise keretében. 2021\. szeptember 30-án emléktáblát avattak a tábor emlékfalának belső oldalán – ez alkalomból a sarokfalat felújították, a belső oldal megközelíthetőségét pedig térkövezéssel tették lehetővé. A két fekete gránittábla az 1944-ben a Kistarcsai Kiegészítő Toloncházba gyűjtött, majd onnan a koncentrációs táborokba hurcolt zsidó mártíroknak állít emléket. Az avatáson részt vett és beszédet mondott Heisler András, a Mazsihisz elnöke is. 2021\. október 22-én mutatták be Kiss János 80 ezer gyufaszál felhasználásával, 22 hónapnyi munkával készült, a Kistarcsai Központi Internálótábort ábrázoló méretarányos makettjét egy, Kistarcsa Város Önkormányzata és a Kistarcsai Kulturális Egyesület (KIKE) által támogatott kiállításon (2021. október 22–24.). Ezt követően 2024 januárjában a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) – dr. Bank Barbara történész koordinálásával – elkészítette és megjelentette a kistarcsai tábor virtuális, 3D-s modelljét. ## Megjelenése irodalmi művekben Faludy György költő 1949-től 1953-ig raboskodott részben Kistarcsán, részben Recsken. Ebben az időben született a Börtönversek 1949–1953 című verseskötete, amely 1983-ban jelent meg Münchenben. Ebben található A vadkacsa című vers, melyet 1950-ben írt, kistarcsai raboskodása idején. Az ebből vett idézet olvasható a tábor emlékfalán 1991. október 23-án felavatott emléktáblán: > „kit bűzhödt két kezével nem piszkolt be a hatalom, s ki tudtad, hogy az erényért nem jár dicséret, se jutalom: mit mondhatok, mit kérhetek mást tőled e hitvány táborban, mint vigaszul egy csipetet etikádból, hadd adagoljam nap mint nap másnak és magamnak. És hogyha itt éhenhalatnak vagy mindjárt agyonvernek is: még az utolsó percben is elégedetten ízlelem a becsület mézét kiszáradt ínyemen.” Dr. Bálint Ákos György ügyvéd (1923–2017) könyvet írt „Sziget a mérgezett tengerben” címmel (2013), amelyben 1944-es kistarcsai tartózkodásának történetét írja le visszaemlékezései nyomán. Ebben a könyvben többek között az ekkor Kistarcsán őrzött zsidó ügyvédeket is felsorolja. ## Ismertebb egykori rabok Almási Tamás 1991-ben forgatott „Ítéletlenül” című dokumentumfilmjében több egykori fogvatartott nő találkozik egykori fogva tartójukkal. A dokumentumfilmben elhangzik a szereplők életútja, történetek az internálás éveiből, valamint arról, hogy hogyan folytatódott életük az ok nélküli internálást követően. A filmben feltűnik többek között Vámos Magda író, Esterházy Mónika és Dévay Camilla is. Megemlítésre került a visszaemlékezésekben, hogy olyan embereket is internáltak, akik korábban a rendszer aktív támogatói voltak. Ilyen volt Becsky Hanna pszichológus is, a Pártfőiskola korábbi oktatója, aki 1950 és 1953 között volt Kistarcsán. Több egyházi személy is raboskodott a tábor falain belül, neveik a Kistarcsai Katolikus Egyházközösség Képviselő-testülete által 1993. szeptember 24-én felavatott emléktáblán olvashatóak az alábbi rendben: ## Kutatások a táborról A Kistarcsai Kulturális Egyesület (KIKE) nagy hangsúlyt fordított eddig is a tábor történetének minél teljesebb megismerésére, illetve megismerhetővé tételére, éppen ezért 2020 őszén megjelentették Ruzsa Bence Egy évszázad Kistarcsán: A 20. század leghosszabb ideig működő internálótábora Magyarországon című monográfiáját, amely az első teljes körű tanulmány a tábor épületegyüttesének 20. századot átívelő múltjáról. A KIKE hazai internálótáborok 1953-ban lezajló felszámolásának 70. évfordulója alkalmából konferenciát szervezett – történész szakértők bevonásával.

Dimash Qudaibergen

Dimash Qudaibergen, polgári nevén Dinmuhammed Kanatuli Kudajbergen, művésznevén Dimash (; „Димаш”) (Aktöbe, 1994. május 24.–) kazak énekes, zeneszerző, multi-instrumentális zenész. Egyetemi képzésben részesült klasszikus és kortárs zenéből, valamint zeneszerzésből. Ismert kivételesen széles hangterjedelméről isː több, mint 7 oktávː G0-tól D8-ig, a basszustól a síphangokig (az átlagos ember hangterjedelme 2 oktáv). Dimash tizenöt különböző nyelven adott elő dalokatː kazak anyanyelvén, orosz, mandarin, angol, francia, japán, kirgiz, német, olasz, örmény, spanyol, szerb, török és ukrán nyelven. Noha 19 éves korában az Asztana Opera' állást ajánlott föl neki, ő úgy döntött, hogy karrierjét a kortárs zene területén folytatja, ötvözve a klasszikus elemeket és a hagyományos kazak zenét a popzenével. Dimash Jermek Szerkebajevet', Batirhan Sükenovot', Michael Jacksont, Celine Diont, Lara Fabiant, Luciano Pavarottit és Andrea Bocellit nevezte meg, akik zeneileg hatottak rá. Számos alkalommal kijelentette, hogy énekesként Kazahsztánt kívánja bemutatni a világnak. 2015-ben jelentős népszerűségre tett szert Kazahsztánban és más posztszovjet országokban, amikor a fehéroroszországi Vicebszkben megnyerte a Szlavjanszkij Bazar' nagydíját. Nemzetközi hírnevet Kínában szerzett, amikor meghívott versenyzőként részt vett a Hunan TV – közismert, profi énekeseknek 2013 óta évente megrendezett – Singer' (korábban I Am Singer) elnevezésű 2017. évi versenyén. ## Gyermek- és fiatalkora ### Családja, korai évek Édesapja Kanat Kudajbergenuli Ajtbajev (kazakul: Қанат Құдайбергенұлы Айтбаев), édesanyja Szvetlana Jermekovna Tölemiszova / Ajtbajeva (kazakul: Светлана Ермековна Төлемісова / Айтбаева). Édesapja korábban az aktöbei régió kulturális fejlesztési tanácsát vezette, édesanyja az Aktöbei Filharmonikusok Társaságának szoprán énekesnője, az Aktöbei Társadalmi és Kulturális Fejlesztési Állandó Bizottság tagja (az Aktöbei Regionális Maszlihat képviselője) és az aktöbei Zsubanov területi filharmónia Szaz (Zene) gyermekstúdiójának művészeti vezetője. Dimash szülei mindketten a Kazahsztán Érdemes Művésze [Қазақстанның Еңбек Сіңірген Қайраткері] cím kitüntetettjei. Dimash-nak egy húga van, Rausan (sz.: 2001), aki az orvosi pályát választotta, és egy öccse, Manszur (Abilmanszur, sz.ː 2007), aki szintén zenész (zongorázik, gitározik, dobol) és zeneszerző. Dimash a kazak hagyományokat követő, szüleivel és apai nagyszüleivel együtt élő, szorosan összetartó nagycsaládban nőtt föl. A nevelésében nagy szerepet játszottak a nagyszülei, különösen nagymamája, Miua Nizamutdinova, aki földrajz és biológia szakos tanári állását adta föl Dimash születése után, és aki fiatalabb korában énekelt. Nagyapja, Kudajbergen Ajtbajev dombrán játszott. Dimash szülei fontosnak tartották, hogy jól beszélje anyanyelvét, a kazakot, és hogy játsszon a hagyományos kazak hangszeren, a dombrán. Az ebben a zenei és kulturális környezetben felnövő Dimash-t már kisgyerek korában magával ragadta a zene. Szülei rendszeresen felléptek koncerteken, a nagyszülei pedig elvitték őt megnézni a műsort. Édesanyja később fölidézte: Dimash mindig is szerette a színpadot. „Emlékszem, hogy az előadás végén [...], amikor köszönetet nyilvánítottunk a közönségnek, Dimash fölszaladt hozzánk a színpadra, hogy együtt hajoljunk meg és köszönjük meg a tapsot.” Kisgyermekként mindig arról álmodozott, hogy egyszer egy nagyszínpadon fog szerepelni. Mindig ezt játszotta, és rajzait is ez az álma szőtte átː hangszereket, mikrofont, színpadot rajzolgatott és önmagát fellépés közben; gyűjtötte és hallgatta a zenei kazettákat. Színpadon első ízben kétévesen játszott egy kis epizódszerepet egy helyi színházi produkcióban, később pedig énekelt, zongorázott különböző helyszíneken. Ötéves korában énekelt először színpadon. Hatéves korában, 2000-ben zongora kategóriában megnyerte az Ajnalajin' (nemzetközi művészeti fesztivál gyerekeknek) versenyt. Tízéves korában különféle regionális rendezvényeken vett részt, műsorokat vezetett. Már az iskolában észrevették a tanárai, hogy nagyon motivált; tanulmányozta a nagy kazak költők és írók műveit. A verseket dalokká alakítva énekelte. Ő maga is írt verseket és zenét szerzett. Tinédzserként taekwondózott és úszott. Édesanyja emlékszik arra, milyen keményen gyakorolta hangterjedelmének bővítését, és hogy soha nem hagyott ki egyetlen énekórát sem az énekstúdióban, még akkor sem, amikor injekciót kapott. Édesanyja szerint az a képessége, hogy hosszú ideig ki tud tartani hangokat annak köszönhető, hogy gyerekkorától kezdve rendszeresen úszik. ## Pályafutása ### 2010–2014: Kezdeti sikerek 2010 és 2013 között számos énekversenyen vett részt, amelyek közül négy rangosabbat meg is nyert Kazahsztánban (Bajkonur Csodás Hangjai / Байқонырдың Әсем дауыстары, 2010 és Zsasz Kanat (Fiatal szárny), 2012), Jaltában (Vosztocsnij Bazar, 2012), és a kirgizisztáni Csolpon-Atában' (Mejkin Azija, 2013). 2013-ban meghívták, hogy vendégénekesként lépjen föl a török Türkçevizyon' gálaestjén Denizliben, Törökországban. Ugyanebben az időben mutatta be két későbbi slágerét a Körkemimet (Szépségem; kkː ) és a Umitilmasz künt (Felejthetetlen nap, kk: Ұмытылмас күн, en: Unforgettable Day), amiket saját maga komponált. A Körkemim dalszövegét apja írta, az Umitilmasz kün pedig Oral Bajszengir versén alapul. Qudaibergen három zenei videót rögzített, a Körkemim két változatát (2013, 2014) és a Daididaut (, 2014). Tanulmányai ideje alatt is szerepelt nyilvános eseményeken, többek között egy, a pedagógusnap alkalmából tartott koncerten. 2014. december 30-án Dimash elnyerte a Darin állami ifjúsági díjat. ### 2015–2016: Szlavjanszkij Bazar, nemzetközi fellépések és az Umitilmasz kün turné Érettségi után Dimash számos európai és ázsiai országban fellépett. Miután a Szlavjanszkij Bazar egyik szervezője látta őt Kazahsztánban élőben fellépni, 2015-ben meghívták, hogy vegyen részt a kiváló énekesek éves versenyén a fehéroroszországi Vicebszkben. Dimash a Daididau című kazak népdal, az orosz Opjaty metyel (Опять Метель / Megint hóvihar van) című dal és a Starmania rock opera S.O.S. d'un terrien en détresse (rövidenː S.O.S.) című betétdalának előadásával a maximális 180 pontból megszerzett 175 pontjával 2015. július 13-án megnyerte a verseny nagydíját. A verseny három napja alatt a zsűri és a közönség egyöntetű kedvencévé vált. Egyedi előadásmódjával széles körű elismerést vívott ki mind a zsűri, mind a nemzetközi média részéről. A zsűri azeri elnöke, Polad Bülbüloğlu' kijelentette, hogy Dimash hangja három az egyben: egy alacsony, egy közepes, valamint a ritka altino, és mindegyiket tökéletesen használja. A Szlavjanszkij Bazar verseny megnyerését követően Dimash rendszeresen megjelent a kazak nemzeti TV műsoraiban és nyilvános rendezvényeken. Vendégszereplő volt a 2015-ös milánói világkiállításon; szerepelt a Kazak Kánság megalakulásának 550. évfordulója alkalmából Mangilik El (Мәңгілік ел / Örök haza) címmel rendezett színházi előadáson, a 2015. évi Eurázsia Nemzetközi Filmfesztiválon' Almatiban, valamint fellépett egy asztanai operaelőadáson, amelyen Hszi Csin-ping kínai elnök is részt vett. 2015 augusztusában jelentette meg második saját szerzeménye, az Umitilmasz kün (Felejthetetlen nap) című dal klipjét. 2015 októberében ő képviselte Kazahsztánt az Ázsiai és Csendes-óceáni Műsorszolgáltatók Szövetsége' (ABU) 2015-ös Dalfesztiválján' Isztambulban. A Daididau című dalt adta elő, amit álló ováció fogadott. Novemberben fellépett a Türk világ kulturális fővárosa' rendezvénysorozat záróünnepségén a türkmenisztáni Mary városában. ### 2017: Singer és sikerek Kínában 2017 elején Qudaibergen szerepelt a Hunan TV Singer 2017 (korábbanː I Am Singer) című műsorának ötödik évadában Hong Tao rendező ajánlásával, és szerződést írt alá a pekingi Black Gold Talenttel. 22 évesen ő volt a show történetének legfiatalabb, első nem kínai résztvevője, és „wildcard”, vagyis beugró versenyzőként a legnépszerűbb professzionális kínai énekesekkel versenyzett. Édesanyja később elmondtaː „Dimash remélte, hogy legalább a verseny középső szakaszig eljut”. Az S.O.S. d'un terrien en détresse, az Opera 2 és az Adagio előadásaival megnyerte az 1., a 2. illetve a 6. fordulót. Végül bejutott a döntőbe, ahol a Kínában népszerű Sandy Lam' hongkongi énekesnő mögött alig lemaradva szorult a második helyre. A Singer 2017 első fordulóját 2017. január 10-én vették föl, és 2017. január 21-én közvetítette a Hunan TV. Dimash az S.O.S. d'un terrien en détresse című dalt énekelte. Az előadását álló ováció fogadta, és toronymagasan megnyerte az 1. fordulót. Megnyerte a 2. fordulót is Vitas' Opera 2 című dalának előadásával, és harmadik lett a 3. fordulóban a Queen The Show Must Go On című számával. A Hunan TV elnevezte a kazak-kínai együttműködés kulturális hídjának. A Singer 3. és 4. fordulójának felvételei között Almatiban fellépett a 2017. évi téli universiade január 29-ei megnyitó ünnepségén. Zarina Altinbajevával énekelte Sarah Brightman A Question of Honor című dalát. A 4. fordulóban először énekelt mandarin nyelvenː a Súlyos ősz (Late Autumn; kínaiul: 秋意 浓) című dalt adta elő, és ezzel 3. helyezést ért el. A 4. forduló közvetítése során bemutatták Dimash találkozását gyermekkori bálványával, Jackie Channal. A 6. fordulót Lara Fabian Adagio című dalának előadásával nyerte meg. Lara Fabiant annyira lenyűgőzte Dimash előadása, hogy hivatalos facebook oldalán gratulált neki. A 7. fordulóban egyik gyermekkori álmát beteljesítve egy hagyományos kazak népdalt énekelt. Ehhez Asztanába repült, hogy az előadásához KazNUI-s diáktársaiból összetoborozza a hagyományos kazak hangszeres kíséretét. Bevezetésként az Adaj (Адай) című hagyományos küjt' játszotta dombrán, majd diáktársai kíséretével előadta a Daididaut. Harmadik helyen végzett. A Daididau előadása pozitív fogadtatást kapott, és felkeltette az érdeklődést a kazak zene és kultúra iránt Kínában. Később egy interjúban elmondta: ismét megbizonyosodott arról, hogy a zene nem ismer határokat. A 7. forduló után a Hunan TV egy dokumentumfilmet sugárzott, amiben Song Ke az Alibaba Planet – zenei platform, a kínai internet óriás, az Alibaba csoport tagja – vezérigazgatója azt mondta: „Nem tudom honnan jött. Kétségtelenül egy csodálatos énekes. Hangja a legkiválóbb, leglenyűgözőbb, amely képes túllépni nemeken, nyelveken és határokon. Ez a zene alapvető lényege. Ez a "sötét ló" váratlan meglepetés”. A 10. fordulóban részben kínaiul előadott saját szerzeménye, a Felejthetetlen nap (Umitilmasz kün) néhány napon belül a Fresh Asia zenei lista csúcsára került. Április 5-én kiadta első kínai kislemezét a Kitörölhetetlen emlékek (Eternal Memories, kínaiul: 拿不走的记忆) című dalt, ami az Emlékek küzdelme (Battle of Memories kínaiul: 记忆大师) című film betétdala. A Singer 12. fordulójából továbbjutott a döntőbe. Április 12-én kiadta a Go Go Power Rangers című kislemezét, ami a Power Rangers című film betétdala Kínában. A Singer 2017 versenyben a második helyen végzett. A gálára egy újabb kazak dalt, az Adj nekem szerelmet (Маxаббат Бер Маған; Mahabbat ber magan) címűt választotta. A Singer alatt különböző kínai tévéműsorokban szerepelt, köztük a Happy Campben (快乐大本营), My Boyfriend's A Superstar/Fan Fan Boyfriendben és a Come Sing with Meben (ahol a kiválasztott rajongók bálványukkal énekelhettek). Sok más fellépése is volt Kínában, többek között Sanghajban a Chinese Top Ten Music Awardson, ahol elnyerte első kínai díját, a Legjobb ázsiai énekes címet; Sencsenben a Top Chinese Music Awardson – amit a Grammy-díj ázsiai megfelelőjének tartanak – Oujang Nana zongorakíséretével előadta az Umitilmasz künt, és elnyerte a Legnépszerűbb nemzetközi énekes díjat. Fellépett a Selyemút gálán, amelyet Kazahsztán kínai nagykövetsége és Kína Kulturális Minisztériuma szervezett Pekingben. A Singer 2017 utáni hazatérésekor Asztanában tömegek köszöntötték. A következő időszakban számos TV-műsorban és nyilvános eseményen szerepelt Kínában, Kazahsztánban és Franciaországban. Franciaországi fellépései során szerepelt az S.O.S. előadásával a France 2 tévécsatorna népszerű Les Années Bonheur tévéműsorában. Jótékonysági fellépései voltak a párizsi és a cannes-i Global Gift gálákon (amelyre az alapítvány tiszteletbeli elnöke, Eva Longoria hívta meg); a Cannes-i Filmfesztiválon, valamint az UNESCO párizsi Ruhani Zsangiru gáláján. 2017\. június 27-én Asztanában Basztau (Бастау, Kezdet) címmel tartotta első nagyszabású szólókoncertjét. A háromórás koncerten a vendégénekesek között volt a kínai Terry Lin, Loreen, Sophie Ellis-Bextor és aktöbei tanáraː Marat Ajtimov. Duettet énekelt Majra Muhamedkizi' operaénekesnővel, Krisztina Orbakaitėval és szüleivelː Szvetlana Ajtbajevával és Kanat Ajtbajevvel. A Singer 2017-en előadott és a korábbi népszerű dalain kívül újakat is bemutatott: Zsuldizim (Жұлдызым, Csillagom), Kim eken (Кім екен, Nélküled), Szöz szongi (Сөз соңы, Utolsó szó) és Lejla (Лейла). A Basztau koncert jó fogadtatásban részesült, és a mintegy fős közönség megtöltötte az Asztana Arénát'. Júliusban Kínában új dala jelent meg, az Ocean of Time (kínaiul: 时光·沧海), a Moonlight Blade videójáték főcímdala, amely később elnyerte a Hollywood Music in Media díjat. Ugyancsak júliusban a fehéroroszországi Vicebszkben – ahol a nemzetközi karrierje 2015-ben kezdődött – a Szlavjanszkij Bazar záróünnepségén énekelt, és számos dalt adott elő a 2017-es Eurázsia Nemzetközi Filmfesztivál közönségének és tiszteletbeli vendégeinekː Nicolas Cage-nek és Adrien Brodynak. Szeptember 16-án az almati Gakku Szabadtéri Fesztivál főszereplőjeként fős tömeg előtt lépett fel. Korábban a legmagasabb hangja a Mariah Carey-ével egyenértékű G#7 volt a sípregiszterben. A Gakku Fesztiválon felülmúlta önmagát azzal, hogy az Umitilmasz kün alatt elérte a D8-at. 2017-ben Dimash barátja, a 2014-es szocsi olimpián érmes kazak műkorcsolyázó Denisz Ten a számára készített S.O.S. stúdiófelvételre átalakított programjával visszatért a versenysporthoz. December 16-án Csangsában megkezdte D-Dinasty szólókoncert körútját. ### 2018ː Töretlen népszerűség Kínában, áttörés Oroszországban Kínában számos fellépése volt: előadott a CCTV Tavasz Fesztivál (a kínai újév) gáláján Wu Muye és Maksim Mrvica zongoristák kíséretében, duettben a Grammy-díjas Wu Tonggal a kínai újévi gálán, vendégelőadóként a Singer 2018, az Egy Övezet Egy Út gálán, a Válassz nagy sztárt varietében, duettben Wang Lìvel a kínai Őszközép fesztiválon, decemberben a Miss World 2018 döntőjén, a Hajnani Nemzetközi Filmfesztiválon. Májusban elkészítette első angol nyelvű klipjét, a Screaminget, amit szeptemberben az Idol Hits show-n mutatott be. A Phanta City rövid videófilmben a főszereplőt alakította, és előadta az If I Never Breathe Again (Ha nem lélegzem többé) és a When You Believe (Ha hiszel) című dalokat. 2018-ban három szólókoncertet tartott: két D-Dynasty koncertet Fucsouban és Sencsenben, valamint Londonban a Kazahsztán Kultúrájának Napja keretében. Májusban fellépett a 71. Cannes-i fesztiválon. Júliusban a fehéroroszországi Vicebszkben megrendezett Szlavjanszkij Bazar 2018-on zsűritagként és vendégelőadóként vett részt. Szeptemberben vendégként vett részt Szocsiban a fiatal popénekesek Novaja Volna (Új Hullám) nemzetközi versenyén, ahol először adta elő a Bűnös szenvedélyt (Gresnaja sztraszty), és a záróünnepségen az Adagiot. Ez meghozta számára az áttörést Oroszországbanː 2018 őszétől ott is többször lépett föl, köztük a központi NTV (НТВ) tévécsatornán és a Pesznya Goda (Az év dala) gálán Moszkvában. ### 2019: The World's Best az Egyesült Államokban és az Arnau szóló koncert Részt vett a CBS The World's Best tehetségkutató versenyén, amelyben a hat oktávos ember és a világ legszélesebb hangtartományú embereként mutatták be az amerikai közönségnek. Az első körben az S.O.S.-t adta elő, a másodikban pedig az All by Myselfet. Az elődöntőben kilépett a versenyből, mert ekkor derült ki, hogy gyerekek, a 13 éves indiai zongoristaː Lydian Nadhaswaram és a 12 éves kazak énekesː Danelija Tulesova is résztvevői a versenynek. Dimash normáival nem fért össze, hogy gyerekekkel versenyezzen, annál inkább, hogy meghagyja a lehetőséget a fiatalabbak számára. Így, noha első helyen állt, Giazotto Adagióját már versenyen kívül adta elő. Oroszországban, Moszkvában március 22-én és 23-án dupla koncertet adott. Vendégként szerepelt a szocsi Novaja Volna fesztiválon, főszereplője volt a kazanyi WorldSkills záróünnepségének. Szintén meghívott vendégként énekelt, Lara Fabiannal duettet is Igor Krutoj jubileumi gáláján Moszkvában. November 29-én megtartotta szentpétervári koncertjét, majd másnap Düsseldorfban lépett föl ismét vendégként. December 5-én elnyerte a Legjobb klasszikus zenei énekes és Az év felfedezettje díjat a Viktória orosz nemzeti zenei díjátadón, amit a Grammy-díj orosz megfelelőjének tartanak. Kínában beválasztották a Super–Vocal zenei verseny-show zsűrijébe, és több fellépése is voltː részt vett a Tavasz Fesztivál gálaműsorában, a Singer 2019-en a Super-Vocal döntőseivel együtt adott elő egy Queen egyveleget; egyik főszereplő volt a Omej-hegyi Zenei Fesztiválon, ahol bőrig ázva is megtartotta a hat számból álló koncertjét; az ázsiai kultúra karneválján; a Jackie Chan Nemzetközi Akciófilmhét megnyitó ünnepségén; október 20-án a Selyemút Nemzetközi Filmfesztivál záró- és díjátadó ünnepségén; vendégszerepelt az Álarcos énekesben. Június 13-án kiadta első, dupla albumát, az iD-t, ami a megjelenését követő 37 másodpercen belül platinalemez lett, az első órában pedig háromszoros platina. Két héttel később, június 29-én az Arnau (kazak: Арнау; Ajánlás) címmel tartott második nagyszabású szólókoncertjén a kazak főváros Asztana Arénáját 40 000 ember töltötte meg. A koncert előtt nagyinterjút adott Dana Nurzsigitnek a Qazaqstan VT számára. A fehéroroszországi Minszkben, az Európa-játékok megnyitó ünnepségén mutatta be új, Ogni Pietra (A kövek ereje; közismertebbenː Olimpico) című dalát. 2019\. október 26-án Igor Krutoj koncertjén vendégművészként szerepelt. A New York-i Barclays Centerbe' december 10-én már saját, Arnau Envoy koncertje vonzott teltházat. November 19-én a 2019-es ABU TV Dalfesztiválon Tokióban Kazahsztán képviselőjeként az S.O.S.-t adta elő. ### 2020: Arnau turné és megjelenése az amerikai médiában Február közepén megkezdte az Arnau európai koncertkörútját, azonban a koronavírus-járvány miatt márciusban meg kellett szakítania. A kínai Tavasz Fesztivál január 25-én közvetített gálaműsorában Li Jükanggal egy híres hagyományos kínai operából, a Megrészegült hitvesből (新贵妃醉酒, Drunken Concubine) ismert történetet énekelte modernizált változatban. Két, 2020 elején megjelent film betétdalát neki adtákː az egyik az angolul Be Happy (kínaiul: 嗨皮一下) a Vanguard című filmben, a másik az Across Endless Dimensions, a Creators – The Past című film záródala. Júniusban került adásba a kínai CCTV-1 Örök Klasszikusok (经典咏流传, Everlasting Classics) című műsora, amelyben a Tang-dinasztia idején élt Csang Csiu-ling egy versét foglalta dalba. Augusztus 9-én kiadta az Ó, jaj, Hazám (Qairan Elim) című zenei videóját. Májusban online élő közvetítésen keresztül a Tokyo Jazz Fesztivál keretében a Szamal taut és az S.O.S-t adta elő. 2020 júniusától a kazak Khabar TV dokumentumfilm-sorozatot indított Dimash Show felcímmel, aminek a 2020-ban készült öt részét 2021 nyarán Dimash a saját YouTube-csatornáján is megosztotta. 2020 júliusában megkezdte napi 24 órás adását a La Era Dimash argentin online rádió, ami 2022 októbere óta már az Antarktiszon is fogható. Első kazak előadóként szerepelt az MTV hivatalos YouTube-csatornáján. Október 2. és december 18. között az MTV a Top 5 között rangsorolva közvetítette a kazak és angol nyelvű dalait, a Kevan Kenney műsorvezető által készített interjúkat pedig 2020 decembere és 2021 februárja között. Novemberben interjút adott Arman Davletyarovnak az orosz Muz-TV számára. Ennek 2. részét Davletyarov csak másfél évvel később hozta nyilvánosságra. December 3-án jelentette be online koncertjét, a Dimash Digital Show-t. Az online koncert bevételének egy részét egy nemzetközi karitatív szervezetnek ajánlotta föl. ### 2021: Dimash Digital Show online koncert és visszatérés Kínába A világjárvány miatt 2020 tavaszán megszakított koncertkörútja óta az első, és online is első, Dimash Digital Show című koncertjére az egyik legismertebb streaming platformon került sor 2021. január 16-án, aminek elérhetőségét január 31-ig meghosszabbították. A show-n 140 fős nemzetközi csapat dolgozott. Ezen három új dalt mutatott beː az Ömir ötert (Өмір өтер; Az élet elmúlik), a Kieli Mekent (Киелі мекен; Az Ígéret földje) és a Be With Met (Légy velem). Az online koncerten elhangzott dalokat egyenként közzétetteː szeptember 10. és november 20. között folyamatosan, míg végül 2022. augusztus 19-én az utolsót is. Január 17-én és 20-án fellépett a Testvérvárosok Nemzetközi Szervezete (Sister Cities International) Minden út a diplomáciához vezet (All Roads Lead to Diplomacy) elnevezésű online rendezvényén. Február 19-én landolt a Mars felszínén az a 2020. július 30-án föllőtt Mars-járó, amin egy mikrocsipen Dimash neve is szerepel. Január 31-én, közvetlenül a Dimash Digital Show ráadását követően hozta ki a Golden zenei videóját. A kazak hagyományos újév, a nauriz alkalmából március 21-én jelentette meg a Dimash Digital Show számai közül az elsőt, március 24-én, Kuat Sildebajev Szülőföld trilógiájának harmadik darabját, az Amanat címűt, április 30-án az online koncerten bemutatott Be With Me zenei videóját, illetve május 21-én saját klipjét az Across Endless Dimensions című számhoz. Szeptembertől számos rendezvényen fordult meg Kínábanː a Selyemút Nemzetközi Filmfesztiválon, a Global Chinese Music Chartson, a Pekingi Nemzetközi Diák Filmfesztiválon, és részt vett a Shine! Super Brothers tévés műsorban és a Metropolitan Opera tenorjával, Yinxi Zhanggal a CCTV szilveszteri műsorában. November 28-án az ismét online megrendezett, 20. Tokyo Jazz Fesztiválon első alkalommal énekelt japánulː Tamaki Kódzsi legendás, Ikanaide (いかないで, Ne menj el) című dalát. Ugyanezzel a dallal vett részt az ABU TV 2021-es Dalfesztiválján, amit a japán NHK World Japan tévécsatorna december 31-én sugárzott. December 14-én a közösségi oldalain közzétette azt a Kínából küldött videóüzenetét a kazak nyelvről, amit az EL ARNA tévécsatorna anyanyelvről szóló sorozatának aznapi adásában is lejátszottak. December 15-én a Khabar tévécsatorna Kazahsztán függetlenségének 30. évfordulójára készített műsorában levetítették a januári online koncerten bemutatott Ömir Öter című dalának új zenei videóját. Január 15. és június 4. között folyamatosan a Top 5 között került be az MTV USA pénteki élő közvetítésébe. 2020 októberétől 2021 júniusáig 29 héten át öt legmagasabbra értékelt zenei videóját adta le az MTV USA Friday Livestream. Novemberben a Fly Away című dala a 4–6. helyen mozgott a Billboard Hot Trending Songs listáján. ### 2022ː Az Arnau turné befejezése, konferenciák, Stranger koncert Március 25-én Dubajban megtartotta a világjárvány óta első koncertjét, és a 2020 tavaszáról elhalasztott koncertjei közül kettőtː április 9-én a düsseldorfit és április 16-án a prágait. Május 20-án és 21-én Münchenben előadott és pódiumbeszélgetésen vett részt a Digital Life Design konferencián, amire Ralph Simon meghívására érkezett. November 18-án az indiai Mumbaiban vett részt és adott elő a TEDxGateway konferencián. A Világ- és Tradicionális Vallások vezetőinek szeptember 14–15-én Nur-Szultanban tartott VII. konferenciáján találkozott a konferencia két meghatározó személyiségével, Ferenc pápával és Ahmad et-Tajjeb főimámmal. A konferencia gálakoncertjén mutatta be három évig érlelt szerzeményét, a The Story of One Sky-t (Történet a közös égboltról). Fölszólalt a december 20–21-én Asztanában megrendezett első Közép-Ázsiai Médiafórumon. Szeptember 23-án teltházas új, nagyszabású koncertet adott Almatiban Stanger címmel. A másnap tartott közönségtalálkozót a The Story of One Sky megfilmesített változatának bemutatójával zárta. Kiadott további két új zenei videótː május 24-én az Okay-t, ami két nap alatt a Billboard 8. helyére került, majd augusztus 26-án saját szerzeményét, a Zhalynt (Lángoló tűz). ### 2023ː Stranger turné, Kína, Virtuózok V4+ Januárban közzétette az almati koncertjén bemutatott spanyol nyelvű saját szerzeménye, az El amor en ti (Benned a szeretet) felvételét, április 8-án adta ki az öccsének, Abilmanszurnak szintén az almati koncerten bemutatott szerzeménye, a Together (Együtt) zenei videóját, a születésnapján pedig saját szerzeménye, az Ömir (Élet) klipjét. A Stranger koncertkörútjának 2023-as állomásai április 29-én Jereván, május 6-án Antalya, június 24-én Kuala Lumpur voltak. Hongkongi koncertjének időpontját annak emlékére választotta, hogy hét évvel korábban december 23-án lépett először Kína földjére, a Singer 17 leendő versenyzőjeként. Kínában január 21-én megjelent a kínai Tavasz Fesztivál műsorában, január 27-től zsűritagként vett részt a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) filmfesztiválján. Részt vett a szeptember 7. és 9. között Vuhsziban tartott Kínai Nemzetközi Intellektuális Kommunikációs Fórumon (年中国国际智能传播论坛; International Intelligent Communication Forum), 20-án Csengtuban a Golden Panda Awards díjátadó gálán, ahol a záróünnepségen Wei Wei oldalán a Join Hands (Fogjunk össze), 27-én Fucsouban a 10. Selyemút Nemzetközi Filmfesztiválon Tia Rayjel az ikonikus Jázmin, 29-én az Őszközép Fesztiválon Tan Weiweijel a Barátság a távolból is (Thousands of Miles, a Common Dream) című dalt énekelte. Október 5-én a CCTV-1 Kultúra és Harmónia programja keretében kétféle stílusban adta elő a Dudaraj című kazak népdalt, 21-én Makaón a Popular Movie Greater Bay Area gálakoncerten a számára 2017-ben írt első kínai nyelvű dalt, a Kitörölhetetlen emlékek (Eternal Memories) című dalt. December 16-án ismét részt vett a Hajnani Nemzetközi Filmfesztiválon. Október 17-én a Weibón jelent meg egy mesterséges intelligenciával készült interjúja. Több kitüntetésben részesültː március 10-én hazájában a Tiketon az Év kazak előadója és az Év könnyűzeni koncertje kategóriákban tartotta a legjobbnak, június 22-én Kuala Lumpurban a malajziai Városi Egyetem az előadóművészetét díjazta, október 24-én a Kazahsztán népművésze címben részesült, december 3-án Belgrádban ismét magas kitüntetést, a Braća Karić Alapítvány díját vehette át. December 1-én jelentette be, hogy jövő évi első Stranger koncertjét május 4-én Budapesten tartja. December 9-én a budapesti Operaházban találkozott Plácido Domingóval, a Virtuózok V4+ magyar tehetségkutató verseny zsűrijének elnökével, és nyilvánossá vált, hogy zsűritagként részt vesz a 2023-as versenyen. Másnap interjút adott a Virtuózoknak. Budapesten kipróbálta a Bogányi-zongorát, és duettet énekelt Plácido Domingóval, Bizet Gyöngyhalászok című operájának első felvonásából Zurga és Nadir kettősét (Au fond du Temple Saint). ## Hangterjedelem és stílus Dimash a legtöbb énekes közül kiemelkedik széles hangterjedelmével, amit a nemzetközi ismertsége óta 5-ről több mint 7 oktávra bővített, lefelé. Több zenei műfajban énekel. Fő műfaja a klasszikus crossover, de otthonos a klasszikus zenében (bel canto), a popzenében, játszik és énekel népzenét, népdalokat, világzenét. Számos műfaj zenei elemeit, énekstílusát és technikáit használja, beleértve a jazzt, a rockot (pl. sikítás), a R&B-t, a zenés színházat és a rapet is. ## Egyéb tevékenységek ### Kiállása a béke mellett Dimash minden alkalmat megragad, hogy kiálljon a béke mellettː közösségi oldalain, saját szerzeményeiben, interjúkban, koncertjein, közönségtalálkozón, nemzetközi fórumokon. ### Tehetségkutató versenyek Kezdeményezője a gyerekeknek 2018 óta évente megrendezett Baqytty Bala kazak tehetségkutató versenynek. Zsűritagként részt vett a kazak Bala Dauiszi, a kínai Super–Vocal, az orosz Szlavjanszkij Bazar és Novaja Volna, valamint a 2023. évi magyar Virtuózok V4+ tehetségkutató versenyen. ### Modellkedés Modellt állt divatcégek valamint életmód- és divatmagazinok számára. Szerepelt a Men's Health, a Southern Metropolis, az Easy, a L’Officiel Hommes, az Ivyplume, a Chic, a Chic Teen, az Elle és az Esquire magazin címlapján, más magazinok fotósorozatot közöltek róla, köztük a Cosmopolitan és az OnlyLady, valamint divatvideókat is készítettek vele pl. az Elle Shop és a Cosmopolitan. Ismertségével élt már a reklámszakma isː ásványvíztől a telefonig, órától az autóig, divatcégektől a postáig több nagyvállalat reklámarca lett és bemutatóikon szerepelt. ### Színészi alakítások Színészként szerepelt számos kínai és orosz tévés produkcióban, illetve saját zenei videóiban. ## Díjak és elismerések ## Diszkográfia ## Filmográfia ## Jótékonysági tevékenysége 2015-ben jótékonysági koncertet adott Szívtől szívhez címmel a kazahsztáni Atirauban, hogy nélkülözhetetlen orvosi kezelésben részesülhessen egy ötéves kislány. Az eseményhez a kazak popénekes, Doszamzsan Tanatarov is csatlakozott. Szintén 2015-ben jótékonysági előadásokat tartott a Nagy Jótékonysági Bál keretében több kazahsztáni városban, Simkentben, Kizilordában és Oralban. Az eseményeket az Alpamisz Sarimov Alapítvány szervezte, és a bevételt hallás- és beszédsérült gyermekeknek adományozták. Szülővárosában, Aktöbében tartott 2016-os Umitilmasz kün című koncertjének teljes bevételét egy regionális jótékonysági szervezetnek adományozta. A befolyt összeggel hét rászoruló családot láttak el vízzel, közművet építettek, orvosi ellátást és ruházatot biztosítottak számukra. A kerekesszékre szoruló lakos közlekedését rámpa fölállításával akadálymentesítették. Jótékonysági fellépést tartott a Kazak Hóleopárd Alapítvány megnyitó gáláján, amelynek célja a veszélyeztetett populáció megmentése és természetes élőhelyének megőrzése védett területek létrehozásával. 2017-ben, néhány nappal a Basztau koncertje előtt meglátogatta az asztanai S.O.S. Gyermekfalut, hogy meghívja a gyerekeket a show-jára. Időt szánt arra is, hogy beszéljen a gyerekekkel arról, higgyenek magukban és kövessék álmaikat. A capella énekelt is nekik. Egy dedikált dombrát adományozott a kínai jótékonysági szervezet, a Smile Angel Alapítvány aukciójára, amelynek célja a farkastorokkal (más néven szájpadhasadékkal) született gyermekek segítése. Ingyenes koncertet adott időskorúaknak egy idősotthonban a kazahsztáni Oralban. A nagy-britanniai Kazahsztán Kultúrájának Napjai keretében 2018. november 19-én adott londoni szólókoncertjének teljes bevételét a kazahsztáni fiatal tehetségek támogatására és a fiatalok rangos nemzetközi versenyeken való részvételének támogatására fordították. A 2019-es sanghaji kisállat-örökbefogadási nap keretén belül támogatója lett a A szeretet – menedék kezdeményezésnek, amelynek célja a kóbor állatok iránti tudatosság, felelősségvállalás (gondozás, etetés stb.) javítása és az örökbefogadás fokozása volt. 25\. születésnapján szülővárosában, Aktöbében meglátogatta az időskorúak és a fogyatékkal élők gondozási otthonát. Mivel kisiskolás kora óta ez hagyomány volt nála, a születésnapján ajándékokat vitt, és együtt töltött egy kis időt az ott lakókkal. Énekelt is nekik a capella. Néhány nappal a 2019. június 29-én tartott Arnau koncertje előtt robbanások rázták meg a kazahsztáni Arisz' város környékét. A koncert bevételének egy részét felajánlotta az áldozatok megsegítésére. Amikor 2019-ben a Kazanyban rendezett WorldSkills keretében lépett fel, meglátogatta egy súlyosan beteg rajongóját a helyi gyermekápolási intézetben, aki azt tervezte, hogy megnézi Dimash előadását, de nem tudott elmenni rá. Meghívta őt a következő koncertjére, de a 21 éves lány Dimash 2020. február 20-án tartott kazanyi koncertje előtt nem sokkal meghalt. Dimash ezen a koncertjén az ő emlékének ajánlva énekelte az S.O.S. című számát. A 2020-as koronavírus-járvány idején Dimash 102 rászoruló családot látott el öt tonna élelmiszerrel a kazahsztáni Nur-Szultanban és Aktöbében. A 2023 februári közel-keleti földrengés áldozatainak megsegítésére fölajánlotta a Stranger turné bevételeinek egy részét. ## Magyar oldalakon 2020 novemberében a zene.hu portál cikksorozatot indított Dimash munkásságáról, majd az Esztergom és vidéke kulturális folyóirat mutatta be. Ez utóbbi két írás frissített és bővített változatát, továbbá beszámolót a 2022-es almati koncertjéről valamint egy zenei videójának rejtelmeit föltáró elemzést a Parlando jelentette meg, de a Papageno is hírt adott róla.

Verduni csata (1916)

A verduni csata az első világháború egyik ütközete volt a nyugati fronton a német és a francia hadsereg között 1916. február 21. és december 18. között Verdun-sur-Meuse közelében, Északkelet-Franciaországban. Az elképesztő emberveszteség – több mint 700 ezer sebesült, eltűnt és halott – miatt a csata a köznyelvben a verduni vérszivattyú néven híresült el. 1915 végére a nyugati fronton patthelyzet alakult ki: a németek beásták magukat, és valamennyi francia vagy brit támadást visszaverték. Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök úgy döntött, hogy csatára kényszeríti és kivérezteti a franciákat Verdunnél. A németek 140 ezer embert és több mint 1200 löveget csoportosítottak át a verduni frontvonalra, velük szemben mindössze négy francia hadosztály állt. 1916\. február 21-én a német tüzérség megkezdte a francia vonalak ágyúzását, majd a gyalogság indult támadásra, és mélyen betört a francia első vonal mögé. Az első napokban a franciák mintegy 25 ezer embert veszítettek, de megállították a Meuse-folyó jobb partján indított offenzívát. Február 29-én a német vezérkar úgy döntött, kiterjeszti a támadást a Meuse bal partjára is, ahol két magaslatért, a 304-esért és a Mort Homme-ért folytak a leghevesebb harcok. Április 1-jéig a franciák 89 ezer, a németek 81 607 embert vesztettek. Áprilisra Falkenhayn levonta a következtetést: csak akkor érhet el komoly eredményt, ha korlátozott támadások helyett egyszerre, nagyobb erőkkel támadja a teljes frontot. Az erőfeszítések sikert hoztak, a bal parton elesett a két fontos magaslat. Április 1. és május 1. között a német veszteség 120 ezerre, a francia 133 ezerre nőtt. Május közepén a franciák elkeseredett ellentámadásokat indítottak a Douaumont-erődért, de súlyos árat fizettek érte. A nyár újabb nagy német támadásokkal indult, és a császári hadsereg bevetette új fegyverét, a foszgéngránátot. A francia vonalakat a jobb parton áttörték, és június 23-án a verduni csata elérte csúcspontját. Ezután a németek kénytelenek voltak korlátozni támadó akcióikat, mivel a brit-francia hadsereg támadásba lendült a Somme-folyó mentén. December 15. reggelén a Douaumont-erőd egyik 155 milliméteres tarackja megadta a jelet a francia támadásra. A tüzérségi zárótüzet követve a gyalogosok három kilométer mélyen behatoltak az első vonal mögé. Visszafoglalták Louvemont-t, Bezonvaux-t és a Bois des Caurières-t, valamint ejtettek 11 ezer hadifoglyot. (A szócikkben gyakran előforduló bois szó erdőt, összefüggő fás területet jelent.) A németek szinte mindenütt visszaszorultak februári állásaikba, és a csata véget ért. Az összecsapás csaknem tíz hónapig tartott, a világ leghosszabb csatája volt. Egy másik szomorú rekordot is tart, egyetlen más ütközetben sem volt olyan magas a csatatér egy négyzetméterére eső halottak száma, mint Verdunnél. ## Előzmények A német villámháborús remények az első marne-i csatával elszálltak, és a császárság katonái a nyugati fronton védekezésre rendezkedtek be. A britek áprilisban Ypres-nél, a franciák májusban Artois-ban támadtak; veszteségük 102 500 katona volt, kétszer annyi, mint a németeké. Szeptemberben a szövetségesek ismét megindultak a német lövészárkok felé: a franciák újra Artois-ban, valamint Champagne-ban, a britek Loosnál próbálták áttörni a védelmet. A veszteség a korábbinál is nagyobb volt: a franciák 242 ezer, a velük szemben álló németek 141 ezer, a britek 50 380, az ellenük védekező németek 20 ezer katonát vesztettek. Az 1915-ös szövetséges támadások ugyanúgy zajlottak le: a tüzérség hosszasan lőtte a német állásokat, hogy előkészítse a terepet a gyalogságnak. Amikor a franciák és a britek rohamra indultak, gépfegyvertűz fogadta őket. A szerencsés kevesek eljutottak a német állásokig, amelyeket bajonettharcban elfoglaltak. Ezután a német tüzérség lőni kezdte saját korábbi állásait, majd a német tartalék lerohanta az antant-katonákat, és visszaűzte őket saját vonalaikba. A támadók hatalmas veszteségeket szenvedtek, és nem sikerült sehol sem áttörést elérniük. 1915 őszére patthelyzet alakult ki a nyugati front teljes hosszában. A többi fronton a németek szintén jól álltak. Szeptemberre Hindenburg és Ludendorff csapatai 750 ezer orosz hadifoglyot ejtettek, és közel kerültek ahhoz, hogy a fő orosz sereget bekerítsék. Gallipolinál a törökök szilárdan tartották az állásaikat, Kelet-Afrikában Paul von Lettow-Vorbeck a sajátjánál jóval nagyobb hadat kötött le, a brit haditengerészet pedig nem tudott jelentős győzelmet felmutatni, szemben a császári haditengerészettel, amely Scarborough-t és Hartlepoolt ágyúzta. ## A kivéreztetés koncepciója Miután a szövetségesek offenzívái kifulladtak, Erich von Falkenhayn megkezdte a következő évre vonatkozó német stratégia kidolgozását. A német vezérkar megosztott volt: a tábornokok egy része, Hindenburggal és Ludendorff-fal az élen, úgy vélte, hogy ragaszkodni kell az eredeti Schlieffen-tervhez, és először keleten kell döntő győzelmet aratni. Falkenhayn a másik csoporthoz tartozott, amely a nyugati fronton akarta elérni az átütő diadalt. A vezérkari főnök azon az állásponton volt, hogy szinte semmi esély nincs a kompromisszumos békekötésre a nyugati hatalmakkal. „A háború többé már nem olyan, ahogy korábban terveztük, hanem élet-halál harc” – írta Theobald von Bethmann-Hollweg kancellárnak 1915. november 29-én. Falkenhayn úgy vélekedett, hogy felesleges a mellékhadszíntereken – Egyiptomban, Mezopotámiában, az olasz fronton és Szalonikinél – nagyobb erőt lekötni, Oroszországot pedig belső bajai meghódolásra fogják bírni előbb-utóbb. Fő ellenfélnek az Egyesült Királyságot tartotta, a többi harcoló felet csak a britek fegyverének tekintette. Mindezek alapján arra az álláspontra jutott, hogy a leendő offenzívának a franciák, vagyis a britek fő fegyvere ellen kell irányulnia, mert ha a franciákat legyőzik, valamint felújítják a korlátlan tengeralattjáró-háborút, akkor az Egyesült Királyság sem lesz képes harcolni. „A Franciaországra nehezedő nyomás elérte a töréspontot” – írta Falkenhayn II. Vilmos német császárnak címzett levelében. A vezérkari főnök ezért egy létfontosságú ponton indítandó korlátozott támadást javasolt, amely „rákényszerítené a franciákat minden rendelkezésükre álló katona bevetésére. Ha megteszik, Franciaország el fog vérezni.” A halálra véreztetés kifejezés pontosan leírta a célokat, de direktsége többeknek feltűnt. Hans von Plessen tábornok naplójában írta le, hogy Falkenhayn már december elején, a császár jelenlétében is használta a kifejezést. Vilmos koronaherceg, az 5. hadsereg parancsnoka pedig így fogalmazott memoárjában: „Aggasztott a vezérkari főnök által használt kifejezés folyamatos ismétlése, hogy a francia hadsereget fehérre kell véreztetni Verdunnél”. Falkenhayn terve az volt, hogy rákényszeríti a franciákat a nyugati front egyik behatárolt területén a védekezésre, ahol a körülmények a németeknek kedveznek. Úgy vélte, ezzel elérhetik, hogy a franciák folyamatosan pótolják az elesett katonákat és az elvesztett, elhasznált hadi anyagot, és végül teljesen felmorzsolódjanak. Falkenhayn erre a célra Verdun övvárát választotta, amely az 1914-es német offenzíva miatt elszigetelődött, és három oldalról is támadhatóvá vált, illetve alig több mint 19 kilométerre feküdt egy nagy, német kézen levő vasúti kirakodóállomástól. A hadművelet a Gericht („ítélkezés” vagy „bíróság”) nevet kapta, és Falkenhayn az 5. hadsereget jelölte ki a feladatra. ## Tervezés és felvonulás December 24. és január 27. között Falkenhayn többször egyeztetett az 5. hadsereg vezetésével. Konstantin Schmidt von Knobelsdorf tábornok, a koronaherceg vezérkari főnöke bemutatta a hadmozdulat terveit, amelyek szerint a német csapatok a várostól északra, a Meuse két partján indítanak offenzívát. Ez lehetővé teszi majd Verdun ágyúzását, ami rákényszerítheti a védőket az evakuálásra. Falkenhayn azonban közölte, hogy a felvázolt haditerv meghaladja a rendelkezésre álló forrásokat, így csak a Meuse keleti, jobb partján indítanak támadást a francia védművek ellen. Falkenhayn attól tartott, hogy a szövetségesek ellentámadást indítanak a front valamelyik másik szakaszán, ezért tartalékot akart képezni. Annak ellenére kitartott álláspontja mellett, hogy Hermann von Kuhl tábornok, a 6. hadsereg vezérkari főnöke biztosította: a szövetségesek nincsenek olyan készültségi állapotban, hogy offenzívára vállalkozzanak. Knobelsdorf tiltakozott, és később Max Bauer, a vezérkar nehéztüzérségi szakértője is arra jutott helyszíni vizsgálata során, hogy a front túl szűk lesz, ami lehetővé teszi majd a francia tüzérség hatékony felhasználását. Ezt az álláspontot támasztotta alá több, háború előtti hadgyakorlat eredménye is, amelyeken Hans von Zwehl tábornok, a csapásra kijelölt új hadseregtest parancsnoka is részt vett. Zwehl ezért szintén azt javasolta, hogy mindkét folyóparton indítsák meg a támadást. Falkenhayn azonban hajthatatlan maradt: korlátozott számú gyalogsággal és intenzív tüzérségi támadással akarta felmorzsolni a védőket. Ez a döntése később lehetővé teszi majd a franciáknak a német támadás megakasztását a jobb parton. Falkenhayn és az 5. hadsereg vezérkara között még egy kérdés függőben maradt: mi legyen Verdun sorsa. Míg Falkenhayn direktívájában azt írta, hogy a támadást Verdun irányába kell végrehajtani, a koronaherceg az erődváros elfoglalására utasította csapatait. A németek a legnagyobb titokban kezdtek készülni az összecsapásra. A hadi anyag mozgatására tíz keskeny nyomtávú vasútvonalat, a kirakodáshoz két tucat állomást építettek. Teljes településeket ürítettek ki, hogy legyen hol elhelyezni a 140 ezer katonát, akit Valenciennes-ből szállították a helyszínre. Zwehl december 27-én érkezett meg új főhadiszállásra. A németek 1916 január–februárban tíz hadosztályt, köztük hat ténylegest vontak össze. A német terv az átütő tüzérségi támogatáson alapult, ennek érdekében több mint 1200 löveget vonultattak fel egy mindössze 14 kilométeres frontvonal ágyúzására. Ezek közül 542 nehézlöveg volt, köztük tizenhárom 420 milliméteres tarack és tizenhét 305 milliméteres mozsár. Rajtuk kívül a frontvonal közelébe vittek 306 tábori ágyút és 200 nehézmozsarat (Minenwerfer). Felállítottak két 380 milliméteres, nagy hatótávolságú haditengerészeti löveget is, egyikük Verdun várost lőtte negyvenszer naponta. A tüzérségi eszközök mellett 2,5 millió gránátot halmoztak fel, amelyet 1300 szerelvény szállított a helyszínre. A németek Verdunnél vetették be először új fegyverüket, a lángszórót. A németek bíztak a meglepetés erejében, ezért amennyire csak tudták, álcázták a felvonulást. Félrevezető információkat terjesztettek arról, hogy Belfort lesz a támadás célpontja. A frontvonal közelébe hordott felszerelést álcázták, erdők takarásában rejtették el, föld alatti helyiségeket építettek, hogy ne lehessen látni a támadásra készülő alakulatokat. A francia felderítő repülőket a szektorban koncentrált 168 német gép tartotta távol. Nehezítette a franciák dolgát, hogy a németeknek sikerült felszámolniuk azt a hatvanfős francia kémhálózatot, amelyet egy francia nő, Louise de Bettignies működtetett a megszállt területeken. A német légierő a repülőkön kívül 14 Drachen típusú megfigyelőballont és négy léghajót csoportosított át Verdunhöz. A német jobbszárnyon (a Meuse és Flabas – ma Moirey-Flabas-Crépion része – között) a VII. tartalékhadtest, mellette (Flabas és Ville között) a XVIII. hadtest, attól balra (Ville és Herbebois között) a III. (brandenburgi) hadtest, majd (Herbebois és Ornes között) a XV. hadtest következett. Mögöttük az V. tartalékhadtest sorakozott fel. A támadást február 12-ére tűzték ki. Éjszaka a koronaherceg kiáltványt intézett katonáihoz, amelyben arra szólította fel őket, mutassák meg az ellenségnek, „Németország fiainak szívében él még a győzelem iránti vasakarat”. Az offenzívát azonban 24 órával el kellett halasztani, mert havazni kezdett, és a látási viszonyok nagyon rosszak voltak. Az időjárás másnap sem javult, ezért újra és újra halasztani kellett a támadást. ## A francia oldal A Meuse völgyében fekvő Verdun hagyományosan Franciaország keleti kapujának számított, erdős, a 400 méteres magasságot is elérő hegyek vették körül. A hátországgal, Bar-le-Duc várossal mindössze egy út kötötte össze. Ezt a csata alatt Szent útnak (Voie Sacrée) nevezték, mivel rajta keresztül érkezett az erősítés és az ellátmány. Verdun védműveit a franciák 1885-ben kezdték felújítani, és 1913-ig újabb külső erődövet építettek, nagyjából nyolc kilométerre a várostól. A betonnal és páncéllal erősített építményeket mélyen a földbe süllyesztették. Az erődrendszer azonban súlyos ember- és löveghiánnyal várta az ostromot. A háború elején a hasonló belga erődök gyorsan elestek a német nehéztüzérség kíméletlen ágyúzásában, ezért a franciák elvesztették hitüket az erődítményekben. 1914-ben folytak harcok a közelében, de aztán hosszú ideig csend volt a környéken. A francia vezérkar utasítására a verduni várak nehézlövegeit és helyőrségének jelentős részét más frontokra küldték. Az erődrendszer (Région Fortifée de Verdun) parancsnoka Frédéric-Georges Herr tábornok volt, aki a támadást megelőző hónapokban többször jelezte a vezérkarnak a védelem problémáit, köztük a tüzérségi eszközök alacsony számát, a szögesdrótakadályok, a földbe ásott telefonvezetékek és a kommunikációs árkok hiányát, de nem ért el sikert. „Mindennap reszketek. Ha megtámadnának, nem tudnék kitartani. Szóltam a vezérkarnak, de visszautasították, hogy meghallgassanak” – panaszkodott Herr. A francia vezérkart Herr panaszai nem hatották meg, de egy helyi parlamenti képviselő, Émile Driant alezredes augusztus 22-ei levele, amelyet a képviselőház elnökének írt, megkavarta az állóvizet. A levél eljutott a védelmi minisztériumba, amely vizsgálóbizottságot küldött a helyszínre. A testület megerősítette a Driant levelében foglalt, Herr által is hangoztatott problémák létét. A hadügyminiszter Joseph Joffre tábornokhoz, a francia hadsereg főparancsnokához fordult, aki indulatosan elutasította, hogy civilek a megkerülésével vizsgálják a hadsereget. Januárban a franciák arra lettek figyelmesek, hogy a német vonalak mögött eltűntek a templomtornyok, amelyek a francia ütegek referenciapontjai voltak, és egyre több német katonaszökevény, elsősorban elzászi érkezett, aki mind ugyanazt mondta: komoly dolog készül. Lassan a francia hadvezetés is felismerte a fokozódó feszültség jelentőségét Verdunnél. Január 24-én megérkezett a városba Joffre jobbkeze, Édouard de Castelnau tábornok, aki elrendelte a védelmi vonalak megerősítését, és az azokat összekötő futóárkok megépítését. Ezek létfontosságúak lesznek a német offenzíva lelassításában egy hónap múlva. Castelnau után Raymond Poincaré elnök, majd Joffre maga is megtekintette a frontot. A látogatások eredményeként február 12-én, a német támadás eredeti indulónapján, két plusz hadosztályt rendeltek Herr alá. Joffre 19-én ismét felkereste Herrt, és gratulált neki az előkészületekhez. A német támadást Paul Chrétien altábornagy XXX. hadtestének három hadosztálya várta a vonalakban. A Meuse-től keletre a 72. helyi kiegészítésű tartalékhadosztály állomásozott, mellette az 51. tartalékhadosztály, majd a 14. tényleges hadosztály következett. A 37. algériai kiegészítésű hadosztály tartalékban volt. Ezeknek a csapatoknak kellett tartaniuk a kiszögellés kritikus északi részének 25 kilométeres vonalát. Harmincnégy francia gyalogzászlóalj 72 némettel nézett szembe. Még rosszabb helyzetben volt a tüzérség, amely mindössze 270 lövegből állt. Február 19-én kisütött a nap, és a talaj kezdett felszáradni, és másnap is tavaszias volt az időjárás. ## A támadás 1916\. február 21-én 7.12-kor a német tüzérség megkezdte a francia vonalak ágyúzását. A nagyjából 13 kilométeres front minden ezer méterére 150 löveg jutott, amelyek ontani kezdték a különböző űrméretű lövedékeket. Az első egy órában a telefon-összeköttetés jelentős része megszűnt a francia csapatok között, a haditengerészeti ágyúk pedig szétlőtték a verduni vasútállomást. A francia ütegeket gázgránátokkal lőtték. Azok, amelyeket nem iktattak ki a németek, megpróbálták viszonozni a tüzet. Egy francia üteg az első lövésével eltalálta a 24. brandenburgi ezred fizetőtisztjét és a zsoldot őrző ládát. A koronaherceg megérkezett előretolt parancsnokságára, Vittarville-be, de néhány órával később, a francia tüzérség sporadikus támadása miatt visszavonult Stenay-ba. Néhány órás ágyúzás után Hermann Beeg tábornok, a koronaherceg főtüzére már azt jelentette, hogy a legtöbb francia ütegben legfeljebb egy löveg működőképes. Az egyik német felderítőgép pilótája azzal a hírrel érkezett vissza, hogy semmi élő nem maradt a francia vonalakban. Délután fél ötkor a német gyalogság megindult a szétlőtt francia állások felé, hogy felszámolja a maradék ellenállást. Falkenhayn óvatosságból, nehogy túl gyorsan véget érjen a csata, nem rendelt el átfogó támadást, csak megerősített járőröket küldött ki. A három német hadtest közül kettő betartotta az utasításokat, de von Zwehl a rohamcsapatok első hullámát is a francia állások ellen küldte. Heves csatározások bontakoztak ki a Bois des Caures nevű erdős területen, ahol a védelem talán leginkább ütőképes alakulata, az 56. és 59. könnyűgyalogos zászlóalj harcolt Émile Driant parancsnoksága alatt. A balszárnyat védő Bois d'Haumont első lövészárkai gyorsan elestek, és a németeknek számos helyen sikerült betörniük a teljesen szétlőtt védelmi vonalak közé, és gyakran hátulról támadták a franciákat. A védők felvették a harcot, és szórványos ellenlökéseket is indítottak, annak ellenére, hogy az alig fél négyzetkilométernyi erdőbe 80 ezer gránát csapódott. ### Az első napok Február 22-én reggel Knobelsdorf kiadta az utasítást, hogy a Bois des Caures-t bármilyen áron, de el kell foglalni. A hullámokban indított támadást ötórás pergőtűz vezette be, ennek ellenére a franciák ismét ellenálltak, de végül a túlerő legyűrte őket. Hasonló támadásokat indítottak a németek az erdő két oldalán is, és a tüzérségi előkészítés ellenére megmaradt védők hátrálni kezdtek a Vaux- és a Douaumont-erőd felé. A III. hadtest elfoglalta a Bois de Ville-t, a 7. tartalékhadosztály pedig Haumont-t, ahol 400 hadifoglyot ejtett. Estére, Herbebois és Brabant kivételével, a francia első védvonal német kézbe került. Herbebois-nál a francia tüzérségnek sikerült időben beavatkozni a harcokba. A német veszteség magasabb volt a vártnál: 2350 fő. Február 23-án Fernand de Langle de Cary tábornok, a középső hadseregcsoport parancsnoka arra utasította Herrt, hogy ne engedélyezzen visszavonulást sehonnan. „Egyetlen egy utasítást kell követni: kitartani, kitartani bármi áron!” – mondta. A hősiesség azonban nem segített: Brabant-t kiürítették, így Zwehl csapatai ellenállás nélkül vonultak be a településre. Óriási csata folyt Beaumont-nál, ahol a rejtőzködő francia géppuskások megtizedelték a betörő hessenieket. Az ellenállásnak köszönhetően a francia 72. hadosztály tartotta a Beaumont–Samogneux-vonalat, és így a 37. algériai hadosztály felzárkózhatott mögé. Február 24-én a németek áttörték a védvonalat: elesett Samogneux, és 900 francia került hadifogságba. A francia hadvezetés az afrikai hadosztállyal próbálta betömni a rést, de az hamar feladta a hevenyészett állásokat. Éjszakára a francia morál mélypontjára süllyedt: a gyalogság nem kapott tüzérségi támogatást, a katonák elhagyták őrhelyüket, és hátrafelé menekültek. A kötözőállomások megteltek sebesültekkel, akik közül csak keveseket sikerült ellátni vagy továbbszállítani, mivel a német tüzérség szétlőtte az utakat és a vasúti pályát. Chrétien tábornoknak nem maradt tartaléka, amelyet a frontra vezényelhetett volna. A francia 72. hadosztály, amely a front Meuse és a Bois des Caures közötti szakaszát védte, gyakorlatilag felmorzsolódott: 192 tisztet és 9636 katonát, a folyó jobb partján harcoló 51. hadosztály pedig 140 tisztet és 6256 harcost veszített. A 37. hadosztály vesztesége megközelítette az ötezret. Erősítésként a XX. hadtest (tisztjei között Charles de Gaulle századossal) érkezett a helyszínre Maurice Balfourier tábornok vezetésével. A németek, akik nagyjából a francia veszteség egyharmadát szenvedték el, mintegy tízezer hadifoglyot ejtettek. Az út nyitva állt Verdun felé, de Falkenhayn, a koronaherceg sürgetése ellenére, óvatosságból nem küldte előre a tartalékot, és ezzel elmulasztotta a lehetőséget. ## Castelnau és Pétain érkezése Joffre chantillyi főhadiszállását csak február 23-án kezdték el nyugtalanítani a Verdunből érkező hírek, ezért a főparancsnok a helyszínre küldte Henri Claudel tábornokot, aki másnap, dacára a német előrenyomulásnak, azt jelentette telefonon, hogy a támadás lelassult, és a francia csapatok talán még ellenlökést is indíthatnak. Este azonban Langle de Cary telefonált, aki sokkal sötétebb beszámolót adott, és engedélyt kért a Woëvre-lapály kiürítésére a gyorsan közeledő német csapatok miatt. Joffre, taktikusan, rábízta a döntést. Később Édouard de Castelnau tábornok, Joffre vezérkari főnöke felkereste a hadsereg parancsnokát, és azt javasolta, indítsák Verdunbe a 2. hadsereget, amely tartalékban volt, hogy megvédjék a Meuse bal partját. Joffre egyetértett a javaslattal. Február 24-én éjszaka Castelnau elindult Verdunbe, ahova másnap reggel érkezett meg. Felkereste Langle de Cary és Herr főhadiszállását, ahol kimerült, bizonytalan, habozó főtiszteket, lázas, de szervezetlen munkát talált. Végigjárta a védelem szempontjából fontos pozíciókat, és döntéseket hozott, utasításokat adott. Arra az álláspontra jutott, hogy a várost meg lehet védeni. Úgy döntött, a felfejlődő 2. hadsereg parancsnokára, Henri Philippe Pétain tábornokra bízza a csata irányítását. Miközben Castelnau a védelmet szervezte, néhány tucat német felderítő behatolt a Douaumont-erődbe, amelyből már kivonták nehézfegyverzetet, és parancsot adtak felrobbantására, de a parancs nem ért el az erődben maradt mintegy 70 katonához. Egy német gyalogosszázad különösebb harc nélkül birtokba vette az erődöt, a világ egyik legnagyobb ilyen jellegű létesítményét. Az eseményt a német katonai propaganda erősen felnagyította, egy hősi csata legendáját építették belőle. A századparancsnok, Brandis főhadnagy Pour le Mérite kitüntetést kapott Vilmos császártól. ### Az ellenállás vonala Pétaint rossz hírek fogadták: a németek leszűkítették a várostól keletre fekvő Woëvre-lapályon harcoló francia „zsebet”, valamint elvágták a Clermont-ba vezető utat és vasutat. Ráadásul a parancsnokság nem ismerte az alakulatok helyzetét, senki nem tudta pontosan, milyen utasításokat adtak ki. Egy dologban voltak biztosak, Douaumont elestében. Pétain ezután találkozott Castelnau-val, aki egy kitépett jegyzetlapra írta fel utasítását, miszerint Verdunt bármi áron meg kell védeni a Meuse jobb partján. Castelnau ezzel igazolta Falkenhayn várakozását, aki biztos volt abban, hogy a franciák inkább „fehérre véreznek”, mintsem feladják Verdunt. Pétain másnap, február 26-án kétoldali tüdőgyulladással ébredt fűtetlen szállásán. Betegségét eltitkolták, és lázasan, betegágyából kezdte meg a védelem irányítását. Pétain úgy látta, nem reménytelen a helyzet: a létfontosságú állások közül csak a Douaumont-erőd esett el, megérkezett a frontra a XX. hadtest, és két további volt már úton. Douglas Haig beleegyezett abba, hogy északon a britek átvegyenek egy újabb szektort a franciáktól, így a további utánpótlás is megoldódott. Philippe Pétain úgy vélte, ha a város kitart még néhány napig, akkor elmúlik a közvetlen veszedelem. Két fontos feladatot tűzött ki azonnali célként: összehangolni a tüzérség működését és utánpótlásvonalat nyitni. Pétain kijelölte az ellenállás vonalát, amelynek gerincét az addig elhanyagolt erődök adták. Az erődítményeket ismét felfegyverezték és helyőrségüket kiegészítették. Mindazonáltal kijelölték a pánik vonalát is, ahol újraszerveződhet a védelem, ha nem sikerül megállítani a németeket, ennek létét azonban csak kevesen ismerték. Irányítása alatt a tüzérség összehangolt támadásokat indított, amelyek azonnal súlyos német veszteségeket okoztak. Pétain tettrekészsége azonnali változást hozott a csapatok harci szellemében: a védelmi vonalak megszilárdultak, és megállították a német előrenyomulást február 27-én. A XX. hadtest beásta magát a folyó jobb partján, és sikerült azt a lyukat is betömni, amelyet a belleville-i váratlan visszavonulás okozott. A tüzérségnek sikerült új állásokat felvennie Froideterre-nél, és a 75 mm-es tarackok zárótüzének fedezetében a XX. hadtest gyalogosai elérték a 37. hadosztály maradékát, és megerősítették a Bras és Haudiomont közötti vonalat. A németek február 27-éig csaknem hat és fél kilométert nyomultak előre, és még ennyit kellett volna megtenniük a városig, de a franciák szilárdan tartották a vonalakat. A leghevesebb harcok Douaumont falunál folytak, ahol a brandenburgiak súlyos veszteségeket szenvedtek. A csatában a szászországi 27. vadászzászlóalj 413 katonájával baráti tűz végzett. A falu védelmére Pétain saját gyalogezredét, a 33.-at rendelték ki, amelyet megtizedeltek a németek. A falu végül március 4-én esett el, és ezzel lezárult a csata első szakasza. ### Szent út A franciák szigorú szabályokat vezettek be a Verdunt Bar-Le-Duc városkával összekötő úton, annak érdekében, hogy a forgalom folyamatos maradjon. Az utasítás értelmében minden olyan járművet, amely lerobbant, azonnal az árokba kellett lökni. Az utat hat szakaszra osztották, mindegyikhez rendeltek karbantartókat és autószerelőket. Tíz zászlóaljnyi katonával megkezdődött egy keskeny nyomtávú vasútvonal építése is Revigny felé. A franciáknak 700 teherautójuk volt, amelyek naponta 1250 tonna mozgatására voltak képesek, de a becslések szerint Verdun napi igénye 2000 tonna volt, emiatt országszerte begyűjtötték a járműveket. A február 28-án kezdődő héten sikerült 25 ezer tonnányi felszerelést és utánpótlást Verdunbe szállítani, és 190 ezer katona is elérte a frontot. A forgalom júniusban érte el csúcsát a Voie Sacrée-n, amikor már 12 ezer jármű állt Verdun szolgálatában, és 14 másodpercenként követték egymást. Az út fenntartásán egy hadosztálynyi katona dolgozott, és a francia hadsereg katonáinak kétharmada végigutazott ezen a nagyjából 75 kilométeren. A háború után Németországban többen bírálták a légierőt, mert nem bombázta az utat, hogy elvágja a verduni utánpótlást. ## Elakadó offenzíva A folyamatosan szakadó eső sártengerré változtatta a harcmezőt, és február 27-én a német támadás elakadt. Az offenzíva arra épült, hogy a tüzérség követi az előrenyomuló gyalogságot, és pusztító tűzzel megnyitja előtte a francia védelmet. A robbanásoktól felszaggatott, mocsárrá vált talajon azonban a nagy lövegek tengelyig sárba süppedtek. Miközben a tüzérek emberi és állati erővel próbálták kimozdítani őket, a nagy hatótávolságú 155 milliméteres francia ágyúk könyörtelenül lőtték őket. A tűzben elesett a III. tábori tüzér hadtest parancsnoka, Wilhelm von Lotterer tábornok is március 4-én. A franciák hatalmas pusztítást végeztek a német lóállományban, volt olyan nap, amikor hétezer állatot öltek meg a lövedékek. Mivel nem sikerült a haditervnek megfelelő időben és pozícióba juttatni a lövegeket és a gránátellátásuk is akadozott, a gyalogság nem kapott megfelelő tűztámogatást, és a katonák egyre gyakrabban tapasztalták, hogy a tüzérségi előkészítés ellenére is épségben maradtak a francia géppuskafészkek. Ennek azonnal meglett az eredménye: február 29-ére a német veszteség meghaladta a 25 ezret. A legsúlyosabb csapás a VII. tartalékhadtestet érte, amelynek fedezék nélküli jobbszárnyát nagy pontossággal lőtte a francia tüzérség a folyó másik partjáról. A németek annyira kiszolgáltatottak voltak, hogy egyik ezredük több embert vesztett a front mögött, tartalékban, mint a Bois d'Haumont-nak nevezett fás területért vívott csatában. ## A szárnyak csatája Február 29-én megbeszélést tartott a német vezérkar. Falkenhayn és a trónörökös új stratégiában állapodott meg: kiterjesztik a támadást a Meuse nyugati, bal partjára is, hogy elérjék a francia tüzérséget, valamint új offenzívát indítanak a jobb parton, a francia jobb szárnyon a Vaux-erőd ellen. Falkenhayn két új hadosztályt rendelt előre. A támadás egyszerre indult volna a két parton, de a tüzérségi lőszerek hiányában az offenzívát 48 órával elhalasztották a Meuse jobb oldalán, és ezzel elvesztették a folyó két partján összehangoltan folyó akció kínálta előnyöket. A késve induló támadás fő célpontja a Vaux-erőd elfoglalása volt, amely azonban eltökélten tartotta magát. Vaux falu romjai eközben tizenháromszor cseréltek gazdát. Március 6-20. között a német VI. tartalékhadtest, amely az offenzívát vezette, tízezer embert veszített. ### Mort Homme A bal parti támadás célpontjának egy magaslatot, a Mort Homme-ot (Halott Ember) jelölték ki. Ez a pont uralta a tájat, és elfoglalásával a németek lőhették volna a mögötte felállított francia tüzérséget, amely a jobb parton előrenyomuló gyalogságukat tizedelte. A Mort Homme három kilométerre volt a német állásoktól, jóval kisebb távolságra, mint amennyit az offenzíva első napjaiban megtettek a támadó alakulatok. A bal partot négy francia hadosztály védte, az ötödik pedig tartalékban volt mögöttük. A német támadás március 6-án hóesésben, négyórás előkészítő ágyúzással indult a bal parton, majd a 77. dandár átkelt a folyón Brabant-nál és Champneuville-nél, és hídfőállást alakított ki a francia első vonal mögött. A francia tüzérség lőni kezdte az előrenyomuló németeket, de sok lövedék mélyen belefúródott a felázott talajba, és nem robbant fel. A német 22. tartalékhadosztály Regneville felé fordult, hogy átkarolja a franciákat. A támadók estére elfoglalták Forges-t és Regneville-t, valamint a 265-ös magaslatot, amely egy gerincen helyezkedett el. A hegyhát nyugati vége egy erdőben, a Bois de Corbeaux-ban végződött, amely északkeletről határolta a Mort Homme-ot. Az erdő március 7-én elesett, de a magaslat ellen indított támadás elakadt a tűzben. Másnap a Macker alezredes által vezetett francia csapatok kézitusában visszafoglalták a Bois de Corbeaux-t. Március 10-én elesett Macker, és a németek súlyos áldozatok árán megszerezték az erdőt. A frontnak ez a szakasza a következő hónapokban alig mozdult. Március 14-én a németek frontális támadást indítottak a Mort Homme ellen. Az ágyúzás és a gyalogosrohamok egymást követték napokon át. A francia lövészárkok eltűntek, helyettük bombatölcsérek és romok maradtak. Amikor a németek területet foglaltak, a francia tüzérség nyitott tüzet a jobb szárnyukon álló 304-es magaslatról, és visszanyomta őket. A németek úgy döntöttek, hogy amíg ezt a tüzérségi állást fel nem számolják, nem folytatják a Mort Homme elleni direkt támadást. Az új offenzíva helyszínére az Avocourt-i-erdőt jelölték ki, amelyet az alacsony morálú 29. francia hadosztály tartott. Március 20-án a 11. bajor hadosztály támadást indított, és elhanyagolható veszteségek mellett négy óra alatt elfoglalta a francia állásokat, és közben 2825 foglyot ejtett. Két nappal később a németek megindultak közvetlenül a 304-es magaslat ellen, de a francia géppuskák három irányból lőtték őket, és 2400 fős veszteséget okoztak. Március 29-én a franciáknak sikerült az erdő egy részét visszafoglalniuk. Falkenhayn március 30-án tájékoztatást kért a koronahercegtől a terveiről, azután, hogy a friss hadosztályok bevetésével sem sikerült elfoglalnia a Mort Homme-ot. A választ másnap Knobelsdorf fogalmazta meg, aki optimistán kijelentette: sikerült a francia tartalék nagyobb részét Verdunbe kényszeríteni, így a franciák máshol már nem képesek nagyobb akciót indítani. A vezérkari főnök javaslatot tett a jobb parti erőfeszítések fokozására Fleury, a Souville- és a Tavannes-erőd felé, valamint erősítést kért. Falkenhayn a megállapítások jelentős részével nem értett egyet, az új erők bevetését pedig lehetetlennek nevezte. Falkenhayn azzal a reménnyel indította meg a verduni támadást, hogy minden két elesett német katonára öt francia jut majd. Márciusban a vezérkari főnök azt mondta a koronahercegnek, hogy addig kell folytatni a harcokat, amíg több francia esik el, mint német, ám a hónap végi összesítésekből kiderült, hogy a veszteséglista nagyjából kiegyenlített: a franciák 89 ezer, a németek 81 607 embert vesztettek április 1-jéig. ## Április–májusi német támadás Áprilisra Falkenhayn levonta a következtetést: csak akkor érhet el komoly eredményt a franciák felmorzsolásában, ha korlátozott támadások helyett egyszerre, nagyobb erőkkel támadja a teljes, 32,2 kilométeres frontot, köztük ismét a Mort Homme-ot. A jobb parti támadás irányítását Bruno von Mudra tábornok, a bal partiét a balkáni frontról átvezényelt Max von Gallwitz tábornok vette át. Utóbbi stábjával érkezett Erich von Manstein. A Mort Homme elleni akció parancsnokának a vezérkari főnök bátyját, Eugene von Falkenhaynt nevezték ki, aki testvéréhez hasonlóan óvatos volt. Gallwitz, látva a lassú előrehaladást, szarkasztikusan meg is állapította, hogy „legkorábban 1920-ra Verdunben leszünk”. Az offenzíva április 9-én a szokásos megsemmisítő pergőtűzzel kezdődött, majd rohamra indultak a német gyalogosok. „Előrefutottak néhány métert, majd a géppuskáink tak-takjára összeestek. (...) Egyetlen német sem érte el az árkunkat” – írta naplójába egy 22 éves tiszt, Roger Campana. Később azonban a németek több francia állást is elfoglaltak, köztük azt a kiemelkedést, amelyet a Mort Homme legmagasabb pontjának hittek, de kiderült, a valódi dombtető néhány száz méterrel messzebb és vagy harminc méterrel magasabban van. A támadás folytatódott, és a következő napokban nem lehetett biztosan tudni, kinek a kezén van a folyamatosan füstben úszó Mort Homme, amelyet teljesen szétlőtt a két tüzérség. A franciák végül a teljes területet visszafoglalták még áprilisban, és a 304-es magaslat lövegei folytatták a németek ágyúzását. A jobb parton sem mentek jól a dolgok: a rossz időjárás hátráltatta a támadások indításához szükséges árkok ásását, a franciák zavaró ellenakciókat indítottak, a bal partról pedig zavartalanul dolgozott a tüzérség. Bruno von Mudra katonáit folyamatosan lőtték a szárnyak felől, olykor még hátulról is. Mudra rendkívül pesszimistán ítélte meg a helyzetet, ezért Knobelsdorf április 21-én áthelyezte Argonne-ba. Mudra még indulása előtt memorandumot nyújtott be a koronahercegnek, amelyben kifejezte kétségeit. Ettől hajtva a koronaherceg még aznap arra jutott, hogy az offenzívát le kellene állítani. ### A magaslatok elfoglalása A Mort Homme elleni kudarc után Gallwitz új megközelítést javasolt a 304-es magaslat ellen: pusztító ágyútűzzel söpörjék ki a franciákat állásaikból. A németek május 3-án ötszáz nehézlövegből nyitottak tüzet a magaslatra. Az ágyúzás 48 órán át tartott, majd a német gyalogosoknak sikerült megvetni lábukat a gerincen, és a következő három napban teljesen elfoglalták azt. A becslések szerint a 304-es magaslatért folyó csatában tízezer francia esett el. A német siker azt jelentette, hogy elesett a Pétain által még februárban felrajzolt védelmi vonal első eleme. A következő a Mort Homme lett, amelyet öt nappal később vesztettek el a franciák. A magaslat a német zárótűzben „vulkánként lángolt” – írta később a koronaherceg, aki távcsövön keresztül figyelte, ahogy gyalogosai elfoglalják a szétlőtt francia állásokat. A franciákat ugyan leszorították a gerincről, de a lejtőkön folytatták a védekezést május végéig. A németeknek még sikerült elfoglalniuk Cumières-t és elérték a chattancourti vasútállomást, de az offenzíva a bal parton elvesztette erejét. ### Jobb part A jobb parton egy viszonylag kicsi területen, a Douaumont-tól délre eső részen, a halál négyszögében folyt a harc, ahol a frontot a támadások és ellentámadások előre-hátra mozgása jellemezte. A tavasz során a németeknek sehol sem sikerült ezer méternyit előre jutniuk. Május 8-án, valószínűleg azért, mert bajor katonák a lángszórók gyúlékony folyadékával akartak kávét melegíteni, felrobbant a Douaumont-erőd lőszerraktára. Sokan azonnal meghaltak a kazamatákban, 650-et viszont saját bajtársaik lőttek le, amikor kimenekültek a romok közül, mert füsttől fekete arcukról afrikai franciáknak gondolták őket. Május 13-án egyeztetés tartott a koronaherceg vezérkara. Hoffman von Waldau alezredes, a X. hadtest vezérkari főnöke arról panaszkodott, hogy a tartalékból érkezők nincsenek elegen az elesettek pótlására. Waldau elmondta, hogy a Douaumont közelében állomásozó csapatok védtelenek az ágyútűzzel szemben, egy nap alatt 230 katona hal meg várakozás közben. Javaslatot tett egy nagyobb támadásra a Thiaumont–Fleury vonalon, de ezt Vilmos, a rendelkezésére álló erők alacsony létszámára hivatkozva, visszautasította. Meglepetésére Knobelsdorf is egyetértett vele, sőt felajánlotta, hogy közbenjár Falkenhaynnál a teljes verduni offenzíva leállításáért. Azonban, amikor találkozott Falkenhaynnal, ennek éppen az ellenkezőjét tette, és a jobb parti offenzíva felújítását szorgalmazta. Sikerült meggyőznie Falkenhaynt, és ő egy új hadosztályt rendelt a támadáshoz. A koronaherceg, aki hármuk közül a legpontosabban látta, hogy mi lesz a verduni csata végeredménye, a hír hallatán méltatlankodó levelet küldött a vezérkari főnöknek: „Méltóságod mást mond ma és mást holnap! Visszautasítom a támadás elrendelését! Ha a fő vezérkar utasít, engedelmeskednem kell, de saját felelősségemre nem teszem meg!” Falkenhayn három nap múlva személyesen kereste fel Vilmost, és új erőket ígért neki, valamint felvázolta egy nagyszabású offenzíva tervét. Az elhanyagolható területi nyereséggel-veszteséggel járó küzdelem a két parton hatalmas áldozatot követelt mindkét oldaltól. Április 1. és május 1. között a német veszteség 81 607-ről 120 ezerre, a francia 89 ezerről 133 ezerre nőtt. Május végén a francia veszteség elérte a 185 ezret. ## Tavaszi francia erőfeszítések Március 24-én Poincaré, Joffre és Sándor szerb herceg kilátogatott a frontra, és az államfő a Pétain szeménél rángatózó idegből arra a következtetésre jutott, hogy a tábornok kimerült. Pétain ennél sokkal rosszabb lelki állapotban volt, mélyen lesújtotta a hatalmas veszteség. A tábornok ugyanis szíve szerint másként harcolt volna: kiürítette volna a jobb partot, feladta volna Verdun városát, majd nyugatabbra, új kiépített vonalakból, koncentrált tüzérségi tűzzel állította volna meg a németeket. Röviddel kinevezése után el is készítette a visszavonulási terveket, de azok páncélszekrényben maradtak, mivel Joffre és Castelnau semmiféle hátrálást nem engedélyezett. Pétain, mivel nem tehetett mást, csak kicsi ellentámadásokat hagyott jóvá, és elérte a harcoló egységek folyamatos cseréjét, amely a német gyakorlat ellentéte volt, amely addig használt egy alakulatot, amíg el nem vesztette harcképességét. Ennek tudható be, hogy május 1-jéig negyven francia hadosztállyal szemben csak 26 német fordult meg a fronton. Joffre egyre nyugtalanabb lett Pétain stratégiáját illetően, mert azt nem találta elég agresszívnak. Ráadásul a francia hírszerzés valótlan adatokat szolgáltatott a veszteségekről. Ezek szerint április 1-jéig a német veszteség elérte a 200 ezret, míg a francia csak 65 ezer volt. Joffre nagyszabású offenzívát akart a „meggyengült” ellenség ellen, hogy azután megkezdődhessen a britekkel közös somme-i támadás, amelyet 1916 fő hadműveletének tervezett. Április 10-én Joffre felkereste a frontot, ahol találkozott a III. hadtest parancsnokával, az ambiciózus, önbizalomtó duzzadó Robert Nivelle altábornaggyal, aki mély benyomást tett rá, és úgy érezte, személyében megtalálta az alkalmas embert a csata irányítására. Mivel Pétaint, Verdun megmentőjét nem lehetett népszerűségvesztés nélkül leváltani, Joffre inkább kinevezte Langle de Cary helyére, a középső hadseregcsoport élére, és Nivelle-t helyezte az ő pozíciójába, aki május 1-jén érkezett meg a souillyi főhadiszállásra. ### Douaumont Nivelle ígéretet tett Joffre-nak a Douaumont-erőd visszafoglalására, és az akcióra az 5. hadosztály parancsnokát, Charles Mangin vezérőrnagyot választotta ki, akit katonái a veszteségek iránti érzéketlensége miatt Mészárosnak és Emberevőnek neveztek. A francia vonalakba beékelődött erőd visszaszerzésére valóban égető szükség volt, mert uralta a frontot. Május 13-án Nivelle kiadta a parancsot az erőd visszafoglalására. A németek 48 órán belül minden részlettel tisztában voltak, és erősítést küldtek. Május 17-én a franciák megkezdték a Douaumont-erőd és környezete ágyúzását mintegy 300 löveggel, köztük négy 370 mm-es mozsárral. A tüzérségi előkészítés öt napon át tartott. A gránátok megsemmisítették az erőd figyelő- és jelzőállásait, beomlasztották a németek számára létfontosságú északi kaput. Az erődítmény áram nélkül maradt, a járatok megteltek füsttel és a benne működő tábori kórház nem tudott újabb sebesülteket fogadni. Egy lövedék telibe találta a délkeleti lövegtornyot. Az erőd fő épülete azonban sértetlen maradt. Május 22-én megindult a francia roham, de a pontos német tüzérségi tűz hatalmas pusztítást vitt végbe a támadók között: a 129 ezred századai percek alatt alig negyvenfősre apadtak. Az offenzívát azonban nem fújták le, és a franciák elérték az erődöt, majd egy részét el is foglalták. A német ellenlökések súlyos áldozatokkal jártak, és a harc másnap is folytatódott az objektumért. A németek május 24-ére ismét birtokba vették az erődöt. A franciák súlyos árat fizettek, a rohamra induló 12 ezer katonájukból 5300 került a veszteséglistára. ## Nyári német offenzíva A Douaumont-erőd visszafoglalására tett sikertelen kísérletek emberáldozata súlyosan meggyengítette a jobb parti francia védelmet és morált, ráadásul a bal parton német kézbe került a Mort Homme és a 304-es magaslat, így Falkenhayn újra bízni kezdett a verduni sikerben, és új támadást rendelt el a döntő áttörés reményében. Ehhez összevonták az 1. bajor, a 10. tartalék- és a XV. hadtest öt hadosztályát, amely egy 4,8 kilométer széles arcvonalon lendült akcióba. Június 1-jén, 600 löveg támogatásával, megindult a támadás, és a gyalogosok áttörték az első francia védelmi vonalat. „Csak sárga, vörös és fehér villanásokat láttunk magunk körül. A gőzön és füstön át az ember néha meglátta egy bajtársának alakját, ahogy összegörnyed és elesik. A rést azonnal betöltötték mások” – emlékezett vissza egy német katona. A rohamozók felszámolták az ellenállást az árkokban és a bunkerekben, és elérték kitűzött céljukat, a Bois de la Caillette-t, amely félúton volt a Douaumont- és a Vaux-erőd között. Az erdő birtoklása biztosította, hogy a Vaux-erőd elleni közvetlen támadást ne akadályozza kereszttűz. Június 2-án a németek betörtek a csak géppuskákkal felfegyverezett Vaux-erődbe. A sötét, fojtogató füsttel teli, halottaktól bűzlő folyosókban és kazamatákban heves harcok folytak géppuskákkal, gránátokkal és lángszórókkal. Az erőd öt napon át tartotta magát, és parancsnoka, Sylvain-Eugène Raynal őrnagy csak a vízhiány miatt adta fel a védekezést június 7-én. A garnizon vesztesége nagyjából száz ember volt, a németeké 2678 katona és 64 tiszt. Másnap Raynalt a koronaherceghez vitték, akit lenyűgözött a bátor védekezés. Az őrnagy tőle tudta meg, hogy Joffre az ostrom alatt kitüntette a Becsületrenddel. Knobelsdorf megkezdte a szárnyak biztosítását, hogy megteremtse a lehetőséget az átütő támadásra középen, a Souville-erőd ellen. A balszárnyon a fő célpont a Thiaumont-erődítmény (Ouvrage de Thiaumont) volt, amely uralta a Souville-erőd elleni leendő felvonulási területet. Június 8-án a németek elfoglalták a bunkert, de a franciák szinte azonnal visszaszerezték. A következő két hónapban még tizennégyszer cserélt gazdát az objektum. ### Francia aggodalmak A francia főparancsnokságot súlyosan érintette a Vaux-erőd elvesztése, ráadásul Nivelle több korlátozott ellentámadást is indított az ostrom alatt a védők felmentésére, de mindegyik kudarcba fulladt. Pétain úgy vélte, „az ellenség által harcba küldött egységek növekvő száma és a tüzérségi tüzük növekvő intenzitása kétség kívül bizonyítja, hogy gyorsan döntésre akarnak jutni ellenünk, és nem zárnak ki semmilyen áldozatot ennek érdekében”. A tábornok attól tartott, hogy a francia védelem összeomlik a folyó jobb partján, és a németek magát a várost és hídjait is ágyúzni tudják. A helyzet olyan súlyos volt, hogy még Nivelle fejében is megfordult a jobb part feladása. Joffre, Pétain távozását kihasználva, szabotálta az alakulatok rendszeres cseréjét, és nem volt hajlandó friss csapatokat küldeni Verdunbe, mivel azokat a somme-i ellentámadáshoz tartalékolta. A francia főparancsnok eredetileg 39 hadosztályt tervezett bevetni a Somme-nál, április végére, ahogy Verdun szívta el a katonákat, ez a szám 30-ra, májusban 26-ra, a hónap végén pedig 20 hadosztályra csökkent. Verdunnél a francia csapatok kimerültsége, moráljának esése nyilvánvalóvá vált: egyre több katona tagadta meg, hogy visszatérjen a harcmezőre, egyes alakulatok pedig rövid ellenállás után feladták állásaikat. Vészjóslóan fogytak a tüzérségi eszközök is, mivel a rengeteg használattól tönkrementek. Pétain június 11-én levelet írt Joffre-nak, amelyben sürgette, vegye rá a briteket a mielőbbi offenzívára, hogy tehermentesítsék Verdun védőit. Június 8-12. között a németek az áttörés küszöbére értek. Nivelle-nek egyetlen friss gyalogdandárja volt tartalékban, a német támadás pedig még nem vesztett lendületéből. Ekkor azonban Falkenhayn – csakúgy, mint februárban, amikor nem engedte, hogy az offenzíva a Meuse két partján egyszerre induljon, illetve, amikor döntő pillanatokban nem járult hozzá a tartalék bevetéséhez – ismét rosszul döntött, és a támadás ideiglenes felfüggesztésére utasította Vilmost. Falkenhayn azért határozott így, mert kénytelen volt három hadosztályt átcsoportosítani keletre, a Bruszilov-offenzíva megállítására, és attól tartott, hogy a britek is akcióba lendülnek, neki pedig nem lesz elég tartalékja. Falkenhayn egy hétig habozott, majd kiadta az utasítás a támadás folytatására, a kritikus pillanat azonban odalett. ### Foszgéntámadás Knobelsdorf 30 ezer katonát gyűjtött össze az új támadásra a Souville-erőd ellen. Ahhoz, hogy azt megközelíthessék, először el kellett foglalni Fleuryt és ismét a Thiaumont-erődítményt. Az offenzívát a front 4,5 kilométeres szakaszán tervezték megindítani. Knobelsdorf rendkívül optimista volt, azt mondta, három nap múlva Verdunben lesz. A díszszemlére is tett előkészületeket, valamint meghívta a császárt, tekintse meg a kegyelemdöfést az 5. hadsereg főhadiszállásáról. Június 22-én este a német tüzérség bombázni kezdte a francia ütegeket Fleuryben, a Souville-erődnél és a Belleville-gerincen. A támadásban először vetették be a németek új fegyverét, a foszgéngránátot. A francia tüzérek között pánik tört ki, és menekülni kezdtek. A gáztámadás után a németek hagyományos robbanótöltetekkel is ágyúzták a francia ütegeket, majd hajnalban megindult a gyalogság. A kieső tűztámogatás híján a franciák nem tudták tartani a vonalat, és az alpesi hadtestnek, amelyben főhadnagyként szolgált Friedrich Paulus, sikerült áttörnie a védelmet. Az I. (bajor) hadtest bevette a Thiaumont-erődítményt és megtámadta a Quatre Cheminées nevű vezetési pontot, amely négy különböző francia egység főhadiszállása volt. Az alpesiek betörtek Fleurybe. A németek, három órával a támadás megindítása után, csaknem másfél kilométer mélyen voltak a francia vonalak között, és 1200 méterre megközelítették a Verdun előtti utolsó hegygerincet, a Belleville-magaslatot, de aztán elakadtak. A francia tüzérek visszatértek állásaikba, és lőni kezdték az előrenyomulókat, akiket súlyos vízhiány is sújtott. Vilmos koronaherceg lakonikusan így összegezte a történteket: „Először minden jól ment, de a heves ellenséges tüzérségi és géppuskatűz megállította (az előrenyomulókat), mielőtt elérhették volna végső céljukat”. Június 23-án a verduni csata elérte csúcspontját. A franciák ezután, óriási áldozatokkal, két oldalról támadták a német kiszögellést, csak a Thiaumont-erődítmény ellen nyolcszor indultak csatába egy hét alatt. ### Tehermentesítés A szövetségesek 1915 decemberében megállapodtak arról, hogy a Somme-nál indítanak offenzívát, amelyet 1916. augusztus közepére irányoztak elő. Május 26-án Joffre, Pétain nyomására, felkereste Haiget, és a támadás korábbi megindítása mellett érvelt. Ha a britek nem támadnak, „a francia hadsereg megszűnik létezni” – mondta Joffre. Június 24-én Aristide Briand miniszterelnök kérte ugyanezt, és Haig aznap parancsot adott az előkészítő ágyútűz megnyitására. A tüzérség hét napon át lőtte a német állásokat a Somme mentén, majd július 1-jén megindultak a szövetséges gyalogosok az ellenséges árkok felé. Falkenhayn nem tehetett mást, mint hogy táviratot küldött a koronahercegnek, amelyben közölte, korlátoznia kell a hadseregcsoport tevékenységét. A harcok teljesen átalakították a táj képét: erdők, teljes falvak, utak tűntek el, a föld felszínét mindenütt gránáttölcsérek borították. Knobelsdorf azonban még nem adta fel: július 11-én indítottak még egy offenzívát, három hadosztállyal a Souville-erőd ellen. A tüzérségi előkészítés után a gyalogosoknak sikerült ismét áttörniük a francia védelmet, de most csak nagyjából 400 méter mélyen, és egészen az erődig jutottak, de az kitartott. Másnap a németek hivatalosan is leállították a támadó hadműveleteket, és Falkenhayn védekező pozíciók elfoglalására utasította csapatait. Július 14-én Mangin csapatai a 10-ei kiindulási vonalak mögé szorították vissza a németeket. Február 21. és július 15. között a franciák több mint 275 ezer katonát és 6563 tisztet vesztettek. A halottak száma 65-70 ezer volt, fogságban 64 ezer katonát és 1400 tisztet tartottak a németek. A veszteséglistára több mint 120 ezren az utolsó két hónapban kerültek. A német veszteség megközelítette a 250 ezret. A becslések szerint a német tüzérség 22 millió, a francia 15 millió lövedék használt el. A nyugati fronton harcoló 96 francia hadosztály közül hetven, illetve 46,5 német fordult meg a verduni csatában. ### Francia ellentámadások A német hadvezetés dilemma elé került: ha valóban védekezésre rendezkedik be, akkor a terepadottságok miatt ki kellene ürítenie a február 21. óta elfoglalt területek jelentős részét, ami azonban, a koronaherceg szavaival, „felmérhetetlenül katasztrofális hatást” gyakorolna a hadsereg moráljára. A németek ezért nem mozdultak, és folytatódott az ide-oda hullámzó csata minden elfoglalt négyzetméterért. A francia ellentámadás-sorozatok eredményeként Fleuryt és Thiaumont ismét a védők kezébe került augusztus 3-án. A hadi szerencsével együtt a csapatok morálja is változott: a franciáké erősödött, a németeké gyengült. Falkenhayn egy hét múlva levélben vázolta a követendő stratégiát a hadvezetésnek. Az írta, nem szabad, hogy úgy tűnjön, végleg lemondanak a támadásról a Meuse mentén, de a jobb part állásokat mindenképpen meg kell erősíteni az őszi esők érkezése előtt. Vilmos és Knobelsdorf ismét másként látta a lehetséges stratégiát: a herceg azon az állásponton volt, hogy komoly erősítés nélkül lehetetlen az igazi területszerzés, míg vezérkari főnöke úgy gondolta, ebben a helyzetben a támadás a francia kézben lévő magaslatok ellen sem járna nagyobb véráldozattal, mint a védekezés. Knobelsdorf azzal érvelt, hogy ha nem foglalják el a Fleury körüli területet és a Souville-erődöt, akkor a francia tüzérség egész télen lőheti a német állásokat. A koronaherceg úgy látta, Falkenhayn ismét visszatért eredeti elképzeléséhez, ahhoz, hogy „nyitva tartja a vérző sebet a francia hadsereg oldalán”, vagyis Knobelsdorffal újabb támadást tervez a háta mögött. Vilmos végül apjától, a császártól kérte, hogy sürgősen helyeztesse át vezérkari főnökét. Augusztus 21-én felmentették Knobelsdorfot, és Oroszországba vezényelték. Augusztus 27-én Románia, a német vezérkar számára váratlanul, belépett a háborúba a szövetségesek oldalán, és II. Vilmos másnap Paul von Hindenburg tábornagyot nevezte ki Falkenhayn helyére. Hindenburg ellátogatott Verdunbe, és miután megállapította, hogy a csatatér „szabályos pokol”, megtiltotta a támadó hadmozdulatokat. Hasonló döntést hozott Pétain is, akinek Mangin emberpazarlását kellett megállítania. A német veszteség ekkor 281 333, a francia 315 ezer főt tett ki. A francia veszteséglista szeptember 4-én legalább ötszáz fővel emelkedett, amikor felrobbant a sebesültektől, várakozó katonáktól zsúfolt Tavannes-alagút. ## 1916 ősze Szeptember 13-án Joffre ellátogatott Verdunbe, és azt mondta, ha a briteknek nem sikerül döntő áttörést elérniük a Somme-nál, akkor a franciáknak kell megpróbálniuk a Meuse-nél. Ezért arra utasította Nivelle-t, hogy foglalja vissza a Douaumont-erődöt. A francia támadási terv késő októberre született meg, és Pétain felfogása érvényesült: a csapás korlátozott lesz, és csak azután indul, hogy az előkészítő ágyútűz a franciák javára billenti az egyensúlyt. Az első vonalból három hadosztály lendül támadásba, amelyet három másik követ, tartalékban pedig további kettő lesz. Október 21-én a francia ütegek tüzet nyitottak. Több mint félmillió 75 milliméteres gránátot lőtték ki, de tüzeltek nehézmozsarakból és a francia hadsereg legnagyobb lövegjeiből, két 400 milliméteres Schneider-Creusot vasúti tarackból is. Augusztus 23-án tűz ütött ki az erődben, és a német csapatok jelentős része elhagyta. Október 24-én 11.40 órakor a francia gyalogság megindult a Nivelle által megszervezett, fokozatosan előre kúszó zárótűz mögött. A német vonalakat hét, a lövészárokban töltött hosszú időtől és a tüzérségi előkészítéstől kimerült hadosztály védte. A német tüzérség is jóval gyengébb volt, mint a verduni harcok kezdetekor, ugyanis 110 löveget időközben átszállítottak a Somme mellé, és limitált volt a lőszerkészlet is. A franciák átgázoltak a német vonalakon, és a 38. hadosztály katonái elfoglalták a Douaumont-erődöt. A franciák mintegy három kilométert nyomultak előre négy óra alatt. „Ez volt az egyik legboldogabb napom a háború alatt” – emlékezett vissza később Joffre. Nivelle újabb és újabb támadásokat indított a német állások ellen a már bevált módon: tüzérségi előkészítés után a gyalogosok korlátozott célokért indultak harcba. November 2-án a franciáknak sikerült visszafoglalniuk a Vaux-erődöt. Nivelle november 11-én levélben tájékoztatta Joffre tábornokot, hogy folytatja a támadásokat. Mivel a németek még ráláttak a Douaumont-erődre, úgy döntött, Hardaumont és Bezonvaux irányába indított akciókkal hátrébb kell szorítania őket, elmélyítve így a francia védelmet. December 15. reggelén a Douaumont-erőd egyik 155 milliméteres tarackja megadta a jelet a támadásra. A tüzérségi zárótüzet követve Mangin tábornok négy hadosztályból álló összpontosítása lerohanta a német vonalakat, amelyeket már hat napja lőttek a francia ágyúk. A németek bátran küzdöttek, de a támadók három kilométer mélyen behatoltak az első vonal mögé. Visszafoglalták Louvemont-t, Bezonvaux-t és a Bois des Caurières-t, valamint ejtettek 11 ezer hadifoglyot. A németek szinte mindenütt visszaszorultak februári állásaikba, és a csata véget ért. A védelem gyors összeomlása sokkolta a német főparancsnokságot, és felmentették a február óta Verdunnél harcoló hadtestparancsnokot, Hans von Zwehlt. Joffre-t december 27-én marsallá léptették elő, valójában menesztették a Verduni védelem elhanyagolása és a somme-i kudarc miatt. Helyét Robert Nivelle foglalta el. ## Repülők Verdun felett 1916 januárjában Joffre és Castelnau arról biztosította Poincaré elnököt, hogy a francia repülők fölényben lesznek Verdun felett. Ezzel szemben a csata első hónapjaiban minden francia gépre öt német jutott, amelyek olykor teljesen háborítatlanul irányították a tüzérséget. A franciák gyorsan válaszoltak: Joseph Barès ezredesnek sikerült 120 gépet és hatvan ászpilótát összegyűjtenie, köztük Charles Nungessert, Jean Navarre-t és Georges Guynemer-t. Ezután alig tíz nap kellett ahhoz, hogy a francia légierő átvegye a légtér ellenőrzését a németektől. A német válasz Oswald Boelcke Verdunbe irányítása volt, akivel újra visszaszerezték a kezdeményezést az ütközet légterében. A német tűzirányítás újra jól működött, ami jelentős szerepet játszott a bal parti harcokban március végén. Boelcke április 11-én szomorúan jegyezte fel, hogy „Az üzlet napról napra rosszabbul megy. A franciák többé már nem jönnek fölénk, messze a frontvonaluk mögött repülnek.” A franciák azonban csak taktikát változtattak: a magányos gépek helyett csoportosan repültek, akár 12 géppel védve két megfigyelő repülőjüket. Április közepére a francia gépek száma elérte a 226-ot. Ráadásul a franciák egy újfajta rakétával lőtték a ballonokat, és egy nap alatt ötöt borítottak lángba. Boelcke azt javasolta, hogy a németek vadászcsoportokban (háromszor négyes alakzatban) repüljenek. Verdunnél nem tudta megvalósítani terveit, mert az orosz frontra vezényelték, így a franciáknál maradt a légi fölény. Emiatt nyáron, amikor a védelem a legközelebb volt az összeomláshoz, hiányzott a pontos tűzvezetés és felderítés. Tavasszal megérkeztek az amerikai önkéntesek (Escadrille Lafayette), és május 18-án Kiffin Rockwell őrmester megszerezte első győzelmüket. ## Inferno A tíz hónapon át tartó csata, a koncentrált tüzérségi tűz teljesen megváltoztatta a tájat. Egy amerikai pilóta, James McConnell azt írta, hogy odafentről a csatatér „baljós, barna sáv volt, a meggyilkolt természet csíkja. Úgy tűnt, hogy egy másik világhoz tartozik. Az emberiség minden jelét elsöpörték. Az erdőket és utakat eltüntették, ahogy a krétát törlik le a tábláról. (...) A sűrű bombázások és támadások alatt láttam lövedékeket, amelyek úgy hullottak akár az eső. A megszámlálhatatlan füsttorony a főeretnekek égő sírjára emlékeztetett Gustave Doré Dante poklát ábrázoló metszetén.” Ebben a pokolban az első világháborúban harcoló francia katonák háromnegyede, a németek negyede megfordult. A hadszíntér felé menetelő franciák először a csatazajt hallották meg, amely egy éjjel-nappal dolgozó kovácsműhelyre emlékeztetett. A levegőben annyi korom, füst és hamu úszott, hogy megszűrte, elszürkítette a napfényt, éjszakánként pedig az aurora borealisra emlékeztető fény derengett a harcolók felett. Nem voltak élénk színek, csak barnák, szürkék, feketék. A közeledő katonák másfél-három kilométerre az ütközet helyszínétől léptek be az árokrendszer első elemébe, amely azután úgy lett alacsonyabb és gyengébb az állandó ágyúzástól, ahogy közeledtek a fronthoz. Az árok olykor alig volt jobban kivehető, mint egy ösvény a bombatölcsérek között, amelyek megteltek vízzel. Ha a sötétben egy katona belecsúszott egy ilyen kráterbe, jó eséllyel belefulladt a vízbe. A katonák, egész szakaszok gyakran eltévedtek, és addig bukdácsoltak a sötétben, amíg megvirradt, és akkor a német géppuskások lelőtték őket. Az egész harcmezőt rettenetes szag ülte meg, amely a szanaszét heverő, oszló holttestekből áradt. Temetésre nem volt lehetőség, ezért a franciák csak becsavarták a halottat egy ponyvába, és belökték egy kráterbe. A jobb parton a franciák néhány hasadékba, amelyeket a holtak szurdokának (La Ravine de la Mort) neveztek, hordták a holttesteket. A német tüzérség ezeket a bevágásokat sem kímélte. „A lövedékek kiforgatták a holttesteket a földből, aztán újra betemették, darabokra szaggatták őket, úgy játszottak velük, mint macska az egérrel” – emlékezett vissza egy szemtanú. A lövészárkok falaiból is testrészek kandikáltak elő. A szörnyű szagot növelte, hogy nem voltak latrinák, a katonák, akiket általában vérhas gyötört, ott könnyítettek magukon, ahol a szükség érte őket. Az állandó ágyútűz meggyötörte, félőrültté tette a katonákat. „Semmi nem hasonlítható a Földön ahhoz a kínszenvedéshez, mint tehetetlenül és védtelenül feküdni egy tüzérségi csata közepén” – írta egy német katona a Vaux-erődnél átéltekről. A katonákat folyamatos éhség és szomjúság gyötörte. A franciáknál a más szolgálatra kevésbé alkalmas katonák cipelték a bort és kenyeret az állásokba, gyakran napi 15 kilométert kúszva-mászva az ellenséges tűzben. Sokan meghaltak út közben, akárcsak az egységek közötti egyetlen kommunikációs formát jelentő futárok közül. A sebesültszállítók kordékon tolták a lövedék vagy szilánk találta katonákat a kötözőhelyekre, ahol aztán szállíthatatlannak nyilvánították azokat, akik menthetetlenek voltak, akiket csak bonyolult eljárással lehetett volna megmenteni és azokat, akik felépülésük esetén alkalmatlanok lettek volna a további katonai szolgálatra. A rothadó holttestek miatt a környezet olyan mérgező volt, hogy még a kisebb sérülésekbe is bele lehetett halni. A becslések szerint február 21. és június vége között 23 ezer francia katona halt meg a rosszul felszerelt, túlzsúfolt kórházakban. ## Következmények A két oldal veszteségeiről több adat áll rendelkezésre. A hivatalos francia háborús történetírás szerint, amelyet 1936-ban publikáltak, 377 231 katonát vesztettek, közülük 162 308 meghalt vagy eltűnt. Winston Churchill 469 ezerre tette a teljes francia veszteséget 1929-es The World Crisis című munkájában. A németek 337 ezerre teszik saját veszteségüket, Churchill viszont 373 ezerről írt. Több évtizeddel a háború után a német kutatók több mint 100 ezerben határozták meg a halottak és eltűntek számát. A német veszteségek pontos mértékét a modern kutatók sem tudják elemezni, mert a német haderő potsdami központi irattára (Heeresarchiv Potsdam) 1945-ben megsemmisült. A közös veszteség azonban, mindegy melyik számot vesszük alapul, meghaladta a 700 ezret. 1917 nyarán visszatértek a korábbi lakók a romos Verdunbe. A csata következtében több falu teljesen eltűnt. A mezők egy része mezőgazdasági célokra használhatatlanná vált, nemcsak a rettenetes mennyiségű lövedék és holttest miatt, hanem azért, mert a termőtalaj felső rétegét egyszerűen lebombázták róla. A mezőkből, erdőkből az évek alatt 150 ezer azonosítatlan, el nem temetett tetem került elő. Őket a douaumont-i osszáriumban hantolták el. A környéken számos kisebb francia és német temető is működik. A koronaherceg így emlékezett vissza Verdunre: „A meuse-i malom porrá őrölte a katonák szívét, testét egyaránt”, és valóban megtörte a német katonák és a hátország hitét a háborúban és a parancsnokokban. A franciák pedig a hatalmas veszteség miatt kénytelenek voltak átengedni a háború irányítását az angolszászoknak. Verdun mindkét oldalon szimbólummá vált, a németén a tragédiáé, a francián a dicsőségé, és hosszú időre meghatározta a politikai-katonai gondolkodást, különösen azért, mert sok résztvevője ezután, elsősorban a második világháború előtt és során, érte el karrierje csúcspontját. Verdun után vált általánossá a csapatok előtt kúszó zárótűz, a németek által alkalmazott beszivárgó egységek használata, és a csata hozadéka a légierő szerepének továbbgondolása is. A Douaumont- és a Vaux-erődnél szerzett tapasztalataik alapján építették meg a franciák a Maginot-vonalat. A mai történetírás szerint Verdunnél nem lehet valódi győztest hirdetni. Ahogy Miksa badeni herceg írta később, keserű csalódással ért véget az 1916-os hadművelet, mert mi és ellenfeleink patakokban ontottuk legjobbjaink vérét, és sem mi nem jutottunk, sem ők nem jutottak egy lépéssel sem közelebb a győzelemhez. ## Emlékezete A verduni csata helyszínén számos emlékművet emeltek. A város központjában áll a győzelmi emlékmű, amelynek harminc méter magas oszlopán egy középkori harcos támaszkodik a kardjára; ezt 1929-ben avatták fel. Ehhez közel helyezték el az elesett verduni polgárok emlékművét. Az ütközetnek szentelt múzeum Fleury-devant-Douaumont-nál kapott helyet. Az egykori Thiaumont-erődítmény közelében épült fel a Bajonettek árka egy amerikai adományozó pénzéből. A csata után önálló emlékművet kapott a 304-es magaslat, a Mort Homme, valamint Émile Driant és alakulata. Az ütközetről, a hadtörténeti munkákon kívül, több regény is megemlékezik, így Arnold Zweig Verdun iskolája és Jules Romains Verdun előtt című könyve. Készült róla számos dokumentumfilm, köztük Isabelle Clarke és Daniel Costelle Apokalipszis: A verduni csata, a 2014-es Verdun – Sie werden nicht durchkommen!, Serge de Sampigny alkotása, valamint Léon Poirier Verdun, souvenirs d’histoire című munkája. Utóbbi a dramatizált dokumentumfilmek családjába tartozik, és 1928-ban mutatták be. A csata több játékfilmben is megjelenik, mások mellett Heinz Paul német rendező 1931-es Douaumont-jában, Egon Günther 1973-as Erziehung vor Verdunjéban, valamint Oliver Halmburger és Stefan Brauburger 2006-os Die Hölle von Verdunjében. Megemlékezik a csatáról egy francia katonadal, a Verdun! On ne passe pas és a Sabaton Fields of Verdun című száma.

Hasfelmetsző Jack

Hasfelmetsző Jack (Jack the Ripper) néven vált ismertté az a londoni sorozatgyilkos, aki 1888-ban öt nőt – négy korosodó prostituáltat és egy fiatal nőt – ölt meg a Whitechapel nyomornegyedben (bár ennél több gyilkossággal gyanúsították). Neve a média által elterjesztett úgynevezett „Kedves Főnök”-levélből származik, melynek írója saját magát jelölte meg elkövetőként, és így írta azt alá. A levelet szélesebb körben csak kitalációnak vélték, amit egy újságíró írhatott, hogy a történet érdekességét növelje. A gyilkos a tetteit ritka kegyetlenséggel követte el, sebészi pontossággal vágta ki az áldozatok belső szerveit (veséjüket, szívüket). A gyilkosságokat úgy követte el, hogy a bűntettek színhelyei egy keresztet formáljanak a térképen. A híresztelések szerint a gyilkosságok száma 1888 szeptemberében és októberében volt a legintenzívebb, és a média valamint a Scotland Yard is több nyugtalanító levelet kapott ebben az időszakban, amelyek íróját vagy íróit vélték az elkövetőnek. Az úgynevezett „Pokolból”-levél, melyet George Lusk, a Whitechapel negyed polgárőrségének elnöke kapott, egy fél emberi vesét tartalmazott, vélhetően az egyik áldozatét. A gyilkosságok különösen brutális mivolta és a média információi miatt az emberek egyre inkább hittek egyetlen sorozatgyilkos, Hasfelmetsző Jack létezésében. Teljes címlapok foglalkoztak az üggyel és gerjesztettek nemzetközi figyelmet a Hasfelmetsző iránt. A vizsgálatok nem tudták hitelt érdemlően az 1891-ig folyó gyilkosságok mindegyikét az 1888-as eseményekhez kötni, ennek ellenére Hasfelmetsző Jack legendája megszilárdult. Bár számos elmélet született Hasfelmetsző Jack kilétét illetően, máig nem nyert egyik sem bizonyítást. ## Történelmi háttér A 19. század közepén ír bevándorlók tömege került Angliába, akik jelentősen felduzzasztották a nagyobb angol városok népességét, beleértve az East Endet is, London keleti részét. 1882-től kezdve Kelet-Európából és a cári Oroszországból költöztek zsidó menekültek a területre. London East Enden található Whitechapel nevű negyede hihetetlen mértékben túlzsúfolttá vált. Mind a munkalehetőség, mind a lakhatási feltételek egyre rosszabbak lettek, és egy jelentős lélekszámú létszínvonal alatt élő osztály alakult ki. Az általános jelenséggé váló rablások, az erőszak, az alkoholfüggés és a szegénység számos nőt kényszerített prostitúcióra. 1888 októberében a Metropolitan Police Service, vagyis a londoni Fővárosi Rendőrség 1200-ra becsülte a prostituáltak, és 62-re a bordélyházak számát a negyedben. A gazdasági problémák a társadalomban is növelték a feszültséget. 1886 és 1889 között rendszeresek voltak az olyan tüntetések, mint az 1887-es „Véres vasárnap”, melyek rendőri beavatkozást indukáltak és fokozták a lakosság nyugtalanságát. Rasszizmus, bűnözés, háborgások és nélkülözés táplálta azt a tényt, hogy Whitechapel az erkölcstelenség tanyája. Ezek a híresztelések erősödtek fel, amikor egy rosszindulatú és groteszk gyilkosságsorozat vette kezdetét a negyedben, mely a médiában „a Hasfelmetsző Jack-gyilkosságok” néven kapott rendkívüli figyelmet. ## A gyilkosságok Számos szörnyű támadás történt az East Enden az időszakban, amelyekkel kapcsolatosan mindmáig tisztázatlan, hogy hány áldozattal végzett egy és ugyanaz a személy. Tizenegy különböző gyilkosság után nyomozott a londoni Fővárosi Rendőrség, melyeket 1888. április 2-ától 1891. február 13-áig terjedő időszakban követtek el, és amelyeket a rendőrségi akták „Whitechapeli gyilkosságok” néven tartottak számon. A vélemények megoszlottak, hogy mindezek a bűnesetek egyetlen elkövető művei-e, de a tizenegy esetből ötnél, melyeket az „általános öt” néven emlegetnek, bizonyosan Hasfelmetsző lehetett a tettes. A szakértők a mély torokvágásokból, az arc, a hasi és a nemi szervek területén történt csonkításokból, a belső szervek eltávolításából arra a következtetésre jutottak, hogy ezek Hasfelmetsző jellegzetes módszerei. A „Whitechapeli gyilkosságok” aktájának első két ügye, Emma Elizabeth Smith és Martha Tabram esete, nem egyezik a fenti módszerrel, ezért nem tartoznak az „általános öt” közé. Emma Elizabeth Smitht 1888. április 3-án kirabolták és megerőszakolták az Osborn utcában. Egy tompa tárgyat dugtak a hüvelyébe, amely átszakította a hashártyáját. Ez hashártyagyulladást, majd következő napon a nő halálát okozta a kórházban. Állítása szerint két vagy három férfi támadta meg, egyikük egy tinédzser. A támadást a média a későbbi Hasfelmetsző-gyilkosságokhoz kapcsolta, de szinte bizonyos, hogy az eset független volt a sorozatgyilkostól. Martha Tabram 1888. augusztus 7-én halt meg, 39 késszúrással végeztek vele. A gyilkosság kegyetlensége, a nyilvánvaló indíték hiánya, a whitechapeli helyszín és a többi Hasfelmetsző-gyilkosság időszakával való egybeesése miatt a rendőrség összekötötte az ügyet azokkal. Azonban ez a gyilkosság is eltérő jeleket mutatott az „általános öttől”, mivel az áldozattal szúrások végeztek, nem torkának vagy hasának felvágása, ezért napjaink szakértői már nem kapcsolják ezt az esetet sem a Hasfelmetsző-ügyhöz. ### Az „általános öt” A Hasfelmetsző-gyilkosságok „általános öt” közé sorolt áldozatai Mary Ann Nichols, Annie Chapman, Elizabeth Stride, Catherine Eddowes és Mary Jane Kelly. Mary Ann Nichols testét 1888. augusztus 31-én, pénteken reggel 3 óra 40 perckor fedezték fel a Buck's soron (ma Durward utca) Whitechapelben. Torkán két, hasának alsóbb részén egy mély, roncsolt szélű vágás volt, valamint számos metszés a hason, melyeket ugyanazzal a késsel ejtettek. Annie Chapmanre 1888. szeptember 8-án, szombat reggel hat órakor bukkantak rá egy kapubejárat közelében, a Hanbury utca 29. szám hátsó részénél. Hasonlóan Nicholshoz, torkán szintén két mély vágás éktelenkedett. Hasát szinte teljesen felnyitották, és a méhét eltávolították. A nyomozás során egy szemtanú azt állította, látta Chapmant egy sötét hajú, kopott öltözetű férfival reggel fél hat körül. Elizabeth Stride-ot és Catherine Eddowest 1888. szeptember 30-án vasárnap, korán reggel ölték meg. Stride testét hajnali egy óra körül találták meg a Berner utcában. Halálának oka egyetlen tiszta vágás volt, mely elvágta artériáját nyaka bal oldalán. Bizonytalan, hogy a Hasfelmetsző végzett-e vele, mert a hasi metszések ezúttal hiányoztak. Ennek oka azonban akár az is lehetett, hogy megzavarták a gyilkost. Azok a szemtanúk, akik úgy vélték, hogy látták Stride-ot egy férfival azon az éjjelen, különböző személyleírást adtak. Egyes leírások szerint szőke volt, mások szerint sötét hajú, egyesek azt állították, kopott ruházatú, mások szerint jól öltözött férfi volt. Catherine Eddowes holttestét a Mitre téren találták meg, háromnegyed órával Stride-é után. Torkát elvágták, hasát hosszú, mély, roncsolt szélű vágással nyitották fel. Bal veséjét és méhének nagy részét eltávolították. Egy helyi lakos, Joseph Lawende, aki két barátjával a téren vágott át röviddel a gyilkosság előtt, látott egy szőke hajú, kopott öltözetű férfit egy nő társaságában, aki talán Eddowes volt. Lawende társai nem tudták megerősíteni a leírást. Eddowes és Stride meggyilkolását később „dupla eseményként” emlegették. Eddowes ruházatának néhány véres darabját egy Goulston utcai bérház bejárata közelében találták meg. A ruhadarabok fölött a falon egy írás volt látható, amely Goulston utcai graffito néven vált ismertté, és ami egy zsidóra vagy a zsidókra igyekezett terelni a gyanút, de felderítetlen maradt, hogy a gyilkos írta, amikor a ruhadarabokat eldobta, vagy puszta véletlen, hogy a felirat éppen ott volt. (The Jews are the men that will not be blamed for nothing / A zsidók azok, akiket sosem hibáztatnak semmiért.) Charles Warren felügyelő aggódott amiatt, hogy a falfelirat antiszemita zavargásokat fog okozni, ezért még hajnal előtt lemosatta. Mary Jane Kelly borzalmasan megcsonkított holttestét saját ágyában találták meg a Miller's Court 13. szám alatt 1888. november 9-én, pénteken reggel 10 óra 45 perckor. Torkát szinte a gerincéig átvágták, hasi szerveit gyakorlatilag teljesen kiürítették, valamint hiányzott a szíve. Eme öt gyilkosság mindegyikét éjszaka követték el, hétvégén vagy közel ahhoz és hónap végén, esetleg egy héttel utána. A csonkítások az események folyamán egyre borzalmasabbak lettek, kivéve Stride esetét, akinek a támadóját talán megzavarták. Nichols testéből gyilkosa nem távolított el szerveket, Chapman méhét eltávolította, Eddowesnak a méhe és veséje hiányzott és arcát is megcsonkította, Kelly testét kizsigerelte és arcát szétszabdalta, és a szíve eltűnt a bűntett helyszínéről. Az a feltételezés, hogy ezt az öt gyilkosságot ugyanaz az ember követte el, azokból a dokumentumokból nyer bizonyítást, melyek tényei összekapcsolják és a többi esettől elválasztják őket. 1894-ben Sir Melville Macnaghten, a Metropolitan Police Service főfelügyelője és a Bűnügyi Vizsgálati Osztály (CID) igazgatója jelentésében kijelentette: „a whitechapeli gyilkosnak öt, és kizárólag öt áldozata volt”. Az öt áldozatot Thomas Bond rendőrségi orvos szintén egy ügyhöz tartozónak tekintette Robert Andersonnak, a londoni CID vezetőjének 1888. november 10-én írt levelében. Néhány kutató kijelentette, hogy míg a gyilkosságok némelyike kétségtelenül egyetlen gyilkos műve, a többiért ismeretlen számú és kilétű személyek a felelősek. Míg a rendőrség bizonyítottan egyetlen ügyként kezelte az „általános ötként” emlegetett eseteket, Stewart P. Evans és Donald Rumbelow írók kétségbe vonják ezt. Véleményük szerint Nichols, Chapman és Eddowes halálát valóban egy kéz okozta, Stride és Kelly esetében ez már kevésbé bizonyos. Ezzel ellentétben mások Martha Tabram meggyilkolását is Hasfelmetsző tettének tulajdonítják. Dr. Percy Clark, George Bagster Phillips kórboncnok helyettese csak három esetet vonna össze, a többinél „(egy) gyengeelméjű személy(ek)... próbált(ák) egymást túlszárnyalni”. Macnaghten felügyelő csak egy évvel a gyilkosságok megtörténte után csatlakozott a nyomozáshoz, és jelentése komoly ténybeli hibákat tartalmazott a lehetséges gyanúsítottakkal kapcsolatban. ### Későbbi whitechapeli gyilkosságok Mary Jane Kelly meggyilkolását a Hasfelmetsző utolsó áldozatának tekintik. Bűncselekményeinek végét okozhatta a gyilkos halála, bebörtönzése, intézetbe kerülése vagy kivándorlása. A whitechapeli gyilkosságok aktája ennek ellenére további négy gyilkosság eseményeit tartalmazza, melyek az „általános öt” után történtek: Rose Mylett, Alice McKenzie és Frances Coles meggyilkolását, valamint a „Pinchin utcai torzó” esetét. Rose Mylett testét 1888. december 20-án a High Streeten, a Poplar negyedben találták meg, halálát fojtás okozta. Mivel dulakodásnak nem volt nyoma, a rendőrség úgy vélte, véletlenül fojtotta meg magát részeg bódulatában, vagy öngyilkos lett. Mindazonáltal az esküdtszék gyilkosság tényét állapította meg. Alice McKenzie-t 1889. július 17-én ölték meg fő nyaki verőerének elvágásával. Testén további zúzódások és vágások nyomait is találták, amit Castle Alleyben találtak meg. Az esetet vizsgáló patológus, Thomas Bond szerint ez a nő is a Hasfelmetsző áldozata volt, bár George Bagster Phillips, aki a korábbi esetek áldozatait boncolta, nem értett ezzel egyet. Később voltak olyan kutatók, akik véleménye megoszlott, hogy valóban a sorozatgyilkos műve volt, vagy pedig valaki próbálta lemásolni a Hasfelmetsző módszerét, hogy saját magáról így terelje el a gyanút. „A Pinchin utcai torzó” egy azonosítatlan nő fej és lábak nélküli torzója volt, melyet a Pinchin utcai vasúti híd alatt találtak meg 1889. szeptember 10-én. A jelek arra utaltak, hogy a gyilkosságot máshol követték el, és a test részeit szétszórták az eset elrejtése céljából. Frances Colest a Swallow Gardens vasúti hídja alatt ölték meg 1891. február 13-án. Torkát elvágták, de a testét nem csonkították meg. James Thomas Sadlert, akit korábban a nővel láttak, gyilkosság vádjával letartóztatta a rendőrség, és rövid ideig azt hitték, ő a Hasfelmetsző, azonban később bizonyítékok hiányában szabad lábra helyezték. ### További állítólagos áldozatok A tizenegy whitechapeli gyilkosság mellett, az újságírók további támadásokat kapcsoltak össze a Hasfelmetsző-üggyel. Egyik ilyen eset „Fairy Fay”, mely egy állítólagos áldozat beceneve, akit 1887. december 26-án találtak, és egy karó volt átszúrva a hasán. Tisztázatlan, hogy a támadás valódi volt-e, vagy pedig a Hasfelmetsző-legenda kedvéért terjesztették el, mert rendőrségi akták nem rögzítettek gyilkossági ügyet Whitechapelben karácsony táján. „Fairy Fay” esetét vélhetően a sajtó találta ki, mert összekeveredtek Emma Elizabeth Smith gyilkosságának részletei egy teljesen elkülönülő, nem halálos kimenetelű támadással karácsonyt megelőzően. A legtöbb író egyetért abban, hogy ez az eset nem valós. Annie Millwoodot 1888. február 25-én vették fel a Whitechapel kórházba vágott sérülésekkel a lábain és hasának alsó részén. Bár hazabocsátották, 1888. március 31-én természetes okok miatt meghalt. Később úgy vélték, ő volt a Hasfelmetsző első áldozata, de nem tudtak határozott kapcsolatot bizonyítani. Másik feltételezett korai áldozat volt Ada Wilson, aki túlélte a nyakán ejtett két vágott sebet 1888. március 28-án. Annie Farmer, aki Martha Tabrammal egy házban lakott, 1888. november 21-én jelentett be egy támadást. Torkán felületi metszést ejtettek, de ezt akár magának is okozhatta volna. A „Whitehall-rejtély” annak az eseménynek az elnevezése, amikor 1888. október 2-án Whitehallban, az újonnan épült Metropolitan rendőrfőkapitányság alagsorágban, egy fej nélküli női torzót találtak. A testhez tartozó egyik kart korábban megtalálták a Temzében, Pimlico közelében, egyik elásott lábára pedig nem messze a torzótól bukkantak rá. A többi végtagot és a fejet sosem találták meg, a test alapján sem tudták azonosítani. A csonkítások hasonlítottak a „Pinchin utcai torzó” esetéhez, ahol a fejet és a lábakat vágták le, bár a karokat nem. A „Whitehall-rejtély” és a „Pinchin utcai torzó” egy sorozatgyilkosság részei lehettek, melyeket „Temzei rejtélyek” néven emlegettek, és egyetlen gyilkos műve volt, a „torzó gyilkosé”. Hogy Hasfelmetsző Jack és a „torzó gyilkos” ugyanazon személyek voltak-e vagy különböző sorozatgyilkosok, kérdéses. Mivel módszerük eltérő, a rendőrség nem kapcsolta össze az ügyeket. Elizabeth Jackson, egy prostituált nő testének több darabját szintén a Temzéből gyűjtötték össze 1889. június 2. és 25. között, aki talán szintén a „torzó gyilkos” áldozata volt. John Gill, egy hétéves kisfiú holtteste 1888. december 29-én került elő Manninghamben (Bradford). Lábait levágták, hasát felnyitották, belső szerveit kitépték, szívét és egyik fülét is eltávolították. A Mary Jane Kelly esetéhez való hasonlatossága miatt a sajtó a Hasfelmetsző művének tulajdonította ezt a gyilkosságot is. A fiú munkaadóját, William Barrett tejesembert, kétszer tartóztatták le a gyilkossággal kapcsolatban, de mindkétszer szabadon engedték, más gyanúsított nem merült fel az ügyben. Carrie Brownt 1891. április 24-én New Yorkban fojtották meg valamilyen textíliával, majd megcsonkították. Testén egy hatalmas hasadás volt ágyéka tájékán, és több felületi vágás a lábain és a hátán. Ebben a gyilkosságban szervek nem tűntek el, bár egyik petefészkét az ágyán találták meg, ami lehetett szándékos vagy akár véletlen is. Akkoriban a gyilkosságot kapcsolatba hozták a whitechapeli esetekkel, de a Metropolitan rendőrség elutasította az összefüggést. ## Nyomozás A Whitechapeli gyilkosságok aktáinak máig fennmaradó részei részletesen feltárják a viktoriánus kor nyomozási szokásait. Nagy számú rendőr járta Whitechapel utcáit házról házra és kérdezett ki mindenkit. Törvényszéki anyagokat gyűjtöttek be és vizsgáltak meg. Gyanúsítottakat azonosítottak, követtek, majd vagy kikérdezték vagy félretették őket. A rendőrség ma is hasonló módon jár el. Több mint kétezer embert hallgattak ki, háromszáz embert figyeltek meg és nyolcvan embert vettek őrizetbe a sorozatgyilkosságok kapcsán. A nyomozást kezdetben Edmund Reid nyomozó, a whitechapeli rendőrség Bűnügyi Vizsgálati Osztályának (CID) igazgatója vezette. Mary Ann Nichols meggyilkolása után Frederick Abberline, Henry Moore és Walter Andrews felügyelőket küldték a Scotland Yard központi irodájából, hogy részt vegyenek a nyomozásban. Catherine Eddowes halála után a londoni városi rendőrségtől James McWilliam nyomozó csatlakozott az ügy kivizsgálásához. Azonban Robert Anderson, a CID élére frissen kinevezett igazgató, akinek a nyomozást össze kellett volna fognia, szeptember 7. és október 6. között szabadságát töltötte Svájcban, mialatt Annie Chapmant, Elizabeth Stride-ot és Eddowest meggyilkolták. Ezért a Metropolitan rendőrség rendőrfelügyelője, Sir Charles Warren kinevezte Donald Swanson főfelügyelőt, hogy a nyomozást a Scotland Yardról koordinálja. A rendőrség munkájával elégedetlen polgárok egy csoportja Whitechapel polgárőreiként járták az utcákat és gyanús egyének után kutattak, kérvényezték a kormánytól, hogy tűzzön ki pénzjutalmat a gyilkosságról információval rendelkezők részére, illetve magánnyomozókat is felbéreltek, hogy a rendőrségtől függetlenül kérdezzék ki a szemtanúkat. Henteseket, mészárosokat, sebészeket, orvosokat gyanúsítottak a csonkítások szakszerű mivolta miatt. A városi rendőrség egy felügyelője, Henry Smith őrnagy fennmaradt feljegyzései szerint minden helyi hentes és mészáros alibijét kivizsgálták, majd a semmis eredmény alapján kivonták őket a gyanúsítottak köréből. Donald Swanson főfelügyelő egyik jelentésében megerősítette, hogy hetvenhat mészárost és hentest kerestek föl és kérdeztek ki alkalmazottaikkal együtt az eseteket megelőző hat hónapra visszamenőleg. Néhány kortárs személyiség, mint maga Viktória királynő is úgy vélte, a gyilkosságok jellege arra utal, hogy az elkövető egy hentes vagy marhahajcsár valamelyik marhaszállító hajóról, melyek London és a Kontinens között ingáztak. Whitechapel közel helyezkedik el a londoni kikötőhöz, és ezek a hajók általában csütörtökön vagy pénteken érkeztek és szombaton vagy vasárnap hagyták el a várost. A kikötő hajóit átvizsgálták, de a gyilkosságok idején egyetlen hajó sem érkezett vagy távozott, és a legénység átjárása a hajók között kizárt volt. ## Bűnügyi profil 1888\. október végén Robert Anderson felkérte Thomas Bond rendőrségi orvost, hogy mondjon véleményt a gyilkos sebészi képességeinek mértékéről az „általános öt” ügy áldozataival kapcsolatban. A Bond által adott leírás a legkorábbi, máig fennmaradt bűnözői profil. Az orvos szakvéleménye saját vizsgálatain és a boncolási jegyzőkönyveken alapult: Bond erősen ellenezte azt a véleményt, hogy a gyilkos bármiféle tudományos vagy anatómiai tudással rendelkezett volna, sőt „még egy hentes vagy lómészáros technikai tudásával sem”. Szakvéleménye szerint a gyilkos magányos férfi, időszakonkénti gyilkos erotikus mániával, a csonkításokat pedig satyriasis, vagyis túlzott szexuális vágy okozza. Bond szerint a gyilkolás vágya talán bosszúszomjas vagy elborult elméje miatt alakult ki, vagy akár a vallás is állhat a háttérben, de az orvos egyik elméletet sem találta valószínűnek. Mivel szexuális cselekedetekre nem volt bizonyíték egyik áldozat esetében sem, pszichológusok azt feltételezik, hogy az áldozatok testének átszúrása, illetve az, hogy szexuális értelemben lealacsonyító testhelyzetben, szörnyű sebeiket közszemlére téve hagyta a helyszínen őket, arra vezethető vissza, hogy az elkövetőnek szexuális gyönyört okoztak támadásai. Ezt a nézetet mások kétségbe vonták, mert elvetették az ehhez hasonló elfogadhatatlan feltételezéseket. Összehasonlítva az eseteket napjaink sorozatgyilkosainak motivációival és cselekedeteivel azt sugallja, hogy Hasfelmetsző Jack skizofrén lehetett, mint Peter Sutcliffe, a „Yorkshire-i hasfelmetsző” (1981), aki azt állította, hangokat hall, melyek arra utasítják, hogy támadja meg a prostituáltakat. ## Gyanúsítottak Az a tény, hogy a gyilkosságok jellemzően hétvégén történtek, és csupán néhány utcányira egymástól, arra enged következtetni, hogy a Hasfelmetsző hétköznap dolgozott és helyi lakos volt. Mások szerint az elkövető egy tanult, felsőbb osztálybeli ember, talán orvos, aki egy gazdag környezetből merészkedett Whitechapelbe. Ez utóbbi vélemény olyan tulajdonságokat feltételez, mint az orvosi szakmától való félelem, bizalmatlanság a modern tudományokban vagy a szegényebb réteg gazdagok általi kihasználtsága. Stephen Knight író egy bonyolult szabadkőműves összeesküvés elméletet vetett fel 1976-os Jack the Ripper: The Final Solution című művében a felsőosztály és egy orvos kapcsolatáról, de más írók fantáziálásnak vélték az ötletet. Még évekkel a gyilkosságok után is újabb gyanúsítottként merül fel a neve bárkinek, aki valahogyan is kapcsolódott az ügyhöz annak dokumentumai alapján, még olyan hírességek is, akiket sosem említettek meg a rendőrségi jelentések. Mivel jelenleg már mindegyikük halott, napjaink írói szabadon vádolhatják bármelyiküket anélkül, hogy történelmi bizonyítékokat kellene felmutatniuk. Sir Melville Macnaghten 1894-es jelentése három gyanúsítottat nevez meg, de az ellenük felhozott bizonyítékok csak közvetettek voltak. A Hasfelmetsző Jack kilétével és foglalkozásával kapcsolatos számtalan különböző elmélet ellenére a hatóságok között nincs egyetértés, és a lehetséges gyanúsítottak száma eléri a százat is. Napjainkban a gyilkos kilétének tisztázására Patricia Cornwell brit írónő tett kísérletet, amelyhez DNS vizsgálatot vett igénybe. Gyanúja szerint a tettes nem más, mint Walter Richard Sickert festő, aki évekkel később megfestette a meggyilkolt nők képeit is, méghozzá úgy, hogy egy felöltözött férfi kép mellé hol élő, hol pedig halott meztelen női képet festett. Ez a pszichopatikus vonás és az arcok hasonlósága teljes egészében megegyezik a Hasfelmetsző Jack által elkövetett rémtettek jellegével. Cornwellnek sikerült hozzáférnie Sickert több személyes tárgyához, így olyan levelekhez, amelyről DNS mintákat próbáltak szerezni. Összevetették ezt a rendőrségre küldött levelekkel, de nagyon kevés DNS gyűlt össze. Sickert holttestéhez sem férhetett már hozzá, mivel elhamvasztották. 1973-ban Sickert állítólagos balkézről született fia, Joseph terjesztette azt, hogy a gyilkosságok egy szabadkőműves-összeesküvés részei voltak, melyről családi kapcsolatai révén volt tudomása. Állítása szerint gyilkolásainak legfőbb célja Mary Jane Kelly eltüntetése volt, aki egy rangon aluli házasság tanúja volt. Öt évvel később Joseph Sickert elismerte, hogy kitalálta a történetet, ám mielőtt meghalt, 1990-ben elmondta, hogy Walter Richard Sickert volt Hasfelmetsző Jack. A Hasfelmetsző Jacknek tulajdonított Openshaw-levél bélyegének hátlapjáról vett mintából Ian Finley végzett DNS-vizsgáaltot, és arra a következtetésre jutott, hogy azon egy nő DNS-e van. Az egyetlen női gyanúsított Mary Pearcey volt, akit szeretője feleségének meggyilkolása miatt 1890-ben felakasztottak. 1992-ben előkerült egy bizonyos James Maybrick naplója, melyet Hasfelmetsző Jackként írt alá. A naplót valószínűleg 1992. március 9-én James Maybrick egykori hálószobájának padlója alatt találták, majd Tony Deveraux-n keresztül Mike Barrett-hez került, aki nyilvánosságra hozta. A napló sokak szerint hamisítvány, Robert Smith szerint – aki könyvében részletesen foglalkozott az üggyel – viszont eredeti. Maybrick 1899-ben rejtélyes körülmények között elhunyt, felmerült, hogy a felesége megmérgezte. Dr. Geoff Crawford elmélete szerint Frederick Bailey Deeming lehetett a Hasfelmetsző. Fred Deeming felesége és négy gyermeke megölésében is bűnös lehetett, ezután Melbourne-be, emigrált, ahol 1892-ben második felesége meggyilkolása miatt felakasztották. Deeming a Hasfelmetszőéhez hasonló módszerrel gyilkolta meg feleségeit: előbb átvágta a nők torkát, majd kivette belső szerveiket. Ráadásul a gyilkosságok helyszínén látott feltételezett elkövetőkről adott személyleírások némelyike is ráillik. A börtönben maga is azzal dicsekedett, hogy ő volt a Hasfelmetsző, azonban a legtöbb Hasfelmetsző-gyilkosság idején vagy börtönben volt, vagy éppen Dél-Afrikában tartózkodott. A rendőrség elutasított bármiféle kapcsolatot Deeming és a Hasfelmetsző között. 2014-ben szenzációként járta be a sajtót, miszerint DNS-vizsgálattal bebizonyították Hasfelmetsző Jack kilétét, azonban később kiderült, hogy az eredmény nem megbízható. A DNS-vizsgálat eredménye szerint a korábban is gyanús lengyel zsidó bevándorló fodrász, Aaron Kosminski volt az 1880-as évek hírhedt londoni sorozatgyilkosa. Érdekes az esetben, hogy a kelet-londoni Whitechapelben lakó Kosminski már a gyilkosságok idején is elől szerepelt a gyanúsítottak listáján, ám annak ellenére, hogy még szemtanúk is vallottak ellene, a rendőrség kellő bizonyíték hiányában nem tartóztatta le az akkor huszonhárom éves férfit. Viszont elmeállapota miatt gyógyintézetbe zárták, ahol 1919-ben halt meg. A vizsgálatot elvégeztető Russel Edwards üzletembernek köszönhetően – aki amatőr nyomozóként összesen 14 éve foglalkozik az ügy megoldásával –, annak a véres sálnak a vizsgálata vezetett az elkövető nyomára, amely annak idején az egyik gyilkosság helyszínén begyűjtött bizonyíték volt. A kendőt, amelyet Edwards 2007-ben vásárolt egy árverésen, az egyik áldozat, Catherine Eddowes holttesténél találták meg a nyomozók, majd a nyomozást vezető őrmester – a felettese engedélyével – hazavitte otthonába. A véres ruhadarabot – a tulajdonos állítása szerint – sohasem tisztították ki, ilyen állapotban örökölte egy David Melville-Haye nevű férfi, aki árverésre bocsátotta. Edwards felkereste a kendővel Jari Louhelainen DNS-szakértőt, aki molekuláris biológusként dolgozik a liverpooli John Moores Egyetemen. A biológus a Kosminskinek és az áldozat leszármazottainak a DNS-ét összehasonlította a kendőn talált kétféle vérnyom DNS-ével. A vizsgálat első eredménye bebizonyította, hogy a sál a Hasfelmetsző Jack által elkövetett gyilkossághoz kapcsolódik, majd következő lépésben a fellelt vér- és spermafoltokból sikerült kivonni a feltételezett gyilkos DNS-ét. Ezután a DNS-eket összehasonlították az áldozat és Kosminski leszármazottainak DNS-ével. Így jutottak el végül Aaron Kosminskihez. Később azonban kiderült, hogy a DNS-vizsgálatot végző Jari Louhelainen hibásan számította ki a genetikai egyezőség esélyét, így az ügy továbbra is nyitott maradt. Ha a fentiek ellenére el is fogadjuk hitelesnek a kutatást, az eredmény csak annyit bizonyítana, hogy Kosminski a meggyilkolt örömlány ügyfele volt, de nem feltétlenül a gyilkosa. ## Levelek A Hasfelmetsző-gyilkosságokkal kapcsolatban a rendőrség, a média és mások több száz levelet kaptak. Donald McCormick újságíró és történész kétezerre becsülte ezek számát, a The Illustrated Police News 1888. október 20-ai számában azt állította, nagyjából hétszáz levelet vizsgált ki a rendőrség, közülük több mint háromszázat sikerült megőriznie a londoni levéltárnak. A levelek némelyike jó szándékú tanácsokat tartalmazott, miképp kéne elkapni a gyilkost, de legnagyobb részük haszontalan volt. Több száz levél írója állította magáról azt, hogy ő a gyilkos, ezekből jelenleg kétszázat őriznek a levéltárban. Ezek közül három vívott ki magának jelentős figyelmet, a „Kedves Főnök”-levél, a „Pimasz Jack”-levél és a „Pokolból”-levél. A „Kedves Főnök”-levelet 1888. szeptember 27-én postázták a Központi Hírügynökség részére (Central News Agency), és szeptember 29-én továbbították a Scotland Yardra. A levelet kezdetben nem vették komolyan, ám amikor szeptember 30-án megtalálták Catherine Eddowes testét, akinek egyik fülét levágták, már nagyobb figyelmet szenteltek neki. Ettől kezdve hivatkoztak Hasfelmetsző Jackként a sorozatgyilkosra, és kapott nemzetközi figyelmet az eset. Néhány forrás egy másik, 1888. szeptember 17-ei levelet jelöl meg, melyben először tűnt fel a Hasfelmetsző elnevezés, de a szakértők szerint ez egy modern hamisítvány, melyet jóval az események megtörténte után, a 20. században juttattak a rendőrségi jelentések közé. A „Pimasz Jack”-levelet 1888. október 1-jén adták postára és kapta meg a Központi Hírügynökség. Kézírása hasonló volt a „Kedves Főnök”-levélen olvashatóhoz. A levél írója megemlíti, hogy két áldozatot ölt meg közel egymáshoz, „dupla esemény ezúttal”, melyek vélhetően Elizabeth Stride és Catherine Eddowes meggyilkolására utaltak. Néhány író azzal érvel, hogy a levelet a gyilkosság részleteinek nyilvánosságra hozatala előtt postázták, tehát egy ál-Hasfelmetszőnek nem lehetett volna ennyi információja az esetről. Azonban a levelet a haláleset után több mint 24 órával adták postára, tehát mind az újságírók, mind a lakosság addigra már tudomást szerzett a részletekről. A „Pokolból”-levelet 1888. október 15-én postázták George Lusk, a Whitechapel negyed polgárőrségének elnöke részére. Kézírása eltérő az előző két levéltől. A levél egy kis dobozzal együtt érkezett, mely egy fél emberi vesét tartalmazott. Catherine Eddowes bal veséjét távolította el gyilkosa, de szakértői vélemények megoszlottak a szerv eredetével kapcsolatban. A kor orvosi véleménye az volt, hogy a szervet biztosan egy medikus diák lopta el és küldte el a levéllel együtt. A vesét dr. Thomas Horrocks Openshaw vizsgálta meg, és véleménye szerint az egy 45 év körüli nő veséje volt, aki rendszeresen ivott. Ezért jutottak arra a megállapításra az ügyben nyomozók, hogy az alkoholista és prostituált Eddowes veséje volt. Dr. Openshaw szintén kapott egy Hasfelmetsző aláírásával írt levelet. A Scotland Yard röplapokat terjesztett el a „Kedves Főnök” és a „Pimasz Jack”-levél másolatával, hátha valaki felismeri a kézírást, de eredménytelenül. Sok újság is megjelentette a levelet vagy annak részleteit. 1888. október 7-én George Robert Sims újságíró a Sunday Referee című lapban arra utalt, hogy a leveleket valószínűleg egy újságíró írta, hogy „az újságeladások száma az egekbe szökjön”. A rendőrség később elmondta, hogy azonosítottak egy újságírót, aki az első két levél szerzője lehetett. John Littlechild felügyelő azt írta levelében George R. Simsnek 1913. szeptember 23-án, hogy Tom Bullen újságírót vélik a levelek írójának. Későbbi jelentések szerint 1931-ben egy Fred Best nevű újságíró beismerte, hogy ő írta a leveleket, hogy fellendítse a lapeladásokat. 2009-ben Kelvin MacKenzie, egy visszavonult lapszerkesztő, szakvéleményt kért Elaine Quingley grafológustól a „Kedves Főnök”-levél kézírásáról. A szakértő összehasonlította a levél írásképét Fred Best kézírásával, és szinte biztosra vette az azonosságukat. Abból a megfontolt módból, ahogyan a levelet írták, Quingley arra következtetett, hogy Best utasításra írta meg a levelet. Elmélete alapján McKenzie úgy vélte, hogy ebben Best szerkesztője, T. P. O'Connor lehetett a bűnrészes, hogy növelje lapjának, a The Starnak az eladási példányszámait. ## Média A Hasfelmetsző-gyilkosságok komoly vízválasztóként működtek a bűnesetek és az újságírás kapcsolatában. Bár nem ez volt az első sorozatgyilkosság, a Hasfelmetsző-ügy volt az első, amely világszerte médiaőrületet okozott. Az 1850-es évek adóreformjai lehetővé tették olcsóbb lapok terjesztését. Ezek később gombamód elszaporodtak, így fél pennys újságok sokasága került forgalomba olyan népszerű magazinok mellett, mint a The Illustrated Police News, ami a korábbiakhoz képest összehasonlíthatatlan nyilvánosságot biztosított a gyilkosságsorozatnak. Alfred és Harold Harmsworth éppen 1888-ban alapították meg az Answers to Correspondents című lapot, amely a kis érdekesek kategóriában új kiadói hírlapkoncepciót hozott. Mary Ann Nichols meggyilkolása után a Manchester Guardian azt írta: „Bármilyen információ van is a rendőrség birtokában, szükségesnek vélik annak titokban tartását... Vélhetően figyelmük főként egy ... hírhedt figura, „Bőrkötény” felé fordult.” Az újságírókat frusztrálta, hogy a CID vonakodott bármi információt megosztani a nyilvánossággal, így kénytelenek voltak saját feltételezéseiket megírni. „Bőrkötényről” számos elképzelt kép jelent meg az újságok lapjain, de a rivális újságírók figyelmen kívül hagyták ezeket mint a riporterek túltengő fantáziájának szüleményeit. John Pizer, egy helyi zsidó lakos volt, aki bőrlábbelik készítésével foglalkozott, és az ő gúnyneve is „Bőrkötény” volt. Bár a nyomozást végző felügyelő állításai szerint akkor semmiféle bizonyíték nem volt ellene, mégis letartóztatták. Röviddel azután alibije kivizsgálása után el is engedték. A „Kedves főnök”-levél nyilvánosságra hozatala után a „Bőrkötény” elnevezést felváltotta a „Hasfelmetsző Jack”, a későbbiek során még „Vörös Jack” néven is emlegették őt. A „Jack” elnevezést használta még a közvélemény egy másik londoni bűnözőre, Rugólábú Jackre is, aki falakon ugrott át, hogy megtámadja áldozatait, majd amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott a helyszínről. Az egyes elnevezések átvétele, esetleg új név létrehozása egy-egy gyilkosra általános gyakorlat a sajtó körében, mint például a New Orleans-i baltás (Axeman of New Orleans), a Bostoni fojtogató, vagy a Beltway orvlövész (Beltway sniper). Hasfelmetsző becenevéből származtatták a Francia Hasfelmetsző (Joseph Vacher), a Düsseldorfi Hasfelmetsző (Peter Kürten), a Camdeni Hasfelmetsző (Anthony Hardy), Jack the Stripper, a Yorkshire-i Hasfelmetsző (Peter Sutcliffe) vagy a Rosztovi Hasfelmetsző (Andrej Romanovics Csikatyilo) nevét is. A szenzációhajhász lapok cikkei és a tény, hogy soha senkit nem sikerült elítélni a gyilkosságok miatt, összezavarta a tudományos elemzéseket, és olyan legendát hozott létre, ami árnyékot vetett a későbbi sorozatgyilkosokra is. ## Hatásai A gyilkosok és áldozatok környezete felhívta a figyelmet a szegényes életkörülményekre az East Enden, és felkeltette a közönség figyelmét a túlnépesedett és egészségtelen nyomornegyedek ellen. A gyilkosságok utáni két évtizedben a nyomornegyedek legtöbbjét kiürítették és lebontották, de az utcák és egyes épületek túlélték a folyamatot. A Hasfelmetsző legendájában előforduló gyilkossági helyszíneket így még mindig be tudják mutatni a turistacsoportoknak. A Commercial utcán álló Ten Bells kocsmát az egyik áldozat sűrűn látogatta, így éveken át volt a turisták egyik úti célja. A kortárs vizsgálatok ellentmondásai és megbízhatatlansága mellett napjaink kísérleteit az igazi gyilkos azonosítására akadályozza a törvényszéki bizonyítékok megsemmisülése is. A száz évet túlélt leveleken végzett DNS-vizsgálatok eredménye nem megbízható, a rendelkezésre álló bizonyítékok pedig annyi kézen mentek már át, hogy túl szennyezettek ahhoz, hogy értékelhető eredményt biztosítsanak. Napjainkig több mint száz szakirodalmi mű foglalkozott a Hasfelmetsző-üggyel, ez az egyik legtöbb alkalommal tollvégre került valós bűnügyi történet. Az 1870-es években Colin Wilson író terjesztette el a „ripperológia” kifejezést, amivel a szakértők és amatőrök tanulmányait fogta össze. Külön folyóiratok működtek ezen tanulmányok közlésére, mint a Ripperana, a Ripperologist és a Ripper Notes. ## Hasfelmetsző Jack a kultúrában Hasfelmetsző Jack alakja számos kitalált, illetve a fantázia és valóság határán mozgó mű témája volt a levelekkel és egy ál-Hasfelmetsző-naplóval együtt. A karakter megjelent regényekben, rövid történetekben, versekben, képregényben, játékokban, dalokban, színházi darabokban, filmeken és Alban Berg Lulu című 1930-as évekbeli operájában is. A gyilkosságok azonnali következményeként – és a későbbiekben szintén – Hasfelmetsző Jack a gyerekek mumusa lett. Ábrázolása gyakran rémisztő volt. Az 1920-as és '30-as évek egyik filmjében hétköznapi külsejű férfi volt, aki gyanútlan áldozatokra vadászik, a hangulatot és a bűnt villámló effektek és árnyjátékok adták. Az 1960-as évekre Hasfelmetsző a „ragadozó arisztokrácia szimbólumává vált”, és cilinderes úriemberként ábrázolták. A Hasfelmetszőről kialakult (vagy a média által kialakított) kép keveredett más horrortörténetekkel, illetve azok elemeivel, szimbólumaival, szereplőivel, vagyis egyszer Drakulát idéző sötét köpenyt adtak rá, máskor pedig az emberi szervek iránti megszállottságát a Frankenstein-történetre emlékeztető módon hangsúlyozták. Az irodalomban már a gyilkosságok időszakában, 1888-tól jelent meg Hasfelmetsző témájú mű, legkorábban 1888 októberében John Francis Brewer The Curse Upon Mitre Square című gótikus regénye, mely Catherine Eddowes esetét dolgozza fel. Ezután éveken át számos szerző választotta történetének témájául a whitechapeli eseményeket, mint A Case to Answer (1947, Edgar Lustgarten), The Screaming Mimi (1949, Fredric Brown), Terror Over London (1957, Gardner Fox), Ritual in the Dark és a The Killer (1960 és 1970, Colin Wilson), Sagittarius (1962, Ray Russell), A Feast Unknown (1969, Philip José Farmer), A Kind of Madness (1972, Anthony Boucher), Nine Bucks Row (1973, T. E. Huff), The Michaelmas Girls (1975, John Brooks Barry, Jack's Little Friend (1975, Ramsey Campbell), By Flower and Dean Street (1976, Patrice Chaplin), The Private Life of Jack the Ripper (1980, Richard Gordon), White Chappell, Scarlet Tracings (1987, Iain Sinclair), Anno Dracula (1992, Kim Newman), A Night in the Lonesome October (1993, Roger Zelazny), Ladykiller (1993, Martina Cole), Savage (1993, Richard Laymon), Dan Leno and the Limehouse Golem (1994, Peter Ackroyd), Pentecost Alley (1996, Anne Perry), vagy a Ki vagy, Doki? című sorozat alapján készült Matrix című regény (1998, Mike Tucker, Robert Perry). A filmipar is előszeretettel dolgozza fel a sorozatgyilkos tetteit. Marie Adelaide Belloc Lowndes The Lodger című művét öt alkalommal vitték filmre, köztük Alfred Hitchcock is A titokzatos lakó címmel 1927-ben. A The Veil című amerikai televíziós sorozat Jack the Ripper című epizódjában Boris Karloff alakította a Hasfelmetszőt 1958-ban. Egy korai német némafilm változatban, a Dr. Caligari című filmben Werner Krauss nagy sikert aratott a gyilkos alakításával. Több olyan film készült, ahol Sherlock Holmes került szembe Hasfelmetszővel (A Study in Terror (1965), Murder by Decree (1979)). Néhány filmváltozat fantasy stílusban mutatta be az eseményeket. Az 1979-es Time After Time című fantasy feldolgozásban Hasfelmetsző időgéppel szökött meg üldözői elől a modern San Franciscóba, az 1985-ös David Hasselhoff főszereplésével készült Terror at London Bridge című filmben Hasfelmetsző Jack lelke az arizonai London Bridge egy elátkozott kövébe zárva került Arizonába, míg a szintén '85-ös The Ripper című filmben a gonosz lelket egy gyűrűbe rejtették. A későbbiekben is számos ismert színész formálta meg a gyilkos vagy üldözőinek alakját. Egy 1988-as televíziós sorozatban Michael Caine személyesítette meg az ügyben nyomozó Frederick Abberline felügyelőt, míg a 2001-ben bemutatott A pokolból című feldolgozásban Johnny Depp látható a szerepben. A film alapja Alan Moore és Eddie Campbell From Hell című képregénye. 1989-ben a DC Comics Gotham by Gaslight című részében Batman üldözi a sorozatgyilkost, és számos képregényben tűnt még fel Hasfelmetsző Jack alakja, mint a Doom Patrol, Wonder Woman: Amazonia, Predator: Nemesis vagy a Night of the Ripper című Dredd bíró rész. A CSI: A helyszínelők képregény Serial című részében egy Hasfelmetszőt utánzó gyilkos után nyomoz a csoport. 2003-ban a Soul Eater, 2006-ban a Kurosicudzsi című japán mangák történetének alapja volt a sorozatgyilkos. Színdarabok, operák, rock és popzenei stílus is foglalkozott a témával. Az 1904-es Die Büchse der Pandora (Pandora szelencéje) című színdarabját később Pandora's Box címmel filmre vitte Georg Wilhelm Pabst, illetve Lulu címmel Alban Berg írt operát belőle. Marie Adelaide Belloc Lowndes The Lodger című művét több alkalommal vitték színpadra, számos hasonló Hasfelmetsző-színdarab mellett, mint Murder Most Foul (Claude Pirkis, 1948) vagy a Force and Hypocrisy (Doug Lucie). A zenében a Judas Priest, a Praying Mantis, a Falconer, Nick Cave and the Bad Seeds vagy Bob Dylan írt dalokat Hasfelmetsző témában, valamint az Indexi együttes Povratak Jacka Trbosjeka i ostalog zla (Hasfelmetsző Jack és a többi gonosz visszatérése) címmel. Létezik egy Whitechapel nevű amerikai deathcore együttes, amely a gyilkosságok helyszínét választotta nevének, illetve a The Somatic Defilement című lemezük témája Hasfelmetsző Jack tetteinek története. Kisebb hírnevű gyilkosokkal ellentétben Hasfelmetsző Jackről nem készült viaszfigura Madame Tussaud panoptikumában, mert elveik szerint nem készítenek viaszbábot olyan személyekről, akiknek a külseje ismeretlen. Ehelyett alakja csak árnyékként jelenik meg a panoptikumban. 2006-ban Hasfelmetsző Jacket a BBC History magazin és olvasói megválasztották az 1800-as évek Legrosszabb britjének. Magyarországon az első élő társasjáték is Hasfelmetsző történetét dolgozza fel: az interaktív programban a gyilkos után nyomozhatnak a játékosok és megmenthetik Jack utolsó áldozatát. ## Fordítás

Tutanhamon

Tutanhamon (másik elterjedt írásmód szerint Tutankhamon, uralkodói nevén Nebheperuré; i. e. 1342 körül – i. e. 1324) az ókori Egyiptom XVIII. dinasztiájának egyik utolsó fáraója, egyes feltételezések szerint Ehnaton fia. Mivel fiatalon került trónra, helyette más nagy hatalmú személyek, mint pl.: Ay és Horemheb irányították az országot. Uralma alatt kezdődött Egyiptom Amarna-reform utáni restaurációja. Történelmi szempontból mérsékelten fontos uralkodó volt. Hírneve nagyrészt annak köszönhető, hogy sírja, a Királyok völgye 62, amit 1922-ben fedeztek fel Howard Carter vezetésével, az egyetlen teljes épségben megmaradt fáraósír, az egyetemes régészet legnagyobb szenzációja. Múmiája most is ott található, kincsei az Egyiptomi Régiségek Múzeumába kerültek Kairóba. Aranymaszkja, valamint kincsei közül jó néhány világszerte ismert műtárgy és az ókori egyiptomi mesterek rendkívüli tudományát bizonyítják. ## Nevének változatai Születésekor Tutanhatonnak hívták („Aton élő képmása”). Neve előfordul Tutanhuaton alakban is. Uralkodása első éveiben – Aton napisten egyedülálló kultuszának felszámolása és a régi istenek, köztük Ámon tiszteletének helyreállítása idején – nevét Tutanhamonra változtatta, ma ezen a néven a legismertebb. Uralkodói neveit a Titulatúra fejezet tárgyalja. Valószínűleg ő az a fáraó, akit Manethón Rathotisz néven említ; ez prenomene és nomene, a Neb-heperu-Ré-Tut-anh-amonból eredhet. A Manethón által említett Rathotisz kilenc évig uralkodott (ami nagyjából megfelel Tutanhamon uralkodása hosszának). Az Amarna-levelekben és egyéb ékírásos dokumentumokban többször említenek egy Nipḫururiyaš vagy Nibḫururia nevű fáraót. A Nebḫeperuré uralkodói név alapján Tutanhamonnal azonosítják. Az azonosítás bizonytalan ugyan (Ehnaton uralkodói neve Noferheperuré), de nagy valószínűséggel jó az időrend miatt. Néhány kronológiai kérdést is tisztáz, így például I. Szuppiluliumasz éppen Karkemis ostroma alkalmával értesült Nipḫuruiyaš haláláról. ## Származása 2008 és 2010 között DNS-vizsgálatokat végeztek Tutanhamonon és több más múmián, köztük máig azonosítatlanokén is. A vizsgált múmiák közt volt III. Amenhotep, Tije, Juja és Tuja (Tije szülei), két női múmia a Királyok völgye 21 sírból, a Tutanhamon sírjában (KV62) talált két halva született gyermek (akikről egy korábbi vizsgálat bebizonyította, hogy az ő gyermekei), az úgynevezett „Fiatalabb hölgy” múmia a Királyok völgye 35-ből (a mellette talált „Idősebb hölgyet” azonosították Tijeként), illetve a Királyok völgye 55-ben talált és sok vitát kiváltott múmia, amelyet azonosítottak már Ehnatonnal és Szemenkharéval is, a jelenlegi vizsgálat az előbbivel azonosítja annak alapján, hogy korát 35 és 45 év közé teszi (korábban fiatalabbnak tartották, ami kizárta volna, hogy a 17 évig uralkodó Ehnaton lehetne az). Kontrollcsoportként öt korábbi, a dinasztia elejére datálható múmiát is megvizsgáltak (Ahmesz-Nofertari, Hatsepszut, II. Thotmesz, Szitré-In és egy korábban I. Thotmesznek tulajdonított múmia). A vizsgálat alapján a Tutanhamon családtagjainak feltételezett múmiák valóban mind közeli rokonságban álltak vele. Az eltérő allélek kizárták, hogy Tutanhamonnak III. Amenhotep lenne az apja vagy Tije lenne az anyja. III. Amenhotep 99.99999999%-os biztonsággal a KV55 múmia apja, utóbbi pedig 99.99999981%-os biztonsággal Tutanhamon apja, így a KV55-ös múmia Ehnatonnal azonosítható. A KV35 „Fiatalabb hölgy” múmiát 99.99999997%-os biztonsággal azonosították Tutanhamon anyjaként, ezenkívül Ehnaton testvére volt. Tutanhamon nagy valószínűséggel az apja a sírjában talált két lánymagzatnak (99.97992885% illetve 99.99999299% eséllyel). A két magzat, illetve a KV21-ben talált KV21A múmia hasonlósága arra mutat, utóbbi lehetett a két gyermek anyja, emiatt feltételezetten ő Anheszenamon, Tutanhamon egyetlen ismert felesége, de ez további bizonyítást igényel. A KV35 „Idősebb hölgy” múmiát már korábban is Tije királynéval azonosították, ez most végleges bizonyítást nyert: 99.99999929%-os biztonsággal Juja és Tuja leánya, és 99.99999964% eséllyel ő és III. Amenhotep a KV55 múmia szülei. ### Korábbi feltételezések Sok vita folyt arról, hogy Tutanhamon az egyistenhitet, Aton kultuszát bevezető Ehnaton fáraó gyermeke volt vagy Ehnaton apjának, III. Amenhotepnek főfeleségétől, Tije királynétól, vagy egy mellékfeleségtől született fia lehetett. Az egyik vitás pont az volt, hogy nem sikerült minden kétséget kizáróan eldönteni, volt-e Ehnaton III. Amenhotep társuralkodója. Ha nem volt, vagy csak rövid ideig, úgy az idősebb fáraó csaknem egy évtizeddel Tutanhaton születése előtt halt meg, ha viszont az az elmélet igaz, hogy a két fáraó akár 12 évig is együtt uralkodhatott, úgy lett volna rá lehetőség, hogy ő legyen Tutanhamon apja. Maga Tutanhamon egy sztélén III. Amenhotepet nevezte apjának, de ez az Amarna-reformok és Ehnaton bukása után Tutanhamon legitimizációs törekvéseire is utalhat. Anyja személyére is több jelölt volt: a legtöbb feltételezés nem a fő királynét, Nofertitit, hanem Ehnaton egyetlen, ismert másodfeleségét, Kiát tartotta Tutanhamon anyjának. Az amarnai királysír két helyiségében (alfa és gamma jelű kamrák) is ábrázolnak olyan jelenetet, amelyben egy nő a halálos ágyán fekszik; mindkét képen látható egy dajka, kisbabával a karjában. Az egyik elmélet szerint mindkét helyiségben Ehnaton és Nofertiti második lánya, Maketaton halálát ábrázolják; ez esetben feltételezhető, hogy a gyermek – akinek nevét még az ókorban kivakarták, de egy rekonstrukció alapján hímnemű névnek tűnik – Nofertiti legkisebb gyermeke és feltételezték, hogy ő Tutanhaton. Ez esetben az, hogy sehol nem ábrázolják vagy említik együtt a királyi pár többi gyermekével, annak a tradíciónak tudható be, hogy a pre-ramesszida időszakban a hercegeket sokkal ritkábban ábrázolták, mint a hercegnőket. (Más rekonstrukció szerint azonban a gyermek nőnemű, tehát nem lehet Tutanhaton.) Ha Geoffrey Martin feltételezése helyes, és a két helyiségben két különböző nő halálát ábrázolták, lehet, hogy az alfa jelű helyiségben (ahol a feliratok nem azonosítják az elhunytat) azt mutatják be, hogy Kia gyermekágyban meghalt. A hosszú társuralkodás elméletét és III. Amenhotep apaságát támogatók körében az ifjú fáraó anyjaként Amenhotep főfelesége, Tije neve merült fel, aki ugyan ekkor már jóval negyven fölött járhatott, de szülőképesnek kellett lennie, mert a társuralkodást figyelembe vevő kronológia szerint nem sokkal korábban szülte az utolsó neki tulajdonított gyermeket, Baketaton hercegnőt. Tije egy hajfürtjét megtalálták Tutanhamon sírjában, ezt többen is bizonyítéknak tekintik arra, hogy ő lehetett az ifjú király édesanyja. A sírban azonban megtalálták számos más családtag (III. Amenhotep, Ehnaton, Szemenhkaré emléktárgyait, sőt, Meritaton nevével feliratozott tárgyakat is, valamint olyan, a családban régebb óta öröklődő tárgyakat, mint például távoli őse, III. Thotmesz vázája). Kevésbé elfogadott elmélet szerint anyja III. Amenhotep leánya, Szitamon lehetett. Egy további lehetséges jelölt volt egy Meritré nevű hölgy, akit mindössze egy szkarabeuszon említenek „a király anyja, Meritré” néven. Mellette szerepel a szóban forgó király neve, Nebheperenré. Ez lehet Tutanhamon uralkodói neve, a Nebheperuré hibásan írt változata, de egy másik feltevés szerint II. Amenhotep nevének, az Aaheperurénak az elírása (és II. Amenhotep anyja, Meritré-Hatsepszut nevét valóban írták simán Meritréként is); ez azonban még távolabb áll a Nebheperenrétől, mint a Nebheperuré. (Számításba veendő, hogy az eredeti szkarabeusz már nincs meg, csak Auguste Mariette egy rajza a feliratról. Lehet, a másolat sikerült hibásan; ráadásul semmi sem bizonyítja, hogy a szkarabeusz Tutanhamon idejében készült, és nem sokkal később.) Egy további elméletet Dennis Forbes közölt a KMT magazin 1997 őszi számában. Itt azt a korábban nem tárgyalt feltételezést elemzi, hogy Tutanhamon szülei Ehnaton legidősebb lánya, Meritaton, és férje, Ehnaton utóda, Szemenhkaré lehetett. A Királyok völgye 55-ös sírban megtalálták egy hol Ehnatonnal, hol Szemenhkaréval azonosított fiatalember múmiáját; ez a vizsgálatok alapján annyira hasonlít Tutanhamon múmiájára, hogy feltételezhető elsőfokú rokonságuk. Szemenhkarét leggyakrabban Ehnaton öccsének tartják, de ez nem magyarázza, hogy miért ő lett a trónörökös az Ehnaton fiának tartott Tutanhaton helyett. A múmiák hasonlóságát is figyelembe véve lehet, hogy Szemenhkaré és Tutanhaton is Ehnaton öccse volt (akár ugyanazon anyától, akár mástól), de Tutanhaton Szemenhkaré fia is lehetett. (A másik lehetőség, hogy Szemenhkaré is Ehnaton fia volt, de egyesek szerint ehhez túl korán született. Azt ugyan nem tudni pontosan, hogy Ehnaton hány évesen lépett trónra, de többen valószínűtlennek tartják, hogy olyan idős fia lehetett volna, mint Szemenhkaré, aki Ehnaton tizenhét éves uralkodása után egy évvel, múmiájának vizsgálata alapján kb. 23 évesen halt meg; sehol nem is említi, hogy Ehnaton fia lenne.) Szemenhkaré egyetlen ismert felesége, Meritaton a legtöbb feltételezés szerint apja uralkodásának legelején (az első év körül) született, ami túl fiatallá teszi ahhoz, hogy a 8. és a 10. év közt született herceg anyja legyen. Meritaton születésének pontos éve ugyan nem ismert, de alakja már apja legkorábbi thébai építményein feltűnik; amennyiben csak 2–3 évvel apja trónra lépése előtt született (ami elképzelhető), a 10. évben már életet adhatott egy gyermeknek. Neve ezen felül igen hasonlít a rejtélyes Meritré nevéhez; Ré és Aton is szoláris jellegű isten volt, és Ehnaton reformjainak bukása után kívánatos lehetett az új király anyjának nevét megváltoztatni, ahogy maga Tutanhaton és felesége is elhagyta nevéből Aton nevét. Mind Szemenhkaré, mind Meritaton neve előfordul egyes, Tutanhamon sírjában talált tárgyakon. James Allen The Amarna Succession című írása szintén támogatja az elméletet, megjegyzi: az, hogy Ehnaton (mielőtt vagy miután Szemenhkaré a társuralkodója lett) feltehetőleg egyik lányát, a Nofernoferuaton néven ismert társuralkodót tette meg örökösévé, kétségessé teszi, hogy akár Szemenhkaré, akár Tutanhaton Ehnaton fia lehetett volna. Az, hogy Tutanhatont király fiaként említik, Allen szerint jelenthette akár azt is, hogy Nofernoferuaton társuralkodó gyermeke. (Amint Hatsepszutnál láthatjuk, uralkodónő feliratain is használhattak hímnemű személyes névmásokat.) ## Élete ### A trón előtt Mivel múmiája vizsgálata alapján 17–19 évesen, uralkodásának tizedik évében halt meg, nagyjából Ehnaton uralkodásának 9. és 11. éve közt születhetett. Valószínűleg az Ehnaton által épített új fővárosban, Ahet-Atonban nőtt fel; itt említik is „a király vér szerinti, szeretett fia, Tutanhuaton” néven. Ugyanez a felirat már trónra lépése előtt összefüggésbe hozza későbbi Nagy királyi hitvesével, Ehnaton harmadik lányával, Anheszenpaaton hercegnővel. (Vitatott, hogy a „fia” szót itt úgy kell-e értelmezni, hogy Ehnaton fia, vagy hogy veje, bár míg a „fia” szó egyes esetekben jelenthetett vőt vagy unokát is, a „király vér szerinti, szeretett fia” kifejezés a XVIII. dinasztia idején minden esetben uralmon lévő fáraó tényleges gyermekét jelölte.) Ahogy ebben az időben szokás volt, az ábrázolásokon a királyi családból a fáraón kívül csak a nők jelentek meg; a hercegeket nem szokták ábrázolni. Emiatt ebből az időszakból nem maradtak fenn képmásai (ugyanúgy, ahogy Ehnatonról sincs sok adat a trónra lépése előtti időkből, Szemenkharéról pedig egyáltalán nincsen). ### Uralkodása Ehnaton és utódja, a rövid életű Szemenhkaré halála után a királyi család egyetlen életben maradt férfi tagjaként Tutanhaton lett a fáraó, és feleségül vette Ehnaton harmadik lányát, Anheszenpaatont. Fiatal kora miatt Tutanhaton helyett a királyi család egyik idősebb tagja, Ay (Tije királyné testvére), valamint a hadsereg vezetője, Horemheb tábornok tartotta kezében a hatalmat. Horemheb volt a régens, ami többek között azt is jelentette, a fáraó őt jelölte ki utódjának arra az esetre, ha gyermektelenül hal meg. Tutanhaton és Anheszenpaaton még az első években megváltoztatták nevüket Tutanhamonra és Anheszenamonra – ez is a jogaiba visszaállított régi főisten, Ámon tiszteletét tükrözte. A fáraó nevéhez hozzákerült a „déli Héliopolisz uralkodója” cím is, ami Ámon kultuszközpontjára, Karnakra utalt. A királyi székhely Ahet-Atonból Memphiszbe került, Théba pedig újra az ország vallási fővárosa lett. Ahet-Atont valószínűleg Horemheb javaslatára hagyták el, mert később ún. koronázási feliratán beszámol róla, hogy ő javasolta a költözést, amikor „kitört a zűrzavar a palotában”. Az udvart már Tutanhamon uralkodása legelején elköltöztethették – egyrészt, mivel az Ahet-Atonban fellelt, ún. Amarna-levelek közül csak egy szólt bizonyíthatóan neki, másrészt első ediktumát, a Restaurációs sztélére vésett nyilatkozatot a fáraó már Memphiszben adta ki, ahol az I. Thotmesz által építtetett palotaegyüttesben lakott. (A memphiszi palotát időnként Ehnaton is használhatta, mert 1916-ban megtalálták ott Nofertiti egy szobrának fejét, de nem ez az épület volt a fő rezidenciája). Újra megnyitották a városhoz tartozó szakkarai temetőt is, és több fontos tisztségviselő, köztük Horemheb és Maja itt építtetett sírt. Horemheb és Ay irányítása alatt a hivatalos kultuszokban az uralkodók visszatértek a régi istenek tiszteletéhez. A kor legfontosabb dokumentuma az ún. Restaurációs sztélé, amit Karnakban állítottak fel. A Tutanhamon uralkodásának első évére keltezett sztélé beszámol arról, hogy az Amarna-kor után helyreállították a régi hitet: az elhanyagolt templomokat az egész országban felújíttatták és ellátták mindennel; a papok visszakapták régi kiváltságaikat, új papokat neveztek ki. Mindehhez a korábban az Aton-templomokhoz befolyt adóra is szükség volt. Ezt Maja kincstárnok vezetésével hajtották be; ő volt a felelős azért is, hogy Thébában, majd Ahet-Atonban is elkezdték Ehnaton építményeinek bontását, többek közt a karnaki Gempaaton-komplexumot is. Tutanhamon több nagy építkezést kezdett Thébában; a luxori templomban ő díszíttette III. Amenhotep nagy oszlopcsarnokát – többek közt egy Opet-ünnep jeleneteivel. Egy, az ifjú fáraó arcvonásait viselő szfinx ma is látható a karnaki nagy Ámon-templom első udvarán, a hármas szentéllyel szemben, a hatodik udvarban pedig Ámonnak és Amaunetnek emelt szobrot. Halotti templomának pontos helyét egyelőre nem ismerjük, de főpapjának és egy uab-papjának nevét ismerjük, és ez bizonyítja a templom létét. A templom Medinet Habu szomszédságában állhatott, és valószínűleg Horemheb uralkodása alatt bontották el. Tutanhamonnak két, újra felhasznált kolosszusa is innen került elő. Kisebb építkezéseket Núbiában kezdett: a Nílus nyugati partján, Abu Szimbeltől nem messze, Farasznál állt egy mára megsemmisült kis templom (egykori helyét ma a Nasszer-tó vize fedi). Építkezett Kawában is. Tutanhamon uralkodása alatt Egyiptom kezdett újra több figyelmet fordított a külügyekre. Horemheb valószínűleg már az első években harcolt az egyre erősödő hettitákkal, mert ebben az időben díszített memphiszi sírjának egy felirata megemlíti, hogy nevét a hettiták földjén is ismerték. A hatalmi egyensúlyon azonban nem sikerült változtatnia: Egyiptom megtartotta ugyan a vazallus Kinahhit (Kánaánt, a későbbi Palesztinát) és Libanont, de a hettita feljegyzések Amka elfoglalásáról számolnak be. Az egyiptomiak válaszul elfoglalták Kádest és lázadást szítottak a hettita függőség alatt álló déli területeken, de a hettiták már a következő évben visszafoglalták elvesztett területeiket. Núbiában viszont Egyiptomnak sikerült megerősítenie a hatalmát. Uralkodása utolsó éveiben maga a fáraó is részt vehetett valamelyik hadjáratban; az is elképzelhető, hogy egy csatában szerzett sebébe halt bele. ### Halála Uralkodásának tizedik évében a fiatal fáraó elhunyt. Halálának okáról számos feltételezés született, melyek nagy része a múmián található sérülések természetéből fakad: felvetették, hogy a fáraó esetleg gyilkosság áldozata lett, de a 2005-ben elvégzett vizsgálatok alapján halálát csonttörés következményei okozták. A 2008 és 2010 között elvégzett vizsgálatok azt is megerősítették, hogy maláriában szenvedett, ami hozzájárulhatott halálához. Német tudósok szerint viszont sarlósejtes anémiában (vérszegénységben) hunyt el. A dinasztia Tutanhamonnal férfiágon kihalt, feleségével, Anheszenamonnal pedig leányágon is. Élő gyermekeik nem születtek, csak két koraszülött leánycsecsemőről tudunk, akiknek bebalzsamozott testét megtalálták apjuk sírjában. Egyikük a terhesség 4., másikuk a 7. hónapjában születhetett holtan. Korábban Christiane Desroches Noblecourt feltételezte, hogy az újjászületéssel kapcsolatos vallási szempontból helyeztek két magzatot – nem feltétlenül az elhunyt király gyermekeit – a sírba, de a 2008-as DNS-vizsgálatok megerősítik, hogy Tutanhamon gyermekei voltak. Nincs adat arról, hogy a királyi dinasztia közvetlen leszármazottjai közül bárki is élt volna még. Elképzelhető, hogy Anheszenamon férje halála után tett egy sikertelen kísérletet arra, hogy a Hettita Birodalommal szövetkezve megtartsa a hatalmat – a hettitáknál fennmaradt egy levél, melyben Egyiptom Dahamunzu néven említett özvegy királynéja I. Suppiluliumasz hettita király egyik fiát kérte férjül, ezt a levelet a legtöbb feltételezés szerint Anheszenamon írta –, a herceget azonban az Egyiptomba vezető úton meggyilkolták. Ezután Ay ült a trónra, annak ellenére, hogy a jelek arra mutatnak, Tutanhamon Horemhebet szánta örökösének arra az esetre, ha utód nélkül hal meg. Horemheb csak négy évvel később, Ay halála után lépett trónra, és a III. Amenhotepet követő négy fáraó emlékét – köztük Tutanhamonét is – igyekezett kitörölni az emlékezetből, felirataikat eltüntette, uralkodási éveiket a királylistákon a sajátjához adta hozzá. Ez az évezredeken át tartó elfeledettség is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Tutanhamon sírját kifosztatlanul találták meg a 20. század elején. ## Sírja és múmiája Tutanhamon Királyok völgye-beli sírja régészeti szenzáció, a 20. századig szinte az egyetlen érintetlenül fennmaradt fáraósír. A sírba az ókorban betörtek ugyan, mégis a benne elhelyezett tárgyak nagy része megmaradt, köztük a fáraó szarkofágja is, benne a múmiával. A sírt 1922. november 4-én a brit Howard Carter találta meg több évnyi kutatás után. A felfedezésnek köszönhetően az addig szinte ismeretlen fáraó Egyiptom egyik leghíresebb történelmi személyévé vált, sírkincsei több darabja, közte az aranymaszk, a legismertebb ókori műkincsek közé tartoznak. Nicholas Reeves angol egyiptológus szerint a maszk eredetileg Nofertitinek készült. Tutanhamon sírja fáraósírhoz képest nem túl nagy, eredetileg magánszemély számára készülhetett. Egy folyosóból, egy előtérből, az ebből nyíló sírkamrából és két mellékkamrából áll. A dinasztia hagyományainak megfelelően a sír tengelye az előtérnél elfordul, és a sírkamra nem egyenes irányban folytatása a sírnak, hanem arra merőleges tengelyű. Csak a sírkamra falait díszítették. A múmiát gránitfedelű homokkőszarkofágban, azon belül három egymásba helyezett koporsóban találták, a koporsók közül a két külső aranyozott fából, a középső színaranyból készült, és mindet istenek képei díszítették. A legbelső koporsót 1925. október 28-án nyitották fel. A fáraó arcára gyönyörű aranymaszkot helyeztek, a múmiapólyákba pedig különféle amuletteket rejtettek. Maga a múmia meglehetősen rossz állapotban volt a balzsamozáskor használt olajok túlzott alkalmazása miatt: a nedvességtől a külső múmiapólyák elszenesedtek, és ragacsos fekete kenőcsöt alkottak, melyektől a múmia a maszkhoz és a koporsóhoz ragadt. Tutanhamon jelenleg is sírjában nyugszik, üvegvitrinben. 2007. november 4-én, 85 évvel a sír felfedezése után helyezték át ide kőszarkofágjából, hogy a sírt látogató turisták okozta pára és meleg ne tegyen kárt benne. ## A múmia vizsgálatai ### Carter vizsgálatai A testet elsőként Carter csapata vizsgálta meg az 1920-as években, de őket inkább a múmiára tett amulettek és ékszerek érdekelték. Mivel ezek a tárgyak (és a híres aranymaszk is) több helyen beleragadtak a balzsamozáskor használt kenőcsökbe, a régészek feldarabolták a múmiát, az aranymaszkot pedig felhevített késsel vágták le róla. A múmiát 1926-ban visszahelyezték a szarkofágba, azóta háromszor emelték ki, hogy röntgenvizsgálatnak vessék alá: 1968-ban a Liverpooli Egyetem tudósai, 1978-ban a Michigani Egyeteméi, végül 2005-ben egyiptomi tudósok, Dr. Zahi Hawass vezetésével. Ekkor komputertomográfiás vizsgálatra is sor került. Carterék vizsgálatai alapján a múmia 1,635 m magas, életében Tutanhamon ennél kb. 2,5 cm-vel magasabb lehetett. Dr. Derry, Carter segédje a múmia kibontásakor úgy becsülte, a fáraó 17 és 19 éves kora közt hunyhatott el. A múmiát a vizsgálatok után visszacsomagolták és a külső koporsóba helyezték. ### 1968-as vizsgálatok 1968-ban egy brit tudóscsoport a Liverpooli Egyetemről újra felnyitotta a szarkofágot, hogy röntgenvizsgálatokat végezzen a múmián. Ekkor kiderült, hogy a balzsamozáskor a bordák nagy részét eltávolították, az agy folyósításában és eltávolításában segítő folyadékot pedig kétszer is befecskendezték a koponyába: egyszer, amikor a múmia fekvő helyzetben volt, és egyszer, mikor fejjel lefelé lógott. Tutanhamoné az egyetlen olyan fáraómúmia, amelynél ezt a technikát alkalmazták. A vizsgálatok megerősítették a fáraó életkorának becslését. Az 1968-as röntgenképek a koponya hátulján alul egy ütés hatására kialakult hematómára utaló sötét foltot mutattak. Ez a feltételezett sebesülés több elméletnek adott tápot: okozhatta Tutanhamon halálát, de mivel már megindult a csontnövekedés a sérülésnél, a fáraónak sebesülése után több hónapig kellett élnie. A sérülés származhatott balesetből, de okozhatta merénylet is. Lehetséges elkövetőként Ayra és/vagy Horemhebre is gyanakodtak. A röntgenvizsgálatnál a koponyaüregben észrevettek egy kis, letört csontdarabot is. Lehetségesnek tartották, hogy ez a fejsérüléskor válhatott le, de ebben az esetben aligha maradhatott volna a koponyában, amikor balzsamozáskor az agyat a szokásnak megfelelően eltávolították. Valószínűbb, hogy a balzsamozás közben tört le. ### 2005-ös vizsgálatok 2005\. március 8-án Zahi Hawass közzétette a legújabb vizsgálatok eredményét. A tizenöt perces komputertomográfiás vizsgálat során körülbelül 1700 kép készült a múmiáról. Ezúttal sem a koponyát ért ütésre, sem más gyanús körülményekre utaló nyomokat nem találtak, a koponyacsontban volt ugyan egy fúrt lyuk, de valószínűleg a balzsamozás során keletkezett. Úgy tűnik, Tutanhamon halála előtt pár nappal eltörte a lábát, mert bal combján erre utaló nyomokat találtak. A 2005-ös vizsgálatok végkövetkeztetése szerint Tutanhamon halálát lábtörés utáni üszkösödés okozta, a lábát pedig úgy törte el, hogy lezuhant valahonnan, talán egy kocsiról, vagy talán csata közben sebesült meg (mivel medencetörésre utaló nyomokat nem találtak). A vizsgálat megcáfolta azt is, hogy Tutanhamonnak gerincferdülése lett volna: a gerincet hajlottnak találták ugyan, de ez valószínűleg a balzsamozás során keletkezett. (Dr. Hawass azonban megjegyezte, hogy a KV55-ös sírban talált múmia, mely esetleg Tutanhamon apjáé, és sok hasonlatosságot mutat Tutanhamon múmiájával, szintén mutatja gerincferdülés nyomait. Az új vizsgálatok megerősítették, hogy Tutanhamon körülbelül tizenkilenc évesen halt meg, élete során jó egészségnek örvendett, és kb. 170 cm magas volt. Metszőfogai nagyok és kissé kiállóak voltak, ami jellemző dinasztiája más tagjaira is. Koponyáját enyhén nyújtottnak találták, de még a normális határokon belül; ez alapján úgy tűnik, hogy az Amarna-kori művészetnek az a jellegzetessége, hogy a királyi családtagokat nyújtott koponyával ábrázolják, egy családi vonás túlhangsúlyozása, nem betegség jele. A múmia rossz állapota ellenére nyilvánvaló, hogy gondosan jártak el a balzsamozásnál: ötféle különböző balzsamozóanyag nyomait találták meg, ezekkel a testet a balzsamozás különböző szakaszaiban kezelték. Ez megcáfolja a korábbi feltételezést, hogy a királyt sietve balzsamozták be. 2006 novemberében egyiptomi radiológusok azt is kijelentették, hogy Tutanhamon magasabb lehetett, mint eddig gondolták, kb. 180 cm. 2005-ben három tudóscsoport (egyiptomi, francia és amerikai) a National Geographic Societyvel együttműködésben elkészítette Tutanhamon élethű képmását. A szilikonszoborhoz a vizsgálatok biztosították az adatokat: az egyiptomiak az 1700 CT-kép alapján dolgoztak, a franciák és amerikaiak ez alapján készítették el a rekonstrukciót. Az amerikaiak a munka során nem tudták, kinek a szobrát készítik el. ### 2008–2010-es DNS-vizsgálatok A DNS-vizsgálatok a fáraó családi kapcsolatai megállapításán kívül a múmiák egészségi állapotával is foglalkoztak. Tutanhamonnak dongalába volt (hogy nehézségei lehettek a járással, azt korábban is feltételezték, többek közt a sírjában talált sétapálcák nagy száma, illetve ábrázolásai alapján, ahol botra támaszkodik, és még vadászat közben is ülve ábrázolják). Ezenkívül farkastoroktól is szenvedett. Szokatlan fejformája azonban családi vonásnak tűnik, nem rendellenesség és nem is rituális fejtorzítás eredménye. Egy korábbi feltételezés szerint az Amarna-kori művészet sajátosságait az okozhatta, hogy Ehnaton és más családtagjai Marfan-szindrómások voltak, a genetikai vizsgálatok azonban nem találták ennek nyomát. Nyilvánvaló, hogy a Tutanhamont megelőző pár nemzedékben rendellenességek halmozódtak fel, még bizonyításra vár, hogy ez a gyakori családon belüli házasodás eredménye-e. A gerinc és láb elváltozásai a távoli rokon kontrollcsoportban is gyakoriak, ami valószínűtlenné teszi, hogy örökletesek lettek volna. Tutanhamon, Juja, Tuja és a korábban I. Thotmesznek tartott múmia vizsgálatakor is kimutatták a trópusi malária kórokozóját (Plasmodium falcifarum). Ez a betegség hozzájárulhatott a fáraó halálához. Sírjában nagy mennyiségben találtak olyan korabeli gyógykészítményeket, melyek a malária tüneteinek (pl. láz, hidegrázás, fájdalmak) kezelésére voltak használatban. ## Tutanhamon a populáris kultúrában Sírjának és a köré szövődő „a fáraó átka”-legendának köszönhetően Tutanhamon a világ legismertebb fáraója, így a populáris kultúrában is gyakran előfordul. Számos horrorfilmet, amelyben bosszúszomjas múmia szerepel, a sír felfedezése ihletett. Alakja több regényben is előfordul, többek közt: - Paul Doherty trilógiájában: Gonosz árny Nyugat felől (2003; magyarul megjelent: 2004), A hiénák éve (2005), A kobra éve (2005, magyarul 2006) - Lynda Robinson egy történelmi regénysorozatának főszereplője - Pauline Gedge A tizenkettedik átváltozás című regényében - Anthony Holmes Tutankhamun – Speak My Name című regényében (2005) - Andreas Schramek A sólyomisten országában regénytrilógiájának (amely az Amarna-korral foglakozik) harmadik kötete a Tutankhamon címet viseli (2005) A Discovery Kids Tutenstein című sorozatában a főszereplő, egy tízévesen mumifikált és feltámadt fiú alakját róla formálták. Az utóbbi években gyakran felmerülő kérdés, hogy az ókori egyiptomiaknak milyen volt a bőrszínük, őt is érintette. Bár arcát a múmia alapján sikerült rekonstruálni, bőrszínét nem lehet, ami ugyanis a korabeli ábrázolásokat illeti, a bőrszínnek gyakran rituális jelentősége volt (Oziriszt például a gabonára emlékeztető zöld bőrszínnel ábrázolták, Ahmesz-Nofertarit a termékeny föld színére emlékeztető feketével, akkor is, amikor mellette álló családtagjait világos bőrrel). Terry Garcia a National Geographic képviseletében azt nyilatkozta azoknak, akik az újságban megjelent Tutanhamon-ábrázolás bőrszíne miatt tiltakoztak: „A bőrszín bármilyen lehetett. Mint tudjuk, ma az észak-afrikaiak bőrszíne széles skálát felölel, a világostól a sötétig. Ebben az esetben közepesen sötét bőrszínt választottunk, és nyíltan ki is mondjuk: ez a középút. Sosem fogjuk teljes bizonyossággal megállapítani, milyen volt bőrének pontos árnyalata vagy szeme színe. [...] Talán a jövőben másképp dől majd el ez a kérdés.” ## Titulatúra

Klasszikus gitár

A klasszikus gitár vagy spanyol gitár a húros, pengetős hangszerek családjába tartozik. A gitárnak ez a válfaja a 19. század folyamán nyerte el ma ismert formáját, elsősorban spanyol hangszerkészítők munkájának eredményeként. Ez az a hangszerváltozat, amelyen klasszikus zenét játszanak, de sok ország népzenéjének, társasági zenéjének is fontos kelléke, és napjaink könnyűzenéjében, műkedvelő muzsikálásában is fontos szerepet kap. Jellemzően minden gitár fogólapos pengetős hangszer, dobozszerű felépítésű, kávával összekötött tetővel és hátlappal rendelkezik, nyaka a testtől élesen elkülönül, hathúros, melyeket kvartokra (és nagytercre) hangolnak. A klasszikus gitárt a többi gitárféleségtől megkülönböztető legfontosabb jegye, hogy húrjai nem fémből, hanem bélből, vagy újabban ahhoz hasonló tulajdonságú szintetikus vagy más, a fémeknél kisebb sűrűségű anyagból készülnek. A húrok viszonylag nagyobb átmérője, ugyanakkor kisebb feszítettsége a hangszer konstrukciójára, játékmódjára is kihat. A klasszikus gitárt nem pengetővel, hanem a kéz négy ujjával, körömmel vagy ujjbeggyel pengetik, így a ritmikus akkordjáték (rasgueado) mellett – a klasszikus koncertzene igényeinek megfelelően – többszólamú dallamjátékra (punteado) is alkalmas. ## Leírása A klasszikus gitár fából készül, körülbelül egy méter hosszú, ennek nagyjából felét a nyak, felét a test teszi ki. Hangolófeje lapos, a húrok behangolását mechanikus húrgépek teszik lehetővé. Fogólapja bundozott, egészen a tetőn lévő kerek hanglyukig nyúlik, jellemzően 19 érintő van rajta. Hat húrja a tetőre ragasztott, egymással egybeépített húrlábhoz, illetve húrtartóhoz csatlakozik. A húrok leggyakoribb hangolása E – A – d – g – h – e'. A három legmélyebb húr fémszállal van körbetekerve. A klasszikus gitárnak jellegzetes homokóraszerű kontúrja van, testének felépítése dobozszerű, a tetőt a hátlappal egy 9-10 centiméter széles, a formájának megfelelően többszörösen meghajlított oldallap, káva köti össze. A klasszikus gitáron leggyakrabban ülő helyzetben játszanak úgy, hogy nyaka a bal kézben van, miközben a jobb kéz pengeti a húrokat. A kényelmes tartás érdekében a hangszer teste a hangszerjátékos – egy lábtámasszal kissé megemelt – bal combján nyugszik. Játék közben a nyak enyhén felfelé irányul, a fogólap síkja kifelé néz. A többi fogólapos húros hangszerhez hasonlóan a megszólaló hangok magasságát a zenész úgy módosíthatja, hogy bal kezének ujjaival a fogólap megfelelő pontján a húrokat leszorítva lerövidíti azok rezgő hosszúságát. A klasszikus gitáron – a legtöbb mai fémhúros gitárféleségtől eltérően – a hüvelykujjat erre a célra nem használják, az csak támasztékul szolgál. A pengetésben a kisujj kivételével a jobb kéz összes ujja részt vesz, ritmikus játéknál, akkordozásnál a kisujjnak is jut szerep. A zenésznek több lehetősége is van a megszólaló hang minőségének, dinamikájának, színezetének meghatározására, a pengetés erősségének, irányának, helyének megválasztásával, a bal kézzel alkalmazott nyújtással, vibratóval, tompítással. Fontos megjegyezni, hogy a klasszikus gitár hangminőségének fontos összetevője a zenész körmeinek nagysága, minősége, állapota is, így a körömreszelő a gitározás nélkülözhetetlen kelléke. ## Felépítése ### Nyak Általánosabb értelemben a fogólapos hangszereknek a hangszertestből kinyúló darabját a hangolófejjel, a fogólappal együtt nevezzük nyaknak, szűkebb értelemben csak azt a részét, amely a fogólapot, a fejet hordozza. Anyaga azonos a fej anyagával, klasszikus gitár esetén legtöbbször középkemény cedrela („Honduras-cédrus”) vagy mahagóni. A faanyag megválasztásának itt nagy jelentősége van, mivel a nyaknak kell elviselnie a hat húr – kb. 40 kilopondnak megfelelő – feszítőerejét, és stabilitását a klimatikus körülmények változása, az anyag öregedése mellett is meg kell tartania. Megfelelő minőségű anyag esetén nincs szükség az acélhúros gitároknál megszokott fém merevítőpálcára, de nagyon vékony nyak esetén néha keményfa – újabban alumínium vagy szénszálas – merevítőbetétet alkalmaznak. A nyak méreteinek, formájának – profiljának – fontos szerepe van abban, hogy egy adott zenész bal keze számára a hangszer mennyire kényelmes, mennyire könnyen játszható. A nyak szélessége a nyeregnél 50–56 milliméter közötti, legtöbbször 52 milliméter, az oktávponton 60–65, legtöbbször 62 milliméter. A vastagsága 20 és 25 milliméter között van. Annak érdekében, hogy a húrok a fogólap fölött megfelelő magasságban fussanak, a nyak síkja nem párhuzamos a hangszertető síkjával, hanem kis mértékben előre bukik. A nyak a testhez való illeszkedésének helyén a káva szélességének megfelelően kecsesen visszahajló vonalban megvastagodik, ezt a részt tacónnak, saroknak nevezik, egy régi spanyol lábbeli magasított sarkával való hasonlósága miatt. A nyaknak a testhez való rögzítése kétféle lehet: vagy a vonós hangszereknél megszokott módon csapolással csatlakozik a hangszertest belsejében lévő tőkéhez, vagy maga a nyak tovább folytatódik a test belsejében, és az oldallapok kétfelől a nyak oldalába futnak. Ilyenkor a felső tőke valójában a nyak meghosszabbítása. Ez utóbbi megoldás elsősorban a Spanyolországban készített gitárokra jellemző. #### Fej A mechanikus húrgépek alkalmazása előtt a gitárok behangolása a nyak végén található lapos hangolófejen két sorban szimmetrikusan elrendezett hátsó állású fakulcsokkal történt (ez a megoldás flamencogitároknál néha ma is előfordul). Ennek megfelelően a mai klasszikus gitár csigakerekes áttétellel működő húrgépei úgy vannak a fejre szerelve, hogy a kézzel forgatható kulcsok ugyanígy hátrafelé álljanak, a húrokat feltekerő orsószerű alkatrészek viszont ezért a fej síkjába kerülnek, tehát a húrok a fej anyagába vágott hosszúkás nyílásokon tudnak azokra csatlakozni. Ez eredményezi a klasszikus gitár jellemző, áttört fejformáját. Abból a célból, hogy a húrok a nyeregnél megfelelő szögben megtörhessenek, és így stabil rezgési végpontot kapjanak, a fej a nyakhoz képest 12–18 fokos szögben hátra van döntve. Emiatt a fej legtöbbször külön darabból készül, és lapolással vagy csapolással van a nyakhoz rögzítve. A fej elülső síkja dekoratív nemesfa borítású, néha faragással, berakással díszített, a végének egyéni megformálása a készítő „névjegyeként” funkcionál. #### Nyereg A fej és a fogólap határvonalán fut keresztbe a nyereg vagy szemöldök. Feladata a húrok felső rezgési végpontjainak rögzítése, térbeli helyzetük meghatározása. Anyaga hagyományosan csont, de készülhet keményfából vagy megfelelő műanyagból is. A felső felületén a húrok számának, kiosztásának megfelelően kis bemélyedéseket, hornyokat képeznek ki a húrok alátámasztására, megvezetésére. Elkészítése nagy pontosságot igényel, milyensége alapvetően meghatározza a hangszer játszhatóságát, használhatóságát. Ritkán szokták ragasztással rögzíteni, legtöbbször kivehető, cserélhető alkatrész. #### Fogólap A fogólap a klasszikus gitár nyakának kifelé néző sík felületét borítja be, de rányúlik a tetőre is, egészen a kerek hanglyukig, vagy akár még tovább tart. A fogólapra szorítja le a zenész a húrokat, hogy hangmagasságukat módosítsa. A pontos intonációt a rajta keresztbe futó fémpálcikák, az érintők vagy bundok könnyítik meg. Ezekre azért is szükség van, mert a folyamatos gerjesztéssel megszólaltatott vonós hangszerekkel szemben a pengetős hangszereknél lényeges, hogy a leszorított húrok kemény alátámasztást, rezgési végpontot kapjanak, hogy minél kisebb csillapítással minél tovább szóljanak. A fogólapnak kemény, a kopásnak jól ellenálló anyagból kell lennie, erre a célra az ébenfa és a paliszander a legelterjedtebb. A klasszikus gitár fogólapjának felülete szinte mindig sík, lakkozatlan, vastagsága 5–6 milliméter. Hagyományosan tizenkilenc, ritkán húsz érintője van, a tizenkettedik érintő, vagyis az oktávbund pontosan a nyak és a test találkozási pontjára esik. ### Test A klasszikus gitár testét a tető (T), a hát (H) és az oldallapok határolják. Az ezeken a felületeken, elsősorban a tetőn létrejövő hajlítási hullámok sugározzák a térbe a gitár hangját. Belső térfogata üregrezonátorként működik, melynek nyílását a tetőn lévő kerek hanglyuk alkotja, ez szintén részt vesz a gitárhang megformálásában. A hát rendszerint két szimmetrikus darabból van összeállítva, az illesztés vonalát belülről fúgatakaró léc fedi, legtöbbször három feszített keresztgerendával (G) van merevítve. Anyaga paliszander, mahagóni, dió- vagy jávorfa. A flamencogitárok hagyományos anyaga a ciprusfa. Vastagsága a tetőhöz hasonlóan 2–3 milliméter közötti. Az oldallapok ugyanabból a faanyagból készülnek, mint a hát, 1,5–2 milliméter vastagok, gőzöléssel vannak a szükséges formára alakítva. A klasszikus gitár oldala, kávája két szimmetrikus darabból van összeállítva, az alsó (A) és a felső tőke (F) révén csatlakoznak egymáshoz. A felső tőkébe illeszkedik a nyak, vagy a felső tőke magának a nyaknak a meghosszabbítása. A tető és a hát rögzítését az oldallapokhoz belső ragasztólécek (R) segítik, ezek vagy a kávához hasonlóan meghajlított, ahhoz ragasztott puhafa csíkok, vagy sok külön-külön, sorban egymás után beillesztett, háromszög alakú fadarabka (peones) tölti be ezt a szerepet. A gitártest elkészítéséhez a tömör, vékonyra gyalult fatáblákat gyakran rétegelt lemezzel helyettesítik. Ez a megoldás elsősorban az olcsó gyári hangszerek sajátja, de néha értékes gitároknál is alkalmaznak több rétegből összetett anyagokat, elsősorban a hát és az oldalak építésénél. #### Tető A legtöbb húros hangszerhez hasonlóan a klasszikus gitárra is igaz, hogy tetejének, fedlapjának van a legnagyobb szerepe abban, hogy húrjainak rezgését hallható hangként érzékelhetjük. A rezgő húr – kis felülete és az akusztikai rövidzár jelensége miatt – önmagában nagyon rossz hatásfokkal tud hangot sugározni, de ha egy rugalmas lemezhez rögzítjük az egyik végét, a lemezen a rezgés által gerjesztett hajlítási hullámok már nagyobb felületen képesek a húrok rezgését a hangot továbbító közegnek, a levegőnek átadni. Így a rezgő húrban tárolt energia nagy része hallható hanggá alakulhat. Ezt a feladatot látja el a klasszikus gitár teteje, más szóval rezonánsa. Anyagának megválasztása, méretezése, gerendázata döntő mértékben meghatározza a hangszer hangját. A klasszikus gitár – és a legtöbb húros hangszer – tetejének leggyakoribb anyaga a lucfenyő, méghozzá annak nagyon szigorúan válogatott, sűrű pásztájú példányai. A fának mindig sugárirányú metszetét használják, ami azt jelenti, hogy a tetőanyagban az évgyűrűk síkjai merőlegesen állnak a tető síkjára. Vastagsága 2–3 milliméter között van, rendszerint két szimmetrikus darabból állítják, „fúgolják” össze. Az 1960-as évektől kezdve egyre nagyobb nehézséget jelentett a kiváló minőségű lucfenyő alapanyag beszerzése, ezért a hangszerkészítők, gyártók újabb faanyagokat próbáltak ki erre a célra. Így került sor a „vörös cédrus” vagy „kanadai cédrus” (valójában óriás tuja, thuja plicata) felhasználására, amely egy új, a lucfenyőétől különböző, de vele egyenértékű gitárhangot eredményezett. Sötétebb, barnásvöröses színéről lehet felismerni. #### Gerendázat A klasszikus gitár belső felépítésében még fontos szerepe van a tető és a hát gerendázatának (G). Gerendákra, a tető- és a hátlapot (néha az oldallapot is) megerősítő merevítőlécekre azért van szükség, mert a tető és a hát vékony, és ahhoz képest nagy felületű anyagból van, és különösen a puhafából készült tető – a húrláb terhelése következtében – igen nagy statikai és akusztikai igénybevételnek van kitéve. A hát egyszerű, keresztben futó gerendákkal van ellátva, ezek feszítettsége, íveltsége biztosítja gömbhéjszerűen domború formáját. Keresztgerendákat a tető merevítésére is használnak, de ezeket a húrláb alatti területen kiegészítik más irányú gerendákkal is. Ezek közül legnevezetesebbek a legyezőbordák vagy sugárgerendák (S), melyek a nevüknek megfelelően a szétnyitott legyezőhöz hasonló alakzatban helyezkednek el. A gitárkészítők nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a tető gerendázatát milyen séma szerint készítik el, erre napjainkban is újabb és újabb megoldások látnak napvilágot. #### Húrláb A húrláb (L) feladata, hogy a húrok rezgését a tetőnek továbbítsa, és hogy térbeli helyzetüket a felső nyereggel együtt rögzítse. A klasszikus gitár esetén ez a rész szoros egységet képez a húrtartóval, vele egybeépítve van a tetőre ragasztva nagyjából annak alsó harmadánál. A húrok rögzítése egy lyukon átfűzve, csomózással történik, a szorosabb értelemben vett láb szerepét egy kivehető csontnyereg tölti be, a húrok ezen megtörve, erre támaszkodva haladnak tovább a felső nyereg felé. Keményfából, paliszander- vagy ébenfából készül. ### Húrozás Mint minden húros hangszer, a klasszikus gitár hangja is megfeszített húrjainak rezgéséből ered. A klasszikus gitár hat húrjának hangolása E – A – d – g – h – e', menzúrája, tehát maximális rezgő húrhosszúsága 650, ritkán 660 milliméter (Ramirez). A húrok átlagos feszítettsége egyenként 6–7 kilopondnak megfelelő, átmérőjük 0,6–1,2 milliméter között változik. Eredetileg bélhúrokat használtak, de az 1940-es évektől kezdve nylonszálból kezdtek olcsó, tartós, a bélhúrokéval szinte azonos hangzású húrokat gyártani. A három magasabb hangolású húr tömör, a három mélyebb vékony szálakból van összesodorva, majd fémszállal körbetekerve. Ezeket fonott vagy palástolt húroknak nevezzük. Ezzel a megoldással a fémek nagyobb sűrűségét kihasználva úgy lehet megnövelni a húr fajlagos tömegét, hogy az átmérő közben kicsi marad. Így elérhető, hogy a húrok átmérője, feszítettsége viszonylag szűk határok között legyen, ami a hangzás kiegyenlítettsége miatt és játéktechnikai okokból egyaránt lényeges. A mellékelt táblázat a klasszikus gitár átlagos húrkészletének adatait tartalmazza. A húrok egymástól való távolsága a nyeregnél 8,6–9, a húrlábnál 11,5–12 milliméter. A felső nyeregnél a húrok csak minimális mértékben emelkednek az érintők síkja fölé, magasságuk félúton az oktávbund fölött 3,5–4,5, a húrlábnál a tető fölött 8–12 milliméter. Az alacsonyabb állású, kisebb „nyomású” húrok a bal kéz számára könnyedebb játékot tesznek lehetővé, ugyanakkor kilengésükkor könnyebben csapódnak a bundokhoz, kellemetlen zörgést okozva. A magasabbra állított húrok nagyobb dinamikát engednek meg. A húrmagasság beállítása a húrláb csontbetétjének változtatásával, cseréjével történik. ## Története A mai gitár legáltalánosabb sajátosságait mutató – karcsú, dobozszerű testű, attól elkülönülő hosszú nyakú – pengetős hangszerek már az ókorban léteztek. A hettita birodalomból, a régi Mezopotámiából és Egyiptomból is maradtak fenn ilyen zeneszerszámok ábrázolásai. Ezek minden bizonnyal nyárslantok voltak, melyek egy rezonátortesten keresztüldöfött rúdból álltak, ahol ez a rúd a nyak és a húrtartó szerepét is betöltötte. A gitárt a középkortól egészen napjainkig a spanyolokkal szokás összekapcsolni, és nem alaptalanul. A középkor első, a mai gitárra emlékeztető hangszerábrázolásai a 10. századtól, majd a guitarra hangszernév a 13. századtól az Ibériai-félszigeten bukkantak fel. Kézenfekvő volna feltételezni, hogy a lanthoz és több más hangszerhez hasonlóan a gitár ősét is a félszigetet a 8. századtól kezdve megszálló arabok, a „mórok” hozták magukkal, de ennek ellentmond, hogy a muszlim zene története nem ismer olyan hangszert, amelyből a gitár egyértelműen levezethető lenne. ### Középkor A 10–13. század ábrázolásain látható gitárszerű hangszerek alsó húrrögzítésűek, a húrláb két oldalán szimmetrikus, félhold alakú hanglyukaik vannak, fejrészük a lantoknál ismert módon hátratört formájú vagy sarló alakú, oldalsó állású kulcsokkal. A Santiago de Compostela-i székesegyház 12. századi Pórtico de la Gloria domborművén ábrázolt hangszerek is ezeket a vonásokat mutatják, de ezek a kor fiduláihoz hasonlóan lapos, elülső állású kulcsokkal ellátott hangolófejjel rendelkeznek. A kasztíliai Juan Ruiz (Arcipreste de Hita) 1330-ban írt híres El libro de buen amor-jában kétféle gitárról tesz említést, a „guitarra latina”-ról, vagyis latin gitárról, és a „guitarra morisca, de las voses aguda”-ról, az „éles hangú” mór gitárról. Itt feltehetőleg nem a gitár két változatáról van szó, hanem két teljesen különböző hangszerről, melyek közül nyilván a „latin gitár” a mi gitárunk őse, a másik egy lantszerű hangszer, talán a későbbi guiterne elődje. Ebben az időszakban, a 13–14. században a gitár sok mindenben az egyre népszerűbbé váló lanthoz hasonult, átvette tőle a középen elhelyezett hanglyukat, a tetőre ragasztott húrlábat, melyen a húrokat csomózással rögzítették, a bélhúrokat, a plektrum helyett ujjakkal való pengetést, és a korabeli lantokra jellemző négykórusos húrozást. ### Reneszánsz A 16. századra sok más hangszerhez hasonlóan a gitár is szabványosodott, méreteit, felépítését, hangolását tekintve. Nagysága a mainak nagyjából háromnegyede, teste hajlított kávákkal, sík tetővel, sík vagy domborított háttal épül fel, a derekánál még csak enyhén karcsúsított. Egyetlen hanglyuka középen van, díszes rozettával fedve. A húrláb a lantokhoz hasonlóan csomózásos rendszerű, a tetőre ragasztva. A fogólap bundozott, a tetővel egy síkban van, az érintők leggyakrabban a nyakra hurkolt bélhúrok, de előfordul fa-, csont- vagy fémbundozás is. A fej legtöbbször lapos, hátsó állású kulcsokkal, de előfordul a gambákhoz hasonlóan hátraívelő kulcsszekrény is, oldalsó állású kulcsokkal. A gitár nem a hivatásos zenészek, inkább a műkedvelők hangszere volt. Húrozása négykórusos, leginkább 2 + 2 + 2 + 1 húros elrendezésben. A spanyol Alonso Mudarra 1546-os vihuela-tabulatúrái között már találunk néhány darabot erre a hangszerre. Az itáliai Melchiore de Barberiis 1549-es lant-tabulatúrái[^1] között négy ilyen gitárra írt fantázia is szerepel. A francia Adrien Le Roy és Robert Ballard 1551 és 1555 között kiadott tabulatúrái is négykórusos gitárra íródtak. E hangszerek hangolására a legtöbb szerző a következőt adja meg: c – f – a – d'. A 16. századi Spanyolországban felbukkant egy viszonylag rövid életű, de a tabulatúrairodalomban gazdag gitárféleség, a fentebb már említett vihuela, vagy „vihuela de mano”, azaz kézi viola. Legtöbbször hat, ritkábban öt vagy hét húrpárral volt felszerelve, a tenor lant hangolását követte, azaz G – c – f – a – d' – g'. A gitárral szemben a hivatásos muzsikusok, képzett zenészek hangszere volt. ### Barokk A négykórusos gitár még a 16. század végén kiegészült egy ötödik húrcsoporttal, amely a hangszer hangterjedelmét lefelé növelte meg. Az új hangolás: G – c – f – a – d', vagy az összes húr egy hanggal feljebb hangolva: A – d – g – h – e'. Ez utóbbi már azonos a mai gitár felső öt húrjának hangolásával. Figyelemre méltó, hogy míg riválisát, a lantot a következő évszázadokban egyre több húrral, egyre bonyolultabb húrozattal látták el, addig a már spanyol gitárnak nevezett hangszer több mint 200 éven át lényegileg ugyanaz maradt. Talán éppen ez az egyszerűség a magyarázata annak, hogy a gitár – szemben a lanttal – napjainkig töretlenül megőrizte népszerűségét. Ezzel természetesen együtt járt, hogy e korszakban a „művészi” zenében mindvégig a lant, később a csembaló árnyékában húzódott meg, viszont nemcsak a műkedvelő polgárok, színészek, kurtizánok használták, de arisztokraták, hercegek, sőt maga XIV. Lajos francia király is rajongott érte. Az első ismert gitárelméleti művet Juan Carlos Amat orvos írta a már ötkórusos gitárról. Spanyolországban Francisco Guerau tabulatúrákat, Gaspar Sanz gitáriskolát írt, Itáliában Antonio Carbonchi, Carlo Calvi, Domenico Pellegrini, Franciaországban Henri Grenerin, Németországban Johann Caspar von Düremberg adtak ki gitárműveket, és még sokan mások. A korszak kiemelkedő gitárkészítői voltak a francia René Voboam, a velencei Domenico Sellas és a hamburgi Joachim Tielke, de Antonio Stradivari is készített gitárokat. ### Klasszikus kor A 18. század közepe felé kezdték – először Spanyolországban – az ötkórusos gitárt egy hatodik húrpárral kiegészíteni, ezzel létrejött a hangszer ma elterjedt hangolása: E – A – d – g – h – e'. A dupla húrok oktávhelyzete megfelelt a mai tizenkét húros gitároknak. A hatodik, mélyebb húr hozzáadását az is elősegítette, hogy ebben a korban már egyre szélesebb körben voltak hozzáférhetőek a fémszállal körbetekert bélhúrok, melyek viszonylag rövid menzúra esetén is erős, felhangdús basszushangot tudtak kiadni. Többek között ez is közrejátszhatott abban, hogy a 18. század végétől az új hat húrpáros gitárokat egyre gyakrabban használták szimpla húrozással, hathúros hangszerként. A 19. század elejétől már általánossá vált az új hangszerváltozat, 1808-tól kezdve nyomtatott irodalma is volt, már nem tabulatúra, hanem kotta formájában, ami elősegítette bebocsáttatását a „komoly” hangszerek közé. A 19. század gitárjának felépítése már szinte mindenben megfelelt a napjainkban használt klasszikus gitárnak. Egyre elterjedtebbé vált a mechanikus húrgépek használata, a fogólap az 1820-as évektől már rendszerint a tető síkja fölé emelkedett, általánossá váltak a fém érintők, a nyitott, faragott rozetta nélküli kerek hanglyuk, a maihoz hasonló, kombinált húrláb és húrtartó, a tető belső merevítése legyező alakban elrendezett bordákkal. A hangszertest méretei, a menzúra ebben az időben a mainál kisebbek voltak. A 19. század első felében Bécs vált a gitár fővárosává, a fejlődő közlekedési lehetőségek, a vasút révén egyre többet utazó muzsikusok találkozóhelyévé. Az olasz Mauro Giuliani, Luigi Leguani, a spanyol Fernando Sor, Dionisio Aguado voltak e korszak ünnepelt gitárvirtuózai, gitáros zeneszerzői. Fernando Sor 1830-ban adta ki Méthode pour la Guitare'' című művét, melyet még ma is figyelemre méltó gitáriskolának tartanak. A spanyol hangszerkészítők közül Joseph és Juan Pagés, Josef Benedict (Benedid), José Guerra és fiai, a cádizi iskola képviselői emelkedtek ki, Itáliában a Fabricatore család, Franciaországban René Lacôte, Nagy-Britanniában Louis Panormo, Ausztriában Johann Stauffer alkottak maradandót. ### A modern gitár Az 1850-es években Julián Arcas spanyol gitáros tanácsára Antonio de Torres sevillai gitárkészítő olyan módosításokat, újításokat vezetett be a gitáron, melyek Arcas, majd később Francisco Tárrega gitárművész, zeneszerző és tanítványainak munkássága révén széles körben ismertté váltak, míg végül világszerte ez a hangszertípus vált a klasszikus koncertgitár szabványává. Torres gitárjai már gyakorlatilag minden szempontból azonosak a mai klasszikus gitárokkal. A test méretei megnőttek, a menzúra 650 milliméterben lett rögzítve, a nyak is kissé szélesebb lett. A tető belső merevítése, gerendázata napjainkban is legtöbbször Torres megoldásait követi. A 20. század legnagyobb hatású klasszikus gitárosa kétségtelenül Andrés Segovia, aki Tárrega tanítványának, Miguel Llobet-nek barátja volt. Segoviának óriási szerepe volt a gitár 20. századi reneszánszában, abban, hogy a hangszer napjainkban nem csak a műkedvelő és populáris zenében, de a koncerttermekben is jelen van. A század legendás gitárkészítői közé tartoznak Manuel Ramirez, José Ramirez és „dinasztiája”, Santos Hernandez, Domingo Esteso, Hermann Hauser, Manuel Contreras. Végül meg kell említeni, hogy a klasszikus gitár máig sem lankadó népszerűségében fontos szerepet töltöttek, töltenek be azok a 20. században kifinomult könnyűzenei stílusok, szubkultúrák – blues, rock, folk, pop – is, melyek nagy részben a klasszikus gitár fiatalabb testvérei, a fémhúros akusztikus gitár, illetve az elektromos gitár kultuszára épültek. ## A klasszikus gitár jelentősebb zeneszerzői ### 19. század - Dionisio Aguado (1784–1849) - Julián Arcas (1832–1882) - Luigi Boccherini (1743–1805) - Matteo Carcassi (1792–1853) - Ferdinando Carulli (1770–1841) - Napoléon Coste (1806–1883) - Anton Diabelli (1781–1858) - Mauro Giuliani (1781–1829) - Luigi Legnani (1790–1877) - Antonio Gimeniz Manjon (1866–1919) - Johann Kaspar Mertz (1806–1856) - Fernando Sor (1778–1839) - Francisco Tárrega (1852–1909) - Marco Aurelio Zani de Ferranti (1800–1878) ### 20. század - Agustín Barrios (1885–1944) - Benjamin Britten (1913–1976) - Leo Brouwer (1939–) - Mario Castelnuovo-Tedesco (1895–1968) - Manuel de Falla (1876–1946) - Antonio Lauro (1917–1986) - Darius Milhaud (1892–1974) - Astor Piazzolla (1921–1992) - Manuel Ponce (1886–1948) - Francis Poulenc (1899–1963) - Emilio Pujol (1886–1980) - Joaquín Rodrigo (1901–1999) - Heitor Villa-Lobos (1887–1959) ## Klasszikus gitárosok Lásd: Gitárosok listája stílusuk szerint [^1]: [ Melchiore de Barberiis: Opera Intitolata Contina], (Itália, 1549.)

Kogurjo

az úgynevezett három királyság legnagyobb területével rendelkező állama volt a Koreai-félsziget területén, melyet a legenda szerint alapított a folyó völgyében. Történészek szerint valószínűbb, hogy a törzsi állam az i. e. 2. században jött létre. Fénykorát az 5. században élte, amikor és fia csaknem a teljes Mandzsúriát és Belső-Mongólia Autonóm Terület egy részét is meghódították. Legnagyobb kiterjedésekor nyugaton a Liao folyóig, keleten a Tengermelléki határterületig, északon a mandzsúriai folyóig, délen a - és -hegységig tudhatta magáénak a területeket. A folyamatos háborúk, különösen a 7. században Sillával és a kínaiakkal, valamint a belső viszályok kimerítették , 668-ban összeomlott, területei egy részét Silla, más részét a kínaiak szerezték meg. Kultúrájában keveredett a buddhizmus, a konfucianizmus, a sámánizmus és a taoizmus, kínai feljegyzések szerint az itt élők szerettek táncolni és énekelni. Építészeti sajátosságaikat a fennmaradt erődökből és a temetkezési helyekből ismerjük. A sírokat kirabolták, így nem maradt fenn annyi tárgyi lelet, mint Sillából, a falfestmények azonban értékes tanúi a kor életének, szokásainak. A mai Kína és Észak-Korea területén található -kori maradványok egy részét az UNESCO Világörökség-programjába is felvették az ősi királyság fővárosai és sírhelyei valamint -síremlékek néven. ## Története ### Alapítása A legenda szerint a alapította i. e. 37-ben, azonban kínai feljegyzések szerint i.e. 107-ben már létezett egy ilyen prefektúra a kínai körzetben (koreaiul , 현도군), a középső és folyó felső szakaszánál, Mandzsúria területén. Ennek a a lakosai feltehetően a nép tagjai voltak, akik i. e. 75-ben sikeresen északabbra űzték a körzetet és létrehoztak egy konföderációs királyságot, melyek városállamokból (na vagy no) álltak. Ebben az időben öt nagy klán alkotta a konföderációt: , , , és . A ide vándorolt népcsoport alkotta a t, akik egy idő után átvették a hatalmat az államok fölött. Erre utalhat legendája is. A kiváló lovas és íjász meghódították és integrálták a városállamokat, erődöket építettek és t tették meg fővárosuknak. I. e. 3-ban ba költöztették a fővárost, délebbre tól, az 1. század elején pedig már az uralkodójuk a , azaz király címet viselte. folyamatosan terjeszkedett, hatalmas területeket hódított vissza a kínai államoktól, emiatt folyamatos harcban állt a kínaiakkal. király idejében (53–146?) már a ma Oroszországhoz tartozó Tengermelléki határterület és a folyó felső szakasza Mandzsúriában is a fennhatósága alatt állt, és is meghódította. Ő volt az az uralkodó, aki létrehozta az örökletes királyi címet a i klán leszármazottainak, ezért lett a posztumusz neve , azaz „dinasztia-alapító”. ### Megszilárdulása `idejében (179–197) megszilárdult az államszervezet, az eredetileg klánközpontokat jelentő területeket tartományokká alakították () és az égtájakról nevezték el őket. A klánvezetők alkották az új arisztokrata réteget, a testvéri trónöröklést pedig felváltotta az apa-fiú öröklési rendszer. A királyok rendszeresen a klánból választottak feleséget, így biztosítva az uralkodóház politikai támogatottságát. Bevezették a rendszert, ami lehetővé tette a parasztok számára, hogy a szűkös hónapokban az állami magtárakból kölcsönözzenek gabonát és azt aratás után alacsony kamattal fizessék vissza.` Ahogy az ország megszilárdult, egyre több hadjáratot indítottak a kínaiak ellen. 242-ben király (227–248) megtámadta megyét, hogy elvágja a körzethez vezető szárazföldi utat. , mely a három kínai királyság közül a legközelebb feküdt , visszavágott és 244-ben elfoglalt egy erődöt közel a fővároshoz. A következő évben a királyt is sikerült megfutamítaniuk. Kínát azonban belharcok szabdalták fel, és ezt kihasználva 313-ban sikerült kikergetnie a kínaiakat ból, visszaszerezve egykori területeit. A 4. században a megerősödő néppel vívott kemény csatákat az ország a Liao folyó medencéjéért, és 342-ben , királya porig égette a királyi palotát ban, foglyul ejtette az anyakirálynét és helybélit hurcolt el. 371-ben királya, kifosztotta ot és megölte királyt. Az őt a trónon követő más politikát folytatott, elfogadta a buddhizmust, akadémiát hozott létre a konfucianizmus tanítására, új jogi alapokra helyezte a közigazgatást a fejlettebb kínai mintát követve, és megreformálta a hadsereget, ezzel megteremtve a későbbi hódításokhoz szükséges állami stabilitást. ### Fénykora `az 5. században érte el fénykorát, amikor (nevének jelentése: „nagy területfoglaló”) és fia csaknem a teljes Mandzsúriát és Belső-Mongólia Autonóm Terület egy részét is meghódították. Délen a Han folyó medencéjét is megszerezték, szinte leigázva és Sillát is.` A mai városban található hét méter magas sztéléjének tanúsága szerint elfoglalta a stratégiai erődöt 397-ben, majd 406-ra a teljes -területet az uralma alá hajtotta. 398-ban az északkeleti határoknál élő népet hódította meg, 396-ban bevette fővárosát. 400-ban fős sereggel segítette Silla harcát a , és a japánok elleni küzdelemben. Élete során 64 erődöt és 1400 falut vett be. Fia, („hosszú életű”) követte a trónon, aki folytatta apja hódításait. A déli és északi dinasztiák idejében míg az északiakkal harcolt, a déliekkel diplomáciai kapcsolatot vett fel. 427-ben a fővárost ba költöztette, a folyó partjára. A város évszázadok óta fontos központ volt az előző királyságokban, így ez a stratégiai lépés gazdasági és kulturális szempontból is jelentős volt az ország számára. `és Silla fenyegetésként élte meg a főváros délebbre költöztetését és a két állam összefogott ellen. 472-ben a kínai hez fordultak katonai segítségért, azonban három évvel később bevette fővárosát, királyt lefejezték, és kénytelen volt délebbre költöztetni a központját. 494-ben magába olvasztotta is. Hatalmas területet tudhatott magának ekkor, nyugaton a Liao folyóig, keleten a Tengermelléki határterületig, északon a mandzsúriai folyóig, délen a - és -hegységig.` ### Háborúk Kínával `hatalmas birodalommá vált, azonban a 6. század elején Silla elkezdett megerősödni, meglepően gyors ütemben. 532-ben bekebelezték , 551-ben közösen megtámadták Han folyó-menti területeit, majd Silla 553-ban zsákmányolt részét is megszerezte: a Han folyó stratégiailag fontos alsó szakaszát, mely utat nyitott a tengerhez és így Kínához.` Miközben Silla gyarapodott, újra szembe kellett néznie a 6. század derekára magára találó kínaiakkal is: a -dinasztia 589-ben újraegyesítette Kínát. 598-ban meg tudták magukat védeni császár fős seregével szemben, 612-ben pedig fős serege rohanta le az országot. A jóval képzettebb és harcedzettebb sereg, bár létszámában sokkal kisebb volt, sikeresen visszaverte a támadást. ezután a főváros bevételével is megpróbálkozott, sikertelenül. A kínai sereget az azóta is az egyik legnagyobb koreai tábornokként számon tartott győzte le. 613-ban és 614-ben is újra próbálkozott, de ismét sikertelenül. Amikor a Tang-dinasztia hatalomra került, védekezésre rendezkedett be, az északnyugati határainál mintegy 480 kilométer hosszan emelt falat. Közben azonban belső viszályok robbantak ki az országban. 642-ben katonai vezető puccsot hajtott végre, megölte királyt és ot ültette a trónra, a hatalmat azonban maga gyakorolta. Kijátszotta egymás ellen Sillát és , és területeket foglalt vissza Sillától. Silla a Tangokhoz fordult, akik követelték, hogy hagyja abba a katonai akcióit, amit elutasított, ezzel magára haragítva császárt. 645-ben a kínai sereg végigsöpört északi védvárain, ám az Ansi erődnél vereséget szenvedtek. Az erődöt védte embereivel három hónapon át, és a kínaiak végül meghátráltak. 647-ben és 648-ban újra megkísérelt betörni az országba, de ismét visszaverték. A komoly háborúk azonban nem múltak el nyomtalanul, meggyengítették a nemzeti egységet, melyen tovább rontott a fiai között kitört vita. Ezek együttesen vezettek 668-as bukásához. ### Hanyatlása Miután Silla Tang segítséggel eltiporta 660-ban, lett a következő célpont. 661-ben több hónapig ostromolták a fővárost, bevenniük azonban nem sikerült. Bár ezt a támadást visszaverték, jelentősen meggyengült az évtizedek óta tartó háborúskodás miatt. Ráadásul 666-ban meghalt, amit követően a fiai és az öccse között hatalmi harc kezdődött. A legidősebb fiút, et az öccsei üldözték el, megadta magát a Tangoknak. öccse, Sillának adta meg magát a déli régió több várával egyetemben. A Tangok kihasználták a lehetőséget, seregei visszavették a mandzsúriai területek jó részét és bekerítették a fővárost. 668-ban ot és mintegy embert Tangba hurcoltak, a birodalom szétesett. Tang elfoglalta a meghódított területeket, nem adva a zsákmányból Sillának. Silla ezért, és mert mindenképp ki akarta szorítani a kínaiakat a félszigetről, támogatta a rövid életű és kis területű állam létrejöttét, melynek királyává illegitim fiát, ot (안승; 安勝) tették meg. Silla katonai támadásokat is indított a korábbi területekért és végül sikerült a déli területeket megszereznie és 676-ban egyesítette a félsziget déli részét az uralma alatt. ## Államszervezet és közigazgatás A legmagasabb nemesi cím a volt, mely a i királyi klán, a korábbi i királyi klán, valamint a i klán tagjainak járt ki. 12 rendfokozat volt a tisztviselők között, az arisztokrácia legmagasabb elérhető tisztsége a volt. Ezt követte a és a , mely rétegek tagjai számára elérhetetlenek voltak a legmagasabb posztok. A meghódított területek nemeseit, törzsi vezetőit sajátos rendszerben integrálták a központi államszervezetbe, a és a tisztségekkel (például 2. rangfokozatú ', 태대형, 太大兄; 4. rangfokozatú ', 태대사자, 太大使者). A királyság későbbi éveiben megjelentek olyan állami pozíciók, mint a katonai ügyintézéssel foglalkozó vagy a . A főminiszter posztja először meghatározatlan időtartamú volt, később már három évre tölthette be az, akit megválasztott az arisztokrácia. Legtöbbször azonban a legnagyobb hatalommal bíró nemes erőszakkal foglalta el a posztot, a versengők pedig sokszor akár fegyveres harccal döntötték el, ki ül majd a székbe. Ez ellen a király sem nagyon tudott mit tenni. Az 5. rangfokozat fölötti tisztviselők alkották az államtanácsot. A korábbi városállamokból fallal körülvett városok lettek, melyek kínai mintára a körzet vagy járás ('; 군, 郡) központjává váltak. Élükön az állam által leküldött ' (도사, 道士) állt. A járásokat öt nagyobb egységbe csoportosították, ezek neve ' (부, 部) volt, ami tartománynak vagy prefektúrának felel meg. Ezek élére a ' (욕살, 褥薩) került. A fővárosokat szintén öt 'ra osztották, amit kerületnek lehetne ma nevezni. A falvak élére helyi vezetőt neveztek ki, aki csupán helyi tisztséget kaphatott, a központi kormányzatba nem tudott fentebb lépni. Alattuk voltak a szabad parasztok, akik terményadót fizettek és robotra is elvitték őket. Rajtuk kívül voltak még a kitaszítottak, akik külön falvakban éltek, valamint a legalsó réteg, a rabszolgák. A katonai berendezkedésről kevés leírás maradt fenn. Úgy tűnik, hogy minden férfinak kötelező volt a katonai szolgálat, a főváros mind az öt kerületében állomásoztak egységek, körülbelül fő, valamint az öt tartomány mindegyikében voltak kihelyezett zászlóaljak, számuk a és a között váltakozott és a kormányzók vezették őket. A harcban a későbbi koreai királyságoktól eltérő módon a királyok is személyesen részt vettek. Akárcsak Sillában a (화랑, 花郞) csapata, is létezett olyan fiatalokból álló alakulat, amelyet erkölcsi és katonai oktatásban részesítettek, az elnevezésük ' (선비) volt. ## Gazdasága Az állam elhelyezkedése miatt (hegyvidék, keskeny síkságokkal) eleinte nem nagyon tudott önellátó gazdaságot fenntartani, folytonos háborúkra, hódításokra kényszerült, hogy a meghódított területek terményadóiból lássa el a népét. Később a vadászat és a halászat helyett a mezőgazdaság került előtérbe, rizst, kölest, tarka cirokot, Ázsiában honos babfajokat és szójababot, ginzenget, szezámmagot, kendert termesztettek, és állatokat is tenyésztettek. Folyt a selyemkészítés, és a bőrárukkal való kereskedés is. Az emberek többféle adót fizettek, volt fejadó és háztartásonként fizetendő adó, valamint kötelező robot és katonai szolgálat. A nomád törzseket, akik vándoroltak, másképp adóztatták: tízfős csoportokban voltak kötelesek adót fizetni. A háztartásokra kiszabott adót annak megfelelően állapították meg, hogy mennyire fizetőképesek az ott lakók. A kínaiakkal külkereskedelmet is folytatott , feljegyzések és régészeti leletek alapján szinte bizonyos, hogy gazdag kereskedőréteg létezett. Az ország déli és nyugati partvidékei és a folyók mentén folyt a kereskedelem, előbb szabadon, majd meghatározott erődökben. Találtak például kínai porcelánt és feljegyzéseket nyestszőrme-kereskedelemről. A Tang-dinasztia hatalomra kerülése után a hivatalos kereskedelmet Kínával megszakították, de a feketekereskedelem továbbra is létezett. ## Kultúrája A nép a 10. holdhónapban hálaadási ünnepséget rendezett emlékezetére. A kultúrájuk erőteljesen matriarchális volt, például a házasságot követően a férj a felesége szülőházában élt az úgynevezett épületben („vőszoba”) a feleségével, egészen addig, amíg a gyermekeik el nem értek egy bizonyos kort, csak ekkor kapott engedélyt arra, hogy a saját klánjához költöztesse a családját. ### Vallás Amikor i. e. 108-ban létrejött a négy kormányzóság a Koreai-félszigeten, a kínai konfucianizmus tanításai is terjedni kezdtek. A három koreai királyság a társadalmi hierarchia megerősítésére vették át ezt a filozófiai eszmerendszert. 372-ben létrejött a akadémia, melyben kínai mintára konfuciánus filozófiát, írást, kínai irodalmat (Négy könyv és öt klasszikus) és hadtudományokat tanítottak. A Han-dinasztia bukásával a konfuciánus tanítások is halványodni kezdtek Kínában, a Tang-dinasztia (618–907) a taoizmust preferálta. A Tangokkal kapcsolatba került koreaiak is átvették a taoizmust, 643-ban. Míg a konfucianizmus az erkölcsi alapokat szolgáltatta, a taoizmus a vallás alapjait jelentette a koreaiak számára. Mindezek mellett azonban a buddhizmus is utat talált a félszigetre, 372-ben egy kínai buddhista szerzetes hozott be szútrákat és Buddhát ábrázoló képeket. Az uralkodó réteg lelkesedéssel fogadta az új vallást, mert az segített megerősíteni a hierarchiát, és legitimalizálni az uralkodó hatalmát a nép fölött, ugyanis a nép már nemigen hitt az államalapító legendákban, amelyek szerint a király természetfeletti erőkkel rendelkező isteni hősök leszármazottja. a legnépszerűbb az úgynevezett Nirvána-iskola () volt. ### Nyelv Akárcsak a koreai nyelv esetében, a nyelv eredetéről is számos elmélet létezik, egységes álláspont nincs. Mivel a nyelv kihalt, és a fennmaradt szövegrészletek kínai írással íródtak, a nyelv szókincsének, hangtanának helyreállítása, feltérképezése sok akadályba ütközik. A fennmaradt nyelvemlékek alapján feltételezhető, hogy rokonságban állt a Silla nyelvvel és nagyon hasonlónak mutatkozik a nyelvhez is, egyes kutatók feltételezése szerint talán az ókoreai nyelv dialektusai lehettek ezek a nyelvek, de erre sincs kétséget kizáró bizonyíték. Alekszandr Vovin azt az elméletet támogatja, amely szerint a és a nyelv nagyon közel állt egymáshoz és a silla nyelvhez is, és bennszülött koreai nyelveknek tartja ezeket, míg például Christopher I. Beckwith szerint a nyelv az ójapán nyelv rokona. Juha Janhunen finn nyelvész más tudósok által sokkal kevésbé elfogadott elmélete szerint a nyelv a mandzsu-tunguz nyelvekhez tartozik és népességének egy részét tunguzok alkották. ### Irodalom és zene `alapításának mítoszát, a -mítoszt először a ' (구삼국사, 舊三國史; „A három királyság ősi története”) című műben írták le, mely mára elveszett, de 1193-ban ez alapján írta ' (동명왕편, 東明王篇) című elbeszélő költeményét.` Az első lejegyzett koreai verset királynak tulajdonítják i. e. 17-ből, mely a ' (황조가, 黃鳥歌; „Sárgarigók”) címet viseli, azonban történészek egyetértenek abban, hogy nagy valószínűséggel nem ő költötte, hanem egyszerű népi költemény. Az elit réteg egyes tagjai minden bizonnyal írtak kínai nyelvű verseket, amire példa tábornok 612-ben született költeménye, melyben a kínai tábornokokat ítéli el. A népdalok (singa) elengedhetetlen kellékei voltak a hangszerek. örökség a citera családba tartozó hathúros (거문고), melyet a ' szerint (왕산악, 王山嶽) alkotott meg és több mint 100 dalt komponált rajta. ### Művészetek A három királyság legjobb állapotban fennmaradt festményei a sírokban talált falfestmények. Ezeken egyaránt szerepelnek mitológiai lények és emberi alakok. A sírokat a falakra festett fő téma alapján nevezték el, a például a hagyományos koreai birkózást, a ot ábrázolja, a táncolókat, a pedig vadászokat. A leghíresebb falfestmény az Észak-Koreában található , mely négy mitikus állatot ábrázol: a keleti azúrsárkányt, a nyugati fehér tigrist, a déli vörös főnixet és az északi kígyó-teknőst. Az Indiából kínai közvetítéssel bekerült buddhizmus számos művészeti alkotást eredményezett, különösen sok Maitréja bodhiszattva-szobor készült, ami azt mutatja, hogy a buddhizmusnak ez az ága volt a legerősebb Korea területén. A leletek arra engednek következtetni, hogy már ebben a korban is elterjedt voltak a mai onggi edényekre hasonlító alakú kőcserépedények. ### Építészet A paloták közül egy sem maradt fenn az utókorra, csak feljegyzésekből és ásatások maradványaiból van róluk információ. Az palotát 427-ben emeltette király ban, a feltárt maradványokból ítélve nagy épület lehetett, mintegy 620×622 méter alapterületű. A ' szerint számos erődöt épített; a sírokban talált falfestményekből ítélve fejlett érődépítési technikával rendelkeztek. Kihasználták a félsziget földrajzi jellegzetességeit és főként jól védhető hegyi erődítményeket emeltek, jóval korábban mint a környező koreai államok. Észak-Korea területén ma is megtalálhatóak a és a erődök maradványai. Kínában csaknem száz erőd maradványai vannak elszórva és Liaoning tartományokban. Számos sír maradt fenn, melyek őrzik a építészet sajátosságait. Kezdetben a sírokat hatalmas, egymásra pakolt kőtáblákból építették fel. Ennek egyik példája „A tábornok sírja” (; 장군총, 將軍塚), mely 12 méter magas. Később a sírhalom-építésre váltottak: a kőtáblákból emelt sírkamra fölé földből dombot emeltek. Ezeket könnyű volt kirabolni, ezért gyakorlatilag alig maradtak fenn emlékek a sírok belsejéből. ## Vitatott kínai források 2002-ben történelmi vita bontakozott ki Kína és Dél-Korea között kapcsán. A Kínai Társadalomtudományi Akadémia (中国社会科学院), mely állami szerv, Kína hűbérállamának sorolta be, ami felháborodást keltett Dél-Koreában. A feszültség tovább fokozódott, amikor Kína az UNESCO Világörökségi programba jelölte a területén található korabeli sírokat, és a benyújtott dokumentumokban , azaz „kínai ” néven utalt az államra. További, államilag megrendelt kínai munkák is hasonlóképpen kezelik a kérdést: nem hajlandóak elismerni koreai voltát, kínai tartományként kezelik és kínainak tekintik a területén élt népeket. Emiatt a dél-koreai történészek azzal vádolták meg Kínát, hogy megpróbálják átírni a koreai történelmet. véleménye szerint a kínaiak állításai szembemennek a saját történeti írásaikkal, azaz a kínai dinasztiák eredeti feljegyzéseivel is. ## Emlékezete Észak-Korea felmenőjének tartja , az államalapítást propagandaokokból korábbra datálják, mint a történészek: egy 1964-es dolgozata alapján i. e. 277-re teszik. Ennek oka, hogy a Dél-Korea közvetlen felmenőjének tartott Sillánál korábbi időpontban kellett, hogy létrejöjjön a királyság, ez presztízskérdés Észak-Korea szemében. A mai Kína és Észak-Korea területén található -kori maradványok egy részét az UNESCO Világörökség-programjába is felvették Az ősi Kogurjo királyság fővárosai és sírhelyei valamint Kogurjo-síremlékek néven. ### Ábrázolása a filmművészetben A -kort számos filmben és televíziós sorozatban feldolgozták, például az 1962-ben, a KBS csatornán képernyőre került első dél-koreai történelmi televíziós sorozat, a ' (국토만리, 國土萬里) is ebben a korban játszódott. király legendás alakját is többször megörökítették, például a 2007-es The Legend vagy a 2011-es Gwanggaeto, The Great Conqueror című sorozatokban. A jelentős sikereket elért ' az államalapító legendát dolgozza fel. További, a korszakban játszódó ismert televíziós sorozatok: - ', 2006 - , 2009 - Invincible Lee Pyung Kang, 2009 - The Blade and Petal, 2013 Filmek: - Once Upon a Time in a Battlefield, 2003 - Battlefield Heroes'', 2011

Pannonhalmi Bencés Főapátság

A Pannonhalmi Bencés Főapátság 996-ban alapított és azóta is folyamatosan működő Szent Benedek-rendi monostor, Magyarország egyik kiemelkedő történelmi emlékhelye, egyházi és művészettörténeti központja. Győr-Moson-Sopron vármegyében, a Pannonhalmi járásban, Pannonhalma városban (régi nevén Győrszentmárton) található. Napjainkban is élő, mintegy negyven fős szerzetesközösség lakja, akik az ora et labora szellemében végzik a liturgiát, fogadják a lelkigyakorlatozókat, működtetik a bentlakásos gimnáziumot, kulturális munkát végeznek – könyvtár, levéltár, múzeum, könyvkiadó működtetésével, koncertek szervezésével –, valamint dolgoznak az apátság működésének anyagi megalapozásán is, többek között borászat, sörfőzde, gyógynövénykert fenntartásával és vendégek fogadásával. Pannonhalma mai elnevezése Kazinczy Ferenc költő és Guzmics Izidor bencés szerzetes levelezésében fordult elő először. A főapátság vonzereje és a környék természeti adottságai miatt a város Magyarország turisztikai térképén az egyik leglátogatottabb célpontnak számít, a település a turizmusra van berendezkedve. A fő turisztikai látnivaló, az „ezeréves apátság” nemcsak építészeti jelentőséggel bír, hanem sokoldalú kiállításaival és gyűjteményeivel kultúrtörténeti emlékeket tár a látogató elé. Turisztikai jelentősége miatt Pannonhalmán gyakran csak a Pannonhalmi Bencés Főapátságot értik. A főapátság látványos épületegyüttese a Bakony és a Kisalföld találkozásánál elterülő, közel 300 méter magas dombon, a Szent Márton-hegyen épült fel. A román stílusú altemplom és kerengő, valamint a gótikus bazilika az évszázadok során barokk és klasszicista stílusú épületrészekkel egészült ki, amelyek a főapátság mai arculatát meghatározzák. A 19. századi könyvtárterem 400 ezres gyűjteményében számos könyvritkaságot őriznek. Az egész épületegyüttest a magyar klasszicizmus egyik legismertebb alkotása, az 55 méter magas torony koronázza. ## Történelem A város eredeti neve Győrszentmárton volt, amely egy ősidők óta lakott hely, némely történetíró szerint Civitas Pannonia nevű római város helyén épült. Az első település a 10–11. században itt álló fejedelmi udvarház és annak Pándzsa-völgyi birtoka volt. A szállást, majd a falut 996-tól alakították ki, miután Géza fejedelem Csehországból behívott bencés szerzeteseket telepített le a dombon. I. István megerősítette a monostor jogait. Albeus mester, IV. Béla hiteles összeírója, akit a király Szent Márton monostor birtokainak összeírásával bízott meg, 1240 körül említi a falut e néven. Uros apát (1207-1243), a ma is álló templom építtetője visszaverte a mongolokat a monostor-erőd falai alól. A tatárjárás után a falu ismét benépesült. 1334-ben Károly Róbert a pannonhalmi apátot megerősíti az alsoki vásárjogában. A 14–15. század az első nagy felvirágzás ideje. Néhány szomszédos, életképtelenné lett birtok, szállás vagy falu csatlakozásával, illetve beolvasztásával megnőtt a határ, felduzzadt a lakosság és megjelent a szántóvető népesség, vele a telkes, sőt a majoros gazdálkodás is. Részben önállósult Felsok (a mai Váralja), de piac- és vásártere közös Alsokéval. A település a falu (villa) rangjára emelkedett, ekkor már volt temploma (1338) és plébániája, ami nevét a bazilika védőszentjéről kapta. Tolnai Máté apátsága idején Pannonhalma kiemelt helyet kapott a magyarországi bencés monostorok között, és 1514-ben főapátsággá vált, ám a török hódoltság másfél évszázada alatt a szerzeteseknek többször is el kellett menekülniük hosszabb-rövidebb időszakokra; az épületek megrongálódtak. Ezek többségét Sajghó Benedek főapátsága alatt állították helyre, illetve bővítették ki barokk stílusban. II\. József a rend működését 1786-ban beszüntette. A bencés rendet I. Ferenc 1802-ben állította vissza, amely az oktatást kapta elsődleges feladatául. A monostor fejlődésének fontosabb állomásai az egyes részek tárgyalásánál olvashatók. 1896-ban Magyarországon hét millenniumi emlékművet emeltek; ezek egyike Pannonhalmán áll. 1996 decemberében a főapátságot és környezetét a világörökség részévé nyilvánították. 2004 decemberében Magyar Örökség díjban részesült. ## Szervezet ### Apátok és főapátok Forrás (részben): ### Egyházközségek A Pannonhalmi Főapátság a kezdetek óta végzett lelkipásztori munkát, melyben közvetlenül a pápának volt alárendelve. Azaz a pannonhalmi apát, illetve főapát gondoskodott az apátság birtokain lévő lelkipásztori helyek (szerzetespap) plébánosokkal való betöltéséről. Ő végzett minden olyan feladatot, ami nem igényelt fölszentelt püspököt. Ez az állapot 1950-ben a rend működésének korlátozásával megváltozott, és a Pannonhalmi egyházmegye plébánosait a Győri egyházmegye vette át. A II. vatikáni zsinat után az egykori exempt egyházmegye exempt területi apátság lett. 1990 után a főapátság a Győri egyházmegyétől visszakapta plébániáit. Az egyházmegyék 1993. május 30-i rendezése óta a Pannonhalmi Területi Apátsághoz 15 egyházközség tartozik: Bakonybél, Bakonypéterd, Győr-Győrszentiván, Győr-Kismegyer, Győr-Ménfőcsanak, Győrasszonyfa, Lázi, Nyalka, Pannonhalma, Ravazd, Tarjánpuszta, Táp, Tápszentmiklós, Vének, Veszprémvarsány. A plébánosok részben helyben laknak, részben a többi rendtag segítségével a főapátságból látják el a pasztorációs feladatokat. A pannonhalmi bazilika lelkipásztori munkáját templomigazgató vezeti. A tihanyi perjelség látja el a Veszprémi főegyházmegyében a tihanyi és az aszófői plébániát. Az Esztergom-Budapesti főegyházmegyében a budapesti Szent Szabina-kápolnát, a Győri egyházmegyében a győri és a soproni bencés templomot szintén bencések vezetik. A pannonhalmi bencés közösség ma mintegy negyven tagot számlál. ## Tevékenységek A pannonhalmi bencések az ora et labora szellemében végzik a liturgiát, fogadják a lelkigyakorlatozókat, működtetik a bentlakásos gimnáziumot, kulturális munkát végeznek – könyvtár, levéltár, múzeum, könyvkiadó működtetésével, koncertek szervezésével –, valamint dolgoznak az apátság működésének anyagi megalapozásán is, többek között borászat, gyógynövénykert fenntartásával és vendégek fogadásával. ### Hitélet A bencés közösség életét az imádság, munka és lelki olvasmány hármasa határozza meg. Hangsúlyos szerepe van a liturgia végzésének: napjukat az imaórák liturgiája és az Eucharisztia liturgiája határozza meg. A szerzetesek életében nagy szerepe van a Szentírás olvasásának és az egyéni imádságnak is. Az apátság mintegy ötven éve fogad lelkigyakorlatozókat a húsvéti szent három nap ünneplésére. ### Intézmények #### Pannonhalmi Bencés Gimnázium és Szakkollégium A magyarországi bencés rend 1802 óta foglalkozik középiskolai oktatással és neveléssel; iskoláiban mindig is hangsúlyt helyezett a személyes törődésre és a magas színvonalú képzésre. Pannonhalma hazánk első, legősibb iskolája. Alapítása 996-ig követhető vissza, István király fiát, Imre herceget is itt oktatták. A gimnázium manapság az ország egyik vezető iskolája. A gimnáziumban egyházzenei szakiskolai oktatás is folyik, hozzá kollégium csatlakozik, mintegy 300 férőhellyel. #### Szociális otthonok Az apátság két szociális otthont is fenntart. ### Gazdálkodás Az apátság világi tevékenységei is a hagyományos bencés hagyományokat követik. A gazdálkodásból származó gyógynövényekből illóolaj, gyógytea és likőr lesz, a szőlőkből pedig misézéshez is alkalmas bort készítenek. Az utazók és zarándokok ellátásából fejlődött ki a mai vendéglátás, amely már főleg a turizmus kiszolgálására épül. A látogatókat a szálláshelyek mellett étterem, pince, sörfőzde, kávéház, valamint a helyi termékeket árusító boltok várják. #### Gyógynövénytermesztés és -feldolgozás A legismertebb pannonhalmi gyógynövény a levendula, amelyet mintegy 5,5 hektáros ültetvényen termesztenek. A leszüretelt növényből levendulaolajat és levendulavizet állítanak elő az apátság saját saját illóolaj-lepárló üzemében, ahol emellett más bencés monostorok vagy termelők gyógynövényeiből is készítenek illóolajat bérlepárlás keretében. A levendula mellett számos egyéb fűszer- és gyógynövényt termesztenek, ezeket különféle teakeverékek előállítására használják fel, valamint gyümölcspálinka alapú gyógynövénylikőröket készítenek belőlük a hagyományos recept alapján. A feldolgozás után hátramaradt növényi hulladékot egy modern biomassza fűtőműben égetik el, amellyel az apátság létesítményeinek távhőigényét is nagyrészt fedezni tudják. A fűtőmű 2009-ben épült fel mintegy 200 millió forint európai uniós támogatásból. A helyszín vezetett túra vagy egyeztetés után látogatható. #### Pannonhalmi Apátsági Pincészet A századokkal korábban kiteljesedett római szőlő- és borkultúrát a Dunántúlon a betelepített bencés szerzetesek élesztették újjá. Az apátságnak egészen az 1945 utáni államosításig saját borászata volt. Ezt a hagyományt felújítva a rendszerváltás után 2000 m2 alapterületű pincét és borházat építettek, és ebben 2003 őszén újraindították a borászatot. A szőlőt saját ültetvényeiken termelik. Ehhez egyrészt visszavásárolták a főapátság korábbi szőlőinek egy részét, másrészt új ültetvényeket telepítettek. A Pannonhalmi borvidék a Felső-Pannon borrégió része, ahol hagyományosan fehér szőlőket telepítenek. A főapátság szőlőiben egyrészt a hagyományos, helyi fajtákat: - olaszrizling, - ezerjó, - sárfehér, - bakator szüretelik, másrészt olyan, nemzetközi fajtákat, amelyek az itteni természeti adottságok alapján minőségi, üde fehérborokat adnak: - rajnai rizling, - sauvignon blanc, - tramini; harmadrészt olyan, nemzetközi fajtákat (közük vörösborszőlőket is), amelyeket ígéretesnek vélnek: - chardonnay, - pinot blanc, - pinot noir, - merlot, - cabernet franc. #### Viator Apátsági Étterem A Kosaras-dombon, a Fogadóépület szomszédságában nyílt meg 2010. májusában a Viator Apátsági Étterem. A hely alapítási szándéka szerint a pannonhalmi bencés szerzetesközösség gasztronómiai jelképe: egyszerre tradicionális és modern. Az étteremben kiemelt szerep jut a boroknak, a helyszín az apátsági borászat referenciaéttermének számít. Az épületben konferenciaterem is működik. 2014 nyarától az étterem által működik a az Apátsági Major Látogatóközpontban megnyitott Pausa Apátsági Kávéház is. #### Pannonhalmi Apátsági Sörfőzde A magyarországi bencések már a 11. században is foglalkoztak sörfőzéssel, a pannonhalmi sörfőzésről az 1200-as évekből származnak a legrégebbi írásos emlékek. Ennek ellenére csak 1701-ben nyílt meg az első sörfőzde, amikor a pannonhalmi főapát szerződést kötött a német Thomas Mennerrel annak működtetéséről. A szerzetesrendek feloszlatása után csak két évszázaddal később, 2016-ban merült fel a sörfőzés feltámasztásának ötlete. Több évnyi építkezés és a westvletereni apátságban tett tanulmányutat követően 2020. július 17-én nyílt meg az apátság sörfőzdéje a közeli Ravazdon, a főzőmester az egykori pannonhalmi diák, Tihanyi Fülöp lett. A főzde 4 fajta belga típusú sört állít elő, ezek a Blonde, Dubbel, Tripel és Quadrupel. #### Szent Jakab Ház és Erdei kápolna A Cseider-völgyben, az apátság közelében fekszik, szinte érintetlen természeti környezetben. Egy meglevő közösségi épület átépítésével és öt új épület megépítésével jött létre. Konferenciaterem, és ifjúsági szálláshely besorolással rendelkező vendégház működik benne. ## Az apátság kultúrtörténeti értékei ### A Szent Márton-bazilika A jelenleg álló épület az apátság harmadik temploma, amely korábbi épületek falmaradványait rejti magában. Az első épület felszentelését Szent István király 1002-ben kibocsátott adomány levele datálja. Ebben az oklevélben esik szó arról is, hogy az apátság építését István apja, a 997-ben meghalt Géza fejedelem kezdte el. E korai épületből a főhajót nyugati oldalon lezáró, félkörívű szentély jelenleg padlószint alatt lévő, mintegy 2 méter magas falmaradványa került elő 1994-ben. 1137-ben II. Béla király kancelláriájában állították ki azt az oklevelet, amely a pannonhalmi templom első újjáépítéséről számol be. Az utóbbi évek műemléki kutatásai mutatták ki a mai épület falaiban e 12. századi épület jelentős méretű maradványait. A főszentély északi fala mentén, és a déli mellékhajóban minden kétséget kizáróan 12. századi faldarabok találhatók. A déli mellékhajó oldalfala három korai ablak befalazott maradványát is őrzi. A jelenlegi, harmadik templom abszolút kronológiájának egyetlen biztos támpontja az ünnepélyes felszentelésről megemlékező, 1225-ben kiállított királyi oklevél, amelynek alapján az építés befejezését 1224-re szokták datálni. Az első műhely munkájának kell tartanunk az altemplom teljes épületét, a keleti szentély oldalfalait, valamint a három ablakkal és rózsaablakkal áttört zárófalát, a diadalív pilléreket a diadalívvel együtt, s végül a diadalív előtti pillérpár, megépítését. Az első műhely működését egységes tervezői és kőfaragói stílus, kiegyensúlyozott, homogén és világos téralkotás, egyöntetű és pazarlóan bőséges növényi díszítés jellemzi. Az első műhelyt követő második mestercsoport az északi mellékhajó boltozásával és három északi árkádpillér megépítésével foglalkozott. Nagy mértékben megőrizték az előző épület körítőfalait, s az új boltozatok támaszait belevésték abba. Az egységes korai gótikus levéldíszt heterogén díszítőkincs váltotta fel. A második műhely és a templomot befejező harmadik mestercsoport közötti nagyon rövid közjáték résztvevőjeként kell tekintenünk azokat a mestereket, akik a déli mellékhajó valószínűleg egyszer már teljesen lezárt keleti végét áttörték és ebben az irányban újabb szentélyszakaszt vagy apszist toldottak hozzá. E toldás a 15. század végén bekövetkezett átépítéskor elpusztult, egyértelmű nyomait a falpilléreken találjuk meg. Az eltérő vastagságú hengeres támaszokat íves kapcsolatokkal fűzték egymáshoz. A harmadik műhely tevékenykedése az építkezések utolsó néhány évére, már az 1220-as évekre esik. Ők építették meg a főhajó hatsüveges boltozatait, a két utolsó északi árkádpillért, a déli főhajópilléreket, a déli mellékhajónak az új árkádpillérekkel azonos tengelyű falpilléreit, a déli mellékhajó négysüveges boltozatait a már álló keleti szakasz kivételével, továbbá kifaragták és feltehetően a megtartott 12. századi fal létező kapunyílásaiba beépítették az új déli (Porta speciosa) és északi (Királykapu) kapuk bélletköveit. A harmadik műhely nemcsak a boltozat típusában alkotott a korábbi mesterek elképzelésétől gyökeresen eltérőt, hanem a pillérek alakját, szerkesztési módját is radikálisan megváltoztatta: a régies, „görögkereszt alaprajzú” formát, a hengeres pillérmag köré sugárirányban elrendezett, eltérő átmérőjű hengeres támaszok rendszerét dolgozta ki. A teherhordáshoz arányított, egyöntetű függőleges tagolásra törekvő, kötegelt pillérek az észak-francia gótikus építészet fejleményei. Megjelenésük alapvető stílusfordulatot jelez Pannonhalma építéstörténetében. Az új műhely munkába állása, az áttérés az új pillértípus tagolásrendjére az eldolgozási helyeknél, a pilléreken és a főhajó gádorfalain érhető tetten. Az új műhely épületszobrászati formakincse a klasszikus gótikus építészet észak-francia műhelyeiből ered. A pilléreket vájatolt felszínű, telt bimbós levelek díszítik, a bimbós levelek sorát helyenként naturalisztikus felfogású indadísszel egyesítve. A vezető mester a Porta speciosa tervezője lehetett. A kapu legépebb része, az archivolt levélsoros és áttört indás kitöltése a reimsi katedrális északi kereszthajókarjának zárófalán dolgozó kőfaragók munkáival mutat szoros rokonságot. A templomot 1870 és 1876 között Storno Ferenc vezetésével átépítették. A neogótikus és historizáló elemek közül többek között ekkor készültek a színes üvegablakok és a Szent Mártont ábrázoló nagy méretű rózsaablakot, a festett mennyezet és a faragott padok. Az eredeti gótikus templomhoz jobban hasonlító állapot helyreállításának előkészítése 1996-ban kezdődött meg. A szerzetesek a brit John Pawson építészt bízták meg a tervezéssel, a szerződést 2007-ben kötötték meg. A műemlékvédelemmel egyeztetve tervezték meg az új, minimalista belsőt, így eltávolították a szószéket, a szobrokat, a faragott padokat valamint a rózsaablakot, amelyeket aztán máshol állítottak ki. A 19. századi kőpadlót süttői mészkőre cserélték, a műemlékvédőkkel való kompromisszum keretében viszont megmaradtak az oldalsó üvegablakok, a baldachinos oltár, valamint a letompított színű mennyezeti freskók is. A teret modern és letisztult diófa bútorokkal egészítették ki, az egységes megjelenést pedig a fehér ónixból készült rózsaablak, szószék, szembemiséző oltár és a keresztelő medence tengelye adja meg. Az átépítés erősen megosztotta a közönséget, egyesek támogatták a letisztult és egyszerű, az eredetihez közelebb álló megjelenést, míg mások ellenezték a templom 19. századi megjelenésének túlzott eltávolítását. Az építőmunkálatok 2011 és 2012 között zajlottak, a bazilikát 2012. augusztus 27-én szentelték újra. ### Az altemplom A főhajó két szélén nyíló kapukon át megközelíthető altemplom hat oszlopon és konzolokon nyugvó keresztboltozatokkal fedett négyszögű tér. Keleti zárófalán három félköríves záródású ablak. Az oszlopok széles nyolcszögletű talplemezeken nyugszanak. A fejezeteket és a konzolokat tömött, bimbós levéldísz borítja. A nyugati boltszakaszokban a növényi ornamentikát emberfejekből összeállított figurális faragványok gazdagítják. A keleti boltszakaszban mindkét oldalfalba egy-egy fülke mélyül: az északi armarium fülke (könyvek és liturgikus eszközök tárolóhelye) a déli lavabo volt. A lejáratok között az altemplom nyugati falába mélyülő, vörös márvánnyal burkolt félkörös záródású ülőfülke, eredetileg bizonyosan apáti trónus volt, a hagyomány Szent István székének tartja. Az oldalfalakhoz tartozó, az altemplom boltozati rendszerével semmilyen összefüggésben nem lévő falpillérek valószínűleg a templomépítés közben megváltozott első tervének a tartozékai. Az altemplom ma látható román stílusú vörösmárvány lejárati kapui 1700 körül készültek alkalmazkodva a 13. századi Porta speciosa és a szintén e korból való refektórium kapu stílusához. Az altemplomban helyezték el Habsburg Ottó szívurnáját. ### A kerengő A bencés hagyományokat követő monostorelrendezésnek ma Magyarországon Pannonhalma az egyetlen épen maradt példája. A kerengő, a négyszögletes udvart körülvevő folyosó volt a monostor középpontja. Körülötte bonyolódott a monostor élete. Északi oldalán áll a templom. A keleti épületszárnyban lehetett a káptalanterem, ahol a monostor lakói az apát vezetésével imádkoztak és megbeszélték mindennapos dolgaikat. A déli oldalhoz csatlakozott az ebédlőterem. Az ebédlő mellett volt a melegedőszoba. (A középkori monostorokban nem fűtötték a lakószobákat.) A nyugati szárnyban műhelyek, írószobák (scriptorium) voltak. A hálóhelyiségeket az emeleten rendezték be. A kis udvarban virágokat, gyógynövényeket ültettek, ez volt a középkori monostor gyógyszertára, paradicsomkertnek Paradisumnak is nevezték. Az eredeti román stílusú kerengőt, mely a 13. században épült, ennek anyagait felhasználva Mátyás király korában, 1486-ban teljesen átépítették gótikus stílusban, ezt az évszámot az egyik sarokkő gótikus számjegyekkel is megőrizte. A kerengő ekkor nyerte el ma is látható formáját. Érdekes a boltozat bordázatának vonalvezetése és ezek kétszer vályúzott profilja, mely a 15. század negyvenes éveitől kezdve általános. Megtaláljuk a budai várpalota leletanyagában, Mátyás király visegrádi palotájának kerengőjében, a Margit-szigeti domonkos nővérek 1515-ben épült szentélyében. A monostor kerengőjének helyreállítása hozta felszínre a bazilika déli falán lévő falképet, a „VOLTO SANTO” Krisztus-képet, amelynek keletkezési ideje szintén a 14. századra tehető. A Porta speciosa bal oldalán található falfülke szintén a 15. század végéről való. Itt tartották a monostor könyveinek egy részét. A körbefutó folyosón olvasgatták ugyanis a szentatyák írásait, ahogy Szent Benedek azt Regulájában előírja. Külön érdekesség az oszlopok díszítése. Különböző növényi ábrázolásokat találhatunk meg többségében, melyek mindegyikének megvolt a maga szimbolikus jelentése. Vannak azonban emberfejekkel és egyéb szimbólumokkal kifejezett tanítás vagy erény. Ezek ugyanis szintén a körbe-körbe járkáló, elmélkedő szerzetes elmélyülését segítették. A kerengő északkeleti sarkában nyílik a Szent István-kápolna. A középkorban a betegek kápolnája állt itt. A XIX. századi restauráláskor teljesen átépítették, s akkor készült a két festett üvegablak is, melyeket Benczúr Gyula festményei alapján Róth Miksa készített. „Vajk megkeresztelkedése” és „Szent István felajánlja a koronát Szűz Máriának”. Ennek kapuzata, oltára, a kerengő ablakainak kőrácsai és a keresztút képei Storno Ferenc tervei alapján készültek. ### A porta speciosa A templom déli főkapuja (díszbejárat), amely a déli mellékhajóból lépcsőzet közbeiktatásával vezet a kerengőbe. Neve a jeruzsálemi Templom egyik kapujának nevére utal vissza. A név használatának első ismert, írott emléke a kapu 1700-ban történt felújításáról szóló egykorú feljegyzés. A templom elsősorban a szerzetesek számára épült, és nem az idesereglő zarándokoknak, s ezért van, hogy a templom „Szép kapu”-ja a kerengő fele nyílik és nem a külső térbe, a bástyára. A bélletfalak síkja előtt kiugró padkán öt-öt oszloppár áll közös talplemezű lábazatokon és egybefüggő ikeroszlopfőkkel lezárva. A törzsek anyaga vörös márvány, a lábazatoké szürke, a fejezeteké fehér mészkő. Az archivolt félkörös ívei váltakozva fehér mészkőből és vörös márványból készültek. Az ívek váltakozva geometrikus tagozásúak, illetve áttört faragású, növényi motívumokkal díszítettek. A kőlapra festett Szent Márton kép felső rétege az 1875-ben befejeződött restaurálás emléke, alatta hasonló témájú, 18. századi kép rejtőzik. A kapu összképét egyrészt a rendkívül ritka megoldást képviselő ikeroszlopos béllet, másrészt a színes és mesterségesen színezett, aranyozott építőkövek színpompás, gazdag fény-árnyék effektusokat egyesítő látványa határozza meg. A kapu tervezője az 1224-ben felszentelt templom déli mellékhajóját és főhajóját beboltozó műhelyhez tartozott. Az építmény típusa és a díszítmények stílusa a klasszikus gótikus művészet 1220 körüli emlékeivel (Chartres, Reims) áll közvetlen kapcsolatban. ### Az ebédlő A monostori ebédlőterem (refectorium) hajdani bejáratát emléktábla őrzi. Eredetileg a kerengőből nyílott és a déli szárnyat foglalta el. A monostor keleti szárnyában a XVII. században Sajghó Benedek emeltetett új ebédlőtermet. Az építőmestert Wittwer Mártonnak (Fráter Atanáznak) hívták. A belső tér szigorú szimmetriáját Davide Antonio Fossati svájci születésű velencei festőmester munkája is emeli. Mind az építész, mind a festőművész alkotása a barokk művészetet idézik. A terem keleti oldalát három hatalmas ablak töri át. A bejárati ajtó a nyugati fal középvonalában helyezkedik el. A téglalap alakú teret laposan ívelő boltozat fedi le. A termet igazából a festő alkotása emelte monumentális barokk alkotássá. Az ablakok között lévő súlyos pilliaszterekre stukkókeretes freskókat, a laposan ívelő boltozatra kupolaszerűen öblös mennyezetet festett. Az ovális kupolát bábos korláttal szegélyezte, a kupola tetejét megnyitotta. A nyitott tetejű kupolán keresztül beáramló felhők közt Szent István királyt festette meg, előtte erőteljes mozgalmassággal megfestett angyalok emelik a magyar koronát. Az ebédlő valamennyi képe valamilyen módon az étkezéssel kapcsolatos: Krisztus a kereszten, mikor epével kínálják, Krisztus megkísértése, mikor a Sátán azt mondja neki, hogy a köveket változtassa kenyérré, és abból egyen. A következő képek ószövetségi jeleneteket idéznek: Dániel próféta az oroszlánok vermében, mikor Habakuk próféta ételt visz neki; Baltazár király lakomája, mikor a falon titokzatos írás jelent meg, s „azon az éjjelen megöletett a kaldeus Baltazár király”. Ezután ismét egy újszövetségi jelenet következik: Heródes Antipász fejedelem lakomája, amikor is Salomé közeledik feléje Keresztelő Szent János fejével. Az utolsó nagy kép pedig Szent Benedeket ábrázolja a vicovaroi monostor ebédlőjében: a romlott szerzetesek meg akarják mérgezni apátjukat. A terem négy sarkában a négy evangélista, az ablakok feletti stukkókeretekben pedig a rend jótevőit – Szent Lászlót, Szent Imrét, II. Endrét, II. Ulászlót, Ferdinándot –, továbbá bencés főpapokat – Adalbertet, Gellértet, Anasztázt, Mórt és Bonifácot festette meg Fossati. Az ablakfülkékben stukkókeretes emblémákat láthatunk feliratokkal, melyek a szerzeteséletre utalnak: a Nap napórával: „Megszabja és megtartja a törvényt”; egy anyasas repülésre készteti lusta fiókáit: „Gyűlöli a tétleneket.”; egy másik képen egy tükröt láthatunk: „Mindenkinek megadja a magáét.”; egy ferde oszlop képe: „Ami nem egyenes, megdől.”; szarvasok úsznak keresztül szorosan egymáshoz zárkózva a megáradt folyón: „Az egyetértők útja biztonságos”; karikára fűzött kulcsok: „Nem értünk mindnyájan mindenhez.”; kalitkában ülő madár, melyre kintről leselkedik a sas: „A monostor biztos menedéket ad.”; szétpattant abroncsú hordó: „A szabadosság elveszejt.” A déli fal egyik emblémáján magas pálmákat látunk: „Hogy az ég felé törjenek.”; a másikon szorgoskodó méhek tanítanak: „A munka zsengéje az oltáré.” a nyulat kergető kutya: „Nem magának, hanem az urának.”. A nyugati fal festett ablakában egy elszabadult ló rohan a szakadék felé: „Hiába rángatod már a megeresztett gyeplőt.”; a tékozló fiú mostoha sorsa: „A tékozló a moslék mellett.”. Az északi festett ablakon a vezérdaru „Példát ad a fáradalmak elviselésére.” Mivel az ebédlőterem ma is használatban van, turisták nem látogathatják! ### A könyvtár Kelet-nyugati tájolású, hosszanti elrendezésű, hossz és keresztszárnyból álló négyszintes épület három rizalitra osztott homlokzattal. Nyugat felől a középső rizalit masszív alapépítményének falát három kis méretű félkörös ablak töri át. A középrizalit efölött kéttengelyes. A nagy ablakokkal és vakablakokkal tagolt felső szintjeit ion pilasztereken nyugvó szobordíszes timpanon zárja le. A timpanonban a tudományt és művészeteket megszemélyesítő allegorikus szoborcsoport. Az oldalrizolitok egytengelyesek. A hosszanti szárny keleti végéhez kapcsolódó keresztszárny keleti és déli fala a monostor épületeihez ízesül. Belső terei szintenként eltérő osztásúak. Az alépítményben rejlő, a hosszanti szárny alapterületével egyező, négyhajós, pilléres, csehsüveg boltozatos csarnok jelenleg kiállítótér. Fölötte az épület teljes alapterületével egyező tér könyvraktár. Efölött az épület közepén húzódó két színt magasságú nagyterem közvetlen megvilágítását a homlokfal négy ablakán keresztül kapja. Könyvesszekrényekkel fedett falai mellett korinthoszi oszlopok által hordozott erkély fut körbe. A hosszanti teremhez kelet felől tágas félkörívvel kapcsolódó keresztszárny felépítse hasonló a hosszanti teremhez. Két fázisban épült 1824 és 1827 illetve 1833 és 1835 között. Első építésze Joseph Franz Engel (1776 k.–1827), aki korábban a Lichtenstein hercegek udvari építészeként, később a francia Charles Moreau magyarországi építésvezetőjeként működött. Munkái, mindenekelőtt a váli Ürményi mauzóleum mutatja, hogy milyen nagy hatással volt rá a tiszta geometrikus formákat kedvelő francia forradalmi építészet. A könyvtár tervét is magába foglaló 1824-es terv az egész apátság képének átformálását célozta. 1827-ben bekövetkezett haláláig azonban csak a középkori erődfal északnyugati saroktornyának helyén emelt könyvtár készült el. Az épület első változatában csupán a hosszanti nagyteremből és az azt kísérő földszinti mellékterekből állt. 1833-ban a rend úgy döntött, hogy ezt a szűkösnek bizonyult könyvtárat kibővítteti. A bővítés tervezésével az esztergomi főszékesegyházon is működő Packh János (1796–1839) építészt bízták meg, akinek kiváló képességeiről a templom új tornyának építésekor már meggyőződhettek. Packh az oldaltermek fölé emeletet húzott, s kelet felé, ovális alaprajzú, tágas keresztszárnnyal toldotta meg az épületet. A részletekben a már fennálló részekhez kívánt igazodni: a karzatot támasztó oszlopsort pasztell-szürke műmárvánnyal borította, korinthoszi fejezeteiket bearanyoztatta. Az architektonikus elemek színharmóniáját szerencsésen folytatja az ajtók és könyvszekrények meleg cseresznyefa furnírozása. A nagyterem festészeti dísze az első terv részét alkotja. A mennyezet lapos ívű dongájára Engel ajánlására Josef Klieber (1773–1850) a bécsi Képzőművészeti Akadémia Graveurschule-igazgatója Minerva képét festette. A szobrászi tevékenységről jobban ismert Klieber műve az a két, 1828-ban készült királyszobor is (Szent István és I. Ferenc), amelyeket előbb a nagyterem végében, majd 1835 után az új keresztszárnyban állították fel. Az évszázadok során a monostor könyvállománya lassan növekedett, bár a török idők viharaiban nemegyszer a megsemmisülés fenyegette. A 17. század közepére némileg rendeződtek a viszonyok, s a nyugodtabb idők eredménye: az 1658. évből fennmaradt nagy inventárium (leltár). #### Helytörténeti-régészeti kiállítás (a könyvtár előterében) Az itt elhelyezett vitrinekben a településen és annak környékén talált tárgyi emlékeket állították ki. A leletek többsége a kő-, bronz és vaskorból, a római korból, a népvándorlás idejéből és a török korból származik. Híresek az oklevélmásolatok, melyek közül az egyik az 1001-ből származó pannonhalmi alapítólevél másolata az alapító I. István király aláírásával (Stephanus Rex). 1086-ban Szent László király parancsára összeírták az apátság javait, majd 1230 körül jogbiztosító célzattal Szent István alapítólevelét szinte a felismerhetetlenségig átdolgozták. A másik oklevélmásolat az 1055-ös tihanyi alapítólevél fotokópiája. ### A levéltár A monostor levéltárában elhelyezett első irat István királynak a Pannonhalma kiváltságait és birtokait írásba foglaló díszes oklevele volt, melyben apjának, Géza fejedelemnek a monostor számára juttatott adományait rögzítették a szerzetesek. Évszázadok során egyre csak gyarapodtak a főúri adományokról szóló levelek, s az azokról szóló királyi megerősítő iratok. Kiváltságos egyházjogi helyzetüket a pápai kancellária foglalta írásba, míg III. Béla korában maga a monostor is hiteleshely lett. Az okleveleket az úgynevezett „camerad ecclesiac”-ban tárolták faládákban a kerengőből nyíló szobácskában. Uros (Oros) apát – felismerve az írásbeliség rendkívüli jelentőségét – a legfontosabb leveleket lemásoltatta, s azokat a királyi kancelláriával hitelesítette. 1217-1240 között bőrhártyalapokból egybefűzött könyvbe másoltatta a monostor okleveleit. A monostor írásaiból a háborúk, tűzvészek és menekülések idején is csupán néhány példány tűnt el a vörös bőrbe kötött „Liber Rubernek”-nek nevezett könyvből. Annál is inkább nevezetesek ezek a vörös könyvek, mivel az Árpádok korából egyetlenegy hasonló királyi chartularium sem maradt fenn. Az írnokok 39 királyi és pápai levelet másoltak le. A történelmi viszontagságok során az oklevél értékes anyagát elmentették. A török veszély elől Tolnay főapát Tarcsay Albert szentmártoni kereskedő birtokán találtak menedéket a levéltári anyagok, így azok 1558-ban hiánytalanul kerültek vissza eredeti helyükre. 1594-ben Himmelreich kormányzó Győrbe menekítette az iratokat. Ez alkalommal sajnos több levéltári anyag tűnt el, vagy sérült meg. Később a győri apátúr házban – a mai Xántus János Múzeumban – egy nagy szekrényben őrizték az újra összeszedett levéltári anyagot. Az újabb török veszedelem elől a skót szerzetesek nyújtottak menedéket az iratoknak Bécsben. 1722-1723 után Mária Terézia rendelkezésére az országos és a rendi levéltár okmányait gondosan különválasztották, s a levéltárat a sekrestye melletti helységben helyezték el. Itt maradt a levéltári anyag egészen 1787-ig, amikor is – a rend feloszlatását követően – Budára szállították azt. 1803 áprilisában – a rend visszaállítását követően – a levéltári kincsek is visszakerültek a monostorba. Rendezését a nagy műveltségű Czinár Mór Pál végezte az 1840-es években. A rendi levéltárban öt XI., huszonnégy XII., kétszáznegyvenhét XIII. és háromezer-hétszázhuszonegy XIV. századi oklevelet őriznek. A levéltár legrégebbi írása Pannonhalma 1001-es privilegiális oklevele. Ebben írásba foglalták, hogy a Géza fejedelem által megkezdett építkezést István király befejezte, s ugyanazon kiváltságokkal ruházta fel, amelyekkel a pápák a montecassinói apátságot, továbbá a monostor megkapta Koppány egykori birtokainak a tizedeit. A levéltár talán leghíresebb okmányát, a tihanyi apátság alapítólevelét, I. András király íratta 1055-ben. Ez az irat a legrégebbi magyar nyelvű írásos nyelvemlék, így a levéltár egyik legértékesebb és legjelentősebb darabjának számít. A levéltár a benne található rendkívül értékes anyagok miatt nem látogatható! ### Helyszíni művészeti és tudományos gyűjtemények - A Képtár A kiállított kb. 30 festmény között holland és flamand, olasz, spanyol, francia, német és osztrák művészek alkotásai láthatók. A gyűjtemény leghíresebb darabja a németalföldi David Teniers „Brüsszeli búcsú” című festménye. A magyar művészetet Barabás Miklós, Donát János és Jakobey Károly portréi képviselik. \*A képtárat, amely ma mintegy 200 festményt és szobrot mondhat magáénak 1833-ban Kovács Tamás főapát alapította. - A metszettár főként XVII-XVIII. századi augsburgi és bécsi mesterek munkáit őrzi (3000 lap). Értékes építéstörténeti dokumentumok az itt őrzött több száz éves építészeti tervrajzok. - A numizmatikai gyűjtemény 25 000 darabot számlál. A magyar pénzérmék mellett jelentős római kori éremanyaggal is rendelkezik. Ezek egy része az apátság közelében felszínre került régészeti lelet. - A kincstár az első magyar szerzetesi templom felszerelésének gazdagságát egy XI. század végén feljegyzett inventáriumból ismerjük. Az oklevélben felsorolt arany kelyhek, feszületek, ezüst gyertyatartók és füstölők, jól felszerelt és gazdag templomról tanúskodnak. Az apátság többszöri pusztulása, nem utolsósorban az 1786-os feloszlatás következtében ebből a kora középkori kincstárból ma semmit sem ismerünk. A jelenlegi kincstár legbecsesebb darabjai, a magyar királyi koronázó palást 1613-ban készült másolata és két XVII. századi, ronde bosse zománcos szobrocskákkal díszített ereklyetartó, Mária Terézia királynő ajándékaként kerültek Pannonhalmára. Jelentős művészi értéket képviselnek a XVIII. századi oltárfelszerelések, monstranciák, ornátusok is. - A régiségtár a XIX. század vége óta módszeres régészeti kutatások és alkalmi leletmentések eredményeként összegyűlt régiségtár jelentős részét római kori kőemlékek, fémtárgyak és kerámiatöredékek alkotják, amelyek a Pannonhalma környékének provinciális római kultúráját dokumentálják. Ugyancsak a régiségtárban őrzik az építkezések és műemléki épületkutatások alkalmával előkerült középkori kőfaragványokat és padlótéglákat is. ### Boldogasszony-kápolna és temető A barokk, észak-dél tengelyű egyhajós temetőkápolnát és kriptát a szomszédos dombon építtette Göncz Celesztin 1714-től; eredetileg az apátság környékén élő, nem magyar anyanyelvű lakosság plébániatemplomának. 1724 óta a kápolna alatti kripta a szerzetesek temetkező helye. A kápolna szép barokk berendezését Sajghó Benedek (1722-1768) főapátsága idején létesítették. XVIII. századi orgonája klasszicista. Főoltárának képe Szűz Mária mennybemenetelét ábrázolja. Az épületet 1865-ben újították meg, romantikus stílusban. ### Millenniumi Emlékmű A honfoglalás millenniumi ünnepségei alkalmára – a hét honfoglaló magyar törzs emlékére – az ország területén hét emlékhelyet létesítettek, az egyiket Pannonhalmán. A helyszínen addig álló kálváriát áthelyezték. A kápolnaszerű kerek építmény alapkőletétele 1896-ban, felavatása pedig 1897-ben történt. A belső díszítő falfestményeket Lotz Károly tanítványai készítették. Az építményt 1937-38-ban felújították, ekkor nyerte el mai formáját. A portikuszt és a timpanont díszítő szobrokat Bezerédi Gyula alkotta, s ekkor készült a körfal keleti részén Aba-Novák Vilmos szentistváni államalapítást szimbolizáló szekkója (la secco) is (amit a művész közbejött halála miatt mások fejeztek be). Az építmény és falkép ma az 1996-os felújítás eredménye. ### Arborétum Története egészen az apátság alapításáig nyúlik vissza, ezért az első magyar történeti kertnek is tekinthető. 1830-ban már 80 fa- és cserjefaj volt található az arborétumban, amelynek angolkert jellegét az 1840-es években Szeder Fábián alakította ki. Az arborétumban több száz fa- és cserjefaj, valamint több több gyógynövény nő, és köztük más, különleges, az országban csak kevés helyen előforduló fajok, illetve fajták is. Madártanilag is értékes terület, főleg a sokféle énekesmadár miatt. Az arborétum 25,61 hektáros területét 1963-ban természetvédelmi területté nyilvánították, amely a Fertő–Hanság Nemzeti Park Igazgatóságának felügyelete alá tartozik. ## Galéria

Kóma (orvostudomány)

Orvosilag a kóma (ógörög: κῶμα koma = mély álom) olyan eszméletlen állapot, amely hat óránál tovább tart, a páciens érzéketlen, vagy inadekvátan reagál a fájdalom-, fény- és hangingerekre, hiányzik nála a normális alvás-ébrenlét váltakozása, és nem képes akaratlagos cselekvéseket elindítani. A kómában lévő egyén jellemzésére a komatózus kifejezés használatos. Ugyanakkor a glasgow-i kómaskála-beosztás (Glasgow Coma Scale) szerint már a zavaros tudatú személyt is úgy kell tekinteni, hogy a kóma legenyhébb stádiumában van. A kóma számos körülmény hatására létrejöhet, beleértve a mérgezéseket (drogtúladagolás, az előírt gyógyszerek vagy gyógyhatású készítmények túladagolása vagy helytelen használata), az anyagcserezavarokat, a központi idegrendszer betegségeit, az olyan akut neurológiai károsodásokat, mint az agyi érkatasztrófa és az agysérv, a hipoxia, hipotermia, hipoglikémia, vagy a traumás károsodásokat, mint a fejsérülések közlekedési balesetekben. Szándékosan is előidézhető olyan gyógyszerekkel, amelyek az agy védelmét szolgálják agykárosodások után, vagy erős fájdalomcsillapítókkal, amelyeket a páciensnek sérülések és betegségek gyógyulási szakaszában adagolnak a nagyon erős fájdalom csökkentésére vagy kiiktatására. ## Okai A kóma számos körülmény hatására létrejöhet, beleértve a mérgezéseket (ami lehet drogtúladagolás, az előírt gyógyszerek vagy gyógyhatású készítmények túladagolása, vagy helytelen használata), anyagcserezavarok, a központi idegrendszer betegségei, akut neurológiai károsodások, mint az agyi érkatasztrófa vagy az agysérv, a hipoxia, hipotermia, hipoglikémia vagy a traumás károsodások, mint a fejsérülések közlekedési balesetekben. Szándékosan is előidézhető olyan gyógyszerekkel, amelyek az agy védelmét szolgálják agykárosodások után, vagy erőteljes fájdalomcsillapítástól, amelyeket a páciensnek sérülések vagy betegségek gyógyulási szakaszában adagolnak a nagyon erős fájdalom csökkentésére/kiiktatására. Ahhoz, hogy a páciens öntudata megmaradjon, két fontos idegrendszeri képződménynek kell kifogástalanul működnie. Az egyik az agykéreg, ami az agy külső rétegét képező szürkeállomány, és egy másik, az agytörzsben elhelyezkedő sajátos szerkezetű és működésű állomány, a hálózatos állomány (formatio reticularis), ami sok egyéb funkciója mellett reticularis aktiváló rendszerként (RAS; vagy felszálló reticuláris aktiváló rendszerként ARAS) működik. A kettő közül az egyiknek vagy mindkettőnek a károsodása elegendő ahhoz, hogy a páciens kómába essen. Az emberi agykéreg egy tömött, folytonos „szürke állományból” áll, amelyet a neuronok sejttestei alkotnak, amelyekből eredő axonjaik és azok velőshüvelyei képezik a „fehér állományt”. Az agykéreg felelős a külvilág tudatos érzékeléséért a talamuszban átkapcsolódó érző pályákon beérkező érzetek feldolgozásával, és ami a legfontosabb, közvetve vagy közvetlenül valamennyi idegműködés irányításáért az egyszerű reflexektől a komplex gondolkodásig. A retikuláris aktiváló rendszer (RAS) ugyanakkor egy egyszerűbb képződmény az agytörzsben, amelynek anatómiai alapja a hálózatos állomány (formatio reticularis) (FR), amelynek működése alapvető szerepet játszik az ébrenléti állapot (aurosal) valamint az alvás-ébrenléti állapot közötti átmenetekben. A retikuláris aktiváló rendszer (RAS) a formatio reticularisnak arról a szerepéről kapta a nevét, amelyet az a rendszer stimulációjában/ingerlésében játszik. Ebből következően mindkét oldali agykéreg, valamint retikuláris aktiváló rendszer (RAS) épségét vizsgálni kell a komatózus pácienseken. ## Jelek és tünetek Általában azok a páciensek, akik képtelenek arra, hogy akaratlagosan kinyissák a szemüket, nem rendelkeznek alvás-ébrenléti ciklussal, és nem reagálnak még az erős, sőt a fájdalmas tapintási ingerekre sem, vagy a szóbeli ingerekre, és a Glasgow-i kóma skála szerint a 3-tól 8-as fokozatok tartományában vannak, kómában lévőknek tekintendők. Embereknél a kóma a károsító behatás utáni válaszreakcióként alakulhat ki, mely állapot azzal, hogy a testi funkciók szünetelnek, esélyt ad a szervezetnek arra, hogy gyógyuljanak a legközvetlenebb károsodások következményei, így mindenekelőtt – ha egyáltalán ez bekövetkezik – megszűnjön az eszméletlen állapot. Így tehát egy olyan kompenzatórikus állapot lehet, amelyben a szervezet energiáinak végletes mértékű felhasználása nem tekinthető feleslegesnek és haszontalannak. A kóma súlyosságának foka és bekövetkeztének módja a kiváltó októl függ. Így például a súlyos hipoglikémia (alacsony vércukorszint) vagy a hiperkapnia (magas szén-dioxid szint a vérben) kezdetben enyhe nyugtalanságot és zavartságot okoz, de az állapot folyamatosan tovább romolva az éberség tompulásához, stuporhoz, és végül teljes eszméletlenséghez vezet. Ezzel szemben a komoly traumás agykárosodás vagy a subarachnoideális vérzés következtében létrejövő kóma bekövetkezése azonnali is lehet. A bekövetkezés módja tehát jelezheti a kóma okának természetét. ## Diagnózis és leletek A kóma diagnózisa egyszerű, viszont a hátterében lévő kórfolyamatok kiderítése gyakran igen sok problémával járhat. A komatózus páciens kezelésében elsődleges fontosságú a beteg állapotának stabilizálása a sürgősségi ellátás alapvető ABC-jének követésével (légútbiztosítás, légzés és keringés rendezése). Amikor már a kómában lévő személy állapota stabil, megkezdődhetnek a háttérben álló kórfolyamatok diagnosztizálását szolgáló vizsgálatok. A vizsgálati eljárásokhoz tartoznak az általános fizikális vizsgálatok és a modern rutin képalkotó eljárások, mint a komputertomográfia (CAT), a mágnesesrezonancia-képalkotás (MRI) stb., a speciális vizsgálatok (elektrokardiográfia, EKG) stb., illetve más célzott vizsgálatok a meglévő rendelkezésre álló lehetőségek kihasználásával. ## Elsődleges állapotfelmérés és megítélés A kómás állapotban lévő páciens kezdeti állapotfelmérésében általánosan használt a tudatállapot szintjének meghatározása a beteg spontán kifejtett tevékenységei, a hangingerekre („Hallja, amit mondok?”) és a fájdalomingerekre való reagálása alapján. Ez az eljárás (angolul, AVPU: alert, vocal stimuli, painful stimuli, unresponsive scale), azaz éberség, hangingerek, fájdalomingerek, reakcióhiány szerinti fokozatbeosztás. A kidolgozottabb fokozatbeosztások, mint amilyen a Glasgow kóma skála, mérik az egyén olyan reakcióit, amin olyan jellemzők szerepelnek , mint pl. a szem nyitása, a mozgás, a szóbeli válasz gyorsasága. A Glasgow-i kóma skála így jól jelzi az agykárosodás mértékét a 3-as fokozattól (súlyos agykárosodás) a 15-ös fokozatig (ami nem létező, vagy enyhe agykárosodást jelez). Mindezek mellett a mély öntudatlansági állapot a fulladás (asphyxia) veszélyével is jár, mivel csökken az arcizmok és a mellizmok idegi ellenőrzése. Ezekből következően, ha egy kómás beteg kerül kórházi/klinikai felvételre, jellemzően az ellátás a légutak biztosításával kezdődik. Ha a fulladás veszélyének kockázata nagy, az ellátó orvosok különböző beavatkozási lehetőségeket/eszközöket választhatnak. A légzés biztosítása történhet a szájüreg, vagy az orrüreg felől bevezetett szondákon keresztül, vagy a súlyosabb esetekben a légcsőbe behelyezett speciális eszközön (tubuson; intubatio) át. ### A fizikális vizsgálat leletei A dekortikációs testhelyzet a vörös mag szintjében vagy az afölött bekövetkezett sérülésre (lézióra) utal. Ez a testhelyzet jellemző a felső agytörzs, vagy az agykéreg károsodására. A másik változat, a decerebrációs testhelyzet az ábrán nem szerepel. A fizikális vizsgálat kritikus fontosságú a beteg állapotának stabilizálása után. Ebbe bele kell tartoznia az életjelek vizsgálatának, egy nagyon fontos része ennek a beteg légzésének (légzéstípusának), testmozgásának (ha van egyáltalán) és testtartásának megfigyelése. Ugyancsak hozzátartozik az agytörzs és az agykéreg funkcióinak értékelése olyan speciális reflextevékenységek vizsgálatán keresztül, mint az oculoencephalicus reflex (a fej gyors elmozdulásakor a szem mozgása ettől elmarad, és csak lassabban áll be a fej új helyzetének megfelelő állásba); kómás állapotban a szem helyzete passzívan követi a fej mindenkori mozgásait: („babaszem” tünet), a tüsszentési reflex, az oculovestibuláris reflex (ez a reflex biztosítja, hogy a tekintet rögzül a megfigyelt tárgyon a fej mozgásai mellett is) tesztje (hideg kalorikus teszt) cornealis reflex és garatreflex. A medicinában az életjelenségek a következők: a testhőmérséklet (rektálisan mérve a legpontosabb), a vérnyomás, a szívritmus (pulzus), a légzési ráta és az oxigéntelítettség (oxygen saturatio). Ezeket az életfunkciókat viszonylag gyorsan meg lehet határozni annak érdekében, hogy betekintést nyerjünk a páciens anyagcseréjébe, testfolyadékainak állapotába, szívműködésébe, érrendszerének épségébe és szöveteinek oxigenizációjába. A légzési formát (a légzési ritmust) igen fontos megfigyelni és nyomon követni a komatózus pácienseknél. Néhány sajátos légzéstípus jellemzője lehet az állapotnak. Ilyen többek között a Cheyene-Stokes légzés, amelyben a fokozatosan felfokozódó (hiperventilációs), majd csökkenő légzés, és a légzéskimaradás (apnoe) szakaszai váltakoznak egymással. Ez egy veszélyes légzésforma, amely gyakran kíséri az agytörzs feszülése által okozott agysérvesedést, a kiterjedt kérgi sérüléseket, vagy az agytörzsi károsodásokat. Egy másik légzési forma az apneuziás légzés, amelyet a belégzés hirtelen szünetei jellemeznek, a híd (pons) sérüléseinél fordul elő. Az ataxiás légzés szabálytalan, a nyúltvelő (medulla oblongata) sérülése okozza. A következő lépés a testtartás vizsgálata. Ez a páciens testhelyzetének általános megfigyelését foglalja magába. Gyakran figyelhető meg két jellemző testhelyzet a komatózus pácienseknél. A dekortikációs testtartásnál a páciens karjai könyökben behajlított, a felső végtagok testhez közelített (addukciós) helyzetben vannak, míg mindkét láb extenzióban van. A decerebrációs testhelyzetre jellemző a lábak hasonlóan feszített (extendált) állapota, de a karok is feszítettek könyökben. A testtartás megfigyelése alapvető fontosságú, mivel a központi idegrendszer károsodásának helyét jelzi. A dekortikációs testhelyzet arra utal, hogy a károsodás a vörös mag (nucleus ruber) fölött van, a decerebrációs testtartás/testhelyzet pedig arra, hogy a károsodás a vörös mag szintjében, vagy alatta található. Az elnevezésből az következik, hogy a dekortikációs károsodás az agykéreghez, a decerebrációs pedig az agytörzshöz van közelebb. Az oculoencephalikus reflex (másként „babaszem tünet”) vizsgálata az agytörzs megőrzöttségének megítélésére szolgál. A páciens szemhéját óvatosan megemelik a szaruhártya (cornea) láthatóvá tétele céljából. Ezután a páciens fejét balra fordítják, annak megfigyelésére, hogy szeme kitér-e jobbra, majd ugyanezt megismétlik az ellenkező oldal felé is. Ha a páciens szeme a fej forgásával ellentétes oldal felé kitér, az azt mutatja, hogy agytörzse ép. Ha ez a kitérés valamelyik oldal felé elmarad, az viszont az agytörzs adott oldalának károsodására, vagy teljes kiesésére utal. Azon speciális esetekben, amikor az egyik szem kitér, míg a másik oldali nem, általában belső hosszanti idegköteg (fasciculus longitudinalis medialis) (FLM) károsodására lehet következtetni. A kalorikus reflex vizsgálata ugyancsak a kérgi és agytörzsi működések vizsgálatára szolgál. Ehhez a páciens egyik hallójáratába hideg vizet fecskendeznek, miközben megfigyelik a páciens szemmozgását. Ha a páciens szeme lassan kitér a befecskendezett oldal irányába, az azt mutatja, hogy az agytörzs ép. Ha a kitérés elmarad, az az agytörzs adott oldali károsodására utal. Az agykéreg felelős a szem kitért állapotából való gyors ellenmozgásáért, ami gyakran megfigyelhető olyan pácienseknél, akik tudatuknál vannak, de letargiásak. A fizikális vizsgálat fontos része az agyidegek vizsgálata. A páciens eszméletlen állapotának következtében ez csak az agyidegek egy korlátozott számánál végezhető el. A vizsgálható agyidegek a következőek: látóideg (Nervus opticus) [II.], közös szemmozgató ideg (Nervus oculomotorius) [III.], háromosztatú ideg (Nervus trigeminus) [V.], arcideg (Nervus facialis) [VII.], valamint a nyelv-garat ideg (Nervus glossopharyngeus) [IX.] és a bolygóideg (Nervus vagus) [X.]. A hányási reflex segít a nyelv-garat ideg (Nervus glossopharyngeus) [IX.] és a bolygóideg (Nervus vagus) [X.] működésének vizsgálatában. A pupilla fényreakciója fontos, mivel intakt recehártyára (retina) és látóidegre (Nervus opticus) [II.] utal. Ha a pupilla fényre reagál, az azt is mutatja, hogy a közös szemmozgató ideg (Nervus oculomotorius) [III.] (vagy legalábbis annak paraszimpatikus rostjai) épek. A corneális reflex segíti az arcideg (Nervus facialis) [VII.] és a háromosztatú ideg (Nervus trigeminus) [V.] épségének vizsgálatát, míg utóbbi ideg első ága (háromosztatú ideg (Nervus trigeminus/Nervus ophtalmicus) [V/1.]) a reflex afferens szárát képezi, az arcideg (Nervus facialis) [VII.] tartalmazza az efferens szárat, és mozgatóan beidegzi a körkörös szemhéjzáró izmot (musculus orbicularis oculi), ami zárja a szemrést. A pupilla vizsgálata gyakran döntő jelentőségű része a komatózus páciens vizsgálatának, mivel információval szolgálhat a kóma okáról. A következő táblázat annak összefoglalását adja, hogy melyek lehetnek a pupilla vizsgálatának leletei, és azok hogyan értelmezhetők: ### Leképzés és a speciális tesztek eredményei A leképzés alapvetően az agy számítógépes tomográfiáján (CAT vagy CT) vagy MRI (mágneses magrezonancia képalkotás) vizsgálaton alapszik, és annak céljából végzik, hogy megállapítsák a kóma specifikus okait, mint pl. agyi érkatasztrófát vagy agysérvet. A speciális vizsgálatok, így az EEG szintén sokat mondhatnak az agykéreg aktivitásának szintjéről, a görcskészség meglétéről, és fontos eszközök állnak rendelkezésre nem csupán az agykérgi aktivitás megítélésére, de a páciens felébredésének valószínűségét illetően is. Az autonóm idegrendszer által irányított válaszreakciók, mint pl. a bőr vezetőképességének változásai további információkat szolgáltathatnak a páciens emocionális folyamatairól. ### Kórelőzmény/Anamnézis Bármilyen neurológiai állapot diagnosztizálásában alapvető fontosságú a kórelőzmény/anamnézis felvétele és a vizsgálat. A kórelőzmény felvétele kiterjed a családra, a barátokra, valamint az előzetes sürgősségi ellátás megfigyeléseire és eredményeire. A Glasgow-i kóma skála egy olyan rendszer, ami segít a kóma mélységének megítélésében, a páciens állapota alakulásának követésében, és a kómás állapotból való legjobb kilábalás esélyeinek előrejelzésében (prognosztizálásában). Általánosságban úgy foglalható össze, hogy a korrekt kórisméhez (diagnózishoz) szükség van a fizikális vizsgálatok, a képalkotó eljárások és a kórelőzmények együttes figyelembevételére, és ez vezethet a legmegfelelőbb gyógymód (terápia) megválasztásához és alkalmazásához. ### Súlyosság és besorolás A súlyossági fok besorolására a Glasgow Coma Scale szolgál. Plum és Posner kómabesorolása szerint az lehet (1) supratentoriális (a kisagysátor (Tentorium cerebelli) fölötti, (2) infratentoriális (a kisagysátor (Tentorium cerebelli) alatti, (3) anyagcsere eredetű (metabolikus) vagy (4) szétszórt (diffúz). Ez a besorolás csupán a kómát okozó károsodás helyére alapozott, és nincs összefüggésben a súlyossággal vagy a kimenetellel (prognózis). A kóma súlyosságát ugyanakkor több szinten is besorolják. A páciens állapotának súlyossága vagy meghaladhatja vagy nem ezeket a szinteket. Az első szinten a páciens agyának válaszképessége gyengül, a normális reflexei elvesznek, nem reagál fájdalomingerekre és nem hall. A Rancho Los Amigos Scale egy komplex besorolás, amelyben nyolc különböző szint van, és gyakran használják a kóma első néhány hetének vagy hónapjának idején, amíg a páciens szorosabb megfigyelés alatt áll, és amikor a súlyossági fokozatok váltakozása elég gyakori. ## Előjelzés/Prognózis A kórkép kimenetele a gyógyulástól a halálig terjed. A kómás állapot több naptól több hétig tarthat. Súlyosabb esetekben a kóma öt hétnél tovább tarthat, és néhány esetben több éves időtartam is előfordult. Ez időszak után a páciensek egy része fokozatosan kilábal a kómából, másik részük vegetatív állapotba kerül, míg mások meghalnak. Néhány páciens a vegetatív állapotból visszanyeri az éberség bizonyos fokát. Mások vegetatív állapotban maradhatnak évekre, vagy akár évtizedekre (a leghosszabb megfigyelt állapot 37 év volt). A betegek olyan fizikális, intellektuális és pszichológiai nehézségeken keresztül jöhetnek ki a kómából, amelyek speciális figyelmet igényelnek. A gyógyulás rendszerint fokozatosan következik be – a páciensek mind jobban és jobban képesekké válnak a reagálásra. A páciensek egy része soha nem lép túl a legalapvetőbb reagálásokon, míg sokan visszanyerik a teljes éberségüket. Az öntudat visszanyerése a kómás állapotból nem pillanatszerű: az első napokban a páciens csak néhány percre ébred fel, majd az ébrenléti állapot hossza fokozatosan növekszik. Ez egyáltalán nem felel meg sok filmbeli ábrázolásnak, amikor a kómából felébredő egyének azonnal képesek folytatni normális életmódjukat. A valóságban a kómából ébredő páciensek többnyire súlyosan zavart állapotban vannak, nincsenek tisztában a helyzetükkel, esetenként beszédzavarral és sok egyéb képesség hiányával küzdenek. A gyógyulás megjósolt esélyei igen változóak az idegrendszeri károsodás mértékének mérésére használt módszerek különbözőségei miatt. Minden előrejelzés azon statisztikai adatokon alapul, amelyek a gyógyulás esélyeinek valószínűségére vonatkoznak, amiből következően a rossz gyógyulási esélyűnek tartott páciensek is felébredhetnek még. A legjobb általános előrejelző a kómában töltött időtartam: négy hónap – agysérülés miatti – kómás állapot után a részleges gyógyulás esélye kevesebb mint 15%, a teljes gyógyulás esélye pedig minimális. A vegetatív állapotban lévő betegek leggyakoribb haláloka a másodlagos fertőzés, mint pl. a tüdőgyulladás (pneumonia), ami a hosszú ideig fekvésre kényszerülő egyéneknél szokott fellépni. Esetenként a betegek hosszú időtartamok után is kijöhetnek a kómából. 19 év minimális tudatszinten töltött állapot után Terry Wallis spontán beszélni kezdett, és visszanyerte a környezettel való tudatos kapcsolatát. Hasonló módon egy lengyel vasúti dolgozó 2007-ben 19 éves kómából ébredt fel. Egy agysérült férfinek, aki hat évig volt kómaszerű állapotban, orvosai 2003-ban vissza tudták állítani a tudatát, mélyen az agyába ültetett elektródákkal. A módszer, amelyet mély agyi ingerlésnek neveznek (angolul: deep brain stimulation, DBS) sikerrel visszaállította egy traumás agysérülést szenvedett 38 éves amerikai férfi kommunikációs, komplex mozgási valamint étkezési képességét. Sérülése után minimális tudati szintre került, ami egy kómához hasonló állapot, de esetenként rövid időre a beteg visszanyeri a környezet felismerésének képességét és öntudatát, míg ezek az időszakok a valódi kómában lévő betegeknél hiányoznak. A másodpercektől percekig tartó kómás állapotok poszt-traumás amnéziát (PTA), emlékezetkiesést okoznak, amiből a teljes visszaállás órákig vagy napokig tart. Az óráktól napokig tartó kómás állapotot napoktól hetekig tartó poszt-traumás emlékezetkiesés követi, a visszaállás hónapokat vesz igénybe. A hetekig tartó kómás állapot után hónapok vagy évek után visszaálló, hónapokon keresztül tartó poszt-traumás emlékezetkiesés marad vissza. ## Kezelés és gyógyulás ### Orvosi kezelés A kóma orvosi sürgősségi helyzet, amikor a fő figyelmet a páciens légzésének és keringésének támogatására kell fordítani, ilyen az intubálás a légzéshez és az intravénás folyadék- vagy vérpótlás a keringéshez, valamint egyéb szükséges támogató beavatkozások. Amikor már a páciens stabil, nem közvetlenül életveszélyes állapotba jutott az ellátó orvoscsapat a beteg fizikális állapotának védelmére koncentrálhat. Ez jelenti a tüdőgyulladás és a felfekvéses fekélyek (decubitus) kialakulásának megelőzését és a kiegyensúlyozott táplálást. A tüdőgyulladás (aspirációs pneumónia) amiatt is létrejöhet, hogy a beteg – a hiányzó szájpadreflex miatt – nem tud rendesen nyelni, aminek félrenyelés és a lenyelt anyag belégzése (aspiratio) lehet a következménye. Az anyag származhat a nem megfelelő gondossággal végzett mesterséges táplálás esetén a tápanyagot bejuttató tubusból is. A megfelelő fizioterápia/gyógytorna segít a kóros izomrövidülések (contractura) és az ortopédia deformitások kialakulásának megelőzésében, amelyek akadályoznák azon páciensek gyógyulásának folyamatát, akik egyébként szerencsésen kijöttek a kómás állapotból. A kómás beteg nyugtalanná válhat, vagy görcsölhet is, ilyenkor különös odafigyelést és gondoskodást igényel, hogy ne tehessen kárt önmagában. Az ilyen egyének nyugalmának biztosítására megfelelő gyógyszerelésre lehet szükség. A nyugtalan pácienseknél fennáll a veszélye annak is, hogy elmozdítják a csöveket és kötéseket, ezért puha textilanyagból készült rögzítő kötéseket tanácsos lehet a csuklójukra tenni. Az ágyak oldalára rögzített védőkorlátokkal pedig megakadályozható, hogy a páciensek az ágyról leessenek. ### A környezet érzelmi reakciói A kóma a páciens családtagjainál és a beteg elsődleges ellátását végző egészségügyi személyzetnél is igen változatos érzelmi reakciókat vált ki. Ilyenek lehetnek legközönségesebben a kétségbeesés, a düh, a frusztráció és a tények tagadása. A betegről való gondoskodásnak így külön fontos része az, hogy megteremtődjön a baráti kapcsolat a hozzátartozókkal és a pácienstől függő személyekkel, és jó összhangot kell kialakítani a beteget ellátó orvos-egészségügyi csoport tagjaival is. ## Társadalom és kultúra Dr. Eelco Wijdicks kómás betegek filmes ábrázolásáról végzett kutatásait a Neurológia című folyóiratban 2006 májusában publikálták. Dr. Eelco Wijdicks 30 db – 1970 és 2004 között készült – olyan filmet tanulmányozott át, amelyekben a szereplők tartós kómában lévő betegeket személyesítettek meg, és megállapította, hogy csak két film ábrázolta helyesen a kómás betegek állapotát és a páciens felébredését várók szenvedését: Reversal of Fortune (A szerencse forgandó) és The Dreamlife of Angels (Élet, amiről az angyalok álmodnak). A további 28-at a csodálatos felébredések, a hosszabb távú járulékos következmények figyelmen kívül hagyása, a szükséges kezelések és eszközök hamis ábrázolása, valamint amiatt is kritizálta, hogy ábrázolásuk szerint a kómás betegek izmosak és napbarnítottak maradtak. ## Fordítás

Benkő József (teológus)

Középajtai és árkosi Benkő József (Bardoc, 1740. december 20. – Középajta, 1814. december 28.) református lelkész, teológus, botanikus, történetíró és nyelvész. Botanikusként elsőként alkalmazta Linné kettős nevezéktanát magyar nyelven. A Magyar Hírmondóba írt cikkeivel a tudománynépszerűsítés egyik korai művelője lett. A felvilágosodás korszakának elején élt tudós egyaránt eredményes művelője volt a társadalom- és a természettudományoknak. Fő műve, a Transsilvania, a korabeli Erdély leírása a művelődéstörténet, a néprajztudomány és a családtörténet máig használt forrásmunkája, amelyben az államismereti iskola módszerével vizsgálja az erdélyi társadalom anyagi és szellemi életét. Kitartó szorgalmával, kivételes munkabírásával hatalmas ismeretanyagra tett szert. A magyaron kívül beszélte a latin, a román, a cigány nyelvet, értett héberül, görögül, olaszul, franciául, németül, örményül és törökül. Negyvennégy éves korában, szegény sorsa ellenére, német nyelvmestert fogadott, mert fel akarta frissíteni némettudását. Alaposságára jellemző, hogy Bethlen Farkas művének kiadására készülve öt különböző példányt olvasott össze fiával, akit emiatt egy évre kivett az iskolából. Halála után nyolc évvel jelent meg első életrajza, amit öccse, Benkő Ferenc írt. 1842-ben az erdővidéki gazdasági egylet emléket akart állíttatni Erdővidék híres szülöttjének, de ez végül nem sikerült. A 19. század közepén Kőváry László gyakran írt elismeréssel Benkőről, 1854-ben pedig két anekdotát tett közzé róla. Az első tudományos igényű Benkő-monográfiát Mikó Imre állította össze, gondosan összegyűjtve és közzétéve az akkor még létező kéziratokat. Az általa kialakított Benkő-képet a sors csapásai ellen hasztalanul küzdő, ám mégis kiemelkedőt alkotó tudósról lényegében változatlanul vették át a későbbi cikkírók is. Benkő József az 1989-es romániai rendszerváltás után került a honismereti tevékenység fókuszába. ## Életútja Ősi székely nemesi családból származott, amely Árkosról telepedett át Középajtára. Szülei Benkő Mihály és Hermányi Dienes Judit voltak. Édesapja Magyarhermányban, Bardocon, végül Középajtán volt lelkipásztor, anyai nagyapja, Hermányi Péter szintén református lelkészként szolgált. Három fiútestvéréből kettő református lelkész lett, hat lánytestvére kivétel nélkül református lelkészhez ment feleségül. Tanulmányait Nagybaconban és Székelyudvarhelyen kezdte, majd 1758-tól a nagyenyedi főiskolán folytatta. Már ebben az időben elkezdett írni; történelemmel, irodalommal és botanikával foglalkozott. Amikor nagybátyja, a jeles tudós, Hermányi Dienes József 1763-ban elhunyt, kéziratait Benkő vásárolta meg árverésen, megvetve ezzel majdani híres gyűjteménye alapjait. E vásárláson alapult utóbb az a koholt vád, hogy a Transsilvania specialis anyaga nem saját gyűjtés, hanem a hagyatékból származik. Diákkorában jelent meg nyomtatásban első műve, a versekben írt Bononiai mese. Enyedi tanárai közül Ajtai (Abod) Mihály volt rá a legnagyobb hatással, ő ajánlotta tanítványát Bethlen Gergely figyelmébe, és Benkő az ő révén ismerkedett meg Bod Péterrel. 1766-ban lelkésznek hívták Középajtára, de ekkor még abban reménykedett, hogy a kor szokásai szerint külföldi tanulmányutat tehet. Bethlen Gergely biztosította volna ehhez az anyagi támogatást, de Benkő – valószínűleg apja kívánságára – hazatért, és 1767. április 24-étől apja utódaként Középajtán református lelkészként szolgált. 1768-ban vette nőül Fülei Csoók Miklós tanító Mária nevű lányát, „kivel boldog házi életet élt, mezei gazdaságot folytatott, papi hivatalát dicséretesen viselte, szorgalmatosan olvasott, s jó hireneve és becsülete naponkint növekedett.” Házasságukból öt lány és három fiú született. 1770 és 1773 között a papi hivatás mellett botanikával foglalkozott, illetve gyűjtötte az anyagot Erdély leírásához, ezért beutazta a tartomány nagy részét. 1770-ben megírta az erdővidéki egyházkerület történetét, 1773-ban pedig a székelyudvarhelyi református gimnáziumét Udvarhelyi novitius Deák címen. Tudományos felkészültségét és szónoki tehetségét széles körben elismerték, így 1773-ban őt bízták meg azzal, hogy az átutazó József főhercegnek előadja a miklósvári egyházközség sérelmét. 1774-ben írta meg Erdély barlangjairól szóló művét, amelynek alapján 1781-ben a haarlemi Tudós Társaság tagjává választotta. 1775-től kezdve ellátta az egyházkerület jegyzői feladatkörét is. Mivel szenvedélyes növénygyűjtő hírében állt, Adam Chenot akkori erdélyi főorvos hatására a Gubernium 1775-ben felkérte Benkőt, hogy tartson botanikai előadásokat a gyógynövényekről és azok hatásáról. Benkő vállalta volna, hogy időszakos jelleggel Brassóban és Nagyszebenben előadásokat tart, de a bécsi kormányzat úgy vélte, hogy az előadásokat hasznosabb lenne Kolozsváron a királyi líceumban tartani. Benkő tanácsot kért Pataki Sámueltől és a Református Egyházi Főtanácstól, de a sok bürokratikus huzavona közepette végül is nem merte középajtai egzisztenciáját kockára tenni. Az előadásokra készülve ugyanakkor összeállította és elküldte a Guberniumnak Scintilla botanica (Növénytani szikra) című kéziratos művét. 1777-ben került nyomdába Transsilvania specialis című műve, majd 1778-ban a bécsi udvarhoz folyamodott segélyért, egyrészt a kiadás költségeinek fedezetére, másrészt családja eltartására. A bécsi udvar az erdélyi Guberniumhoz küldte véleményezésre az ügyet, amely Benkőtől bekérte a mű egy példányát tanulmányozásra, majd ellenjavallta a segély kiutalását. Az elutasítás nem szegte Benkő kedvét, és a lelkészi teendők példás ellátása mellett tovább folytatta botanikai kutatóútjait, székelyföldi hírekkel látta el a pozsonyi Magyar Hírmondót, történelmi adattár kiadását készítette elő. 1781-ben jelent meg Milkovia című műve. Közben két újabb nehézséggel találta szemben magát: 1784-ben javai nagy része megsemmisült egy tűzvészben, 1785-ben pedig az udvar elutasította növénytani munkájának támogatását. Az erdővidéki egyházmegyében 1785-től esperesi tisztséget töltött be. 1787–től a székelyudvarhelyi kollégiumban szónoklattant, teológiát, történelmet, földrajzot, természetismeretet, héber és görög nyelvet tanított. Mivel báró Daniel István főgondnok pártfogásával nyerte el a kinevezést, a többi tanár féltékenykedett rá. Különösen a külföldön tanult, akadémikus Bodola Sámuel nem tudta elviselni Benkő népszerűségét és hírnevét, és rágalomhadjáratot indított ellene. 1789-ben állásáról lemondatták, ekkor középajtai birtokára vonult vissza, ahol botanikus kertje volt, majd 1793-ban Köpecre hívták meg lelkésznek. Ebben az időszakban adta ki Bethlen Farkas történeti művének ötödik (1789) és hatodik könyvét (1793), megjelentette az erdélyi országgyűlésről szóló írását (1791), és folytatta a történeti adatok gyűjtését. 1792-ben gróf Batthyány Ignác katolikus püspök panaszt tett ellene a főkormányszéknél, mivel megszegve az akkor hatályos rendeleteket, összeesketett egy református férfit egy katolikus nővel. 1796-ban kitüntetésben részesült a bécsi kormányzat részéről az ecetfa hasznosítására tett javaslata miatt, amellyel 10 000 tallérnyi importot váltott ki. Benkő egy húsz arany súlyú emlékérmet kapott, és intézkedtek értekezése kinyomtatásáról és a növény elterjesztéséről. Aranka György, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság titkára kapcsolatba lépett Benkővel, aki állandó anyagi gondjai ellenére több értékes kéziratot adott ajándékba a Társaságnak. A Társaság ennek ellenére nemhogy segítette volna Benkőt, hanem további anyagi nehézségeket okozott neki, felbontatván vele azt a szerződést, amelyet Martin Hochmeister szebeni könyvkiadóval kötött Bojti Gáspár és Mikó Ferenc kéziratának kiadására. Miután azzal vádolták, hogy 1796. február 17-én részegen tartotta meg a vasárnapi istentiszteletet, Benkőnek bele kellett egyeznie abba, hogy káplánt fogadjanak mellé, akinek át kellett adnia papi fizetése felét. Ezen kívül köteleznie kellett magát, hogy amíg Köpecen szolgál, tartózkodik az italtól. Az ügy 1798-ban zárult le, ezt követően Benkő visszaköltözött Középajtára. Életének hátralevő tizenöt évében alkoholista volt. Folytatta a nem engedélyezett esketéseket, emiatt megvonták fizetését. 1802-ben a görögkeletiek, 1803-ban a brassói katolikus plébános tett ellene panaszt, ennek következtében Miklósvárszék törvényszéke 1803. február 7-én kétévi fogságra ítélte. A királyi tábla az ítéletet pénzbírságra és szigorú dorgálásra változtatta, és kérte a főkormányszéktől a bírság elengedését, amelyet Benkő képtelen lett volna kifizetni. Mivel a főkormányszék helybenhagyta a pénzbüntetést, ennek összegét a bírák adták össze Benkő helyett. 1804 és 1805 között öt újabb panasz érkezett ellene, ezért az egyház megvonta nyugdíját, de 1806-ban visszamenőlegesen is visszaadta. 1805-ben elhunyt a felesége, ezt követően egyik fiánál lakott, ahol ellátták ugyan, de „nem minden fogyatkozás nélkül.” Ebben az időben gyógynövények gyűjtéséből és eladásából élt. 1812-ben a katolikus püspök ismét panaszt tett ellene a törvénytelen esketések miatt, ezért 1813. február 28-án életfogytiglani börtönre ítélték. A döntést a főkormányszékhez küldték jóváhagyásra, ahonnan az az utasítás érkezett, hogy értesítsék Benkőt az ítéletről, de hagyjanak neki időt a megfelelő törvényes menedék igénybevételére. Mikó Imre feltevése szerint ennek az lehetett a magyarázata, hogy a bírákat is bántotta az ítélet, vagy pedig remélték, hogy az ügy az akkor 73 éves Benkő halálával magától megszűnik. 1814\. december 28-án fia karjaiban halt meg. Temetésére a környékbeli papok nem mentek el, a helyi lelkész pedig ezt a textust választotta a búcsúztatáshoz: a lélek ugyan kész, de a test erőtelen. ## Munkássága ### Botanikai munkássága Benkő kezdte meg Erdély növényeinek számbavételét és ismertetését. Magyarországon ő volt az első, aki a növényeket kettős névvel jelölte, és ő volt az első, aki Linné botanikai rendszerét magyar nyelven ismertette. 1780–81-ben befejezett és a pozsonyi Magyar Könyvház által 1783-ban kiadott kötetében a névjegyzék mintegy ezer faj nevét tartalmazza latin, magyar, német és francia nyelven. A növények tudományos terminusain kívül megjelölte azok népies magyar, román és német nevét is, a magyar népi elnevezéssel gazdagítva a magyar növénytani szaknyelvet. Ugyanakkor a szójegyzékek nagy hatással voltak az erdélyi szász és román növénytani és szótárirodalomra. Három híres erdélyi gyűjtemény keletkezett Benkő szójegyzékének átdolgozásával: Benkő tanítványának, Peter Sigerusnak „Verzeichniss der in Siebenbürgen wildwachsenden offizinellen Pflanzen” című latin–magyar–német–román nyelvű gyűjteménye (1797), illetve Michael Fuss „Verzeichniss derjenigen Pflanzen, welche entweder ausschliesslich oder doch hauptsächlich in Siebenbürgen angetroffen werden, nebst Angabe ihres Fundortes und der Wichtigsten Synonyme” (1846) és „Alphabetische Zusammenstellung der sächsischen, ungarischen, wallachischen und deutschen Trivialnamen in Siebenbürgen wildwachsender oder allgemein cultivirter Pflanzen” (1847) című munkái. Felhasználta Benkő szójegyzékét Samuel Micu Klein, a „Dictionarium Valahico–Latinum” (1806) és a „Lexicon Budensis” (1807) szerzője is. Benkő szógyűjtését 1798-ban ismét kiadták, a szerző tudta nélkül. Éder Zoltán mintegy hatvan olyan növénynevet sorol fel, amely Benkőnél fordul elő első ízben. Tőle származik többek között az őszirózsa, a nefelejcs és az árvalányhaj mai neve. Szenvedélyesen gyűjtötte a növényeket, középajtai kertjében mintegy hatszázféle növény élt. Levelezésben állva a Dél-Amerikában letelepedett orvossal, Balogh Józseffel, tőle is kapott különleges virágmagokat. A füvészkertet egyrészt oktatási, másrészt természetgyógyászati célra használta. Botanikai érdemei elismeréseképpen kortársai róla neveztek el egy általa felfedezett epilobiumfajt (Epilobium Benkőianum). ### Történetírói munkássága Történetírói működésének fő területe az erdélyi történeti források gyűjtése, rendszerezése és kiadása, valamint a helytörténet és egyháztörténet volt. A történelmi dolgok iránti érdeklődést még családi környezetéből hozta magával részben édesapja, részben nagybátyja, Hermányi Dienes József hatására. Már a nagyenyedi kollégiumi évek alatt elkezdte a történelmi vonatkozású kéziratok gyűjtését és feldolgozását, és ezt a tevékenységet egy életen át folytatta. 1782-ben Erdélyi Históriás Szekrény címmel sorozatot tervezett, amelyben az erdélyi történetírás forrásait tette volna közzé, de a terv soha nem valósult meg. Az a jegyzék, amelyet ehhez a sorozathoz készített, és amelyet egyes források Benkő külön műveként tartanak számon, segítséget jelentett a későbbi forráskutatóknak. A kéziratok egy részét, így Rozsnyai Dávid, Bánffy György, Kálnoki István, Török Ferenc, Gulácsi Albert, Bereck György naplóit, úti beszámolóit és feljegyzéseit az Aranka György-féle Régi Kézírások Társaságának küldte el. A gyűjtemény más darabjait utóbb Szilágyi Sándor, Kemény József és Szabó Károly adta ki, támaszkodva a Benkő-féle szövegváltozatokra. A Collectaria ad res Transsilvanicas facientia című kézirat latin és magyar nyelvű források gyűjteménye. Benkő elgondolása csak jó félszázaddal később, Kemény József és Nagyajtai Kovács István munkájában (Erdélyország Történetei Tára) valósult meg. Az összegyűjtött kéziratok közül Benkőnek csupán Bethlen Farkas történeti munkáját sikerült kiadnia. Számos általa feldolgozott kézirat megsemmisült a nagyenyedi kollégium 1849. januári felgyújtásakor, így az utókor csak levelezéséből értesülhetett azok tartalmáról. 1770-ben írta első történelmi jellegű művét, az erdővidéki református egyház történetét, amelyet 1771 januárjában újévi ajándékul ajánlott fel az egyházmegye lelkészei számára. A mű előszavában Benkő megfogalmazza a történetírás fontosságáról vallott nézetét: „Csak gyermek, a ki a maga ideje előtt történt dolgokot nem tudja, ha pedig a régi dolgokat tudjuk, olyan, mintha azon régi időbeli embereknek szemeiket is a mi szemeink előtt viselnők, és az önnön idejekben folyt dolgokat valósággal szemlélnők.” A mű első része az erdélyi református egyházról általában szól, a második az erdővidéki esperességről, a harmadik pedig az egyes egyházközségekről. Hasonlóan a későbbi Transsilvaniához, a mű számos helytörténeti adalékot és etimológiai fejtegetést tartalmaz; az adatokat Benkő kivétel nélkül felhasználta a Transsilvania második, részletes részéhez is. Szintén bedolgozta a Transsilvania specialisba az 1773-ban írt Udvarhelyi novitius deákot, vagyis a székelyudvarhelyi református kollégium történetét. Munkájában felhasználta Borosnyai Lukács János levelét, valamint nagyapja, Hermányi Dienes József és édesapja, Benkő Mihály elbeszéléseit. Az értekezés rendre bemutatja az iskola rektorainak és professzorainak életútját, de kitér olyan apró részletekre is, amelyek rávilágítanak az illető emberi oldalára. Benkő 1773–1774 körül kezdte el írni fő művét, a Transsilvaniát, és 1776-ban készült el a kézirattal, de csak 1777-ben jelent meg két kötetben. Az államismereti iskola áramlatába sorolható mű a korabeli Erdély leírása, amely földrajzi, történelmi, egyháztörténeti és gazdasági adatokat tartalmaz, kiegészítve az ok–okozati összefüggések feltárásával. Az adatgyűjtés során Benkő több mint ötszáz levelet írt Erdély főuraihoz, nemeseihez és papjaihoz, és több országrészt beutazott. A könyv címe eredetileg Princeps Dacicus sive Magnus Transsilvaniae Principatus lett volna, és a szerző Mária Teréziának készült ajánlani, de ez valamiért elmaradt. A korabeli tudományos életben komoly visszhangja volt a műnek, például 1780-ban Göttingenben tizenegy oldalas recenzióban méltatták; Lucas Joseph Marienburg pedig a Geographie des Grossfürstenthums Siebenbürgen című munkájában (1813) követte Benkő művének felépítését. A könyv második része a Transsilvania specialis lett volna, amely azonban anyagi okok miatt kéziratban maradt. 1779-ben írt, de csak 1781-ben megjelent egyháztörténeti munkája, a Milkovia, sive antiqui episcopatus Milkoviensis per terram Transsilvanicam, maxima dioeceseos suae parte olim exporrecti, explanatio az 5. és 16. század között fennállott milkói püspökség ismertetése, de ezen kívül Erdély egyháztörténetének gazdag okleveles anyagra támaszkodó, részletes feldolgozása. Mivel Benkőn kívül csak a kortárs Pray György foglalkozott részletesen a témával, hatalmas munkát jelentett a források felkutatása és rendszerezése. A 19. század végén felmerült az a gyanú, hogy Benkő Lucas Colb Codex privilegorum Capituli Coronensis kéziratát használta fel a szerző feltüntetése nélkül; Szabó György ezt a feltételezést nem tartja valószínűnek. Nagyobb lélegzetű, háromrészes munkát tervezett az erdélyi románokról Erdélyi oláh nemzet képe címmel, amely a románok nevével, eredetével, életmódjával, szokásaival, valamint az 1784-es erdélyi parasztfelkeléssel foglalkozott volna. A könyvből egyívnyi megjelent a pozsonyi Magyar Hírmondóban Az 1784-ben támadt oláh zenebonának leírása címen (1785. május 14.); a további részek megjelenése a cenzúra miatt nem volt lehetséges. A kézirat a 19. században már nem volt fellelhető. Kőváry László értékelése szerint Benkő ugyan „óriási kutatásokat tett történetünk beomlott aknáiban”, de „széles ismereteit a történetbuvárlat és államisme között ugy felforgácsolta, hogy e nemben nem birunk tőle egyebet, mint Generalis Transilvaniája ide tartozó kitéréseit, melyeken azonban igen látszik, hogy végső egybehasonlítást és kritikai ráspolyt, meggyengült írójuktól, már nem kaphattak.” ### Nyelvészeti munkássága Benkő részt vett Bod Péter 1767-ben megjelent Dictionarium Latino–Hungaricum & Hungarico–Latino–Germanicum című szótárának munkálataiban: önálló gyűjtéssel, anyagválogatással és szakmai megbeszélésekkel segítette Bod munkáját. Benkő saját gyűjtése Addenda címmel kapott helyet Bod Péter szótárának végén. A Benkő által gyűjtött szavak jelentős része az erdélyi, azon belül a székely nyelvjárásból való, de szerepelnek köztük román eredetű jövevényszavak is. Ez a „pótlás” tekinthető Benkő első nyomtatásban is fennmaradt nyelvészeti munkájának. Fő műve, a Transsylvania a nyelvészeti kérdéseknek is nagy teret szentelt, benne hosszan tárgyalta a magyarok, székelyek és románok nyelvét, rövidebben a szászokét és cigányokét. A magyar nyelvet illetően Benkő megállapítja, hogy Európában nincs rokona, szójegyzéket közöl a német, szláv és francia jövevényszavakról. Történészként szükségszerűnek tartja, hogy amikor a magyarok Európába költöztek, az általuk addig nem ismert eszközöket és szokásokat megnevezésükkel együtt vették át. A román nyelvet latin eredetűnek tartja, ennek bizonyítására román–latin szójegyzéket állít össze, de tárgyalja a román nyelv szláv és magyar jövevényszavait is. 1791–1792-ben készült A magyar és török nyelv mely keveset edgyezzen... című kéziratában Benkő megvizsgálja a két nyelv egymástól átvett jövevényszavait, és leszögezi, hogy a nyelvrokonság vizsgálatában csak olyan szavakat szabad figyelembe venni, amelyek „törsökös dolgoknak nevei”. A két nyelv alaktani jellemzői közül a főnév, a melléknév, a személyes és birtokos névmás ragozását, valamint a lenni és szeretni ige alakjait hasonlítja össze, és arra a eredményre jut, hogy nem lehet „semmi derekas hasonlatosságot” találni. A mondattan területén felfedez ugyan hasonlóságokat, de végkövetkeztetése az, hogy „A szók öszve-köttetésének ennyi hasonlatosságából is a' Nemzeti Atyafiságot ki nem hozhatni: mert nyelvüknek ennyi közössége több Napkeleti Nemzetekével is vagyon; melyekről mindazáltal a' velünk való atyafiságot semmiképpen nem lehet feltenni.” A függelékben a Sajnovics-féle elmélethez hasonlóan a magyar nyelv északi rokonsága mellett foglalt állást. A Magyar Hírmondó számára írt tudósításai és cikkei révén fontos szerepet játszott a század nyelvújító mozgalmában. Ő alkotta a füvész, füvészet és üvegház szavakat, és nagy szerepe volt a korszerű növénytani szakszókincs kialakításában. Az 1784-es erdélyi felkelésről írt tudósításaiban magyarosította a korban használatos katonai kifejezéseket, mint például al-káplár (Gefreyte), dandár (Avand-Gárda), ezered (Régiment), főhadnagy (Obristlieutenant), hadi bárdos (Zimmermann), megnézintelés (revisio), osztalék (divisio), sereglet (bataillon), szakazat (Tzug), század (compagnia), tábori kéziorvos (Feldscheer). Ő volt az első, aki rendszerbe foglalta a magyar nyelv jövevényszavait, ezen kívül értékes szójegyzéket tett közzé. A szókincs történeti változásainak vizsgálatára a modern eljárásokhoz közelálló módszereket használt. Új szavakat alkotott a székely tájszavakból. Írt a székely nyelvjárás hangtani jellegzetességeiről is. Mindezek alapján a kor kiemelkedő nyelvészei közé sorolják, annak ellenére, hogy egyes etimológiai fejtegetései ma már mosolygásra késztetnek. ## Személyisége Kitartó szorgalmával, kivételes munkabírásával hatalmas ismeretanyagra tett szert. A magyaron kívül beszélte a latin, a román, a cigány nyelvet, értett héberül, görögül, olaszul, franciául, németül, örményül és törökül. Negyvennégy éves korában, szegény sorsa ellenére, német nyelvmestert fogadott, mert fel akarta frissíteni némettudását. Alaposságára jellemző, hogy Bethlen Farkas művének kiadására készülve öt különböző példányt olvasott össze fiával, akit emiatt egy évre kivett az iskolából. Egyszerű életmódot folytatott, nem törődött az úri illemtannal. Pártfogóinak mindig megadta az illő tiszteletet, de nem alázkodott meg előttük, inkább bizonyos hetykeséggel viselkedett. Jó viszonyt ápolt a más felekezetbeli lelkészekkel; feljegyezték róla, hogy írásaiban egyaránt dicséri a jót „vallás megkülömböztetése nélkül minden Íróbann.” Útjai során mindig szóba elegyedett a szegény emberekkel, mert felfogása szerint „az illy szegény sorsúaktól többet tanulhatni, mint sok nagyoktól.” ## Emlékezete Halála után nyolc évvel jelent meg első életrajza, amelyet öccse, Benkő Ferenc írt. 1842-ben az erdővidéki gazdasági egylet emléket akart állíttatni Erdővidék híres szülöttjének, de ez végül nem valósult meg. A 19. század közepén Kőváry László gyakran írt elismeréssel Benkőről, 1854-ben pedig két anekdotát tett közzé róla. Az első tudományos igényű Benkő-monográfiát Mikó Imre állította össze, gondosan összegyűjtve és közzétéve az akkor még létező kéziratokat. Az általa kialakított Benkő-képet, a sors csapásai ellen hasztalanul küzdő, ámde mégis kiemelkedőt alkotó tudósról lényegében változatlanul vették át a későbbi cikkírók is. Az 1989-es romániai rendszerváltás után Benkő József személye a honismereti tevékenység fókuszába került. A középajtai és a bardoci általános iskola Benkő József nevét viseli; a középajtai református templom udvarán szobrot állítottak neki.

Bobby Robson

Sir Robert William Robson CBE, ismertebb nevén Bobby Robson (1933. február 18. – 2009. július 31.) angol labdarúgó, edző. Játékosként visszavont csatárt játszott. Aktív karrierje alatt összesen három csapatban – Fulham FC, West Bromwich Albion FC, Vancouver Royals – fordult meg. Az angol válogatottban 20 mérkőzésen 4 gólt szerzett. Visszavonulása után edzőként helyezkedett el. Legsikeresebb időszakát az Ipswich Town FC-vel töltötte, ottani 13 éve alatt a csapat kétszer is második volt a bajnokságban, kupagyőztes lett, és az UEFA-kupát is sikerült megnyernie. A sikerek elismeréseként Robson szobra ott áll a csapat stadionja, a Portman Road előtt. Az Ipswichen kívül több európai nagy csapatnál és az angol válogatottnál is edzősködött. A PSV-vel, a Portóval és a Barcelonával egyaránt bajnok lett, előbbi kettővel kupagyőztes is. A Barcelonával 1997-ben sikerült elhódítania a KEK-et is. Utolsó csapata az ír válogatott volt, ahol 2006-ban és 2007-ben tanácsadóként foglalkoztatták. 2002-ben Knight Bachelor, vagyis lovag lett, egy évvel később pedig bekerült az angol labdarúgó-hírességek csarnokába, valamint az Ipswich tiszteletbeli elnöke lett. 1991-ben tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Ezt nem sikerült legyőznie, a halálát is ez okozta. 2008-ban létrehozta a rák elleni küzdelemmel foglalkozó Bobby Robson Alapítványt; 2009. július 31-én hunyt el. ## Gyermekkora Robson a Durham megyei Sacristonban született, Phillip és Lilian Robson negyedik gyermekeként. Néhány hónapos korában elköltöztek a Langley Park nevű településre, ahol apja dolgozott. Gyermekkorában gyakran vitte el az édesapja Newcastle-meccsekre. Fiatalkori hőseinek a klub két játékosát, Jackie Milburnt és Len Schackletont nevezte meg. Később a Waterhouses Secondary Modern School középiskolába jelentkezett, de az iskola igazgatója nem engedélyezte, hogy bármilyen bajnokságban induljanak. Az iskolai csapat helyett lakóhelye együttesének serdülőjében kezdett játszani, majd 15 évesen az ifjúsági csapat tagja volt. A labdarúgás mellett amikor csak tudott, segédmunkásként is dolgozott. 1950 májusában Bill Dodgin, a Fulham akkori vezetőedzője, személyesen kereste fel, és ajánlott neki profi szerződést. Bár a lakhelyéhez közelebb eső Middlesbrough is szerette volna leszerződtetni, végül a londoniakat választotta. Bár kedvenc klubja, a Newcastle is ajánlatot tett számára, az szerinte nem volt megfelelő. ## Pályafutása játékosként ### Klubcsapatokban Bár profi szerződést írt alá, édesapja szerette volna, ha továbbra is dolgozik villanyszerelőként. Mivel ezt tartósan nem lehetett párhuzamosan csinálni, végül a futball mellett döntött. Bemutatkozására 1950-ben, a Fulham színeiben került sor, a Sheffield Wednesday ellen. Ekkor a Fulhamet „szép, de soha nem bajnokesélyes” klubként jellemezte. A csapat olyannyira nem volt bajnokesélyes, hogy az 1951–52-es szezon végeztével az első osztálytól is búcsúznia kellett. Robson négy évvel később mégis visszatérhetett az első osztályba, amikor a Vic Buckingham által irányított West Bromwichba igazolt 1956 márciusában. Átigazolásának díja huszonötezer font volt, ami akkoriban klubrekordot jelentett. A West Bromban első meccse a Manchester City elleni 4:0-s vereség volt. Az 1957–58-as szezonban Robson, a bajnokságot tekintve, házi gólkirály lett 24 találattal. A birminghami csapat színeiben összesen 257 bajnokin játszott, ezeken 61 gólt szerzett. Utolsó két évében csapatkapitánya volt az együttesnek. A sikeres évek ellenére 1962 nyarán mégis visszatért a Fulhamhez, miután a „WBA” elnökével nem tudott megegyezni a fizetéséről. A Fulham végül dupla akkora fizetést biztosított neki. Nem sokkal azután, hogy Robson ismét a Fulham játékosa lett, a klub eladta a csapat két legjobb játékosát, Alan Mulleryt és Rodney Marsh-ot, így ismét nem volt rá túl nagy esélye, hogy valamilyen címet nyerjen. 1967-ben Robson elhagyta a Fulhamet. Bár többször cikkeztek az Arsenal érdeklődéséről, valamint a Southend játékos-edzői ajánlatáról, végül a kanadai Vancouver Royals játékosa, illetve edzője is lett, amely az újonnan életre hívott NASL-ben szerepelt. Itt mindössze két évet játszott, majd befejezte pályafutását. ### A válogatottban A válogatottal először a Fulhamnél töltött első időszaka alatt került kapcsolatba, amikor az 1955-ben előbb a Karib-térségben, majd egy évvel később Dél-Afrikában túrázott. Első hivatalos mérkőzését már a WBA színeiben játszotta 1957 novemberében. Első meccse rendkívül jól sikerült, Franciaország 4–0-s legyőzéséből ugyanis két góllal vette ki a részét. Bekerült az 1958-as vb-re utazó angol keretbe, ahol aztán a csapat nem zárt sikeres tornát. Bár kerettag volt az 1962-es világbajnokságon is, egy barátságos találkozón összeszedett bokasérülés miatt nem utazhatott el Chilébe. A nemzeti csapatban öt év alatt összesen húsz mérkőzésen szerepelt, amelyen négy gólt szerzett. ## Pályafutása edzőként ### Fulham, Ipswich Robson edzői pályafutása 1968-ban kezdődött, ekkor lett korábbi klubja, a Fulham menedzsere. Első mérkőzése a Macclesfield elleni harmadik fordulós kupameccs volt. A klub huszonnégy forduló után mindössze 16 ponttal szerénykedett, és mivel látszott, hogy nagyon nehéz lesz elkerülni a kiesést, Robson novemberben távozott a csapat éléről. A bennmaradás végül nem is sikerült a csapatnak. 1969-ben az akkor még első osztályú Ipswich Town menedzsere lett. Négy közepes szezon után az 1972–73-as idényben már negyedik lett a csapattal, és a Texaco-kupa elnevezésű sorozatban is sikereket ért el. A következő kilenc évben az Ipswich csak az 1977–78-as szezonban végzett hatodiknál rosszabb pozícióban. Ennek ellenére ez az év is sikeres volt, ugyanis a klub története során először tudott győzni az FA-kupában. A döntőben az Arsenal volt az ellenfél, a végeredmény 1–0-s győzelem lett. Tizenhárom éves edzősködése alatt további kétszer második helyen végzett a csapat, és állandó résztvevője volt a különböző nemzetközi kupasorozatoknak. A nemzetközi szereplés egyértelmű csúcspontja az 1980–81-es szezon volt, amikor az UEFA-kupában sikerült megszerezni a végső győzelmet, az AZ Alkmaar összesítésben 5–4-es legyőzésével. A klub az ő edzősködése idején mindössze tizennégy játékost igazolt, inkább az utánpótlás-nevelésre fordították a hangsúlyt. Később az Ipswich, teljesítménye elismeréseként, több megtiszteltetésben is részesítette Robsont. Először 2002-ben, amikor a klub stadionja, a Portman Road előtt életnagyságú szobor készült róla. A másik ilyen elismerést 2006-ban kapta, amikor a klub tiszteletbeli elnöke lett. ### Angol válogatott Az Ipswichcsel elért sikerei felkeltették az angol szövetség érdeklődését, és végül a válogatott szövetségi kapitánya lett. Ehhez előbb egy tízéves szerződéshosszabbítást kellett visszautasítania. Kinevezése végül 1982. július 7-én lépett életbe, amikor Anglia kiesett a világbajnokságon. Ron Greenwoodot váltotta. Segédedzőjének korábbi West Bromwichos csapattársát, Don Howe-t választotta. Első meccsén, Dánia ellen, rögtön támadták, amiért kihagyta Kevin Keegant a keretből. 1983. szeptember 21-én a csapat első vereségét szenvedte el Robson kinevezése, vagyis 28 mérkőzés után. Ez az egyetlen vereség egyben azt jelentette, hogy a nemzeti csapat nem kvalifikálta magát az 1984-es Európa-bajnokságra. Ezután felmerült Robson esetleges távozása, utódja Brian Clough lehetett volna. A váltást végül az Angol labdarúgó-szövetség elnöke, Bert Millichip hiúsította meg, ezután pedig Robson kivezette a válogatottat az 1986-os, mexikói világbajnokságra. A torna nem kezdődött jól a „háromoroszlánosok” számára. Rögtön az első meccsen megsérült a csapatkapitány, Bryan Robson (kiugrott a válla), így Robson a csapat taktikájának megváltoztatására kényszerült. A csapat ezután is jól szerepelt, megnyerte hátralévő két csoportmérkőzését, és továbbjutott a negyeddöntőbe. A negyeddöntőben Argentína volt az ellenfél. A meccs az ellenfél győzelmével végződött, Diego Maradona két, azóta legendássá vált góljával. Az első a kézzel szerzett gól, amelyet azóta is „Isten keze”-ként emlegetnek, a második pedig, amikor a félpályáról indulva több embert is látványosan kicselezett. Az előbbi találatról Robson később így vélekedett: Az 1988-as Európa-bajnokság nagyon rosszul sikerült Anglia számára. Bár a selejtezőben egyszer egy 8–0-s győzelmet is aratott Törökország ellen, a kontinenstornán csoportja utolsó helyén végzett, győzelem nélkül, mindössze két rúgott góllal. Bár a torna után, sokan és sokat támadták, Millichip továbbra is bízott benne, és ekkor sem bocsátotta el őt. A soron következő vb selejtezőit a válogatott kapott gól nélkül abszolválta, így a döntők során a hat kiemelt csapat egyike lehetett. A két évvel ezelőtti kontinenstornához hasonlóan Hollandia és Írország is csoportellenfél volt, a negyedik gárda az F jelű kvartettben Egyiptom volt. A négy évvel ezelőtti világbajnoksághoz hasonlóan ismét nélkülöznie kellett a csapatkapitány, Bryan Robson játékát. A csoport élén végző angol válogatott előbb Belgiumot, majd Kamerunt győzte le, hogy aztán az elődöntőben az NSZK legyen az ellenfele. A győzelem elmaradt, a németek az 1–1-es végeredmény után tizenegyesekkel jutottak a döntőbe. A nemzeti csapatnak a vb-győzelem óta ez volt a legjobb eredménye. Mivel már korábban eldöntötte, hogy nem hosszabbítja meg szerződését, a vb után távozott a csapat éléről. ### Európai csapatoknál Robson tehát már a világbajnokság előtt biztos volt benne, hogy távozik. A nemzeti csapat után a holland PSV Eindhoven vezetőedzője lett. Az első hónapokban több, általa eddig nem nagyon tapasztalt dologgal kellett megbirkóznia, ilyen volt a játékosok viszonylagos fegyelmezetlensége, valamint kezelnie kellett a klub szupersztárját, Romáriót is. Ennek ellenére mind az 1990–91-es, mind az 1991–92-es szezonban bajnok lett a csapattal. Mivel azonban a nemzetközi porondon nem mutatott fejlődést a gárda, távoznia kellett. 1992 nyarán a portugál Sportinghoz szerződött, ahol tolmácsa a ma az egyik legkeresettebb edző, José Mourinho volt. Itt nem jött ki túl jól az egyesület elnökével, aki többször Robson tudta nélkül szerződtetett játékosokat. Robson végül 1993 decemberében távozott, amikor a Sporting a bajnokság élén állt. Az elnök az elbocsátást azzal indokolta, hogy a csapat kiesett az UEFA-kupából a Casino Salzburg ellen. A Sporting után annak egyik legnagyobb riválisa, a Porto szerződtette. Segítője ismét José Mourinho volt. A csapat ekkortájt egy kevésbé sikeres korszakát élte, az átlagnézőszám is tízezer körülire csökkent, ami a mintegy ötvenezres stadionban rendkívül kevésnek számított. A Porto előbb kupát nyert, pont a Sportingot legyőzve, majd 1995-ben és 1996-ban is bajnoki címet ünnepelhetett. A Portonál a „Bobby Five-O” becenevet adták neki, ugyanis rendkívül sok mérkőzést 5–0-ra nyert meg. Az 1995–96-os idény első pár hónapját melanóma miatt ki kellett hagynia, azonban a Porto megvédte címét és ismét bajnok lett. 1996 nyarán elég volt egy telefonhívás a Barcelona alelnökétől, Joan Gasparttól, hogy Spanyolországba igazoljon. Segítője megint csak Mourinho lett, ez ekkor már a szerződés egyik kitétele volt Robson részéről. A katalán csapatnál egyik kulcsfontosságú döntése az volt, amikor leigazolta Ronaldót, aki nagy szerepet vállalt a bajnoki címben, a kupagyőzelemben, valamint a KEK-győzelemben is. Az 1996–97-es szezon végén az év edzője lett. A következő idényben feljebb lépett, ugyanis ő lett a csapat általános menedzsere, a vezetőedzői teendők Louis van Gaal kezében összpontosultak. A magasabb beosztás ellenére ebben a feladatkörben nem dolgozott sokat, ugyanis visszatért Hollandiába, a PSV-hez. A bajnoki címről ezúttal lecsúszott, mindössze harmadik lett a Feyenoord és a Willem II mögött, azonban az utolsó fordulóban sikerült kivívnia játékosaival a BL-kvalifikációt. ### Visszatérés Angliába Miután lejárt a szerződése, visszatért Angliába, hogy a szövetségnek dolgozzon, azonban miután Ruud Gullitot elbocsátották a Newcastle-től, ő került a helyére 1999 szeptemberében. Eleinte elégedett volt a neki kínált fizetéssel, azonban végül szezononként egymillió fontos juttatásban állapodott meg a klubbal. A szezon első hazai meccsén a „Szarkák” kiütéses, 8–0-s győzelmet arattak a Sheffield Wednesday ellen. A szezont az együttes a tizenegyedik helyen zárta. 2000 végén felmerült, hogy egy ideig ismét irányítsa a nemzeti csapatot, ám végül erre nem került sor, maradt a Newcastle-nél. A 2001–02-es idényben a csapat egy ideig kieső helyen is állt, innen sikerült felküzdenie magát, egészen a negyedik helyig. A következő szezon ismét jól sikerült, a Newcastle harmadik lett, így zsinórban másodszor indulhatott a BL-ben. A selejtezők azonban nem sikerültek, így a Newcastle végül csak az UEFA-kupában maradt érdekelt. A szezon végén a gárda az ötödik helyen végzett, öt pontra a BL-selejtezőt érő helytől, az UEFA-kupában pedig egészen az elődöntőig jutott, ahol a Marseille állította meg őket. Egészen 2004 nyaráig volt a „Szarkák” edzője, ekkor a gyenge bajnoki rajt miatt kellett távoznia. Nem sokkal ezután, 2005-ben jelent meg önéletrajzi könyve, angolul „Farewell, but not Goodbye” címmel. A cím egy tőle elhangzott mondat megfordítása. ### Tanácsadóként 2005 nyarán visszautasította a skót Hearts ajánlatát, mert nem szeretett volna elköltözni Newcastle-ből. 2006 nyarán mégis elvállalt egy megbízást, amikor Steve Staunton lett az ír válogatott szövetségi kapitánya, Robson lett a tanácsadó. A sikertelen Európa-bajnoki selejtezők után lemondott. ## Élete a labdarúgáson kívül ### Magánélete Feleségével, Elsie-vel 1955-ben házasodott össze, akivel haláláig együtt is élt. Három gyermekük született, Andrew, Paul és Mark. 1991-ben derült ki, hogy rákos. 2006-ig több operáción is átesett. Emiatt többször volt kénytelen kihagyni hosszabb-rövidebb időszakokat. Ilyen volt például, amikor az FC Portóval kihagyta az 1995–96-os szezon első hónapjait. ### Egyéb Többször is szerepelt a tévében, például egy reklámban, amikor a Carlsberg egyik termékét reklámozta. Ezen kívül a 2002-es vb-n, valamint a 2004-es Európa-bajnokságon az ITV szakkommentátora volt. Amikor elhunyt egy másik angol edzőlegenda, Brian Clough, az angol FourFourTwo magazin számára írt egy megemlékező cikket róla. Egy ideig heti rovattal jelentkezett a The Mail on Sunday című lapban. ## Bobby Robson-alapítvány Robson az idő múlásával többféle betegségtől, bélráktól, melanómától és agytumortól is szenvedett. 2007-ben ismét rákot diagnosztizáltak nála, ennek hatására 2008-ban hozta létre a Bobby Robson-alapítványt. Az alapítvány által összegyűjtött pénzt részben egy newcastle-i kórháznak adták, részben különböző észak-angliai kutatásokra fordították. Az alapítványt segítendő, rendeztek egy jótékonysági mérkőzést, amely az 1990-es vb-elődöntő, az NSZK–Anglia meccs „visszavágója” volt. Az újrajátszás 3–2-es angol győzelemmel végződött. Robson haláláig az alapítványnak összesen 1,6 millió fontot sikerült összegyűjteni. Halála után közvetlenül ehhez még 156 ezer jött hozzá adományokból. 2009 októberében az összegyűjtött pénzösszeg már több, mint kétmillió font volt. Az alapítványnál Robson helyét – a család kérésének megfelelően – Alan Shearer vette át. ## Elismerések Robsont többször is kitüntették élete során a labdarúgásért tett szolgálataiért: 1990-ben, angol szövetségi kapitányi megbízatásának lejártával megkapta a a Brit Birodalom Érdemrendje kitüntetést, 2002-ben pedig Knight Bachelor, vagyis lovag lett, ekkor kapta meg neve elé a Sir titulust. Ugyancsak 2002-ben Newcastle upon Tyne díszpolgára lett, valamint az UEFA-tól is kapott egy életműdíjat a labdarúgásért tett szolgálataiért, Az UEFA elnökének díját. 2003-ban bekerült a Hírességek Csarnokába. 2005-ben életműdíjat kapott. 2007-ben a BBC-től is hasonló elismerést kapott a „labdarúgásért tett több, mint fél évszázados szolgálataiért”. 1992-ben a labdarúgó-szakírók szövetsége az év edzőjének választotta. 2008\. május 5-én, az Ipswich kupagyőzelmének harmincadik évfordulója alkalmából a város polgármestere díszpolgárrá avatta. Decemberben Durham városában is átvehetett egy ilyen jellegű kitüntetést. 2009 márciusában az UEFÁ-tól azért kapott díjat, mert „a labdarúgás egy olyan egyénisége, aki tehetségét a sportág javításának szentelte”. Ezt 2009. július 26-án kapta meg a St. James' Parkban, mindössze öt nappal halála előtt. ## Halála 2009\. július 31-én otthonában érte a halál, amit tüdőrák okozott. Több szakmabeli, valamint a korábbi angol miniszterelnök, Tony Blair is elismerően nyilatkozott róla, és halála mindannyiuk szerint nagy veszteség volt a világ számára. Temetésére 2009. augusztus 5-én, szűk családi körben került sor. Ennek helyét a ceremónia befejeztéig nem hozták nyilvánosságra, ez, mint később kiderült, Esh volt. A hálaadó szentmisét szeptember 21-én, a durhami katedrálisban mutatták be. Az eseményt a televízió élőben közvetítette, valamint látható volt korábbi csapatai stadionjai, vagyis a St James’ Park (Newcastle), a Portman Road (Ipswich) és a Craven Cottage (Fulham) előtt. ## Statisztikái ### Játékosként \|- \|1950–51 \|rowspan="6"\|Fulham \|rowspan="2"\|First Division \|1\|\|0\|\|colspan="2"\|-\|\|colspan="2"\|-\|\|1\|\|0 \|- \|1951–52 \|16\|\|3\|\|colspan="2"\|-\|\|colspan="2"\|-\|\|16\|\|3 \|- \|1952–53 \|rowspan="4"\|Second Division \|35\|\|19\|\|1\|\|0\|\|colspan="2"\|-\|\|36\|\|19 \|- \|1953–54 \|33\|\|13\|\|1\|\|1\|\|colspan="2"\|-\|\|34\|\|14 \|- \|1954–55 \|42\|\|23\|\|1\|\|0\|\|colspan="2"\|-\|\|43\|\|23 \|- \|1955–56 \|25\|\|10\|\|2\|\|0\|\|colspan="2"\|-\|\|27\|\|10 \|- \|1955–56 \|rowspan="7"\|West Bromwich Albion \|rowspan="12"\|First Division \|10\|\|1\|\|colspan="2"\|-\|\|colspan="2"\|-\|\|10\|\|1 \|- \|1956–57 \|39\|\|12\|\|2\|\|1\|\|colspan="2"\|-\|\|41\|\|13 \|- \|1957–58 \|41\|\|24\|\|7\|\|3\|\|colspan="2"\|-\|\|48\|\|27 \|- \|1958–59 \|29\|\|4\|\|1\|\|1\|\|colspan="2"\|-\|\|30\|\|5 \|- \|1959–60 \|41\|\|6\|\|3\|\|0\|\|colspan="2"\|-\|\|44\|\|6 \|- \|1960–61 \|40\|\|5\|\|1\|\|0\|\|colspan="2"\|-\|\|41\|\|5 \|- \|1961–62 \|39\|\|4\|\|4\|\|0\|\|colspan="2"\|-\|\|43\|\|4 \|- \|1962–63 \|rowspan="5"\|Fulham \|34\|\|1\|\|2\|\|1\|\|2\|\|0\|\|38\|\|2 \|- \|1963–64 \|39\|\|1\|\|2\|\|0\|\|1\|\|0\|\|42\|\|1 \|- \|1964–65 \|42\|\|1\|\|2\|\|0\|\|3\|\|1\|\|47\|\|2 \|- \|1965–66 \|36\|\|6\|\|colspan="2"\|-\|\|3\|\|0\|\|39\|\|6 \|- \|1966–67 \|41\|\|0\|\|3\|\|0\|\|3\|\|0\|\|47\|\|0 583\|\|133\|\|32\|\|7\|\|12\|\|1\|\|627\|\|141 583\|\|133\|\|32\|\|7\|\|12\|\|1\|\|627\|\|141 ### Edzőként ### Sikerei, díjai

Saturn V

A Saturn V (népszerű nevén holdrakéta) az amerikai Apollo-programban használt három fokozatú, folyékony hajtóanyagú óriásrakéta, amellyel az Apollo űrhajókat juttatták a Hold térségébe. A Skylab űrállomást is Saturn V rakétával állították Föld körüli pályára. A rakétával összesen 13 felbocsátást végeztek 1967 és 1973 között, ezek mindegyikét sikeresnek ítélte a NASA (annak ellenére, hogy a második tesztindításkor és a Skylab űrállomás feljuttatásakor messze nem teljesített tökéletesen, utóbbi alkalommal kis híján elveszett az űrállomás). A mai napig ez a hordozóeszköz számít a legnagyobb és legerősebb sorozatban gyártott és szolgálatba állított rakétának, mert bár a szovjet Enyergija tolóerő tekintetében nagyobb volt nála, tömeg, hasznos tömeg és méret szempontjából a Saturn maradt a legnagyobb, valamint a szovjet rakéta sosem vált sorozatgyártott, tényleges szolgálatba állított típussá. A rakéta többféle technológia ötvözeteként jött létre, a számos technológiai áttörést jelentő konstrukció vezető tervezője Wernher von Braun volt. A Saturn V a Saturn rakétacsalád legnagyobb és legfejlettebb tagja lett. Az első fokozatában a kerozin-oxigén meghajtást alkalmazták, amely technológia egészen a második világháborús pusztítóeszközig, a V–2-ig nyúlik vissza. A felső két fokozathoz az éppen születőben lévő, vadonatúj technológiát, a hidrogén-oxigén meghajtást választották, amelyet Abe Silverstein és az általa vezetett mérnökcsoport vitt sikerre. A hidrogén-oxigén meghajtás mellett a harmadik fő technológiai újdonság az újraindítható hajtómű volt a holdrakétán. A kétféle meghajtás egy eszközön való alkalmazását, a hajtóművek „clusterekbe” (hajtóműcsokrokba) egyesítését, a rakéta megfelelő pályán tartását végző navigációs rendszer fejlesztését és az egész koncepció rendszerbe foglalását végezte von Braun és az 1945-ben vele az Egyesült Államokba emigrált mérnökcsoport. A rakéta tervezését az alabamai Huntsville-ben, a Marshall Space Flight Centerben végezték, a gyártása pedig különböző repülőgépgyárak űripari részlegében történt (a fő beszállítók a Boeing, a North American Repülőgépgyár, a Douglas Repülőgépgyár, valamint az IBM számítástechnikai óriás voltak). A részegységek készre szerelése a felbocsátás helyszínén, Floridában, a Cape Canaveral űrrepülőtéren történt. A készre szerelés során is új technológiát vezetett be a NASA, a függőleges szerelés módszerét. Az óriásrakéta három fokozatból álló, az első fokozatban RP–1 kerozin és cseppfolyós oxigén elegyével működő, a második és harmadik fokozat pedig cseppfolyós hidrogén és oxigén elegyével működő rakéta volt. Az első fokozat, kódnevén az S-IC öt darab Rocketdyne F–1 hajtóművet használt, a második fokozat, az S-II pedig szintén öt darab J–2 hajtóművel működött, míg a harmadik, S-IVB fokozatba egyetlen darab, de újraindítható J–2-es hajtóművet építettek be. A teljes rakéta egy magas, az első fokozat alapjánál átmérőjű, kg szerkezeti tömegű és teljes tömegű monstrum volt. A rakéta tolóereje tengerszinten (atmoszférikus levegőben) volt, amellyel végül -ot volt képes alacsony Föld körüli pályára juttatni és -ot a Hold felé indítani. Összesen 13 példányt használtak fel 1967 és 1973 között, amelyből két példány indult automatikus módon tesztrepülésre Föld körüli pályára, további egy példány ugyanígy Föld körüli pályára, de űrhajósokkal az Apollo űrhajó fedélzetén, majd kilenc példány indította a Holdhoz űrhajósokkal az Apollo űrhajórendszert – amelyből aztán hat esetben le is szálltak a holdfelszínre az űrhajósok –, végül egyetlen példányt a Skylab űrállomás pályára állítására használtak. Problémák léptek ugyan fel több felbocsátás alkalmával is, ám végül minden repülést sikeresnek minősített a NASA. ## Története A rakéta története – némi túlzással – 1946-ban kezdődött, amikor a második világháború után az amerikai hadsereg az ún. Gemkapocs hadművelet keretében Wernher von Braunt és vele még kb. 700 német mérnököt az Egyesült Államokba vitt, hogy az ország szolgálatába állítsa a háború egyik csúcstechnikájának számító német rakétatechnikát. A cél a hidegháború keretei között minél hatékonyabb közepes hatótávolságú (IRBM) és interkontinentális ballisztikus rakéta (ICBM) fejlesztése volt, amellyel az USA megelőzhette a Szovjetuniót (amely ugyanezt tette egy másik, hadifogoly német mérnökcsoporttal, hasonló okból.) Mindamellett azonban, hogy Wernher von Braun és csapata helyet kapott a hadsereg rakétatervező divíziójában, 1945 és 1958 között csak másodlagos szerepet játszottak, a V–2 rakéta tervezési elveit és elgondolásait kellett segíteniük átültetni a USA-ban zajló fejlesztésekbe, önálló munkát alig kaptak. Von Braunék számtalan ötlete és publikációja ellenére az USA inkább favorizálta a különböző haderőnemek rakétafejlesztéseit, köztük is leginkább a Vanguard rakéták kísérleteit a számos kudarcba fulladt felbocsátás ellenére is. Az Egyesült Államokban az 1940-es–50-es években a rakétafejlesztések a különböző haderőnemeknél egymástól függetlenül folytak, gyakorlatilag konkurálva egymással. Az ötvenes évek közepére a szovjet rakétatechnika előretörése miatt egyre nagyobb szüksége volt az USA-nak nagy teljesítményű katonai hordozóeszközökre, így született meg egy követelményrendszer egy olyan rakétára, amely – kilogramm között lett volna képes hasznos terhet Föld körüli pályára juttatni és 2700–5400 kilogrammos tömeget szökési sebességre gyorsítani. A követelményrendszert az akkortájt még hivatalosan nem is létező – az USA Hadügyminisztériumának egyik osztályaként, még név nélkül működő – ARPA ügynökség állította össze (amely még manapság is a hadsereg számára fejlesztendő új technológiákért felelős szervezet). A követelményeknek alapot adó számítások szerint a leendő rakéta első fokozatának tolóereje meg kellett haladja a 6700 kN értéket, ami messze meghaladta minden, akkoriban létező rakéta tolóerejét. Ezt a problémát úgy próbálták terv szinten áthidalni, hogy az egy rakéta(fokozat)ban mindössze egy hajtóműt alkalmazó kialakítás helyett az ún. cluster (csokorba kötött) kialakítást javasolták, azaz egy fokozatba egymás mellé több hajtóművet is szereltek volna. Ezt az elképzelést a létező legkorszerűbb harci rendeltetésű rakéták, a Jupiter hordozórakéták analógiáján Super-Jupiter, vagy Super-Juno néven kezdték el tervezni. A leendő új rakétát már ekkor – a Szputnyik első repülése előtt – műholdak pályára állítására és atomrobbanófejek hordozására is tervezték hadrendbe állítani. A műholdak felbocsátásával megjelent az űralkalmazások iránti igény, ám a cél a hadsereg számára kommunikációs és „egyéb” (akkoriban gyakran ezzel a terminológiával emlegették a szigorúan titkos kémműholdakat) űreszközök bevetése volt, az ARPA-nál szó sem esett semmiféle békés űrkutatási felhasználásról. (Később, a nukleáris és termonukleáris robbanófejek méretcsökkenése miatt a rakétát atomhordozóként már nem vették számításba.) bélyegkép\|jobbra\|250px\|A Juno második fokozata, jól látható a „cluster” építési mód ### Jupiter – Juno rakétasorozat A Jupiter rakéta a rakéták törzsfejlődésének azon lépcsője volt, amikor az Egyesült Államokban először próbálták ki az ún. cluster (csokorba kötött) hajtómű kialakítást. Alapvetően a rakéta közepes hatótávolságú ballisztikus rakétának épült hadi célokra, majd aztán a Szputnyik–1 sikere után lóhalálában fejlesztett (és a civil felhasználás miatt Junóra keresztelt) verzió juttatta fel az első amerikai műholdat, az Explorer–1-et). A rakéta alapja a Wernher von Braun műhelye, a Redstone Arsenal által kifejlesztett Redstone rakéta volt, amelyet egyrészt megnyújtottak 2,4 méterrel, hogy a nagyobb tartályokba több hajtóanyag férjen, mésrészt felszereltek két további felső fokozattal, hogy az így nyert égési idővel és további tolóerővel megnöveljék a kapacitását. Ezekben az utólag szerelt felső fokozatokban alkalmazták először a cluster technológiát: a második fokozat 11 Sergeant rakétahajtóművet, a harmadik pedig három ugyanilyen hajtóművet kapott. Ezeket egy gyűrűben helyezték el és válaszfalakkal szeparálták el egymástól, illetve az egész szerkezet kapott egy külső, hengeres védőborítást. A rakéta összesen 157 másodpercig működött, pályára állítva terhét. A felső fokozatra szerelt műszerrekeszt felpörgették a start előtt (a repülés során a stabilitását ez a pörgés biztosította). Az első fokozat iránytartásáért giroszkópos irányítórendszer felelt, amely a légerők vezérelte terelőlapokat és kis rakétafúvókákat is használt a kormányzásra (előbbieket a légkör alsóbb, utóbbiakat a felsőbb rétegeiben). A rakéta függőlegesen startolt egy sima acél startasztalról, majd az első fokozat kiégésekor 40 fokos állásszöggel érte el a fokozat leválasztást. Leválasztáskor pedig piropatronok robbantották le a felsőbb fokozatokat és négy sűrített levegős fúvóka volt felelős a vízszintesbe állásért. 247 másodpercnyi repülés után a földről érkező rádiójel választotta le az utolsó fokozatot. Az Explorer–1-gyel kezdődő űralkalmazásokhoz még egy lépcsővel fejlettebb verzió kellett. Von Braun ezt úgy oldotta meg, hogy egy negyedik fokozattal is megtoldotta az immár Junóra átkeresztelt rakétát. Később a Jupiter/Juno mint a „gyermek Saturn” híresült el. ### C–1-től C–4-ig A műszaki fejlődés azonban rohamtempójú volt és később, a nukleáris és termonukleáris robbanófejek méretcsökkenése miatt az óriási kapacitású rakétákat atomhordozóként már nem vették számításba. Ugyanekkor azonban a szovjetek jó (propaganda)érzékkel a rakétafejlesztéseik eredményeinek demonstrálására, azaz a fenyegetettség hangsúlyozására az űrkísérleteket választották és a Szputnyik szondákkal – és hordozórakétáikkal – világraszóló sikereket arattak, nem mellesleg pillanatnyi előnyre tettek szert a katonai csúcstechnika területén. Az USA-nak mindenáron szüksége volt egy sikeres űrstartra. Elemzők rögtön rámutattak arra a rendszerhibára, amely miatt lemaradásba kerültek: a különböző haderőnemeknél szétszórva, koordinálatlanul folyó fejlesztések nem voltak hatékonyak, helyette egy kézbe összevont koncentrált projektekkel kell(ett volna) operálni. Ekkor, erre a felismerésre alapozva alakult meg a NASA (egy szervezet, amely minden amerikai repülési és űrhajózási programot egy helyen koncentráltan képes kezelni). De még mielőtt a NASA megalakult volna, a Hadügyminisztérium formálisan is megalapította az ARPA-t 1958. február 8-án, amely első feladatául a rakétafejlesztésekkel kapcsolatos követelmények kidolgozását és a rendelkezésre álló alternatívák összehasonlítását kapta feladatul. Az ABMA – a hadsereg rakétaműhelye – a Super-Juno terven dolgozott éppen, az Air Force pedig a Titan-C koncepción, a haditengerészet a Vanguardon. Az ARPA végül a rakétaprogramok közül szelektálva csak a legígéretesebbeknek adott zöld utat és fejlesztési kapacitást. Az akkoriban folyó fejlesztések közül a Jupiter rakéták fejlesztése tartott a legelőrébb, ez mutatkozott egyedül megfelelőnek a 9–18 tonna közötti kiíráshoz. A kiírás alapján a Rocketdyne láthatott neki egy új rakétahajtómű, a H-1 (a későbbi Saturn I és Saturn IB hajtóművének) gyártásához. Az ARPA azonban nem állt meg a H-1 hajtómű útra bocsátásában, amire a hadsereg bátorította, hanem kibővítve a követelményrendszert, olyan hordozóeszközök alapelveit fektette le, amelynek alkalmasnak kellett lennie űrrepülésre is. Ez a továbbfejlesztett kiírás kapta a Saturn munkanevet (egyszerűen abból a megfontolásból, ahogy a Szaturnusz (Saturn) bolygó következik a Jupiter után a sorban, úgy következik a Saturn a Jupiter után a gyártásban). A munkanév 1959 februárjában vált hivatalossá. Az űrhivatal megalakulása után rögtön elkezdődött a lehetséges irányok kijelölése, a lehetséges űrprogramok kialakítása és a hozzájuk szükséges eszközök követelményeinek kidolgozása. A Hold elérése már ebben a kezdeti időszakban is felmerült, így a NASA le is fektette az alapokat: ez idő tájt leszállási módszernek a direkt leszállás kínálkozott, amelyhez egy gigantikus hordozórakéta szükségeltetett, amely a Novanevet kapta. Ám mivel a lehetséges űrprogramokhoz választandó megoldások és eszközök ekkor még képlékenyek voltak, további alternatívák kidolgozásával bíztak meg független hivatalokat vagy bizottságokat. Ilyen bizottság volt a Saturn Vehicle Evaluate Committee, vagy ismertebb nevén a Silverstein-bizottság, amely az ARPA Saturn koncepciójának NASA-beli felhasználásának lehetőségeivel foglalkozott. A Silverstein-bizottság vezetője, Abe Silverstein által fejlesztett hidrogén-oxigén hajtású fokozat második, vagy harmadik fokozatkénti alkalmazásával kialakított különböző hordozórakéta-variánsokat ajánlott a NASA-nak. Variációk Saturnra: - Saturn A - A-1 – Saturn több-hajtóműves első fokozat, Titan második fokozat és Centaur harmadik fokozat - A-2 – Saturn több-hajtóműves első fokozat, Jupiter több-hajtóműves második fokozat és Centaur harmadik fokozat - Saturn B - B-1 – Saturn több-hajtóműves első fokozat, Titan több-hajtóműves második fokozat, S-IV harmadik fokozat és Centaur negyedik fokozat - Saturn C - C-1 – Saturn több-hajtóműves első fokozat, S-IV második fokozat - C-2 – Saturn több-hajtóműves első fokozat, S-II második fokozat és S-IV harmadik fokozat - C-3, C-4, és C-5 – mindegyik egy újonnan fejlesztendő, a későbbi F-1 hajtóművön alapuló első fokozat, valamint az S-II és az S-IV fokozat különböző variációján alapul Ezekből az építőkockákból hamarosan több rakéta is kibontakozott, a követelmények különböző szintjeire válaszként. A számítások szerint a C–4-es verzió két indítással képes lett volna feljuttatni egy holdi EOR koncepció eszközszükségletét, de a C–5 kg-ot is meghaladó elvi képessége még többet ígért. Ezekkel a nagyobb teljesítményű verziókkal a NASA kezelhető számú starttal tűnt képesnek nagyobb tömeg Föld körüli pályára állítására, vagy szökési sebességre gyorsításában. ### C–5 A C–5-ös konfiguráció az újonnan fejlesztendő F–1 hajtóművekből 5 db-ot kötött volna csokorba az első fokozatában, majd erre épült volna a második fokozat, amelyben szintén 5 db – és szintén vadonatúj fejlesztésen alapuló – J–2 hajtóművet építettek volna, harmadik fokozatként pedig egyetlen J–2-vel kalkuláltak. Ez a konfiguráció volt a szóba jöhető és legalább koncepcióterv szintjén rendelkezésre álló rakétakomponensekből építhető legnagyobb teljesítményű eszköz. A számítások szerint egy ilyen rakéta kb. kg hasznos tömeget lett volna képes eljuttatni a Holdhoz. A NASA 1962. január 10-én jelentette be, hogy megkezdi a C–5 tervezését és megépítését. Az űrhivatal már ekkor eldöntötte, hogy időtakarékosságból a kockázatosabb utat választja és a fokozatok egyenkénti kipróbálása helyett ún. all-up (azaz teljes kiépítésű) teszteknek veti alá a rakétát, azaz egyben repteti. Egyetlen kivételt képezett ez alól az S–IVB harmadik fokozat, amelyet a C–1 kiépítésű változatban – a későbbi Saturn I és Saturn IB-ben – is terveztek felhasználni, amely előrehaladottabb állapotban volt és az ottani tesztek eredményei használhatóak voltak a C–5-nél is. A következő mérföldkő 1963. elején következett el, amikor a NASA bejelentette, hogy a C–5-öt fogja az Apollo-programban felhasználni, mint holdrakéta és egyben a projektet Saturn V-re kereszteli át (ahogy a C–1 is hivatalosan a Saturn I, illetve Saturn IB nevet viseli tovább). A projektet a Marshall Űrközpont kapta, ahol Wernher von Braun vezetésével folyt a fejlesztési munka. Korábban, még a NASA előtti időkben von Braun csapata már foglalkozott a rakéták egyszerűsítésével és teljesítményük növelésével, ez a projekt éppen beleillett ebbe a folyamatba. Az egyik fő fejlesztési irányt a V–2 alapjaival szemben az egy hajtóműves kialakításról való áttérés jelentette a több-hajtóműves dizájnra. A Saturn I (C–1) már ennek a jegyében született meg, ám ez még nem volt elegendően nagy teljesítményű, szükség volt a továbblépésre. Ezt a továbblépést a hajtóművek között az F–1 (még a V–2-ből származó kerozin-oxigén hajtás csúcspontjának tekinthető) hajtómű, illetve egy még újabb technika, a J–2-ben testet öltő hidrogén-oxigén hajtás képviselte. Ennek a két technikának az egy rakétában való ötvözése egy további plusznak számított a teljesítmény érdekében. Amikor megszületett az akkori körülmények között elméletileg építhető legnagyobb teljesítményű rakéta koncepciója, a NASA magának a holdra szállásnak a koncepciója felé fordulhatott. A kezdetektől létezett az ún direkt leszállás teóriája, amely azonban nem tűnt használhatónak az eszközök ismeretében. Ezt váltotta az ún. EOR-koncepció (azaz a Randevú Föld körüli pályán elképzelés, amelyben több részletben küldték volna fel a Holdhoz indítandó eszközöket, majd orbitális pályán dokkolgatták volna őket össze). Legvégül pedig elkészült az ún. LOR-koncepció (azaz Randevú Hold körüli pályán), amelynek eszközeit a számítások szerint egyetlen születőfélben levő rakéta fel tudta volna juttatni. Így illettek össze végül a mozaikdarabkák a Hold eléréséhez. ## Felépítés A Saturn V egy három fokozatú, tizenegy hajtóműves (fokozatonként rendre öt-öt-egy hajtóművet használó), folyékony hajtóanyagú rakéta volt. A rakéta magas volt és az alapjánál átmérőjű kört formázott (ide nem értve a farokvezérsíkokat). A harmadik fokozatnál az átmérője 6,6 méterre szűkült össze. Feltöltve a tömege tonnát nyomott, a hajtóanyag nélküli száraz tömege volt (ide nem számítva az Apollo űrhajó és a holdkomp tömegét. A rakéta tolóereje volt a tengerszinten számítva, amellyel kb. terhet tudott alacsony Föld körüli pályára állítani és mintegy -nyi terhet a Hold felé indítani. ### S–IC bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az első S–IC-ket szerelik össze a Michoud Telepen bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Apollo–8 S-IC-jének szerelése Cape Kennedy-n, a VAB-csarnokban A Saturn V rakéta első fokozata az S-IC lényegében a második világháborús V–2 rakéta egyenesági leszármazottja volt. A rakétafokozatot a Marshall űrközpontban Wernher von Braun mérnökcsoportja tervezte. Hajtóanyaga az RP–1 jelű repülőgép üzemanyag, a kerozin volt, amelyhez cseppfolyós oxigént használtak oxidálószerként. Méreteit tekintve a fokozat magas, az alapjánál átmérőjű henger volt (nem számítva a farokvezérsíkokat). Az öt hajtómű tolóerőt szolgáltatott. A hajtóműveket klasszikus „ötös kötésbe” szerelték (lényegében egy egyenlő szárú kereszt alakba), a középső hajtóművet fixen építették be, a négy külső hajtóművet vízszintes stabilizátorra (gimbalra) szerelték, hogy a hajtóművek hidraulikus kitérítésével kormányozni lehessen repülés közben az űrszerelvényt. A fokozat hajtóműveként a Rocketdyne F–1 hajtóművet építették be, amely a valaha volt egyik legnagyobb teljesítményű rakétahajtómű, sikeres kifejlesztése az egész holdprogram sikerének egyik kulcsa volt. A hajtómű fejlesztése folyamatos volt, így a kezdeti repülések (Apollo–4, –6, stb) és a végső repülések (Apollo–15, –16, –17) között a hajtómű teljesítménye tovább növekedett. Felépítése szerint öt részből állt: - Meghajtásház: ez a rész fogadta magába az öt darab Rocketdyne F–1 hajtóművet. Emellett belül egy alsó hőpajzsot kapott, hogy a hajtóművekben keletkező hő ne jusson fel a tartálytérbe (különösen a cseppfolyós oxigén szintjére), kívül pedig a repülés stabilizálására szolgáló négy farokvezérsíkot szerelték rá. Alul, az alsó gyűrű alakú alapkereten kialakítottak még négy megerősített bekötési pontot, ahol csavarokkal a mobil indítóállvány platformjához rögzíthették a rakétát (a csavarokat a start pillanatában lerobbantották). A fokozat belsejében futó üzemanyag vezetékeken és az azokat a hajtóműbe továbbító turbószivattyúkon kívül még fékezőrakétákat szereltek rá, hogy az indításkor, a fokozatleválás után kontrollálni lehessen, hogy hol zuhanjon a tengerbe az eszköz és ne viselkedjen véletlen interkontinentális ballisztikus rakétaként. - Üzemanyagtartály szerkezet: közvetlenül a meghajtáshát felett helyezkedett el az üzemanyagtartály, amelybe RP–1-es repülőgép üzemanyagot töltöttek. A belső falakat lötyögésgátló vízszintes bordázattal, az alját pedig szintén a folyadék örvénylését csökkentő bordázattal látták el. Ezen felül összesen 5, a cseppfolyós hidrogént szállító csővezeték futott át ezen a szekción. - Tartályösszekötő szerkezet: egy egyszerűbb strukturális elem volt, amely összeköttetést, folytonosságot biztosított az üzemanyag és az oxidálóanyag tartályai között. Emellett itt helyezték el az oxigén feltöltő és leeresztő szelepeit, csatlakozóit, valamint itt biztosították a kiürülő üzemanyagtartály légellátását. - Oxigéntartály szerkezet: az cseppfolyós oxigénnek helyet adó tartály háza, amelybe a -183 °C-os folyadékot töltötték. Ebben a szerkezetben is lötyögésgátló bordázat ügyelt a stabilitásra, illetve itt kaptak még helyet a kiürülő tartályt megtöltő hélium tartályai. - Felső szoknya: a fokozat legfelső szakasza, amely egyrészt szintén folytonosságot biztosított a második fokozattal (ellentétben például a szovjet N–1 konstrukcióval, ahol itt rácsozat volt és nem volt biztosított a folytonosság), illetve itt voltak a csatlakozók a második fokozat felé, amelyek például elektromos kapcsolatot hoztak létre, illetve a rakéta legtetején helyet foglaló számítógépből szállították a jeleket a fokozat irányításához. Emellett még az oxigéntartály szellőzését is itt oldották meg. A rakétafokozat gyártói szerződését a Boeinggel kötötte meg a NASA 1961. december 15-én. Minden fokozat a NASA New Orleans közeli Michoud Összeszerelő Üzemében készült. Az első hat példányt, amelyeket tesztekre és az első, ember nélküli tesztrepülésekre használtak fel, még a NASA Marshall Űrközpontjának mérnökei építették, majd a gyártóeszközöket átadva a további sorozatgyártást már a Boeing végezte (érdekesség, hogy később a Space Shuttle űrhajórendszer legnagyobb elemét, a külső üzemanyagtartályt is itt szerelte a Lockheed Martin ugyanezen a módon). Az elkészült egységeket hajóra rakták és úgy juttatták el Floridába, tekintettel a fokozat méreteire, amely egyetlen más szállítási módhoz sem illeszkedett. ### S–II bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az S-II fokozat az Apollo–6 összeszerelése közben a VAB-csarnokban A rakétafokozat lényegében egy vadonatúj elgondolás, a hidrogén-oxigén hajtás, illetve az azt megtestesítő Rocketdyne J-2 hajtómű köré épült. Az USA-ban az 1950-es évek végén kísérletek zajlottak a cseppfolyósra hűtött hidrogén és oxigén rakéta-hajtóanyagként való alkalmazására, mivel adott (alacsony) tömeg mellett fajlagosan nagy energia (tolóerő) volt kinyerhető a két anyag reakciójából. Az első fecske az Atlas rakéták Centaur felső fokozatában használ RL10-es hajtómű volt, amely ezt a technológiát használta. A hidrogén-oxigén hajtás kutatásának vezetését éppen az az Abe Silverstein látta el, akire a NASA később a rakétafejlesztések osztályozását és kiszelektálását bízta, így nem meglepő, hogy a fajlagosan nagy tolóerőt igénylő fejlesztések (mint a Holdhoz küldött Saturn rakéták) esetében beválogatta a saját fejlesztését is a tovább viendő projektek közé. Ezen fejlesztési projekt végeredménye lett a J–2 hajtómű, amelyet a Rocketdyne építhetett meg. A hajtómű közel tolóerőt fejtett ki és ezzel kiválóan alkalmasnak látszott a készülő óriásrakéta második (és harmadik) fokozatába. Eredetileg ugyan négy hajtóműves, átmérőjű fokozatra gondoltak a fejlesztők, de később áttértek az öt hajtóműves elrendezésre és az ehhez szükséges tartályok és a befogadószerkezet méreteit alakították hozzá. Eszerint a fokozat hosszú, az alapjánál átmérőjű volt (egyezően az S-IC-vel). Üres tömege volt, míg feltöltött állapotban -ot nyomott. Az S-II fokozat nagyom hasonló volt az S–IC-hez, azonban csak négy részből állt: - Alsó fokozat összekötő: lényegében ezzel a részegységgel kapcsolódott az S-II az S-IC-hez, itt került átadásra az első fokozat tolóereje a felsőbb szerkezetekhez - Meghajtásház: itt helyezkedett el az öt hidrogén-oxigén hajtású Rocketdyne J–2 hajtómű. Emellett ide is hőpajzsot építettek be, hogy a hajtóművek termelte hő ne legyen hatással a tartályokra és a szerkezetre. A hajtóműveket itt is szabályos ötös kötésbe rendezték, ahol az első fokozattal teljesen megegyező módon a középső J-2 fix beépítésű volt, míg a szélső négy hajtóművet vízszintes stabilizátorokra szerelték a kormányozhatóság megoldására. A hajtóműveket egy fordított csonkakúp alakú szerkezetbe szerelték, amely szerkezet közvetlenül a fölé szerelt tartályok felé közvetítette a tolóerőt. - Tartályház: ebben a részegységben kapott helyet alul a cseppfolyós oxigén tartálya, felül pedig a cseppfolyós hidrogéné. A fokozat sajátossága ebben a részegységben jelent meg, míg az első fokozatban a két tartály két teljesen külön választott egység volt, köztük egy tartályösszekötő szerkezettel, addig itt az alsó tartály teteje és a felső tartály alja közös volt. Mindössze az eltérő hőfok miatt (az oxigén -183 C°, a hidrogén -253 C°) egy méhsejt szerkezetű, 10 cm vastag szigetelést kapott a két anyag elválasztására a szerkezet (hogy így a -219 C°-on szilárddá fagyó oxigén meg ne fagyjon a saját tartályában). Ezzel a megoldással három méterrel rövidebb és 4,5 tonnával könnyebb szerkezetet kaptak a mérnökök. A tartályokba oxigént és hidrogént töltöttek. - Felső szoknya: az első fokozat hasonló elemével teljesen megegyező funkcióval, azaz folyamatosságot biztosított a két fokozat között, illetve itt voltak a feltöltő és szellőző szelepek, valamint a fokozatokon át vezető vezetékek. A NASA 1966. január 3-án hirdette ki, hogy a North American építheti a holdrakéta második fokozatát, amely aztán Seal Beach-en, Kaliforniában építette fel az ehhez szükséges üzemet. A kész rakétafokozatok a Panama-csatornán keresztül, az S–IC-hez hasonlóan, hajón érkeztek Floridába. A fokozat kulcsának számító J–2 hajtómű gyártási szerződését szintén a North American (egészen pontosan annak Rocketdyne divíziója) nyerte el 1960 nyarán, amelyben 55 hajtómű gyártását rendelte meg a NASA. ### S–IVB bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az S–IVB a VAB egyik daruján összeszerelés előtt Az S–IVB az S–II koncepcióbeli kistestvéreként született, azaz a hidrogén-oxigén hajtást alkalmazó rakétafokozatként választották ki, mint lehetséges fejlesztési irányt. Eredetileg a Silverstein-bizottság az akkor még név nélkül, C–4 kódnéven futó tervvariációjához szerepelt egy negyedik fokozat, hat kisebb hidrogén-oxigén hajtóművet alkalmazó fokozat (innen a római négyes jelölés), amely később S–IV néven futott tovább. A Saturn I rakéták fejlesztése során felmerült, hogy a felső fokozatban a hat kisebb hajtóművet lecserélik a korszerűbb J–2-re és így a fokozat eggyel fejlettebb fokozatba lép (a nevében is az S–IVB jelöléssel jelzik ezt a fejlődési lépcsőt). A Saturn I rakéta fejlesztése is Saturn IB néven folyt tovább. Még később, amikor a holdprogramhoz kijelölték a Saturn V-öt, mint lehetséges rakétát, nyilvánvalóvá vált, hogy a harmadik fokozatnak újraindíthatónak kell lennie. Ezért akkor az S–IVB további fejlesztése ketté vált: a Saturn IB-hez használt egyedek továbbra sem voltak újraindíthatóak és S–IVB–200 jelöléssel készültek, a Saturn V újraindítható példányai pedig az S–IVB–500 jelölést kapták. Az S-IVB fokozat egyszerre volt nagyon hasonló és nagyon különböző az S–IC-höz, felépítését tekintve ez is négy részből állt: - Alsó fokozat összekötő: ez a fokozat is egy üres gyűrűvel, mint szerkezeti elemmel csatlakozott az alsóbb fokozathoz, amelyen egyetlen aktív részegység volt, a fékezőrakéta, hogy irányítani lehessen az elem földet érését. Az elem szinte egyetlenként kúpos alakú volt, mivel az S–IVB átmérője csak 6,6 méter volt, szemben a rakéta többi részének 10 méterével és ezt a méretbeli lépcsőt ezzel az elemmel hidalták át. - Meghajtásház: az alsóbb fokozatokhoz hasonlóan ide volt beépítve a fokozat egyetlen J–2 hajtóműve, amely annyiban különbözött az egész rakéta többi hajtóművétől, hogy ez volt az egész rendszer egyetlen olyan hajtóműve, amely újraindítható volt. A hajtómű fixen volt beépítve a fordított csonka kúp alakú keretbe, amely átadta a tolóerőt a fokozat és a hasznos teher szerkezetének. - Tartályház: ez a részegység felépítésében teljesen megegyezik az S-II-vel, azaz az alul levő oxigéntartály és a felette elhelyezkedő hidrogéntartály közös válaszfallal rendelkezett, az S–II-nél is alkalmazott méhsejt szerkezetű szigeteléssel. A feltöltött rakétafokozat cseppfolyós oxigént és cseppfolyós hidrogént fogadott magába. - Felső szoknya: ennek a részegységnek az volt az egyszerű feladata, hogy továbbítsa a tolóerőt az űrhajó felé és folytonosságot biztosítson a rakéta és a felette elhelyezkedő műszeregység és a hasznos teher között. Emellett néhány antennát és elektronikát szereltek ide. A NASA 1960. április 19-én jelentette be, hogy a fokozat gyártására kiírt tendert a Douglas Aircraft nyerte el, így ők kezdhetik el az S–IV készítését. Ezt a szerződést csak módosította kissé, de a Douglas személyén mit sem változtatott, hogy a fokozatot a korszerűbb S–IVB-re cserélték, majd később sem változott a helyzet, amikor az S–IVB-nek is két változata lett, a 200-as és az 500-as. A Douglas a kaliforniai Huntington Beachen gyártotta az egységeket, amelyek szerencsésen befértek a NASA Super Guppy speciális szállító repülőgépébe, így légi úton érkeztek Kaliforniából Cape Canaveralre. ### IU (Instrument Unit) Az Instrument Unit (műszeregység) az űrszerelvény pályán tartásáért felelős eszközök, elsősorban az IBM számítógép elhelyezésére szolgált. Ez egy henger alakú szekció volt, amely az S-IVB fokozat tetején kapott helyet. A henger palástján belül helyezték el a számítógépet, illetve a tehetetlenségi navigációs rendszer giroszkópjait, a henger belseje teljesen üres volt. Az IU végezte a navigációs rendszer által érzékelt mozgások alapján a hajó helyzetének meghatározását és a pályára álláshoz szükséges pályakorrekciós manőverek kormányparancsait. ### Mentőrakéta bélyegkép\|jobbra\|250px\|A mentőtorony működés közben egy teszt során. Élesben soha nem kellett alkalmazni bélyegkép\|jobbra\|250px\|A mentőtorony felépítése A Gemini űrhajók katapultüléses mentőrendszere után az Apollónál visszatértek a mentőrakétás dizájnhoz, hogy egy esetleges startbaleset esetén (akár az indítóállásban, akár emelkedés közben) a legénységet, illetve az őket magába fogadó űrkabint azonnal és minél távolabb juttassák az esetleg fel is robbanó rakétától. Működési elve szerint a mentőrendszert három, a holdrakéta külső borításán lefutó kábel jelzései irányították. A három kábelből kettő jelének elvesztése esetén a rendszer azonnal beindult. Párhuzamosan a parancsnok is aktiválni tudta a rendszert egy „Megszakítás” (Abort) jelű fogantyú meghúzásával a kabinból. Amikor vészhelyzetben aktiválódott a rendszer, a mentőtoronyra szerelt szilárd hajtóanyagú rakéta begyújtott, a parancsnoki kabin (CM) piropatronjai leválasztották az egységet a műszaki egységről (SM), közben a mentőtorony tetején kinyílt egy kacsaszárny, amely így eltávolította a kabint a rakétáról, egyben irányt is váltott, hogy minél messzebb legyen az űrhajó és a rakéta egymástól, így vonva ki az űrhajót egy esetleges robbanás hatása alól. Ezután a mentőrendszer levált a kabinról és az az ejtőernyőrendszerén le tudott szállni. Egy másik forgatókönyvet képviselt egy indítóállásbeli mentés. Ebben az esetben a mentőrendszer funkciója annyiban változott volna, hogy a kabin elég magasba és távolra vigye a robbanó rakétától, hogy az ejtőernyőrendszernek legyen helye kinyílni és biztonságos távolban letenni a földre (vagy vízre) az űrhajót. Amennyiben semmilyen vészhelyzet nem lépett fel a start és az emelkedés során, normál üzemmódban a mentőrendszer 20-30 másodperccel az S–II második fokozat beindulását követően automatikusan levált, egy másik, szintén szilárd hajtóanyagot használó ún. torony leválasztó hajtómű segítségével és visszazuhant a Földre. Ezen a ponton túl már másfajta megszakítási forgatókönyv szerint ment volna egy esetleges mentés. Felépítése (alulról felfelé) - Űrhajóvédő borítás: a teljes űrhajót beborító, kúp alakú orrkúp, amely üvegszál erősítésű műanyagból készült és az volt a funkciója, hogy védje az űrhajót a felszállás légköri részében. Kezdetben nem szerepelt a tervekben, ám a mentőtorony korai tesztjei között nyilvánvalóvá vált, hogy a működésbe lépő rakéták lángja sérülést okozhat az űrhajó ablakain, ezért később hozzáadták a mentőtorony tervéhez. Az orrkúp az Apollo űrhajó ejtőernyőháza felett volt és védte azt, illetve az összekapcsolódáshoz szükséges dokkolószerkezetet is, mely különben közvetlenül érintkezett volna a levegővel a felszállás során. - Mentőtorony: egy acélcsövekből álló, torony alakú szerkezet, amelyekbe a meghajtást szolgáló rakétahajtóműveket szerelték - Torony leválasztó hajtómű: ez egy kisebb rakétahajtómű volt, a fő hajtóművek fölött, amelynek funkciója az volt, hogy amikor már nem volt szükség az egész toronyra, leválassza azt az űrhajótól és eltávolítsa az űrszerelvénytől. Erre valamikor a második fokozat begyújtását követően került sor. - Mentőrakéta: a rendszer fő részegysége, egy szilárd hajtóanyagú rakétahajtómű, amely vészhelyzet esetén lépett volna működésbe és távolította volna el biztonságos távolságba az űrhajó utaskabinját a rakétától. A hajtómű egy hosszú csőbe volt szerelve, amelynek négy fúvókája volt. - Kacsa vezérsíkok és bólintó hajtómű: ezeknek a részegységeknek volt a feladata, hogy egy vészhelyzet esetén eltérítsék a rakétáról leváló űrhajót és más pályára vezessék, kivonva azt egy esetleges robbanás hatása alól. Illetve ezen részegységek feladata lett volna, hogy egy indítóállásban kitört tűz esetén valahová oldalra eltérítse a rakétáról leválasztott űrhajót, hogy az ne essen vissza a robbanás epicentrumába. - Q golyó borítás: az egész rendszer legbonyolultabb eleme volt. Igazából egyetlen funkciója volt, a start előtt megvédeni a Q golyót, hogy bármilyen szennyeződés, rovar belekerüljön és megzavarja az érzékelést, mivel a start során létfontosságú volt, hogy pontos adatok érkezzenek egy esetleges indítóállásbeli megszakítás esetén. Maga a takaró egy polisztirol lap volt. Ezt a lapot félbe vágták és egy öt centi széles gumiszalag tartotta a helyén, a gumiszalag mögött egy penge volt, a felezővonal mentén. A penge két végét és a borítást drótok kötötték össze, amelyek egy kábelhez csatlakoztak. Ez a kábel az indítótornyon levő darun volt átvetve, a másik vége pedig egész a magas rakéta aljáig volt vezetve és egy hengerbe bújtatott súlyhoz volt kötve. A súly egy szolenoid szelep vezérelte karon pihent. Az irányítás ezt a szolenoid szelepet vezérelte. A startkor a szelep leengedte a kart, a súly leesett, az meghúzta a kábelt, amely a rá csatlakoztatott pengével elvágta a gumiszalagot és a borító két felé húzta, így az levált és messzire repült a rakétától, így biztosították, hogy az utolsó pillanatig védve legyen a Q golyó a külvilág hatásaitól. - Q golyó és orrkúp: az egész mentőrendszer csúcsán levő orrkúp magába fogadott egy nyolc Pitot-csőből álló szerkezetet, az ún. Q golyót, amely nyomásmérésből nyert adatokat és továbbított a rakéta és az űrhajó navigációs rendszere felé. a Pitot-csövek mérték az ún. dinamikus nyomást (a Q-t) a repülés légköri fázisában, illetve szolgáltattak adatokat az állásszögről egy repülésmegszakítás esetében. A mentőrakéta gyártására 1962. február 13-án kötött szerződést a NASA és a Lockheed Propulsion Company. A Lockheed készítette a szerkezetet, valamint a mentőrakéta hajtóműveket, míg alvállalkozóként bevonták a Thiokol Chemical Corporationt, akik a torony leválasztó hajtóművet állították elő. A szerkezet éles használatára soha nem került sor, sem az Apollo-programban, sem a Skylab-programban, sem az Apollo-Szojuz repülés során. ## Repülési profil A Saturn V, mint holdrakéta vonult be a történelembe, mert bár az Apollo–4, –6, –9 és a Skylab űrállomás esetében csak Föld körüli pályára vitt hasznos terhet, a repülései zömében – szám szerint 9 alkalommal – a Holdhoz vitt űrhajósokat. Egyben a teljes Apollo–program rajta alapult. Éppen ezért az alábbiakban a leginkább jellemző repülési profilt, egy holdi út lépéseinek részletei következnek. Minden repülés a floridai Kennedy Űrközpontból, a 39-es indítóállásból indult és egyetlen repülés – az Apollo–9 – kivételével a Csendes-óceánon ért véget. A rakéta 2970 tonnával startolt, de mindössze az 5,5 tonnás parancsnoki egység tért vissza, általában valamelyik óceán vízére szállva. bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Apollo–11 startja az indítótorony tetejéről fényképezve bélyegkép\|jobbra\|250px\|Hazafias töltetű művészi fotón érdekes jelenség: a hanghatár áttörésekor ún. lökéshullám gallér (a kicsapódó pára gömbje) látható a rakéta körül ### S–IC fázis A felszállás a voltaképpeni elemelkedés előtt 8,9 másodperccel kezdődött, amikor megindult a gyújtási folyamat. Megnyíltak az S–IC üzemanyag és oxigén szelepei és egy szikráztató szerkezet begyújtotta a rakétát. Először a középső hajtóművet gyújtották be, majd ezt követték átellenes páronként a külső hajtóművek 300 milliszekundumos különbségekkel, amellyel a strukturális terhelést kívánták csökkenteni a rakéta szerkezetén. Amikor a tolóerő felépült – ezt számítógép mérte és felügyelte –, elkezdődött a rakéta szabaddá tétele. Előbb az ellátó karok távolodtak el a rakétatesttől, majd a farokrésznél az indítóplatformhoz rögzítő csavarok robbantak le fél másodperccel a számítógép jelzése után, ezután a rakéta szabadon kezdett emelkedni. Tizenkét másodpercig tartott, amíg a rakéta elhagyta a torony felső szintjét (az első kb. 130 métert). Ekkor a Cape Canaveral-en működő startközpont átadta a rakéta irányítását, megfigyelését a houstoni irányítóközpontnak. A rakéta az átadás pillanatában 1,25 fokban megdőlt a függőlegestől, a toronnyal ellentétes irányba, hogy távolodjon attól és nehogy nekiütközzön egy esetleges hirtelen szélroham miatt (a keletről, vagy nyugatról készült fotókon jól látszik már ez a jelentéktelen dőlés is). Ezen a 130 méteres magasságon az irányítórendszer beindította a rakéta bólintó mozgását is, amely egészen a második fokozat beindulásától számított 38. másodpercig tartott. Ez a tizenkét másodperc és 130 méteres magasság számított egyébként az egész repülés legveszélyesebb szakaszának. Mivel amint a rakéta elemelkedett a platformról, nem tudott oda visszaereszkedni biztonságosan, amennyiben mégis visszazuhant volna, akkor a feltöltött tartályokban levő üzemanyag és oxigén a számítások szerint egy 2 kilotonna TNT erejének megfelelő bomba (lényegében a hirosimai atombomba tizedének megfelelő hatású) robbanással járt volna. Ennek a veszélynek a csökkentésére szerelték be a „Saturn veszély érzékelő rendszert” (Saturn Emergency Detection System – EDS), amely az emelkedés első 30 másodpercéig üzemelt és felkészítették a mérnökök, hogy bármikor automatikusan beavatkozzon. Az emelkedés során a külső hajtóművek tolóerő állásszögét úgy állították be, hogy azok eredője mindig a megfelelő (a bólintási programnak éppen az adott pillanatban érvényes) irányban tolja előre a rakéta tömegközéppontját, még akkor is, ha valamilyen meghibásodás folytán az egyik hajtómű meghajtása kiesne. A Saturn V gyorsulása nem volt egyenletes. Az emelkedés első fázisában a magasságnyerés volt az elsődleges, a gyorsulás csak később került előtérbe. A rakéta csak egy perc múltán, 5,6-7,2 km magasság között törte át a hanghatárt, miközben 1600 méteren még csak 120 m/s-nál járt. A hanghatár átlépésekor egy érdekes jelenség, a lökéshullám gallér figyelhető meg, ami a kicsapódó pára gömbszerű felhője a parancsnoki modul aljánál. A repülés 80. másodperce környékén jött el a pillanat, amikor a rakéta elérte a max Q, azaz a maximális dinamikus rezgés értékét, amely a sebességgel és a levegő sűrűségével változik. Emelkedés során a levegő sűrűsége folyamatosan csökken, a sebesség pedig növekszik, de van egy pont, amikor a légsűrűség csökkenése magasabb, mint a sebesség emelkedése, ezen a ponton hat a legnagyobb egységnyi nyomás a felületre. Nagyobb magasságokba érve elkezdődött a sebesség egyre nagyobb mértékű növekedése, amely három faktorból táplálkozott. A legkisebb ilyen faktor a hajtóművekben egyre növekvő hajtóanyag nyomás volt, amellyel az átfolyás sebessége megnőtt, növelve a hajtóműbe jutó hajtóanyagot, ezzel a tolóerőt (ennek a jelenségnek azonban lehet negatív hatása is, az ún. pogo oszcilláció, amely az Apollo–4 esetén kevésbé, az Apollo–6 esetén kis híján a repülést kudarcba fordító módon lépett fel). A második ilyen faktor szintén a rakétaműködés elvéből fakad, minél ritkább a levegő, a rakéta tolóereje annál nagyobb, a tengerszinten tolóerejű S–IC nagy magasságban -t „tolt”, azaz közel 20%-kal nőtt a teljesítménye. Végül a leglényegesebb faktor, a rakéta rohamos tömegcsökkenése. A Saturn V másodpercenként 13 tonna üzemanyagot égetett el és mivel a hajtóanyag a rakéta teljes felszálló tömegének háromnegyedét tette ki, a háromnegyednyi tömegtől megszabaduló rakéta ennyivel jobban gyorsulhatott. A startkor a gyorsulás 1 és 1/4 g volt, ami az S–IC kiégésekor 4 g-re szökött fel. Ebben a pillanatban a középső hajtómű automatikusan leállt, nehogy túlgyorsítsa a szerkezetet. Amikor a hajtóanyag és oxidálóanyag tartályok közelítettek a kiürüléshez, az automatika lekapcsolta a hajtóműveket (nem várták meg azt a pillanatot, amikor a kifogyó üzemanyag miatt „rángatni” kezd valamelyik hajtómű). A hajtómű leállítását követően 1 másodperccel beindult az első fokozat leválasztása is. A rakéta kb. magasan járt ekkor és sebességgel repült, amikor két szilárd hajtóanyagú leválasztó rakétahajtómű fékezni kezdte a fokozatot, eltávolítva azt a tovább repülő szerkezettől és lelassítva, hogy a megfelelő helyen csapódjon az Atlanti-óceánba (a fokozat még a benne felhalmozott mozgási energia miatt egyre lassulva tovább emelkedett egészen magasságig, ahonnan végül a tengerbe hullott 560 kilométerre a floridai partoktól. Az első fokozat így kb. 2 perc 41 másodpercig vett részt az űrszerelvény hajtásában, közben hajtó és oxidáló anyagot égetve el. bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az S–II beindulása előtt leválik a fokozat összekötő gyűrű bélyegkép\|jobbra\|250px\|A fokozatleválasztás pillanata egy EC–135 felderítő repülőgép kameráján át nézve ### S–II fázis Az S–IC leválasztása után az S–II-re hárult a feladat hogy további magasságot és sebességet nyerjen. A leválasztás pillanatában, az S–IC készleteinek kiürülésével és magának a fokozatnak a távoztával a teljes rendszer tömegének 80%-a már nem repült tovább, így elég volt a második fokozat 5141 kN tolóereje is a további gyorsításhoz (mindamellett, hogy ennek a fokozatnak is rohamosan csökkent a tömege, igaz az S–IC másodpercenkénti 13 tonna fogyasztása az S–II-nél már csak másodpercenkénti 1,1 tonna volt). A fokozatleválasztás folyamatában 8 ún. „ülepítő hajtómű” indult be az első, még ember nélküli tesztek során, hogy a rakéta ne álljon ballisztikus pályára, mire beindul a hajtómű, hanem a gyorsulása továbbra is pozitív maradjon (és mellesleg az esetleg képződő hajtóanyag buborékokat a gyorsulás feloldja). Később az első hét Apollo repülésen a 8 ilyen kis kisegítő hajtóművet 4-re redukálták, majd az utolsó négy repülésen el is hagyták. 30 másodperccel az S–IC leválása után a fokozat összekötő gyűrű is levált. Ezt a műveletet úgy oldották meg, hogy a hajtóművektől 1 méterre levő gyűrű szabadon lehullhasson, lényegében a tehetetlenségre bízták, nehogy véletlenül a hajtóműnek ütődjön a művelet közben, amelyre például nagy esély lett volna, ha ezt az egységet rögzítik az S–IC-hez és azzal együtt, nem külön, önálló egységként válik le (számítások szerint az S–IC-vel együtt való leválás potenciálisan két hajtóművel való ütközés valószínűségét is felvetette). Nem sokkal a gyűrű leválása után az űrhajót védő mentőtorony is levált. És beindult az öt J–2 hajtómű. 38 másodperccel a hajtóművek beindulása után a számítógép másik programra állt át és innentől az IU-ban levő számítógép valós időben folyamatosan kalkulálta a leginkább üzemanyag-hatékony pályát és azon tartotta az űrszerelvényt. Amennyiben az IU számítógépe meghibásodott volna, a legénység manuálisan képes lett volna átkapcsolni a parancsnoki egység központi számítógépére, vagy manuális irányításra, esetleg meg is szakíthatták volna a repülést. Kb. 90 másodperccel a fokozat tervezett leállása előtt leállították a center hajtóművet, hogy megelőzzék a rakéta rángatózását, az ún. pogo oszcillációt. Ezzel egyidőben megváltozott a cseppfolyós oxigén betáplálási üteme is, lecsökkent, hogy előnyösebb legyen a hidrogén–oxigén arány és így a lehető legkisebb üzemanyag maradék maradjon a tartályokban. A tartályokban öt szenzor figyelte a folyadékszintet, amelyből bármelyik kettő együttes jelzése kiváltotta a hajtóműleállás parancsot (még mielőtt a hajtóanyag kifogyása állította volna le bármelyiket). Egy másodperccel a hajtómű leállítás után a fokozatleválasztási parancsot is kiadta a számítógép, majd néhány másodperc múltán beindult a harmadik fokozat hajtóműve. Ekkor a második fokozaton is szilárd hajtóanyagú fékezőrakéták léptek működésbe, hogy a kis híján első kozmikus sebességet elérő fokozatot egyrészt eltávolítsák a tovább repülő S–IVB-től, másrészt ez is megfelelő helyen zuhanjon vissza Földre. Az S–II végül a starthelytől mintegy kilométerre csapódott az Atlanti-óceánba. Az S–II aktív szakasza 421 másodpercig tartott, amelynek során magasra juttatta a megmaradt űrszerelvényt és sebességig gyorsította, amivel kis híján pályára állította az űrhajót. bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Apollo–17 S-IVB-je, a holdkomp kivontatását követően sodródik az űrben bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az LRO felvétele az Apollo–16 S-IVB-jének becsapódási helyéről bélyegkép\|jobbra\|250px\|Egy másik S–IVB – az Apollo–7-é –, amelyen a holdkomp adapter panelei részlegesen nyíltak ki és nem robbantak le ### S–IVB fázis Az S–II és az S–IVB közötti fokozatváltás sokkal gyorsabb és egyszerűbb művelet volt, mint az azt megelőző. A szerkezetileg az S–IVB fokozathoz sorolt összekötő gyűrű a szétváláskor egyből az S–II-vel levált (lévén ahhoz volt rögzítve), így a leválasztás művelete egy egylépcsős aktus volt. Itt nem kellett tartani attól, hogy a szétválás során a leváló fokozat, vagy a fokozat összekötő gyűrű a hajtóműnek ütközik, lévén nagyobbak voltak a távolságok a szerkezeti elemeknél az egy hajtómű miatt, szemben az S–II öt hajtóművével). Ezt követően azonnal beindult az S–IVB egyetlen J–2 hajtóműve és (az Apollo–11, mint tipikus holdexpedíció időzítése szerint) 165 másodpercig működve Föld körüli pályára állította az űrhajót és a holdkompot. A pályára állás távolságra történt a starthelytől és 191,1 kilométeres magasságon ment végbe, az űrjármű pedig elérte a első kozmikus sebességet és Föld körüli parkolópályára állt. Az űrhajó másfél keringés idejéig maradt ezen a parkolópályán, amit az űrhajósok hagyományosan arra használtak, hogy egy utolsó teljes rendszerellenőrzést futtassanak le a Holdhoz való elindulás előtt, hogy azt tökéletesen működő űrhajóval tegyék. Űrrepülési sztenderdek között ez a parkolópálya rendkívül alacsonyan húzódott és nagyon rövid ideig lett volna fenntartható, a légkör legfelső foszlányai rendkívül hamar lelassították volna az itt keringő űrhajót, ám ezt az űrhajósoknak nem kellett megvárnia. Ebben a szakaszban a megmaradt S–IVB-vel kapcsolatos egyetlen furcsaság az volt, hogy a hidrogén még ezen űrbeli körülmények között is elforrt és kipárologva a tartályból valamelyes spontán meghajtást adott a rakétának. Természetesen az elforrás és kipárolgás üteme nem volt olyan, amely érdemben befolyásolta volna akár az űrhajó pályáját, akár a tartályban levő és a további repüléshez szükséges hajtóanyag mennyiségét. A három utolsó repülésen a parkolópálya magassága még alacsonyabban húzódott, ezeken mindössze 172 km magasan keringett az Apollo űrhajó. Minderre azért volt szükség, mert a holdjáróval és a háromnapos holdfelszíni tevékenységgel megnövekedett ellátmány miatt nagyobb tömeget kellett a Holdhoz juttatni, ezért megnövelték a rakéta tolóerejét és áttervezték kissé a repülési profilját is, amelyek eredőjeként sikerült a nagyobb tömegű űrhajórendszerrel is leszállni a Holdon. Az Apollo–9 esetében is kissé eltért az űrhajó pályája, mivel ez egy kizárólag Föld körüli pályán végrehajtott expedíció volt, kezdetben a fenti, Apollo–11-nél, mint jellemző repülésnél alkalmazott profilt repülte az űrhajó, ám később a saját hajtóművei segítségével változtatni tudott a pályáján, hogy az összességében 10 napos repülést teljesíteni tudják. Az egyetlen Skylab repülés, amikor Saturn V-öt használtak, szintén különbözött a fenti profiltól. Ennek keretében magát az űrállomást állították pályára egy automata, földről irányított repülés keretében. A Skylab magas pályára állt a Föld körül, jóval magasabbra, mint a holdűrhajók, hogy aztán egy hatéves periódust tudjon végigrepülni. A keringés pályahajlása is különbözött a holdrepülésekétől, a megszokott 32,5 fokos egyenlítőhöz mért pályaszög a Skylabnél volt. Az ún. TLI manőver (Trans Lunar Injection – Holdirányú hajtóműgyújtás) az egyik különlegessége volt a rakétának, ekkor ismételten be kellett indítani a hajtóművet. (A rakétatechnikában általában a hordozóeszközök egyszer használatosak abban a tekintetben is, hogy egy felbocsátás, vagy más manőver során a beindítástól a leállásig egyetlen manőver történik, kifogy a hajtóanyag és soha többet nem használható az eszköz. Az S–IVB abban volt más, hogy ezt többször leállíthatónak és indíthatónak tervezték.) A TLI természetesen az irányítás külön engedélyével történhetett meg 2 óra 44 perccel, kb. másfél Föld körüli fordulattal a floridai startot követően. A holdirányú manőver mintegy 6 percig (335 másodpercig) tartott, amikor az űrszerelvény közel a második kozmikus sebességre, 11,2 km/s-ra gyorsult. Ennek a pályának az volt a sajátossága, hogy egy energiatakarékos pályán közelítették a Holdat, és az égitest gravitációját használták nagyrészt, hogy az űrhajót odaérkezvén befogja és az pályára álljon körülötte, viszonylag kicsi fékező gyújtással. A manőver érdekessége volt, hogy a Föld–Hold távolságból az adódna, hogy azt a 11,2 km/s kezdősebességgel alig több mint 10 óra alatt megtette volna az űrhajó, az út mégis több mint 3 napig tartott. Ez egyrészt amiatt volt, hogy a pálya nem volt egyenes, azaz nem számítható közvetlenül lineárisan az idő, hanem egy elnyújtott S alakú ívet írt le az űrhajó az űrben a Föld és a Hold között. Ez a szabad visszatérés pályája. Ha ugyanis nem sikerül a Hold körüli pályára ráállni, ez a pálya energiafelhasználás (hajtómű indítás) nélkül visszatér a Földre. Másrészt – és ez a nagyobb hatású jellemző – minden a Földről indított eszközt a Föld gravitációja megpróbál visszahúzni, és ezt csak az a tárgy képes legyőzni, amely nagyobb kezdősebességgel (az ún. második kozmikus sebességgel) indul, mint amit a Föld gravitációja még képes visszavonzani. Tehát a Földtől távolodó űreszközöket az égitest gravitációja visszahúzza, ezzel az elérhető sebességét csökkenti. Ez csak akkor változik meg, ha valamilyen másik égitest (pl. a Hold) gravitációs hatása alá nem kerül. Amint ez megtörténik, az űrhajó ismét gyorsulni kezd. A Föld–Hold rendszerben ez a pont, amikor a Hold gravitációja erősebb lesz, mint a Földé, nagyjából az út 80%-nál, úgy 320.000 km távolságban van. A Holdhoz induló űrhajók így egyre lassulva repültek kifelé, egészen eddig a gravitációs váltópontig, ahol a sebességük körülbelül a kezdősebesség nyolcadára zuhant vissza és szinte vánszorogva lépték át ezt a pontot, ahol a másik égitest hatása alá kerülve ismét gyorsulni kezdtek. Az S–IVB utolsó manőverére (pontosabban az utolsó olyan manőverre, amelyben az S–VIB még mint a Holdhoz tartó űrhajórendszer részeként vett részt) 40 perccel a holdirányra állást követően került sor. A manőver neve „Helyzetváltoztatás, dokkolás és kivontatás” (Transposition Docking and Extraction) volt, amelynek során az Apollo parancsnoki és műszaki egység levált az S-IVB-ről, pár tucat métert előre manőverezett tőle, mindeközben az űrhajó alatt egy burkolatban (vagy másképpen adapterben) helyet foglaló holdkomp fölül lerobbantották a takarólemezeket, amely így szabaddá vált. A parancsnoki űrhajó a saját kereszttengelye körül egy 180 fokos fordulatot csinált (és lényegében háttal a menetiránynak repült tovább), majd visszaaraszolt a holdkomp–S–IVB kombinációhoz és összedokkolt a holdkomppal. Utolsó aktusként a parancsnoki űrhajó kormányfúvókái segítségével a holdkompot kivontatták az S–IVB-beli tárolóhelyéről és az összekapcsolt két űrhajóegység, valamint a rakétafokozat szabadon, egymástól függetlenül haladt tovább. A tovább repülő S–IVB-k mindig potenciális veszélyt jelentettek az űrhajók számára, mivel lényegében azonos pályán repültek tovább, ezért gondoskodni kellett róla, hogy kissé eltérítsék a pályájukat, nehogy később ütközzenek az űrhajóval. Ennek céljából egyrészt az S–II ülepítő hajtóműveihez hasonló segédhajtóműveket alkalmaztak, amelyek kis tolóerővel, de határozottan eltérő pályára tolták az űrhajót, valamint kinyitották a fokozat tartályainak szelepeit, amelyeken át az oxigén és a hidrogén kiáramlott az űrbe, egyfajta meghajtást eredményezve, tovább változtatva a fokozat pályáját. Egészen az Apollo–13-ig az ilyen módon felhasznált S–IVB-ket úgy célozták meg, hogy azok közel a Hold–Föld körüli keringés szempontjából elülső felülete előtt repüljenek el, ezzel egyfajta csúzlimanővert repültek, amely annyi plusz sebességet adott, hogy elérték a második kozmikus sebességet, és Nap körüli pályára álltak. Később, az Apollo–14-től az S–IVB-ket szándékosan becsapódó pályára vezényelték, hogy mesterséges rengéseket keltsenek, és a már kihelyezett érzékelő műszerek számára mérhető hatásokat produkáljanak a Hold felszínén. A Nap körüli pályára küldött fokozatok későbbi sorsáról egyetlen esetben kaptunk bármilyen képet. 2002. szeptember 3-án Bill Yeung csillagász észlelt egy aszteroidát, amelynek a J002E3 lajstromjelet adta. Az égitest úgy tűnt, hogy a Föld körül kering, majd színképelemzésekkel kiderítették, hogy felszínét titán-dioxid fedi (ez az anyag a fehér festékek legfontosabb alapanyaga a Földön és a Saturn V-nél is nagy mennyiségben használták). A keringés jellemzőinek széles körű elemzéséből azt a következtetést vonták le, hogy ez az Apollo–12 S-IVB-je lehet. Az irányítók a repülés idején a megszokott módon a fokozatot Nap körüli pályára küldték, ám valószínűleg az ezt irányozó hajtóműindítás túl rövidre sikerült és a fokozat megmaradt a Föld–Hold rendszeren belüli keringésben. Még 1971 környékén a pályaperturbációk hatására az egység mégis heliocentrikus pályára lépett, aztán a Föld ismét befogta 31 évvel később, amely körül meg is maradt egészen 2003 júniusáig. ## Infrastruktúra Kivételes tolóerejénél és méretbeli dimenzióinál fogva a Saturn V a korábbi rakétákhoz képest teljesen más infrastruktúrát igényelt, ami az összeszerelését, szállítását és felbocsátását illette. Az már a kiválasztásánál világossá vált, hogy a rakéta nem indítható egyetlen a Cape Canaveral Air Force Station területén rendelkező indítóállásból, illetve az azokat kiszolgáló létesítmények felhasználásával, tekintettel a rakéta minden elődjét meghaladó méreteire. A NASA-nak új terület után kellett nézni, ahol egy új, a rakéta méreteihez igazodó indítóállást és összeszerelő részleget hozhat létre. Több helyszín is felmerült, ám végül Cape Canaveralen, a légierőbázis tőszomszédságában, a Banana River melletti Merritt Island területén találták meg a megfelelő területet, amelyet már civil felhasználásra a NASA vett birtokba, így a Saturn V lett az első rakéta, amely nem katonai területről, hanem azon kívülről startolt. A későbbiekben ezen a területen kezdődött a fejlesztés. ### VAB-csarnok bélyegkép\|jobbra\|250px\|A VAB az Apollo-program idején Az indítókomplexum részeként, mégis önálló funkcióval rendelkezik az az épület, ahol a rakétákat összeszerelték s felkészítették a felbocsátásra. A mérnökök szakítottak a korábbi gyakorlattal, amikor az indítóállványon szerelték össze az indítandó rakétákat és a Mobil Felbocsátási Koncepciót választották, amelyben a rakétát és űrhajót valahol távol az indítóállástól szerelték össze – ezzel is lerövidítve az egyes felbocsátások közötti időt, növelve a felbocsátások gyakoriságát –, illetve az összeszerelés eleve függőleges formában történt. Ez a német mérnökök részéről érkezett ötlet volt, akik a második világháborúben ezen a módon menedzselték a V–2 rakéták felbocsátását. A Saturn V első és második fokozatai, méretüknél fogva, bárkákon érkeztek a közeli Banana River folyón keresztül, a harmadik fokozat Super Guppy teherszállító repülőgépeken ahogy az űrhajóegységek is. Ezeket kellett függőlegesen összeszerelni és repülésre késszé tenni, így ehhez kellett egy épület, ahol az időjárás hatásaitól mentesen lehetett ezt a munkát elvégezni. Erre hozták létre a VAB épületét, amely kb. 5 kilométerre volt a legközelebbi indítóállástól. A csarnok 218,2x157,9 méteres téglalap alakú, területen fekszik, négy rakéta és űrhajó egyidejű szerelésére alkalmas szerelőcsarnokot foglal magába. Az indítóplatformmal együtt magas rakéták építéséhez illően magas és ajtajai szélesek, amelyen keresztül a mobil indítóállványok kitolhatóak voltak. Az építéshez összesen acélt használtak fel. Az épületet a Floridát gyakran meglátogató hurrikánok miatt hurrikánbiztosra tervezték. Felszerelését tekintve alkalmassá tették az összeszerelésekre különböző nagy kapacitású daruk beszerelésével, amelyek legnagyobb teherbírású verziója 250 tonnát tudott megmozgatni. ### Mobil indítóállvány bélyegkép\|jobbra\|250px\|A mobil indítóállvány hátán a Saturn V-tel, úton a VAB és az LC39 között A Mobil indítótorony, vagy Mobil indítóállvány ötlete szintén a Mobil Felbocsátási koncepció eredményeként merült fel, hiszen az összeszerelést nem az indítás helyén végezték el, hanem a VAB-csarnokban, de maga az összeszerelés egy olyan platformon kellett végbemenjen, amelyről aztán elindulhatott a rakéta a világűrbe. A holdprogramban azzal számoltak a kormányzat és a NASA illetékesei, hogy a szovjetek addigra akkumulálódott előnyét a korábbihoz képest sokkal intenzívebb repülési programmal, minimum kéthavonkénti (szükség esetén még sűrűbb, akár kéthetenkénti) felbocsátási ütemmel lehet behozni, ezzel szemben a helyszíni szereléssel egy Saturn I méretű rakétánál négy hónapnyi időközökkel lehet csak számolni. A startsűrűséget drámai módon lehetett javítani azzal, hogy ha az indítóállásokban csak a start előtti rövid időszakokban folyik előkészítő munka – azaz csak rövid ideig foglaltak. Ezek a megfontolások megteremtették a mobil felbocsátási koncepciót, amely szerint az összeszerelést másutt végezték, mint a felbocsátás – akár párhuzamosan egyidőben több rakétán – és a készre szerelt rakétákat szállítani kellett az összeszerelés és a felbocsátás helye között. Igény jelentkezett tehát egy eszközre, amely a leendő rakétának az összeszerelőüzem és az indítóállás közötti mozgatását végzi. E mellé az alapvetés mellé társult a vízszintes és a függőleges összeszerelés dilemmája. A vízszintes összeszerelés problémái a szállítás során a tápvezetékek csatlakozási gondjai, valamint a szállítómunkások okozta esetleges sérülések voltak (a szállítás során a kiszolgáló szerkezet körülveszi a rakétát, és a rajta dolgozó emberek ráejthettek dolgokat, míg egy függőleges szállítás során a kiszolgáló szerkezet a rakéta mellett állt, csökkentve a sérülések lehetőségét). De a legnagyobb probléma a rakéta függőlegesbe állítása volt, a művelet során adódó feszültségek szerkezeti törésekhez, repedésekhez, vezetékszakadásokhoz vezethettek. A függőleges szerelés nem vetett fel ilyen problémákat, „csak” a megfelelően óvatos szállításra kellett megoldást találni. A döntés meg is született: egy olyan szállítóeszközre van szükség, amely alkalmas egy minden korábbinál nagyobb rakétát függőleges helyzetben elszállítani egy szerelőcsarnokból az indítóállásba. A leendő holdrakéta egy magas, a farkánál átmérőjű, üresen 240 tonnás „ceruzaként” bontakozott ki a tervezőasztalon, ennek a mozgatása volt az elsődleges feladat. A feladat másik része pedig a feltöltött állapotban több mint 3000 tonnát nyomó űrszerelvény felbocsátása volt. A tervezési feladatokat a Reynolds, Smiths és Hills Tervezőiroda kapta. A követelmények alapján kialakult a szerkezet formája: egy hatalmas, két emelet magas vízszintes platform és egy karcsú rácsszerkezetes torony, amely az ellátókarokat és a rakéta feltöltéséhez szükséges tápvezetékeket tartotta és a tetején egy daruval is rendelkezett a szerelési utómunkálatokhoz. A tervezést követően az Ingalls Iron Works 1963 novembere és 1965 februárja között gyártotta le a Mobile Launcher (Mobil Indító), vagy a látványosabbik részegysége után egyszerűen csak Launch Umbilical Tower (Start Ellátótorony) néven említett szerkezetet. Összesen három egységet építettek az Ellátótoronyból. A LUT–1 szerkezeti munkája kilenc hónap alatt lett kész, ekkor emelték a helyére a szerkezet tetején levő 19 tonnás daru gémjét. 1965 februárjában lett kész a LUT–2 és 1965. március 1-jén emelték a helyére a LUT–3 daruját, mintegy befejezvén az építést. A szerkezetkész tornyok ezután egy másik gyártó, a Hayes International kezébe kerültek, akik felszerelték az ellátókarokat (vagy – némileg hibásan használt – más néven támkarokat). Ezek az ellátókarok voltak a Mobil indítóállványok legbonyolultabb részegységei, tervezésüket nem adták ki, azt maga a NASA végezte. Ennek során elkészítették egy tipikus kar (a 6-os számú) prototípusát és ennek alapján gyártotta le a Hayes a többit, természetesen a megfelelő eltérésekkel. ### 39-es indítókomplexum bélyegkép\|jobbra\|250px\|A VAB és távolban a két megépült indítóállás, a 39A és a 39B A Hold elérése koncepciójának megalkotásakor felmerült az is, hogy honnan startoljanak az ezzel a céllal induló űrhajók. Általános elvként érvényes volt, hogy minél közelebb kell legyen a starthely az egyenlítőhöz. Rövid ideig felmerült a Csendes-óceán közepén fekvő Karácsony-sziget, azonban az USA területe (főként logisztikai előnyei miatt) hamar előtérbe került ezen egyéb kezdeti jelöltek előtt és a NASA egyébként is használt, Cape Canaveral-i – igaz a légierővel közös – indítóhelye került homloktérbe. A meglevő indítóállások azonban alkalmatlannak látszottak az új Saturn rakéták számára, ezért új fejlesztések váltak szükségessé, így új földterületekre is szükség volt, immár a légierőbázison kívül, a szomszédos Merritt Island területén. A NASA ezért felvásárolta a Cape Canaveral Air Force Station melletti 340 km2-es földterületet, ahol megkezdődhetett a fejlesztés. A kezdeti tervek öt egymás melletti indítóállást vizionálták (A, B, C, D, E jellel). Háromnak – az A, B, C-nek – az építését tervbe is vették, a maradék építését – a D, E – későbbre halasztották. Az eredeti, 1962-es tervekben a három indítóállás betűrendjét északról délre határozták, meg 39A, 39B és 39C jellel, majd a következő évben a sorrendben a 39A és a 39C helyet cserélt (és végül a C jelű sohasem épült meg). Az építésük 1964-ben kezdődött meg és 1968-ig tartott, amikor a két iker indítóállást átadták, elsőként a 39A-t, majd a 39B-t. Az indítóállás dizájnját tekintve egy hatalmas betonteknő vagy -akna, amely lángterelőként szolgál, és a rakétából kilövellő lángokat, füstöt oldalra terelik el a működő rakétától, az eltávolításukat pedig maga a rakéta végezte. Ezt segítette az a fordított V alakú lángterelő, amelyet közvetlenül a rakéta alatt helyeztek el. Maga a teknő megerősített vasbetonból készült, a lángvezető árok hosszú és széles volt és a partjai 12 méterrel emelkedtek a földfelszín fölé. Az indítóállásokat és az összeszerelő csarnokot pedig zúzott kőből álló út kötötte össze. Az indítóállásokat felszerelték a rakéták feltöltéséhez szükséges üzemanyag-tárolós és továbbítórendszerrel, elektromos ellátórendszerrel. Később az Apollo–program felbocsátásai során túlnyomórészt egy indítóállást, a 39A jelűt vették igénybe, egyedül az Apollo–10 indult a 39B-ről. ### Hernyótalpas szállítójármű bélyegkép\|jobbra\|250px\|Épül az egyik hernyótalpas (1964) bélyegkép\|jobbra\|250px\|A kész szállítójármű A Mobil Felbocsátási Koncepció másik folyománya volt, hogy a készre szerelt rakétát el kellett juttatni az összeszerelés helyéről az indítóállványba, így valamilyen mobil megoldásra volt szükség, amivel szállíthatóvá vált a rakéta. Nehezítette a helyzetet a függőleges összeszerelés elképzelése, mivel így nehezebb volt a nagyon magas, a méretéhez képest ceruza vékonyságú és üres, tehát sérülékeny rakéta mozgatása. Több megoldás is versenyben volt, vasúti és vízi megoldás is felmerült, azaz síneken, vasúti kocsin és mozdonnyal, vagy csatornát ásva hajón is elképzelték, hogy eljuttassák az űrhajót, végül azonban a közúti megoldás lett a befutó, azaz utat építettek és rajta egy hernyótalpakon közlekedő eszköz gördíti a rakétát az egyik pontból a másikba. Először arra gondoltak a mérnökök, hogy az indítótornyot teszik önjáróvá. Amikor a megoldást keresve a lehetséges beszállítókon végigtekintettek a tervezők, az egyik bányaipari cégnél – a Bucyrus-Erie Companynél – találtak is egy lehetséges prototípust, ami alkalmasnak látszott, ám bonyolultabb lett volna az indítótoronyba integrálni. Ezért koncepciószinten szétválasztották a tornyot és a mozgatásához szükséges járművet, és a két eszköz fejlesztése külön zajlott tovább. A szállítási folyamat a VAB-csarnokban kezdődik. A VAB-csarnokban egy több hétig tartó folyamatban a Saturn rakétát egy hatalmas – középen a rakéta lángcsóvájának helyet engedő lyukkal bíró – négyzetes platformra szerelték (ahol a platformnak további integráns része volt a támkarokat, ellátóvezetékeket és liftet magába foglaló torony). A szerelés készre jelentését követően következett a szállítójármű igénybevétele: a hatalmas traktor begördült a csarnokba és precízen a platform alá parkolt. A pontos beállást követően a lánctalpzsámolyok hidraulikus emelői segítségével megemelték a szállítójármű alvázának hasmagasságát, azaz mintegy a hátára vette a traktor a platformot és a rá szerelt rakétát. Ezt követően következett a szállítási szakasz, amikor a VAB és az LC-39 közötti kb. 6 kilométeres távolságot kellett megtenni. Legvégül a traktor felkapaszkodott az indítóállás betonteknőjének lejtőjén – gondosan ügyelve a szintezésre, a rakomány pontosan függőlegesen tartására. Mikor a később indítóasztalként szolgáló platform a helyére került az indítóállásban, a traktor leeresztette a hidraulikáját, kigördült az indítóasztal alól, és arrébb parkolt, hogy egy esetleges (általában hurrikánveszély miatt elrendelt) visszaszállítás esetén rendelkezésre álljon. A traktor az Apollo űrhajórendszer (a Saturn V rakéta, az Apollo űrhajó és a holdkomp) méreteihez, tömegéhez igazított követelményrendszer alapján készült el. A jármű egy hosszú, széles téglalapot formáz, önsúlya . Mind a négy sarkában egy-egy lánctalpzsámoly található, zsámolyonként két-két lánctalppal. A zsámolyok egyenként magasak és hosszúak, mindegyik lánctalpsor 57 láncszemből áll, amelyek mindegyike 900 kg-ot nyom. A jármű magassága hidraulika segítségével és között változtatható (ez egyrészt a szállítandó rakomány megemeléséhez, másrészt annak szintezéséhez szükséges). A magasságállítás segítségével a rakományt tűréshatárral lehet függőlegesen tartani még akkor is, amikor az indítóállás 5%-os lejtőjén kaptat felfelé a jármű. A traktor mindkét végén – a menetirány szerinti jobb oldalon – található egy-egy vezetőfülke, amelyből a manővereket irányítja a kezelő. A gépszörny mozgatására több csúcsteljesítményű hajtóegység szolgál. Az előre haladáshoz két lóerős dízelmotort építettek be, amelyek két kW-os generátort hajtanak, amelyek 16 lánctalp-motorhoz (talpanként 2-2-höz) osztják el az erőt. További két lóerős dízelmotor hajt két 750 kW-os generátort, amelyek a kormányzáshoz, az emeléshez, a világításhoz és a hűtéshez termelnek energiát. Végül még további két 150 kW-os generátort használnak – szintén az 1065 lóerős erőforrásokra kötve – a rakomány, a Mobil indítóállvány energiaszükségletének kielégítésére. A dízel erőforrások mérföldenként 568 liter (kilométerenként kb. ) gázolajat fogyasztanak. A különleges rakomány mozgatása rendkívül óvatosan történik. A hernyótalpas szállítójármű 1,6 km/h maximális sebességre képes terhelten, így a VAB és a hozzá közelebbi 39A indítóállás közötti 6,2 kilométert tipikusan 5-6 óra alatt teszi meg. Üresen az elérhető legnagyobb sebesség 3,2 km/h. A gyártásra 1964-65 között került sor, az első példányt 1965 januárjában szállította le a gyártó Cape Canaveralre. Ezt követően tesztsorozat indult, amellyel felmérték, hogy valóban tökéletesen ellátja-e a feladatát a jármű. Az egyik tesztút során 1965 júliusában komoly problémára derült fény. A technikusok az indítóállásra vezető úton bronz- és acéldarabkákat találtak, amelyek a szállítójármű lánctalpvezetőiből származtak. A vizsgálat szerint kanyarodáskor a futómű nem bírta a terhelést. A részegységet áttervezték: egy mérnökcsapat a Marion Power Shovel telephelyén végezte a tervezést és a gyártást, míg egy másik Cape Canaveralen végezte a beépítést. Egy különleges járműhöz különleges út is jár, így az összeszerelő csarnok és az indítóállások közötti út is legalább olyan egyedi, mint maga a jármű, ami közlekedik rajta. Az úttal kapcsolatos követelményrendszer kidolgozása a szállítási mód – és a jármű – kiválasztását követően azonnal megkezdődött. A követelmények középpontjában a szállítóeszköz és a szállítmány 7700 tonnás össztömege állt, az átlagos utak építői sohasem találkoznak ilyen terheléssel. Az extrém tömeget a lehető legsimábban kellett mozgatni, ehhez készült az útszerkezet: 80 cm hidraulikus töltés, 90 cm finom mészkő, 30 cm válogatott töltés, vékony aszfalt záróréteg és az aszfalt tetején (!) 10–20 cm folyami kavics. A követelmények másik fókuszpontja a talaj bizonytalanságának kiküszöbölése volt. Cape Canaveral és benne az indítóállásoknak otthont adó Merrit Island a Floridában tipikus, mocsaras területnek számít, az üledékes talajnak nem igazán jó a tartása. Ezt a nyomvonal alatti 7,6 méteres mélységig ható vibrációs tömörítéssel hidalták át. Végül a harmadik fontos tervezési szempont az útfelület minősége volt. A leendő útfelületet nem marhatták fel a lánctalpak, de nem is csúszhatott, az acéltalpaknak szilárdan meg kellett tudni kapaszkodni rajta. Erre a szokványos aszfaltburkolat nem felelt volna meg, a tervezők durva folyamikavics-borítást találtak ki megoldásként. A VAB és az LC-39 startkomplexum között húzódó út két párhuzamos sávból áll, köztük elválasztó sávval. A közelebbi, 39A jelű indítóállásig , a távolabbi, 39B jelűig hosszan vezet az út (az összeszerelő csarnoktól egy nyomvonal indul ki, majd után ágazik ketté a két indítóállás felé). Az út szélessége eléri a 40 métert, széles sávokkal, köztük 15 méteres elválasztó sávval. Az útszerkezet vastagsága 2 méter (összehasonlításul: egy átlagos útszerkezet 45 cm vastag.) A tervezést az amerikai tengerészgyalogság mérnökei végezték, az építés 1963 novemberében kezdődött és 1965 augusztusában készült el a 39A-ig vezető rövidebb pályaszakasz. ## Tesztek ### AS–500F bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az SA–500F úton van a VAB-csarnoktól a 39-es indítóállás felé A rakéta is és a köré szervezett infrastruktúra is hosszú ideig csak koncepció szintjén létezett. Ezek működőképességét még a repülések előtt le kellett tesztelni, amelyhez nem kellett teljes értékű űrhajó, illetve rakétarendszer, ezért az űrügynökség úgy határozott, hogy tesztek természetesen lesznek, csak költséghatékony módon, makettel. Így az erre a célra életre hívott teszt egyszerre volt a tervrajz állapotból kilépő rakéta kiszolgálási tesztje és a köré létrehozott infrastruktúra főpróbája. A cél érdekében AS–500F néven (vagy másképpen az Összeszerelés Integráltság Tesztjármű) létrehoztak egy külsejében tökéletesen a később repülő Saturn V-re hasonlító eszközt, amellyel gyakorolni lehetett az összeszerelést, a szállítást, a start előkészületeit, éppen csak a felbocsátást nem. A rakéta a standard 3 fokozatból állt, csak éppen az első fokozatban egyetlen működőképes F–1 hajtómű volt (a tesztekhez), feltölthető (és leereszthető) tartályai voltak, de azokat nem csatlakoztatták a hajtóművekhez, a repülést irányító IU (Instrument Unit) üres volt, és a rakéta tetején helyet foglaló Apollo űrhajó is csak egy üres makett volt, repülésre nem volt alkalmas. Ezt az alkalmatosságot szerelték össze a VAB-csarnok 1-es összeszerelő öblében 1966. március 30-ig, az IU-val bezárólag. A tesztek fő alanyai a 250 tonnás daruk voltak, amelyek a kulcselemei voltak az összeszerelő csarnoknak. A darukezelők már korábban megkezdték a gyakorlást egy átmérőjű, vízzel teli gömbtartállyal (a legendárium szerint az mehetett át a vizsgán, aki egy tojásra rá tudta ereszteni a függesztményt úgy, hogy az nem tört össze). A darukezelők a Mobil indítóállvány platformjára eresztették az első fokozatot, majd az 59 méteres magasságú szerkezet tetejére illesztették a második fokozatot, majd arra a harmadikat. Az űrhajó csak később érkezett meg, így annak végső helyére illesztése csak 1966. május 2-án történt meg. Az „álrakéta” úgy volt megszerkesztve, hogy annak csatlakozói működőképesek legyenek, így az összes elektromos, üzemanyag- és egyéb csatlakozást is beállították a technikusok az indítóállványhoz. A 39 elektromos és 232 pneumatikus kábel illesztése később jelentős csúszást okozott a tesztben, és a rakéta csak 1966. május 25-én gördült ki a VAB-csarnokból a hernyótalpas szállítójárművön, hogy a kb. 5 kilométeres utat megtegyék a 39A indítóállásig. A már célját ért rakétát később vissza kellett vinni az indítóállásból a csarnok menedékébe a Floridán átsöprő Alma hurrikán miatt. A visszaszállítás 1966. június 8-án ment végbe, majd június 10-én ismét megtette a szerelvény az utat az indítóállásig. A teszt csúcspontja az ún. nedves teszt volt, amelynek során feltöltötték a rakéta üzemanyag- és oxidálószer-rendszerét a megfelelő mennyiségű kerozinnal, hidrogénnel és oxigénnel. A teszt teljes sikert hozott minden tekintetben, és utat nyitott egy éles rakétával való valós felbocsátás előtt. Az AS–500F-et 1966. október 14-én vonták vissza az indítóállásból, és október 21-én szétszerelték. ### AS–500D bélyegkép\|jobbra\|250px\|A rakétatesztek próbapadja a Marshall Űrközpontban A tesztek másik iránya a rakétára ható erők feltérképezése volt. Lényegében azt akarták ellenőrizni a mérnökök, hogy a kivételes teljesítményű eszköz nem tesz-e kárt saját magában, azaz a működése során fellépő hatalmas erők, rázkódások nem hatnak-e károsan a rakéta szerkezetére és nem esik-e szét repülés közben a szerkezet. Ebből a célból a mérnökök egy strukturális tesztsorozatot írtak ki az alabamai Marshall Űrközpontban épült próbapad igénybevételével, hogy igazolják a rakéta ebbéli alkalmasságát. A tesztek lényege az volt, hogy felszerelték az óriási fékpadra a rakétafokozatokat, beindították a hajtóművet, és mérték a szerkezet hossz-, kereszt- és torziós irányú mozgásait és a tűréshatárként megadott referenciaértékekhez hasonlították (mintegy melléktermékként a repülési érzékelők elhelyezésének optimális helyeit is ekkor határozták meg, amelyek majd az éles repüléseken adatokat szolgáltattak a rakéta irányítórendszerei számára). A tesztekre többféle konfigurációban került sor, hogy a legélethűbb körülményeket szimulálják. Az első konfiguráció a rakéta teljes kiépítése volt, amikor mind a három fokozat össze volt szerelve, és csak az első fokozat hajtóművei működtek, ezzel a felszálláskori és az emelkedés első szakasza közbeni jellemzőket mérték. A második konfigurációban csak az S–II és az S–IVB repült tovább. A harmadikban pedig csak az S–IVB repült és volt meghajtás alatt (ez utóbbi konfigurációt máskor és másutt végezték, mivel ez megegyezett a Saturn IB rakéta azonos, a pályára állás előtti végfázisának szakaszával). A próbák nem sorrendben zajlottak, előbb a III., majd az I., végül a II. konfiguráció tesztjei mentek végbe. A tesztek alatt 450 órányi kvázi repülési idő zajlott le, melynek során 800 mérési pontról gyűltek információk. A rázótesztek során hosszirányban 15 cm, oldalirányban 7-8 centiméter elmozdulási határok között tesztelték a rakétát. 1967. augusztus 3-án az MSC befejezettnek tekintette a tesztet és konklúzióként megállapították, hogy a Saturn V strukturálisan kész a startra. A jelentésben szóltak néhány szükséges módosításról, amelyek elvégzése után, három hónappal később megtörténhetett a rakéta első éles startja az Apollo–4 keretében. ## Repülések A NASA összesen 13 Saturn V hordozórakétát indított 1967 és 1973 között, mindegyiket sikerrel. Az első két indítás során nem szállított embereket, a következő indításoknál azonban már voltak űrhajósok a fedélzeten. Az utolsó Saturn V-tel állították pályára a Skylab űrállomást. ### Ember nélküli tesztrepülések #### Apollo–4 bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az első Saturn V start pillanata Az Apollo–4 volt a NASA első tesztrepülése, amikor a teljes kiépítésű holdrakétát a világűrbe küldték. A repülés elsődleges célja volt, hogy először teszteljék a holdrakéta és holdűrhajó párosát teljes kiépítésben, igazolják a rakéta és űrhajó strukturális kompatibilitását minden tekintetben, majd második számú célként az űrhajóval – egészen pontosan annak új típusú, addig kipróbálatlan hőpajzsával – szimuláljanak egy visszatérést úgy, hogy az űrhajót előbb ellipszis pályára állítják, majd egészen a légkörbe lépésig gyorsítják, így szimulálva egy holdi visszatérés sebességét, ezáltal a hőterhelését a légkörön át vezető út során. A fő célok mellett sok „mellékcél” jelent meg: a 39-es indítóállás első sikeres kipróbálása, a teljes rakétarendszer első integrált, sikeres repülése, a Saturn V repülés során még kipróbálatlan fokozatainak egyenként való sikeres kipróbálása, különös tekintettel a koncepcionálisan is új – folyékony hidrogént és oxigént használó – S-II és S–IVB fokozatokra, az S-IVB fokozatba épített hajtóművek első sikeres űrbeli leállítása és újraindítása. Összesen 4098 tervezett méréssel kívánták felbocsátani az űrhajót, amelynek 2/3-a a rakétát, a maradék 1/3-a pedig az űrhajót érintette. A startra 1967. november 9-én 7:00-kor (12:00 UTC) került sor. A hajtóművek tökéletes beindulásakor és csúcsteljesítményük elérésekor a rakétát elengedték a rögzítők, az óriás előbb pár pillanatig állni látszott az indítótorony mellett, majd méltóságteljesen emelkedni kezdett. Tizenhárom másodpercig tartott, amíg az űrhajó elhagyta az indítótorony magasságát, amikor mintegy a helyi kilövésirányítás utolsó ténykedéseként Paul Donelly a hangosbemondóba bemondta: „A torony üres”. Ebben a pillanatban a Cape Kennedy-i irányítás átadta a repülésirányítást a houstoni fő irányítóközpontnak. A Saturn V indításának legnagyobb szenzációja a rakéta által kiváltott hanghatás volt. Bár pontosan a hanghatás miatt, hogy a talajról visszapattanó hangnyomás nehogy kárt tegyen az emelkedő rakétában, másfél millió liter vizet zúdítottak az indítóállás árkába, ahová a hajtóművek fúvócsöve nézett, a hatás mégis döbbenetes volt a zömében öt kilométernél messzebbre is fekvő épületek (így a VAB, a kilövést irányító központ épülete, vagy a VIP-lelátók) között. A körülményeket Walter Cronkite, egykori híres tévétudósító spontán, a lelkesedéstől keresetlen hangú közvetítése írja le: A rakéta aztán rendben egy közel kör alakú, magasságú pályára állította a Föld körül az Apollo űrhajót. Két keringésnyi ideig haladt az űrhajó ezen a pályán, majd a második keringés végén újraindították az S-IVB hajtóművét, amely az első űrbeli hajtómű-újraindítás volt a program során (egyben az egyik kulcsfontosságú manőver a Hold eléréséhez), és gyorsítani kezdték az űrhajót, hogy az majd így érje el a légkört, szimulálva egy holdi visszatérés sebességét. Beindították az űrhajó saját, SPS hajtóművét is, tovább emelve az űrhajót, egészen 18 000 km magasságig. Ekkor fordították az űrhajó orrát a Föld felé, majd megkezdték a süllyedést. Amikor 122 kilométeren a kabin elérte a légkör legfelsőbb foszlányait, sebességgel száguldott. Végül az űrhajó 16 kilométerre a kijelölt leszállási pont mellett szállt le új típusú hármas ejtőernyőrendszerén a Csendes-óceán vizére, a Midway-szigetek közelében, ahol a Bennington repülőgép-hordozó várta már. #### Apollo–6 bélyegkép\|jobbra\|250px\|Fokozatleválasztás az Apollo–6 felbocsátása során Az Apollo–6 az Apollo–4 küldetés megismétlése volt, komolyabb feladattal. A felbocsátási folyamat végén az űrhajót az S–IVB elindította a Hold irányába, ám -es magasságnál egy megszakítást szimuláltak, azaz visszafordították az űrhajót a Föld felé. A felszállásra 1968. április 4-én 7:00-kor (12:00 UTC) került sor Cape Kennedy 39A indítóállásából. Azonban a felszállás második percében problémák adódtak, a hajtóműben keletkező oszcilláló nyomásváltozások miatt hosszirányú rezgések (a rakétatechnikában „pogo oszcilláció” néven ismert jelenség) keletkeztek a rakétában, amitől az rángatózni kezdett. Ilyen jelenség jelentkezett korábban is, az Apollo–4 repülésen, azonban a mért értékek akkor tűréshatáron belül voltak, ezúttal azonban messze meghaladták azokat. Az Apollo–4-en mért értékek 0,1 g gyorsulás- és lassuláskülönbséget mutattak, az elfogadható mérték limitjét még 0,25 g-ben határozták meg a Gemini-program idején, az Apollo–6-on mért legmagasabb érték 0,62 g volt. A rezgések 30 másodpercig voltak tapasztalhatók. A mérnökök ennek a hatásnak tudták be, hogy a kamerák által is megfigyelt módon az űrhajót védő kúpos borítás megsérült, egyes helyeken le is vált a rakétáról. Miután az S-IC fokozat tartályai kiürültek és levált a továbbrepülő rakétáról, az S-II-vel is folytatódtak a problémák. A kettes számú hajtómű már a beindulástól kezdve problémásan működött, amely probléma aztán a T+319 másodperctől tovább súlyosbodott egészen addig, míg T+412 másodpercnél az IU számítógépe le nem állította a hajtóművet. 2 másodperccel később a hármas számú hajtómű is felmondta a szolgálatot. A megmaradt három hajtóművet tovább kellett működtetni, hogy a hajtóanyag kifogyjon, ám a leállás pillanatában sem a tervezett magasság, sem a tervezett sebesség nem volt meg. Ez a megmaradt harmadik fokozatra, az S-IVB-re maradt, amelyet tovább kellett működtetni, hogy a rakéta – és így az űrhajó is pályára álljon. A rakéta a tervezett magas körpálya helyett egy 177,7\*362,9 kilométeres ellipszis pályára állt. A harmadik lényeges hiba már az orbitális pályán jelentkezett. Az igazi holdrepülések mintájára újra kellett indítani az S-IVB fokozat hajtóművét, ám az kudarcba fulladt, a hajtómű néma maradt, ami a mérnökök számára nagyobb rejtélyt jelentett, mint a korábbi pogo oszcilláció. A terveknek megfelelően ekkor leválasztották a Saturn V megmaradt fokozatát és a parancsnoki egység főhajtóművével, az SPS-szel végeztek egy pályakorrekciós manővert. A hajtóművet 442 másodpercig járatva az űrhajó pályáját 22.259,1 \*33,3 kilométeresre alakították át és extrém magasságból irányították a Föld felé az űrhajót, szimulálva a hőpajzs számára egy holdi visszatérést. A légköri visszatéréskor minden normálisan működött és a rendben nyíló három ejtőernyő kupolája alatt az Apollo–6 9 óra 57 perc 20 másodpercnyi repülés után, 43 kilométerrel elvétve a kitűzött célpontot leszállt a kiemelésére igyekvő Okinawa hadihajó mellett a Csendes-óceánon, Hawaii-tól északra. A meghajtás miatti pályaeltérések miatt itt sem teljesült egy tesztcél: a tervezett sebesség helyett sebességet sikerült elérni a visszatéréskor. ### Emberrel végzett repülések #### Apollo–8 Az Apollo–8-cal a NASA hazárdjátékot játszott. Félve attól, hogy a szovjetek ismét megelőzik őket a Holdért vívott versenyben – egy emlékezetes vitát követően –, mindjárt az első, emberekkel felbocsátott Saturn V/Apollo űrhajó kombinációt a Holdhoz küldték, ahelyett, hogy még Föld körüli pályán tesztelték volna a rendszert. A startra 1968. december 21-én került sor, első alkalommal használva a Saturn V-öt élesben, emberekkel a tetején helyet foglaló Apollo űrhajóban. A felbocsátás során három apróbb hiba merült fel: az első fokozat hajtóművei egy kicsit alulteljesítettek – 0,75% tolóerő-kiesés volt mérhető –, amelyet a fokozat 2,45 másodperccel hosszabb működésével kompenzáltak, majd a második fokozat hajtóműveiben kisebb, oszcilláló nyomásváltozások jelentkeztek (hasonlóak, mint az Apollo–6 esetében, csak kisebb intenzitásúak, Bill Anders holdkomppilóta találó leírása szerint olyan érzetet okozva, „mintha öreg vonat futott volna ócska síneken”), így e hibák eredőjeként a pályaadatok eltértek a tervezettől. A Föld körüli pálya 183,2 × 190,6 kilométeres ellipszis lett, a tervezett 185 kilométeres körpályával szemben. A Föld körüli pályára állás után másfél fordulatig – összesen 2 óra 28 percig – tartó rövid időszak következett, egy teljes rendszerellenőrzés időtartama. A start után 2 óra 27 perc 22 másodperc telt el, amikor Michael Collins repülésirányító megadta az engedélyt: Nem sokkal később az S–IVB fokozat hajtóművének újraindításával megtörtént a TLI (Trans Lunar Ignition – Hold irányú hajtóműindítás), 5 perc 17 másodperces gyorsítással sebességre tett szert az űrhajó. A felszállás legutolsó művelete az S–IVB leválasztása, majd egy összekapcsolódási kísérlet elvégzése volt a leválasztott rakétafokozattal, amellyel a későbbi űrhajók számára az ún Helyzetváltoztatás, dokkolás, kivontatás (Transposition, docking and retraction) manővert szimulálták valós körülmények között. Ebben az űrhajó először levált a fokozatról, majd eltávolodott tőle, a kereszttengelye körül 180 fokos fordulatot végzett (azaz hátraarcot csinált úgy, hogy közben a repülés iránya nem változott meg) és visszanavigált az S–IVB-hez, mintha ezúttal az orrával akarna hozzá kapcsolódni. Az űrhajósok leválasztották az S–IVB-t, és elkezdték a fordulási manővert, közben fotókat készítettek. Közel navigáltak a fokozathoz, ezzel igazolták a képességet a holdkomppal való jövendőbeli összekapcsolódásra. Borman parancsnok aggódott az összeütközés miatt, és túl akart már lenni a manőveren, ezért kezdeményezte az eltávolodási manővert az irányításnak. Ám a manővert elhibázták, az űrhajó enyhén letért a szabad visszatérés pályájáról. Öt órával a start után az S-IVB és az űrhajók szétválása után az irányítás más pályára állította a feleslegessé vált rakétafokozatot, hogy az a későbbiek során sehol se zavarja az űrhajósok útját. Ehhez az üzemanyag-maradék kiáramoltatásával nyertek tolóerőt, amely azt eredményezte, hogy a rakétafokozat biztosan nem követi az űrhajót a Holdhoz vezető pályáján, hanem elrepül az égitest mellett, és ezzel Nap körüli pályára áll. Az S-IVB 0,92 × 0,99 CsE kiterjedésű Nap körüli ellipszis pályára állt, 340,80 nap keringési idővel. A rakétafokozat pályamanővere után egy újabb, soron kívüli pályamódosításra kellett sort keríteni, a Borman türelmetlensége miatti elhibázott manőverek ugyanis az űrhajót nem megfelelő pálya felé irányították, és az irányítás túl közelinek találta a két űreszközt. Később az Apollo–8 elsőként sikeresen jutott el a Holdig, ahol pályára állt az égitest körül, és 10 keringésen keresztül végeztek az űrhajósok megfigyeléseket. Az űrhajó legénységének tagjai voltak az első emberek, akik saját szemükkel pillanthatták meg a Hold tőlünk mindig elforduló túlsó oldalát. A repülés teljes sikerrel zárult. #### Apollo–9 bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az első holdkomp, a Spider még az S–IVB-beli adapterében Az Apollo–9 az eredeti tervek szerint az első Saturn V felszállás lett volna emberekkel az űrhajó fedélzetén, ráadásul a rakéta a teljes kiépítésű űrhajórendszert magával vitte volna, mivel a holdkomp berepülését is erre az útra irányozták elő. Ebből minden megvalósult, kivéve az első, emberekkel végzett felszállást, mivel a történelem nyomása miatt azt az Apollo–8-ra osztották és átsorszámozták a repüléseket. Az Apollo–9 előtt tehát a holdkomp berepülése, mint első – és lényegében egyetlen – feladat maradt, Föld körüli pályán. Mivel az űrhajó nem indult a Holdhoz, ezért ennek az útnak a repülési profilja eltért a többi Apollo-repüléstől. Ennél a repülésnél a Saturn V használata lényegében pazarlás volt, lévén, hogy egy -nyi tömeg LEO-ra (Low Earth Orbit – Alacsony Föld körüli pálya) juttatására alkalmas eszközt használtak kevesebb mint a fele, 48-50 tonna feljuttatására. A repülés 1969. március 3-án startolt Cape Canaveral LC39A indítóállásából, 11:00:01-kor (16:00:01 UTC), egyetlen másodperccel a tervezett startidőpontot követően. A felszállás rutinszerű, eseménytelen volt, McDivitt parancsnok leírása szerint ...„mint amikor egy öreg hölgy lovagol”.... A legénység számára a fokozatleválasztás okozott nagy élményt. A meghajtás kiesésével leállt a gyorsulás és tehetetlen testük előre lendült, kis híján nekiestek a műszerfalnak (csak a biztonsági övek tartották meg őket), majd amikor az S–II hajtóművei beindultak, visszahuppantak az üléseikbe. A felszállás hetedik percében újra jelentkezett a pogo oszcilláció (a rakétáknál ismert hosszirányú rángatózás, amelyet a hajtóművekben jelentkező oszcilláló nyomásváltozások okoznak). Az űrhajósok erősebb hatásról számoltak be, mint Bormanék az Apollo–8-on, de még a tolerálható sávban maradt a rázkódás. 11 perc 13 másodperc elteltével leállt az S-IVB és az űrhajó magasságú Föld körüli pályára állt. Az Apollo–9 űrhajósai követték a protokollt és másfél fordulaton keresztül nem váltak le az S–IVB-ről és rendszerellenőrzéseket folytattak. 2 óra 43 perc elteltével aktiválta Scott a piropatronokat és leválasztotta a rakétafokozatot, majd első ízben csinálták végig élesben a Helyzetváltoztatás, dokkolás és kivontatás (Transposition, docking and retraction) manővert, azaz fordultak meg, dokkoltak a holdkomppal, de még nem vontatták ki a Spider névre keresztelt holdkompot a rakétafokozat adapteréből. A parancsnok és a holdkomppilóta átköltözött a leszállóegységbe, és áram alá helyezték, leellenőrizték. A feladat végeztével a két űrhajós visszaköltözött a parancsnoki modulba, és visszazárták az átjáró fedelét. Csak ekkor aktiválták azt a rugós mechanizmust, amellyel az űrhajók elváltak az S–IVB-től. Az irányítás ekkor beindította az S–IVB hajtóművét, és Nap körüli pályára vezérelte. Az űrhajósok a holdkomp hajtóművét beindítva emeltek a pályamagasságukon, megkezdve a holdkomp tesztprogramját. Az Apollo–9 10 napot töltött az űrben, minden aspektusból kipróbálta a leszállóegységet, igazolva az azt életre hívó koncepció helyességét. A sikerrel megnyílt az út a holdra szállás előtt. #### Apollo–10 bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Apollo–10 emelkedés közben Az Apollo–10 a harmadik, ember által vezetett Saturn V felbocsátás volt, második alkalommal a Hold felé indítva. A repülés kis híján az első holdra szállást is megkísérelhette, ám a holdkomp súlyproblémái, illetve az eredeti tervekben is szereplő egyfajta főpróba igénye miatt az Apollo–10 lett az a repülés, amikor mindent elpróbáltak, a talajérintés kivételével. A Charlie Brown űrhajó és a Snoopy holdkomp úgy indult az útra, hogy elrepülnek a Holdig, ott pályára állnak, a két űrhajó szétválik, a holdkomp pedig elkezd süllyedni a felszín felett, egészen 15 km magasságig, onnan azonban nem száll le a felszínre, hanem repülős analógiával élve „átstartol” és újra visszaemelkedik a holdi keringésbe, ahol összekapcsolódik az anyaűrhajóval, hogy végül hazatérjenek a Földre. Az űrhajó 1969. május 18-án startolt Cape Canaveralről, ezúttal először (és a program során egyetlen alkalommal) használva a 39B indítóállást. A startra 12:49-kor (17:49 UTC) került sor. Mindhárom űrhajós Gemini veterán volt, élt már át űrstartot, volt összehasonlítási alapjuk. Az Apollo–10 indításának fő szenzációja volt, hogy a legrosszabb körülményeket adta az utasoknak. Az emelkedés során olyan rázkódás érte az űrhajósokat, hogy a látásuk elhomályosult és nem látták rendesen a műszerfalat. Megélték ők is a fokozatleválasztás rántását. Amikor az S–II hajtóműve is beindult, a pogo oszcilláció is feltűnt a színen. Még az egyébként más repüléseken simán működő harmadik fokozat is morogva és erősen remegve működött, az űrhajósok komolyan féltették főként a gyengébb konstrukciónak számító holdkompot, hogy baj éri. Következett a másfél fordulatnyi rendszerellenőrzési idő (amikor az űrhajósok számára „kisimult” a repülés), majd ezt követően az Apollo–10 engedélyt kapott a TLI-re. Az S-IVB megajándékozta őket a rázkódás és zörgés kényelmetlen érzésével. Az űrhajósok bizonytalanok voltak, hogy nem lesz-e repülésmegszakítás az átéltek nyomán, ám folytathatták útjukat. A rakétát érintő utolsó művelet következett, a holdkomphoz kapcsolódás és annak kivontatása. Leváltak a baljóslatú S–IVB-ről, közben az ablakokon látták, ahogy a holdkomp adaptertakaró lemezei lerobbannak és szanaszét repülnek. Kissé elhibázták a manővert, mivel 45 méterre eltávolodtak az S–IVB-től, háromszor olyan távolra, mint kellett volna, de könnyedén visszamanővereztek és bedokkoltak a holdkomp dokkolószerkezetébe. Az egész manőver újdonsága volt az előzőekhez képest, hogy az Apollo–10 magával vitt egy Westinghouse színes tévékamerát, és az irányítás élő egyenes adásban láthatta, ahogy az űrhajósok manővereznek és közelítenek a holdkomphoz. Az Apollo–10 ezután holdirányú pályára állt, az S–IVB-t a megszokott módon Nap körüli pályára irányította az irányítás. A küldetés sikerrel járt, Hold körüli pályára álltak, kisebb nehézségekkel ugyan, de a holdkomppal elvégezték a felszín feletti ereszkedést, majd az újraemelkedést, ezzel kikövezték az utat a későbbi, valós holdra szállás előtt. #### Apollo–11 bélyegkép\|jobbra\|250px\|A Saturn V beteljesítette küldetését: Ember a Holdon! Az Apollo–11 lett a tervek szerint az első tényleges Holdra szállási kísérlet, ezen a repülésen indult azzal a tervvel legénység, hogy le is szálljon a holdfelszínre. A Saturn V szempontjából minden olyan volt, mint az előző két holdrepülésen (Apollo–8, –10), csak ezúttal mindennek élesben kellett működnie. Az Apollo–11 startprocedúrája műszaki értelemben 1969. május 20-án, két nappal az Apollo–10 startját követően kezdődött, ekkor szállították ki a kész rakétát a VAB összeszerelő csarnokból a 39A indítóállásba az 1-es számú Mobil Indítótoronnyal. Az indítási folyamat hivatalos kezdete T – 28:00:00-kor, 1969. július 14-én 22:30 (UTC) (floridai helyi idő szerint 17:30-kor) kezdődött. A 28 órás hivatalos és a 40 óra 2 perces valós időtartam között egy hat és egy fél órás tervezett visszaszámlálási szünet volt, amelyből a hosszabbik szünet végül 11 óra 32 percesre húzódott el. Az űrhajósok 2 óra 40 perccel az indulás előtt foglalták el helyüket az űrkabinban. Az Apollo–11 1969. július 16-án 14:32-kor (UTC), (helyi idő szerint 9:32) emelkedett el a Kennedy űrközpontból. Az utazás első lépcsője a Föld körüli pálya volt, másfél fordulatnyi időt töltöttek itt el az űrhajósok, amíg minden rendszert le nem ellenőriztek. A rendszertesztek után – miután megbizonyosodtak róla, hogy minden működőképes – az S-IVB újraindításával gyorsítottak. Az űrhajó a szabad visszatérés pályáján indult a Hold felé. A Saturn V szempontjából utolsó manőverre fél órával a holdirányú gyújtást követően került sor, ekkor választották le a parancsnoki űrhajót az S-IVB-ről. Ezután az űrhajósok megkezdték a holdkomp-retrakciót, azaz a holdűrhajó kihúzását az S-IVB fokozat felső részén levő holdkompadapterből. Ehhez a rakétafokozatról levált és néhány méterre eltávolodott anyaűrhajó a kereszttengelye körül 180°-os fordulatot végzett (azaz innentől kezdve menetiránynak háttal repült), majd az orrán levő dokkolószerkezettel megcélozta a holdkompon levő dokkolóegységet és összekapcsolódtak. Következő lépésként a parancsnoki hajó kormányhajtóműveinek húzóerejével és az adapterbe épített rugós mechanizmus segítségével kihúzták a holdkompot a rakétafokozatból. A fenti manőverek miatt az űrhajóegyüttes 6 m/s-ot lassult, ezt később pályaközi korrekcióval kellett kompenzálni, hogy a hajó végig a szabad visszatérés pályáján haladjon. Ám egyúttal a műveletek olyan jól sikerültek, hogy a tervezett négy korrekció közül csak egyet kellett végrehajtani. Houston közben az S-IVB hajtóművét indította újra távirányítással, hogy a kiürült rakétafokozat véletlenül se legyen útban a későbbiek során. A fokozat három nap múlva elhaladt a Hold mellett, és Nap körüli pályára állt. Az Apollo–11 sikerrel teljesítette az első holdra szállást, és Neil Armstrong, valamint Buzz Aldrin lettek az első emberek, akik a Holdra tették a lábukat 1969. július 21-én. #### Apollo–12 bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az egyik villámcsapás, amely az űrhajót érte és leért az indítóállásig Az Apollo–11 leszállását követően megváltoztak a program prioritásai, a második holdra szállásnál már nem volt szempont a sietség, ezzel szemben a leszállással kapcsolatban felmerülő új szempontok – minél közelebb leszállni egy előre meghatározott ponthoz – átírták a tervezés menetét, így a korábbi két hónapos startszüneteket négy hónapos szünet követte. A start dátuma 1969. november 14-re csúszott. A startra helyi idő szerint 11:22:00-kor (16:22:00 UTC) került sor Cape Canaveral LC-39A indítóállásából. Az emelkedő űrjármű a repülés 36. másodpercében bajba került. Mai szemmel nézve szokatlan módon az irányítás ugyanis a bonyolult időjárási körülmények ellenére indította útnak a rakétát, mivel az indítóhely felett éppen egy légköri front haladt keresztül, masszív felhőzettel. A repülés 36. másodpercében villám csapott az űrhajóba, mivel ekkorra az űrszerelvény már úgy viselkedett, mint egy magasra emelt, hatalmas villámhárító (magas fémcsúcs, mögötte a földig érő, ionizált gázokból álló plazmacsóva). Az űrhajóban ülőknek nem történt bajuk (ők lényegében egy Faraday kalitkában ültek), ám a villám kisütötte az üzemanyagcellákat, amelytől megszűnt az űrhajó áramellátása. Alig 16 másodperccel később, a repülés 52. másodpercében egy újabb villámcsapás érte a rendületlenül emelkedő űrszerelvényt. Ez a kisülés a navigációs rendszert vakította meg, valamint a kabinban megbolondította a műszerek többségét. Az esetet egyetlen szerencsés körülmény mentette meg, a Saturn V rakétának független, önálló navigációs rendszere volt, amelyet nem érintett az elektromos hiba, így a rakéta pontosan haladt tovább a pályáján, és megfelelő irányba vitte az utasait. A probléma megoldása is szinte véletlenszerű volt. A megbolondult műszerek miatt szükség volt arra, hogy tisztán lássanak az űrhajósok, valamint az irányítás mérnökei. Mindössze egy mérnöknek jutott eszébe egy megoldási javaslat, amikor azt javasolta az űrhajósoknak, hogy „Try SCE to AUX” (azaz „próbáljátok átállítani az SCE-t AUX-ra”). Pete Conrad parancsnok úgy reagált az utasításra, hogy „Mi az ördög az az SCE?”, ám Al Bean holdkomppilótának bevillant, hogy melyik kapcsolót kell átállítania. Az SCE (Signal Conditioning Equipment) egy jelátalakító volt, amelynek üzemmódjait „Norm” (normál) és „Aux” (tartalék) között lehetett váltani. Az üzemmódváltással elhárult a műszerek megbolondulását okozó probléma. Ezt követően az irányítás utasítására újraindították (egyfajta mechanikus „reset”-et alkalmazva) az üzemanyagcellákat, és minden elkezdett rendben működni a továbbiakban. A Föld körüli pályán végrehajtott rendszerellenőrzés során minden megfelelően működött tovább, mindössze a csillagokra tájolt navigációs rendszert kellett újrakalibrálni). A „Try SCE to AUX” kifejezés műszaki körökben önálló életre kelt és afféle szállóigévé vált, a találékonyság és helyzetfelismerés metaforájává, és a mai napig idézik az ilyeneket igénylő helyzetekben. Másfél Föld körüli fordulat – és az ezen idő alatt elvégzett teljes körű rendszerellenőrzés – után az űrhajósok megkapták az engedélyt a Hold irányú hajtóműindításra, amellyel kiszakadhattak a Föld vonzásából. Ez után a soron következő, az egész küldetés sorsát is befolyásoló műveletet kellett végrehajtani: az űrhajó letért a szabad visszatérés pályájáról. Az előző két holdrepüléskor a biztonság kedvéért az ún. „szabad visszatérés pályáján” közlekedtek az űrhajók, amelyek előnye az volt, hogy ha bármi probléma adódott az odaúton, az űrhajó mindenféle beavatkozás nélkül, a Hold megkerülését követően visszatért volna a Földre (lényegében a Hold gravitációja pontosan a kiindulópont felé fordította volna vissza az űrhajót), ám ezúttal a repüléstervezők egy ún. „hibrid-transzfer pályát” választottak, amely ugyan beáldozta volna a biztonsági tartalékot, ám a holdfelszín sokkal nagyobb része volt elérhető általa, amely még üzemanyag megtakarítással is járt a Hold körüli pályára álláskor. Az Apollo–12 végül mintaszerű leszállást mutatott be az Oceanus Procellarumon, mindössze 163 méterre szállva le egy három évvel korábban Holdat ért szonda, a Surveyor–3 mellett. Két holdsétát teljesítve sikeres küldetést hajtott végre a Pete Conrad, Al Bean és Dick Gordon alkotta trió. #### Apollo–13 bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Apollo–13 S-IVB-jének becsapódási krátere a Holdon Az Apollo–13-mal a NASA átlépett a holdutazások egy másik szakaszába, befejeződött a kísérleti repülések időszaka (lényegében maga a Holdra szállás is egy kísérleti út volt) és megkezdődhetett a szomszéd égitest szisztematikus tudományos felfedezése. Egyben maguk a holdexpedíciók is valamelyest kezdtek rutinná válni. A repülés 1970. április 11-én 19:13-kor (UTC) (helyi idő szerint 13:13-kor) a 39A indítóállásból indult. A start hibátlan volt, az előzőekhez képest szokatlanul nyugodt repülést hozott az első fokozat emelkedése, azonban a további emelkedés közben előjött a Saturn V rakéta típushibája. A második fokozat gyorsította már a rakétát, amikor nagyjából négy percnyi gyorsítás után, két perccel a tervezett idő előtt leállt az S-II középső hajtóműve, mivel a J-2-esben oszcilláló nyomásváltozások, a már ismert pogo-oszcilláció keletkezett, pontosan olyan, amely az Apollo–6 próbarepülését is sikertelenné tették és amelyek végigkísérték az egész addigi programot. A nyomásváltozások miatt a hajtómű olyan heves rázkódást okozott, hogy a hajtóműkeret 76 mm-rel elferdült (mérések szerint a vibráció 68 g erejű volt, 16 Hz frekvenciával). Az irányítás úgy oldotta meg a problémát, hogy a négy megmaradt külső hajtóművet 34 másodperccel tovább működtették, majd a harmadik fokozatot is 9 másodperccel tovább hagyták gyorsítani, így a rakéta lassabban, de hosszabb ideig gyorsította az űrhajót. A pogo oszcillációtól eltekintve az Apollo–13 pályára állítása az egész program egyik legeseménytelenebb, legsimább felbocsátása volt a Saturn V szempontjából. Nem így azonban az expedíció további folyása: a repülés 55 óra 49 percénél a műszaki egység egyik oxigéntartálya egy hibás, zárlatos melegítőtekercs miatt felrobbant, magával rántva a másik tartályt is, ezzel az üzemanyagcellák áramtermeléséhez szükséges oxigén elillant, az űrhajó végveszélybe került. A következő napokban egy rögtönzött mentési terv mentén, óriási szerencsével sikerült hazahozni az űrhajósokat, így a repülés „sikeres kudarc” néven vonult be az űrhajózás történetébe. A repülés egyetlen tudományos eredménye az S–IVB-hez fűződik: ez volt az első rakétafokozat, amelyet az irányítás nem Nap körüli pályára irányított, hanem holdi ütközőpályára vezényelték. A rakétafokozat így egy mesterséges meteorittá vált és becsapódása mérhető volt az Apollo–12 során kihelyezett és még mindig működő rengésmérő műszerekkel. #### Apollo–14 bélyegkép\|jobbra\|250px\|A holdkomp még az S-IVB-n levő adapterében, a holdkomp retrakció kezdetén (a rakétafokozat még erősen engedi ki magából az üzemanyag maradékát) Az Apollo–14 az Apollo–13 balesete utáni visszatérés volt a rendes kerékvágásba a NASA számára sok tekintetben. Lényegében megismételték az előzőleg meghiúsult holdra szállást, így az első, tisztán tudományos célú expedíciónak tekinthető Al Shepard, Stu Roosa és Ed Mitchell útja. A NASA kilenc havi kivizsgálás és felkészülés után indította útjára az űrhajósokat, hogy a Hold Fra Mauro térségében végezzenek geológiai kutatásokat. A startra 1971. január 31-én 21:03:02-kor (UTC, helyi idő szerint 16:03:02) került sor. Ez mintegy 40 perccel az eredetileg kitűzött időpont után történt meg, mivel a start napján erősen felhős ég köszöntött Cape Canaveralre és az irányítás egy áthaladó felhőtömböt inkább megvárt és elhalasztotta az indulást a biztonság kedvéért. Ezen kívül más probléma nem merült fel és az űrszerelvény parkolópályára állt a Föld körül. A Föld körül másfél fordulat alatt a megszokott rendszerellenőrzés ment végbe, amely mindent rendben levőnek talált, majd az irányítás megadta az engedélyt a holdirányú gyújtásra. A holdirányra állás után hamarosan következett a holdkomp-retrakció művelete, amely ezúttal nem várt izgalmakat tartogatott. A parancsnoki hajó visszamanőverezett a holdkomphoz (közben az azt magába fogadó adapter ajtópaneljeit lerobbantották), hogy összekapcsolódjon vele, majd a sikeres dokkolást követően hátrafelé kihúzza a rakétafokozatban kialakított tartójából és együtt folytassák az utat a Hold felé. Majd amikor Stu Roosa visszakormányozta a parancsnoki hajót és annak dokkolószerkezete összesimult a holdkompéval, nem történt semmi (pedig a rögzítőreteszeknek a helyükre kellett volna kattanniuk és szoros, hermetikus összeköttetést kellett volna biztosítsanak a két űrhajó között). Ekkor az anyaűrhajó elhátrált a holdkomptól, majd ismét megkísérelte az összekapcsolódást, de ezúttal sem történt semmi. Összesen ötször próbálták meg – eredménytelenül – a dokkolást. Ekkor felderengett a kudarc és az azonnali hazaindulás rémképe (az Apollo–13 után egy újabb sikertelen holdexpedíció valószínűleg a holdprogram végét is jelentette volna). Az irányítás hosszabb gondolkodási szünetet tartott, majd azt javasolták Roosának, hogy összekapcsoláskor a manőverező hajtóműveket hagyja bekapcsolva, mintegy erőltesse be a dokkolószerkezetet a helyére. Ez aztán használt és sikerült végrehajtani a szabályszerű összekapcsolódást. Ezt követően az Apollo–14 sikeres Holdra szállást hajtott végre a Fra Mauro fennsíkon az űrhajósok pedig két holdsétát tettek, vegyes sikerrel. Mindenesetre a legtöbb célkitűzést teljesítették és mintákkal megrakodva tértek haza a Holdról. Egy kisebb magánakció során Al Shepard lett az első ember, aki golfozott a Holdon. #### Apollo–15 bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Apollo–15 startja, amivel a program új lendületet vett Az Apollo–15-öt megelőzően az Apollo–programot is elérte a politikai vihar: más pártállású kormányzat indította a programot, mint az éppen regnáló, ráadásul „már megvertük az oroszokat Armstrongék leszállásával, minek küldünk még mindig oda embereket drága pénzen” hangulat uralkodott. Nem mellesleg Amerika finanszírozott egy másik pénznyelőt, a vietnámi háborút. Ezek eredőjeként Richard Nixon elnök úgy döntött, hogy drasztikusan átalakítja és lerövidíti a programot. Ám a program éppen egy technikai és minőségi ugrás előtt állt. A tervekben szerepelt, hogy a holdfelszínen töltött időt ismét ugrásszerűen növelik és egy expedíció immár három napot tölthet a holdfelszínen a klasszikus 8 óra előkészítés, 8 óra felszíni munka, 8 óra pihenés körforgásban és mindehhez az űrhajósok kapnak egy óriási technikai újítást, egy holdjárót. A program megkurtítását tehát úgy vitte véghez Nixon, hogy a fenti technológiai előrelépést előrébb hozta és a tervekkel ellentétben már az Apollo–15 alkalmazhatta őket. Ehhez azonban további fejlesztésekre is szükség volt, amelyek érintették a Saturn V-öt is, mivel akár a megnövelt időtartamra eső plusz ellátmány, akár maga a holdjáró többlet feljuttatandó tömeget jelentett. A felbocsátandó tömeg növekedése miatt a hordozórakéta sem maradt átalakítás nélkül. A szerkezetet érintően két változást hajtottak végre, egyrészt az első és második fokozat közötti leválasztást végző piropatronok számát 8 darabról 4-re csökkentették, ugyanígy elhagytak négy fékezőrakétát az első fokozatról, valamint az S-II hajtóműveinek égésterén végeztek kisebb változtatást a korábban észlelt oszcillációk kiküszöbölésére. Ezen kívül alacsonyabbra – 166 kilométerre – helyezték a földi parkolópálya magasságát és a biztonsági üzemanyag maradék mennyiségét csökkentették, ezáltal hosszabb ideig éghettek a hajtóművek. Ezekkel a változtatásokkal 500 kg-mal sikerült megnövelni a Holdhoz juttatható tömeget, amely fedezte a holdjáró és a megnövekedett ellátmányigény tömegét. A startra 1971. július 26-án 13:32:00-kor (UTC) került sor. A felbocsátás közben, a fokozatleválasztások során problémák merültek fel. A Saturn V áttervezésekor az S-IC fokozat nyolc fékezőrakétája közül négyet elhagytak a súlytakarékosság miatt, ám az első és második fokozat szétválásakor az S-IC hajtóművei nem álltak le teljesen, hanem 2%-nyi tolóerővel tovább működtek, a fékerő pedig az áttervezés miatt a felére csökkent, így az első és második fokozat vészesen közel került egymáshoz, mielőtt az S-II beindult volna. A későbbi küldetések során ezen tapasztalatok alapján visszatértek a nyolc fékezőrakétás konfigurációhoz. Egy második hiba a holdkomp S-IVB-ből való kihúzásakor merült fel. A parancsnoki hajó SPS hajtóművének ellenőrző lámpája nyitott szelepállást mutatott. Mivel a hajtóművet úgy tervezték, hogy a meghibásodások minimalizálása érdekében ne legyen benne gyújtószerkezet, hanem a hajtóanyag hipergol tulajdonságát kihasználva induljon be (azaz a két hajtóanyag-komponens összeengedésével létrejövő öngyulladást használták ki a tervezők), a hiba azt jelentette, hogy az SPS bármelyik pillanatban akaratlanul beindulhat. Némi hibakeresés után kiderült, hogy az egyik hajtóművezérlő kapcsoló zárlatos, ez okozza a problémát. A mérnökök kidolgozták, hogyan lehet „megkerülni” a kapcsolót, ezzel elhárult a probléma. Az Apollo–15 egy rendkívül sikeres utat tudhatott a magáénak. Az űrhajósok sikerrel próbálták ki a holdjárót, amely valóban exponenciálisan kiterjesztette a mozgásuk határait és a valaha volt legszéleskörűbb felfedezést tették lehetővé. Az űrhajósok három holdsétát teljesítettek és rekord mennyiségű holdkőzettel tértek haza a Hadley-Appenninek leszállóhely felfedezését követően. #### Apollo–16 bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Apollo–16 startja 1972. április 16-án a floridai mocsárvidék felől nézve Eredetileg az Apollo–16 lett volna az első kiterjesztett, holdjárós, ún. J-típusú küldetés, amelyet az Apollo–15-re hoztak előre, így az újabb úton az előző sikeres felfedezőutat kellett csak megismételni, lényeges újdonságot nem tartalmazott a repülés. John Young, Ken Mattingly és Charlie Duke útja kilenc hónappal az Apollo–15 után történt, a program meglehetősen lelassult. Az Apollo–16 startja nem volt problémáktól mentes. A start előkészületei során számos apróbb hibára fény derült. Először a parancsnoki egység üzemanyagtartályán találtak egy lyukat, ezt még sikerült a tervezett márciusi startidőpont előtt helyrehozni, ám utána számos más probléma is kiderült, ezért – először a holdprogram történetében – technikai okokból egy egyhónapos starthalasztást rendelt el a NASA. Ezen idő alatt módosították például a parancsnoki modult a rakétához kapcsoló dokkológyűrű robbanótölteteit, mivel az az aggodalom merült fel, hogy nem fog elég erő keletkezni, ami leválasztja az alkatrészt az űrhajóról. Aztán módosították még az űrhajó leválasztó mechanizmusát, módosításokon estek át az űrruhák, a holdkomp is új, fejlesztett akkumulátorokat kapott. A visszaszámlálás hivatalos kezdete – azaz az érdemi startelőkészületek – 1972. április 10. 8:30-kor (13:30 UTC) kezdődtek Cape Canaveralen. Ekkor helyezték áram alá a Saturn V rakétát és töltötték fel ivóvízzel az Apollo űrhajó tartályait. Ezen közben az űrhajósok a kiképzés utolsó gyakorlásain estek keresztül, illetve április 11-én egy utolsó orvosi vizsgálaton és végigmentek. Április 15-én feltöltötték a rakétát folyékony hidrogénnel, oxigénnel és kerozinnal. A startra 1972. április 16-án került sor a Kennedy Űrközpont 39A indítóállásából, helyi idő szerint 12:54:00-kor (17:54 UTC). A problémamentes startot követően 12 percnyi gyorsítás után az űrhajó (és a holdirányú manőverhez szükséges S-IVB rakétafokozat) Föld körüli pályára állt, ahol másfél fordulaton keresztül rendszerellenőrzéseket folytattak le az űrhajósok, hogy megtudják, tökéletesen működik-e az űrhajójuk. Az ellenőrzés során csak néhány jelentéktelen hibát találtak (az életfenntartó rendszer, vagy az S-IVB manőverező rendszer lehetséges, bizonyos üzemmódokon előállható problémáit), ám ezek nem befolyásolták a repülés továbbvitelét, ezért az irányítás megadta az engedélyt a TLI (Trans Lunar Injection – „Holdirányú gyújtás”) manőverre, amellyel az S-IVB újraindításával további sebességet nyertek és ez kiszakította őket a Föld gravitációs mezejéből. A rakétahajtómű öt perces működésével sikerült a megfelelő holdirányú pályára állniuk. Ezt követte a transzpozíció és dokkolás, majd a retrakció nevű manőver. Ennek keretében a CSM probléma nélkül levált a rakétafokozatról, majd lerobbantották a fokozat holdkompot magába fogadó rekeszének borítólapjait, így a kis űrhajó napvilágra került. Közben a CSM a hossztengelye körül 180 fokos fordulatot tett, visszamanőverezett és összekapcsolódott a holdkomp dokkolószerkezetével, végül kivontatta a holdkompot a rakétafokozat tartószerkezetéből. Ekkor az S-IVB maradék hajtóanyagával egy rövid gyújtással elmanőverezték – és holdi ütközőpályára vezérelték – a fokozatot, nehogy a lényegében azonos pályán repülő objektum összeütközzön az űrhajószerelvénnyel. A manővert követően kisebb rendellenességet észlelt a legénység. Úgy látták, hogy a holdkomp külső részéről kis részecskék válnak le (Young becslése szerint 8-10 részecske másodpercenként). Úgy tűnt, hogy a holdkomp külső borítása megkarcolódott, vagy be is szakadt egy ponton és onnan válnak le a kis részecskék. A legénység átmászott a holdkompba, hogy ott is vizsgálódjanak, de nem találtak semmilyen rendellenességet. Így folytatták útjukat. Utolsó ténykedésként még a hossztengely körüli forgásba hozták az űrhajórendszert (az űrhajósszleng szerinti „barbecue módnak” csúfolt hőkiegyenlítő forgásba, amely óránként három fordulatba kormányozta a szerelvényt, hogy a Nap által megsütött rész és az árnyékos, hideg oldal között kiegyenlítse a több száz fokos hőmérséklet különbséget). A repülés később sem volt problémamentes, a leszállás előtt a parancsnoki modulban fordult elő egy olyan probléma, amelynek nyomán kis híján meg kellett szakítani a repülést. Végül a leszállás mellett döntöttek és az űrhajósok három holdsétát teljesítettek, köztük a harmadikat lerövidítve a leszállás előtti időigényes probléma miatt) és rekord mennyiségű kőzetmintával tértek vissza. A holdjáró ezen a repülésen is jelesre vizsgázott. #### Apollo–17 bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Apollo–17 éjszakai startja A program legutolsó repülése az Apollo–17 lett, nyolc hónappal az előző repülést követően. A NASA mindent bele alapon egy komoly, összetett projekttel búcsúztatta a holdrepüléseket, amelyben az utolsó felvonásban Gene Cernan parancsnok és Ron Evans, a parancsnoki modul pilótája mellett egy tudóst – geológust – is feljuttatott Jack Schmitt holdkomppilóta személyében. A koreográfia megegyezett az előző két repüléssel: három napos, holdfelszíni, holdjárós, J-típusú repülés indult egy addig felfedezetlen térségbe. A NASA az utolsó repülésre változtatott a startprofilon, a korábbi, Csendes-óceán feletti holdirányú gyújtást felcserélték az Atlanti-óceán feletti indítással és másfél helyett két keringésig keringett földi parkolópályán az űrhajó. Ehhez az újdonsághoz még egy újítás tartozott, éjszakai startra volt hozzá szükség, az Apollo-program első és egyetlen éjszakai indítására. A látványosság és az utolsó repülés státusza miatt a közfigyelem rövid időre ismét a NASA felé fordult, így kb. 500.000 helyszíni nézőt vonzott a Cape Canaveral környéki kilátóhelyekre a start, míg a VIP lelátókra maga a NASA hívott meg számtalan illusztris vendéget, köztük például Amerika legidősebb emberét, egy akkor 113 éves, színes bőrű aggastyánt, aki egykor még rabszolgának született. A startot eredetileg 1972. december 6. éjfél előttre tűzték ki, ám a startelőkészületek során egy 2 óra 40 perces startleállást kellett beiktatni egy kisebb hiba elhárítása miatt – egyben ez volt az egész Apollo-program egyetlen olyan hibája, amely késleltetett egy indítást. Ennek elhárultával és a startengedély irányítás általi újbóli megadása után az Apollo–17 már másnap, helyi idő szerint 1972. december 7-én, 00:33:00-kor (05:33:00 UTC) indult útnak. A Saturn V éjszakai startjára jellemző, hogy megfigyelők szerint a helyszínen nappali világosság támadt a hajtóművek beindulása nyomán, de még távolságból is látni lehetett az ég alján egy vöröses derengést, mintha a Nap kelne fel éppen. A start tökéletesen sikerült, majd a két keringés alatt végrehajtott rendszerellenőrzések is mindent rendben találtak. A startot 3 óra 13 perccel követően az űrhajósok ismét beindították az S-IVB egyetlen hajtóművét és az Apollo–17 holdirányú pályára állt, amelyet ún. hibrid-transzfer pályán közelített meg. Erre a pályára való átállás a holdkomp retrakció manővere után került sor, a repülés 3:42:27 idején. Ezt követően eseménytelen út várt a legénységre, egészen a Holdig. Az utolsó holdexpedíció repülési szempontból eseménytelenül zajlott, a legénység sikeresen teljesítette az előírt három holdsétát és szinte minden rekordot megdöntöttek (a leghosszabb holdséta, a leghosszabb felszíni tartózkodás, a legnagyobb megtett távolság, a legtöbb begyűjtött kőzetminta, stb). Ezzel a repüléssel befejeződött a NASA holdprogramja és 1972 óta nem járt ember a Holdnál. #### Skylab–1 bélyegkép\|jobbra\|250px\|A Skylab űrállomás startja Még javában folyt az Apollo-program, amikor a NASA részben félve attól, hogy elveszti a holdprogramon dolgozó 400.000 embert, részben a továbblépést jelentó, többször felhasználható űrhajó nagyon távoli létrejötte miatt elindította az Apollo Felhasználhatósági Programot (Apollo Application Program), amelyben arra próbáltak alternatívákat találni, hogy a holdprogram során előállított eszközökre alapozva, milyen újabb űrprogramokat lehetne indítani. A számos ötlet egyike volt, hogy egy űrállomást Föld körüli pályára lehetne bocsátani. Az ötlet Wernher von Brauntól eredt, aki több javaslatot is tett, hogy a Saturn V fokozataiból hogyan lehetne kialakítani egy űrállomást. Végül a NASA az ún. Száraz Munkaállomás (Dry Workshop) koncepciót találta megvalósíthatónak és erre a koncepcióra építette fel következő programját. A Skylab névre keresztelt elképzelés keretében egy S–IVB fokozatból készült volna egy űrállomás, amelyet egy Saturn V rakétával lehetett volna felbocsátani (és amelyhez rendelkezésre is állt egy Saturn V már egészen az Apollo–8 céljainak átírása óta). Egy viszonylag gyors tervezési folyamat végén a McDonnell Douglas kapta a jogot, hogy elkészítse az űrállomást. A koncepció szerint az S–IVB helyét a Skylab foglalta el a rakéta tetején, amelynek így nagyjából csak az eredeti kapacitásának kétharmadát kellett Föld körüli pályára állítania, amelyhez elég volt az S–IC és az S–II fokozat is. Az űrállomás startjára 1973. május 14-én került sor utoljára a Kennedy Űrközpont 39A indítóállásából. Az indítóállást a start után szinte azonnal deaktiválták és megkezdték az átépítését a Space Shuttle felbocsátásaihoz és a továbbiakban bármilyen indításra már csak a 39B indítóállás volt használható. A start azonban nem várt nehézségekbe ütközött. A felbocsátás közben az ismert pogo oszcilláció ezúttal kárt okozott a hasznos teherben: az űrállomás mikrometeorit és napvédő borítása leszakadt és elveszett, ezzel az állomás elvesztette a hőszigetelését. Ráadásul leszakadt az egyik napelemtábla is amely az áramellátásért volt felelős. Így meghiúsult ideiglenesen az űrállomás igénybevétele és csak később egy bravúros javítást követően sikerült használatba venni, aminek nyomán három későbbi expedíción sikerrel futtatták az első amerikai űrállomáson a kutatási programokat. ## Összehasonlítás más rakétákkal A Saturn V-öt megszületésekor – sőt később még sokáig – a világ legnagyobb, vagy legnagyobb teljesítményű rakétájának jellemezték, ezért érdemes összevetni más (előd, utód, vagy versenytárs) eszközökkel: ### Az N1–L3 szovjet holdrakéta bélyegkép\|jobbra\|250px\|A Saturn V és az N1-L3 összehasonlító méretarányai (a két rakéta között egy apró ember látható méretreferenciaként) A legközvetlenebb összehasonlítás a Szovjetunió által gyártott és holdra szállásra szánt N1 rakétával ígérkezik. A Szergej Koroljov által tervezett rakéta a szovjet L3 űrhajó Holdra juttatására készült 1959 és 1969 között. 1959-ben még egy óriási (50 tonnás) űrállomás Föld körüli pályára állítására kerestek megoldást a Szovjetunióban, amely azonban megváltozott 1961 májusában, amikor Kennedy elnök bejelentette, hogy az USA a Holdra kíván embert küldeni. A konkurens szovjet tervezőirodák hol versengéséből, hol együttműködéséből előállt egy LEO és Hold irányú kapacitású óriásrakéta terve, amellyel a szovjet koncepció szerinti Szojuz űrhajó eljuttatható volt a Holdhoz. A szovjetek számára nem állt rendelkezésre az amerikai F–1-hez hasonló nagy teljesítményű hajtómű, ezért más irányon indult el a fejlesztés. A rakéta első fokozatába 30 darab kisebb teljesítményű RD–270-es hajtóművet építettek be, amelyet bonyolult vezérlő rendszer irányított. Illetve, hogy a rakéta hasznos tömege a Holdhoz legyen küldhető, egy L3 jelű végfokozatot is építettek a rakétára, amely a Föld körüli pályáról a Hold irányú gyorsításért volt felelős (pontosabban az L3 több részből állt, a gyorsításért felelős fokozatból, a Szojuz 7K–L3 űrhajóból és az LK holdkompból). A kapkodó tempó miatt nem volt idő a rakéta statikus tesztjeire, ezeket a tesztrepülések alkalmával akarták végrehajtani. Azonban a rakéta fejlesztése közepette váratlanul meghalt Szergej Koroljov és az őt követő Vaszilíj Misin irányítása alatt a fejlesztés nem volt megfelelően hatékony. Végül a rakéták 1969 elejére váltak alkalmassá az első próbákra. Az első tesztrepülésre 1969. február 21-én került sor. A startnál a KORD nevű irányítórendszer hibája és a hajtóművekben keletkező pogo oszcilláció okozta csőrendszer károsodások miatt a hajtóművek között tűz ütött ki és végül az automata rendszer a repülés 68. másodpercében megszakította a repülést és a rakéta visszazuhant a Földre. A második kísérlet 1969. július 3-án még sikertelenebb volt. Ekkor a rakéta ugyan elemelkedett az indítóállásból, ám éppen csak elhagyta azt, amikor az első fokozatból láthatóan alkatrészek kezdtek potyogni a földre, egyetlen hajtómű kivételével az összes leállt és a rakéta visszazuhant a startasztalra, elpusztítva azt a robbanásban. Ez a két kudarc meghiúsította, hogy a rakéta sikerrel konkuráljon a Saturn V-tel és 13 nappal a második startbalesetet követően az amerikaiak sikerrel indították a Holdra a Neil Armstrongból, Buzz Aldrinból és Michael Collinsból álló legénységet. A szovjetek később sem adták fel az N1 fejlesztését és 1971 júniusában és 1972 decemberében még két kísérleti felszállással próbálkoztak, amelyek egyaránt kudarccal végződtek, így 1974 májusában érdemi, sikeres felszállás nélkül törölték a programot. ### Space Shuttle Egy másik fontos összehasonlítás az Apollo/Saturn rendszer utódaként számon tartott Space Shuttle rendszerrel adódik, ami sok tekintetben eltért az elődjétől. Egyrészt ezúttal a párhuzamos szerelést választották, azaz a hasznos teher nem a rakéta csúcsán ült, hanem az oldalára szerelték. Emellett a gyorsításhoz szilárd hajtóanyagú rakétákat kapott, így vegyes rendszert alkotott a főhajtóművek folyékony hajtóanyagú rakétáival. A Space Shuttle rendszer csúcs tolóereje , amely alig marad el a Saturn V S–IC fokozatától, LEO kapacitása pedig volt, amelyből azonban az orbiter önsúlya volt, így az egyéb teherre csak maradt, míg a Saturn V esetében például az Apollo–15, mint egyik tipikus, megnövelt tömegű küldetés az S–IVB és a két űrhajó össztömege volt, azaz a rakétarendszer összes teljesítménye közel azonos volt, igaz a két rendszer nem lett volna kompatibilis egymással. ### Enyergija/Buran Az utolsó összehasonlítás azzal a rakétával történik, amely először haladta meg nagyobb mértékben a Saturn V teljesítményét és a közvélekedés sokáig a legnagyobb teljesítményű rakétának tartotta. A szovjet űrprogramok utolsó komolyabb fejlesztése az amerikai űrrepülőgép orosz megfelelőjének, a Burannak a tervezése és fejlesztése volt. A szovjet orbiter feljuttatásához pedig létrehozták az Enyergija hordozórakétát, amellyel a szovjetek is létrehozták a maguk hidrogén–oxigén hajtású óriásrakétájukat. Az Enyergija tolóereje tengerszinten volt, amellyel – ha nem is jelentősen – meghaladta az amerikai óriásrakéta tolóerejét. Már ez a változat is elhódította a legerősebb rakéta címét, ám a tervezőasztalon léteztek még továbbfejlesztett változatai, például a Vulkan, amely tolóerővel tömeget lett volna képes alacsony Föld körüli pályára állítani. Azonban az alapverzió is mindössze kétszer repült, másodszorra pályára állítva a Burant egy automata repülés során. aztán a fejlesztés óriási költségei miatt a programot leállították és a rakéta is kikerült a forgalomból, nem sokkal később pedig a Szovjetunió – a programot finanszírozó állam – is szétesett. ## Költségek A Saturn V fejlesztése és gyártása az egész Apollo–program fejlesztési költségeinek jelentékeny részét tette ki. A program teljes becsült költsége 19,4 Mrd dollár volt (2019-es értékén kb. 408-410 milliárd dollár), amelynek mintegy harmadát, 6,4 Mrd (135-140 milliárd 2019-ben) dollárt tett ki az óriásrakéta fejlesztése egy nagyjából 10 éves időtávon. A legnagyobb fejlesztési költségvetést 1966 során mérték (1,2 Mrd dollárt – 31 Mrd 2019-es értéken), ugyanabban az évben, amikor a NASA és az egész Apollo-program költségvetése is a legmagasabb volt (összehasonlításként: a NASA támogatása a teljes USA akkori éves GDP értékének a 0,5 %-át tette ki, képletesebben szólva, minden amerikai család jövedelméből kifejezhetővé vált). A program végén, 1969-1972 között, a tényleges repülések idején ezek az összegek mérséklődtek és egy-egy Saturn V indítás költségei - dollár közé adódtak, amelyből kicsit több mint a fele, kb. dollár volt a rakéta gyártási költsége. Még a csökkenő költségek mellett is a program halálos ítéletét a költségek mondták ki, illetve az a tény, hogy a programmal egyidőben az USA-nak forrásokat kellett találnia az egyre nagyobb összegekbe kerülő vietnámi háborúhoz. ## Megjelenése a kultúrában ### Kiállított rakéták bélyegkép\|jobbra\|250px\|A Huntsville-ben kiállított Saturn V A program 1970-es megkurtítását követően három, már legyártott, de fel nem használt rakéta maradt meg – ebből egy, az AS–500D tesztjeihez használt, de nem repülésre szánt, valamint a két utolsó, az eredetileg az Apollo–19-hez és az Apollo–20-hoz szánt példány, az SA–514 és az SA–515 –, amelyet múzeumi, kiállítási tárgyként mutatnak be. - Az AS–500D strukturális tesztjeihez használt rakétát az alabamai Huntsville-ben az U.S. Space & Rocket Centerben állították ki, vízszintes elhelyezésben. Később, 1999-ben egy másolatot is felállítottak az űrközponttal szomszédos telken eredeti, függőleges formájában. - A houstoni Johnson Space Center egyik látványossága szintén egy eredeti rakéta, amely kissé furcsa, puzzle-szerű részegységekből áll össze. A vízszintesen kiállított rakéta az SA–514 S-IC fokozatából, az SA–515 S-II második fokozatából és az SA–513 S-IVB fokozatából állt (ez utóbbi Saturn V volt a Skylab űrállomást feljuttató rakéta, amelynek harmadik fokozatát magával az űrállomás testével helyettesítették) - A harmadik rakéta a holdutazások bölcsőjében, a Kennedy Űrközpontban, Floridában van kiállítva. A rakéta egy szintén tesztekre szánt példány, az SA–500T első fokozatából, az SA–514 második és harmadik fokozatából lett összeállítva. Kezdetben a rakéta a szabadban állt, majd később, 1996-ban, hogy megvédjék az elemektől, egy zárt kiállítótérben helyezték el. További részegységeket (nem a rakéta teljes egészét, kiállítottak más központokban is). - Az SA–515 S–IC fokozatát Mississippiben az Infiity Science Centerben állították ki - Az SA–515 S–IVB fokozatát a Skylab-programban átalakították az űrállomás tartalék egységévé, amelyet később nem használtak fel és Washington D.C.-ben, a National Air and Space Museumban állították ki ### Filmbeli megjelenései A holdrakéta több filmalkotásban is feltűnt az idők során: - Az Apolló 13 című 1995-ös Ron Howard féle mozifilmben a rakéta VAB-csarnokból az LC39-re kiszállításán át, a felszálláson keresztül a helyzetváltoztatás, dokkolás és kivontatás manőverig végig bemutatják a rakéta repülési profilját. A rendező koncepciója volt, hogy eredeti felvételeket nem vett igénybe a startról, így mindaz, ami a filmben látható, CGI technológiával készült kép. - Az HBO gondozásában, Tom Hanks ötletére készült el Az Apollo-program – A végtelen szerelmesei című (eredeti angol címén: From the Earth to the Moon) sorozat 1998-ban. Ennek az Apollo–8 repülést megjelenítő, A Hold árnyékos oldala (angol címén: 1968) című epizódjában ábrázolják a Saturn V felszállását, igaz jobbára az űrhajósok szemszögéből.

Wall Street

A Wall Street New York egyik utcája dél-Manhattanben, a Broadwaytől indul keleti irányba és az East Riverig fut, hossza körülbelül 600 méter. Az Amerikai Egyesült Államok gazdasági és pénzügyi erejének jelképe, neve egyet jelent a részvény- és pénzpiacokkal, annak ellenére, hogy a tőzsde bejárata ma már a keresztező Broad Streeten van. Wall Streetnek nemcsak az utcát, de a környéket, a pénzügyi negyed egy részét is szokták nevezni. A 17. században a város északi határa húzódott itt, amikor 1653-ban a hollandok egy védőfalat építettek az utca mentén, nevét innen és az eredeti holland nevéről a De Waal Straatról kapta. Majd egy évszázadig az utcában állt a városháza, amit később Federal Hallnak kereszteltek és amelynek lépcsőin tette le hivatali esküjét az első amerikai elnök, George Washington. A Wall Streeten írták alá 1792-ben a kereskedők a Buttonwood Agreementet, ez jelentette a később megalakult tőzsde alapját. Bár a tőzsde történetének első 100 évében sokszor költözött, mindig a Wall Streeten vagy annak közvetlen közelében maradt, a mai épületét 1903-ban vették birtokba a brókerek. A részvénypiac mellett itt volt a kakaótőzsde és többek közt New York első bankjának a székhelye is. A századfordulón és az 1920-as években építkezési láz kezdődött, a korábbi néhány emeletes ház helyére toronyházakat, felhőkarcolókat építettek. A legmagasabb a 283 méteres Manhattan Company Building (ma Trump Building), rövid ideig a világ legmagasabb épülete is volt. Míg korábban szinte csak irodák voltak az utcában, ma egyre több épületet alakítanak luxus színvonalú lakóházzá. Kedvelt turista célpont is, jelkép volta és hírneve évente sok millió embert vonz. ## Története ### Kezdetek A 17. század közepén New York Nieuw Amsterdam néven a hollandok birtokában volt. 1653-ban, az első angol-holland háború fenyegetése miatt Petrus Stuyvesant kormányzó egy fal építését rendelte el, amivel a várost meg tudták védeni az angolok ellen. Eredetileg csak félig készült el az amúgy sem túl erős cölöpökből álló kerítés, amit aztán a kormányzó nyomására 1658-ban megerősítettek. Az utca erről a falról kapta a nevét. Egy másik elterjedt nézet szerint a fal melletti utca eredeti, holland neve De Waal Straat (magyarul Vallon utca) és innen kapta nevét az utca, de ez nem igaz. A De Waal az East river partján lévő töltést (ami hollandul szintén waal) jelentette. A vízpart akkoriban még a mai Trinity Church mögött ill. a Pearl Streetnél húzódott, a többi területet azóta töltötték fel. A jobb oldali képen a „felső” széles utca a mai Broadway, innen indul a térkép szerint „lefelé” a mai Wall Street. 1667-ben a bredai békében a hollandok más területekért cserébe lemondtak a városról, az angolok hivatalosan ekkor nevezték el New Yorknak, York hercege, a későbbi II. Jakab angol király tiszteletére. 1673-ban a harmadik holland-angol háborúban a hollandok visszafoglalták, de csak 1674 novemberéig, a westminsteri békéig volt az övék, ekkor Suriname-ért cserébe végleg lemondtak róla. Ahogy a város növekedett, a fal egyre inkább a fejlődés gátjává vált, ezért 1699-ben az angolok lebontották. A Wall Streeten ma emléktábla jelöli az egykori védvonal helyét. ### A 18., 19. század 1698-ban készült el az utca kiindulópontjának számító Trinity Church (Szentháromság-templom) első épülete, ami ekkor még csak egy kis, verandás épület volt. 1710-ben a polgármester engedélyezte egy ház felépítését piac céljából a Wall és a Pearl Street sarkán, ami akkoriban az East River partja volt. Már egy évvel később a termények mellett igen jelentős rabszolga-kereskedelem is folyt, az 1726. március 25-én kiadott rendelet pedig megtiltotta, hogy ezen a helyen kívül a városban máshol kukoricával, búzával és liszttel kereskedjenek. Ezután kezdték a helyet liszt- vagy rabszolgapiacnak (Meal Market, Slave Market) hívni. 1739-ben a házat kibővítették. Később a piac melletti Merchants Coffee House (kereskedők kávéháza) a városi arisztokrácia kedvelt találkozóhelye lett, a vendégeket azonban zavarta a piaccal járó piszok, ezért kérvényt nyújtottak be a megszüntetésére, amit el is fogadtak és a piac 1762 februárjában megszűnt. 1700-ban a Trinity Churchtől egy utcányira, a 26. szám alatt építették fel a városházát, amit később Federal Hallnak neveztek át. 1735-ben itt tartották fogva John Peter Zenger újságkiadót, akit a lapjában megjelent, briteket sértő írás miatt fogtak perbe; felmentése jelentősen hozzájárult a sajtószabadság kivívásához. 1765 októberében a tizenhárom gyarmatból kilencnek a képviselői gyűltek itt össze, hogy a bélyegtörvény ellen tiltakozzanak. Levelet írtak III. György brit királynak, amelyben a gyarmatokon élő polgároknak a brit állampolgárokkal egyenlő jogokat követeltek. Az 1776 szeptemberi, nagy New York-i tűzvészben a város negyede, kb. 400-500 ház, köztük a Trinity Church és környéke is leégett. A templom újjáépítése 1788-ban kezdődött és 1790-ig tartott. A függetlenségi háború után New York volt a frissen alakult állam ideiglenes fővárosa. Az új kormány 1788-as megalakulása után helyi üzletemberek szerették volna elérni, hogy az ideiglenes fővárosi státusból állandó legyen, ezért pénzt gyűjtöttek a városháza kibővítésére, ami akkoriban már a kongresszusnak is helyt adott. Az átépítés után Federal Hallnak, vagyis Szövetségi Csarnoknak keresztelték át az épületet, ami ekkor még nem a mai formájában állt a Wall Streeten (ld. kép a bal oldalon). 1789. március 4-én, az alkotmány elfogadása után, itt ülésezett először a kongresszus, ekkor választották az Egyesült Államok első elnökévé George Washingtont. Két hónappal később, április 30-án az épület erkélyén tette le elnöki esküjét, ma a Federal Hall lépcsőjén szobor áll a tiszteletére. A képviselők 1790. augusztus 12-én döntötték el, hogy a kongresszus és a kormány ideiglenesen Philadelphiába költözik, majd 1800-ban kerültek a végleges helyükre, a mai Washingtonba. A kongresszus elköltözése után a Federal Hall ismét városházaként szolgált egészen 1812-ig, amikor teljesen lebontották. Csak 30 év múlva, 1842-ben épült a telekre új épület, a ma is látható, dór oszlopos, timpanonos, klasszicista stílusú ház. Először vámházként működött, majd 1862-től 1920-ig a központi bank fiókbankja volt itt (Sub-Treasury), a vámház pedig a Wall Street 55. alá költözött. A 18. század végére szokássá vált, hogy a Wall Street 68.-nál álló platánfa alatt találkoztak és kötöttek üzleteket a kereskedők és a spekulánsok. 1792. május 17-én 24 bróker megkötötte a Buttonwood Agreementet (am. Platán Szerződés), melyben megegyeztek, hogy csak egymással fognak kereskedni és rögzítették a jutalékok mértékét is. Ez a szerződés alapozta meg a későbbi New York-i tőzsdét. A brókerek egy évvel később már a Water Street sarkán lévő Tontine Coffee House-ban találkoztak. 1817. március 8-án a Buttonwood Agreement brókerei szervezetet hoztak létre, ami a „New York Stock & Exchange Board” nevet kapta. A tőzsde az 1819-ben kitört sárgaláz miatt egy évre a Broadway és a Reade Street sarkán álló Washington Hallba költözött, majd 1820-tól a Wall Street 70. számú házba tértek vissza. 1827-ben ismét költöztek, ekkor az új New York Merchants' Exchange Buildingbe (ma Wall Street 55.). Az 1835. december 16–17-i nagy New York-i tűzvészben Manhattan délnyugati része teljesen leégett. A Wall Street házainak nagy része és a tőzsde épülete is odaveszett. Az oltást a nagy hideg nehezítette, mert a tűzoltóknak először léket kellett vágni a befagyott East River jegén, és a víz belefagyott a tömlőkbe is. Mindezek ellenére csak ketten haltak meg, de az anyagi kár mai értéken több százmillió dollárra rúgott. A biztosított házakat nem tudták maradéktalanul kárpótolni, mivel több biztosítótársaságnak is itt volt székháza és a tűz miatt ezek is csődbe mentek. A tűz az Eire-csatorna megnyitása miatti gazdasági fellendülés idejére esett, így az elpusztult faházak helyett hamar nagyobb kő- és téglaházakat építettek, amivel a későbbi tüzek gyors terjedésének is elejét vették. A tűzvésztől függetlenül a Trinity Church-öt is újjá kellett építeni, mert 1839-ben a hó súlya miatt megrogyott. 1846. május 21-én szentelték fel a templomot a mai, neogótikus formájában. Az épület a toronyházakhoz képest kis magasságával és gazdag díszítésével nagyon elüt a ridegebb irodaépületektől, de pont ezért tudott a Wall Street egyik meghatározó pontjává válni. A Merchants' Exchange is leégett, így ideiglenesen a Broad Street 8. alatti Howard's Hotelben kereskedtek (itt áll a mai tőzsde épülete). 1836-tól 1842-ig a Wall Street 43. alatti Jaucney Buildingben működött a tőzsde, majd visszaköltöztek az újjáépített Merchants' Exchange-be, de itt is csak 1854-ig voltak. Ekkor két évig a William és a Beaver Street sarkán lévő kukoricatőzsdén zajlott az értékpapír-kereskedelem is, majd kilenc évig a William Street és az Exchange Place sarkán, a régi Lord's Court Buildingben voltak. 1865-ben a Broad Street 10. alá költözött a tőzsde, de azt a termet hamar kinőtték, ezért a kibővítés idejére 1869-től 1871-ig a Broad Street 16-18. alatti házat vették birtokba a kereskedők. A részvényforgalom óriási növekedésével a hely továbbra is kicsinek bizonyult, ezért többszöri bővítgetés után úgy döntöttek, hogy teljesen új épületet húznak fel, így az építkezés idején, 1901-ben az árutőzsde épületében folyt a részvénykereskedés is. Az új New York Stock Exchange épület 1903. április 22-én nyílt meg a Broad Street 18. alatt, egy háznyira a Wall Street sarkától és azóta is itt található. 1922-ben újabb szárnnyal bővítették, így az épület egyik oldala ma már határos a Wall Streettel. A klasszicista stílusban épült palota a dór helyett használt korinthoszi oszlopok és a timpanonba épített dombormű miatt a vele majdnem szemben álló Federal Hall díszesebb, „nagy testvérének” tűnik. ### A 20. század A század elejének gazdasági fellendülése és a Wall Street növekvő jelentősége az építkezéseken is tetten érhető volt. Több bank és más nagy cég is a korábbiaknál nagyobb székházat húzott fel magának. 1903-ban adták át a fentebb említett tőzsdeépületet, 1904-ben készült el a Beaver Building, majd 1907-ben a 37. szám alatt megépült a Trust Company of America Building is. A 15-17 emeletes magasságukkal ezek voltak az első igazán magas épületek és a legrégebbi ma is meglévő toronyházak a Wall Streeten. Ezeket követte 1912-ben a még magasabb, 40 emeletes Bankers Trust Building a 14. szám alatt. 1914-ben készült el a J.P. Morgan & Company Bank székháza a 23. szám alatt. Az épületet nem magassága miatt fontos megemlíteni (csupán pár emeletes), hanem mert 1920. szeptember 16-án délben az épület előtt bomba robbant. A támadásban 38-an meghaltak és 300-an megsérültek. Nem sokkal a robbantás előtt egy figyelmeztető levelet helyeztek el a közeli Cedar Street és a Broadway sarkán álló postaládában a következő üzenettel: „Ne feledjétek, nem tűrjük tovább! Engedjétek szabadon a politikai foglyokat vagy mindannyiótokra biztos halál vár. Amerikai Anarchista Harcosok.” Bár az elkövetők személyére és indítékára vonatkozóan több elmélet is napvilágot látott, az FBI húsz év nyomozás után, 1940-ben eredménytelenül zárta le az aktát. Az épület oldalán a mai napig látható a robbanás nyoma, felújítások alkalmával sem javítják ki, mementóul hagyták így. Az 1920-as évek végén a század elejit messze túlszárnyaló építkezési láz kezdődött. Az évtized közepétől nagymértékű gazdasági fellendülés indult, a cégek dúskáltak a pénzben, megengedhették maguknak a felhőkarcolók építését. Presztízskérdéssé vált a székházak nagysága, hiszen ezzel a cég nagyságát is kifejezték. 1929 és 1932 között, mindössze három év alatt kilenc 20 emeletnél magasabb toronyház és négy 50 emeletnél is magasabb felhőkarcoló épült. A legmagasabb a 40. szám alatti, 1930-ban elkészült Manhattan Company Building (ma: The Trump Building). A 70 emeletes, 283 m magas épület 1930 áprilisától május 27-éig volt a világ legmagasabb épülete, ekkor a Chrysler Building elhódította a címet. A nagy építkezési láznak a tőzsde összeomlása és a nagy gazdasági világválság vetett véget. 1929. október 24-én, a „fekete csütörtökön” – mindmáig tisztázatlan okokból – a New York-i tőzsdén eladási láz tört ki, a részvények árfolyama hihetetlen mértékben zuhanni kezdett. Az igazi mélypont október 29-én, a „fekete kedden” jött, ekkorra 19%-os csökkenés, hozzávetőlegesen ötven milliárd dollárnyi veszteség mutatkozott. A már elkezdett építkezéseket befejezték, de némelyikben az összes irodát csak az 1940-es évekre sikerült kiadni. Az 1960-as években és az 1980-as évek végén épült még néhány nagyobb toronyház. 1970\. május 8-án reggel a Wall és a Broad Street sarkán, a tőzsdénél kb. ezer diák gyűlt össze, hogy a pár nappal korábban a Kent State Egyetemnél lelőtt társaikra emlékezzenek és a vietnámi háború ellen tiltakozzanak. Dél körül kb. 200 – feltételezhetően a szakszervezet által mozgósított – háborúpárti építőmunkás támadt a tüntetőkre. A helyszínen lévő rendőrök nem tudták, szemtanúk szerint nem is igazán akarták megvédeni a diákokat. Összesen 70 ember sérült meg, hatot tartóztattak le. A munkásokon lévő munkavédelmi sisak angolul hard hat, ezért szokták az eseményt Hard Hat Riotként emlegetni. 1989\. december 15-én Arturo Di Modica olasz-amerikai szobrász engedély nélkül a Broad Streetre, a tőzsde épülete elé helyezett egy támadó bikát ábrázoló, Charging Bull nevű, 3 és fél tonnás szobrot (ekkor még be lehetett hajtani az utcába teherautóval). Másnap szórólapokon tudatta, hogy a bikát az 1987-es tőzsdei fekete hétfő ihlette és az amerikaiak erejét és jövőbe vetett reménységét fejezi ki. A rendőrség még aznap délután lefoglalta és elszállította, de mivel az embereknek tetszett a szobor és visszakövetelték azt, a New York City Department of Parks and Recreation néhány háztömbbel odébb, a Broadway elejére a Bowling Green parkba, mostani helyére szállította. 2000\. január 26-án a Rage Against the Machine együttes videóklipet forgatott az utcában a Sleep now in the fire című számához. A zenekar a Federal Hall lépcsőin játszott egy néhány száz fős tömeg előtt, közülük sokan tőzsdén dolgozó brókerek voltak, akik élvezték az előadást és később láthatóak is a klipben. A forgatás után az együttes a stábbal együtt megpróbált bejutni a tőzsde épületébe, de ezt a biztonságiak nem engedélyezték és a látogatói központba irányították őket. Az esetből szóváltás kerekedett, a rendőrségnek kellett rendet teremtenie, a rendező Michael Moore-t elvezették, de végül nem tartóztatták le. A tőzsde ajtajait bezárták, de bent a kereskedés zavartalanul tovább folyt. A dal egyébként a kapitalista, pénzen alapuló társadalmat kritizálta. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások ugyan közvetlen károkat nem okoztak az utcában, de a környék kisebb hanyatlásnak indult. A támadás után még hónapokig égő romok miatt aki tehette, nem ment dél-Manhattanbe, így több környékbeli étterem és üzlet az elmaradt forgalom miatt kénytelen volt bezárni. Sokan fontolgatták, hogy New Jerseybe vagy Brooklynba költöznek, mert féltek, hogy minden dél-manhattani felhőkarcoló célponttá válik. A visszaesés azonban csak pár évig tartott, napjainkban újra fejlődésnek indult a terület. Míg korábban szinte kizárólag irodák voltak errefelé, manapság egyre több elegáns lakóépület is épül. ## A Wall Street mint jelkép A Wall Street a köznyelvben a pénzt és az ahhoz kapcsolódó hatalmat, a nagyvállalatokat, bankokat, de elsősorban a tőzsdét, konkrétabban a New York-i tőzsdét jelenti. Az itt dolgozókról kialakult tipikus kép a nagyon keményen dolgozó, jól képzett, kimagaslóan okos, jól kereső, de ugyanakkor törtető, karrierista, fiatal, főleg pénzügyi szakember képe. Ez sokszor fedi is a valóságot, a sok munka, a képzettség és a jó kereset tekintetében mindenképpen. Főleg az angol nyelvben elterjedt a Wall Street ellentéteként a Main Street (Főutca). Ezzel a kisvárosok egyetlen nagyobb utcáján, a főutcán található helyi kisboltokra, átvitt értelemben az összes kisvállalkozásra utalnak, szemben a Wall Street képviselte nagyvállalatokkal. Az eredetileg Customers’ Afternoon Letter nevű tőzsdei, gazdasági újságot is az utcáról nevezték el 1889-ben Wall Street Journalnak. Black Wall Streetnek vagyis a fekete Wall Streetnek nevezték Tulsa (Oklahoma) egyik városrészét, ahol az 1910-es évektől kezdve az olajüzletben meggazdagodott fekete üzletemberek éltek. 1921. június 1-jén faji zavargások törtek ki és bár hivatalosan csak 39 embert nyilvánítottak halottá, a valóságban egyesek szerint 100, a Vöröskereszt becslése szerint 300 feketét öltek meg. Ennek emlékére nevezték el a The Black Wall Street Records lemezkiadó vállalatot. ### Megjelenése a kultúrában Wall Street címmel több tucat film készült, ezek közül a legismertebb a Magyarországon 1987-ben Tőzsdecápák címmel bemutatott film, melyet Oliver Stone rendezett. A férfi főszereplő, Michael Douglas alakításáért Oscar-díjat kapott. A filmben a törtető, sikeréhes fiatal bróker történetén keresztül mutatják be a tőzsde világának sztereotípiáit. A Star Trek-univerzumban szereplő, ultrakapitalista földönkívüli nép, a ferengik a Wall Streetet vallási tisztelettel övezik, gyakran zarándokolnak az utcába, a kereskedelem és üzlet „szent helyére”. Az 1998-as Godzilla című filmben a szörny a Wall Streeten sétál végig, miután átgázolt a Fulton Street-i halpiacon. A Die Hard – Az élet mindig drága (1995) című filmben a 2. és 3. metróvonal Wall Street megállójában (a Williams St.-nél) robbant fel egy bombát Simon Gruber, hogy így férhessen hozzá a közeli jegybankban tárolt aranytartalékhoz. A filmben a metrómegálló északi, Cedar Street és a Liberty Plaza között lévő kijáratánál hatolnak be a terroristák. A forgatás óta a tér egy részét beépítették és azt a kijáratot is megszüntették. A nemzet aranya című 2004-ben bemutatott kalandfilmben a templomos lovagok legendás kincseit a Trinity Church alatt rejtették el. A Rage Against the Machine Sleep now in the fire címmel írt kapitalizmusellenes dalt, amihez a videóklipet a Wall Streeten forgatták. Ld. Története szakasz. A 10cc nevű rockegyüttes Wall Street Shuffle címmel írt dal a tőzsdéről. A Metal Gear Solid 2: Sons of Liberty című számítógépes játékban a „Szabadság fiai” egy elektromágneses bombát (EMP) próbálnak felrobbantani a Wall Streeten, hogy a kialakuló káoszt kihasználva elfoglalhassák Manhattant. 1995 nyarán alakult a tokaji „Rock Gyermekei” táborban a magyarországi Wall Street nevű rockzenekar. A négytagú banda 2007 szeptemberéig két kislemezt és egy albumot jelentetett meg magánkiadásban, emellett folyamatosan adnak élő koncerteket is. Több szálloda és étterem is az utcáról kapta a nevét, New Yorkon kívül Seattle-ben, Bangkokban, São Paulóban és az indiai Dzsaipurban van hasonló nevű hotel, a legismertebb étterem pedig a több mint 20 egységgel működő Wall Street Deli nevű étteremlánc. ## A Wall Street épületei A házszám szerint sorrendben. A számozás a Broadwaytől indul, az északi a páros, a déli a páratlan oldal: - 1\. – Bank of New York (volt Irving Trust Building). Épült: 1931., magassága: 50 emelet. - 2\. – Banco Português do Atlântico épület. Épült: 1933., magassága: 22 emelet. : : New Street - 11\. – A tőzsde épülete. 1922-ben építették az eredeti Broad Street-i épülethez. Magassága: 23 emelet. - 14\. – Bankers Trust Building. Épült: 1912., bővítve: 1933. : : Broad Street - 23\. – Lakóház (volt J.P. Morgan & Company Building). Épült: 1914., ma egybeépült a Broad Street 15.–tel. - 28\. – Federal Hall. Épült: 1700., újraépítve: 1842. - 30\. – United States Assay Office. Épült: 1919., kibővítve: 1953, magassága: 21 emelet. - 37\. – Trust Company of America Building. Épült: 1907., magassága: 17 emelet. - 40\. – Trump Building (volt Manhattan Company Building). Épült: 1930., magassága: 70 emelet. - 44\. – Irodaépület. Épült: 1927., magassága: 24 emelet. - 45\. – Lakóház (volt Toronto-Dominion Bank). Épült: 1959., magassága: 28 emelet, 1996-ban alakították lakóházzá. : : William Street - 48\. – Bank of New York & Trust Company Building. Épült: 1929., magassága: 32 emelet. - 55\. – Cipriani Residences, lakóház (volt New York Merchants Exchange, 1907-től National City Bank). Épült: 1842., átépítve: 1907, 2006. : : Hanover Street - 60\. – J.P. Morgan Building. Épült: 1989., magassága: 47 emelet. - 63\. – The Crest Lofts, lakóház (volt Brown Brothers Harriman & Co. Building). Épült: 1929., magassága: 47 emelet. Összeköttetésben áll a szomszédos 67.-tel. - 67\. – The Crest Lofts, lakó- és irodaépület (volt Munson Building). Épült: 1921., magassága: 26 emelet. - 74\. – Irodaépület, (volt Seamen's Bank of Savings Building). Épült: 1927., magassága: 20 emelet. - Wall Street Court 1. – Lakóház (volt Beaver Building, volt Cocoa Exchange). Épült: 1904., magassága: 15 emelet. : : Pearl Street - 75\. – Lakóház (volt Barclay Bank Building). Épült: 1987., magassága: 36 emelet. - 80\. – Irodaépület. 1910-es évek, magassága: 20 emelet. - 82\. – Tontine House, irodaépület. Épült: 1902., magassága: 14 emelet. A korábban itt állt épületben volt a tőzsde első állandó helye. : : Water Street - 95\. – Lakóház. Épült: 1970., magassága: 22 emelet. - 99\. – Irodaépület. Épült: 1931., magassága: 25 emelet. - 100\. – Irodaépület. Épült: 1969., magassága: 29 emelet. : : Front Street - 110\. – Irodaépület. Épült: 1965., magassága: 28 emelet. - 111\. – Citibank Building. Épült: 1966., magassága: 24 emelet. - 120\. – Irodaépület. Épült: 1930., magassága: 33 emelet. ### Fontosabb épületek #### 1. Trinity Church A mai Trinity Church (Szentháromság-templom) már a harmadik épület ezen a helyen. A Broadwayen áll, szemben a Wall Streettel, az utca legelejének tekinthető. Neogótikus stílusban épült, vöröses-barnás téglákból. Gazdag díszítésével, arányaival teljesen elüt a környező hatalmas irodaépületektől, amit erősít a pénzt jelképező Wall Street és a lelki értékeket képviselő templom kontrasztja. A templom ma is működik, a környék keresztény központjának számít. Az első templom 1698-ban készült el, ez még csak egy kis, verandás épület volt. Az 1776 szeptemberi, nagy New York-i tűzvészben a Trinity Church és környéke is leégett. A templom újjáépítése 1788-ban kezdődött és 1790-ig tartott. 1839 telén a hó súlya alatt megrogyott, ezért újjá kellett építeni. 1846. május 21-én szentelték fel mai formájában. 1890-ig, a New York World Building megépítéséig 86 méteres magasságával Manhattan legmagasabb épülete volt. A templom körüli kis temetőben található több híres ember sírja. Többek közt itt nyugszik John Jacob Astor üzletember, az Astor család feje, Robert Fulton feltaláló, John Peter Zenger újságíró és tucatnyi kongresszusi képviselő. Itt van New York legrégebbi, 1681-es sírköve. #### 2. Wall Street 1. (Bank of New York Building) Nem tévesztendő össze a Wall Street 48.-al, aminek szintén Bank of New York Building a neve. A Wall Street és a Broadway déli sarkán, a világ egyik legjobban csengő postai címén áll ez a 199 m magas, art déco felhőkarcoló. Az Irving Trust Company bank székházát 1929 júliusában kezdték építeni és 1932-ben adták át. Az épület acélszerkezetét mészkő borítja, ami nagyon megemelte az építési költségeket. 1965-ben a déli oldalra egy stílusban egyező 36 emeletes kiegészítést építettek. 1988-ban a Bank of New York vásárolta fel a céget és vele együtt az épületet is. A toronyház az art déco építészet egyik jellegzetes darabja. A legfelső emeletek kissé lekerekített sarkai koronaszerűen hatnak. Itt található az Observatory Room (am: kilátó szoba), aminek hatalmas ablakából az üzleti negyedre csodálatos kilátás nyílik. Ez a szoba nem látogatható, a cég vezetősége és a vendégek számára van fenntartva. Az épület előcsarnoka gazdagon díszített, mozaikberakása egyedülálló. A vörös márvány lábazatnál lévő vöröses árnyalat fokozatosan aranyba folyik át ahogy egyre magasabbra ér a díszítés, egészen a narancssárga és arany színű plafonig. Az épület tervezője: Ralph Walker. #### 3. A tőzsde épülete Bár a tőzsde főbejárata nem a Wall Streeten van és a hivatalos címe is 8-18 Broad Street, mégis szinte egyet jelent a Wall Streettel. 1903. április 22-én folyt itt először a kereskedés, 1922-ben újabb szárnnyal bővítették, így az épület egyik oldala már határos a Wall Streettel. Az épület tervezője George B. Post építész, aki többek közt a brooklyni Williamsburgh Savings Bank Towert is tervezte. Az épület klasszicista stílusú, a homlokzatát nyolc korinthoszi oszlopfő díszíti. Timpanonjában „Az egység óvja az ember munkáját” (Integrity Protecting the Works of Man) című szoborcsoport áll: középen az „egység” hétméteres szobra, jobb oldalán a mezőgazdaságot és a bányászatot, balon a tudományt, az ipart és a találmányokat megszemélyesítő alakok láthatóak. A szoborcsoport két szélén lévő hullámok a tőzsde óceántól – óceánig érő hatását szimbolizálják. A főbejárat stílusában harmonizál az utca másik oldalán álló Federal Hall-lal, bár annál díszesebb. A homlokzaton, az oszlopok mögött és az ellentétes, New Street-i oldalon egy-egy hatalmas, 32x16 méteres üvegfal áll. A kereskedési terme elkészültekor az egyik legnagyobb volt az országban: 47x36 méteres, magassága 24 méter. A falakat márvány borítja, a fényt a tetején lévő 10x10 méteres tetőablakból kapja. Az épületben emellett helyet kapott még külön dohányzó és nem-dohányzó étterem, orvosi szoba állandó személyzettel, valamint műszaki újdonságként a légkondicionálás és az elektromos kijelzőtábla. Azonban még a nagynak számító terem sem volt elég nagy, a tőzsde fejlődésével többször bővíteni kellett, ma már a Wall Street felé eső épületben és a Broad Street 30. alatt is vannak kereskedési termek. #### 4. Federal Hall Az épület történetéről bővebben ezen szócikk „Története” szakaszában szócikkben olvashat. A Federal Hall nemcsak a város, de az egész ország fontos történelmi eseményeinek is tanúja volt. A mai épület helyén, 1700-ban építették fel a városházát. 1788-ban átépítették és elnevezték Federal Hallnak. Itt választották meg és ennek az épületnek a lépcsőin tette le hivatali esküjét 1789-ben George Washington, az Egyesült Államok első elnöke. 1812-ben lebontották, helyére 1842-ben húzták fel a ma is látható Federal Hallt. 1862 és 1920 között subtreasury volt, több mint 1700 tonna aranyat és ezüstöt őriztek az alagsori trezorokban. 1939 óta műemlék, 1955 óta nemzeti emlékhely. Ma múzeumként működik, kétéves felújítást követően 2006 őszén nyitott meg újra. Az épületről szóló ismertetők és videók mellett az ide kapcsolódó tárgyak vannak kiállítva, például az a Biblia, amit Washington esküjénél használtak. Klasszicista stílusú, a homlokzaton a nyolc dór oszlop fölött timpanon látható, a lépcsőkön álló Washingtont ábrázoló szobrot 1883-ban avatták fel. A belső csarnokot (rotundát) korinthoszi oszlopokkal alátámasztott kupola fedi, a rotunda körüli erkélynek pedig különösen díszes kovácsoltvas korlátja van. A csarnok körül három szinten található helyiségek (anno irodák voltak) mindegyike más elemmel van díszítve, bár ezek érezhetően visszafogottabbak. #### 5. Trump Building (volt Manhattan Company Building) Nem tévesztendő össze az Ötödik sugárút és az 56. utca sarkán álló Trump Towerrel. A Wall Street 40. szám alatti épület 282,5 m magas, 70 emeletes, a Wall Street koronaékszerének is szokták nevezni. Art déco stílusban épült, patinazöld gúlában záródó teteje teszi jellegzetessé és könnyen felismerhetővé. Előcsarnoka két emelet magas, márvánnyal és bronzzal borított falakkal. 1998-as felújításakor a legmodernebb elektromos, telekommunikációs és épületfelügyeleti rendszereket építették be. A felhőkarcolót a The Bank of the Manhattan Company építtette, mindössze 11 hónap alatt. Úgy tervezték, hogy a szintén akkor épülő Chrysler Buildingnél 2 méterrel magasabb legyen, de csak 1930 áprilisi elkészültétől május 27-éig birtokolta a címet. A Chrysler Building tervezői ugyanis titokban megváltoztatták a terveket és még egy 38 méteres csúcsot húztak az épületük tetejére, így megdöntve a rekordot. 1946\. május 20-án a parti őrség kis kétmotoros repülőgépe a ködben nekiütközött az 58. emeletnek. A gép négy utasa meghalt, de az épület szerkezetében nem keletkezett komolyabb kár. Az épület többször is gazdát cserélt, mostani tulajdonosa, Donald Trump 1995-ben vette meg, ekkor kapta új nevét. Trump úgy tervezte, hogy egy részében lakásokat alakít ki, de az akkori ingatlanpiaci helyzetben irodaként előnyösebben tudta kiadni, ezért átalakítás helyett csak felújíttatta. #### 6. Cocoa Exchange (Beaver Building) Nem közvetlenül a Wall Streeten áll, hanem pár méterrel beljebb, a Beaver Street és a Pearl Street csatlakozásánál lévő háromszögben. Címe Wall Street Court 1. Nevét a korábban itt működő kakaótőzsdéről ill. első tulajdonosáról kapta. Az 1980-as években történt változtatások ellenére az épület jellegzetes példája dél-Manhattan középmagas, századfordulón épült toronyházainak. A környező házakhoz képest nem túl magas, csak 15 emeletes, Flatiron Buildingre hasonlító, háromszög alakú épület. Neoreneszánsz stílusú, többszínű terrakotta homlokzattal. Különösen a felső három szint díszes, itt klasszikus és absztrakt mintákat formázó zöld, krémszínű és vörösesbarna kerámiadíszeket találunk. Első tulajdonosa a Beaver & Wall Street Corp. 1904-ben, még építés közben vásárolta meg (innen a Beaver Building név). Első bérlője a Munson Steamship Co. hajózási társaság volt, ők 1919-ben vették meg és 1921-ig volt itt a központjuk, de az épület még 1937-ig a tulajdonukban maradt. 1931-től itt működött a New York Cocoa Exchange vagyis a New York-i kakaótőzsde, a világ legnagyobb forgalmú kakaóbörzéje, egészen 1972-ig, amikor új épületbe költözött. Ezután többször is gazdát cserélt, de végig irodaépületként működött, egészen 2006-ig, amikor az általános Wall Street-i trendnek megfelelően luxuslakásokat alakítottak ki. Az épületet 1996 februárjában műemlékké nyilvánították. ## Közlekedése ### Metrók A Wall Streetnek igen jó a tömegközlekedése, mivel már rég óta sok ember munkahelye és ezt a fejlesztéseknél is figyelembe vették. Az utcánál három metróvonalnak is van állomása: - 4\. és 5. vonal (IRT Lexington Avenue Line). Állomás a Broadway sarkán. Mindkettő expresszjárat, az 5-ös éjszaka nem közlekedik. - J, Z és M vonal (BMT Nassau Street Line). Az állomás neve „Broad St Station”, a Broad és a Wall Street sarkán van, közvetlenül a tőzsde előtt. Az M és az Z csak csúcsidőben közlekedik, a J csak hétköznap, tehát hétvégén ennél az állomásnál nem jár metró. - 2\. és 3. vonal (IRT Broadway-Seventh Avenue Line). Állomás a William Street sarkán. A 3-as éjszaka nem közlekedik. A 4, 5 és a J, M, Z vonalak megállóit aluljáró köti össze a Pine Street alatt. ### Buszok Összesen öt buszjáratnak van megállója az utcánál: - M1 (csak hétköznap), M6 – A Broadwayen közlekednek, megállójuk van a Wall Streetnél. - M9, M15, X90 (expressz járat) - A Water Streeten közlekednek, megállójuk van a Wall Streetnél. ### Autóforgalom Az utca nem túl széles, egy sáv plusz egy parkolósáv szélességű a Broadwaytől a Water Streetig, innen egy plusz két parkolósáv szélessé bővül. A forgalom kelet felé egyirányú. A 2001. szeptember 11. után biztonsági okokból a tőzsde környékét, vagyis a Broadwaytől a Williams Streetig tartó szakaszt, a forgalom elől elzárták. ### Víziközlekedés Az utca végénél, az East Rivernél található a 11-es móló (Pier 11), ahol nagy forgalmú kompkikötő van. Innen a New York Waterway és a Seastreak társaságok indítanak kompjáratokat jellemzően New Jersey felé, míg a NY Water Taxi emellett az East Riveren Brooklyn és Queens felé is üzemeltet hajójáratokat. ## Hasonló területek A Wall Streethez hasonló pénzügyi negyedek a világban: - Chicagóban a The Loop nyugati része. - Torontóban a Bay Street. - Londonban a City of London vagy más néven a Square Mile. - Zürichben a Paradeplatz. - Tokióban a Marunocsi negyed. A Wall Street népszerű utcanév, New York államban még kettő, az USA-ban még több mint 50 Wall Street van, többek közt Los Angelesben, Seattleben, Salt Lake Cityben, Dallasban stb., de sok található Nagy-Britanniában, Kanadában és Ausztráliában is.

Koreai hullám

A koreai hullám vagy nemzetközileg ismert nevén hallyu, az 1990-es években indult kulturális jelenség, amely a dél-koreai kultúra, főképpen a populáris kultúra (filmek, televíziós sorozatok és zene) külföldi terjeszkedését jelenti. A fogalmat a kínai média hozta létre az 1990-es évek végén a koreai kultúra egyre növekvő népszerűségére. A Bécsi Egyetem kutatója szerint a koreai hullám elindítója a Star in My Heart című 1997-es televíziós sorozat volt. A koreai hullám része a koreai konyha és divat is. A koreai hullám elsődleges fogyasztói az ázsiai országok, közülük is legfőképpen Japán, de a jelenség terjedését Európában és az USA-ban is észlelték. A koreai hullám hatással van az ázsiai divatra, a termékfogyasztásra, a gazdaságra, de a diplomáciai kapcsolatokra is. Sikere mögött több tényező is áll, például a kedvező gazdasági környezet, az elvárásoknak megfelelő, színvonalas tartalom és az okos marketing. Emellett a koreai populáris kultúra újdonságérzetet hozott Ázsiában a már jól ismert amerikai és japán popkultúrával szemben. Az indianai Notre Dame Egyetem professzora szerint a hallyu sikerének titka, hogy „esztétikai szempontból vonzó, gazdasági szempontból jövedelmező, kulturális szempontból impozáns, kifinomult technológiát használ és ideológiai szempontból önelemző.” A hallyut számos kritika is érte, főképp a kereskedelmi- és tömegáru jellege miatt. A Columbia Egyetem professzora szerint a koreai hullám 2010-ben elérte a tetőpontját és – ahogy a jelenség neve is sugallja – megkezdődött a lassú hanyatlása. Ennek ellentmondó adatok szerint 2018-ra a hallyu rajongóinak száma 89 millió főre nőtt világszerte, 2017-hez viszonyítva 22%-kal. 2022-re a koreai kultúra rajongóinak száma világszerte elérte a 178 milliót. ## Kialakulása ### Társadalmi, kulturális és gazdasági háttere A hallyu kialakulásának hátterében az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején bekövetkezett gazdasági, társadalmi és kulturális változások állnak. 1987-ig csak helyi filmstúdiók vásárolhattak bemutatásra külföldi filmet, ekkor azonban az USA nyomására ezt a törvényt eltörölték. Ennek hatására 1994-re tíz koreai filmstúdió ment csődbe, a filmgyártás stagnálni kezdett, a helyileg gyártott filmek száma felére csökkent, a hollywoodi filmek piaci részesedése 80%-ra nőtt. Ugyanebben az időszakban a televíziócsatornák számának növekedésével az import műsorok száma is drasztikusan megnőtt, 1995-ben, az első kábeltelevízió megjelenésekor már csaknem 43 millió dollárt költöttek a csatornák külföldi műsorokra. A koreaiak csak lassan eszméltek, elsőként az 1993-ban bemutatott Szophjondzse (서편제) című film nem várt sikere mutatta meg, hogy az unalmasnak és színtelennek tartott koreai filmgyártásban rejlenek még lehetőségek. A film egy lassanként elfeledett ősi koreai művészet, a phanszori előadóművészeinek életéről szól. Az alkotás nosztalgiát ébresztett a koreaiakban a hazai kultúra iránt, a filmben éhező művészcsalád a Hollywood miatt halálra ítélt koreai filmművészet szimbólumává vált a szemükben. Egy évvel később az Elnöki Tudományos és Technológiai Tanács benyújtott egy jelentést az elnöknek, melyben a helyi média fejlesztését javasolták, azon apropóból, hogy a Jurassic Park című amerikai film egymaga annyi bevételt termelt, amennyit másfél millió koreai Hyundai autó eladása. A jelentés nagy szerepet játszott abban, hogy a kormány és a lakosság is elkezdett a kultúrára, mint iparágra gondolni. A jelentést követően a kormány létrehozta a Kulturális Ipartestületet a Kulturális és Sportminisztérium irányítása alatt, 1995-ben pedig törvényt alkottak a hazai filmgyártás fellendítésére. 1999-ben a magát a „kultúra elnökének” hívó Kim Dedzsung 148 millió dolláros költségvetésű alapot hozott létre a kultúra támogatására. ### A koreai hullám közvetlen kiváltó okai A koreai hullám indulásáról több elmélet is született, abban azonban megegyeznek, hogy valószínűleg 1997-re vezethető vissza. A Bécsi Egyetem kutatója szerint a koreai hullám a Star in My Heart című doramával indult útjára, melyet a kínai Phoenix TV kezdett el vetíteni. Egy szingapúri tanulmány szerint azonban a jelenség a What Is Love All About? című sorozatnak köszönhető, amelyet a szintén kínai CCTV vásárolt meg ugyancsak 1997-ben. Az ázsiai országok hamarosan elkezdték felvásárolni a koreai sorozatokat, a tartalmon túl erre gazdasági okuk is volt: a koreai sorozatok jóval olcsóbbak voltak a korábban népszerű japán sorozatoknál, és a gazdasági nehézségek idején inkább az olcsóbb árut preferálták a csatornák. Az is segítette a koreai sorozatok terjedését, hogy éppen ebben az időszakban kezdődött meg Ázsiában a média liberalizációja, ami lehetővé tette külföldi produkciók szabadabb vásárlását. A Star in My Heart hatalmas sikert aratott a kínai és tajvani nők körében, főképp mert igen vonzónak találták a férfi főszereplő An Dzseukot (안재욱). A kínai nézőket ezen felül vonzotta a bemutatott modern életmód, a modern frizurák és divatos ruhák. Tajvanon sokáig teljesen más kép élt a koreaiakról, akiket durvának és kevésbé kulturáltnak képzeltek el. A koreai sorozatok nyomán ez a kép elkezdett megváltozni. Mind a kontinentális kínaiak, mind a tajvaniak számára ezek a sorozatok egy modern, trendi és jómódú ország képét keltették Dél-Koreáról. Az igazi áttörést a hallyu számára 2003-ban a Winter Sonata hozta meg, amelyet Japánon kívül Tajvanon, Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken is nagy sikerrel vetítettek. A koreai doramák úgynevezett „második hullámáért” a Szépek és gazdagok című sorozat felelős. A koreai hullám másik fontos exportja a K-pop, azaz a koreai popzene. Ennek népszerűsége is az 1990-es évek végén kezdődött, amikor a Channel V Kínában elkezdett koreai videóklipeket vetíteni. A szentimentális és ázsiai értékrendeket követő koreai együttesek hamar népszerűek lettek, elsőként a H.O.T. nevű fiúegyüttesnek sikerült a kínai slágerlisták élére kerülnie, Tajvanon pedig a CLON nevű együttes indította el a K-pop-lázat. Az első, Kínát meghódító együttesek harmincezer fős koncerteket tartottak. A K-pop népszerűségének oka a kutató szerint abban rejlik, hogy a nyugati popzenét saját szájízükre alakították a koreai előadók, csak rájuk jellemző előadásmóddal és show-műsorral. A zene és a sorozatok mellett a mozifilmek is hozzájárultak a hallyu terjedéséhez, főképp a hollywoodi filmektől eltérő cselekményeik és jellegzetesen koreai voltuk miatt, amivel az ázsiaiak jobban tudtak azonosulni, mint a nyugati filmek által propagált kultúrával. A Süri (쉬리) című akciófilm például (amelyből 2009-ben nagy sikerű televíziós sorozat is született Iris címmel) Japánban is igen nagy sikert aratott 14 millió dolláros bevételével, ami növelte a koreaiak nemzeti büszkeségét, mivel korábban a külföldön legelismertebb és legtöbbet bemutatott ázsiai kultúra a japán volt. A film bár politikai hangvételű, mégis vonzotta az ázsiai nézőket, mert különleges módon kezelte az észak- és dél-koreai helyzetet. 2001-ben a Joint Security Area című film volt az első koreai alkotás, amelyet 280 japán moziban mutattak be. Mindezeken túl a koreai hullám termékei bár az amerikai populáris kultúrára épültek, azokat a koreai kultúrához, értékrendekhez igazították, ezzel közelebb hozva őket az ázsiai vevőkhöz, gyakran innovatív megoldásokkal, friss, új érzést adva nekik. Mindehhez hozzájárul az ázsiai értékrend, a konfuciuszi tanítások közvetítése, amelyeket ugyanakkor modern környezetben, divatosan ábrázolnak. A gazdasági vákuum és az okos marketingfogások szintén hozzájárultak a koreai hullám sikeréhez. A kutató szerint a koreai kultúra népszerűségének vizsgálatakor az is fontos szempont, hogy az ázsiaiak egy része a japán populáris kultúrát túlzottan irreálisnak tartja a mindennapok valóságához képest, míg a koreai sorozatokat sokkal hihetőbbnek gondolja. A koreai hullámot számos újság, magazin tárgyalja, tudományos munkák, tanulmányok születtek, világszerte egyetemi előadásokat tartottak róla és számos könyv is megjelent a témában. ## Filmművészet Az 1990-es évek elején stagnáló koreai filmipar fellendüléséhez nagyban hozzájárult a kormány pénzügyi-stratégiai támogatása. A koreaiak eltökélt célja volt lemásolni a hollywoodi sikermintát, ennek eredményeképp az olyan óriáscégek, mint a Daewoo, a Hyundai vagy a Samsung médiaipari leányvállalatokat hoztak létre. Ezek azonban az 1997-es ázsiai pénzügyi válság kezdetekor meg is szűntek. Ezek a rövid életű cégek azonban mégis fontosat alkottak, a hollywoodi minta alapján ugyanis átszervezték a koreai filmgyártást, nem csak technikailag, de módszertanilag is. Meghonosították a piackutatást és a közönségfelméréseket, a korábban ad hoc jelleggel működő filmgyártással szemben. Ezek a vállalatok abban is újat mutattak, hogy jól fizető munkát és állandó képzést ajánlottak a frissen végzett filmeseknek, akik miután ezek a cégek a válságban tönkrementek, továbbvitték tudásukat és megszerzett „nagyvállalati” tapasztalatukat. Elkezdődött a koreai filmipar megújulása, 2001-ben például a Cine 21 magazin toplistáján a 10 legjobbnak ítélt rendezőből hét harminc éven aluli volt, megjelentek a filmvásznon az olyan érzékeny témák, mint a homoszexualitás vagy az Észak-Koreával való konfliktus. A hallyu szempontjából a vízválasztó film a Süri volt 1999-ben, amely hollywoodi stílusban, koreai ízlésvilágra formálva készült. A film hatalmas kasszasiker volt Dél-Koreában, olyannyira, hogy több jegyet adtak el rá, mint a világszerte toplistavezető Titanicra. A Süri felállította a mércét a koreai filmművészet számára. 2006-ban A gazdatest című hazai filmre kétszer annyian váltottak jegyet Dél-Koreában, mint a Mission: Impossible III-ra. A koreai filmek sikerének köszönhetően megnőtt a helyi moziba járási kedv is. A koreai filmgyártás példaképpé vált a kisebb ázsiai államok számára, 2006-ban Korean Cinema: The New Hong Kong címmel könyv is megjelent. A koreai filmek legnagyobb fogyasztópiaca Japán, 2005-ben a filmek 79,4%-át mutatták be itt, a második legnagyobb piac Thaiföld, a harmadik az USA. Az USA jellemzően zárt piac a külföldi filmek terén, ami miatt a koreai filmeket leginkább csak tematikus mozikban mutatják be, illetve egyből DVD-n jelentetik meg. Előfordul, hogy Hollywoodban remake-et készítenek egyes filmekből. Az amerikai terjesztést a feliratozás is akadályozza, emiatt sokkal nagyobb sikereket könyvelhetnek el a filmek DVD-n és online terjesztésben, mint a mozikban. 2006-ban a Korean Cultural Festival keretében harminc amerikai egyetemen mutattak be koreai filmeket. 2020-ban a koreai filmművészet történetében először nyert Oscar-díjat koreai film, az Élősködők négy díjat is hazavihetett. ## Televíziós sorozatok A koreai televíziós sorozatok népszerűségének oka a Bécsi Egyetem kutatója szerint abban rejlik, hogy a sorozatok a konfuciuszi értékrend közvetítői, amellyel az ázsiai lakosság többsége azonosulni tud. Fontos szerepet játszik ezekben a sorozatokban az idősek tisztelete, a családközpontúság, a fiúgyermek iránti elkötelezettség és az „ázsiai morális értékek” közvetítése. A családközpontúság miatt ezek a sorozatok Ázsián kívül is tetszenek a nézőknek, mert ezzel az értékkel képesek átlépni a kulturális különbségeken. A koreai sorozatok mindezeken felül sokkal olcsóbbak voltak kezdetben, mint akár a japán vagy hongkongi produkciók, a tajvani televíziók például azért kezdték el vásárolni őket, mert a hazai gyártmányú sorozatoknál is jóval olcsóbbak voltak, viszont jobb minőségűek, így mandarin nyelvre szinkronizálva, tajvaninak álcázva küldték őket adásba. A koreai sorozatok szereplői jórészt idealizáltak, a férfi főszereplők többsége jóképű, intelligens, érzékeny, nem fél felfedni az érzelmeit, és egy életen át képes szeretni egy nőt. A doramák népszerűségéhez a női közönség körében ez is hozzájárult, mivel a koreai férfi imidzse így eltér a többi ázsiai férfiétól (például a kínai harcművészeti filmek kemény főhőseitől). A koreai sorozatok vonzerejének része az operatőri munka minősége, a különleges és látványos helyszínek, a végtermék pedig „stílusos és kifinomult”. A minőségi munkához hozzátartozik a jó forgatókönyv és a kiváló színészi játék is. A koreai sorozatok amerikai forgalmazója, a YA Entertainment szerint „a cselekmény karakterközpontú, az összes főszereplő jellemrajza jól kiforrott, és minden cselekményszálat elvarrnak a sorozat végén. Legtöbbször a közönség könnyedén tud azonosulni a szereplőkkel, a helyzetekkel és a felmerülő konfliktusokkal. A színészek pedig szenvedélyesen és erős érzelmekkel játszanak.” Szerintük egyre több amerikai fordul a koreai sorozatok felé, mert „belefáradtak” az amerikai sorozatok által közvetített szexualitás és erőszak dömpingjébe, a koreai sorozatok pedig „valami újat” nyújtanak, „igazi tartalmat és mély érzelmeket”. A koreai sorozatok abban is újdonságot jelentenek például az amerikai vagy mexikói sorozatokkal szemben, hogy limitált epizódszámúak, általában 16–20 részesek, így könnyebb rábírni a nézőt, hogy végigülje, tudván, hogy a történetet nem nyújtják a végtelenségig. A koreai sorozatok külföldi terjesztésének egyik legnehezebb aspektusa a megfelelő felirat elkészítése, a jellegzetes koreai szófordulatok megfelelő átadása. A YA Entertainment szerint a siker egyik kulcsa, hogy a koreai sorozatok saját formulát követnek, innovatívak és nem igazodnak a nyugati tévéfilmkészítéshez. Az amerikai Entertainment Weekly szerint a koreai drámák sikere a másfajta megközelítésben kereshető: „A koreai sorozatok leegyszerűsítettnek és egyenesen buzisnak is tűnhetnek az amerikai néző számára, mégis magukkal ragadóak és furcsa módon megnyugtatóak.” ## Popzene Japánban a K-pop népszerűségének okai között szerepel a zene minősége a J-poppal szemben. A K-pop-dalokat melodikusabbnak és jobban felépítettnek tartják. Ugyancsak a japán popelőadókkal összehasonlítva a kialakított imidzs milyensége is számít. A koreai előadók a japán rajongók szerint professzionálisabbak, jobban énekelnek és táncolnak. A japán lányegyütteseket túlzottan kavaiinak, azaz „csöpögősen cukinak” tartják, míg a koreaiakat ezzel szemben „ázsiaibbnak”. Ugyancsak hozzájárul a népszerűségükhöz, hogy igyekeznek megtanulni japánul, ez a hozzáállás pedig kifejezetten tetszik a japán rajongóknak. A McClure's Asia Music News újságírója szerint a koreai menedzserek arra törekednek, hogy megalkossák a japán piac számára a tökéletes „idolokat”, és ehhez a megfelelő marketingeszközöket vetik be. James Brooks amerikai zenész szerint a koreai popénekesek „vad, lelkes” hozzáállása is vonzó, a videóklipek nagy költségvetésűek, kiváló minőségűek és a többségük „elképesztően szórakoztató”. A K-pop sikere egy Fülöp-szigeteki elemző szerint abban rejlik, hogy a koreai popipar nem a hagyományos módon közelíti meg a marketing fogalmát. A koreai sztárok úgynevezett fan service-szel állnak a rajongók rendelkezésére, amely egy igen közeli sztár–rajongó kapcsolatot jelent. A sztárok aktívak a közösségi oldalaikon, gyakran tartanak rajongói találkozókat, különleges projekteket készítenek kizárólag a rajongói klub tagjainak (a Big Bang együttes például minden évben rövid paródiát készít az az évi legnépszerűbb televíziós sorozatokból). Ezen felül a lemezeket különleges módon csomagolják, extrákat helyeznek el bennük, elérve, hogy a rajongók ne az internetről töltsék le az albumot, hanem meg is vegyék. A K-pop világméretű terjedése a Times magazin szerint nagyban köszönhető az internetnek, a Facebooknak, a YouTube-nak és Twitternek, illetve az olyan, specializált hírportáloknak, mint az Allkpop vagy a Soompi, ahol a YouTube-hoz hasonlóan gombnyomással lehet a közösségi oldalakon megosztani az információt. ## Divat A hallyu részeként a koreai divat is terjed, bár nem olyan gyorsasággal, mint a sorozatok vagy a popzene. Elsősorban egyes ázsiai országokra van hatással. Kínában rendkívül népszerűek a Dél-Koreából importált ruhadarabok, főképp a fiatal nők körében, akik a kedvenc sorozataik főszereplőihez hasonlóan akarnak öltözködni. Az S&S Fashion Plaza üzletlánc például 60%-ban koreai divatmárkákat árul és Kína-szerte 100 boltot üzemeltet. 2010-ben Dél-Koreából Kínába 152 millió dollár értékben importáltak ruhaneműt, ami 37,8%-kal több, mint a korábbi években. A koreai márkák magas áruk ellenére is keresettek Kínában, a vásárlók a helyi árak háromszorosát is hajlandóak kifizetni értük. Ugyancsak népszerűek az olyan online áruházak, ahol pontosan olyan ruhákat lehet kapni, amilyeneket egyes színésznők bizonyos sorozatokban viseltek. Thaiföldön a helyi hatóságok figyelmeztető feliratokkal próbálják megakadályozni a koreai divat terjedését a fiatalok között, mert attól tartanak, hogy a hallyu divat beláthatatlan mértékben befolyásolhatja a thai kultúrát. A thai fiatalok az ország éghajlati sajátosságaitól függetlenül követik a koreai divatot, például népszerűek a fekete leggingek, de előszeretettel vásárolnak toxikusnak ítélt bőrfehérítő krémeket is, hogy a bőrük hasonló legyen a koreai hírességekéhez. Észak-Koreában a kormány szigorú rendelkezései ellenére is nagy az érdeklődés a dél-koreai divat iránt. Népszerűek a rövid szoknyák, a magassarkú cipők, az ujjatlan, kapucnis felsők és a divatos kiegészítők, annak ellenére, hogy a kormány tiltja az ilyen ruhanemű viselését. Itt is a dél-koreai sorozatok befolyásolják a fiatalokat, akik az ilyen ruhaneműk magas ára és a kilátásba helyezett büntetés ellenére is megveszik a tiltott termékeket. Kis mértékben ugyan, de a koreai divat az Egyesült Államokban is jelen van, működik például olyan koreai fodrászat, amelyik tizenöt üzletet üzemeltet az USA legnagyobb városaiban, növekvő nem ázsiai származású klientúrával. Ezen túl a dél-koreai divattervezők az amerikai divatéletben is elismertek, Csong Duri például az amerikai elnök feleségének, Michelle Obamának is tervezett ruhát, de Kristen Stewart és Megan Fox színésznőket is öltöztette már. Az Amerikában elismert koreai származású divattervezők közé tartozik még például Chris Han és Richard Chai is. ## Konyhaművészet Bár a koreai hullámot elsősorban a televíziós sorozatok, a filmek és a popzene dominálja, Dél-Korea mezőgazdasági minisztere szerint az egészségesnek tartott koreai ételeknek is szerepet kell adni az ország kultúrájának globális terjesztésében. A minisztérium lépéseket tett annak érdekében, hogy a koreai konyha jobban elterjedjen, a Wonder Girls együttes például az egyik kampányuk reklámarca. A miniszter szerint aktív promócióval elérhető, hogy a hallyu keretein belül a koreai konyhát egyetlen évtized alatt olyan ismertté és elterjedtté tegyék, mint a japán vagy thai ételeket. A minisztérium támogatást is nyújt a koreai konyha terjesztését célul kitűző vállalkozások számára. 2011-ben Szöul internetes főzőversenyt rendezett külföldiek számára értékes nyereményekkel, a város szándéka volt, hogy a verseny segítségével terjesszék a koreai konyhaművészetet. A Hagyományos Koreai Ételek Intézete 2008-ban olyan szakácskönyvet jelentetett meg The Beauty of Korean Food címmel japánul, angolul, kínaiul és franciául, amely sztenderdizált receptleírásokat tartalmazott. A koreai gasztronómia népszerűsítése érdekében tizenhárom részes dokumentumfilm is készült Kimchi Chronicles címmel, melyet az USA egész területén vetített egy amerikai tévécsatorna. Az egyes epizódokban hollywoodi sztárok is készítenek koreai ételeket, például Hugh Jackman vagy Heather Graham. A palota ékköve című, 87 országban bemutatott sorozatban felvonultatott, szépen tálalt ősi koreai ételek világszerte felkeltették az érdeklődést a koreai gasztronómia iránt. 2004-ben az Egészségügyi Világszervezet „egészségesnek és kiegyensúlyozottnak” nevezte a koreai konyhát. ## Hatása és népszerűsége ### Világszerte A koreai hullám által generált bevétel 2004-ben a dél-koreai GDP 0,2%-át adta. 2009-ben a szórakoztatóipar hárommilliárd dollár értékű exportot bonyolított le. A koreai sorozatok exportjából 2003-ban 37,5 millió dollár folyt be, ami több mint a triplája az 1999-es bevételnek. 2012-ben a hallyu-termékekből befolyt összeg meghaladta a tízmilliárd dollárt. A koreai sztárok befolyással vannak az ázsiai divatra, a reklámokon keresztül a termékfogyasztási szokásokra, de még a plasztikai sebészetre is. A koreai hullám hatására megnőtt a koreai nyelvet tanuló külföldiek száma. A hallyu megítélése Dél-Koreában jórészt pozitív, a lakosság a nemzeti öntudat és büszkeség részeként, a koreai kultúra megismertetőjeként tekint rá; akadnak azonban akadémiai kritikusai is. A hallyu hatására Kjonggi tartományban Hallyuworld néven élményparkot létesítenek, melyben egy férőhelyes K-pop-aréna és egy popmúzeum is helyet kap majd. A koreai hullám a turizmusra is hatással van, évről évre nő a külföldi turisták száma, 2003-ban a koreai turisztikai hivatal számításai szerint a népszerű sorozatok forgatási helyszíneire ellátogató külföldi turisták száma meghaladta a -et. Gazdasági hatása más országokban is érvényesül, a koreai sztárok nevével fémjelzett termékek igen keresettek mindenütt Ázsiában. A koreai cégek hamar felismerték a kulturális exportban rejlő gazdasági lehetőséget, de nem csak a sztárok leszerződtetésével: az LG Electronics például vietnámi televíziós csatornák számára ingyen szolgáltatott koreai sorozatokat, és még a szinkronizálás költségeit is állta. Dél-Korea a világ popexportőrei között előkelő helyet foglal el, 2009-ben 31 millió dolláros bevételt hozott a gazdaságnak a popelőadók exportja. A koreai színészek a hollywoodi színészek után a legjobban fizetettek, egy-egy híresebb színész évente akár 10 millió dollárt is keres, de akad olyan színész is, aki filmenként kap 5 millió dollárt. A koreai hullám a könyvkiadásra is hatással volt, főképp a japán és kínai nyelven megjelenő koreai művek esetében. 2015 óta a Netflix több százmillió dolláros befektetéssel támogatja a koreai nyelvű tartalmakat a platformján. Saját sorozatokat illetve filmeket is gyártanak, illetve koreai filmstúdiók tartalmait támogatják anyagilag, valamint streamingjogot vásárolnak más tartalmakhoz. A streamingnek köszönhetően a koreai nyelvű filmek és sorozatok még több nézőhöz jutnak el világszerte. Ázsia mellett az USA és több európai ország is a koreai hullám hatása alá került. A KOTRA (Koreai Kereskedelmet és Befektetést Elősegítő Ügynökség) 94 régióban végzett felmérése szerint hat olyan ország van, köztük a Fülöp-szigetek és Üzbegisztán, ahol a koreai hullám növekedő stádiumban van, vagyis nagy népszerűségnek örvend, a termékeladhatóság szempontjából azonban még csupán kezdeti szakaszban van. 23 országban, köztük Németországban és az Egyesült Királyságban a hullám elismerési szakaszban jár, ami fokozatos fel- és elismerést jelent. Indiában és Srí Lankán a kezdeti szakaszban tart a hullám, ami azt jelenti, hogy egyelőre csak kis közösségek ismerik. A felmérés szerint a kezdeti stádiumban lévő országokban a K-pop-előadók közül a fiúegyüttesek a népszerűek, míg a már régebb óta hatás alatt lévő országokban (például Japán vagy Kína) a lányegyüttesek számítanak „trendinek”. A koreai hullám közönsége is változóban van, indulásakor főképp a középkorosztályt ragadta meg (a sorozatokon keresztül), újabban azonban inkább a fiatalok érdeklődnek iránta. 2012-ben PSY Gangnam Style című dala világszerte hisztériát okozott és néhány hét leforgása alatt Guinness-rekorder lett, mint a YouTube történelmének legkedveltebb videója, több mint kétmillióan nyomták meg akkor rajta a tetszik gombot. A dal 31 országban vezette a letöltőlistákat, novemberben pedig minden idők legnézettebb videója lett a YouTube-on. A Gangnam-őrület a dél-koreai Külügyminisztérium szerint fontos és hasznos az ország imidzsének alakítása szempontjából, a koreai hullám részeként számos koreai cégnek jelent marketinglehetőséget. A Korea Foundation szerint 2018-ban körülbelül 89 millió rajongója volt a koreai hullámnak világszerte, a legtöbben, 70,5 millióan Ázsiában, 11,8 millióan Amerikában és mintegy 6,57 millióan Európában. 2017-tel összehasonlítva 22%-kal nőtt a rajongó száma, amelyet a Korea Foundation nagyrészt a BTS együttes 2018-as sikereinek könyvel el. A 2020-ban megismételt felmérés szerint a rajongók száma összesen százmillióra nőtt, Amerikában pedig mintegy 30%-kal ugrott meg az előző évhez képest, 15 millió főre tehető itt a koreai kultúra iránt érdeklődők száma. 2022-re a koreai kultúra rajongóinak száma világszerte elérte a 178 milliót, és továbbra is Ázsia bizonyult a legnagyobb fogyasztónak. A felmérés azt találta, hogy a tartalmak közül a koreai webtoonokat fogyasztják leginkább, a koreai sorozatok és a koreai szépségápolási termékek is csak ezután következnek. ### Ázsia A koreai hullám egyik legnagyobb fogyasztója Japán. A japán piac meghódítását 2003-ban a Winter Sonata című sorozatnak sikerült elérnie, jelentősen javította a japánokban Dél-Koreáról kialakult képet, és hatással volt a turizmusra, valamint Ázsia-szerte divattrendet teremtett. A sorozat összesen 27 milliárd dollárt jövedelmezett a hatására kialakult koreai-japán turizmus bevételeit is beszámítva. A sorozat bemutatása után a forgatási helyszínül szolgáló Namiszom-sziget látogatóinak száma 250 ezerről 650 ezerre emelkedett. Azóta a szigeten több sorozatot is forgattak, ennek köszönhetően 2011-ben már 2,3 millió turista látogatott el ide, 20%-uk külföldi volt. Japán a K-pop tekintetében is vezető fogyasztó, a koreai popénekesek és együttesek rendre meghódítják a japán slágerlistákat, kiszorítva a helyi előadókat. Kínában a koreai televíziós sorozatok uralják a külföldi programokat, több koreai sorozatot vetítenek, mint akár amerikait vagy japánt. Hongkongban a TVB televízió külön csatornát hozott létre TVB–J2 néven, amely csak koreai programokat sugároz, és a helyi ATV csatorna is a hét öt napján főműsoridőben vetít koreai sorozatokat. Hongkongban a koreai doramák népszerűsége A palota ékkövével kezdődött, amelyet a tévénézők fele követett rendszeresen. Szingapúr, Indonézia és a Fülöp-szigetek is a koreai hullám hatása alá került, de például Üzbegisztánban is nagyon elterjedt, 2009-ben és 2010-ben összesen 20 koreai sorozatot vetítettek itt a helyi adók. Thaiföldi producerek Koreába utazva próbálják ellesni a jó sorozatok készítésének titkait, a thai fiatalok előszeretettel követik a koreai divatot, a helyi televízióadók pedig átlagosan napi 100 percnyi koreai doramát vetítenek. A hallyunak köszönhetően a Dél-Koreába látogató thai turisták száma megkétszereződött. Ázsiában a koreai hullámnak nem csak kulturális és gazdasági hatásai vannak, a jelenség politikai befolyással is bír. Dél-Korea a puha hatalom eszközeként tekint a szórakoztatóiparára, amely segít az országnak pozitívan befolyásolni a régióban róla kialakult képet. A szingapúri Asia Research Instititue tanulmánya szerint a hallyu is felelős a dél-koreai külkapcsolatok javulásáért, például Vietnámmal, ahol a vietnámi háború miatt voltak ellenérzések a koreaiakkal szemben, illetve Tajvannal, akik a pekingi kapcsolatok miatt nehezteltek az országra. Észak-Koreába a hallyu-termékek csempészett CD-ken és DVD-ken jutnak át, ami miatt az észak-koreai határőrség fokozottan ellenőrzi a határokat. No Muhjon egykori dél-koreai államfő azon a véleményen volt, hogy a hallyu segítheti Észak- és Dél-Korea egyesítését. Az észak-koreai The DailyNK szerint az észak-koreaiak szinte minden generációján elhatalmasodott a dél-koreai termékek okozta láz, a fiatalok közül sokan „úgy érzik, szűk farmert és magassarkú cipőt kell viselniük, akkor is, amikor a napi szükségleti cikkekhez is nehéz hozzájutni.” Az újság szerint a kormány minden megszorító intézkedése ellenére az észak-koreaiak megtalálják a módját, hogy hozzájussanak a dél-koreai sorozatokhoz és popzenéhez. A dél-koreai divat hatással van Észak-Koreára is, illetve a nyelvre is, egyre több divatos dél-koreai szó kerül át a popzenének és a sorozatoknak köszönhetően. A CD-k és DVD-k mellett egyre népszerűbb a pendrive is, amelyet a The DailyNK szerint nehezebben találnak meg házkutatáskor a rendőrök. ### Európa és a Közel-Kelet Párizsban 14 ezer fős telt házas koncertet adtak koreai előadók. 2011-ben a SHINee volt az első dél-koreai együttes, amely koncertet adott Londonban. A Big Bang együttes ugyanebben az évben nem várt meglepetést okozott, amikor elnyerte az MTV Europe Music Awards legjobb nemzetközi előadó díját. Rajongói jóvoltából a Big Bang Britney Spearst győzte le a versenyben 58 millió szavazatot gyűjtve. A koreai popzene növekvő európai népszerűségét mutatja az is, hogy a legnagyobb, K-poppal foglalkozó angol nyelvű internetes portál, az Allkpop európai olvasóinak száma négy év alatt 1%-ról 25%-ra nőtt. Az iTunes 2010-ben az európai vásárlók számára is elérhetővé tette a K-pop-előadók dalait. A koreai előadók (főképpen a 2NE1, a Beast, a 2PM, az MBLAQ, a Big Bang és a Super Junior-M) rendszeresen előkelő helyet foglaltak el a németországi VIVA zenei csatorna slágerlistáján, előfordult, hogy az első három helyet is koreai előadó szerezte meg egyazon héten. A koreai hullám Magyarországon is jelen van, a Magyar Televízió több koreai kosztümös sorozatot is vetített (például A palota ékköve), és olyan magyar popelőadók is vannak, akikre bevallottan hatással volt a K-pop műfaja. A BTS együttes több alkalommal is vezette a MAHASZ slágerlistáit, de a Blackpinknek is sikerült már első helyet szereznie magyar slágerlistán. A Közel-Keleten az egyiptomi Nilesat televízió Korea TV néven kezdett el koreai programokat sugározni, a szolgáltatás a Közel-Kelet és Afrika területén 32 országban, mintegy 330 millió néző számára érhető el. 2023-ra Európa lett a koreai hullám leggyorsabban növekvő piaca. A Korea Foundation adatai szerint mintegy 13,2 millió koreaikultúra-rajongó volt 2022-ben Európában, ami a megelőző évhez képest 37%-os növekedés. ### Amerika A koreai hullám hatását mutatja, hogy több amerikai előadó is dolgozik, illetve turnézik közösen koreai popsztárokkal (például Kanye West vagy a Jonas Brothers), 2009-ben Lady Gaga például a Big Bang és a 2NE1 zenei producerével, Teddy Parkkal szeretett volna együttműködni, ez azonban a producer elfoglaltsága miatt nem jöhetett létre. A Billboard 2011 augusztusában elindította a saját K-pop-toplistáját, de a YouTube is külön műfajként kezeli a K-popot, és külön K-pop-csatorna indítását is tervezik. A koreai hullám harmadik helyen szerepel a CNN „12 ok, hogy meglátogassuk Koreát 2012-ben” listáján. New Yorkban 40 ezer fős koncertet adtak koreai popsztárok egy fesztiválon. A népszerű énekes-színész Rain a rajongóinak köszönhetően a Time magazin választásán a világ legbefolyásosabb embere címet is elnyerte. 2009-ben ugyancsak Rain lett az első koreai színész, aki főszerepet kapott a Nindzsagyilkos c. hollywoodi filmben. Ugyanebben az évben a Wonder Girls lett az első koreai együttes, amelynek sikerült felkerülnie a Billboard Hot 100-as listára. 2017-ben a BTS elnyerte a Billboard Music Awards Top Social Artist díját, koreai előadóként először. Az USA-ban a koreai sorozatokat főképp online és DVD-n nézik, bár léteznek kifejezetten ázsiai műsorokra specializálódott televíziócsatornák is. Az amerikai online televíziós programokat közvetítő honlapok között megjelentek kifejezetten ázsiai tartalomra specializálódott weboldalak, például a DramaFever vagy a Crunchyroll, de a jórészt amerikai televíziós programokat szolgáltató Hulu is elkezdett koreai drámákat sugározni. Egy felmérés alapján a koreai sorozatokat néző amerikaiak 95%-a nem koreai származású. A nézők körülbelül egyenlő arányban nők és férfiak. ## Kritika A koreai hullámot kialakulása óta számos kritika éri. Egyes elemzők szerint a jelenség átmeneti és lassul, illetve nem több mint egy „buborék”. A koreai sorozatok népszerűségének egyik okaként felsorolt konfuciusi értékrend és családközpontúság ellenére Vietnámban például több szülő is a koreai doramák betiltását követelte szexuális tartalom és erőszak bemutatása miatt. Ugyancsak kritika érte azt az állítást, miszerint a koreai sorozatok a koreai társadalom valóságát mutatják be, az ábrázolt idilli családképpel ellentétben ugyanis 2005-ben például a régióban Dél-Koreában volt a legmagasabb a válások száma. Egy koreai dokumentumfilmes szerint a koreai szórakoztatóipar nem a magas kultúra, hanem a tömegkultúra képviselője. Egy másik kritikus megkérdőjelezi a produkciók eredetiségét és „koreaiságát”, szerinte a koreai szórakoztatóipar semmiféle újdonsággal nem szolgál, gyakorlatilag az amerikai és a japán mintákat másolja mind a zene, mind a televíziózás terén. Másik gyakori kritika, hogy a koreai hullám nem más, mint kereskedelmi árucikk, a kapitalizmus végterméke, amely lehetőséget teremt a koreai cégeknek a külföldi piacok meghódítására. A jelenség jövője miatt aggódó vállalatok a hallyu állami támogatását szorgalmazták, ami meg is valósult, mivel a koreai kormány az ország globális versenyképességének kulcsát látja a hallyu-termékekben. I Dongjun kritikus szerint a hallyu-termékek nem tudnak maradandót alkotni, és ugyancsak kritizálta a jelenség állami támogatását: „Koreán kívül egyetlen más állam sem tartott vészhelyzeti gyűlést és küldött bürokratákat egy másik országba, hogy elősegítse a szórakoztatóipara betelepítését.” Von Jongdzsin kultúrakutató egyik írásában szarkasztikusan jegyezte meg, hogy a koreai hullám egyetlen aspektusra épül: „Gyűjtsünk össze mindent, amit el lehet adni!” – ahelyett, hogy a jelenséget az ázsiai régió kulturális egyesítésére, a kultúrák közötti kommunikáció elősegítésére használnák fel. A BBC kritizálta a koreai popipar működését is, kijelentve, hogy a menedzsmentként is működő kiadók exkluzív, hosszútávú „rabszolgaszerződések” keretében dolgoztatják a sokszor tinédzserkorú popsztárokat, akiket gyakran meg sem fizetnek rendesen. Az előadók érdekvédelmi szervezete szerint a helyzet „nem tartható fenn sokáig”. Japánban hallyu-ellenes mozgalom indult, Hating the Korean Wave címmel bestseller manga is megjelent, 2011 augusztusában pedig mintegy ötszázan tiltakoztak a Fuji TV székháza előtt a koreai sorozatok dominanciája miatt. ## Ajánlott irodalom

Szénszál

A szénszálak (karbonszálak) és a velük rokon oxidált szálak napjaink igen fontos textilnyersanyagai közé tartoznak. A nagyrészt szénatomokból álló, különlegesen vékony (0,005–0,010 mm-es) szénszálak alkalmazása elsősorban a kompozitgyártásban jelentős, de készítenek belőle szöveteket és láncrendszerű kötőgépen egy, illetve két irányban rendezett szénszál-fonalakkal megerősített termékeket, valamint körkötött kelméket, nemszőtt kelméket, de fonatolással, sőt hímzéssel is dolgoznak fel szénszálakat ill. azokból készült fonalakat, ipari célokra (pl. kompozitok erősítőanyagaként), vagy védőruházatok gyártására. ## A szénszál helye a textilipari nyersanyagok között A szénszálak a szálasanyagok hagyományos csoportosításán belül a szervetlen alapanyagú mesterséges szálasanyagok közé tartoznak, oda, ahova az üveg- és a fémszálak is. ## Történeti áttekintés Edison 1879-ben elszenesített bambuszrostból készítette el első izzólámpáját. 1958-ban az USA-beli Union Carbide cégnél – Roger Bacon kutatásainak eredményeként – viszkózszálak hevítésével állítottak elő szénszálakat, de ez nem volt elég hatékony módszer, mert a viszkóz csak mintegy 20% szenet tartalmaz. Az 1960-as években kezdtek kísérletezni a jóval nagyobb széntartalmú poliakrilnitrillel mint kiinduló anyaggal (ún. prekurzorral), aminek széntartalma 55%. Ez már jó eredménnyel járt. 1969-ben jelentette be a brit Carr Reinforcements cég, hogy a világon először állított elő szénszálból szövetet. Ma is a poliakrilnitrilen alapuló eljárás a leggyakrabban alkalmazott módszer: a szénszálak mintegy 90%-át ebből állítják elő. Ezt az eljárást használja a nyergesújfalui Zoltek Zrt., a valamikori Magyar Viscosagyár utódcége is. Az 1970-es években kísérleteket kezdtek a 85% széntartalma folytán ígéretesnek látszó kátránnyal, mint kiinduló anyaggal, ami a nyersolaj-feldolgozás mellékterméke és kiváló hajlítószilárdsága van, azonban összenyomással szemben tanúsított gyenge ellenálló képessége miatt nem vált be a szénszálgyártás céljára. A legújabb fejlesztési irány az ún. szén nanocsövek előállítása. Ezek milliomod milliméter nagyságrendű átmérővel rendelkező csövecskék, amelyeknek – mint a nano méretű anyagoknak általában – egész különleges mechanikai és elektromos tulajdonságaik vannak. Textilipari alkalmazásuk egyelőre még nem időszerű. ## Előállítás A szénszálak előállítása valamilyen szerves (azaz szénatomokat is tartalmazó) vegyületből indul, amiből szálakat készítenek. A szálakat ezután rendszerint részleges oxidációval stabilizálják, majd oxigénmentes közegben hevítve és nyújtva alakítják szén-, illetve grafitszállá. ### Előállítás poliakrilnitrilből Napjainkban a szénszálak előállítása leggyakrabban poliakrinitrilből (PAN) történik. A PAN-t akrilnitril polimerizációjával nyerik; a polimerláncba azonban egyéb, a gyártási folyamatot segítő molekulák (komonomerek) is bekerülnek. Az oldatban lévő monomerekhez gyökös vagy nukleofil katalizátort adnak, melynek hatására poliaddíció indul be, és az oldatból szilárd PAN-szálak válnak ki. A PAN-szálak nitrogéntartalmú oldalláncai rendezetlenül helyezkednek el, vagyis a képződő PAN ataktikus. A szénszálgyártás első lépése a PAN részleges oxidációval történő stabilizációja. A PAN-szálköteget oxigén jelenlétében néhány percig 200–350 °C-on hőkezelik. Ennek hatására három kémiai reakció játszódik le. Először a nitril oldalláncok gyűrűvé záródnak (ciklizáció), így egy második, poliimin-típusú, konjugált elektronrendszerrel rendelkező polimerlánc és létraszerű szerkezet (kondenzált gyűrűk) alakul ki. Eközben az eredeti, csak szénatomokból álló láncon hidrogén kilépésével (dehidrogenizáció) kettős kötések jönnek létre, ennek révén konjugált elektronrendszer alakul ki a polimer szénvázán is; végül az oxidatív folyamatok hatására karbonil és hidroxil funkciós csoportok jelennek meg. Mivel a kiindulási PAN ataktikus polimer, nem alakul ki egyetlen, hosszú poliiminlánc, csupán 3-6 egységből álló szakaszok. A ciklizációs reakció megindulását szabad gyökös katalizátorokkal segítik elő, a folyamat teljes lejátszódását pedig az oxidatív környezet segíti. A reakciót nukleofil voltuk miatt elősegítik a karboxil-, keto- vagy alkoholcsoportot tartalmazó vegyületek, ezért vagy komonomerként (például itakonsav), vagy oldószerként (például N,N-dimetil-formamid) biztosítják jelenlétüket. Az első lépésben létrejött termék az ún. oxidált szál, ami már felhasználható mint textilipari nyersanyag. Az oxidált szál a reakciókörülményektől függően kb. 62% szenet, 21% nitrogént, 13% oxigént és 4% hidrogént tartalmaz. A második lépés a stabilizált szál pirolízise (elszenesítése). Ennek során a szálakat inert (oxigénmentes, például tiszta nitrogén, argon vagy hélium) közegben mintegy 800 °C-ra hevítik. Ezalatt az oxigén és a nitrogén illékony vegyületek (például hidrogén-cianid, ammónia, szén-monoxid) formájában távozik, így kialakulnak a már szinte kizárólag szénatomot tartalmazó, egymáshoz közvetlenül kapcsolódó (kondenzált) aromás gyűrűkből álló lánc. Ez a termék már szénszál, széntartalma már 90% fölötti. A harmadik lépés a grafitizáció. Ennek során a szálat inert atmoszférában nyújtják és hevítik mintegy 1000–3000 °C-ig. Ennek eredménye a grafitszál, melynek széntartalma már csaknem 100%. A nyújtás a szerkezet megfelelő orientációját szolgálja: hatására a szénatomok rendkívül erős kötésekkel kristályokba rendeződnek, amelyek többé-kevésbé egy hossztengely mentén láncszerűen helyezkednek el. Ez adja az ilyen típusú szálak rendkívül nagy szilárdságát. A gyártási folyamat befejezéseként mind az oxidált szálakat, mind a szénszálakat a további feldolgozást segítő felületkezeléssel látják el. ### Előállítás kátrányból Kőszén- vagy kőolajkátrány olvadékából húzott szál is felhasználható szénszál gyártására. A szénszálgyártáshoz használt kátrány dermedéspontja 85–110 °C, főként polikondenzált aromás vegyületeket tartalmaz. A szállá húzott kátrány olvadáspontja viszonylag alacsony, a magas hőmérsékletű kezelés előtt meg kell növelni olvadáspontját. Ez részleges oxidációval (oxidatív atmoszférában hevítéssel) történik. A következő lépés az előszenesítés inert közegű hevítéssel 400–750 °C-on. Az ekkor még jelentős mennyiségű oxigént tartalmazó szálat inert közegben tovább hevítik 1000–1500 °C-ra, amikor kialakul a grafitszerű szerkezet. ## Feldolgozás Mint a mesterséges szálasanyagok általában, a szénszálak és az oxidált szálak is szálkötegben – ún. kábelben – készülnek el; egy-egy ilyen szálköteg több ezer, esetleg több tíz- esetleg százezer szálat – filamentet – tartalmaz. Ha a szálköteget tépéssel vagy vágással néhány milliméter vagy néhány centiméter hosszú darabokra feldarabolják, ún. vágott szálakat kapnak, ha pedig bizonyos számú szálat különválasztva, de teljes hosszában megtartva dolgoznak fel tovább, akkor filamentfonalat nyernek. A vágott szálakat ebben az állapotban, vagy – esetleg más nyersanyagú szálakhoz keverve – fonással dolgozzák fel, a filamentfonalak pedig közvetlenül is feldolgozhatók a kelmeképzési eljárások (szövés, kötés, fonatolás) valamelyik változatával. A vágott szálakat műanyagokhoz keverve kompozitok készítésére, vagy pedig nemszőtt kelmék gyártásához használják. ## Száltulajdonságok Az oxidált szálak és a szénszálak tulajdonságaikban és így felhasználási területeikben jelentősen különböznek egymástól. Tulajdonságaikat a továbbiakban a Magyarországon gyártott Pyron oxidált szál, illetve a Panex szénszál példáján mutatjuk be (lásd a táblázatban). A szénszálak és oxidált szálak fő tulajdonságai A táblázat adataiból látható, hogy a szénszálnak igen nagy a szakítószilárdsága, de sokkal kisebb a szakadási nyúlása, mint az oxidált szálnak. A rugalmassági modulus (amelynek számértéke egyenlő azzal a fajlagos húzóerővel, amely szükséges lenne a szál hosszának megkétszerezéséhez) a szál merevségére jellemző adat. Minél nagyobb ez a szám, annál merevebb anyagról van szó. Összefügg vele a hurokszilárdság, mert hiszen egy nagyon merev szál igen törékeny is. A felhasználás szempontjából nagyon fontos még a szénszálak rezgéscsillapító hatása, korrózióval, kifáradással, az ibolyántúli (UV-) sugárzással szembeni jó ellenálló képessége, jó nyírószilárdsága és elektromos vezetőképessége, csekély hőtágulási együtthatója és vízfelvétele. A szénszál merevségét azzal szokták ellensúlyozni, hogy más szálakkal (például a sok szempontból hasonló tulajdonságokat mutató aramidszálakkal) együtt dolgozzák fel. Az oxidált szál nagyon fontos tulajdonsága, hogy hő hatására nem olvad, normál levegőben nem ég, sőt kioltja a lángot. Erre utal a nagy LOI- (Limiting Oxygen Index) érték, az az oxigénmennyiség, ami az égéshez szükséges lenne. Gondoljuk meg, hogy a levegő oxigéntartalma 21%, azaz ha egy anyagnak ennél többre van szüksége az égéshez – márpedig ezt fejezi ki a LOI index –, akkor levegőben nem ég. (Összehasonlításul: a köztudomás szerint jól égő pamut LOI értéke 17.) Érdekes, hogy míg az oxidált szál jó hőszigetelő, a szénszál épp ellenkezőleg, jól vezeti a hőt. Hasonló különbség mutatkozik az elektromos vezetőképességben is. Az a körülmény, hogy az oxidált szál elektromosan szigetelő anyag, azt jelenti, hogy hajlamos az elektrosztatikus feltöltődésre, ami a textilipari feldolgozásban és egyes alkalmazási területeken zavaró lehet, így olyan felületi kezeléssel látják el, ami megakadályozza ezt a jelenséget. Az oxidált szál elektrosztatikus feltöltődési hajlama lényegesen kisebb, mint általában a mesterséges szálaknak, mert a szál egyensúlyi nedvessége magas, 8-10%, és mint köztudott, a nedvesség jó „antisztatikum”. Bizonyos alkalmazási területeken előnyös ezeknek a szálaknak a jó sav- és lúgállósága. ## Ipari alkalmazások Az oxidált szálak és szénszálak ipari jelentősége igen nagy és alkalmazási területük egyre bővül. A textilipar is feldolgozza, de elsősorban a kompozitgyártásban használnak nagy mennyiségben szénszálakat, bár ott is sok esetben valamilyen textilkelme formájában. A 2007-re vonatkozó adatok szerint a világon mintegy évi 34,5 ezer tonna szénszálat gyártottak és a becslések szerint ez a mennyiség 2010-re 110 ezer tonnára emelkedhet. A termelésben jelenleg az USA vezet (35%), ezt követi Európa (30%), majd Japán (20%), a fennmaradó 15% megoszlik a világ többi részén. A jelenlegi kapacitásbővítési tervekből a szakemberek arra következtetnek, hogy 2010-re az arány úgy változhat, hogy Japán átveszi a vezető szerepet (46%), az USA 28%-kal, Európa 19%-kal képviselteti majd magát. A legnagyobb fogyasztók ma: Észak-Amerika (35%), Japán (15%), továbbá Kína, Tajvan, India, Banglades és Vietnám. Szénszálgyártó cégek az USA-ban, Japánban, Tajvanon, Kínában és Németországban vannak, de egyes cégek gyárai több más országban is működnek. A gyártás kiinduló anyaga mindenekelőtt a poliakrilnitril (90%), emellett használnak prekurzorként viszkózt és kátrányt is; a becslés szerint az utóbbi egyre nagyobb szerephez jut majd és az ebből készült szénszálak mennyisége a jelenlegi 1400 tonnáról 2010-re 2500 tonnára emelkedhet. A szénszálakból álló filamentfonal viszonylag nagyon merev, textilipari feldolgozása csak akkor lehetséges, ha a szálakat nem nagyon kell hajtogatni. Szövetek gyártására, vagy kötött kelmékben befektetett vetülékként használható. Újabban készítenek olyan kelmét rácsszerűen egymásra fektetett fonalakból, amelyeket a kereszteződési pontokban összeragasztanak, vagy amelyeket például raschel-gépen egymásra merőlegesen, lánc- ill. vetülékbefektetéssel vezetnek be és egy kiegészítő fonalrendszerrel szemek útján kapcsolnak össze. Az ilyen szerkezetekben is használhatók szénszálas fonalak, mert szinte teljesen egyenesen fekszenek a kelmében. Az oxidált szál sokkal hajlékonyabb, ebből akár még szemeket is lehet készíteni a kötőipari feldolgozás során; készülnek is ilyen kelmék körkötőgépen. Egy 2007-ben tartott szakkiállításon bemutatott nagyon érdekes új eljárás szerint hímzőgépen fektetnek rá szénszál kábeleket sűrűn egymás mellé egy alapkelmére, meghatározott formát kialakítva, és ezeket hímzési technikával rögzítik az alapkelmén. Az így elkészült fonalszerkezetet kompozit erősítőanyagaként lehet felhasználni idomdarabok készítésére. A szénszálak legnagyobb mennyiségét az űrkutatás, a katonaság, a szélenergia-hasznosítás, a járműgyártás és a sportszergyártás használja fel. A fő alkalmazási forma a kompozitgyártás, azaz a szénszálakat vágott szálak, kábelek, vagy azokból készült szőtt, kötött, fonatolt vagy nemszőtt kelmék formájában műanyagba, kerámiába, sőt esetleg fémekbe ágyazzák be, ezzel adva nagy szilárdságot a szerkezetnek. Ily módon a legkülönbözőbb tárgyakat készítik szénszálak felhasználásával. Készülnek szénszállal erősített kompozitokból kerékpár- és motorkerékpár-vázak, autókarosszéria-elemek, hajótestek, repülőgép- és űrhajó-alkatrészek, tengeri fúrótornyok szerkezeti elemei, nagynyomású tartályok, geotextíliák stb. Egy statisztikai összesítés ill. becslés szerint a szénszálak fő felhasználási területei a következőképpen alakultak: - 2009: Repülőgépgyártás: 28%, sportszerek: 21%, egyéb ipari felhasználások: 51% - 2014 (becslés): Repülőgépgyártás: 21%, sportszerek: 16%, egyéb ipari felhasználások: 63% A Formula–1-es versenyautók önhordó karosszériái is így készülnek: egy ilyen teljes karosszéria a szerelvények nélkül mindössze 35 kg-ot nyom. Gyártanak ezzel a módszerrel szélkerék-lapátokat, tartályokat, helikopterek szárnylapátjait, féktárcsákat, tengelykapcsoló-tárcsákat, munkavédelmi sisakokat, bukósisakokat, teniszütőket, golfütőket, gördeszkákat, hajóárbócokat, horgászbotokat, lámpaoszlopokat stb. Fontos szerepe van a szénszálaknak a mikroelektronikai iparban is, a félvezető-gyártásban. Az építőiparban a beton erősítésére, hidak, műemlékek megerősítésére használják, tekintve, hogy könnyebb és ugyanakkor erősebb, mint az acél. Szénszálakkal erősített kompozitokból készítenek művégtagokat is. Több helyen alkalmazható a szénszál és az oxidált szál az egészségre egyébként káros azbeszt helyettesítésére, például tömítések és hőszigetelő rétegek készítéséhez. Az a körülmény, hogy a szénszálak jó tapadóképességűek – amit felületkezelésükkel biztosítanak –, előnyös a kompozitokban való alkalmazhatóságuk szempontjából, mert igen hatékonyan tudnak részt venni az erőátvitelben. Az oxidált szálak nehezen éghető voltát kihasználva ezeket szövött, kötött vagy nemszőtt kelmék formájában különböző tűzvédelmi szerelvények (védőruházatok, tűzoltó takarók, hegesztő takarók, lángálló bútorkárpitok stb.) készítésére is felhasználják. Hő- és vegyszerállóságuk szűrőbetétek, tömítések készítésénél hasznosítható. ## Világtermelés 2008-ban a szénszál világtermelése 57 000 tonna volt, ami 2015-ig várhatóan 71 000 tonnára emelkedik. A termelés nagy részét a PAN-alapú szénszál adja, kátrányból mindössze 1380 tonnát állítottak elő 2006-ban, a viszkózalapú gyártás pedig teljesen visszaszorult. A világtermelés 46%-át Japán, 28%-át az USA, 19%-át Európa adja. Felhasználásban első Észak-Amerika (35%), ezt követi Európa (30%) és Japán (15%). A legnagyobb felhasználási terület a repülőgépgyártás és a hadiipar (28%), az egyéb ipar (50%) és a sportszergyártók (22%). A világ legnagyobb szénszálgyártója a japán központú Toray Industries. A PAN-prekurzorból gyártott szénszál piaca felbontható repülőgépgyártási minőségű (small tow) szénszálra, amit japán gyártók (Toray Industries, Toho-Tenax és Mitsubishi Rayon) uralnak, és kereskedelmi minőségű (large tow) szénszálra, amelyen amerikai és japán cégek (Zoltek, Toho-Tenax, SGL és Carbon Fibre Technology) osztoznak. A kátrány alapú szénszálgyártás piacvezetői a Cytec, a Mitsubishi Chemical, a Petoca Materials és a Kureha. ## Egészségügyi vonatkozások A szénszálas anyagok viszonylag rövid története miatt kevés az egészségügyi kockázatokra vonatkozó tapasztalat, ez különösen igaz a hosszútávú expozícióra. Állatkísérletek alapján arra következtetnek, hogy viszonylag kis egészségügyi kockázatot jelent a karbonszál porának belélegzése. Általában elmondható, hogy belégzéskor csak 3 mikrométernél kisebb átmérőjű szálak juthatnak mélyen a tüdőbe, a szénszálak mérete ennek legalább kétszerese. ## Jegyzet ## Külső kapcsolatok - A karbonszál - What is carbon fibre? - Szénszálgyártás Magyarországon - Szénszállal erősített építőanyagok - A szénszálak, tulajdonságaik és felhasználásuk - Az előállítási folyamat részletei [Textilipar](Kategória:Textilipar "wikilink") [Textilalapanyagok](Kategória:Textilalapanyagok "wikilink") [Szén](Kategória:Szén "wikilink")

Beda Venerabilis

Beda Venerabilis („tiszteletre méltó Béda”; ; 672/673 – 735. május 26.) avagy Szent Béda angol szerzetes volt a northumbriai Monkwearmouth (ma Sunderland része) Szent Péter-kolostorában, illetve társintézményében, a jarrow-i Szent Pál-kolostorban, melyek gazdag könyvtárukkal Béda idején a tudományosság nagy hírű központjává váltak. Neves – latin nyelven író – középkori író és tudós, tudományos, történeti és teológiai műveket írt, témái a zenétől és a zenei ritmikától a bibliamagyarázatokig terjednek. Legismertebb munkája, a Historia ecclesiastica gentis Anglorum („Az angol nép egyházi története”) nyomán „az angol történetírás atyjának” nevezik. Jeles nyelvészként és fordítóként ő ismertette meg honfitársaival a korai egyházatyák latin és görög nyelvű írásait, jelentékenyen hozzájárulva ezzel az angliai kereszténység fejlődéséhez. 1899-ben egyháztanítói (doctor ecclesiae) titulust kapott XIII. Leó pápától. E címmel az angolok közül egyedül ő büszkélkedhet, Canterburyi Szent Anzelm, a cím másik birtokosa ugyanis itáliai illetőségű volt. Már a 9. századtól kezdve hozzáillesztették nevéhez a venerabilist, noha a katolikus egyház csak több mint ezer év múlva, 1935-ben avatta szentté. ## Élete Életéről szinte csak annyit tudunk, ami Historia ecclesiastica gentis Anglorum című művének utolsó fejezetében foglaltatik. A mű 731 körül készült el, s az olvasható ki belőle, hogy akkor ötvenkilencedik évében járt, vagyis 672–673-ban születhetett. Kisebb jelentőségű forrás Cuthbert nevű tanítványának levele, amely Beda haláláról tudósít. Cuthbert valószínűleg azonos a későbbi wearmouth–jarrow-i apáttal, bár ez nem teljesen bizonyos. Beda a Historiában „e kolostor földjeit” jelöli meg születési helyeként. A wearmouth–jarrow-i testvérkolostorokra céloz ezzel, amelyek a mai Sunderland és Newcastle területén helyezkedtek el; mindkét hely magának is vindikálja a nagy történészt, egy másik hagyomány azonban Monktont említi szülőhelyeként, amely két mérföldre esik Jarrow-tól. Származásáról Beda semmit sem árul el, de kora előkelő alakjaival való ismeretsége legalábbis azt sejteti, hogy jómódú család sarja volt. Első apátja Benedict Biscop, s a Biscop és a Beda név egyaránt megjelenik 800-tól a lindsey-i királylistán, ami szintén arra utal, hogy előkelő nemesi családba született. Neve szokatlan, csak kétszer fordul elő a durhami székesegyház Liber vitaejében, ezek közül az egyik bizonyára írónké. Az Angolszász krónika 501-ről tartalmaz még egy Biedát, de másutt nem bukkan fel a név korabeli kéziratokban. A Bede névalak valószínűleg az óangol bēd („ima”) szóból ered, s ha már a keresztségben is ezt kapta, akkor a család minden bizonnyal születésétől fogva papnak szánta. Hétesztendősen küldték el a wearmouthi kolostorba Benedict Biscop, majd később Ceolfrith keze alá. Beda nem árulja el, vajon már akkor is szerzetesnek szánták-e. Írországban akkoriban eléggé gyakori volt, hogy nemesi származású fiatal fiúkat kiadtak nevelésbe, és bizonyára szokás volt ez a korabeli Anglia germán népei között is. A wearmouthi kolostor jarrow-i testvérintézményét 682-ben alapította Ceolfrith, és Beda valószínűleg még ebben az évben átkerült oda Ceolfrithszel együtt. Négy évvel később, 686-ban pestisjárvány tört ki Jarrow-ban. A 710 táján keletkezett Ceolfrith élete feljegyzi, hogy mindössze két szerzetes maradt, aki antifonálét tud énekelni, az egyik Ceolfrith, a másik egy 14 éves fiú, aki a legtöbb kutató szerint Beda lehetett. Beda 17 éves volt, amikor az ionai apátság vezetője, Adamnan ellátogatott Wearmouthba és Jarrow-ba. Beda ez alkalomból bizonyára találkozott az apáttal, sőt talán Adamnan keltette fel az érdeklődését a húsvétszámítás vitája iránt. 692 körül, tizenkilencedik esztendejében Bedát diakónussá szentelte egyházmegyei püspöke, John of Beverley, Hexham püspöke. A diakónussá szentelés alsó korhatára a 25 év volt. Beda korai felszentelése lehetett kivételes képességeinek elismerése,. habár az is elképzelhető, hogy a korhatárt gyakorta figyelmen kívül hagyták. Lehettek a diakónus alatti egyházi rangok is, de arról nem tudunk, betöltötte-e valamelyiket Beda. Harmincévesen, 702 körül pappá szentelték, az avatást ismét John püspök celebrálta. 701 körül írta első műveit, a De arte metricát („A metrika művészetéről”) és a De schematibus et tropist („Az alakzatokról és szóképekről”); mindkettőt iskolai használatra szánta. Élete végéig alkotott, több mint 60 könyvet fejezett be, jó részük fenn is maradt. Nem mindet könnyű datálni, egyik-másik szövegén ráadásul éveken át dolgozhatott. Utolsó fennmaradt műve egy levél a yorki Ecgbert püspökhöz, hajdani tanítványához, ez 734-ben keletkezett. Úgyszintén fennmaradt Az apostolok cselekedeteinek egy 6. századi kézirata, amelyet Beda használhatott. Lehet, hogy ő is dolgozott azon a latin nyelvű Biblián, amelyet Jarrow-ban másoltak, s amelyet ma a firenzei Bibliotheca Laurenzianában őriznek. Egy másik példány néhány lapja a British Museumban található. Beda tanító is volt, nem csak író; szerette a zenét, állítólag képzett énekes volt, s kiválóan adott elő angol nyelvű verseket. 708-ban hexhami szerzetesek egy csoportja eretnekséggel vádolta Bedát, mert De temporibus című művében másfajta időszámítással állt elő, mint amit a teológusok „a világ hat korának” ágostoni elméleteként elfogadtak. A vád Wilfrid hexhami püspök jelenlétében hangzott el egy lakomán néhány részeg szerzetes szájából. Wilfrid nem reagált a vádra, de egy jelen levő szerzetes beszámolt róla Bedának, aki néhány nap múlva levélben adta elő védelmét, kérve, hogy Wilfridnek is olvassák fel. Bedának egy másik alkalommal is dolga volt Wilfriddel: ő maga adja elő, hogy valamikor 706 és 709 között találkozott a püspökkel, és Æthelthrythről, Ely apáca-fejedelemasszonyáról beszélgetett vele. Wilfrid jelen volt Æthelthryth 695-ös exhumálásánál, és Beda a tetem pontos állapotáról, valamint az apátnő életéről kérdezte, lévén hogy Wilfrid Æthelthryth lelki tanácsadója volt. 733-ban Beda Yorkba utazott, hogy meglátogassa Ecgbertet, York akkori püspökét. A yorki egyházmegyét 735-ben érsekséggé nyilvánították, nagyon valószínű, hogy Beda és Ecgbert ennek előkészületeiről is tárgyalt. Felkereste a lindisfarne-i kolostort is, továbbá megfordult egy másik, ismeretlen kolostorban, mint erről e kolostor egyik szerzeteséhez, Wicthedhez írott levele tudósít. Szerteágazó levelezéséből a Brit-szigetek legkülönfélébb sarkaival, továbbá abból a tényből, hogy sok levélből kiolvashatóan Beda találkozott a címzettekkel, arra lehet következtetni, hogy több helyet is felkeresett, bár ezekről az eseményekről és helyszínekről bővebbet nem tudhatunk. Beda tervbe vette, hogy ismét felkeresi Ecgbertet 734-ben, de betegsége megakadályozta ebben. 735. május 26-án halt meg, és Jarrow-ban temették el. Cuthbert erről szóló levele főleg Beda utolsó napjaival foglalkozik, és két okból érdekes: kiderül belőle, hogy Beda közvetlenül a halála előtt is művei befejezésén dolgozott: Cuthbert beszámol továbbá egy versről is, amelyet talán halálos ágyán szerzett. Beda földi maradványait a 11. században szállították át a durhami székesegyházba. Ottani sírját 1541-ben kifosztották, de tartalmát valószínűleg újból elhantolták a székesegyház Galilea-kápolnájában. Írásainak egyik furcsasága, hogy a Kommentár a hét katolikus levélhezben azt a benyomást kelti, mintha házasember lett volna. A műben ez az egyetlen első személyben írt passzus: „Az imától elvon a házastársi kötelesség, mert ahányszor csak megcselekszem, amivel feleségemnek tartozom, nem jut időm a fohászra”. A Kommentárok Lukács evangéliumához című írásában is kitér erre: „Azelőtt testi szenvedéllyel bírtam feleséget, ma már csak szentségben és krisztusi szeretetben bírom őt”. Benedicta Ward történész szerint ezek csupán retorikai fogások, N. J. Higham azonban nem talál elfogadható magyarázatot e kitérőkre. ## Tisztelete Nincs nyoma annak, hogy a 8. századi Angliában már kifejlődött volna valamiféle Beda-kultusz. Ennek az is oka lehet, hogy Canterburyi Ágoston ünnepnapján halt meg. Később, amikor már kialakult angliai tisztelete, vagy május 26-án, de Ágoston után emlékeztek meg róla, vagy áttették az ünnepnapját május 27-re. Anglián kívül azonban általános tisztelet övezte, amiben nagy szerepet játszott, hogy Szent Bonifác és Alcuin is terjesztette hírét a kontinensen. Bonifác európai missziója során többször is kért hazulról példányokat Beda teológiai műveiből. Alcuin, aki a Beda tanítványa, Ecgbert által alapított yorki iskolában tanult, példaként állította Bedát a szerzetesek elé, és szorgosan terjesztette Beda munkáit barátai körében. Beda angliai kultusza a szerzetesség 10. századi megújulása idejére már kivirágzott, s a 14. századra a legtöbb angol székesegyházban is gyökeret vert. Wulfstan worcesteri püspök (1008–1095) különösen nagy híve volt, 1062-ben, mindjárt püspökké való előléptetését követően templomot szentelt neki. Beda holttestét 1020 körül ellopták Jarrow-ból, és átszállították a durhami székesegyházba, ahol Szent Cuthberttel közös sírba helyezték. 1370-ben külön szentélyt emeltek neki a székesegyházban. A szentélyt az angol reformáció idején lerombolták, de Beda csontjait elhantolták a kápolnában. 1831-ben a csontokat kiásták, és új sírba helyezték, amely máig is ott található. Egyéb ereklyéivel a yorki székesegyház, a glastonburyi apátság és Fulda is büszkélkedik. Tudósi működését és a katolikus egyház előtti jelentőségét ismerték el azzal, hogy 1899-ben egyháztanítói titulust kapott, 1935-ben pedig szentté avatták. Ő az egyetlen angol az egyházdoktorok között. Ugyancsak egyetlen angolként szerepel Dante Paradicsomában (X. 130), olyan teológusok és egyháztanítók társaságában, mint Sevillai Izidor és Richard de Santo Victore. Ünnepnapját 1899-ben vették fel a római naptárba. Nem halála napját, május 26-át, hanem május 27-ét jelölték ki erre, mivel az előbbi VII. Gergely pápa ünnepe volt. Az 1969-es kalendáriumreformot követően Beda ünnepnapját május 25-re helyezték át. Bedát már a 9. században tiszteletreméltónak nevezték (Beda Venerabilis), de ez nem függ össze azzal, hogy a római katolikus egyház utóbb szentté avatta. A legenda szerint angyalok hozták e jelzőjét, hogy sírfeliratát kiegészítsék vele. Bedát más „tiszteletreméltókkal” egy csoportba sorolták a 816-os és 836-os aix-i zsinatokon. Paulus Diaconus is következetesen tiszteletreméltónak nevezi. A jelző a 11–12. századra általánossá vált, de közvetlenül a halála utánról használatára nincs bizonyíték. ## Magyarul megjelent művei - A Hat Nap és a Hat Világkorszak In: Sík Sándor: Himnuszok könyve, Szent István Társulat, Budapest, 1943, 189–191. o. - A tiszteletre méltó Béda zsoltára a Mindenek Urához In: Babits Mihály: Amor Sanctus – A középkor latin himnuszai, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1933, 78–80. o. ## Fordítás

Melki apátság

A Szent Benedek-rendi melki apátság (németül Stift Melk) az Alsó-Ausztriai Melkben, a Duna mentén található. Wachau jelképeként az UNESCO világörökségi védelmét élvezi. Több mint 900 éve élnek itt szerzetesek Szent Benedek regulája szerint és látják el feladataikat, az oktatást és a lelkipásztori teendőket. Első szerzetes lakói a lambachi bencés szerzetesek, akik 1089. március 21-én vonultak be a hegyen épült kolostorba. Az épületet az évszázadok során többször átépítették. Jelenlegi formájában az osztrák barokk legnagyobb ilyen jellegű épülete. Egy bencés kolostorban a templom utáni legfontosabb helyiség a könyvtár. A melki 12 helyiségből áll, és két fő terme van. Mennyezetét Paul Troger 1731–1732-ben festett freskói díszítik. Könyvállománya összesen mintegy kötet. A könyvtár 1888 kéziratot őriz: a legrégebbiek a 9. századból származnak. 1997-ben fedezték fel a kéziratok között a 13. századból származó Nibelung-ének egy töredékét. Naponta a világ minden tájáról érkező látogatók, turisták tömegei zarándokolnak az épületegyütteshez, hogy megcsodálják ennek az építészeti remekműnek a csodás szépségét. A National Geographic Traveler Magazine 2008 novemberében a „Best Historic Destination in the World” címet adományozta az apátságnak: 280 újságíró és idegenforgalmi szakember 109 történelmi célállomás közül a melki apátságot szavazta meg az első helyre. Az épületegyüttes főtengelyének hossza 320 méter (csak a déli szárnya 240 méter hosszú), 500 helyiséget foglal magában és ablaka van. Méreténél fogva a számtalan teendőket rendszerint 100 alkalmazott és a melki nagytérség cégeinek 200 dolgozója végzi folyamatosan. ## Az apátság története ### Az apátság alapítása Melk környéke már nagyon korán benépesült. Feltételezések szerint a római korban őrhely, illetve a római Namare erőd állt ezen a területen. A népvándorlás után szláv földművesek érkeztek az Enns alatt elterülő vidékre. Ebből az időből ered Melk neve, amit a Medjilica (szlávul: lassú patak) névből származtatnak. 976-ban a Német-római Birodalom keleti határvidékét és vele együtt a melki királyi várat babenbergi I. Lipót őrgróf kapta meg, aki a várat választotta rezidenciájának, utódai pedig értékes kincsekkel és relikviákkal bővítették. Később a Babenbergek temetkezési helye és 1014. október 13-tól Szent Kálmán sírhelye lett. A határ északra, illetve keletre tolásával új központok (Bécs) alakultak ki; Melk veszített jelentőségéből, de továbbra is a Babenbergek központi vára maradt. Az invesztitúraharc idején II. Lipót osztrák őrgróf menedéket nyújtott a Passaui egyházmegye püspökének, Passaui Szent Altmannnak, akit pápahűsége miatt űztek el Passauból. Altmann valószínűleg jelentősen hozzájárult II. Lipót azon döntéséhez, hogy a Duna völgye fölé emelkedve, a város feletti sziklán egy apátság épüljön. A lambachi bencés szerzetesek és apátjuk, Sigibold 1089. március 21-én vonultak be a hegyen épült új kolostorba. III\. Lipót földbirtokok adományozásával biztosította a Babenberg-határőrség perifériáját, amit a melki apátsági levél (Melker Stiftbrief, 1113. október 13.) is bizonyít. Ezen kívül biztosítani szerették volna, hogy imádkozzanak Melkben őseik sírjánál és felismerték a bencés regulák kulturális és misszionári erejét. 1122-ben, a wormsi konkordátum után a kolostort kiemelték a Passaui egyházmegye ellenőrzése alól és közvetlenül a pápa felügyelete alá rendelték. 1297\. augusztus 14-én egy tűzvész elpusztította a kolostort a templommal és a melléképületekkel együtt, és a könyvtár is a lángok áldozata lett; ezzel az értékes írások és történelmi forrásanyagok nagy része is elveszett. ### Késő középkor és a melki kolostorreform A tűzvész a kolostort a csőd szélére sodorta. II. Ulrich apát (1306–1324) elérte ugyan, hogy a kolostort és a lakóépületeket ideiglenesen felépítsék, de a kolostor a 14. században nem tudta kiheverni a sorozatos csapásokat: a pestis, a rossz aratás, a nagy egyházszakadás 1378–1417 között megzavarták a kolostori rendet, és a gazdaságot alapjaiban rázták meg. Reményt adott IV. Rudolf hercegsége: 1362-ben az apátság legféltettebb kincse – Jézus Krisztus keresztjének egy darabja – részére értékes foglalatot, egy aranyból készült, gyémántokkal kirakott keresztet ajándékozott az apátságnak: ez a Melki Kereszt, amely napjainkban is megcsodálható. Ezen kívül Szent Kálmán sírját pompás sírhellyé (tumba) építtette át, amely szépsége és hírneve ellenére a késő barokk átépítés áldozata lett. A Krisztus keresztfájából származó ereklye, amelyen még a szent vér is látható, eredetileg Szent Istváné volt. Ava király ajándékozta Adalbert osztrák őrgrófnak 1045-ben, hogy rábírja a békekötésre. A drága ajándékot ünnepélyes körülmények között adta át a melki apátságnak. A 15. század elején viszont, mint minden más szerzetesi kolostor, a melki apátság is eladósodott, a szerzetesek között viszály kezdődött és felbomlott a rend. A konstanzi zsinaton a bencés kolostorok reformjáról döntöttek, amelynek kiindulópontja Melk volt. A zsinat Nicolaus Seyringert, a bécsi egyetem egykori rektorát, a Suniaco bencés kolostor szerzetesét küldte Melkbe vizitátorként (ellenőrként); 1418-ban ő lett a kolostor apátja. Seyringer elérte, hogy Melkben újból szigorú kolostori rend uralkodjon: a melki kolostorreform egy egész reformmozgalom kiindulópontja lett. Más kolostorok szerzetesei is ellátogattak Melkbe, hogy ott ismereteket szerezzenek a reformokról, a melki konvent szerzeteseit pedig más kolostorokba helyezték át apátként. Így lett Melk egy reform központja, amely egész Ausztriát és szinte a teljes dél-német területet érintette egészen a Fekete-erdőig. Melk ezt követően a bécsi egyetemmel együttműködve kulturális központtá vált. Az egyháztörténelem olyan nagy egyéniségei kerültek ki az apátságból, mint Petrus von Rosenheim, Johannes von Speyer, Martin von Senging, Wolfgang von Steyr és Johannes Schlitpacher. Számos teológiai, szerzetesi és tudományos mű keletkezett vagy lett lemásolva az apátság írótermeiben. A napjainkig megmaradt melki kéziratok kétharmada ebből az időből származik. Gazdasági szempontból az apátság továbbra is nehézségekkel küzdött. A huszita háborúk, valamint III. Frigyes német-római császár és a nemesség közötti viták szétzilálták az országot. A kolostorokat is sújtotta az uralkodók pénzügyi követelése, amivel ők is részesei lettek a viszálynak. ### Hanyatlás és újraéledés a 16–17. században A reformáció és a 16. század elejei török vész következményeként a kolostor szellemi élete a mélypontra süllyedt és az apátság gazdasági helyzete egyre romlott: a Bécs közelében lévő javakat és birtokokat lerombolták, azok értéktelenné váltak. Ugyanakkor egyre több hívőre talált a reformáció a környék lakói és a szomszédos várak nemesi származású tulajdonosai között. A kolostorba lépők száma drasztikusan csökkent, és a kolostor közel került a teljes feloszlatáshoz. Urban Pentaz apát (1564–1587 között) felvette a harcot a világi római-katolikus egyházi törvényszék vezetőivel (officiálisok), akik saját maguk szerették volna gyakorolni a kolostor feletti hatalmat. Alaptalan vádakkal illették, de végül felmentették a vádak alól és apáti hivatalában Róma is megerősítette. Pentaz apát belekezdhetett a gazdaság fellendítésébe és elérte, hogy ismét egyre több dél-németországi fiatalember lépett be a rendbe. Caspar Hofmann (apát 1587–1623 között) és Reiner von Landau (apát 1623–1637 között) vezetése során tovább folytatódott és megszilárdult a fellendülés: az adósságokat lassan törlesztették, az elzálogosított javakat – nagy veszteségek és a harmincéves háborúból, illetve az állandó török fenyegetettségből adódó magas adóterhek ellenére – visszavásárolták. Restaurálták és részben átépítették a templomot és a kolostort. A világi officiálisok befolyását visszaszorították. Melk ismét virágzó rendi közösség lett, a melki szerzetesek újból példaképek lettek más kolostorokban. A 17. század végére megteremtődött a későbbi átfogó barokk átépítéshez szükséges gazdasági alap. Az apátság az ellenreformáció regionális központja lett. A környék összes plébániáját összefogták, hogy elzárják azokat Luther befolyása elől. A gazdasági fellendüléssel az irodalmi és tudományos tevékenység is egyre fontosabb szerepet kapott. Olyan személyiségek alkottak, kutattak és írtak itt ebben az időben, mint Johannes Zeller, Philibert Utz, Philibert Hueber és Anselm Schramb. Kibővítették a kolostor iskoláját is és újjászervezték a hatosztályos jezsuita iskolák példája szerint: a tanulók négy évig a melki iskolába jártak, majd az utolsó két évet a bécsi jezsuita kollégiumban teljesítették. ### A barokk újjáépítés 1700\. november 18-án nagy szavazati többséggel a csupán harmincéves Berthold Dietmayrt választották Melk apátjává (apát haláláig, 1739-ig). Dietmayr kezdettől fogva egy újjáépítéssel akarta kiemelni az apátság vallási, egyházi és politikai jelentőségét. Róma még nem erősítette meg a kinevezését, amikor ő már előkészületeket tett: többek között Jakob Prandtauer személyében kiválasztotta a leendő építőmestert. 1701-ben megkezdődött a sekrestye és a templom omlásveszélyes presbyteriumának felújítása, de közvetlenül a munkák megkezdése után elhatározták, hogy a teljes templomot újjáépítik. 1702-ben letették egy új templom alapkövét. Nem sokkal ezután döntés született a teljes apátsági épületrendszer újjáépítéséről. Prandtauer 1726-ban bekövetkezett haláláig irányította az építkezéseket. A belsőépítész Antonio Beduzzi színháztervező lett. A stukkókat Johann Pöckh, a mennyezetfreskókat pedig Johann Michael Rottmayr készítette. Prandtauer halála után az építkezést egy művezető irányította a meglévő tervek alapján, majd a vezetést átadták Joseph Munggenastnak, Prandtauer unokaöccsének. A kivitelezésben sok más elsőrangú, távolabbi országokból vagy a környékről érkező művész vett részt, mint például Paul Troger festőművész, aki a könyvtár és a márványterem freskóit készítette, vagy a bécsi Christian David, aki az aranyozást végezte. 1736-ra elkészült a templom és a kolostor. 1738-ban egy tűzeset következtében szinte a teljes tetőzet, mindkét torony és néhány fogadóterem leégett. Dietmayr apát azonnal utasítást adott az újjáépítésre, de a munkák csak utódai – Adrian Pliemel (1739–1746) és Thomas Pauer (1746–1762) – apátsága alatt fejeződtek be. Az új apátsági templomot 1746-ban szentelték fel. A tudomány és a zene terén is virágzott a kolostori élet a 18. században: Bernhard és Hieronymus Pez testvérek munkái jelentősen hozzájárultak az osztrák történelemkutatáshoz; a zene területén nagy népszerűségnek örvendett a zenész Robert Kimmerling (egykori Haydn-tanítvány) vagy a zeneszerző, zeneteoretikus, csembalista és orgonista Maximilian Stadler atya. Johann Georg Albrechtsberger, később a bécsi Szent István-székesegyház karmestere, a melki apátságban orgonált. ### A jozefinizmus A felvilágosult abszolutizmus II. József császárról elnevezett, főleg Ausztriában elterjedt irányzata, a jozefinizmus reformjai nyomást gyakoroltak az egyházra, korlátozták a pápa jogait, feloszlatták a nem tanítással, gyógyítással vagy tudománnyal foglalkozó szerzetesrendeket és feloszlattak mintegy 140 kolostort, és vagyonukat a vallásalapba olvasztották. A melki kolostor megmenekült ugyan a teljes feloszlatástól, de nem kerülte el az állami beavatkozást: a császár rendelkezése szerint világi papokat küldtek az apátságba, az apátsági gimnáziumot Sankt Pöltenbe helyezték át (1787–1804) és bezárták a teológiai intézetet. A papokat az abszolutizmus szellemében a bécsi főszemináriumban képezték ki; a képzés után Melkbe kerülő végzősök gondoskodtak az új gondolkodásmód elterjedéséről. Számos állami rendelet beszűkítette az apátság önállóságát is: az állami egyházrend alapján létrehozott új papi hivatalok személyzetét a kolostornak kellett biztosítani, és a kolostor viselte a plébániák, illetve az iskolák kiadásait. Urban Hauer apát halála után (1785) II. József nem engedélyezte új apát választását, helyette egy állami világi papot jelölt ki a kolostor vezetésére. II\. József halála után (1790) a rendelkezéseket visszavonták; a kolostort 1788 óta irányító Isodor Payrhuber papot az apátság rendes apátjának választották meg. ### Az apátság a 19. században Miután megszűnt az állami beavatkozás, az újonnan alakult Sankt Pölten-i egyházmegye püspöke avatkozott bele a kolostor életébe rendeletekkel és előírásokkal. A jozefinista egyházszervezet folyamatos terhei mellett a napóleoni háborúk további adóterhekkel sújtották a kolostort. Az ebből adódó adósságokat Napóleon uralkodása után, Marian Zwinger vezetése alatt (1819–1837) sikerült törleszteni. Az 1848-as forradalom során a kolostor elveszítette birtokait, de pénzbeli kárpótlást kapott. A kárpótlásból származó pénz egy részét az apátsági épületek felújítására és bővítésére fordították, egy másik részéből 1852-ben a mai Románia területén található Margittán földbirtokot vásároltak a Csákyaktól. A 19. század végén Alexander Karl vezetése alatt (1875–1909) az apátság továbbra is jelentősen befolyásolta a terület paraszti és polgári életét. Kezdeményezésére gyümölcsfákat ültettek az utak mellé, ami még napjainkban is Wachau jellegzetessége, óvodát alapítottak Melkben és földeket ajándékoztak a városnak. ### Az apátság a 20. században A 20. század elején modern csatornarendszert, új vízvezetékeket telepítettek az apátság épületébe és bevezették az elektromos áramot. Ehhez ismét épületeket kellett átalakítani, illetve rendbe hozni. Az első világháború eseményei ellenére a munkákat befejezték, de a munkálatok finanszírozásához az apátságnak értékes kulturális műemlékektől kellett megválnia (például 1926-ban egy Gutenberg-bibliát adtak el a Yale Egyetemnek), ezen kívül az 1919. évi infláció során az apátság vagyonának jelentős része elveszett. 1938-ban az Anschluss, Ausztria Harmadik Birodalomhoz csatolása után félő volt, hogy a nemzetiszocialisták feloszlatják a rendet és megszüntetik az apátságot. Erre nem került sor, de az apátság gimnáziumát bezárták és az épület nagy részét elkobozták, hogy egy állami gimnáziumot hozzanak létre. Az apátság épülete – a borospince kifosztásától eltekintve – szinte sértetlenül átvészelte a háborút és a háború utáni megszállást. ### Az apátság felújítása 1978–2000 Dr. Burkhard Ellegast apát vezetése alatt (apát 1975–2001 között) került sor az apátság minden épületére kiterjedő nagyszabású restaurálási programra az állam segítségével. A hagyományos bevételi források – a mezőgazdaság és erdőgazdálkodás – nem tudták volna fedezni sem a folyamatos üzemeltetés, sem a felújítás költségeit, ezért egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a idegenforgalomból származó bevételekre. Modern parkolót építettek autók és kerékpárok számára (figyelembe véve az itt haladó Duna-kerékpárutat,) éttermet nyitottak és programokat szerveztek a látogatók részére. 1983-ban el kellett adni a gamingi karthauzi rendi kolostort, mert az azon végrehajtandó felújítási munkák költségét és a melki apátság renoválási kiadásait nem tudták volna finanszírozni. 1989-ben az apátság egy 1990-ig megtekinthető kiállítással ünnepelte 900 éves fennállását. A két év alatt 1,1 millióan látogattak el az apátságba. A kiállítás megnyitása előtt sikerült restaurálni a bejárati épületet és a főpapi udvart. 1990-ben a könyvtár, a Kálmán-terem és az apátság nyugati részének épületszerkezetét felújították, 1991–1995 között pedig az apátság északi része, a keleti homlokzat, a Torwarthof, a déli homlokzat és a két bástya restaurálására került sor. 2000-ben revitalizálták az apátság parkját, benne a barokk kerti pavilont, és megnyitották a nyilvánosság előtt. ## Az épületegyüttes Az apátság az osztrák barokk legnagyobb ilyen jellegű épülete. Csak a déli szárnya, ahol a pompás márványterem található, 240 méter hosszú, a főtengely hossza 320 méter. ### A bejárat és a keleti homlokzat A látogatók általában keletről lépnek az épületbe. Az 1718-ban készült főkaput két bástya szegélyezi. A déli bástya egy 1650-ben készült védelmi rendszer. Jakob Prandtauer építőmester abból a megfontolásból építtetett egy új bástyát a bejárat másik oldalára, hogy az épület szimmetrikus képet mutasson. A főbejárat egyik oldalán Szent Lipót, a másikon Szent Kálmán szobra áll, a főbejárat háromszögű oromzatát pedig egy angyal díszíti; a művek Lorenzo Mattielli udvari szobrász alkotásai. A kapun át egy kisebb udvarba (Torwartlhof) vezet az út, amelynek bal oldalán a turisták számára kialakított recepció, illetve emléktárgybolt található; jobb oldalon a Bebenberg-tornyok egyike, egy egykori erődítmény maradványa áll. Egyenesen haladva a keleti homlokzat, a kastélyszerű kolostorépület eleje látható. Régebben az apátok a kapu boltíve fölötti erkélyről üdvözölték vendégeiket. A balkon két oldalán Szent Péter és Szent Pál, az apátsági templom védőszentjeinek szobra áll. A háromszög-oromzaton az Absit gloriari nisi in cruce (nincs más dicsőség, csak a kereszt általi, Gal. 6,14) felirat nemcsak a dicsőség teológiai jelentésére utal, hanem az apátság legnagyobb kincsére, a Melki Keresztre is, amelynek nagyméretű utánzata az oromzat csúcsán látható. ### Az előcsarnok és a főpapi udvar A kapu boltíve alatt egy kétszintes, világos csarnok, a Bencés-csarnok (Benediktihalle) kap helyet, amelynek freskói Szent Benedeket ábrázolják. Franz Rosenstingl eredeti változatát Friedrich Schilcher újította fel 1852-ben. A csarnokot a 84 méter hosszú és 42 méter széles, trapézformájú főpapi udvar (Prälatenhof) követi. Az udvart szegélyező épületek homlokzata egyszerű, harmóniára törekvő. A fő oromzatokat festmények díszítik: Franz Rosenstingl, a négy kardinális erényről szóló barokk falfestményeit a 19. század közepén Friedrich Schilcher történelmi festőmester freskóival helyettesítették, de az 1980-as években végrehajtott átfogó restauráláskor menthetetlennek tűntek, ezért azokat 1988-ban Peter Bischof és Helmut Krumpel modern ábráira cserélték le. Az udvar közepén az 1687-ben készült Kálmán-kút (Kolomanibrunnen) állt, amelyet Berthold Dietmayr apát 1722-ben a melki piacnak ajándékozott, és az azóta is a melki Rathausplatz-on látható. A most az udvaron álló kutat a 19. század elején vásárolták meg a feloszlatott Waldhausen apátságtól. ### A császári lépcsősor, a császári lakrész és a múzeum Az udvar délnyugati csücskében található kapun áthaladva a császár-lépcsősorhoz, azon keresztül a császári lakrészhez vezet az út, ami a császári család részére lett berendezve. A Császárkőbányáról származó, fehér kőből készült oszlopokkal szegélyezett lépcsősor alsó része egy főúri lépcsőházra emlékeztet. Felső része gazdagon díszített stukkókkal és allegorikus szobrokkal. A mennyezet freskója sasokkal játszadozó gyerekeket ábrázol, ami a császári kétfejű sasra utal, és szemlélteti egyrészt az épületrész világi rendeltetését, másrészt az apátság politikai szerepét az osztrák államstruktúrában. Az első emeleten lévő, 196 méter hosszú császári folyosó a ház déli frontjának szinte a teljes hosszán végigfut. A falakon a Babenberg- és a Habsburg-ház osztrák uralkodóiról készült festmények lógnak – rövid életrajzzal kiegészítve. A régebbi portrék nagy részét Franz Joseph Kremer, az apátság házi festője készítette. A folyosóból nyílnak az egykori császári szobák, amelyek ma az apátság múzeumának adnak helyet. A helyiségek különböző témákat ölelnek fel: 1. Az apátság legrégebbi műkincsei a Babenbergek korából. 2. A melki reform és a késő középkor egyházi művészete. 3. A barokk virágkora. 4. A Melki Kereszt (konzerválási és biztonsági okokból csak a másolata van kiállítva). 5. Az apátság gazdasági élete. 6. Szent Kálmán, az apátság védőszentje és Melk városa. 7. Zenei és színházi élet az apátságban. 8. Benedek, a bencések és a lelkipásztorság az apátságban. 9. Iskola, kollégium és az apátság pedagógiai feladata. 10. Az épület története. A barokk újjáépítés és a restaurálás. 11. A barokk épület és a művészi berendezése, az épületegyüttes modelljével. ### Márványterem A császári lakrészhez kapcsolódó, díszteremként, illetve étkezőhelyiségként szolgáló márványtermet a császári udvar és vendégeik számára alakították ki. Az ajtóbetétek és a sarkok igazi salzburgi márványból, a falak pedig stukkómárványból (scagliola) készültek. Az ajtók fölötti feliratok a bencés rend szabályzatából származnak és a terem rendeltetését igazolják: Hospites tamquam Christus suscipiantur (Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust) és Et omnibus congruus honor exhibeatur (Mindenkinek adják meg a megfelelő tiszteletet). Paul Troger mennyezetfreskójának középső része (1731) Pallasz Athénét ábrázolja oroszlánok húzta szekerén, mint a bölcsesség, az igazságosság és mértéktartás szimbólumát. Mellette Héraklész látható – az erő megtestesítője, amivel legyőzte Kerberoszt, az alvilág háromfejű kutyáját. Pallasz Athéné és Héraklész is III. Károlyra utalnak, aki szívesen ünnepeltette magát a római császárok utódjaként a Herkules-mítoszban. A vendégek az uralkodóház apoteózisának lehetnek szemtanúi: az uralkodó kivezeti az embereket a sötétségből a fényre, a rosszból a jóba. Az építőművészeti festményeket, amik egyfajta keretet adnak a mennyezetfreskónak, Gaetano Fanti készítette. ### Emeleti tornác A tornác a márványtermet és a könyvtárt összekötő erkély, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Dunára, a wachaui tájra és Melkre. Az épület felé fordulva jól látható a templom nyugati homlokzata és a két torony. ### Könyvtár Egy bencés kolostorban a templom utáni legfontosabb helyiség a könyvtár. A melki könyvtár 12 helyiségből áll, és két fő terme van. Mennyezetét Paul Troger 1731–1732-ben festett freskói díszítik. A nagyobb terem freskója egyfajta egyházi ellensúlyozása a márványterem világi jeleneteket ábrázoló mennyezetfestményeinek: a festmény a hit allegóriája, melynek középpontjában egy női alak látható, kezében a hétpecsétes könyvvel, az apokalipszis bárányával és egy galambot ábrázoló pajzzsal; a körülötte lévő négy angyalcsoport a négy kardinális erényt – a bölcsességet, az igazságot, a bátorságot és a mértékletességet – szimbolizálja. A négy faszobor a négy fakultás – teológia, filozófia, orvostudomány és jogtudomány – megjelenítése. Az intarziaberakásokkal díszített sötét faanyagának és a könyvborítók egységes aranybarna színének tökéletes harmóniája adja meg a terem lenyűgöző hangulatát. Mivel a főterem aránylag sötét, a polcokon rejtett ajtók kinyitása lehetőséget ad a tanulmányokat folytatóknak, hogy kilépjenek a fényre. A felső emeleten két – a nagyközönség számára nem nyilvános – olvasóterem van berendezve, melynek freskóit Johann Bergl készítette. A könyvtár 1888 kéziratot őriz: a legrégebbiek a 9. századból származnak és köztük van egy 10–11. századi Vergilius-másolat is. 1997-ben fedezték fel a kéziratok között a 13. századból származó Nibelung-ének egy töredékét. További 750 ősnyomtatvány, 1700 darab 16. századi, 4500 darab 17. századi és mintegy 18 000 darab 18. századi mű gazdagítja a könyvtár anyagát. A könyvtár könyvállománya összesen mintegy kötetre rúg. A nagy könyvtárteremben kb. könyv található. A könyvek témák szerint vannak csoportosítva: az I. számú polcrendszeren a bibliakiadások vannak; a II–VII. polcon teológia témájú könyvek sorakoznak; a VIII. számú polcon a jogtudománnyal kapcsolatos kötetek vannak elhelyezve; a IX. polcon földrajzi és csillagászati könyvek állnak; a X–XV. számú polcon történelemmel foglalkozó kötetek találhatók; a XVI. polcon pedig a barokk lexikonok vannak. A kiállított darabok között megtekinthető többek között az Anton Koberger által nyomtatott Schedel kódex (Liber Chronicarum) két kötete. A könyvtárból egy pompásan kialakított csigalépcső vezet a templomba. ## Az apátság temploma Az apátság temploma Ausztria egyik legszebb barokk stílusú épülete, Melk városának és Wachaunak a jelképe. Az apátság templomának védőszentjei Szent Péter és Szent Pál. ### Az apátsági templom épülete A templom egy hatalmas boltozatos csarnoképítmény falfülkékkel és galériákkal, valamint egy 64 méter magas tamburos kupolával. ### A nyugati homlokzat és a tornyok A homlokzaton a két védőszent – Péter és Pál – szobra található, a bejárat fölött pedig Szent Mihály és a védőangyal szobrai helyezkednek el. A két torony közötti háromszög oromzaton a feltámadó Krisztus két angyal kíséretében látható. A tornyokat az 1738. évi tűzvész után Joseph Munggenast hozta helyre, de az újraépítésnél egy kicsit eltért Jakob Prandtauer eredeti terveitől. Az újonnan megépített tornyok már a rokokó formajegyeit viselik. ### Harangok Az apátsági templomnak öt (+1) harangja van. A harangszó – a barokkra jellemző módon – hármashangzatra épül, a hangsorrend: f⁰–h⁰–d¹–f¹–a¹. A 7840 kg tömegű Vesperin Alsó-Ausztria legnagyobb harangja. Az 1738. évi tűzeset után Berthold Dietmayr apát a bécsi Andreas Klein harangöntő-mesterrel kötött szerződést új harangok öntéséről, ami 1739-ben meg is kezdődött. A nagy harang Jézus halálának órájában, minden pénteken 15 órakor szól, és ezt kongatják meg főpapi hivatali ceremóniák esetén is. Egyházi ünnepek előestéjén az esti imához (vesper) és egyházi ünnepeken minden harangot megszólaltatnak. A vasárnapi istentiszteletre a Sieben Schmerzen- (Ave-Maria-Glocke), a Koloman- és a Benedikt-harang hangja hívja a hívőket. A kis Chorglocke, ami a főoltár fölötti kis toronyban van, minden reggel a kolostori szentmiséhez szólít. ### A templom belső tere A templom pompás belseje aranyborítással, stukkóval és márvánnyal gazdagon díszített, az uralkodó szín az arany, okker, narancssárga, zöld és a szürke. Ezek nagy részét Antonio Beduzzi építész tervei és javaslatai alapján egyszerű művészek, illetve kézművesek készítették. Az aranyozott főoltáron a „Non coronabitur nisi legitime certaverit” (Nem koronáztatik meg, csak aki igazán küzd) felirat látható; az oltár fő témája Péter és Pál apostolok elbúcsúzása. A legenda szerint ugyanazon a napon vezették őket Mamertinus börtönéből a kivégzőpadra. Az apostolok feje fölötti óriási arany korona a keresztény hitben a győzelmet jelentő mártíromságra utal. Pétert és Pált az Ótestamentum prófétáinak szobrai veszik körül. Mindezek fölött az Atyaisten trónol egy kereszt alatt, ami szintén egy győzelmet szimbolizáló jel. A küzdő és győzedelmeskedő egyház motívuma különböző allegórikus ábrázolásban megjelenik a presbitérium mennyezetén látható csodálatos freskókban is. A freskók Johann Michael Rottmayr alkotásai. A főhajóban készült freskók témája Szent Benedek diadalútja az égbe. A kupola szintén Rottmayr festményeivel van díszítve: ez egy égi látomás, amely az Atyaistent, a Fiút (Jézus Krisztust) és a Szentlelket ábrázolja, apostolokkal, Máriával és szentek egy csoportjával körülvéve. A kereszthajó oltárai (Beduzzi tervei alapján), amelyek az apátság védőszentjeinek, Szent Kálmánnak és Szent Benedeknek vannak szentelve, szimmetrikusak. A bal oldali oltár Szent Kálmán csontjait őrzi egy szarkofágban, az oltárszobor Szent Kálmánt jeleníti meg imádkozás közben. A szimmetria kedvéért a jobb oldali, Szent Bernátnak szentelt oltár egy kenotáfiumot kapott. Az oltáron látható szoborcsoport Szent Bernát halálát ábrázolja társai körében. A főhajó oldaloltárait is Beduzzi tervezte. Az oltárokat Szent Sebestyénnek, Szent Miklósnak, Keresztelő Szent Jánosnak, Szent Mihálynak, a három királyoknak és Szent Lipótnak szentelték. A Mihályt, a három királyokat és Keresztelő Szent Jánost ábrázoló oltárképeket Rottmayr készítette (1723 és 1727); Sebestyén, illetve Miklós képeit Paul Troger festette 1746-ban. A legrégebbi oltárképet, amely Szent Lipótot ábrázolja, 1650-ben Georg Bachmann egy bádoglemezre festette. ### Orgona A melki apátsági templom orgonáját, pontosabban egy teljesen mechanikus, 28 regiszteres csúszkaládát Gottfried Sonnholz készítette 1731-ben. Ezen az orgonán játszott például melki látogatása során 1768-ban a 12 éves Wolfgang Amadeus Mozart, akinek a különleges tehetségéről az apátság krónikái is megemlékeznek. A Gottfried Sonnholz bécsi orgonaépítő által készített nagy orgonát az 1929. évi átépítések során megszüntették, csupán az előfala (buffet) maradt meg. 1970-ben Gregor Hradetzky kremsi orgonaépítő-mester közreműködésével készült el egy új, hárommanuálos, 45 regiszteres, sípos csúszkaláda rendszerű orgona (a régi orgonaszekrénybe illesztve). ## Iskola Az apátság már a 12. század óta fenntart egy iskolát. Az itt lakó tanulók száma a második világháború után folyamatosan csökkent, mivel a modern közlekedési eszközök lehetővé teszik a napi ingázást otthon és iskola között. Az egykori internátus helyett nyilvános gimnáziumot működtetnek humán és modern nyelvi tagozattal, illetve 1977 óta felső tagozatos reálgimnázium is van különböző szakosodásokkal. Az iskola 33 osztályában körülbelül 880 tanuló tanul. 1966 óta diákcsereprogram folyik a minnesotai St. John’s Preparatory School bencés iskolával. ## Érdekességek - A bámulatos gazdagságú könyvtár ihlette Umberto Eco: A rózsa neve című, 1980-ban megjelent, világsikert aratott regényét, melynek egyik főszereplője Adso von Melk, vagyis Melki Adso. A regény eleje és vége ezen a helyen játszódik. - Állítólag egy titkos alagút vezet Melk egy belvárosi házába, amelyet korábban arra használtak a szerzetesek, hogy észrevétlenül és inkognitóban kijussanak a kolostorból, és részt vegyenek a világi életben. - A melki apátság 1365 ablakával Ausztria legtöbb ablakával rendelkező épülete. - Az apátság honlapján (www.stiftmelk.at) virtuális túrát is lehet tenni az épületek egy részében, és tetszés szerint a tárgyakra közelítve körpanorámás képet kapunk a helyiségekről. - A bazilikában mintegy hatvan hermát őriznek, köztük szent Kálmánét. ## Fordítás

Mocsáry Lajos

Bocsári Mocsáry Lajos (Fülekkovácsi-Kurtánypuszta, 1826. október 26. – Andornak, 1916. január 7.) magyar közíró, politikus, országgyűlési képviselő, a 19. századi függetlenségi politika kiemelkedő alakja. 1874-től tíz évig vezette elnökként a Függetlenségi Pártot, amely azonban mindvégig ellentétekkel terhelt, az egyetértés hiányával küzdő politikai alakulat maradt. Mocsáry nemzetiségpolitikai elképzelései fokozatosan eltávolították tőle saját szövetségeseit is. Politikai pályafutását a Román Nemzeti Párt képviselőjeként fejezte be. 1892-től andornaki birtokán élt. Röpirataiban, cikkeiben továbbra is bírálta a „közösügyi rendszer” visszásságait. Utolsó éveiben a polgári radikálisokhoz közeledett. A kiegyezést, a „deáki reáluniót” nem tartotta jó megoldásnak. Évtizedeken át szorgalmazta a közös minisztériumok és a delegációk eltörlését. Már az 1850-es évek közepén figyelmeztette kortársait a nemzetiségi kérdés fontosságára. Az 1868-as nemzetiségi törvénnyel kezdetben nem értett egyet, ám az általa sovinisztának nevezett irányzat megerősödésével végül ennek következetes végrehajtását kérte számon a mindenkori kormányokon. Röpiratok sorában fejtette ki meggyőződését, hogy az erőltetett magyarosítás és az igazságtalan választási rendszer nyomán állandósult és helytelenül kezelt konfliktusok katasztrófához fognak vezetni. A nemzetiségek követeléseinél sokkal nagyobb veszélyt látott a német expanzióban. Ennek kivédésére a szláv népekkel való szövetkezést ajánlotta. Noha ifjúkorától hirdette azt is, hogy a Kárpát-medence népei között a magyarságé az elsőség („kezében van most is a kétségbe nem vonható s nem is vont suprematia”), ellenfelei többször hazaárulással vádolták meg, széles körben a romános Mocsáriulu gúnynévvel illették. A nemzetiségi sajtó gyakran fehér hollóként, Kasszandraként említette. Utóéletére különös kettősség jellemző: bár életútját részletesen feldolgozták, és fontosabb munkáit, illetve az azokból készült szemelvényeket a 20. század második felében újból kiadták, (el)ismertsége meg sem közelíti a dualizmus korának más nagyjaiét. Népszerűsége a második világháborút követő években volt a legnagyobb, amikor életműve „haladó”, demokratikus vonásait, a Kárpát-medence népeinek békés egymás mellett éléséért tett erőfeszítéseit hangsúlyozták. ## Életútja ### Családja és ifjúkora A Fülektől nem messze fekvő kurtánypusztai kúriában született, és ott is töltötte gyermekkora nagy részét. Szülei bocsári Mocsáry Imre (1794-1842) és szandai Sréter Franciska (Fanny; 1805–1885) voltak. Anyai nagyszülei szandai Sréter László (1784–1863) nógrádi főszolgabíró valamint benici és micsinyei Beniczky Éva Teréz (1786-1813) voltak. A középbirtokos család megélhetését alapvetően az előző évszázad óta változatlan kiterjedésű andornaki birtok, másodsorban a kurtányi és a liptagergei földek képezték. Az egri borvidékhez tartozó Andornakon a szőlőtermesztés mellett a környék gabonaszükségletének feldolgozása folyt. Az udvarházat az édesapa, Mocsáry Imre építtette 1833 körül. Mocsáry Imre több nyelvet beszélő, a francia kultúra és a nagyvilág hírei iránt érdeklődő, de zárkózott ember volt. Bár megjárta Németországot, Svájcot, Franciaországot, Angliát, Belgiumot és Hollandiát, tapasztalatait és kiterjedt közigazgatási ismereteit csekély mértékben tudta hasznosítani: hivatali előmenetelében a Nógrád vármegyei aljegyzőség jelentette a csúcsot. 1842 májusában, fiatalon hunyt el. Felesége, a kivételes gazdasági érzékkel rendelkező, szintén felvilágosult gondolkodású Sréter Franciska tette később családi központtá Andornakot. A négy Mocsáry testvér nevelését kezdetben magántanítók végezték, akik nyelveket, zenét, klasszikus és természettudományi ismereteket adtak át nekik. Lajos 1841 szeptemberében letette vizsgáit az eperjesi gimnáziumban, majd a pesti egyetemre került. Itt történelmet (Horvát Istvántól), algebrát, filológiát és esztétikát tanult. Zongora- és – heti három alkalommal – francialeckéket is vett. Nevelője bosszúságára élénken érdeklődött a politikai események iránt. Részt vett a Deák Ferenc tiszteletére rendezett fáklyásmenetben, figyelemmel kísérte Kossuth Lajos és Széchenyi István vitáját. Előbbinek a királypártiak ellen tartott beszédeit őszinte elismeréssel figyelte. Hazafias lelkesedése színműírásra sarkallta: első és egyetlen vígjátékát, a Műkedvelőt a Nemzeti Színház mutatta be Kisfaludy Károly Hűség próbája című darabjával párban 1846. április 25-én. Ugyanezen év nyarán a Kisfaludy Társaság népdalgyűjtő pályázatára jelentkezett az andornaki nótákból összeállított Egervölgyi dalok című gyűjteménnyel. A pesti közélet eseményeiből egy 1841 ősze óta tartó betegség és szövődményei miatt nem tudta jobban kivenni részét. Lábdaganatát kezdetben sem ő, sem orvosai nem tartották súlyos problémának. A félrekezelt betegség következményeként 1843-ban azonban hónapokig lábra sem tudott állni. Ősszel javult, az elkövetkező januárban azonban ismét rosszabbodott állapota. Édesanyja előbb Budán, majd Parádfürdőn próbálta meggyógyíttatni, végül 1846 szeptemberében Freiwaldauba küldte kezeltetni. Bár az első hónapok eredményei gyors javulást ígértek, Mocsáry a szabadságharc ideje alatt is ott lábadozott, és csak 1850 tavaszán térhetett haza. Az eltelt évek alatt két meghatározó ismeretséget kötött: az egyiket Reguly Antallal, akinek az oroszországi társadalmi problémák megismerését köszönhette, a másikat az 1848 szeptemberében Freiwaldauba érkezett Wesselényi családdal. A báró kérésére felesége, Lux Anna (1827-1865) franciatanára lett. 1850. április 21-én Wesselényi Miklós Pesten elhunyt. A következő évben Mocsáry feleségül vette az özvegyet , Lux József és Elbrecht Jozefa lányát. A saját fiaiként szeretett Wesselényi árvákkal együtt előbb Andornakra, majd Kurtányba költözött. A következő években két tényező is kedvezőtlenül befolyásolta családi életét: az egyik neje vissza-visszatérő betegsége, a másik a gazdasági ügyintézéssel megbízott erdélyi gyámok azon fenyegetése, hogy megszüntetik a gyermektartás költségeinek fedezését, ha nem adják ki legalább az idősebb fiút, Miklóst. A báró végrendelete értelmében ugyanis özvegye csak újbóli férjhezmeneteléig lett volna jogosult a gyermekek nevelésére és a Wesselényi-vagyon élvezetére. Ez az ügy évekig tartó huzavona után kedvezően oldódott meg: Lux Anna végkielégítést kapott, a Wesselényi fiúk pedig anyjuk 1865-ös haláláig Kurtányban, illetve Andornakon nevelkedtek. ### Az 1850-es évek #### A magyar társasélet Mocsáry belépőjét a közéletbe első műve, A magyar társasélet 1855-ös kiadása jelentette. E szöveget sokan politikai röpiratként emlegették, míg néhány kortárs (Salamon Ferenc, Szemere Bertalan), az ő nyomukban pedig a történész R. Várkonyi Ágnes társadalomelemző, szociológiai munkának tartotta. A könyv mindenekelőtt azt a tényt rögzítette, hogy a feudalizmus elmúlt, „a mai kor örökre meghasonlott a középkorral”. A különféle társadalmi csoportok mind átalakulóban vannak, csak az arisztokrácia őrzi még régi jogait. Mocsáry szerint az ő múltjuk „nemzetiség nélküli”; a polgárság nagyrészt idegen eredetű elemekből áll, s létszáma csekély; a parasztság szomjazza ugyan a tudást, fogékony az újra, de elmaradottsága nem teszi lehetővé, hogy az új műveltség alapját képezze. Erre a szerepre egyedül a köznemességet tartotta alkalmasnak. S amint Szalay László, ő is úgy vélte, az új polgárság a felbomló feudális társadalmi csoportok romjain jöhet létre. A régi és az új korszak határán felismerte, hogy jogi értelemben végbement ugyan a polgári átalakulás, de a polgári társadalom még nem jött létre: „nekünk egészen polgáriasodott európaias néppé kell válnunk, félig Ázsia, félig Európa nem maradhatunk.” A röpirat összességében kedvező értékeléseket kapott. Pesty Frigyes a Magyar Naplóban nem egyszerűen elfogadta a Mocsáry által írottakat, hanem azt is kijelentette, olyan iparosokra van szüksége az országnak, akik képesek hússzoros, akár ötvenszeres értéket is kitermelni a földből. Mocsáryval összhangban sürgette a reáliskolák építését, a technikai, vegytani ismeretek szélesebb körű oktatását. Salamon Ferenc a mű elfogulatlan hangnemét dicsérte, s kiemelte, hogy a szerző láthatóan forgatta a modern természettudományi szakirodalmat. #### A Nemzetiség Mocsáry nemzetiségpolitikai művei sorát az 1858-ban közzétett Nemzetiség nyitotta meg, amely Eötvös József A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című művére válaszul született. Mivel a Bach-korszak viszonyai között szükségesnek tartotta meggyőzni az olvasókat a témafelvetés jogosságáról és a közügyek fontosságáról, a mű hetedét a bevezetés teszi ki. „Mestereink elhallgattak ’s igen gyéren hallatják itt ott szavukat.” „Nemzetünk mint politikai és mint társadalmi testület – beteg” – hangzott helyzetértékelése. Javaslata, hogy „ne foglalkozzunk az elsőnek gyógyitásával, hanem a’ másik bajt gyógyitani, úgy látszik, – alkalmas az idő.” A mű II–V. fejezetei Eötvös művével foglalkoznak, a VI–IX. a szlávkérdést, a szlávok jövőjét, Oroszország és a pánszlávizmus viszonyát elemzik. Eötvös felfogását a szabadságról és az egyenlőségről Mocsáry maradéktalanul osztotta, ahogy azzal is egyetértett, hogy „az önkormányzás korunk bajai egyedüli orvossága”. A nemzetről, nemzetiségről alkotott véleményük azonban eltért egymástól. Mocsáry szerint Eötvös gúnyosan, szeretetlenül szól e kérdésről, s bár „mint ember, mint hazafi az első sorban áll, úgy látszik a’ nemzetiség iránt nincs érzéke.” Míg Eötvös szerint a nemzeti öntudat egyet jelent a más népek feletti uralom vágyával, Mocsáry álláspontja az, hogy a kettőnek nincs köze egymáshoz: utóbbi csakis dinasztikus érdekeket szolgál. A röpirat fontosabb gondolatai az évtizedekkel később született művekben is visszatértek. Ezek közül több a nemzeti felsőbbség kérdésköréhez kapcsolódik. Mivel a sors összekeverte a nemzeteket, több alkot egy hazát, illetve vannak nemzetek, amelyek „több részekre vannak osztva ’s több egymás ellenében kikerekített földterületeket vallanak hazájoknak.” Egy hazában azonban „csak egy nemzet lehet uralkodó”. Ha az egyes nemzetek országuk csak egy részét vallják hazájuknak, szét kell válniuk, hogy külön hazákat alkossanak, mint azt a hollandok és a belgák tették. A cseh modellben a népek annyira összekeveredtek már, hogy szétválásuk lehetetlen. Ebben az esetben vagy az lesz a vezető nemzet, amelyiknek a másikkal szemben „természetes felsőbbsége van”, vagy az, amelyik kiharcolja magának ezt a pozíciót. A harmadik modellben több nemzet él együtt, és az egyiknek „minden tekintetben való felsőbbsége van”: ebben az esetben „ez legyen az irányadó és vezető, ’s a’ többinek meg kell alárendelt állapotába nyugodnia, különben örökös sikertelen küzdések mellett maga fog szenvedni”. Mocsáry szerint e típus jellegzetes példája a Kárpát-medence, ahol egyértelműen megállapítható a magyarság szupremáciája. Mindegyik esetre igaz azonban, hogy a vezető szerepről való lemondás nem jelentheti az önálló nemzetiség, nyelv, jellem és szokások elvesztését, sőt, ezeket bármely nemzet „kellő tökélyre ki is fejtheti”. A nemzetiséghez való ragaszkodást ugyanakkor alá kell rendelni „a’ haza iránt való kötelességnek.” Mocsáry figyelmeztetett arra, hogy a helytelenül kezelt nemzetiségi kérdés Magyarország felbomlásához vagy feldarabolásához vezethet. Erre utaltak már a szabadságharc idején felszínre került konfliktusok is, tehát „valódi szerencse mind nemzetiségünk mind hazánkra nézve, hogy megakadályoztattunk haladni a megkezdett úton.” Más népek nyelvének, kultúrájának, „egyéb nemzeti tulajdonainak” elnyomása, s a sajátunk rájuk erőszakolása „igen kétes kimenetelü ’s kétes erkölcsiségü cselekmény.” A türelmetlenség, az erőszak ellenszenvet és ellenállást vált ki. A pánszlávizmustól félők Mocsáry szerint megengedhetőnek tartják mások megelőzését, hogy „mielőtt tőlünk elfoglalhatna valamit, mi foglaljuk el birtokainak egy részét.” A kérdés alaposabb megvitatásához és népszerűsítéséhez Eötvössel szeretett volna vitázni, de többszöri találkozásuk ellenére nem került szóba köztük ez a téma. Mocsáry szomorúan állapította meg, hogy a magyar közéletben és sajtóban a nemzetiségi kérdés érdektelennek minősült, pedig „az európai lapok állandó témája ez.” A kor meghozta azonban Kemény Gábor rokonszenvét, akivel hasonlóan gondolkodtak. #### A Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában 1860 tavaszán úgy látta, hogy a légkör nem kedvezne egy hosszabb tudományos elemzésnek, így tömör, programszerű röpiratot írt Andornakon. Ez lett a Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában. Mindenekelőtt a kérdés súlyát igyekezett megmutatni. Rávilágított, hogy az abszolutizmus elleni gyűlölet közelítette ugyan a magyar és a többi nemzetiséget, ám mindkét oldalon sokkal erősebb a félelem a másik féltől, mint a hajlandóság a megegyezésre. Mivel a nemzetiségek tartottak a kiváltságaikhoz ragaszkodó magyaroktól, Bécs kihasználhatta ellenünk a helyzetet. Megoldásként a magyarosítás leállítását, a nemesi előjogokról történő lemondást, általános adókötelezettséget, hivatalviselési és birtokszerzési jogot kívánt Mocsáry. Úgy vélte, hogy a felsőház mellett (ahol a magyar nemzeti érdekek érvényesültek) érdemes lett volna az alsóház összetételét a nemzetiségek lakosságon belüli arányaihoz igazítani. Álláspontja szerint ugyanis a földek magyar kézben történő összpontosulása és a felsőház megléte biztosíthatta volna – további elnyomás nélkül – a magyar hegemóniát. Akadtak olyan területek, amelyeken a problémát meglátása szerint a nemesség politikai passzivitása jelentette. A szlovák területeken például azt tartotta volna célravezetőnek, hogy a nemesi családok ne tartsanak nem magyar nyelvű személyzetet, illetve fontosnak tartotta a cserenyaraltatást is. A Felvidéken ez azért is kapott nagyobb hangsúlyt, mert véleménye szerint a nemzetiségi nyelvek közül a szlováknak volt a legnagyobb hatása a magyarra. Ezzel kapcsolatban kijelentette: „Nincs semmi jogunk külsőképpen terjeszkedni más nemzetiségek rovására, hogy minden további lépéseink ez irányban jogtalanok voltak, s a legkárosabb következményeket vonták maguk után.” A területi autonómia kérdésében úgy vélte, ez egyedül a horvátoknál lehetséges, ugyanis a többi nemzetiség esetében az egyes területek etnikai összetétele túlságosan kevert, így legfeljebb a kitelepítés jöhetne számításba. Sürgette a román nemzet egyenjogúságának kihirdetését. Amiben feltétlenül változásokat kell elérni, az a közéletben, oktatásban, közigazgatásban való részvétel joga az anyanyelv használatával. A nyelvkérdés a problémák valós gyökere: „Nem fogja senki átlátni, mi az ok a kölcsönös gyűlöletre, hogy egyik tótul, másik magyarul beszél s megszűnnek a nemzeti villongások, mihelyt magát e tekintetben senki sem bántva sem fenyegetve nem érzi” – írta. Azzal a megoldási javaslattal állt elő, hogy az országgyűlés nyelve maradjon magyar, ám nem annak uralkodó jellege, hanem elterjedtsége alapján. Ez maradhatna az ország diplomatikai, azaz hivatalos nyelve is. Ugyanakkor a helyi önkormányzatoknál, a kormányzatban és a közigazgatásban már bármelyik hazai nyelvet lehetne használni. Így a kevert megyékben tapasztalható többnyelvűség tovább erősítheti a közösségi összetartozást, végső soron pedig a magyarországi nemzetiségek érdekazonosságát. Szorgalmazta továbbá, hogy a járások felosztásánál vegyék figyelembe a nyelvi szempontokat is: a tisztviselőknek ismerniük kellene a helyiek nyelvét, kiválasztásuknál a képességet kell figyelembe venni a nemzetiség helyett. Összességében tehát a többletjogok biztosításában nem fenyegetést, hanem az állam erősödésének lehetőségét látta. ### Politikai pályakezdése (1860–1867) Vélhetően a röpiratok hatásának is betudható, hogy 1860 decemberében Mocsáry bekerült a Borsod vármegyei közgyűlésbe, sőt másodalispánná is megválasztották, amit azonban nem fogadott el Palóczy László ellenzéki politikus mellőzése miatt. Később részt vett a Heves vármegyei mozgalmakban is, valamint a Pesti Napló borsodi tudósítója lett. Cikkeiben az 1848-as alkotmány visszaállítását tartotta kívánatosnak, helytelenítette a választási visszaéléseket. Később felhagyott ezzel a munkával, mivel összetűzésbe került Kemény Zsigmonddal a követválasztásokkal kapcsolatos cikkei miatt. Decemberben már Mezőkövesd képviselőjeként készült a választásokra. Az 1848 melletti megyei határozatokat állította programja középpontjába. 1861. március 20-án tartották a helyi választást, ám fel kellett függeszteni az ellenérdekeltek által okozott rendbontás miatt. A majdnem két hónappal elhalasztott eseményt végül Mocsáry nyerte meg 1170 szavazattal 990 ellenében. Mocsáry a Felirati Párthoz csatlakozott, hiszen munkássága révén már az országgyűlés előtt ehhez a politikai fórumhoz kötődött. Nagy vitát robbantott ki a Pesti Naplóban megjelent Megyék eljárása című cikke, amelyben a megyei törvénykezés visszaállításának elkerülhetetlenségéről értekezett. Más írásaiban síkraszállt a nemzetiségek ügyének előremozdításáért, a békés együttélésért is. Igyekezett a teljesíthetőségre törekedni: „Ábránd volna a mi részünkről arra törekedni, hogy magyar ajkúvá váljék minden ember, ki a hazát lakja, épen olyan ábránd volna másajkú honosaink részéről arra törekedni, hogy e hazánk földjén külön államokat alapítsanak.” Ehhez társult még annak kimondása, hogy Magyarország többnemzetiségű, heterogén állam, és a nemzetiségekben feltámadó nemzeti érzés ugyanúgy a polgárosodás következménye, mint a magyar nacionalizmus. Véleménye szerint ezek teljesen párhuzamosan alakultak ki: „A legtökéletesebb analógia létezik a mi nemzeti ébredésünk és a másajkúak nemzeti ébredése közt.” Ismét felhívta a figyelmet a pánszlávizmustól való szerinte indokolatlan félelemre. Ennek eredményét elhibázott döntésekben, erőszakos magyarosításban, a magyar nyelv nem megfelelő terjesztésében látta. Mocsáry 1861 májusában jelent meg először az országgyűlésben. Első felszólalásában elutasította az ausztriai egységtörekvéseket és az abszolutizmust. Rávilágított arra, hogy utóbbi nem tartható fenn sokáig, mert a Habsburg-házon kívül senki nem tartja kívánatosnak. A románok és a szerbek között népszerűségre tett szert a nemzetiségi kérdés megvitatására buzdító nyilatkozataival. Ezek egyelőre nem jártak különösebb haszonnal, mivel Bécs – miután nem sikerült közelíteni álláspontját sem a csehekkel, sem a lengyelekkel, sem a magyarokkal – berekesztette az országgyűlést. Mocsáry úgy gondolta, hogy a háttérben a nemzetiségek összeugrasztásának gondolata húzódott, és a berekesztő irat indoklása egyébként is igaztalan. Abban ugyanis az állt, hogy az 1848-as törvények visszaállítása sértené a többi tartományt. Ám ez a valóságban nem volt helytálló: Magyarország jogilag kapcsolatban állt ugyan Béccsel, de a többi örökös tartománnyal nem, a két ország közötti rendezés tehát nem érintette volna olyan mértékben a többieket, mint azt az uralkodó sugallta. Úgy vélte, az alapfeltétel „minden egyes országnak önállósága”. Az ő föderációja nem erősen központosított, a népekre erőltetett, hanem a közös gazdasági érdekeken alapuló formáció lett volna. Ebből a szempontból kulcskérdésnek tartotta az örökös tartományok önállósodását, mivel így Bécsnek a népek egymás elleni hangolása okafogyottá vált volna: „Legnagyobb érdekünk fekszik abban, hogy az örökös tartományok minél előbb és teljesebb önállóságra vergődjenek és az alkotmányosság náluk minél mélyebb gyökeret verjen. Ily érdekegyesség mellett, igen csekély eredménnyel kecsegtethetik magukat azok, kik minket összeveszejteni akarnak.” Úgy vélte, a legnagyobb akadály a birodalmi gyűlésen belüli császári többség, amellyel szemben az osztrák föderalista ellenzékiek nem tudnak kellő eréllyel fellépni. Mégis azon az állásponton volt, hogy a demokratikus föderáció megvalósítható, mert az örökös tartományok és Magyarország között „közös az érdek, közös a jövendő és mindenekfelett közös az ellenség.” Ezek a gondolatai itthon sem arattak osztatlan sikert; többen megtámadták, mondván, ez sérthetné az ország területi integritását. Éppen ezért jelentette ki, hogy „ha ők [ti. a nemzetiségek] territóriumot akarnak, mi részünkről el vagyunk határozva hazánk területi épségét minden eszközzel megvédeni.” Mezőkövesdre visszatérve beszámolt választóinak az országgyűlésről, feloszlatásáról és ennek következményeiről. Ezután egy ideig visszavonultan élt, aminek egyik oka A kiegyenlítés című röpirat 1862-es megjelenése után következő rendőri eljárás volt. Az 1861-es közjogi program kidolgozói, Deák és Eötvös ekkorra már feladták korábbi nézeteiket, míg Mocsáry továbbra is úgy vélte, kellő kitartással kivívható az alkotmányos rendszer a Habsburg-házzal szemben. Kénytelen volt szembefordulni a Deák-párttal, s 1865-ben a Balközép Párt színeiben tért vissza a közéletbe: a novemberi választásokon ismét nyert Mezőkövesden. Az országgyűlésbe felkerülve megírta A kérdések kérdése című röpiratát. Ebben ellenezte, hogy a magyarság birodalmi képviseletet állítson, mivel szerinte ez újabb alkudozással járna. Ausztriának egyébként sincs elég ereje a centralizációra, a poroszoktól elszenvedett vereség is a magyarok tárgyalási pozícióit javítja. A röpirat szerint Bécs megint azzal próbálkozik, amivel a 18. században Mária Terézia: erőszakos megnyilvánulás után békés hangnemben közeledik. A kiegyezés veszélyét Mocsáry a németesítésben látta. Véleménye szerint a kiegyezést előkészítő testületek nem fejezték ki a nép akaratát, ezért a politikai közéletben egyre kevesebb szerepet vállalt. Rámutatott Bécs kettős politikájára: ígéretet tesznek az alkotmányos kormányzásra egyfelől, a legfontosabb területeket kivonják a törvényhozás alól másfelől. Cikkeiben bírálta a Deák-pártot annak szerinte behódoló magatartása és az abszolutizmus átmentéséhez nyújtott segítsége miatt. ### A kiegyezés után (1867–1892) 1867 májusában Mocsáryt Borsod vármegye alispánjává választották. Működése két évéhez elsősorban a közbiztonság javulása, a vasúti közlekedés és az úthálózat fejlődése köthető. Leköszönésekor a város asszonyai és leányai nemzetiszínű nehézselyem zászlót hímeztek tiszteletére. Az 1869. tavaszi országgyűlési választáson szoros küzdelemben nyerte el az egyik miskolci mandátumot Deák-párti ellenfelével szemben. A következő években képviselői feladatai ellátása mellett Csernátony Lajos lapja, az Ellenőr főmunkatársaként a kormányzat központosító törekvései ellen, a megyei, a települési és az egyházi autonómia érdekében írt cikkeket. A június 1-jei válaszfelirati vitában bírálta a megyei önkormányzat, az egyesületi és a sajtószabadság korlátozását. A bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvényjavaslat vitáin ellenezte a bíróságok megyei és járási területi felosztását, és javaslatot tett a bírói tisztséggel összeférhetetlen állások számának csökkentésére. A törvényhatóságok rendezéséről folytatott 1870. júliusi polémia során kijelentette, hogy a Bach-rendszertől a dualizmus csupán annyiban különbözik, hogy korábban a németesítés volt, most a magyarosítás a birodalmi centralizáció eszköze. #### A Függetlenségi Párt élén (1874–1884) Az 1870-es évek első felében felgyorsult a Deák-párt, illetve a Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán vezette Balközép Párt közeledése. Az ezt ellenző balközép képviselők egy része Csávolszky Lajos és Mocsáry vezetésével 1873 novemberében kilépett a frakcióból, és megalapította az Elvhű Balközép nevű formációt. A balközép és a Deák-párt egyesülésének előkészítésére decemberben létrejött a Középpárt. 1875 márciusában ment végbe a fúzió, amelynek eredményeként megszületett az innentől kezdve harminc évig kormányzó Szabadelvű Párt. Egyidejűleg az ellenzéki oldalon is átrendeződtek az erőviszonyok. 1874 februárjában feloszlott az Országos 1848-as Párt. Néhány nappal később bemutatták a Magyarország polgáraihoz című kiáltványt, és az egykori negyvennyolcasokból és néhány baloldali képviselőből létrejött az Egyesült Közjogi Ellenzék. Mocsáry – aki ekkor már egy hónapja Kecskemét képviselője volt – cikkben méltatta az eseményt. Főmunkatársa lett a frissen megalapított Egyetértés című ellenzéki napilapnak, majd a közjogi ellenzék május 17-ei népgyűlésén létrehozott Függetlenségi Párt elnöke lett. Célul tűzte ki a negyvennyolcasok, a közjogi ellenzék és a balközép összefogását, ám ez nemcsak utóbbiak szétforgácsolódása miatt nem valósulhatott meg, hanem azért sem, mert a liberális-demokratikus reformot támogató Irányi Dániel negyvennyolcasai önálló pártként működtek a következő évtizedben. Bár a függetlenségiek 1875 és 1881 között megháromszorozták mandátumaik számát (harmincról kilencvenre), a pártban kezdettől fogva nem mutatkozott egyetértés sem a függetlenségi, sem a nemzetiségpolitika főbb irányait illetően. A különféle csoportok nemcsak egymással, hanem alkalomadtán saját, taktikázásra és alkalmi szövetségkötésekre képtelen elnökükkel, Mocsáryval is szembekerültek. Pozíciójának gyengülését mutatta, hogy amikor a tiltott toborzásért bebörtönzött Svetozar Miletić szerb képviselő érdekében írt vezércikke miatt a kormánypárti sajtó részéről támadások érték, a kecskeméti függetlenségiek csak félszívvel támogatták. (Az 1878-as választások után már kiskunhalasi mandátummal jutott be az országgyűlésbe.) Az 1879-es népiskolai törvényjavaslat vitája során bírálta a magyar nyelv kötelező oktatásának bevezetését, de felszólalását saját párttársa, Madarász József is magánvéleménynek minősítette. Mocsáry évekig próbálta fenntartani a pártegység látszatát, ám 1884-re nyilvánvalóvá váltak az ellentétek. Ősszel egyesült a függetlenségi tábor, és az újonnan létrejött Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt irányítója Irányi Dániel lett. Programjukban követelték a személyes szabadságjogok, a vallásszabadság biztosítását, a katonaidő leszállítását és a maradék kiváltságok megszüntetését, valamint a közös hadsereg, a közös minisztériumok és a delegációk eltörlését, de a teljes állami függetlenség helyett megelégedtek a perszonálunióval. Ettől fogva Mocsáry az országgyűlésben is kevesebbszer szólalt fel. #### Utolsó évei az országos politikában (1887–1892) Az 1886-os közoktatásügyi költségvetési vitában Irányi szembehelyezkedett Mocsáry nemzetiségbarát álláspontjával. A végső szakítás 1887-ben következett be. Az előzményekhez tartozott, hogy január 25-én Miša Dimitrijević szerb képviselő fölemlegette a nemzetiségi sérelmeket, és Mocsáryt nevezte meg az egyetlennek, aki „tisztán érez” a nemzetiségek iránt. A ház derültséggel fogadta ezt a kijelentést. Két hét múlva, február 15-én Mocsáry nagy beszédben ostorozta a magyar politikai elitet, amiért nem tartja be az 1868-as nemzetiségi törvény rendelkezéseit. Sérelmezte, hogy Lőcsén kizártak nyolc tanulót a gimnáziumból, mert egyikük lakásában szlovák lapokat olvastak és szlovák dalokat énekeltek. Kis-Küküllő vármegyében pótadót vetettek ki a köztudottan magyarosítási célt szolgáló Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület javára. Utalt Dimitrijevićre, aki legutóbb elmondta, választókerületében minden szerbül írt beadványt és mellékletet visszautasítanak a bíróságok. „A kormány erős hatalmat lát a sovinisztikus áramlatban, azért nem mer ellene fellépni” – jegyezte meg. Külpolitikai vonatkozásban megemlítette, hogy a szomszédos államok szövetségére csak akkor számíthat az ország, „ha sikerülne helyes nemzetiségi politikát inaugurálnunk.” A beszédet általános elutasítás fogadta, Dimitrijević kéznyújtása a szemtanú szerint „gúnyos derültséget” váltott ki. A függetlenségi Lükő Géza így kiáltott fel: „Nyissák ki az ablakokat! Ki kell szellőztetni a termet ez után a beszéd után!” A Függetlenségi és 48-as Párt még aznap este értekezletet tartott, amelyen megállapodás született Mocsáry nézeteinek elítéléséről. Irányi Dániel másnapi napirend előtti felszólalásában elhatárolódott a beszédtől. Tisza miniszterelnök kijelentette, hogy sajnálja Mocsáryt, „mert szándéka ellenére egyetért azokkal, akik a magyar fajt üldözik.” Mocsáry hamarosan bejelentette kilépését a pártból. Saját kerületében alkalmi népgyűlés hirdette ki, hogy helyteleníti képviselője állásfoglalását. Ez volt a harmadik „puccskísérlet” ellene Kiskunhalason: 1881-ben Jókai Mórt, majd Tanárky Gedeon közoktatásügyi államtitkárt, 1884-ben Vári Szabó István polgármestert próbálták meg – sikertelenül – kijátszani ellene. Bár a helyi függetlenségi pártszervezet bizalmi nyilatkozatban állt ki mellette, Mocsáry nem vállalta többé a kiskunhalasi polgárok képviseletét. Örömmel mondott igent az újvidéki szerbek felkérésére. A városban fényes fogadtatásban részesült: négylovas hintóval fogadták, beszéde alkalmából teljesen megtelt a Nemzeti Színház, szállásánál fáklyásmenetet tartottak. A vesztegetési ügyektől és visszaélésektől hangos választáson mégis vereséget szenvedett a kormánypárti técsői Móricz Páltól. A kudarcban szerepet játszott a nemzetiségi pártok megosztottsága, a kormány által kirendelt kétszáz tisztviselő szavazata és a kormányt támogató pátriárka ellenpropagandája is. 1888 februárjában a nemzetiségi képviselő passzív rezisztenciája és lemondatása miatt új választást írtak ki a karánsebesi választókerületben. A győztes mandátumát szintén megsemmisítették, ezért május 26-ára meghirdették a harmadik választást is. A Román Nemzeti Párt Andornakra látogató küldöttsége – hangsúlyozva, hogy nem a román, hanem a haza ügyének képviseletére kérik – ekkor Mocsárynak ajánlotta föl az indulás lehetőségét, akit ezután egyhangúlag a karánsebesi kerület képviselőjévé választottak. A magyar sajtó árulásról, hűtlenségről beszélt. A Budapesti Hírlap szerint ennek a „kivert, öreg bikának” „se pártja, se nemzete, se helye a politikában”. A félhivatalos Nemzet Mocsáry hűtlenségét „napjaink történetének minden esetre egyik legsötétebb lapjának” nevezte. A Pesti Napló komikusnak tartotta a helyzetet, míg a Kolozsvár elsöprő országgyűlési vihart vizionált a passzív rezisztenciával tüntető román képviselők utódával szemben. Ezúttal a nemzetiségi lapok sem fogadták feltétlenül pozitívan a hírt. Nincs jele annak, hogy Mocsáry valaha járt volna Karánsebesen. Mint egy 1889-ben kelt levelében írta: „Én csak elméletben vagyok nékik képviselőjük.” Képviselősége jelentőségét abban látta, hogy választói „elismerésüket akarták tanúsítani, mert bár az én nemzetiségi programom az övékkel nem azonos, jól esett nekik [...] az a méltányosság, mellyel én a nemzetiségi kérdésben évek óta minden alkalommal nyilatkoztam.” Felszólalásait rendre hangos tiltakozások kísérték; 1891 januárjában például Herman Ottó követelte az 1868-as „papirostörvény” eltörlését, nehogy bárki a törvényhozásban „a magyar állam jogai ellen feltámadjon”. Választóinak küldött 1892. január 2-ai beszámolójában (egyben búcsúlevelében) Mocsáry kijelentette: „Nekem igyekeztek bizonyos részről megkeseríteni ezt a mandátumot, de azért nyilvános pályám legbecsesebb emlékei közé fog tartozni annak viselése.” #### Az 1880-as évek röpiratai Mocsáry ezekben az években három jelentős művet publikált. Az 1886-os Néhány szó a nemzetiségi kérdésről lényegi mondanivalóját tekintve megegyezik harminc évvel korábbi röpirataival. Mint írta: „nincs fontosabb ügyünk, mint a nemzetiségi kérdés; de nagy fontosságával még nem számoltunk le.” A Néhány szó... még mindig számol a probléma tisztességes megoldásának lehetőségével: ehhez csak az 1868-as nemzetiségi törvény becsületes végrehajtására, a nemzetiségek kulturális törekvéseinek támogatására, a nemzetiségi nyelvű tanintézetek segélyezésére, a hivatalok igazságosabb elosztására, a „botrányos erdélyi választási törvény” módosítására és a közművelődési egyesületek ténykedésének korlátozására van szükség. A románok esetében szerinte különösen sok sérelem „van felírva a rézfokos nyelére”. Míg az ország lakosságának 20, az állami hivatalnokoknak mindössze 2%-a román nemzetiségű, és ők is jobbára „a legalantasabb állásokat” foglalják el; főispán egy sincs közöttük. A görögkatolikus és ortodox egyházi ügyek osztályán nincsenek román tisztviselők. Bíráikat nem román területekre küldik, míg az ottani vidékeken a románban kevéssé jártas vagy teljesen járatlan bírák ítélkeznek. Erdélyben ötször akkora jövedelmű földbirtokhoz van kötve a választójog, mint Magyarországon, ami a románokat távol tartja a választásoktól. A közművelődési egyesületek tevékenységéről úgy vélte, „pozitív eredménye alig lesz más, mint a nemzetiségek alarmírozása.” Álnéven írt műve, A közművelődési egyletek és a nemzetiségi kérdés egyik legélesebb bírálója Erődi Dániel nagykikindai gimnáziumi tanár és lapszerkesztő volt, aki terjedelmes röpiratban támadta Mocsáry nézeteit. Az írói hiúság számlájára írta a munka megjelentetését, hiszen a politikus nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos álláspontját egyhangúlag, „pártkülönbség nélkül” utasítja el a magyar sajtó, amely a „közvélemény helyes kifejezője”. Erődi a bevezetőben a „magyar nemzet elleni merényletnek” titulálta Mocsáry esszéjét. Vádja, hogy Mocsáry államot csinálna az államban a nemzetiségekből, azokat „ekképpen az állami egység rovására a centrifugalis tendentiák tényezőivé emeli”. Erődi meglátása szerint egyébként is csak egy pártelnöki ambíciókat dédelgető politikus szavazatszerző akciójáról van szó: „Ti nemzetiségek! akarjátok-e az önálló független Magyarországot? ...ha a válasz igen: tudjátok meg, hogy más politikai pártban nincs helyetek, csak a függetlenségi pártban, az én pártomban: Azért jertek, boruljatok ide keblemre!” Erődi szerint a közművelődési egyesületek hiánypótló feladatot látnak el, és nem a nemzetiségeknek, hanem a tudatlanságnak üzentek hadat. Működésüket éppen a jogegyenlőség igénye követeli meg, éppen ezért érthetetlen, hogy Mocsáry „szánalmas vagdalkozást visz véghez” ellenük, s „a magyar nyelv elleni szerencsétlen küzdelmében” még azt az „ultra nemzetiségi” állítást is elfogadja, hogy a magyar nyelv terjesztése akadályozza művelődésüket. A régi magyar nemes című röpirat Grünwald Béla magyarosító és központosító nézeteivel szállt vitába. Grünwald meggyőződése volt, hogy az erős és egységes nemzetállam létrejöttét hátráltatja a megyék önkormányzata, a köznemesség szűk látóköre. Mocsáry maga is ostorozta utóbbit a nemzetiségi kérdés iránt tanúsított érzéketlensége miatt, becsületességét, jólelkűségét, hazafiságát azonban megkérdőjelezhetetlennek tartotta. ### „Andornaki remetesége” évtizedei Az 1890-es években fokozatosan hanyatlott egészségi állapota, egyre kiábrándultabbá vált a magyar politikai életből. A sajtóban megjelent alaptalan híresztelések tovább rontották kedélyállapotát. 1892 nyarán a Pesti Naplótól volt kénytelen helyreigazítást kérni a román memorandummal kapcsolatos kijelentései elferdítése miatt. 1894 tavaszán ugyanez a lap torzította el a református konventen mondott beszédét. Ilyen körülmények között vállalta a miskolci képviselőjelöltséget Herman Ottó oldalán 1896-ban. Noha Irányi Dániel 1892-es halála óta kapcsolata a Negyvennyolcas Függetlenségi Párttal javult, a párt hivatalos jelöltjei között nem szerepelhetett. Ellenfele Miskolc északi kerületében a kormánypárti Lánczy Leó, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke volt, akit jól szervezett propagandaszervezet támogatott. Vele szemben Mocsárynak sem a sajtóban, sem a politikai életben nem akadt támogatója – veresége elkerülhetetlen volt. Harmadik választási kudarca jelentette közéleti pályafutása végét. Élete hátralévő húsz évében több röpiratot szánt a Függetlenségi Párt előtt álló feladatok, egyet (1905-ben) a nemzetiségi kérdés tárgyalásának. E korszak legnagyobb lélegzetű műve A közösügyi rendszer zárszámadása, amely 1902 tavaszán látott napvilágot. Ebben Mocsáry a dualizmus rendszerének átfogó bírálatát nyújtotta. Véleménye szerint „az 1867-i kiegyezés nem volt egyéb sikerületlen kísérletnél, annak a problémának megoldására, hogy miként élhetnénk együtt Ausztriával.” A Monarchiát feszítő ellentétek a 67-es alap megszűnését és a 48-as alap helyreállását eredményezhetik, ami még mindig nagy engedmény lenne a magyar nemzet részéről, mivel „a perszonálunió is unió, és nem teljes állami függetlenség”. Ha ez mégsem működne, a nemzet kénytelen lenne a teljes állami függetlenség mellett kiállni. Ez jelentené a kiutat a Függetlenségi Párt számára is, amely akár az obstrukciót is bevethetné céljai elérése érdekében. Mocsáry a gazdasági elmaradottságért is a kiegyezést kárhoztatta: ezen a téren a külön vámterület megvalósításától remélte a megoldást. A nemzetiségi kérdésről szóló fejezet adatait nemzetiségi forrásból vette a szerző. Ismét megállapította, hogy a függetlenségi politika sikeréhez a nemzetiségekre is szükség van, a függetlenségi és a nemzetiségi politikát tehát össze kell hangolni. A soviniszta szemlélet, az idegengyűlölet példájaként a Budapesti Hírlap Svetozar Miletić halála alkalmából megjelent, igen ellenséges hangvételű vezércikkét hozta föl példának. „Annyi bizonyos, hogy az ilyen beszédekkel lehet legjobban becsepegtetni vérig sértett keblekbe kiolthatatlan gyűlöletet, mely adott alkalommal atrocitásokban nyilatkozik” – állapította meg. A Függetlenségi Pártnak tehát döntenie kell: „Választani kell a két politika között. Vagy a magyarosítás, vagy a függetlenség. Mind a kettőt együttesen komolyan folytatni nem lehet.” A magyar sajtóban nem keltett különösebb visszhangot a könyv. Az ellenzéki lapok is csupán ismertetéseket írtak róla, egyedül a nemzetiségi sajtó fogadta lelkesedéssel a művet. Megmaradt nemzetiségi kapcsolatai közül kiemelendő Andrej Kmeťtyel folytatott levelezése. 1895 tavaszán a szlovák tudós és kultúrpolitikus felkérésére – sikerrel – közbenjárt a Szlovák Múzeumegylet alapszabályainak minisztériumi megerősítése érdekében. Ennek a segítségnek különleges jelentőséget adott az a tény, hogy a szlovákságnak a Matica slovenská 1875-ös betiltása óta nem volt önálló tudományos vagy kulturális egylete. Ez a segítség alapozta meg a két kultúrpolitikus barátságát és tíz éven át tartó levelezését, amely – az andornaki kéziratos hagyaték java részének elpusztulása miatt – egyben becses forrásanyag Mocsáry életének utolsó szakaszáról. Levelei képet adnak az ország „gyarmati” helyzetéről, a „soviniszta” cenzorokról alkotott véleményéről éppúgy, mint erdélyi román és szász barátaival folytatott levélváltásairól, kapcsolatáról a Lev Nyikolajevics Tolsztoj és Bjørnstjerne Bjørnson által szerkesztett Le Courrier Européen című párizsi politikai hetilappal. (Ekkoriban néha utóbbi volt egyetlen publikációs fóruma; a szerkesztők a lap magyarországi főmunkatársaként hivatkoztak rá. Azonban a nyugat-európai kapcsolatot is megterhelte az a konfliktus, amely a Mocsáry szerint a lapban túlzott teret kapott nemzetiségi propaganda miatt robbant ki: a magyar nép elleni rágalomhadjárat miatt összekülönbözött Bjørnsonnal.) Kmeť halála egyben nemzetiségi kapcsolatai lezárulását is jelentette. A Szlovák Múzeumegyletnek küldött részvétlevelét a szlovák sajtó vezércikkekben ismertette és méltatta. Az 1906-os választások alkalmából Kossuth Ferenc felajánlotta számára a nagykőrösi kerületben való indulás jogát, de Mocsáry ezt visszautasította. A Függetlenségi Párt koalíciós szereplését árulásnak tartotta. Amikor 1907 őszén egyik függetlenségi a másik után hagyta el a pártot, nyílt levélben kelt védelmükre, bár a Lengyel Zoltán által felkínált vezéri posztot nem fogadta el. Mindent elárultak! című 1907. decemberi cikkében jogfeladással és korrupcióval vádolta meg a koalíciót. Bosznia annexiójával kapcsolatban kijelentette: „Nekünk semmi tekintetben, semmi áron nem kell Bosznia...” Cikkeit jobbára a polgári radikálisok lapjaiban jelentette meg. Egyik utolsó írása már a szocialista, galileista eszmének is helyet adó Szabadgondolat nemzetiségi számában látott napvilágot. A Polányi Károly társszerkesztőhöz címzett levelében így fogalmazott: „Nem keresem a köztük [ti. a sovinizmus ellen küzdő különféle értelmiségi csoportok között] más politikai kérdésekben fennforogható differenciákat, a nemzetiségi kérdésben elvtársak vagyunk.” A közéletből szinte teljesen eltűnt Mocsáryt az 1900-as években egyes vidékeken halottnak hitték. Az Olteanul című fogarasi hetilap például már 1909 nyarán elbúcsúztatta mint „a nemzetiségek legőszintébb magyar barátját”. Ezekben az években állandó testi fájdalmak kínozták; mint írta: „Nem ér semmit sem a lábam, sem a fülem, sem a szemem.” Politikai naplóján dolgozott, és már csak egy-két emberrel tartotta a kapcsolatot. Mezei Ernővel a Függetlenségi Párt újjászervezésének szükségességéről, a koalíciós politizálás veszélyeiről értekezett. (Őt és Kovács Lajost gyakorta vendégül látta Andornakon.) Kapcsolatban állt Herman Ottóval és Eötvös Károllyal. 1912-ben hosszú levélben bírálta Jászi Oszkárnak a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó könyvét. Mocsáry Lajos 1916. január 8-án hunyt el érelmeszesedésben. Családja visszaemlékezései szerint halálos ágyán a régi Függetlenségi Pártot emlegette. ## Utóélete ### Halálhíre a sajtóban A radikális sajtó „hatalmas mozgató eszmék látnoki megérzőjeként” emlékezett meg Mocsáryról, akinek azért kellett eltűnnie a közéletből, mert az idő nem érett meg „igaz liberalizmusára”. A szabadelvű Az Ujság egyebek mellett szellemi és szónoki képességeit méltatta, s hangsúlyozta, Kossuth Lajos is őt értékelte a legtöbbre a függetlenségi politikusok közül. A Pesti Hírlapban Mezei Ernő búcsúztatta. A szlovák Národnie noviny nekrológja részletesen ismertette Mocsáry pályafutását, megemlékezett fontosabb röpiratairól és a kulturális egység programját elutasító álláspontjáról. A Gazeta Transilvaniei szerint Mocsáry elhunyta a románság számára nem csupán személyes veszteség, hanem a „modern és megértő politikai magatartás végét jelenti”. A Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt című erdélyi szász lap a magyar függetlenségi gondolat Kossuthnál is következetesebb képviselőjeként emlékezett meg róla, akit azonban idealizmusa és „hajlíthatatlan következetessége” megakadályozott abban, hogy hatásos politikát folytasson. ### A két világháború között A két világháború között megjelent magyar történeti összegzések egyáltalán nem vagy alig beszéltek róla. Szekfű Gyula először 1920-ban napvilágot látott Három nemzedéke háromszor hivatkozik a Keménynél és Eötvösnél „egyszerűbb egyéniségű” Mocsáry műveire. Leghosszabban, mintegy fél oldalon a Nemzetiséget citálja, amelyet „lehetetlen meghatottság nélkül olvasni”, hiszen a történelmi tények „vádlólag nem ellenünk, hanem a nem-magyar nemzetiségek ellen szólnak, kik elvakultságukat osztrák-orosznak eladva, a haladás és humanizmus ügye ellen harcoltak.” Mocsáry nyilatkozatai fölött „filozófia és lángész magasságában trónol Eötvös Józsefnek rendszere nemzetiség és állam összeegyeztetéséről.” Szekfű néhány éve előkerült és publikált Rövid magyar története még ennyi teret sem szán Mocsárynak: a nemzetiségi kérdést taglaló fejezetben egyszer sem bukkan fel a neve. A hangsúly itt is a nemzetiségek „szervezkedéseire” esik, s a szlovák gimnáziumok megszüntetéséről és a Matica slovenská betiltásáról is csak ez áll a szövegben: „Ez azonban jóformán az egyetlen aktív lépés volt a nemzetiségek ellenében a kormány részéről.” A bezárások oka ráadásul az volt, hogy „mindezekben a tagok, tanárok és diákok a magyar állam ellen irányuló politikai propagandát folytattak, s cseh és horvát pánszláv körökkel érintkezésben állottak.” Asztalos Miklós és Pethő Sándor egykötetes magyar történetének Szekfű által írt előszava a korábbiaknál „mélyebb, őszintébb, magyarabb történetet” ígér. A megfelelő fejezet a szlovák gimnáziumok bezárása kapcsán beszél Mocsáryról, aki „éppen a függetlenségi politika érdekében” ellenezte Tisza Kálmán kormányának nemzetiségpolitikáját, miközben „az ellenzék is tapsolt Tisza erélyének.” Az Amerikába emigrált Jászi Oszkár A Habsburg-monarchia felbomlásáról írt 1929-es monográfiája Mocsáryról mint „a magyar függetlenségi mozgalom ragyogó vezéralakjáról”, „Kossuth hagyományainak utolsó őrzőjéről” beszél, akinek „politikai visszavonulása után akadálytalanul bontakozott ki a magyar nacionalizmus.” A szerző főként A közösügyi rendszer zárszámadása megállapításait hasznosította művében. A Mocsáry-irodalom érdekesebb darabjai ebből az időszakból Szepessy Orbán Emlékbeszéd Mocsáry Lajos centenáriuma alkalmából, Gogolák Lajos Mocsáry Lajos és a nemzetiségi kérdés című munkái, valamint a Szatmári Mór-féle Húsz esztendő parlamenti viharai vonatkozó fejezete. ### A második világháború és a rendszerváltás között A második világháború után – elsősorban a politikai viszonyok megváltozása miatt, illetve Kemény G. Gábor és Tóth Ede munkásságának köszönhetően – a korábbinál sokkal nagyobb figyelem övezte Mocsáry Lajos tevékenységét. 1945\. szeptember 21-én tartotta alakuló közgyűlését a Magyar–Román Társaság, amely egy évvel később, október 25-én emlékünnepséget rendezett Mocsáry tiszteletére. Az eseményen Kodály Zoltán elnöki megnyitója után Kosáry Domokos értékelte az ünnepelt tevékenységét. 1947. április 29-e és május 7-e között tartották a társaság szervezésében a román kultúra hetét, amelyen Petru Groza román miniszterelnök és nyolcvanfős kísérete is részt vett. Ebből az alkalomból május 3-án felavatták a Mocsáry Lajos Kollégiumot, ahol a fordulat évéig speciális szemináriumokon tanulmányozták a hallgatók a közép-európai történelmet, a nemzetiségi kérdést, a román nyelvet és a névadó életútját és munkásságát. Az andornaki kúriában tervezték létrehozni a Duna-völgyben élő művészek és tudósok szabadegyetemét. Végül sem ez, sem a Mocsáry-szobor felállítása nem valósult meg: az épület államosítása után szociális intézményt nyitottak benne. 1976-ban, Mocsáry születésének százötvenedik évfordulója alkalmából három tudományos emlékülést rendeztek: október 26-án a Magyar Tudományos Akadémián, november 2-án – a Hazafias Népfront és a Heves Megyei Tanács szervezésében – Egerben, végül november 24-én az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. A napilapok saját megemlékezéseiken kívül az emlékülésekről is tájékoztattak. Ezek anyagát, az évforduló kapcsán született cikkeket és tanulmányokat, Mocsáry három röpiratának szövegét és Samuel Štefanovičcsal való, addig kiadatlan levélváltását, valamint Kemény G. Gábor minden addiginál teljesebb bibliográfiáját tartalmazza a Tóth Ede által összeállított, 1979-ben napvilágot látott Mocsáry Lajos emlékkönyv. Mocsáry röpirataiból, beszédeiből, cikkeiből, leveleiből és feljegyzéseiből, valamint a működését kommentáló egykorú írásokból Kemény G. Gábor tett közzé bő válogatást 1958-ban. A kötet bevezető tanulmánya szolgált későbbi (1960-as, 1972-es és 1977-es) életrajzi feldolgozásai alapjául. „Egész életművéből az egymás mellett élő népek közötti együttműködés egyetemes vágya csendül ki a barátságtalan kor hangzavarából...” – írta Kemény 1958-ban. Tóth Ede 1967-ben jelentette meg monográfiáját Mocsáry politikai pályafutásának első, a Függetlenségi Párt megalapításáig tartó szakaszáról. Értékelése szerint „nézeteit csak a szocialista nemzetköziség elvi magaslatáról lehet a magyar haladó gondolkodás történetébe megfelelően beilleszteni.” Mocsáryt a nemzeti kérdés demokratikus szemléletének kialakítójaként, kiművelőjeként jellemzi. Ugyancsak Tóth Ede publikálta a hajdan elkobzott és sokáig elveszettnek hitt A kiegyenlítés című röpirat néhány részletét. A Kádár-korszakban készült terjedelmesebb összegzések közül a Molnár Erik-féle Magyarország-történet második kötete néhány sorban vázolja fel Mocsáry útját az elszigetelődésig, a mélyebb elemzéstől tartózkodik. A Hanák Péter által szerkesztett 1975-ös egyetemi tankönyv behatóan foglalkozik nemzetiségpolitikai elgondolásaival és a Függetlenségi Pártban betöltött szerepével. A tízrészes Magyarország-történet hatodik kötete részletesen ismerteti pályafutását, a Függetlenségi Pártban betöltött szerepét, nézeteit a köznemességről, a közigazgatásról és a nemzetiségekről. ### A rendszerváltás után A rendszerváltás után megjelent összefoglaló jellegű művek közül Gyurgyák János 2007-es eszmetörténeti monográfiája foglalkozott a legkimerítőbben a Mocsáry-életművel. Gyurgyák a dualizmus korának „egyik legizgalmasabb, s minden bizonnyal legbátrabb”, „többször hazaárulónak kikiáltott, majd végképp elfelejtett” politikusaként jellemezte Mocsáryt. A nemzetiségi kérdésről szóló művek ismertetése mellett főként a Grünwald-vitának szentelt nagy teret. Bertényi Iván és Gyapay Gábor népszerű egykötetes magyar történeti összefoglalója „a Függetlenségi és 48-as Párt kiemelkedő tagja”-ként említi, s egy, az erőszakos magyarosítás veszélyeiről tett kijelentését idézi. A Pannonica Kiadó rangos szerzők által jegyzett kiadványa „a nemzetiségi kérdés iránt kellő megértést mutató” politikusként jellemzi Mocsáryt, és idézi véleményét a magyar nemzeti függetlenség és a nemzetiségi politika összefüggéséről. A Romsics Ignác főszerkesztésében megjelent 2007-es Akadémiai-kiadványban egyetlen szó sem esik Mocsáry nemzetiségpolitikai szerepéről, csupán pártelnöki posztjára találunk utalást. A kortörténeti összefoglalók közül Diószegi István kismonográfiája szintén csak pártelnökként említi Mocsáryt, ahogy a Nemzeti Tankönyvkiadó 1999-es felsőoktatási tankönyve is. A Pannonica Magyar Századok című sorozatának egy évvel később megjelent vonatkozó kötete és az Osiris Kiadó egyetemi tankönyve egyetlen idézet erejéig szerepeltetik Mocsáryt. A Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó 2014-es A közigazgatás-tudományi nézetek fejlődése című átfogó műben Koi Gyula Mocsáryt is számon tartja a közigazgatástan korai művelői között. ## Emlékezete A Népjóléti Minisztérium 1992-ben létrehozott Mocsáry Lajos Alapítványa 2004-ig segítette a határon túli magyarságot. A szervezet által 1996-ban alapított Mocsáry Lajos-díjjal évente három-négy személyt jutalmaztak meg. 2002 óta Mocsáry nevét viseli egy füleki magyar tannyelvű iskola. 1976 óta márványtábla őrzi emlékét Andornaktályán. Az első Mocsáry-térplasztikát, egy feliratos andezittömböt 1986. október 25-én állították fel a kurtányi udvarház mellett. A család 1767-től használt, a 20. század folyamán erőteljes pusztulásnak indult sírhelyén 1996. október 23-án avattak emlékművet. Andornaktályán, Eger Csákó nevű városrészében, Losoncon és Füleken utcát neveztek el róla. ## Galéria ## Főbb művei - A magyar társasélet (Pest, 1855, 1856) - Nemzetiség (Pest, 1858) - Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában (Pest, 1860) - A kérdések kérdése (Pest, 1866) - A sárospataki tanuló ifjúsághoz (Sárospatak, 1867) - Egy baloldali programm. Mocsáry Lajos második beszéde a miskolci választókhoz (Pest–Eger, 1869) - A közjogi vita (Pest, 1872) - A reformpárt I. (Pest, 1872–1873) - A közművelődési egyletek és a nemzetiségi kérdés (X. Y. álnéven; Pest, 1886) - Néhány szó a nemzetiségi kérdésről (Pest, 1886) - A régi magyar nemes. Észrevételek Grünwald Béla „A régi Magyarország” című munkájára (Budapest, 1889) - A Függetlenségi Párt (Budapest, 1890) Online - Az állami közigazgatás (Budapest, 1890) - Miként foglaljon állást a függetlenségi és 48-as párt a köztünk és Ausztria közt fennforgó kérdések újabb tárgyalása alkalmával (Eger, 1898) - A közösügyi rendszer zárszámadása (Budapest, 1902) - A válság. Vezényszópolitika. Nemzetiségi kérdés (Budapest, 1905) - A Függetlenségi Párt (Budapest, 1906) - Mocsáry Lajos válogatott írásai (Vál.: Kemény G. Gábor; Budapest, 1958)

Naprendszer

A Naprendszer a Nap gravitációja által egyben tartott bolygórendszer, része a Tejútrendszer milliárd csillagrendszerének, amely galaxisunk Orion spirálkarjának nagyjából a felénél, a galaxis közepe és pereme között is hozzávetőleg félúton helyezkedik el. A Naprendszer határa a Naptól számított 8-10 billió km (kb. 1 fényév). A tudósok csak a 20. században jöttek rá, hogy a Naprendszernek nem a Kuiper-övnél van vége, hanem az Oort-felhőnél. A csillagászatban csillagrendszer alatt olyan rendszert értünk, amelyben sok csillag található, amik egymással gravitációs kölcsönhatásban vannak. Bolygónknak, a Földnek otthont adó Naprendszerünk középpontjában a Nap található. Csillagunk gravitációs térrészén belüli objektumok és kölcsönhatások összessége jelenti a Naprendszert. Központi csillagunk hozzávetőleg 4,6 milliárd évvel ezelőtt alakult ki egy hatalmas gázfelhő gravitációs összehúzódása nyomán. Nem sokkal később, már 4,567 milliárd évvel ezelőtt a csillagkeletkezésnél visszamaradt, a Nap egyenlítői síkjában lapos korongba rendeződött anyagból, a protoplanetáris korongból kialakultak az első kisbolygók, majd bolygók. A belső Naprendszerben négy kőzetbolygó (a Merkúr, a Vénusz, a Föld és a Mars), a külső Naprendszerben négy óriásbolygó (a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz) és az öt törpebolygó (Ceres, Pluto, Haumea, Makemake, Eris) alakult ki. A kőzetbolygók kérge szilikátos, a gázbolygók viszonylag kis szilárd magját hatalmas hidrogén–hélium légkör veszi körül, a törpebolygók összetétele jeges kőzet. A Naprendszerben a bolygókon kívül számos kisebb égitest is található. A legnagyobb számú égitest-populáció a két különálló övezetbe rendeződött aszteroidák családja. A belső aszteroidaöv a Mars és a Jupiter között, a külső, ún. Kuiper-öv pedig a Neptunusz pályáján túl helyezkedik el ellipszis alakban keringve a Nap mint gyújtópont körül. Ezekben az övekben található öt olyan objektum, amelyek egy 2006-ban bevezetett égitesttípus ma ismert első tagjai, a törpebolygók. Hat bolygónak és három törpebolygónak természetes kísérői is vannak, ezeket holdaknak nevezzük. A holdakon kívül az óriásbolygók körül gyűrűk, gyűrűrendszerek keringenek. A rendszerben vannak szabadon keringő testek is, ezek az üstökösök, a kentaurok és a mindenütt jelenlévő bolygóközi por. Ezek zömének keringése merőben eltér a többi testétől: vagy elnyújtott ellipszispályákon, vagy az ekliptikáétól eltérő síkban mozognak. A Naprendszert teljesen betölti a napszél, a csillagunkból kiinduló folyamatos részecskeáramlás, amely kölcsönhatásba lép az égitestekkel, létrehozva az űridőjárást. A napszél egyben ki is jelöli a Naprendszer határait: hatása a heliopauzáig tart, ahol más csillagok szeleinek sugárnyomása kiegyenlíti a napszél sugárnyomását. Ezt a határt tekintjük a Naprendszer határának, bár a rendszer gravitációs határa messzebbre tehető, hisz még a hozzávetőleg egy fényév távolságig terjedő Oort-felhő is ezen a határon belül van. ## A Naprendszer keletkezése és története ### A Nap keletkezése, fejlődése A Nap 4,6 milliárd évvel ezelőtt (az Univerzum ma ismert korának kétharmadánál) született, harmadik generációs csillag. Sajnos megfigyeléseken alapuló, kísérletileg bizonyított keletkezési modellel még nem rendelkezik a csillagászat – bár a Barnard 335 csillag megfigyelésével a bizonyíték megszerzésének küszöbére érkezett–, így csak elméletek állnak rendelkezésre. A ma legelfogadottabbnak tekintett keletkezési modell szerint Napunk születési helye egy molekulafelhő volt, egy gázzal és kozmikus porral teli, instabil térség, amelyben valamilyen okból – a legvalószínűbb forgatókönyv szerint egy közeli szupernóva robbanásának hatására – felborult az egyensúly, és egy Naprendszer méretű anyagcsomó a saját tömegétől összeomlott; az anyag elkezdett összehúzódni egész addig, míg létre nem jött belőle a proto-Nap. A csillagkezdemény anyaga még tovább sűrűsödött, majd néhány millió év alatt beindult a belsejében a magfúzió és megszületett a Nap. A beinduló magfúzió hatására a napszél is elkezdte áramlását és kifújta a maradék gázt a Nap környezetéből. Kezdetben csillagunk gyorsan forgott a saját tengelye körül, mivel a molekulafelhő teljes perdülete benne maradt fenn, később azonban lassult a forgás, nagyobbrészt a kialakuló bolygórendszernek átadott impulzusmomentum, kisebb részt a napszél folyamatos, szintén „impulzusmomentum-elszívó” hatása miatt. A Nap sugárzása is fejlődést mutat, születésekor a mainak mintegy 70%-a volt a kibocsátott sugárzás mértéke, amely milliárd éves időskálán folyamatosan növekszik, amíg csillagunk ún. fősorozati csillag marad. A Nap az életpályája során a legtöbb időt a fősorozatban tölti el, ez csillagunk életpályájának aktív részét jelenti, amíg a hidrogénkészletét a magfúziós folyamatok héliummá alakítják, modellszámítások szerint ennek a szakasznak a felénél tartunk napjainkban. Az elkövetkező 1 milliárd évben a Nap fényessége és külső hőmérséklete tovább növekszik. A Nap nagyjából 10 milliárd éves koráig marad a fősorozatban, ekkor kifogy a hidrogénkészlete és átmegy a vörös óriás fázisba. Ebben a fázisban beindul a héliumfúzió – a hélium szénné alakulása –, ami megtízszerezi a mag hőmérsékletét, ezzel a sugárnyomást is, így a gravitáció és a belső nyomás egyensúlya felborul az utóbbi javára, ez felfújja a csillagot (modellszámítások szerint a Föld mai pályáján, 1 csillagászati egységen túlra), miközben a felszíni hőmérséklete lecsökken. A felfúvódás során tömegének egy jelentős részét – számítások szerint 30%-át – is elveszti. A héliumégető fázis az egész élettartam ezredrészét teheti ki, néhány tízmillió évig tart. Mikor a héliumkészlet szénné (és oxigénné) alakul, a Nap ledobja külső héját, amely egy tág burkot alkot majd a megmaradt mag körül – egy távoli megfigyelő számára planetáris ködöt alkotva. A visszamaradt mag fehér törpeként él tovább. Fehér törpe állapotban a Nap rendkívül kicsivé fog összehúzódni (nagyjából Föld méretűvé) és fényessé válik, belső energiatermelő folyamat azonban nem zajlik benne majd tovább. Csillagunk a benne akkumulálódott hőt fogja kisugározni és nagyon lassan kihűl. A Nap életpályájának a fősorozatban töltött idejéhez mérhetően hosszú, de jelenlegi ismereteink szerint még nehezen meghatározható fázisába lép ekkor, a csillag lehűlése egészen a fekete törpe állapotig tart majd. Ez a folyamat hosszabb lehet a világegyetem eddig eltelt életkoránál (a legidősebb fehér törpék még mindig a hűlési fázisnál tartanak, a fekete törpe állapot ma még csak elméleti modellekben létezik, megfigyelni még nem sikerült, így összességében a Nap életpályája a fekete törpévé válásig, csillagunk „haláláig” elérheti a 25–30 milliárd évet. ### A bolygók, kisbolygók keletkezése, fejlődése A bolygókeletkezés folyamata ma még nem teljesen tisztázott, csak modellszámítások léteznek rá. Tudományos igényű (nem az isteni teremtést alapul vevő) keletkezési elméletek a XVII-XVIII. században kezdtek megjelenni. Elsőként Descartes dolgozott ki keletkezésmodellt, az első széles körben elfogadott elmélet pedig Kant és Laplace egymástól függetlenül kidolgozott elmélete volt, amely szerint az alaktalan ősköd sűrűsödéséből született Nap egyenlítői síkjában a csillag keletkezésekor leváló (a Szaturnusz mai gyűrűihez hasonló) gyűrűkből alakultak ki a bolygók. (Az elmélet azonban nem tette volna lehetővé óriásbolygók születését, ahogy kisebb planetezimálokét sem, és nem adott magyarázatot az impulzusmomentum egyenetlen eloszlására sem). Egy másik, Thomas Chrowder Chamberlin által kidolgozott elmélet szerint egy Nap mellett elhaladó másik csillag gravitációs hatása szakított le a Napról anyagot, amelyből a bolygórendszer kialakulhatott. (Ennek az elméletnek is számos hibája volt, mint például az, hogy a leszakadt anyag inkább szétszóródott volna, mintsem objektumokká állt volna össze.) A Smidt-elmélet szerint a Nap egy csillagközi anyagfelhőn áthaladva rántott magával anyagot, amelyből a bolygók összeállhattak (igaz ennek a forgatókönyvnek gyakorlatilag nulla az esélye). A legvalószínűbb – a tudományos közösség által napjainkban leginkább elfogadott, ám kísérletileg a Nap keletkezésmodelljéhez hasonlóan szintén nem bizonyított – keletkezéstörténeti forgatókönyv szerint a bolygók kialakulása közvetlenül a Nap születése után, a csillag körül kialakult protoplanetáris korongból indult el. A keringő anyag belső súrlódása miatt már a protocsillag állapot végén megkezdődött egy akkréciós korong kialakulása a gyorsan forgó csillag egyenlítői síkjában, a csillagkeletkezés során visszamaradt gáz- és poranyagból. Először a gázbolygók alakultak ki a Nap sugárzása által a rendszer külső részébe fújt gázból, nagyjából 2–3 millió év alatt. A Naprendszer belső vidékein a gáz kifelé távozása miatt csak por maradt. A füstszemcsékhez hasonló méretű porszemcsék összetapadásával csomósodások jöttek létre az akkréciós korongban, a csomók hógolyó-effektusszerűen növekedtek és bolygócsírákká alakultak. A bolygócsírák folyamatos ütközések részesei voltak, amelyekben egymáshoz tapadtak, és egyesek egyre nagyobbá nőttek a kisebb sebességű ütközések során. A kezdeti időkben több száz 100–1000 kilométeres planetezimál jött létre, amelyek folyamatos ütközései alakították ki a ma ismert bolygókat, a bolygók tisztára söpörték a pályájuk mentén az űrt. Az ütközések energiája megolvasztotta a kialakuló bolygókat, amelyeken belül megindult a radioaktív fűtés is, ezzel még tovább emelve a testek hőmérsékletét, az így teljesen olvadt anyag gömb alakba rendeződhetett a gravitáció által. A kőzetbolygók keletkezése egy nagyságrenddel több idő alatt ment végbe, mint a gázbolygóké, néhány tízmillió évet véve igénybe. A folyamat végén a magmaóceán teteje (a bolygók kérge) lehűlt, majd megszilárdult. Ezt követően már csak a nagyobb becsapódások okozta kataklizmák és a kisebbek miatti erózió zajlott. Az egymással keringési rezonanciában levő bolygók túlélték az ütközéseket, mások előbb-utóbb megsemmisültek, beolvadtak valamelyik másik égitestbe. A belső Naprendszerben két hullámban söpört végig az ütközések sorozata: a korai intenzív bombázás és a késői nagy bombázás során. A korai bombázás 3,95 milliárd évvel ezelőttig tartó folyamat volt, gyakorlatilag az ismert bolygók pályájának tisztára söprési folyamata lehetett, amely egyre csökkenő sűrűségű becsapódásban nyilvánult meg. A késői bombázás pedig a 3,95–3,85 milliárd év közötti időszakban újra felerősödött – vélhetően a külső gázbolygók perturbációs hatásai miatt a rendszer belseje felé küldött aszteroidák okozta – becsapódási hullám volt, ami egyben le is zárta a bolygókeletkezés folyamatát, ettől kezdve nagymértékben csökkentek a nagy kozmikus karambolok a belső Naprendszerben. A gázbolygók között nem ismert ilyen bombázási hullám, ám a rengeteg befogott holdjuk – mind megannyi aszteroida – arra utal, hogy ebben a térségben is számos ütközés történhetett. A bolygók fejlődése ezután különböző utakon haladt tovább. A legbelső bolygót például felperzselte a Nap, a napszél erodálta a felszínét és ha volt egyáltalán, akkor elragadta a légkörét. Egyes feltételezések szerint a felszín nagy részét magával ragadta egy planetezimállal történt ütközés, ennek bizonyítéka a többi bolygóhoz aránytalanul nagy vasmag, amelyhez korábban vélhetően nagyobb térfogatú bolygótest tartozott. A második bolygón a nagy vulkáni aktivitás miatt a légkörbe került gázok fékezhetetlen üvegházhatást indítottak be és ma rendkívül magas nyomás és hőmérséklet jellemzi a vulkánosság szempontjából inaktív bolygót. A harmadik bolygón hatalmas kiterjedésű vízóceánok alakultak ki és egy óriási becsapódás nyomán a testéből kiszakadt és önálló égitestté állt össze egy óriási hold. Emellett kialakult rajta az élet, egyedüliként a Naprendszerben. A negyedik bolygó elvesztette légkörét és vízkészletének jelentős részét. Az ötödik bolygó össze sem állt bolygóvá, mivel a hozzá legközelebb eső óriásbolygó gravitációs zavaró hatása nem engedte a planetezimálok bolygóvá összeállását, így egy kisebb-nagyobb testekből álló, több ezer tagot számláló övezet maradt a helyén. Az "igazi" ötödik bolygó a Naprendszer legnagyobb tagjává vált, hatalmas hidrogén- és héliumlégkört gyűjtött magába és gravitációs hatásával mintegy pajzsot von a rendszer belső részei elé, eltérítve, vagy befogva a befelé tartó üstökösmagokat, aszteroidákat. Gravitációja a legnagyobb számú holdat keringeti, köztük a Naprendszer legnagyobb holdjaival. A hatodik bolygó ugyancsak gázokból hatalmasra hízott óriás, amely egy holdját az árapály erőkkel darabokra tördelve látványos gyűrűrendszerrel övezi magát. A hetedik bolygó a hidrogén és hélium mellé metánt is gyűjtött óriási légkörébe, és ennek is gyűrűk keringenek az egyenlítői síkjában, ráadásul egy kozmikus ütközés „az oldalára fordította”. A legkülső gázbolygó szintén metántartalmú légkörében hatalmas szelek fújnak. A bolygókon kívül más égitestek is kialakultak az akkréciós korongból, a kisbolygók. Ezeknek az égitesteknek a fejlődéstörténete kissé eltér a bolygókétól, egész pontosan a fejlődésük leállt egy bizonyos ponton. A Naprendszerben két különböző aszteroidamező kering, az egyik a Mars és a Jupiter között, a másik a Neptunuszon túl, a Kuiper-övben. Korábban azt feltételezték, hogy a Mars és a Jupiter közötti fő aszteroida-övben keringő kozmikus törmelék egy korábbi bolygó felrobbanásából származik, azonban a modern számítások szerint ehhez kevés az ott található anyag tömege (Holdunk tömegének 4%-a, vagy más összehasonlításban Földünk tömegének alig fél ezreléke). A legújabb kutatások inkább azt állapították meg, hogy a Jupiter perturbációs hatása nem hagyta a bolygócsírák összeállását bolygótestté. Valószínűleg ugyanez játszódott le a Kuiper-öv aszteroidái esetében, csak ott a Neptunusz okozhatta az összeállást gátló gravitációs zavarást. A bolygók és kisbolygók jövője nagyban függ a Nap működésének változásaitól. A legáltalánosabb nézet szerint csillagunk fősorozati léte végén akkorára fújódik, hogy a Földet is bekebelezi. Egyes modellszámítások szerint a Föld pályája addigra kijjebb kerül, ám a jelenlegi körülmények mindenképpen gyökeresen megváltoznak a felszínén. A Merkúr és a Vénusz mindenképpen megsemmisül. A külső bolygók elvileg kívül maradnak a Nap felfúvódásának határán, ám a vörös óriás fázis végén, amikor a Nap ledobja külső gázburkát, a leszakadó gázburok tágulása magával sodorhatja a tömegük legnagyobb részét kitevő légkörüket. A kisbolygók pályája is megváltozik csillagunk tömegvesztése miatt, és vélhetően valamelyik bolygóval vagy a Nappal ütköznek. Végül, amikor a Nap fehér törpeként létezik tovább az univerzumban, a megmaradt bolygóroncsok tovább keringenek a csillagtetem körül. ## A Naprendszer megismerésének története A Naprendszer megismerésének története nagyjából három fő korszakra osztható fel, amelyeket két technikai vívmány választ el egymástól: a távcső feltalálása és az űrrepülések kezdete. ### A távcső előtti idők A csillagászati megfigyeléseknek időben nincs kezdőpontjuk, már az őskor sámánjai is megfigyelték az eget. Ezek a megfigyelések azonban kizárólag szabad szemes megfigyelések voltak. A csillagászat forradalma az ókori kultúrák idejére esik – bár ez nyilvánvalóan csak sok évezredes tapasztalat egyszerre történő megjelenése az írásos rögzítés jóvoltából –, már ekkor tudták, hogy bizonyos égitestek elmozdulnak a csillagokhoz képest. Ezeket az objektumokat bolygóknak nevezték el, amelyek az európai kultúrkörben római istenségek után kaptak nevet: a Jupiter az istenek királyáról, a Mars a hadistenről, a Merkúr az istenek hírvivőjéről, a Vénusz a szépség és szerelem istennőjéről, a Szaturnusz az idő istenéről. A korai megfigyelők ismerték a hosszú csóvát húzó üstökösöket és a hullócsillagnak nevezett meteorokat is. A csillagászati megfigyelések fő mozgatórugója a gazdaság volt. A mezőgazdaság részéről pontos csillagászati időjelzésre (az évszakok beköszöntésének, áradások eljöttének ismeretére), a kereskedő hajósok részéről pedig pontos csillagászati helymeghatározásra teremtődött meg az igény, ezért szisztematikussá vált az égbolt megfigyelése. Ezen megfigyelések alapján rajzolódott ki a Naprendszer kezdeti képe is, amelyben azonban az észlelési tapasztalatok alapján a geocentrikus világkép uralkodott. Egyiptomi csillagászok mérték ki először pontosan az év hosszát, azt az időt, amely alatt az égbolt egy teljes fordulatot tesz meg a Földhöz képest. A Naprendszerre vonatkozó konkrét felfedezésekben az ókori görögök jeleskedtek. Thalész nyitotta meg a nagy csillagászati felfedezések sorát, amikor megállapította, hogy a Holdat a Nap világítja meg. Ezzel kétféle égitesttípusra osztályozta az általuk megfigyelhető objektumokat: saját fénnyel rendelkező és nem rendelkező égitestekre. Mindössze egy emberöltővel később Püthagorasz sejtette meg – igaz inkább hibás spekuláció alapján, mintsem tudományos igénnyel –, hogy a Föld, a Nap és a Hold gömbölyű. Arisztotelész a kortársai által zavaros fejűnek tartott Püthagorasz után 150 évvel ismét felvetette, hogy a három fő égitest gömbölyű, és megtoldotta azzal, hogy az őket elválasztó távolságok különbözőek. A három görög gondolkodó tehát a térbe helyezte a Naprendszert. A következő csillagászati eredmény a Föld, mint bolygó méretének megmérése volt. Eratosztenész egyiptomi utazásai során a kutak mélyére délben lesütő Nap és egy bot árnyékának összefüggéséből sikeresen számította ki a Föld kerületét. A szamoszi Arisztarkhosz a Nap távolságának mérésével kísérletezett, és azt kapta, hogy a Nap legalább 19-szer nagyobb a Földnél, ezért valószínűleg nem a Nap kering a Föld körül, hanem fordítva. Ez volt a heliocentrikus világkép első megsejtése, ám a római térhódítás miatt a görög tudományok fejlődése megállt, nézeteik elterjedése megakadt. A Naprendszer megismerésének második nagy hulláma már a középkorra tehető, amikor a 15–16. századi nagy földrajzi felfedezések korában Európában is újra virágzásnak indult a tudomány, azon belül a csillagászat. Kopernikusz lengyel polihisztor az öt ismert bolygó mozgását tanulmányozta – amelyek Föld körüli keringését sosem sikerült pontos elméleti modellekkel alátámasztani –, és húsz évnyi megfigyeléssel, méréssel és töprengéssel rájött, hogy a bolygók keringésének központja nem a Föld, hanem a Nap. Nézeteit a De Revolutionibus Orbium Coelestium című művében tette közzé, amelyet ma a heliocentrikus világképet leíró alapműnek tekintünk. Kopernikuszt egy dán csillagász, Tycho Brahe követte, aki harmincéves szisztematikus megfigyeléssel a bolygók mozgásának legpontosabb adattárát állította össze. Brahe adatait felhasználva aztán Johannes Kepler számította ki a bolygók pályáit – közben megállapítva, hogy azok nem kör, hanem ellipszis pályán mozognak –, így hármuk munkája révén teljesült ki a Naprendszer ma ismert képe, amelyben a Nap a központi égitest és a bolygók ellipszispályán keringenek körülötte. ### A távcső korszaka A csillagászat tudományának, a Naprendszer és a világegyetem megismerésének a legnagyobb lökést egy holland találmány, a távcső égbolt felé fordítása adta. Alig egy évvel a találmány bemutatása után, 1609-ben Galileo Galilei, itáliai tudós az éjszakai égbolt szisztematikus megfigyelésébe kezdett, és megfigyeléseivel erős közvetett bizonyítékokat szolgáltatott a heliocentrikus világkép mellett, lényegében igazolva annak helyességét. Megfigyelései során felfedezte a Jupiter óriásholdjait. A napokon át tartó megfigyelések során az időről időre eltűnő, majd újra előbukkanó holdakról azt a következtetést vonta le a tudós, hogy azok az anyabolygójuk körül keringenek. Ezzel először szolgáltatott bizonyítékot arra, hogy a Naprendszerben nem minden kering a Föld körül, azaz a geocentrikus világmodell hibás. Később sikerrel figyelte meg a Vénusz bolygó fényfázisait is, amelyek szintén azt bizonyították, hogy a bolygó nem a Föld, hanem az őt megvilágító Nap körül keringenek. A Nap-Föld távolságot elfogadható pontossággal 1672-ben Giovanni Cassini számította ki elsőként. A felfedezés azért volt fontos, mert a tudósok legtöbbje akkoriban abban a hitben élt, hogy a Nap mindössze néhány millió km távolságra lehet a Földtől. Cassini bebizonyította, hogy ez a távolság jóval nagyobb, és az is fontos felismerés volt, hogy a csillagok még ennél is sokkal távolabb vannak. Mivel ismert volt, hogy a Napba nézni megvakulással járhat, ezért Cassini Kepler törvényeire támaszkodva azt a módszert választotta, hogy megméri a Föld és valamely bolygó távolságát, és ebből kiszámítja a Nap-Föld távolságot. A Mars viszonylag közel van a Földhöz, és Cassini jól ismerte a felszínét. Elhatározta, hogy meghatározza a Mars-Föld távolságot. Természetesen távcsővel ezt sem lehet megtenni közvetlenül, azt azonban igen, hogy a Föld két különböző pontjáról egy adott pillanatban megállapítják a Mars előre kiszemelt pontjának látszólagos helyzetét és ezeket összevetve és geometriai tételeket alkalmazva kiszámítható a távolság. A számítás nagyobb pontossága érdekében a Földön lévő két pontnak egymástól a lehetőleg távol, és jól ismertnek kell lennie, ezért Cassini elküldte Jean Richer francia csillagászt Cayenne-be, Francia Guyanába, ő maga pedig Párizsban maradt. 1672 egyik augusztusi éjszakáján, azonos időpontban megmérték a Mars előre kiszemelt (és Richer utazása előtt kettejük között egyeztetett) pontjának égi pozíciószögét az állócsillagokhoz viszonyítva. Amikor Richer visszatért Párizsba az eredményeivel, Cassini ki tudta számítani a Mars távolságát a Földtől. Ezzel az adattal Kepler keringési törvényét alkalmazva kiszámolta a Nap-Föld távolságot, amit 149,6 millió km-ben állapított meg. A modern tudományos mérések szerint ez az érték mindössze 0,7%-kal kisebb a mai méréseknél, ami nagyon jó eredménynek számít. Cassini kiszámította több más bolygó távolságát is, és a Szaturnusz távolságára a Naptól 2,57 milliárd km-es értéket kapott, ami elképzelhetetlenül nagynak számított akkoriban (a ma ismert átlagos érték 1,42 milliárd km). A napközpontú világkép bizonyítása után a távcső a felfedezések legfőbb eszköze lett. A bolygók családja három taggal bővült általa. Az Uránuszt 1781-ben William Herschel találta meg, a Neptunuszt Johann Gottfried Galle pillantotta meg először 1846-ban Urbain Le Verrier számításai alapján, míg a – később a Nemzetközi Csillagászati Unió döntése alapján bolygóból törpebolygóvá visszaminősített – Plútó felfedezése (1930) Clyde Tombaugh nevéhez fűződik. A kisbolygók, sőt egyáltalán az egész kisbolygóöv is a távcsőnek köszönhetik felfedezésüket, mivel ezek az objektumok méretüknél fogva olyan kevés fényt vernek vissza, hogy messze a szabad szemes észlelhetőség határán kívül esnek, megpillantásuk csak fénygyűjtő eszköz segítségével lehetséges. Giuseppe Piazzi 1801. január 1-jén fedezte fel a Cerest, amelyet akkor kisbolygónak osztályoztak, s amelyet rövid időn belül követett a Pallasz, a Juno és a Vesta felfedezése. A bolygók holdjainak felfedezése is a távcsöves kutatások eredménye. A Mars két holdjának, a Jupiter és a Szaturnusz holdcsaládjainak tucatnyi tagjának megtalálása is a 19–20. század távcsöves kutatásainak eredménye. A távcsövek fejlődésével végül a Naprendszeren belül a finomabb részletek megfigyelése vált kutatási területté (a kisebb objektumok felfedezése mellett, amely végül már az amatőr csillagászok felségterülete lett). Így például a Mars pólussapkájának változásai, a Vénusz felhőzetének mintázatának feltérképezése, a Jupiter sávjainak, viharainak megfigyelése mind a modern távcsöves megfigyelések feladatai voltak. ### Az űrkorszak Az űrkorszak a műholdak, űrszondák korszaka, az a legújabb kori fejlődési lépcsőfok, amelyben az ember képes kutatóeszközöket a világűrbe – gyakorlatilag a Naprendszerbe – juttatni és ezáltal még pontosabb adatokhoz, ismeretekhez jutni a bolygórendszerünkről. Az újdonsült eszközök nem csak távmegfigyeléseket tettek, tesznek lehetővé, hanem helyszíni megfigyeléseket, kutatásokat is, sőt a Hold esetében az ember jelenlétét és közreműködését a kutatásokban. A kutatások ilyen módon már nem kizárólag optikai megfigyelésekben kellett kimerüljenek, hanem széles körű, a fizika több területét érintő mérésekben, megfigyelésekben testesültek meg, úgymint hőmérséklet, nyomás, elektromágneses – a látható fény tartományán kívül az összes spektrumban –, tömegspektrométeres, sőt a leszálló szondák révén anyagvizsgálati mérésekben. A kutatások az első ember alkotta tárgy, a Szputnyik–1 1957. október 4-i felbocsátásával kezdődtek, néhány primitív mérés (hőmérséklet, nyomás és rádiós elektronsűrűség-mérések) formájában. Az ezt követő néhány év az űrbe jutás és az űrbeli navigáció képességének megszerzésével telt el, majd különböző műszerek feljuttatásával egyre részletesebb képet alkottak az űrkutatók a Naprendszerről (néhány csillagászati megfigyelőeszközön kívül – melyek elsősorban a Naprendszeren túli teret vizsgálják – a feljuttatott eszközök szinte kizárólag a bolygóközi teret vizsgálják). A Naprendszer objektumainak megismerése, ezen belül elsősorban a bolygók felderítése először az objektumok mellett elrepülő szondákkal, a rájuk telepített kamerákkal, spektrométerekkel és egyéb műszerekkel történt. A bolygók – és más kulcsfontosságú helyek első – elérése Az elrepülő szondák után hamar igény támadt az egyes égitestek körül pályára álló, majd a felszínre le is szálló kutatószondák iránt. A keringő és a leszállóegységek általában egymást kiegészítő kutatási programokra adtak lehetőséget: a keringő egységek globális adatokat szolgáltattak, míg a leszállóegységek egy kisebb helyszín lokális, de nagyon részletes megismerését tették lehetővé. A szilárd felszínnel rendelkező bolygók közül a Merkúr kivételével mindegyiken szállt már le kutatóegység, a két legnagyobb gázbolygónál pedig keringő egység tett felfedezőutat – tekintve, hogy itt nincs szilárd felszín, ahová le lehetne szállni, így ezekhez nem küldtünk leszállóegységeket –, sőt a Szaturnusz Titán holdjára is szállt már le űrszonda. A Hold esetében még emberekkel végzett leszállásokra is sor került. Ezen eszközök révén a Naprendszerről meglévő tudásunk megtöbbszöröződött, az űrkorszakban szerzett ismeretek nagysága messze felülmúlja az előző több ezer év alatt felgyülemlett tudást. Elsőkénti leszállások más bolygókon, vagy pályára állás körülöttük ## A Naprendszer felépítése ### Égitestek A Naprendszer a Napból és azon kisebb égitestekből áll, melyeket a Nap gravitációs hatása tart a pályájukon. A Nap körül keringő testek nagy része közel egy síkban kering, ezt a síkot az ekliptika síkjának nevezik. Az itt található anyag többsége a nyolc legnagyobb testben, a bolygókban koncentrálódik, bár ez a tömegmennyiség így is nagyon kicsi a Nap tömegéhez képest, mely a Naprendszer össztömegének 99,86%-át adja. A Naphoz legközelebb keringő négy bolygó (a Merkúr, a Vénusz, a Föld és a Mars) alkotja a kőzetbolygók, más néven Föld-típusú bolygók csoportját; ezek javarészt kőzetekből és fémekből épülnek fel, felszínük szilárd. A négy külső bolygó (a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz) gázóriások, melyeknek összetétele jelentősen eltér a kőzetbolygókétól; túlnyomóan gáz halmazállapotú, könnyebb elemek (hidrogén és hélium) alkotják őket. Átlagos sűrűségük kisebb, méretük viszont jóval nagyobb, mint a belső bolygóké. A gázbolygók mindegyike rendelkezik gyűrűrendszerrel, bár messze a legnagyobb és legismertebb a Szaturnuszé. A Naprendszer bolygóinak jelenleg 144 ismert és elnevezett holdja van és további 23 vár megerősítésre. Ezen kis égitestek a bolygók körül keringenek, keletkezésük és összetételük igen eltérő. A holdak többségét űreszközök segítségével fedezték fel. A Nap körül az összes bolygó, és a bolygók körül a legtöbb hold azonos irányban kering, és a forgásirányokra is döntően ez az irány jellemző: ez az ekliptika északi pólusa felől nézve pozitív irány (az óramutató járásával ellentétes). Vannak persze olyanok is, amelyek kivételt képeznek, és ellentétes, ún. retrográd irányban keringenek vagy forognak. Például az Uránusz és a Vénusz tengely körüli forgása, illetve a Neptunusz Triton nevű holdjának keringése retrográd, negatív irányú. A Naprendszerben két olyan övezet található, melyekben a kisebb naprendszerbeli testek koncentrálódása figyelhető meg. Az egyik a Mars és a Jupiter pályája között található kisbolygóöv, melyben feltételezések szerint több millió aszteroida található, melyek mérete a 940 kilométeres Cerestől az 1 kilométernél is kisebb testekig terjed. A másik ilyen övezet a Neptunusz pályáján túl elterülő Kuiper-öv (ejtsd: kiper), mely a Naptól mintegy 30–50 csillagászati egységre (4,5–7,5 milliárd kilométerre) terül el. Ennek a jeges objektumokból álló, korong alakú régiónak a meglétét csak 1992-ben erősítették meg. A Kuiper-övet gyakran a Naprendszer végső határának tekintik. A fenti két övezetben jelenleg öt olyan égitest ismert, melyeknek tömege elég ahhoz, hogy saját gravitációjuk hatására közel gömb alakúak legyenek, így ezek az objektumok alkotják a 2006-ban bevezetett törpebolygók csoportját (a Ceres, a Pluto, az Eris, a Makemake és a Haumea). A bolygóktól abban térnek el, hogy pályájuk térségét nem söprik tisztára. Két évvel a törpebolygók kategóriájának bevezetése után a Nemzetközi Csillagászati Unió definiálta a plutoidák fogalmát; ezek gyakorlatilag a Plutóhoz hasonló törpebolygók, melyek pályájának fél nagytengelye nagyobb, mint a Neptunuszé. Azon apró égitesteket, melyek nem elég nagyok, hogy kisbolygók legyenek, de nagyobbak a bolygóközi pornál, meteoroidoknak nevezzük. A becslések szerint naponta 1000 és közötti mennyiségben érik el a Föld légkörét, a meteornak hívott fénycsóva jelenségét okozva. A meteoroidok feltehetően a Naprendszeren belülről származnak. A Naprendszer különleges égitestjei az üstökösök. Ezek olyan, a Nap körül keringő objektumok, melyeknek a Nap közelébe kerülve láthatóvá válik a kómája és a csóvája – mindkét jelenség legfőbb oka az üstökösmagot érő napsugárzás. Az üstökösök keringési ideje nagyon változatos, néhány évtől akár évmilliókig terjedhet. A 200 évnél rövidebb keringési idejű üstökösöket rövidperiódusú, az annál hosszabbakat hosszúperiódusú üstökösöknek nevezzük. A rövidperiódusú üstökösök többsége feltehetőleg a Kuiper-övből származik, míg a hosszúperiódusúak közül sok a távoli Oort-felhőből érkezhet. ### Távolság szerinti szerkezet A Naprendszert két elég jól elkülönülő részre osztjuk, amely osztályozás a két részben található égitestek fizikai tulajdonságai alapján történik. A belső Naprendszer a kőzetbolygók birodalma, kevés égitesttel, köztük a Földdel, a külső Naprendszer pedig az óriásbolygók, a rengeteg hold hazája, az üstökösök szülőhelye. #### Belső Naprendszer A belső Naprendszer egy viszonylag kis térrész, a Naptól, mint központi égitesttől a fő aszteroidaöv külső széléig terjedő tartomány. Az itt keringő objektumok szilárd kérge megőrizte a Naprendszer történetének kezdeti idejének folyamatait, így tanulmányozásukkal sikerült modellezni a keletkezéstörténet állomásait, a rendszer evolúcióját. A belső Naprendszer meghatározó égitestjei a négy kőzetbolygó és azok három holdja, ezeken kívül csak a változatos pályákon keringő aszteroidák találhatók meg itt. #### Külső Naprendszer A külső Naprendszer a gázbolygók és az üstökösök birodalma. Itt is négy bolygó a meghatározó égitesttípus, amelyek azonban összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint a kőzetbolygók és összehasonlíthatatlanul nagyobb hatással vannak a naprendszerbeli kisebb égitestekre, mint a belső Naprendszer bolygói. A gázóriások körül tucatjával keringenek a holdak – általában befogott aszteroidák – megmutatva, hogy a Naprendszer még kijjebb eső részei felől milyen sok égitest érkezik, illetve hogyan óvják meg a nagybolygók a belső Naprendszert a kozmikus bombázástól. A nagybolygókon kívül már csak a Naprendszer keletkezésekor megmaradt anyag található anyagtól ritkább, vagy sűrűbb övezetekben. A Naprendszer legkülső határát jelentő Oort-felhő létezését elsőként Jan Oort holland csillagász vetette fel 1950-ben. Ez a gömb alakú, üstökösmagok milliárdjait tartalmazó felhő a Naptól – csillagászati egységre található. Itt érnek véget a Nap gravitációs és más fizikai hatásai, így a felhő objektumait könnyen befolyásolhatják más csillagok, illetve magának a Tejútrendszernek a hatásai is. A felhő nem túl sűrű, az üstökösök akár 10 millió km-re is lehetnek egymástól, és a külső zavaró hatások miatt könnyen elindulhatnak a Naprendszer belseje, vagy a külső világűr felé. Az Oort-felhő létezését még nem sikerült közvetlen megfigyeléssel bizonyítani. ## A Naprendszer égitestjei ### A Nap A Nap a Naprendszer központi csillaga, a Földhöz legközelebb eső csillag, körülötte kering a Naprendszer minden objektuma, az egész rendszer meghatározó eleme. Bolygónktól átlagosan kilométer távolságra van (ezt a távolságát nevezik csillagászati egységnek), tömege a Földének -szorosa, ami a Naprendszer teljes tömegének 99,86%-át teszi ki. Anyagának 73,5%-a hidrogén, 24,85%-a hélium, a többi közel 2% anyag pedig más nehezebb anyagból tevődik össze. Csillagunk belsejében magfúzió zajlik, amelyben a hidrogén héliummá alakul, és rengeteg energia szabadul fel. A Nap G2V színképtípusú csillag, amely 10 milliárd évig tartó fősorozatbeli fejlődésének a felénél jár. Életciklusa végéhez közeledve – a hidrogénkészlet teljes felhasználása – előbb vörös óriássá, majd a hélium oxigénné és szénné alakulása után fehér törpévé alakul majd. A Nap hat régióból áll: a magból, a sugárzási zónából, a konvekciós zónából, a fotoszférának nevezett látható felszínből, a kromoszférából és a legkülső rétegből, a koronából. A mag hőmérséklete körülbelül 15 millió fok, ami elegendő a termonukleáris reakció fenntartásához. A Földre érkező hő és fény gyakorlatilag a magban termelődik. A sugárzási zónán át tart, mire az energia a magból a konvekciós zónába jut, ekkorra a hőmérséklete 2 millió fokra csökken. A Nap felszíne nagyjából 5500 fokos. Csillagunk alakja nem gömb, hanem ellipszoid, a saját tengelye körüli forgás miatt az egyenlítői átmérője 10 kilométerrel nagyobb, mint a poláris átmérője. Saját tengelye körüli forgási periódusa 25 nap 9 óra 7 perc 13 másodperc. Központi égitestünket a korai civilizációk istenként tisztelték – Egyiptomban például főistenként – és bár már a görögök idején megszülettek az első természettudományos magyarázatok a mibenlétére és istenség-képe is megváltozott, a legtöbb világmodellben a Nap keringett a Föld körül. Csak később, a középkori Európában bizonyították gondolkodók (elsősorban Kopernikusz), hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem fordítva és az égitest a rendszer középpontja. Az emberiség életére legnagyobb befolyással levő égitest űrszondás megfigyelése talán a legszélesebb körű minden más égitesthez képest. A megfigyelések a NASA Pioneer–5, –6, –7, –8 és –9 szondasorozat napszelet és a Nap mágneses mezejét mérő repüléseivel indult, a Helios szondák napkorona mérésein, a Solar Maximum Mission sugárzásmegfigyelésein, a japán Yohkoh röntgenmérésein át jutott el a legsikeresebb szondákig, a csillagot évekig folyamatosan több hullámhosszon megfigyelő SOHO napobszervatóriumig és a Nap poláris régióit megfigyelő Ulyssesig. A Napot még egy űrhajósokkal végzett program is vizsgálta, a Skylab-programban az űrállomás egyik fő részegysége egy napobszervatórium volt, amellyel számos megfigyelést végzett a program három legénysége 1973–74-ben. ### Bolygók A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) Prágában tartott konferenciáján részt vevő mintegy 2500 küldött 2006. augusztus 24-én, többségi szavazással új bolygódefiníciót fogadott el. Eszerint a bolygó a Nap körül kering, tömege elégséges ahhoz, hogy saját gravitációja közel gömb alakúra formálja a testet, illetve a pályáját tisztára söpörte. A döntés fő oka az volt, hogy a Neptunuszon túl már felfedeztek a Plútónál nagyobb tömegű égitestet, és valószínűleg még számos, fel nem fedezett törpebolygó kering a térségben, melyeket a közeljövőben fedeznek fel, így a Naprendszer bolygóinak száma túl nagy lenne. Így a fenti döntés értelmében már csak nyolc égitestet tekintünk bolygónak. A bolygóknak alsó tömeg- vagy mérethatáruk nincs – ezt azonban fizikailag kijelöli a saját gravitáció által kialakuló gömbforma követelménye –, felső tömeghatáruk viszont van: a 13 Jupiter-tömeg határt átlépő égitestek már elegendő tömegűek a lítium- vagy deutériumfúzió beindulásához, így ezeket már barna törpének osztályozzuk. Ilyen égitest a Naprendszerben nincs. A Naprendszer bolygóinak európai kultúrkörben elterjedt elnevezése az ókori római mitológia alakjai után kapott nevek átvételével történt, amely ma már az IAU működése nyomán világszerte egységes elnevezés-rendszer. Korábban az Európától távol létrejött civilizációkban más és más nevekkel illették ezen égitesteket, bár ezen nevezéktanok többsége mitológiai alapon épült fel és szintén istenek neveit adta a bolygóknak. A bolygóknak két altípusát különböztetjük meg a naprendszerbeli tapasztalataink alapján: kőzetbolygók és gázbolygók. A közelmúltban más csillagok körül is fedeztek fel bolygókat kutatók, ezek az ún. exobolygók, amelyeket szintén erre a két altípusra szokás szétválasztani, hacsak nem sikerül olyat felfedezni, amely egyik típus jellemzőinek sem felel meg. A bolygók néhány adatának összehasonlítása: <table> <thead> <tr class="header"> <th><p> </p></th> <th><p>Merkúr</p></th> <th><p>Vénusz</p></th> <th><p>Föld</p></th> <th><p>Mars</p></th> <th><p>Jupiter</p></th> <th><p>Szaturnusz</p></th> <th><p>Uránusz</p></th> <th><p>Neptunusz</p></th> </tr> </thead> <tbody> <tr class="odd"> <td><p>Tömeg (kg), (Föld = 1)</p></td> <td><p>3,301·10²³ (0,055)</p></td> <td><p>4,867·10²⁴ (0,815)</p></td> <td><p>5,972·10²⁴ (1)</p></td> <td><p>6,417·10²³ (0,107)</p></td> <td><p>1,898·10²⁷ (317,899)</p></td> <td><p>5,683·10²⁶ (95,162)</p></td> <td><p>8,681·10²⁵ (14,532)</p></td> <td><p>1,024·10²⁶ (17,147)</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Egyenlítői sugár (km), (Föld=1)</p></td> <td><p>2440,5<br /> (0,383)</p></td> <td><p>6051,8<br /> (0,949)</p></td> <td><p>6378,137<br /> (1)</p></td> <td><p>3396,2<br /> (0,533)</p></td> <td><p><br /> (11,209)</p></td> <td><p><br /> (9,449)</p></td> <td><p><br /> (4,007)</p></td> <td><p>(3,883)</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Poláris sugár (km), (Föld=1)</p></td> <td><p>2439,7 (0,384)</p></td> <td><p>6051,8 (0,952)</p></td> <td><p>6356,752 (1)</p></td> <td><p>3376,2 (0,531)</p></td> <td><p>66854 (10,517)</p></td> <td><p>54364 (8,552)</p></td> <td><p>24973 (3,929)</p></td> <td><p>24341 (3,829)</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Térfogat (Föld = 1)</p></td> <td><p>0,0562</p></td> <td><p>0,857</p></td> <td><p>(1)</p></td> <td><p>0,151</p></td> <td><p>'</p></td> <td><p>764</p></td> <td><p>63,1</p></td> <td><p>57,7</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Közepes sűrűség (g/cm3)</p></td> <td><p>5,43</p></td> <td><p>5,24</p></td> <td><p>5,51</p></td> <td><p>3,93</p></td> <td><p>1,33</p></td> <td><p>0,69</p></td> <td><p>1,27</p></td> <td><p>1,64</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Felszíni nehézségi gyorsulás (az egyenlítőnél) (m/s2), (Föld=1)</p></td> <td><p>3,70 (0,378)</p></td> <td><p>8,87 (0,905)</p></td> <td><p>9,80 (1)</p></td> <td><p>3,71 (0,378)</p></td> <td><p>24,79 (2,53)</p></td> <td><p>10,44 (1,066)</p></td> <td><p>8,87 (0,905)</p></td> <td><p>11,15 (1,137)</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Szökési sebesség (km/s)</p></td> <td><p>4,25</p></td> <td><p>10,36</p></td> <td><p>11,19</p></td> <td><p>5,03</p></td> <td><p>60,20</p></td> <td><p>36,09</p></td> <td><p>21,38</p></td> <td><p>23,56</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Tengely körüli forgás időtartama (d = földi nap, h = földi óra) (R = retrográd)</p></td> <td><p>58,65 d</p></td> <td><p>243,16 d.R</p></td> <td><p>23,93 h</p></td> <td></td> <td><p>9,92 h</p></td> <td><p>10,67 h</p></td> <td><p>17,23 h.R</p></td> <td><p>16,12 h</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Felszíni középhőmérséklet (°C)</p></td> <td><p>167<br /> (−173/+427)</p></td> <td><p>+464</p></td> <td><p>+15</p></td> <td><p>−65<br /> (−153/+20)</p></td> <td><p>−110</p></td> <td><p>−140</p></td> <td><p>−195</p></td> <td><p>−200</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Gyűrűk száma</p></td> <td><p>0</p></td> <td><p>0</p></td> <td><p>0</p></td> <td><p>0</p></td> <td><p>1</p></td> <td><p>8</p></td> <td><p>11</p></td> <td><p>4</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Holdak száma</p></td> <td><p>0</p></td> <td><p>0</p></td> <td><p>1</p></td> <td><p>2</p></td> <td><p>79</p></td> <td><p>83</p></td> <td><p>27</p></td> <td><p>14</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Maximális látszólagos fényesség (m)</p></td> <td><p>−2,43</p></td> <td><p>−4,8</p></td> <td><p>–</p></td> <td><p>−2,94</p></td> <td><p>−2,94</p></td> <td><p>−0,55</p></td> <td><p>5,38</p></td> <td><p>7,67</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Aphélium (millió km)</p></td> <td><p>69,8</p></td> <td><p>108,9</p></td> <td><p>152,1</p></td> <td><p>249,2</p></td> <td><p>816,6</p></td> <td></td> <td></td> <td></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Perihélium (millió km)</p></td> <td><p>46,0</p></td> <td><p>107,5</p></td> <td><p>147,1</p></td> <td><p>206,6</p></td> <td><p>740,5</p></td> <td></td> <td></td> <td></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Átlagos naptávolság (millió km), (CsE)</p></td> <td><p>57,9<br /> 0,39</p></td> <td><p>108,2<br /> 0,72</p></td> <td><p>149,6<br /> (1)</p></td> <td><p>227,9<br /> 1,52</p></td> <td><p>778,3<br /> 5,20</p></td> <td><p><br /> 9,54</p></td> <td><p><br /> 19,19</p></td> <td><p><br /> 30,07</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Átlagos pályamenti sebesség (km/s)</p></td> <td><p>47,36</p></td> <td><p>35,02</p></td> <td><p>29,78</p></td> <td><p>24,08</p></td> <td><p>13,06</p></td> <td><p>9,64</p></td> <td><p>6,80</p></td> <td><p>5,43</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Keringési idő (r = földi év, d = földi nap)</p></td> <td><p>87,97 d</p></td> <td><p>224,70 d</p></td> <td><p>365,25636 d</p></td> <td><p>1,88 r</p></td> <td><p>11,86 r</p></td> <td><p>29,45 r</p></td> <td><p>84,02 r</p></td> <td><p>164,79 r</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Földközeli távolság (millió km)</p></td> <td><p>77,3</p></td> <td><p>38,2</p></td> <td><p>–</p></td> <td><p>55,7</p></td> <td><p>588,5</p></td> <td><p>1195,5</p></td> <td><p>2581,9</p></td> <td><p>4305,9</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Földtávoli távolság (millió km)</p></td> <td><p>221,9</p></td> <td><p>261,0</p></td> <td><p>–</p></td> <td><p>401,3</p></td> <td><p>968,1</p></td> <td><p>1658,5</p></td> <td><p>3157,3</p></td> <td><p>4687,3</p></td> </tr> <tr class="even"> <td></td> <td></td> <td></td> <td></td> <td></td> <td></td> <td></td> <td></td> <td></td> </tr> </tbody> </table> #### Föld-típusú bolygók Föld-típusú bolygók (vagy kőzetbolygók) gyűjtőnéven a Naprendszerben a négy belső bolygót, a Merkúrt, a Vénuszt, a Földet és a Marsot értjük. Fizikai tulajdonságok szerint ehhez a típushoz sorolható még a Hold és a fő aszteroida-övben keringő Ceres törpebolygó is, sőt a Jupiter két holdja, az Europa és az Io is, mégsem tévesztendők össze az előzőekben említett bolygókkal, mivel utóbbiak nem viselhetik a „bolygó” elnevezést. Ezek a bolygók alapvetően szilikátokból felépülő égitestek, eltérően a külső Naprendszer gázóriásaitól. Mindegyik a korai Naprendszer bolygócsíráinak ütközéses összeállásából született, és mindegyik bolygótestnél megfigyelhető a – főként a keletkezéskori hő miatti olvadt állapotban végbement – mélységi differenciálódás, a kémiai összetétel szerinti belső héjakra osztódás. A szilárd felszín, mint fő jellemző miatt csak ezeken a bolygókon értelmezhető a domborzat (az egyik fő megfigyelési téma), a síkságok, hegyek, kanyonok, folyómedrek, kráterek rendszere. A négy közül három kőzetbolygónak van légköre, ezek mindegyike másodlagos légkörnek számít (a bolygótesteken kialakult vulkánokból a felszínre törő gázokból, becsapódott üstökösökből kiszabaduló illékony anyagokból jöttek létre), szemben a gázbolygók elsődleges légkörével, amelyek az ősi molekulafelhő gázanyagának összeállásából keletkeztek. A Mars pályája által bezárt területet – ahol a kőzetbolygók keringenek – szokás belső Naprendszernek is nevezni. Ebben a zónában jelölhető ki az ún. lakható övezet, ahol a szénalapú élet fennmaradásához szükséges körülmények uralkodnak. ##### Merkúr A Merkúr a Naprendszernek a Naphoz legközelebb keringő, és a Plútó törpebolygóvá minősítése óta legkisebb bolygója. Átmérője a Földének 40%-át sem éri el, így néhány, az óriásbolygók körül keringő hold is nagyobb nála, tömege a Föld tömegének 5,5%-át teszi ki. Elliptikus pályájának perihéliuma (napközelpontja) 46 millió km, aphéliuma közel 70 millió km, ezzel a legexcentrikusabb pályát tudhatja magáénak az összes bolygó között. Átlagos naptávolsága 0,39 CsE, egy Nap körüli fordulatot 88 földi nap alatt tesz meg, sebessége a bolygók közül a leggyorsabb, majdnem 50 km/s. A Merkúr pályája nem pontosan a Nap egyenlítői síkjába esik, attól 7°-kal elhajlik, ezért a bolygó áthaladása a napkorong előtt ritka természeti jelenség, évszázadonként csak 13 alkalommal figyelhető meg. Korábban feltételezték, hogy a bolygónak mindig ugyanaz az oldala néz a Nap felé, de 1965-ben kimutatták, hogy minden két keringés alatt háromszor megfordul a tengelye körül. A legkisebb bolygó belső szerkezete mélységi differenciálódást mutat, az egyes belső rétegek aránya azonban teljesen más a többi kőzetbolygóhoz képest. Legfőbb különlegesség az aránytalanul nagy vasmag, amely a bolygó átmérőjének közel 75%-át teszi ki és amely miatt viszonylag gyenge, de állandó mágneses mező veszi körül a Merkúrt. A bolygó felszíne leginkább a Holdhoz hasonlatos, kráter lyuggatta száraz, poros, erősen tagolt domborzatú területek alkotják. A felszíni átlagos hőmérséklet 169,5 °C, amely azonban nagyon tág határok között változik: a nappali oldalon elérheti a 430 °C-ot, ám mivel légkör híján nem képes megtartani a hőt, éjszakára akár -170 °C-ra is zuhanhat a hőmérséklet a sarki vidékek hosszú ideig megvilágítatlan krátereinek mélyén. A bolygónak állandó légköre nincsen, csupán exoszférája, ami a napszél és a becsapódó meteoroidok hatására a felszínből kilökött atomokból áll. A légkör hiánya miatt nincsen szél okozta erózió, és a meteoroidok sem égnek el, mielőtt a felszínbe csapódnak. Nincs ismert holdja. A Naphoz való közelsége miatt a Földről való vizuális megfigyelése nehéz, csak alkonyat vagy pirkadat idején lehetséges, mégis már az ókorban ismerték, ennek megfelelően a kor szokásainak megfelelően a római istenek egyikének Mercuriusnak – a görög Hermész megfelelőjének – nevét kapta. Űrszondákkal való felfedezésének története igen rövid, eddig mindössze két eszköz látogatta meg. Az első Merkúr-szonda a Mariner–10 volt, amely a Vénusz gravitációját felhasználva – mellesleg igazolva a gravitációs hintamanőver működőképességét – 1974. március 29-én repült el a bolygó mellett, méréseket végezve, fényképeket készítve. Összesen három alkalommal közelítette meg a szonda a bolygót, amelynek során a felszín 45%-át lefedő fényképmozaik készült, és bizonyítékot kaptunk a Merkúr mágneses mezejéről. A bolygó felfedezése hosszú szünet után folytatódott a MESSENGER szonda feljuttatásával, amely bonyolult, hintamanőverekkel tarkított pályán közelítette meg a Merkúrt, végül 2011. március 18-án keringési pályára állt körülötte. Ez idő alatt mintegy 1200 képet készített, nagyrészt a feltérképezetlen területekről, valamint megmérte a bolygó mágneses mezejét is. A szonda még két évig gyűjtötte az adatokat, ezután az üstökösök megfigyelésére koncentrált. Küldetésének végén, 2015. április 30-án a Merkúrba csapódott. ##### Vénusz A népnyelvben Esthajnalcsillagnak nevezett Vénusz a Naptól számított második bolygó. Tömege, összetétele és mérete a Földéhez hasonló, emiatt sokszor nevezik bolygónk ikertestvérének. Pályája nem sokban tér el a körtől, perihéliuma 107,5, aphéliuma 109 millió km, ebből adódóan átlagos naptávolsága 108,2 millió kilométer (0,72 CsE), ezzel a Földhöz legközelebbi bolygó. Egy vénuszi év 224,65 földi napig tart. A bolygó saját tengelye körül 243 nap alatt tesz meg egy fordulatot, ráadásul retrográd irányban, a többi bolygóhoz képest ellentétes forgással. A rendkívül lassú, ellentétes forgás valószínűleg egy kozmikus ütközés eredménye, amely „feje tetejére állította” a bolygót. A tengelyferdeség 177,1°-ra adódik (azaz fejjel lefelé áll a bolygó, így látszólag ellentétes a forgása). A Merkúrénál jóval ritkábban, de a Vénusznál is megfigyelhető a Nap előtti átvonulás jelensége. 120 évenként egy páros átvonulás figyelhető meg, ahol a két átvonulás között 8 év telik el. Lapultsága elhanyagolható, az egyenlítői és a poláris átmérő között 10 kilométer alatti a különbség. Belső szerkezetéről még nem állnak rendelkezésre közvetlen megfigyelések, ám a Földéhez hasonló méret és sűrűség arra enged következtetni, hogy a bolygó belső szerkezete hasonló a Földhöz. Mindezek ellenére a felszínen nincs nyoma lemeztektonikának. Másik fő különbség a mágneses tér hiánya. A bolygó felszínének hozzávetőleg 80 százalékát síkságok foglalják el, két nagyobb, a síkságból kiemelkedő „kontinens” található rajta, az Ishtar Terra és az Aphrodite Terra. A felszín nagy része vulkanikus tevékenység nyomait viseli magán, kráter viszonylag kevés van rajta, amely elsősorban a sűrű légkörnek köszönhető, amelyben a meteorok többsége elég, és nem éri el a felszínt. A Vénusz legnagyobb különlegessége a légköre. A bolygón extrém módon sűrű légkör alakult ki, tömege a földi atmoszféra tömegének 93-szorosát teszi ki, a felszínen olyan hatalmas nyomás uralkodik, mint a Földi óceánok 1 kilométeres mélységében. A légkör 96,5%-ban szén-dioxidból áll, a maradék 3,5% pedig nitrogén, illetve nyomokban kén-dioxid, argon, vízpára, szén-monoxid és egyéb gázok alkotják. A bolygót kénsavtartalmú, vastag, gyorsan mozgó felhőzet borítja, amely lehetetlenné teszi a felszín közvetlen vizuális megfigyelését. Mivel ez a felhőzet jelentős mennyiségben veri vissza a napfényt, a Vénusz rendszerint az éjszakai égbolton a legfényesebbnek látszó bolygó. Az atmoszféra ilyenné alakulása a fékezhetetlen üvegházhatás következménye. Modellszámítások szerint egykor a Vénuszon is számottevő mennyiségű folyékony víz volt, amelyet a vulkáni aktivitás nagy mennyiségben párologtatott a légkörbe, ami ott üvegház gázként funkcionálva tovább emelte a globális hőmérsékletet. A légkör így csapdába ejti a Nap hőjét, ezért a felszín hőmérséklete elérheti a 470 °C-ot is, melegebbet, mint a négyszer több napsugárzást kapó Merkúr felszínén mérhető. A bolygón uralkodó hőmérséklet egységes, akár az egyenlítőnél, akár a sarkokon mérjük. A bolygó felderítése az átlátszatlan légkör miatt csak űrszondákkal lehetséges, ezekből kétféle járt a Vénusznál: a Szovjetunió Venyera-programjának leszállóegységei, valamint a NASA Magellan és az ESA Venus Express keringő egységei. A Venyerák a felszíni leszállást kapták feladatul és a váratlanul zord körülmények miatt a hetedik szonda érte el a felszínt, ahonnan mindössze 23 percig volt képes adatokat küldeni. Összesen nyolc Venyera leszálló és két keringő egység járt a Vénuszon és küldött adatokat a pokoli körülményekről. A tudományos szempontból legtöbbet nyújtó felfedező küldetés a Magellan szonda radartérképező repülése volt. A szonda poláris pályáról radarjával a bolygó szinte teljes felszínét feltérképezte, és globális domborzati térképet készített róla. A Vénusz felfedezésének történetében legutolsó Vénusz szonda a Venus Express, amely a légkört tanulmányozta. A Merkúrhoz hasonlóan a Vénusznak sincsen holdja. ##### Föld A Föld a Naptól számított harmadik bolygó, a Naprendszer ötödik legnagyobb bolygója, mind átmérőjét, mind tömegét, mind sűrűségét tekintve, valamint méreteit illetően a legnagyobb kőzetbolygónak is számít, bár átmérője csak 644 kilométerrel, tömege is csupán 25%-kal nagyobb, mint a Vénuszé. Keringési adatai sok tekintetben mérési etalonnak számítanak: 1 nap megegyezik a bolygó egy saját tengelye körüli fordulattal; 1 év – némi korrekcióval – megegyezik egy Nap körül megtett fordulattal; 1 csillagászati egység megegyezik a bolygó átlagos naptávolságával. Nap körüli pályája közel kör alakú, perihéliuma 147, aphéliuma 152 millió kilométer, pontos keringési ideje 365,24 nap. A Föld forgástengelye megdőlt, 23,4 fokot zár be az ekliptika síkjával, ez a jelenség az évszakok kialakulásának okozója. Bolygónk neve nem valamilyen istenről kapta nevét, mint a többi bolygó, bár a történelem előtti időkben, majd az ókorban is főként nőnemű istenként tisztelték (Földanya). A Föld neve a legtöbb nyelvben a talaj kifejezéssel szinonim. Alakja közel gömb, egyenlítői átmérője mindössze 42,6 kilométerrel nagyobb, mint a sarki átmérője, e kismértékű lapultság okán formáját geoid formának nevezzük. A bolygó teste mélységében öt részre tagozódik: egy szilárd vas–nikkel belső magra, a belső magot körülvevő, folyékony szintén vas–nikkel külső magra, az olvadt kőzetekből álló köpenyre, az azt körülvevő, szintén olvadt kőzetekből álló felső köpenyre és a vékony, szilárd földkéregre. A földkéreg jó néhány különálló részre, ún. tektonikai lemezekre töredezett, amelyek a köpeny olvadékán úsznak és emiatt a mozgás miatt folyamatosan változik a felszín. A Föld felszínének nagyjából 71%-át víz borítja, melyek nagy része sós vizű óceán, a maradék 29% szárazföld (hat kontinens és számos sziget). Bolygónk felszíne felett kiterjedt légkör található, amelynek 78%-a nitrogén, 21%-a oxigén, míg 1%-a más összetevőkből (pl. argon, szén-dioxid) áll. A Földön két fő anyag-körforgás figyelhető meg: a széndioxidé és a vízé, mindkét körforgás közvetítő közege a légkör. A Föld a Világegyetem jelenleg ismert egyetlen olyan égitestje, amiről ismert, hogy életet hordoz. A szárazföldek felszínén – sőt esetenként a felszín alatt – és a vizekben több millió faj él. Az élet a kutatások szerint már igen korán kialakult a bolygón, azóta azonban több kihalási esemény tarkította a fejlődéstörténetét. A mai életformák kialakulása az evolúció folyamata során ment végbe. Az élet kialakulását a vizet hosszú időn át folyékonyan tartani képes körülmények (hőmérséklet, nyomás, sugárzási viszonyok), valamint a Föld belsejében folyó mágneses folyamatok révén létrejövő mágneses „védőpajzs” kialakulása tették lehetővé. A Földnek egyetlen természetes égi kísérője van, a Hold. A szomszéd égitest átlagosan km távolságra kering a bolygótól, valamivel több mint 27 nap alatt kerülve meg a Földet. Az égitest jelenléte az élet fennmaradásának fő oka: a Hold stabilizálta a Föld tengelyferdeségét és emiatt nem billegett tovább a Föld és viszonylag állandó éghajlatot volt képes fenntartani az egyes övezetekben, ami segítette az egyes létformákat. A Hold a Föld testéből keletkezett: a Naprendszer kialakulásakor – több mint 4,5 milliárd évvel ezelőtt – egy Mars méretű bolygócsíra ütközött a proto-Földnek és a becsapódás által kilökődött anyag állt össze a Földhöz képest negyedakkora égitestté. A Föld–Hold rendszer a két égitest tömegközéppontja körül kering, amely a Hold kis tömege miatt a Föld belsejében van mindig. A Hold Földre gyakorolt hatásai közül a leginkább szembetűnő az árapály jelenség, a tengereken, óceánokon megfigyelhető napi kétszeri hullámszerű vízszintemelkedés és csökkenés. Emiatt a két égitest távolodik egymástól, emellett a Föld forgása folyamatosan lassul, a napok hossza egyre nő. ##### Mars A Mars a Naprendszer negyedik bolygója, a Naptól legtávolabb keringő kőzetbolygó. Méretét tekintve feleakkora átmérőjű, mint a Föld, és kisebb sűrűsége miatt annak tömegének mindössze 11%-át képviseli, a teljes felülete is kisebb területű, mint a földi szárazföldek összesített területe. Ellipszis pályája elnyújtottabb, mint a Földé – bolygónk pályájának napközel- és naptávolpontja között 5 millió kilométer a különbség – a Mars esetében 42 millió kilométer a különbség a pálya Naptól legtávolabbi és legközelebbi pontja között, az átlagos távolság pedig 230 millió kilométer (1,5 CsE). A Naprendszerben csak a Merkúr pályájának nagyobb az excentricitása. A bolygó saját tengely körüli forgása, a marsi nap, azaz 1 sol hossza nagyon hasonló a Földéhez: 24 óra 39 perc 35 másodperc. A Mars tengelye a Földéhez hasonló dőlést mutat, 25,19°-ot zár be az ekliptika síkjával, emiatt a bolygó időjárásában ugyanúgy évszakok alakultak ki, mint bolygónkon. Itt található a Naprendszer legmagasabb hegye, az Olympus Mons. A nevét a római hadistenről kapta (vörös színe és a vér közötti asszociáció okán). Vöröses színét a felszínen globális méretekben kimutatható vas-oxidos felső talajrétegtől kapta. Légköre igen ritka, a felszíni légnyomás a földiének 0,75%-a – a Földön nagyjából 35 kilométer magasan akkora a nyomás, mint a Mars felszínén –, összetétele azonban teljesen más, 95% szén-dioxid, 3% nitrogén, 1,6% argon, és csak nyomokban tartalmaz oxigént vagy vízpárát. A ritka légkör ellenére is dinamikus időjárás figyelhető meg a felszínen, erős szelek fújnak, amelyek időnként bolygóméretű porviharokat okoznak. A hőmérséklet −140 °C és +20 °C között ingadozik. A sarki tél során a bolygó magas szélességein a légköri szén-dioxid is képes kifagyni. A Mars alakja a Földéhez képest kissé lapultabb, az egyenlítői és poláris átmérője között 40 kilométer a különbség. A többi kőzetbolygóhoz hasonlóan belseje mélységi differenciálódást mutat: olvadt vas–kén magja, szilárd szilikátos mag körüli köpenye és a Földétől vastagabb kérge van. A Marson figyelemreméltó geológiai képződmények találhatók. Az Olympus Mons 27 kilométeres magasságával és 600 km átmérőjével a Naprendszer legnagyobb hegye, míg a Valles Marineris nevű hasadékvölgy több mint 4000 km hosszú, egyes részein szélessége eléri a 200, mélysége a 7 kilométert. Lemeztektonikai tevékenység ma már nem jellemzi a bolygót, a Mars Global Surveyor szonda mérései alapján a bolygó fejlődéstörténetének korai időszakában voltak ilyen folyamatok. A bolygó felszínét vulkáni tevékenység, a kéreg mozgásai, becsapódások és légköri jelenségek (pl. szelek) alakították ki. A Vörös bolygónak két holdja is van: a Phobosz és a Deimosz. Bár eredetük nem tisztázott, a legvalószínűbb az a feltételezés, hogy a Mars gravitációs ereje által befogott aszteroidákról van szó. Mindkét hold rendkívül közel kering a bolygóhoz, a belső Phobosz mindössze 9377 kilométerre (7,66 óra alatt téve meg egy kört), a külső Deimosz is csak (30,35 órás keringéssel). A rendkívül gyorsan keringő Phobosz a Mars felszínéről nézve nyugaton kel és keleten nyugszik. Mindkét hold keringése a Marshoz kötött, azaz mindig ugyanazon oldalukat mutatják a bolygó felé. Felfedezésük szinte egyszerre történt, Asaph Hall amerikai csillagász a két és fél évenként esedékes marsi oppozíció idején, 1877. augusztus 12-én pillantotta meg a Phoboszt és 1877. augusztus 18-án a Deimoszt. Jelenleg a Mars az egyetlen bolygó, amellyel kapcsolatban még van remény, hogy a kutatások élet nyomait találják meg. Ennek a reménynek az alapját a víz jelenléte adja. A modern kor űrszondás vizsgálatai globális víztartalékokat tártak fel a felszín alatt (vízjég formájában), amelynek múltbeli nyomait a Spirit és az Opportunity szondapáros találta meg, míg magát a most is jelen levő vizet (jeget) a Phoenix űrszonda találta meg 2008 júliusában. A Mars jelenleg a Hold után a második legszélesebb körben vizsgált égitest, a legtöbb bolygószonda ezt a bolygót látogatta meg. A Marsz–3 sikeres leszállása után a Viking-program keretében két szonda szállt le széles körű vizsgálatokra, elsősorban az élet keresésére. A szondapáros eredményei ellentmondásosak voltak, sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudták az élet jelenlétét. Később a NASA taktikát váltott: az élet közvetlen keresése helyett inkább az élet feltételeinek meglétét, vagy nem létét kezdte kutatni. Ennek keretében több sikertelen küldetést követően a Mars Pathfinder szállt le sikeresen a felszínre egy sor új – főként űrhajózási – technikát kipróbálni, ezt követte a Spirit és az Opportunity, amely meg is találta az egykori víz (az élet fő feltételének tartott anyag) nyomait, legvégül a Phoenix magát a vizet is kimutatta. A bolygó körüli pályán szintén több sikeres szonda is keringett, globális vizsgálatokat végezve és kiegészítve a leszállóegységek lokális adatait. A Mars Global Surveyor, a Mars Express, a Mars Odyssey egyesével is terabyte-nyi adattal szolgálta a kutatókat. #### Gázóriások A gázbolygók, vagy másképpen óriásbolygók egy bolygótípus gyűjtőneve, azoké a bolygóké, amelyek elsősorban gázokból épülnek fel és egyáltalán nem, vagy csak kis mennyiségben tartalmaznak anyagukban kőzeteket, fémeket vagy más nehezebb anyagokat. A gázbolygók négyese két jól elkülöníthető alcsoportra osztható, a gázóriásokra és a jégóriásokra. Előbbi csoportba a Jupiter és a Szaturnusz tartozik, amelyek belsejében az egyes zónák között folyamatos az átmenet a halmazállapotok között, nincsenek éles határok, a belsejükben uralkodó nyomás magasabb, mint a kritikus nyomás, utóbbiakban viszont ezt a szintet nem éri el a nyomás, valamint a légkör és a szilárd – főként jégből álló – mag között éles az átmenet. Az óriásbolygók közös jellemzője még, hogy mindegyikük a Naprendszer külső részein kering és mindegyikük körül jó néhány hold kering és mindegyiknek van egy gyűrűje/gyűrűrendszere. (Érdekes módon az eddig felfedezett exobolygók – jórészt gázóriások – rendre a csillagukhoz nagyon közel, esetenként a Merkúr pályáján belül keringenek és ezen felfedezések tekintetében inkább a mi Naprendszerünk bolygórendszere tűnik különlegesnek, igaz a szakemberek szerint ez valószínűleg inkább a kezdetleges észlelési módszereknek köszönhető, amelyek érzékenysége ma még inkább csak a csillaghoz közeli bolygók felfedezésére alkalmas.) Az összes gázbolygó belsejében rengeteg hő keletkezik, a leghidegebb is ugyanannyi hőt sugároz ki, mint amennyit a Naptól magába fogad, de inkább jellemző érték a beeső napsugárzás kettő, vagy többszörösének visszasugárzása. ##### Jupiter A Jupiter a Naptól számított ötödik bolygó, egyben a Naprendszer – tömegében és méretében egyaránt – legnagyobb bolygója. Nevét a római mitológia főistenéről, Iuppiterről kapta, bár már jóval a rómaiak előtt ismert égitest volt a csillagászok előtt, és a legtöbb ókori kultúrában valamilyen istenséggel azonosították. Habár tömege jelentéktelen a Naprendszer össztömegében – a Napénak ezredrésze –, a többi bolygóhoz képest jelentősnek számít, a többi bolygó együttes tömegének két és félszeresét képviseli. A bolygó tömege jelentéktelen a központi csillaghoz képest, mégis elegendő ahhoz, hogy a rendszer tömegközéppontját a Nap testén kívülre helyezze és „billegésre” késztesse a központi objektumot. A bolygó besorolása szerint gázóriás, tömegének (és térfogatának) jelentős része, mintegy 75–76%-a hidrogén, amelyet 9–10%-nyi hélium egészít ki. A gáz a Jupiter tömegének legnagyobb, 85–90%-át jelentő részét teszi ki, de van egy kisebb szilárd magja is, amelynek nagysága, tömege pillanatnyilag még bizonytalan, nagyjából 12–45 földtömeg közé tehető. A légkörben az űrszondás megfigyelések a két fő gázkomponens mellett metán, ammónia, vízpára jelenlétét is kimutatták. A bolygó belső szerkezete még nem teljesen ismert a viszonylag kevés mérési eredmény miatt. A legvalószínűbb elmélet szerint a bolygó közepén egy szilárd, kőzetekből vagy vízjégből álló mag található, melynek jelenlétét gravitációs mérések erősítik meg. A bolygókeletkezés folyamatát vizsgálva a kutatók feltételezik, hogy a külső Naprendszerben már a víz is bekapcsolódott a bolygóépítési folyamatokba, mivel az a Naptól ilyen távolságban már csak fagyott állapotban fordul elő, így a jég is részt vett a planetezimálok mind nagyobbra növekedésében, és az így nagyra – tucatnyi földtömegűre – nőtt szilárd test gravitációja elég volt a gázanyag magához vonzásában. A szilárd magot fémes hidrogén – az óriási nyomás miatt elfajult állapotú anyag – veszi körül, majd fölötte folyékony, végül gázos hidrogén átlátszó rétege következik. A hidrogénrétegek között az átmenet folyamatos, a gázréteg a felső felhősávtól legalább 1000 km mélységig terjed. A Jupiter látványos légköre tetején ammóniakristályokból és ammónium-hidrogén-szulfidból álló felhők úsznak. A teljes bolygót lefedő felhőzet a szélesség szerint elkülönülő sávokra bomlik, amelyekben különböző sebességgel mozog az anyag, ráadásul az egyes sávokban ellentétes irányban. A sávok határán turbulenciák, viharok keletkeznek, ezek egyik leglátványosabb megnyilvánulása a Nagy Vörös Folt, egy vihar, amit már a 17. századi megfigyelők is láttak, azóta egyforma intenzitással dühöng. A bolygó gyorsan forog a saját tengelye körül, a bolygók közül a leggyorsabb a forgása, 10 óra alatt tesz meg egy fordulatot. A hatalmas gázlégkör miatt az egyenlítői régió 5 perccel gyorsabban tesz meg egy fordulatot, mint a sarki régiók. A gyors forgás miatt a bolygó alakja nem gömb, hanem forgási ellipszoid, mint a Nap, az egyenlítői átmérője 9275 kilométerrel nagyobb, mint a sarki átmérője. A bolygó a Naptól 5,2 CsE távolságra kering és 11,86 év alatt kerüli meg a Napot. A Jupitert szokás a Naprendszeren belüli „kis naprendszerként” is emlegetni, kiterjedt holdrendszere miatt. A bolygó körül fedezték fel a legtöbb holdat a Naprendszerben, szám szerint 63-at. A holdak legnagyobb része nem „valódi” hold, csak a bolygó mellett elhaladó és keringésre késztetett aszteroida, vagy üstökösmag. Ezek mellett a kis méretű, zömmel szabálytalan alakú égitestek mellett négy nagy, látványos objektum, a felfedezőjükről elnevezett ún. Galilei-hold is kering az óriásbolygó körül. Az Io, az Europa, a Callisto, és a Ganymedes mind nagy, gömb formájú égitest – csak az Europa kisebb a Föld holdjánál, a többi mind nagyobb, a Ganymedes még a Merkúr bolygónál is nagyobb –, felfedezésük egykor a Föld-központú világkép elleni döntő érv volt. A holdak egyikén, az Europán bizonyítottan vízóceán hullámzik a felszíni globális jégtakaró alatt, amelyben a feltételezések szerint akár az élet számára is megfelelő körülmények lehetnek. A holdak mellett egy halvány (a Földről még távcsövekkel sem látható) gyűrűrendszer is kering a Jupiter körül, amelynek anyagát a holdak felszínéről távozó por táplálja. A legnagyobb gázbolygó kutatása Galileo Galilei első távcsöves megfigyeléseivel kezdődött 1610-ben (bár egyes források szerint a kínaiak már kétezer évvel korábban felfedezték a Galilei-holdakat szabad szemes megfigyeléseikkel), majd hamarosan a sávok felfedezése, a Nagy Vörös Folt megfigyelése következett. A bolygó megfigyeléseinek „mellékterméke” volt a fénysebesség értékének kísérleti kimérése is. A megfigyelések az űrkorszakban hozták a komolyabb, részletesebb eredményeket. Először a Pioneer–10 és Pioneer–11 szondapáros érte el a bolygót, készített részletes fotókat az atmoszféráról és küldött mérési adatokat a Jupiter környezetéről (elsősorban a váratlanul nagynak bizonyult sugárzásról). A Pioneereket a Voyager-program két űrszondája követte, amelyeket a gázbolygók végiglátogatására küldtek. A Voyager–1 és Voyager–2 is korszakos felfedezéseket tett: működő vulkánt találtak az Io hold felszínén, felfedezték a bolygó gyűrűrendszerét, villámokat fedeztek fel a légkörben stb. A legtöbb ismeretet a Galileo szonda 1995 és 2003 közötti küldetése nyújtotta a kutatók számára. A szonda megfigyelte a Shoemaker–Levy 9 üstökös becsapódását, feltérképezte a bolygó kiterjedt mágneses terét, végiglátogatta a Galilei-holdakat (felfedezve az Europa vízóceánját) és egy leszállóegység révén adatokat küldött a légkörből is. ##### Szaturnusz A Szaturnusz a Naptól számított hatodik bolygó, a Jupiterhez hasonló óriásbolygó, a második legnagyobb a bolygók között, besorolása szerint a Jupiterrel, az Uránusszal és a Neptunusszal együtt óriásbolygó. Tömegét tekintve sokkal kisebb, mint a Jupiter – 95 földtömegű, a legnagyobb bolygó 317 földtömegével szemben –, ám térfogata csak 20%-kal kisebb, ebből eredően sokkal kisebb sűrűségű is, az egyetlen bolygó, amelynek átlagsűrűsége kisebb, mint a víz. Nevét a római Saturnus istenségről kapta, a görög Kronosz isten – Zeusz főisten apja – megfelelőjéről. Felépítését tekintve kissé különbözik a nagyobb testvérétől, bár ugyanúgy a hidrogén és a hélium a fő alkotóeleme, a hidrogén sokkal nagyobb részarányt képvisel. A Szaturnusz esetében is feltételezhető egy szilárd sziklás, vagy vízjeges mag létezése. A légkör ennél a bolygónál is tartalmaz metánt, ammóniát valamint etánt. A Szaturnusz átlagos távolsága a Naptól eléri az 1,4 milliárd kilométert – 9 CsE-et –, ezzel a bolygó 29 és fél év alatt tesz meg egy kört a Nap körül. A pálya napközel és naptávolpontja között 155 millió kilométer a különbség, azaz a bolygó a Föld pályájának méretével szinte megegyező pályaexcentricitást produkál. A saját tengely körüli forgása is hasonló a Jupiteréhez, 10 óra 32 és 10 óra 47 perc között tesz meg egy tengely körüli fordulatot, előbbit a légkör egyenlítői zónája, utóbbit sarki régiók. A kisebb sűrűség és a gyorsabb forgás miatt a Szaturnusz a Jupiternél is lapultabb, a sarki átmérője az egyenlítőinél 10%-kal kisebb. A bolygó felépítését a Jupiteréhez hasonlónak gondolják a kutatók – direkt megfigyelés még nincs róla –, a szilárd mag körül fémes hidrogén, feljebb folyékony hidrogén és hélium, még feljebb ugyanez a két anyag gáznemű rétege található, ez utóbbi nagyjából 1000 km-es rétegben. A bolygó belseje igen forró, a magjában a °C-ot is eléri a hőmérséklet. A bolygó 2,5-szer több hőt bocsát ki környezetébe, mint amennyit a Naptól befogad. A Szaturnusz légköre is nagyban hasonlít a Jupiteréhez, legfeljebb az összetétele más: 96,3% hidrogén, 3,25% hélium alkotja, amelyet nyomokban ammónia, acetilén, etán, foszfin és metán dúsít. A felhők is hasonlóak, ammónia kristályokból, ammónium-hidroszulfidból és vízből állnak. A légkör ennél a bolygónál is sávokra osztódik, itt is különböző sebességgel és esetenként ellentétes irányban keringenek a felhők a légkör tetején és itt is turbulenciák, viharok keletkeznek a sávok határvonalán. Viszont a Szaturnusz légköri sávjai sokkal halványabbak és a sávok szélességi arányai is eltérőek, itt az egyenlítői sávok a dominánsak, a magasabb szélességeken levő sávok keskenyebbek. A Szaturnusz felső légköre rendkívül turbulens, a Naprendszer legnagyobb sebességű szeleit itt mérték, a Voyager űrszondák 1800 km/h-s sebességet is rögzítettek. A Szaturnusz legegyedibb jellegzetessége a hatalmas, látványos gyűrűrendszere. A bolygó egyenlítői síkjában, a felszíntől számított és között egy mindössze 20 méteres átlagvastagságú, főként vízjégből álló, apró rögök alkotta, hét fő – azon belül viszont több ezer egyedi – gyűrűt formázó gyűrűrendszer kering. A keletkezésére két különböző elmélet létezik, napjainkig még nem dőlt el egyik javára sem a vita: a gyűrűk vagy egy olyan holdból származnak, amely túl közel került az anyabolygóhoz és az árapályerők darabokra törték, vagy még a bolygó keletkezéskori idejéből származó törmelékdarabok pályára rendeződéséből származik. A Voyager–1 furcsa képződményeket fedezett fel a gyűrűkön, az ún. küllőket. A küllők a gyűrűk felett mozgó sötétebb, sugárirányú anyagsávok, amelyek létezését később a Galileo szonda is megerősítette, és amelyek a mágneses erővonalak mentén összegyűlő, lebegő porból jönnek létre. Az óriásbolygó a nagyobb testvéréhez hasonlóan nagyszámú égitestből álló holdrendszert keringet. Jelenleg 61 ismert holdja van, köztük azonban csak egyetlen nagyobb található, a Titán. Ez a hold egyedülálló a Naprendszerben: a holdak közül ennek van egyedül légköre. A Titán mellett még további hat nagyobb hold kering a Szaturnusz körül, a Mimas, az Enceladus, a Tethys, a Dione, a Rhea és a Iapetus, ezek a holdak azonban korántsem akkorák, mint a Titán, vagy a Jupiter nagyobb holdjai, mindössze 400 és 1530 kilométer közöttiek, azaz a Föld holdjának 11–45%-a közöttiek. A Titán légköre feltételezések szerint hasonlít a Föld ősi légköréhez, felszínén pedig metántavak találhatóak. A holdak felfedezése, azonosítása nehéz a Szaturnusz bolygó esetében, mivel nehéz eldönteni, hogy mi számít önálló holdnak és mi számít a gyűrűrendszer részének. A Szaturnusz a legtávolabbi bolygó, amelyet még szabad szemmel meg lehetett figyelni, ezért az ősi idők csillagászai is ismerték, pályáját leírták. Tudományos felfedezése úgyszintén Galileo Galileivel kezdődött. Az olasz csillagász 1610-ben vizsgálta meg először távcsövön át a bolygót, és arra a következtetésre jutott, hogy két oldalán két hold kering (a kezdetleges távcső felbontása nem volt olyan jó, hogy gyűrűkként azonosíthassa a gyűrűrendszert). Később a távcsőtechnika fejlődésével felfedezték a gyűrűket és a legnagyobb holdakat. A bolygó részletes megismerése az űrkorszakban kezdődött. A legelső látogató a Pioneer–11 volt, amelynek azonban csak kis felbontású felvételekre futotta a magával vitt technikából, viszont keresztülrepülve az egyik gyűrűrésen megállapította, hogy a rés is tartalmaz anyagot, csak ritkábban, mint a gyűrűkben. A Pioneer szondát a Voyager–1 követte 1980 novemberében, majd a Voyager–2 1981 augusztusában. A két szonda már korszerű fényképezőgépekkel érkezett az óriásbolygóhoz, részletes felvételeket küldve a légkörről, valamint néhány holdról. A Titánról ekkor bizonyosodott be, hogy a felhőzete átlátszatlan. Ezután közel negyedszázad kellett, hogy újabb kutatóeszköz érjen a gyűrűs bolygóhoz, a Cassini–Huygens szonda 2004 júliusában érte el a Szaturnuszt, és a mai napig végzi kutatási programját a rendszerben. Legnagyobb felfedezése a Titán feltételezett metántavainak megtalálása és vízgejzírek felfedezése az Enceladuson, valamint újabb holdak felfedezése. A bolygót nemcsak az oda küldött szondák kutatják, hanem a Föld körüli pályán keringő obszervatóriumok is. Ennek keretében a Spitzer űrtávcső 2009-ben egy mindennél távolibb, óriási porgyűrűt fedezett fel a Szaturnusz körül. Ennek a gyűrűnek a belső széle 6 millió kilométerre található a Szaturnusztól, és szintén 6 millió kilométer a vastagsága. Ez a gyűrű port, jeget és törmelékeket tartalmaz. ##### Uránusz Az Uránusz a Naprendszer hetedik bolygója, a gázóriások közül a harmadik legnagyobb átmérőjű, de a legkisebb tömegű. A bolygó nem illeszkedik a Jupiter és a Szaturnusz kezdte sorba, összetétele és szerkezete is eltér a két legnagyobb bolygótól és inkább a Neptunusszal alkot párt. A kicsit több mint 14 földtömegű óriásnak is van egy kicsi, nagyjából 0,5 földtömegű szilárd, sziklás magja. A bolygómagot egy vastag, különböző anyagokból kifagyott jégből álló köpeny burkolja be, ez a réteg képviseli a legnagyobb tömegrészt, 9,3–13,5 földtömegnyit. Míg a Jupiternél és a Szaturnusznál a légkör alkotja a tömeg túlnyomó részét, az Uránusz légköre szinte jelentéktelen a 0,5–3,7 földtömegű. Eltérést jelent még az Uránusz összetétele, főként a légköré. A fémes és folyékony hidrogén helyett ennél a bolygónál vízjég, metánjég és ammóniajég alkotja a köpenyt és a légkörben a hidrogén és a hélium mellett jelentős mennyiségű (több mint 2%) metán is jelen van, ez okozza az Uránusz kék színét. A nagybolygók közül ez volt az első olyan, amelyet nem ismertek az ókor megfigyelői, hanem csak a csillagászat modern érájában, a távcsöves megfigyelések korszakában fedezték fel. Bár több csillagász is megfigyelte 1690 és 1769 között a bolygót – csillagként azonosítva –, felfedezését Sir William Herschelnek tulajdonítjuk, aki távcsövével 1781. március 13-án pillantotta meg először az Uránuszt, igaz először ő is üstökösként azonosította, csak a több napon át tartó folyamatos megfigyelés és az objektumnak a csillagos háttér előtt való elmozdulása után jött rá, hogy bolygót fedezett fel. Ennél a bolygónál a névadás is érdekes procedúra volt, hisz nem volt az ősidőkből eredő neve: a felfedező csillagász kapott jogot az elnevezésre és ő a Georgius Sidus (György csillaga) nevet adta neki pártfogója, az akkori angol király után. Az Anglián kívüli világ azonban ezt nem fogadta el és más neveket keresett. Felmerült a Herschel név a felfedező után, végül azonban a római mitológiát választották vezérfonalnak, és abból a gondolatmenetből, hogy Jupiter apja Szaturnusz volt, Szaturnuszé pedig Uránusz, így a bolygók sorrendje is egyezzen meg az isteni családfa vonalával, az Uránusz név került ki győztesen a vitából. Az Uránusz átlagos naptávolsága 3 milliárd kilométer (20 CsE), Nap körüli keringési ideje 84 év. A bolygó forgástengelye 97,77°-ot zár be az ekliptika síkjával, azaz az égitest gyakorlatilag „az oldalán fekszik”. Nagy valószínűséggel egy korábbi nagyobb ütközés változtatta meg ennyire a bolygó tengelyferdeségét. Emiatt a furcsa helyzet miatt a sarkokat több napsugárzás éri, mint az egyenlítői régiókat (igaz, a felhőzet tetejét a Földre érkező sugárzás csupán 0,25%-a éri), így mindkét féltekén 42 földi évig van nappal, majd 42 évig éjszaka. Érdekes módon azonban a napsugárzás ilyen szokatlan eloszlása ellenére az egyenlítői régió melegebb, mint a nappali oldalon levő sarki. A bolygóóriás körül jó néhány hold kering – szám szerint 27 –, köztük azonban csak öt tekinthető valódi holdnak, a többi befogott aszteroida. A Miranda, az Ariel, az Umbriel, az Uránusz-holdak közül legnagyobb Titánia és az Oberon mind jégből és szilikátokból felépülő, alacsony sűrűségű objektum. Érdekes módon a holdak neveit nem a megszokott mitológiai nomenklatúra szerint választották ki, hanem William Shakespeare és Alexander Pope képzeletbeli drámai hősei közül jelölték ki. 1977-ben amerikai csillagászok véletlenszerűen fedezték fel a gázóriás gyűrűrendszerét, amelyet később a Voyager-2 fényképezett le. Az Uránusz gyűrűrendszere bonyolultságát, felépítését tekintve a Szaturnuszéhoz hasonló, a fő különbség annyi, hogy az Uránusz gyűrűi nagyon vékonyak, mindössze pár kilométer szélesek. Az Uránusz rendszerénél eddig mindössze egyetlen kutatóeszköz, a Voyager–2 járt. A szonda – a legbelső hold, a Miranda pályáján jóval belül – repült el a bolygó mellett, és elsősorban a légkör összetételét mérte. Tíz új hold megtalálása mellett a bolygó kiterjedt gyűrűrendszere létének igazolása is a szonda teljesítménye volt, de a mágneses mező első felmérése, a sugárzási övek észlelése is a sikeres kutatási program része volt. ##### Neptunusz A Neptunusz a Naptól számítva a nyolcadik, legkülső bolygó a Naprendszerben. A negyedik legnagyobb átmérőjű, és a harmadik legnagyobb tömegű óriásbolygó, összetételét, felépítését tekintve az Uránusz ikertestvére. A hozzávetőleg 17 földtömegű bolygó 20 százalékkal nehezebb, mint az Uránusz, az átmérője viszont 5 százalékkal kisebb, és ennek is szilárd, jégből álló magja van. A légköre is nagyon hasonló az Uránuszéhoz – és kissé eltérő a Jupiterétől és a Szaturnuszétól –, fő alkotóelemei a hidrogén és a hélium, kisebb, de még mindig jelentős mennyiségben pedig metánt tartalmaz (ez az anyag felelős egyébként a bolygó kék színéért). A Neptunusz és a Nap közötti átlagos távolság 4,55 milliárd kilométer (30,1 CsE), egy neptunuszi év így 164,79 földi évig tart (a felfedezése óta még csak egy teljes keringést tett meg). A nap körüli pályája a Földéhez hasonlóan nagyon közelít a körhöz, excentricitása mindössze 0,011, a napközel- és naptávolpont között mindössze 101 millió kilométer van. A neptunuszi nap hossza 16,11 óra, bár mivel gázbolygóról van szó az atmoszféra egyes sávjainak különböző a forgási ideje, így a sarki régiók 12, az egyenlítői zóna pedig 18 óra alatt tesz meg egy fordulatot. Bár a feljegyzések szerint már Galilei is észlelte a bolygót – és tévesen csillagként azonosította – , a tényleges bolygókénti felfedezés 1846 szeptemberéig váratott magára, amikor Johann Galle bejelentette a felfedezést. A bolygó létét az Uránusz megfigyeléséből sejtették meg a csillagászok, a másik gázbolygó pályáját valami háborgatta, valamilyen tömegnek kellett a közelben lennie, ez a tömeg nem lehetett más, mint egy bolygó. Urbain Le Verrier és John Couch Adams számításai alapján többen is pásztázták az eget, végül Galle találta meg a Verrier által jelzett égrész mellett mindössze egy foknyira a kék korongot. Színe miatt a bolygót később Neptunuszról, a tengerek római istenéről nevezték el az Uránuszhoz hasonlóan hosszú folyamat végén (amelyben felmerült a felfedező és a pályaszámításokat végző Verrier neve is). A bolygónak 14 ismert holdja van, ezek közül csak egyetlen nagyobb, a Triton. A Triton a Neptunusz-holdrendszer tömegének 99,5%-át teszi ki egyedül, a többi hold a nagyobb gázbolygóhoz hasonlóan befogott aszteroida. A Triton abban is különleges, hogy a bolygó körüli keringése ellentétes (retrográd) irányú a Naprendszerben általános keringési irányhoz képest, emiatt a Kuiper-övben kialakult törpebolygónak gondolják a kutatók, amelyet befogott a bolygó gravitációja és keringésre kényszerített. A többi gázbolygóhoz hasonlóan a Neptunusznak is van gyűrűrendszere. Ez három fő gyűrűből áll, jég és por részecskék alkotják és a legkülső már nem is teljes gyűrű, csak néhány ív. A Neptunuszt az Uránuszhoz hasonlóan mindmáig egyetlen űrszonda, a Voyager–2 érte el, ez az egyetlen eszköz, amelynek megfigyelései révén mérések, képek állnak rendelkezésünkre. A bolygóhoz legközelebb a Nereid hold melletti elrepülés után, 4950 kilométerre volt a szonda, de aznap még egy Triton közelrepülés is szerepelt a programban. A Voyager összesen hat új holdat fedezett fel, képeket küldött a gyűrűkről, méréseket készített a mágneses mezőről és képek tucatját küldte a légkörről, amiből különösen aktív időjárás képét olvasták ki a kutatók. Ennek a képnek a része például a Naprendszer legnagyobb mért szélsebessége, a szonda több mint 2100 km/h-s légmozgást mért, vagy szintén része a képnek a Nagy Sötét Folt, amely a Jupiter Nagy Vörös Foltjához hasonló óriási ciklon. ### Törpebolygók A törpebolygó a csillagászati terminológia legfrissebb kifejezése, az égitestek osztályozási rendszerének legújabb tagja. Törpebolygónak osztályozza a csillagászat azt az égitestet, amely az új bolygódefiníció egyik feltételét – a Nap körüli pályájának tisztára söprését – nem teljesíti. Ha a feltételek teljesítésének irányából vizsgáljuk, akkor pedig azok az égitestek számítanak törpebolygónak, amelyek a Nap körül keringenek és elég nagyok hozzá, hogy a saját gravitációjuk gömbformára alakítsa őket. Nem tévesztendők össze a kisbolygókkal, vagy más néven aszteroidákkal. Jelenleg kilenc, a feltételeket bizonyítottan teljesítő törpebolygót tartunk nyilván: - Pluto, - Haumea, - Makemake (136472 vagy 2005 FY9) - Ceres - Eris - Quaoar - Sedna - Orcus - Gonggong A törpebolygók két helyen fordulnak elő a Naprendszerben, a fő aszteroida övben és a Kuiper-övben. A jelenlegi öt ismert és a feltételeket bizonyítottan teljesítő objektum mellett további legalább 40 objektum esélyes, hogy elnyerje a törpebolygó státuszt a későbbiekben a konkrét megfigyelési adatok alapján, de ez a szám tovább nőhet a megfigyelési technikák fejlődése nyomán. Az alábbi táblázat összehasonlítja a legfontosabb jellemzőket ### Holdak A hold definíció szerint olyan égitest, amely valamely bolygó körül kering (ugyanakkor a definíciótól eltérően a kisbolygók körül keringő égitesteket – mint például az Ida kisbolygó körül keringő Dactylt – is hold néven szokás említeni). Fontos kritérium, hogy a bolygó és holdja alkotta rendszer tömegközéppontja, azaz a keringés központja a bolygó testének belsejébe essen. Amennyiben ez a feltétel nem teljesül, a párost kettősbolygónak nevezzük, ilyen esetben egyik sem tekinthető holdnak. A holdak többsége az anyabolygó hozzá képest aránytalanul nagy tömege miatt kötött forgású, vagyis a saját tengelye körüli forgása megegyezik a bolygó körüli keringés idejével, azaz ez a többség mindig ugyanazt a felét fordítja a bolygója felé. Az ez alóli kivételek a gázbolygók legkülső holdjai és Szaturnusz Hiperion holdja, amelynek forgási periódusát a Titán óriáshold hatása befolyásolja. A holdak eloszlása Nap körüli elhelyezkedésük szerint egyenetlen. A belső Naprendszerben mindössze három példány kering a több mint százhetven ismert és tucatnyi holdként még meg nem erősített égitest közül (kevesebb, mint 1%), a Föld holdja, és a Mars körül keringő Phobosz és Deimosz, ráadásul mindkettő inkább tekinthető különlegesnek, mintsem normál keletkezésű holdnak: a mi Holdunk egy óriási becsapódás miatti reakkrécióval keletkezett, míg a Mars körül keringő két objektum befogott aszteroida. Holdunk kis híján akkora méretű, hogy csaknem kettősbolygó lehetne a Földdel együtt, a rendszer közös tömegközéppontja alig a Föld kérge alatt található, éppen hogy a bolygó belsejében. A Plútó-Charon páros viszont mondható kettősbolygónak mert a tömegközéppontjuk nem a Plútóban van. A holdak igazi „élettere” a külső Naprendszer. A legtöbb hold – szám szerint 63 – a legnagyobb bolygó, a Jupiter körül kering, mögötte alig lemaradva következik a Szaturnusz 61 természetes kísérővel. A Naprendszerben többféle osztályozás is létezik a holdakra. Keringésük tekintetében normál és retrográd keringésű holdakat különböztetünk meg. Keletkezésük helye szerint az adott bolygó körül keletkezett holdakat és befogott aszteroidákat különböztetünk meg. Előbbiek általában nagyobb méretűek, közel körpályán keringenek, normál keringési irányúak és nagy valószínűséggel a Naprendszer akkréciós korongjának ősi anyagából keletkeztek. Utóbbiak valószínűleg szintén ebből az anyagból keletkeztek, ám valahol egészen máshol (jellemzően valamelyik aszteroida-övben, esetleg az Oort-felhőben) és valamilyen ütközés vagy gravitációs perturbáció folytán kerültek közel egy-egy bolygóhoz, amelyek hozzájuk képest hatalmas tömegvonzása befogta és más pályára állította őket. Ezen égitestek pályája általában elnyúlt ellipszis, esetenként a bolygó egyenlítői síkjával szöget bezáró, és több esetben retrográd irányú is. Méretük szerint megkülönböztetünk óriásholdakat, közepes holdakat és apró holdakat. A holdak között is van lehetséges jelölt, amelyen az élet kifejlődhet(ett), elsődlegesen a jégkéreg alatti óceánt is tartalmazó Europa, de a Callistót is esélyesnek tartják a tudósok, mivel ennek a holdnak is vízóceán lehet a jégfelszíne alatt. Az óriási gázbolygók és kis holdjaik között feszülő hatalmas árapály-erők miatt a legaktívabb naprendszerbeli vulkáni tevékenység is ezeket a holdakat jellemzi. A Jupiter Io holdja a vulkánilag legaktívabb égitest az egész Naprendszerben, de több holdon is megfigyelhetők gejzírek. ### Kisbolygók és meteoroidok Az előzőekben tárgyalt nagyobb égitest mellett számtalan más objektum is kering a Naprendszerben, 2008 elején mintegy volt azon ismert aszteroidák száma, melyek mérete meghaladta az 1 kilométert, ez a bolygókeletkezés „maradéka”. A kisebb égitesteket méret és összetétel szerint is alcsoportokba szokás sorolni, ám megkülönböztetésük nem könnyű, lévén nincsenek pontos definíciók rá és az átmenet az egyes csoportok között nem kategorikus. Így ebben a maradék anyagban találhatóak a kisbolygók, üstökösök, meteoroidok, és porszemek. A kisbolygók, meteorok és a kozmikus porszemek között folyamatos a méretbeli átmenet. A felső mérethatár a bolygó-, valamint törpebolygó-definíció inverzeként vezethető le: eszerint a gömbforma felvételéhez szükséges egy tömeghatár, így amely égitest nem éri el ezt a tömeghatárt (és értelemszerűen a gömbformát), az már kisbolygónak tekinthető. A kisbolygók és üstökösmagok között pedig összetételbeli különbség tapasztalható, az előbbiek építőanyaga a vas, szén, vagy különböző szilikátok, míg az utóbbiaké különböző illó anyagok, elsősorban vízjég és más jegek, amelyekből a napsugárzás párologtatni, majd csóvát alakítani képes. A meteoroidoknak is létezik egy kézzelfogható felső határa, a 10 cm átmérő alatti kődarabokat hívjuk meteoroidnak, alsó határ azonban itt sincs, a porszem méretig meteoroidról beszélünk. A Naprendszerben a különböző gravitációs hatások, korábbi perturbációk miatt mindenütt találhatók kisebb-nagyobb sziklák, aszteroidák, azonban eloszlásuk nem egyenletes, a máig fennmaradt a Naprendszer keletkezése korából egy struktúra, amelyben a kisbolygók néhány kitüntetett térrészben találhatók meg zömmel. Fő aszteroidaöv A legtöbb ismert kisbolygó a Mars és a Jupiter között elhelyezkedő aszteroidaövben kering a Nap körül. Ebben a formációban több százezer objektum kering az ekliptika síkjában a kisebb kődaraboktól egészen a törpebolygó méretig. Felfedezésük idején – az 1800-as évek elején – még úgy gondolták a korabeli csillagászok, hogy egy korábbi bolygó darabokra töréséből származó törmelékből áll a kisbolygóöv. A modern kori csillagászat megfordította a keletkezés-elméletet: ma úgy gondoljuk, hogy nem egy bolygó maradványairól, hanem egy soha össze nem állt bolygóról van szó. A bolygókeletkezés során a planetezimálok úgy növekednek és híznak végül bolygóvá, hogy a törmeléktől tisztára söprik a pályájuk mentén a teret, itt viszont pont egy ilyen tisztára nem söpört pályáról van szó. A kisbolygóövben kétségtelenül jelen levő bolygócsírákat a Jupiter gravitációs zavaró hatása akadályozta meg az összeállásban. Az ebben az övben található objektumok nagy valószínűséggel nem a Naprendszer keletkezésének korai szakaszából származó ősi anyagból állnak, hanem jelentősen átalakították őket a különböző kölcsönhatások, az ütközések, a napszél, a mikrometeoritok bombázása. A kisbolygóövben lévő anyag rendkívül csekély, mindössze kétmilliárdod naptömeg, azaz nagyjából a Hold tömegének 4%-a. Az itt található legnagyobb objektumok a Ceres törpebolygó, a 4 Vesta, a Pallasz és a Hügieia kisbolygók. Az övben az anyag eloszlása rendkívül ritka, az eddig rajta áthaladó űreszközök minden baj nélkül átjutottak rajta. Kuiper-öv A másik, a fő aszteroidaövben keringő égitesteknél valószínűleg több objektumot tartalmazó öv, amely a Neptunuszon túl terül el. A kisbolygók ezen tárházát a megfigyelési technikák korlátai miatt ma még kevésbé ismerjük, csak a legnagyobb tagjait képesek megfigyelni a csillagászok. Itt már sokkal inkább a Naprendszer keletkezése óta érintetlen, ősi anyaggal találkozhatunk, elsősorban jégből álló objektumokkal, üstökösmagokkal. Az anyag eloszlása itt is rendkívül ritka és itt is a törpebolygó mérettől egészen a porszem méretig találhatóak égitestek. A legismertebb Kuiper-objektum a Pluto (és holdja, a Charon). Trójai kisbolygók A trójai kisbolygók, vagy más néven trójai csoport egy kisbolygócsoport gyűjtőneve, amelyek speciális pályán, három bolygó és a Nap közös Lagrange-pontjai közelében keringenek, bolygójukat a keringésében megelőzik, vagy követik. Eddig a Mars, a Neptunusz és a Jupiter pályáján figyeltek meg ilyen objektumokat, előbbi kettőnél a számuk rendkívül csekély (4 és 5 darab), utóbbi esetében viszont jelentékeny számú, így leginkább a Jupiterhez kötődő égitesteket ismeri a közgondolkodás trójai kisbolygóként. Az objektumtípus egyedei a Nap körül keringenek, a bolygóval megegyező pályán, 60 fokkal előtte – az ún. Lagrange-pontban – és 60 fokkal utána – az Lagrange-pontban – haladva a pályán. Ezen objektumok pályaelemei rendkívül stabilak, évmilliós léptékben stabilak maradhatnak. Maguk az objektumok másutt keletkezett és itt stabil pályára került aszteroidák és üstökösmagok lehetnek. A trójai kisbolygók elnevezése onnan ered, hogy a Homérosz Iliaszából eredően a trójai csata szereplőiről kapták az égitestjei a nevüket. A bolygó előtt haladók a „trójaiak”, a mögötte haladók a „görögök”. Földközeli objektumok Jó néhány olyan objektum is van, amelyek nem az aszteroidaövekben és nem is nagybolygók vonzásától befolyásolva keringenek, hanem valamely korábbi gravitációs hatás miatt szabadon mozognak Nap körüli pályájukon. Ezek közül megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a Földhöz ütközés potenciális veszélye miatt az ún. földközeli objektumok, vagy más néven földsúroló kisbolygók. Ezek az égitestek definíció szerint 1,3 CsE távolságon belül és a Föld pályáját keresztezve keringő aszteroidák, üstökösmagok és meteoroidok. Az ütközések valószínűségét a Torino-skála írja le. A Földhöz ütközés eshetősége miatt szervezett csillagászati megfigyelési programok figyelik az eget, mivel egy nagyobb kozmikus baleset akár a földi élet teljes vagy nagymértékű kihalásához vezethet. Ilyennek tartják a dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtti kipusztulásával a katasztrófa-elméletek szerint kapcsolatba hozható meteorit-becsapódást. A veszélyt idejében fel kell ismerni. A Föld körül sok anyag található az űrben, elsősorban kozmikus por és kisebb meteorok, kődarabok formájában. A porszemnyi méretű meteoroidok felhője okozza az állatöv mentén derengő állatövi fényt, a napfény derengő visszaverődését az említett kozmikus poron. A Földdel sok kozmikus anyag ütközik, naponta 20 tonna anyag hullik le az űrből, amelynek nagy része elég a légkörben. Amikor a meteoroidok belépnek a légkörbe, a létrejövő fényjelenséget meteornak vagy népiesen hullócsillag-nak nevezzük. A hullócsillagok általában homokszem méretűek, és a fényjelenséget a körülöttük ionizálódó levegő izzása okozza, nem az anyag „égése”. Néhány nagyobb meteor egészen a földfelszínig ér, ekkor már meteoritnak nevezzük. ### Üstökösök Az üstökösök A Nap körül keringő, nagy excentricitású ellipszispályán mozgó kis méretű égitestek, melyek építőanyaga főként illékony anyagokból áll. Különleges tulajdonságuk, hogy felszínük a Naphoz közel kerülve felmelegszik és a felszín anyagának egy része gázzá alakul (szublimál), melynek során gáz, por és kisebb-nagyobb szilárd töredékek szabadulnak ki az üstökös fölépítésében meghatározó szerepű vízjégből. Ilyenkor „légköre” lesz, amit kómának hívnak. A napszél hatására ez a szublimált anyagfelhő elnyúlik a Nappal ellentétes irányba, ez a csóva. A felszabaduló poranyagra más erők hatnak, mint a főleg ionizált gázból álló csóvára. A csóva ezért a bolygóközi mágneses tér hatására nyeri el alakját, míg a porcsóva a Naptól sugárirányban kifelé tartó uszály alakját ölti. Az üstökösök a Naprendszer legkülső részeiről, a Neptunuszon túlról, valószínűleg a Kuiper-övből és az Oort-felhőből kiindulva közelítik meg a Naprendszer belső területeit. A külső határvidékeken keringő égitesteknek a Naprendszer belseje felé elindulását mindig valamilyen gravitációs hatás, valamely óriásbolygó(k) perturbációja, vagy az Oort-objektumok esetében esetleg valamelyik szomszédos csillag hatása váltja ki. Az üstökössé váló égitestek pályája rendkívül sokféle lehet, nagyon sok közülük csak egyetlenegyszer jár a Nap közelében, aztán sose tér vissza. Azok azonban, amelyek valamilyen kisebb pályaperturbációt szenvednek el a nagybolygóktól, hosszú periódusú üstökösökké válnak. Amelyek több pályamódosuláson is átesnek, mivel valamely nagybolygóval – legtöbbször jellemzően a Jupiterel – többször is találkoznak, rövid periódusú, néhány évenként visszatérő üstökösökké válhatnak. A Naprendszer belső területeit leggyakrabban a már „honosult” üstökösök látogatják meg. Legismertebb közülük a Halley-üstökös. A rövid periódusú üstökösök fokozatosan elveszítik illóanyagukat és/vagy szétesnek (például a Tempel 1, vagy a Bennett üstökös), vagy kisbolygó-szerű égitestté válnak. Az üstökösök kétféle módon kerülhetnek kapcsolatba a Földdel: meteorok, vagy becsapódások formájában. A keringésük során az üstökösök rengeteg poranyagot hagynak hátra, így valóságos anyagsávok maradnak hátra és keringenek tovább a Nap körül egy-egy keringésük után a Naprendszeren belül. Amennyiben ilyen anyagsávot keresztez a Föld Nap körüli pályáján, akkor jön létre a nagyon látványos meteorzápor, amit a köznyelv csillaghullásként ismer. Így például a leglátványosabbak közül a nyár végi Perseidák a Swift–Tuttle üstököshöz, a novemberi Leonidák pedig a Tempel–Tuttle üstököshöz kapcsolhatók, míg a leghíresebb üstökös, a Halley, az Orionidák meteorraj szülőüstököse. A másik lehetséges kapcsolat a Földdel egy-egy becsapódás. Mivel a Naprendszer külső fertályai felől a Nap felé tartó kométák keresztezik a Föld pályáját, fennáll az ütközésveszély, amely időnként be is következik. Az ilyen ütközési események mérettől függően helyi, vagy globális katasztrófák okozói is lehetnek. Lehetséges, hogy a tunguszkai eseményt, mely 1908 júliusában történt Szibériában, egy ilyen üstökös-töredék becsapódása és szétrobbanása okozta. Egyes feltételezések szerint a vizet is az üstökösök becsapódásai szállították a Földre, mivel a korai, izzó állapotban levő Földön nem maradhatott volna meg ez az anyag, annak azután kellett keletkeznie, hogy a földkéreg lehűlt. ### Kentaurok Olyan jeges, üstökösszerű égitestek, melyek az üstökösöknél kisebb excentricitásúak, a Nap körül keringenek és pályájuk a Jupiteré és a Neptunuszé közé esik. A kentaurok pályája instabil, ráadásul keresztezi egy, vagy több nagybolygó pályáját, így az élettartamuk mindössze millió éves léptékben mérhető. Az életpálya végén vagy egy nagybolygónak ütköznek, esetleg befogja őket valamelyik gázóriás (mint például a legvalószínűbb ilyen objektum, a Szaturnusz Phoebe holdja), mások pedig a Napba zuhannak, megint mások pedig kiparittyázódnak a Naprendszerből. Némelyikük pályája jelenleg nem felel meg teljes mértékben a definíciónak, nem keresztezik egyik nagybolygó pályáját sem, ám ezek a pályák olyan instabilak, hogy a gázóriások pertubációs hatásai miatt hamarosan keresztezni fogják. Bár ezekről az objektumokról nagyon kevés adatunk van, éppen a nagyon instabil pályák miatt valószínűtlen, hogy ezek az objektumok ott keletkeztek, ahol ma keringenek. Helyette az eredetükre vonatkozó modellek szerint a Kuiper-öv és/vagy a szórt korong objektumai lehetnek, amelyeket valamilyen gravitációs hatás lökött beljebb Neptunuszon kívüli pályájukról. Az objektumtípus a nevét arról kapta, hogy tagjai átmenetet jelentenek a kisbolygó és az üstökösmag között, félig ilyenek, félig olyanok. Jó néhány kentaur mutat üstökösre jellemző tulajdonságokat (gázkibocsátást és kómát), és a gravitációs pertubációk által a belső Naprendszerbe lökött kentaurok többsége rövid periódusú üstökös lesz. A legelső kentaurt, a Hidalgót 1920-ban fedezték fel, de nem tekintették egy külön égitest populáció tagjának. Külön égitesttípusként 1977-ben, a Chiron felfedezésekor határozták meg őket. A típus legnagyobb tagja a Chariklo, a maga 260 kilométeres átmérőjével, amely a fő aszteroida-öv átlagos méretű kisbolygóinak felel meg. ### Neptunuszon túli égitestek Innen: Wikimedia Commons Az összes olyan égitestet, amely a Neptunusz pályáján túl kering a Nap körül, Neptunuszon túli égitestnek nevezzük. A legelsőként, 1930-ban felfedezett ilyen objektum a sokáig a kilencedik bolygóként ismert Plútó volt. A következő Neptunuszon túli égitest felfedezésére 62 évet kellett várni, az (15760) 1992 QB1 jelű objektum 1992-es felfedezéséig, annak ellenére, hogy már a Plutó felfedezésekor megsejtették, hogy több ilyen aszteroidának is kell lennie az adott térségben. Az ezt követő szisztematikus kutatásban ezres nagyságrendben találtak 50 és 2500 kilométer közötti méretű égitesteket a csillagászok a Neptunuszon túli pályán. Ma az Eris az égitesttípus legnagyobb ismert tagja, amely egyben a legtávolabbi, közvetlenül megfigyelt, naprendszerbeli objektum is. A Neptunuszon túli égitestek fő altípusai: - Kuiper objektumok: a Naptól nagyjából 30 és 55 CsE közötti távolságban található úgynevezett Kuiper-övben keringő kisbolygók. Létezésüket több tudós is felvetette még a közvetlen megfigyelésüket megelőzően, végül egy Gerard Kuiper nevű holland-amerikai csillagász összegezte az ötleteket és vetette fel, hogy egy, a fő aszteroida övhöz hasonló égitest-övnek kell léteznie a Naprendszer külső részén. Később a közvetlen megfigyelések felfedezései nyomán róla nevezték el a valóban létező övet. Bolygókénti besorolásának megváltoztatása óta ebben a kategóriába sorolják a Plútót is. A Kuiper objektumokat további két alcsoportba szokás sorolni: - Klasszikus Kuiper objektumok: közel kör alakú pályán keringenek a Nap körül és nem háborgatja pályájukat sem a Neptunusz, sem más nagyobb tömeg. Tipikus példa erre az objektumtípusra a Makemake törpebolygó. - Rezonáns keringésben levő objektumok: a Neptunusszal 1:2, vagy 2:3 keringési rezonanciában levő objektumok, amelyekre a nagybolygó gravitációs hatást gyakorol. Ezen égitestek pályája általában elnyúltabb ellipszis és az ekliptika síkjával is szöget zár be. Tipikus példájuk a Plútó törpebolygó. - A szórt korong objektumai: A Kuiper-öv külső szélének tekintett 50–55 CsE távolságon túli égitesteket a szórt korong' tagjainak tekintjük. Ebben a térrészben olyan égitestek keringenek, amelyek pályája jellemzően nagyon elnyúlt – napközelpontjuk 30–35 CsE-re, naptávolpontjuk akár 100 CsE-re is tehető – és/vagy az ekliptika síkjától eltérő és meglehetősen instabil. Éppen emiatt az instabilitás és nagy fokú pályaexcentricitás miatt – amely az üstökösök jellemzője is – gondolják úgy a csillagászok, hogy a hosszú periódusú üstökösök egyik szülőhelye ez a térség. Az óriásbolygók gravitációs hatása nagyban befolyásolja ezeket az objektumokat, a perturbációk akár befelé, akár kifelé is lökhetik a szórt korong objektumait. - Az Oort-felhő: A Naprendszer legkülső régiójának képződménye nagyjából CsE, azaz úgy 1 fényév – sőt akár CsE – messzeségbe is kiterjedhet. Az Oort felhő jeges égitestekből, főként üstökösmagokból áll, amelyek anyaga a feltételezések szerint a Naprendszer szülőanyagának ősi, szinte érintetlen maradványa. Az égitestek építőanyaga elsősorban fagyott víz, ammónia és metán lehet. A felhő a szomszédos csillagokkal is kölcsönhatásba lép időnként, amelynek hatására kifelé távozhat az anyaga a Naprendszerből, de befelé is lökődhet. Ezek a befelé induló objektumok számítanak a hosszú periódusú üstökösök legvalószínűbb fő forrásának. A felhő a Kuiper-övhöz hasonlóan két fő részre osztható: \* Belső Oort-felhő: korong alakú, nagy kiterjedésű, jeges objektumokból álló öv. \* Külső Oort-felhő: gömb alakú, a Naprendszert körülölelő, az előbbihez hasonló jeges égitestekből álló gömbhéj. A Neptunuszon túli objektumok megfigyelési programjai során az Oort-felhő égitestjeit nem sikerült még megfigyelni, mindössze négy olyan égitestet találtak a csillagászok – köztük a legnagyobb méretű Szednával – amelyek talán a belső Oort-felhő tagjai lehetnek. Ezek bár a keringési távolságaik szerint nem oda tartoznak, a felhő alakjának nem egészen pontos ismerete miatt mégis komoly esélye van, hogy ezek Oort-objektumok. - 2016\. január 20-án a Caltech két kutatója, Konstantin Batygin és Michael E. Brown közlése szerint indirekt bizonyítékot találtak arra vonatkozóan, hogy a Naprendszerben egy kilencedik bolygó is létezik, amelynek tömege a Föld tömegének 10-szerese, átmérője annak 4-szerese. Valószínűleg gázóriásról van szó. ## A Naprendszer helye a galaxisban ### Közvetlen környezet A Nap a Lokális Csillagközi Felhőn – egy nagyjából 30 fényév átmérőjű, sűrűbb anyagfelhőn – halad éppen keresztül, amely az egyébként 300 fényév átmérőjű üres alakzat, a Lokális Buborék része. Csillagunk közvetlen környezetét – a napszél által fújt buborékon kívüli teret – több ezer fokos plazma tölti ki, amelynek kialakulásáért korábbi szupernóva robbanások felelősek. A Naprendszer csillagkörnyezete meglehetősen ritka, a legközelebbi csillag – az Alfa Centauri hármas rendszere – 4,4 fényévnyire van, és 10 fényéves körzetben is mindössze hét csillagrendszer 11 csillagát számlálhatjuk meg. Jelenleg az említett Alfa Centauri rendszer legkisebb komponense, a Proxima Centauri (vagy más jelöléssel Alfa Centauri C) vörös törpe esik legközelebb hozzánk, a rendszer másik két tagja, a szoros párost alkotó Alfa Centauri A és B – két Naphoz hasonló tömegű fősorozati csillag – 0,2 fényévvel van csak messzebb. A következő három legközelebbi csillag három vörös törpe, az 5,9 fényévre levő Barnard-csillag, a 7,8 fényévre levő Wolf 359 és a Lalande 21185. A soron következő csillag a Szíriusz, egy nagyjából két naptömegnyi méretű, fényes fősorozati csillag – az egész éjszakai égbolt legfényesebb csillaga –, amely 8,6 fényévre található és amely körül egy fehér törpe, a Sirius B kering. A 10 fényéves sugáron belül még két jelentéktelen csillag található, a Luyten 726-8 vörös törpékből álló kettőse és a Ross 154 egyedül álló vörös törpe. A legközelebbi, Naphoz hasonló, egyedül álló, hasonló tömegű fősorozati csillag az Epszilon Eridani, amely 10,5 fényévnyire található. Ráadásul e körül a csillag körül bizonyítottan kering egy bolygó is – az Epszilon Eridani b –, egy másfél jupitertömegű óriás, amely 6,9 év alatt kerüli meg csillagát. ### Galaktikus környezet A Naprendszer a Tejútrendszer 200 milliárd csillagrendszerének egyike, amely a spirálgalaxis Orion spirálkarjában helyezkedik el. A Nap (és vele az egész bolygórendszer) a fényév átmérőjű küllős spirálgalaxis központjától mintegy – fényév távolságra kering és nagyjából 225–250 millió év alatt tesz meg egy teljes fordulatot. Ezt a teljes fordulatot nevezzük kozmikus évnek. A Napnak, mint minden csillagnak megfigyelhető a keringés közbeni saját mozgása is, amelynek meghatározható a látszólagos iránya is: a Nap a Lant és a Hercules csillagkép közötti, a Vega csillaghoz közeli pont felé halad. A Naprendszer tejútrendszerbeli elhelyezkedése modellszámítások szerint az élet kialakulásához is kedvező adottságnak tekinthető, egyúttal kijelöl egyfajta galaktikus értelemben vett lakhatósági övezetet is. Csillagunk a Tejútrendszer központja körül közel körpályán kering, így mindig megfelelően távol marad a központ zsúfoltabb régióitól, ahol a sűrűn elhelyezkedő csillagok nagyobb gravitációs perturbációs hatást fejtenének ki, a bolygópályákat megzavarva, az Oort-felhő objektumait sokkal sűrűbben a Nap felé taszítva, és így sűrűbb bombázásnak kitéve a bolygókat, amely a kihalási eseményeket elviselhetetlenül sűrűbbé tenné. A galaktikus központot – nagy csillagsűrűsége miatt – nagyobb sugárzás is jellemzi, amely szintén gátolná az élet kialakulását és fejlődését, ha közelebb keringene hozzá a Nap. A keringési sebesség is éppen az élet malmára hajtja a vizet: a Nap keringési sebessége szinte megegyezik a spirálkarok mozgási sebességével, így csak ritkán keresztezi azokat, így viszonylag hosszú idő telhet el szupernóvarobbanások nélkül. (A spirálkarok galaktikus lökéshullámok, amelyek mentén élénk csillagkeletkezés zajlik, és a szupernóvarobbanások sűrűn következnek be, ám ezek a robbanások a sugárzások megnövekedése miatt a mi szén/víz alapú életünk számára végzetesek lennének.) ## Egyéb érdekességek Több nyelvben a hét napjai a Naprendszerben található égitestekről kapták nevüket (például újlatin nyelvek, germán nyelvek): - hétfő: Hold (francia lundi, olasz lunedì, spanyol lunes, valamint angol Monday, német Montag, román luni, vö. Luna/Moon ’hold’) - kedd: Mars (fr. mardi, ol. martedì, sp. martes, rom. marți) Mars = a harc istene - szerda: Merkúr (fr. mercredi, ol. mercoledì, sp. miércoles, rom. miercuri) Mercurius = az istenek hírnöke (Hermész) - csütörtök: Jupiter (fr. jeudi, ol. giovedì, sp. jueves, rom. joi) Iuppiter = az istenek ura - péntek: Vénusz (fr. vendredi, ol. venerdì, sp. viernes, rom. vineri) Venus = a szerelem istennője - szombat: Szaturnusz angol Saturday, holland zaterdag) Saturnus = a földművelés és aratás istene - vasárnap: Nap (angol Sunday, német Sonntag, svéd Söndag, vö. Sun/Sonne'' ’nap’ ) Sol = az egyik Napisten a későkorban Megjegyzendő azonban, hogy ezeket az égitesteket az ókorban a babilóniaiak is istenségeik után nevezték el. Az eszmét átvéve mind az égitestek, mind a napok nevét a görögök saját istenségeik nevével helyettesítették, majd az északi, normann, illetve gót eredetű nyelvekben az északi pogány istenségek neveivel helyettesítve a napok nevei ismét megváltoztak. Kedd például Týr vagy Tiusto, a gótok harcistene, szerda Odin, más nevén Wodan vagy Wotan, az istenek feje, csütörtök Thor vagy Donar, a mennydörgés és termékenység istene, péntek pedig Freyja, a szerelem istennője nevét kapta. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez nem nyugat-eurázsiai hagyomány, hanem a japán szigetektől a brit és ír szigetekig terjedő közös eurázsiai örökség. Egy japán kisdiák tanrendjében pontosan ez a sorrend jelenik meg az év napjaira, és a hét napjai a kínaiak számára is ezt az égitestsorrendet tartalmazzák.

Taranto

Taranto (latinul Tarentum, helyi nyelvjárásban Tarande) Olaszország Puglia régiójának második (Bari után), Dél-Olaszország harmadik (Bari és Nápoly után) legnagyobb városa (közigazgatásilag comune). Az azonos nevű megye székhelye. Tarantót az i. e. 8. században (Euszebiosz szerint i. e. 706-ban) a spártai görögök alapították Tarasz (Τάρᾱς) néven, egyetlen dél-itáliai gyarmatvárosukként. Az egykori Akropolisz, a mai történelmi városközpont a Città vecchia a Mar Piccolo (beltenger) és a Mar Grande közé ékelődő kis szigeten alakult ki. A város több alkalommal is háborút folytatott a rómaiak ellen I. Pürrhosz épeiroszi király támogatásával, de végül fennhatóságuk alá került. A középkorban a Tarantói Hercegség székhelye volt. A hercegség megszűnése után a tarantói hercegi címet hivatalosan a nápolyi király örökösei továbbra is viselhették. A második világháborúban szövetséges harci repülőgépek súlyos bombatámadást mértek a Mar Piccolóban állomásozó olasz flotta ellen és az itt állomásozó hajók nagy részét elsüllyesztették. A város a névadója a tarantula pókfajnak, amelynek csípéséről a hagyományok úgy tartják, őrületet okoz (de legalábbis a 'tarantella' nevű dél-olasz tánc által bemutatott rángatózást). ## Földrajz ### Fekvése Taranto, amelyet gyakran „két tenger városának” is neveznek, a Jón-tenger egyik öblének, a Tarantói-öbölnek a partján fekszik. A két „tenger”, a Mar Grande és Mar Piccolo, amelyek partjain a város fekszik, lényegében két kisebb öböl, amelyeket a Cheradi-szigetek választanak el a Tarantói-öböltől. A két tenger között található kis szigeten alakult ki Taranto óvárosa, amelyet a Ponte di Porta Napoli és a Ponte Girevole („forgóhíd”) hidak kötnek össze a város többi részével. Ezen a szigeten található a város régi erődítménye, a Castello Aragonese is. A sziget tulajdonképpen egy félsziget volt, amelyet a 15. század első felében vágtak el véglegesen a szárazföldtől, amikor a törökök elleni védelem érdekében a Castello Aragonese nyugati oldalán egy vizesárkot alakítottak ki. A Mar Grandét a Tarantói-öböltől a Cheradi-szigetek (San Pietro és San Paolo), valamint a San Vito-fok választják el. A Mar Piccolo lagúna-jellegű, kapcsolata a Mar Grandéval az óváros szigetének két oldalán található csatornákon keresztül van. Két kisebb öbölre tagolható, amelyeket a Penna- és Pizzone-földcsúcsok választanak el. A két földcsúcsot a Ponte Punta Penna Pizzone híd köti össze. Az első, háromszög alakú öböl déli része a másik öböllel, nyugati része a Porta Napoli csatornán keresztül a Mar Grandéval van kapcsolatban. A második tengeröböl elliptikus alakú és szélessége eléri az 5 km-t is, nincs közvetlen kapcsolata a tengerrel. A Mar Grande és a Mar Piccolo áramlásait és sótartalmát a szelek, az árapályok és a tengeralatti források befolyásolják. Mindkét öböl északi részén tengeralatti édesvízforrások törnek a felszínre, amelyeket a helyiek citrinek neveznek. Ezen források környéke ideális hely feketekagylók tenyésztésére. ### Éghajlata A városnak tipikus mediterrán éghajlata van: enyhe telekkel és forró nyarakkal. A legtöbb csapadék a téli hónapokban hullik. A Köppen-féle éghajlatosztályozási rendszer szerint a C osztályba sorolható. ## Történelem ### Alapítása Tarantót az i. e. 8. században (Euszebiosz szerint i. e. 706-ban) a spártai görögök alapították egyetlen dél-itáliai gyarmatvárosukként . A hely kiválasztásánál elsősorban a vidék stratégiai fekvése volt döntő szempont. A legendák szerint a várost spártai patrák (nőtlen spártaiak fiai) és lukániai perioikoszok (szabad férfiak, de nem spártaiak) alapították. Phalantosz, a patrák vezetője, indulása előtt a delphoi jósnál járt, aki megjósolta neki, hogy a Szatürion-foknál (ma Saturo-fok, a mai Tarantótól északnyugatra) alapít majd várost, ott, ahol a derűs égből esni fog az eső. Phalantosz utazása során elért a Tara folyó torkolatához. Megpihent és elaludt hitvese ölében, aki a jós jövendölésére gondolva bánatában sírva fakadt. Könnyei férje arcára hullottak. Phalantosz így beteljesedettnek látta a jóslatot, feleségének könnyeit a megjósolt esőnek tudta be. A hős partra szállt és megalapította Tarasz városát, amelyet Poszeidón és Szatürion nimfa fiáról nevezett el. Sztrabón, görög történész és geográfus szerint Phalantosz megérkezése után előbb megküzdött az ott élő barbárokkal és krétai telepesekkel és csak ezt követően alapította meg a várost. A krétaiakról, mint a tarasziak ellenfeleiről Hérodotosz is említést tett. A fentiekről Arisztotelész, Theopomposz, Diodórosz, Polübiosz és Dionüsziosz Halikarnasszeusz is írnak, habár eltérő formában. Írásaikban I. Antiokhosz szeleukida királyt említik gyarmatalapítóként. Az ókori szerzők egyetértenek viszont abban, hogy Tarasz alapítói spártai telepesek voltak és abban is, hogy menekülésük oka otthonukból a házasságon kívüli születésük vagy a hatalmon levő nemesekkel szembeni lázadásuk lehetett. A távoli területeken egyrészt békét, másrészt szántóföldeket kerestek. A spártaiak érkezése előtt Tarasz vidékét az árkádiai görögök (akik az i. e. 11. században érkeztek Puglia vidékére), majd a messzápok és japigok népesítették be. Egy másik legenda szerint Tarantót i. e. 2019-ben alapították (1266 évvel Róma alapítása előtt). A város alapítója Tarasz, Poszeidón fia volt, aki, miután csodával határos módon egy delfin segítségével megmenekült egy vihartól, a Tara folyó torkolatánál érte el a szárazföldet. A legenda szerint Tarasz ekkor két várost alapított: Taraszt, a későbbi Tarantót, és Szatüriont, amelyet anyjáról, a nimfáról nevezett el. A város címerében is Tarasz van megörökítve, amint egy delfinen lovagol. Alapítása után rövid idővel Tarasz lett Magna Graecia egyik vezető városa és számos dél-itáliai görög gyarmatváros felett uralkodott. ### A hellenizmus kora Püthagorasz halála után (Metapontum, i. e. 510) követői Taraszban telepedtek le, de máglyahalálra ítélték őket, mivel ellenszegültek a város uralkodóinak. Ennek ellenére a püthagorászi filozófia gyorsan meghonosodott a városban, követőinek száma egyre nőtt, így a püthagoreusok hamarosan átvették a város vezetését. I. e. 500 körül Tarasz ura - Hérodotosz görög történész szerint - a zsarnok Arisztophilidész király volt. A többi apuliai várossal ellentétben befogadta az Itália és Görögország különböző részeiből érkező bevándorlókat, ezért népessége gyors ütemben növekedett. I. e. 472-ben Tarasz szövetséget kötött Rhégionnal a messzápok és lukániaiak ellen, de egyesített hadseregük súlyos vereséget szenvedett Caelia közelében. I. e. 466-ban a város ismét vereséget szenvedett, ezúttal a japigoktól. Arisztotelésztől tudni, hogy a meggyilkolt arisztokrata családok nagy száma miatt a lakosságnak sikerült megdöntenie a királyságot és elűzni a város vezetésének éléről a püthagoreusokat. A hatalmi viszonyok ezen változása azonban nem befolyásolta Tarasz és az anyaváros, Spárta kapcsolatait. A peloponnészoszi háborúban Tarasz Spártát támogatta Athénnal szemben. Az i. e. 415-ben bekövetkezett spártai vereség után hajókat küldött a peloponnészosziak segítségére, akiket Szicíliába menekített. Athén a város nagy ellenségeit, a messzápokat támogatta annak érdekében, hogy korlátozza Tarasz hatalmát Magna Graeciában. Az i. e. 5. század első felében a város jelentős átalakításokon, fejlesztéseken esett át: megnagyobbították a várost védő falakat, új templomokat építettek. I. e. 432-ben, egy több éves háborút követően Tarasz békeszerződést kötött Thurioival és az elfoglalt Szirisz város területén közösen új várost alapítottak Érakleia néven. Az új város azonban hamarosan Tarasz kizárólagos fennhatósága alá került. A város virágkorát a nagy államférfi, stratéga, hadsereg-főparancsnok, filozófus és matematikus, Arkhütasz hivatala alatt élte. Ebben az időben Magna Graecia legfontosabb városa és Dél-Itália fő kereskedelmi kikötője volt. A város Görögországgal intenzív kereskedelmet folytatott. Ugyanakkor a legnagyobb itáliai hadsereget és flottát tudhatta magáénak. Szókratész halála után (i. e.399-ben) Platón is ellátogatott Taraszba (i. e. 388 és 385 között), ahol Arkhütasz bevezette a püthagoraszi filozófia és számelmélet világába. I. e. 367-ben a karthágóiak és etruszkok szövetséget hoztak létre Tarasz dél-itáliai hatalmának megdöntése érdekében, de sikertelenül. Arkhütasz halála után (i. e. 347-ben) a város a lassú hanyatlás időszakába lépett. A város hatalmának csökkenését elsősorban a hadsereg felvonultatásának képtelensége jelezte. I. e. 343-ban Spárta Tarasz segítségére sietett a lukániaiak támadása kivédésére. A spártai király, III. Arkhidamosz, személyesen vezette a flottáját és hadseregét a lukániaiak ellen, azonban i. e. 338-ban Mandonionnál legyőzték és életét vesztette. I. e. 333-ban Tarasz ismét szembekerült itáliai szomszédaival, ekkor Molosszosz épeiroszi király segítségét kérték. Zsoldoshadserege i. e. 331-ben azonban szintén vereséget szenvedett. Tarasznak végül i. e. 320-ban sikerült békét kötnie a lukániaiakkal. I. e. 304-ben a lukániaiak a bruttiusokkal szövetkezve ismét megtámadták a várost. Tarasz segítségére ezúttal Agathoklész, szürakúzai zsarnok sietett. I. e. 303-302 között Kleonümosz athéni stratéga segítette a várost a lukániaiak elleni háborúban. ### A Róma elleni háborúk Az i. e. 3. században Róma hatalma fokozatosan növekedett. A szamniszok leverése után i. e. 290-ben a rómaiak számos gyarmatot alapítottak Apulia és Lucania területén. Magna Graecia egyes városállamai (mint Rhégion, Króton és Epizephürioi Lokroi) Róma katonai segítségét kérték a szomszédaikkal folytatott háborúikban. I.e 282-ben egy lukániai hadjárat során Thurioi városa, amely Tarasz fennhatósága alatt állt, Rómától kapott katonai segítséget; ezt Tarasz a saját belügyeibe való beavatkozásként értékelte. Abban az időben a városban két politikai párt létezett. A városvezetésben fölényben voltak a Phüloikrasz által vezetett párt képviselői, akik tartottak attól, ha a rómaiak bevonulnak a városba, a görögök elveszítik függetlenségüket. A másik, Agisz által vezetett párt képviselői azonban nem utasították el a Rómának való behódolás gondolatát, mivel ez erősítette volna a város feletti befolyásukat, de ugyanakkor nem tartották célszerűnek az azonnali behódolást sem, mivel egy ilyen lépés népszerűségüket veszélyeztette volna. Végül sikerült békeszerződést kötni Rómával, aminek értelmében a római hajók a Lacinio-foknál (a mai Crotone mellett) közelebb nem közelíthették meg Taraszt. I. e. 282-ben Róma Lucius Valerius admirális vezetése alatt tíz hajóból álló flottát küldött a lukániaiak által elfoglalt Thurioi megsegítésére. Ahhoz, hogy elérjenek a városba, a római hajóknak el kellett jönniük a Lacinio-fok mellett. A tarasziak ez idő alatt, Dionüszosz ünnepe alkalmával a város amfiteátrumában tartózkodtak, amely a tengerparton állt. Mivel gyűlölték a rómaiakat a terjeszkedési politikájuk és a kéretlen „segítségnyújtásaik” miatt, amelyekkel a fennhatóságuk alatt lévő városokat akarták saját oldalukra állítani, a tarasziak a hajók felbukkanását a békeszerződés megszegésének tekintették, flottájukkal megtámadták a római hadigályákat és közülük négyet elsüllyesztettek, egyet elkoboztak, számos katonát pedig rabul ejtettek. Tarasz saját hadsereget és flottát küldött Thurioi felmentésére és visszavonulásra késztette a rómaiakat. Az incidens ellenére Róma nem szándékozott nyílt háborút kezdeményezni, mivel az a görög, illetve karthágói seregeket is Itáliába csábította volna. Róma ezért diplomatákat küldött a városba, viszont a tárgyalásokat a város vezetése félbeszakította. A feljegyzések szerint Tarasz elöljárója, Phülonidész megsértette a római nagykövetet, Lucio Postumiust azáltal, hogy bepiszkította annak tógáját. A sértett nagykövet ekképpen válaszolt: „... hogy e folt megtisztuljon, sok vért és könnyet fogtok ontani”. Az események következtében a római szenátus hadat üzent Tarasznak, aki Pürrhosz épeiroszi királyhoz fordult segítségért. I. e. 281-ben Lucius Aemelius Barbula vezetésével a római légiók megtámadták és kifosztották a várost. A szamniszok és salentinusok segítsége ellenére Tarasz seregei alulmaradtak a rómaiakkal szemben. Agiszt felkérték, hogy írja alá a békeszerződést és tartson egy beszédet, azonban a Küneasz vezetésével érkező épeiroszi hadsereg megakadályozta ezt. A Taraszba kinevezett római konzul és csapatai visszavonultak és később vereséget szenvedtek a görögöktől. Pürrhosz támogatta Tarasz, mivel a város segített neki Korküra meghódításában. Ugyanakkor tudta, hogy számíthat a szamniszok, lukániaiak, bruttiusok és néhány illíriai törzs segítségére is, háború esetén. Elsődleges célja azonban Makedónia meghódítása volt, de nem rendelkezett elegendő pénzzel, hogy katonáit fizetni tudja, ezért azt tervezte, hogy segít Taraszon, majd átvág Szicíliába és megtámadja Karthágót is. Egy győzelem és Dél-Itália meghódítása után elegendő pénzre tett volna szert egy hadsereg felállításához, amellyel Makedónia meghódítására indult volna. Miután a rómaiak értesültek Pürrhosz partraszállásáról, Publius Valerius Laevinus vezetése alatt nyolc légiót és segédcsapatot, összesen katonát, többek között lovasságot, számos katapultot és gerelyvetőt mozgosítottak. A híres érakleiai csata (i. e. 280) a rómaiaknak 7000 halottjába, 2000 foglyába és 1500 sebesültjébe került, míg a görögök 4000 halottal és számos sebesülttel számoltak. Az épeirosziak sikere a rómaiak számára ismeretlen hadielefántoknak volt köszönhető. A kezdeti győzelmek ellenére Pürrhosz soha nem adta fel a béketárgyalások reményét, mivel tudatában volt ellenfele hatalmának. Időközben a rómaiak megtanulták, hogy az elefántok félnek a tűztől, ezért különféle tüzes fegyvereket készítettek. Ily módon a következő csatákból már a rómaiak kerültek ki győztesként, kényszerítve Pürrhoszt egy békeszerződés elfogadására. A békeszerződés értelmében Pürrhosz véglegesen távozott volna Itáliából, a rómaiak pedig elismerték volna Tarasz függetlenségét. Róma azonban rövid időn belül ismét a város ellen küldte légióit. Az épeiroszi király ismét a tarantóiak segítségére sietett, de kevés sikerrel. A rómaiak végleges győzelmet arattak az épeiroszi-taraszi seregeken, aminek következtében Pürrhosz véglegesen visszavonult , mindössze egy helyőrséget hagyván hátra a városban. A tarasziak az épeiroszi helyőrségtől való szabadulás érdekében a karthágóiakhoz fordultak segítségért. A helyőrség vezetője, Milón i. e. 273-ban átadta a várost a rómaiaknak, akik első intézkedéseikkel ledöntötték a várost védő falakat, háborús adókat vezettek be és elkobozták a lakosság hajóit és fegyvereit. A legtöbb értéktárgyat Rómába szállították. A városban élő és tevékenykedő matematikusokat, filozófusokat, irodalmárokat (pl. Livius Andronicus) pedig arra kényszerítették, hogy Rómába költözzenek. I. e. 123-ban Caius Gracchus egy római coloniát alapított Taranto közelében (Colonia Neptunia), amelyet i. e. 89-ben egyesítettek a görög várossal; ez Taranto teljes integrációját jelentette a Római Köztársaságba. Ezek után épült meg a várost vízzel ellátó akveduktusz, valamint az új amfiteátrum. ### A római fennhatóság kora A rómaiak idejében a város (latin nevén Tarentum) az egyik leggazdagabb itáliai város volt. Vergilius a várost „saturum Tarentum”-nak nevezte, vagyis „jóllakott Tarentumnak”. „A kopár Tarentinus termeli a legjobb mézet”, így dicsőítette Varro az i. e. 1. században. Emellett Tarentum a marha-, juh- és kecsketenyésztésről is híres volt. Horatius szerint a városban nemes hátaslovakat is tenyésztettek, ez lehet az oka, hogy számos érme hátára lovat nyomtattak. De a város híres volt borairól is. A város kedvelt megállója volt a Görögországból és Ázsiából Róma felé tartó utazóknak. A feljegyzések szerint Nagy Heródes egyik fia is megszállt a városban. A korabeli feljegyzések szerint Tarantóból származik a Junii Silani nemesi család. Junia Silana, a tarentumi konzul második leánya i. sz. 47-ben válni kényszerült férjétől, Gaius Siliustól, miután a férfi Messalina császárnő szeretője lett. Noha kezdetben jó viszonyt ápolt Agrippinával, a két nő közötti szimpátia a későbbiekben rivalizálásba csapott át, főleg miután Agrippina 55 körül feleségül ment Sextius Africanushoz. A rivalizálás miatt Junia Silanát Tarentumba száműzték, ahol 59-ben meghalt. I. sz. 60-ban Nero császár veterán légiósokat telepített a városba. Ebben a periódusban írta meg Petronius a Satyricont, amelyben a várost Trójával hasonlatos mitikus szintre emeli. Traianus császár uralkodásának idején épültek meg a város thermái. A tarantói vallásos élet egyik jellegzetességeként a széldémonok elhallgattatására szamáráldozatokat mutattak be. ### A kora középkor A Nyugatrómai Birodalom bukását követően a dél-itáliai városokhoz hasonlóan Tarentum is hanyatlásnak indult. Ennek két konkrét oka volt: elsősorban az örökös ellenfél, Brundisium városának gyors fejlődése illetve a gyakran váltakozó uralkodók (bizánciak, vizigótok és longobárdok). Flavius Belisarius bizánci tábornok vezetésével 546-ban a város védműveit felújították és megerősítették. Tarentum 549-ben a Totila vezette gótok kezébe került, de a bizánciaknak Narses tábornok vezetésével (Belisarius utóda) sikerült rövid időn belül visszafoglalniuk. 570-ben a longobárdok foglalták el a várost, amelyet csak 663-ban sikerült a bizánciaknak ismét visszafoglalniuk a II. Konstans által küldött bizánci flotta segítségével. A bizánci flotta távozását követően a longobárdok Grimoald herceg vezetésével ismét megtámadták és 686-ban elfoglalták a várost. A longobárdok belső harcai következtében a 9. században Tarentum ereje és jelentősége fokozatosan csökkent. 840-ben a városiak elfogtak és bebörtönöztek egy beneventói longobárd herceget, s ez szintén hozzájárult a longobárd belső viszályok fokozásához. A longobárdok gyengeségét kihasználva a szaracénoknak sikerült elfoglalniuk a várost, amely több mint 40 éven keresztül a legfontosabb dél-itáliai támaszpontjuk volt és rabszolga-kereskedelem egyik fontos központja. A szaracénok innen indították az Adriai-tenger partjain levő városok elleni portyázásaikat, valamint a campaniai és calabriai fosztogató hadjárataikat. 880-ban I. Baszileiosz bizánci császár hadsereget indított útnak a szaracénok kiűzésére Apuliából. A bizánci flottának sikerült elvágni a szaracénok tengeri utánpótlási vonalait, a város így sikeresen visszakerült a bizánciak fennhatósága alá. A városban ekkor elsősorban iszlám hitre térített római-longobárd lakosság élt. A város első uralkodója, Apostyppes tábornok Görögországból hozatott mesterembereket és telepeseket. 927\. augusztus 15-én a szláv Sabir vezette szaracénok végérvényesen elpusztították a görög-római várost. A várost kifosztották, a lakókat lemészárolták, a túlélőket pedig rabszolgaként Afrikába vitték. A pusztítás túlélői a Murgia-fennsík vidékére menekültek. Taranto területe 40 évig lakatlan volt. II. Niképhorosz Phókasz bizánci császárt Taranto második alapítójának nevezik, mert 967-ben ő népesítette be újra az elhagyott várost. Ebben az időszakban takarították el a régi római-görög város romjait; a várost a Mar Piccolo partja mentén kibővítették, megkönnyítve a visszatelepült halászok dolgát. Felépült egy híd is, valamint egy akveduktusz, amely a közeli Murgia forrásaiból szállította a vizet a városba. 976-ban a szaracénok Abu l-Kászim vezetésével ismét kifosztották és felgyújtották a várost. 982-ben a szász II. Ottó hadat üzent a tarantói szaracénoknak, viszont Abu l-Kászim a stilói ütközetben legyőzte csapatait. 1063-ban a Hauteville-házból származó normann Robert Guiscard foglalta el a várost Francesco Orsini kapitány segítségével, miután II. Miklós pápa a melphi zsinaton kapitányává nevezte ki. Robertet Apulia, Calabria és a jövendőbeli Szicília hercegévé kiáltották ki, éves adót kellett fizetnie. Bari 1071-es elfoglalásával a bizánciak véglegesen kiszorultak Dél-Itáliából. Az új rend urai, a normannok a nyugati keresztény egyházat és a pápát támogatták; ez a keleti egyház befolyását jelentősen csökkentette. ### Tarantói Hercegség Robert Guiscard 1080-ban megalapította a Tarantói Hercegséget, amely száz év normann fennhatóság után IV. Henrik német-római császár, majd II. Hohenstaufen Frigyes birtoka lett. Manfréd, Szicília régense és királya, II. Frigyes fia a beneventói ütközetben életét vesztette, így a hercegség Anjou Károly tulajdonába került. Az Anjou-ház tagjai 1368-ig uralkodtak a hercegségben, amely II. Fülöp halála után testvére és egyben örököse, Margit tulajdonába került, aki Francesco del Balzonak, Andria hercegének felesége volt, így a hercegség a Del Balzo család tulajdona lett. A Nápolyi Királyság nemesi családai között dúló harcok során a 14. században a Tarantói Hercegséget az Orsinik szerezték meg. Raimondello Orsini, a Leccei Grófság örökösnőjével, Enghieni Máriával kötött házassága révén megszerezte Otranto területét is. Ily módon a királyság legnagyobb hatalmú feudális ura lett. Raimondello 1405-ös halálát követően Durazzói László megpróbálta megszerezni a birtokot, ami sikerült is neki, miután feleségül vette az özvegy Máriát. Taranto utolsó hercege, Raimondello fia 1463-ban halt meg Altamurában törvényes utód nélkül, így a hercegséget I. Aragóniai Ferdinánd nápolyi király szerezte meg, amelyet 1465-ben beolvasztott a Nápolyi Királyságba. A tarantói hercegi címet hivatalosan a nápolyi király örökösei viselhették. ### Az Aragóniaiaktól a Bourbonokig 1465 után a várost megerősítették, elsősorban a török portyázások kivédésére. Ekkor épült fel a város erődítménye, a Castello Aragonese. 1495-ben VII. Károly francia király a városi nemesség segítségével elfoglalta Tarantót. Dél-olaszországi sikeres hadjáratainak során sikerült Nápolyt is elfoglalnia, ahol királlyá koronáztatta magát. Az Ischia szigetére menekült II. Aragóniai Ferdinánd, kihasználva VII. Károly hadseregének gyenge emberutánpótlását, az itáliai városállamok segítségével sikeresen visszahódította királyságát, így Tarantót is. 1554-ben török seregek szállták meg a Cheradi-szigeteket, ahonnan több sikertelen ostromot indítottak a város ellen, mígnem a tarantóiak a Tara folyó partján végérvényesen győzelmet arattak felettük. Az Első Nápolyi Köztársaság szele Tarantót is elérte. IV. Fülöp spanyol király fiatal férfiakat próbált toborozni a városban; ez felkelés kirobbanásához vezetett. A Giandonato Altamura által vezetett felkelést azonban Francesco Caracciolo hercegnek sikerült levernie. A 18. század első felében az osztrák császárok szerezték meg a nápolyi trónt, így Tarantót is. A spanyoloknak III. Bourbon Károly vezetésével azonban 1734-ben sikerült visszahódítaniuk a Nápolyi Királyságot. III. Károly Luigi Galeotát, a város korábbi polgármesterét nevezte ki kormányzónak és várúrnak. Ezt a hivatalt hónapokkal később Petraccone Caracciolo sajátította ki. Az ő ideje alatt a város erődítményeit erősen elhanyagolták, és csak jóval később, 1755-ben kezdték el felújításukat. Pár évvel később Taranto érseke, Giuseppe Capecelatro, villájának udvarán számos ókori leletet talált, amelyeket összegyűjtött, és megalapította a város első múzeumát. 1799-ben Taranto is csatlakozott a Parthenopéi Köztársasághoz. Miután Napóleon meghódította a Nápolyi Királyságot, a város ismét virágzásnak indult, elsősorban annak köszönhetően, hogy ide telepítették a francia hadiflotta nagy részét egy esetleges Máltáról induló angol támadás kivédésére. Ebben az időben új kaszárnyákat és erődítményeket építettek. A Bourbonok visszatérésével a Nápoly-Szicíliai Királyság restaurációjával azonban a város életében újabb hanyatlási korszak vette kezdetét. 1860-ban Giuseppe Garibaldi seregei felszabadították, és a Szárd-Piemonti Királysághoz csatolták, amelyből 1861-ben megalakult az egységes Olasz Királyság. ### A 19. század árvizei A 19. század folyamán Taranto kétszer is katasztrofális árvizek áldozata lett. Először 1827. szeptember 9-én öntötte el a víz a várost és a környező (elsősorban mezőgazdasági) területeket. Súlyos károk keletkeztek a lakóházakban és a feketekagyló-tenyésztő telepeken, ami súlyos éhínséghez vezetett. A második árvíz 1883. szeptember 15-én árasztotta el a Borgo területét. Egy korabeli újság, a „Rinnovamento di Taranto” a következőket írta az eseményről: „Ma éjjel, egy erős, több óráig tartó zivatar után a tengerszint majdnem 3 métert emelkedett. Ily módon a Piazza Grande, a Via Garibaldi, a földszinten található házak és boltok egy méterrel a víz szintje alá kerültek. Mentőhajókat kellett bevetni. A károk nagyok. A vízsodrás ereje, amely kimondhatatlan lendülettel nőtt, kitépte a Ponte di Napolit; a várost azonnal evakuálni kellett. A Ponte di Lecce is rozzant állapotban van, és a lakosság számára tilos átkelni rajta. A város vigasztalhatatlan a hirtelen jött katasztrófa miatt. Úgy tűnik, sok az áldozat. A Mar Piccolo mentén az árvíz az összes szántóföldet elárasztotta és a felismerhetetlenségig tönkretette. Úgy tűnik, hogy a feketekagyló- és az osztrigatenyészet kisebb kárt szenvedett. Mily szerencsétlenség! Mily szegénységgel néznek szembe az emberek! A községi tanács ülése mintha véget sem akarna érni. Emberemlékezet óta nem történt még ilyen - ez vagy azt jelenti, hogy a természet törvényei megváltoztak, vagy az 1883-as év szerencsétlen évként fog a történelembe íródni.” ### A világháborúk kora 1861 után, amikor Taranto II. Viktor Emánuel király egységes Olasz Királyságának részévé vált, a városban jelentős újjáépítési munkálatok kezdődtek, amelyeknek elsődleges célja a gazdaság fellendítése és a város új arculatának kialakítása volt. A Castello Aragonese nyugati részét lebontották, a régi árkokat hajózható csatornákká alakították át, ezek partjait felvonóhidak kötötték össze. Taranto kikötőjén keresztül zajlott le az Olaszország és gyarmatai közötti kereskedelem nagy része. Az első világháborúban nagy szerep jutott Taranto régi és új hajógyárának, a Franco Tossinak. Az itt dolgozó munkásokat a kikötő kiemelt jelentősége miatt jobban megfizették, az itt állomásozó katonákból pedig a helyi kereskedők húztak hasznot. A háború egyben az infláció növekedését is eredményezte, aminek következtében a Regia Marina (Olasz Királyi Haditengerészet) adagolni kényszerült az élelmiszert. Az háború pusztító erejét 1916. augusztus 2-án élte át, amikor az osztrákok a Leonardo da Vinci hadihajóra időzített bombát szereltek és így küldték be a hadikikötőbe, ahol robbanása súlyos pusztításokat okozott. 1920-ban bezárták a hajógyárakat, ez is hatással volt Olaszország világháború utáni gazdasági helyzetének romlására. A gyárbezárás miatt számos tüntetésre került sor, amelyek gyakran véres összetűzésekbe torkollottak a rendőrséggel. Benito Mussolini és a fasizmus felemelkedése révén a hajógyárakban újra elkezdődött a termelés, elsősorban a gyarmati háborúkban részt vevő hajók javítása. 1929-ben lerombolták az „Alhambra” nevű színházat, romjain felépítették a kormánypalotát, amelyet Benito Mussolini személyesen avatott fel. 1937-ben készült el a posta épülete és a Fascho-ház, amely ma a pénzügyi igazgatóság székhelye. A Borgóban számos szociális otthon épült, a parti sétányokon új fürdőhelyeket létesítettek, valamint a Piazza della Vittorián az első világháború áldozatainak emeltek emlékművet. Olaszország 1940. június 10-én lépett be a második világháborúba. A Mar Piccolóban az Olasz Tengerészet a hadihajók építésére összpontosított, ez a hajógyárak számára új munkalehetőséget jelentett. A többi gazdasági ágban viszont krízishelyzet lépett fel. A bombatámadásoktól is tartó lakosság elhagyta a várost és Puglia régió falvaiba menekült. 1940. november 12-ének éjszakáján az angol Illustrious repülőgéphordozóról indított harci repülőgépek súlyos bombatámadást mértek a Mar Piccolóban állomásozó olasz flotta ellen. A Conte di Cavour csatahajó elsüllyedt, a Littorio és Caio Duilio csatahajók pedig súlyosan megsérültek. A támadás 56 halottat és 600 sebesültet követelt. Az olaszoknak mindössze két Swordfish-típusú repülőgépet sikerült megsemmisíteniük. Miután a szövetséges seregek elfoglalták Dél-Olaszországot, a hadiflotta Tarantóból Nápoly, La Spezia és Genova kikötőibe menekült. Benito Mussolini leváltása és az ezt követő fegyverszünet következtében a megszálló német csapatok elmenekültek, a város pedig a szövetségesek kezére került („Slapstick hadművelet”). ### A második világháború után A háború vége 1945. április 25-én egy új korszak kezdetét jelentette a város életében. 1946. június 2-án megalakult az Olasz Köztársaság és az elkövetkezendő években Taranto, a Földközi-tengerben elfoglalt stratégiai helyzetének köszönhetően fontos ipari és kereskedelmi központtá nőtte ki magát. 1965-ben az olasz államelnök, Giuseppe Saragat megnyitotta az Italsider Acélközpontot. Ez Európa egyik legnagyobb acélfeldolgozó ipari létesítménye volt. 2004. június 25-én Mar Grandéban egy új flottaállomás épült a NATO számára. ## Népessége A város lakossága 2009. január 1-jén fő volt, ebből férfi és nő. A lakosság kor szerinti megoszlása: - 0–14 év között: fő (ebből férfi, nő), - 15–64 év között: fő (ebből férfi, nő), - 65 év felett: fő (ebből férfi, nő). A lakosság számának alakulása: Tarantóban 2007. december 31-én a bevándorlók száma fő volt. A legtöbben a következő országokból érkeztek ### A tarantói dialektus A tarantói dialektus (saját elnevezése tarandíne, olaszul tarantino) körülbelül kétszázezer ember által használt újlatin (délolasz) nyelvjárás, pontosabban az italodalmát nyelvek közé tartozik. Közelebbi rokonságban a nápolyi nyelvvel áll. A tartományban élők közvetítő nyelvének tekintik, legtisztább és legelterjedtebb változatát a városban beszélik. ## Közigazgatás A város régi központja (Città Vecchia) a Mar Piccolo és a Mar Grande közé ékelődő kis sziget. Ettől keletre található a Borgo negyed vagy Città Nuova, a mai város központja. A város fejlődése és terjeszkedése a 19. század végén indult meg. A tudatos várostervezésről az utcák rácsos szerkezete tanúskodik. Az óváros területének jobb kihasználása érdekében a házakat szorosan egymás mellé építették, ami egy esetleges invázió esetében megkönnyítette a védekezést. Az újabb városrészekben viszont az utcáknak és épületeknek egy szabályos, legyező alakban való elrendezése figyelhető meg. Taranto kerületei: Paolo VI, Tamburi-Lido Azzurro, Città Vecchia-Borgo, Tre Carrare-Solito, Montegranaro-Salinella és Talsano-San Vito-Lama. ## Városkép Taranto történelmi központja, ahol a legtöbb látnivaló található, két részből áll: a Città Vecchia (azaz Óváros) a római citadella helyén, a Mar Piccolo és Mar Grande közé ékelődő szigeten fekszik, míg a másik a Città Nuova (azaz Újváros), amely a két tenger közé ékelődő félszigeten épült ki és amelyet egy hajózható csatorna választ el a régi városrésztől. Az ókorban a Città Vecchia szigetét a görögök Akropolisznak nevezték, itt voltak a legjelentősebb templomok és hivatalok; a Città Nuova (középkorban Borgo) volt a város lakónegyede, azaz a Polisz. A temető, azaz a Nekropolisz a város keleti részén, a várfalakon kívül helyezkedett el. ### Città Vecchia A Città Vecchia (azaz régi város) közel téglalap alapú szigeten fekszik a Mar Piccolo és Mar Grande között. Főutcája a Via Duomo, amely mentén található (mint azt neve is mutatja) a város katedrálisa, a San Cataldo, amelyet a 11. században építettek. A sziget északnyugati végében található Taranto másik fontos temploma, a San Domenico Maggiore, amely szintén a 11. században épült. A sziget délkeleti végét a Castello Aragonese (azaz Aragóniai-erőd) foglalja el, amelyet az egykori Poszeidón-templom helyén építettek a 15. században. ### Città Nuova (Borgo) A Città Vecchia és Città Nuova (azaz új város) közötti csatorna felett egy forgóhíd, a Ponte Girevole ível át, amelyet a hajóforgalom akadálymentes lebonyolítása céljából terveztek mozgathatóra. Utcahálózata rácsos szerkezetű, ami tervszerű városépítésre utal. Központja a Piazza Archita, amelyet két impozáns épület határol: a Nemzeti Régészeti Múzeum épülete, valamint a Közigazgatási palota. ### Látnivalók - Templomok: - San Cataldo-katedrális - Gran Madre di Dio társ-katedrális - Sant’Agostino-templom - Sant’Andrea degli Armeni-templom - Sant’Anna-templom - Sant’Antonio-templom - Santa Maria del Carmine-templom - Santa Caterina-templom - Santa Chiara-templom - Santissima Croce-templom - San Domenico Maggiore-templom - San Francesco di Paola-templom - San Giuseppe-templom - Madonna delle Grazie-templom - Madonna della Salute-templom - Santa Maria del Galeso-templom - Santa Maria di Costantinopoli-templom - Maria SS. del Monte Carmelo-templom - SS. Medici Cosma e Damiano-templom - San Michele-templom - San Paolo-templom - San Pasquale-templom - SS. Pietro-Andrea - Templomok: - Palazzo Amati - Admiralitás palota - Érseki palota - Palazzo Calò - Palazzo Carducci Artenisio - Palazzo di Città - Palazzo Ciura - Palazzo D’Aquino - Palazzo D'Ayala Valva - Palazzo De Beaumont Bonelli - Palazzo De Bellis - Palazzo degli Ponti - Palazzo Fornaro - Palazzo Galeota - Palazzo Galizia - Palazzo Gallo - Palazzo Gennarini - Közigazgatási palota - Palazzo Latagliata - Palazzo Magnini - Palazzo Notaristefano - Palazzo Pantaleo - Postapalota - Palazzo Savino Amelio - Palazzo Stani - Palazzo Troilo - Palazzo Visconti - Kolostorok és egyéb egyházi építmények: - Alcantára-rendi kolostor - Battendieri-kolostor - Kapucinus kolostor - Érseki szeminárium - San Domenico-kolostor - San Francesco d’Assisi-kolostor - Városvédelmi építmények: - Castello Aragonese - De Laclos erőd - Torre del Gallo - Torre dell’ Orologio - Torre di Raimondello - Ókori emlékek: - Poszeidón-templom - Megváltó-kripta - Hidak: - Ponte Girevole - Ponte di Porta Napoli - Ponte Punta Penna Pizzone - Egyéb nevezetességek: - Centro Direzionale Bestat - Mario Pasquale Costa háza - Szent Egyed Mária háza - Giovanni Paisiello szülőháza - Erasmo Iacovone stadion - Tengerészeti akadémia - Rossarol-kaszárnya - Fontana della Rosa dei Venti - De Beaumont–Bonelli–Bellacicco-hipogeum - Szobrok, emlékművek: - Elesettek emlékműve - (olaszul Monumento ai Caduti) a város legnagyobb köztéri emlékműve. A Borgo Nuovoban található a Piazza XX Settembre-n. A Trani-mészkőből készült építmény az első világháború áldozatainak emlékére épült Cesare Bazzani tervei alapján 1919-1930 között. Az emlékművet III. Viktor Emánuel olasz király avatta fel. A szoborcsoportot 1953-ban kibővítették az Olasz Haditengerészet hőseit ábrázoló allegorikus szoborcsoporttal (Aquilifero). - Tengerészek emlékműve - (olaszul Monumento al Marinaio) egyike Taranto legismertebb emlékműveinek. Az Olasz Haditengerészet áldozatainak emléket állító építmény a Borgo Nuovo tengerpartján áll. Vittorio Di Cobertaldo szobrászművész 1974-es alkotása. - Krisztus-szobor ## Kultúra ### Oktatás A városban működik a Bari Műszaki Egyetem kihelyezett mérnöki kara, valamint a Bari Tudományegyetem is fenntart néhány kihelyezett szakot a városban. Emellett kihelyezett tagozatokkal jelen van a Santa Maria Assunta Római Szabadegyetem és a Milánói Katolikus Egyetem is. 2006-ban a Bari Tudományegyetem rektora jóváhagyta a helyi közgazdaságtudományi, jogi, matematikai, fizikai és természettudományi kar függetlenségét, első lépésként a Tarantói Tudományegyetem megalakulása felé. ### Múzeumok Taranto legjelentősebb múzeuma a Nemzeti Régészeti Múzeum (Museo Archeologico Nazionale), amely a nápolyi után Dél-Olaszország második leggazdagabb gyűjteményével rendelkezik. 1887-ben alapították az ókori Tarentum és Magna Graecia leleteinek bemutatására. A múzeum három fő részből áll: topográfiai gyűjtemény (korabeli térképek és városmakettek), a görög-római gyűjtemény, valamint a paleolitikumi-bronzkori gyűjtemény. A legértékesebb látnivalók között van az ókori arany pénz- és ékszergyűjtemény, valamint a tarentumi nekropoliszból származó szarkofágok. A tarantói Michelagnoli Admirális Tengerészeti Alapítványt (Fondazione Marittima Ammiraglio Michelagnoli) 1989-ben alapította a Tarantói Megyei Tanács közösen az Olasz Haditengerészettel, a tengerészet és tengerkutatás történetének bemutatása céljából. A számos kiállított tárgy és fénykép segítségével a látogató betekintést nyerhet a hajózás történetébe, a hajóépítés történetébe, a tengeri flóra és fauna világába, valamint a nagy tengeri utazások történetébe. ### Tudományos intézmények A városban működő tudományos intézetek közül a legjelentősebb az Attilio Cerruti Talasszográfiai Intézet (Istituto Sperimentale Talassografico Attilio Cerruti), amelyet 1914-ben alapítottak tengerbiológiai kutatóállomásként. Az intézet a legkorszerűbb felszerelések segítségével vizsgálja a Mar Grande és a Mar Piccolo flóráját és faunáját, valamint tanulmányozza az emberi tevékenység hatását a tengeri környezetre. Egy múzeum is tartozik hozzá, amely a számos tengeri növény- és állatfaj mellett a kutatóállomás kialakulásának történetét is bemutatja. ### Hagyományok #### Tarantella A tarantella hagyományos dél-olaszországi 6/8-os vagy 4/4-es ütemű, gyors tánc, amely Taranto városából származik. A hiedelem szerint a tarantula pók (Lycosa tarentula) halálos csípésének gyógyítására használták, ugyanis úgy tartották, hogy az erőteljes, gyors táncolással az áldozat kiizzadja a mérget. Kialakulása a középkorra vezethető vissza, amikor (szintén a hiedelmek szerint) a pókok elszaporodtak a városban és állítólag egyre több áldozatot követelt csípésük. A tudomány álláspontja szerint ennek nagyon kicsi a valószínűsége, ugyanis a pók csípése nem életveszélyes. Egyes kutatók úgy tartják, hogy a tánchoz kötődő hiedelemvilág azért alakult ki, hogy az emberek kikerüljék az egyház tiltását a táncos összejöveteleket illetően. A tarantella zenéjét általában mandolinon játsszák. ## Gasztronómia A város hagyományos vendéglői könnyű, de ízletes konyhával várják vendégeiket. A tarantói konyha alapját a tenger gyümölcsei adják, amelyeket általában hidegen, préselt olívaolajjal készítenek el. Jellegzetes tarantói ételek a cavatelli (feketekagyló), a tenger gyümölcseivel készített rizottó, a grillezett polip, a zöldséges hal. Nagy hagyománya van a vidéken az articsókának és a hüvelyes növényeknek. A híres olaszos tészta sem hiányzik a tarantói konyhából: az orechiette zöldséggel és paradicsomszósszal elkészített tészta. A vidék borairól is nevezetes: apúliai aleatico, lizzano, Martina Franca, a mandúriai primitivo. A gyümölcsök közül a narancs, mandarin, szőlő és görögdinnye jellemzik a tarantói konyhát. A sütemények közül helyi jellegzetesség a mézzel és mandulából készült carteddàte, sannacchiùdere és pettole. ## Sportélete A városban az alábbi sportegyesületek működnek: - Taranto férfi labdarúgócsapata az A.S. Taranto Calcio, amelyik az olasz nemzeti bajnokság másodosztályában játszik. A csapat az Erasmo Iacovone stadionban játszik. - A város női kosárlabdacsapata a Cras Basket Taranto. A 2002-2003-as szezonban a bajnoki címet, az olasz kupát és az olasz szuperkupát is elnyerték. A tolószék-kosárlabda csapata a Dream Team Taranto. - A férfi kézilabdacsapat a Prisma Volley Taranto. - A város amerikaifutball-csapata a Delfini Taranto. - A férfi rögbicsapatok az AS Taranto Rugby. - Kerékpározásban a város több ízben volt szakaszpontja a Giro D’Italiának. - Taranto ugyanakkor több ízben volt szakaszpontja a Giro d’Italia Vela vitorlásversenynek. ## Gazdaság Taranto gazdagságát mindenekelőtt a tengerének köszönheti. Az édes és tiszta víz, a kellemes klíma, a zöld partok és a változatos halállomány révén az évszázadok során a város a lakók számára jövedelmező, a Földközi-tenger hajósainak pedig gazdag és biztonságos kikötő volt. Az ókorban Taranto Magna Graecia fontos kereskedelmi központja volt, mindenekelőtt Görögországgal és Kis-Ázsiával folytatott kereskedelmi kapcsolatai révén, illetve a Mar Piccolo környékén elhelyezkedő kárminfesték-manufaktúráknak köszönhetően. Annak ellenére, hogy a római hódítók később a rivális Brindisiben is kikötőt létesítettek, Taranto megőrizte jelentőségét, sőt népszerű üdülőhely lett belőle. A bizánciak, gótok és longobárdok fennhatósága alatt a város gazdasági élete hanyatlott, a mélypont a 927-es szaracén támadás volt, aminek során város teljesen elpusztult. 967-ben a bizánci császár, II. Niképhorosz Phókasz újraépítette és megnagyobbította a várost, kiépítve a mai Borgo területét. A kikötőt a Mar Piccolóból Mar Grandéba helyezték át, ahol a mai kereskedelmi kikötő is található. A tengert magánszemélyek és vallási szervezetek egyaránt használhatták. Az Anjouk megalapították a Piazza Fontanán az első vámhivatalt. Az úgynevezett Piros Könyvben tartották számon a vám- és halászjogokat. A halászat csak az év bizonyos szakaiban volt engedélyezett, és a halászatért illetve a halkereskedésért adót kellett fizetni. A halászok tulajdonaikat a Mar Piccolo fenekén cölöpökkel határolták be. A Savoyai-házból származó II. Viktor Emánuel uralkodása alatt a tilalom, miszerint a Borgo falain kívül nem volt szabad építkezni, eltöröltetett. Taranto és hátországának, azaz Taranto megyének a gazdasága változatos. A fémipar és a hajógyártás központja Taranto. A hagyományos iparágak a 20. század során kiszorultak a megyeszékhelyről. A gazdasági életben nagy szerepe van a kikötőben lebonyolított kereskedelemnek is. Taranto kikötője az egyik legjobban felszerelt a Földközi-tengerben. A mezőgazdaság alapja a szőlőtermesztés, citrusfélék termesztése, borászat és olívaolaj-készítés. A turizmus kevéssé fejlett, elsősorban a Tarantotól északnyugatra fekvő tengerparti zónában koncentrálódik (Castellaneta Marina vidéke). ### A halászat és feketekagyló-tenyészet Taranto kikötője számos családnak nyújt megélhetőségi lehetőséget. A halászflotta mintegy nyolcvan, tíz tonnánál nem nehezebb halászkutterből áll. Míg a halászkutterek vontatóhálókkal dolgoznak, a kisebb csónakok saját hálókat használnak. A halászzsákmányt elsősorban keszegek, sügérek, márnafélék, szardellafélék és rákfélék teszik ki. Tarantóban van napjaink legnagyobb feketekagylótenyészete: kb. 1300 üzemi munkás több mint tonna feketekagylót dolgoz fel évente. A feketekagyló-tenyészet a város gazdasági életét évszázadok óta jellemzi, olyan mértékben, hogy a feketekagyló Taranto gasztronómiai szimbóluma lett. A lakosok úgy tartják, hogy a La Speziában, Pólában és Olbiában lévő feketekagyló-tenyészeteket is tarantóiak hozták létre. A tenger fenekén 10 m hosszú, palinak (cölöp) nevezett fa- vagy fémszerkezetek állítanak fel, amelyekre köteleket és hálókat erősítenek. Ezeken tenyésztik a feketekagylókat, amelyek különösképpen ízletesek, mivel kivételes környezetben fejlődnek ki, sós és édesvíz egyaránt éri őket. Taranto tengereinek ez a különleges jellemzője nemcsak a kagylóknak kedvez, hanem a halaknak is, amelyek a cölöpök között táplálékra és menedékre lelnek. Míg a Mar Piccolóban kb. 18 vízalatti édesvízforrás található (citri), a Mar Grandéban csupán egy, amelyet a város védőszentje tiszteletére Anello di San Cataldónak neveznek. ### Az arzenál Taranto haditengerészeti üzemét és arzenálját, amely a Mar Piccolóban található, 1889. augusztus 21-én nyitották meg I. Umbertó olasz király jelentétében. Azóta a város gazdasági életének egyik kulcsfontosságú létesítménye. A két világháborúban a hadihajók építésére és javítására használták. Az arzenálban kb. 200 katona és 2300 civil dolgozik számos munkakörben: vasfeldolgozás, zászlókészítés, a rakéták karbantartása, telekommunikáció, radarfigyelés stb. A háborúk után szükségessé vált az arzenált a Mar Grandéba áthelyezni, hogy a flottának nagyobb mozgásteret biztosítsanak, és a forgóhidat se kelljen folyton elforgatni, ezzel akadályozva a város közlekedését. Az új flottaállomást 2004. június 25-én avatták fel. Az olasz haditengerészeti parancsnokságnak alárendelt bázis, amelyhez a NATO néhány intézménye is társul, a Mar Grandéban fekszik, a Chiapparo nevű kis öbölben. A 60 hektáros támaszpont állami területen fekszik. A támaszpont építésének fázisai: - 1989 és 1995 között 2 millió m3 földet emeltek ki, egy új móló és egy 20 hajónak helyet adó rakodópart építésének érdekében. Két alagút épült, amelyeken keresztül lehetségessé vált az elektromos és hidraulikus berendezések biztosítása, az adatátvitel, a tüzelőanyag szállítása, valamint a hajóhulladék összegyűjtése. - Az 1997 és 2003 közötti munkálatok komoly logisztikai feladatot jelentettek, s érintették a révben zajló közlekedést szabályzó világítótorony működését, továbbá megterhelték a belső utcahálózatot és a helikopter-leszállópályát. ### A kikötő A kikötő a Tarantói-öböl északi partján fekszik és fontos kereskedelmi szerepet tölt be Olaszország gazdasági életében. A kereskedelmi és ipari kikötő intézményei a Mar Grande északnyugati részén találhatók. A kikötő forgalmát modern felszerelésekkel egy irányítótorony felügyeli. Évente kb. 50 millió tonnaáru fordul meg a kikötőben. A tarantói kikötő fontosabb adatai: - 9995 m rakodópart, amelyből 1310 m a kereskedelmi kikötőben, 8685 m a konténerkikötőben van - 1120 m kőolajkikötőhíd - m2 operatív terület valamint m2 bérbeadott terület. ### Az acélipar Az 1950-es évek végén Giuseppe Saragat államelnök megnyitotta az Italsider nevű acélgyárat, amely hosszú időn át Európa egyik legnagyobb acélipari létesítménye volt. A komplexum a San Cataldo móló közelében fekszik. Ez az acélkolosszus az akkori években fellendítette a helyi gazdaságot és számos kapcsolódó iparág fejlődését is eredményezte. Az 1980-as évek folyamán az acélipar világszintű válsághelyzete, valamint új anyagoknak a piacon való megjelenése az acélgyárat hanyatlásra ítélte, végül az acélgyárat 1995-ben privatizálták, és rengeteg munkás elveszítette a munkahelyét. A tarantói acélgyár Ilva Spa. néven ma 15 km2-es területen fekszik. ## Közlekedés ### Közúti közlekedés Az A14-es autópálya (Autostrada Adriatica) a Tarantóval szomszédos Massafrában ér véget. A város a következő utakon közelíthető meg: - SS 106 - a Tarantói-öböl partján fekvő településekkel köti össze. - SS 7 (E843) - Massafrával köti össze, ahol csatlakozik az A14-es autópályához valamint az SS 100-as főúthoz Bari irányába. A várost átszelve a főút Brindisi felé tart. - SS 172 - Martina Franca városával köti össze. - SS 7ter - Leccével köti össze. - SP 101- Leporanóval köti össze. ### Vasút Taranto része az olaszországi gyorsvasúthálózatnak (Eurostar Italia). Naponta több szerelvény indul az ország nagyvárosaiba, elsősorban Nápolyba, Rómába, Milánóba és Velencébe. Regionális szerelvények révén összeköttetésben van Puglia többi nagyvárosával (Bari, Brindisi, Lecce, Foggia) és kisebb településeivel is. ### Repülő A város központjától keletre 15 km-re fekvő Taranto–Grottaglie repülőtér 1964-ben kezdte meg működését. Kezdetben csak az Alitalia üzemeltetett járatokat Rómába. 1965-ben az Ati cég tulajdonába került, amely megnyitotta az első járatokat Velencébe és a milánói Linate repülőtérre. A repülőteret azonban 1969-ben bezárták az olaszországi repülőterek biztonsági feltételeit vizsgáló Lino-jelentés következményeként. Közel 16 éven keresztül zárva volt, noha időközben számos javítást és bővítést elvégeztek rajta. 1989-ben átnevezték Marcello Arlotta repülőtérre. Két éven keresztül az Alinord légitársaság üzemeltette. 1990-ben az Alinord csődbe ment, és a menetrend szerinti járatok ismét leálltak. 1993-ban néhány hónapig a Genavia légitársaság rendszeres járatot üzemeltetett Taranto és Genova között. A Genavia után a Victor Fly is próbálkozott rendszeres járatok üzemeltetésével Róma Fiumicino és Taranto között, de kevés sikerrel. Napjainkban csak kevés charterjárat és a teherszállító repülőgép használja. A városhoz legközelebbi, személyforgalmat is lebonyolító repülőtér a bari Karol Wojtyla nemzetközi repülőtér, amely légvonalban 85 km-re északnyugatra van. ### Tömegközlekedés A tömegközlekedést az AMAT Spa.(Azienda per la Mobilità nell’Area di Taranto) közlekedési vállalat biztosítja. 2003 óta két sétahajó (Clodia, Adria) is rendelkezésére áll az idelátogató turistáknak. ### Kikötő (Marina di Taranto) Taranto turisztikai kikötője a Sant’Eligio gátnál található. A kikötő 254 járműnek adhat helyet, területén megtalálható egy rakodópart, egy hajófelvonó, javítóműhelyek, parkok és zöldövezetek. ## Híres tarantóiak Taranto számos híres ember otthona volt. Közülük a legjelentősebb Arkhütasz, görög filozófus, a püthagoreus iskola egyik legkiválóbb képviselője, akinek uralkodása alatt vált Taranto Magna Graecia legjelentősebb városává. A városban élt Livius Andronicus is, Homérosz Odüsszeiájának első latin nyelvű fordítója. Itt élt és itt végezték ki Szent Cataldus püspököt, a város védőszentjét. További híres tarantóiak: - Arisztoxenosz (i. e. 4. század) görög zeneteoretikus - Lüszipposz (i. e. 390–310 körül) görög szobrász - Szent Sophronia (2-3. század) katolikus szent - Leónidasz (i. e. 3. század) görög költő - II\. Niképhorosz Phókasz (912–969) bizánci császár - Tankréd (1116–1138) szicíliai király - Giorgio Basta (1544–1607) tábornok - Ferdinando Acton (1832–1891) olasz admirális - Vincenzo Amato (1881–1963) matematikus - Pasquale Pinto (1940–2004) olasz festő ## Testvérvárosai Taranto testvérvárosi kapcsolatokat alakított ki az alábbi településekkel: - Breszt, Franciaország - Doneck, Ukrajna - Spárta, Görögország ## Fordítás

Kázmér és Huba

A Kázmér és Huba (eredeti címén Calvin and Hobbes) Bill Watterson író és rajzoló képsora. A sorozat eredetileg 1985 és 1995 között jelent meg az Egyesült Államokban, a Universal Press Syndicate sajtóügynökség közvetítésével. A képregény két címszereplője Kázmér (eredetileg Calvin), a hatéves örökmozgó és öntörvényű kisfiú, valamint Huba (eredetileg Hobbes), Kázmér plüsstigrise és egyben legjobb barátja. Míg Kázmér szemében Huba legtöbbször antropomorf tigrisként jelenik meg, addig a történetek más szereplői egyszerű plüss játékfigurának látják. A kritikailag is elismert képsorok népszerűsége megjelenésük során folyamatosan nőtt, megszűnésekor már nagyjából 2400 újság oldalán volt olvasható az Egyesült Államokban. A Kázmér és Huba egyike az amerikai képregény történetében legsikeresebb és legelismertebb képsoroknak. A sorozatról számos tanulmány született. A Kázmér és Huba mintegy 3000, Bill Watterson által adományozott eredeti képsorát 2005 óta az Ohio Állami Egyetem Billy Ireland Képregény Könyvtár és Múzeuma őrzi. A nyilvánosságtól való visszahúzódásáról ismert Watterson sajtóügynökségéhez fűződő kapcsolatát szinte a Kázmér és Huba megjelenésének kezdetétől fogva folyamatos viták és kompromisszumok jellemezték. Az alkotó nem volt hajlandó képsora licencét áruba bocsátani, mivel úgy gondolta, hogy munkája bármi más formában való felhasználása rombolná az eredeti alkotást. Watterson kitartó állásfoglalása révén a Kázmér és Huba népszerű szereplői néhány ritka kivételtől eltekintve egyetlen más kereskedelmi terméken sem tűntek fel, csak magukban a képsorok gyűjteményköteteiben és néhány, a sorozatot megjelentető folyóiratoknak küldött reklámterméken. A Kázmér és Huba magyar fordításban az 1990-es évek elejétől kezdve jelent meg különböző képregényfüzetekben és folyóiratokban, így például a Képregény Koktélban, a Tiszta Diliben, a Garfieldban és a Metropolban. A képsor gyűjteménykötetekben való kiadását, Nikowitz Nóra fordításában a Vad Virágok Könyvműhely kezdte meg 2007-ben. ## A képsor megszületése Bill Watterson pályafutását a The Cincinnati Post politikai karikaturistájaként kezdte, de néhány hónap próbaidő után elbocsátották a napilaptól. Miután több újság is elutasította jelentkezését, úgy érezte, hogy hiányzik belőle az a „gyilkos ösztön”, ami ehhez a hivatáshoz szükséges, és visszatért régi hobbijához, a képregényrajzoláshoz. Az első képsora, melyet elküldött a sajtóügynökségekhez, egy scifiparódia, a Spaceman Spiff volt, mely egy korábbi, még középiskolai évei alatt készített képregényén alapult. A sajtóügynökségek folyamatosan visszautasították a munkáit, így kényszerűségből reklámrajzolóként helyezkedett el, melyet saját bevallása szerint gyűlölt. Eközben újabb és újabb képsorokon dolgozott. Egyik ilyen munkájában, melyben tucatnyi karakter is feltűnt, jelent meg a központi szereplő kisöccseként egy Marvin nevű kisfiú, és Hobbes (a magyar fordításban Huba) nevű plüsstigrise, aki a gyermek fantáziájában életre kelt. Az egyik sajtóügynökség, a United Feature Syndicate visszajelzésében azt javasolta, hogy a képsor tényleges főhőse helyett inkább erre a két szereplőre koncentráljon. Watterson szintén úgy gondolta, hogy ők ketten rejtik magukban a legnagyobb lehetőséget, de bizonytalan volt abban, hogy önmagukban is életképesek lennének. Kétségei azonban hamar eloszlottak, mivel szinte azonnal azonosulni tudott a két szereplővel. A kisfiút átkeresztelte Calvinra (a magyar fordításban Kázmér) és új, kócos frizurát rajzolt neki. Huba gyakorlatilag változatlan maradt. A kezdeti biztató jelek és a sajtóügynökséggel való átmeneti együttműködés ellenére azonban a United végül mégsem kötött végleges szerződést Wattersonnal. A sajtóügynökség negatív hozzáállásához Watterson szerint az is hozzájárulhatott, hogy a United felkínálta számára a lehetőséget, hogy vegye be képsorába az általuk megalkotott Robotman nevű szereplőt is, amit ő visszautasított. Munkája iránt a következő komoly érdeklődő a Universal Press Syndicate volt, akik végül, öt évvel Watterson első próbálkozása után, átvették tőle a képsort, és szerződést kötöttek vele. ## A megjelenés története Kázmér és Huba első képsora, mely a két jóbarát egymásra találását mesélte el, 1985. november 18-án, nagyjából 35 újságban jelent meg. A hatéves örökmozgó kisfiú és eleven plüsstigrisének történetei rövid idő alatt igen nagy népszerűségre tettek szert az olvasók körében. Bő egy évvel első megjelenése után a Kázmér és Huba már nagyjából 250 újságban volt olvasható szerte az Egyesült Államokban, a Los Angeles Times 1987. április 1-jei számában pedig már külön cikkben mutatta be a képsor alkotóját. Az olvasók mellett Bill Watterson munkásságát a szakma is elismerésben részesítette, és az évek során több díjjal is jutalmazta. Watterson Kázmér és Hubája 1990-ben, a Detroit Free Press 17 595 olvasójának visszajelzése alapján az év legjobb képsora lett az újságban, és más lapokban is, így például a The Philadelphia Inquirerben is hasonlóan népszerű maradt. 1991-re a Kázmér és Huba már 1800 amerikai lapban volt olvasható. 1991 májusában Watterson kilenc hónapos szabadságot vett ki, hogy feltöltődjön és kutatásokat végezzen a képsor számára. A Universal ez idő alatt a sorozat első tizennégy hónapjának történeteiből válogatott képsorokkal látta el az újságokat, amik közül csak néhány döntött úgy, hogy emiatt felhagy a Kázmér és Huba megjelentetésével. A sorozat 1992 februárjában folytatódott ismét új történetekkel, valamint egy, Watterson igényeinek megfelelően megújult vasárnapi formátummal, melyet nagyobb helyigénye miatt számos kritika ért az újságok szerkesztői részéről. A Kázmér és Huba ekkor már a negyedik legtöbb helyen közölt képsor volt az Egyesült Államokban a Peanuts, a Garfield és a Blondie után. 1994 áprilisa és decembere között Watterson ismét kutatószabadságra ment, ami alatt a sajtóügynökség az 1989 és 1990 között született képsorokból pótolta a kiesést. A Universal Press Syndicate azzal magyarázta az újabb szünetet, hogy más alkotókkal szemben Watterson egyedül, asszisztens nélkül dolgozik, képsorai pedig jóval aprólékosabbak és kidolgozottabbak, mint más humoros képregények. Watterson későbbi magyarázata szerint elsősorban nem közvetlenül a képsor elkészítésében merült ki, hanem sokkal inkább a sajtóügynökséggel, a Kázmér és Huba licencei felett való egyre hevesebb vitákban. A szakma véleménye megoszlott Watterson második hosszú távú szabadságáról. Amellett, hogy elismerték, hogy a Kázmér és Huba az egyik legsikeresebb megjelenő képsor, többen az olvasók elpártolásától tartottak. Ez azonban nem következett be, a sorozat megőrizte népszerűségét. Kázmér és Huba sorozata népszerűségének csúcsán, 1995-ben fejeződött be. A hivatalos bejelentést az Associated Press tette közzé november 10-én, miután Watterson előző nap egy, az újságok szerkesztőinek címzett levélben közölte elhatározását. A levél magyarázata szerint döntése nem volt sem könnyű, sem pedig hirtelen. „Úgy hiszem, mindent megtettem, amit a napi határidők és a kis panelek korlátai között lehetséges volt” – írta a levélben. Watterson később úgy nyilatkozott, hogy megítélése szerint szakmailag többet sikerült elérnie, mint amit valaha is célul tűzött ki maga elé, és „már nem maradt olyan hegy, amit meg akart volna mászni.” Művészi érdeklődése a rajzolás felől a festészet felé fordult, és a magánéletében is szeretett volna újra egyensúlyt találni, mivel a Kázmér és Hubával töltött tíz év alatt ideje nagy részét a munka emésztette fel. Az utolsó képsor az év utolsó napján, december 31-én jelent meg. A téli jelenetben Kázmér és Huba a frissen hullott hóban sétálnak, és izgalommal tekintenek a fehér táj látképére. „Varázslatos világ ez, Huba, öreg pajtás... Fedezzük fel!” – mondja Kázmér. Ezt követően a két barát felül egy szánkóra és lesiklik a dombtetőről, Charles Solomon kritikus megfogalmazása szerint „olyan űrt hagyva maguk után a képregények oldalain, amit azóta egyetlen másik képsor sem volt képes betölteni.” Watterson döntését a szakma, valamint több kritikus és szakértő is sajnálattal nyugtázta. Kázmérnak és Hubának tízéves szereplésük során világszerte több mint 2400 újságban, 3160 képsora jelent meg. A Kázmér és Huba gyűjteményköteteiből még tizenöt évvel a sorozat befejezése után is évi félmillió példányt értékesítettek, 2010-re közel összesen 45 millió darabot. Watterson 2010-ben, a képsor befejezésének 15. évfordulója alkalmával adott rövid interjújában hasonlóképpen nyilatkozott, mint korábban a szerkesztőknek írt levelében. Úgy vélte, a Kázmér és Huba tíz éve alatt sikerült elmondania mindent, amit akart, és hogy a folytatás már csupán önismétlés lett volna. ## Szereplők Bill Watterson nyilatkozata szerint a Kázmér és Huba szereplőit részben saját magáról, részben pedig más, valós személyekről mintázta. Véleménye szerint a képsor humora a szereplők eltérő személyiségéből fakad. Művében a szereplőket tartotta a legfontosabb elemnek, a közöttük lévő kapcsolatokat és egymás cselekedeteire adott reakcióikat. Arra törekedett, hogy a Kázmér és Huba elsősorban a szereplőkről, ne pedig a viccekről szóljon, ami megítélése szerint fontos szerepet játszott abban, hogy a képsor egyre több olvasót vonzott az évek során. Csak annyira tette reálissá a történeteket, hogy azok alkalmasak legyenek olyan témák tárgyalására, melyek éppen foglalkoztatták, de ugyanakkor nem szerette volna, hogy a képsor túlzott valósághűsége korlátozza őt. Watterson a Kázmér és Hubában a valóságot szubjektíven, a szereplőktől függően kezelte és mutatta be. ### A címszereplők Kázmér, az eredeti változatban Calvin, a sorozat egyik címszereplője. A hatéves kisfiút Bill Watterson az eleve elrendelés filozófiáját valló 16. századi reformátorról, Kálvin Jánosról (angolul John Calvin) nevezte el. Nyilatkozata szerint a szófogadatlan és örökmozgó Kázmér éppen annak az ellenkezője, amilyen ő volt gyermekkorában, és inkább felnőtt énjét tükrözi. A képsor bizonyos tekintetben életrajzi ihletésűnek is tekinthető, mivel Kázmér általában azon töri a fejét, ami Wattersont is éppen a képregény megírásakor foglalkoztatta. „Kázmért a saját éretlenségem kifejezésére használom, hogy fenntartsam magamban a kíváncsiságot a világ iránt, hogy nevetségessé tegyem saját rögeszméimet, és hogy egyféle véleményt mondjak az emberi természetről” – írta Watterson, aki egyben azokat a tulajdonságokat is felnagyította a szókimondó hatéves szereplőben, melyek a felnőttek és a szülők életét igencsak képesek megkeseríteni. Kázmér hatalmas fantáziával rendelkező személyisége miatt saját valósága – ahogyan ő érzékeli a világot – elkülönül a képsor mellékszereplőinek látásmódjától. Watterson a Kázmér és Hubában elsősorban az ő szemszögébe helyezi az olvasót. Huba, az eredeti változatban Hobbes, a sorozat másik címszereplője, Kázmér plüsstigrise. Nevét a 17. századi filozófus, Thomas Hobbes után kapta. Kinézetét, hosszúkás testalkatát és vonásait, intelligens, barátságos és kíváncsi személyiségét Watterson saját, Sprite nevű, szürke cirmos macskájáról mintázta. A gyakran visszatérő jelenetet, mikor Huba az ajtóban ráugrik az éppen hazaérkező Kázmérra, szintén Watterson macskája ihlette. Ahogyan a legtöbb rajzolt állatfigura esetében, Hubában is az emberi viselkedés a humor egyik forrása. Emellett azonban Watterson próbálta megtartani állati magatartását is. „Akárcsak Kázmér, gyakran én is előnyben részesítem az állatok társaságát az emberek helyett. Huba pedig azt képviseli, ahogyan én az ideális barátot elképzelem” – írta róla Watterson, akinek megítélése szerint a két szereplő személyiségének kontrasztja, Kázmér neveletlensége és Huba visszafogottsága kölcsönösen erősítik egymást. Emiatt az ellentét miatt együttesen sokkal viccesebbek, mintha külön-külön lennének. A képsor fejlődése során Kázmér és Huba személyisége, illetve érzelmi háttere egyre inkább magáét Wattersonét kezdték tükrözni. Az alkotó nyilatkozata szerint Huba inkább a pozitív tulajdonságait, míg Kázmér a fellengzős és eszképista oldalát vette át. Ennek megfelelően Kázmérban állandóan jelen van a vágy, hogy másoktól független helyzetbe kerüljön (például nagyobb szabadságot vívjon ki szüleitől), vagy képzeletének saját világba meneküljön, így a gyermekkor idealizált képét testesíti meg. Ez a jellemzője részben független attól a ténytől, hogy a képsorban ténylegesen is mint gyermek jelenik meg. A gyermekekre jellemző adottságai mellett számos szituációban egyáltalán nem a korának megfelelő, hanem annál jóval érettebb gondolatokat fogalmaz meg. Ez nem kizárólag szellemi világára igaz, így például mindennapi életében is jóval nagyobb szabadságot élvez, mint amit bármely szülő hatéves gyermekének biztosítana. ### Mellékszereplők Kázmér szüleinek Watterson nem adott nevet, mivel véleménye szerint a képsor szempontjából ez nem volt lényeges. Kázmér apukáját Watterson részben saját édesapjáról mintázta. A szereplő szatirikusan kicsavart magyarázatai fia számára a világ dolgairól és jelenségeiről Watterson édesapjától származtak, melyeket egykor ő mondott fiának. Kázmér édesapja, akárcsak Watterson apja, szabadalmi ügyvédként dolgozik. Kázmér anyukája rendszerint a fegyelmező szerepét tölti be a családban. Örökmozgó fia miatt általában türelmetlennek jelenik meg, bár Watterson alkalmanként megpróbálta a szereplő más oldalát is bemutatni. Mivel Kázmér szülei csupán mellékszereplői a képsornak, önmagukban, Kázmér nélkül csak ritkán tűnnek fel. „...megpróbáltam őket valósághűen ábrázolni, egy olyan mérsékelt humorérzékkel, ami mindenképpen szükséges, ha az embernek olyan gyermeke van, mint Kázmér. Azt hiszem, jobb munkát végeznek, mint amire én képes lennék vele” – írta róluk Watterson. A képsorban Kázmér szülei néha vegyes érzelmeket táplálnak aziránt, hogy a gyermekvállalás milyen hatással volt életükre. Ez a kor családi képsoraira nem volt jellemző, mely egyes olvasók visszajelzéseiben is tükröződött. Watterson megítélése szerint azonban ez a téma bármelyik hétköznapi családban felmerülhet. Emellett Watterson Kázmér szüleit nem csak egyszerű szülőkként, hanem, akárcsak a képsor más szereplőit is, önálló egyénekként akarta kezelni, akiknek önálló személyiségük van. Kázmér otthoni életéhez kapcsolódó mellékszereplő Kriszta, az eredeti változatban Rosalyn, Kázmér bébiszittere. Kriszta az egyetlen, akitől Kázmér igazán tart, és ez volt az az egyedi tulajdonsága, amiért Watterson többször is visszahozta az eredetileg egyszeri alkalomra szánt szereplőt. Watterson megítélése szerint Kriszta kapcsolata Kázmérral igen egysíkú, ami nehézséget okozott a szereplő megfelelő felhasználásában, valamint abban, hogy az újabb történetekben mindig túlszárnyalja a kettejük közötti előző konfliktust. Kriszta a kötött szabályok, az empátiától mentes hatalom megtestesítője. A bébiszitter, aki megpróbálja kényszeríteni Kázmért, hogy tekintélyét elfogadja, így általában az ellenfél szerepében tűnik fel. Kriszta utolsó története, mely néhány hónappal a képsor megjelenésének vége előtt jelent meg, ennek teljes ellentéte. Ebben a lány együtt játszik Kázmérral, melyet még élvez is, az este pedig a kettejük kapcsolatát jellemző konfliktus csattanója nélkül ér véget. A történetben Kriszta elveszíti korábban rá jellemző ellenséges szerepét, és gyakorlatilag Kázmérnak, a képsor történetében egyetlen, nem kitalált barátja lesz. A Kázmér és Huba több mellékszereplője Kázmér iskolai életéhez kapcsolódik. Rozi, az eredeti változatban Susie Derkins, Kázmér osztálytársa, akit Watterson felesége családjának beagle-jéről nevezett el. Rozi komoly és intelligens kislány, Watterson bevallása szerint pont olyan, amilyen típusú lányokhoz ő maga is vonzódott az iskolában. Rozi és Kázmér kapcsolata leginkább „szeretem-gyűlölöm”-alapú, melyben Kázmér úgy fejezi ki ragaszkodását, hogy állandóan bosszantja a lányt. A romantikus feszültség motívuma Kázmér és Rozi között elsősorban a korai történetekre jellemző. Vili, az eredeti változatban Moe, az iskola nagy, ronda, erőszakos és buta tanulója, aki állandó rettegésben tartja iskolatársait, köztük Kázmért is. Watterson azokról a hozzá hasonló gyerekekről mintázta őt, akikkel fiatalon ő maga is gyakran találkozott az iskolában. Miss Wormwood Kázmér nyugdíj előtt álló tanárnője. Nevét C. S. Lewis Csűrcsavar levelei (The Screwtape Letters) című művének azonos nevű szereplőjéről kapta. Watterson saját bevallása szerint nagy szimpátiát érez a szereplő iránt. „Úgy hiszem, komolyan hisz az oktatás értékében, szóval mondanom sem kell, hogy igen boldogtalan személy” – jegyezte meg róla Watterson. A Kázmér és Hubában Watterson az új szereplőket első megjelenésük alkalmával nem mutatja be az olvasóknak. Ezek a szereplők mindig is részei voltak Kázmér világának, legyenek azok valódi személyek, mint például tanárnője, Miss Wormwood, vagy szerepjátékainak karakterei, mint Spiff kapitány, a világűr kalandora. Ez alól kivétel Huba és Rozi. Az első képsorokban Kázmér és Huba első találkozása olvasható, ezt azonban Watterson későbbi nyilatkozatában teljesen feleslegesnek ítéli. Rozi mint „az új lány” tűnt fel, de Kázmér viselkedése vele szemben már ekkor a későbbi kapcsolatuk jellegét tükrözte. ## A képsorok stílusa Bill Watterson három képsort, Charles M. Schulz Peanuts, Walt Kelly Pogo és George Herriman Krazy Kat című sorozatát nevezte meg, mint olyan műveket, melyek különösen nagy hatással voltak munkájára. Gyermekként Schulz történetei és rajzai ösztönözték arra, hogy később a rajzolói pályát válassza. Ami leginkább megragadta a Peanutsban, az a rajzok egyszerűsége és a képsorok őszintesége volt, ahogyan az a gyermekek bizonytalanságairól beszélt, valamint a sorozat állati szereplőjének, Snoopynak bizarr, különálló világa. Schulz hatása vizuálisan is érzékelhető a Kázmér és Hubában, melynek egyes képsori felépítései igen hasonlítanak a Peanuts jeleneteihez. Kelly Pogója ezzel szemben gazdagon illusztrált képeivel, mozgalmas és néha kaotikus jeleneteivel ihlette meg Wattersont, melyek a felszín alatt a napi politika szatírái voltak. A Krazy Kat iránti rajongását Watterson úgy fogalmazta meg, hogy számára nem is annyira az a fontos, hogy annak mi a mondanivalója, hanem az a mód, ahogyan azt elmeséli. Watterson fontosnak tartotta, hogy munkája során kihasználja a képregénynek, pontosabban annak a napi sajtóban megjelenő rövid változatának, a képsornak, mint médiumnak a sokoldalúságát és rugalmasságát. „Négy panellel egy rajzolónak megvan a lehetősége, hogy mélyítse úgy a szereplők személyiségét mint magát a cselekményt. Ez hasonlít egy regény napi részletekben való megírásához” – nyilatkozta Watterson. Véleménye szerint a jó képsor több, mint napi gegek sorozata, és így egy különleges világba viszi az olvasót. Watterson nyilatkozata szerint nagy kedvelője a különböző képzőművészeti ágaknak. Különösen kedveli a német expresszionizmus alkotóinak, a Die Brücke és Lyonel Feininger fametszeteit, és Egon Schiele munkáit, valamint az akvarelleket. Megfogalmazása szerint ezek a művek számára mind igen ösztönösnek, őszintének, közvetlennek és nyersnek hatnak, melyek elkészítése során az alkotó nem bújt különböző díszes technikák mögé. Ezek hatását képsoraira leginkább abban látja, hogy megmutatták neki, hogy a képbeli ábrázolás milyen sokszínű is lehet. „A rajzolásban az a kihívás, hogy nincs egyetlen megfelelő módszer arra, hogy vizuálisan leírjunk valamit. Nagyon jó dolog alkalmanként szembesülni a korlátainkkal és előítéleteinkkel” – nyilatkozta Watterson. ### Az alkotói folyamat Bill Watterson előszeretettel írta történeteit a házon kívül, a szabadban. Nyilatkozata szerint így az írás kevésbé hatott munkának számára, valamint a környezetből is könnyebben meríthetett ötletet. Néha konkrét elképzelései voltak egy témával kapcsolatban, amiről beszélni szeretett volna, néha pedig az jelentette számára a fő motivációt, hogy mit szeretett volna rajzolni. Az ötletektől függően egy nap akár több képsort is megrajzolt, de előfordult, hogy egyet sem. A cselekményt mindig Kázmér szemszögéből közelítette meg. Bár számos történetet az író életének valós eseményei ihlettek, Watterson ezeket inkább csak kiindulópontként használta fel. Az ötleteit egy jegyzetfüzetben jegyezte fel és sok időt töltött a megfelelő szóhasználat és időzítés kidolgozásával. A vázlatrajzokkal csak több nap után kezdett ismét dolgozni, mikor már objektívebben tudta értékelni azokat. Mivel rossznak ítélt munkát nem szeretett volna leadni, alkalmanként előfordult, hogy akár több vázlatos képsor ötletét is elvetette, így jóval előbbre kellett dolgoznia, hogy be tudja tartani a határidőket. A képsorba először halványan a szöveget írta be, ami meghatározta a rajzok számára fennmaradó helyet. Ezt a szereplők berajzolása és az elrendezés kialakítása követte. „A napi képsor gyors és lényegre törő, tökéletes egy egyszerű megfigyelés, megállapítás bemutatására, vagy egy rövid eszmecserére a szereplők között. A napi képsor szintén alkalmasabb a hosszabb történetekhez, melyek bizonyos feszültséget tartanak fenn, mivel a cselekmény csak a következő napon folytatódik, az olvasónak pedig fel kell idéznie, hogy mi is történt korábban” – írja Watterson. Watterson a meglepő végkifejletet igen fontosnak tartotta. Saját bevallása szerint amikor elkezdett egy új történetet, soha nem tudta, mi lesz a vége, így az számára is meglepetés volt. Watterson jobban szeretett rajzolni, mint írni, így olyan történetek megalkotására törekedett, melyek lehetőséget nyújtottak számára a képi világ kiteljesítéséhez. Mikor egy egyszerű szituáció, például két szereplő párbeszéde állt a képsor központjában, akkor is megpróbálta azt különleges környezetbe vagy perspektívába helyezni. Amikor már nagyjából harminc megrajzolt képsor összegyűlt, először feleségének, Melissának mutatta meg, és az ő reakciói alapján, ha szükséges volt, javított rajtuk. Watterson a vázlatokhoz csak minimális mértékben használt ceruzát, így a képsor végső formáját csak a tusrajz elkészítésével érte el. Kezdetben vékonyabb, olcsó Bristol kartont használt, de mivel az nem mindig fogadta magába megfelelően a tintát, a munka pedig emiatt igen időigényessé válhatott, idővel a nehezebb Strathmore Bristol kartonra tért át. A rajzokat kemény, 2H-s ceruzával készítette el, a tusrajzhoz cobolyszőr ecsetet és indiai tintát használt. A szöveg beírását műszaki ceruzával, a szóbuborékok és egyéb apró részletek megrajzolását pennával végezte. A felesleges vagy rossz vonalakat különböző fehér hibajavítókkal korrigálta. Mivel a vasárnapi képsorok színesben jelentek meg, külön munkát igényeltek. Mikor Watterson 1985-ben elkezdte a Kázmér és Hubát, csak 64 színnel dolgozhatott, mely később 125-re bővült, és azokkal átfedésekre is lehetősége nyílt. Hogy körülbelüli képet alkothasson a későbbi, nyomtatásban megjelenő változatról, a felhasználható színek táblázata alapján először a kész rajzra helyezett áttetsző papíron, vízfestékkel készítette el a színezést. Ezután a rajz egyes részleteit a táblázatban a színekhez rendelt számokkal jelölte meg, majd pedig ezt küldte tovább a sajtóügynökséghez. Watterson később szétvagdosta a táblázat palettáját, hogy a kiválasztott színeket egymás mellé helyezve pontosabb képet kaphasson azok egymásra való hatásáról. Ezzel a módszerrel önálló színsémákat alakított ki, melyek mind különböző hangulatot kölcsönözhettek a képsorok számára. A színezés folyamata miatt a vasárnapi képsorokat Wattersonnak két hónappal előre el kellett készítenie. Mivel a napi képsorokkal szinte soha nem tudott ennyire előre dolgozni, a vasárnapi történetek csak igen ritkán illeszkedtek a folyamatos cselekménybe. Emellett voltak újságok, melyek nem jelentették meg a terjedelmesebb méretű vasárnapi képsorokat, így Watterson nem is nagyon törekedett arra, hogy a kettőt szinkronban tartsa. Watterson fiatal kora óta nagyra becsülte a különböző képsorok vasárnap megjelenő kiadásait, ezért saját munkájában is mindig arra törekedett, hogy ezekkel valami különlegeset hozzon létre. Véleménye szerint a terjedelmesebb vasárnapi kiadásban az alkotónak nagyobb lehetősége van arra, hogy szereplőinek személyiségét jobban előtérbe helyezze, vagy hogy egy bizonyos témát mélyebben megvizsgáljon. Miután az első tanulmányi szabadságát követően sikerült megállapodnia a sajtóügynökségével, hogy a vasárnapi képsorok szabványosított, kötött formátuma helyett a saját változatát használhassa, jóval nagyobb kreatív szabadságot élvezhetett. A szabad beosztás azonban jóval időigényesebbé is tette a munkát. Watterson a megfelelő egyensúly megtalálásában Herriman Krazy Kat-sorozatát tekintette irányadónak. ### Helyszínek, képi világ és környezet A Kázmér és Huba cselekményének helyszíne egy, a képsor és annak alkotója, Bill Watterson által meg nem nevezett, Egyesült Államok-beli település kertvárosi övezete. Ennek kialakítása során Wattersonra saját lakókörnyezete, az Egyesült Államok középnyugati részén fekvő, Ohio állambeli Chagrin Falls hatott leginkább, amelyre azonban csak utalások találhatóak az alkotó munkáiban és nyilatkozataiban. Az 1988-ban megjelent The Essential Calvin and Hobbes: A Calvin and Hobbes Treasury című gyűjteménykötet hátsó borítóján például a hatalmas termetű Kázmér, miközben romba dönti a települést, Chagrin Falls egyik helyi nevezetességét, a Chagrin Falls Popcorn Shopot tartja a kezében. A Kázmér és Huba környezete valós időben változik az évszakokkal. A Calvin and Hobbes: Sunday Pages, 1985-1995 egyik megjegyzésében Watterson úgy nyilatkozott, hogy a novemberi képsorokban mindig Ohio „rideg” és „szürke” hangulatát próbálta megragadni, melyekben olykor a japán rajztekercsek hatása is jelen van. Téli képsorainak kedvelt elemei a hóemberek, amik gyakran a modern művészetre, annak néha nehezen érthető vagy értelmezhető műalkotásaira vonatkozó ironikus párbeszédek kontextusában jelennek meg. Kázmér mindennapi életének – otthonán kívül – az iskola a leggyakoribb helyszíne, amelyet alkalmanként a családi nyaralások életképei szakítanak meg. A kirándulások történetei, melyek részben Watterson gyermekkori emlékein alapultak, abból a kezdeti kísérletből nőttek ki, amely szerint Kázmér egy cserkészcsapat tagja. Ezt az ötletét azonban, ami kezdetben úgy tűnt, hogy számos humoros szituációra adhat lehetőséget, Watterson elvetette. Úgy vélte, hogy Kázmér személyiségétől idegen, hogy beilleszkedjen egy ilyen közösségbe. A családi kirándulások mellett Watterson gyermekkori emlékein alapul például Kázmér és Huba saját faházukban alapított „Rekesszük ki a nyálas lányokat” (az eredeti változatban „Get Rid of Slimy Girls”) nevű klubja, vagy Kázmér tartózkodása a sportjátékoktól is. Az erdő szintén fontos és gyakran visszatérő helyszíne a képsoroknak. „Az erdő magánya felszínre hozza Kázmér szerény, egyensúlyteremtő, elmélkedő oldalát” – írja Watterson. A fák közötti séta mellett Kázmér és Huba gyakran száguldanak le kiskocsijukkal vagy szánkójukkal egy dombtetőről, miközben Kázmér filozófiai kérdéseket fejteget. A szöveg így humoros kontrasztot képez a képekkel, illetve bizonyos értelmezésben éppen a mondanivaló metaforája lesz, például az emberi akarat és cselekvőképesség korlátozottságáról szóló eszmefuttatások esetében. „A kiskocsi meglovaglása olyan erők metaforájává válik, amik már működésbe léptek, így nem sokat lehet tenni, hogy irányát megváltoztassunk, vagy hogy megakadályozzuk az elkerülhetetlen végkifejletet” – írja Richard Beck, az Abilene-i Keresztény Egyetem kísérletipszichológia-professzora. Watterson igyekezett a Kázmér és Hubát nem meghatározott időkeretbe helyezni. Így például Kázmér kedvelt játékai, a karton- és papírdobozok, valamint a kiskocsija nem utalnak konkrét korszakra az Egyesült Államok történetében. Ezzel szemben Watterson a képsorokban olyan régi típusú telefonokat és televíziókészülékeket rajzolt, amelyek már a Kázmér és Huba kezdetén, az 1980-as évek közepén is elavultnak számítottak. Az alkotó megítélése szerint ezek „humorosabban néznek ki” és „több bennük a személyiség”. #### Kázmér fantáziavilágai és szerepjátékai A sorozat kezdetén Watterson rajzai síkhatásúak voltak, idővel azonban a tér jobban érzékelhetővé vált bennük. A Kázmér fantáziáinál alkalmazott stílus szintén csak később vált el a képsor valóságában játszódó jelenetekétől. Idővel a fantáziajelenetek képei valósághűbbé váltak mint maga a kitalált szereplők valósága, és ez újabb humoros elemmel gazdagította a képsorokat. A valósághű képi ábrázolás egyik legjellegzetesebb példái Kázmér dinoszauruszos fantáziái, melyek Watterson kedvelt témái közé tartoztak, és ami saját gyermekkori érdeklődéséből eredt. Az első ilyen történet elkészítésekor Watterson még pusztán régi emlékeire hagyatkozott az ősgyíkok megrajzolásakor, később azonban már kutatásokat is végzett ebben a tárgyban. Az újabb tudományos eredményekről és felfedezésekről szerzett információi a képsorok őslényeinek megjelenésén is látványos változást eredményeztek. Watterson saját bevallása szerint, ennek során újra felfedezte a dinoszauruszok iránti gyermekkori rajongását, sőt, még fokozta is érdeklődését a téma iránt. Az alkotó rajongása ellenére azonban egy rövid időre, Michael Crichton bestseller regénye alapján készült, szintén nagy sikerű, Jurassic Park című film bemutatásakor fél évre felfüggesztette ezeknek a történeteknek a rajzolását. Watterson ugyanis nem akarta, hogy képsorának ezen jeleneteit a film képi világához mérjék, mellyel látványban természetesen nem érhettek fel. Kázmér szerepjátékai során, a dinoszauruszokon kívül, még számos más lénnyé és személlyé is átalakul, amelyek között több műfajparódia is található. Ennek megfelelően fantáziáinak környezete is folyamatosan változik. A Kázmér által egyik leggyakrabban magára öltött személyiség Spiff kapitány (az eredeti változatban Spaceman Spiff), az űrutazó kalandor. Spiff kapitány alakja Watterson egy régi, visszautasított képsorából nőtte ki magát. Kázmér Spiff kapitányként megélt történeteinek külön világa szünetet, felüdülést jelentett Watterson számára, amikor mást is szeretett volna rajzolni a Kázmér és Hubán kívül. A kapitány által meglátogatott idegen bolygók tájait Utah déli részének kanyonos, sivatagos, olykor földöntúli látványt idéző vidékeiről mintázta. Watterson jellemzésében Spiff kapitány képsorai „kalandtörténetek a legegyszerűbb szinten”. José A. Oliver Marroig és María Magdalena Capó Juan megfigyelése szerint Spiff kapitány kalandjai Alex Raymond Flash Gordon című képsorát idézik, és utalásokat tartalmaznak rá. Emellett a csillagközi kalandor, ahogyan Watterson is, egy olyan helyet, változatosságot biztosított Kázmérnak, ahová az elmenekülhet a kellemetlen valóságból, leggyakrabban az osztályteremből. Kázmér egy másik kitalált személyazonossága Hipermanus, az eredeti változatban Stupendous Man. A jellegzetes szuperhős-fantáziát és személyiséget Watterson eredetileg azért találta ki, hogy fokozza Kázmér és bébiszittere, Kriszta közötti konfliktust. Marroig és Juan véleménye szerint Watterson szuperhős-paródiái jóval szatirikusabbak, amelyekben kiemeli a műfaj képeiben megnyilvánuló erőszakot, illetve történeteinek olykor abszurd naivitását. Ezekben a képsorokban a szöveg és mondatszerkezet egyszerű, gyakoriak a kiemelések, néhány elemet Marroig és Juan Frank Miller stílusára, és az alkotó 1986-ban megjelent The Dark Knight Returns című alkotására való utalásként értelmezik. A szerzőpáros szerint Watterson nem csak Batmanre, hanem más népszerű szuperhősre, így Supermanre, Pókemberre vagy éppen Fenegyerekre is utal a képsorokban a szereplők egy-egy jellegzetes vonásával vagy emberfeletti képességével. Kázmér fantáziálásai során többször visszatér a magándetektív, Lenem Kopó (az eredeti változatban Tracer Bullet) személyiségéhez. Lenem Kopó képsorai nem voltak túl gyakoriak, mivel Watterson saját bevallása szerint nem tudott túl sokat a film noirról és a detektívregényekről, így ezek a történetek csak a stílus kliséire épültek, illetve azokat figurázták ki. Lenem Kopó figurájában a Humphrey Bogart által gyakran alakított szereplőtípus figyelhető meg. Számos képsor tartalmaz utalást irodalmi művekre, így például Kázmér bogárrá való változása Franz Kafka Az átváltozását (Die Verwandlung), méretváltozásai Lewis Carroll Alice Csodaországban-ját (Alice’s Adventures in Wonderland) és Winsor McCay kis Némóját (Little Nemo in Slumberland) idézik. Watterson nyilatkozata szerint Kázmér méretváltozásaiban a természetesnek és maguktól értetődőnek elfogadott szabályok megbomlása ölt testet. Az alkotó magyarázata szerint, ahogyan az emberek elérik a felnőtt testmagasságukat, megszokják, hogy abból a nézőpontból szemléljék a világot. Ezekben a képsorokban azt vizsgálta, azzal a gondolattal játszott el, hogy mi lenne, ha a növekedésnek nem lennének kötött szabályai, és hogy annak milyen hatásai lehetnének a valóságban. Kázmér fürdés közben néha Herman Melville Moby Dick című regényébe, Steven Spielberg rendező Cápa (Jaws) és a japán Godzilla-szörnyfilmekbe illő fantáziajelenetekben tűnik fel. ### Témák és motívumok Bár a Kázmér és Huba képsoraira elsősorban a humor jellemző, olyan komolyabb témák is megjelennek benne, mint például a halál kérdése, ami igen szokatlannak számított és idegennek hatott egy kisfiúról szóló képsorban annak megjelenése idején. Az első ilyen történetben Kázmér egy sérült mosómedvét, majd egy későbbiben pedig egy halott madarat talál. Mindkét történetet valós esemény ihlette. Bill Watterson az első ilyen képsort mérföldkőként értékelte, melyben véleménye szerint a Kázmér és Huba világa megnyílt, és alkalmasnak látszott arra, hogy számos témát feldolgozhasson benne. A politika, illetve annak szatírája csak átvitt értelemben jelentek meg a képsorban, így például Kázmér különböző statisztikai és közvélemény-kutatási adatain keresztül. Kázmér rendszeresen tájékoztatta édesapját annak népszerűségi indexéről, melyet általában negatívan befolyásoltak a kisfia által szigorúnak ítélt szabályok. A környezetvédelem témája a képsor szintén visszatérő eleme, ami elsőként Kázmér és Huba Marsbeli utazása kapcsán merül fel. Watterson gyakran saját érzéseit, illetve az őt közvetlenül érintő témákat is feldolgozta a képsorban, így például a sajtóügynökséggel való vitáit, az újságok szerkesztőinek igényei és az ő, a munkájával kapcsolatos elveinek ellentétét, vagy éppen más alkotók munkáival szembeni ellenérzéseit. Watterson lelkiállapota ilyen alkalmakkor néha csak átvitt értelemben, a kihangsúlyozott fekete szín használatában mutatkozott meg. Emellett mindig ügyelt rá, hogy ezek a gondolatok ne legyenek idegenek szereplőitől. Watterson néha, a határidők szorítása miatt olyan történeteket is átadott a sajtóügynökségnek, amikkel ő maga nem volt teljesen megelégedve. Emiatt érzett frusztrációja szintén megjelent egyes történetekben, így például abban a képsorban, melyben Kázmér szemetet dobál az ágya alatti szörnyeknek, hogy elhallgattassa azokat. Bár Watterson nyilatkozata szerint soha nem volt vallásos, képsoraiban gyakran merülnek fel filozófiai és teológiai vonatkozású témák. A Kázmér és Huba rendszeresen visszatérő kérdése az ember természetét, a „jó” és a „rossz” fogalmát vizsgálja. Ebben a tekintetben Richard Beck véleménye szerint Kázmér, aki nevét Kálvin Jánosról az eredendő bűn tanítását hirdető teológusról kapta, az emberi gyarlóságot, romlottságot képviseli, azt, ami minden emberben megvan. Huba a nevét Thomas Hobbes 17. századi filozófusról kapta, aki Leviatán (Leviathan) című könyvében igen érces és borúlátó kritikát gyakorol az emberi természet felett, hasonlóan Kázmér barátjához, aki a képsorban, reagálva hatéves játszótársa tetteire vagy gondolataira, szintén gyakran tesz színes és elmés megjegyzéseket ebben a témában. Az ironikus humort tovább erősíti, hogy az emberi természet jellegéhez éppen Huba, egy antropomorf tigris fűz megjegyzéseket. Kázmérban, akárcsak minden emberben, harc dúl a „jó” és „rossz” között, és él benne a késztetés, hogy jó legyen, bár ennek a késztetésnek is leggyakrabban valamilyen önös érdek az alapja. Ez leginkább a karácsonyi képsorokban figyelhető meg, Kázmér és a Mikulás kapcsolatában. A képsor rendszeresen visszatérő eleme a Kázmér és Huba által kitalált játék, a kázmérlabda. A Kázmér és Huba első néhány évében Kázmért gyakran lehetett látni, hogy más korabeli gyerekekkel baseballozik. Ez, akárcsak sok más vonás is, Charles M. Schulz Peanuts című képsorát idézte. Watterson a közösségi tevékenységet azonban idővel idegennek kezdte érezni Kázmér személyiségétől, és mivel a baseball csapatjátékot igényelt az öntörvényű hatévestől, idővel eltűnt a képsorból. Ezt a játékot váltotta fel a kázmérlabda, egy rendszertelen tevékenység, amelynek egyetlen logikai eleme éppen a rendszertelenség. Ebben folyamatosan, játék közben születnek a szabályok, amelyek tetszés szerint változtathatók. A játék egyetlen célja az öröm és a szórakozás, és más sportokkal ellentétben, nincsenek benne se győztesek, se vesztesek. A szabályok, melyek a rend megteremtését szolgálják, ennek megfelelően feleslegessé válnak a kázmérlabdában, ami a bizalom és a barátság alapja. ### Formátum A hétköznaponként megjelenő, egysoros képsorokkal ellentétben a vasárnapi történetek szabványos formátuma az újság fél oldalát elfoglaló, háromsoros képregény volt. Általánosan elterjedt volt azonban, hogy az újságok szerkesztői helytakarékossági megfontolásból elhagyták a képregény első sorát. Mivel az első sor megjelenése bizonytalan volt, az alkotóknak úgy kellett összeállítaniuk a történetüket, hogy az az olvasó számára még ennek hiányában is teljesnek hasson. Egy másik jellemző módszer a helytakarékosságra a panelek két sorba való átrendezése volt. Így ugyan megmarad az első sor tartalma, de emellett a képek mérete jelentősen csökkent. Bill Watterson úgy érezte, hogy ez az állapot, mely lényegesen korlátozza az alkotók lehetőségeit, negatívan hat a munkájára. Mivel a panelek elrendezése és mérete kötött volt, helyenként kénytelen volt pazarlóan bánni a hellyel, máshol pedig túl sokat besűríteni egyetlen képkockába. Első, 1991-es kutatói szabadsága során Watterson kidolgozott egy új formátumot a Kázmér és Huba vasárnapi kiadásai számára, mely megítélése szerint alkalmasabb volt munkájához. Watterson nosztalgikusan tekintett vissza az 1930-as években megjelent, egy egész oldalt kitöltő vasárnapi képsorokra, mely olyan lehetőségeket biztosítottak az akkori alkotók számára, melyre azóta nem volt példa. A Universal Press Syndicate beleegyezett, hogy Watterson képsorait kizárólag féloldalas formátumban fogja átadni az újságok számára, valamint annak átrendezését is megtiltják. A sajtóügynökség emellett azonban aggodalmainak is hangot adott, miszerint ilyen megkötések mellett számos szerkesztő lemondhatja a vasárnapi történeteket. Wattersont sok kritika érte döntése miatt, nem csak az újságok szerkesztői, hanem más alkotók részéről is, akiknek képsorait emiatt az a veszély fenyegette, hogy az újságok azok elhagyásával fognak helyet teremteni a Kázmér és Huba számára. Bil Keane, a The Family Circus alkotója például úgy vélte, hogy Watterson ezzel csak öncélúan, saját „hatalmi pozícióját” erősíti meg más alkotók kárára, valamint, hogy feszültebbé teszi a viszonyt az alkotók, a sajtóügynökségek és az újságok között. A FoxTrot alkotója, Bill Amend ezzel szemben úgy vélte, hogy Watterson szándéka egyáltalán nem öncélú, hanem konkrét alkotói elképzelése van, amit minél hűebben szeretne megvalósítani. Amend úgy nyilatkozott, hogy támogat minden kezdeményezést, mely lazíthat azokon a megkötéseken, amiken belül egy képregényalkotó kénytelen dolgozni. Keane-en és Amenden kívül több alkotó is megfogalmazta véleményét Watterson döntésével és annak lehetséges hatásaival kapcsolatban. A kritikák és az újságok szerkesztőinek hatására, akik nem csak Watterson sorozatának, hanem a Universal által terjesztett más képsorok felmondását is kilátásba helyezték, a sajtóügynökség végül két, egy féloldalas és annak méretben csökkentett változatának értékesítése mellett döntött. Néhány újság a feltételek enyhítése ellenére is úgy határozott, hogy lemondja a képsort, többen pedig a helytakarékosabb formát választották a teljes, féloldalas eredeti változat helyett. Watterson számára a Universal döntése, miszerint vasárnapi képsorait két formátumban fogják értékesíteni, egyrészt csalódás volt, másrészről azonban a panelek száma és elrendezése többé már nem korlátozta munkáját. „A visszalépés ellenére ezzel az új formátummal számos olyan képsort tudtam megalkotni, amire korábban nem lett volna lehetőségem. Néhány vasárnapi képsoromban hatalmas paneleket, vagy éppen húsz aprót is rajzolhattam, ami új távlatokat nyitott a történetmesélés terén” – írta később Watterson. A kreatív szabadság növekedésének hatására azonban az új, szabad elrendezésű vasárnapi képsorok megrajzolása kétszer-háromszor annyi időt vett igénybe, mint a korábbiak. ## A képsor valóságának értelmezése, annak relativitása és humorának mechanizmusa A Kázmér és Huba világának valósága, annak relativitása fontos eleme a képsornak. Bill Watterson kezdő alkotóként még bizonytalan volt benne, hogy mit is akar kezdeni munkájával, és még nem igazán ismerte saját teremtményeit sem. Munkájával és terveivel kapcsolatban nagyban hagyatkozott szerkesztői, köztük Lee Salem tanácsaira. Watterson egyik korai ötlete volt, hogy néhány történetben „áttöri a negyedik falat”, vagyis úgy ábrázolja főhőseit, mintha azok tudatában lennének annak, hogy képregényszereplők. Szerkesztői azonban elvetették az ötletet, ami Wattersont saját bevallása szerint még évek múltán is nagy megnyugvással tölti el. „Az a fajta humor teljesen rossz volt ehhez a képsorhoz – ha azt akarom, hogy Kázmér képzeletbeli világa hihető legyen, hülyeség az olvasót emlékeztetni, hogy az egész képsor mesterséges képek halmaza – de kezdetben az ilyen dolgokat még nem gondoltam végig.” – írja Watterson. A gyermeki fantázia és a felnőttek valóságának egymás után való bemutatása, a kettő közötti hirtelen váltás kezdetben pusztán a humort szolgálta, idővel azonban egyre finomodott és leleményesebbé vált. „Az egymás mellé rendelés, ha minden alkalommal ugyanúgy történik, idővel kiismerhetővé válik. Minden alkalommal kell, hogy legyen benne valami meglepő, valami okos, ami nem engedi elhalni” – nyilatkozta Watterson. Huba valódi természetéről, hogy csak Kázmér fantáziájában létezik, vagy hogy valami varázslatos úton kel életre, megoszlik az olvasók, kritikusok és elemzők véleménye. Watterson erre a kérdésre szándékosan nem adott választ és tudatosan kerülte is ezt a témát a képsorban. Saját megfogalmazása szerint a valóság két változatát mutatta be, és ez a fajta fejtegetés valójában nem is lényeges. Kázmér számára Huba valódi tigris, mások viszont csak egy plüssjátékot látnak benne. Mindkét változat az adott szemlélő számára teljesen megalapozott és természetes. Watterson Hubával a valóság szubjektív természetét akarta kifejezni, azt, ahogyan mindenki másképpen látja a világot. Mindemellett Watterson egy interjú során úgy nyilatkozott, hogy számára Huba inkább valóságos, mint fiktív, ugyanis ha ő saját maga számára egy képzeletbeli barátot találna ki, az olyan személy lenne, aki osztja az ő nézeteit és véleményét. Huba és Kázmér viszonyát azonban ez egyáltalán nem jellemzi. A képsor Huba mibenlétével kapcsolatos mindkét fejtegetést számos érvvel alátámaszthatja, cáfolja, illetve olyan szituációkat is bemutat, melyek esetében egyik magyarázat sem állja meg teljesen a helyét. Huba csak akkor jelenik meg valódi tigrisként, ha egyedül van Kázmérral, mások jelenlétében egyszerű plüssjáték. Huba plüssjátékként való létezése alkalmanként még Kázmér számára is jobban előtérbe kerül, mint eleven mivolta. Ezek a jelenségek Huba létezését Kázmérhoz kötik. Ugyanakkor bizonyos képsorokban Huba önállóan, Kázmér közbejárása nélkül cselekszik, hatást gyakorol a fizikai világ tárgyaira és olyan tudással rendelkezik, amivel hatéves barátja nem. Emellett a képsor egy másik szereplőjének, Rozinak a viselkedése néha arra enged következtetni, hogy a kislány bizonyos fokig tudatában lehet Huba valódi személyként való létezésének. Ezek gyakorlatilag függetlenítik Huba létezését Kázmértól. Philip Sandifer When Real Things Happen to Imaginary Tigers című tanulmányában úgy véli, hogy ha Huba Kázmér képzeletének terméke, az a Jacque Lacan filozófiájában megjelölt „képzetes” jelenségeként értelmezhető. Ennek megfelelően Kázmér tudata a mindenkori lelkiállapotától, hangulatától és a szituációtól függően folyamatosan alakítja, változtatja őt. Huba személyisége közelről sem olyan változatlan, mint a képsor más, emberi mellékszereplőié. „Mondhatjuk, hogy Huba egy örök jelenben létezik, egy múlttal, melyre csak a jelen pillanat szükségletei szerint történik utalás.” – írja Sandifer. Ez a csak az adott pillanatban való létezés magára Kázmér világára, és magára a Kázmér és Hubára is igaz. Az egyes képsorok az újságolvasó számára a jelenben, egy adott pillanatban, kötött múlt nélkül önmagukban léteznek. Ez részben a médium adottságaiból is ered, mivel nem feltételezhető, hogy az olvasó az elejétől fogva, napi rendszerességgel követte Watterson munkáját. Bizonyos esetekben még elvárás is, hogy az olvasó ne emlékezzen bizonyos történésekre vagy szereplőkre, mintha azok soha nem is léteztek volna. Ilyen eset például Kázmér Max bácsikájának feltűnése a képsorban, melyet Watterson hamar hibás döntésnek ítélt, és többet nem is használta fel a szereplőt. Ez bizonyos esetekben a képsor egész történetszálaira is érvényes. A Kázmér és Huba újabb és újabb eseményei ugyan bizonyos fokig az előzőek folytatásai, de nem támaszkodnak arra, hogy az olvasó tud azokról. Ez nem egyedi jellemzője Watterson képsorának. Bár a Kázmér és Hubától eltérő módon, de a hosszú ideje azonos főszereplővel vagy főszereplőkkel megjelenő amerikai képregényfüzetek írói szintén gyakran változtatnak, módosítanak a régi történetek addig tényként kezelt hatásain, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyják azokat. Ezt elterjedt angol kifejezéssel retconnak nevezik. Lois Rostow Kuznets When Toys Come Alive című könyvében Hubát Kázmér gyermeki, és a felnőttek világa közötti átmenetnek tekinti. Kuznets Kázmér Hubát nem érintő képzelgéseit külön kezeli. Ezekben Kázmér elszakad a tárgyaktól, melyeket különleges adottságokkal ruházott fel, mint például a gyakran visszatérő kartondoboz, és maga kezd szerepjátszásba. Sandifer tanulmányában ezzel nem ért egyet. Annak ellenére, hogy Huba valóban nem jelenik meg Watterson műfaji paródiáiban, mint például mikor Kázmér magát szuperhősként, űrutazó kalandorként vagy magánnyomozóként képzeli el, más fantáziáiban viszont igen, így például Kázmér Hubával tesz látogatást a Marson. Sandifer megítélése szerint ezért ezeket nem lehet egyértelműen elhatárolni egymástól. Kuznets továbbá Kázmér fantáziálásait, különösképpen azokat, melyekben Huba is szerepel, a felnőtt vágyak Kázmér gyermeki szintjére való interpretációjaként értelmezi. Sandifer ezt szintén cáfolja, mivel számos olyan képsor létezik, melyben Huba egyáltalán nem kifinomultabb vagy érettebb Kázmérnál, például ha csínytevésről van szó, valamint Kázmérban is gyakran fiatal korát meghazudtoló gondolatok ébrednek. Kuznets Kázmért az irodalmi értelemben vett gyermek megtestesülésének tekinti, még akkor is, ha ábrázolása nem is fedi azt teljesen. Sandifer véleménye szerint Kázmér inkább azon vágyak megtestesülésének tekinthető, melyeket leginkább a „gyerekesség” szóval lehetne jellemezni. Kázmér nem feltétlenül mindig ebben a szerepben jelenik meg, hanem inkább olyan helyzetekben és szituációkban tűnik fel, amelyek ezzel kapcsolatos fejtegetéseket tartalmaznak. A Kázmér és Hubának elengedhetetlen része a humor. A képsor paneljei az elsőtől kezdődően a vicc csattanója felé haladnak. Felvázolnak egy szituációt, majd pedig a csattanónál, bizonyos eszközzel egy új helyzetet teremtve megtörik az eredeti szabályait és szembeállítják a kettőt. Ez történhet képben, vagy kevésbé erőteljes módon, a szövegben is. Watterson a képsorban számos ilyen eszközt használ, mely megnyilvánulhat Huba a történtekhez való hozzáfűzése formájában vagy éppen Kázmér ébred tudatára a helyzet ellentmondásának, iróniájának. Gyakori és visszatérő vizuális eszköz ezen a téren a „képzett” jelen hirtelen eltörlése egy felettes jelennel. Ilyen például mikor Kázmér hirtelen kizökken fantáziavilágából, például űrkalandjából az iskolában vagy egy förtelmes, nyálkás szörnyeteggel vívott harcából az ebédlőasztalnál. Ezekben azonban közös, hogy a csattanó valamilyen formában aláássa azt a világot, amelyet kezdetben teremtett. A Kázmér és Huba utolsó képsora azonban merőben eltér ettől a sémától. A rövid történet végén nem található csattanó, az egyszerűen felépített „képzett” jelent nem írja felül, szakítja meg vagy törli el a felettes jelen. ## Watterson alkotói hitvallása és kapcsolata a sajtóügynökséggel Bill Wattersonnak komoly fenntartásai voltak kitalált szereplőinek a képsoron kívüli felhasználása felett. Megítélése szerint a licencelés gyakran rontja és sérti az eredeti művet és annak minőségét, mely idővel háttérbe szorul a piac igényei és a remélt anyagi haszon mögött. „Egy többdimenziós képsor finomsága egy egydimenziós termékhez fűződő igények áldozatává válik. [...] Mikor minden móka és varázs átalakul valami eladhatóvá, a mű világa elhalványul. A Kázmér és Huba egy képsornak készült, és nem is akarom, hogy bármi más legyen belőle. Ez az a hely, ahol minden úgy működik, ahogy én akartam” – írta Watterson évekkel a sorozat befejezése után. Nyilatkozata szerint mivel képsora a szereplők párbeszédeire, kapcsolatrendszerére, reakcióira és személyiségére épül, és nem egyszerű viccekre, egyetlen panel kiragadása, pólóra vagy bögrére nyomtatása nem képes ugyanazt a hatást visszaadni. Véleménye szerint a szereplőit mintázó babák, saját világukból, környezetükből teljesen kiragadva, csupán egyszerű árucikkek lennének. Watterson emellett nem szerette volna az engedélyek kiadását, és az azokkal kapcsolatos ügyeket felügyelni, melyek megosztották vagy elvonták volna figyelmét és idejét magáról a képsorról. Nyilatkozata szerint büszke volt rá, hogy a Kázmér és Huba „minden szavát ő írta”, és hogy „minden vonalát ő húzta meg”, mely az egyik biztosítéka volt annak, hogy műve személyes maradjon. Emellett Watterson kezdettől fogva igen visszahúzódó volt és nem szerette a nyilvánosságot. Védte a magánéletét, így csak ritkán nyilatkozott vagy adott interjúkat, és nem engedte az újságíróknak, hogy fényképet készítsenek róla. Ebből adódóan az első Kázmér és Huba gyűjteménykötet megjelenésekor, 1987-ben sem tett eleget a sajtóügynökség felkérésének, hogy egy körúton népszerűsítse a kiadványt. Wattersonnak már a sorozat első évében felajánlották a lehetőséget képsora széles körű licencelésére. A sajtóügynökségével kötött szerződése emellett garantálta a Universal Press Syndicate számára művének kizárólagos felhasználásának jogait. Wattersont ekkor még mint kezdő képregényalkotót jobban foglalkoztatta képsorának megjelentetése, mint a reklámtermékek kérdése, és még fenntartásai sem voltak olyan erősek velük szemben, mint később. A Universalnak ugyan nem volt feltétlenül szüksége a beleegyezésére az engedélyek megadásáról, de ugyanakkor szerették volna, ha együttműködik velük. Watterson azonban erre nem volt hajlandó, így a sajtóügynökség sem kötött licencszerződéseket a képsorra. A vita évekig húzódott és fokozódott, míg végül Watterson öt év után úgy döntött, hogy ha nem gyakorolhat teljes felügyeletet alkotása felett, inkább be is fejezi a sorozatot. A Universal hajlandó volt új szerződést kötni vele, és visszaadta neki a Kázmér és Hubához fűződő jogait. Watterson a vitás kérdések rendeződése után vette ki első, kilenc hónapos kutatói szabadságát 1991 májusában. ## Reklámtermékek, a képsorhoz kapcsolódó egyéb árucikkek és adaptációk Bill Watterson ellenérzései miatt csak igen kevés, a Kázmér és Hubához kapcsolódó hivatalos termék készült, melyek többsége a képsort megjelentető újságoknak szétküldött reklámtermék, naptár vagy litográfia volt. A képsor népszerűsége miatt azonban az évek folyamán számos engedély nélküli termék, így például ruházati cikkek és kiegészítők kerültek piacra, melyek gyakran igen súlyosan sértették a Kázmér és Huba szellemiségét. „Csak tolvajok és vandálok kerestek pénzt a Kázmér és Huba-termékekkel.” – írja Watterson. A Universal Press Syndicate igyekezett fellépni a jogsértésekkel szemben, így például 1993-ban pert nyert egy kaliforniai férfival szemben, aki pólókon használta fel Watterson szereplőit. Az egyik leghírhedtebbé vált illegális termék egy 1994 körül felbukkanó lökhárítómatrica-sorozat lett, melyek darabjain Kázmér különböző számokra vizelt. A számok NASCAR-versenyzők rajtszámaira utaltak, így például a 2-es Rusty Wallace-re, a 3-as Dale Earnhardtra, a 24-es pedig Jeff Gordonra. A matricák nem csak Watterson és sajtóügynöksége jogait sértették, hanem a versenyzőkét is, mivel többük neve és rajtszáma szintén védjegyi oltalom alatt állt. A jogsértés mellett a dél-karolinai hatóságok a matricát használókat akár annak obszcén természete miatt is megbírságolhatták. Mivel azonban ezek gyakran házilag készültek, a Universalnak nem volt lehetősége eredményesen fellépni ellenük, és elsősorban a kereskedőknek címzett figyelmeztető levelekkel próbálta meggátolni azok árusítását. A matricának más változatai is megjelentek, melyeken Kázmér például különböző autóemblémákra pisil. Bár Watterson az animációs filmet, mint médiumot a képregény „kiteljesedésének” nevezte, értékelte az általa kínált művészi lehetőségeket és nagyra tartotta a műfaj aranykorának animátorait, így például Tex Avery és Chuck Jones munkáit, mégis úgy vélte, hogy képsora számára nem biztos, hogy ez járható út lenne. Ehhez többek között hozzájárult ellenérzése a csapatmunkával szemben is, mivel nem kedvelte, ha mások befolyást gyakorolnak munkájára. Bár hivatalos adaptációja nem készült Watterson képsorának, több rövid amatőr és rajongói munka is napvilágot látott. Köztük például Donato Di Carlo olasz tanuló iskolai munkája, mely több videómegosztó weboldalra is felkerült az interneten, vagy az Adult Swim tévécsatorna Robot Chicken című műsorának egyik paródiája. ## Gyűjteménykötetek A reklámtermékekkel és kereskedelmi céllal készülő más árucikkekkel szemben Bill Watterson kezdettől fogva lelkes támogatója volt képsorai gyűjteménykötetekben való kiadásának. „A könyvek egységként, folyamatában mutatják be a művet, jobb papíron és nagyobb méretben, mint az újságok. A könyvek tartósabbak is, ami alapvető a képsor művészetének fejlődéséhez.” – nyilatkozta Watterson. A Kázmér és Huba első fekete-fehér gyűjteménykötete 1987 áprilisában jelent meg, a sorozattal azonos címen, az Andrews McMeel Universal, a Universal Press Syndicate anyavállalatának kiadásában. A kötet tervezett példányszáma 50 000 darab volt, de sikere miatt, és annak ellenére, hogy Watterson nem volt hajlandó részt venni az ilyenkor szokásos népszerűsítési hadjáratban, augusztus végére a kiadott példányszám már az 500 000-et is elérte. Ezt az évek folyamán, az újabb képsorok megjelenésével, további tíz kötet követte, valamint egyéb gyűjtemények mellett három, úgynevezett „kincses”-kiadvány is, melyek a hétköznap megjelenő fekete-fehér képsorok mellett a vasárnapi történetek színes változatát is tartalmazták. Ezekben a kötetekben Watterson külön ezen kiadványok számára készített munkái is helyet kaptak. Így például az első, The Essential Calvin and Hobbes című kincses-kiadvány különleges tartalma a 78 soros A Nauseous Nocturne című illusztrált vers volt, mely Kázmér egy éjszakai kalandját meséli el a szobájában megbúvó félelmetes szörnyeteggel. A vasárnapi történetek Watterson első, 1991-es kutatói szabadsága után megújult formátuma a gyűjteménykötetekre is hatással volt. Ezek közül a nyolcadik már a korábbiaknál jóval szélesebb méretben jelent meg, valamint a vasárnapi képsorok is színesben voltak olvashatóak benne. 1995-ben, néhány hónappal a sorozat befejezése előtt jelent meg a Kázmér és Huba tizedik évfordulója alkalmából a The Calvin and Hobbes Tenth Anniversary Book című gyűjteménykötet. A válogatott képsorokat, és az azokhoz fűzött megjegyzéseket tartalmazó kiadványban Watterson több témában is megosztotta gondolatait az olvasóival, így például alkotói hozzáállásáról a Kázmér és Hubához, a képsorok általános helyzetéről és megítéléséről, valamint a sajtóügynökségével való kapcsolatáról. 2001-ben, az Ohio Állami Egyetem által fenntartott Billy Ireland Képregény Könyvtár és Múzeumban rendezett első Kázmér és Huba-kiállítás alkalmából jelent meg a Calvin and Hobbes: Sunday Pages, 1985-1995 című kiadvány. A kötetben Watterson azon vasárnapi képsorainak eredeti rajzai kaptak helyet, melyek a kiállításon is megtekinthetőek voltak. A kiadvány előszavát a múzeum kurátora, Lucy Shelton Caswell, bevezetőjét Bill Watterson írta. Az Andrews McMeel 2005-ben, a Kázmér és Huba huszadik évfordulójának alkalmából adta ki a három kötetes, közel 1500 oldalas The Complete Calvin and Hobbes című gyűjteményt, mely a sorozat összes, mintegy 3160 képsorát, valamint Wattersonnak a Kázmér és Hubához kötődő egyéb munkáit is tartalmazta. ## Kritikai elismerése, hatása és utóélete Bill Watterson Kázmér és Hubája rövid idő alatt igen széles körű elismertségre tett szert, mind az olvasók, mind a kritikusok és képregényalkotók körében. Szűk másfél évvel a sorozat első képsorának megjelenése után, 1987-ben a Los Angeles Times már külön cikkben mutatta be Wattersont és munkáját, aki egy évvel korábban, 28 évesen, az addigi legfiatalabb alkotóként nyerte el a National Cartoonists Society által az év kiemelkedő művészének adományozott Reuben-díjat, amelyet 1988-ban ismét elnyert, 1992-ben pedig jelöltje volt. Szintén 1988-ban a képregényalkotók közössége a leghumorosabb képsornak járó díjat is Wattersonnak ítélte, valamint a Houston Chronicle és a St. Louis Post-Dispatch olvasói is kedvenc képsoruknak választották az ekkor még mindig újdonságnak számító Kázmér és Hubát. A kezdetben az Egyesült Államokban, nagyjából 35 újságban megjelenő Kázmér és Huba tízéves története végén világszerte 2400 lapban volt olvasható. Watterson munkája számos alkotóra volt és van hatással még évekkel sorozata eredeti megjelenése után is, többek között Mark Tatullira, a Liō, Richard Thompsonra, a Zsákutca (Cul de Sac), és Jef Mallett, a Frazz című képsorok alkotóira is. 2009-ben jelent meg Nevin Martell Bill Wattersonnal és képsorával foglalkozó Looking for Calvin and Hobbes című könyve, ami az író jellemzése szerint „egy átvitt és metaforikus értelemben vett utazás Watterson életén át”. Martell több mint száz személlyel készített interjút a könyv megírása során, bár magával Wattersonnal közvetlenül nem sikerült felvennie a kapcsolatot. Joel Allen Schroeder rendező és munkatársai részben közösségi támogatással kezdte forgatni Dear Mr. Watterson című dokumentumfilmjét, amelyben „olvasók, rajongók és alkotók emlékein, történetein és anekdotáin keresztül” kívánja feltárni Watterson képsorának hatását. A filmet 2011-ben tervezik bemutatni. Az Ohio Állami Egyetem Billy Ireland Képregény Könyvtár és Múzeuma először 2001-ben állította ki Watterson válogatott képsorait, 2005 óta pedig az intézmény őrzi az alkotó által adományozott mintegy 3000 eredeti Kázmér és Huba-rajzból álló gyűjteményt. Szintén 2005-ben, a Kázmér és Huba első megjelenésének huszadik évfordulójának alkalmából a The Complete Calvin and Hobbes című háromkötetes gyűjtemény kiadása mellett a Universal Press Syndicate 17 hétre, szeptember 4. és december 31. között ismét elérhetővé tette a képsort az újságok számára az Egyesült Államokban. A nyilvánosságtól való visszahúzódásáról ismert Watterson pedig a jubileum alkalmából az olvasók által beküldött, válogatott kérdésekre válaszolt. Az Egyesült Államok Postaszolgálata 2010 júliusában kiadott, Sunday Funnies nevű bélyegíve öt kiemelkedően sikeres amerikai képsornak állít emléket, melyek között a Kázmér és Huba is szerepel. A Kázmér és Hubáról az évek folyamán több, szakmai lapokban, illetve könyvekben közzétett tanulmány is született, amelyek különböző szempontokból, például a lacani filozófia tételeivel párhuzamba állítva, vagy éppen a gyermekek pszichoterápiás kezelésében való felhasználhatósága alapján vizsgálták a művet. 1993-ban, még a képsor megjelenése ideje alatt jelent meg, a Universal Press Syndicate és Bill Watterson külön engedélyével, Linda Holmen és Mary Santella-Johnson Teaching with Calvin and Hobbes olvasókönyve gyermekek számára. Az engedély mindössze 2500 példány egyszeri kiadására szólt, és kizárólag tanárok és oktatók között terjesztették. A Kázmér és Huba egyik képsora a tudományos életben is idézetté vált. Kázmér az 1992. június 21-én megjelent vasárnapi képsorban a világegyetem megszületésére használt „Nagy Bumm”-kifejezést becsmérli, amiért az nem fejezi ki eléggé a jelenség csodálatos mivoltát. Véleménye szerint a „Horrendous Space Kablooie” jóval árnyaltabb lenne. A fogalom, amelyet gyakran HSK-nak rövidítenek, azóta könyvekben, újságcikkekben, és egyetemi előadásokban is feltűnt. ## Magyarul - Kázmér és Huba gyűjtemény; ford. Nikowitz Nóra; Vad Virágok Könyvműhely, Újhartyán, 2007–2013 - 1\. Kázmér és Huba; 2007 - 2\. Valami folyik az ágy alatt; 2007 - 3\. Irány észak!; 2008 - 4\. Marslakók és más furcsaságok; 2008 - 5\. Bosszú, édes bosszú; 2009 - 6\. A tudományos fejlődés zsákutcája; 2009 - 7\. A vérszomjas hómutánsok támadása; 2010 - 8\. Annyi a tennivaló!; 2010 - 9\. Véres mancsú dzsungelmacskaszörny; 2011 - 10\. Tele a világ kincsekkel!; 2011 - 11\. Varázslatos világ; 2013 - Kázmér és Huba. Jubileumi válogatás; ford. Nikowitz Nóra; Vad Virágok Könyvműhely, Bp., 2012 - Kázmér és Huba képeskönyve lusta vasárnapokra. Vasárnapi Kázmér és Huba képsorgyűjtemény; ford. Nikowitz Nóra; Vad Virágok Könyvműhely, Bp., 2012 - Kázmér és Huba felfedezése; ford. Nikowitz Dorka, Nikowitz Nóra, Benes Attila; Vad Virágok Könyvműhely, Újhartyán, 2019

A román nyelv szókincse

A román nyelv szókincsét először a 20. század közepén mérték fel. A legelterjedtebb elmélet szerint a nyelv szubsztrátuma trák-dák, de, mivel se a trákok, se a dákok nyelve nem eléggé ismert, az ilyen eredetűnek vélt szavak származása csak feltételezéseken alapul. A román nyelv alapszókincsének nagy részét a latinból örökölte. Újlatin jellegét jelzi az egyrészt a latinból örökölt, másrészt az újkorban a latinból, a franciából és az olaszból átvett szavak nagy száma is. Nemcsak szavakat vett át más nyelvekből, de a már létező szavak addigi jelentése vagy jelentései mellé új jelentést/jelentéseket is rendelt. A szóalkotása is a többi újlatin nyelvéhez hasonló, amennyiben prefixumokkal (előképzőkkel) és szuffixumokkal (utóképzőkkel) sokkal több szót képez, mint szóösszetétellel. A szókincsben a latin és újlatin eredetű szavak összesen 71,66%-ot tesznek ki, ami nagyjából megegyezik azzal, hogy a román szókészlet eredete 77%-ban azonos az olaszéval, 75%-ban a franciáéval, 74%-ban a szárdéval, 73%-ban a katalánéval, 72%-ban a portugáléval és a rétorománéval, valamint 71%-ban a spanyoléval. A nyelvre természetesen hatottak a környező nem latin népek nyelvei, így vannak benne szláv (ószláv, bolgár, szerb, ukrán, orosz), török, görög, magyar és német jövevényszavak is. A középkorban az ószláv nyelvnek, pontosabban ennek bolgár területi változatának volt a legnagyobb hatása a román nyelvre. Ez feltehetőleg a 9. században kezdődött, miután a szlávok északkeletről bevándoroltak Közép- és Délkelet-Európába. A magyar jövevényszavak két kategóriára oszlanak. A régebbiek kiterjedtek az egész román nyelvterületre, és viszonylag sokuk bekerült a sztenderd nyelvváltozatba is, miközben az újabbak csak az erdélyi nyelvjárásokban vannak meg. Magyar jövevényszó például a belșug ’bőség’ a cheltui ’költ’, chip ’kép’, a făgădui ’megfogad, ígér’, gazdă ’házigazda’, hotar ’határ’, meșteșug ’mesterség’, oraș ’város’, uriaș ’óriás’, vamă ’vám’. ## A román szókincs összetétele Az első statisztika a román nyelv szókészletének eredeti nyelvek szerinti összetételéről a 20. század közepéről származik. Ez egy 1958-ban megjelent szótár 49 649 szaván alapszik, és adatai a következők: - 43% – nyugati újlatin jövevényszavak (melyek 38,40%-a francia); - 20% – a latinból örökölt szavak; - 11,5% – szláv (ószláv, bolgár, szerb, ukrán, orosz) jövevényszavak; - 3,60% – török jövevényszavak; - 2,40% – görög jövevényszavak; - 2,17% – magyar jövevényszavak; - 2% – német jövevényszavak. Egy újabb statisztika az 1980-as évek végén készült 2 581 szó alapján, melyeket gyakoriságuk, szemantikai gazdagságuk és termékenységük szerint válogattak ki. Ezek között a román nyelv terén keletkezett szavak is vannak. E statisztika adatai a következők: - 30,33% – a latinból örökölt szavak; - 22,12% – francia jövevényszavak; - 15,26% – latin jövevényszavak; - 9,18% – ószláv jövevényszavak; - 3,95% – olasz jövevényszavak; - 3,91% – a románon belül képzett szavak; - 2,71% – bizonytalan eredetű szavak; - 2,6% – bolgár jövevényszavak; - 2,47% – német jövevényszavak; - 1,7% – görög jövevényszavak; - 1,43% – magyar jövevényszavak; - 1,12% – orosz jövevényszavak; - 0,96% – trák-dák szavak; - 0,85% – szerb jövevényszavak; - 0,73% – török jövevényszavak; - 0,23% – ukrán jövevényszavak; - 0,19% – hangutánzó szavak; - 0,19% – lengyel jövevényszavak; - 0,07% – angol jövevényszavak. Ebből a statisztikából kitűnik, hogy a latin és újlatin eredetű szavak összesen 71,66%-ot tesznek ki, ami nagyjából megegyezik azzal, hogy a román szókészlet eredete 77%-ban azonos az olaszéval, 75%-ban a franciájéval, 74%-ban a szárdéval, 73%-ban a katalánéval, 72%-ban a portugáléval és a rétorománéval, valamint 71%-ban a spanyoléval. ## A latinból örökölt szavak A román nyelv alapszókincsét többnyire a latin nyelvből örökölte. Jellemző erre, hogy a román nyelv Swadesh-listája 207 szavából 186, azaz 89,85%, latin eredetű. Összesen mintegy 2000 a latinból örökölt szó van, ami kevés a kb. 150 000 szóból álló teljes szókészlethez képest, de ezek a szavak a legfontosabb részéhez tartoznak. Beletartozik például csaknem mindegyik viszonyszó és tőszámnév, és tartalmazza a legáltalánosabb jelentésű mellékneveket, határozószókat és igéket. Szemantikai szempontból olyan lényeges területekhez tartozó főneveket és igéket foglal magába, mint a család, a rokonság, az emberi test, a lakás, az étkezés, a természet, az idő, a mezőgazdaság, az állattartás, a falusi mesterségek, a vallás. A 2000 szóból kb. 500 közös az összes újlatin nyelvvel, de egyesek csak az egykori latin nyelvterület másik, délnyugati perifériájához tartozó nyelvekkel közös, pl. equa \> román iapă, spanyol yegua ’kanca’; formosus \> rom. frumos, portugál formoso, sp. hermoso ’szép’. A többi újlatin nyelvvel közös szavak között olyanok is vannak, melyek a románban sajátos jelentéssel maradtak fenn: anima ’lélek’ \> inimă ’szív’, vindicare ’megbosszul’ \> vindeca ’gyógyít’ stb. Hozzávetőleg 100 olyan latin szó van, amely csak a románban maradt fenn. Ilyenek például a lingula \> lingură ’kanál’, ovem \> oaie ’birka’, placenta \> plăcintă ’lepény’ szavak. ## Jövevényszavak ### A 19. századig #### Szláv szavak A szláv szupersztrátum hatásának mértéke a románra hasonló a francia vagy az olasz nyelvre gyakorolt germán hatás mértékével. A középkorban a román nyelvre legnagyobb mértékben az ószláv nyelv hatott, pontosabban ennek bolgár területi változata. Ez feltehetőleg a 9. században kezdődött, miután a szlávok északkeletről behatoltak Közép- és Délkelet-Európába. Ekkor honosodott meg a román nyelvben számos olyan szó, mely az általános szókészlet majd mindegyik szemantikai területéhez tartozik. Ezek között olyanok is vannak, amelyek a magyarba is bekerültek, például brazdă ’barázda’, a cosi ’kaszál’, dâmb ’domb’, drag ’drága’, greblă ’gereblye’ stb. Nemcsak szláv szavakat vettek át, hanem képzőket is, és nemcsak szavakkal együtt, hanem ezekről leválasztották, és más eredetű szavakhoz is hozzáadták. Prefixumok közül nagyon gyakori a tagadó ne- (pl. nefericit ’boldogtalan’), szuffixumok közül pedig a nőnemű népneveket képző -că: româncă ’román nő’. E népi hatáson kívül műveltségi szláv hatás is volt, mivel az ortodox egyház nyelve az óegyházi szláv volt a 18. századig. Ezért a latinból örökölt, a vallás területéhez tartozó szavak mellett az óegyházi szlávból szláv, de főleg eredetileg görög szavak is megjelentek. Ezek között is vannak közösek a magyarral: popă ’pap’, sfânt ’szent’, vecernie ’vercsernye’. Ugyancsak az óegyházi szlávból a közigazgatás területéhez tartozó szavak is bekerültek a románba, de kikoptak a használatból a feudális államberendezkedés elavulása nyomán. #### Magyar szavak A magyar jövevényszavak két kategóriára oszlanak. A régebbiek kiterjedtek az egész román nyelvterületre, és viszonylag sokuk bekerült a sztenderd nyelvváltozatba is, miközben az újabbak csak az erdélyi nyelvjárásokban vannak meg. Az előbbi kategóriához olyan szavak tartoznak, mint belșug ’bőség’ a cheltui ’költ’, chip ’kép’, a făgădui ’megfogad, ígér’, gazdă ’házigazda’, hotar ’határ’, meșteșug ’mesterség’, oraș ’város’, uriaș ’óriás’, vamă ’vám’. Van olyan magyar képző is, melyet néhány nem magyar eredetű szóra is alkalmaztak: furt (latin eredetű) ’lopás’ \> furtișag ’csenegetés, tolvajlás’, trup (szláv eredetű) ’test’ \> trupeș ’testes’. #### Görög szavak Görög szavak közvetlenül vagy közvetve a román nyelv történetének egészében, időszakonként változó mennyiségben kerültek a román nyelvbe. A legrégibbek a Balkánon beszélt latinba kerültek, és onnan a románba, tehát ezek a latinból örökölteknek számítanak. Egy későbbi időszakban szláv közvetítéssel jelentek meg műveltségi, az egyházi életre és az államberendezésre vonatkozó, a középgörög nyelvből származó szavak, de ugyanakkor a mindennapi életre vonatkozóak is, melyek valószínűleg közvetlen jövevények, mint például cărămidă ’tégla’ vagy temelie ’alap’ (épületé). A török hódítások miatt sok görög a román fejedelemségekben telepedett le, majd a 18. században és a 19. század elején konstantinápolyi görögök közül kerültek ki Moldva és Havasalföld fejedelmei. Ekkor az újgörög műveltségi nyelv lett ezekben az országokban, és újabb görög szavak kerültek közvetlenül, de nagy többségük csak az ott beszélt nyelvbe, és kevés maradt meg belőlük a sztenderd nyelvben, pl. a irosi ’tékozol’ vagy politicos ’udvarias’. Később újlatin közvetítéssel jött sok görög eredetű szó, de többnyire nem a mindennapi élet nyelvezetébe. #### Török szavak Török eredetű szavak főleg Moldva és Havasalföld Oszmán Birodalomtól való függése idejében kerültek a románba. A legtöbb ezekre a területekre korlátozódott, a modern kor kezdetével sokuk archaizmus lett, de egy részük megvan a sztenderd szókészletben, és aktuális. Ilyenek például a cafea ’kávé’, chibrit ’gyufa’, papuc ’papucs’ szavak. #### Német szavak A legrégibb német jövevényszavak az erdélyi szászoktól származnak, akik a 12. században telepedtek le ebben a régióban. A legtöbb szász szó csak az erdélyi román nyelvjárásokban honosodott meg, de egy részük elkerült az egész román nyelvterületre is, és egy részüket befogadta a sztenderd nyelvváltozat, például az a căptuși ’bélel’, roabă ’talicska’, șold ’csípő’ szavakat. Újabb német szavak kerültek az erdélyi és a bánsági román nyelvjárásokba, miután ezek a régiók a Habsburg Birodalomhoz kerültek, és a 18. században újabb németajkúakat telepítettek ide. E szavak többsége ezekben maradt, de egy részük tovább terjedt. A mai román sztenderdben ezek közül megvannak például a muștrului ’leckéztet, összeszid’, chiflă ’zsemle’, șnur ’zsinór’, cămară ’kamra’ szavak. ### A 19. századtól kezdve A 19. században elkezdődött a román társadalom modernizációja, és ennek velejárója új szavak tömeges átvétele volt főleg a franciából, a latinból és az olaszból. Egyébként sok esetben nem lehet tudni, e nyelvek melyikéből származik egy-egy szó. - A francia nyelvből nemcsak főnevek, melléknevek és igék származnak (afiș ’plakát’, avion ’repülőgép’, infatigabil ’fáradhatatlan’, a exploata ’kiaknáz’), hanem néhány határozószó is: deja ’már’, vizavi ’szemben’. - A latinból: fabulă ’állatmese’, familie ’család’, literă ’betű’, rege ’király’, tezaur ’kincstár’. - Az olaszból: capodoperă ’remekmű’, contabil ’könyvelő’, stagiune ’színházi évad’, traumă ’trauma’. Főleg a 19. századtól kezdve sok szláv, görög és török eredetű szó archaizmus lett, helyüket a latinból és a nyugati újlatin nyelvekből származó szavak vették át. Egyes esetekben szinonima-párok keletkeztek, melyek tagjai között kisebb-nagyobb jelentésbeli különbségek vannak. Például a ’gyümölcs’ jelentésű rod szláv szó megkapta a latin eredetű fruct szinonimát, ezért a rod ma már csak képletesen használatos, a választékos nyelvi regiszterben. Más szinonimákat nagyjából egyformán használnak, pl. iad – infern ’pokol’, rai – paradis ’mennyország’. Az is előfordult, hogy egy-egy latin szó másodszor került a román nyelvbe, olykor ugyanazzal a jelentéssel. Például a ’testvéri’ jelentésű szó már megvolt a nyelvben frățesc (\< frate \< lat. frater ’fivér’) alakban, de belekerült a fratern szó is. A két szó között csak regiszteri különbség van: az első szokásos, a második választékos. Máskor az újonnan átvett latin szónak más a jelentése. A latin directus a nyelv kialakulása idején drept lett (jelentése ’egyenes’, a direct jövevényszó pedig azt jelenti, hogy ’közvetlen’). Olyan esetek is vannak, amikor az örökölt főnév mellé a nyelv befogadott egy addig hiányzó, az eredeti latin főnévből képzett melléknevet. Példa: lat. aqua \> rom. apă ’víz’ – lat. aquaticus / francia aquatique \> rom. acvatic ’vízi’. Ebben a korszakban is folytatódott német szavak átvétele, főleg a román műszaki nyelvezetek által. Példák: bliț ’vaku’, bormașină ’fúrógép’, ștecăr ’villanydugó’. Napjainkban az új szavak főleg az angolból jönnek, de behatolásuk nem egészen új keletű. A régebben átvett angol szavakat román kiejtéssel és helyesírással használják: blugi ’farmernadrág’, gem ’dzsem’, interviu ’interjú’, lider ’vezető’, meci ’meccs, mérkőzés’. A napjainkhoz közelebb átvett szavakat angolosan ejtik ki és angol helyesírással írják, de ezek is a román nyelvtan szabályai szerint kapnak nemet és határozott artikulust, valamint azok szerint ragozzák őket: cow-boy, fair-play, jazz, hobby, management, marketing, mass-media, week-end: cowboy-ului ’a cowboynak’, mass-mediei ’a médiának’. A jövevényszavak nagyarányú befogadása az oka annak, hogy a román nyelv szinonimákban gazdag. Erre jó példa az, hogy három változatban lehet lefordítani románra az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának első bekezdését: ## Tükörszavak Nemcsak szavakat vett át a román nyelv más nyelvekből, hanem, már létező szavak jelentése vagy jelentései mellé új jelentést/jelentéseket is. Például a cerc ’kör’ alapjelentése mellé a francia nyelvből átvette a szó átvitt értelmét is: cerc de prieteni ’baráti kör’. Ez a módszer is eredményezett szinonimapárokat. Például az ’oltókészülék’-et kétféleképpen nevezik: az extinctor jövevényszóval és a stingător tükörszóval. Más esetekben nem egy szó kapott új jelentést, hanem összetett szó keletkezett jövevény jelentéssel. Olykor ennek mindkét tagja román (például cal-putere ’lóerő’, locțiitor ’helytartó, helyettes’, nou-născut ’újszülött’), máskor az egyik tagja idegen, a másik pedig román. Például az a surprinde ’meglep’ ige a francia sur- ’-n/-on/-en/-ön’ prefixumból és a román a prinde ’megfog’ igéből keletkezett, a francia surprendre mintájára. ## Szóalkotás ### Szóképzés A román nyelvben a szóképzés a szóalkotás leggyakoribb módja. #### Szuffixumok A szuffixumokkal való szóképzés a legelterjedtebb a román nyelvben. Kb. 500 ilyen képző használatos. Gyakran előfordul, hogy hatásukra fonetikai változások keletkeznek a szótőben. A származékok jelentése szempontjából vannak: - nagyobbító képzők: băiat ’fiú’ \> băietan ’nagy fiú’, piatră ’kő’ \> pietroi ’nagy kő’; - kicsinyítő képzők: copil ’gyerek’ \> copilaș ’kisgyerek’, ramură ’ág’ \> rămurea ’ágacska’, aripă ’szárny’ \> aripioară ’szárnyacska’, vițel ’borjú’ \> vițeluș ’borjúcska’, casă ’ház’ \> căsuță ’házacska’, urs ’medve’ \> ursuleț ’medvebocs’, brad ’fenyőfa’ \> brăduț ’fenyőfácska’; - cselekvőt megnevező főneveket képzők: moară ’malom’ \> morar ’molnár’, căruță ’szekér’ \> căruțaș ’szekeres’, camion \> camionagiu ’kamionsofőr’, a munci ’dolgozik’ \> muncitor ’dolgozó, munkás’; - elvont főneveket képzők: singur ’magányos’ \> singurătate ’magányosság’, om ’ember’ \> omenie ’emberiesség’, a plictisi ’untat’ \> plictiseală ’unalom’, cuteza ’mer’ \> cutezanță ’merészség’, isteț ’ügyes’ \> istețime ’ügyesség’; - kollektív főneveket képzők: fag ’bükk’ \> făget ’bükkös’, muncitor ’munkás’ \> muncitorime ’munkásság’, stejar ’tölgy’ \> stejăriș ’tölgyes’, porumb ’kukorica’ \> porumbiște ’kukoricás’. Egy bizonyos szófajhoz tartozó szavakból más szófajhoz tartozó szavakat képzők: - főneveket képzők: a ajuta ’segít’ \> ajutor ’segítség’; - mellékneveket képzők: părinte ’szülő’ \> părintesc ’szülői’, aur ’arany’ \> auriu ’aranyszínű’, inel ’gyűrű’ \> inelar ’gyűrű alakú’, argilă ’agyag’ \> argilos ’agyagos’; - határozószókat képzők: român ’román’ \> românește ’románul’, a se târî ’kúszik’ \> târâș ’kúszva’; - igéket képzők: brazdă ’barázda’ \> a brăzda ’barázdál’, prost ’buta’ \> a se prosti ’megbutul’, român ’román’ \> româniza ’románosít’, bici ’ostor’ \> a biciui ’ostoroz’. #### Prefixumok Prefixum sokkal kevesebb van (kb. 80), mint szuffixum. Ezek képezhetnek: - igéből igét: dez- + a moșteni ’örököl’ \> a dezmoșteni ’örökségből kitagad’; - főnévből főnevet: stră- + moș ’öregember’ \> strămoș ’ős’; - melléknévből igét: în- + dulce ’édes’ \> a îndulci ’édesít’; - főnévből igét: în- + noapte ’éjszaka’ \> a înnopta ’éjszakát tölt’. #### Prefixummal és szuffixummal képzett szavak Ilyenek például: în- + bătrân ’öreg’ + -i \> a îmbătrâni ’megöregszik’, ne- + rușine ’szégyen’ + -at \> nerușinat ’szégyentelen’. ### Elvonás Az elvonás módszerével leválasztanak egy elemet egy szó végéről, és ezzel új szó jön létre. A leválasztott elem lehet képző (auzi ’hallani’ \> auz ’hallás’) vagy hamisan képzőnek vélt rag. Így keletkezett a románban csaknem mindegyik gyümölcsfa és -bokor neve gyümölcse nevéből: nucă ’dió’ \> nuc ’diófa’, coacăză ’köszméte’ \> coacăz ’köszmétebokor’. ### Szóösszetétel A magyar nyelvvel ellentétben a szóösszetétel nagyon kevéssé termékeny szóalkotási módszer a románban. Mivel eredetileg az összetett szavak szószerkezetek vagy mondatok, az elemeik között egykor létező mondattani viszony szerint lehet őket osztályozni: - alárendeléssel összetett szavak: \* melléknévi jelző + főnév vagy főnév + melléknévi jelző: botgros ’meggyvágó’ (szó szerint ’vastag pofa’), rea-voință ’rosszindulat’ (szó szerint ’rossz akarat’), Valea Călugărească (helységnév, szó szerint ’a szerzetesi völgy’); \* főnév + főnévi jelző: floare-de-colț ’(havasi) gyopár’ (szó szerint ’sarki virág’); \* főnév + határozó: clarvăzător ’tisztán látó’ (képletes, szó szerint ’világosan látó); \* ige + határozó: încurcă-lume ’fontoskodó ember’ (szó szerint ’embereket zavar’), fluieră-vânt ’széltoló’ (szó szerint ’szelet fütyül’), vino-ncoace ’(nemi) vonzerő’ (szó szerint ’gyere ide’); \* ige + mellékmondat: lasă-mă-să-te-las ’közönyös, nemtörődöm’ (szó szerint ’hagyj, hogy hagyjalak’). - mellérendeléssel összetett szavak: \* közvetlenül: locotenent-colonel ’alezredes (szó szerint ’hadnagy-ezredes’, social-economic ’társadalmi és gazdasági’, Sângeorz-Băi Oláhszentgyörgy (szó szerint ’Szentgyörgy-Fürdők’); \* kötőszóval – számnevek: treizeci și cinci ’harmincöt’, optzeci și doi ’nyolcvankettő’. Amint látszik, a románban az összetett szavak helyesírása nem egységes. Egyeseket egybeírnak (botgros), másokat kötőjellel (rea-voință), megint másokat külön (treizeci și cinci), meglehetősen bonyolult szabályok szerint. ## Román szavak más nyelvekben Nemcsak más nyelvek voltak hatással a román nyelvre, hanem ez is befolyásolt valamennyire más nyelveket. Elsősorban a Románia területén élő nemzetiségek és etnikumok nyelvjárásai vettek át román szavakat, de a nemzetiségek anyaországaiban beszélt nyelvekben is előfordulnak minden környező országban, és valamivel messzebbre is eljutottak, lehet, hogy közvetve. A legtöbb a magyarban, főleg az erdélyi és a csángó nyelvjárásokban van. Sala 1989 ezeket 2000-nél többre teszi, de Gerstner 2006 szerint csak több száz van belőlük. Továbbá néhány száz az ukrán nyelvjárásokban, és kb. száz a lengyelekben található. Ugyanakkor az illető nyelvek sztenderd változataiba elenyésző számú román szó került, például a magyarba egy tucatnyi. A kölcsönös hatás első oka az együttélés és a szomszédság. Másik oka a románok régi jellegzetes foglalkozása, a transzhumáló pásztorkodás, ami egészen Csehországig vitte őket. Politikai okok is hozzájárultak a jelenséghez: a 12. és a 13. században létező bolgár–román állam, a 15. és a 19. század közötti Oszmán Birodalomhoz tartozás, bolgár forradalmárok menekültekként tartózkodása román területen a 19. században. Elsősorban a pásztorélet területére jellemző szavak kerültek más nyelvekbe: 200-nál több a magyarba (Sala 1989 szerint), 25 a szlovákba. Ilyen például a brânză ’túró’ szó, amely közvetlenül szomszédos népek nyelvébe került, és ezek közvetítésével távolabbi nyelvekbe is. Megtalálható a szlovák nyelvben (bryndza), a csehben (brynza) a lengyelben (bryndza), az ukránban (бринза), az oroszban (брынза), a belaruszban (брынза), a jiddisben (ברינזע – brinze), de még az észtben (brõnsa) és a németben is (Brimsen). Megjegyzendő, hogy miközben a brânză a románban mindenféle túrót és sajtot összefoglaló fogalom, más nyelvekben csak a juhtejből készült túróra vonatkozik. Ilyenből készül például a magyarul liptói néven ismert túró. A szlovák nyelvben a szóból több más szó is képződött: bryndzový ’túrós, túróból készült’ bryndziareň ’túrót termelő üzem’, bryndziarský a túrót termelő iparágra vonatkozó melléknév, bryndzovník ’túróval készült sós sütemény’. A bryndza az Európai Bizottság rendeletei révén két oltalmazott termék nevében szerepel. A lengyel bryndza podhalańska OEM (oltalom alatt álló eredetmegjelölés) lett, a slovenská bryndza pedig OFJ (oltalom alatt álló földrajzi jelzés). Íme néhány más olyan román szó, amely több nyelvben is megvan. Még két szó a szerb nyelvben: бешика \< bășică ’hólyag’, паун \< păun ’páva’. Más, a magyar nyelvben megtalálható román szavak: ’áfonya’ \< afină, ’ficsúr’ \< fecior ’legény’, ’mokány’ \< mocan ’hegyi lakos’. A bolgár az egyetlen olyan nyelv, amelybe román közvetítéssel nyugati újlatin szavak is kerültek. Így például a гуша \< gușă ’golyva’, мамалига \< mămăligă ’puliszka’ és маса \< masă ’asztal’ szavakon kívül megtalálhatók az абонамент \< abonament ’előfizetés’, абонат \< abonat ’előfizető’, албум \< album, булевард \< bulevard ’körút’, класа \< clasă ’osztály’, визита \< vizită ’látogatás’ és вот \< vot ’szavazat’ szavak is.

Horthy Miklós (kormányzó)

Vitéz nagybányai Horthy Miklós (Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.) magyar politikus, a 20. századi magyar történelem meghatározó alakja. Az Osztrák–Magyar Monarchia tengerésztisztje, 1909–1914 között Ferenc József szárnysegéde. IV. Károly az első világháború alatt ellentengernaggyá, majd az őszirózsás forradalom utolsó napján altengernaggyá léptette elő, a Monarchia flottájának utolsó főparancsnoka volt, később is mindig tengerész egyenruhában reprezentálta magát. Részt vett a köztársaság kikiáltását követő proletárdiktatúra elleni forradalomban, a Nemzeti Hadsereg fővezére lett. A királyság visszaállítása után megszilárdította az államhatalmat, 1920. március 1-jétől 1944. október 16-ig ő volt a Magyar Királyság kormányzója, de a király visszatérését megakadályozta. Külpolitikájában meghatározó volt az ország területi revíziója. A második világháború alatt eleinte próbált katonailag semleges maradni, de a második bécsi döntés után, 1941-től már elköteleződött a tengelyhatalmak mellett. 1944 tavasza, az ország német megszállása után is hatalmon maradt, az ősz folyamán még megpróbált kiugorni a háborúból, azonban a nyilasok átvették a hatalmat és lemondatták. A németek fogvatartották feleségével együtt Bajorországban, ahol a háború után is maradt. A politikától visszavonult, családjával 1949-ben Portugáliába emigrált és ott is halt meg, 1957-ben. 1993. szeptember 4-én temették újra Kenderesen. Megítélése napjainkban is komoly vita tárgya. ## Származása, családja A család őse, Horthy István 1635-ben kapott nemesi oklevelet II. Ferdinánd királytól. Az ekkor már Északkelet-Magyarországon élő, székely eredetű család nevéről azonban már jóval korábban, a 16. század végén említést tesznek Debrecen város jegyzőkönyvei. Szerepük azonban nem lehetett jelentős, mivel nevükön kívül más adatot nem jegyeztek fel róluk. A nemesítésre Kolozs vármegyében került sor 1657. június 21-én. Miklós apja, Horthy István (1830–1904), a magyar főrendiház tagja, egy 1500 holdas birtok tulajdonosa, igen szigorú ember volt – még saját gyermekeivel is. 1857-ben kötött házasságot dévaványai Halassy Paulával (1839–1895). Apai nagyszülei nagybányai Horthy István (1795–1857), Szabolcs vármegye táblabírája, földbirtokos, és bizáki Puky Amália (1805–1839) asszony voltak. Anyai nagyszülei dévaványai Halassy József (1810–1860), földbirtokos, és Gärber Erzsébet színésznő (1806–1882) voltak. Horthy István és Halassy Paula frigyéből kilenc gyermek született: István, Zoltán, Béla (16 éves korában elhunyt), Paula, Erzsébet, Szabolcs, Jenő (aki kétéves korában elhunyt) és Jenő (1877–1954). Horthy fivérei közül István (1858–1937) lovassági tábornokként szolgált az első világháború során és számos magas kitüntetést kapott. Miklóshoz hasonlóan ő is a Mária Terézia-rend birtokosa volt. Az ellenforradalom idején Székesfehérvárott szolgált, és támogatta öccse törekvéseit, visszavonulásától haláláig pedig Jász-Nagykun-Szolnok vármegye törvényhatóságának képviselője volt. Horthy Miklóst 1868. július 10-én a kálvinista felekezet szerint keresztelték meg Kenderesen; két keresztapja, bizaki Puky Miklós (1806–1887), Heves vármegye első alispánja és dévaványai Halassy Gáspár másodalispánja, két keresztanyja, okolicsnói Okolicsányi Menyhértné szolnoki Jármy Ilona asszony és Losonczy Izabella kisasszony volt. Horthy Miklós 1901. július 22-én Aradon kötött házasságot a római katolikus jószáshelyi Purgly Magdolnával (1881–1959), jószáshelyi Purgly János (1839–1911), országgyűlési képviselő, Arad vármegye törvényhatósági bizottságának tagja, az Aradi és Csanádi Egyesült Vasutak és Takarékpénztár igazgatója, földbirtokos, és kézdivásárhelyi Vásárhelyi Ilona (1841–1896) leányával. Az egyik esküvői tanú dévaványai Halasy Pál (1846–1912), császári és királyi kamarás, tábornok, a másik, monyorói Urbán Iván (1846–1915), Arad vármegye főispánja volt. Négy gyermekük született: 1. Magdolna (1902–1918), fiatalon meghalt vörhenyben. 2. Paulette (1903–1940), előbb vitéz Fáy László földbirtokos, majd gróf Károlyi Gyula neje. 3. István (1904–1942), a MÁV gépgyár főmérnöke, 1940–1942 között a MÁV elnök-vezérigazgatója, majd rövid ideig kormányzóhelyettes, hadirepülőgép-szerencsétlenségben halt meg Ukrajnában. Felesége Edelsheim-Gyulai Ilona (1918–2013) volt. 4. Miklós (1907–1993), feleségül vette Károlyi Mária Consuelo grófnőt (1905–1976). ## Gyermekkora, iskolái Gyermekkorát nyolcéves koráig a családi birtokon, Kenderesen töltötte. A családi visszaemlékezések szerint eleven és kalandszerető gyermek volt. Emlékirataiban így ír erről: „[Atyám] nem sok megértést tanúsított csínytetteim iránt sem, pedig élénk képzeletem és kalandvágyam el-elcsábított. Így történt aztán, hogy elnéző édesanyám vonakodása ellenére már nyolcéves koromban elszakadtam a meleg családi körből. Debrecenbe kerültem két bátyámmal közös szállásra.” Elemi iskolai tanulmányait magánúton végezte Kenderesen (1874–1876), majd a Debreceni Református Kollégiumban (1876–1878). Gimnáziumi tanulmányait Sopronban, a Lähne-tanintézetben (1878–1882) végezte, ahol németül oktatták. Béla bátyja a fiumei tengerészeti akadémia növendéke volt. Hadapróddá avatása előtt két hónappal, hadgyakorlat közben halálos baleset érte. A családi akarattal szembeszegülve 1882 őszén Miklós saját elhatározásból bátyja nyomdokába lépett a fiumei tengerészeti akadémián. A 612 jelentkező közül csak 42 nyert felvételt az akadémiára, köztük Horthy is. Az akadémia szigorúságát az jellemezte a legjobban, hogy a hallgatók harmada kibukott vagy kimaradt. Az akadémia során a matrózoktól megtanult olaszul és horvátul is. Emellett németül, angolul és franciául is beszélt. 1886. október 7-én avatták az osztrák-magyar hadiflotta másodosztályú tengerész hadapródjává. ## Tiszti karrierje Szolgálatát a háromárbócos, segédgőzgéppel felszerelt vitorlás Radetzky fregatton kezdte meg. 1890-ben már sorhajózászlósként szolgált a Konstantinápolyban horgonyzó Taurus állomáshajó fedélzetén. Kiváló sportember lévén nagy tekintélyt vívott ki a helyi úri körökben. Kiválóan vitorlázott és eredményes középtávfutó volt. Vívásban hadseregbajnoki címet nyert. Emellett kerékpárversenyzőként és teniszben is kiemelkedően teljesített (párosban legyőzte az angol hadseregbajnok párost), valamint elsőosztályú lovas volt. Fenti sporteredményei, jó tánctudása, megnyerő modora és az általa beszélt nyelvek a társasági körökben szívesen látott emberré tették. Munkájában, szolgálataiban viszont nem igen jeleskedett, feljebbvalói nem tartották tehetségesnek, kiemelkedő teljesítményt nyújtani tudó tisztnek. Kadéttársai közül a kinevezéseket ő kapta meg utoljára. 1892–1894-ben mint beosztott tiszt vett részt a Saida kelet-ázsiai és óceániai útján, amelynek során érintette Indiát, Ausztráliát és Melanéziát. Útja során csodálattal töltötte el a brit flotta nagysága: „Viktoria angol királynő uralkodása idején (...) korlátlanul érvényesült a büszke mondás: Britannia rules the waves, s ennek utunk folyamán számos mély hatást keltő példáját tapasztalhattuk.” – írta emlékirataiban. 1908-ban és 1909-ben sorhajóhadnagyként a Taurus parancsnoka volt. 1909 és 1914 között Ferenc József szárnysegédje volt – emlékirataiban hangsúlyozott tisztelettel emlékezett meg az uralkodóról. 1914. január 20-án érte el a sorhajókapitányi rendfokozatot, amely a szárazföldi hadseregben az ezredesinek felelt meg. ## Az első világháborúban Az első világháború kitörése után 1914-ig a Pólában horgonyzó 8300 tonnás Habsburg csatahajó parancsnoka, majd a flotta egyik legkorszerűbb egysége, a frissen épült Novara gyorscirkáló kapitánya lett. Az Olasz Királyság hadüzenete után a flotta olasz kikötők elleni 1915. május 23-ai támadásában a Novara vezette hajóraj parancsnokaként Porto Corsini bombázását irányította, majd több hasonló, kisebb akcióban vett részt. 1916. július 9-én a Novara egymaga elsüllyesztett két felfegyverzett brit halászhajót, illetve kettőt megfutamított, kimentve a 9 túlélőt. 1917. május 15-én vezetésével a Novara, a Helgoland és az SMS Saida cirkálók, valamint a Balaton és a Csepel torpedórombolók áttörték az otrantói záróövet, és 12 gőzöst süllyesztettek el. A visszaúton megütközött az Alfredo Acton ellentengernagy vezette antant-hajórajjal (HMS Darthmouth és Bristol brit és a Marsala olasz cirkálók és 5 olasz romboló). A harcban, amelyben az adriai hadviselés történetében először mesterséges köd bevetésével is próbálkozott a Novara-csoport parancsnoka, maga Horthy is fej- és lábsérülést szenvedett, 5 repesz fúródott lábaiba, de sebei ellátása után hordágyon a parancsnoki hídra vitette magát, ahonnan tovább irányította a csatát, amíg el nem veszítette eszméletét a vérveszteség következtében. A több találatot kapott Novarát a Saida vette vontába, és a lassan haladó menetet csak a Budapest csatahajó valamint a SMS Kaiser Karl VI. és a SMS Sankt Georg páncélos cirkálók vezette erősítés megjelenése mentette meg. Felépülése után, 1918. február 1-jén a Prinz Eugen csatahajó parancsnoka lett. A cattarói matrózlázadás elfojtásában (a Sankt Georg, Kaiser Karl VI. és Gäia hadihajókon) a hiedelmekkel ellentétben nem vett részt. 1918. február 27-én ellentengernaggyá és több, rangban felette álló sorhajókapitányt és tengernagyot megelőzve a császári és királyi flotta parancsnokává nevezték ki. 1918 júniusában a teljes flotta élén ismét kifutott, hogy az otrantói védőzárat megtámadja, de a – másik hajóegységet vezető – Szent István csatahajó megtorpedózásának hírére visszafordult. 1918. október 31-én végül IV. Károly király utasítására átadta a flotta hajóit a Szerb-Horvát-Szlovén Nemzeti Tanácsnak. Az őszirózsás forradalom alatt a király még november 1-jén kinevezte altengernaggyá, a köztársaság kikiáltása után kenderesi birtokára vonult vissza. Horthyról, mint tengerésztisztről a szövetséges és ellenséges erők tisztjei egyaránt nagyon jó véleménnyel voltak, több megemlékezésben kiemelték „lovagiasságát”. ## Az ellenforradalom élén A Tanácsköztársaság idején csatlakozott a francia megszállás alatt álló Szegeden zajló ellenforradalmi szervezkedéshez, és 1919. május 31-én gróf Károlyi Gyula szegedi ellenforradalmi kormányában hadügyminiszter lett. 1919. július 5-én, a szegedi színházban Horthyt a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE) díszelnökévé választották. Az antant nyomására Károlyi kormányát leváltották, Horthy pedig kimaradt az új, P. Ábrahám Dezső vezette ellenkormányból. Ehelyett 1919. július 13-án fővezéri kinevezést kapott, amellyel a Nemzeti Hadsereg élére állt (az alakulat létrehozását még Horthy hadügyminisztersége előtt kezdte meg Gömbös Gyula honvédelmi államtitkár kommunistaellenes tiszti különítményekből). A Tanácsköztársaság bukása idején, 1919 augusztusának elején József főherceg vette át a kormányzást, ám hamarosan le kellett mondania a tisztségről, mert az antant-hatalmak nem nézték jó szemmel a Habsburg-család bármely tagjának politikai szereplését. Horthy Miklós 1919. augusztus 18-án a Szövetséges Katonai Misszió előtt jelentette be, hogy amint arra engedélyt kap, négy napon belül tényleges haderővel rendelkezik, és helyreállítja a rendet Magyarországon. Csapataival az antant engedélyének birtokában a Dunántúlra vonult, főhadiszállását pedig Siófokon rendezte be. Halsey E. Yates ezredes augusztus 24-ei jelentése az első, amely Horthy fegyveres erejéről beszámol: 8000 katona géppisztolyokkal és 19 tábori ágyú alkotta a haderőt. Horthy deklarálta, hogy nem tartozik felelősséggel a budapesti Friedrich-kormánynak, ennek ellenére rendszeresen részt vett a kormányüléseken. A Dunántúlon saját katonai igazgatást vezetett be, körzetparancsnokai teljhatalommal bírtak. Kemény cenzúrát vezettek be, ellehetetlenítették a polgári igazgatás kiépítésére irányuló törekvéseket és az igazságszolgáltatásba is beavatkoztak. E körülmények között zajlott a többek között Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván nevével fémjelzett fehérterror, amelynek kegyetlenségeit az antant képviselői is szóvá tették (igaz, ezzel ellentétes vélemények és jelentések is születtek). A fővezérség az akciókat népítéletnek vagy egyéni kilengésnek minősítette (való igaz, hogy parancsot sosem adott ki a megtorlásokra). Horthy emlékirataiban elismeri, hogy bűntettek történtek, de utólag is a körülményeket, a háborús világ kifordult törvényeit tartja igazi felelősnek: „A földre szabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette” – írja portugáliai emigrációjában. Horthy helyesen ismerte fel, hogy a zűrzavaros helyzetben kizárólag egy összefogott fegyveres erő képviselhet reális hatalmat: George Russel Clerk brit diplomata végül vele állapodott meg arról, hogy a román kivonulás után a Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenőrzést Budapesten. A katonai diktatúra felállításának tilalmát Horthyval elfogadtató Clerk-misszió eredményeként 1919. november 16-án, miután a román hadsereg gondos ellenőrzés mellett távozott a kifosztott Budapestről, Horthy a viseletéről „darutollasnak” nevezett haderő élén bevonult a fővárosba. Főhadiszállását ideiglenesen a Gellért Szállóban rendezte be, a különítményesek pedig több saját központot alakítottak ki saját maguknak. 1920. március 1-jén előzetes tárgyalások után a Nemzetgyűlés Magyarország kormányzójává választotta Horthy Miklóst (1920. évi II. törvénycikk). ### A fővezér felelősségének kérdése A Nemzeti Hadsereg felkészült, hogy ünnepélyesen bevonuljon a fővárosba. Jövetelük híre kisebb pánikot váltott ki a zsidóságban. Attól tartottak, hogy Horthy katonái Budapesten pogromokat fognak rendezni. Ezért a Pesti Izraelita Hitközség delegációt menesztett a főparancsnokság főhadiszállására, Siófokra. Barátságosan fogadták őket. Horthy nyomatékosan biztosította a küldöttséget, hogy nem enged Budapesten pogromot rendezni. Sokak szerint a Nemzeti Hadsereg főparancsnokaként Horthy Miklóst felelősség terheli a különítményesek kegyetlenkedéseiért – az úgynevezett fehérterror egyesek szerint több száz, mások szerint több mint 1000 főre (Böhm Vilmos, a Magyarországi Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa szerint mintegy 5000-re) becsült áldozatáért, akik főként nem a kommunista rémtettek (a vörösterror) elkövetői, hanem a Tanácsköztársasággal rokonszenvező közemberek voltak. Emellett gyakran a kommünhöz nem köthető zsidó származású személyek is áldozatául estek a megtorlásoknak. Ennek fő oka az volt, hogy a különítményesek előszeretettel azonosították a zsidóságot a Tanácsköztársasággal azon az alapon, hogy vezetőinek döntő többsége, és sok kommunista is, zsidó volt. A fehérterror bűncselekményei folytatódtak a budapesti bevonulás után is. A Nemzeti Hadsereg tagjai kereskedőket fosztogattak, a nyílt utcáról hurcoltak el embereket, akiket a különítmények szállásain kínoztak, sokukat meg is gyilkolták. Számos nemi erőszakot is elkövettek. „Olyan dokumentum, amely minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy Horthy fővezérként utasítást adott volna kivégzésekre, mindmáig nem került elő”. Újabb vélemények szerint a helyzet ennél bonyolultabb. A Magyarországon lévő brit katonai és civil megfigyelők támogatták Horthy tevékenységét annak érdekében, hogy végre konszolidálja az ország helyzetét. Thomas Sakmyster történész szerint Horthy ideiglenes kormányzóvá tételét a szövetségesek katonai missziójának vezetője, Yates ezredes már 1919-ben javasolta a NH siófoki főhadiszállásán. Sir George Clerk, a brit külügyminisztérium 1919. október végén – november elején Kelet-Európába küldött megbízottja azt kérte Horthytól: ha hatalomra kerül, számoljon le mind a szélsőjobboldallal, mind a szélsőballal. Nem mellékes szempont, hogy a Nemzeti Hadsereg egy frissen alakult, meglehetősen szervezetlen testület volt, amelynek tagjai az amúgy is zűrzavaros időszakban akadály nélkül cselekedhettek, parancs nélkül, saját belátásuk szerint (amint ezt a későbbiekben a Rongyos Gárda Sopron környéki tevékenysége is igazolt). Horthy parancsa így szólt a budapesti bevonulás előtt: „ha Budapestre megyünk, mindenki jól tartson össze, tartson fegyelmet, hogy parancsom és reményem ellenére olyan ne történhessék, amit ránk fognak...”, ám ez a kilengéseket nem akadályozta meg. Megemlíthető, hogy Horthy hatalma a kormányzóvá választásáig az antanttól és a Nemzeti Hadseregtől függött. A forradalmak után bekövetkező, Magyarország kisantant általi katonai megszállása hatalmas károkat okozott. A román megszállás alatt megindult az ország módszeres kifosztása, amely során a becsült kár 1,5 milliárd aranykorona volt. Megemlítendő még, hogy a magyar vöröshadsereg és a Tanácsköztársaság felszámolásában, valamint a fehérterrorban döntő szerep jutott a román hadseregnek. Emellett az is tény, hogy Horthy több esetben vizsgálatot rendelt el a gyilkosságok kivizsgálásának érdekében., bár ez inkább csak látszatintézkedés volt, hiszen utána az 1921. november 3-án kihirdetett kormányzói amnesztia a „hazafias indítékból” elkövetett erőszakos cselekedetek elkövetőit mentesítette a következmények alól. ### Kereszténysége Horthy kötelezővé tette a templomlátogatást, még a nem vallásos iskolások számára is: heti két órában kötelező volt a hitoktatás, a tanköteles gyermekeknek vasár- és ünnepnapokon kötelező az istentisztelet látogatása (1921. évi XXX. tc.-ben: „Az iskoláztatás kötelezettsége magában foglalja a vasár- és ünnepnapi istentisztelet látogatásának kötelezettségét is.”) ### Fővezérből kormányzó Horthy budapesti bevonulása után nyolc nappal, 1919. november 24-én a keresztényszocialista Huszár Károly vezetésével új kormány alakult, melynek gerincét a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) politikusai alkották, de részt vett benne például a Keresztény Földmíves Párt, továbbá a parasztdemokrata Nagyatádi Szabó István és a szociáldemokrata Peyer Károly is. E kormányt – a Tanácsköztársaság bukását követően első ízben – az antant haladéktalanul elismerte, és december 1-jén felszólították a miniszterelnököt, hogy küldje el képviselőit a békekonferenciára. Ez a konszolidáció fontos lépése volt, mivel megszűnt az ország nemzetközi helyzetének teljes bizonytalansága. A belső helyzet stabilizálásához szükséges következő két lépés a nemzetgyűlési választás és az államfő kérdésének rendezése volt. Az első ügy, a nemzetgyűlési választás megrendezése volt a viszonylag egyszerűbb. Az ehhez szükséges jogi hátteret már az előző, Friedrich-kormány megteremtette 1919 novemberében kiadott választójogi rendeletével, mely Magyarországon korábban soha – és majd 1945-ig ismét – nem látott demokratikus alapokon nyugodott. Titkos, egyenlő, kötelező és a nőkre is kiterjedő választójogot adott, és a 24 év feletti felnőtt lakosság 74 százalékára terjedt ki. A választást 1920. január 25–26-ára hirdették meg. A kormány elkötelezett volt a választások tisztességének és a pártok szabad működésének biztosítása mellett. Azonban az egyetlen szervezett fegyveres erőt vezető Horthy különítményesei és az általuk meg nem fékezett különböző jobboldali szervezetek a fehérterrort folytatva ellehetetlenítették a kormány szándékát, emiatt Peyer Károly január 15-én távozott a kormányból és az SZDP bejelentette, hogy nem indul a választáson. Részben ennek volt köszönhető, hogy a körzetek közel negyedében „egyhangú” volt a választás, vagyis csak egyetlen jelölt indult, az érvénytelen szavazatok aránya pedig meghaladta a 10 százalékot. A Kisgazdapárt és a KNEP biztos többséget szereztek a Nemzetgyűlésben, alig jutott mandátum a többi pártnak. Az államforma kérdésében a Nemzetgyűlés teljes egységben volt: mindenki elutasította a forradalmakkal összekapcsolódó köztársaságot. A királyság egyöntetű támogatása mellett azonban nagy volt a megosztottság a IV. Károlyt támogató legitimisták és a velük szemben álló szabad királyválasztók között. Az előbbiek nagy része ideiglenes államfőnek valamely Habsburg főherceget támogatta volna, az utóbbiak többsége viszont a Habsburg-házzal való teljes szakítást kívánta. Az antant és a szomszédos országok háborús okként tekintettek IV. Károly esetleges visszatérésére, és még ideiglenesen sem támogatták volna egy Habsburg államfővé választását. Mindez tovább erősítette az antant által amúgy is támogatott Horthy pozícióját. Ő nem kívánt király lenni, mert elvileg elismerte Károly trónigényének jogosságát, az ideiglenes államfői tisztség azonban nagyon is kedvére való volt, és ehhez éppen Károly iránti lojalitásának hangsúlyozásával végül megszerezte a legitimisták egy részének támogatását is. A Nemzetgyűlés februárban ült össze, elfogadta az állami főhatalom ideiglenes gyakorlásáról szóló törvényt, mely a közepesen erős köztársasági elnökökéhez hasonló jogkört adott a leendő kormányzónak. Horthy ezzel elégedetlen volt, ezért jelölésekor ragaszkodott a hatáskörök későbbi kiszélesítéséhez. A formális választásra 1920. március 1-jén került sor, mely a különítményesek utolsó politikailag jelentős tette is volt egyben: Horthy a biztonság kedvéért fegyvereseinek jelenlétében rendeztette meg a szavazást. ## Kormányzósága ### A király nélküli királyság biztosítása Horthy kormányzósága kezdetén IV. Károly király kétszer is visszatért Magyarországra. IV. Károly első visszatérési kísérlete 1921. március 26-án kezdődött: a Svájcba települt király néhány főnemesi támogatójával megjelent Szombathelyen, és tárgyalni kezdett Teleki Pál miniszterelnökkel. A nemzetközi politikai konstelláció (bizonytalan francia támogatás, a környező államok ellenségessége) és a magyar ellenállás miatt (Teleki belebukott a gyanúba, hogy támogatja a király visszatérését) végül lebeszélték a restaurációról, és ismét Svájcba küldték, ezúttal messzebb a határtól, Hartensteinbe. Károlyt az események nem tántorították el attól, hogy legitim uralkodóként megpróbálja visszavenni a trónt: október 21-én már jelentős támogatói bázist tudhatott maga mögött, amikor a dénesfai Cziráky-birtokon landolt repülőgépével. Budapest felé menet több katonai alakulat, az ellenforradalom több vezetője (Ostenburg-Moravek Gyula, báró Lehár Antal, gróf Sigray Antal), valamint a magyar arisztokrácia helyi képviselői herceg Batthyány-Strattmann László vezetésével szintén felesküdtek rá. Károly saját kormányt is kinevezett, nagyrákói Rakovszky István vezetésével. Horthy úgy döntött, hogy a csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš azonnal intervencióval való fenyegetőzését komolyan kell venni, így gyorsan le kellett számolnia IV. Károllyal, akinek korábban kétszer is hűséget esküdött, és aki többször felszólította a hatalom átadására. Az uralkodó Ostenburg-Moravek Gyula és Lehár Antal által vezetett csapatai kíséretében október 23-án érkezett meg Budaörsre, ahol megkezdődött az ún. budaörsi csata. A király szentmisét celebráltatott a vasúti síneken, majd látva az ellene kivezényelt diákcsapatokat és halottakat, a vérontást elkerülendő beszüntette a fegyveres harcot. Másnap vidéki alakulatok érkeztek a fővárosba, és azonnal Budaörsre vezényelték őket, ahol bekerítették a királyhű erőket. A király második visszatérési kísérlete is kudarccal végződött: előbb október 25-én Tihanyba internálták, október 31-én pedig családjával együtt a brit HMS Glowworm monitoron szállították el Madeira portugál kézben levő szigetére. Az antant elvárásainak megfelelve november 6-án a Nemzetgyűlés – a magyar történelem folyamán 1620, 1707 és 1849 után negyedszer – kimondta a Habsburg-ház trónfosztását Magyarországon (1921. évi XLVII. törvénycikk). A törvényt nem jegyezte ellen a király, Horthy pedig az uralkodó kormányzójaként hirdette ki azt, ami paradox közjogi helyzetet teremtett. A tényleges hatalmi viszonyokat ez már nem befolyásolta, Horthy kormányzósága végleg megszilárdult. A kormányzói jogkört többször bővítették az idők folyamán, ám az egyre idősödő Horthynak sosem volt diktatórikusnak mondható, totális hatalma. Utódlásának megoldása érdekében is tett lépéseket: 1942-ben kormányzóhelyettessé tette idősebbik fiát, Horthy Istvánt (1942. évi II. törvénycikk), aki még abban az évben elhunyt repülőbalesetben a szovjet hadszíntéren. Halála után nem avattak új kormányzóhelyettest. ### Belpolitika Miután 1920. március 1-jén megválasztották kormányzónak, Horthy kezdettől a Teleki Pál és Bethlen István nevével fémjelzett mérsékeltebb politikusokat támogatta, akik felszámolták a továbbra is önkényeskedő különítményeket, majd 1921 nyarán államfőként gróf Bethlen Istvánt nevezte ki miniszterelnökké, s ezzel hozzájárult a húszas évek konszolidációjához. Horthy kormányzóvá választása után visszavonult a mindennapi politikai életből. Elsőként Teleki Pált tette meg miniszterelnökké, aki megkezdte a helyzet konszolidálását. A különítmények nagy részét feloszlatta (nem egyszer katonai akció keretében számolta fel központjaikat). Nagyatádi Szabó István kisgazda földművelésügyi miniszter földreformot hirdetett. A reform érintetlenül hagyta a nagybirtokokat, azonban körülbelül 2 millió embert földhöz juttatott (1920. évi XXXVI. törvénycikk). Ez többnyire 1–5 holdas birtokot jelentett. Horthy Miklóst, még hadügyminiszterként, gróf Teleki Pál miniszterelnök felkérte a földbirtokreformot kidolgozó bizottság elnökének. Elnökletével a bizottság, melynek tagjai a különböző minisztériumok szakértői voltak, megfogalmazta az új jogszabály kereteit. Ennek alapján a „A m. kir. minisztériumnak (miniszterelnökség) a vitézi telek adományozására és alapítására vonatkozó 6650/1920. M.E. számú” rendelettel alapították meg a Vitézi Széket mely alapítást az 1920:XXXVI. törvénycikk 77. paragrafusa megerősített. A Vitézi Szék elnöke és az 1920. novemberben elfogadott szervezeti szabályzata szerint Vitézi Rendnek nevezett közösség első főkapitánya az időközben kormányzóvá választott Horthy Miklós lett. Az országtól elcsatolt területekről hazánkba menekülő értelmiségiek tízezreit munkához kívánta juttatni, ezért fogadtatta el az országgyűléssel a numerus clausus („zárt szám”) törvényt, amelynek értelmében a nemzetiségek csak etnikai arányuknak megfelelően nyerhettek felvételt felsőoktatási intézményekbe (a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra, 1920. évi XXV. törvénycikk 3. §). A törvényt, amely elsősorban a zsidóságot sújtotta, a Bethlen-kormányzat 1928-ban hatálytalanította (1928. évi XIV. törvénycikk). A kommunista mozgalmat az állami és társadalmi rend védelmére hivatkozva törvényen kívül helyezték (1921. évi III. törvénycikk). Teleki ugyanis 1921-ben belebukott az első királypuccsba, ekkor a szintén mérsékelt konzervatív irányzatot képviselő Bethlen István lett a miniszterelnök (1921–1931). Kormányzása első évében kiegyezett a szociáldemokratákkal (Bethlen–Peyer-paktum), így azok legálisan működhettek, ám visszafogták tevékenységüket. A miniszterelnök az erős kormánypárti többség létrehozása érdekében néhány támogatójával együtt 1922-ben belépett a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával egyesült Kisgazdapártba. Ezzel sikerült létrehoznia az 1932. október 27-éig kormánypártként működő Keresztény-Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Pártot, amit röviden Egységes Pártnak hívtak. Egy 1922-ben hozott miniszterelnöki rendelet garantálta az EP fölényét: vidéken visszaállította a nyílt szavazást, ami manipulálhatóvá tette a választásokat (1925-ben Sopronban, Székesfehérváron és Baján is), és jelentősen szigorított a cenzuson. A szabályozás 1939-ig maradt érvényben. 1922. szeptember 18-án lépett be hazánk a Népszövetségbe, ahonnan 1923-ban nagyarányú hitelt vett fel, mellyel megkísérelte talpraállítani a magyar gazdaságot: 1924-ben felállt a Magyar Nemzeti Bank, 1927-ben pedig új, értékálló pénzt vezettek be, a pengőt. A nagy gazdasági világválság hatására mindaz, amit Bethlen majdnem tíz évig épített, összeomlott. 1929-ben ipari- és agrárválság söpört végig a világon, amely egyszerű gabonakonjunktúrával indult, hamarosan azonban általános túltermelési válsággá változott, amelyet hitelválság és a pénzvilág összeomlása is kísért. Magyarországon ez az agrárolló kinyílását eredményezte, a parasztság földvesztésével és a napszámok csökkenésével járt. A nehézipar visszaesett, üzemösszevonásokkal, bércsökkentéssel és tartós szabadságolásokkal próbáltak eredményeket elérni. A könnyűipar (főleg a textil-) kevésbé szenvedte meg a változást. A parasztság egy része nincstelenné vált, az ipari munkásság körében drasztikusan megnőtt a munkanélküliség és a munkával rendelkezők is csökkentett bérért dolgoztak. A középrétegekben megjelent az úgynevezett diplomás munkanélküliség. bélyegkép\|jobbra\|250px\|A Horthy-rendszer szociálpolitikájának a művészet eszközeivel való bírálata – Derkovits Gyula: Kenyérért című, 1930-ban készült festménye A gazdaság tönkrement, az egységes kormánypárt felbomlott (az „örökös” kisgazda miniszter, Mayer János lemondott). Bethlen kénytelen volt lemondani, a kormányzó pedig Károlyi Gyulát nevezte ki miniszterelnökké, aki szintén nem ért el jelentős eredményt, noha szigorú takarékossági intézkedéseket foganatosított. Az új miniszterelnök a biatorbágyi merénylet hatására bevezette a statáriumot. Emellett a világválság hatására megerősödtek a szélsőségek is. 1931-ben Böszörmény Zoltán újságíró megalapította a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspártot, tagjait röviden kaszáskereszteseknek nevezték. 1932-ben Meskó Zoltán (korábban egységes párti politikus) pedig megalapította a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves- és Munkáspártot. Politikai súlyuk azonban ekkor jelentéktelen volt. A válságból Gömbös Gyula dinamizmusa és 95 pontból álló Nemzeti Munkaterve tűnt kiútnak, így Horthy régi harcostársát, a diktatórikus ambíciókat dédelgető, feltétlenül olaszbarát politikust tette meg miniszterelnöknek (1932–1936). Gömbös fajvédő múltja miatt a zsidósághoz kapcsolódó nézeteinek nyilvános felülvizsgálatára kényszerült. A pénzügy tekintetében az is megkönnyítette a dolgát, hogy 1932 nyarán a Lausanne-ban megtartott konferencián Magyarország jóvátételi kötelezettségeit eltörölték. Gömbös a kapcsolatok erősítésére törekedett Németországgal és Olaszországgal, valamint 1934-ben felvette a kapcsolatot a Szovjetunióval. A német és az olasz kapcsolatok gazdasági sikert hoztak, azonban a Szovjetunió esetében nem sikerült kihasználnia a kapcsolatban rejlő lehetőségeket az ideológiai különbségek miatt. A gazdaságot fasiszta mintára korporatív (hivatásrendi) rendszerbe akarta kényszeríteni. Emellett igyekezett a kormánypárt Bethlen vezette mérsékeltebb köreit kiszorítani az országgyűlésből, amit jelzett Imrédy Béla és Kállay Miklós miniszterek eltávolítása is. Gömbös maga mögött tudta a legnagyobb ifjúsági szövetségként jelentős véleményformáló erővel bíró Turul Szövetséget is. A Turult alapító egyetemista bajtársi szövetségek IV. Károly visszatérési kísérletekor még Horthy mellett harcoltak, ekkor azonban már fajvédő alapon bírálták Horthy politikáját. Gömbös 1935-ben elérte, hogy a kormányzó feloszlassa a parlamentet, majd a csalásokban és terrorban (endrődi sortűz) bővelkedő választásokon igyekezett visszaszorítani az FKgP-t, így a mandátumok 70%-át pártja szerezte meg az újjáalakuló parlamentben. Hatalmi ambícióit és egyéb törekvéseit mind a munkásságot képviselő szociáldemokrata, mind a kisiparosok és az állami alkalmazottak egy részét képviselő keresztényszociális szakszervezetek is elutasították. Bethlen és köre kibuktatásával azonban Gömbös kivívta Horthy ellenszenvét is, a miniszterelnököt csak azért nem mondatta le a kormányzó, mert az halálos beteg volt, és 1936-ban el is hunyt. Darányi Kálmán kormányának (1936–1938) már nemcsak a nácik, hanem a magyarországi támogatóik, a különféle nyilaskeresztes és nemzetiszocialista mozgalmak fenyegetésével is meg kellett birkóznia. 1938-ban hirdette meg a miniszterelnök a hadseregfejlesztésre irányuló győri programot, amely egymilliárd pengőt áldozott a trianoni békeszerződésben kikötötteknek megfelelően kis létszámú magyar hadsereg fejlesztésére. A tervet 1940-re vitték véghez, ám a Magyar Királyi Honvédség továbbra is viszonylag alacsony szinten állt, és kis erőt képviselt. Imrédy Béla, a Darányit követő miniszterelnök (1938–1939) – bár a létező mozgalmaktól és pártoktól külön úton – a szélsőjobb irányába sodródott (a „csodás forradalom” megvalósítása az általa alapított Magyar Élet Mozgalomra várt volna). Az eseményeket nyugtalanul figyelő Teleki–Bethlen–Horthy-csoport végül 1939-ben leváltotta a német érdekeknek megfelelően politizáló miniszterelnököt. Magyarázatként azt hozták fel, hogy egyik dédszülője zsidó származású. A sors fintora, hogy épp Imrédy alatt fogadták el az első zsidótörvényt, amely vallási alapon maximálta az egyes értelmiségi pályákon a zsidók létszámát, illetve ekkor terjesztették be a másodikat, ami már nemzetiségi alapon szigorította az előző intézkedést. ### Külpolitika Horthy – és általában a magyarországi pártok – fő külpolitikai törekvése a diktátumnak tekintett trianoni békeszerződés revíziója volt. Módszere azonban csak óvatoskodó és tapintatos lehetett a környező államok ellenséges gyűrűje miatt. Jellemző, hogy még 1927. október 19-én is Bethlen István kijelentette, hogy az időt nem tartja alkalmasnak arra, hogy a békerevízió kérdését a Nemzetek Szövetsége előtt felvesse. 1929-ben a Lord Rothermere által generált euforikus hangulatban Bethlen István ezt mondta: a kormány csak megfelelő nemzetközi helyzetben hajlandó revíziós követelések felvetésére. Sőt ez volt az első eset, amikor kormánytag hivatalosan egyáltalán megemlítette a revízió igényét, de még itt is csak az általánosságok szintjén. Az ügy támogatására szövetségesekre volt szükség. A környező kisantant-államok természetesen mindvégig ellenségesen viszonyultak Magyarországhoz, és mivel elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia felé orientálódtak, a meggyőződéses antikommunista Horthyék számára a Szovjetunió pedig nem jöhetett szóba partnerként, mindössze Olaszország és (a későbbiekben) Németország maradt meg potenciálisan támogató szándékú nagyhatalomnak. Benito Mussolini ugyanis a Duna-medencében akart olasz befolyási övezetet kialakítani, elsősorban Ausztriában és Magyarországon. A Bethlen-kormány 1927-ben kötötte meg a magyar–olasz örökbarátsági szerződést, 1928-ban pedig a lengyelekkel történt meg ugyanez, akik biztosították Magyarországot a revízió támogatásáról. Franciaország és Anglia hivatalos politikája a békerevízió teljes elutasítása volt, de mindkét országban voltak annak hívei is az aláírás pillanatától kezdve. A húszas években a németek igyekeztek együttműködni a franciákkal, csak a nagy gazdasági világválság hatására 1933-ban hatalomra kerülő nemzetiszocialisták foglaltak állást a versailles-i békék ellen. A Gömbös-kormány alakított ki először jó kapcsolatot Berlinnel: 1934-ben a német piac megnyílt a magyar termékek előtt. Adolf Hitler kijelentette, hogy csak a Csehszlovákiával szembeni revíziós igényeket hajlandó támogatni, ez pedig nem volt elegendő a politikai elit számára – így továbbra is jelentős maradt az olasz kötődés, sőt gazdasági érdekek miatt a Szovjetunióval is felvették a kapcsolatot. Mivel a nemzetközi események bebizonyították, hogy Olaszország a hitleri Németország segítségére szorul, egyértelművé vált, hogy Gömbös tevékenysége a Harmadik Birodalom érdekszférájába sodorta Magyarországot. Gömbös halála után a kormányzó utasította Darányi kormányát, hogy igyekezzen elhatárolódni a németektől, így az a brit és olasz kapcsolatot ápolgatta. 1938 augusztusában Adolf Hitler hivatalos látogatásra hívta Horthyt és Imrédyt. A tárgyalások során Hitler közölte velük, hogy küszöbön áll a Csehszlovákia elleni támadás. Azt várta a magyar féltől, hogy játssza el az agresszor szerepét, aminek fejében Szlovákia teljes területét felajánlotta Magyarország részére. Ezt Horthyék egyhangúlag elutasították. Az ott tartózkodó Kánya Kálmán szerint Horthy figyelmeztette Hitlert, hogy újabb világháborút fog kirobbantani, amit el fog veszíteni, mivel nem rendelkezik tengeri hatalommal. Hitler ezt követően kiabálni kezdett vele. Horthy figyelmeztette, hogy távozni fog, mivel ez a hangnem megengedhetetlen egy önálló, ezeréves állam képviselőjével szemben. Hitler nyugodt, tiszteletteljes hangnemre váltott, azonban ettől kezdve gyűlölettel viseltetett Horthy irányában. Horthy végül azért mondatta le Darányit, mert az tárgyalni kezdett a nyilaskeresztesekkel és parlamenti képviseletet ígért nekik (a cél az volt, hogy ezzel megszelídítsék őket, ám nem értek el eredményt). Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt végül az időközben szövetkezett német és olasz politika támogatójává vált, főleg miután az első bécsi döntés értelmében részleges revízióra került sor a Felvidéken. (A revíziós tárgyalások a müncheni egyezmény értelmében kezdődtek Magyarország és Csehszlovákia között, de eredménytelenül végződtek, és miután a négyhatalmi döntőbíróságból az angolok és a franciák kihátráltak, a revíziót német és olasz egyetértéssel döntötték el.) Az itthon is hatalmi pozíciót kereső Imrédyt Teleki Pál váltotta a miniszterelnöki poszton. Az ő idején szállta meg a Wehrmacht a cseh és morva területeket, Szlovákia függetlenedett, a magyar haderő pedig – kihasználva az alkalmat – megszállta az inkább stratégiai, mint etnikai szempontból fontos Kárpátalját. ## A második világháború ### A világháború kitörése és a külpolitikai helyzet magyar szemszögből Bár Horthy Miklós az 1920-as és 30-as években visszahúzódott a napi politikától, szerepe a terület-visszacsatolások kapcsán ismét megnőtt a magyar hadsereg főparancsnokaként. Teleki Pál miniszterelnök kormányzata igyekezett elszigetelődni a német befolyástól: a második világháború kitörésekor megtagadta, hogy a Wehrmacht csapatai Lengyelország felé menet áthaladjanak Magyarországon. Emellett nagyszámú lengyel menekültet engedtek át Jugoszlávia felé. Egy részük azonban Magyarországon maradt, ahol anyanyelvükön oktatási lehetőséget biztosítottak számukra. Horthy egyetértésével Teleki a fegyveres semlegesség jegyében kívánt politizálni, hogy a magyar haderő megmaradjon a háború utáni rendezés idejére. A britekkel szemben is semlegességi kötelezettséget vállalt, illetve a német megszállás esetére ellenállást. Ennek nagyon reális esélyeit mutatja, hogy 1940 folyamán pénzt helyeztek el az amerikai magyar nagykövetségen, hogy esetleg emigráns kormányt alakíthassanak. Teleki belátta, hogy sem a Jozef Tiso vezette Szlovákia, sem a Ion Antonescu által irányított Románia nem számít kiútnak az Anschluss miatt egyre szorultabbá váló helyzetből, így örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával, ahol érezhető volt a németellenes tendencia fölénye. 1940-ben a Szovjetunió szövetséget keresett Magyarországgal Románia ellenében, amely során Erdélyt ajánlották fel a magyar félnek. Erre azonban végül a kompromittálódástól való félelem miatt nem került sor. Még ebben az évben Erdélyt illetően a németek javára billent át a mérleg: a második bécsi döntés részleges revíziót biztosított Magyarország részére. ### A jugoszláviai helyzet és annak körülményei magyar szemszögből 1941-ben Teleki politikája végleg csődöt mondott: tavasszal német támadás kezdődött Jugoszlávia ellen, Horthy pedig beleegyezett, hogy átengedje a Wehrmacht seregeit Magyarország területén. Mivel azonban az örökbarátsági szerződés még érvényben volt, a britekkel pedig már az átengedés megrontotta a kapcsolatot, a kormányzat csak azután indított támadást dél felé, hogy a jugoszláv állam hivatalosan megszűnt. Teleki ezt már nem érte meg: búcsúlevelet maga után hagyva öngyilkos lett április 3-án. A magyar csapatok április 11-én lépték át a déli országhatárt, majd Magyarország megszerezte Bácskát, a Muraközt és a Dráva-háromszöget. A késlekedés miatt Hitler nem járult hozzá további területek visszacsatolásához. A magyar honvédség a függelemsértő, németbarát tisztek parancsára (a német hadvezetés utasítása szerint) elkövette az újvidéki mészárlást (az ún. Hideg Napok alatt). Az áldozatok száma 3800 körül volt. A magyar kormány elrendelte a bűnösök megbüntetését, amely során négy tisztet halálra ítéltek. Azonban a németek a kivégzés előtt Németországba menekítették őket, ahol az SS-ben kaptak szolgálati beosztást. Főleg ennek megtorlásaként került sor 1944–45 telén a délvidéki népirtásra, amely a kollektív bűnösség elve szerint, etnikai alapú népirtás volt elsősorban magyar és német nemzetiségűekkel szemben, de horvátokat is értek atrocitások. ### A magyar hadba lépés és annak körülményei A villámgyors német sikerek hatására a magyar vezetés – Horthyt is beleértve – feladta korábbi aggályainak egy részét. A német megrendelések felvirágoztatták a magyar gazdaságot, megszűnt a munkanélküliség, így a szélsőségek támogatottsága is visszaesett ebben az időben. A kormány az Egyesült Államokba kihelyezett összeget is visszavonta. Teleki utódja Bárdossy László lett a miniszterelnöki székben (1941–1942). Miniszterelnöksége idején, 1941. június 22-én indult meg a Barbarossa terv megvalósítása: a németek és szövetségeseik (Románia, Szlovákia, Finnország, Olaszország és a megszállt államokban toborzott légiók) támadása a Szovjetunió ellen. Június 26-án ismeretlen felségjelű repülőgépek bombázták Kassát, illetve megtámadtak egy vonatot Rahónál, – a körülmények arra utaltak, hogy a támadást szovjetek követték el, – ezért Horthy és Bárdossy kinyilvánította, hogy a beállt fegyveres konfliktus miatt hadban állónak tekinti magát a Szovjetunióval. A döntés meghozatalakor nagy súllyal esett a latba, hogy a feltételezett német győzelem esetén a magyar állam rendkívül hátrányos helyzetbe került volna szomszédaival szemben. Kevesek előtt ismeretes, hogy a szlovák kormány 1941. június 13-án biztosította Hitlert Szlovákia fegyveres részvételéről egy a Szovjetunió ellen indított háborúban. Ennek viszonzásaként a Magyarország elleni területi követeléseinek teljesítését kérte cserébe. A háborúban már részt vevő Romániának szintén területi követelései voltak a magyar állammal szemben. A szlovákiai közállapotokat a Hlinka-gárda magyarok elleni szélsőséges magatartása jellemezte, amely során a szlovákiai magyarok elpusztítását követelték. Egyesek közülük már a trianoni Magyarország északi területeire is igényt tartottak. Ilyen plakátokat ragasztottak ki az utcákra: „Váctól-Miskolcig-Poprádig minden a mienk! Ázsia a tietek, ez a föld a mienk!...” Magyar hadbalépéssel Hitler nem számolt, azonban vele szemben a német katonai vezetés szükségesnek ítélte azt. Ennek oka az volt, hogy a Magyarországgal szomszédos Szovjetunió esetleges támadása esetén (Kárpátalja ellen) a gyenge magyar erők veszélyeztették volna a Lemberg térségében harcoló német erők oldalát és hátát is. Emellett a gyors sikerekben bízó magyar katonai vezetés is nyomást gyakorolt a kormányra a hadbalépés érdekében. Molotov külügyi népbiztos június 23-án biztosította a moszkvai magyar követet a Szovjetunió békés szándékáról és a magyar revíziós törekvések támogatásáról. Horthy az emlékirataiban azt állítja, hogy Bárdossy ezeket (Werth Henrik vezérkari főnök véleményének hitelt adva) elhallgatta mind a kormányzó, mind a parlament előtt. Bárdossy viszont népbíróságí perében azt állította, hogy a szovjet ajánlatról tájékoztatta a minisztereket és a kormányzót is. Magyarország hadbalépése a környező országoknak is érdeke volt, mivel a háborúban való részvétel magyar haderőt kötött le, amely biztosítékként szolgált arra, hogy a magyar kormány addig sem tervezhet irredenta jellegű kárpát-medencei konfliktust. E körülmény miatt kérdéses a mai napig is, hogy a felségjel nélkül Kassát bombázó repülők hová tartoztak: eltévedt szovjet gépek voltak-e (a Szovjetuniónak nyilván nem volt érdeke Magyarország hadba lépése), vagy szlovák, esetleg román provokáció volt-e. Bármelyik volt is, Werth Henrik és Bárdossy László ezt használták fel casus bellinek. Eleinte csak csekély létszámú haderő ment keletre: a kárpátaljai gyorshadtestet rövid frontszolgálat után megszálló feladatokra rendelték vissza Ukrajnába. 1941 végén Moszkvánál megtört a német támadás ereje, mire a magyar vezetés azonnal visszakozni kezdett. Bárdossy László német nyomásra, a kormányzó és a parlament jóváhagyása nélkül, december 12-én hadat üzent az Egyesült Államoknak. Az 1942 elején egy egész hadsereg (Magyar 2. hadsereg) Szovjetunió ellen indításába beleegyező és a már nemzetiségi alapon hozott III. zsidótörvényt elfogadtató Bárdossyt leváltották. Helyére Kállay Miklós került (1942–1944), aki nem vonhatta vissza a németeknek tett felajánlásokat (sem a katonai, sem a gazdasági jellegűeket): továbbra is folytak a külföldi szállítások (ekkor már jobbára hitelre), áprilisban pedig 200 000 katona és 50 000 munkaszolgálatos ment a doni frontra, ahol 1943 elején katasztrofális vereséget szenvedtek. Mind Horthy Miklóst, mind a magyar politikát súlyos veszteség érte, amikor a frontszolgálatát teljesítő Horthy István kormányzóhelyettes 1942. augusztus 20-án repülőbalesetben elhunyt. A baleset körülményei ma sem tisztázottak: Horthy István náciellenes nézetei és angolbarátsága közismert volt; egyes vélemények szerint a balesetet is németek idézhették elő, viszont az általa is repült MÁVAG Héja típus tervezési hibája, a repülőgépek rossz fordulékonysága is gyakran okozott balesetet. ### Tárgyalások a háborúból kilépés érdekében Horthy parancsára Kállay titkos tárgyalásokat szervezett a britekkel Isztambulban. A tárgyalásokkal Szent-Györgyi Albertet bízták meg, aki 1943. február 7-én érkezett meg Törökországba. A németek jóval professzionálisabb hírszerzése előtt jól ismert volt a tárgyalások ténye, azonban jelentős szerepe volt ebben Edvard Benešnek is, aki a londoni rádióban nyíltan beszélt a magyar béketapogatózási kísérletről. Hitler követelte is a többször Klessheimbe látogató Horthytól, hogy váltsa le miniszterelnökét és szigorítson a zsidókkal szemben alkalmazott bánásmódon. A kormányzó azonban kiállt Kállay mellett. A zsidóságot érintve antiszemitizmusát bizonygatva próbálta kikerülni Hitler kérését a deportálásukra vonatkozóan. Mivel Hitler hajthatatlan maradt ebben a kérdésben, így Horthy saját meggyőződésének megfelelően kénytelen volt kérését megtagadni. 1943-ra bizonyossá vált, hogy a háború elveszett a németek számára. Nyáron, amikor Olaszország kiugrott, felcsillant a remény, hogy az angolszász csapatok előbb érik el hazánkat, mint a Vörös Hadsereg – azonban az új olasz kormány és a szövetséges hadvezetés késlekedése révén Olaszország északi fele hadszíntérré vált, amit a német erők 1945-ig védelmeztek. A britek még a balkáni partraszállás esélyét is felcsillantották a magyar tárgyalófelek előtt, de Sztálin ellenállása miatt ez nem valósult meg. 1944. február 12-én Horthy a Hitlerhez írt levelében követelte a magyar honvédség hazaengedését a keleti frontról. ### A zsidóság helyzete és a német megszállás 1939 és 1941 között több tízezer menekült érkezett Magyarországra Németországból és a németek által elfoglalt csehszlovák, osztrák, lengyel területekről. Nagy részüknek menedéket nyújtott az ország, nem így jártak el azonban a menekülő zsidókkal. 1941 nyarán a magyar hatóságok közreműködésével 16- „hontalan”, „rendezetlen állampolgárságú” zsidó származású személyt a Németország által megszállt Galíciába toloncoltak ki embertelen körülmények között (marhavagonokban, szinte mindenféle ellátás nélkül szállítva őket). Az állítólagos cél a „hontalanoknak” a részben magyar csapatok által megszállt Ukrajnába való áttelepítése lett volna. A kitoloncoltak nagy részét azonban 1941. augusztus végén a Kamjanec-Pogyilszkij mellett állomásozó SS-alakulatok és ukrán milicisták lemészárolták. 2-3 ezer főnek sikerült csak visszamenekülnie Magyarországra. A német hatóságok ellenzésének és a magyar közvélemény nyomásának hatására a további kitoloncolásokat augusztus 8-án, a mészárlás megkezdése előtt három héttel leállították. Ez volt a holokauszt első olyan tömeggyilkossága, amelyben az áldozatok száma öt számjegyű volt. Az átállást tervezgető Magyarországot 1944. március 19-én német csapatok szállták meg. (Előtte Horthyt tárgyalni hívták Klessheimbe, ahol elzárták a külvilágtól, megelőzendő, hogy esetleg ellenállásra utasítson). Kállay Miklós miniszterelnök március 19-én, a már megszállt országba visszatért kormányzót arra kérte, hogy ne mondjon le. Ez egyes vélemények szerint a németeket kiszolgáló nyilaskeresztesek azonnali hatalomátvételével fenyegetett volna, a zsidóság és az ország katasztrófáját még tovább gyorsította volna. Ugyanakkor a megszállást követően a németek nem Szálasit, hanem Imrédyt akarták miniszterelnöknek. A nyomásnak ellenállva nevezte ki Horthy Sztójayt. Az eredményes katonai ellenállásra reális esély nem nyílt, a szakértők szerint hősies, de tragikus esemény lett volna. Erre az eshetőségre a németek, saját egységeik mellett készenlétbe állították a román, szlovák és kisebb horvát csapatokat is. Ez a haderő nemcsak számszerűleg, hanem a felszerelés minőségében is felülmúlta a magyar csapatokat. Kállayt leváltották, utóda Sztójay Döme lett, aki hűségesen kiszolgálta a megszállókat. Horthy megmaradt kormányzónak, de az irányítás részben az ország élére kinevezett Edmund Veesenmayer birodalmi biztos kezében volt. Új hadakat menesztettek a rohamosan közeledő keleti frontra. A magyar hatóságok az első deportálásokat 1941-ben hajtották végre. A kamenyec-podolszkiji mészárlást követően 1944-ig további deportálásokra nem került sor. A zsidónak minősített emberek jogfosztása és munkaszolgálatra hurcolása azonban folyamatosan zajlott. Az NSDAP lapja, a Völkischer Beobachter gyakran fogalmazott meg gúnyos kritikát Magyarországgal szemben, kevesellve az országban a zsidókkal szemben bevezetett korlátozásokat. Jugoszláviában és Szlovákiában a deportálások 1942-ben kezdődtek. Romániából Ion Antonescu marsall 1942 közepétől megtagadta a zsidók deportálását, a román hadsereg és a Vasgárda brutális kegyetlenséggel maga kezdett neki a népirtásnak. Emiatt kb. zsidó menekült a szomszédos országokból Magyarországra. A német megszállást követően azonban itt is megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban a magyar adminisztráció készséges segítségével megkezdődtek a deportálások. 1944 júliusáig 445 ezer polgárt deportáltak, közülük 437 402 személyt Auschwitz-Birkenauba. A kormány semmilyen dokumentációt nem kért róluk. Itt megemlítendő, hogy 1944. április 10-én Rudolf Vrba és Alfréd Wetzler, két zsidó származású személy megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból. Zsolnába eljutva felvették a kapcsolatot a helyi cionista körökkel. A pozsonyi cionista központ munkatársa április 25-én és 26-án meghallgatta őket. Ez alapján elkészült az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv, amely tájékoztatást nyújtott a táborban történtekről. Ezt eljuttatták az isztambuli, genfi, londoni és budapesti cionista körökhöz és a magyarországi zsidótanácshoz is. Az egy hónappal később deportáltak viszont nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. Vrba és Wetzler következtetése szerint így az általuk készített jegyzőkönyvet a fenti szervezetek elhallgatták. Fentieket megerősítette a budapesti születésű Ernest Stein cionista ellenálló is. Elmondása szerint Kasztner Rudolf cionista vezető Adolf Eichmannal 1,5 millió dolláros egyezséget kötött 1685 zsidó származású személy kiváltása érdekében (köztük voltak családtagjai, barátai, írók, művészek, rabbik, cionista vezetők). Az általa szervezett „Kasztner-vonat” 1944. június 30-án hagyta el Budapestet és utasai bergen-belseni kitérővel épségben megérkeztek Svájcba. Stein állítása szerint Kasztner a fenti egyezségre való tekintettel nem volt hajlandó továbbítani a jegyzőkönyvet. Egyes források szerint a zsidótanács szintén elhallgatta a birtokában lévő információkat és csak június közepe után juttatták el a jegyzőkönyvet a kormánynak, az egyházi vezetőknek és Horthynak is. Más források szerint azonban május közepére már Horthyhoz és a történelmi egyházak vezetőihez is eljutott a jegyzőkönyv magyar fordítása. Ugyanakkor a zsidók kiirtásának tényéről a magyar vezetés nem az Auschwitz-jegyzőkönyvekből értesült, hanem legkésőbb 1942-ben tudtak az eseményekről. 1942 októberében már kormányközeli újságírók körében is ismertek voltak az események. 1942. október 7-én a belügyminisztériumba érkezett jelentés egyértelműen beszámol a lengyel zsidók kiirtásáról. Horthy 1943. május 7-i dátummal Hitlernek küldött levele nyersfogalmazványában szerepel a következő mondat: „Excel­lenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan az a többi országban is kívánatosnak látszik." A normandiai partraszállás, az erősödő külföldi nyomás, valamint – egyes vélemények szerint – az Auschwitz-jegyzőkönyv hatására Horthy június végén le akarta váltani a deportálásokat szervező Baky László és Endre László belügyi államtitkárokat és a koronatanácson június 26-án javasolta a transzportok leállítását. Ezek azonban folytatódtak, amíg a kormányzó parancsára a hozzá lojális katonai erők – Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével – 1944. július 6-án meg nem akadályozták Baky úgynevezett „csendőrpuccs”-át; Horthy ekkor tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását. A kormányzó és a magyar katonák akciója volt az egyetlen eset a Hitler által megszállt Európában, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat. 1944\. július 18-án Horthy kezdeményezésére a magyar kormány ajánlatot tett a még nem deportált zsidó származású magyarok (különösen a gyermekek) külföldre történő evakuálása érdekében (főként Palesztinába és Svédországba), valamint a nemzetközi segélyszervezeteket a koncentrációs táborokba irányuló segélyszállítmányok küldésére ösztönözte Svájc budapesti külképviseleténél. A kezdeményezés, amelyhez meglepő módon a németek is hozzájárultak, elbukott, mivel az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság politikai okokból sokáig késlekedett a döntéssel és így a hadi helyzet változása miatt végül nem kerülhetett sor az akcióra. A Jad Vasem szerint azonban a kudarc ellenére a Horthy-ajánlat jelentős hatással volt a magyarországi zsidómentő tevékenységre. ### A kiugrási kísérlet és annak körülményei A kormányzó a román kiugrás keltette káoszban augusztus 29-én lemondatta Sztójayt (helyére Lakatos Géza került). E lépéseknek köszönhetően átmenetileg megmenekült a Budapesten összezsúfolódott közel negyedmillió zsidó állampolgár. Immár nyilvánvalóvá vált, hogy Horthy a Szovjetunióval lesz kénytelen tárgyalni. Faragho Gábor tábornok előzetes fegyverszüneti bizottsága Moszkvába ment, ahol október 8-án elfogadta a feltételeket (hadüzenet Németországnak, visszavonulás az 1937-es határok mögé), október 15-én pedig megkezdődött a kiugrási kísérlet, a kormányzói hadparancs beolvasásával kezdődött, de a nyilaskeresztes és németbarát tisztek ellenállásán az egész akció elbukott. Ennek kudarcában jelentős szerepet játszott az, hogy a nyilaskeresztes puccskísérletről szerzett információk alapján annak időpontját az eredetileg tervezett október 20-áról 15-re helyezték át. Idő hiányában így a szükséges előkészítést végrehajtani nem lehetett. A Gestapo 1944. október 15-én elrabolta Horthy fiát, ifjabb Horthy Miklóst és a mauthauseni majd a dachaui koncentrációs táborba szállították. A kormányzó pedig október 16-án kénytelen volt visszavonni parancsait és lemondani; a hatalmat Szálasi Ferencnek, a nyilaskeresztesek vezetőjének adta át. Másnap Horthyt családjával együtt a németországi Weilheimbe internálták. Szálasi Ferenc hatalomátvétele után Horthyt gyalázó propaganda plakátok jelentek meg az utcákon: „Horthy Miklós, Magyarország zsidóbérenc, hazaáruló volt kormányzója...”. ## A lemondatása után ### A német fogság A kormányzói családot a meghiúsult kiugrási kísérlet után a németek foglyul ejtették, és a bajorországi Weilheim közelében található Hirschberg-kastélyba internálták. A szögesdróttal körbezárt kastélyt egy SS-század őrizte, a kormányzói párt sétáikon kutyás őrök kísérték. A külvilággal semmi kapcsolatot nem tarthattak, még a Vöröskereszt levelét sem bocsátották rendelkezésükre. 1944 decemberétől ellátásuk egyre rosszabb lett. A kormányzó és családja gyakorlatilag éhezett. A fogságban 1945. január 3-án önként csatlakozott a kormányzói családhoz a kormányzó öccse, Horthy Jenő, aki be tudott csempészni rádiót is a kastélyba, így tudomásuk volt a külvilág eseményeiről. 1945 márciusában Heinrich Himmler kiadta a parancsot: mihelyst a szövetségesek megközelítik a kastélyt, a politikai foglyokat, így a kormányzói családot is ki kell végezni. Ezt azonban Klein SS-Oberführer ellenállása miatt nem hajtották végre: az amerikai csapatok bevonulása előtt két nappal az őrség polgári ruhába öltözve szétszéledt. ### Az amerikai fogság Az amerikai csapatok 1945. május 1-jén érték el a Weilheim melletti Hirschberg-kastélyt, ezzel a volt kormányzó amerikai hadifogságába került. Horthy a fogságban magyarokkal is találkozott, és így híreket kapott a szovjet „felszabadításról” is. A kormányzó ebben a korábbi félelmei beigazolódását látta. Több hadifogolytáborban tartották fogva (Spa, Wiesbaden, Frankfurt) változó körülmények között. A nürnbergi per során tanúként hallgatták ki, még Sztálin is visszautasította, hogy vádlottként állítsák a törvényszék elé. Tito követelte a kiadatását Jugoszláviának az újvidéki vérengzés miatt, de ez nem történt meg. Gyakran elhangzik az a feltételezés, hogy Horthyt egyedül Sztálinnak köszönhetően nem büntették meg. Ebben azonban csupán annyi igazság van, hogy Sztálinnak sem volt oka őt háborús bűnökért felelősségre vonni. Május 8-án a kormányzó tudomást szerzett fia életben maradásáról. Júniusban levelet írt Winston Churchill miniszterelnöknek és az angol uralkodónak, amelyben Magyarország számára igazságosabb békét szeretett volna elérni, azonban leveleit a külügyi hivatalnokok nem juttatták el a címzettekhez. Kihallgatását 1945. augusztus 28-án kezdték meg. Magyar ügyekről nem esett szó, csak német tisztségviselők pereiben tanúskodott. Később, szabadulása után a megszállt Magyarország birodalmi helytartójának, Edmund Veesenmayernek a perében is megidézték. ### Az emigráció A hadifogságból szabadulás után Horthy a Weilheimben élő családjához tért vissza. Pénzadományokból éltek szűkösen – nagyobb támogatást csak a Vatikán nyújtott. Emellett az Egyesült Államok két utolsó nagykövete rendszeresen küldött csomagokat a család részére. 1948 nyarán volt magyar tábornokok részéről felkérés érkezett, hogy álljon a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) élére – amely szervezet a szovjet csapatok kivonását próbálta elérni. Ezt visszautasította azzal az indokkal, hogy ígéretet tett a politikai tevékenységektől tartózkodásra – bár ilyen ígéretéről írásos feljegyzés nem készült. Horthy belátta, hogy életének aktív szakasza lezárult, és innentől kezdve ragaszkodott a magánember szerepéhez. Négy évet élt Bajorországban, majd felesége romló egészsége miatt a salazari Portugáliába költözött, Estoril városába. John Flournoy Montgomery, az Egyesült Államok volt budapesti nagykövete 1949-ben alapítványt hozott létre a család anyagi támogatására. Ebben több zsidó származású személy részt vett, többek között ifjabb Chorin Ferenc is. Portugáliában írta meg az emlékiratait, amit 1952. augusztus 20-án fejezett be. Először Buenos Airesben adták ki magyarul 1953-ban, a magyarországi kiadásra 1990-ig kellett várni (Emlékirataim). Németül (Ein Leben für Ungarn, Athenäum, Bonn, 1953), franciául (Mémoires de l'Amiral Horthy, Hachette, Paris, 1954), finnül (Muistelmat, Otava, Helsinki, 1955) és angolul (The Admiral Horthy Memoirs, Robert Speller & Sons, New York, 1957) is kiadták visszaemlékezéseit. Az 1956-os forradalom híre előbb fellelkesítette, ám annak későbbi kudarca nagyon megviselte a mindvégig jó egészségnek örvendő Horthyt. A forradalom leverése után apátiába zuhant, és bár az orvosok szerint szervi bajban nem szenvedett, nemsokára elhunyt (Estoril, 1957. február 9.). Végakarata szerint addig nem szállíthatták haza holttestét, amíg a szovjet csapatok ki nem vonultak Magyarországról. 1993. szeptember 4-én temették újra Kenderesen, a család és a kormány egybevágó szándéka szerint nem állami szertartás keretében. ## Megítélése ### Kormányzósága alatt Horthy Miklós megítélése – bár már saját korában sem volt egységes – kétségkívül kedvező volt a Horthy-korszak nagy részében. A tanácsköztársasággal szembenálló erők az „országmentőt” látták benne az „országvesztőkkel” szemben. Mivel Horthy az aktuálpolitikától viszonylagos távolságot tartott, könnyedén kialakult az egész nemzetet kormányzó tengerész képe. Megítélésének alakulásában szerepe volt a revíziós sikereknek is, amely során békés úton, a politika segítségével Magyarországhoz visszacsatolták az elvesztett, magyarlakta területek döntő többségét. Emellett a jelentős gazdasági fejlődés és modernizációs törekvések is ebbe az irányban befolyásolták a közvéleményt. Bár ezek lendületét a nagy gazdasági világválság az 1930-as évek elején megtörte, azonban a Horthy-rendszernek ismét sikerült a helyzetet stabilizálnia. A jobbára a világválság hatására bekövetkező szegénység leküzdésére szociális intézkedések sorozatát hozták meg. Több oldalról érték viszont támadások őt és a rendszerét: - Legelőször magyar részről, az első világháborút követő forradalmak összeomlása után érték támadások. A külföldre menekült forradalmárok között sok művelt ember is volt, akik egy része publicistaként erős, sok esetben túlzó kritikát fejtett ki vele szemben. Az egykori szociáldemokrata elit is ellenérzéseket táplált vele szemben. A Magyarországon maradt szociáldemokraták azonban kiegyeztek a rendszerrel a Bethlen–Peyer-paktum során. - A rendszer tekintélyelvűsége, lassú, majd megállíthatatlanná vált jobbratolódása miatt polgári liberálisok ellenérzésével is találkozott személye, például Jászi Oszkár és Márai Sándor, azonban mindketten támadták a kommunisták erőszakos módszereit is. - Hatalomra jutását nem tudta elviselni az elit egy legitimista (királypárti) kisebbsége sem: a katolikus felsőpapság, az arisztokraták és a nagypolgárság egy része, illetve egyes katonatiszti csoportok és a hozzájuk kötődő középrétegek felségárulónak tartották. Horthy valóban ellenállt IV. Károly visszatérési kísérleteinek, azonban ezeknek nem volt realitásuk az antant és a kisantant ellenállása miatt sem. Ezen csoport komoly társadalmi támogatottság híján a háttérbe szorult. - A legnegatívabb képet a Kommunista Párt festette róla. Főleg Horthy haditengerész múltja, a fehérterror eseményei és a Horthy-rendszer antikommunizmusa képezték a támadási alapot, de gyakran hangoztatták a szociáldemokraták érveit is. A párt illegalitásban működött, tagjai folyamatos letartóztatásban álltak. Böhm Vilmos, a tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa ugyancsak erőteljes ellenpropagandába fogott. - Az 1930-as évek második felétől egyre szaporodtak a Horthy elleni szélsőjobboldali támadások. Akár csak a kommunista pártot, a szélsőjobboldaliakat is igyekezett ellehetetleníteni a rendszer: betiltották a Nemzeti Akarat Pártját majd a Hungarista Pártot is. Lemondatása után a nyilaskeresztesek „hazaárulónak” és „zsidóbérencnek” titulálták Horthyt, amely nézetüket propagandaplakátokkal hirdették. A honvédség németbarát, nyilaskeresztes kötődésű tisztjei köreiben pedig 1938-tól megjelent a „kormányzógyalázás” jelensége, amely a kormányzó családjára is kiterjedt. ### Nemzetközi megítélése Horthy megítélése – a világháborús hadbalépésig – kedvező volt a nyugati államokban. Hatalomra jutását angolbarát mentalitásának is köszönhette, emellett haditengerészeti múltja is kedvezően befolyásolta megítélését. Hitler megítélése eleinte pozitív volt Horthy irányában, azonban a Csehszlovákia, majd a Lengyelország elleni agresszióban való részvétel megtagadása után egyre nagyobb ellenszenvet érzett a vele többször is ellenkező kormányzó iránt. Horthy pedig „brigantiknak és bohócoknak” tartotta a nácikat. Hitler külön bírálta, hogy Horthy rendszere vonakodik meghozni a zsidótörvényeket. Az egykori kisantant propagandistái szintén támadták Horthyt, mivel a trianoni békeszerződésben Magyarországtól megszerzett területek megtartására törekedtek, amit jórészt szintén magyarellenes propagandájuknak köszönhettek. Hitler tárgyalásain gyakran kijátszotta Magyarország és a környező államok ellentéteit: az országokat egymással fenyegetve igyekezett eredményeket elérni. ### A második világháború végétől a rendszerváltásig A második világháború utáni marxista történetírás ideológusai és szerzői is saját érdeküknek megfelelően torzították Horthy megítélését. Horthyt minősítették többek között fasisztoidnak, diktatórikusnak és népnyúzónak. „Mit is tanult ő, az átlag magyar annak idején? Megtanulta, hogy a Horthy rendszer restauráló, fasiszta, fasisztoid, félfasiszta, diktatórikus, militarista, nacionalista, önző, népnyúzó, hatalomféltő, utolsó csatlós és így tovább. És főleg: ellenforradalmi. Most ezt hallja és olvassa: konzervatív, autokrata, autoritárius, tekintélyelvű, nemzeti, öncélú, dinamikus, modernizáló, magárahagyott, becsapott stb.” A pozitív Horthy-kép megszüntetése érdekében érdemeit elvitatták, tevékenységét pedig a magyar történelem mélypontjaként mutatták be. Az 1970-es évektől a rendszerváltásig terjedő időszakban már valamivel pontosabb Horthy-képet alakítottak ki a történészek. ### A rendszerváltástól napjainkig A rendszerváltás után a magyarországi történetírás szakított a korábbi szemlélettel és mostanra jóval objektívebb Horthy-képet tudott kialakítani. Tevékenységének főbb elemeit illetően többnyire megegyeznek a történészek nézetei, azonban számos kérdésekben még mindig nincs egyetértés közöttük. Ilyen például az antiszemitizmushoz való viszonya. A Medián Közvéleménykutató Intézet 1999-es felmérése szerint a magyar lakosság körében a megkérdezettek 9%-a tartotta Horthyt a 3 legpozitívabb magyar politikus egyikének, 41%-a pedig a 3 legrosszabb egyikének. A 2006-ban végzett felmérésük szerint a megkérdezettek 18%-a inkább pozitívnak, 48%-a inkább negatívnak tartja tevékenységét. A baloldali és a liberális szavazók megítélése sokkal rosszabb Horthy irányában, mint a jobboldaliaké. A Medián és Hankiss Elemér 2007 végén végzett felmérése során a 7. legalkalmasabb államférfinak találtatott Horthy személye a magyar történelmi alakok közül. ## Emlékezete Hamvait a Magyar Tengerészek Egyesülete kezdeményezésére és a család kérése alapján hazahozták és 1993. szeptember 4-én nagy tömegek részvételével a kenderesi családi kriptában temették újra. Első és sokáig egyetlen szobra születési és temetkezési helyén, Kenderesen, Horthy Miklós egykori kastélyának udvarán 1993-ban felavatott életnagyságú bronz mellszobor. A településen a Horthy Miklós Tengerészeti Kiállítóterem is a kormányzónak állít emléket. A város temetőjében található a Horthy Mauzóleum is. A kenderesi emlékhelyeket a Horthy Miklós Emlékére Alapítvány üzemelteti. A Kormányzó Úr és Családja emlékének ápolására, hozzájuk vagy tevékenységükhöz köthető jeles évfordulók és események megünneplésére jött létre a Horthy Miklós Társaság. Magyarország első köztéri Horthy-szobrát 2012. május 13-án avatták fel a Somogy megyei Kerekiben. A fából készült egész alakos szobrot az avatást követően pár nappal a zsidó származású, izraeli állampolgárságú Dániel Péter , volt budapesti ügyvéd – akit 2012-ben kizárt tagjai sorából a Budapesti Ügyvédi Kamara – vörös festékkel leöntötte, majd tettét Facebook profilján hirdette. A szobrot azóta helyreállították, és kamerával folyamatosan őrzik. A kormányzó másik emlékművét is támadás érte 2020-ban: a Budapest V. kerületi (református) Hazatérés temploma bejáratánál 2013-ban avatott mellszobrát vörös festékkel öntötte le egy nő. A fentieken túl több szobrot is avattak Horthy Miklós kormányzó emlékezetére: 2015-ben Csókakőn, 2017-ben a Fejér megyei Kálozon és Budapesten, az Attila Nagykirály szálloda udvarán, 2018-ban a Hajdúböszörményhez tartozó Bodaszőlőn. Kormányzóvá választásának 100. évfordulójára emlékezve a Mi Hazánk Mozgalom 2020. március 1-én lovas-fáklyás menettel emlékezett meg, a Gellért tértől a Vértanúk teréig felvonulva. Elie Wiesel Nobel-békedíjas erdélyi születésű zsidó származású holokauszttúlélő a következőket jelentette ki „Horthy Magyarország kormányzójaként hatszázezer magyar zsidó deportálásáért volt felelős, akiket Auschwitzba szállítottak. Valami rettenetes tévedés van abban, ha valaki ezek után rehabilitálni akarja őt.” Horthy megítélésében azonban a zsidóság sem egységes, több amerikai zsidó szervezet küldött koszorút Horthy kenderesi újratemetéséhez, a bécsi Blumgrund János a következő feliratú koszorút helyezte el a síron: ,,Megemlékezésül egy hálás magyar zsidó a sok közül.” Dr. Eliezer Rabinovich, az egykori moszkvai főrabbi unokája, a holokauszt kutatása során arra a következtetésre jutott, hogy nem ért egyet a Horthyt bírálókkal. Tény, hogy kortársai Horthyt a holokausztért nem ítélték el, illetve ilyen irányú felelőssége fel sem merült. 1957. február 9-én hunyt el Estorilban száműzetésben. Jeszenszky Géza történész a következőket nyilatkozta: A kormányzó számára a MÁV biztosított különvonatot, amit előszeretettel használt. Ennek a „Turán vonatnak” a szerelvényét a szövetséges hatalmak hadizsákmányként lefoglalták, de két kocsija visszakerült Magyarországra. A 12. számú, a kormányzó gépkocsiját szállító kocsi 1955-ben került vissza, 2002-ben felújították és a Vasúttörténeti Parkban megtekinthető. A 9. számú étkezőkocsi, amit családi események során is igénybe vett, 2020-ban került vissza és a felújítás után szintén tervezik kiállítani. 2021 júniusában Hajdúbagos község központjában, a polgármesteri hivatallal szemben szobrot emeltek a kormányzó emlékére. A szobor avatása egyébként nem volt problémamentes, mert az avatásra előkészített alkotást az előző éjszaka ismeretlen tettesek fáradtolajjal öntötték le. ## Származása ## Galéria ## Kitüntetései

Gemini-program

A Gemini-program az Egyesült Államok harmadikként bejelentett, ám repüléseit tekintve másodikként végrehajtott, űrhajósokat az űrbe juttató űrrepülési programja volt. Céljait tekintve az Apollo-programnak alárendelt program volt. A NASA az 1960-as években ennek keretében próbálta ki a bonyolultabb űrműveleteket, amelyek a későbbi holdra szállásokon előfordultak. Ebben a sorozatban készítették fel az űrhajósokat az Apollo-program repüléseire, hogy a hatalmas kihívást jelentő holdutazásokra tapasztalatokkal rendelkező személyzetek indulhassanak. A holdra szálló űrhajósok többsége részt vett a Gemini-programban is. A programhoz új, kétüléses Gemini űrhajókat fejlesztettek a McDonnell Aircraft repülőgépgyár bevonásával, amelyekből két személyzet nélküli tesztpéldányt és 10, emberekkel a fedélzetén repülő példányt bocsátottak fel Cape Canaveralről a Titan II hordozórakétával. Emellett új, a korábbiaknál sokkal kevésbé szigorú feltételekkel történő legénységi válogatási rendszert is eredményezett az új program. A repülések kisebb hibákkal, de alapvetően sikeresen futottak le, melyek során először végzett egy amerikai asztronauta űrsétát, majd a világon először végeztek űrhajósok űrrandevút és két űrhajó összekapcsolását. Az amerikaiak ezzel a programmal hozták be a Szovjetunióval vívott űrversenybeli korábbi tetemes hátrányukat. A program sikere utat nyitott a későbbi holdra szállásnak. A program érdemi szakasza, a repülések 1964. április 12. és 1966. november 15. között zajlottak. Ezen repülések három fő szakaszra osztották a programot. Az első szakaszban elsősorban az űrhajó működőképességét kellett igazolni, így az első két, személyzet nélküli repülést (Gemini–1 és –2) és az ember irányította szűzrepülést (Gemini–3) soroljuk ide. A második szakaszban zajlottak le a program fő célkitűzéseit tartalmazó rekordrepülések (Gemini–IV, –V, –VI-A, –VII, –VIII), míg végül a jártasság elmélyítését szolgálta a Gemini–XII-ig hátralevő négy repülés. A program célkitűzéseinek teljesítése sikereken és kudarcokon át vezetett, és egészen a legutolsó repülésig tartott annak kimondása, hogy a NASA képes minden olyan űrművelet végrehajtására, amely a későbbi holdra szállást megalapozza. A Gemini-program számos később meg nem valósult katonai űrprogramnak is alapja volt, és a repülések során a holdra szállás műveletein kívül katonai kísérleteket is végeztek az űrhajósok. ## Előzmények ### Az űrverseny bélyegkép\|jobbra\|250px\|Dwight D. Eisenhower elnök, az űrverseny elindítója amerikai oldalon A második világháborút követően a korábbi szövetséges nagyhatalmak és a köréjük tömörülő országok két politikai tömbben egyesültek, és kialakult egy politikai, katonai szembenállás, az úgynevezett hidegháború. Ezt a szembenállást azonban – részben a háború pusztításának emléke, részben az atomfegyverek fenyegetése miatt – nem lehetett közvetlen katonai úton rendezni, ezért a háttérben folyó fegyverkezés és az azon alapuló elrettentés, illetve kisebb horderejű helyi háborúkba való beavatkozás mellett mindkét oldal minden lehetőséget megragadott, hogy az országa, vagy a politikai tömb élen járását, felsőbbrendűségét hangsúlyozza. Ilyen területek voltak a sport- és tudományos teljesítmények is. Amikor a technikai tudományok eljutottak arra a fejlettségi szintre, amikor a világűr elérése már nem csak fikció (esetleg tudományos fantasztikum) volt, az Egyesült Államok és a Szovjetunió bejelentették, hogy elsőként próbálják meg a világűr elérését. Ezzel a lépéssel az űrkutatás már születése előtt a hidegháború részévé, annak eszközévé vált. Dwight D. Eisenhower amerikai elnök 1955. július 29-én szóvivőjén keresztül bejelentette, hogy országa a nemzetközi geofizikai év keretében műholdat bocsát fel. A Szovjetunióban erre válaszul 1955. augusztus 8-án az SZKP Központi Bizottságának elnöksége titkos határozatot hozott, hogy ők is műholdfejlesztésbe kezdenek. Ezzel kezdetét vette az űrverseny. Az űrverseny első megnyilvánulása egy tárgy világűrbe juttatása volt, amelyet amerikai oldalon nyilvánosan a Vanguard-program keretében, a Szovjetunióban titokban, a Szputnyik-program keretében kívántak kivitelezni egy-egy műhold felbocsátásával. A versenyt a Szovjetunió nyerte, amikor 1957. október 4-én sikerrel juttatta a világűrbe a Szputnyik–1-et, a világ első műholdját. Amerikában ezt a Pearl Harbour-i-hoz hasonló, háborús vereségként élte meg a közvélemény, ami még nagyobb erőfeszítésre sarkallta az USA vezetését. A presztízsvereségért való visszavágás érdekében Eisenhower elnök létrehozta a NASA-t, amelybe az összes korábbi civil, illetve a különböző amerikai haderőnemeknél zajló katonai űrkísérleteket összevonta, és újabb űrprogramok révén célul tűzte ki a szervezet elé az űrtevékenységben a szovjetek teljesítményének meghaladását. ### A Mercury-program Számos műhold felbocsátása után mindkét oldalon a következő nagy lépés lehetőségeként egy ember űrbe juttatása fogalmazódott meg. Amerikai oldalon ehhez bejelentették a Mercury-programot, amelyben egy kis, egyszemélyes űrkapszulában egy bonyolult kiválasztási sorozatban kiválasztott űrhajósjelöltet kívántak az űrbe küldeni. Szovjet oldalon a legnagyobb titoktartás közepette elindult a Vosztok-program, ugyanazzal a céllal. A Mercury-program indulása – ahogy magának a NASA-nak az elindítása – nem volt projektjellegű, hanem egy meglévő folyamatot vittek tovább az új szervezetben, majd vált egyedi programmá, kapott nevet és szervezetet. A program magja 1958 augusztusából származik, amikor Hugh Dryden NACA-igazgató és Robert Gilruth, a Langley-i Repülési Kutatólabor (a későbbi Langley-i Űrközpont) helyettes vezetője tájékoztatta az amerikai kongresszust egy emberrel a fedélzetén az űrbe juttatandó űrkapszula tervéről, melyhez 30 millió dollár támogatást kért. Szeptember folyamán ehhez a tervhez kapcsolódott egy másik védelmi kormányügynökség, az ARPA további fejlesztési kapacitással hozzájárulva a tervhez. A Mercury-program azonban nem érte el a szovjetek leelőzésének célját, mivel Jurij Gagarinnak a Vosztok–1-en való 1961. április 12-i repülésével a szovjetek újra elhódították az elsőséget az amerikaiak elől. Később, a vereség hatásait csökkentendő az amerikaiak is sikerrel bocsátottak fel űrhajósokat, előbb első amerikaiként Alan Shepard tett egy negyedórás űrugrást 1961. május 5-én, majd 1962. február 20-án John Glenn tette meg az első igazi (orbitális) űrrepülést amerikai részről. A Mercury-űrhajósok sikere arra sarkallta az amerikai kormányzatot, hogy tovább emelje a tétet, tovább folytassa a versenyt és egy harmadik fordulóban győzze le az USA a Szovjetuniót az űrversenyben. ### A Voszhod-program A Gemini-program űrversenybeli legnagyobb ellenlábasa a szovjet Voszhod-program volt, tekintettel arra, hogy a szovjetek – ugyan teljesen titokban – ugyanúgy az ember holdra szállását célozták meg, mint az amerikaiak, és náluk is ugyanúgy az ahhoz szükséges technikákat, folyamatokat kellett kidolgozni, ezért léptek tovább a Vosztok-programból, és vágtak bele egy fejlesztésbe, hogy náluk is többszemélyes űrhajókkal kísérletezzenek. Ám a Voszhod űrhajók több ponton jelentősen különböztek a Gemini űrhajóktól: lényegében a Vosztok űrhajók kisebb továbbfejlesztéséből születtek, és nem voltak manőverezhetőek még mindig, így technikailag sokkal kisebb előrelépést jelentettek, mint amerikai ellenlábasuk, és inkább csak a még meglévő propagandaértékek learatására, mintsem lényeges technikai előny kiaknázására szánták őket. A program látszólag jól indult – két újabb elsőséget is besöpörtek – ám Szergej Koroljov főkonstruktőr korai halála miatt a program hamar megfeneklett, és a jelentkező problémák nem találtak megoldásra, ezért a programot idő előtt inkább törölték. A Voszhod-program első próbálkozása a Voszhod–1 repülése volt, amelynek során 1964. október 22-én a történelem során először indítottak űrhajót több űrhajóssal a fedélzeten. Az űrhajó parancsnoka Vlagyimir Komarov, fedélzeti mérnöke Konsztantyin Feoktyisztov (aki egyébként az űrhajó tervezője is volt) és kutató orvosa Borisz Jegorov volt, akik egynapos, 16 keringéses út során próbálták ki a továbbfejlesztett űrhajót. A repülés komolyabb nehézségek nélkül zajlott le, hacsak nem számítjuk azt a tényt, hogy olyan kicsi volt a hely az űrhajóban, hogy még az étkezés és a pelenkahasználat is komoly nehézségekbe ütközött. Az információhiánnyal sújtott nyugati sajtó azonban hisztérikusan tálalta az újabb szovjet elsőséget, jelentősen felnagyítva az űrhajó képességeit, és Amerikában komoly mélyütést szenvedett el a közvélemény általa, hogy a szovjetek ismét megelőzték az amerikaiakat valamiben. A program második, egyben utolsó repülése a Voszhod–2 volt 1965. március 18-19-e között. A szovjetek ezen a repülésen egy még fontosabb elsőséget értek el, amellyel ismét világszenzációt keltettek: először hajtottak végre űrsétát. Az űrhajóban Pavel Beljajev parancsnok és Alekszej Leonov fedélzeti mérnök repült az űrbe, és az űrhajón is változtatásokat eszközöltek (igaz nem a konstrukciójában, csak az orbitális kabinra rászereltek egy henger alakú, kinyitható zsilipkamrát). A repülés első számú célja, hogy a zsilipkamra használatával az egyik űrhajós kilépjen az űrbe. Alekszej Leonov lett a világ első űrhajósa, aki szkafanderében közvetlenül kilépett az űrbe, és ott negyed órányit lebegett. Később azonban minden rosszabbra fordult a repülésen. Leonov a tervezés elégtelensége miatt felfújódott űrruhájában alig tudott visszatérni a zsilipkamrába, majd az űrhajóba (végül le kellett engednie a levegőt az űrruhájában, a fulladást kockáztatva), és kis híján belehalt az első űrsétába. Majd a levegő kezdett el szökni a Voszhodból, végül a navigációs rendszerrel is gondok támadtak, és a leszállás végül több száz kilométerre történt a tervezett helytől, és a mentőcsapatoknak 48 órájába tellett, mire kimentették az űrhajósokat a viharos tajgáról. A Nyugat felé természetesen sikerként tálalta a szovjet tömegtájékoztatás a két kísérletet, miközben a saját hibafeltárásuk annyi hibát fedezett fel az űrhajóban, hogy inkább törölték a programot, pedig még számos repülés szerepelt a további tervekben. Viszont az újabb elsőségek újabb erőfeszítésekre hangolták a NASA-t. Az első űrséta mindössze négy nappal előzte meg az első Gemini repülést, a Gemini III-at. A NASA siettette a saját programját, hogy végre ne a szovjetek mögött kullogjanak, és a program további menetét is inkább átszervezték, (az űrsétát például a lehető leghamarabbra, mindjárt a második Gemini repülésre, a Gemini–4-re hozták előre). A hibás konstrukció felismerésével a szovjetek inkább továbbléptek a Szojuz-programra, ám az új fejlesztések olyan késésbe taszították őket, hogy az amerikaiak végül a Geminivel behozhatatlanul elhúztak mellettük, és végül megnyerték az űrversenyt. ### Apollo-program bélyegkép\|jobbra\|250px\|John F. Kennedy elnök 1961. május 25-én bejelenti az Apollo-programot Amerikai oldalon az esetleges újabb űrversenybeli vereségre is tudatosan készültek 1961 elején, és keresték a lehetőséget, hogy egy ilyen esetben milyen kihívás elé lehetne állítani az ellenfelet, ami a vereség ellenére is lenullázná az addigi sikereket és a világ (valamint a hazai) közvélemény előtt is biztosítaná a „legnagyobb űrnemzet” presztízsét. Végső ötletként egy óriási űrállomás tervét, vagy a Hold meghódítását ajánlották a szakértők az elnök figyelmébe (mindezt akkor, amikor még egyetlen űrhajóst sem voltak képesek Föld körüli pályára sem juttatni). Aztán a politikai helyzet még súlyosbodott, amikor bekövetkezett az USA számára a vereség Jurij Gagarin repülésével. John F. Kennedy elnök 1961. május 25-én a szovjet űrsikerek ellensúlyozására útnak indította az Apollo-programot, célul kitűzve az ember holdra szállását. Űrrepülési tapasztalatok híján azonban előbb igazolni kellett a Hold eléréséhez szükséges űrműveletek megvalósíthatóságát, ehhez hatékonyabbnak ígérkezett a Mercury-program és az Apollo-program mellett egy párhuzamos programot beindítani. A Mercury feladata az alapképesség bizonyítása volt, az Apollo pedig a végcélt jelentette. A kettő között azonban hatalmas technikai és emberi bizonytalanság tátongott. Ezért 1961. december 7-én Robert Gilruth bejelentette a Gemini-program elindítását. A program azonban nem ekkor indult útjára, a NASA-nál több belső terv is rendelkezésre állt 1960 végére, amelyek távlati tervként, vagy a Mercury-program további kibontakoztatására szóló tervvariációkként szolgáltak. Ezek közül már a Kennedy bejelentés előtt fókuszba került egy embereket a Hold megkerülésére, majd a leszállásra küldő holdexpedíció terve, amelyhez elengedhetetlenül fontos volt egy olyan kísérletsorozat, amely az űrrandevú technikáját kísérletezte ki. A két egymásra épülő elképzelésrendszer kidolgozását egy újonnan alakult független szakértői csoport, a különböző elméleti munkák kidolgozásáért felelős Space Task Group kapta feladatul. Amikor Kennedy elnök bejelentette a holdprogramot, az addigi távlati tervek sürgős, nemzeti prioritást élvező megvalósítandó feladattá váltak, a Hold elérésére beindítva az Apollo-program erőfeszítéseit, a randevú kikísérletezésére pedig a Mercury-program továbbfejlesztését. ## Tervezés A Gemini-program alapötletét kényszer szülte, az USA holdra szállást célzó elképzelései nyomán jött létre. Amikor John F. Kennedy elnök 1961. május 25-én bejelentette az Apollo-program elindítását, a NASA nem rendelkezett még kész elképzeléssel a holdi leszállás mikéntjéről. Az űrhivatalnál, illetve elődszervezeteinél léteztek koncepciótervek egy holdi leszállásra, amelyek a leszállást valamikorra az 1970-es évekre becsülték lehetséges legkorábbiként, valamint arról is konszenzust tartalmaztak, hogy a metódusra az ún. „direkt leszállás” tűnik a legjobbnak. A direkt leszállás elképzelése azzal számolt, hogy egy később kifejlesztendő óriásrakétával (a Nova jelű, csak követelmény szinten körvonalazott, később fejlesztendő eszközzel) szállna fel a Földről az űrszerelvény, amely magával vinné a leszálló és hazatérő űrhajót, a holdfelszíni tevékenységhez szükséges eszközöket, valamint az oda és visszaúthoz szükséges tetemes mennyiségű üzemanyagot. A Kennedy által bejelentett program azonban rövidebbre szabta a megvalósítási határidőt, amely egyúttal megrendítette a direkt leszállás kivitelezhetőségét, olyan alternatív lehetőségre volt szükség, amely rövidebb fejlesztési idővel kalkulált. NASA mérnökök egy csoportja ettől vezérelve előállt egy másik ötlettel, amelyben két, vagy több űrhajó startolt volna kisebb rakétákon a Földről, és az űrben dokkolták volna össze az űrhajóegységeket, hogy így jussanak el a Holdra. Az elképzelés az EOR-koncepció (Earth Orbit Rendezvous) nevet kapta. A kisebb teljesítményű rakéták fejlesztése időben sokkal kivitelezhetőbbnek tűnt, mint egy nagyé, különösen úgy, hogy Wernher von Braun műhelyében már készülőfélben is volt egy ilyen rakéta Saturn I néven. Az EOR koncepció egyetlen bizonytalan pontja, a legnagyobb „HA” az űrrandevú volt: vajon képes lesz-e egy űrhajó centiméter pontosan találkozni egy másik űrhajóval és összekapcsolódni vele az űrben. A kérdés megválaszolásán túl hatalmas biztonsági kockázatot is jelentett a metódus, nagyobbat, mint a direkt leszállásban foglaltak (mindamellett, hogy maga a direkt leszállás is óriási kérdőjeleket hordozott, mivel a hazafelé vezető úton a Holdról kellett volna egy a Mercury űrszerelvénnyel összemérhető méretű eszközzel felszállni, amihez a Földön több száz ember összehangolt munkájára volt szükség). Az űrrandevú és a dokkolás technológiájának kidolgozására szükség volt tehát egy megoldásra, amelyhez a Mercury-program eszközei alkalmatlanok voltak, az Apollo-program pedig túl távoli volt időben, valamint túl sok felesleges fejlesztést kellett volna megvalósítani, mielőtt egyáltalán a technikai kiindulópont kivitelezhetősége tisztázódott volna. 1961\. novemberében aztán tovább finomodott a holdra szállás koncepciója. Az EOR alapjain felvetődött egy még merészebb gondolat, a LOR-koncepció, (Lunar Orbit Rendezvous – Randevú Hold körüli pályán) amelynek sarokköve ugyanúgy a randevú és dokkolás volt. A LOR szerint a lehető legkisebb űrhajó startolt volna a Földről, és csak egy olyan további űrhajót vittek magukkal, amely csak leszállni és felszállni képes a Holdra, illetve Holdról, az oda- és visszautat pedig egy nem túl nagy űrhajóval lehet megtenni, rengeteg üzemanyagot és az ennek mozgatásához szükséges űrhajótömeget megspórolva. Az űrrandevú helyszíne ezzel az elképzeléssel áttevődött a Föld körüli pályáról a Hold térségébe, még nagyobb kockázatot felvetve. A NASA továbblépésének kulcsa így az űrrandevú és annak technikájának kidolgozása lett. Egy másodlagos, gyártástechnológiai igény is mutatott egy új eszközrendszer kifejlesztése irányában a Mercury tapasztalatok alapján. A mérnökök már elég korán a Mercury űrhajó és Atlas rakéta nyújtotta alapokról való technikai továbblépésen gondolkodtak, és nyilvánvaló volt, hogy a Mercurynál alkalmazott, mindent a kabinba integráló, ezért túlzsúfolt és mindent bonyolulttá tevő, a módosításokat nagyban nehezítő dizájn nem a legmegfelelőbb, illetve az Atlas kapacitása pedig kevés. Az 1959-1960-as évek során lezajló tervezési munka kijelölte egy lehetséges következő űrhajó fejlesztési irányait, amelynek sokkal könnyebben, rutinszerűen gyárthatóbbnak és a módosítások iránt sokkal rugalmasabbnak kellett lennie. További fejlesztési igény volt az űrhajóval szemben a precíziós manőverezőképesség, amely a Mercuryból hiányzott, a hosszú távú (akár több hetes) repülésekre való alkalmasság, az űrhajósok és a földi személyzet gyakorlási lehetősége. A NASA-n belül az egyre gyűlő ötletekből, igényekből 1961 közepére-végére összeállt egy követelményrendszer, amely egy lehetséges új űrhajó, vagy akár új űrprogram alapjait képezte. A NASA vezetése az igények és az előkészített műszaki leírások alapján a program megindítása mellett döntött. A végleges elfogadás előtt egy héttel szerződéstervezeteket küldtek a reménybeli gyártóknak, a McDonnell-nek az űrhajó, a North American-nek a leszállórendszer, a Martin-nak a Titan II, a Lockheed-nek az Agena céltárgy, a General Dynamics-nak pedig az Atlas rakéták gyártására, tervezésére és a kapacitás lekötésére. ### Bejelentés, névadás 1961\. december 7-én Robert Gilruth, a Space Task Group vezetője részt vett a Houstoni Kereskedelmi Kamara ülésén. Korábban, ugyanazon év szeptemberében ugyancsak ő jelentette be, hogy a NASA a városban kíván alapítani egy űrközpontot, és ide települ a Space Task Group. A bejelentésben megfogalmazta, hogy az új űrközpont fő feladata az ember vezette űrrepülések megalapozása és lebonyolítása lesz, amelyhez a tudományos, műszaki tevékenység mellett irányítóközpontot hoznak létre. Decemberi megjelenésekor újabb előrelépésről tudott hírt adni, miszerint a NASA elindít egy új emberes űrprogramot, amellyel a Hold elérését kívánják megalapozni, és a Mercury és az Apollo között tátongó űrt töltik ki, és amelynek színhelye a város lesz (a bejelentést álló ováció fogadta). Gilruth az új programot „két emberes Mercury-nak” nevezte, mivel még nem volt hivatalos neve a programnak. Beszédéből egy fél milliárd dolláros erőfeszítés körvonalazódott, amelyben két űrhajóst szállító űrhajót bocsátanának fel egy Titan II rakétán, és amelynek céljaként az űrbeli randevú létrehozását jelölte meg (a két űrhajós egymás mellé kormányozza az űrhajóját egy másik, ember nélküli Agena űrhajóval). Gilruth bejelentésének alapját az éppen aznap meghozott NASA döntés adta, amely zöld utat adott az új projektnek és amelyről ő maga is telefonon kapott hírt. Ezt követően került sor a program névadására. A NASA tudatában volt, hogy a sajtó, a közvélemény számára a „két emberes Mercury” helyett használhatóbb, közérthetőbb névre van szükség. A lehetséges nevek között szerepelt a Továbbfejlesztett Mercury, a Mercury Mark II (II-es változat, amely nyomán az éppen futó Mercury lett volna a Mark I, azaz az 1-es változat), vagy egyszerűen csak Mark II. A névadáson egy ad hoc bizottság dolgozott a NASA-n belül (és nem hivatalos díjként egy üveg skót whiskyt tűztek ki a legjobb név kitalálójának), amelynek végén a Gemini nevet javasolták Alex P. Nagynak, a NASA sajtókapcsolati igazgatójának (a Gemini a csillagászatban az Ikrek csillagkép jele, és így nagyszerűen illett az űrhajó kétszemélyes kialakításához, de még a Mark II római számához is). Nagy 1962. január 3-án jelentette be, hogy az űrhivatal a Geminit választotta az új program hivatalos nevéül. ### A program céljai A Space Task Group először a program céljait határozta meg: - Kéttagú legénységet feljuttatva az űrbe hosszú időtartamú repüléseket megvalósítani, megfigyelve az emberi szervezet hosszútávú űrbeli hatásokra mutatott reakcióit és az űrhajórendszerek működőképességét; - Egy másik űreszközzel űrrandevút és összekapcsolódást megvalósítani, majd az összekapcsolt űrhajókkal manővereket végezni; - Tökéletesíteni a visszatérési technikákat és elérni, hogy az űrhajó az előre kijelölt leszállási ponton érkezzen le; - Tapasztalatokat szerezni a súlytalanság hatásairól és a hosszú időtartamú repülések fiziológiai hatásairól; - Űrsétát végrehajtani. A program céljai alapján a mérnökök le tudtak vezetni egy repülési tervet, amelyben 6 fő célt határoztak meg, illetve 10 repülést, amellyel a fenti célok elérhetők voltak. A repülések alapvető célkitűzései és végrehajtásuk a következők voltak: - Az elsődleges cél olyan hosszú időtartamú repülés kivitelezése – és az űrhajó fedélzetén helyet foglaló ember, vagy más élő szervezetre gyakorolt hatásainak felmérése – amelynek során emberrel 7 napra, állatokkal 14 napra tolják ki a repülési időtartamot. Erre szánták a harmadik és negyedik repülést. - A második célkitűzés az űrhajó és a hordozóeszköz alkalmasságának bizonyítása, különös tekintettel a fedélzeten levő emberre és a James Van Allen által nem sokkal korábban felfedezett Van Allen-öv sugárzási hatásainak felderítésére az élő szervezetre vonatkozóan. Erre a célra rögtön az első repülést jelölték ki. - A harmadik cél az irányított leszállás kikísérletezése volt. Ennek során az űrhajót vezető űrhajósnak képesnek kellett lennie irányítani az űrhajót és egy előre meghatározott, kijelölt térségen belül földet (pontosabban vízfelületet) érnie (ennek elérésére a visszatérő kabinnak olyan aerodinamikai kialakításúnak kellett lennie, amelyen némi felhajtóerő ébred, és ezzel a korlátozott repülési képességgel, valamint az űrhajó kormányrendszerével kellett megcéloznia egy kijelölt területet). Ebben a célban megfogalmazódott a puha leszállás igénye is, amelyet elsősorban a megfelelő ejtőernyőrendszerrel kívántak elérni. - A negyedik cél az űrrandevú technikájának kidolgozását irányozta elő. Ennek a célnak a megvalósítására az ötödik, hetedik, kilencedik és tizedik repülést tervezték használni. - Az ötödik cél egyfajta „melléktermékként” jelent meg: az űrhajósok számára gyakorlási lehetőséget biztosítottak a repülések, amelyre szintén mind a hét, ember vezette repülés alkalmas volt. - A hatodik és egyben utolsó cél egyfajta összegzése volt a programnak: a repüléseknek minél nagyobb mértékben az Apollo küldetések megalapozására, alátámasztására kellett szolgálniuk. ## Fejlesztések A Gemini-program először nem programként, hanem a Mercury-program továbbgondolásaként jelent meg a NASA-n belül. Az elképzeléseknek nagy lendületet adott az Apollo-program célkitűzése, amely egyben meghatározta a továbblépés irányát is. A mérnökök a Mercury űrhajó továbbfejlesztésében látták a megoldást, amelyet Jim Chamberlin és Bill Blatz egy jelentés formájában terjesztettek a Space Task Group elé 1961. június 9-én. Ebben az űrhajó továbbfejlesztésének irányát abban látták, hogy „a tervezésnek az űrhajó részegységeinek és rendszereinek használhatóságán kell javítania, valamint a gyártási és ellenőrzési időt kell lerövidítenie”. A mérnökök azzal érveltek, hogy a Mercury űrhajó képességei és kapacitása azért végesek, mert rossz tervezési alapelvek szerint készültek, ezért a tervezést az alapjaitól újra kell gondolni. A Mercury űrhajó legfőbb hibája az volt, hogy minden rendszerét az űrkabin belsejébe zsúfolták, a legtöbb esetben egyik rendszert a másikra építve, mint egy „torta rétegeit”. Ha bármin módosítani kellett, egy sereg más rendszerhez is hozzá kellett nyúlni, majd a visszaépítésük után feleslegesen egy csomó szabályozási, kalibrációs műveletet is el kellett végezni. A Mercury űrhajó ilyetén kialakításának hibáit a fékevesztett sietség indokolta az űrversenyben elérni kívánt eredmény érdekében, de a mérnökök szerint még egyszer nem volt szabad ugyanabba a hibába esni, hanem egy modularizált kialakítással és a rendszereknek átgondolt „csomagokra bontásával és beépítésével” sokkal több időt lehetett nyerni a repülések operatív fázisában. Az új tervezési alapelvek végigvették a Mercury problémás területeit. Ezek közül kiemelkedett az időzítési rendszer. A Mercuryban – a kézi irányítás által befolyásolható működést feladva – egy sor automata időzítő volt beépítve, amelyek a kívánt sorrendben engedték az egyes repülési műveleteket elvégezni. Az elképzelés ezt a merev automatikus működést döntően a pilóta kezébe adta volna, amellyel például a Mercuryban alkalmazott 220 jelfogó számát 60-ra csökkentették volna egy jövőbeli űrhajóban. Ezen időzítők legproblémásabbja az automata mentőrendszer volt. A mentőrakéta több száz kilogramm holtsúlyt jelentett, mivel normális működés esetén a mentőtornyot dolgavégezetlenül egyszerűen ledobták a megfelelő repülési magasság elérésekor. Ebben egy új – szintén tervezési filozófiaváltásbeli – körülmény segített, az alkalmazandó új rakéta. Mentőrendszerként elvileg elhagyható volt a Mercury mentőrakétás megoldása, helyette egyszerű, a katonai repülésben széles körben alkalmazott katapultülések kerültek előtérbe. ### Új űrhajó – új program A Space Task Group és a McDonnell űripari részlege folyamatosan a Mercury űrhajón dolgozott, egyrészt mivel maguk a Mercury repülések is az űrhajó folyamatos fejlesztését igényelték – az eredeti tervezési követelmények 1-2 keringésről szóltak csak, a 6-7 keringéses, vagy az egy napos repülésre nem voltak alkalmasak, csak továbbfejlesztéssel –, másrészt a célok megvalósításához is új képességekre volt szükség. A rajzasztalokon kezdett formát ölteni egy új, továbbfejlesztett űrhajóváltozat, a Mercury Mark II. A tanulmányokból az is kiderült, hogy az űrhajó méretei és tömege messze meghaladják a Mercury hardverét, ezért új hordozóeszközre is szükség lesz. Mivel alapvetően megváltoztak a program céljai, a teljes hardvert ki kellett cserélni, nyilvánvaló volt, hogy szervezési szempontból szerencsésebb az egészet új programként kezelni, nem pedig a meglévő Mercury-program továbbfejlesztéseként felfogni. Nem sokkal később a NASA vezetése is elfogadta ezt a nézetet, és beindította az új Gemini-programot. A rajzasztalon születőfélben levő Mark II űrhajó a McDonnell Aircraft repülőgépgyár szellemi terméke volt, így nem csoda, hogy ők nyerték el a gyártásról szóló szerződést is. A McDonnell egy héttel Gilruth houstoni bejelentése után megkapta a felkérést, és újabb egy hét múlva, 1961. december 22-én a gyártó alá is írta a szerződést „egy kétüléses űrhajó létrehozására”. Következő lépésként a NASA megosztotta szakemberállományát a Mercury repüléseket lebonyolító és a Gemini fejlesztési fázisát beindító csapatra (a Mercury programban éppen az idő tájt, 1962 január-februárjában készülődtek az első valódi űrrepülésre, John Glenn orbitális repülésére). A program nagyjából fél év elteltével problémákba torkollt: egyre világosabbá vált, hogy a Mercury infrastruktúra és az ott szerzett tapasztalatok nem elegendőek a továbblépéshez, a kiválasztott Titan II rakéta nagyobb mértékű átalakítására lenne szükség, mint azt gondolták, és a költségek az egekbe szöknek. Ez utóbbi probléma akkora volt, hogy 1962 végén újra kellett tervezni az egész programot. ### A Gemini űrhajó bélyegkép\|jobbra\|250px\|A Gemini űrhajó A Gemini űrhajó az előző amerikai űrprogramban használt Mercury űrhajó jelentős továbbfejlesztésével épült, kétszemélyes űrjármű. A Gemini-program céljaihoz a kezdeti Mercury repülésekhez képest merőben más képességekkel rendelkező űrhajóra volt szükség, ezért az újonnan tervezett űrhajó ezen fő célkitűzések köré épült fel: manőverezőképesség, űrséta képesség, hosszú távú használhatóság. A gyártó McDonnell mérnökei ezen célkitűzéseket maradék nélkül megvalósították. Az új űrhajó minden irányba működő reaktív kormányhajtóműveket kapott, valamint az akkoriban újdonságnak számító fedélzeti számítógépet, amellyel a manővereket lehetett elvégeztetni, ezen kívül az űrséta képesség miatt eleve két űrhajóst ültettek a kabinba (az egyik manőverezett, míg a másik végezhette a „kinti” feladatokat), illetve a kabint hatalmas, nyitható ajtókkal látták el. További változás volt a Mercuryhoz képest, hogy az űrhajó rendszereit kiszedték a kabinból, és külön egységekben helyezték el. Ez egyben lehetővé tette a hosszú távú repüléseket is, amelyekhez megnövekedett mennyiségű ellátmányt lehetett elhelyezni az űrhajóban. A mérnökök az űrhajót öt önálló részre osztották: - Randevú és vízreszállási szekció: ez a rész tartalmazta a randevú-radart, egy kihúzó ernyőt és a fő ejtőernyőt. - Légkörbelépési irányító rendszer: ennek a rendszernek volt a feladata a visszatéréskor a légköri repülés közben a 16 különböző irányban elhelyezett, független kormányrendszerrel irányítani a hajót - Kabin: az űrhajó fő része, amelyben a személyzet foglalt helyet a nagy, kinyitható ajtók alatt, és amelyben helyet kaptak a létfenntartó rendszer, az irányító rendszer részegységei, és amelynek alján helyezkedett el a hőpajzs. - Fékező egység: itt kapott helyet a légköri visszatéréshez szükséges fékezést végző 4 szilárd hajtóanyagú fékezőrakéta, továbbá ide telepítettek még 6 kormányfúvókát is, amellyel a repülés orbitális szakaszában lehetett irányítani az űrhajót - Felszerelés rekesz: ide került minden olyan berendezés, vagy rendszerelem, amelyet korábban a Mercury kabinon belül helyeztek el, ám ennél az űrhajónál kiszereltek a kabinból, így például a hajtóanyagtartályok, az életfenntartó rendszer szivattyúia stb. Az űrhajóban a két űrhajós egymás mellett ült, a parancsnok a bal ülésben, a másodpilóta a jobban, előttük volt a műszerfal, mögöttük pedig tárolásra alkalmas tér rekeszekkel. Fejük felett foglalt helyet a két nagy kabinajtó, amelyen ablakok voltak, hogy az űrhajósok kilássanak és bizonyos vizuális kísérleteket elvégezhessenek. A rakétában használt üzemanyag lehetővé tette, hogy a Gemininél elhagyják a Mercurynál és az Apollónál is használt mentőtornyot, ezért az űrhajósok katapultülést kaptak (éppen ezért a Gemini tervezési filozófiája nagyban hasonlított a harci repülőgépekére, ahol a pilóták katapultülésekben ültek, előttük volt a műszerfal az ismerős műhorizonttal és az irányító szervek). Az űrhajó orr-részét úgy alakították ki, hogy alkalmas legyen más űrhajókkal történő dokkolásra. Az igazi újdonság a műszaki egység volt, amely a fékező egységet és a felszerelés rekeszt fogadta magába, itt jelent meg az a tervezési filozófia, hogy a Mercury űrhajótól eltérően a kabinból kikerüljenek azon részegységek, amelyeket az űrhajósok közvetlenül nem használtak, és a helyet foglalták, és bonyolították mind az összeszerelést, mind az egyes rendszerek beszabályozását. Később ez az Apollo űrhajók tervezési filozófiájának része lett. Az űrhajó könnyűre sikeredett, mindössze 50%-kal volt nehezebb az együléses Mercurytól, cserében viszont kicsi, szűkös lett. Az űrhajós szleng „Gusmobil” néven emlegette, utalva arra, hogy az űrhajósok közül csak az egyik legkisebb termetű, Gus Grissom fér el benne. A valóságban egy bogárhátú Volkswagen első két ülésének megfelelő helyet kínált az utasai számára, amely például egy kéthetes időtartamú repülésen meglehetősen kényelmetlennek bizonyult. ### A hordozóeszköz bélyegkép\|balra\|500px\|A Titan II startjai A Mercurynál jóval nagyobb tömegű eszköz űrbe juttatására nem felelt meg a korábbi program rakétája, új eszköz után kellett nézni. A Mercury program számára a mérnökök az Atlas rakétát választották, ám az idő előrehaladtával egyre nagyobb teljesítményű eszközök születtek – így történt ez a Martin által fejlesztett Titan I rakétával is, amelynek továbbfejlesztett változata, a Titan II megduplázta elődje teherbírását –, így természetes módon találkozott a megnövekedett tömeg pályára állítási igénye és a nagyobb teljesítményű rakéta kapacitása. Az USA Légiereje számára gyártott interkontinentális ballisztikus rakéta azonban fejlesztésre szorult, hogy embert szállító űrhajót lehessen a tetejébe ültetni. Cserébe nagyobb megbízhatóságot, más üzemanyagánál fogva egyszerűbb kialakítást és biztonságosabb üzemeltetést ígért. A rakéta átalakításának pontjai: - egy Gemini Meghibásodás Jelzőrendszert építettek be, amely a legénység számára közvetített információkat a rakéta státusáról - különböző redundáns rendszereket szereltek be, hogy csökkentsék egy startbaleset kockázatát - a belső tehetetlenségi navigációs rendszert kicserélték egy könnyebb, földi rádióadóra hangolt navigációs rendszerre - a repülőelektronikai vázszerkezetet kissé módosították - egy extra irányítórendszert is beszereltek, hogy csökkentsék a hajtóműharangok megengedettnél nagyobb mértékű, oldalra való kitérésének kockázatát - a második fokozat hajtóanyagtartályait megnagyobbították a hosszabb égésidő elérésére, valamint kiszerelték a felesleges, a rakéta stabil repüléséhez nem feltétlenül szükséges Vernier hajtóműveket, valamint a fékezőrakétákat - az első fokozat hajtóanyagának mennyiségét 5896 kilogrammra módosították, miközben a tartályméret változatlan maradt - a megbízhatóság növelésére változtatásokat eszközöltek az elektromos, hidraulikus és nyomonkövetési rendszerekben - a hajtóanyagot hidegebbre hűtötték, amely némileg javított a teljesítményen - az első fokozat hajtóművének teljesítményét kissé lecsökkentették, hogy megszüntessék a nagyobb g erők esetén fellépő vibrációt - az első fokozat hajtóműveit hagyták addig működni, amíg a hajtóanyag kifogyott (szemben az ICBM változattal, amely már a hajtóanyag-ellátás nyomásesésére is leállt). Ezt annak érdekében változtatták meg így, nehogy egy téves nyomásérzékelő jelzés idő előtt leállítsa az emelkedést A hordozóeszköz egyéb paraméterei kissé megváltoztatták az egész rakéta kialakítását. A Mercurynál alkalmazott Atlas kerozin és folyékony oxigén hajtóanyagát felváltotta az összekeverve spontán öngyulladó keverék (hypergol), amely nitrogén-tetroxidból és hidrazinból állt. Ennek az üzemanyagnak – amellett, hogy rendkívül mérgező volt, és más, adott esetben egyszerűbb tárolási feltételeket igényelt – más gyulladási tulajdonságai voltak. Ez utóbbinak köszönhetően, mivel az új hajtóanyag kevésbé volt hajlamos robbanásra, a startbaleset esetére szánt mentőrendszert át lehetett alakítani, el lehetett hagyni a mentőrakétát és az űrhajósokat egymás melletti katapultülésekbe lehetett ültetni. ## Gemini űrhajósok ## Repülések ### Személyzet nélküli repülések #### Gemini–1 bélyegkép\|jobbra\|250px\|A leges legelső Gemini-Titan start Cape Canaveralről, 1964. április 8-án A Gemini–1 volt a program első repülése, még ember nélkül, automata üzemmódban. A tervek szerint a Gemini–1 hivatalos repülési programja három Föld körüli keringésig tartott, azonban a végén a szakemberek nem terveztek irányított visszatérést, hanem az űrhajó pályáját úgy határozták meg, hogy az a légkör természetes fékező hatására viszonylag rövid idő után magától, irányítatlanul térjen vissza Földre és elégjen. Ennek érdekében a mérnökök négy lyukat fúrtak a Gemini hőpajzsába, hogy majd a súrlódástól kialakuló hő átégesse azt, így az űrhajó elégjen a visszatérés közben. További változtatás volt, hogy – mivel eleve emberek nélkül tervezték felbocsátani – az űrhajó életfenntartó rendszereit nem szerelték be, hanem annak helyére ballasztsúlyt helyeztek el, ami imitálta mind az életfenntartó, mind a majdani személyzet tömegét. Az üléseket megtömték műszerekkel, amelyek a repülés során a nyomást, a vibráció mértékét, a gyorsulást és a hőmérsékletet voltak hivatottak mérni és a telemetrián keresztül továbbítania földi irányítás számára. A startra végül helyi idő szerint 1964. április 8-án került sor 11 óra után egy másodperccel. Az első Titan II fokozat kiégésére 64 kilométer magasan és 91 kilométerre az indítóállástól került sor. A második fokozat leválása (a pirotechnikai töltetek felrobbanása után a rakétarészek elválása) tökéletesen megtörtént, ahogy a hajtóművek beindulása is, majd öt és fél perccel a start után a második fokozat is kiürült, és a hajtómű leállt. Ekkor az űrhajó 160 kilométer magasan és 1000 kilométeres távolságban volt, és elérte az első kozmikus sebességet. A Gemini–1 rendben pályára állt, egy apróbb eltéréssel a tervtől, a rakéta végsebessége 7 m/s-mal haladta meg a tervezettet, ezért a röppálya földtávolpontja a tervezett 299 kilométer helyett 320 kilométer lett. Eredetileg a program szerint mindössze 3 keringésig tartott a repülés (pontosabban eddig kísérték figyelemmel a repülési adatokat), mivel csak az volt a cél, hogy megfigyeljék, a Titan–Gemini szerelvény rendben pályára áll-e. Természetesen az űrhajó továbbrepült, a pályaszámítások szerint három és fél nap kellett hozzá, hogy a felső légkör természetes fékező hatása annyira lelassítsa, hogy visszatérjen a légkörbe, ám az enyhe túlgyorsítás miatt ez az idő inkább négy nap hosszúságúra tolódott ki. Végül 64 keringés után 1964. április 12-én az űrhajó addig lassult, hogy belépett a légkörbe, és elégett. A roncsdarabjai a déli Atlanti-óceánba zuhantak Dél-Amerika és Afrika között. A Gemini–1 repülése teljes sikert hozott a NASA-nak, ami a repülési terv célkitűzéseinek teljesítését illette. #### Gemini–2 A Gemini–2 folytatta azt az utat, amelyet a Gemini–1 kezdett el, míg az előző repülés a rakéta és űrhajó felbocsátásának kérdéseit volt hivatott tisztázni, addig ez az újabb próba az űrhajó visszatérését célozta. Ennek érdekében a Gemini–2-nek nem is volt feladata, hogy Föld körüli pályára álljon, hanem csak egy szuborbitális pályán parabolaívet leírva repüljön. A tervek szerint ennek érdekében a rakéta 160 kilométer magasra emelte az űrkabint, amely végül 3 422 kilométerre a starthelytől szállt le az óceánon, a légkörbe a valaha volt legnagyobb sebességgel belépve, mindezt emberek nélkül, automata üzemmódban. bélyegkép\|jobbra\|250px\|A Gemini–2 automata üzemmódban készült képe a légkörbe lépésről 1965. január 19-én A második automata repülésnek röviddel az első tesztrepülés után kellett volna következnie, azonban számos késés tarkította a Gemini–2 felbocsátási tervét. A rakéta oxigéntartályának cseréje, majd egy hurrikán átvonulása Cape Kennedy felett csak kisebb késést okozott, azonban a Gemini űrhajó nagyobb problémákat vetett fel. A repülésre kijelölt Gemini űrhajó volt az első, valóban működőképes hardver, tekintve, hogy az előző repülésen inkább egy műszerekkel megtöltött makett repült, amely önmagában nem lett volna képes űrrepülésre, ezzel szemben most egy teljes mértékben működőképes egységet kellett a gyártó McDonnell-nek kiállítania. Az űrhajó a McDonnell és alvállalkozói, a Rocketdyne és a General Electric késedelmei miatt csak 1964. februárjára készült el, majd az azt követő két tesztsorozat egészen 1964. augusztusáig tartott. Ekkor újabb hurrikán csapott le Floridára, majd szeptemberben újabb kettő, amikor a már összeszerelt rakétát és űrhajót ismét szét kellett szerelni és biztonságos helyre szállítani. További késéseket okozott az a szervezésbeli probléma, hogy a hadsereg a szomszédos légierőbázison szintén Titan ballisztikus rakéták indítását tervezte, és ez elvonta a gyártó szakembereit az űrrakéta előkészítésétől. A rakéta és az űrhajó összeszerelésére végül 1964. november 5-én került sor Cape Kennedy 16-os indítóállásán. Ezt követően már viszonylag hamar ment végig a folyamat (november 17: elektromos összeszerelés; november 24: ún. „nedves” startszimuláció; november 28: az űrhajó végtesztje; december 3: szimulált repülés; december 7: visszaszámlálás beindítása) egészen az 1964. december 8-ra kitűzött startig. A starthoz a visszaszámlálás egészen a zéróig lefutott, ám ekkor, 1964. december 9-én 11:41-kor (16:41 UTC) a legeslegutolsó pillanatban, amikor még az automata rendszer beavatkozhatott (a hajtóművek éppen beindultak, de a tartócsavarok rögzítve tartották a rakétát) a beépített Üzemzavar Érzékelő Rendszer hibát jelzett, és leállította a hajtóműveket, amivel a felszállás meghiúsult. A hiba kivizsgálását követően (a rendszer a hidraulikanyomás rendellenes nyomásvesztését érzékelte), majd a megfelelő hibás alkatrészek cseréje után az új startot már csak a következő év első hónapjára tűzték ki. A Gemini–Titan–2 végül 1965. január 19-én 14:03:59-kor (9:03:59 UTC) szállt fel Cape Kennedyről, a 19-es indítóállásból. A Gemini–2 a repülési terv szerint szuborbitális pályán repült (nem is tervezték Föld körüli pályára állítani), amelynek fő célja az űrhajó minél nagyobb sebességre gyorsítása volt. 6 perc 54 másodperccel a startot követően beindult a fékezési folyamat, és az űrhajó (és a rakéta) 3422 kilométerre a starthelytől az Atlanti-óceánon ért vizet. A leszállásra 26 kilométerre a tervezett leszállási ponttól és 83 kilométerre a kiemelésre kirendelt U.S.S. Lake Champlain repülőgép hordozótól került sor. A fő repülési célokat elérték, egyedül az üzemanyagcellák és a hűtési rendszer működésében lépett fel zavar (előbbi még a start előtt leállt, utóbbi pedig nem kellő hőmérsékletet biztosított), a teszt fő tárgyának szolgáló hőpajzs tökéletesen tette a dolgát. ### Személyzetes repülések #### Gemini–III bélyegkép\|balra\|250px\|A Gemini–3 startja Cape Kennedyről 1965. március 23-án A Gemini-program során az első, embervezette űrhajó repülése volt a Gemini–III, amely az előkészítésül szolgáló ember nélküli tesztrepülések után startolt a NASA Cape Canaveralen lévő 19-es indítóállványáról. A két megelőző tesztrepülés után 1965 márciusára tűzték ki a startot. Az előkészületek során sok vita övezte, hogy a fő célkitűzést („...demonstrálni és felmérni az űrhajóban, a hordozóeszközben és az eljárásokban rejlő képességeket a jövőbeni hosszútávú és randevú repülések érdekében”) milyen hosszú repüléssel lehet teljesíteni. A kezdetekben lefektetett tervek három Föld körüli fordulatos repülést írtak elő, amelyet a szakemberek végül jóváhagytak, és ilyen rövid repüléssel is teljesíthetőnek látták a cél elérését. A repülés előtt megszületett a terv a küldetés során végrehajtandó kísérletekről is. Ezek a Mercury-programból átvett (a törölt Mercury–Atlas–10-re előirányzott) kísérletek voltak, amelyet a begyakorlásra rendelkezésre álló szűkös időkeret miatt azokból választottak ki, amelyek a legkevesebb beavatkozást igényelték a legénységtől. Az első kísérlet egy, a világűrbeli sugárzások sejtekre gyakorolt hatását vizsgáló teszt volt, amelyben vérmintákban (és a földi ellenmintákban) vizsgálták, hogy milyen hatás éri a sejteket a világűr körülményei között. A második kísérlet a súlytalanság állapotában az előzőleg megtermékenyített tengeri uborka sejtek növekedésének megfigyelését célozta. A harmadik kísérletben pedig a visszatéréskor, a légkör által felhevülő, plazma állapotú levegő által meggátolt rádiókommunikáció befolyásolását vizsgálták, amelynek során vizet injektálva az űrhajó köré, megváltoztatták a plazma viselkedését, lehetővé téve a rádiócsend megtörését. A repülésre Gus Grissom parancsnokot és John Young pilótát választotta ki az űrhajós iroda, mivel az űrhajó gyártóhelyén – a McDonnell repülőgépgyár st. louis-i telephelyén – ők vettek részt az űrhajó és a szimulátor fejlesztésében és tesztelésében, és nekik volt a legnagyobb tapasztalatuk a repülést megelőzően. Tartalék legénységként Wally Schirra parancsnokot és Tom Stafford pilótát jelölte ki Deke Slayton, az űrhajóskiválasztásért felelős Űrhajós Iroda vezetője. Az űrhajósok utoljára élhettek a Mercury-programról átöröklött előjogukkal, hogy rádió hívójelet, egyúttal űrhajó nevet válasszanak. A parancsnok választása a Molly Brown lett, amely leplezetlen utalás volt egy élő személyre, és az életéről, Az Elsüllyeszthetetlen Molly Brown címen készült színdarabon keresztül az „elsüllyeszhetetlen” jelzőre és az előző, balul végződött repülésre a Mercury–Redstone–4-re. A Gemini–3 1965. március 23-án, helyi idő szerint 9:24-kor (14:24 UTC) startolt Cape Kennedy LC–19-es indítóállásából. Az első felszállás minden probléma nélkül zajlott le, a start olyan sima volt, hogy az űrhajósok csak a műszerfalon elinduló óráról és Gordon Cooper rádió bejelentéséből érzékelték, hogy elindultak. Az első keringés során kisebb hiba lépett fel: a műszerek kezdtek egymás után rossz értékeket mutatni, ám John Young rádöbbent, hogy nem a műszerek mutatta értékekkel van baj, hanem magával a műszerfallal, ezért másik áramkörre kapcsolt, ami megoldotta a problémát. Az első körben végezték el az előírt kísérleteket, amelyek közül a sejtnövesztési kísérlet teljes kudarccal végződött (Grissom eltörte a kísérleti anyag tartóját), a vérmintás kísérletet pedig csak nehézségek árán tudta elvégezni Young. A legnagyobb jelentőségű próba a második keringés során következett el. Ebben az űrhajósoknak az űrhajó saját hajtóműveivel meg kellett változtatniuk a röppályát (ezzel egy történelmi elsőséget besöpörve az USA űrkutatása számára, miszerint az első űrbeli manővert amerikai űrhajóval teljesítették). Egy 75 másodperces kormányhajtómű gyújtással az űrhajó sebességét 15 m/s-mal növelték meg, az addigi ellipszis pályájuk pedig közel körpályává alakult. Háromnegyed órával később a repülés pályahajlásán (az egyenlítőhöz bezárt szögén) változtattak, ekkor egyötöd fokkal tértek el a startkor beállított pályától. A harmadik, egyben utolsó keringés már a leszállás előkészítésének feladataival telt. Ehhez a fékezési procedúra szerint be kellett állítani az űrhajó állásszögét, le kellett választani az űrhajó vissza nem térő műszaki szekcióját, majd be kellett indítani a fékezőrakétákat, hogy az úgy változtasson az űrhajó röppályáján, hogy az belesüllyedjen a légkör alsóbb rétegeibe. A süllyedés közben elvégezték a harmadik kísérletet is, amelynek során vizet juttattak a kabin köré, amely megváltoztatta a plazma áramlását, és lehetővé tette a rádióadás vételét a földi irányítás számára. A leszállásba azonban némi probléma csúszott, és azt látta az irányítás, hogy a Molly Brown nem a kívánt pályán süllyed a földfelszín felé, hanem legalább 69 kilométerrel elvéti a kijelölt leszállási pontot (a kapszula végül nem úgy viselkedett, mint a szélcsatorna szimulációk során). A leszállás ettől a hibától függetlenül rendben zajlott, az ejtőernyő kinyílt, és lelassította az űrhajót. A megfelelő magasságra érve az űrhajósoknak meg kellett nyomni egy gombot, hogy az ejtőernyő egyetlen felfüggesztési pontját kettőre változtassák, és ezáltal az űrhajó ne a fenekével érjen vizet, és az űrhajósok testhelyzete is megváltozzon a leszálláshoz. Ez azonban olyan rántással ment végbe, hogy mindkét űrhajós a műszerfalnak csapódott, Grissom üveg sisakellenzője be is törött, Youngé összekarcolódott. De ezt leszámítva problémamentesen leszálltak az Atlanti-óceánon, a Turks- és Caicos-szigetektől északkeletre, ahol a USS Intrepid repülőgép-hordozó várta őket, hogy kiemelje az űrhajót és utasait a vízből. #### Gemini–IV bélyegkép\|jobbra\|400px\|Ed White, a Gemini-IV űrhajósa elsőként az USA-ból űrsétát tesz 1965. június 3-án A Gemini–IV volt a NASA számára a Gemini-program igazi kezdete, amellyel kilépett a Mercury-programban futtatott, nagyon korlátozott küldetések sorából. A repülést célzó előzetes tervek között egy hétnapos repülés és az űrrandevú kipróbálása volt, mint fő feladat, ám egy szovjet siker, valamint a fejlesztések lemaradása ismét közbeszólt. A fejlesztések között szerepelt az űrhajó energiaellátását szolgáló üzemanyagcella, ám annak programja olyannyira le volt maradva, hogy nem építhették be a Gemini–IV-be, ezért a küldetéstervezés a jól bevált akkumulátorokhoz nyúlt, igaz azok lehetséges élettartama miatt négy naposra csökkentve az űrutazás időtartamát. A nagyobb változást azonban Alekszej Leonov Voszhod–2-n végrehajtott sikeres űrsétája hozta. A világon először ismét a Szovjetunió űrhajósa mutatott be űrhajón kívüli tevékenységet, amely arra sarkallta az amerikaiakat, hogy minél hamarabb választ adjanak a szovjet teljesítményre. Az eredeti tervek szerint csak egy későbbi repülésen következett volna el a Gemini-programban az űrséta, a felelősök azonban inkább előrehozták azt az első lehetséges repülésre, amely akkor éppen a Gemini–IV volt. Persze ehhez az kellett, hogy más előfeltételek is előbb teljesüljenek. Ezek közül a legfontosabb az új, űrhajón kívüli tevékenységre is alkalmas G-4C űrruha elkészülte, valamint az űrséta földi, egy vákuumkamrában történő szimulálása volt, amelyek sikerrel lezajlottak a Gemini–IV startját megelőzően. A repülésre a NASA Jim McDivitt parancsnokot és Ed White pilótát jelölte ki. Mindketten már a második űrhajósgeneráció tagjai voltak, akiket a Mercury űrhajósok megfogyatkozása nyomán döntött el a NASA, hogy bővíti velük az űrhajósok körét. Az új űrhajósok az Új Kilencek csoportja néven jelentek meg a NASA rotációjában, és közülük McDivitt és White volt az első, akik tényleges repülési feladatot kaptak (megelőzve az informális rangsorban Wally Schirra és Gordo Cooper Mercury űrhajóst). A két űrhajós egyszerre volt egy hagyomány befejezője és elkezdője. Egyrészt náluk tiltotta be a NASA a szabad névválasztást, pedig már ki is választották az „American Egle” nevet, és valamiféle jelvényt is fabrikáltak. Ugyanakkor ők voltak egy hagyomány elindítói is: az űrruhájukra egy nagy amerikai zászlót helyeztek fel felvarróként, hogy megkülönböztessék magukat a szovjet űrhajósoktól, akik jól látható „CCCP” feliratot hordtak a sisakjukon. Ettől a repüléstől kezdve minden amerikai űrhajós viselte az űrruháján az amerikai zászlót, illetve megteremtődött a felvarró jelvények hagyománya is. A Gemini–IV 1965. június 3-án indult útjára a floridai Cape Kennedy 19-es indítóállásáról, helyi idő szerint 10:16-kor (15:16 UTC). Az indítás abból a szempontból volt történelmi, hogy először nézhették végig élőben más országok televíziónézői is az Early Bird műholdnak köszönhetően. A felszállás utáni legelső feladat az űrrandevú megkísérlése volt, elsőre a szintén Föld körüli pályára állt Titan II második fokozattal, amely a leválasztást követően hajszálnyit más pályán repült tovább. McDivitt és White számára nem állt rendelkezésre semmiféle eszköz (a randevút elősegítő radar fejlesztése még nem ért a végére, így nem építhették be az űrhajóba), így csak a szemükre hagyatkozva próbálkozhattak meg a művelettel. McDivitt a tervnek megfelelően megfordította az űrhajót, hogy az ablakon át lássák a rakétafokozatot (amely a közelükben repült, és még mindig hevesen bocsátotta ki magából az üzemanyag maradékát). A parancsnok megcélozta az űrhajó orrával a rakétafokozatot, majd a kis manőverező rakétafúvókákkal „gázt adott”, ám ahelyett, hogy a rakéta felé mozdultak volna, az egyre messzebb került. Több sikertelen kísérlet után (közben az éjszakai félteke fölött nem is próbálkoztak a sötétségben) feladták a további próbálkozásokat, miután az irányítás is úgy döntött, hogy a tervezett űrséta nagyobb prioritást élvez, mint a randevú. McDivitték (és a mögöttük álló mérnökcsapat) leszűrhette a tanulságot, hogy a csak a szemére hagyatkozó űrhajós nem képes az egyébként is más elvek szerint működő három dimenziós környezetben megbirkózni az űrrandevú bonyolult műveleteinek végrehajtásával. A Gemini–IV második kísérlete, egyben legfontosabb feladata az űrséta végrehajtása volt. Kisebb probléma jelentkezett az előkészületek során (a manőverezéshez szükséges léghajtásos pisztolyt kellett összerakni és az ajtót kinyitni), amelyek fárasztóbbnak bizonyultak a tervezettnél, ezért a parancsnok a harmadik keringésre javasolta halasztani a műveletet. A Gemini Ausztrália felett járt, amikor belekezdtek a műveletbe. Először az ajtó nem akart kinyílni, némi rángatást és ütögetést követően aztán feltárult, és Ed White felállt, majd kilebegett az űrkabinból az űrbe. Aztán a manőverező pisztoly segítségével különböző mozgásokat végzett az űrhajó körül. Egy jó darabig rádiókapcsolat nélkül, lényegében függetlenül és szabadon is mozoghatott az űrsétába teljesen belefeledkező űrhajós, akit végül úgy kellett visszaparancsolni a kabinba. A visszatérés során – az ajtó becsukása okozott váratlan gondot az űrhajósoknak – ismét nagyon kimerült mindkét űrhajós, ezért hosszasan pihentek, végül ismét Ausztrália fölé érve helyezték ismét nyomás alá a kabinjukat, ezzel majdnem egy egész keringést töltöttek kihermetizálva. A sikeres űrsétát követően következett a repülés csendesebb része, a tervek szerint még 3 napig kellett fenn repülniük az űrhajósoknak, összesen tizenegy kísérletet elvégezve. A kísérletek között szerepeltek orvosi, fizikai mérési és fényképezési kísérletek, amelyek mindegyikét sikerrel teljesítették McDivitték. Végül a 48. keringés során meghibásodott a fedélzeti komputerük, ezért az automata irányítással végrehajtott leszállás helyett kézi irányítással, kissé más stílusban kellett leszállniuk az űrhajósoknak. 62 keringés, 97 óra 56 perc 12 másodperc repülés után a Gemini–IV rendben leszállt az Atlanti-óceán vizére, igaz, a kézi leszállás bizonytalansága miatt 81,4 kilométerre az őket váró USS Wasp repülőgép-hordozótól. #### Gemini–V bélyegkép\|balra\|250 px\|Gordo Cooper és Pete Conrad a Gemini–V legénysége A Gemini–V volt a NASA számára a harmadik repülés a Gemini-program során és egyben a kijelölt úton (azaz a holdutazáshoz szükséges műveletek kipróbálása során) a soron következő művelet, az űrrandevú kipróbálására hivatott repülés. A Gemini–IV úgy tért vissza a világűrből, hogy ugyan az űrséta diadalának sikere mindent elhomályosított, azonban a randevúkísérlet teljes kudarca árnyékot vetett rá. Ezért mindenképpen szükség volt egy olyan repülésre, amikor teljesen erre az egy feladatra koncentrálva és az ehhez szükséges teljes felszereltséggel próbálkozzanak meg az űrhajósok. A Gemini–V fő célkitűzése tehát az űrrandevú kipróbálása lett. További cél volt a Gemini-program felpörgetése azáltal, hogy a repülések közötti időkülönbséget 3 hónapról két hónapra csökkentik, és a szovjeteknek megmutatják a képességet. Azzal, hogy az űrrandevút célozták meg, egyben végre elhódított volna a Gemini-program is egy űrbeli elsőséget a szovjetek előtt, különösen úgy, hogy a Voszhod-program kísérletei leálltak (mivel a szovjet program titkos volt, az amerikaiak nem tudták, hogy ellenlábasuk nem a megfelelő úton indult el, és a kudarc a szovjet repülések leállásának oka). A soron következő repülés személyzeteként Gordo Cooper parancsnokot és Pete Conrad pilótát jelölte ki a NASA, tartalékul pedig Neil Armstrongot és Elliot See-t nevezték ki. Ennek a legénységnek is az Új Kilencek csoportja adta a gerincét, egyedül Cooper érkezett még a Mercury-programból. Ez a legénység volt az első a NASA történetében, aki legénységi jelvényt tervezett és felvarró formában viselt az űrruháján. Cooper – az amerikai pionírokat használva analógiaként – egy echós szekeret tett meg a jelvény fő motívumaként (eredetileg így is akarta nevezni az űrhajót, csak a NASA nem sokkal korábban elvette a névadás jogát az űrhajósoktól), és a „8 nap, vagy halál” jelmondatot szerepeltette rajta. bélyegkép\|jobbra\|250px\|A Gemini–V kiemelésére induló békaember a leszállás után A repülés 1965. augusztus 21-én startolt Cape Kennedy 19-es indítóállásából helyi idő szerint 9:00-kor (14:00 UTC), egy kis ún. pogo oszcillációt leszámítva eseménytelen start keretében. Az űrhajó 163×350 kilométeres ellipszis pályára állt. A pályára állás után rögtön hozzá is kezdett a legénység a legnagyobb figyelemmel kísért randevúkísérlet megvalósításához. Ehhez előbb kibocsátottak egy kis műholdat (hivatalos nevén a Randevú Felmérő Csomagot), majd mikor ez kissé eltávolodott, megpróbáltak odamanőverezni hozzá. Időközben azonban az első útjára felvitt üzemanyagcella – amely a fedélzeti áramellátásért volt felelős – abnormális működési paramétereket kezdett jelezni, ami miatt a legénység elővigyázatosságból inkább leállította. Ezzel azonban az elsődleges célkitűzés, az űrrandevú meghiúsult, sőt felvetődött a repülés idő előtti megszakításának és a legénység hazahozatalának gondolata is. Houstonban és St. Louis-ban, az űrhajó gyártóhelyén hamarjában kísérletek indultak az üzemanyagcellával, majd az extrém paramétereken működő eszközzel szerzett tapasztalatok alapján a legénység is visszakapcsolhatta azt, hogy az űrhajóban visszaálljon az áramellátás. Ezzel a korai repülés megszakítás veszélye megszűnt, és visszatért a randevúkísérlet gondolata. Ugyan a céltárgynak szánt műhold elveszett, az irányítás rájött, hogy nem igazán egy céltárgyra van szükség, hanem inkább egy kitüntetett pontra az űrben, amit meg lehet közelíteni (a céltárgy inkább csak megtestesíti azt). Ezért Buzz Aldrin vezetéséve kidolgoztak egy ún. „fantom randevú” nevű eljárást, aminek pont az volt a lényege, hogy egy kitüntetett ponthoz manőverezzék az űrhajót. A harmadik keringés során Cooper sikerrel teljesítette a fantom randevút, ezzel igazolta, hogy a Gemini űrhajóval valóban lehetséges egy űrbéli randevú megvalósítása. A további feladat a 8 napos – világrekordot jelentő – időtartam kirepülése volt. Ennek abban állt a jelentősége, hogy ez volt egyenlő nagyjából egy holdutazás elméleti oda- és visszaútjának időszükségletével. Ennek során összesen 17 kísérletet végeztek el – köztük két, a Pentagon által feljuttatott katonai kísérletet is –, zömmel sikerrel. Coooper és Conrad vezette be, hogy nem váltásokban dolgoznak, hanem egyszerre esznek, dolgoznak, de ami a legfőbb, egyszerre alszanak, mivel a folyamatos rádiózás, a másik űrhajós tevékenysége miatt az alvás lehetetlen volt az egyedül pihenni kívánó űrhajósnak. Az ötödik napot követően a Gemini–V-öt sem kerülték el a hibák. Elsősorban a helyváltoztatásért felelős manőverezőrendszer, az OAMS fúvókáinak sorozatos hibái voltak aggasztóak. Éppen ezért a leszállás előtt, már a tervezett utolsó keringés előtti keringés során hozzákezdtek a fékező manőverhez, hogy hiba esetén még mindig maradjon idő korrigálni. A fékezés viszonylag rendben a hibák ellenére is megtörtént, és a Gemini–V 1965. augusztus 29-én, 7 nap 22 óra 55 perc 14 másodperc repülést követően rendben leszállt az Atlanti-óceánra, ahol a USS Lake Champlain hordozó vette a fedélzetére a legénységet. #### Gemini–VI–A bélyegkép\|jobbra\|250px\|A világ első űrrandevúja a Gemini–VI–A és a Gemini–VIII űrhajók között 1965. december 15-én A Gemini–VI volt a Gemini-program azon küldetése, amelyet az űrrandevú képességének végleges igazolására szántak. A NASA érezte, hogy a közvélemény előtt a „fantom randevú”, azaz a világűr egy kitüntetett pontjának megközelítése nem igazán „bizonyító erejű”, kell ott legyen – lehetőleg egy fényképen – egy másik űrhajó is, hogy valóban űrrandevúnak tekintse mindenki a manővert. Ennek a célnak a megvalósítására az a terv született, hogy a NASA szolgálatba állítja a hadseregnél már alkalmazott Atlas-Agena rakétaszerelvényt, amelynek Agena fokozata Föld körüli pályára állva céltárgyként tud szolgálni a Gemini számára. Ezzel a Gemini végre egy igazi űrbeli elsőséget arathatott volna le a szovjetek előtt (korábban a Vosztok–3 és Vosztok–4 is bemutatott már olyat, amikor meglehetősen közel repültek egymáshoz az űrhajók, ám az akkor a startidőpontok ügyes megválasztásának jobban volt köszönhető, mintsem szándékos manővernek). bélyegkép\|balra\|250px\|A Gemini–VII a Gemini–VI–A-ról készült fotón A személyzetekért felelős Deke Slayton 1965. februárjában nevezte meg Wally Schirra parancsnokot és Thomas Stafford pilótát a repülés személyzetének. A legénységi jelölés egyszerre történt a Gemini–VII legénységének kijelölésével, Frank Borman parancsnoki és Jim Lovell pilótai megjelölésével, bár ekkor még nem volt tervben, hogy a két legénység majd milyen szorosan együtt dolgozik. Később, a tervek kényszerű megváltozásakor – amikor azt irányozták elő, hogy a két űrhajó repüljön szimultán, és a Gemini–VII szolgáljon céltárgyul a Gemini–VI számára – még az is felmerült alternatívaként, hogy Tom Stafford átszáll Jim Lovell helyére és fordítva, hogy látványosan bizonyítsák: a két űrhajó valóban találkozott odafenn. Ezt a tervet később elvetették. A Gemini–VI első tervezett startjára 1965. október 25-én került sor, amikor nagyon rövid időkülönbséggel tervezték feljuttatni előbb az Agena célrakétát, majd a Gemini űrhajót, hogy később odafenn a két űreszköz találkozzon. Előbb az Agena startjára került sor – miközben folyt a Gemini startfolyamata is, az űrhajósok már benn ültek a kabinjukban –, ám a pályára állás közben az Agenában valamilyen fatális probléma támadt, és a rakéta felrobbant, roncsdarabok hullottak alá az égből. A végzetes kudarcot követően nem volt értelme elindítani a Gemini–VI-ot, a legénységet kiszállították az űrhajóból, a rakétából lefejtették az üzemanyagot. Az űrhajót gyártó McDonnell repülőgépgyár vezetői fejében már ezen a napon megfogalmazódott a gondolat, hogy miért ne lehetne az Agena helyett egy másik Gemini a céltárgy (azaz ne egy újabb Agenát bocsássanak fel, hanem a soron következő Gemini repülés alkalmával próbáljanak meg egyszerre két űrhajót felbocsátani, amelyek aztán odafönn találkoznak. A NASA vezetése viszonylag hamar elfogadta az elképzelést, nagyjából egy dolgot kellett megoldani, hogy az indítóállást néhány nap alatt ismét felkészítsék egy következő indításra (korábban erre 3 hónap idő állt rendelkezésre, az új követelmények 9 napot céloztak meg). Egyúttal a repülés megjelölését megváltoztatták Gemini–VI-A-ra (így különböztetve meg a korábbi Agenát használó VI és a másik Gemini-t használó VA-A repülést). bélyegkép\|jobbra\|250px\|Egy másik kép a randevú manőver közben A Gemini–VII startját követően a VI-A startfelkészítése az előírt 9 napon belül megtörtént, majd sor került az űrhajó startjára is, ám másfél másodperccel az indulás előtt hiba történt (egy elektromos csatlakozó véletlen hibája miatt), és a Gemini–VI–A a Földön maradt. Gyors helyzetértékelést és hibajavítást követően a startot két nappal későbbre tűzték ki. Schirra és Stafford végül 1965. december 15-én 8:37:26-kor startolt el Cape Kennedy-ről. A tervek szerint a randevúra a negyedik keringésben került sor, és addig a röppályák beállítása miatt nagyjából automatikusan közeledtek egymáshoz az űrhajók, Schirrának csak a legvégső fázisban kellett manővereznie a megközelítéshez. A művelet tökéletesen sikerült, végül a két űrhajó néhány méterre egymástól repült tovább kötelékben. Schirra később különböző manőverekkel újabb és újabb helyzetbe állította a Gemini–VI–A-t, szembeállítva, hátulról, alulról, oldalról közelítve a másik űrhajót, mindvégig 30 centiméter és 90 méter között tartva a távolságot kettejük között. Ezzel megvalósult a világ első valódi űrrandevúja. Dolga végeztével a Gemini–VI–A egy, az űrhajósok számára kijelölt pihenési periódus után 25 óra 15 perc 58 másodperc repülés után az óceánba csobbant. A Gemini–VII még két napig repült tovább. #### Gemini–VII A Gemini–VII volt a Gemini-program – startsorrendjét tekintve – negyedik, emberek részvételével indított repülése, míg hivatalos jelölését és az eredeti terveket illetően az ötödik. A NASA az űrsétát és az űrrandevút követően úgy döntött, hogy ezúttal egy másodlagos célkitűzést is kipróbál, mégpedig a hosszú időtartamú repülést. A Gemini–VII megcélozta a 14 napos repülést, amely egy holdutazás elméleti maximum időtávjának számított. A kijelölt két űrhajós erre a feladatra is készült fel. Azonban a tervek teljesen romba dőltek, amikor a Gemini-program addig teljesen független előző repülése, a Gemini–VI első startja kudarcba fulladt. Az előző repülés célja egy immár teljes értékű űrrandevú kivitelezése volt, amelyhez egy RM–81 Agena célrakétát akartak felhasználni, ám az a felbocsátáskor meghibásodott, az embert szállító űrhajónak nem volt mivel találkoznia odafenn. Az űrhajót gyártó McDonnell vezetői felvetették, hogy ne egy újabb Agena legyen a megismételt start alkalmával a céltárgy, hanem egy másik Gemini űrhajó. A NASA elfogadta az elképzelést, és ennek megfelelően alakította át a Gemini–VI és az őt követő Gemini–VII repülését. A repülésre Deke Slayton Frank Borman parancsnokot és Jim Lovell pilótát jelölte ki személyzetként (a testvérűrhajóban pedig Wally Schirra parancsnok és Tom Stafford pilóta foglalt helyet). A páros repülés tervezésekor felmerült, hogy Stafford és Lovell helyet cserélhetne, ám ezt Borman heves tiltakozása miatt végül elvetették. A tervezett szimultán repülés legnagyobb kihívása volt, hogy a Gemini–VII startját követően milyen gyorsan tudja a földi személyzet ismét szolgálatba állítani a 19-es indítóállást. A tervek szerint erre kilenc nap volt szükséges, amelyet teljesített is a Cape Canaveral-i csapat. Ám az ominózus kilencedik napra a Gemini–VI–A számára kitűzött start meghiúsult: a Titan II rakéta egyik elektromos csatlakozója idő előtt kihúzódott, amely a startfolyamat automatikus leállásához vezetett az utolsó másodpercben. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy az ilyen esetekre a műveleti utasításban előírt katapultálás nem ment végbe, mivel az azt irányító parancsnok nem húzta meg a kart. A Gemini–VII startjára 1965. december 4-én került sor 14:30:03-kor (19:30:03 UTC) a 19-es indítóállásból. Az első manőver rögtön a pályára állás után jött el, az űrhajónak meg kellett közelítenie a eltávolodó rakétát, kvázi űrrandevút végrehajtani. Ezt követően jöhetett a repülés legnagyobb újdonsága: az egyik űrhajós levehette az űrruhát (elővigyázatosságból a másiknak beöltözve kellett maradni, bár később ez az elgondolás megdőlt, és a repülés végén mindkét űrhajós levetkőzhetett a könnyű kezeslábasára). 1965. december 12-én került volna sor a látogató űrhajó startjára, ám egy meghibásodott elektromos csatlakozó miatt ez a start meghiúsult, így a Gemini–VII legénysége hiába várta a másik űrhajót. A megismételt startra csak 1965. december 15-én került sor. A másodikként startoló űrhajó negyedik keringése során a Gemini–VI–A űrrandevút hajtott végre a Gemini–VII űrhajóval. Ennek során a kezdeti 1992 kilométeres távolságot fokozatosan csökkentve, a negyedik keringés végén aktívan manőverezve végül negyven méter távolságra közelítette meg egymást a két űrhajó, majd kötelékrepülésbe kezdtek. A műveletek során a Gemini–VI–A volt az aktív fél, a Gemini–VII passzív maradt. Később a Gemini–VI–A gyakorlásképpen körberepülte és különböző szögekben közelítette meg a testvérűrhajót, miközben végig 30 cm és 90 méter között tartották a távolságot. A sikeres űrrandevút követően Schirráék leszálltak, míg Bormanék még három napot keringtek fenn, hogy kitöltsék a 14 napra tervezett repülési időt. A repülés legvégén egy sor probléma ütötte fel a fejét, ám ennek ellenére 13 nap 18 óra 35 perc 1 másodperc repülés után sikerrel szálltak le az űrhajósok az Atlanti-óceánra 1965. december 18-án. #### Gemini–VIII bélyegkép\|jobbra\|250px\|A világ első űrbeli összekapcsolódása a Gemini–VIII és az Agena céltárgy között 1966. március 16-án A Gemini-VIII volt a NASA és a Gemini-program számára a harmadik, végső mérföldkő, amellyel olyan kipróbálatlan manőverről bizonyították be, hogy képesek végrehajtani, amely kulcsfontosságú volt egy holdutazáshoz: ez a két űrhajó űrbeli összekapcsolása, a dokkolás. A repülés tervezésekor három fő területre koncentráltak, az Agena előző repülésen mutatkozó problémájának megnyugtató elhárítása, a program második, ezúttal komolyabb tartalmú űrsétájának összeállítására, végül a tudományos kísérletek összeállítására. Az Agena problémáját nem sikerült azonosítani, csak abban bízhattak, hogy a következő rakéta a minden részletre kiterjedő felülvizsgálat után azt a megbízható teljesítményt nyújtja, ami a típust egyébként jellemezte. Az űrsétát illetően olyan műveleti programot állítottak össze, amelyben a másodpilóta különböző mikrometeorit gyűjtő lemezeket hoz vissza a rakéta törzséről, illetve csavarok fémlapba csavarásával az űrbéli egyszerűbb munkák modellezését határozták el. Legénységként Neil Armstrong parancsnokot és a harmadik űrhajósválogatás (a magukat új tizennégyeknek nevező csoport) első repülésre jelölt tagját Dave Scott pilótát jelölték ki, míg tartalékként Pete Conrad és Dick Gordon készülődhetett. A zavartalan kiképzési program végén 1966. március 16-ra tűzték ki a startot. Ennek során az előző szimultán repüléshez hasonlóan először az Atlas-Agena célrakéta startolt az űrkikötőből a 14-es indítóállásból. A Gemini–VIII startjára ugyanaznap 11:41:02-kor (16:41:02 UTC) került sor Cape Canaveral 19-es indítóállásáról. A műveleti tervben kitűzött cél az volt, hogy a második keringés során menjen végbe a két űreszköz találkozása. A pályára álláskor az Agena 1963 kilométerrel járt a Gemini előtt. Az előző szimultán repülés során kimódolt technikát alkalmazva (amikor az égi mechanika törvényei lényegében automatikusan kormányozták egymáshoz közel a két űrhajót az optimálisan megválasztott röppályák miatt) a végső megközelítés a radar jelbefogásával kezdődött, hogy látja-e a radar a másik űreszközt: erre 322 kilométer távolságban került sor. A vizuális kontaktusra 140 kilométeres távolságból került sor. Armstrong szövevényes manőverek végén 46 méterrel az Agena közelében állította meg az űrhajót, és egy darabig relatív sebességkülönbség nélkül, „kötelékben” repültek. Armstrong ezek után egy 30 perces vizuális ellenőrzést követően engedélyt kapott az irányítástól a dokkolási manőverre. A manőver során Armstrong 1 méterre kormányozta egymáshoz a két űreszközt. Itt megállt, majd rövid üzenetváltás után megkapta az engedélyt az irányítástól az összekapcsolódásra. Az utolsó egy méteres távot Armstrong 8 centiméter/másodperc sebességgel, nagyon lassan, óvatosan hidalta át, majd jelentette, hogy sikeres dokkolást hajtottak végre. bélyegkép\|balra\|250px\|Az Agena és a Gemini–VIII között már csak 1 méter távolság van a dokkolási manőver közben Ekkor azonban a szó szoros és átvitt értelmében is a feje tetejére állt minden. Dave Scott röviddel az összekapcsolódást követően azt vette észre, hogy az űrhajóegyüttes elkezdett a hossztengelye körül forogni. Armstronggal közösen megállították a forgást, ám az kisvártatva újra kezdődött. Korábban az irányítás arra figyelmeztette a két űrhajóst, hogy mivel az előző repülésen is gondok voltak az Agenával, bármilyen probléma esetén tekintsék a célrakétát hibásnak, és bár még a műveleti terv szerint az Agena hajtóművét használva tervben voltak összekapcsolt állapotban végzett manőverek, ha baj van, azonnal kapcsolják le az űrhajójukat az Agenáról. Az újraindult pörgést észlelve meg is tették ez, leváltak az Agenáról (ezen műveletek közben éppen rádiólyukban repült az űrhajó, és nem tudtak konzultálni az irányítással, hanem önállóan kellett dönteniük és cselekedniük). Hamarosan elértek a keringés során egy olyan fázisba, ahol rádión jelenteni tudták a helyzetüket, de a rövid rádiókapcsolat alatt csak a problémát tudták jelenteni. Ahogy haladtak tovább a helyzet súlyosbodott: nem az Agenával volt gond, hanem a saját űrhajójukkal, annak hibásodott meg az egyik kormányfúvókája, amely állandó, gyorsuló pörgésbe kormányozta a hajót. A pörgés olyan mértékig gyorsult, hogy az űrhajó másodpercenként megtett egy fordulatot a saját tengelye körül. Az így ébredő centrifugális erő miatt az űrhajósok immár nem voltak a súlytalanság állapotában, helyette érzékelték a forgást, és szédülni kezdtek. A helyzet azzal fenyegetett, hogy olyan rosszul lesznek, hogy elájulnak és végül meg is halnak. Ekkor Armstrong bátor döntést hozott: az űrhajónak két független kormányrendszere volt, az egyiket az orbitális pályán, a másikat pedig csak a légköri visszatérés során lehetett használni, máskor szigorúan tilos volt, Armstrong mégis úgy döntött, hogy az orbitális kormányzást lekapcsolja és aktiválja a másikat. Ezzel a kormányrendszerrel azt kockáztatta, hogy elhasználja a hajtóanyagot, amely a visszatérés közbeni stabilizáló manőverekhez kell, viszont ezzel sikerrel állította meg a forgást. Amikor ismét rádiókapcsolatba kerültek Houstonnal, jelentették, miképp oldották meg a problémát. Chris Kraft, az irányítás vezetője viszont ismerte az ilyen vészhelyzetre érvényben levő szabályt, azonnal le kell szállítani az űrhajót. Ezzel a NASA eldobta az egész hátralevő programot, az űrsétát, a mintagyűjtést, a további manővereket, és 4 nap helyett 10 óra után visszarendelte a legénységet. Az egyetlen probléma az volt, hogy a pálya inklinációja ekkor a Csenes-óceánt jelölte ki lehetséges leszállóhelyként az Atlanti-óceán helyett, ám ott nem várta az űrhajót csak néhány tartalék hajóegység. A döntés ennek ellenére megszületett, azonnal le kell szállni. Az irányítás közben kijelölte a USS Leonard F. Mason rombolót, mint a tervezett leszállási ponthoz legközelebb járőröző hajóegységet, hogy siessen a leszállás helyszínére. A tervezett leszállási pont Japán partjaihoz közel, Okinavától 800 kilométerre keletre és Jokoszuka kikötőjétől 1000 kilométerre délre volt. A légkörbelépés és a fékezés kezdete Kína területe felett következett el, még a rádiókapcsolat zónáján kívül. A Gemini–VIII szerencsésen leszállt a tengerre, majd még 3 órát kellett várniuk – miközben a tengeri betegség tüneteivel küzdöttek a hánykolódó űrkabinban –, míg végül a mentőhajó a fedélzetére emelte az űrhajót. A mérnökök a visszatért és kimentett űrkabinnal később sosem tudták reprodukálni a hibajelenséget. A hiba kiváltójául végül a statikus elektromosságot jelölték meg. A hiba eredményeként viszont megváltoztatták a meghibásodások kivizsgálási folyamatára vonatkozó szabályzatot, amelyet később sikerrel alkalmaztak mind az Apollo–1, mind az Apollo–13 esetében. #### Gemini–IX-A A Gemini–IX-cel a NASA egy új szakaszt nyitott a program repüléseit illetően. A Gemini–IV és VIII közötti repülések során a Hold meghódítását célzó műveletek első, kísérleti repüléseire került sor, ám azok sikeres teljesítése után az újabb repülések már csak azok megismétlésére, begyakorlására, illetve összetettebb, kombinált feladatok végrehajtására nyújtottak lehetőséget. Így került a Gemini–IX feladattervébe a dokkolás és az űrséta is, mint az egyszer már sikerrel elvégzett művelet kombinált ismétlése. bélyegkép\|balra\|250px\|A „Mérges Aligátor” A repülés egy tragédiával kezdődött. Az eredetileg kijelölt legénység Elliot See parancsnok és Charlie Bassett pilóta volt, ám három hónappal a repülést megelőzően a páros repülőkatasztrófát szenvedett. A kiképzési tervben a Gemini űrhajó gyártóhelyének meglátogatása szerepelt, ahová az első számú és a tartalék legénység települt át, párban T–38 típusú gyakorló repülőgépeiken. A leszálláskor rossz időjárás fogadta a géppárt és a két géppel érkező kötelék elsőre elvétette a leszállópályát. See és Stafford (a másik gépen érkező tartalék legénység parancsnoka) eltérően próbálták helyrehozni az eltérést, és See rossz megoldást választott, amelynek eredményeképpen gépükkel rázuhantak a McDonnell szerelőcsarnokára, ahol éppen az űrhajót állították elő. A két pilóta azonnal meghalt a balesetben. Ennek eredményeként a tartalék legénység lépett előre első számú legénységgé, Tom Stafford parancsnokkal és Gene Cernan pilótával, míg az új tartalékok Jim Lovell és Buzz Aldrin lettek. bélyegkép\|jobbra\|250px\| Cernan és a „kígyó”, a makrancos köldökzsinór A repülés kitűzött startdátuma 1966. május 17. lett, amikor azonban a szimultán indítás elakadt az Agena felbocsátásánál, amely kudarccal végződött. A 14-es indítóállásból rendben elstartolt az Atlas-Agena űrszerelvény, ám az Atlas a pályára állítás előtt közvetlenül meghibásodott: a rakéta hajtómű fúvóharangja kilendült a megfelelő irányból, és ott rossz helyen rögzült, amelynek hatására a rakéta fejtetőre állt, és Föld körüli pályára állítás helyett a Föld felé irányította a rakétát, amely így lezuhant. Az Agenát érintő korábbi problémák miatt a NASA már elkészített egy alternatív eszközt, az ADTA-t (egy meghajtás nélküli Agenát), amelyet így hamar fel lehetett juttatni. A megismételt startra az ATDA-val 1966. június 1-t tűzték ki, aznap azonban ismét problémák merültek fel. Már a céltárgy pályára állításakor hibajelzés futott be, az eszköz ugyan pályára állt, de a telemetria szerint nem vált le róla a rakéta védő orrkúpja. Aztán amikor a Gemini űrhajót is útjára akarták bocsátani, a Cape Canaveral-i irányítórendszerben támadt hiba, amelynek elhárítása elhúzódott, így kifutottak az indítási ablak szűkre szabott (40 másodperces idejéből), ezért halasztani kellett 48 órát. Az 1966. június 3-i start már tökéletes volt, Staffordék rendben pályára álltak. Az első feladat a 3 keringésen belül létrehozott randevú és az ATDA ellenőrzése volt. A céltárgyat az űrhajósok végül úgy találták, ahogy a telemetria mutatta, az orrkúp nem vált le teljesen, és Stafford találó leírása szerint mérges aligátorként tátogott a félig szétnyílt orrkúp, ami meghiúsította a dokkolást. Stafford próbált lobbizni érte az irányításnál, hogy lelöki az orrkúpot az űrhajó orrával, majd a földön is próbáltak az űrhajósok egy lenn maradt példánnyal egy tesztet, miképp lehetne egy űrsétán levágni a rögzítéseket, ám túl veszélyesnek ítélték, így végül elvetették a kísérletet, és a dokkolás így elmaradt. Helyette az űrhajósok újra és újra eltávolodtak és újra randevúztak a céltárggyal, különböző repülési profilokkal próbálkozva. A repülés másik hangsúlyos feladata egy űrséta végrehajtása volt. A Gemini-program második és a világ harmadik űrsétájára komplex feladatokat terveztek be a repülés tervezők: egy rakétaszéket – az ún. AMU-t – kellett összeszerelnie az űrhajósnak és repülnie vele az űrhajó körül, illetve mintavevő fémlapokat kellett visszahozni az űrhajó és a céltárgy testéről. A feladatot Gene Cernan másodpilóta kapta, és Ed White 36 perces (valamint Leonov negyedórás) űrsétáját követően egy 2 óra 47 perces műveletre készülődött. Cernan ki is lépett az űrhajóból, hogy a Gemini fenekére erősített alkatrészekből összeállítsa a rakétaszéket, ám nem várt nehézségekbe ütközött. Nem lévén az űrhajón kapaszkodók, ami szilárd pontokat biztosított volna, óriási nehézségekkel tudott csak mozogni, a legkisebb mozgás is kilendítette az egyensúlyából, és óriási erőfeszítésbe került bármit csinálnia. A hossza erőlködés végül oda vezetett, hogy az űrhajós a ruha hűtése ellenére kiizzadt. Az izzadtság aztán új, komoly problémát szült, bepárásodott belülről az űrruha sisakja, mert senki sem gondolt párátlanításra, viszont ezzel az űrhajós lényegében megvakult. A parancsnokkal végül úgy döntöttek, hogy a nehézségek és főleg az elvesztett látás utáni tájékozódás miatt megszakítják az űrsétát, még úgy is, hogy nem sikerült a rakétaszék összeszerelése és a repülés, mint cél elérése. Cernan újabb nagy nehézségek árán visszatért a kabinba, ahol miután kinyithatta a sisakját, a kimelegedéstől a szervezete tűrőképességének határáig jutott, így az űrséta – a maga nem teljesített feladataival – kudarccal ért véget. Az űrhajósok ezen kívül még számos tudományos és katonai kísérletet végeztek, amelyek zömmel jól sikerültek. A kísérleti program végeztével a Gemini–IX–A 72 óra 20 perc 50 másodperc repülést követően szállt le az Atlanti-óceánon, mindössze 0,7 kilométerre a kijelölt leszállási pont és a USS Wasp anyahajó mellett. #### Gemini–X A Gemini–X esetében a NASA vezetése kettős célt fogalmazott meg: az általános cél az volt, hogy a Gemini–V óta az összes repülésen becsúszó valamilyen hibát kiküszöbölve, végre egy teljesen hibátlan, az összes követelményt teljesítő repülést hajtsanak végre az űrhajósok, a specifikus cél pedig egy kettős űrrandevú és egy ahhoz kapcsolódó űrséta végrehajtása volt. A kettős randevú elgondolása abból indult ki, hogy a tervezett start idején még mindig fenn keringett mind a Gemini–VIII, mind a Gemini–IX céltárgyaként felbocsátott Agena, és míg az utóbbi a le nem vált orrkúp miatt végleg használhatatlanná vált, a Gemini–VIII Agenája elérhető volt és használhatónak tűnt. A második Agenára pedig ráfűzték az űrsétát, az űrhajósnak el kellett érnie a hónapok óta fenn keringő űreszközt, és az eredetileg is egy űrhajós által leszerelendő mintagyűjtő lapot le kellett szerelnie róla. bélyegkép\|balra\|250px\|A Gemini–X és az Agena randevúja A repülés végrehajtására John Young parancsnokot (aki immár a Gemini–3-at követően másodszor készülődhetett az űrbe a program során) és Mike Collins pilótát jelölte ki Deke Slayton. A startot 1966. július 18-ra tűzték ki, és ezúttal a páros start különösebb problémák nélkül végbe is ment. Az Agena 20:39:46 (UTC) startolt el, majd ezt követően egy rendkívül szűk, 35 másodperces indítási ablak figyelembevételével a Gemini–X 100 perccel a célrakétát követően – két kisebb, elhanyagolható hibával – indult útnak. Az űrhajósok első feladata az volt, hogy 4 keringésen belül találkozzanak az Agenaval. A pályakorrekciók közben az űrhajósok új helymeghatározási metódust és eszközöket használtak, és ennél fogva sikerült is tévesen meghatározni a helyzetüket és a pályakorrekciót rosszul végrehajtaniuk, amelynek eredményeképpen vészesen sok üzemanyagot használtak fel a randevú során. A randevú, majd az összekapcsolódás végül sikerrel végbement, ám a túlzott üzemanyagfelhasználás miatt töröltek egy csomó gyakorlási feladatot, amelyek során újra eltávolodtak, majd megint összekapcsolódtak volna az űrhajósok a céltárggyal. A randevút és dokkolást követően egy még sosem próbált műveletre került sor. Az összekapcsolt űrhajók az Agena hajtóművének segítségével végeztek pályakorrekciót. Ennek során megnövelték az űrhajórendszer sebességét, amellyel soha nem látott magasságba emelkedtek, amikor a pályájuk földtávolpontját 763 kilométerre változtatták. Ezt követte egy pihenési periódus. bélyegkép\|jobbra\|250px\|Mike Collins a Gemini–X fedélzetén A repülés második napján egy újabb pályakorrekció ideje érkezett el, ismét az Agena hajtóművével, lejjebb hozták a földtávolpontot és közelítették az űrhajó pályáját a Gemini–VIII Agenájáéhoz. Ezt követően Mike Collins egy ún. „felállva végzett űrsétát” hajtott végre, amelynek az volt a sajátossága, hogy az űrhajósok kinyitották a Gemini ajtaját, és Collins felállt az ülésében, de nem lebegett ki az űrhajóból, hanem így, derékig kiemelkedve az űrhajóból végezte a feladatait, melyek különböző célú fényképek készítései voltak. Az űrséta végül azzal zárult, hogy az űrhajósok furcsa szagot éreztek az űrruhában, és a szemüket is irritálta valami, ezért idejekorán lezárták a feladatot. A következő művelet a fő célként kikiáltott kettős randevú második tagjának végrehajtása volt. Korábban az Agena segítségével nagyjából beállították azt a pályát, amelyen megközelíthették a másik Agenát. Ezúttal csak azokra a finom műveletekre volt szükség, amelyekkel pontosan odamanővereztek hozzá. Ehhez először leváltak a saját Agenájukról, majd végül 3 méteres közelségbe kormányozták a Geminit Armstrongék célűrhajójához. A sikeres randevút már nem követte dokkolás is (pedig a négy hónapja magányosan keringő űreszköz meglehetősen stabilan repült), helyette Collins egy űrsétára vállalkozott, amelynek során az Agenára szerelt mikrometeorit gyűjtő fémlap leszerelése és visszahozatala, valamint egy másik alkatrész cseréje volt a feladat. Collinsnak igencsak meggyűlt a baja e tevékenységekkel, ahogy az előző repülésen Cernannak is. Kapaszkodók nélkül nem tudta stabilizálni magát, az össze-vissza tekergő köldökzsinóron sem tudott úrrá lenni. A mintavevő lapot végül leszerelte, ám a másik alkatrész cseréjével nem boldogult. Young végül teljesen kimerülten rendelte vissza a kabinba. A repülés feladatai – ha nem teljesen tökéletesen is – teljesültek Collins második űrsétájával, így csak a visszatérés maradt hátra. Az űrhajósok hamarosan elvégezték a fékező manővert, és 2 nap 22 óra 46 perc repülés után a Gemini–X az Atlanti-óceánon várakozó USS Guadalcanal mellett 5,4 kilométere ért vizet terv szerint, ahonnan a mentőegységek sikerrel kiemelték őket. #### Gemini–XI bélyegkép\|jobbra\|250px\|Egy nagy magasságban készített kép, amelyen felül az Arab-félsziget, alul Afrika szarva látható, a bal alsó sarokban az Agena sziluettjével A Gemini–XI esetében az a tény dominálta a célokat, hogy a program a vége felé járt, mindössze két tervezett repülés maradt, viszont a kitűzött célfeladatok nem, vagy csak részben teljesültek. Az egyik ilyen fő célként azt tűzték ki a soron következő Gemini repülés elé, hogy egy az egyben teljesítse az egy holdra szállás előtt követelményként álló célt, azaz a két űrhajó máris az első keringésben találkozzon egymással. Erre azért volt szükség, mert a majdani holdra szállásoknál úgy tervezték, hogy a Holdról felszálló holdkomp elstartol a felszínről, és mire felér, az összes hajtóanyaga elfogy, azaz nem lesz manőverezőképes, ezért úgy kell alakítani a start időzítését, majd a röppályát, hogy rögtön az első keringésben találkozzanak a parancsnoki egységgel, és az összedokkolhassa magát a holdkomppal. Egy másik sarkalatos teljesítmény az űrséta volt, amelyet a Gemini–IV óta nem sikerült teljes sikerrel végrehajtania az űrhajósoknak. Ebből kettőt terveztek be a repülés során (igaz, az egyik csak ún. SEVA (azaz felállva végzett űrhajón kívüli tevékenység) volt). Továbbá a Gemini–X Agenát és Geminit összekötő kísérleteit is folytatták a tervek szerint, mivel azok sem hoztak egyértelmű eredményt. Ezek mellett a fő kísérletek mellett még 12 más, orvosi, fényképezési, mérési és egyéb feladatot is beterveztek az űrhajósoknak. A startra 1966. szeptember 12-én, helyi idő szerint 14:42:26,5 kor (9:42:26,5 UTC) került sor. A parancsnoki ülésben Pete Conrad űrhajós, a Gemini–V veteránja ült, míg a pilóta ülését a Tizennégyek egy újabb újonca, Dick Gordon foglalta el. A felszállásra egy mindössze két másodperces indítási ablakban kellett sor kerüljön, ha el akarták érni a másfél órával korábban felbocsátott Agena célrakétát az első keringés során. Az űrhajósok rögtön a Titan II második fokozatáról való leválást követően manőverezni kezdtek, hogy sikerülhessen a randevú az első keringésben, amelyet aztán 85 perccel a startot követően, Kalifornia felett repülve végre is hajtottak. A sikeres dokkolást követően egy újdonság, a dokkolási gyakorlás következett. Ehhez elváltak, majd újra dokkoltak az Agenaval, többször ismételve a műveletet úgy, hogy a parancsnok és a pilóta is irányíthassa az űrhajót napfényben és az éjszakai félgömb felett is. bélyegkép\|balra\|250px\|Dick Gordon az összekapcsolódott Gemini és Agena űrhajók találkozásánál „lovagolja” meg a szerkezetet Ezt követően került sor Dick Gordon űrsétájára. Gordon feladata többrétű volt. El kellett helyeznie egy tükröt a Gemninin, hogy parancsnoka lássa, amint hátramegy az űrhajó hátsó részéhez szerelni, majd rögzítenie kellett egy 30 méteres Dacron kötelet a Gemini és az Agena között, hogy amikor majd elválnak egymástól, a két űrhajó a kötéllel legyen rögzítve egymáshoz. Gordon azonban már az első feladatokat is csak nagy nehézségek árán tudta elvégezni. Továbbra sem lévén kapaszkodók és lábtartók az űrhajón, nagy nehézségei támadtak a testének stabilizálásával. Emiatt az erőlködéstől, hogy egy-egy feladatot végrehajtson, végletesen kimelegedett, izzadtság csorgott a sisakjában, és ugyanilyen mértékben kimerült. A kötelet végül úgy rögzítette, hogy a lábai közé fogta az űrhajót, és mintegy meglovagolta azt, hogy egy helyben tartsa magát. Látván a kimerültségét, a parancsnok úgy döntött, hogy idő előtt – a tervezett 107 perc helyett 33 perc után – megszakítják az űrsétát, és inkább visszahozzák a pilótát a kabinba, mintsem, hogy valami baja legyen a továbbiakban. Ezzel viszont egy sor további művelettől estek el, és az űrsétáról továbbra sem sikerült igazolni, hogy sikerrel végrehajtható. A balul sikerült űrsétát követően következett az űrhajórendszer pályájának megemelése,, egy az Agena főhajtóművével végzett gyorsító manőver, amellyel a Gemini földtávolpontját rekord magasra, 1372 km magasra emelték. A cél az volt, hogy egyrészt a legnagyobb magasságról áttekintő fotókon örökítsék meg az alattuk elhaladó felszínt, másrészt sugárzásméréseket végezzenek, hogy nagy magasságban hogyan alakulnak a sugárzásértékek. Külön hangsúlyt helyzetek arra, hogy a röppálya tervezésekor elkerüljék a Van Allen-övet és az ott megfigyelhető sokkal magasabb sugárzást. Két ilyen, nagy magasságban vezetett keringést teljesítettek, amelyek végén visszalassultak az eredeti, alacsonyabb pályájukra. Kicsit később elvégezték a második űrsétát, amelyben Gordon felállt az üléséből, de nem lebegett ki a kabinból – egy kantárral a padlóhoz rögzítették – és megfigyelési, fényképezési feladatokat végzett. Ezek után már csak egy feladata maradt: elválni az Agenától és a kifeszített kötél két végén kötelékben repülni, illetve megforgatva az űrhajókat úgy, hogy a kötél körül forognak, mesterséges gravitációt kelteni. Bár az elérhető forgási sebesség és így a mesterséges gravitáció elég limitált volt, mégis meg tudták figyelni, ahogy a kabinban szabadon lebegni engedett kamera egy vonalban elkezdett mozogni, a kinn kifeszített kötéllel párhuzamosan. Minden feladatot elvégezvén az utolsó manőver a fékezés és a leszállás volt. 44 keringés, 2 nap 23 óra 17 perc és 8 másodperc repülés után lefékeztek és visszasüllyedtek az atmoszférába. Ennek keretében végezték el az utolsó kísérletüket. A műveleti terv automatikus leszállást írt elő: az űrhajók kúpszerű kialakítás miatt a légkörben süllyedve az űrhajón felhajtóerő keletkezett, amelynek segítségével a pilóta korlátozottan ugyan, de képes volt irányváltoztatásra. Conradnak viszont megtiltották, hogy maga végezzen ilyen manővereket, tudni akarták, hogy a komputer merre viszi magától az űrhajót. A kísérlet végül sikeres volt, a számítógép vezérlésével végül 4,6 kilométerrel a mentésre kirendelt USS Guam helikopter hordozó mellett szállt le az űrhajó az Atlanti-óceán vizére. #### Gemini–XII bélyegkép\|jobbra\|250px\|A Gemini–XII startja az utolsó start a Gemini-programban A Gemini–XII volt a program utolsó tervezett repülése, ám mire idáig elért a repülések sora, még mindig nem volt tisztázott minden kérdés, amiért a Geminit létrehozták. Különösen így volt ez az űrséta tekintetében, ahol a félsikereknél nem sikerült messzebb jutni, ami kevés volt ahhoz, hogy a NASA továbbléphessen a holdrepülésekre. Éppen ezért a Gemini–XII előtt ezt a kérdéskört állították homloktérbe a tervezők. Először is megváltoztatták az űrhajósok felkészítését ezen műveletekre vonatkozóan. Korábban a súlytalanság gyakorlása – az űrhajósszleng által „Okádó Üstökösnek” becézett – repülőgépeken zajlott, ahol rövid, félperces periódusokra elő lehetett állítani a súlytalanságot egy speciális parabolaíven repülve. Ezzel azonban nagyon kevés gyakorláshoz juthattak az űrhajósok. Ezért egy másik módszer után kutatott a NASA, és a víz alatti gyakorlást találta meg, mint a súlytalansághoz leginkább hasonlítót. Aldrin így egy új rendszerben már egy hatalmas, vízzel teli medencében gyakorolhatta az űrsétát. Az űrhajó is kisebb átalakításokon esett át: a korábbi negatív tapasztalatok alapján a NASA komolyan fejlesztette az űrhajóra szerelt kapaszkodók számát, illetve új lábtartókat is kapott az űrhajó. A Gemini–XI 9 db kapaszkodójához képest a Gemini–XII már 44 ilyen szerelvénnyel szállt fel. A program utolsó szimultán startjára 1966. november 11-én került sor. Az űrhajó üléseiben Jim Lovell parancsnok és Buzz Aldrin pilóta foglalt helyet. Előbb az Agena indult 14:08-kor, majd a Gemini 15:46:33-kor (19:43:33 UTC). Az Agena felbocsátásakor kisebb rendellenességet érzékelt az irányítás a pályára állás végső szakaszában, a főhajtómű teljesítménye hirtelen és minden magyarázat nélkül 6%-ot csökkent. A tervek szerint az űrhajónak és a célrakétának a második keringésben kellett találkoznia, ám váratlan hiba lépett fel. A radarkapcsolat elég hamar megteremtődött, aztán hirtelen el is veszett, amikor a radar meghibásodott. Korábban ez végzetes hibának bizonyult. Ám ezúttal ott ült a fedélzeten az a Buzz Aldrin, aki pontosan a „szabad szemes űrrandevú technikákból” írta a doktori disszertációját, így rá várt a feladat, hogy a váratlanul előadódott helyzetben megoldja a két űrhajó radar nélküli találkozását. Egy szextáns segítségével kimérték az egyébként radarról érkező irány és távolsági adatokat, és így dolgozták ki a manővereket a hajó komputere számára. Végül ugyan a tervezett idő után, de a két űrhajó minden nehézség nélkül találkozott, Aldrin sikerrel hárította el a hibát. Kicsit később a dokkolás is megtörtént. A dokkolást követően következett volna az Agenával való gyorsítás és magasságnyerés, ám a startnál tapasztalt teljesítménycsökkenés miatt az űrjármű hajtóművét az irányítás hibásnak ítélte ezért nem engedte végrehajtani ezt a manővert. Helyette a felszabaduló időbe beiktattak egy megfigyelést, az űrhajó éppen egy napfogyatkozás sávján is keresztülrepült (a magasságemeléssel ez elmaradt volna), és kihasználták, hogy így az űrből figyeljenek meg egy fogyatkozást. Ezt Aldrin egy stand-up-EVA keretében hajtotta végre, illetve mivel ez egy rendkívül rövid (8 perces) időablakban ment végbe, e mellé a tervezők más csillagászati megfigyeléseket is beiktattak. bélyegkép\|jobbra\|250px\|Buzz Aldrin űrséta közben A repülés legnagyobb figyelemmel kísért kísérlete, az űrséta 43 órával a start után vette kezdetét. Ennek keretében Aldrin kimászott a kabinból és új technikát alkalmazva, rendkívül lassan és óvatosan mozogva, a felesleges, kimerítő mozdulatokat mellőzve és az újonnan felszerelt kapaszkodókat használva könnyedén mászott oda-vissza a két űrhajó mentén. Először egy pányvát rögzített a Gemini és az Agena orrán, hogy összekösse a két űrhajót a későbbi, mesterséges gravitációs kísérletekhez. Majd ezt követően hátramászott a Gemini hátulján elhelyezett tárolóhoz, ahol a feladathoz szükséges felszerelés várta. Egy lemezbe kellett csavarokat rögzíteni, illetve a lemezt eldarabolnia. A munkához a tároló alatt egy új lábtartót szereltek fel, amely szintén jelesre vizsgázott. A feladat teljes sikerrel ért véget. Ekkor Aldrin előremászott a kabinhoz, ahol jókedvűen megtörölte a parancsnok oldalán a kabinablakot. Lovell tréfásan szólt még neki, „Hé, ellenőrizze kérem az olajszintet is!”. Dolga végeztével az űrhajós visszamászott a kabinba, tarsolyában az első felhőtlen űrséta sikerrel. Az űrsétát követően az előzőleg rögzített kábel segítségével a két összekötött űrhajóval végeztek manővereket. A próbák félsikert hoztak, nem sikerült rendesen megfeszíteni a pányvát, és az űrhajók is folyton beleremegtek, amikor helyzetet kellett változtatni. A feladatot azonban alapvetően sikerült megoldani. Legvégül még következett egy újabb stand-up-EVA, amikor előbb a kabinban felhalmozódott szemetet, felesleges anyagokat dobták ki az űrbe (amelyek rövid keringést követően szintén lefékeződtek és visszatértek a légkörbe, ahol elégtek). A leszállás előtt az üzemanyagcella kezdett rendellenesen működni, kiderült, hogy a működése során keletkező víz tartályai teltek meg, amely arra sarkallta az irányítást, hogy több vizet itassanak az űrhajósokkal. Ezt a kis hibát leszámítva zavartalanul jutottak el az űrhajósok a leszállásig. Az 59. keringésben begyújtották a fékezőrakétákat, és elkezdték a légkörbe lépést. 3 nap 2 óra 34 perc 31 másodperc repülés után 1966. november 15-én leszálltak az Atlanti-óceánon, a rájuk várakozó USS Wasp helikopter hordozó mellett mindössze 5,5 kilométerre. A repüléssel lezárult a Gemini-program, amely az össze a holdra szálláshoz szükséges műveletről igazolta, hogy végrehajtható, az amerikaiak képesek rá. ## Elvetett, törölt Gemini változatok ### Továbbfejlesztett Gemini repülések A Gemini űrhajót gyártó McDonnell útkeresését jelzi az a megannyi tanulmány, amely az űrhajó továbbfejlesztésével ajánlott alternatívát a NASA-nak. Ezeknek különösen az után lett jelentősége a cég számára, amikor a Mercury és Gemini-programokat követően nem ők, hanem a North American nyerte el a következő űrhajó, az Apollo tervezésének és gyártásának jogát. A szovjetek elleni űrverseny diktálta erőltetett tempó miatt egyik-másik tanulmány kis híján meg is valósult. A legjelentősebb ilyen, a megvalósulás határáig eljutott tanulmány a Geminivel végzett holdrepülések – a Holdat csak megkerülő és az ott le is szálló küldetések –, valamint az ún. űrkompok voltak. Amikor a North American elnyerte a fővállalkozói jogot az Apollo űrhajó tervezésére és építésére, a McDonnell az időfaktort választotta, hogy visszakerülhessen a versenybe: egy olyan megoldást ajánlottak a NASA figyelmébe, amely sokkal előbb adott volna az űrügynökség kezébe eszközt ahhoz, hogy egy Holdat megkerülő repülést indíthassanak. Ebben a Gemini-programban megismert módon két rakéta startolt volna, az egyik a Gemini űrhajóval, a másik az Atlas-Agena repülések mintájára egy nagyobb kapacitású felső rakétafokozattal, vagy az Agena-D-vel (amely lényegében kettő, párhuzamosan szerelt Agena volt), vagy a Centaur hajtóművel szerelt Saturn I felső fokozattal, amelyet aztán Föld körüli pályán összedokkoltak volna, és ennek segítségével indulhattak volna a Hold felé. Egy másik alternatíva volt a Saturn I használata a Geminivel, illetve a Gemini újratöltése föld körüli pályán. Ezekkel a verziókkal egy 72 órás Hold kerülő repülést lehetett volna kivitelezni. Ez ellen csak annyi szólt, hogy a Gemini hőpajzsát nem a holdi visszatérés hőterhelésére tervezték. A fenti elképzelésből még számos másik is kinőtt, így például a holdi keringésre alkalmas verzió. Ebben egy Centaur és egy Agena fokozatot feljuttattak és összedokkoltak volna, hogy aztán a Centaur holdirányú pályára juttassa az űrhajót, az Agena pedig Hold körüli pályára fékezze azt. Ennél is tovább ment az az elképzelés, amely egyenesen a holdi leszállást is megoldotta volna. A Gemini lett volna ebben a konfigurációban is az anyaűrhajó, míg leszállóegységként egy könnyű, kis nyitott holdkompot használtak volna és egy Saturn C-3 rakétát használtak volna a felbocsátáshoz és a Hold eléréséhez. Végül a NASA vezetése egyik elképzelést sem fogadta el. bélyegkép\|jobbra\|250px\|A sikló Gemini földet érési tesztje A másik ilyen elképzelésrendszer az űrszállítási feladatok köré szerveződött, és a McDonnell ezek megoldására afféle űrkompként próbálta eladni a Geminit. Legyen szó személyzetek szállításáról, vagy valamilyen hasznos teher feljuttatásáról, vagy akár vegyes szállítmányokról, a McDonnell tanulmányai mindenben alkalmasnak mutatták a Geminit, illetve annak kisebb-nagyobb változtatásokkal készülő verzióit. Mindezekkel a verziókkal a készülőfélben levő űrállomásokat kívánták ellátni. A személy űrhajókból létezett olyan, amelynél űrsétával szállhattak át az űrhajósok a Geminiből az űrállomásra, illetve volt olyan verzió is, amelyben egy olyan dokkolószerkezetet alkalmaztak volna, amely az összekapcsolódás után 90 fokkal elfordította volna az űrhajót, így annak ajtajai illeszkedni tudtak volna egy légzsiliphez. A teherszállító űrhajók pedig kaptak volna egy megnagyobbított teher modult az eredeti Gemini fenekéhez erősítve. A felbocsátásokhoz igénytől és feljuttatandó tehertől függően a Titan II, Saturn I, vagy Saturn IB rakétákat alkalmaztak volna. A NASA (és az esetleges másik megrendelő, a Légierő) elvetette ezeket az elképzeléseket is. A fenti két fejlesztési irány nélkül még számos javaslat született a Gemini hardver felhasználásra. Ilyenek voltak: - Apollo mentőrendszer: ebben a projektben egy olyan metódust dolgoztak ki, amelyben akár a Hold körüli pályáról, akár a Hold felszínéről képesek lettek volna kimenteni a bajba került Apollo űrhajósokat. - Ember működtette űrtávcső: ebben az elképzelésben a futó NASA programoktól független, új elképzelés bontakozott ki, egy ember működtette csillagászai obszervatórium képében. - Műholddal való randevú Geminivel: Ugyancsak a futó programoktól függetlenül elképzelt repülés lehetett volna, amikor a Gemini egy Pegazus műholddal találkozott volna, bizonyítandó, hogy bármilyen űreszközzel való találkozás kivitelezhető, mintegy demonstrálva a képességet a későbbi űrkarbantartási feladatokhoz. - Gemini sikló űrhajó: az űrhajó ejtőernyő helyett egy sikló sárkányszerkezetet és kihajtható kerekeket kapott volna, amelyek segítségével puha, irányított leszállást tudott volna végrehajtani valamely kifutópályára. - Szárnyas Gemini: a törölt X–20 Dyna-Soar továbbéléseként a Gemini szárnyakat kapott volna és irányított leszállásra tették volna alkalmassá. ### Katonai Gemini projektek bélyegkép\|250px\|balra\|A Gemini–B fantáziarajza, ahogy leválik a MOL űrállomásról, 1966-ból Az Egyesült Államok Légiereje úgy döntött, hogy kísérleteket indít a világűrbeli hadviselés témájában, elsősorban a felderítés témakörében. Ennek érdekében 1963. december 10-én bejelentették az ún. Manned Orbiting Laboratory (MOL) programot, amelyhez a haderő a Gemini-program fejlesztéseit kívánta felhasználni. A programhoz egy 40 napig a Föld körül keringő, egyszer használatos űrállomás, illetve annak hordozóeszköze, a Titan IIIC rakéta, a Gemini űrhajó továbbfejlesztéséből származó Gemini–B jelű űrhajó és a már megszokott Titan II szolgált volna eszközül. A Gemini–B kívülről ugyanúgy nézett ki, mint az alapváltozat, ám a hőpajzsán vágtak egy kerek ajtót, amelyen keresztül a személyzet átszállhatott volna az űrállomás hengeres testébe. A tesztekhez a korábban már felhasznált Gemini-II űrhajót választották, amelyet felújítva küldték fel a tesztekhez egy méret- és tömeghű űrállomás makettel. Ezzel ez az űreszköz lett az első, amely kétszer is megjárta a világűrt. Végül a MOL programot 1969-ben az új Nixon adminisztráció hadügyminisztere, Melvin Laird állította le azzal az indokkal, hogy az időközben szolgálatba állt kémműholdak hatékonyabban és olcsóbban tudták elvégezni a megfigyelési feladatokat, mint az emberi személyzet. Egy másik, még a kísérleti fázisig sem jutó elképzelés a Blue Gemini volt, szintén a Légierő részéről. Ez egy 1962-ből származó elképzelés volt, amelynek lényege szerint a Gemini repüléseket kellett katonai célokra is felhasználni. Az ekkor még csak formálódó programból a légierő is ki akarta venni a részét úgy, hogy akár a másodpilótákat, akár a teljes legénységet delegálhatta volna a légierő a NASA kísérletébe, valamint részben vagy egészben is katonai feladatokat is kapott volna a legénység. Az elképzelés lényege az volt, hogy a későbbi MOL program előfutárához, a MODS programhoz űrhajózási tapasztalatokat gyűjtsön a légierő. Ennek keretében ugyanúgy randevúkban és dokkolásokban kellett részt vennie a legénységnek, űrsétákat kellett tenni, sőt ki kellett próbálni egy rakétaszéket, az ún. Manned Maneuvering Unit-ot (amelyet végül a Gemini–IX-től kezdődően több, megvalósult Gemini repülés személyzete is ki akart próbálni, kevés sikerrel). Ezt a programot végül Robert McNamara hadügyminiszter törölte 1963-ban azzal az indokkal, hogy nem szerencsés, ha keveredik a NASA civil űrtevékenysége a katonaival. ### Big Gemini Az Apollo-program végéhez közeledve a NASA új irányokat keresett és az űrállomás építés felé fordult. Mindezen közben a Légierő a saját MOL űrállomás programján dolgozott. Mind a NASA, mind a Légierő kiszolgálására a McDonnell-Douglas komoly mérnökgárdát toborzott, amely az űrprogramok lecsengésével munka nélkül látszott maradni. Ezért a McDonnell javaslatot dolgozott ki a lehetséges megrendelők felé Big Gemini, vagy másképpen Big G néven. A koncepció lényege a különböző űrállomások kiszolgálása volt mind személyzetekkel, mind pedig ellátmánnyal. A rendelkezésre álló űrhajók (Gemini és Apollo CSM) korlátozott kapacitással bírtak. A nagyobb Apollo űrhajó is csak 3 ember vagy maximum 7 tonna teher szállítására volt képes. A tervek szerint a szállítókapacitásra 1970-től kezdődően volt szükség. A McDonnell tervezete azt ígérte, hogy a MOL programhoz fejlesztett Gemini–B űrhajó alapjain viszonylag hamar, már 1971-re képesek lennének egy olyan űrhajó előállítására, amely tíz főnyi utast, vagy utasokat és rakományt vegyesen tudna szállítani, az Apollo űrhajó kapacitásának dupláján. És mindezt olcsóbban kínálta, mint az Apollo, továbbá a fejlesztése semennyiben sem zavart volna be az első számú preferenciát élvező, éppen folyamatban lévő Apollóval szemben. Hamarosan azonban a MOL programot törölte a haderő, majd az Apollo Application Program (a későbbi Skylab-program kezdete) is abba az irányba fordult, hogy kizárólag az Apollo eszközrendszerét használva, egyszerűsítésekkel jutnak el az űrállomás feljuttatásához és üzemeltetéséhez. Kicsit később pedig az amerikaiak figyelme a többször felhasználható űrhajók, a későbbi űrsikló program felé fordult, amelyben egyszerűen nem volt szükség a hagyományos teherűrhajókra, így a Big Gemini koncepció nem tudott megvalósulni.

Chiara Lubich

Silvia Chiara Lubich (Trento, 1920. január 22. – Rocca di Papa, 2008. március 14.) Templeton- és UNESCO-díjas olasz katolikus egyházi személyiség, az Olaszországból indult Fokoláre mozgalom alapítója és 1943-tól haláláig első elnöke, a Vallások a Békéért Világkonferencia tiszteletbeli elnöke. Mozgalma jelentős szerepet vállalt a római katolikus egyháznak a második vatikáni zsinat utáni életében, különösen az ökumenizmus és a más vallásokkal folytatott párbeszéd területén. ## Élete Az észak-olaszországi Trentóban született, szülei munkások voltak. A velencei egyetem (Università Ca' Foscari Venezia) filozófia szakára járt, de a második világháború miatt kénytelen volt félbehagyni tanulmányait és egy árvaházban vállalt tanítói állást. A mély elkötelezettséget családjából örökölte, apja antifasiszta, bátyja kommunista, édesanyja pedig mélyen vallásos volt. 1939-ben Loretóba utazott egy lelkigyakorlatra, ahol minden szabadidejét a bazilikában töltötte. A hagyomány szerint ugyanis itt őrzik a Szent Család názáreti házát, nagyon megragadta őt a ház légköre. Utolsó nap a tömeget nézve hatalmába kerítette egy gondolat: „szüzek serege fog követni”. Ennek hatására Silvia megértette, hogy egy, addig nem járt utat talált. Ezután egyházi szolgálatot vállalt, majd belépett a ferences harmadrendbe, és felvette a Chiara nevet. 1943-ban kérte a kapucinus atyáktól, hogy örök fogadalmat tehessen, amire megkapta az engedélyt, így 1943. december 7-én örökre Jézus „jegyese” lett. ### A mozgalom kezdetei Az új életben talált öröme lassan másokra is átterjedt, észrevették tanítványai, ismerősei. Első társaival a bombázások alatt találkoztak az óvóhelyeken, és közösen akarták megélni keresztény életüket. A háború lassan minden álmukat meghiúsította, minden megsemmisült, amiért eddig éltek. Lakásaik összeomlottak, egyikük vőlegénye a fronton maradt. De volt, aki nem folytathatta már megkezdett tanulmányait. Ekkor feltették a kérdést: mi az, amit semmi nem pusztíthat el. „Isten. Úgy döntöttünk, Őt választjuk életünk ideáljául.” Saját elmondása szerint ekkoriban két esemény jelentett döntő fordulatot a közösség életében. Az óvóhelyeken rendszeresen olvasták a Bibliát. Egy alkalommal Jézus főpapi imájánál nyílt ki: „Atyám, legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21). Úgy érezték, megértették ezt a sokszor magyarázott és mégis titokzatos szövegrészt. Egy másik alkalommal egy pap rávilágított Chiarának, hogy Jézus legnagyobb fájdalma a halála előtti pillanat volt, amikor így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Ez a két mondat lett Chiara és a megszülető mozgalom alapvető mottója. Amikor családja elmenekült a szétbombázott városból, Chiara és társai kibéreltek egy lakást a piazza dei Cappuccini 2.-ben. Ezt nevezték „házacskának”. Később az elkötelezettek hasonló otthonait a trentóiak kezdték fokolár-nak (trentói nyelvjárásban családi tűzhely) nevezni. 1945-ben már ötszázan találkoztak szombatonként az ún. Massaia (a. m. háziasszony) teremben. ### Trentótól Rómáig Az evangéliumi „adjatok, és akkor ti is kaptok” gondolatától vezérelve a közösség aktívan részt vett Trento szociális gondjainak megoldásában. Maguk is mindenüket megosztották a rászorulókkal, például szegényeket láttak vendégül asztaluknál. Ezzel kivívták mind a városvezetés, mind néhány kommunista ismerősük szimpátiáját. Carlo de Ferrari, Trento érseke is áldását adta a közösségre, ettől kezdve Olaszország különböző városaiba hívták őket, és megszülettek az első közösségek Trentón kívül. Nemsokára Chiara is Rómába költözött. 1949-ben megismerte Igino Giordani parlamenti képviselő, teológus-írót, aki hamar felfedezte a mozgalom lelkiségében rejlő újdonságot, és júliusban csatlakozott a közösséghez tonadicói nyaralásuk alatt. Az itt megélt rendkívül fontos időszakban együtt értették meg azokat a gondolatokat, amelyek már 1943 óta vezették a közösséget, és Isten „elképzelését a mozgalmunkról”. A katolikus egyház azonban komoly megfigyelés alá vette a mozgalmat az első időszakban, hiszen működése eltért minden addig megszokott szerveződési formától. Ebben az időszakban ébredtek rá a mozgalom tagjai saját „egyház létükre”. 1950-ben Pistoiában megismerkedett a mozgalommal Pasquale Foresi, akit Chiara nemsokára megkért, hogy viselje vele együtt a mozgalom felelősségét. Chiara rendkívüli érzékenységet mutatott a társadalom problémáira: a kommunizmus terjedésére (testvére, Gino is a kommunista párt aktív tagja volt), a háború utáni bizonytalan politikai helyzetre (az ekkoriban megismert Alcide De Gasperi miniszterelnök hatására), és az egyház megosztottságára (Igino Giordani és Bea bíboros már a második vatikáni zsinat előtt az ökumenizmus gondolatát képviselték). ### A mozgalom növekszik 1958 és 1967 között a mozgalom eljutott mind az öt kontinensre, és 1960-tól titokban a vasfüggönyön túli országokban is elkezdi működését. 1962. március 23-án megérkezett a katolikus egyház jóváhagyása is. Chiara élete ezután egyre inkább összeforrt a növekvő mozgalom életével. Új, elkötelezett hivatások születtek: az 1956-os magyarországi forradalom hatására és XII. Piusz pápa ezt követő felhívására létrehozta „Isten önkéntesei”-nek ágát, körülöttük alakult ki az évek során az Új Emberiség mozgalom. 1967-től megszülettek a mozgalom második, harmadik és negyedik generációi, az úgynevezett genek, akiknek lelkesedésére és gyermeki odaadására Chiara bármikor számíthatott. Ez év decemberében két együttest hozott létre számukra: a Gen Rossót és a Gen Verdét. 1975-ben már 25 000 fiatalnak beszélt a római Stadio Olimpicóban. Szintén 1967-től létrejött az Új Családok mozgalma. 1961-ben első alkalommal került kapcsolatba nem katolikus keresztényekkel, ettől kezdve Chiara és a mozgalom elkötelezte magát az ökumenizmus útján. Chiara Lubich Németországba látogatott, és Darmstadtban evangélikus lelkészek kérésére elmondta lelki tapasztalatát. Az egység lelkisége az évek során több mint 300 egyházban és keresztény közösségben terjedt el. Londonban fogadta az anglikán prímás, aki arra buzdította, hogy az angliai egyházban is terjessze el a Fokoláre lelkiségét. A későbbiekben a prímás utódai is támogatták a mozgalmat. 1967-ben megismerte I. Athenagoras konstantinápolyi ökumenikus pátriárkát, akivel szoros együttműködés alakult ki, és aki többször kifejtette, hogy maga is igyekszik „egyszerű fokolarinó” lenni. 1977-ben Londonban a Templeton-díj átvételekor – a keresztények közti párbeszéd kiterjesztéseként – útjára indította a vallások közti párbeszédet is. 1984-ben II. János Pál pápa is ellátogatott a mozgalom Rocca di Papa-i központjába. Jó kapcsolat alakult ki közöttük, amelyet Chiara úgy jellemzett, hogy szinte gyermekeként, nagy egységben van a pápa mellett. Wojtyła pápa három szinódusra is meghívta. 1956-ban Tonadicóban egy írásával megjelent a Città Nuova (magyar kiadása az Új Város) folyóirat első száma, amely ma 43 kiadásban jelenik meg világszerte. 1964-ben nagy álma valósult meg: Loppianóban létrejött egy modelltelepülés, ahol a mozgalom lelkisége lett az élet mozgatója. A 80-as években létrejött az első tanulmányi központ és folyóirat, amelyek a lelkiség újdonságait hivatottak teológiailag és tudományosan megfogalmazni. 1988-ban megkapta az Augsburgi Békedíjat. Ő és a mozgalom ekkor még meglehetős ismeretlenségben élt, csak a családok és a fiatalok nagy rendezvényei irányították rájuk a figyelmet. Ebben az időszakban épült ki mindaz a szervezet, amely nélkül képtelenség lett volna fenntartani mindazt, ami később, az 1990-es évektől kibontakozott. ### Párbeszéd mindenkivel 1990-ben a Vatikán jóváhagyta a mozgalom általános szabályzatát. Chiara ugyanebben az évben a német Klaus Hemmerle püspökkel létrehozta az Abba Iskolát, amelynek célja az volt, hogy világos és megalapozott tanításban összegezze a mozgalom tapasztalata alapján a közösségi életet. 1991-ben Brazíliában útjára indította a Közösségi Gazdaság tervét, amelyhez azóta 761 cég csatlakozott. Tehát az élet minden területén igyekezett hasznosítani a közösségi élet tapasztalatait, ennek sikerét jelzi Chiara 1996 és 2008 között kapott tizenhat díszdoktori címe. 1996-ban az UNESCO kitüntette a békére nevelésért, 1998-ban pedig az Európa Tanács az emberi jogok érdekében tett erőfeszítéseiért. Ezen kívül tizenhét város, köztük Trento, Róma, illetve Magyarországon Jánoshalma választotta díszpolgárává. Az egyházon belül az 1998 pünkösdjén tartott Szent Péter téri találkozó után párbeszédet kezdeményezett a különböző lelkiségi mozgalmak között, amihez nemsokára más keresztény egyházak mozgalmai is csatlakoztak. Ennek a folyamatnak voltak mérföldkövei a Stuttgartban 2004-ben illetve 2007-ben rendezett „Együtt Európáért” kongresszusok. A vallások közti párbeszéd fontos állomását jelezte a New York-i W. D. Mohammad imámmal folytatott párbeszéde, aki meghívta Chiarát, hogy mondja el tapasztalatát a harlemi Malcolm X Boulevard-i mecsetben. Ezt az alkalmat hasonló találkozások sora követte: a thaiföldi Chiang Maiban terravada buddhista szerzetesek, Indiában hindu közösségek, Tokióban a Risho Kosei Kai mozgalom tagjai, Buenos Airesben a helyi zsidó közösség előtt beszélt. 1994-ben megválasztották a Vallások a Békéért Világkonferencia tiszteletbeli elnökévé, 2002-ben pedig Andrea Riccardival együtt őt kérték fel, hogy az assisi vallásközi találkozón a katolikus egyház nevében felszólaljon. Ez az időszak a Chiara személyes kapcsolataiból megszülető párbeszédek időszaka volt, amelynek méltó lezárása II. János Pál pápa Novo millennio ineunte kezdetű enciklikája, melyben az egész egyház számára a "közösségi lelkiség" útját javasolta. ### Az utolsó próbatétel 2004-től betegsége miatt Chiara visszavonult a nyilvánosságtól. Ez az időszak a ragyogó ünnep előtti sötétség időszaka volt számára. Betegsége súlyosbodott, ám a halála előtti napon maga kérte, hogy szállítsák haza a római Gemelli Klinikáról. Utolsó óráiban kitárta háza ajtaját, és az emberek százával érkeztek otthonába, hogy elbúcsúzzanak tőle. 2008\. március 14-én hagyta el ezt a világot. Búcsúztatási szentmiséjét a római San Paolo fuori le mura bazilikában Tarcisio Bertone bíboros, vatikáni államtitkár mutatta be 16 bíboros, 40 püspök és 800 pap részvételével, politikusok, világi és vallási vezetők valamint mintegy negyvenezer hívő jelenlétében. Rocca di Papában, a Fokoláre mozgalom központjában temették el, Igino Giordani mellé. Utóda a Fokoláre mozgalom vezetésében az olasz Maria Voce (Emmaus). ## Az élet igéje Talán legismertebb kezdeményezése az Élet igéje volt, amelyet 1977-től kezdve haláláig írt. Ez egy eleinte kéthetente, majd havonta megjelenő, egy szentírási szakaszhoz írt magyarázat, amelyet kezdetben egy helyi rádióban olvasott fel, majd a Fokoláre mozgalom csatornáin, később az interneten keresztül jutott el egyre több keresztényhez. Ma 86 nyelvre fordítják le, kb. 14 millió ember olvassa, ezen kívül több könyve is foglalkozik vele. Magyarul is megjelenik több lapban, illetve a mozgalom és több plébánia honlapján. Halála után utódai nem írtak újakat, 2008 júliusától újra a 70-es években megírt szövegeket vették elő. ## Elismerések - 1977 – Templeton-díj - 1988 – Augsburg város békedíja - 1996 – UNESCO-Díj a békére nevelésért - 1998 – Az Európa Tanács Emberi Jogokért Európai Díja Tizenhat díszdoktori és tizenhét díszpolgári címet kapott, köztük Jánoshalma városától is. 2008. december 7-én választott lakhelye, Rocca di Papa róla nevezte el egyik terét.

Hegedű

A hegedű a vonós hangszerek hegedűcsaládjának legmagasabb hangolású, méretre legkisebb tagja, 4 db, kvint távolságra hangolt húrral. A csoportba tartozik még a mélyhegedű, vagy közismertebb nevén brácsa, a cselló (más néven gordonka) és a nagybőgő (másként gordon). A legmélyebb húr (ami tulajdonképpen a hegedűn megszólaltatható legmélyebb hang) a kis G, ezt követi az egyvonalas D-, egyvonalas A-, illetve a kétvonalas E-húr. A hegedűkották általában violinkulcsban (más néven G-kulcs) íródnak. A hangszer iránt támasztott megnövekedett igények következtében az egyik legösszetettebb építési szakértelmet igénylő hangszer lett. Mérete, gondos készítési és játéktechnikai bánásmód kombinációja a többi húros hangszert meghaladó virtuozitást, valamint széles skálán változtatható dinamikai előadást is megengedő teljesítményt eredményez. A vonósok közül talán a legnépszerűbb, de mindenképpen a leggyakrabban előforduló és legkeresettebb hangszer. ## Etimológia A hegedű szavunk lehetséges, hogy „hej” (hejgetős) indulatszavunkból származik; ebben a formában csak a 16–17. századtól használják, addig a „hegedűs” szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángóknál pedig cinige néven ismerték. Olasz neve, a violino tulajdonképpen „kis violát” (azaz brácsácskát) jelent. Ez az eredeti viola con tre corde senza tasti (érintők (bundok) nélküli háromhúros viola) rövidítése, 1540 körül kezdett elterjedni. 1523 táján jelent meg a francia nyelvben a vyollon megnevezés. A Geige a német nyelvterületről származó megnevezése. ## A hegedű története A vonós hangszerek valamikor a 8-9. század környékén alakulhattak ki Belső-Ázsiában, mert a 9–10. századi arab forrásokban az iklik/iqkliq, iklij, yiklij terminusok vonós hangszerekre utalnak. A török eredetű „ok/ik” (’íj’) jelentésű szóból képzett „okli/iklij” alak jelentése („íjjal vagy vonóval”). A vonós hangszerek első, egyértelmű leírása a feltehetően török származású Abú Naszr Muhammad al-Fárábí 900-ban megjelent „Kitáb al-múszíkí al-kabír” (’A zene nagy könyve’) című művében található, ahol a szerző leírja a hangszerek megszólaltatásának lehetséges módozatait, és a felsorolás végén olyan hangszerekről tudósít, amelyeket más húrokkal vagy ahhoz hasonlókkal szólaltatnak meg. A hangszerkutatások arra mutatnak, hogy a vonós hangszerek a 10–11. század folyamán arab átvétellel, a mozarab spanyol és bizánci kultúrákban közel egy időben terjedhettek el. A különböző eredetet bizonyítja, hogy amíg a korai nyugat-európai ábrázolásokon frontális (felső vagy alsó állású), hangolókulcsos megoldás látható, ami a belső-ázsiai hangszerekre volt jellemző, a közel-keleti és a bizánci ábrázolásokon látható vonós hangszereken viszont jellemzően laterális (oldalsó állású) hangolókulcsok láthatóak, ami az arab hangszerekre volt jellemző. Korai formájában a 11–12. századi nyugat-európai ábrázolásokon jellemző, hogy egy hurok segítségével a hangszertesten átnyúló nyak alsó részéhez erősítették a húrokat. Későbbi fejlemény (13–14. század), amikor azokat egy közbeiktatott húrtartó segítségével a kávához rögzítik. A 13. században még egymás mellett él a nyugati és a keleti játékmód, majd a 13. század végétől állandósul a vállhoz vagy az állhoz szorított nyugati játéktechnika. A 12. század előtt a fidulák testét a nyakkal és a hangolófejjel együtt egyetlen fadarabból faragták ki (monoxilitikus kialakítás). Csak a tetőlap készült külön hasított, faragott fenyőlapból. A 12. századtól a gyalu és a fűrész illetve a ragasztás technikája alkalmazásával lehetővé vált, hogy a hangszerek káváját, a nyakkal együtt, egy vastag deszkát kívül-belül körbefűrészelve alakítsák ki, majd a sík tetőt és a hátat külön ragasszák erre rá. A 14. században jelenik meg a káva nedvesen, meleg vason való hajlítása és a 16. századtól kezd elterjedni a hangszerek lakkozása. Állandósul a vállhoz vagy az állhoz szorított nyugati játéktechnika. A 16. században elterjedő kávás építésű, lakozott vonós hangszerek elnevezéseit az ókori és középkori, először pengetett, majd vonóssá váló népszerű hangszertípus, a „líra” nevéből képezték. A líra név a hangszertípussal együtt Bizáncból átkerült Itáliába is, ahol a játékmód szerint két fő típusa alakult ki, a lira da braccio (’karlíra’) és a lira da gamba (’láblíra’). Valószínűleg a 16. század első felében a Medici-család megbízásából Andrea Amati már elkészíthetett egy olyan, utcazenélésre is alkalmas hegedűt, ami minőségében elérte az akkori legelterjedtebb hangszer, a lant színvonalát. A hegedű először Észak-Itáliában bukkant fel, a 16. század közepén. Annak ellenére, hogy a hangszerek nagy része azóta elpusztult, festményekről ismerjük az akkori „hegedűket”. Ezek nagy részének csak három húrja volt. A hegedű megalkotói valószínűleg három forrásból kölcsönöztek ötleteket: a rebektől, amit a 10. század óta használtak (és az arab rebáb hangszer nyomán került be Európába), a fidulától, illetve a lira da bracciótól. Az első pontos leírás Jambe de Fer A zene összegzése (Epitome musical) című könyvében található, amit 1556-ban adtak ki Lyonban. A hegedű ekkorra már Európa-szerte igen elterjedt volt. Egyes állítások szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a 16. század első felében a Mediciek részére, akik egy olyan, utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, ami minőségében eléri az akkori legelterjedtebb hangszer, a lant színvonalát. Amati eredetileg csak pengetős hangszerekkel (liuto, azaz lant – innen származik az olasz hegedűkészítők mai neve – liutaio – is) foglalkozott, és csak abban az időben kísérletezett gambák építésével. Mivel a gambák hangja igen szép, de túlságosan gyenge volt, Amati a jövőt egy újfajta vonóshangszerben látta. A hegedű megjelenése után igen gyorsan elterjedt Európa-szerte. Például az akkori francia uralkodó, IX. Károly egész zenekarnyi hangszert rendelt tőle. A legrégebbi, még egyben lévő hegedű, ami a „IX. Károly” becenevet viseli, Cremonában készült 1564-ben. A leghíresebb hegedűkészítő családok: az Amati, Guarn(i)eri és Stradivari. Ezenkívül híresek még Jean Baptiste Vuillaume és Stainer munkái, utóbbi szintén az Amati családtól tannulta ki a mesterséget. Érdekesség, hogy az 1800-as évek elejéig Stainer hegedűit tartották a legtöbbre, értékük tízszerese volt egy Stradivarinak. A hegedűkészítés Magyarországon közel százötven évvel az itáliai hegedűkészítés kialakulása után jelent meg, nagyjából a 17–18. században. Lenhardt János hangszerész és hangszerkereskedő – aki az 1920-as években az első magyar pedálos hárfáival vált híressé – kezdetben hegedűket készített, mesterhegedűi 1907-ben a pécsi országos kiállításon ezüstérmet kaptak. A hegedű mai formája a 15. század környékén alakult ki. Alapvető alkotóelemei a kávarendszer (oldalak), boltíves tető, elő- és hátlap, nyak, amely csigában végződik, fogólap, húrtartó, láb, kulcsok. Formája, méretei, amelyeket az aranymetszés szabályai alapján terveztek, olyan tökéletesek lettek, hogy mind a mai napig ugyanezt a konstrukciót használják. A 19. században hirtelen újabb fejlődésnek indult a hangszer; ekkor szorította ki a gambákat a koncertéletből. A köztudatba ennek ellenére az ivódott be, hogy a 18. század elejére teljesen kifejlődött, és azóta senki sem változtatott rajta semmit se radikálisan. Ez nagyjából így is van, de azért kisebb változtatások történtek: - a nyak és a fogólap kicsit hosszabb lett, - a fogólap sokkal szélesebb és laposabb lett, hogy az ujj jobban ráférjen, ezáltal erősebb hangja legyen, - ezen változtatások a híresebb hangszereken (például Stradivariusok) is végbementek, mivel a hangmagasság emelkedésével értelemszerűen szükségessé vált a hegedű magasabbra hangolásának igénye is, - a basszusgerenda könnyebb lett, mivel a húrerősség csökkent, ill. statikailag nagyobb szerep hárult a lélekre, - eredetileg a nyak ragasztva, ill. szögelve volt a hangszerre, és a hátlap elkészültekor került be a hangszerbe; manapság a test teljes elkészültekor illesztik a helyére, - továbbá megjelent az álltartó és a párna. Ezen hangszereknek már eléggé eltér a hangjuk az eredetiekétől. Szerencsére fennmaradt jó pár eredeti darab is, ilyeneket, vagy ezek másolatát használják a historikus előadásmódot követő zenekarok. A hegedűből az idők folyamán igen sok különleges változat is készült, úgymint violino piccolo, pochette (zsebhegedű), quinton, violinofon, elektromos hegedű, illetve egy egész hangszercsalád, a hegedűoktett. ### A hegedűoktatás története A barokk korból Daniel Merck, Michel Corrette vagy Francesco Geminiani emelhető ki Giuseppe Tartini mellett, aki a „L'arte dell arco”, vagyis A vonó(kezelés) művészete című opuszával, amely egyebek mellett 50 variáció egy Arcangelo Corelli témára, az első (ma ismert) hegedűetűd. Megemlíthetők még a Georg Philipp Telemann-féle Metodikus szonáták. Az első jelentősebb és minden területet átfogó írás a hegedűpedagógia történetében Leopold Mozart Versuch einer gründlichen Violinschule (Kísérlet hegedűiskola megalkotására) című alkotása 1756-ból. A modern hegedülés alapjait a franciák alkották meg a 19. század elején, elsősorban a Párizsi Konzervatóriumban. Legjelentősebb mesterek ebből az időszakból: Pierre Rode, Pierre Baillot, Rodolphe Kreutzer, Charles Auguste de Bériot, Carl Flesch és Louis (Ludwig) Spohr. ### Hegedű a komolyzenében A klasszikus hegedű a 16. század óta szerepel az európai zenében, bár eleinte sokkal kevésbé tartották arisztokratikus hangszernek, mint manapság. Fénykorát a barokk zene concertóiban és a hegedűvirtuózok korában élte, de mint szólóhangszer azóta is a legnépszerűbb hangszerek egyike. A hegedű a barokk kor óta a legfontosabb hangszer, a zenekarok jelentős részét teszi ki (manapság általában 20–24 fő). Általában két szólamra vannak osztva, van az első hegedű, amely sok esetben a dallamot játssza és virtuózabb, mint a második hegedű, amelyik kiegészítő dallamokat játszik, sok esetben pedig a szólam oktáv vagy tercpárhuzamban van az első hegedűvel, illetve néha megkapja a dallamot. Nem annyira látványosan virtuóz, mégis sokszor akár nehezebb is, mint az első hegedű. Az első hegedűsök szólamvezetője, aki közvetlenül a karmester balján, az első sorban ül, a koncertmester. Természetesen a hegedű ugyanúgy tagja a vonósnégyesnek (ami két hegedűt, egy brácsát és egy csellót tartalmaz), mint a többi vonós együttesfajtának, kivéve a konzortokat. Lásd még itt. #### Főbb művek hegedűre ##### Hegedűszóló A hegedűre íródott szólóművek elsőként a barokk időszakában voltak népszerűek, jó példák erre Heinrich Ignaz Biber, Johann Sebastian Bach vagy Georg Philipp Telemann művei. A klasszicizmus és a romantika zenéjében általánosan csökkentek a nem billentyűsökre írt szólóművek; viszont annál több született a 20. században, ahol főleg Bartók Béla, Paul Hindemith és Igor Stravinsky művei jelentősek. A Híres Niccolò Paganini művei is ismertek. ##### Hegedű zongora-, illetve csembalókísérettel Ezek általában a hegedűszonáták: zenemű, szóló hegedűre, gyakran (de nem mindig) – népszerűek például Joseph Haydn brácsakíséretes szonátái – zongora vagy más billentyűs hangszer, pl. csembaló kíséretével, vagy a barokkban a Basso continuo által. Megjegyzendő, hogy egyes szerzők (például Wolfgang Amadeus Mozart vagy César Franck inkább hegedűkíséretes zongoraszonátákat írtak). ##### Hegedűversenyek Kialakulásuk feltehetőleg a virtuóz koncertmesterek megjelenésének köszönhető. A műfaj úttörői Giuseppe Torelli és Antonio Vivaldi, de híresek még Johann Sebastian Bach hegedűversenyei is. A bécsi klasszikus zene mindhárom nagy mestere (Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart ill. Ludwig van Beethoven) is írt versenyműveket erre a hangszerre. A főbb romantikusok (Luis Spohr, Felix Mendelssohn Bartholdy, Robert Schumann, Johannes Brahms vagy Max Bruch) se maradnak le ebből a szempontból, bár ők inkább kevesebb (elsősorban a rengeteg zongoraverseny megjelenésének köszönhetően), de nagyobb szabású versenyműveket írtak. A 20. században szintén nagyon népszerű maradt (híresebb szerzők: Arnold Schönberg, Alban Berg, Bartók Béla ill. Igor Stravinsky), bár térvesztés figyelhető meg a brácsaversennyel szemben. A romantika óta léteznek ún. zenekari kíséretes koncert- vagy karakterdarabok. A hegedű általában aktív résztvevője a concerto grossóknak is. ##### Kamarazene hegedűvel A vonóstriók, triószonáták, zongorástriók, vonósnégyesek, vonósötösök és vonósszextettek meghatározó tagja, általában a dallamvivő hangszer. Néhány főbb hegedű-kamaramű: - Bartók Béla: 44 duó két hegedűre - Ludwig van Beethoven: Szerenád fuvolára, hegedűre és brácsára - Joseph Haydn: Duók hegedűre és brácsára, szonáták mélyhegedűkísérettel - Wolfgang Amadeus Mozart: Duók hegedűre és brácsára (G-dúr és B-dúr, K. 423 és 424) - Igen sok hárfa-hegedű kamarazene született, lásd kamarazenei művek hárfára ### Hegedű a népzenében Sok nép zenéjében is található hegedű, többek között a magyarban is, de jelentős szerepe van az ír, német, osztrák, román, skandináv és szláv népzenében. Az ott használatos hangszerek megegyeznek a klasszikus értelemben vett társaikkal, külön, speciális népi hangszerek nem nagyon készülnek. Viszont egyes esetekben eszközölnek változtatásokat: - Elvékonyítják a hasat (kaparás) – ideiglenesen megnő a hangerő, viszont az elvékonyított fa hamar elfárad és egyébként is sérülékenyebb. Rossz hangú hangszerek eladás előtti tuningja ez. - Húrokkal való manipuláció – vastagabb húrokat tesznek fel, finomhangolóval a mélyebb húrokra is. - Bartha Ágoston egyik tanulmányában megemlíti, hogy Gyimesközéplokon egy ötödik húrt szerelnek a hegedűre, amin nem játszanak. Ez egy zengőhúr, ami hangosabbá teszi a játékot, mert alaphangként rezonál a fogólap alatt. ### Dzsessz A hegedű a dzsessznek szinte kezdete óta része, bár közel nem akkora a jelentősége, mint a komolyzenében. Nagyobb népszerűségnek inkább a countryban örvend. Könnyűzenében elvétve akad. Joe Venuti volt az első nagy dzsesszhegedűs, aki az 1920-as években a gitáros Eddie Langgal dolgozott együtt. További híres személyek: Stéphane Grappelli, Stuff Smith, Ray Perry, Ray Nance, Claude „Fiddler” Williams, Leroy Jenkins, Jelle van Tongeren, Billy Bang, Mat Maneri, Malcolm Goldstein... ### Könnyűzene Miközben a rockzenében a gitárhoz és a basszusgitárhoz képest nagyon keveset használják, addig a mainstream popzene oszlopos tagja. Final Fantasy és Andrew Bird játszanak kvázi hegedűs rockot. Hegedűsök olyan fősodrásban levő popsztárok, mint Vanessa Mae, Bond, Miri Ben-Ari, Yellowcard, Nigel Kennedy és a Dave Matthews Band Boyd Tinsley-vel és Jean-Luc Pontyval; a U2 is néha használ (általában elektromos) hegedűt. Az ún. csellórockban is szerepel hegedű. Az igen népszerű Motown-felvételek az 1960-as és '70-es évekből egyfajta névjegyként használják a hegedű hangját zenéjük textúrájában. Egyes popműfajok szívesen használnak teljes szimfonikus zenekarokat, abban is természetesen szerepel a hegedű. Ezen időszak diszkózenéje is szívesen alkalmaz hegedűt. Az 1980-as évekre megint kiment a divatból, de manapság ismét növekszik a népszerűsége. ## A hegedű felépítése A hegedű formája, felépítése, szerkezeti részei, díszítése 300 éve gyakorlatilag nem változott, sőt a részek összeillesztéséhez használt ragasztó és a felületkezelésre használt pácok, lakkok összetétele is ugyanaz. ### Főbb részei #### Korpusz A korpusz (1) a hegedű rezonátorteste, a szerepe az, hogy a húrok rezgését átvegye, és azt a térbe hangként kisugározza. Szemből nézve jellegzetes homokóraformája van, összeszűkülő dereka lehetővé teszi a vonó akadálytalan mozgását bármely húr megszólaltatásakor. A tető (4) a korpusz felső lapja. Két sugármetszetű, középen szimmetrikusan összeillesztett lucfenyődarabból áll, enyhén ívelt formájúra kifaragva. Készítésekor először a külső, aztán a belső ívét faragják ki. A kész tető általában 2,4-3,5 mm vastagságú a húrtartó láb alatt. A megfelelő rugalmasság elérése érdekében a merevebb faanyagot vékonyabbra faragják, mint a puhát. A hangszernek ez az a része, melynek anyaga, formája, vastagsága, kidolgozása a leginkább meghatározza a hang minőségét. Ehhez középtájon illeszkedik a láb (13), amely különlegesen finoman kidolgozott alkatrész, a húrok rezgését továbbítja a tetőnek. A láb két oldalán szimmetrikusan helyezkednek el az f-lyukak, (10) melyek egyfelől olyan módon gyengítik meg a tetőt, hogy a láb szabadabban rezeghessen, másrészt a rezonátortest üregének biztosítanak bizonyos fokú nyitottságot, hangrést. A tetőt belülről egy hosszanti irányban futó léc, a basszusgerenda erősíti meg, amely kissé aszimmetrikusan, a mély húrok felé eső oldalon halad végig. A hát (6) alulról zárja le a korpuszt. Hasonló kiképzésű, mint a tető, a különbség az, hogy keményebb anyagból, jávorfából készül, és nincs rajta sem lyuk, sem gerenda. Készülhet egy darabból, vagy két szimmetrikus darabból fúgolva, mint a tető. A tetőt a háttal az oldallapok (5) kötik össze, a hegedű sajátos formájából adódóan ez hat darab különböző módon meghajlított jávorfa lemezkéből áll, melyeket a tőkék rögzítenek egymáshoz. A két szélükön belül ragasztóléc fut végig, hogy megnövelje a ragasztási felületet a tető és a hát rögzítése számára. Az alsó tőkéhez egy keményfa gomb csatlakozik, erre van akasztva a húrtartó, (9) amely esetenként a finomhangoló(k)nak is helyet ad. Ez az alkatrész rögzíti a húrok játékos felőli végét. #### Lélek A hegedű lelke egy lucfenyőből készült kis hengeres pálcika, ami a hangszer belsejében található, és nagyjából a láb magas hangok felőli oldalán ékelődik a tető és a hát közé. Nincs ragasztással rögzítve, hogy az f-lyukon át egy különleges szerszámmal benyúlva a helyzetét finoman változtatni lehessen. Ha eltávolítjuk, a hangszer szinte teljesen megnémul, de ha csak egy milliméterrel elmozdítjuk, az is jelentős változást okoz a hangban. Ez az alkatrész a legtöbb fajta vonós hangszerben megtalálható, a szerepe elsősorban az, hogy a húroknak a vonó által gerjesztett, a tetővel közel párhuzamos síkú rezgéseit a tetőre merőleges irányú rezgésekké alakítsa, amit a tető átvenni, továbbítani képes. Ezt olyan módon éri el, hogy a láb egyik talpacskája alatt viszonylag szilárd alátámasztást, csuklópontot ad, hogy a másik talpacskának adódhasson át szinte minden rezgési energia, ami utána a basszusgerenda révén eloszolhat az egész tetőn. #### Nyak A nyak (2) a korpusz felső tőkéjébe illeszkedik, annak hossztengelyéhez képest kissé hátradöntve, Hegyi juharból készül. A felső felületén fut végig a fogólap, (3) amely ébenfából készül, s hosszan a tető fölé nyúlik. A másik végén található a kulcsszekrény (7) a csigával (8) és a kulcsokkal (12). A hegedűjátékos a hangmagasságokat a húroknak a fogólapra való lenyomásával képezi, tehát a nyak olyan formájúra van kifaragva, hogy kényelmesen a tenyérbe simuljon. A fogólap a láb görbületének megfelelően enyhén domború keresztmetszetű, s távolabbi végén található a nyereg (11), amely a húrok egyik rezgési végpontját képezi. A hangolófej csigaformájú faragványban végződik, amely a készítő „kézjegyeként” is funkcionál. Ezt annyira tiszteletben tartják, hogy amennyiben egy értékes hangszer nyaka tönkremegy, és ki kell cserélni, az új nyakra is a régiről levágott fejet, csigát építik rá. A húrok a nyeregből egy vályúszerű mélyedésbe, a kulcsszekrénybe futnak, ahol a keresztirányban beillesztett kulcsokra vannak feltekerve, amelyek ébenfából vagy grenadilfából vannak esztergálva. Fontos, hogy nagyon pontosan – és kúposan – illeszkedjenek a fej furataiba, hiszen ezen múlik a hangszer pontos behangolhatósága. A kúposság a rögzítést szolgálja, esetleg fenyőgyantával növelve a tapadást. ### Alapanyagok A hangszertető, a gerenda, a lélek a tőkék és a kávalécek tűlevelű lucfenyőből, míg a hát, a káva, a nyak, a kulcsszekrény a csigával és a láb középkemény lombos fából, hegyi juharból készül. A nagy igénybevételnek, kopásnak kitett fogólap készítéséhez ébenfát használnak. A kulcsok, a húrtartó, a gomb és az álltartó paliszanderből, bukszusból, ébenfából vagy egyéb egzotikus faanyagból készülhetnek. A lucfenyő Európában az egyik legelterjedtebb, legközönségesebb fafaj, hangtani tulajdonságai miatt azonban a legmegfelelőbb a hegedűtető elkészítésére. A rezonánsnak való tetőanyagokat gondosan válogatják. Ennek az anyagnak a minősége döntő befolyásolja a hangszer hangzását, valahogy úgy, ahogy a szőlő minősége eldönti a bor zamatát. Statikai szempontból fontos, hogy a tető készítéséhez a fa sugárirányú metszetét használják, így az évgyűrűk merőlegesen haladnak át a tető vastagságán. A hát, a káva és a nyak legkedveltebb anyaga a habos jávorfa. Ez nem külön fafaj, hanem szintén hegyi juhar, amelynek rostjai egy bizonyos fejlődési rendellenesség miatt nem egyenesen, hanem hullámvonalban nőnek. Az ilyen faanyag esztétikai kvalitásai mellett különleges akusztikai és statikai tulajdonságokkal is rendelkezik. A húrok eredetileg nyúl- vagy juhbélből készültek, (a népszerű sztorikkal ellentétben macskabélből nem) amelyeket ma kizárólag historikus zenekarok használnak, 19. századi vagy korábbi darabokhoz. A bélhúrok könnyen elhangolódnak és szakadnak, de ezeknek modern, ezüsttel vagy alumíniummal borított változatait magas áruk ellenére néhány zenész ma is használja. A mai átlag zenekari húrok többrétegűek. A belső mag rengeteg, a hajszálnál jóval vékonyabb plyamid szálból áll, és ezt borítja többnyire kétrétegű rozsdamenetes nemesfém, ezüst-, volfrám-, vagy krómötvözet, illetve könnyűfém alumíniumötvözetű finoman hengerelt külső réteg. A hegedű "e" húrja lehet egyetlen húzott rozsdamentes fémszálból de készülnek némileg vastagabb fonott, valamint elektrolízis útján arannyal bevont húrok. A brácsahúrok felépítésben megegyeznek a hegedűhúrokkal, de az "a" húr mindig több rétegben fonott, műanyag vagy fémszál maggal. A zenekarban általában használt drága csellóhúrok többnyire fém magra fonottak, de természetesen gyártanak műanyagra font gyönyörű hangú csellóhúrokat is. ### Méretek Gyerekeknek általában nem adnak teljes méretű, „egészes” hegedűt a kezükbe, mert az túl nagy lenne nekik. Ezért léteznek „tizenhatodos”, „nyolcados” (ezek elég ritkák), „negyedes”, „feles” és „háromnegyedes” hegedűk. A kis méretű hegedű tulajdonképpen az egészes hegedű arányos kicsinyítése. Természetesen nem várható tőlük az egészes hangszer tónusa (általában ún. dobozhangjuk van). Egy teljes méretű hegedű testének (tehát a nyakat nem számítva) mérete kb. 35,4 cm. A háromnegyedesé kb. 33,5 cm, a feles pedig kb. 32,5 cm. Vannak speciális hétnyolcadosok is 34,4 cm hosszúsággal, de ezek eléggé ritkák, általában nagyon alacsony felnőtt hegedűsök preferálják (szokás nők hegedűjének is nevezni). A mélyhegedűk többféle testhosszal készülnek, 39 cm-től 44 cm-ig. Mivel méretük eléggé változatos, ezért meg szokták adni a hangszer testének pontos hosszát is, amely átlagosan kb. 40,5 cm. Az egészes hegedűkből is létezik több méret, például olyan, amely hosszúságában majdnem egy kisebb méretű brácsa is lehetne. Itt jegyzendő meg, hogy egyes helyeken a gyerekeknek ragasztanak a fogólapra bundokat (általában ragasztószalagból), de amint kialakul a nebulónál a normális billentés és a hangok eltalálása, leveszik. Általában az USA területén használnak ilyen, egyesek által barbárnak titulált módszereket. ## A vonó A vonón található (általában) fekete fogódarab a kápa, a másik végén pedig a csúcs. Ezek között feszül a szőr. A vonószőr napjainkban is hagyományosan a ló farkának szőréből készül (általában sárgás-fehér színű), bár léteznek olcsóbb vonók, amelyekben valamilyen szintetikus anyag helyettesíti a szőrt. A pálca általában fernambukból készül. A kápában található egy gyöngyház berakás, ez általában kagylóhéjból van, olcsóbb megoldás esetén műanyagból. Az átlagos hegedűvonó hossza 74,5 cm, tömege 55 és 65 gramm között van, emellett fontos a súlyeloszlás: a súlypont 24–25 cm-re kell legyen a vonó elejétől (feszítőcsavar nélkül mérve). A brácsavonók ehhez képest 5 mm-rel rövidebbek és 10 grammal nehezebbek. A vonókat általában meg kell „gyantázni” (egy gyantadarabot végig kell húzni a szőrön), hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon, ill. hogy a húrok jobban rezegjenek. A vonó a mai formáját a késő klasszicizmus korában (1800-as évek eleje) nyerte el. Az ún. „barokk vonó” nem volt ennyire masszív, a fa pedig ellentétesen görbült, mint ma (egy nagyon nyomott elfordított C-re emlékeztetett). Ennek ugyan az volt az előnye, hogy a kettős-, hármas-, ill. négyesfogások könnyebbek voltak, viszont például fortét nehezebb volt játszani rajta. Emellett élettartama is rövidebb volt. ## A hegedűkészítés A hegedűnek két fajtáját különböztethetjük meg, gyártásuk helye szerint. ### Gyári hegedűk Létezik egy háromdimenziós mértani szerkezet, ami pontosan elhelyezi az alkatrészeket, a külső „kontúr” elkészítéséhez pedig a régi mesterhegedűk vonalát használják. Eme előállítás-típus gyors, gazdaságos, de minősége elég sok kívánnivalót hagy maga után. Általában csak a tanulók használnak ilyet. ### Mesterhegedűk A mesterhegedűket a mai napig céhes keretek között készítik, sok egyedi nevet is kap, mint például a Stradivariusok. Az első lépés a terv kidolgozása, ezután a tervek alapján műanyagból vagy fémből elkészül a sablon. Ennek segítségével létrehozzák az elő-, ill. hátlapot, a bordázatot. Utána a nyakat készítik el, amit a testhez illesztenek. A végén az egészet lelakkozzák. A többi részt általában külön-külön vagy a mester, vagy az inasok készítik el. Mesterhegedűkből a feles, vagy annál kisebb méret ritka. ## A hegedű hangja Egy régóta elfogadott elmélet szerint a hegedű hangját (és úgy általában a vonós hangszerekét) a fa sűrűsége és fizikai tulajdonságai határozzák meg. A hegedű esetében ezt az elő- és a hátlap akusztikus viselkedése határozza meg. Egy ehhez kapcsolódó részletes elmélet megalkotója a német Ernst Chladni. A hegedű rendkívül szólisztikus hanggal rendelkezik (egyes megállapítások alapján hangja nagyon hasonlít az énekhangra), ezért a dallamot sok esetben a hegedű játssza. Egy jó hegedűs kezében a hangszer igen fürge, és le lehet játszani vele igen nehéz és gyors futamokat. Ezért a hegedű (a zongorához hasonlóan) igen gyorsan virtuóz hangszerré vált. ## A hegedülés Hegedüléskor jobb kézben tartjuk a vonót, bal kézzel a nyakánál fogjuk a hangszert, amelyet bal vállunkra teszünk (ha van párna csatlakoztatva a hegedűre, akkor értelemszerűen az kerül a vállunkra), az állunkat pedig az álltartóra, vagy annak helyére helyezzük. Hangot úgy tudunk létrehozni, hogy a bal kézben az egyik ujjunkkal lenyomjuk az egyik húrt, a jobb kézzel pedig a vonót végighúzzuk a húron, vagy megpengetjük (pizzicato). ### Testtartás Elég sokféleképpen tarthatjuk a hegedűt ahhoz, hogy megszólaltassuk, például akár úgy, mint az indiai eredetű carnatic zenében, ahol a csigának a lábat kell érinteni, vagy mint a zsebhegedűnél, ahol egyszerűen csak a kézfejen van. A legtöbb játékos a fentebb említett módon használja. Az olyan kiegészítők, mint a párna vagy az álltartó használatát mindenkinek saját magának kell eldöntenie az alapján, hogy mi illik legjobban testéhez és játékstílusához. Ez a keresés általában sokáig eltart. A kiegészítőktől függetlenül a játékosnak a minél kiegyensúlyozottabb, természetesebb, komfortosabb tartást kell választania, egyenes gerinctartással, legfőképpen a nyaknál, ugyanis a rossz tartás maradandó egészségkárosítást okozhat. A test súlypontjának lehetőleg a bal lábra kell esnie. Egyes esetekben a jobb lábra való támaszkodás érdekes hatást válthat ki a hangban. A bal csukló egyenesen (vagy majdnem egyenesen) való tartása nagy szabadságot ad az ujjmozgásnak, és csökkenti a megrándulás esélyét. Előforduló probléma a fiatal játékosoknál a csukló összeszorítása annak érdekében, hogy a hegedű tartását oly módon segítse, hogy a tenyér merev legyen, és a hegedű nyaka arra kerüljön (csúnya tenyerelés!). A nyak természetesnél magasabbra emelése szintén helytelen. A többi problémához hasonlóan, ez is a mozgási szabadság korlátozásához vezet, és tovább növeli a húzódás lehetőségét. ### A bal kéz szerepe a hegedülésben Míg a gitárnál a hangszerre ún. érintők vannak szerelve, addig a hegedülésnél a játékosnak saját magának kell elsajátítani, hogy melyik hangnál hova rakja az ujját, különben a hang hamis lesz. Ha hamis a hang, akkor az ujjuk odébbcsúsztatásával tudják „kitisztítani”. Többek között ezért szükséges a hegedüléshez nagyon jó hallás. Általában egy másik, üres húrt (lásd lejjebb) tudunk hozzáhúzni, aminek segítségével ellenőrizhetjük, hogy tiszta-e a hang, bár ez is csak félmegoldás, mivel a húrok játék közben elhangolódhatnak, emiatt sok esetben az üres húr sem tiszta. Ezért a hegedűsök általában több órát gyakorolnak naponta (nem ritka az akár 6 órás gyakorlás sem!), amelynek egy részét skálázás és ún. ujjgyakorlatok teszik ki, amelyeknek céljuk az, hogy minél jobban elsajátítsák, hogy mikor hova rakják ujjaikat (tehát a minél pontosabb intonáció). Ezen gyakorlatok főleg a kezdetekkor fontosak, hogy minél jobb billentés alakuljon ki. A hosszabb, nehezebb futamokat pedig eleinte lassan, majd fokozatosan (általában metronóm használatával) felgyorsítják. Nagy hegedűsöknél előfordul, hogy rosszul billentenek ugyan, de olyan gyorsan korrigálnak, hogy a közönség észre sem veszi. Erre mondta Jasha Heifetz (1901–1987), hogy „ugyanannyi hamis hangot játszok, mint bárki más, csak még azelőtt korrigálom, mielőtt rajtam kívül bárki más meghallaná.” Az ujjak meg vannak számozva: az első a mutatóujj és a negyedik a kisujj. Az úgynevezett üres húr (amikor nem tesszük le egyik ujjunkat sem), az a 0 vagy az angol nyelvterületeken O, mint open string. Eme számok gyakran megjelennek a kottában; akár „gyárilag” odanyomtatva (elsősorban a tanulóknak szánt instruktív kiadású kottákban), akár kézzel odaírva. Az ujjaknak három állásuk lehet: mély, magas, vagy nyújtott. E-húr második ujj esetén például lehet g (mély), gisz/asz (magas), de akár a (nyújtott) is. #### Fekvések Kezdőknek az elérhető legmagasabb hang a kétvonalas H, amit az E húron letett negyedik ujjal érhetünk el. Az ennél magasabb hangokhoz fekvést kell váltani, a kétvonalas H tehát csak akkor számít az elérhető legmagasabb hangnak, hogyha csak az első fekvést nézzük (tanuláskor először ezt tanítják a legtöbb esetben – csak egyes metódusok kezdenek a harmadik fekvéssel). Fekvést úgy kell váltani, hogy a bal kezünket a fejünk felé húzzuk, és abban a helyzetben tesszük le az ujjunkat. Például ha a G-húrt nézzük, az ún. első fekvésben lerakva a negyedik ujjunkat D-hangot kapunk (az első fekvésben letett negyedik ujjak megegyeznek a következő üres húrral). Ha második fekvést játszunk, akkor az ujjunkat az E-húrra kell helyezni, harmadik fekvésben Fiszre és így tovább. Tehát a hegedűn elérhető legmagasabb hang nagyrészt a játékos képességétől függ. Egy jó játékos általában két- két és fél oktávot tud lejátszani egy húron. Természetesen a bekezdés elején említett H-t nem csak az E-húron lehet játszani: az A-húron az ötödik-, D-húron a kilencedik-, G-húron a tizenharmadik fekvést kell igénybe vennünk. Felmerülhet a kérdés, hogy az A-, D- és G-húrokon miért van szükség fekvésváltásra, hiszen a magasabb hangokat lehet másik húron is játszani. Ez azért van, mert sok esetben egyszerűbb és kényelmesebb egy húron lejátszani egy menetet, mint villámgyorsan húrt váltani. Ezenkívül a különböző húroknak másfajta hangszínük, erősségük stb. indokolja az ilyen játékmódot, ezért sokszor maga a zeneszerző beírja, hogy egyes esetekben melyik húrt kéri. Erre példa, hogy a hegedűsök és a szerzők sokszor kerülik az E-úr használatát, hogyha fádabb (tompább) hangszínre van szükségük. A húroknak is van számuk, a G a IV., az E az I. húr. Általában a sul G, G/IV. saite, G/IV.a corde jelölésekkel találkozhatunk. #### Üres húr Az üres húr azt jelenti, hogy egyetlenegy ujjunkat se tesszük le a húrra, csak simán meghúzzuk a húrt. Ezt a módszert csak bizonyos hatásokhoz használják, mivel nincs ujj a húron, ezért más a hangszín (nincs rajta az a „fojtottság”), és bizonyos egyéb hatások (például a vibrálás) pedig nem érhetőek el. Természetesen a kis G-hanghoz mindig üres húrt használnak, mert azt másképp nem lehet lejátszani; más esetekben viszont az üres húrt kerülik. Létezik az ún. bariolage effektus. Ezt csak a D-, A- és E-húroknál használhatjuk, mivel a módszer úgy működik, hogy az alsó húrra lerakjuk az üreshúr hangját (mondjuk D esetén a G-húrra például a negyedik ujjat) és kettősfogással együtt összehúzzuk a D-húrral. Ez igen sajátos hatást hoz létre, mivel egyszerre két hangszín kombinálódik. Ezt az effektust Joseph Haydn kedvelte leginkább; jó példa rá az op. 50 no. 6-os vonósnégyes, vagy a híres fisz-moll Búcsú-szimfónia. Híres példa még Johann Sebastian Bach E-dúr partitájából a prelúdium tétel. Két húr együttes meghúzásával a dudákhoz hasonló effektust hozhatunk létre, ami gyakran a népzenei elemeként használatos. Sok zeneszerző népi effektusokat így jelenít meg. #### Kettősfogás A kettősfogás az, amikor egyszerre két húrt húzunk meg (ezeken általában eltérő ujjakat teszünk le), ezzel létrehozva egy hangközt. Ez természetesen sokkal nehezebb, mintha egy húron játszanánk, mert nem csak a vonót kell egyszerre két húron húzni, hanem egyszerre több ujjat kell lerakni. Sok esetben fekvést is kell váltani a kettősfogáshoz, különben az akkordot fizikai képtelenség lenne lejátszani. Vannak olyan esetek, amikor mindez három vagy négy hanggal történik, így egy akkordot kapunk, de ezeket hármas-, ill. négyeshangzatoknak is nevezhetjük. #### Vibrálás A vibrato (magyarul vibrálás) igen gyakran használt módszer, amikor is a hang nagyon gyorsan fel-le változik. Ezt úgy érhetjük el, hogy a lenyomott ujjunk ujjbegyét nagyon gyorsan fel-le mozgatjuk. A hegedűsök általában „le-fel” vibrálnak. A vibrato alatt a hang sokkal dúsabb lesz. Ez a módszer a romantikában volt nagyon kedvelt, és – a maihoz képest – nagyon intenzív volt. A vibrálásnak több változata van: van, amikor az ujjbegyünket mozgatjuk, van, amikor az egész ujjunkat („ujjvibrato”), sőt akár az egész kézfejet („csuklóvibrato”), ill. a kart („karvibrato”) is lehet mozgatni. Természetesen ezek mind másfajta hangszínt adnak, amit játékosa, és a zenemű stílusa válogat. Egyes stílusokban például nem is kell feltétlenül vibrálni (például barokk zene). Régebben azt hitték, hogy az intenzív vibrálással el lehet tüntetni a hamis hangokat, mert a fül úgyse tudja olyan jól érzékelni a hangok változását ilyen gyors változás mellett. Egy tanulmány kimutatta, hogy az emberi fül igenis érzékeli a vibrato magas és mély hangjait, nem csak az egész frekvenciát. Tehát senki se tudja a rossz intonációt vibrálással eltüntetni, sőt, gyors tempók esetén általában a vibrato okozza a hamisságot. Ezért a tanuló hegedűsöknek általában azt tanácsolják, hogy a vibratót csak a darab megtanulásának legvégén illesszék be. #### Üveghangok Ha a húrt nem nyomjuk le, csak megérintjük, akkor üveghangok keletkeznek. Ez azt jelenti, hogy a megszokott erős, homogén hang helyett egy magas, alapvetően sipító hangot hallunk. Ennek az az oka, hogy blokkoljuk a húr alaphangját, viszont a hangmagasság csak akkor változik, ha egy konkrét ponton lenyomjuk a húrt. Nem minden hang helyén van azonban üveghang, csak a húr bizonyos pontjain, például a húr felénél vagy a húr harmadánál. Ekkor a húrnak csak egy része vibrál, például ha a felénél fogunk üveghangot, akkor a fele. Szintén ennél a példánál maradva ilyenkor a húr egy oktávval feljebb szól. Ez Püthagorasz felhangrendszer-elméletén alapszik. Ha az üveghangot nem jó helyen, ill. nem eléggé érintjük meg, akkor nyekergő, hamis hang fog csak szólni. Az elérhető üveghangok mennyiségét a hangszer minősége határozza meg. Jelölése: egy üres húrhoz hasonló karika a hang felett, vagy gyémánt alakú kottafej. Az üveghang-létrehozás másik módja az, hogy az egyik húron rendesen lenyomjuk az ujjunkat, és megérintjük a felette lévő kvartot (ami általában az első és a negyedik ujjra esik, mivel az üres húrt nem lehet használni, mert az természetes üveghang). Ekkor a lenyomott hang két oktávval felette lévő változata szólal meg, mert a húr ilyenkor négy részre osztódik, ez az ún. mesterséges üveghang. (Szintén lásd Püthagorasz felhangrendszer-elméletét.) Erre példa: ha a D-húron lerakjuk az első ujjunkat (e'), felette negyedik ujjunkkal megérintjük az a' hangot, akkor az e"' hang fog megszólalni. Hasonló módszerek alapján még az is létezik, amikor az első hangot lenyomjuk, és egy tercet érintünk meg felette, ilyenkor a terc két oktávval feljebb lévő változata szól, ill. használhatunk még alap + kvint üveghang-fogást is, ilyenkor a kvint 2 oktávval feljebb szól (az előző példa folytatása: e' felett megérintjük a g'-t, lesz g"', vagy e' felett megérintjük a h'-t, lesz h"'). Eme két fogás elég ritka: a terces változatot elég nehéz kicsikarni a hangszerből, a kvintes esetben meg túl nagyot kell nyúlni. Jelölése: a megszokott kör alakú kottafej felett egy gyémánt alakú is található; ott kell megérinteni a húrt. Minden üveghangot elég nehéz eltalálni, főleg az utolsó kettőt, tehát sok gyakorlást igényel. Üveghangokat nagyrészt a 19. és a 20. század zenéjében találhatunk. ### Jobb kéz, hangszín: a vonó használata A jobb kéz – így a vonós is – felelős a hangminőségért, a ritmusért, a dinamikáért, az artikulációért és a hang rezgésében bekövetkező egyéb változások nagy részéért. A vonót egyfajta speciális fogással kell fogni, ahol a hüvelykujjal és a középső ujjal fogjuk, a kisujjal támasztjuk, mozgatjuk a vonót, a többi ujj csak pedig finoman érinti a vonót (lásd kép), amivel sokkal rugalmasabb vonókezelést érhetünk el, mint bárhogy máshogy. Ha a vonót a kápától a csúcsig húzzuk, akkor vonjuk, ha a csúcstól a kápáig, akkor pedig toljuk. #### Vonókezelési technikák - A hangerő változtatása A hangerő növelésének legegyszerűbb módja a nyomás növelése. A nyomás erősségét a mutatóujjunkkal koordinálhatjuk. Másik metódus: a vonó sebességének növelése; ámde megjegyzendő, hogy sok hegedűs nagy vonósebesség mellett is tud finoman játszani. A két metódust általában kombinálva használjuk, mivel ha a vonót inkább csak nyomjuk, akkor túl recsegő hangot kaphatunk, ha pedig inkább csak húzzuk, akkor a hang nagyon levegőssé válhat. - A színező effektusok A vonót a láb és a fogólap közti terület kb. felénél kell húzni, figyelve arra, hogy a vonó függőlegesen ne csúszkáljon. Különböző effektusokat hozhatunk létre, ha ezt a „szabályt” nem tartjuk be. Ha a húrlábhoz közel sul ponticello (a. m. a hidacska fölött) játszunk, a hang a szokásosnál intenzívebb lesz, a magasabb felhangok erősödnek meg. Ha a fogólaphoz közel (sul tasto), akkor a hang kissé nazálissá válik, és az alaphang erősödik fel. - Détaché Ez a kifejezés egyszerűen annyit jelent csak, hogy „elválasztva”, és minden olyan hangot így kell játszani, ami nincs összekötve egy kötőív segítségével egy másik hanggal a kottában. Amikor vonót váltunk, egy pillanatig egy hangsúlyos szünet van. A détaché traîné az a módszer, amikor nincsen (non c'e':) megszakítás két hang között. Illusztráció - Martelé Szokás még olasz nevén (martellato) is említeni. Tulajdonképpen annyit jelent, hogy „kalapálva”. A détaché egy formája, de erős akcentusokkal. Illusztráció - Collé Ragasztva. Olyan vonásnem, ahol a vonónak „megsúlyozva” kell mozdulatlanul állnia, mielőtt meghúznánk azt. Jobb esetben a szokásos súly is elég a mozdulat kivitelezéséhez. Illusztráció - Spiccato Ez a technika az, amikor egy finoman pattogó hangot hallunk. Igen sok rossz koncepcióval ellentétben vízszintesen kell húzni a vonót, a pattogás a vonó felépítéséből, és annak súlyából jön. Nagyobb tempónál egyszerűbb kivitelezni, a pattogás kisebb jelentősége miatt. - Legato Általában az egymást követő hangok összekötését (a fentebb említett kis szünetek nélküli lejátszását) értjük rajta. Az, hogy a gyakorlatban egy vonóra vesszük ezeket a hangokat, vagy külön vesszük őket, már részletkérdés. Egyéb változatai: legatissimo (a legszorosabb kapcsolódási forma), tenuto, portamento, legato, portato, non legato, mezzo-staccato, staccato (az ellentéte), staccatissimo. - Sautillé Franciául; olaszul saltando, németül Springbogen, spanyolul saltillo. Olyan vonásnem, ahol a vonót erős lökésekkel késztetjük pattogásra, általában a vonó közepén pattogtatva. Nincs rá egységes jelölés: hol pötty, hol ék található a hang felett; de egyes esetekben az előadó saját magától is belerakhatja előadásába. A spiccato és a sautillé egyes esetekben szinonimaként használatosak, pedig nem azok. Illusztráció - Ricochet Ismert még jeté néven is. Itt kell dobálni a vonót, a felső harmadánál, lefele húzva. Így egy pár (általában 2-től 6-ig, de van, hogy 10, 11) gyors, pattogó hang jön létre. Illusztráció - Portato Franciául louré. Általában lassú tempónál használatos vonásnem, a hangok elválasztása a vonó megállítása nélkül. - Arpeggio Esetleg arpeggiando, arpeggiato (a. m. hárfaszerűen). Tört akkordnak is hívhatjuk; mindegyik hangot másik húron kell játszani. Sok esetben a vonó magától pattan. - Tremolo Általában zenekarban használatos. A vonó mozgatása nem meghatározott ritmusban, de nagyon gyorsan. - Col legno Amikor nem a szőrön, hanem a fán kell húzni a vonót. Elég halk a hangja, így csak a zenekari vonósszekciókban szokás alkalmazni. Leghíresebb példa a Boszorkányok tánca Hector Berlioz Fantasztikus szimfóniájából. Gyakran jelölik e kifejezéssel a vonó pálcájával való ütést is (col legno battuto), ilyenkor karakteres, csattogó, zörgő hangot ad a hangszer, azonban kivehető a hangmagasság. Liszt Ferenc a Haláltáncban használja a csontok zörgésének érzékeltetésére. - „Keverés” Kötőívek és akcentusok ismételgetése, keverése. Népzenében használatos. - „Vágás” Ütőhangszer-jellegű technika. A kápánál a szőrről való pattintást takarja; általában csak egy recsegés, és nincs meghatározott hangja. - Pengetés Ha a kottában az olasz pizzicato (ejtsd: piccikáto) van kiírva (vagy rövidítve pizz.), akkor a hangot nem a vonó húzásával kell létrehozni, hanem a húr megpengetésével. Egyes virtuóz pengetős futamoknál a jobb kéz két ujját is szokás alkalmazni, de általában elég csak egyet. Egyes esetekben, ha a jobb kéz valamiért foglalt, akkor balkéz-pizzicatóval is találkozhatunk. Mint neve felfedi, bal kézzel kell pengetni. Általában + jelöli a kottában. Másik fajtája a csattanós pengetés, vagy más néven Bartók-pizzicato. Ezt Heinrich Ignaz Franz Biber alkalmazta először Battaglia c. művében (1673), később ez a technika elfelejtődött, így Bartók Béla nevéhez fűződik „újrafeltalálása”. Először a 44 duó 42., Arab dal című darabjában jelent meg, de vonósnégyeseiben és a Szólóhegedűre írt szonátában is megjelenik. Két ujjal kell elhúzni a húrt, majd elengedni úgy, hogy a fogólaphoz csapódjon. Ha pizzicatóról vonóhasználatra kell visszatérni, akkor a kottában az arco kifejezést láthatjuk. ## Felszerelés és karbantartás ### Párna Ezt az eszközt a hegedű aljára csatlakoztathatjuk. Segít egyenesebben tartani a hangszert, mert a váll és hátlap közötti területet tölti ki. A jobb párnák teljes egészében „testreszabhatóak”, hisz nagyon sok helyen állíthatóak (lásd a kép). ### Hangfogó A hangfogó (olaszul sordino) egy fémből vagy műanyagból sokféle formában készült eszköz, ami típusától függően vagy a húrlábra vagy a húroknak a láb mögötti részére csatlakoztatható. Lényege, hogy tömegénél fogva megnöveli a húrláb tehetetlenségét, rontja rezgőképességét. A hegedű hangja ettől fojtottabb, halkabb lesz, megváltozik a hangszíne. Ezt a szerkezetet speciális hangeffektusként is be szokták vetni, zenekarban ilyenkor az egész vonós szólam felteszi (jelölése: con sord, senza sord.). Régebben hasonló céllal készítettek olyan „gyakorlóhegedűket”, amik mindössze egy lapból álltak; a fogásokat nagyon jól lehetett gyakorolni, de hangjuk nemigen volt. ### Húrok A legtöbb hegedűs mindig tart magánál tartalék húrokat, hogy ha egy elszakad, akkor rögtön tudják pótolni. A húrokból általában készleteket tartanak; ez azt jelenti, hogy 4 db egyfajta, egy időben és egy módszer alapján gyártott húrt tartanak maguknál, így elkerülve, hogy a különböző húrok esetenként máshogy viselkedjenek, illetve elkerülendő a folyamatosan változó alaphangszínt. Általában ezeket a húrokat egy év használat után mindenképpen lecserélik, bár a felső húrokat gyakrabban is lehet, mivel jóval olcsóbbak, és jobban szakadnak. Egy legenda szerint Niccolò Paganini annyira virtuózan játszott, hogy húrjai gyakran koncertje kellős közepén is elszakadtak. Ilyenkor a darab hátralévő részét a többi húron játszotta, olykor ijesztően magas fekvésekben. ### Karbantartás A hegedű csak ritkán igényel generáloztatást, nem úgy, mint például egyes fúvós hangszerek. A hangszer testét egyszerűen a bútorok tisztításához is használt polírozóval (ill. létezik megfelelő hangszertisztító keverék is, aminek köszönhetően a hangszernek „előjön” a csillogása), míg a húrokat és a fogólapot alkohollal tisztíthatjuk, de vigyázzunk, hogy a szesz ne érintkezzen a lakkozott résszel, mert egyes lakkanyagok károsodhatnak tőle. Ha a vonón a szőr elhasználódik, illetve elfogy, akkor újraszőröztetést igényel. Néha-néha pedig a vonó farészéről szintén alkohol segítségével eltávolíthatjuk a felesleges gyantát. ### Hangolás A hegedűt többfajta módon is hangolhatjuk: - Az egyik, durvább, de radikálisabb eredményekhez vezető megoldás, ha a kulcsokat használjuk. - Kisebb (kvinten belüli) változtatásokhoz jók a finomhangolók is. Ezek kis fém gombok a húrtartón, amik forgatásával hangolhatjuk a hangszert. Hátránya, hogy nem engedi a húrokat teljes mértékben rezegni, ami a hangszín „elszegényedéséhez” vezethet. Általában csak kezdőknek van fenn mint a négy, a professzionális hegedűsök általában az E húrnál, jóval ritkábban az A húrnál hagyják meg a finomhangolókat. Bélhúrok esetén nem javasolt finomhangoló, mivel az tovább feszítheti az amúgy is szakadékony húrt. - Ezen kívül nagyon apró változtatások végezhetőek a húr kézzel való mozgatásával. Elsőnek az A-húrt hangolják, 440 vagy 442 Hz-re, de egyes zenekarokban a 445, ill. 446 Hz is használatos, a minél fényesebb hang érdekében. A modern kor ui. egyre magasabb hangérzetet követel meg. A historikusok ennél sokkal alacsonyabbat használnak, akár 415 Hz-es hangolás is előfordulhat. Legegyszerűbben hangolósíppal, ha nincs hangolhatatlan hangszer a zenekarban. Ritkán hangoljuk a hegedűt önmagához; általában a körülményesebben hangolható hangszerekhez (például zongora vagy a zenekarban az oboa), vagy a hangológéphez hangolunk. A többi húrt kettősfogással hangolják be (értsd: a két húrt egyszerre meghúzzák). Ezzel a tiszta hangolást érhetjük el; az alsóbb húrok kicsit alacsonyabbak lesznek a kiegyenlített hangoláshoz képest. Ez főként a mélyhegedűnél és a csellónál okoz problémát, ahol a legalsó húr C, vagyis három kvinttel van odébb a referenciának használt A-nál. A húrok egymáshoz való távolságát úgy is ellenőrizhetjük, hogy az egyik húr felénél letesszük az üveghangot (ekkor ugye az adott húr két oktávval felette lévő hangját halljuk?), és ha a másik húron is ugyanott szól az üveghang, akkor a két húr egymáshoz képest pontos. Szólójáték esetén lehet variálni azzal, hogy például egy kicsit feljebb hangoljuk a hangszert, ezáltal csillogóbb hangot elérve. De például barokk szólódarabokhoz ajánlatosabb az alacsonyabb hangolás, a teltebb hangzás végett. Fontos, hogy hangolás után ellenőrizzük, hogy a láb nincs-e elgörbülve, és a két f-lyukra merőleges-e. Ez már csak azért is fontos, mert a legjobb hegedű hangját is tönkretehetjük nem megfelelő lábbeállítással. A hegedűnél ritka a standardhangolástól (g-d'-a'-e") való eltérés, ennek ellenére találhatunk rá példát a komoly- (scordatura a. m. elhangolás) és népzenében (kereszthangolás). A kettő közül az utóbbiban gyakoribb. Klasszikus zenében való elhangolásra a leghíresebb példák: - Heinrich Ignaz Biber: Rózsafüzér-szonáták (minden tételhez más hangolás, tizenhat tételből csak az elsőben és az utolsóban használ rendes hangolást) - Niccolò Paganini: 1., Esz-dúr hegedűverseny. Az összes húrt egy fél hanggal fel kell húzni. A szólóstimm D-dúrban íródott. Érdekes, pedig az ő korában mindent lejjebb játszottak. - Camille Saint-Saëns: Danse Macabre (E → Esz a szólóhegedűnél) - Gustav Mahler: 4. szimfónia, 2. tétel (hegedűszólós rész) - Igor Stravinsky: Tűzmadár (G → A, ez az első olyan eset, hogy egy egész szekciónak scordaturát írnak elő, a természetes üveghangok miatt) - Ligeti György: Hegedűverseny ## A hegedű és a MIDI Az igazi hegedű hangját elektronikusan a MIDI (Musical Instrument Digital Interface) rendszeren keresztül szimulálhatjuk, elektromosan előállított hanghullámok segítségével. A MIDI szabványban minden hangszer egy számhoz van hozzárendelve; szólóhegedű vonóhúzással a 41-es számú (a számozás 1-től kezdődik). Ugyan a MIDI-ben nincs lehetőség felfele és lefele vonás érzékeltetésére, viszont staccatót és legatót létrehozhatunk a hang hosszúságának állítgatásával, és a legtöbb kottaíró program is ezt a módszert használja MIDI-kimenet esetén. Ezenkívül lehetőség van egész vonósszekció-hangzásra ill. pizzicatóra, de mint minden esetben ez is csak az eredeti hangzás távoli megközelítése. ## Fordítás [Vonós hangszerek](Kategória:Vonós_hangszerek "wikilink") [Magyar népi hangszerek](Kategória:Magyar_népi_hangszerek "wikilink")

Jimi Hendrix

James Marshall „Jimi” Hendrix (Seattle, Washington, USA, 1942. november 27. – London, Egyesült Királyság, 1970. szeptember 18.) amerikai gitáros, énekes, zeneszerző. Mind a mai napig valóságos kulturális ikonnak számít. Rajongók és kritikusok egyaránt elismerik kivételes tehetségét, sokak szerint Jimi Hendrix a valaha élt legjobb és legnagyobb hatású rockgitáros. 1967-ben tett szert világhírnévre, amikor zenekarával, a The Jimi Hendrix Experience-szel a montereyi popfesztiválon első amerikai koncertjét adta. 1969. augusztus 18-án az ő fellépésével zárult a woodstocki fesztivál. Tragikus hirtelenséggel, 1970. szeptember 18-án, londoni lakásában hunyt el – 27 éves volt. Zenélni leginkább egyedül tanult, balkezes létére egy jobbkezes Fender Stratocasteren játszott, amit fordítva húrozott fel, hogy jó legyen neki, de ezen kívül voltak más gitárjai is, fellépett egy fekete Gibson Flying V-vel (az Isle of Wight fesztiválon), valamint egy fehér Gibson SG-vel (The Dick Cavett Show) is. Rockgitárosként igyekezett kihasználni a feedback nyújtotta minden lehetőséget. A zenei stílusok közül leginkább a blues és annak korai mesterei, B. B. King, Albert King, Buddy Guy, T-Bone Walker és Muddy Waters gyakoroltak rá hatást. Sokat tanult az R&B- és soul-gitárosoktól is, mint például Curtis Mayfield vagy Cornell Dupree. Hendrix játéka dzsesszes elemeket is tartalmazott, gyakran Rahsaan Roland Kirköt nevezte meg kedvenc zenészének. Másik fő ihletforrása Little Richard volt, akinek kísérőzenekarában is játszott egy rövid ideig. Zenéjében megpróbálta közel hozni a „földhöz” az „űrt”: a „föld” egy bluesos, dzsesszes vagy funkos alapritmus, az „űr” pedig az improvizációk során hallható pszichedelikus hangzás (leginkább magas, visító hangok, kiváló példa ezekre a Voodoo Child (Slight Return) című dal). Zenei producerként a stúdiót olyan helyszínnek tekintette, ahol kibontakoztathatja zenei elképzeléseit. Az elsők között volt, aki a sztereó hangzással és a fáziseltolódással kísérletezett. Emellett elismert dalszerző is volt, akinek szerzeményeit számtalan zenész feldolgozta. 1992-ben a Rock and Roll Hall of Fame, 2005-ben pedig a UK Music Hall of Fame is tagjai közé választotta Hendrixet. A hollywoodi Hírességek sétányán (6627 Hollywood Blvd.) 1994-ben kapott csillagot. 2006-ban első albumát, az Are You Experiencedet az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Felvételi Jegyzékébe (National Recording Registry) választották. 2003-ban a Rolling Stone című zenei szaklap Minden idők 100 legjobb gitárosának listáján Hendrixet az első helyre választotta. ## Családja Johnny Allen Hendrix néven született a Washington állambeli Seattle-ben; apja Al Hendrix, anyja Lucille Jeter Hendrix volt. Kiskorában csak Busternek becézték. Hároméves volt, amikor apja hazatért a második világháborúból, és a gyerek nevét James Marshall Hendrixre változtatta. Iskoláskorában és fiatal felnőttként Jimmynek vagy Jamesnek szólították. Korai fellépésein a Jimmy James művésznevet használta. A Jimi nevet csak 1966 végén kezdte használni, bár a legtöbb írás mindig így hivatkozik rá az egyszerűség kedvéért. Jimi Hendrix néger, fehér és cseroki indián felmenőkkel rendelkezett. Apai ágon mindkét nagyszülője vaudeville zenész volt Vancouverben, ahol Al Hendrix született. Jimi apai nagyanyja Nora Rose Moore, egy cseroki indián és egy mulatt nő lánya volt. Jimi nagyon közel állt hozzá, aki arra nevelte, hogy büszke legyen indián őseire. Ez a hatás Hendrix későbbi zenéjében is megmutatkozik. Apai nagyapja egy felszabadított rabszolga és fehér gazdájának mulatt fia volt. Négy gyermekük közül Al Hendrix (1920–2002) volt a legfiatalabb. Jimi anyai nagyapja, Preston Jeter ugyancsak egy fekete rabszolga és fehér gazdájának mulatt fia volt. A századfordulón a virginiai Richmondban élt, de miután szemtanúja volt egy lincselésnek, Seattle-be menekült. 1915-ben feleségül vett egy Clarice Lawson nevű nőt, aki cseroki és rabszolga felmenőkkel rendelkezett, és feleannyi idős volt, mint ő. Nyolc gyermekük közül Lucille Jeter volt a legfiatalabb. Lucille-t és Alt egy közös barátjuk mutatta be egymásnak, majd járni kezdtek. Azon a héten, amikor Lucille megtudta, hogy terhes Jimivel, Al megkapta katonai behívóját, majd három nappal az esküvő után bevonult a seregbe. Al csak három év múlva találkozott fiával. Ezalatt Lucille komoly magánéleti és anyagi problémákkal küzdött: apja, Preston néhány hónappal Jimi születése után halt meg; több, mint két év telt el, míg Al katonai fizetése eljutott hozzájuk, és Jeterék háza leégett, ráadásul nem volt biztosítva. Amikor Al hazatért, Jimi a kaliforniai Berkeleyben élt a Jeter család barátainál, akikkel egy templomba jártak. Gondviselője felajánlotta, hogy tovább neveli, de néhány vitát követően Al visszavitte Seattle-be. A gyerek nevét Johnny Allenről James Marshallra változtatta, mert úgy gondolta, hogy ez John Page-re, Lucille szeretőjére utal. De Al nem vált el Lucille-tól. A következő években Hendrixéknek négy gyermeke született: Leon 1948 januárjában; Joseph komoly születési rendellenességekkel; Kathy tizenhat héttel korábban a vártnál és vakon; Pamela szintén betegen született. Jimi mind a négy testvére nevelőotthonokba került. Lucille és Al lemondott Kathyről és Pameláról, és később Josephről is. Jimi és Leon néha meglátogatta a közelben lakó Pamelát, néha Joe-val is találkoztak. 1951 decemberében Lucille elhagyta Alt és elváltak, a két fiút pedig Alnek ítélték. Három évvel később a szociális munkások Leont hanyag nevelésre hivatkozva nevelőotthonba küldték. Jimit csak azért hagyták Alnél, mert már nem igényelt annyi figyelmet, mint egy hatéves gyerek. Szerencsére Leont csak egy néhány háztömbnyire lévő otthonba vitték, így Jimi rendszeresen meglátogatta és lényegében együtt nőttek fel. 1957 végén Lucille túlzott italozása és mulatozása komoly egészségi problémákat okozott. Kétszer vitték kórházba májzsugorodás miatt. 1958-ban, rövid udvarlás után összeházasodott egy nyugdíjas dokkmunkással, William Mitchellel, aki harminc évvel volt idősebb nála. Néhány hét múlva újra kórházba került, akkor hepatitisszel. 1958. február 1-jén, egy bár mögötti sikátorban a Yesler Streeten eszméletlenül találtak rá. Az orvosok más betegekkel foglalkoztak, így alig kapott valami ellátást. Végül leszakadt lépe miatt halt meg, amit inkább egy sérülés okozhatott, mint májproblémák. Halálának valódi okát sosem vizsgálták. 1966 végén Al összeházasodott Ayako June Fujitával és örökbe fogadta a nő előző házasságából született lányát, Janie Jinka-t, akit ezután Janie Hendrixnek hívtak. ## A korai évek ### Ifjúkora Jimi félénk, érzékeny, zavart gyerek volt, mélyen érintette, hogy családja szegény volt és elhanyagolták. Kortársaihoz – például John Lennonhoz vagy Paul McCartneyhoz – hasonlóan nagy hatást gyakoroltak rá a szomorú családi események: kilencéves volt, amikor szülei elváltak, tizenhat, amikor anyja meghalt. Gyerekkorában – a legtöbb afroamerikai gyerektől eltérően – különböző etnikumú gyerekek között élt. Az 1950-es években a legtöbb amerikai nagyváros belső területei erősen szegregáltak voltak, de a seattle-i Central District kivételt képezett. A kerületben fehér, afroamerikai, spanyol és ázsiai származásúak, valamint őslakos indiánok is éltek. Hendrix imádta Elvis Presley-t és Little Richardot; a jobbra látható rajz 1957-ben, két hónappal Elvis 1957. szeptember 1-jei koncertje után készült. Little Richarddal kezet is foghatott, amikor a híres zenész a Central Districtben járt. Korán megismerkedett a blueszal: apjával az általuk bérelt szobában állandóan Muddy Waters és Lightnin’ Hopkins lemezeit hallgatta. Mély benyomást tett rá az 1954-es Johnny Guitar című western, amelynek főhőse fegyver helyett csak egy gitárt hordott magával. Tizennégy éves kora körül Jimi megszerezte első gitárját, egy ütött-kopott, egyhúros akusztikus gitárt, amit egy másik fiú dobott el. A film hőséhez hasonlóan büszkén vetette át hátán új hangszerét, az egy húrból pedig megpróbálta a lehető legtöbb hangot kicsalni. Abban a tanévben csak zenéből bukott meg. Első elektromos gitárját, egy fehér Supro Ozarkot az apjától kapta. Gyorsan megtanulta, hogyan kell használni, csak gyakorolt és azt nézte, mások hogyan játszanak. Imádta T-Bone Walker különleges színpadi mozgását és Chuck Berry kacsajárását. Első koncertjét egy névtelen zenekarral egy zsinagóga alagsorában adta. Túlzottan vad stílusa és dominanciája miatt kirúgták. Első komoly zenekara a The Velvetones volt, amely a Yesler Terrace-i Neighborhood House-ban rendszeresen, de ingyen játszott. Feltűnő stílusa és az, hogy bal kézzel játszott egy jobbkezes gitáron, már akkor nagy feltűnést keltett. Egyszer ellopták a gitárját, mert éjjelre a színfalak mögött hagyta. Al vett neki egy fehér Silvertone Danelectrót, amit Jimi pirosra festett és középiskolai szerelme után Betty Jeannek nevezett el. A középiskolát tulajdonképpen jó eredménnyel fejezte be, de a Garfield High Schoolt nem tudta elvégezni; az iskolától később egy díszdiplomát kapott. Amikor az 1960-as évek végén már híres volt, egy interjúban azt mondta, hogy a rasszista tantestület kirúgta, mert megfogta egy fehér lány kezét. Frank Hanawalt igazgató szerint ez csak a rossz vizsgák és a túl sok hiányzás miatt volt. ### Katonaság Miután elkapták egy lopott autóval, Hendrix beleegyezett, hogy a kétéves börtönbüntetését 1961. május 31-i hatállyal katonai szolgálatra váltsa. A kaliforniai Fort Ordban tartott gyülekező után a 101. légi szállítású hadosztályba sorozták ejtőernyősnek; kiképzése idején a Kentuckyban lévő Fort Campbellben állomásozott. Később több ejtőernyős hadosztály tévesen azt állította, hogy az ő kötelékükben szolgált. Családjának írt levelei arról tanúskodnak, hogy hamar hozzászokott a katonaélethez, és büszke volt arra, hogy a 101. Hadosztály tagja lehet, mert ennek tagjait már a második világháborúban is hősként ünnepelték. Felettesei szerint azonban csapnivaló katona volt, többször rajtakapták, hogy szolgálat közben aludt, és az éjféli létszámellenőrzésekkor nem volt a szobájában. Megjegyezték, hogy a legalapvetőbb dolgokat is csak felügyelettel lehetett rábízni, és hiányzott belőle a motiváció. Egyik felettese azt írta róla, hogy „nem ismeri a jó modort”, egy másik pedig azt, hogy „képtelen a szolgálatot rendesen ellátni, és állandóan a gitárján jár az esze”. Egy kimenő alkalmával találkozott egy Billy Cox nevű katonával, aki basszusgitározott. Rövid idő alatt szoros barátságot kötöttek, ami Hendrix életének utolsó évében nagyon fontossá vált. The King Kasuals néven zenekart alapítottak, és a seregben vagy azon kívül együtt zenéltek. 1962\. május 31-én, egyévi szolgálat után Hendrixet „rossz magatartás”, „a szabályok semmibevétele” és „eligazításon való részvétel helyett a körletben végzett önkielégítés” miatt elbocsátották. Hendrix későbbi interjúiban azt mondta, hogy huszonhatodik ejtőernyős ugrása során eltörte a bokáját, és az orvos szerelte le. Charles Cross 2005-ös Room Full of Mirrors című életrajzában azt írja, hogy Hendrix homoszexuálisnak tettette magát – azt mondta, hogy szerelmes egyik katonatársába –, és ezért szerelték le. Hírességként keveset beszélt katonaéveiről, de egyszer megjegyezte, hogy többek között az ejtőernyők között süvítő levegő hangja inspirálta gitárjának különleges hangzását. Bár három évvel azelőtt leszerelt, hogy az USA egyre több katonát küldött Vietnámba, dalai az ott harcoló katonák kedvenceivé váltak, különösen Bob Dylan All Along the Watchtower című dalának feldolgozása. ## Korai karrier ### Chitlin' circuit Miután leszereltek, Jimi és Billy a Tennessee állambeli Clarksville-be ment, ahol újjászervezték a Kasualst. Sötét, koszos kis helyeken zenéltek, ám pénzt alig kaptak érte. Októberben Nashville-be mentek, ahol a Jefferson Street klubjaiban játszottak és néha ott is laktak. Ez a környék volt a városi fekete közösség és a rhythm and blues központja. 1962 novemberében Hendrix részt vett élete első stúdiófelvételén, de vad és még nem teljesen kiforrott stílusa miatt nem szerepelt a végső változaton. A következő három év folyamán Hendrix bizonytalan körülmények között élt, az USA déli részén a feketék által is látogatható helyeken lépett fel – ezeket a helyeket összefoglaló néven Chitlin' circuit-nek hívták. Játszott a King Kasualsszal, de turnézó soul- és bluesmuzsikusokat is kísért, mint például Chuck Jackson, Slim Harpo, Tommy Tucker, Sam Cooke és Jackie Wilson. A Chitlin' circuit fontos szerepet töltött be karrierjében: stílusa sokat fejlődött és közelebbről is megismerhette a blues gyökereit. Ebben az időben sem hírnevet, sem elegendő pénzt nem sikerült szereznie játékával, a rasszizmus és a szegénység pedig mély nyomot hagyott emlékezetében. ### New York A délen elszenvedett megpróbáltatások után Jimi elhatározta, hogy New Yorkban próbál szerencsét. 1964 januárjában a Harlembe költözött, ahol megismerkedett későbbi barátnőjével, Lithofayne „Fayne” Pridgonnal és az Allen-ikrekkel, Alberttel és Arthurral. Az Allen-ikrek sokat segítettek Jiminek abban, hogy ne kerüljön bajba a városban (több dalban is vokáloztak, ezek közül a legismertebb a Freedom). Pridgon, akinek voltak összeköttetései a zenei életben, menedéket és támogatást adott Jiminek legszegényebb, remény nélküli éveiben. 1964 februárjában Jimi 25 dollárt nyert az Apollo Theaterben rendezett amatőr zenei versenyen, de hogy betörjön New York zenei életébe, túl nehéznek látszott. 1965-ben Hendrix lett az Isley Brothers új gitárosa; országos turnéra indultak, ami a Chitlin' circuit-et is érintette. Velük készítette első igazi stúdiófelvételét, az Isley Brothers Testify című dalát. Nashville-ben otthagyta Isleyéket, hogy Gorgeous George Odellel turnézzon. Atlantában Little Richard kísérőzenekarához, az Upsettershez csatlakozott. Bár Hendrix bálványozta Richardot, gyakran került vele összetűzésbe pontatlansága, öltözködése és színpadi bohóckodása miatt. Egy rövid időre kiszállt, Ike és Tina Turner zenekarával turnézott, de vad szólói miatt innen is mennie kellett – vissza Little Richardhoz. Néhány hónap múlva azonban innen is kirúgták, mert Washingtonban lekéste a turnébuszt. Ebben az időben alakult ki sajátos színpadi stílusa, amit leginkább Johnny „Guitar” Watson inspirált. 1965 őszén csatlakozott Curtis Knight The Squires nevű zenekarához; először annak a lerobbant hotelnek az előterében találkoztak, ahol mindketten laktak. Ezután két hónapig a Joey Dee and the Starliters nevű zenekarral turnézott, mielőtt visszatért volna Curtishez. 1965. október 15-én Hendrix három évre szóló lemezfelvételi szerződést kötött Ed Chalpin impresszárióval, mely szerint a Curtis Knighttal készített felvételek után 1 dollárt és 1% tiszteletdíjat kapott volna. Kapcsolatuk rövid életű volt, és Hendrix más lehetőség után nézett. A szerződést viszont nem bontották fel, így az később komoly problémákat okozott, amiket azonban sikerült rendezni. ### Greenwich Village 1966 nyarán Jimi megalapította saját zenekarát, a Jimmy James and the Blue Flamest, melynek tagjaival gyakran találkozott a Manny’s Music Shopban. Egyik tagja egy 15 éves, Kaliforniából szökött gyerek volt, akit Randy Wolfe-nak hívtak. Mivel a zenekarban két „Randy” is volt, Hendrix Wolfe-ot „Randy California”, a másik Randyt pedig „Randy Texas” névre keresztelte. 1967-ben Randy California mostohaapjával, Ed Cassidyvel megalapította a Spirit nevű zenekart. Hendrix és zenekara rövid időn belül népszerű lett és egész New Yorkban felléptek, de törzshelyük a West Village-ben lévő MacDougal Streeten található Cafe Wha? volt. Ekkoriban Hendrix Ellen McIlwaine énekes-gitárossal és Jeff „Skunk” Baxter gitárossal (Manny egyik alkalmazottjával) dolgozott együtt. Találkozott Frank Zappával is. ### Felfedezése 1966 elején a nyugati 21. utcában lévő Cheetah Clubban Linda Keith, Keith Richards akkori barátnője megismerkedett Hendrixszel; nem akarta elhinni, hogy még senki sem figyelt fel rá. Beajánlotta a Stones menedzserénél, Andrew Loog Oldhamnél, majd Seymour Stein producernél, de egyikük sem látott fantáziát a zenéjében. Linda még a Rolling Stonest is elvitte a Blue Flames egyik koncertjére, de hiába fáradozott. Ezek után beszélt Chas Chandlerrel, az Animals basszusgitárosával, aki épp otthagyni készült zenekarát, és olyan zenészt keresett, akinek a producere lehet. Chandler nagyon szeretett egy Hey Joe című dalt, és biztos volt abban, hogy slágert csinálhat belőle, ha átdolgozza rockdallá. Újra a Cafe Wha?-ban történt a döntő felfedezés: amikor Hendrix játszani kezdte saját feldolgozásában a Hey Joe-t, Chandler annyira izgalomba jött, hogy italát véletlenül a ruhájára öntötte. Chandler Londonba vitte Hendrixet, és egy menedzseri és produceri szerződést kötött vele, melynek értelmében Chandler producer, Michael Jeffery, az Animals menedzsere pedig Hendrix menedzsere lett. Segített megalakítani egy új zenekart, a The Jimi Hendrix Experience-t Noel Redding basszusgitáros (korábban gitáros) és Mitch Mitchell dobos közreműködésével. Mindezt egy olyan időszakban, amikor egy zenekar tagjainak bőrszíne ugyanolyan volt, de Hendrixnek fontosabbak voltak zenésztársainak képességei, mint a bőrük színe. ## The Jimi Hendrix Experience ### Siker az Egyesült Királyságban A zenekar először európai klubokban lépett fel, aminek anyagi és szakmai értelemben egyaránt sok haszna volt. Működésükre már a brit zeneipar is felfigyelt. Színpadi viselkedése és kivételes virtuozitása rengeteg szakmabeli rajongót szerzett neki, úgy mint Eric Clapton, Jeff Beck, a Beatles, a Rolling Stones, a Who és később Freddie Mercury. A Who menedzserei kiadójukhoz, a Track Recordshoz szerződtették a zenekart. Jimi első kislemeze a Hey Joe volt, melyet Tim Rose lassú változata alapján dolgozott fel. A kislemez B-oldalán a Stone Free szerepelt, Jimi első saját dala. A valódi sikert a következő két kislemez hozta meg: a forradalmi és eredeti Purple Haze, amely torzított gitárhangja és álomszerű (sokak szerint drogos) látomásai révén lett világhírű, és a The Wind Cries Mary. Mindhárom kislemez bekerült a brit Top 10-be. Jimi a színpadon több blues-feldolgozást játszott, ezek közül kiemelkedik B. B. King Rock Me Babyje és Howlin' Wolf Killing Floorjának felgyorsított változata. Hendrixet Nagy-Britanniában sztárként ünnepelték. Barátnőjével, Kathy Etchinghammel a London középső részén található Brook Street 23-ba költözött. A szomszédos 25-ös házban élt korábban a világhírű barokk zeneszerző, Georg Friedrich Händel. Amikor Hendrix ezt megtudta, több Händel-művet tartalmazó lemezt vásárolt, például a Messiást és a Vízizenét. Ma a két ház a Handel & Hendrix in London nevű kiállításnak ad otthont, ahol mind a két zenészről megemlékeznek. ### Are You Experienced?/ Are You Experienced 1967\. május 12-én az Egyesült Királyságban megjelent a Jimi Hendrix Experience első albuma, az Are You Experienced Ezen a kiadáson – brit szokás szerint – nem voltak rajta a kislemezek. Ez egy úttörő album; csak 2–3 héttel korábban jelent meg, mint a Beatlestől a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band. A Beatles után az Experience a 2. helyet szerezte meg a listán. Ezalatt a zenekar gőzerővel turnézott az Egyesült Királyságban és Európában. Ez remek lehetőséget adott Hendrixnek, hogy kialakítsa saját színpadi stílusát. Ennek egyik tetőpontjaként 1967. március 31-én a színpadon felgyújtotta a gitárját. Később, mivel több erősítőt és más színpadi berendezést is tönkretett, a Rank Theatre vezetősége felszólította, hogy tartsa féken magát. 1967. június 4-én a londoni Saville Theatre-ben utolsó brit koncertjüket adták, mielőtt az USA-ba utaztak volna. A Sgt. Pepper csak három nappal azelőtt jelent meg, és a közönség soraiban több híresség is ott volt: Paul McCartney és George Harrison a Beatlesből, Brian Epstein, a Beatles menedzsere, Eric Clapton és Jack Bruce a Creamből, valamint Spencer Davis és Lulu. Jimi eléggé merészen a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band saját változatával kezdte a műsort. Három hónappal később az USA-ban is megjelent az Are You Experienced, a címében már kérdőjel nélkül. A Red House, a Remember és a Can You See Me helyére az első három kislemez A-oldalát tették fel. Míg a brit kiadás a Foxy Ladyvel, addig az amerikai a Purple Haze-zel kezdődött. Mindkét kiadás izgalmas betekintést ad az Experience zenei világába, és megmutatta, hogy mi mindent lehet csinálni az elektromos gitárral. Az angol nyelv szabályai miatt a két különböző helyesírású cím ugyanazt jelenti. ### Siker Amerikában Európában már népszerűek voltak, de Amerikában még alig hallottak róluk. A nagy lehetőség akkor jött el, amikor Paul McCartney a Monterey International Pop Music Festival rendezőinek figyelmébe ajánlotta a zenekart. Ez kiváló lehetőség volt Hendrixnek, hogy az USA-ban is megismerjék; nem csak a nagy közönség miatt, hanem azért is, mert az egész eseményt filmre vették és szinte minden moziban bemutatták. Az Experience 1967. június 18-án, vasárnap lépett színpadra, és műsoruk a háromnapos rendezvény egyik csúcspontja volt. Zeneileg is különleges volt: kilenc dalt adtak elő, négy eredetit és öt feldolgozást. Azzal a céllal, hogy még a Who-nál is nagyobb sikerük legyen, Jimi a Wild Thing előadása közben a fogával és a háta mögött gitározott, majd a dal végén ismét felgyújtotta és összetörte gitárját. A háromszor megismételt gitárfelgyújtásból ez volt a második. A fesztiválról készült Monterey Pop című filmet D.A. Pennebaker rendezte, melyben az ominózus gitárfelgyújtás is látható. A fesztivál után az Experience a Monkees előzenekaraként játszott azok amerikai turnéján. Ők azért kérték Hendrixet, mert kedvelték, de tizenéves közönségük nem értette meg zenéjük lényegét. Amint a Purple Haze népszerű lett az USA-ban, az Experience otthagyta őket. Chandler később azt mondta, hogy „kirúgásuk” csak a kellő médiavisszhang érdekében történt. Akkoriban az a szóbeszéd járta, hogy az Amerikai Forradalom Lányai nevű egyesület szerint műsoruk túl züllött volt, és ezért kellett menniük. Lillian Roxon ausztrál újságírónő később bevallotta, hogy ő találta ki az egészet. Ezalatt az Egyesült Királyságban Hendrix vadember imázsáról és zenei trükkjeiről (a fogával vagy a háta mögött gitározott) még mindig beszéltek, de Hendrix zeneileg sokat fejlődött. Elege volt abból, hogy színpadi viselkedésén és kislemezein kívül mással nem foglalkoznak. ### Axis: Bold as Love 1967 decemberében megjelent a Jimi Hendrix Experience második albuma, az Axis: Bold as Love. Ez az Are You Experienced zenei stílusát folytatta, olyan ma már klasszikus dalokkal, mint a Little Wing vagy az If 6 Was 9. Az első dal, az EXP egy rádióműsort imitál, amit a földönkívüliek érkezése szakít félbe. Jimi gitárjának recsegő, erősen torzított hangja mintha a hallgató körül forogna, a jobb csatornában elhalkul, a balban viszont újra megjelenik. Ez volt az első album, amit Jimi úgy vett fel, hogy gitárját egy félhanggal mélyebbre hangolta; ezután csak ezt a hangolást használta. Egy véletlen majdnem megakadályozta a megjelenést. Miután elkészültek a felvételek, Hendrix elvitte a mesterszalagokat, hogy barátai meghallgassák, milyen lesz az album. Amikor kiszállt a taxiból, már csak a második oldal szalagja volt meg. Az egészet az mentette meg, hogy Noel Redding lakásán talált egy másolatot, amit viszont ki kellett simítani, magnója ugyanis begyűrte a szalagot. Mivel a kiadás ideje nagyon közel volt, az Experience Eddie Kramer hangmérnökkel és Chas Chandlerrel egy egész éjszakás felvétel során újravette az első oldal dalait. Hendrix és Kramer később azt mondta, hogy sosem voltak teljesen elégedettek az eredménnyel. Hendrixnek az album borítója sem nyerte el a tetszését. Bár nagyra értékelte a kép szimbolikus jelentését, eredetileg mégis olyan borítót akart, amely indián (angolul Indian) felmenőinek örökségét tükrözi. A brit tervezők azt hitték, hogy Indiára gondolt, nem pedig Észak-Amerika őslakosaira, ezért látható a képen Jimi és két társa Durga és Visnu, a két védikus istenség alakjában. Az album megjelenése után tovább folytatták a turnézást, és egyre nagyobb közönség előtt léptek fel. Az állandó utazás, a kábítószerezés, az italozás és a kimerültség vége egy rosszul sikerült skandináv turné volt. Jimi részegen randalírozott egy stockholmi szállodában, összetörte szobája berendezését, végül letartóztatták. ### Electric Ladyland A zenekar 1968-ban megjelent harmadik albuma, a dupla Electric Ladyland jelentősen eltért korábbi munkáiktól; sokak szerint három stúdióalbumuk közül ez a legjobb. Ahogy a felvételek haladtak, Chandlert egyre jobban bosszantotta Hendrix maximalizmusa, aprólékossága és a sok haver, aki a stúdióban kempingezett. Úgy érezte, Hendrix egyre inkább eltávolodik tőle. Amikor Chandler zenész volt, az volt a legfontosabb, hogy a dalokat néhány óra alatt felvegyék, kiadják kislemezen és lehetőleg minél több pénzt keressenek vele. Ez a hatás nyilvánvaló az első két albumon: alig van olyan dal, ami négy percnél hosszabb, mindkettőt gyorsan készítették el, és a dalok szerkezete hasonlít a popdalokéra. De amint Hendrix elkezdett kísérletezni és saját kezébe vette a művészeti irányítást, Chandler átengedte neki a vezetést. Chandler távozásának kulcsszerepe volt a felvételek további alakulásában. Hendrix több hangszerrel és effekttel kezdett kísérletezni, és a zenekar felállását is gyakran változtatta. Az album felvételein többek között Dave Mason, Chris Wood és Steve Winwood a Trafficből, Buddy Miles dobos és Al Kooper, Bob Dylan orgonistája is szerepelt. Ez is oka volt Chandler kiválásának. Később elmesélte, hogy Hendrix fegyelmezett munkamódszere egyre kiszámíthatatlanabbá vált. Gyakran az éjszaka közepén kezdte a munkát, a stúdióban pedig egy csomó ismeretlen ember lézengett. Chandlert az is ingerelte, hogy egy dalnak hányszor kezdtek neki. A Gypsy Eyes-ből például 43 felvétel készült, az All Along the Watchtower akusztikus gitárszólamát Dave Mason több mint húsz alkalommal játszotta fel, mert Hendrix állandóan elégedetlen volt. Ez már Noel Reddinget is zavarta, aki gyakran hagyta el a stúdiót, hogy elkerülje a nyílt összetűzéseket és hogy megnyugodjon. Mire visszatért, Hendrix általában a basszusgitár szólamait is feljátszotta. Ezeknek az eseményeknek a hatása a dalok stílusán is érződik. Első hallásra észrevehető, hogy ezek már nem voltak hagyományos popdalok, gyakran hiányzott belőlük a könnyen megjegyezhető téma vagy motívum, néha dallamuk sincs. Ezen kívül a dalszövegekben tárgyalt témák és a hozzájuk komponált zenék Hendrix minden addigi munkáján túlmutatnak. Például az album négy dala mintha külön zenei egységet alkotna, amely egy álommal kezdődik (Rainy Day, Dream Away). Ezután a dal főszereplője elhatározza, hogy asszonyával alámerül a tengerbe, hogy elmeneküljön az emberiség okozta csapásoktól, mint például a háború (1983... (A Merman I Should Turn to Be)). A dal végén a főhős megérkezik a víz alatti világba, ahol mindenki boldog. A következő részben (Moon, Turn the Tides...Gently Gently Away) a tengeralattjáró hangja hallható. Az utolsó részben főhősünk felébred álmából, és hallhatjuk a világon úrrá levő zűrzavart, amit a lázas zene szimbolizál (Still Raining, Still Dreaming). Az Electric Ladylanden számos más emlékezetes darab hallható, többek között a Voodoo Child (Slight Return) és Bob Dylan All Along the Watchtowerjének feldolgozása. Ez szinte minden részletében különbözik az eredetitől, ma pedig az egyik legjobb, elektromos gitárral előadott dalnak tartják. ### Morrison's Lament Négy évig tartó karrierje során Jimi számos alkalommal lépett fel híres zenészekkel. Létezik egy felvétel, ami 1968 márciusában, a Steve Paul's Scene Clubban készült: ezen Hendrix mellett Johnny Winter bluesgitáros, Buddy Miles, az Electric Flag dobosa, valamint Jim Morrison hallható. Morrison meglehetősen részeg volt, ezért „éneke” inkább csak egy obszcén dolgokkal teli dörmögés. A felvételen hallható, amint Hendrix bekonferálja Morrisont és egy jobb mikrofont ad neki. A Morrison's Lament című felvétel a Hendrix- és Doors-relikviák gyűjtői körében közismert volt. Az örömzenélés anyagából készült album több címen is megjelent (eredetileg Sky High, majd Woke Up This Morning), néhányan pedig (tévesen) azt gondolták, hogy Johnny Winter zenekara hallható rajta. ### Az Experience feloszlása 1969\. február 18-án és február 24-én az Experience a londoni Royal Albert Hallban két telt házas koncertet adott. Ez volt a zenekar utolsó fellépése az Egyesült Királyságban. A koncertről Experience címmel film is készült, amit máig sem adtak ki. Noel Reddingnek már elege volt abból, hogy nem játszhatott eredeti hangszerén, a gitáron. 1968-ban megalakította saját együttesét, a Fat Mattresst (Vastag matrac). Néha az Experience előzenekaraként játszottak – Hendrix csak „Vékony párna” néven illette őket. Hendrix és Redding egyre ritkábban találkozott, ezért az Electric Ladylanden sok basszus szólamot Hendrix vett fel. Redding a koncertek által kiváltott tömeghisztériát sem szerette. Utolsó koncertje a zenekarral 1969. június 29-én volt, a denveri popfesztiválon. A háromnapos eseményen folyamatos zavargások és a rendőrökkel való összecsapások foglalták le az embereket. A három zenészt egy bérelt teherautó rakterében csempészték ki a fesztiválról. Másnap Redding bejelentette, hogy kilép a zenekarból. ### Jogi problémák 1969-ben Hendrix többször szembekerült a törvénnyel. Először még az 1965-ben, Ed Chalpinnel kötött szerződés körül alakult ki vita. Végül megegyeztek, hogy Hendrix felvesz egy albumot, amit Chalpin fog kiadni; ennek az eredménye az 1970-es Band of Gypsys koncertalbum. 1969. május 3-án Hendrixet a torontói repülőtéren letartóztatták, mert poggyászában heroint találtak. Hendrix azzal védekezett, hogy a tudta nélkül csempészték oda a kábítószert. A bíróság felmentette. ## Gypsy Sun and Rainbows ### Ház Shokanban Noel Redding kiválása után Hendrix a New York állambeli Shokanban egy nyolc hálószobás házat bérelt ki, hogy ott töltse 1969 nyarát. Michael Jeffery menedzser állta a költségeket, és még szakácsot és házvezetőt is küldött abban bízva, hogy Hendrix a vidék nyugalmában egy újabb albumra való dalt tud írni. Redding helyére Jimi régi katonatársát, Billy Coxot hívta a zenekarba; vele még a Chitlin Circuit idején játszott együtt. Következő kötelezettségének, egy fellépésnek a Tonight Showban már a Hendrix, Cox és Mitchell alkotta trió tett eleget. Hogy túllépjen a power trió adta lehetőségeken, bevette a zenekarba Larry Lee ritmusgitárost (egy másik barát a katonaságból), valamint Juma Sultan és Jerry Velez ütőhangszereseket. Az új formációt Gypsy Sun and Rainbowsnak nevezte el, de Hendrix menedzsmentje sosem kötött velük szerződést. A vidéki élet és a shokani ház légköre tényleg segített több új dal megírásában, például itt született a Jam Back at the House, a Shokan Sunrise, a Villanova Junction és a funkos hatást mutató Message to Love és Izabella. ### A woodstocki fesztiválon Népszerűségének köszönhetően Hendrix 1969. augusztus 18-án a woodstocki fesztiválon is fellépett. Bár a világ legtehetségesebb zenészei és legjobb zenekarai kaptak meghívást, mégis Hendrixet tartották a legjobbnak, ezért a vasárnap estére tervezett fellépése volt a fesztivál záróeseménye. - Jimi woodstocki bevezetőjéből: „Úgy döntöttünk, hogy mindent megváltoztatunk, és elnevezzük Gipsy, Sun and Rainbowsnak. Röviden arról van szó, hogy ez egy cigányzenekar”. Jimi piros hajpántot és rojtos fehér dzsekit viselt, amit barátai, Colett és Stella butikjában szerzett be. A fehér Stratóval lépett színpadra, és mivel az elhangzott bevezető nem nyerte meg a tetszését, elmondta hogy megunták az Experience-t, és néha nagyon bedurrant az agyuk. Az öttagú zenekar bemutatása közben, egy alak bekiabált: "Be vagy nyomva, Jimi?" Jimi elengedte a füle mellett a beszólást, és folytatta. A műsort adminisztratív és technikai problémák hátráltatták. A mostoha időjárás és a bedugult utak okozta késés miatt csak hétfő reggel tudták elkezdeni a műsort, ekkorra azonban a közönség nagyobb része már elindult hazafelé. A többiek megvárták, még mielőtt elmentek volna. A zenekart The Jimi Hendrix Experience néven mutatták be, de a kezdés után nem sokkal Hendrix Gypsy Sun and Rainbows-ra javította ki. A mikrofon- és hangolási problémáktól eltekintve hallható volt, hogy kibővített zenekara nem próbált eleget, néha egyszerűen nem tudtak vele lépést tartani. Ennek ellenére Hendrix egy (rock)történelmi jelentőségű műsort adott, melyben előadta többek között az amerikai himnusz ma már kultikussá vált adaptációját és egy szóló improvizációt. ### Star Spangled Banner: az amerikai himnusz A Hendrix stílusa körül kialakult vita tetőpontja az amerikai himnusz „interpretációja” volt, melyet először 1968. szeptember 4-én adott elő. Az általa előadott változatban a háború hangjait (gépfegyverek, bombázás, sikolyok) csalta ki gitárjából. Döntően két vélemény alakult ki: egyesek azt mondták rá, hogy Amerika-ellenes gúnyolódás, mások pedig azt, hogy egy generáció állásfoglalása a társadalom nyugtalanságáról, a szépség, a spontaneitás és a tragédia szimbóluma. Leghíresebb előadása a woodstocki fesztiválon volt. Hendrix a himnusz átdolgozását nem politikai állásfoglalásnak szánta. Azt mondta, hogy ez egyszerűen egy másfajta megközelítés. Amikor a Dick Cavett Showban egyesek túl „liberálisnak” tartották a woodstocki előadást, Hendrix azt válaszolta: „Szerintem gyönyörű volt”, amivel a közönség is egyetértett. Pályafutása utolsó szakaszában csak egy dalt szánt kifejezett politikai állásfoglalásnak, ez pedig a Machine Gun. A dalból több stúdiófelvétel is készült, utolsó nyilvános előadása pedig 1970. augusztus 1-jén Honoluluban, Hawaiin volt. ### Emberrablás 1969 szeptemberében két bűnözőnek tűnő ember elrabolta és New Yorkba vitte Hendrixet. A patthelyzet akkor ért véget, amikor Michael Jeffery munkatársai megérkeztek és elvitték tőlük. A rendőrséget és a médiát nem értesítették az esetről, de amikor Hendrix négyszemközt beszélt barátaival vagy munkatársakkal, többször említette a történteket. Úgy gondolta, hogy Jeffery szervezte meg az elrablását, hogy ezzel bírja rá a további együttműködésre. Az eset idején Hendrix nem akart úgy tovább dolgozni, ahogy azt Jeffery szerette volna. A legtöbb életrajz megemlíti az emberrablást és Jefferyt gyanúsítja annak kitervelésével. Ezek közé tartozik Noel Redding Are You Experienced? The Inside Story of the Jimi Hendrix Experience című életrajza is. ## Band of Gypsys A Gypsy Sun and Rainbows meglehetősen rövid életű volt: a woodstocki fesztiválon kívül még két fellépés, néhány stúdiófelvétel és a The Dick Cavett Showban való szereplés után Hendrix szélnek eresztette a zenekart, csak Billy Cox maradt vele. 1969 decemberében a torontói bíróság a heroin birtoklása miatt indított perben ártatlannak nyilvánította; ezután bevette Cox mellé Buddy Miles dobost, és egy új triót alapított Band of Gypsys néven. Két napig próbáltak a Baggy's Studióban, ezalatt meglepően sok új dalt vettek fel, köztük az eleven Earth Blues-t, melynek vokálját a Ronettes énekelte. 1969–1970 szilveszterén négy koncertet adtak Bill Graham Fillmore Eastjében, New Yorkban. A koncerteknek több különleges darabja volt, ezek közül a Machine Gun 12 perces változata az egyik legemlékezetesebb. A Band of Gypsys az egyetlen koncertalbum, amelynek kiadását Hendrix jóváhagyta; kiadásával végre megszűnt az Ed Chalpinnel folytatott jogi huzavona. Második és egyben utolsó koncertjüket egy hónappal később, 1970. január 28-án tartották a Madison Square Gardenben. Woodstockhoz hasonlóan itt is több fellépő volt, így a Band of Gypsys csak hajnali háromkor tudta elkezdeni a műsort. Hendrix ekkor valamilyen kábítószer miatt nem volt olyan állapotban, hogy megfelelő műsort tudjon adni. A Who Knows meglehetősen komor változatát játszották, utána pedig egy nőt küldött melegebb éghajlatra, aki mindenképp a Foxy Ladyt akarta hallani. Belekezdett a második dalba, amit aztán a felénél hirtelen abbahagyott, és azt mondta a közönségnek: „Ez van, ha a Föld az űrt dugja – ezt sose feledd”. Egy ideig némán ült a színpadon, majd a személyzet lekísérte. Több feltevés is létezik, hogy mi történt voltaképp: Buddy Miles szerint Michael Jeffery LSD-t adott Hendrixnek, hogy ezzel szabotálja a zenekart, és okot találjon az Experience újjáalakítására. Johnny Winter azt mondta, hogy Hendrix akkori barátnője, Devon Wilson kevert valamit az italába. ## The Cry of Love Jeffery nem késlekedett a válasszal: azonnal elbocsátotta Billy Coxot és Buddy Milest, helyükre Mitchellt és Reddinget hívta vissza Nagy-Britanniából, hogy a már lekötött műsorokat az újjáalakult Experience adja le. Mielőtt a turné egyáltalán elkezdődött volna, Hendrix visszaküldte Reddinget, és Coxot hívta vissza. A rajongók és a lemezgyűjtők ezt az utolsó felállást – Hendrix, Cox és Mitchell – Cry of Love-nak is nevezik az azonos nevű turné után. 1970 legnagyobb részét hétköznap stúdiózással, hétvégén koncertezéssel töltötték. A „Cry of Love”-turné 1970. április 25-én, a Los Angeles Forumban kezdődött, és az előző elképzelés szerint tervezték a menetrendet. A hangminőség egyszer-egyszer lehetett volna jobb is, de sok új dalt játszottak, és a régi dalokba is új életet leheltek. A hangfelvételek viszont elég jó minőségűek lettek; ezeket Eddie Kramer és John Jansen (Wally Heider Studios) készítette. Sok viszont csak kalózfelvételeken (vagy nem hivatalos albumokon) szerezhető be. Egyik májusi koncertjüket, amit az Oklahoma Field House Egyetemen tartottak, a kenti egyetemen történt mészárlás áldozatainak ajánlották. A turnénak harminc állomása volt, az utolsó koncertet 1970. augusztus 1-jén, Honoluluban tartották. Több koncert is a legemlékezetesebbek közé tartozik, ezekről kiváló minőségű hang- és filmfelvétel készült. Az 1972-ben, már Hendrix halála után megjelent In the West című albumon (ma már nem hivatalos) hallható Chuck Berry Johnny B. Goode-jának kiváló feldolgozása (Berkeley Community Center, 1970. május 30.). Rajta van még többek között a Red House 12 perces változata (San Diego Sports Arena), a Voodoo Chile (Slight Return) és a Little Wing (Royal Albert Hall, 1969. február 24.). Az album hangminősége sokkal jobb, mint a filmzene-albumoké. 1971-ben, a Rainbow Bridge című filmhez készült albumon hallható a Hear My Train a Comin briliáns előadása, amit szintén 1970. május 30-án vettek fel (a hivatalos albumok közül a Blues címűn is rajta van). Ez a felvétel a Red House (San Diego), a Stone Free és a Machine Gun (Fillmore East) című dalokhoz hasonló, Hendrix legjobb formáját nyújtja bennük. Ám az egész album hibás volt, mert a Rainbow Bridge című filmben az 1970 júliusában, Mauin adott koncert látható. A filmzene-albumon több dal is van, ami rákerült a First Rays of the New Rising Sunra, például a Hey Baby (New Rising Sun), a Dolly Dagger, az Earth Blues, a Room Full of Mirrors és a Look over Yonder, valamint az amerikai himnusz stúdiófelvétele, ami csak a 2000-ben kiadott négy CD-s, díszdobozos kiadáson jelent meg. ### Electric Lady Studios 1970\. augusztus 26-án hivatalosan is megnyílt az Electric Lady Studios New Yorkban. Két évvel korábban Hendrix és Jeffery megvette a Generation Clubot Greenwich Village-ben. Kezdetben egy saját klubot akartak nyitni, de rájöttek, hogy egy saját stúdió sokkal hasznosabb lenne. Az Electric Ladyland stúdióköltségei elképesztőek voltak, mert egész nap benn voltak, és a stúdióidő lefoglalása is drága volt. A stúdió felépítése majdnem dupla annyi időt és pénzt emésztett fel, mint amennyi el volt tervezve: késtek az engedélyek, a bontás idején az eső az egész helyet elöntötte és különböző hangszigetelési és statikai változtatás is szükséges volt, miután rájöttek, hogy az épület egy föld alatti vízfolyás mellékága fölött áll. Végül a Warner Brothers-től kértek egy hat számjegyű kölcsönt. A stúdió ma New York és a zeneipar legendái közé tartozik, megszámlálhatatlanul sok zenész készített itt felvételeket. ### First Rays of the New Rising Sun Az Electric Lady megnyitása előtti néhány hétben Hendrix már elkezdte egy új album munkálatait. A dalok egy része a Cry of Love, a War Heroes és a Loose Ends című albumokon jelent meg. Egy júniusi koncerten azt mondta, hogy az új album júliusban vagy augusztusban jön ki, egy vagy két részben. Halála után néhány dal a Cry of Love című albumon jelent meg. Ám az új album felvételei – melynek munkacíme First Rays of the New Rising Sun volt – egészen addig tartottak, amíg el nem utazott az európai turnéra. A megnyitó után Hendrix és Cox az Air India egyik gépén Londonba repült, hogy ott találkozzon Mitchell-lel. 1970\. szeptember 6-án, élete utolsó koncertjén Hendrixet a közönség kifütyülte, a hangulat egyébként is fenyegető volt; miután lejött a színpadról, az egészet felgyújtották. Cox kiszállt a turnéból és visszarepült az Államokba, mert fenciklidin túladagolást szenvedett. ## Halála Jimi Hendrixet 1970. szeptember 18-án kora reggel holtan találták Londonban, a Samarkand Hotel (Lansdowne Crescent 22) alagsorában. Hendrix halálának körülményeit mindeddig nem tisztázták teljesen, de talán mostanra nagyon sok minden egész más fényt vet eddig titokzatos és homályba rejtett halálára. Német barátnőjével, Monika Dannemann-nal töltötte az éjszakát. Az eddigi hivatalos jelentés szerint a bevett kilenc barbiturát Vesperax altató tabletta, illetve az előtte elfogyasztott alkohol hatására saját hányásába fulladt bele. Dannemann évekig nyilvánosan azt állította, hogy Hendrix még életben volt, amikor a mentőautóba helyezték; azonban azzal a reggellel kapcsolatos megjegyzései gyakran ellentmondóak és zavartak voltak, interjúról interjúra változtak. Rendőrségi és mentőszolgálati jelentések szerint azonban Hendrix már egy ideje halott volt, amikor a helyszínre érkeztek; a lakás üres, ajtaja pedig nyitva volt. Mivel két hónappal a 28. születésnapja előtt hunyt el, így erősíti a 27-esek klubjának legendáját. 1996-ban a Hendrixszel hosszú kapcsolatban lévő brit barátnője, Kathy Etchingham becsületsértésért feljelentette Monika Dannemannt, aki ezek után öngyilkos lett (mivel vallania kellett volna addigi hazugságaival és ellentmondásaival kapcsolatban, és Jimi eltitkolt haláláról újabb bizonyítékok kerültek volna napvilágra). Mindmáig nagyon gyanús az is, hogy miért nem engedték a holttest azonnali törvényszéki boncolását, illetve a feltárt jelentések és a későbbi boncolási megjegyzések sorai közül mi okból húztak ki fekete filccel jelentős mennyiséget, ezzel olvashatatlanná téve a nyilvánvalóan tényfeltáró sorokat. A lakásán találtak egy szomorú verset, amit Hendrix írt, és sokak szerint azt bizonyította, hogy öngyilkosságot követett el, bár erre semmi eddigi életgondolata vagy kijelentése nem adott volna okot. Egy másik, sokkal reálisabb, illetve bizonyítottabb kutatások szerint Hendrixet meggyilkolták – erőszakkal altatót és bort adtak be neki (amíg majdnem meg nem fulladt benne, amit a felöklendezett nagy mennyiségű bor is bizonyít), majd a Michael Jeffery menedzser által felbérelt gyilkosok megfojtották egy sállal, amit csak erősít Michael Jeffery egyre sűrűbben emlegetett azon kijelentése, miszerint Jimi többet ér neki már holtan, mint élve (2 millió dollárra volt neki biztosítva Hendrix). Ezenfelül halála másnapján lett volna Jefferyvel egy komolyabb pere, amiben Jimi kitálalt volna Jeffery hatalmas sikkasztásairól és zűrös kapcsolatairól (maffia, CIA). Továbbá a titkosszolgálatoknak is már szemet szúrt Jimi, a "Black Panthers" nevű, feketék által létrehozott kormányellenes, lázadó szervezettel való kapcsolata, amit Hendrix anyagilag is egyre komolyabban támogatott. Ezekről mind komoly bizonyítékokkal szolgál a róla készült dokumentumfilm is, amit kortársai és az akkori szemtanúk támasztanak alá, a Jimi Hendrix utolsó 24 órája című filmben. Gyakori tévhit, hogy Hendrix tervezett Black Gold című albumát ellopták londoni lakásáról. Valójában a szalagokat Jimi Mitch Mitchellnek adta át az Isle of Wight fesztiválon, három héttel a halála előtt. Hendrix Greenwich Village-i lakását azonban tényleg ismeretlen vandálok rabolták ki, és loptak el számos személyes tárgyat, szalagokat, és számtalan oldalnyi dalszöveget és verset, amelyekből némelyik előkerült árveréseken vagy gyűjtőknél. ## Diszkográfia ### Kislemezek #### Brit kiadású kislemezek - Hey Joe/Stone Free – 1966. december 16. - Purple Haze/51st Anniversary – 1967. március 17. - The Wind Cries Mary/Highway Chile – 1967. május - Burning of the Midnight Lamp/Stars That Play with Laughing Sam's Dice – 1967. augusztus - All Along the Watchtower/Long Hot Summer Night – 1968. október 18. - Crosstown Traffic/Gypsy Eyes – 1969. április - Fire/Burning of the Midnight Lamp – 1969. október #### Amerikai kislemezek - Hey Joe/51st Anniversary – 1967. június - Purple Haze/The Wind Cries Mary – 1967. augusztus - Foxy Lady/Hey Joe – 1967. november - Up from the Skies/One Rainy Wish – 1968 - All Along the Watchtower/Burning of the Midnight Lamp – 1968. szeptember 4. - Crosstown Traffic/Gypsy Eyes – 1968. november 18. - Stone Free/If 6 Was 9 – 1969. december - Izabella/Stepping Stone – 1970. április 8. ### Stúdióalbumok - Are You Experienced – 1967. május 12. (Nagy-Britannia); 1967. augusztus 23. (USA) - Axis: Bold as Love – 1967. december 1. (Nagy-Britannia); 1968. január 10. (USA) - Electric Ladyland – 1968. szeptember 16. (USA); 1968. október 25. (Nagy-Britannia) ### Koncertalbumok - Band of Gypsys – 1970. március 25. (USA); 1970. június 12. (Nagy-Britannia) ### Válogatások - Smash Hits – 1968. április (Nagy-Britannia); 1969. július 30. (USA) ## Posztumusz diszkográfia A posztumusz diszkográfiában csak a Hendrix-család által elfogadott és az Experience Hendrix, L.L.C. által hivatalosan kiadott albumok vannak feltüntetve. Aki kíváncsi a többire is, az megnézheti a The Jimi Hendrix Record Guide oldalt. ### Stúdióalbumok - First Rays of the New Rising Sun – 1997. április 22. - South Saturn Delta – 1997. október 7. - Merry Christmas and a Happy New Year – 1999. november 16. - Morning Symphony Ideas – 2000. július 25. - Jimi Hendrix: The Baggy's Rehearsal Sessions – 2002. június 25. - Noel Redding – The Experience Sessions – 2003 - Martin Scorsese Presents the Blues: Jimi Hendrix – 2003. szeptember 9. - Hear My Music – 2004. november 23. ### Koncertalbumok - The Jimi Hendrix Experience: Live at the Oakland Coliseum – 1998. február 27. - Hendrix: Live at the Fillmore East – 1999. február 23. - The Jimi Hendrix Experience: Live at Clark University – 1999. július 6. - Jimi Hendrix: Live at Woodstock – 1999. július 6. - Live in Ottawa – 2001. október 23. - Blue Wild Angel: Jimi Hendrix Live at the Isle of Wight – 2002. november 12. - Blue Wild Angel: „Highlights” – 2002. november 12. - Jimi Hendrix Experience: Paris 1967 / San Francisco 1968 – 2003. április 24. - The Jimi Hendrix Experience: Live at Berkeley (The Second Set) – 2003. szeptember 16. - Live at Woodstock (35th Anniversary Edition) – 2004. szeptember 12. - The Jimi Hendrix Experience: Live at the Isle of Fehmarn – 2005. december 13. ### Válogatások - Blues – 1994. április 26. - The Jimi Hendrix Experience: BBC Sessions – 1998. június 2. - Experience Hendrix: The Best of Jimi Hendrix – 1998. november 3. - The Jimi Hendrix Experience (Box Set) – 2000. szeptember 12. - Voodoo Child: The Jimi Hendrix Collection – 2001. május 8. ## Filmográfia A filmek között szintén csak a Hendrix-család által elfogadott és az Experience Hendrix, L.L.C. által hivatalosan kiadott filmek vannak feltüntetve . Ezek mindegyike DVD-n jelent meg. - The Making of Electric Ladyland – 1997 - Hendrix: Band of Gypsys – 1999. február 23. - Jimi Hendrix: Live at Woodstock – 1999. július 6. - Experience: Jimi Hendrix – 2001. február 13. - Jimi Hendrix: The Dick Cavett Show – 2002. május 14. - Blue Wild Angel: Jimi Hendrix Live at the Isle of Wight – 2002. november 12. - Jimi Plays Berkeley – 2003. szeptember 16. - A Film About Jimi Hendrix – 2005. június 28. - Jimi Hendrix: Live at Woodstock (dupla DVD) – 2005. szeptember 13. ## Híres koncertjei - The Jimi Hendrix Experience - 1966\. október 13. – Novelty Club, Evreux, Normandia, Franciaország: a legelső Experience-koncert - 1967\. június 18. – The Monterey International Pop Music Festival, Kalifornia, USA: az Experience első fellépése az USA-ban - Gypsy Sun and Rainbows - 1969\. augusztus 18. – Woodstock Music & Art Fair; Bethel, New York, USA - 1969\. szeptember 5. – United Block Association Harlem Benefit, 139 Street/Lenox Avenue, New York City, USA - 1969\. szeptember 9. – The Dick Cavett Show, ABC Television, USA - Band of Gypsys - 1969\. december 31. – The Fillmore East Auditorium, New York City, USA: újévi koncert - 1970\. január 1. – The Fillmore East Auditorium, New York City, USA: újévi koncert - 1970\. január 28. – Winter Festival For Peace, Madison Square Garden; New York City, USA - Cry of Love - 1970\. április 25. – LA Forum; Inglewood, Los Angeles, USA: a Cry of Love első koncertje - 1970\. május 30. – Berkeley Community Theater, Berkeley, Kalifornia, USA - 1970\. augusztus 30. – Isle Of Wight Music Festival, Afton, Wight-sziget, Nagy-Britannia - 1970\. szeptember 6. – Fehmarn Love and Peace Festival, Mecklenburg-öböl, Fehmarn-sziget, NSZK: utolsó koncert - Szóló/közreműködő''' - 1970\. szeptember 16. – Ronnie Scott's Club, London, Nagy-Britannia: jam session, utolsó fellépése ## Magyar nyelvű Hendrixszel foglalkozó zenei előadók, feldolgozások, fordítások \- Hobo Blues Band – Hey Joe (ford. Földes László), Vörös ház blues (ford. Földes László) \- Póka Egon Experience \- Hoppál Mihály Band \- Magyar Atom \- Message to Hendrix - Hivatalos oldal - Képriport Jimi Hendrix életéről - Jimpress magazin, Anglia - Hendrix katonai iratai ## Magyar nyelvű kötetek róla - Jimi Hendrix: Nulláról indulva; összeáll., előszó Peter Neal, ford. Pritz Péter; Helikon, Budapest, 2014 - Charles R. Cross: Tükörszoba. Jimi Hendrix élete; ford. Szilágyi Ágnes; Cartaphilus, Budapest, 2006 - Corinne Ullrich: Jimi Hendrix; közrem. Petra Zeitz, ford. Bán Zoltán András; Magyar Könyvklub, Budapest, 2001 (MKK portré) - Göbölyös N. Lászlóː Bíbor ködben. Mozaikok Jimi Hendrix életéből; versford. Göbölyös N. László; Katalizátor Iroda, Budapest, 1992 - Göbölyös N. László: Jimi Hendrix, 1942-1970; Laude, Budapest, 1988 (Rocktörténeti kiskönyvtár'')

Hóstát (Kolozsvár)

Kolozsvárnak a keleti és az északi várfalakon kívüli peremnegyedeit a 19. századig hóstátokként ismerték. Az itt lakó földműves népet (hóstátiak) hagyományos életmódja, belső szokásrendszere külön közösséggé kovácsolta, büszkén vallották és vallják magukat mind a mai napig városi polgároknak, de ugyanakkor „földészeknek” is. A mai, a közösség megjelöléséül szolgáló kifejezés eredetileg területet jelölt. Napjainkban a Hóstát mint területről alkotott fogalom, leginkább a történelmi (várfallal övezett) belvárostól keletre eső városrészre vonatkozik, amelynek egykori főutcái a Magyar (mai nevén Bulevardul 21. Decembrie 1989) és a Külső Közép utca (mai nevén Calea Dorobanților). De a Hóstát kiterjed az úgynevezett Kétvízközre és Hídelvére is, valamikor fel, egészen Monostorig. Korábban a Hídelve számított a legnépesebb hóstátnak. A fogalom a 20. század első felében vált egy település-földrajzi megjelölésből olyan identitásjelzővé, amely az egykori hóstátokból az újabb külterületekre kiszorult hóstátiakat, immár mint tősgyökeres kolozsvári polgárokat az újonnan érkezőktől, a folyamatosan betelepülő magyar rurális (Nádas-menti, székelyföldi, aranyosszéki, mezőségi, szamosháti) népességtől is markánsan, elválasztja. A hagyomány úgy tartja, hogy Bocskai István, Erdély fejedelme hajdúkat telepített a Hóstátba, és a közvélemény az ő leszármazottaikat látja a hóstátiakban. A hóstátok lakossága Erdély minden részéről verődött össze. A legtöbben a közeli Kalotaszegről és a Mezőségről, a Kolozsvár közvetlen környezetében lévő falvakból érkeztek. Megélhetésük alapja a gazdálkodás, a földművelés és az állattenyésztés volt. Noha a 18–19. században is újabb bevándorlókkal gyarapodtak, oly egységes és sajátos kultúrát alakítottak ki, hogy a romániai magyar nemzetiség egyik kicsiny, de önálló néprajzi csoportjának tekinthetők. Hagyományaikat félvárosi mivoltuk ellenére is sokáig megőrizték; ennek egyik külső jeléhez, a földész viselethez az idősebb nemzedékek még ma is ragaszkodnak és erről könnyen felismerhetők. ## A hóstát szó etimológiája A hóstát szó Árpád-kori eredetű, a középkori oklevelekben beazonosítható alakjai Houstat (1262), Hostath (1476) - nem csak városok, mezővárosok, vagy váras helyek esetén használatos. Az elnevezésnek az eredetét a nyelvészek egy része - későbbi előfordulások elemzése alapján - a német Hochstadt (jelentése felsőváros), avagy a Hofstadt (jelentése kertváros) szóból eredeztette, míg a nyelvészek másik része a szó eredetét az ugyancsak német Vorstadt (jelentése előváros) köznévből vezette le. Egyes magyarázatok szerint a hóstát szó a bajor–osztrák eredetű Hofstadtból származik, amelynek jelentését a különböző szótárak és etimológiai vizsgálatok különbözőképpen magyarázzák. A hóstát jelenthet olyan telket, amelyen lakóház és major épült, de jelenthet külvárost, sőt végül udvarházat is. Szabó T. Attila értelmezésében az erdélyi hóstátok a városból kivezető utak mentén alkalomszerűen keletkezett, várfalakon kívüli településrészek voltak, amelyek a város körül össze is épülhettek. A hóstát szó eredetét és jelentését egészen sajátosan magyarázza a besztercei német tájnyelvkutató, a szász tájszótár főszerkesztője, Fritz Hozträger egyik magyar nyelvű, Szabó T. Attilához intézett levelében: szerinte a hóstát nem lehet a német Hochstadt származéka, mert a külvárosok nem fent (németül hoch) fekszenek. Ugyancsak ő utal rá, hogy a szászoknál a hofstat a régi szász falvak beosztását jelöli, azaz a hofstellét, ami olyan rész, amely minden falusinak kiosztódott. A Hochstadtból való származásra is vannak bizonyítékok. Például Debrecenben felsőváros jelentésben is használták. Feltehetően a bajor Hofstadt (udvarhely, előváros) szó félreértelmezése (Hochstadt) következtében kapta a hóstát szó a „felsőváros”, ’a legmagasabban fekvő városrész’ jelentést, és terjedt el később az ennek megfelelő szóhasználat. É. Kiss Sándor, Nemes Lajos és Sebestyén Árpád is ezt fejtegetik tanulmányaikban. Egyes Dunántúli városok esetében a hóstátok nem alkalomszerűen kialakult elővárosok, külvárosok (Vorstadtok) voltak, mint Kelet-Magyarországon, hanem a török korban tervszerűen kiépített erősségek, katonavárosok. A török háborúk konzerválták a kétsejtű városépítést: az eredeti belső váron kívül egy sokkal kezdetlegesebb, telepített, bekerített településrész, váralja, suburbium található. ## A kolozsvári hóstátok eredete Kolozsvár elővárosairól 1564-ből származik az első írásos feljegyzés, mégpedig egy olasz testőrezredes, Giovanandrea Gromo jelentése, amelyben többek között arról számolt be, hogy a városnak három nagy elővárosa van, mégpedig: „egyik délre egy mérföldnél nem kisebb, másik észak felé, ez két mérföldre terjed, a harmadik kelet felé, ismét jókora nagy”. Az égtájak tekintetében azonban tévedett. Tordáról indult, de nem a rövidebb, erdőfeleki utat választotta Kolozsvár felé, hanem a hosszabbikat Ajtonon és Györgyfalván keresztül. Itt azután hirtelen nyugatra fordulva, a Békás mellett haladva érte el Kolozsvár keleti bejáratát, a Középkaput, tehát amit ő déli külvárosnak gondolt, az tulajdonképpen a kelet felé elterülő Farkas, Közép és Magyar utcai fertályok hóstátja, amit északinak tartott, az a várfalon kívüli Széna és Monostor utcák városrésze, s minthogy azt két mérföld hosszúra becsülte, bizonyos, hogy hozzászámította a velük csaknem összeépült, Kolozsmonostor falut is. A tőle keletinek mondott külváros nem más, mint az északi irányban elterülő Hídelve és Kétvízköz. A 16. századi forrásokban, amikor e városrészekről először esik magyar nyelven szó, a külvárosokat következetesen hóstátnak nevezik. Ezzel a megnevezéssel több magyar városban is találkozni (Sopron, Eger). A 16–19. századi iratokban valamennyi kolozsvári városnegyed falakon kívüli részét hóstátnak nevezték (hídelvei hóstát, kétvízközi hóstát, Külső-Közép utcai hóstát, Külső-Magyar utcai hóstát, monostori hóstát), sőt a 19. század elejéről arról is maradt adat, hogy a házsongárdi domboldalt is hóstátnak mondták. A kolozsvári hóstátok egyik első említése Heltai Gáspár 1575-ben megjelent Magyar krónikájában található: „Közel Kolozsvárhoz a napnyugati kapu előtt csaknem a Hottstadba vagyon egy apáturságos kalastrom”. 1601 decemberében Szamosközy István arról írt, hogy Báthory Zsigmond az „alsó hostátban az pap házánál szállott meg”. Az 1611. november 22-én kelt városi tanácsi jegyzőkönyvben olvasható a „külső Hoppstadbelj Magyar es Szaz rend” megnevezés. A „Hoppstadtbeliek” kifejezés a következő év január 14-én megtartott tanács jegyzőkönyvében is olvasható. 1616. augusztus 6-án a városi sáfárpolgár említi „az Hostatokban [...] Paxi Lukazj haza”-t. 1629. április 28-án ugyancsak a sáfárok számadáskönyvében tesznek említést róla: „Erkezek Nagy Imre, Gombos Andras Hadnagya... az Hoffstadban megh zaluan”. 1629. június 20-ról a következő feljegyzés származik: „Erkezek Payor Demeter Vrunk Parancholattyat hozuan... az Haidu katonák felöl, hogi az Hoff stádban zallainak kett szazán”. Szintén a sáfárok könyvéből származik az 1630. február 2-án kelt bejegyzés, ami említi a „Hoff stad”-ot. A magyar nyelvű okiratokban változó alakban jelenik meg az elnevezés, de feltételezhető, hogy a mindennapi beszédben az eredeti, vagy a német változathoz közelebb álló formát használták, mivel a város lakosságának egy jelentős része ebben az időben szász volt. Herepei János kolozsvári helytörténész azt a következtetést vonta le, hogy a hóstát szó valóban a német Hoffstadtból eredeztethető. Szerinte ezt a megállapítást támogatja a Hoppstad alakváltozat is, hiszen a hangváltozás csak egyetlen mozzanatra, a képzés helyére korlátozódik. A magyar nyelv a megelőző magánhangzó egyidejű pótlónyúlásával feloldotta a mássalhangzó-torlódást. Megállapításakor Herepei más hasonló, Erdélyben előforduló alakváltozásokra is alapozott. A hóstát szót nemcsak a magyarok, hanem a kolozsvári szászok is használták, ennek bizonyítékai Segesvári Bálint krónikái 1630-ból és 1633-ból, amelyekben a kolozsvári Hostadról tesz említést. Az ezt követő magyar nyelvű forrásokban már szinte csak Hostat alakban fordul elő. Például a református harangoztatógazdák számadásaiban (1655. március 22.) „egy embernek a Hostettből” történik említése. 1660-ban a városi törvénykezési jegyzőkönyvben a következő olvasható: „ez kwlseo Hostat-beli Magyar uczay Sorompón kivül”. Az 1585-ben megjelent Calepinus szótár a suburbia latin szót hostakként definiálja. Kolozsvár esetében azonban nem lehet a hóstátokat tulajdonképpeni külvárosoknak (suburbiumnak) definiálni, mert a középkori külvárosok történetük korai szakaszában rendszerint önálló települések voltak, egy-egy plébániatemplom körül. Ezzel szemben a kolozsvári hóstátokhoz az újabb kori eredet és az alkalomszerű kialakulás bélyege tapad. A hóstátok Kolozsváron nem önálló településként alakultak ki, hanem a városfalakon belül lakók mezőgazdasági területeinek összeolvadásával. Az, hogy a hóstát és a külváros fogalma összemosódott, annak köszönhető, hogy az egyre bővülő hóstátok körülnőtték a tulajdonképpeni várost. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy Kolozsvár esetében a külváros, azaz a hóstátok területe soha nem alkotott jogilag és közigazgatásilag sem külön városnegyedeket. A városfalakon kívüli fertályok mind a városfalakon belüli fertályok (kivéve az Óvár) fő utcáiról kapták nevüket: Magyar utcai fertály, a Közép utcai fertály, a Farkas utcai fertály és a Monostori utcai fertály. Jelentős körülmény, hogy ezen utcáknak van falakon belüli és falakon kívüli része, tehát az illető fertály is két részből állt: falakon kívüli (extra moenia) és falakon belüli (intra moenia). Sőt még az Óvárnak is volt falakon kívüli része, a Hídelve. Erről a hóstátról maradt fenn a legtöbb korabeli adat. Ezt a városrészt a 16-17. században Neustadt, illetve Neustift néven említették az iratok. A név eredete valószínűleg onnan származik, hogy a Szent Erzsébet ispotály (németül stift) körül alakult ki. Hídelve kialakulása ahhoz is köthető, hogy az Óvárból induló, a Szamoson átívelő híd főjénél alakult ki, hasonlóan más európai városokhoz (München, Regensburg stb.). A különböző hóstátokról szól Heltai Gáspár 1575-ben keletkezett leírása, valamint Szalárdi János 1660-as krónikája II. Rákóczi Györgyről a következőket írja: a fejedelem Kolozsváron beszállván, népét is, „melly a kerítésen belől nem férne a kétfelől való hostattokba s Monostorra szállította vala”. Ugyanebben a kontextusban használja a kifejezést Broser Péter is, az 1690. december 10-én kelt feljegyzésében: „a tatár tábor[...] mely napon a hostátiakat rútul felégette az egész hidelvét, külső magyar-utczát, farkas-utczát”. A hóstátok vizsgálata során külön kérdés, hogy a városból kiinduló fontos utak mentén önálló települések alakultak ki, mint például Szentpéter falu, amely a későbbiekben összenőtt a várossal. A helytörténészek körében mai napig kérdés, hogy az ilyen esetekben az összenövés a falu felől haladt, vagy a város felől. Szentpéter falu esetében, egy 1370-ben kelt oklevél arról tesz említést, hogy Kolozsvár keleti, Szamosfalva felé eső szélén (prope metas ville Zamus falua) a lakosság egy halastavat létesített. Ez azt jelenti, hogy a 14. század első felében Kolozsvár határai már túlléptek Szentpéteren. A megszilárduló, állandó ottani tartózkodásra is alkalmas külvárosok lakói közül soknak belvárosi ingatlana is volt, ezért ostromok idején behúzódtak a városba, ahol még évekig éltek. E kettős birtoklás miatt ostromok idején a külső részek elpusztítása a falakon belül élők számára is rendkívül jelentős veszteség volt. Ezt természetesen az ostromlók is tudták, és a város megtörése érdekében rendszeresen felgyújtották a külvárosokat. ## A hóstátok alakulása a történelem során A hagyomány úgy tartja, hogy Bocskai István, Erdély fejedelme hajdúkat telepített a hóstátokba, és ezek szerint a közvélemény a hajdúk leszármazottait nézi a hóstátiakban. Az igazság azonban okleveles bizonyítékok hiányában nem állapítható meg. E hagyomány akár igaz is lehet, hiszen a kolozsvári várnak már igen régtől fogva volt kapcsolata a mai hajdúterületekkel, ahol falvai voltak. Ilyenformán Kolozs vármegyében és vele együtt Kolozsváron is letelepedhettek a török elől menekülő alföldi magyarok. Később pedig a háborúk hiányában mihez kezdeni nem tudó hajdúkból is telepíthettek itt le néhány családot. Kelemen Lajos szerint I. Rákóczi György fejedelem telepítette a városba a református hajdúkat, hogy az unitáriussá lett Kolozsváron befolyását erősítse. A hajdúeredet kérdése azonban a mai napig nyitott, bizonyítékként csupán a hajdúságban és a hóstátiak körében is egyaránt előforduló családnevek szolgálhatnak (Hatházy, Gombos, Köleséri stb). Fontos adat olvasható Kolozsvár város 1587. szeptember 4-i közgyűlési jegyzőkönyvében: Ez a szűkszavú adat sokat nem mond a hajdúkról, csak „magyarországi atyafiakról”. Ebből az adatból csak egy a bizonyos, hogy: „magyarországi” betelepülőkkel volt gondja a városnak. Kolozsvár népessége gyors ütemben gyarapodott Basta és Mihály vajda rémuralma idejében is. Általában feltehető, és adatokkal is igazolható, hogy a hóstátok lakossága Erdély minden részéről verődött össze. A legtöbben a közeli Kalotaszegről és a Mezőségről érkeztek. A betelepültek zöme pedig a Kolozsvár közvetlen környezetében állott falvak lakosságából adódott. A kalotaszegi iparosok a sok háború zaklatása elől szívesen húzódtak be Kolozsvár védelmet nyújtó falai közé, ahol mindig nagy számban akadt üres ház. Az iparosok nagy része, akiket mesterségük nem helyezett kívül a várfalakon (pl. fazekasok, tímárok, molnárok stb.), a városba települtek, más részük pedig a külvárosokba. Egy 1564–65-ből való leírás azt mondja Kolozsvárról, hogy a várfalakon kívül három külvárosa van. Figyelembe véve, hogy Kolozsvárnak a múltban nagy birtokai voltak, amelyeken a gazdálkodást jórészt közösen végezték, akkor érthető, hogy a környékbeli lakosság, de a távolabbiak is ezeknek a birtokoknak a közvetítésével szivárogtak a hóstátokba, onnét pedig a városba is. A földművelő elem természetesen a hóstátokban maradt, de már ők is élvezték a városi polgárjogot, amennyiben a város úgynevezett „százak tanácsába” a hóstátiakat is beválasztották. A választás és az ezzel járó közterhek alól való mentesség azonban csak akkor emelkedett jogerőre, ha a megválasztott beköltözött a város falain belülre. Ezáltal nagyon sok földműves került a városba és a város mezőgazdasági jellege egyre csak fokozódott, mert a gazdálkodók magukkal vitték a város falai közé előbbi életmódjukat és annak tartozékait. Az említett polgárjogokkal való felruházása a hóstátiaknak visszahatott a hóstátokra is, amennyiben ezek a módosabb gazdák kinti birtokukat, a kertjeiket, portáikat megtartották és tovább építették. 1704-ben egy feljegyzés szól arról, hogy a város tizenegy hónapig állotta Rákóczi ostromát: Ez bizonyítja, hogy Kolozsvár megélhetésének az alapja az elmúlt századokban távolról sem az ipar és a kereskedelem, hanem a gazdálkodás, a földművelés és az állattenyésztés volt. Kolozsvár éppen úgy, mint bármelyik alföldi nagy határral rendelkező város, mezőgazdasági város volt. Ezt a jellegét csak a 19. század közepén kezdte elveszíteni. A várfalakat lebontották és az az addig a falak közé szorított mezőgazdasági város teljesen a mai értelemben vett várossá lett. A várost érintő történelmi események közül a kommunista/szocialista állami berendezkedés érintette a legjobban a Hóstátot. A második világháború után megszüntették a magántulajdont, vagy legalábbis minimális szintre csökkentették azt. Ezáltal a földészek már nem művelhették saját földjeiket. A hagyományos mezőgazdász életforma átalakulása az 1970-es években kezdődött, amikor a hatalom elrendelte az új lakótelepek megépítését a városban. A ma élő hóstátiak életében ez fordulópontot jelentett, fontos szerepet jövőbeni identitásuk megalkotásában. A bontások ténylegesen 1967 októberében kezdődtek, amikor a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága eldöntötte elfogadta a romániai települések általános területrendezési tervét. Ezzel indult meg az országban a falurombolás, a városok átalakítása a szocialista ízlés szerint, a történelmi városközpontok felszámolása. Ez a folyamat Kolozsváron 1979-ben kezdődött el, s az úgynevezett „szisztematizáció” jegyében felszámolták Kolozsvár egyik leghomogénebb és összetartóbb magyar közösségét. A hóstátiak java része a Mărăști-lakótelepi tömbházakba kényszerült, vegyülve a környék falvaiból érkező románsággal. Újabb változás az 1989-es rendszerváltás után következett be. A magántulajdon visszaállításával és a földek úgynevezett visszaszolgáltatásával a hóstáti gazdák három lehetőség közül választhattak: eladás, bérlés, magántulajdonként való hasznosítás. Hamarosan megjelentek a befektetők, felvásárlók, viszonteladók, a szántók és zöldségesek helyén az „újgazdag” réteg házai épültek. Ilyen körülmények között felgyorsult a gazdálkodó életforma feladása, egyrészt akik eladták földjeiket, különféle vállalkozásokba fektették pénzüket, másrészt viszont vannak, kik családi összefogásban visszatértek a régi zöldségtermesztő, piacozó életformához. A változásoknak két iránya volt, egyrészt területi, másrészt foglalkozásbeli. A területi szétszóródás (Kerekdomb, Irisztelep, Bulgáriatelep, Cukorgyár utca környéke, Kölesföld, Tóköz) következtében felbomlottak a hagyományos hóstáti utcaközösségek, szomszédsági kapcsolatok fellazultak. A foglalkozási szerkezet is gyökeresen átalakult, a földek, javak elvesztése (kollektivizálás), a megszorítások felgyorsították az életforma váltást, megnőtt a gyári munkások aránya. Itt generációs különbségeket is észlelhetünk: a 60 éven felüliek még földészeknek tekinthetők, a középnemzedék esetében két kategóriát lehet felállítani: azok kik csak gyári munkát vállalnak, és azok kik az ipari foglalkozás mellett még folytatják a gazdálkodást, a fiatal generáció már inkább a feladást választja, nem vállalják a kettős életformát. 1949-ben a hóstáti közösség szervezeti keretei is megszűntek, a dalárdába (énekeskör) csak a még gazdálkodó öregek jártak és néhányan a középgenerációból, a kultúrházat elveszítették, amely a fiatalok számára addig lehetőséget nyújtott az együttléti alkalmak megszervezéséhez, találkozáshoz. Csökkent a közösség belső kohéziója, a közösséghez való tartozás érzése gyengült, ezt bizonyítják a párválasztásban is bekövetkezett változások. Egyre többen kezdtek kiválni a közösségből, más társadalmi rétegekbe olvadtak. Elmosódtak a határok nemcsak a hóstáti körzetek között, hanem más városi rétegekkel szemben is, így kialakult egy ipari munkás és egy értelmiségi réteg is. Az exogám házasságok elfogadottá váltak, ez nem jelent etnikai értelemben vett kiházasodást, nem jelent vegyes házasságot, inkább a házasságkötő földműves réteg eltűnését jelzi. A párválasztás tükrözi a csoport belső viszonyainak, a csoport és környezete viszonyának alakulását. A rendszerváltozás után, 1995-től a közösség élete fellendült: újraalakult a Hídelvi Kalandos Társulat, a Máramaros utcai kultúrház és a fiatalok Virágos Táncegyüttese. ## A hóstátiak lakta területek A hóstátiak lakta területek legnagyobb kiterjedésüket a 19. század végén, 20. század elején érték el: délkeleti, keleti és északi irányban a mai Pata utca (ma Nicolae Titulescu) eleje, a Kövespad (ma Aurel Suciu), a Borháncs (ma Borhanci), Berek utca (ma Livezii), a vasútállomás vonaláig terjedtek, a Fellegvár északi oldalán pedig a Kőváry László alapította negyed házai álltak a Kismezői temető szélén. E külső vonal és a belváros közötti területen éltek a hóstátiak – mindenhol többé-kevésbé vegyesen a nem földész lakossággal és a hóstáti magántelkek közé ékelődő nagy majorgazdaságokkal, amelyek az egyházak, a város, illetve nem hóstáti gazdák tulajdonai voltak. A következő utcákban laktak hóstáti földészek: 1. Kül-Közép utcai külváros: Kül-Közép (ma Dorobanților), Kül-Farkas (ma Traian Moșoiu), Pata (ma Nicolae Titulescu), Kövespad (ma Aurel Suciu), Felső-Kereszt (ma Pitești), Alsó-Kereszt (ma Petőfi Sándor) utca. 2. Kül-Magyar utcai külváros: Kül-Magyar utca (ma 22. Decembrie 1989), Szentpéter (ma Buftea), Kis-Új utca (ma Crinului), Nagy-Új (ma Ciocârliei), Bethlenkert (ma Iazului) utca. 3. Kétvízköz: Dézsma (ma Dijmei), Eperjes (ma Galați), Lázár (ma Gheorghe Lazăr), Pap (ma Paris), Apor (ma I. C. Frimu), Csertörő (ma Scorțarilor), Berek (ma Livezii), Krizbai (ma Mărășești) utca. 4. Hídelve: Nagy utca (ma Horea), Új utca (ma Decebal), Kis utca; az ezeket összekötő sikátorokban, valamint a Kőmál oldalán és a később alakult Kővári-telepen a Kismezői temető mögött. ## Demográfia A Hóstát lélekszáma alakulásának vizsgálatához nagyon kevés adat áll rendelkezésre. A közösség alakulását a legrészletesebben Pillich László, Vetési László és Vincze Zoltán 1984-ben készült munkája, A kolozsvári hóstáti közösség népesedési és szerkezeti alakulása 1899–1980 vizsgálja. Ebből a tanulmányból megtudható, hogy a 19. század végén, a 20. század elején a kb. lakosú városban 483 hóstáti család élt‚ ami 1900 főnek felelhetett meg. Vagyis az akkori lakosság 4‚03%-a volt hóstáti. 1914-ben 665-re nőtt a hóstáti családok száma (kb. 2660 fő). Ezekből 180 család a Kül-Magyar utcában lakott. A birtokok átlagterülete 131 négyszögöl‚ a hozzá csatlakozó kertjük kiterjedése 269 négyszögöl‚ külsőségük átlag 5‚69 hold volt, így az első világháború előtt ők voltak a leggazdagabbak. Népesség szempontjából azonban a hídelviek álltak az első helyen (193 család). Utánuk a Kül-Közép utcaiak következtek 5‚6 holddal családonként. Ugyancsak az említett munkából adatszerűen is kitűnik az a rég ismert tény‚ hogy a hóstátiak nagy többsége 10–15, gyakran előforduló családnevet viselt‚ 1899-ben ilyen volt a Butyka‚ Diószegi‚ Gombos‚ Kilin‚ Kiss‚ Kovács‚ Nagy‚ (Zágoni-) Szabó‚ Szász‚ Szilágyi‚ Török. A Kül-Magyar utcai hóstátiakra különösen az Albert‚ Bertalan‚ Boldizsár‚ Borbély‚ Butyka‚ Dezső‚ Furu‚ Füzi‚ Hatházi‚ Karsai Kászoni‚ Kiss‚ Kocsárdi‚ Nagy‚ Rácz, Szalma‚ Tárkányi nevek voltak jellemzőek. A Kül-Magyar utcai hóstát az északra eső szomszédos kis utcákat is felölelte. 1941-ben a kerület 117 hóstáti családja 46 nevet‚ 1979-ben a még azonosítható 30 család 21 nevet viselt. Ezt összevetve az 1914-es adattal‚ amikor az összeszámlált 180 család mindössze 57 nevet számlált‚ kitűnik‚ hogy a hóstáti közösség belső bomlását a névanyag felhígulása is tükrözi. A belső kohézió jele volt még a körzetenkénti endogámia is. Eleinte lehetőleg csak ugyanazon körzetbeli hóstáti fiatalok házasodtak‚ ha egy legény más körzeti lánynak próbált udvarolni‚ könnyen megcsúfolták a leány körzetének legényei. A közösségek összetartásának lazulását jelentették a körzetek közötti házasságok. A 19. század végén Kolozsvár közigazgatási rendszerét is átalakították, és az egykori tizedek elveszítették önkormányzati jellegüket, 1888-ban pedig a tizedeket végképp felváltották a kerületek. A városnak öt kerülete volt (Belváros, Alsóváros, Kétvízköz, Hídelve, Felsőváros) valamint 1895-től, a városhoz csatolás után, Kolozsmonostor lett a hatodik kerület. A hóstátiak így elveszítették azt az önállóságukat, amit a korábbi rendszer biztosított számukra, azaz nem választhattak már önálló tisztikart. Ettől a pillanattól kezdve a hóstátok városi kerületekké váltak és ekkor kezdődött meg a hóstát népmozgalmi élete, amely során a város köré újabb peremkörzeteket alakított ki (Kerekdomb, Irisztelep, Bulgáriatelep, Cukorgyár utca környéke, Tóköz, Kölesföld, Borháncs, Alverna és Békás). Az 1910-es évektől új jelenségként az anyahóstátból kiszorulók a külváros egyes körzeteiben telepedtek le‚ s így új hóstáti körzetek keletkeztek a külvárosban. A Kül-Magyar utcaiak például a Tóköz‚ Cukorgyár utca és Bulgária-telep tájára telepedtek át szívesebben. Ezek közt az új negyedek és az anyahóstátok közt a rokoni és a házasodási kapcsolatok szorosak voltak még az 1940-es évekig. Ez volt az a folyamat, amelynek eredményeként egy településföldrajzi megjelölés, amely mintegy két évszázad alatt a város jellegzetes arcélű és sajátos funkciót betöltő körzeteinek, az azokban lakóknak körzeti azonosítója lett, alig egy-két emberöltő alatt fokozatosan olyan identitásjelzővé vált, amely az egykori hóstátokból az újabb külterületekre kiszorult hóstátiakat, immár mint törzsgyökeres kolozsvári polgárokat az újonnan érkezőktől, a folyamatosan betelepülő magyar rurális (Nádas-menti, székelyföldi, aranyosszéki, mezőségi, szamosháti) népességtől is markánsan elválasztja. Az 1970-es években kezdődött el a hóstáti közösségek felbomlása. A férfiak szinte kivétel nélkül valamilyen állásban helyezkedtek el, és legfeljebb szabadidejükben végeztek földészmunkát is. Az asszonyok idősebb nemzedéke még erejéhez mérten gondozta a kerteket. A fiatalabb generáció már tanult‚ s legjobb esetben falusi származásúval kötött házasságot‚ aki értett valamelyest a földműveléshez de többségük inkább a „tömbházéletet”‚ a jellegzetes városi életformát választotta. 1979-ben a tanulmány összeállítói a Kül-Magyar utca körzetében 69 hóstáti családot találtak‚ amiből földműves volt 30‚ kettős életformájú 19‚ nem földműves 20‚ de azt is kimutatták‚ hogy a földművesek szinte kizárólag 45 év felettiek‚ s a kettős életformájúak száma is elenyészően csekély a 45 év alattiaknál. Ez az állapot az 1970-es években érte el tetőfokát, amikor elkezdődtek a nagyszabású városrendezési tervek, amelyek során tömérdek házat lebontottak, utat engedve a tömbház-rengetegeknek. 1985 táján jóformán az egész Kül-Magyar utcai hóstátot és a Kül-Közép utcai nagy részét lebontották‚ s a kitűnő termőföldekre‚ az egykori kertek helyén az 1980-as évek elejére rendre tömbházak emelkedtek. A hóstátiak kisebb közösségei – szinte kizárólag idősebb emberek – egy-egy városperemi körzetben húzódtak meg‚ ahol még kis kertet bérelhetnek; a többség – nemegyszer az egykori kertjükbe épült – valamelyik tömbházban kapott lakást. ## Hagyományok és kultúra ### A hóstáti jelvény A hóstátiak hagyományos jelvénye a búzakalászokat markoló kéz. Ennek eredetére nincs adat, viszont annyi bizonyos, hogy már igen régóta (1647-óta) hóstáti jelvény. A Házsongárdi temető számos sírkövén látható, hogy egy kinyújtott kar búzakalászokat és két szőlőfürtöt tart. Ennek vallási jelentősége is van, de valószínűleg az egykori gazdák szőlőtermesztésére utal. ### A hóstáti gazdaság A hóstáti porták rendszerint tágasak, több épületből állnak, egy központi udvar köré szervezve. Minden porta rendszerint két házból áll: az úgynevezett első, amelyik mindig az utcára néz, illetve a kis ház, amelyik rendszerint a nyári konyha szerepét töltötte be. Az első házat tulajdonképpen csak ünnepi alkalmakra használták, itt volt berendezve a tisztaszoba is. Az utcára néző ház homlokzata magas, két magas ablakkal. A legtöbb háznak tornáca is van. A kapu rendszerint két részből áll: a fedett kisajtó, valamint a deszkából (az utóbbi időkben kovácsoltvasból és lemezből) épült kétfelé nyíló nagykapu. A kisajtó homlokzatára vagy oszlopára mindig felírták az építő nevét és az építés évét. Az egykori hóstáti porták berendezése csak nagyon kevés helyen őrződött meg. A berendezés rendszerint egyforma volt. Jellegzetes darabjai a nagy, barnára festett kelengyés láda, a sok párnával felterített és díszes takaróval fedett ágy. A porcelán kancsók, csészék tárolására alkalmas festett fogas vagy színes telázsi (polcos szekrény). Jellemző még, hogy a szobák falai körös-körül vannak rakva képekkel, fényképekkel: vallási témájú, történelmi témájú és családi fényképek váltakoznak. A hóstáti udvar is rendeltetésszerűen van felosztva. Az udvar első része rendszerint az asszonyok birodalma volt, ennek bizonyítékai a tornácra kiaggatott edények, kosarak. A főzést rendszerint a kis házban bonyolították le, ennek oka az volt, hogy szerették a tiszta házat, márpedig nyáron a légytől alig lehetett megóvni a házat, ha bent főztek volna. Az udvar közepe táján nagy „rakópajták” állnak. Ezek egyszerre voltak csűrök és istállók is. Ez az épület választotta el az udvart a kerttől. Ez utóbbit rendszerint a csűrön át lehetett csak megközelíteni. Gazdasági jelentőségük mellett a csűröket mulatságok megrendezésére is használták. A rakópajtákban aludtak a cselédek is. A hóstátiak, ha csak tehették, soha sem fogadtak idegen nemzetiségű cselédeket. A szolgálók nagy részre Székről származott. A kolozsvári hóstátiak megélhetésének az alapja az elmúlt századokban a gazdálkodás, a földművelés, meg az állattenyésztés volt. Ezen kívül a szőlőművelés, fuvarozás is biztosította megélhetésüket. A hóstátiak hagyományőrzők voltak, de ez nem jelentette azt, hogy gazdálkodási módszereiken ne változtattak volna. A gyors ütemben növekvő városi lakosság igényeit csak úgy tudták kielégíteni, ha olyan állatfajtákat tenyésztettek, amelyeknek nagyobb volt a hús és tejhozama, a zöldségtermelést pedig századunk első évtizedeiben a külterjes gazdálkodásról a belterjességre való áttéréssel növelték. A 19. században, a város északi részében (a mai Bulgária-telep területén) megtelepedett bolgár kertészek hatására tértek át az öntözéses zöldségkertészetre, átvették a kertgazdálkodás módszereit, egy-kétéves időtartamú tanfolyamokat szerveztek, amelyek során a gyümölcs- és zöldségtermesztésben jártas szakembereket képeztek ki. ### Viselet A kolozsvári hóstátiak életmódjuknak és szokásaiknak megfelelő sajátos népi öltözetet is kialakítottak. Ellentétben például az utólag Kolozsvárhoz csatolt falvakkal, ahol a népesség rendszerint viselet nélküli lett, a városi földészek, azaz a hóstátiak, megőrizték sajátos viseletüket. Ez a viselet nagyjából megegyezik a többi erdélyi város magyar földműveseinek viseletével, és az évszázadok alatt keveset változott. A férfiak öltözetének jellegzetes darabjai a lobogó ujjú, gallértalan ing, a ráncos bőgatya, a szürke vagy kék, ellenzős, zsinórozott díszítésű, rézpitykés lájbi (mellény). A harisnyára lágy szárú, ványolt elejű, vékony talpú, magas sarkú fekete csizmát húztak. A hóstáti férfiak feltört karimájú fekete szőrkalapot tettek. Ünnepi alkalmakkor fekete csokornyakkendőt tettek, munkában pedig surcot (kötény) használtak a nadrág védelmére. A 19. század második felében a hóstátiak körében is divat lett a fekete zsinóros magyar viselet. Ekkor jött divatba a galléros ing, azaz a forhamentlis ing, a fekete lájbi, az ónpitykés fekete pruszli (azaz mellény vagy pruszlik, puszli), a zsinóros és vitézkötéses fekete harisnya, a felül szőrzsinórral szegett kemény szárú csizma ráncba szedett ragyogóval, a zsinóros díszű fekete szőr és a vitézkötéses, kötött gombos fekete ujjas. A nem fekete (ritkábban kék vagy barna) bújbelét (untercikk) már csak viselőnek hordták. A 20. század elején a ráncos csizma és a hímzett lájbi kiment divatból, a kalap is puhább lett, karimáját beszegték, a csokornyakkendő pedig szinte eltűnt. Az első világháború után a téli öltözetben megjelent a prémes gallérú bekecs. A gombkötőmesterség kihaltával a zsinóros mellényt felváltotta a gombos, és divatba jött a priccses nadrág és a kétsoros gombolású kiskabát. A női öltözeten a 18. századi nyugati eredetű polgári öltözet vonásai ismerhetők fel. A évente változó divatok azonban nem érintették a viselet általános jellegét. A 19. század második felében az idősebb asszonyok egyszerre több szürkés vagy barnás színű, bő ráncú, rövid szoknyát hordtak, ezáltal szélesítve csípőjüket. A rövid szoknya a járást könnyítette. Nyáron a legfelső szoknya mindig kartonfersing (finom, fehér gyolcsból készült vállas szoknya) volt. A felsőtestüket testhez álló ujjassal fedték. A menyecskék fersingje és ujjasa világosabb színű volt. Télen barna bujkát hordtak, fejüket zöld vagy piros félselyem keszkenővel (kendővel) védték. Ezt közvetlenül a fejtető alatt tűzték meg. A hajukat fonatban viselték, a lányok piros szalagot kötöttek végébe. A lábbeli rendszerint piros bőrszegésű, oldalt varrott, magas sarkú csizma volt (kapnis zseblóbőr csizma). A kerti munkát rendszerint mezítláb végezték. Minthogy életüket a kerti munka töltötte ki, nem foglalkoztak szövéssel és varrással. Mindössze fehérneműt varrtak télen, de azt is boltból vásárolt anyagból. A mezőre járó ruhát (piros vagy kék szoknyát, rövid ujjú lékrit és hátrakötött kendőt) a 20. században kiegészítette a bőrszandál, amelyet a második világháború óta teniszcipő váltott fel. 1940 tájától melles köténnyel kímélik a ruhát a munkában. A nyári piacjáró ruha ugyancsak piros vagy kék kartonfersing, fehér sujtásos, apró mintás lékri (blúzféle), előrekötött kartonkendő, valamint szandál vagy cipő. A templomba járó ruha nyáron az „indián” anyagból készült fehér kombinéra és 2–3 kikeményített gyolcs alsószoknyára vett egyszínű, bő zsorzsettszoknya és ugyanebből az anyagból készült, alól fodros blúz. Táncba a lányok rövid ujjú blúzt vettek. A lányok nyakukon 5–6 sor, feszesen fölkötött piros korallgyöngyöt viseltek. A szoknya alig térden alul ért. A magas sarkú, orránál lyuggatott díszű kaplis, lakkos csizma kemény szárát vörös bőrszegély szegte. A ruhaanyagok soha nem voltak tarkák és mintásak, de a hóstátiak körében nagy népszerűségnek örvendett és örvend mai napig a fehér babos mintázat. Télen a csizma alá még fekete patentharisnyát hordtak, s az alsóneműt kötött bugyi vagy – nagy hidegben, piacon – férfias hosszú gatya egészítette ki. A téli alsószoknya flanellból, a felsőszoknya (fersing) és a hosszú ujjú lékri pedig apró fehér babos diftinből készül. Erre jött a barna vagy kék kockás lájbi, amelyre házilag kötött, elől gombolódó fekete gyapjúszvettert, legkívül pedig a csípőt is fedő, hátul dragonyos bundát vesznek. E kávészínűre festett bunda 1940 tájától váltotta fel a régi hárászkendőt. Utóbbit már csak a lakodalmi nyoszolyólányok veszik föl, amikor – ősi szokás szerint – a fejük nincs bekötve. Télen fejüket csipkés bársonykendővel kötik be. Ez az asszonyoknál sötétkék. Gyász alkalmával fekete kartonszoknyát és keszkenyőt viselnek, melyek néha fehér pettyezettek. ### Szokások A hóstátiak alkalmi szokásai elsősorban a vallási ünnepekhez kapcsolódnak, mint a karácsonyi kántálás (éneklés), valamint a húsvéti locsolkodás. A hóstátiak életében az egyik legfontosabb esemény a keresztelés. Az újszülöttet általában 3–4 napra keresztelik, korábban a pap házánál is, napjainkban a templomban. A korábbi hagyományok szerint az apa, a keresztanya, a bábaasszony egy-egy egylovas szekérre ültek. A gyereket a bábaasszony vitte, és csak a templomban, vagy a pap házánál vette át tőle a keresztanya és tartotta a keresztvíz alá. A keresztapa nagyon ritkán ment el a keresztelésre. Ez a hagyomány mára szinte teljesen kihalt. Napjainkban a keresztelés rendszerint a vasárnapi istentisztelet után történik, majd nagyszabású mulatság követi. Ennek eredetileg, az volt a célja, hogy pénzt gyűjtsön a gyermek számára. Szülés után az anya általában nyolc napig maradt ágyban, a szomszédok és a rokonság ilyenkor étellel kedveskedett. Ez a hagyomány is szinte teljesen eltűnt. A hóstáti lakodalmak többsége a mai napig a hagyományoknak megfelelően zajlik. Az esküvőt a jegyváltás előzi meg. Erre az alkalomra a vőlegény felkér egy násznagyot és egy gazdát, akiknek társaságában kikérik a leányt. A leánykérő beszédet a násznagy mondja. A jegyváltás után való napokon a menyasszony és a vőlegény egy-egy ifjú legényt kérnek fel arra, hogy legyenek nagy és kis vőfélyek, akik a vőlegény és menyasszony rokonait, ismerőseit, szomszédjait meghívják a nászra, az esketést megelőző két-három vasárnap. A vőfélyek bibliai vonatkozású és áradozó stílusú rigmusokkal hívogatják a vendégeket. Ezek a rigmusok kísérik végig magát az esküvőt is, előbb a vőlegény, majd a menyasszony házánál. A templomba vonulás előtt a menyasszony elbúcsúzik családjától. Az esküvőn a fogásokat a vőfély konferálja be tréfás versekkel. A hagyományos lakodalom eredetileg több napig tartott, ezt a hagyományt ma csak ritkán tartják be. A lakodalmas nép a hajnalig tartó tánc után vonult a templomba, majd a papi áldás után visszatért a lakodalmas házba, ahol folytatódott a mulatozás. Halálához közeledve a nagybeteg ember rendszerint úrvacsorában részesül, s ilyen esetekben a lelkész mindig házhoz megy. A halottmosást és az öltöztetést a család végzi. Temetés előtt megszervezik a virrasztót, ilyenkor vallási énekeket énekelnek. Ez napjainkban a költségek miatt általában elmarad. A hóstáti temetés mindig népes. Korábban mindig a halott házából temettek, azonban napjainkban a városban a halottas felvonulás tilos, így ez a szertartás a temetőre szorítkozik. A búcsúztató istentiszteletet a hóstáti dalkör énekei kísérik illetve ritkábban fúvószenekar. Sírba tevés előtt rövid imádságot mond a pap, s búcsúztató verset mond a kalandos nótárius. A torozás nem divat, de a sírásóknak pálinkát és ételt adnak. A mai napig népszerű szokás a szüreti bál, amit korábban rendszerint egy-egy gazda csűrjében rendeztek, napjainkban pedig a visszakapott művelődési házban. Rendszerint szeptember utolsó szombatján szervezték. A szüreti bál eredete a hóstáti gazdák egykori szőlőtermesztési tevékenységére vezethető vissza. A színes népviseletbe öltözött csősz párok a délutáni órákban gyülekeztek a vendégfogadó gazda portáján, és hagyományos pózokban páros, majd csoportos fényképek és mozgóképek készültek róluk. Ez után énekszóval indultak a bíró által vezetett csősz párok a Hóstáti Kalandos Társaság kultúrházába, ahol a látványosan feldíszített teremben a szőlőgazda fogadta őket. A szőlőgazda kérdéseire a csőszbíró megadta az illő válaszokat, és énekszó mellett elkezdődött a párok bevonulása, majd táncos (a rendbéli) bemutatkozásuk, a talpalávalót rátermett zenekar húzta a közönség fergeteges tapsa közepette. ### Zenei élet A kolozsvári földészek (hóstátiak) közül a hídelviek alakítottak először énekkart, a kor szokása szerint férfikart, 1882-ben. Szervezője Tóth Tamás alsóvárosi kántor-karmester volt. Ennek fizetését 1928-ig a református egyház állta. A dalkör alapszabályzatát 1904-ben hagyták jóvá, tagjainak száma ekkor 30–40 fő között váltakozott. Mivel egyházi énekkar volt, elsősorban egyházi eseményeken lépett fel (temetések, templomszentelések, stb.). A Romániai Magyar Dalosszövetség versenyein több alkalommal is szerepeltek, díjaikat Nagy Kálmán irányításának köszönhették. 1935-ben a Kolozsvári Földészek Bethlen Gábor Dalköre nevet vették fel. Ma továbbra is férfikarként működik, a liedertafel-hagyományok (munkáskórus, dalkör) ápolásával. A rendbéli a kolozsvári hóstátiak jellegzetes táncrendje. A hóstáti rendbélit párban táncolják. A párok egy nagy kört alkotnak. 1. Minden hóstáti rendbéli a lassú csárdással kezdődik. A fiúk háttal a körben, a lányok a kör szélén, a fiúkkal szemben állnak. Két lépés jobbra, kettő balra, ezt háromszor ismétli a pár, majd forognak, ameddig a nóta refrénje tart. A forgás végén a fiú kiforgatja a lányt és a másik irányba kezdenek forogni, ugyancsak egy refrén erejéig, azután újra kiforgatják a lányt, és kezdődik minden elölről, mindaddig, amíg a prímás húzza. 2. A következő tánc a gyors csárdás, a lassú csárdás gyorsabb változata. Ugyanúgy táncolják, mint a lassú csárdást, de a ritmus gyorsabb. 3. A két csárdást a keringő követi, amely a hagyományos bécsi keringő kissé torz változata. Ez abból áll, hogy a hagyományos bécsi keringővel ellentétben itt minden forgásnál megakasztják a táncosok a lábukat. A párok maguk körül és a körben is forognak. 4. A harmadik tánc a lassú sottis. A fiú újra háttal a körben áll, a lány vele szemben. A lassú sottis dallama leggyakrabban a „Ritka árpa, ritka búza, ritka rozs” kezdetű népdal. Az első sor lejátszása után a párban a lány jobb oldala fele indul, a fiú vele szemben, tehát balra. Kettőt lépnek, majd kettőt vissza, és babaszerűen forognak egyet együtt, ezt ismétlik a nóta végéig. 5. A következő tánc a gyors sottis. Ugyanaz a felállás, mint a lassú sottisnál, de ennél a táncnál a pár közösen forog körbe, négy lépéssel, ezzel 90 fokot változtatva az eredeti felálláson, s amíg a lányt kiforgatja, a fiú négy lépéssel visszaáll a helyére. A fülbemászó dallamra a táncosok csuhojgatni szoktak. 6. A hatodik tánc az úgynevezett ugrálós. Ez a keringőnek a gyors változata. A párok körbe forognak, a keringő lépéseivel, ugyanúgy, minden lépésnél megakasztva a lábukat, amolyan „hóstátiasan”. 7. A kissé fárasztó ugrálós után következik a négyes. Ezt a fiúk háttal a körben, a lányok velük szemben táncolják, a „Jó estét kívánok” dalra. Négyet lépnek a lányok jobbra, a fiúk velük szemben, balra. Ezután ismét vissza négyet, majd önállóan forognak. Ezután kettőt-kettőt lépnek, ugyanúgy, mint a négyes lépéseknél, majd ismét forgás. Ezután összefogóznak, és ugyanazt táncolják, ezúttal párban, a forgás ugyanaz, mint a lassú sottis forgásánál. 8. A befejező tánc a gólya. Ezt az „Elfogyott a mákos tészta” dalra táncolják. A fiú átkarolja a lány nyakát, mellette áll és kettőt előre, kettőt hátra lépnek. A négy lépés után a fiú a lányt kétszer félig kifordítja, a két fél kiforgatás után pedig teljesen kiforgatja a lányt, és lépnek tovább az egyre gyorsuló ritmusra. ## Vallási élet A hóstátiak életében fontos szerepet játszott a vallás, és minthogy a városfalakon kívül éltek, templomoktól messze gondot jelentett számukra az istentiszteletek látogatása. A monostori külváros lakói 1654 óta a kolozsmonostori kis templomot használták, a többi hóstátbeli azonban továbbra is arra kényszerült, hogy a falakon belüli két templomot látogassák. A Kül-Magyar utcai hóstáti kálvinisták számának gyors növekedése miatt már külön templomra volt szükség. Ez 1672-ben épült fel, a mai Protestáns Teológiai Intézet helyén, közel a Magyar utcai városkapuhoz. 1693-ban, amikor az erdélyi főkonzisztórium határozata nyomán a reformátusoknak az óvári templomukat át kellett adni a katolikusoknak, felmerült egy új istenháza építése a Bel-Magyar és a Híd utca szögletén. A szükséges pénzt azonban nem sikerült előteremteni, így a terv meghiúsult. Ezt követően a Magyar utcai kapunál álló külvárosi templom jelentősége felértékelődött. Védtelen helyzete miatt, azonban sok pusztulást szenvedett: 1689-ben tűz rongálta, egy évvel később a helyreállított épületet a tatárok égették fel, utána nagyobbrészt fából építették újjá, s így szolgált az 1704-es kuruc ostrom kori végleges pusztulásáig. Az egyházközösséget két lelkész és egy szász prédikátor vezette, 1649-től kezdve pedig egy harmadik lelkészt is szolgálatba állítottak. 1689 után néhány évig négy lelkész működött egyszerre a gyülekezetben. E lelkészi kar az 1630-at követő évtizedekben is jól képzett, külföldi egyetemeken járt emberekből állott. Mivel azonban a lelkészek a városfalakon belül laktak, csak nappal tudtak a közvetlen lelki gondozást igénylő hívekhez sietni, mivel éjszakára a falakat bezárták. Ezért a hóstátiak folyamatosan közöttük lakó lelkészt kívántak. A hóstátiak 1689-ben Apafi Mihályhoz fordultak, aki jóváhagyta, hogy Szőnyi Nagy István személyében állandó lelkipásztoruk legyen. 1696-ban a hóstátiak Bánffy Györgyhöz, Erdély gubernátorához fordultak azzal a kéréssel, hogy külön egyházközséget szerveznének. Ezt azonban elvetették, de annyit sikerült elérniük, hogy 1697-ben már tagot küldhettek a városi református konzisztórium testületébe. 1696-tól a Magyar utcában leányiskolát tartottak fent. 1903-ban a kolozsvári református egyházközség négy parokiális körre, a belvárosira, az alsóvárosira, a hídelveire és monostorira oszlott. Az alsóvárosi egyházközség temploma a kétágú templom lett. 1946. január 1-jétől a négy parokiális kör négy önálló egyházközséggé szerveződött. Az új városnegyedek kialakulásával a néhai külső templom egyre távolabb került a hívektől. 1930-ban elsőként a Téglás úton (ma Fabricii) és környékén lakó reformátusok gyűltek össze magánházaknál, majd 1931-ben felépült az imaházuk, amelyet 1948-ban államosítottak. 1971-ig a Bábolna és Luther utca sarkán levő épületet bérelte az egyházközség imaház céljára. 1971-ben pedig megvásároltak egy Bábolna (ma Bobâlnei) utcai házat. E fejlődés alapján 1951. július 29-én a presbitérium az egyházközséget két, belső és külső parokiális körre osztotta. 1954-ben pedig egy Pata utcai (ma Nicolae Titulescu) telken épült imaház. 1957-ben az egyház a Beiușului 46. szám alatti telket vásárolta meg, szintén imaházépítés céljából. Így ebben az időszakban a templom mellett négy imaházban tartottak istentiszteletet. 1971. szeptember 12-én önállósult az Újalsóvárosi Református Egyházközség. Az (elsősorban) hóstáti reformátusok számára 1991–1994 között felépült a tóközi református templom, valamint 1991–1995 között az 1977-ben önállósult Bulgária-telepi egyházközség temploma. ## A hóstáti kutatás A hóstáti kutatás tulajdonképpen nyelvészeti, néprajzi, társadalomrajzi és helytörténeti vizsgálatokat jelent. A kutatókat elsősorban múltjuk, foglalkozásaik és szokásaik érdekelték. Jakab Elek várostörténész Kolozsvár múltjában játszott szerepüket tárta fel (1888), Lindner Gusztáv sok évszázados temetkezési egyesületeiket mutatta be (1894), Németh Sándor egységes népcsoportként tanulmányozta őket (1899). Elmélyültebb és részletekbe menő kutatás a két világháború között indult. Vásárhelyi János Hóstáti lakodalom címmel ad életképet a kolozsvári földészek esküvőjéről (Kolozsvár, 1933), Balassa Iván Az a-zás a kolozsvári Hóstát nyelvében című munkájában (Kolozsvár, 1942) sajátos nyelvészeti adatokat közöl, Sándor Gábor pedig A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942), majd A hóstátiak szénavontatása (Kolozsvár, 1944) című könyvében a termelési módnak megfelelő leleményes szokások és eszközök kialakulását rajzolja meg. Egyidejűleg K. Kovács László A kolozsvári hóstátiak temetkezése című munkájában (Kolozsvár, 1944) a még 1587-ben alakult és szakadatlanul fennálló Kolozsvár-hídelvei Református Földész Kalandos Temetkezési Társulat s a többi hóstáti kalandos társulat kisközösségi szokásrendjét mutatja be. A szocialista korszak nagymérvű építkezése, ipartelepítése és városrendezése következtében Kolozsvár mezőgazdasági és kertészeti övezeteinek hagyományos földész életformája bomlásnak indult, s ez új feladatok elé állította a hóstáti kutatás új művelőit. Az 1970-es évtized végén egy fiatal kutatókból álló kolozsvári munkaközösség fogott hozzá a bekövetkezett változások felméréséhez, a mai Hóstát nép- és társadalomrajzi monográfiájának összeállítását tűzve maga elé. Eredményeiket figyelemmel kíséri az Igazság és az Ifjúmunkás. Egri László Kik a hóstátiak? cím alatt (Korunk Évkönyv, 1979) körvonalazza a mai tárgykört, Pillich László pedig Előzetes megközelítések egy Hóstát-monográfiához című írásával már részletet közöl egy hosszabb tanulmányból, amely Jungbert Béla, Salamon Anikó és Vetési László közreműködésével készült (Korunk, 1979/6); újabb feldolgozásai Hóstáti család, hóstáti közösség (TETT, 1980/3) és Egy hóstáti nemzetség családszerkezeti vizsgálata (Korunk Évkönyv, 1982) címmel a korszerű hóstáti kutatás előrehaladását igazolják. Hóstáti felvételek címmel 1982 májusában a Korunk Galéria Feleki Károly fényképeit mutatta be a hóstáti földészek tegnapi és mai életpillanatairól. ## Képgaléria a hóstáti népviseletről (Horváth László felvételei) ## Képgaléria a Hóstát lerombolásáról (Feleki Károly felvételei, 1979–1984) ## Kapcsolódó lapok - Hídelve - Kétvízköz - Magyar utca - Mărăști-lakótelep - Szentpéter

2010-es Formula–1 világbajnokság

A 2010-es Formula–1 világbajnokság sorrendben a 61. Formula–1-es szezon volt. A konstruktőri világbajnokságot a Red Bull Racing nyerte, amit már a brazil nagydíjon bebiztosított egy kettős győzelemmel. Az egyéni világbajnoki címet Sebastian Vettel szerezte meg az évadzáró versenyen, és ezzel ő lett a sportág legfiatalabb világbajnoka. Vettel a bajnoki győzelmet drámai szezon során a fináléban szerezte meg, ahol még rajta kívül három másik versenyző is esélyes volt a címre – a csapattársa Mark Webber, a Ferraris Fernando Alonso és a McLarenes Lewis Hamilton. A Bridgestone-nak ez volt az utolsó Formula–1-es szezonja, miután bejelentette, hogy nem újítja meg a szerződését a bajnokság végén. Több hónapos megfontolás után a Pirellit választották gumiabroncs beszállítónak a 2011-es szezonra, amit a FIA Motorsport Világtanács genfi ülésén jelentettek be 2010 júniusában. A pontozási rendszert megváltoztatták, ettől az évtől kezdve az első helyezett 25 pontot kapott, a második 18-at, a harmadik 15-öt, majd 12, 10, 8, 6, 4, 2 és 1 pontot kaptak a negyedik helytől a tizedikig. Változtattak az időmérő edzés szabályain, és megtiltották a versenyek alatti tankolást. Az ebben az évben alkalmazott műszaki és sportszabályok sok vita tárgyát képezték. A szezon előtt a 2009-es világbajnok Jenson Button a McLarenhez igazolt, míg a 2009-es konstruktőri győztes Brawn GP-t felvásárolta a Mercedes-Benz, és önálló csapatként, Mercedes GP néven indultak. Leszerződtették a három év után visszatérő Michael Schumachert. Fernando Alonso a Ferrarihoz igazolt Kimi Räikkönen helyére. A szezon első versenyére március 14-én került sor Bahreinben, az utolsóra pedig november 14-én Abu-Dzabiban, miután 18 országban és 5 kontinensen, 19 nagydíjon versenyeztek. ## Változások 2010-ben ### Technikai szabályváltoztatások 2009-ben az a probléma merült fel az autókkal kapcsolatban, hogy túlkormányzottak, ezért 2010-től keskenyebb első gumikat használtak a csapatok. 2010-re betiltották a futam alatti tankolást a töltőberendezések szállítása miatti óriási költség miatt, tehát a bokszkiállások alkalmával csak kerékcserét engedélyeztek. Ezzel együtt az autók legkisebb súlyát 620 kg-ra növelték. A bokszkiállások 5–6 másodperccel lettek rövidebbek. Ettől azt várták, hogy a pilótáknak kevesebb lehetőségük lesz pozíciót nyerésre a bokszban, tehát inkább előznek majd a pályán. A csapatok közös megegyezéssel nem alkalmazzák a KERS rendszert a költséges kifejlesztése miatt, ráadásul szerintük legalább akkora hátránya van, mint előnye. Mivel a mezőny 24 fősre bővült, az időmérőn is módosítottak: a Q1-ben és a Q2-ben 7–7 pilóta eshet ki, tehát a második etapban 17-en, a harmadikban pedig 10-en vesznek részt. A harmadik etapban is módosítottak, az elsőhöz és a másodikhoz hasonlóan szinte üres tankkal indultak. Az időmérő első tíz helyezettjének az időmérőn használt gumival kellett indulnia a versenyen. A pontrendszeren is változtattak: az addigi nyolc pontozott 10–8–6–5–4–3–2–1 pontjai helyett az első tíz helyezett kapott 25–18–15–12–10–8–6–4–2–1 elosztásban pontot. ### Versenyzők Átigazolások: 2010-ben sok pilóta váltott csapatot. Újonc/visszatérő pilóták: Lucas di Grassi: GP2, Racing Engineering → Virgin-Cosworth : GP2, ART Grand Prix → Williams-Cosworth : Le Mans Series, ORECA → HRT-Cosworth : Három év szünet → Mercedes GP Pedro de la Rosa: McLaren-Mercedes, tesztpilóta → BMW Sauber- Ferrari Vitalij Petrov: GP2, Barwa Addax Team → Renault F1 Karun Chandhok: GP2, Ocean Racing Technology → HRT-Cosworth Távozó pilóták: : Ferrari → WRC, Citroën Junior Team Giancarlo Fisichella: Ferrari → Le Mans Series, AF Corse (Illetve a Ferrari tesztpilótája marad.) Nick Heidfeld: BMW Sauber → Mercedes Grand Prix, tesztpilóta : Renault → GT1, Matech Ford Nakadzsima Kazuki: Williams-Toyota → Formula Nippon, Petronas Team TOM's (tesztpilóta) ### Csapatok 2009-ben számos csapat jelentkezett, hogy részt vehessen a 2010-es világbajnokságban: - Stefan GP - Team Superfund - Lola - Prodrive - Epsilon Euskadi - Campos Meta - USF1 - Manor Grand Prix - March Racing - Brabham - N. Technology Végül a Campos Meta, a USF1 és a Manor Grand Prix csapatok kaptak engedélyt az indulásra. Adrián Campos csapata a GP2-ben vett részt, F1-es autójukat az olasz Dallara készítette, amelybe a Cosworth motorja került. Február 19-én bejelentették, hogy a pénzügyi gondokkal küzdő csapatot a részvényes José Ramón Carabante teljesen átvette Campostól és Hispania Racing Teamre nevezte át. Az amerikai US F1 is engedélyt kapott az indulásra, de március elején bejelentették, hogy befejezik programjukat. A brit Manor Grand Prix alsóbb kategóriákban indult (Kimi Räikkönen és Lewis Hamilton is versenyzett náluk), rajtengedélyük kiadása után a csapatot a főszponzor miatt Virgin Racingre nevezték át. A végleges nevezési listán eredetileg rajta volt a BMW Sauber és a Toyota is, ám mindkét autógyártó a Formula–1-es projekt leállítása mellett döntött. Helyükre az egyik belépő a Lotus, míg a másik helyet az újjáalakult BMW-utód, a Sauber kapta. ## A szezon előtt A 2010-es szezonra egy 40 millió fontos költségplafont kívánt az FIA bevezetni, melynek elfogadásával jelentős technikai szabadsághoz juthattak volna a csapatok (korlátlan számú motort használhat egy évben egy versenyző, a fordulatszámot nem kell korlátozni, mozgatható első és hátsó szárny, erősebb KERS). Ennek bevezetését azzal indokolták, hogy a Formula–1 az új csapatok számára vonzóbb legyen. A csapatok közül ezzel csak a Williams F1 és a Force India értett egyet, mert csak ők tudták volna ezt a korlátozást vállalni, míg a nagy csapatok nem lettek volna képesek ilyen rövid idő alatt majdnem a tizedére csökkenteni a költségvetésüket, ha pedig nem fogadják el, jelentős technikai hátrányba kerültek volna. Azzal fenyegetőztek, hogy ha nem vonják ezt vissza, akkor nem indulnak a bajnokságban, hanem létrehoznak egy saját sorozatot; a kilépést is bejelentették, majd öt nappal ezután Max Mosley meghátrált és visszavonta a költségvetési plafont. Az új évad előtti első tesztsorozatot 2009. december 1-jén kezdték Jerezben, amelyen fiatal versenyzők (akik legfeljebb két F1-es futamot teljesítettek addig) vehettek részt. A brit Formula–3-as bajnok Daniel Ricciardo volt a leggyorsabb a Red Bullal. 2010-ben Valenciában (február 1–3.), Jerezben (február 10–13. és február 17–20.) és Barcelonában (február 25–28.) tartottak hivatalos tesztsorozatot. A Campos/Hispania és a US F1 nem vett részt egyik szezon előtti tesztnapon sem. Az év eleji tesztelés a Ricardo Tormo pályán kezdődött Valenciában, ahol hét csapat vett részt. Itt a Ferrari csapat dominált, Felipe Massa autózta az első és második nap legjobb idejét. Fernando Alonso a harmadik napon indult először új csapatával, és a sorozat leggyorsabb körét szerezte meg, 1:11,470-nel. A második tesztsorozat Jerezben zajlott, erős záporok, felhőszakadások nehezítették a csapatok munkáját. Itt vett részt először a Virgin Racing, de az első napon csak öt kört tudtak teljesíteni. A sorozat legjobb idejét Lewis Hamilton autózta a száraz szombati napon, 1:19,583-mal. A harmadik, négynapos tesztsorozatot ismét Jerezben tartották, ahol változó volt az időjárás. Itt vett részt először a Lotus Racing T127-tel. Az utolsó két napon, napos időben Jenson Button volt a leggyorsabb (1:18,871). Az utolsó szezon előtti tesztet Barcelonában tartották. A teszt napos időben kezdődött, de szórványos esőzések is előfordultak a hétvégén. A Virgin tesztelését Lucas di Grassi ütközése és mechanikai problémák nehezítették. Lewis Hamiltoné lett a leggyorsabb kör (1:20,472) a héten, amelynek vasárnapján a legtöbb csapat alacsony üzemanyagszinttel futott. ### Tesztek ### Új autófejlesztések ## Csapatok Az FIA 2009. június 12-én hozta nyilvánosságra a 2010-ben induló 12 csapatot tartalmazó listát. A nevezési listán eredetileg szerepelt a Brawn GP, a Toyota, a Renault, a McLaren-Mercedes és a BMW-Sauber, ám a feltételeiket nem vonták vissza 2009. június 19-ig, a Max Mosley által adott határidőig, így bejelentették a kilépést, valamint azt, hogy a Ferrarival, a Red Bull Racingel és a Toro Rossóval egy rivális szériát indítanak 2010-ben. Az utóbbi három csapat sorsa azonban még kérdéses volt, mert 2005-ben 2012-ig szóló szerződést kötöttek a Formula–1-ben való szereplésre. Öt nappal a kilépés bejelentése után Max Mosley visszavonta a vitatott költségvetési sapkát, és bejelentette, hogy az év végén lejáró elnöki ciklusa után nem fogja újrajelöltetni magát elnöknek. Cserében Mosley ezért azt kérte, hogy a ’90-es évek szintjére csökkentsék a csapatok a költségeiket, valamint technikailag támogassák az új belépőket. A Toyota kapta volna a 9-es, 10-es rajtszámot. Mivel nem indultak, ezért az utána következő csapat, a Williams kapta. (2009-ben a Honda számait a Force India kérésére nem adták ki, mivel ők mindenképpen az eredeti rajtszámaikat szerették volna megtartani.) A BMW-Sauber kapta volna a 11-es és a 12-es rajtszámot, de mivel a Sauber átmenetileg elvesztette a rajtjogosultságát és nem tekintették őket a BMW-Sauber utódjának, a 22-es és a 23-as rajtszámmal sorolták be őket a teljesen újonc csapatok közé. ## Versenynaptár Az FIA a végleges versenynaptárat 2009. december 11-én adta ki. 19 futam került megrendezésre, ami az addigi legtöbb egy szezonon belül (a 2005-ös szezon mellett). ### Változások a versenynaptárban - A szezonnyitó bahreini nagydíjat új vonalvezetésen tartották. A versenyzők az eredeti pályát a négyes kanyar után hagyják el, majd egy 900 méteres szakasz után érnek vissza a „régi” pályára, az ötös kanyar előtt. Ez a változtatás egy kör hosszát 5,412 km-ről 6,299 km-re növelte. - A brit nagydíjat eredetileg Donington Park rendezte volna, de a verseny megrendezéséhez szükséges pénzt nem sikerült előteremtenie, ezért a korábbi évekhez hasonlóan a Silverstone Circuit rendezte meg. - 2010-ben, egy év kihagyás után visszatért a versenynaptárba a kanadai nagydíj. - A német nagydíj visszatért egy évre Hockenheimbe, miután 2009-ben a Nürburgringen rendezték a versenyt. - 2010-ben a japán nagydíjat a Fuji Speedway-en tartották volna a Szuzukával való éves váltás miatt. Azonban a Fuji tulajdonosa, a Toyota bejelentette, hogy felhagynak azokkal a tervekkel, hogy a Fuji Speedway-en versenyt tartsanak a globális válságra hivatkozva, mint fő ok. Így 2010-től továbbra is csak Szuzuka ad otthont a versenynek. - Dél-Korea először rendezett Formula–1-es nagydíjat. Az építési munkálatok a versenyt megelőző utolsó napokban fejeződtek be. A Korean International Circuiten, Yeongamban zajló versenyt október 24-én tartották. ## A szezon menete ### Bahreini nagydíj Az első versenyt, a bahreini nagydíjat 2010. március 14-én rendezték Szahírban. A pályán egy kör 6,299 km, a verseny 49 körös volt. Az évadnyitó versenyen a pole-pozíciót Sebastian Vettel érte el a két Ferrari: Massa és Alonso előtt. A rajt után a második kanyarban Mark Webber autója elkezdett erőteljesen füstölni, ami miatt a Force India német versenyzője, Adrian Sutil meglökte a Renault lengyel pilótáját, Robert Kubicát. Mindketten megpördültek, a középmezőnyből visszaestek a hátsó részbe, de folytatni tudták a futamot. A 2. körben a Hispania csapat indiai versenyzője, Karun Chandhok megcsúszott, és összetörte az autóját. Az alakulat másik pilótája, Bruno Senna a verseny felénél kényszerült kiállni, motorhiba miatt. Sebastian Vettel a táv kétharmadáig vezetett, de motorja meghibásodása miatt lelassult. A 34. kör végén az addig mögötte autózó Fernando Alonso megelőzte, akit a célegyenes után csapattársa, Felipe Massa követett. A Ferrari így kettős győzelmet aratott. A 38. körben Lewis Hamilton is elment a német mellett, így harmadik lett. Vettel végül a negyedik helyen fejezte be a versenyt Nico Rosberg és Michael Schumacher Mercedese előtt. Az új csapatok közül egyedül a Lotus autói teljesítették a versenyt. ### Ausztrál nagydíj A második versenyt, az ausztrál nagydíjat 2010. március 28-án rendezték az Albert Parkban. A pályán egy kör 5,303 km, a verseny 58 körös volt. Az első sorból Vettel és csapattársa, a hazai közönsége előtt szereplő Mark Webber indult. Mivel a pálya nedves volt a rajtnál, megengedték a versenyzőknek, hogy gumit cseréljenek autóikon, mindenki az intermediate-eket választotta. Az első kanyarban Button és Alonso akadt össze, de Schumacher is belekeveredett az incidensbe. A spanyol megpördülése után a mezőny végére esett vissza, Schumacher első szárnya pedig megsérült és kiállt a bokszutcába. A száradó pályán Jenson Button állt ki először száraz gumikért, ami remek döntésnek bizonyult. Miután mindenki új gumikra váltott, a brit a második helyen haladt. A vezető Vettel a 25. körben bal első kerekének hibája miatt kicsúszott és kiesett. A harmadik helyen autózó Massa mögé felért Alonso, majd Hamilton és Webber, de megelőzniük nem sikerült a brazilt. A futam végén Webber ütközött Hamiltonnal, de mindketten be tudták fejezni a versenyt. Button 12 másodperccel győzött Robert Kubica és Felipe Massa előtt. ### Maláj nagydíj A harmadik versenyt, a maláj nagydíjat 2010. április 4-én rendezték Sepangban. A pályán egy kör 5,543 km, a verseny 56 körös volt. A pole-pozíciót Mark Webber érte el az esős időmérőn, amelynek utolsó szakaszában kockázatot vállalva intermediate gumikkal indult. A McLaren és a Ferrari versenyzői a rajtrács végéről rajtoltak, mert túl későn hajtottak a pályára, amikor már esett. A rajtnál Vettel a harmadik helyről megelőzte a második Rosberget, majd az első kanyarban Webbert is. Ezután két Red Bull haladt az élen, a sorrend közöttük a bokszkiállások után sem változott meg, Webber kerékcseréje során egyik anyacsavarjával probléma adódott és 2 másodpercet veszített. A Red Bull Racing kettős győzelmet aratott Nico Rosberg Mercedese és Kubica Renault-ja előtt. Hamilton Adrian Sutil mögött a hatodik, Massa hetedik, Button nyolcadik helyre jött fel. Schumacher és a futam alatt váltóproblémával küzdő Alonso (az utolsó előtti körben) technikai hiba miatt kiesett. ### Kínai nagydíj A negyedik versenyt, a kínai nagydíjat 2010. április 18-án rendezték Sanghajban. A pályán egy kör 5,451 km, a verseny 56 körös volt. Az első rajtsorból a Red Bull versenyzői rajtoltak: Vettel indult Webber előtt. Alonso kiugrott a rajtnál, így az élre állt, de emiatt később bokszutca-áthajtásos büntetést kapott. A verseny elején baleset történt, emiatt bejött a biztonsági autó. Ekkor többen kiálltak a bokszba intermediate gumikért, mivel úgy gondolták, erősödni fog az eső. Nico Rosberg vette át a vezetést Button és a két Renault előtt. Mivel az eső nem erősödött, a gumit cserélő versenyzők ismét a bokszba hajtottak slick abroncsért, így Rosberg, Button, Kubica és Petrov nagy előnyre tett szert. Amikor megérkezett az előre jelzett eső, mindenki a bokszba hajtott. Alonso a bokszutca bejáratánál megelőzte Massát, míg Hamiltont és Vettelt egyszerre engedték el kiállásukkor, így egymás mellett haladtak a bokszutcában. Mindkettőjüket figyelmeztetésben részesítették a verseny után. A 19. körben a vezető Rosberg hibázott a 11-es kanyarban, Button pedig ezt követően megelőzte a németet. A 22. körben Alguersuari orrkúpjának darabjai szóródtak szét a pályán, ezért ismét bejött a biztonsági autó. Az új rajt után Hamilton számos versenyzőt előzött meg, egészen a második helyig jött fel. A versenyt Button nyerte Hamilton, Rosberg, Alonso, Kubica és Vettel előtt. ### Spanyol nagydíj A világbajnokság ötödik versenyét a Formula–1 spanyol nagydíjat 2010. május 9-én Barcelonában rendezték. A pálya hossza 4,655 km, a versenytáv összesen 307,104 km volt, amely 66 körnek felelt meg. A pole-pozíciót Mark Webber szerezte meg, Sebastian Vettel és Lewis Hamilton előtt. Az ausztrál Mark Webber érvényesítette a Red Bull Racing erőfölényét, és magabiztos rajt-cél győzelmet aratott a spanyol nagydíjon, így idén elsőként tudott a pole-pozícióból indulva futamot nyerni. A második helyen a hazai szurkolók nagy örömére a spanyol Fernando Alonso végzett, míg a harmadik helyen a fékproblémákkal küzdő Sebastian Vettel ért célba. Lewis Hamilton a második helyről esett ki egy defekt miatt, mindössze két körrel a leintés előtt. ### Monacói nagydíj A világbajnokság hatodik versenyét a Formula–1 monacói nagydíjat 2010. május 16-án a monacói utcai pályán rendezték. A pályán egy kör 3,340 km, a verseny 78 körös volt. A pole-pozíciót Mark Webber szerezte meg Kubica és Vettel előtt. Alonso nem vehetett részt az időmérő edzésen, mivel a harmadik szabadedzésen összetörte Ferrariját. Nico Hülkenberg, majd Barrichello balesete után is bejött a biztonsági autó, Fernando ezt kihasználva kiállt gumit cserélni és a verseny végéig nem is állt ki többször a bokszutcába. A verseny végén Trulli és Karun Chandhok összeütközött, emiatt ismét biztonsági autós szakasz volt érvényben az utolsó kör végéig. Miután az kiállt, Michael Schumacher megelőzte az előtte haladó Alonsót, így a hatodik helyen ért célba. A verseny után 20 másodperces büntetést kapott a 40.13-as szabály megsértése miatt, így nem szerzett pontot. A versenyt Webber nyerte a csapattárs Vettel, Kubica, Massa és Hamilton előtt. ### Török nagydíj A hetedik versenyt, a török nagydíjat 2010. május 30-án rendezték az Isztambul Parkban. A pályán egy kör 5,338 km, a verseny 58 körös volt. A pole-t sorozatban harmadszorra szerezte meg Mark Webber. Hamilton a második, Vettel a harmadik helyről indult. Hamiltont Vettel, Buttont Schumacher előzte meg a rajtnál, de mindketten visszaszerezték pozícióikat az első kör végére. Sebastian Vettel állt ki elsőként a bokszba a 14. körben, miután Webber és Hamilton is kiállt, Vettel megszerezte a második helyett csapattársa mögött. Az élen a két Red Bull haladt. Vettel a 12-es kanyar előtt megpróbálta megelőzni csapattársát, de összeütköztek. Vettel kiesett, Webber pedig bokszkiállásra kényszerült, így a két McLaren állt az élre. A verseny második felében enyhén esett az eső. Bár mindkét McLarenes versenyzőt üzemanyag takarékosságra intették, Button 9 körrel a verseny vége előtt megelőzte csapattársát a 12-es kanyarban, aki a következő kör első kanyarjában visszavette az első helyet. Hamilton győzött Button, Webber, Schumacher és Rosberg előtt. Alonso a Ferrari 800. futamán csak a tizenkettedik helyről rajtolt, végül a nyolcadik helyen ért célba csapattársa mögött. Néhány körrel a verseny vége előtt előzés közben összeért Alonso és Petrov autója. Az orosz versenyzőnek emiatt ki kellett állnia szerelőihez, majd megfutotta a leggyorsabb kört, pontot azonban nem szerzett. ### Kanadai nagydíj A világbajnokság nyolcadik futamát, a kanadai nagydíjat 2010. június 13-án rendezték Montréalban. A versenypályán egy kör 4,361 km, a verseny 70 körös volt. Hamilton indult az első helyről, ezzel megszakította a Red Bull pole-pozíciós sorozatát, amely az évadnyitó óta tartott. A futam alatt a versenyzők változatos okok miatt látogattak a boxutcába, a verseny első felében ugyanis több ütközés is történt, de leggyakrabban a lágy és kemény keverékű gumikat cserélgették a pálya hőmérséklete miatt. A nagyon eseménydús verseny után a brit győzött Button előtt, ezzel a McLaren negyedik győzelmét szerezték meg. Alonso harmadikként fejezte be a versenyt a negyedik helyről indulva. Két alkalommal is hátráltatták a lekörözöttek, így először Hamilton, majd Button kapott jó lehetőséget az előzésre. Vettel negyedik, míg Webber ötödik lett. A nagydíj után az egyéni bajnokság vezetését Hamilton vette át 3 ponttal Button, 6 ponttal Webber előtt. A McLaren 22 pontosra növelte előnyét a konstruktőri bajnokságban. ### Európai nagydíj A kilencedik versenyt, az európai nagydíjat 2010. június 27-én rendezték Valenciában. A pályán egy kör 5,419 km, a verseny 57 körös volt. Valenciában Vettelé lett az első rajtkocka, majd a német végig vezetve a mezőnyt, győzött, ezzel visszaszerezte esélyét a bajnoki címre. Hamilton a második helyen ért célba bokszutca-áthajtásos büntetése ellenére, amelyet azért kapott, mert megelőzte a biztonsági autót. Button lett a harmadik. Mark Webber nagy balesetet szenvedett, amikor a 8. körben 300 km/h feletti sebességnél Kovalainen Lotusának hátsó kerekéhez ért. Webber autója a levegőbe emelkedett, majd a gumifalban állt meg, de az ausztrálnak nem esett baja a balesetben. A biztonsági autó pályán tartózkodása alatt 9 versenyző meghaladta a megengedett maximális sebességet. Ennek megfelelően 5 másodperces büntetést kapottt Barrichello, Buemi, Button, Hülkenberg, Kubica, Liuzzi, Petrov, de la Rosa és Sutil. Hülkenberg végül kiesett a versenyből. Barrichello a Williams legjobb helyezését érte el az évadban negyedik helyével. Kobajasi az utolsó körben Alonsót és Buemit is megelőzte, ezzel hetedik lett a Sauberrel. ### Brit nagydíj A tizedik versenyt, a brit nagydíjat Silverstone-ban rendezték 2010. július 11-én. A pályán egy kör 5,901 km, a verseny 52 körös volt. A Red Bull csapat két első szárnyat hozott el, amelyeket külön erre a pályára terveztek. Miután Vettel összetörte a sajátját a harmadik szabadedzésen, a csapat vezetősége Webberét adta oda neki. Vettel indult az első helyről, de a rajtnál Webber megelőzte. A német az első kör elején defektet kapott, emiatt a mezőny végére esett vissza. A biztonsági autónak is köszönhetően végül hetedikként ért célba. A versenyt végül Webber nyerte a hagyományos első szárnnyal Hamilton és Rosberg előtt. Alonso Kubica előzésekor elhagyta a pályát, ezért bokszutca-áthajtásos büntetést kapott. A versenybírák ezt nem engedték a biztonsági autós körök alatt letölteni, így csak 14. lett, amivel nem szerzett pontot. ### Német nagydíj Az évad tizenegyedik versenyét, a német nagydíjat 2010. július 25-én rendezték a Hockenheimringen. A pályán egy kör 4,574 km, a verseny 67 körös volt. Az időmérő edzésen Vettel 2 ezredmásodperccel volt gyorsabb Alonsónál, így az övé lett a pole-pozíció. A rajtnál mindkét Ferrari megelőzte, Massa került az élre. De la Rosa és Kovalainen ütköztek a verseny második felében, az így támadt zavart kihasználva Hülkenberg előzni tudott, Barrichello pedig elszakadt tőlük. A Ferrari burkolt csapatutasítást adott a versenyt vezető Massának csapattársa elengedésére, hogy Alonso a világbajnoki esélyét megtarthassa. A versenybírók az esetért büntetést szabtak ki a csapatra. A futam alatt Vettel, Alonso és Massa vívott kemény csatát, a dobogós helyeket cserélgették egymás között a verseny végéig. Végül Alonso győzött Massa, Vettel, Hamilton és Button előtt. ### Magyar nagydíj A világbajnokság tizenkettedik futamát, a magyar nagydíjat 2010. augusztus 1-jén rendezték a magyarországi Hungaroringen, Mogyoródon. A pályán egy kör 4,381 km, a verseny 70 körös volt. Az első két helyről a két Red Bull Racing: Vettel és Webber indult. Rosszul rajtolt, majd remekül taktikázott és végig hibátlanul vezetett Mark Webber, aki végül megnyerte a 25. magyar nagydíjat 17 másodperces előnnyel. Mögötte a Ferraris Fernando Alonsót és a Red Bull Racing másik pilótáját, Sebastian Vettelt intették le, aki a verseny alatt egy bokszutca-áthajtásos büntetést is kapott. A bokszkiállásoknál Sutil Kubicával ütközött, míg Rosberg Mercedeséről leesett a hátsó kerék közvetlenül kerékcseréje után. Petrov és Hülkenberg karrierje addigi legjobb helyezését szerezte az ötödik és a hatodik hellyel. A listavezető Lewis Hamilton műszaki hiba miatt kiesett. Michael Schumacher tíz helyes rajtbüntetést kapott a következő futamra, mivel a verseny végén nagy sebességnél majdnem a bokszutca falához szorította Barrichellót. ### Belga nagydíj A tizenharmadik versenyt, a belga nagydíjat 2010. augusztus 29-én rendezték Spában. A pályán egy kör 7,004 km, a verseny 44 körös volt. Az előző évekhez hasonlóan ismét kiszámíthatatlan módon esett az eső a hétvégén, a pole Webberé lett. Hamilton már a rajtnál megelőzte az ausztrált, majd a leintésig vezette a versenyt és győzött. Kubica bokszkiállásánál probléma akadt, ennek köszönhetően Webbert intették le másodiknak. Schumacher, Rosberg és Petrov rossz rajtpozícióból indult, végül mindegyikük pontot szerzett a versenyen. A világbajnoki címért küzdők közül az egymással összeütköző Jenson Button és Sebastian Vettel, valamint a falnak csúszó Fernando Alonso is pont nélkül zárt. A jubileumi 300. futamát teljesítő Rubens Barrichello már az első körben kiesett. ### Olasz nagydíj A tizennegyedik versenyt, az olasz nagydíjat 2010. szeptember 12-én rendezték Monzában. A pályán egy kör 5,793 km, a verseny 53 körös volt. Az olasz nagydíj az előző versennyel szemben száraz időben zajlott. Bár az első helyet Alonso szerezte meg Button és Massa előtt, Jenson Button a rajtnál megelőzte a spanyolt, és a verseny nagy részében vezetett. A kerékcseréknél jobban taktikázó Fernando Alonso ezután azonban visszavette a vezetést és megnyerte a futamot. Button mögött a harmadik helyet Felipe Massa szerezte meg. A futam előtt az összetettben élen álló Lewis Hamilton az ötödik helyről már az első körben kiesett. ### Szingapúri nagydíj A tizenötödik versenyt, a szingapúri nagydíjat 2010. szeptember 26-án rendezték éjszaka Szingapúrban. A pályán egy kör 5,073 km, a verseny 61 körös volt. A futamának rajtja sima volt, az élbolyból mindenki jól rajtolt, az első helyezett, tehát a világbajnoki címért versengő Fernando Alonso, Sebastian Vettel, Lewis Hamilton, Jenson Button és Mark Webber megtartotta a kvalifikáción megszerzett helyezését. A 32. körben a biztonsági autó a pályára hajtott, az új rajtnál azonban Alonso és Vettel is könnyedén elszakadt üldözőitől. Velük ellentétben Webbert feltartotta Lucas di Grassi Virginje. Az ausztrál kihúzódott a Virgin mellé, jobbról azonban Hamilton is megérkezett Webber Red Bullja mellé, és a két rivális összekoccant a hetes bal kanyarban. A balesetben a külső íven és valamivel előrébb lévő Hamilton bal hátsó kereke annyira megsérült, hogy nem tudta folytatni, így az olasz nagydíj után két héttel ismét pont nélkül zárta a futamot. Bár az esetet a versenyfelügyelők tárgyalták, de végül nem büntették meg a versenyt folytatni tudó Webbert. Alonso két héttel az olasz futam után a szingapúri nagydíjat is megnyerte. A spanyol pályafutása 25. győzelmét szerezte, emellett a pole-pozícióból indult, megfutotta a leggyorsabb kört és végig vezette a futamot is. A Ferrari mögött a két Red Bull ért célba, Vettel, Webber sorrendben. Alonso a bajnokságban 11 pontra megközelítette a továbbra is élen álló Mark Webbert. ### Japán nagydíj A tizenhatodik versenyt, a japán nagydíjat 2010. október 10-én rendezték Szuzukában. A pályán egy kör 5,807 km, a verseny 53 körös volt. Szombaton a nagyon erős esőzés miatt vasárnapra halasztották az időmérőt. Az első helyet Vettel szerezte meg Webber előtt. Ugyanezen a napon a német megnyerte a versenyt is csapattársa előtt. A harmadik helyen a Ferraris Fernando Alonsót intették le. Negyedik lett Jenson Button, míg a váltógondok miatt a verseny végén lelassuló Lewis Hamilton az ötödik helyen ért célba. A pontversenyben Vettel feljött Webber és Alonso mögé, míg Hamilton a negyedik helyre esett vissza. Kovalainen a Lotus csapat addigi legjobb eredményét szerezte a 12. helyével. ### Koreai nagydíj A tizenhetedik versenyt, a koreai nagydíjat 2010. október 24-én rendezték a Korean International Circuit-en. A pályán egy kör 5,615 km, a verseny 55 körös volt. Az időmérő edzésen a legjobb időt Vettel autózta Webbern Alonso és Hamilton előtt. Az esős versenyen a mezőny a biztonsági autó mögül indult el. Webber a 19. körben megcsúszott és a falnak csúszott, a balesetben pedig Rosberg Mercedese is összetört. Vettel a 46. körig vezette a versenyt, amikor motorhiba miatt kiesett, így Fernando Alonso győzött Hamilton, Massa és Schumacher előtt. Alonso ezután 11 ponttal vezette a bajnokságot Webber előtt. ### Brazil nagydíj A tizennyolcadik versenyt, a brazil nagydíjat 2010. november 7-én rendezték Interlagosban. A pályán egy kör 4,309 km, a verseny 71 körös volt. Az első rajtkockából Hülkenberg indulhatott, azonban Vettel hamar átvette a vezetést. A futam közben Liuzzi összetörte a Force Indiát, így a biztonsági autónak be kellett jönnie. A Red Bull Racing német versenyzője magabiztosan nyerte meg a 2010-es brazil versenyhétvégét. Sebastian Vettel mögött az ausztrál Mark Webber végzett a másik RB6-tal, míg a dobogó legalsó fokát Fernando Alonso szerezte meg a Ferrarival, aki az évadzáró abu-dzabi nagydíjra is éllovasként érkezett meg. A Red Bull csapatvilágbajnok lett. Az évadzáró abu-dzabi nagydíjat még négyen várták világbajnoki esélyekkel, név szerint: Alonso, Webber, Vettel és Hamilton. ### Abu-dzabi nagydíj A világbajnokság tizenkilencedik, egyben utolsó versenyét, az abu-dzabi nagydíjat 2010. november 14-én rendezték Abu-Dzabiban. A pályán egy kör 5,554 km, a verseny 55 körös volt. Sebastian Vettel minden idők legfiatalabb Formula–1-es világbajnoka lett, miután megnyerte a 2010-es szezon utolsó futamát, az abu-dzabi nagydíjat. A Red Bull Racing német pilótájának sikeréhez az is kellett, hogy legfőbb riválisai, Fernando Alonso és Mark Webber hátrébb végezzen. Alonso végül a 7., Webber pedig 8. helyen végzett. A Ferrari spanyol versenyzőjének versenyét a csapat eltaktikázta: nem számoltak Vettellel, hanem Webber előtt akarták tartani, de beragadt a korai kiállásával előretörő Vitalij Petrov mögé, akit nem tudott megelőzni. A dobogón a két McLaren-pilóta ünnepelhetett Vettellel. ## Nagydíjak ## A világbajnokság végeredménye ### Versenyzők Pontozás: (Félkövér: pole-pozíció, dőlt: leggyorsabb kör, a színkódokról részletes információ itt található) † A versenyző nem ért célba, de helyezését értékelték, mivel teljesítette a versenytáv több, mint 90%-át. Az újoncok színezése eltérő ### Konstruktőrök † A versenyző nem ért célba, de teljesítette a versenytáv 90%-át, ezért rangsorolva lett. ### Időmérő edzések Színmagyarázat: Megjegyzés: A helyezések a világbajnokság pontversenyében elfoglalt pozíciót jelentik. A táblázatban az időmérő edzésen elért eredmények, és nem a végleges rajtpozíciók szerepelnek. - † — A rajtpozíció változott az időmérő edzésen elért helyezéshez képest (nem számítva az egyik versenyző hátrasorolásából következő előrelépést). A részletekért lásd a futamok szócikkeit. ## Közvetítések A 2010-es szezonban az RTL Klub csatorna közvetítette élőben az időmérő edzéseket és a futamokat, az ismétlések a Sportklubon voltak láthatók. A magyar nagydíj kivételével valamennyi futamot a budapesti stúdióból kommentáltak. Az állandó kommentátor Czollner Gyula volt, aki mellett – augusztus végéig – időnként Palik László kommentálta a versenyeket, ám Palik időközben távozott a Hungaroring éléről, helyét a német nagydíjtól a szakkommentátor Walter Csaba vette át. A helyszíni riporter Szujó Zoltán volt. A stúdióműsorokat Gyulai Balázs és Héder Barna vezették, állandó vendégeik Wéber Gábor és Szabó Róbert voltak.

Kínai írás

A kínai írás vagy han írás (hagyományos kínai: 漢字; egyszerűsített kínai: 汉字; : hànzì; magyar népszerű: han-ce) az élő nyelvek közül a leghosszabb időre visszanyúló, töretlen és dokumentált történettel rendelkező írás. A kínai írás logografikus, vagy más néven hierografikus eredetű írás. Ennek ellenére a ma ismert írásjegyek 82%-át a fono-szemantikai összetételű írásjegyek alkotják. A kínai írásnak a történelem során számos stílusbeli változata alakult ki, aminek oka sok esetben az írás rögzítésére használt alapanyagok (csont, bronz, bambusz, fa, kő, selyem és papír) sajátossága volt. A legnagyobb szótárak 40–50 ezer különböző írásjegyet tartalmaznak, de ma egy diplomával rendelkező kínai átlagosan csak 3500–4000 írásjegyet ismer. A kínai írásban szigorú szabályok szerint történik az írásjegyek megszerkesztése, amelyek művészi szintű megformálása a kínai kalligráfia. Az írott szöveget olvasni eredetileg felülről lefelé haladva lehet, a sorok pedig jobbról kezdődnek és balra haladva követik egymást. A kínai könyvek régi típusait, vagy archaizáló újabb kiadásokat fordítva kell kézbe venni, mert nyugati értelemben „hátulról” kezdődnek. A modern nyomdatermékek már a mi írásunkhoz hasonlóan, balról jobbra írt, lineárisan rendezett sorokkal készülnek. A kínai íráshoz olyan nagy kínai találmányok is kapcsolódnak, mint az ecset, a papír vagy a mozgatható nyomóelemes könyvnyomtatás, melyek mindegyike drasztikus változást gyakorolt az írásra és az írásbeliségre. A kínai írás Dél- és Kelet-Ázsia több kultúrájára is nagy hatással volt. A történelem különböző korszakaiban a kínai írást használták a japánok, a koreaiak és a vietnámiak is, és a kínai írás hatása máig tetten érhető saját, nemzeti írásaikban is. A kínai írás kapcsán érdemes megemlíteni az úgynevezett sinitikus vagy sinoform írásokat is, amelyeket három, mára kihalt nyelv képvisel, a kitaj, a dzsürcsi és a tangut. ## Eredete ### A legendák szerint Egy legenda szerint az első kínai írásjegyet, és ezzel együtt az írást alkotta meg i. e. 2650 körül. a kínai mitológia legendás alakja, az ugyancsak legendás Sárga Császár egyik hivatalnoka. A feljegyzések szerint nek négy szeme és négy pupillája volt. Az 5. században élt irodalmár, 劉勰 a következőképpen írja le az írás felfedezését: „Amikor kialakult az írott képek rendje, nem kellett többé zsinórt csomózgatni; madárnyomok adták az ötletet ahhoz, hogy megteremtődjék az írás, mely kimondott szavainknak testi formát ad, a művészi szépségnek pedig lakóhelyet biztosít. Amikor feltalálta az írást, a kísértetek sírtak, és gabona szállt a levegőben; amikor pedig a Sárga Császár alkalmazni kezdte, hivatalnokai rendet tudtak tartani, s képesek voltak a nép helyzetét helyesen megítélni...” Más források szerint nem a minisztert, t, hanem magát t, azaz a Sárga Császárt illeti a dicsőség az írás feltalálásáért. Érdekesség, hogy mindkettejüket négy-négy szemmel képzelték el, ami bizonyos sámán jellegen túl a különleges éberség szimbóluma. ### A történeti valóság Az első írásjegyekre emlékeztető egyszerű ábrák, amelyeket az írásjegyek ősének tekintenek, i. e. 5000–3000 között készült cserépedényeken találhatók. Azonban az első valódi írásjegyek csak az i. e. 2. évezred második feléből, a -dinasztia idejéből származnak. 1899-ben egy pekingi patikában 王懿荣 (1845–1900), egy tudós mandarin arra lett figyelmes, hogy a „sárkánycsont” nevezetű orvosszerként árult csontokon – amelyeket egyébként porrá őrölve többek között kiváló afrodiziákumnak, azaz a nemi vágyat fokozó szernek tartottak – különös, emberkéz alkotta karcok láthatók. Műgyűjtő révén volt némi jártassága a régi feliratok terén, s e tapasztalatának köszönhetően azon nyomban felismerte, hogy egy igen régi írás emlékeit tartja kezében. Valamennyi csontot felvásárolta, s egy év leforgása alatt gyűjteménye másfél ezer darabot számlált. A századfordulón, a bokszerlázadás idején meghalt, és gyűjteménye fiára szállt, aki azt eladta 劉鶚 (1857–1909). 1903-ban adta ki könyvformában a feliratokról készült fényképmásolatokat. A „sárkánycsontok” a tartománybeli 安陽 város közelében található 小屯 nevű falucska környékéről kerültek elő, ahonnan a parasztok kisebb mennyiségben ugyan, de már évszázadok óta szállították a sárkánycsontokat. 1898–1899-ben azonban a megáradt -folyó vize elhordta a földet a falu környékéről. Ekkor nagy számban jutottak napvilágra a feliratos teknőspáncélok és szarvas-lapockacsontok. Emellett még számos elefántcsont és bronztárgy is felbukkant, amelyek együttvéve igen jelentős és sikeres régészeti feltárás reményével kecsegtették a tudományos világot. Az igazi tudományos igényű feltárás azonban csak a húszas évek táján indulhatott meg. 1928–1937 között több mint tízezer csontlap került elő innen, Kína első történeti dinasztiájának, a -dinasztiának egykori székhelyéről. A mai napig feltárt feliratos csontok száma meghaladja a százezret. A jóslócsontokon talált mintegy 5000 különböző írásjegyből máig nagyjából kétezret sikerült megfejteni. A csontokon talált feliratok megfejtésére először 孫詒讓 (1848–1908) vállalkozott, aki 1904-ben adta ki eredményeit összegző könyvét. Ekkor derült fény arra, hogy a csontokat jóslásra használták, a karcolatok pedig rajtuk a kínai írás legelső emlékei. A jóslócsont-feliratok ( 甲骨文) – ahogy ettől kezdve nevezték – keletkezését az i. e. 14–11. századra helyezik. Ezek az írásjegyek a ma is használatos írásjegyek ősformái, amelyek azonban olyannyira eltérnek attól, hogy az avatatlan szemlélő csak nagy nehézségek árán ismer fel belőlük egyet-egyet, még akkor is, ha kínai. Túlnyomó többségben piktogrammák, vagyis képjelek, amelyeknek csak a legritkább esetben van következetesen használt állandó formája. A Napot körrel, a Holdat félholddal, az embert pedig az emberi test sematizált rajzával, egy pálcikaemberrel jelölték. A tisztán képjelek mellett kisebb számban ugyan, de találni olyan írásjegyeket is, amelyek kiejtésre utaló elemet is tartalmaznak. Az írásjegyek fejlődésének későbbi fázisában több piktogram kombinálásával fogalmakat is ki tudtak fejezni. Ezeket ideogrammáknak nevezzük. A világon több kultúrkörben is megtalálható az a módszer, ahogyan a -kori jósok fürkészték a jövendőt. A scapulomantia, vagyis a csontjóslás lényege, hogy a csontokat – amely alatt Kínában elsősorban a teknősök hasi páncélját és a patások lapockacsontját kell érteni – tűzzel hevítették, vagy rövid ideig a tűzben tartották, esetleg úgy, hogy fekete ürmöt égettek rajta. Majd a hő keltette repedésekből értelmezték az előzőleg feltett kérdésre a választ. Ezt követően a kérdést és a kapott jóslatot, sőt olykor az eredményességét is bekarcolták a jóslócsontokba, és azokat a jóshely közelében eltemették. Egyes szakértők szerint a hő hatására keletkező repedések formája ihlette volna az írásjegyek megalkotását. A jóslatokhoz fordultak akkor is, ha a temetés vagy a termés miatt aggódtak, ha vadászat vagy háború kimenetelére voltak kíváncsiak. A jóslócsontok túl azon, hogy a kínai írás legelső emlékeit őrzik, óriási jelentőséggel bírnak azért is, mert segítségükkel igazolhatták a későbbi történeti források állításait, nevezetesen a -dinasztia létezését, hiszen névre pontosan megtalálni a jóslócsont-feliratokon a dinasztia uralkodóit, akiket a kései hagyomány is számontartott. Páratlan híradások ezek, amelyek rengeteget árulnak el a -dinasztia gazdasági, politikai, katonai viszonyairól, lakóinak szokásairól stb. ## Fejlődése ### Bronzfeliratok Már a -dinasztia korából ismerünk olyan bronzkészítményeket, amelyeket feliratokkal láttak el. Legtöbbször a tulajdonos nevét írták fel a használati tárgyakra, szerszámokra vagy fegyverekre, olykor azonban a bronzműves termékét a saját névjegyével látta el. A szertartási eszközökön áldozati szövegek is olvashatók. A bronzfeliratok ( 金文) adományozó vagy áldozati szövegei különböző terjedelemben maradtak fenn, olykor csupán egy-két írásjegyet találni, míg némelyik tárgyon, például egy tálon akár száz írásjegy is szerepelhet. A bronzfeliratok az i. e. 14. századtól a Han-dinasztia koráig, az i. e. 1. századig készültek. A -dinasztia idejéből származó bronzfeliratok felbecsülhetetlen dokumentumnak számítanak, hiszen e korból semmilyen más írott forrás nem áll rendelkezésünkre, és így hasznos kiegészítései a későbbi történeti források nyújtotta ismereteinknek. típusú írás több korból, számos helyről került elő, ám egyik sem emlékeztet a ma is használt írásra. Ezt a fajta írást olykor nek 鐘鼎文 nevezik, azaz „harang- és tripusfelirat”-nak. Korai formájában a jóslócsontok írásjegyeire hasonlítanak, későbbi formájukban már kis pecsétírás ( 小篆) és a kancellár írás ( 隸 書) néven ismertek. A Tavasz és ősz korszakban valamint a Hadakozó fejedelemségek idején valamennyi fejedelemség kialakította saját stílusát, amellyel bronzfeliratai készültek. Ezek a stílusok hasznos fogódzót jelentenek a tárgyak datálásához és lokalizálásához. Mindezek mellett jelentős forrásai a kínai írásjegyek evolúciós vizsgálatának is. A -dinasztia idején a szertartási bronzedényt a fejedelem adományozta a hivatalnoki rang kíséretében. A hivatalba emelés bizonylatai ezek, amelyek feliratai az ajándékozás tényét rögzítik. A bronzedényeken látható írásjegyekből álló szöveget összefoglaló néven „bronzfeliratoknak” ( 金文) nevezik. ### További írásjegystílusok Az írásjegyek a legutóbbi hivatalos írásreformig standardnak számító, és Tajvanon a mai napig standardnak tekintett formáját nak 楷書 nevezzük. Ez az írásmód a korai Han-dinasztia idején alakult ki a korábbi „kancellista írásból”, a ból 隸書, melyet az első császár idején nyomán létrejött kis pecsétírás, a 小篆 előzött meg. A Han-korban a pre- korszak elavult írásformáit nek 古文 „ősi írásoknak” nevezték el. Az írás egy korábbi formája a hagyomány szerint a 籀 volt, amely a -dinasztiabeli 宣 király (i. e. 827–782 között uralkodott) Nagy Írnokának nevéhez fűződik, és amely a nagy pecsétírás, 大篆 néven is ismert. A „kancellista” majd standard írás elterjedésével létrejöttek a különböző gyorsírási stílusok, amelyeket az írástudók a magánérintkezés során használtak. Az egyik ezek közül a „fogalmazó írás” ( 草書/草书, szó szerint: „fű-írás”), amelyben az írásjegyeket a végletekig leegyszerűsítve, egyetlen vonallal írják le. A másik jelentős gyorsírási stílus a „kurzív írás” ( 行書/行书), amely valahol a standard és a fogalmazó írás között áll: összevonnak ugyan bizonyos vonásokat, de az írásjegy így sem torzul a felismerhetetlenségig. A kínai nyelvű könyveket, újságokat standard írással nyomtatják, de az emberek a magánleveket, fogalmazásokat stb. kézírással írják, melyet a gyakorlatlan olvasó csak nehezen tud elolvasni. - A kínai írás öt leggyakoribb történeti stílusa: - Hét írásjegy hat különböző stílusban írt változata: <div class="interbox"> | | | | | | | | | |:-----------------:|:----------:|:----------------:|:-----------:|:--------------:|:-------------:|:---:|:--------:| | Jóslócsontfelirat | Pecsétírás | Kancellista írás | Kurzív írás | Fogalmazó írás | Standard írás | ' | Jelentés | | | | | | | | | Nap | | | | | | | | | Hold | | | | | | | | | hegy | | | | | | | | | eső | | | | | | | | | fa | | | | | | | | | ember | | | | | | | | | anya | </div> ### Az írásjegyek egyszerűsítése Az írásjegyek terén az utolsó változtatást az 1950-es években hajtották végre. Az 1949-ben hatalomra került kommunisták egyik fő célkitűzése az írástudatlanság felszámolása volt. Annak érdekében, hogy az írásjegyek tanulását megkönnyítsék, az írásjegyek jelentős részét egyszerűsítették, az őket alkotó vonások számát csökkentették, bár az írásjegyek alapvető szerkezetén nem változtattak. Azóta a hagyományos kínai írásjegyeket, vagyis a „bonyolult írásjegyeket” nek 繁体字 nevezik, míg az „egyszerű írásjegyeket” nek 簡體字 / 简体字 nevezik. Az írásreform gondolata 1892-ben vetődött fel először. A mozgalom célja az volt, hogy az ideogrammák alkotta írást egy latin betűs, alfabetikus írással váltsák fel. Ez nagy segítséget nyújtott volna az analfabetizmus felszámolásában és nagyban megkönnyítette volna az oktatást. A probléma nemcsak akkoriban, de a mai napig megoldhatatlannak bizonyult. A könnyebbség kedvéért azonban nekiláttak az írásjegyek egyszerűsítésének. Ennek köszönhetően a bonyolult írásjegyek mintegy 80%-át sikerült olykor 10–15 vonással is leegyszerűsíteni. 1958-ban a Kínai Népköztársaság Írásreform Bizottsága megalkotta a kínai nyelvre alkalmazott latin betűs átírásrendszert, az úgynevezett átírást. A átírást 1979. január 1. óta a Kínai Népköztársaságban megjelenő idegen nyelvű kiadványok kínai nevek és szavak átírására kötelezően használja. A latin betűs átírás azonban csak segítséget nyújthat és az írásjegyek mellett kiegészítésül szolgálhat, ám azokat elsősorban a zenei hangsúlyok miatt sohasem válthatja fel. Az írásreform eredményeképpen 1955 óta ma már a kínai írás is vízszintesen, balról jobbra halad, felváltva a hagyományos fentről lefelé vezető oszlopokat. Az újságcikkek címében, a plakátokon és a könyvek gerincén azonban még ma is találkozhatunk függőleges írásjegysorokkal. A másik jelentős változás, amiben a modern kínai könyv különbözik a hagyományostól, hogy most már nem „hátulról” kell fellapozni a köteteket. Nem csak a Kínai Népköztársaságban, hanem Szingapúrban is az egyszerűsített írásjegyek a hivatalosak, a kínai nyelvű könyveket, újságokat is ezekkel nyomtatják. Tajvanon azonban mind a mai napig a hagyományos bonyolult írásjegyeket tekintik hivatalosnak. Az elmúlt évtizedben, az 1997-ig, a visszacsatolásig t használó Hongkong és Makaó kulturális hatásának eredményeképpen a Kínai Népköztársaságban is reneszánszát éli a hagyományos írásjegyek használata az olyan nem hivatalos kiadványokon, mint pl. termékismertetők, reklámok, dalszövegek stb. Az írásjegyek egyszerűsítésének módszerei és logikája: 1. A több elemből álló írásjegy összetett, bonyolult tagját egyszerűbb alakkal helyettesítették: - 對 → 对; 觀 → 观; 風 → 风 stb. 2. Az írásjegy bonyolult elemét az adott szóhoz fonetikailag hasonló vagy azzal megegyező egyszerűbb írásjeggyel helyettesítették: - 潔 → 洁; 鄰 → 邻; 極 → 极 stb. 3. Egész írásjegy-elemek elhagyása: - 廣 → 广; 寧 → 宁; 滅 → 灭 stb. 4. Az írásjegy leegyszerűsített kézírásos formáját, változatát tették meg a nyomtatott alaknak: - 書 → 书; 長 → 长; 馬 → 马 stb. 5. Az írásjegyet az egyszerűbb régi változatával helyettesítették: - 涙 → 泪; 網 → 网; 傑 → 杰 stb. 6. A bonyolult radikális (vagy gyök-) elem helyett egyszerűbbet szerkesztettek: - 體 → 体; 塵 → 尘; 竃 → 灶 stb. 7. Az írásjegybe új fonetikai elemet szerkesztettek: - 護 → 护; 驚 → 惊; 膚 → 肤 stb. 8. Az írásjegyet egy azonos vagy hasonló hangzású írásjeggyel vonták össze:: - 餘 → 余; 穀 → 谷; 後 → 后 stb. 9. Több bonyolult írásjegyet egy, újonnan szerkesztett egyszerű írásjegyben egyesítettek: - 髮 és 發 → 发; 儘 és 盡 → 尽; 曆 és 歷 → 历 stb. 10. Az egyszerűsített írásjegy-elemeket minden további írásjegyben – ahol az adott elem szerepel – következetesen használják: - 門 → 门; 閉 → 闭; 問 → 问 stb. - 馬 → 马; 騎 → 骑; 駕 → 驾 stb. - 鳥 → 鸟; 鴨 → 鸭; 鴕 → 鸵 stb. ## Az írásjegyek típusai `(kb. 58–147), a kínai írásjegyek első etimológiai szótárának, a kb. i. sz. 2. század elején összeállított nek szerkesztője a kínai írásjegyeket hat csoportba osztotta:` 1. 指事 „dolgokra mutató” egy írásjegy, ha direkten ábrázol fogalmakat, például 上 „fent”, 下 „lent”; 2. 象形 „formát utánzó” a piktogramból származó írásjegy, pl. a 日 „nap”, 月 „hold”; 3. 形聲 „forma és hangzás” írásjegy két egyszerűbb írásjegy összetétele, az egyik a hangzást jelöli, a másik a jelentésre utal, pl. a 江 „folyó” és a 河 „folyó” írásjegyekben mindkét esetben a víz piktogramjából származó bal oldali rész kombinálódik a másik féllel, melynek nincs köze a jelentéshez, de egy, az új írásjegy kiejtéséhez közel álló szót képvisel; 4. 會意 „összetett jelentésű” pl. a „száj” + „madár” összevonásával alkotott ming 鳴 „sírni; csiripelni” írásjegy; 5. 轉注 „átvitt jelölésű” az azonos jelentésű, eltérő hangzású, de formailag hasonló írásjegyek, pl. lao 老 „öreg” és kao 考 „öreg”; 6. 假借 „kölcsönzött” azon írásjegy, melynél egy hasonló vagy ugyanolyan hangzású írásjegyet használunk egy másik helyett, pl. an 安 „béke” az an „hol?”, „hogyan?” kérdőszó helyett. Ebből a hat csoportból az (2), a (3), a (4) és az (5) nem fonetikusak, azaz a jelentés közvetlenül ikonikusan reprezentálódik, a kiejtésre történő utalás nélkül. Ezek alkotják az írásjegyek egyszerűbb 文 típusát. Ezzel szemben az összetett, nek 字 nevezett írásjegytípusba a (1) és az (6) csoport írásjegyei tartoznak, melyek fonetikai elveken alapulnak, és az írásjegyek zömét ezek teszik ki. Az (1) és a (6) típus között nem húzódik szigorú határvonal. Egy szemantikai determináns (szignifikáns vagy radikális) hozzáadásával a ból lesz, az ilyen írásjegyeket pedig másképpen nek 諧聲 nevezzük. A szignifikánsok hozzáadása leginkább a Han-dinasztia előtt volt elterjedt. Így pl. az eredetileg „asszonyt” jelentő nü 女 írásjegyet már korán elkölcsönözték () a „te”; „Ön” számára. Később a „víz” elemet tartalmazó, és eredetileg a tartománybeli -folyót jelölő 汝 írásjegyet () vették kölcsön a „te”; „Ön” számára standard írásjegynek. A szignifikánsok kiválasztása szintén változatos lehet. Így a „beszél” szignifikánsú, később „magyaráz; magyarázat; doktrína; teória; történet; (később) mondani” és kiejtéssel „rábeszélni” jelentésű 說 írásjegyet a pre-Han szövegekben gyakorta használták „megelégedett” olvasatban, noha ennek a szónak a „szív” szignifikánsú 悅 változata lett a standard írásjegye. ## Az írásjegyek szerkezete ### Az írásjegyek elrendezése Bármilyen stílushoz is tartozzék a kínai írás adott írásjegye, formailag szigorúan kötött. A kötöttségek zárt, véges számú elemből álló rendszert képeznek. Az első legfontosabb ilyen jellegű szabály, hogy a kínai írásjegy akármennyi vonásból is álljon, azonos méretű (képzeletbeli) négyszögbe helyezkedik el (a nyomtatott írásjegyek szabályos négyzetbe, az írott változat esetén ez inkább álló téglalap). Ezt a csak virtuálisan létező négyszöget az előnyomtatott kéziratpapíron (vö. a mi vonalas füzetünk), halványan nyomtatott hálózat szolgálja, amely így segítséget nyújt az írásjegyek arányos elhelyezéséhez. Ezt nevezik „négyzetrácsba írt írásjegynek” ( 方块字 / 方塊字/方块字). A kínai írás eredetileg felülről lefelé halad, a sorok pedig jobbról kezdődnek és balra haladva követik egymást. A kínai könyvek régi típusait, vagy archaizáló újabb kiadásokat fordítva kell kézbe venni, mert nyugati értelemben „hátulról” kezdődnek. A modern nyomdatermékek már a mi írásunkhoz hasonlóan, balról jobbra írt, lineárisan rendezett sorokkal készülnek. ### Az alapvonások Az írásjegyek felépítésének következő lényeges szabálya az írásjegy vonásainak sorrendje. Az írásjegyek – bármilyen bonyolult legyen is némelyik – tulajdonképpen néhány igen egyszerű vonalból épülnek fel. Ezek az írásjegyek alapelemei, vagy alap-ecsetvonásai. A jobb oldali képen az alapvonások néhány főbb típusa látható. Természetesen az alapvonásoknak több változata is lehetséges (méret, vastagság, irány) attól függően, hogy az írásjegy melyik részén helyezkedik el. Például a 7. és a 8. vonás a 3. („pont”) egy-egy változata. ### A vonássorrend Minden egyes vonásnak megvan a felépítési szabálya: az ecsetvonásoknak meghatározott sorrendben kell követniük egymást, mégpedig általános elvként az írásjegyek határait alkotó virtuális négyszög bal felső sarkából lefelé és jobbra haladva. Az írásjegy gerincét, fő szerkezeti elemét adó nagyobb vonást, ha az egész írásjegyet átjárja, legutoljára húzzák. - A vonássorrend szabályai: 1. A vízszintes vonások megelőzik a függőleges vonásokat. 2. A balra lejtő vonások megelőzik a jobbra lejtő vonásokat. 3. Az írásjegyek írását felülről kell kezdeni. 4. Az írásjegyet balról jobbra haladva építik fel. 5. A felülről keretezett írásjegyeknél előbb a keretet kell meghúzni. 6. Az alulról keretezett írásjegyeknél a keretet legvégül kell meghúzni. 7. A teljes keretet mindig legvégül kell bezárni. 8. Egy szimmetrikus felépítésű írásjegynél előbb a középső részt kell kialakítani, s csak azután az oldalakat. ### Az írásjegyek vonásainak száma A kínai írásjegyek különböző számú alapvonásokból épülhetnek fel. Ezek közül a legegyszerűbb a csupán egyetlen vízszintes vonalból álló „egy” jelentésű 一 írásjegy. A kínai írásrendszer más, egy vonásból álló írásjegyet nem tartalmaz. Aránylag ritkák a két vonásból álló írásjegyek is, például: 二 „kettő”, 十 „tíz”, 人 „ember” stb. A hagyományos írásjegyek zöme 15–30 vonásból épül fel (átlagosan 9 vonásból). Esetenként azonban ennél jóval több vonásból álló írásjegyek is előfordulhatnak, melyek tulajdonképpen már több önálló írásjegy összevonásának is tekinthetők. Ritkák ugyan, de léteznek 50 vagy akár 80 vonásból álló írásjegyek is. ## Az írásjegyek száma A kínai nyelv írásrendszerének logikájából adódóan a kínaiaknak a leírandó fogalmak jelentős részére külön-külön írásjegyet kellett alkotniuk a történelem során. A majdnem ezer éve, 1039-ben kiadott legnagyobb kínai szótár összesen különböző írásjegyet tartalmaz. A legnagyobb 20. századi nagyszótár, a 中華大字典 / 中华大字典 (1916) nem kevesebb, mint írásjegy jelentését ismerteti. Azonban még egy művelt kínai számára is ennek a mennyiségnek csupán a töredékére van szüksége a nyelv mindennapos használata során. Egy 1960-as években végzett felmérés szerint egy átlagos, diplomával rendelkező kínai, aki nem irodalom vagy történelem szakon végzett, 3500–4000 írásjegyet ismert. 10 ezer feletti írásjegy ismerete igen ritka. Összehasonlításképpen, Összegyűjtött munkáiban összesen 2981 különböző írásjegy fordul elő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kínaiak csupán pár ezer szót ismernének és használnának, hiszen az önálló írásjegyek összevonásával alkotott összetett szavak száma ennél jóval több. ## Különleges, egyedi írásjegyek ### Taoista titkos írásjegyek A misztikus taoizmus gyakorlatában sokféle eszközt használtak arra, hogy befolyásolják és megjelenítsék a természet erőit, s csökkentsék az ártó erők hatását. Ezen eszközök között fontos szerephez jutottak s jutnak még ma is azok a transzban, reveláció útján keletkezett szövegek ( 真文) és dokumentumok ( 书), a természet erőinek befolyását magukon viselő diagramok (tu 图 vagy 灵图), pecsétek ( 云篆) és talizmánok (fu 符 vagy 灵符), melyek mind az égi erők megjelenését és erejét hivatottak igazolni. E talizmánok, pecsétek, diagramok szövegeit, ábráit csak a beavatott pap, varázsló tudta értelmezni, ezzel igazolva az égi erők és a hétköznapi világ közötti kapcsolattartó szerepét. A talizmánok írásjegyeit és egyes motívumait is „villám-írásnak” ( 雷文) nevezik, de tekergőző formájuk miatt „felhő-pecsét” írásnak ( 云篆) is hívják őket. A talizmánok egy részén ugyanakkor nem ilyen írásjegyek, hanem egyfajta transzírásból származó jelsorozatok találhatók. Gyakran e kettőt keverve találhatjuk a talizmánokon. A szöveg alapú talizmánok írásjegyei egyfajta titkosírásnak, csak a beavatottak számára olvasható, ezoterikus írásmódnak tekinthetők. Már a legkorábbi időkben kialakult a rendszere, mely idővel egyre bővült. Később az egyes ezoterikus írásjegyekkel leírt szövegeket értelmezték és hagyományos írásjegyekkel átírták, így kerültek be a taoista kánonba. ### Ligatúrák Az írásjegyek egy különleges csoportját alkotják a több írásjegy összevonásával, ötletes összekapcsolásával létrejött új ligatúrák. Az írásjegyek ezen típusának kínai elnevezése: 合文 (), vagyis „összevont szöveg”. Ezek egy részével üdvözlőkártyákon, feliratokon találkozhatunk, vagy egyszerűen egy-egy kalligráfus virtuóz remekei. A legismertebb összetett ligatúra az úgynevezett „páros boldogság” ( 雙喜/双喜), amely a 喜 önmagában is „boldogság” jelentésű írásjegy megduplázásából és összekapcsolásából jött létre. Dekorációs motívumként roppant széles körben megjelenhet. ### Idegen jelekből lett kínai írásjegyek Az indiai eredetű buddhizmus kínai térhódításával megjelent Kínában a buddhista szimbólumrendszer is. Ennek egyik legjellegzetesebb példája a szvasztika, vagyis „törtszárnyú kereszt” vagy „horogkereszt”. Ennek mindkét formája (a jobbra 卐 és a balra 卍 forduló) egyaránt igen korán kínai írásjeggyé vált. A kiejtését a hozzá leginkább hasonló, elemeiben emlékeztető hagyományos kínai írásjegytől, a „tízezer” jelentésű 万 tól kölcsönözték. A 20. században egyre jobban elterjedt, hogy a „nulla” vagy „zéró” jelölésére a hagyományos 零 (ling) írásjegy helyett, nyugati mintára egy kört 〇 használnak. A kínai nulla a nyugatival ellentétben szabályos kör, a kiejtése pedig ugyanaz, mint az eredeti írásjegynek, tehát ling. Annak ellenére modern képződménynek kell tartanunk, hogy már egy 1247-ben íródott matematikai tárgyú könyvben felbukkant, mivel általános használatra csak a 20 században került sor. Teljes mértékben írásjegynek tekintendő, nem pedig az arab szám átvételének, hiszen ma már megengedett, hogy például egy dátumot a következőképpen írnak le: 二〇〇〇年 () vagyis a „2000. év”. A kínai írás egyik, ha nem a legújabb jövevény eleme @ (angol: at), melyet a számítástechnika és az internethasználat elterjedése tett szükségszerűvé. Az új karakter annyira népszerűvé vált, hogy jó néhány szülő, aki különleges nevet szeretett volna adni gyermekének, az @-et választotta. Ám mivel még a kínai hatóságok, adminisztratív egységek, szervezetek sincsenek mindenhol számítógéppel ellátva, a hatóságok végül is megtiltották a nem kínai írásjegyekkel írt utónevek felvételét. ### Közönséges írásjegyek Az úgy nevezett „közönséges írásjegyek” ( 俗体字) csoportja nem az írásjegyek szerkezete, stílusa stb. miatt alkot külön kategóriát, hanem a hagyományos írásjegyek használata okán. Tulajdonképpen nem hivatalosan használt, rontott írásjegyekről, írásjegy-használatról van szó, amely a kevésbé művelt átlagemberek körében terjedt el. A típus lényege, hogy egy-egy bonyolultabb írásjegyet azonos hangzású, de egyszerűbb írású írásjeggyel helyettesítik. Például a „tyúktojás” jelentésű 鸡蛋 írásjegyek helyett, az ugyanilyen kiejtésű 几旦 írásjegyeket használják. ### Dialektális írásjegyek A Kínai Népköztársaságban beszélt kínai nyelvjárások olyan nagy mértékben különbözhetnek a köznyelvtől, hogy valójában már külön nyelvnek is tekinthetők. A nem csupán fonetikájában, hanem grammatikájában is jelentős különbségeket mutató kínai nyelvjárások/nyelvek némelyikének írott változata is eltérhet a köznyelvi írástól. Ennek legjellemzőbb példáival a nyelvjárásba tartozó kantoni nyelvben találkozhatunk. A dél-kínai kantoni nyelv írott változatában számos olyan standardnak számító írásjegyet használnak, melyek a mai, az északi nyelvjárásokon alapuló köznyelvben ismeretlenek. E speciális írásjegyek egy része a történelem bizonyos korszakaiban részét képezték ugyan a kínai köznyelv, vagy mandarin nyelv írott lexikájának, de ma már nem használják őket. A speciális karakterek másik részét azonban olyan, zömében nyelvtani partikulák, segédszavak alkotják, melyeknek írott formái csak és kizárólag a kantoni nyelv írott formájának részei. Ilyenek például a 咩, a 嚇 vagy a 咗 stb. írásjegyek. ## Központozás, írásjelek A kínai írás hagyományosan központozás nélküli folyóírás volt, amely jobbról balra haladó, felülről lefelé írt sorokból állt. Semmiféle központozást nem használtak, a szöveg értelmezését elősegítette a klasszikus kínai nyelv azon tulajdonsága, hogy egy-egy mondat, mondatrész vagy értelmi egység az esetek zömében négy írásjegyből állt. A szöveg tagolásához további segítséget jelent a mondatzáró partikulák, illetve azon partikulák nagy száma, melyek mindig az értelmi egység vagy a mondat végén helyezkednek el. Viszonylag kései fejlemény, hogy a kínai írástudók, filológusok a szövegek pontos értelmi tagolását elősegítendő egy apró karikát (。) használtak a mondatok, tagmondatok elválasztására. Ez az írásjel az olyan nyugati írásjelek szerepét töltötte be, mint a pont (.), a vessző (,), a kettőspont (:) vagy a pontos vessző (;). Ezt követte a vessző kínai változatának (、) megjelenése, melyet általában a felsorolások tételeinek elválasztására használtak. ### Nyugati írásjelek kölcsönzése Amikor Kínában a 20. század elején áttértek a nyugati mintájú könyvkiadásra, vagyis a sorokat balról jobbra haladva, vízszintes elrendezésben szerkesztetik, fokozatosan megjelentek, és idővel általánossá váltak a szöveg tagolását, központozását elősegítő írásjelek. Ezek egy részének azonban a nyugati mintától kissé eltérő, sajátos a kínai grafikai megjelenítése. Funkciójukat tekintve azonban nincs jelentős különbség köztük. A nyugati írások mintájára bevezetett és máig használatos kínai írásjelek: - , vessző (a tagmondatok elválasztására) - ! felkiáltó jel - ? kérdőjel - ; pontos vessző - : kettőspont - ( ) zárójel - 【 】 vagy [] szögletes zárójel - — kötőjel vagy gondolatjel (a kínai mondatot nem választják el kötőjellel) ### Egyéb írásjelek Itt olyan írásjeleket ismertetünk, melyek zömében nyugati inspirációra születtek ugyan, de attól vagy formájukban, vagy funkciójukban jelentősen eltérnek. Speciális írásjelek: - 。 mondatzáró karika - 「...」 , 『... 』 , 「...」 , “...” idézőjelek - 、 felsorolásokat elválasztó vessző - · középső pont (a több tagból álló idegen nevek kínai írásjegyekkel írt változatának tagolására, pl.: 列奥纳多·达·芬奇 Leonardo da Vinci) - 《... 》 könyvcímek jelölésére használt zárójel - ...... hat pont (a nyugati három pont (..., ill. ...) helyett) - ~ hullámvonal (a becsült értékek jelölésére) - ~~ kettős hullámvonal (az élőbeszédet imitáló írásjegy elnyújtott magánhangzójának jelölésére, pl: 哇~~ „vaaa”) ## Átírások Amikor a 13–16. században az első, Kínában járt európaiak hazatértek és élményeikről, tapasztalataikról írásban beszámoltak, a kínai szavakat, neveket általában úgy írták át saját nyelvükre, ahogy azt hallották, vagy hallani vélték. Az első következetes átírási rendszer, vagyis a kínai szótagok latin betűkkel való jelölése Matteo Ricci (1552–1610) jezsuita misszionárius nevéhez fűződik, aki átírási rendszerét 1605-ben dolgozta ki. A 19. században a kínai–nyugati kulturális kapcsolatok megélénkülésekor számos különböző átírási rendszer jött létre, és van használatban mind a mai napig. A vezető kínai értelmiségiek körében az 1920-as évektől fogva felmerült az a gondolat, hogy a bonyolult, nehezen megtanulható írásjegyrendszer helyett Kínának át kellene térnie a latin betűs ábécére. Idővel kiderült a szakemberek számára, hogy a kínai nyelv azon jellegzetes tulajdonsága miatt, hogy oly sok azonos hangzású szót (homonimát) tartalmaz, jelenlegi állapotában alkalmatlan arra, hogy az írásjegyeket teljes mértékben latin betűs szavakkal helyettesíteni tudják. A Kínában ma hivatalos latin betűs átírásnak számító, és a világon egyre inkább elterjedt átírás sem helyettesítheti teljes mértékben az írásjegy alapú kínai írást. ## Az írás eszközei A kínai írás legelső emlékeit még éles, hegyes tárggyal csontba vagy kőbe karcolták. Ezeknek a korai írásjegyeknek a formáját is inkább ez határozta meg, így jellegzetesen több hullámos, görbe vonal alkotta őket, a vonalak vastagsága pedig mindenhol azonos. Az ecset őse feltehetően rostokra bontott végű bambusz- vagy faágak lehettek. Az írásjegyek ecsettel való leírására csak az i. e. 1. évezred elejétől vannak dokumentált bizonyítékok. ### A négy kincs A kínai írástudók az íráshoz szükséges eszközeiket hagyományosan négy kincsnek ( 四寶/四宝) nevezik. Ebbe a csoportba az ecset, a tus, a dörzskő és a papír tartozik. - Ecset Az ecset ( 毛筆/毛笔) feltalálását a kínai hagyomány az első kínai császár egyik tábornokának, bizonyos nek 蒙恬 (? – i. e. 220) tulajdonítja, bár régészeti leletekkel bizonyítható, hogy jóval korábban is létezett az ecset vagy ecsethez hasonló eszköz. A kínai ecset egy bambuszcsőbe közvetlenül vagy csontgyűrűvel rögzített szőrpamat. A felhasznált szőr lehetett nyúl-, menyét- vagy farkasszőr is. Jellegzetessége, hogy az európai festőecseteknél puhább, és megnedvesítve tűhegyesre áll össze a hegye. Ez teszi lehetővé, hogy a hajszálvékony vonás egyetlen mozdulattal vaskossá szélesedjen. Az ecsethasználat így tudja oldani a pecsétírás merevségét és lágyítani annak szögletes, geometrikus formáit. Továbbá ennek köszönhetően jöhettek létre a különböző kalligráfiai irányzatok is, melyeknek korai változatai már az i. e. 2–1. században kialakultak. - Tus A kínai ecsetírás legfontosabb színe a fekete, festéke pedig a tus (mo 墨). A legkorábbi időkben tus helyett különféle ásványi és növényi festékeket használtak. A kínai tus eredete, akárcsak az ecseté, homályba vész. A kínai tust többnyire fenyőfakoromból vagy olajlámpás kormából készítik, melyhez enyvet és esetenként illatosítószereket adagolnak. Az így kapott masszát faformákban különféle alakú rudacskákká, táblácskákká préselik, melynek felületét dombornyomással vagy írással díszíthetik. A művészi kidolgozás miatt a tusrudak gyűjtésének szokása is elterjedt kedvteléssé vált. A szilárd tust vízzel lehet feloldani, de sajátossága az, hogy a víz csak egyszer oldja, így a leírt szöveget sem mosással, sem törléssel nem lehet javítani. A kínai hagyományos könyvnyomtatás során is tusféle festéket használtak. - Dörzskő A szilárd tus feloldására szolgál a tusdörzsölő-kő, vagy dörzskő ( 硯/砚) amely kerek vagy téglalap alakú, finom szemcséjű kőből készült lap, felületén homorú mélyedéssel. A mélyedésbe töltött vízbe mártották a tusrudat, és addig dörzsölték azt a kövön, amíg el nem készült az ideális oldat, amelybe aztán az ecsetet mártották. - Papír Sok egyéb más anyag mellett a papír ( 紙/纸) számít a kínai írás legfőbb hordozójának. Leginkább növényekből vagy esetenként más anyagokból, különféle eljárásokkal felszabadított cellulózszálakból készült lap. A papírkészítéséhez számos növényt felhasználhatnak, melyek közül a hosszú és nagyon vékony, fehér színű cellulózt adókat részesítik előnyben. Nálunk általánosan csak „rizspapír” néven emlegetik a távol-keleti papírokat. Ha nem is nagy mennyiségben, de a kínai papír alapanyagához csakugyan felhasználják a rizsszalmát. A jobb minőségű papírokat részben bambuszrostból, részben egyes fák háncsrostjaiból nyerik. Az egyik ilyen növény például a papíreperfa (Broussonetia papyrifera; 榖). A leghíresebb kínai papír a 宣紙/宣纸, vagyis -papír, melyet hagyományosan az tartománybeli ben 宣城 állítanak elő. Ez a kínai merítéses technikával előállított egyik legfinomabb papír. Nagyon vékony rostokból áll, egyenletes szálelosztású. Bár elkészítésének pontos részletei nem titkosak, de nem hozzák nyilvánosságra. Alapanyaga a szárnyas ostorfának nevezett fa (Pteroceltis tatarinowii), a szilfafélék (Ulmaceae) családjának tagja. - Pecsétnyomók Szigorúan véve a pecsétnyomó ( 印) nem tartozik a négy kincs csoportjába, mégis elengedhetetlen kelléke a kínai kalligráfiának és festészetnek. Kínában szokás volt, hogy a képre vagy kalligráfiára, amely a gyűjtő tulajdonába került, az a saját pecsétjét vagy a gyűjteményének a pecsétjét rányomta. Ha ezután a mű új tulajdonoshoz került, megint és megint újabb pecsétek kerültek rá. A sok pecsétlenyomat végül szinte minden szabad helyet befedett a papíron. A pecsét felirataihoz szinte kizárólag a pecsétírás stílusában használják a kínai írásjegyeket, és ezt tekintik autentikusnak. A kínai pecsét alapanyagai leggyakrabban különböző kövek, néha nemesfém, esetleg elefántcsont. Alakja általában szögletes tömb, amit vagy külön díszítés nélkül, vagy díszes szoborrá alakítva használnak. A kövek alapanyaga leggyakrabban valamilyen puha, könnyen véshető ásvány, ilyen a szerpentinit, vagy ennél ritkábban a jáde, aminek az ára is sokkal magasabb. A kínai pecsétnyomat színe mindig vörös, méghozzá cinóbervörös, ami a pecsét hagyományos festékének az összetételéből adódik. Az első és legfontosabb összetevő maga a finom porrá őrölt cinóber, ami egy higanytartalmú ásvány. A nagyon finomra őrölt cinóberből és valamilyen tartós növényi olajból, leggyakrabban ricinusolajból sűrű krémszerű masszát kevernek, ez a tulajdonképpeni festék. Ehhez még néha porrá tört taplót adnak, hogy az egész keverék jól tapadjon, majd apró porcelántálkába töltik, amely ezután pecsétpárnaként funkcionál. A kínai pecsétlenyomatoknak két fajtája létezik: , azaz nőies karakterű, és , azaz férfias karakterű pecsét. Ha a felirat karakterei piros alapon fehérek, akkor az a -jellegű, ellenkező esetben -jellegű. ## Kalligráfia A kínai kalligráfiát ( 書法/), vagyis az írás művészetét ugyanolyan elismert és nagy megbecsülésnek örvendő hagyományos művészeti formának tekintik Kínában, mint például a festészetet, a költészet, a zenét stb. A kínai kalligráfia nem képzelhető el az írás nélkül, hiszen az írásjegyek, szövegek művészi megformálásával az írást szervesen felhasználó alkotófolyamat, illetve az ennek eredményeképpen létrejövő műalkotás. A kalligráfiára is érvényesek az írás, az írásjegyek megformálásának, kialakításának alapvető szabályai, de igazán művészi szinten a kalligráfia esztétikáját éppen ezektől a szabályoktól való, ám egyéni rendszerben értelmezhető eltérések adják. Miklós Pál szavaival: „A vonal remegései, az egyensúly apró megbillenései, a modorosságként is számon tartott apró szabálytalanságok, a közöstől, általános elfogadottól való eltérések hordozzák az egyéniséget.” A kínai kalligráfia nagy előszeretettel alkalmazza az aszimmetrikus egyensúlyt, akár egy-egy írásjegy megrajzolásánál, akár az egész kompozícióban. ### A kalligráfiai műfajai A kínai kalligráfia leggyakrabban alkalmazott művészként jelenik meg, amikor is az írástudók körében vagy a hivatalos életben használt iratok díszesebb kivitelezése a cél. A kalligráfia megjelenhet mind a mai napig az okmányokon, hivatalos iratokon, díszfeliratokon, magán- és közintézményeken, cégérek, hirdetések és reklámok szövegében. A régi időkben a kalligráfia gyakori eszköze volt a kőbe vésett emlékfeliratoknak is. A kalligráfia önálló műfaja az ünnepi felirat, melyet tekercskép formájában függesztenek a falra, olykor párosával. ### Kínai kalligráfusok ## A nyomtatás ### Előzmények Kínában a 9. századig a könyv egyetlen sokszorosítási módja a kézzel történő másolás volt. Ez a fáradságos, egy-egy terjedelmesebb mű esetében akár több évig is eltartó hosszadalmas művelet túlságosan is lassú módja volt a könyv szélesebb körű elterjedésének. Kínában a nyomtatás némi hátszéllel indult, hiszen a nyomtatás technikájának elmélete más formában már korábban is létezett. Ilyen előzménynek tekinthető a kőfeliratok kapcsán már emlegetett pacskolatkészítés (ming 銘). A másolásnak ez a változata röviden összefoglalva abból állt, hogy a bronzok, vagy a kőbe vésett feliratok papírra történő dörzsöléses átpauzálása után a papíron fekete alapon fehér írásjegyek jelentek meg. Egy másik előzménynek a már ismertetett pecsétnyomó és annak használata tekinthető. Az azonosítást, hitelesítést szolgáló pecséthasználat, pecsétkészítés hagyománya Kína messzi múltjában, a -dinasztia korában gyökerezik. A történelem minden korszakában azzal a céllal használták, hogy a tulajdonos e tárgyacska segítségével igazolni, hitelesíteni tudja a tulajdonát képező tárgyakat vagy az általa készített termékeket, alkotásokat. Ezért éppúgy megtaláljuk a pecséteket a régi bronzedényeken, bronzfegyvereken, porcelánedényeken, mint a későbbi kéziratokon, festményeken. ### A fanyomódúcos nyomtatás A könyvek igazán nagyszámú másolatkészítését elősegítő sokszorosítási technika első lépésének a fatáblás vagy fanyomódúcos nyomtatás ( 雕板印刷) megjelenése számít. A szakemberek körében ma általánosan elfogadott az a nézet, hogy a fatáblákkal történő nyomtatás technikája valamikor a Tang-dinasztia idején (618–907) fejlődött ki. Azt viszont, hogy a Tang-dinasztia majd 300 évének melyik korszakában jelent meg, már nehezebb meghatározni. A ma ismert legrégebbi nyomtatott könyv a 868-ból származó Gyémánt szútra. A nyomtatáshoz használt szögletes fadúc ( 板) legtöbbször körtefából, jujubafából, katalpafából készült, de olykor használhattak alma- vagy barackfát is. Általában 50–60 centiméter hosszúságban készítették. A dúcról nyomtatott nyomtatványok technikája igen egyszerű volt: az írásjegyeket tükörképszerűen közvetlenül magára a fadúcra is véshették, vagy a tussal és ecsettel vékony papírra írt szöveget írott oldalával lefelé fordítva az előkészített fadúcra ragasztották. A metsző ezután e sablon segítségével különleges metszőkéseivel látott neki a metszésnek az áttetsző vonalakat követve. A -kori nyomtatványok jellegzetessége, hogy viszonylag kövér, de lendületes vonalakból álló írásjegyeket használtak, melyeket nagy gonddal helyeztek el egymástól egyenlő távolságra, arányosan. Feltüntették a lapokon található karakterek számát, a fejezet címét, sorszámát és a vésnök nevét, de olykor még a teljes mű írásjegyeinek mennyiségét is. A szöveget mind a négy oldalon „kettős margó” határolta. A Déli -dinasztia idején (1127–1279) fokozatosan új stílus kezdett kialakulni, amely kiszorítani látszott a korábbit. A karakterek még tetszetősebbek lettek, és még közelebb kerültek egymáshoz. Az írásjegyek kisebbek lettek ugyan, de így több fért el egy sorba és egy oldalra. ### A mozgatható nyomóelemes nyomtatás Egy feljegyzés szerint Qingli 慶曆/庆历 uralkodásának idején (1041–1049) egy 畢昇/毕升 nevű nyomdász fejlesztette ki a mozgatható nyomóelemes könyvnyomtatást (), azonban technikáját halála után nem folytatták. A mozgatható nyomóelemes nyomtatás újabb lendületet majd csak a -dinasztia idején kapott. Egy másik nyomdász, bizonyos 王禎/王祯 (1290–1333 körül működött) nyomóelemeit fából készítette. A négyszögletes hasábokat aztán bambuszcsík által kijelölt sorokba rendezte el a klisélapon, az üres helyeket pedig bambuszszálka-ékkel töltötte ki, hogy a nyomóelemek a nyomtatás közben el ne mozduljanak. Az igazi találmányának az 1312–13-ban kidolgozott forgatható szedőasztal ( 印刷字盤) számított, amely megkönnyítette és felgyorsította a leggyakrabban használt karakterek rendezését és kiválasztását. A csupán pár tucat betűből és jelből álló alfabetikus írással szemben az ideografikus írás használata esetén több ezer írásjeggyel kell számolni, amely a kínai esetén 5–7 ezer is lehet. szedőasztalának a könnyű fából készült, kör alakú lapja 7 kínai láb (kb. 2 m) átmérőjű volt, amely egy 3 láb (kb. 1 m) magas talpazaton forgott. A mozgatható nyomóelemes nyomtatás tökéletesítésének következő állomása a Ming-dinasztia középső szakaszára esik. Ekkor próbálkoztak azzal is, hogy például ónból készítsenek nyomóelemeket, de az ón nem tartotta jól a nyomdafestéket, és hamar el is kopott. A nyomóelemek akár fából, akár fémből készültek, vagy rudakkal tartották a helyükön, amelyeket keresztüldugtak rajtuk, vagy betétekkel, ékekkel, amelyeket közéjük szorítottak. Sem a metszés, sem az öntés nem volt olyan pontos, hogy lehetővé tette volna a rögzített szedést. A -dinasztia idején még mindig fel-felbukkan a bronz-nyomóelemes nyomtatás. 1774-ben már ismét a sokkal kedveltebb fa nyomóelemes nyomtatással készítették a enciklopédiát ( 永樂大典/永乐大典). Az akkor a „könyvek könyvének” számító hatalmas mű kiadását 解縉/解缙 (1369–1415) irányította, felügyelte. nevéhez a mozgatható nyomóelemes nyomtatás terén végzett fejlesztések is fűződnek, valamint találmányának, a forgatható szedőasztalnak dobozokból álló szedőszekrénnyé alakítása, amely szintén a rímszótár felosztását követte. Az évszázados kísérletek, tökéletesítések ellenére a kínai nyomdászatban a 19. század végéig a fa nyomóelemekkel történő nyomtatás volt az uralkodó. ## Az írás hordozóanyagai ### Az írás bambuszon és fán A kínai írás első emlékei teknőspáncélon és csontokon maradtak fenn. Igen ősi emlékeknek számítanak a bronz- és kőfeliratok is. Azonban amikor az írásokat már „könyvekké” rendezték, az elsődleges alapanyagnak a bambuszcsíkok és fatáblák számítottak. A bambuszból hasított csíkok neve 簡/简, és az ilyen csíkokból összeállított könyvet nek 簡册/简册 nevezik. A vékonyra fűrészelt falapok, táblák neve 板, az ezekből összeállított könyvet nak 板牍 hívják. A bambuszcsíkokra és falemezekre az írásjegyeket ecsetet használva tussal írták. A rontott írásjegyeket kaparókéssel távolították el. A bambuszcsíkok hossza hellyel-közzel egységesítve volt, mindegyik korszaknak megvolt a maga mértéke. A Tavasz és ősz korszakban, valamint a Hadakozó fejedelemségek korában a leghosszabbak méretét 2 láb és 4 hüvelykben, a legrövidebbekét pedig 8 hüvelykben jelölték meg. A Han-dinasztia idején a normát a hosszabbakra 2 lábban (kb. 55 cm), a rövidebbekre pedig 5 hüvelykben (kb. 14 cm) szabták meg. A nagyobb klasszikus munkákat, életrajzokat és esszéket mindig a hosszabb bambuszcsíkokra írták. Egy-egy csíkon az írásjegyek száma változó volt, találni olyat, amelyik csak nyolcat tartalmaz, de az olyan sem ritka, amelyen harmincnál több van. Az átlag azonban a 22–25 írásjeggyel ellátott csík. A bambuszcsíkokból összeállított -típusú könyv úgy nyerte el végleges formáját, hogy a csíkokat az alsó és a felső végükön zsinórokkal egymáshoz erősítették, majd a lapokat balról jobbra felcsavarták, és a zsinórok szabadon hagyott végével szorosan átkötötték. Olykor selyemszalaggal vagy bőrszíjjal fogták át. Az első két, úgynevezett „fő-csíkokra” nem írtak. Bár olykor, leginkább ha egy mű nem csak egy, hanem több bambuszcsík-kötetből, azaz fejezetből állt, az első, a borító csík revers oldalára írhatták a fejezet címét, a másodikra pedig a teljes könyv címét. Tehát a könyv tulajdonképpeni főcíme csak a fejezetcím alatt található. Olykor a szöveget kezdő csík tetején a szerző neve is olvasható. A feltekeréskor a legutolsó csík egyfajta tengelyként szolgált. Egy-egy ilyen bambuszcsík köteget neveztek aztán nek 篇 vagy nek 册, amit nyugodtan kötetnek fordíthatunk. ### Selyemkönyvek A Tavasz és ősz korszakban valamint a Hadakozó fejedelemségek korában a megismert alapanyagok mellett már kísérleteztek a selyemre írt munkák bevezetésével. A selyem készítményeket ekkoriban nak 帛 vagy nek 簡/简 nevezték, a selyemből összeállított könyveket pedig nak 帛書/帛书 vagy nak 簡書/简书. A selyem puha és könnyű, össze lehet hajtogatni, de fel is lehet csavarni. Épp ezért sokkal könnyebb a szállítása és a tárolása, mint a bambuszcsík-könyveknek. A selyemre, akárcsak a bambuszra vagy fára szintén tussal és ecsettel írtak. Kínosan kellett azonban ügyelni az írásjegyek helyes rögzítésére, mert itt nem volt lehetőség az olyanfajta javításra, mint a bambuszcsíkokon. A rontott vagy csúnyán írt írásjegyeket általában bekarikázva vagy más módon, jól láthatóan jelölve óhatatlanul a szövegben hagyták, és folytatólagosan újraírták. A selyem az írás számára sokkal több lehetőséget kínált, mint a természete által kötött formájú és méretű bambuszcsíkok. Az íráshoz használt selyemíveknek nem volt szabványosított mérete. A könyv készítőjének vagy megrendelőjének szabad választásától függött, hogy mekkora selyemdarabot használt. Az íráshoz kezdetben feltehetően ugyanazt a selyemfajtát használták, mint amiből ruhát is készítettek. Később speciálisan erre a célra is készítettek selymet. A selyemkönyveket leginkább felcsavarva tárolták. Egy-egy ilyen tekercset nak 卷 neveztek, ami tehát funkcióját tekintve megegyezik az egy-egy feltekert bambuszcsík-köteget jelentő nel 篇. Ekkor is és később is a és a egyaránt jelentette a művek fejezeteit is. Az viszont, hogy a selyemkönyv létezésének idején sokkal kevesebbet emlegetik a könyv fejezeteit ként, mint ként, arra enged következtetni, hogy a selyem igazán nem tudta kiszorítani a bambusz alapú könyveket. A kínai selyemtekercset jelölő 卷 a magyar nyelvbe vándorszóként került „könyv” szavunk egyik lehetséges legrégebbi forrása. A kínaiul régen k'üannak hangzó szó elkerült szerte a világba. Így például előzménye lehet a koreai kvon (권) „könyv”, az ujgur küin „könyvtekercs”, de az oszét kinugae 'könyv' és az örmény kuik „tábla, levél” szavaknak is. A magyarba a török vagy a szláv nyelvek közvetítésével kerülhetett. ### A papír felfedezése A fa, a bambusz és a selyem egyike sem nyújtott kielégítő és végleges megoldást a könyv alapjául szolgáló ideális anyaggal szemben támasztott követelményeknek. A megoldást a papír feltalálása hozta. A papírt mai napig Kína négy legnagyobb, legjelentősebb találmánya között tartják számon. A papír a könyv anyagának ideális alapanyagául szolgált, remek tulajdonságai a modern, számítástechnika uralta korunkban is nélkülözhetetlenné teszik. Feltalálását a hagyomány nak 蔡倫 tulajdonítja. a Keleti Han-dinasztia idején a császári udvar egyik eunuchja volt, aki méltatlanul tragikus véget ért: miután találmányáért a császár magas ranggal tüntette ki, irigyei sorozatos intrikáitól megkeseredve önkezével vetett véget életének. Más források szerint azonban kortársa, 徐盛 az írásjegyeket elemző szótárában ( 說文解字/说文解字), amelyet i. sz. 100-ban állított össze, tehát öt évvel korábban, mint ahogy előállt találmányával, a következőket írja: „Selyemhulladékot rakj vízbe és addig préseld, amíg sűrű masszává nem lesz. Ezután terítsd szét egy vékony gyékényen, s miután megszáradt, már kész is a lap. Ez a papír”. A papír összes előnye ellenére csak több mint kétszáz éves lassú gyermekkor után fejlődött olyan tökéletessé, hogy a 3. századtól kezdve végleg kiszoríthatta a bambuszcsík-rendszerű könyveket. A papír tökéletesítése során sokféle anyaggal kísérleteztek: az eperfa, szantálfa kérgétől a kenderen át a régi rongyokig mindenből megpróbáltak papírt csinálni. Olykor több komponensű papírt is készítettek. A rotangpálmát a papírgyártáshoz a 3–4. században kezdték felhasználni. A Tang-dinasztia idején még mindig a különböző faháncsokat és rostos növényeket használták a papírgyártás alapanyagaként. A -dinasztia idején (960–1279) áttértek a bambusz használatára, és ez maradt az uralkodó a mongol - (1279–1368) és a Ming-dinasztia (1368–1644) idején is. Később attól függően, hogy milyen igények kielégítésére, milyen célra szánták, több komponensű alapanyagból készítették. Az addig ismert anyagok mellett felhasználták a szalmát is. ### Tekercskönyvek Az írásra használt papír megjelenésekor, az i. sz. 2. században az az érdekes helyzet állt elő, hogy egymás mellett három-négy anyagot is használtak a könyv matériájaként. A papír csak a 4–5. században szorította ki véglegesen a fa, a bambusz és a selyem alapú könyveket. A papírkönyv legkorábbi változatában azt a jól bevált mintát követte, amelyet a bambuszcsíkokból összeállított -típustól átvett, a selyemtekercs -formától örökített. A megírt papirost egy rúdra ( 軸/轴) felcsavarva tárolták. A könyv ezen típusát „tekercs-rúd” ( 卷軸/卷轴) fajtának nevezik. Sajnos mind a mai napig még töredékes formában sem került elő papírra írt könyvtekercs a papírkönyv legkorábbi évszázadaiból. A könyvet alkotó papírtekercsek hossza az írásmű terjedelmétől függően különböző lehetett. Szélességük azonban általában egy láb körül van. Az íráshoz előkészített papíron grafittal mindig behúzták az úgynevezett „határvonalat”, amely arra szolgált, hogy az üres papiroson kijelölje az írásra felhasználható területet, és elkülönítse a függőleges sorokat, hasábokat. A „határvonal” alsó és felső részét „széleknek” nevezték. Az írás során – a hajdani bambuszcsík-rendszerű és selyemtekercs könyvek emlékeként – az első két sort üresen hagyták. Csak a következő sorokban jelölték a mű címét, szerzőjét vagy a fejezet címét és számát. Ha a mű több tekercsre íródott, elengedhetetlen volt, hogy a tekercs sorszámát is jelöljék. A tekercsek némelyikének nagy figyelmet és biztos kezet kívánó másolása olykor több hónapig, vagy akár egy évig is eltarthatott. Hagyományosan úgy tartották, hogy egy sorba 17 írásjegyet lehet írni, ennek ellenére nem ritka az olyan tekercs sem, amelynek soraiban 20–24 írásjegy is szerepel. Némelyik műnek a főszövegéhez fűzött kommentárt apróbb írásjegyekkel két sorba rendezve a főszöveg közé ékelték. Ez a nyomtatás feltalálásakor általános gyakorlattá vált, de még sok esetben a szöveg nehéz olvasásához vagy félreolvasásához vezetett és vezet ma is. Azért, hogy a könyv papíranyagát megvédjék a sérülésektől, néha selyemre vagy díszesebb papírra is felkasírozhatták. A fölcsavart tekercset zsinórral kötötték össze, amelyet a kasírselyem, -papír szélének közepére varrtak, erősítettek. A régiek nagy figyelmet szenteltek ennek a számunkra jelentéktelen apróságnak tűnő zsinórnak. Olykor meglepően nagy összeget is hajlandók voltak fizetni egy-egy remekbe sikerült, több színből álló vagy különleges fonású tekercskötő zsinórért. Ezeket a zsinórokat nemcsak a tekercskönyvek, hanem a máig hasonló rendszert követő tekercsképek átkötésére is használták, használják ma is. A könyvtekercseket a biztos védelmet elősegítendően vászonborítóba göngyölték. Ez a borítóvászon, amelyet a „könyv ruhájának” ( 書衣/书衣) is neveztek, hasznos szolgálatot tett olyankor is, ha a mű több tekercsből állt. Ilyen esetekben ugyanis, hogy az összetartozó tekercsek nehogy elkeveredjenek egymástól, általában öt vagy tíz tekercsből álló mű teljes sorozatát egy közös vászonba bugyolálták. A könyvtekercseket polcokon, egymásra helyezve tárolták. Elég hosszadalmas munkának számított a tekercsek kiszabadítása, kicsavarása. Ezért, hogy a számos tekercs közül az éppen keresettet könnyen megtalálják, mindegyiket egy, a rúd végére erősített azonosító táblácskával látták el. Ez a táblácska legtöbbször fából készült, de az igazán értékes tekercsekhez elefántcsontból faragták. Az azonosító táblácska tartalmazta a tekerccsel kapcsolatos valamennyi rövid információt (könyvcím, tekercs száma stb.), amely a gyors kiválasztást megkönnyíthette. ### A lapok megjelenése A kézzel másolt kínai könyv aranykorának idején, a - és a Tang-dinasztia uralkodása alatt, mint azt láthattuk, jó minőségű könyveket állítottak elő magas színvonalon, melyeket praktikus, olykor díszes kivitelű borítással láttak el. A 9. század közepén, amikor még mindig a rúdra csavart tekercsváltozat volt az uralkodó könyvforma, megjelentek a lapok ( 页/頁) és a lapokból összeállított könyv. A tekercsek olykor több tíz méter hosszúak is lehettek, s ez igen megnehezítette a könyv föl- és lecsavarását. Az is előfordulhatott, hogy a mű tanulmányozása, böngészése megkívánta a tekercs teljes lecsavarását, hogy a szöveg teljes egészében áttekinthetővé legyen. A feladat esetenként nehézségekbe ütközött és nem kis kényelmetlenséget okozhatott. A Hadakozó fejedelemségek, a - és a Han-dinasztia idején ez még nem jelenthetett gondot, hiszen ekkoriban még csak kevés olyan monumentális munka született, mint amilyenek a - és a Tang-dinasztia idején megjelentek, például szútrák, szótárak. Részükre nemcsak kényelmetlennek, de egyre inkább alkalmatlannak bizonyult a tekercsforma. E problémának az áthidalására tett kísérletezés során több leleményes, sokat ígérő átmeneti könyvtípus is megszületett. Az egyik változatot a könyv teljes papíranyagának – amelyet korábban a rúdra csavartak fel – téglalap alakúra, egyenlő részekre hajtogatott részeinek harmonikaszerűen egymásra hajtogatásával hozták létre. Alsó és felső borítólapjaként egy-egy erősebb és vastagabb papírlapot használtak, amelyeket olykor színesre festhettek vagy vászonnal boríthattak, hogy ezzel is védjék a sérülésektől. Ezt az új formát „szútrakötésnek” ( 經折裝/经折装) vagy „szanszkrit-kötésnek” ( 梵夾裝/梵夹装) nevezték. Az új típusú „szútrakötésű” könyvek megkönnyítették a terjedelmes művek használatát. A bonyolult, nagy odafigyelést igénylő csavarással szemben megjelent az egyszerűbb, praktikusabb, máig használt lapozás technikája. A hosszabb, terjedelmes művekben keresgélve, a könyvet átlapozva sokkal könnyebben megtalálhatták a keresett részt. A „szútrakötésű” könyvek egy továbbfejlesztett változatát úgy készítették, hogy a harmonikaszerűen összehajtogatott lapok közül az elsőt és az utolsót egy két lap szélességű kemény borítólapra ragasztották, majd akárcsak a ma használt könyveket, összehajtották, és a papírlapok vastagságában kiképezték a könyv bordáját. Ezt a típust „forgószél-kötésű” ( 旋风装/旋風裝) könyvnek nevezik. Nevét onnan kapta, hogy a könyv lapjai oda-vissza olyan könnyedén, gyorsan átpörgethetők, mintha forgószél hajtaná. A -korban jelent meg az a változat is, amelyik a tekercsformától még alig különbözött, ezt az úgy nevezett „sárkánypikkely-kötés” ( 龙鳞装/龍鱗裝) vagy más néven, az előbb leírt típusra emlékeztető formája miatt „forgószél lapokból álló kötésnek” ( 旋风页卷子/旋風頁卷子), rövidebb nevén „forgószél lapoknak” ( 旋风页/旋風頁) is hívták. A tekercs már lapokat tartalmazott, amelyek jobb oldalon voltak egymáshoz erősítve, ezek hossza balról jobbra egyre rövidebb volt. A lapok külön érdekessége, hogy a „szútrakötésű” és a „forgószél-kötésű” könyvekkel szemben a „sárkánypikkely-kötésű” tekercskönyvek lapjainak mindkét oldala nyomtatva illetve írva volt. ### A kötetformájú könyvek megjelenése A 10. században bukkant fel először az a változat, amelyet már nem a papírtekercs harmonikaszerű összehajtogatásával hoztak létre, hanem külön nyomtatott lapokból. Ezt a változatot már összefoglaló néven nak 書/书 nevezték, ahogy a könyvet ma is hívják. Minden lapra két könyvoldalt nyomattak, majd középen kettéhajtották. A lapnak mindig csak az egyik oldalára nyomtattak, a másikat üresen hagyták, hiszen az a behajtás után a lapok fonák oldala lett. Ennek az új formának az első változatát „pillangókötésnek” ( 蝴蝶裝/蝴蝶装) nevezik. A közepükön, a „dúcszívnél” összehajtott lapokat az úgy nevezett „arc az archoz” módon illesztették össze, ami azt jelentette, hogy a könyv gerincét a lapok középen meghajtott élei alkotják. Az így összeillesztett lapok kötegét az első és a hátsó lapra ragasztott vastagabb papírborítóval látták el, a gerince pedig szabadon maradt. A borítókartont a díszesebb, értékesebb könyvek esetében vászonnal, selyemmel is bevonhatták. A „pillangókötésű” könyv már az Öt Dinasztia idején megjelent, de szélesebb körben a nyomtatott könyvek elterjedésével, a -dinasztia idején terjedt el. A „pillangókötésű” könyveknek gyakorlati szempontból egyetlen, de óriási hátránya volt, mégpedig az, hogy két nyomtatott oldal után mindig két üres oldal következett. Ezt a fogyatékosságát küszöbölte ki a -dinasztia vége felé megjelenő „fedett gerincű kötés” ( 包背裝/包背装), amely csak annyiban különbözött a „pillangókötéstől”, hogy a középen meghajtott lapokat nem a behajtott éleknél illesztették össze. Így a lapozható „könyv szájának” oldalára a lapok „dúcszív” része esett. Ezzel az egyszerű újítással módosított könyvet már a bosszantó megszakítások nélkül, folyamatosan lehetett olvasni, hiszen minden oldal tartalmazott szöveget. A nevét borításának módjáról kapta, amely abban különbözött a „pillangókötéstől”, hogy nem két külön borítólapot használtak, hanem egyetlen vastagabb papírral borították az íveket, amely így a könyv ragasztott gerincét is takarta. Mindkét kötésfajtának közös hátránya, hogy a lapokat ragasztás tartotta. A „fedett gerincű kötés” a gerinc felőli széles margójának köszönhetően a ragasztáson kívül más kötésmódot is lehetővé tett. Így született meg a „cérnafűzéses kötés” ( 綫裝/线装). A cérnafűzés lényege, hogy a „fedett gerincű kötéshez” összeállított lapokat a „könyvhát” részén, az él mentén 1–2 cm mélységben, általában négy helyen átlyukasztották, amelyeken át aztán erős cérnát vezettek, és egy jól kidolgozott sorrend szerint vezetve a szálat, szorosan összefűzték a lapokat. Az átlagosnál nagyobb könyvek esetében fúrhattak hat vagy akár nyolc lyukat is. A fűzés végeztével az oldalakat, a „könyv szájának” kivételével, egymáshoz igazítva egyenesre nyírták. Oly kiváló módszernek bizonyult ez, hogy a 20. század közepéig használatban maradt. Borításul a könyv első és hátsó lapjaként szintén kétrét hajtott vastagabb indigószínű lapok szolgáltak, amelyeket a lapokhoz fűztek. A borító bal felső sarkába egy szögletes hosszúkás címkét ragasztottak, amelyre a könyv címét írták. Akárcsak a modern könyvekben, ezekben is találni belső borítót, úgy nevezett szennycímlapot, majd tartalomjegyzéket és előszót is. ## A kínai írás Kínán kívül A történelem során a kínai kultúra vitathatatlanul nagy hatást gyakorolt a környező országokra és népekre, különösen Japánra, Koreára és Vietnámra. Mindhárom ország kisebb változtatásokkal átvette a kínai államszervezés gyakorlatát, valamint a kínai „elit kultúra” több elemét, ezzel együtt a kínai nyelvet és írást is. E három országban sokáig a kínai írásrendszer volt az írásbeliség egyetlen eszköze, annak ellenére, hogy egyik nemzet nyelve sem áll rokonságban a kínaival. Amikor e népek találkoztak a kínai kultúrával, még nem rendelkeztek saját írásrendszerrel. Éppen ezért eleinte nem csak az írásjegyeket vették át, hanem az egész kínai írott nyelvet, s csak később kezdték el saját nyelvüket a kínai írásjegyek felhasználásával leírni, rögzíteni. Amíg a vietnámiaknak teljes mértékben sikerült felváltani a kínai írásjegyek használatát, s a koreaiak is igyekeznek erősen korlátozni azt, addig a japánok teljesen beépítették azokat írásrendszerükbe, s kultúrájuk részének tekintik. ### Japán Jóllehet Japánt sohasem sikerült a kínaiaknak elfoglalni, megszállni, a kínai kultúra jelentős hatást gyakorolt a szigetország kultúrájára. Japánban az írásbeliség kizárólagos nyelve hosszú ideig a kínai volt. A kínai írás az 5–6. századtól kezdve több hullámban jutott el Japánba. Nagyjából a 9. század óta létezik a sajátos japán szótagírás, a kana, amelyet azóta vegyesen használnak a japánul kandzsinak (kanji 漢字) nevezett kínai írásjegyekkel. A kanának két fajtája létezik: a hiragana és a katakana. A hiraganát használják a kandzsival írt szavak toldalékainak jelzésére, valamint a kandzsival nem rendelkező japán szavak írására. A katakana pedig az idegen eredetű, jövevényszavak lejegyzésére szolgál. A kandzsik használatát nehezíti, hogy általában többféle olvasatuk is van. A japán szavak körülbelül 50%-a kínai, 10%-a pedig más idegen nyelvi (leginkább angol) eredetű. A kandzsik azonban nem mindig egyeznek meg a kínai írásjegyek eredeti alakjával, ugyanis átvételük óta – akárcsak Kínában – Japánban is sok írásjegyet egyszerűsítettek, de nem azzal azonos módon, ahogyan azt Kínában tették. Eltérő módon egyszerűsített kínai írásjegyek:''' A japánban használatos kandzsik száma több ezerre tehető, ám az 1946-os hivatalos írásreform egy 1850 írásjegyet tartalmazó listát (tójó kandzsi/tōyō kanji 当用漢字) szabott meg általános használatra, a „további reformok életbeléptetéséig” (ennek mintegy a fele alkotja az általános iskolai oktatás tárgyát), majd 1981-ben a listát 1945 tételre bővítették (dzsójó kandzsi/jōyō kanji 常用漢字). További 166 írásjegy csak személynevek leírására használatos. 2009-ben további 196 írásjeggyel egészítették ki az eddig listát, öt írásjegyet pedig levettek róla. Azon kandzsik kiejtését, melyek nem szerepelnek ezen a listán, nyomtatásban az írásjegy mellett apróbetűs hangjelöléssel (furigana) fel kell tüntetni. ### Korea `Korea és Kína között hosszú történelmi és kulturális kapcsolat áll fenn. A Koreai-félsziget lakossága többé-kevésbé mindig kínai befolyás alatt állt a történelem során. A koreaiak feltehetően a kínai nyelvvel együtt vették át a kínai írásjegyeket, alighanem már az 1. században (a legkorábbi emlék i. sz. 85-ből származik). Ezt követően pedig a saját nyelvük leírására is használni kezdték őket. Tették azt annak ellenére, hogy a koreai nyelv sem geneológiai, sem tipológiai tekintetben nem rokona a kínai nyelvnek. (A koreai nyelv az altaji nyelvekhez áll közel.) Ez leginkább csak kísérlet marad (idu írás), mert a két nyelv nagymértékű különbözősége miatt ez nem képzett sohasem tökéletes rendszert. A koreai írásban a gyökeres fordulatot majd Szedzsong király (koreaiul: 세종대왕; kínaiul: 世宗大王) rendeletére megalkotott fonetikus írás megjelenése jelentette 1443-ban. Eredeti neve Hunmindzsongum (Hunminjeongeum; koreaiul: 훈민정음; kínaiul: 訓民正音) volt, vagyis „A nép helyes kiejtésre tanítása”, s csak a múlt század végén kapta a ma használatos hangul (hangeul/han'gŭl; 한글) nevet. Észak-Koreában már csak hangul írással írnak, de Dél-Koreában mind a hangult, mind a kínai írásjegyeket használják. Jóllehet a koreai szavak 50–60%-a kínai eredetű, de ez az arány az írásban nem reprezentálódik.` ### Vietnám Vietnám észak része több mint egy évezreden át, i. e. 111-től i. sz. 939-ig kínai uralom, fennhatóság alatt állt. Ezt követően még többször is – hosszabb-rövidebb ideig – kínai befolyás alá került. A Vietnámra települő kínai hivatalnokok természetesen magukkal hozták az adminisztrációhoz szükséges kínai írást is. A vietnámiak kezdetben teljes egészében átvették a kínai nyelvet és a kínai írást is, majd a 13–14. században a saját nyelvükre adaptálva, létrehozták a chữ Nôm (字喃/𡨸喃/𡦂喃), vagyis a „déli betűk” írást. A „déli betűket” kínai mintára szerkesztették, a kínai írásjegy elemeiből: a fogalomkulcs + fonetikai elem felépítésű kínai írásjegyekhez hasonlóan. Bár emlékeztetnek a kínai írásjegyekre, de csak kínai tudással érthetetlenek. Valamivel kevesebb mint 9000 chữ Nôm betű létezik. A chữ Nôm írás hírhedten bonyolult volt, így nem csoda, hogy amikor a franciák a 19. században elfoglalták Vietnám területét, az írást latinizálták, vagyis a kínai írásjegyek helyett a vietnámi nyelv latin betűkkel való írását tették kötelezővé. Ez az úgynevezett quốc ngữ (國語, szó szerint: „nemzeti nyelv”) írás. A vietnámiak azóta is latin betűkkel írnak. ### Kínai jellegű írások A történelem során azonban nem csak e három nemzet írásbeliségére gyakorolt hatást a kínai írás. Az írástörténet igen érdekes és izgalmas fejezete az úgynevezett „sinitikus” vagy „siniform” írások családja, melybe három, sok-sok évszázaddal ezelőtt kihalt nyelv (kitaj, dzsürcsi, tangut) írásrendszere tartozik. #### Kitaj A kitajokról a 6. századtól kezdve vannak értesüléseink. A 10. század elején elfoglalták Kína északkeleti határát, és Liao néven saját dinasztiát, birodalmat alapítottak (907–1125). Bukásukat követően egy csoportjuk nyugatra vándorolt, és Kelet-Turkesztánban megalapították a Karakitaj államot. A mára holt nyelv az altaji nyelvek családjába tartozik, pontosabb besorolása máig vitatott. Vannak, akik a mandzsu-tunguz nyelvekkel rokonítják, míg mások a mongol nyelv rokonának tartják. Írásaikat a kínai ideogrammák mintájára alkották meg, részben azok torzításával. A több ezer írásjegyből álló, jeltagoló (lineáris nagy) kitaj írást 920-ban vezették be, melynek több jele a kínai eredetivel azonos. A kis kitaj írás, „tömbös írás” (az egy szót rögzítő fogalom- és szótagjelek egy tömböt alkotnak) 925-től volt használatban. Ma mintegy 400 különböző jelről van tudomásunk, melyek között vannak fogalom-, szótag- és hangjelek, azonban összefüggő szöveget még nem sikerül elolvasni. A kevéssé megfejtett nyelvemlékek ellenére is bizonyítottnak tűnik, hogy a kitaj nyelv ragozó, agglutináló volt. A kitaj írás magyar kutatói közül meg kell említeni Ligeti Lajos, és tanítványa, Kara György nevét. #### Dzsürcsi A dzsürcsik első említése az i. sz. 5. századból származik. A 12. században meghódították Kínát, ahol a kitajokat leigázva megalapították a -dinasztiát (1125–1234), melynek majd a nagy mongol hódítások vetettek véget. Nyelvük az altaji nyelvekhez, azon belül a mandzsu-tunguz nyelvekhez tartozó, mára holt nyelv. A birodalmi időszak kezdetén átvették a legyőzött kitajok írását, később annak mintájára megalkották saját írásbeliségüket: a nagy dzsürcsi írást (1119) és a kis dzsürcsi írást (1145). A legtöbb kínaiból fordított klasszikus kínai művet a kis dzsürcsi írással írták. A dzsürcsi írások megfejtéséhez nagy segítséget jelentettek a kínai-dzsürcsi párhuzamos szövegek. A dzsürcsi ideogrammák egy-három szótagból tevődnek össze, köztük jelentéshordozó és a kiejtésre utaló elemek vannak, melyek közül elkülöníthetők a szótövek és a toldalékok (lévén, hogy az altaji nyelvek a magyarhoz hasonlóan agglutinálók). A dzsürcsi írás megfejtésében és elemzésében kiemelkedő magyar kutató Ligeti Lajos volt. #### Tangut A tangutok feltételezett őseiről, a okról (羌) már az ókori kínai forrásokban is találunk utalást. Jelentősebb szerepet azonban csak a 10. századtól játszottak a történelemben. A tangutok uralkodója, (李元昊) 1038-ban Északkelet-Kínában megalapította saját birodalmukat, amely a kínai történetírásban (西夏), vagyis „Nyugati dinasztia” néven vált ismertté. Birodalmuk a mongol hódításokig maradt fenn, 1227-ben a fővárosuk elestével a tangut birodalom is elbukott. A mára kihalt tangut a sino-tibeti nyelvcsalád tibeto-burmai ágához tartozó nyelv lehetett. Közvetlenül a birodalomalapítást követően kidolgozták az önálló államiság fontos szimbólumát, a saját tangut írást is. A tangut írás kialakulásával kapcsolatban a kínai források két változatot is ismertetnek. Az egyik szerint maga az uralkodó, alkotta meg, míg egy másik forrás szerint az uralkodó ezzel a feladattal a kitaj származású magas rangú tudós-hivatalnokot, bizonyos ot (野利仁荣, ?–1042) bízta meg. A tangut írás ( 西夏文) a kínai írás mintájára készült, vagyis logografikus. A máig előkerült szövegekben összesen 5863 tangut írásjegyet sikerült elkülöníteni. A tangut karakterek írásakor ugyanazokat a szabályokat követték, mint a kínaiak esetében (alapvonások, vonás-sorrend stb.), és az írásjegyek struktúrája is sokban hasonlít a kínai írásjegyekéhez. A tangut írásjegyek alapvetően két típusba oszthatók: egyszerűek és összetettek. Az írásjegy-összetétel során azonban számos olyan megoldással éltek, melyek a kínai írásban ismeretlenek. Az írásjegyek egy részében, a kínaihoz hasonló módon, ugyancsak fel lehet fedezni a kiejtésre utaló fonetikai elemet. A mongol kor után a tangutok emléke hosszú évszázadokra feledésbe merült, mígnem 1908-ban P. K. Kozlov Észak-ban, az egykori tangut főváros helyén jelentős mennyiségű tangut írásos emlékre nem bukkant. Ennek az anyagnak máig tart a tudományos feldolgozása. A tangut nyelvű könyvek túlnyomó többsége klasszikus kínai művek, valamint buddhista szútrák fordításai. ## A kínai írás Magyarországon A kínai írásjegyek 1950 előtt csak elvétve, illusztráció jelleggel bukkantak fel magyar nyelvű vagy Magyarországon kiadott könyvekben, nyomtatott termékekben. A Magyar Tudományos Akadémia 1950-ben indította útjára orientalisztikai szakfolyóiratát Acta Orientalia Hungarica címen. Máig ez számít a magyar orientalisztika hivatalos, auditált szakfolyóiratának, ahol a hazai orientalisták idegen nyelven (angol, francia, német és orosz nyelven) írt cikkeit adják közre. Ez volt az a kiadvány, amelyben először következetesen használtak nyomdai úton előállított kínai írásjegyeket a kínai tárgyú cikkek szövegébe építve. Ritka kivételtől eltekintve hosszabb kínai szöveg nem jelent meg, általában csak a néhány írásjegyből álló kínai neveket, műcímeket, speciális szakkifejezéseket stb. szedték kínaiul. Az Akadémiai Nyomda volt az egyetlen olyan hazai intézmény, amely egy kínai felajánlásnak köszönhetően mintegy 4000-féle kínai írásjegy ólomból készült nyomóelemével rendelkezett. A szedő természetesen minden ilyen esetben magával a cikk szerzőjével, illetve a kínaiul tudó szerkesztővel együtt tevékenykedett. Változást ezen a téren az 1990-es években megjelent kínai nyelvű szövegszerkesztő programok jelentettek. Ekkor vált lehetővé, hogy hosszabb terjedelmű kínai szövegeket is ki lehessen adni Magyarországon. Ebben úttörő szerepelt vállalt Tőkei Ferenc (1930–2000), akinek a nevéhez olyan kétnyelvű sorozatok szerkesztése köthető, mint a Kínai-magyar könyvek (Balassi Kiadó, 1994–1998), a Kínai-magyar füzetek (Eötvös J. Könyvkiadó, 2001) Történelem és kultúra'' (Balassi Kiadó), továbbá az Argumentum Kiadó gondozásában, Tőkei Ferenc szerkesztésében is jelent meg néhány kétnyelvű kiadvány. Mára természetessé vált, hogy a kínai tárgyú könyvek tartalmazzanak kínai írásjegyeket, hosszabb-rövidebb kínai szövegeket, akár mutató, melléklet formájában, akár a magyar nyelvű szövegbe ékelve. Többek között ez a technikai lehetőség (és a átírás elterjedése) szorította ki a gyakorlatból a magyar tudományos átírást is, amelynek vitathatatlan előnye az volt, hogy a magyar népszerű átírással szemben nagyobb számban jelölte a kínai szavak hangtani különbségeit. A kínai írás ismerete, elsajátítása valamennyi olyan magyar általános iskolában, középiskolában, felsőoktatási intézményben a tananyag részét képezi, ahol lehetőség van kínai nyelvet tanulni. A kínai írás elsajátítására továbbá számos hazai nyelviskolában is lehetőség van. Az 1990-es évektől nagy számban Magyarországra érkező kínai migránsok között számos művész, köztük festők és kalligráfusok is találhatóak. Közülük is kiemelkedik a Kínai Népköztársaságban is elismert 倪伟林 (1957–) és 高學海 (1952–), akik több évig éltek és dolgoztak Magyarországon, műveik több kiadványban is megjelentek. Jelenleg 卢裕华 művésznő képviseli a kínai kalligráfiát hazánkban.

Szkizofrénia

A szkizofrénia (, szkhizofrénia) vagy elterjedt helytelen alakban skizofrénia, néhol hasadásos elmezavar olyan kóros mentális állapot, amelyet a mentális folyamatok összeomlása, a gondolatok, érzések és cselekedetek közötti összhang felbomlása, rossz érzelmi alkalmazkodás, érzékcsalódások és téveszmék jellemeznek. A szkizofrénia nem jelent „tudathasadást” vagy „többszörös személyiségzavart” (ezeket manapság disszociatív személyiségzavarnak is nevezik), és gyakran össze is keverik a két betegséget. A kifejezés a betegség jellegzetes megjelenési formájának következtében inkább azt jelenti, hogy „hasadt a szellemi funkció”. Leválik az érzelem a gondolkodásról (pl. nevetve beszél az édesanyja haláláról). További elterjedt tévhit hogy a szkizofrén betegek agresszívak és erőszakos bűncselekményeket követnek el, amelyet a bűnügyi történetekben való felülreprezentáció is táplál. Kutatások szerint a szkizofréniában szenvedők 85-90%-a sosem követ el erőszakos cselekményt, ellenben nagyobb eséllyel áldozata erőszaknak. Egy kanadai felmérés szerint az erőszakos bűncselekmények elkövetői közül 19 százaléknak volt valamilyen mentális betegsége, de csupán 3 százalék esetében volt tulajdonítható a cselekmény a mentális betegség következményének. A szkizofrénia úgynevezett spektrumbetegség, betegségcsoport, amelynek leggyakoribb megnyilvánulási formái az akusztikus hallucinációk, paranoid vagy bizarr téveszmék, illetve dezorganizált (rendezetlen) beszéd és gondolkodás. Ezekhez gyakran társulnak jelentős szociális és foglalkozási zavarok is. A szkizofrénia rendszerint fázisokban kialakuló betegség, tünetei leggyakrabban a fiatal felnőttkorban jelentkeznek (férfiak esetén 15–25 éves korban, nők esetében 25–35 éves korban jellemző), a betegek 20–40%-ánál a serdülőkor táján jelentkezhet, de kiala­kulhat későbbi életkorban is. Nők esetében kritikus a gyermekszülés és a változás kora, 40–45 éves korban ismét gyakoribb. Az egész élettartamon át tartó prevalencia körülbelül 0,3–0,7%. Diagnosztizálásának alapja a megfigyelt viselkedés és a beteg által elmondott tapasztalatok. A személyiség szétesése néha lassan alakul ki, máskor viszont hirtelen, heves zavarodottsággal, érzelmi nyugtalansággal kezdődik. Gyakori az asszociációk felbomlása, az önmagukban értelmes, de összefüggésükben értelmetlen szavak használata. Sokszor jelentkeznek vo­natkoztatási és üldöztetési téveszmék, észlelési és koncentrációs zavarok, (elsősorban akusztikus) hallucinációk, bizarr motoros aktivitások. Az érzelmi eltompulás mögött belső nyugtalanság feszül, amely olykor dührohamok formájában tör a felszínre. A tünetek sok lehetséges kombinációja következtében vitatott, hogy a diagnózis egy rendellenességet vagy több, nem összefüggő szindrómát takar-e. Megfigyelések szerint a genetikai tényezők, a gyermekkori környezeti tényezők (családi stresszek, traumák), neurobiológiai változások, valamint pszichológiai és szociális folyamatok fontos hozzájáruló tényezők, néhány rekreációs vagy receptre kapható gyógyszer előidézheti vagy súlyosbíthatja a tüneteket. Vannak, akik nyugtatókat, antidepresszánsokat vagy ún. rekreációs szereket szednek abból a célból, hogy elnyomják a nemkívánatos érzelmeiket, amelyek esetleg a szkizofrénia első tünetei lehetnek. A ma legelterjedtebb nézet szerint a szkizofrénia etiológiája a stresszvulnerabilitás modelljével írható le, amely szerint az egyének különböző mértékben sérülékenyek a szkizofréniával szemben. A sérülékenységet biológiai, szociális és pszichológiai faktorok kombinációja határozza meg. A betegség kialakulásának feltétele a környezeti stressz, és ha a sérülékenység kifejezett, akkor relatíve kis mértékű stressz is kiválthatja. Az elmúlt évek kutatásai igyekeztek a különféle vulnerabilitási tényezőket meghatározni. A biológiai vulnerabilitási faktorok közé tartozik az agy strukturális, funkcionális és biokémiai diszfunkciója. A jelenlegi kutatások a neurobiológia szerepére koncentrálnak, jóllehet eddig nem találtak körülírt szervi okot. A kezelés alapja olyan antipszichotikus gyógyszer, amely főként a dopamin (és néha a szerotonin) receptorok aktivitását csökkenti. A pszichoterápia, valamint a szakmai és szociális rehabilitáció szintén fontos része a kezelésnek. Súlyosabb esetekben – ahol a beteg önmagára és másokra is veszélyes lehet – a kényszerű kórházi gondozás is szükséges lehet, bár manapság a kórházi tartózkodás rövidebb és kevésbé gyakori, mint régebben. A betegség főként az agy kognitív funkcióit támadja meg, de általában a krónikus viselkedési és érzelmi problémákhoz is hozzájárul. A szkizofréniában szenvedő embereknél egyéb társbetegségek is valószínűsíthetők, beleértve a súlyos depressziót és a szorongásos zavart. A szkizofréniában szenvedőknél csaknem 50% a problémás alkohol- és/vagy drogfogyasztás előfordulási valószínűsége. Gyakoriak a szociális problémák, úgymint a hosszú ideig fennálló munkanélküliség, a szegénység és a hajléktalanság. A szkizofréniában szenvedő emberek átlagos várható élettartama 12–15 évvel rövidebb, mint azoké, akik nem szenvednek ebben a betegségben; ez a gyakoribb testi egészségi problémák és a magasabb öngyilkossági arány (körülbelül 10%) következménye. ## Története ### Elnevezése A szkizofrénia elnevezés a görög eredetű szkhizein (σχίζειν), „hasadás” és phrén, phren- (φρήν, φρεν-), „elme” szavakból ered, a kifejezést a svájci Eugen Bleuler pszichiáter alkotta 1911-ben. Azelőtt a dementia praecox, Magyarországon régen az ifjúkori elmegyöngeség elnevezést használták. Az 1910-es évek óta a legtöbb országban a szkizofrénia vagy hasadásos elmezavar nevet használják. Japánban az 1933 óta tartó pszichiátriai reformtörekvések eredményeképp 2002-ben átnevezték a betegséget integrációs zavarra (統合失調症). Dél-Koreában 2011 márciusától a Koreai Orvosi Tanács javaslatára húrhangolási betegségként (조현병, 調絃病; csohjonbjong) aposztrofálják, jelképesen a húros hangszerek húrjainak nem megfelelő hangolására utalva. ### Visszaélések a 20. században Mivel a 20. század első felében születési rendellenességnek gondolták a szkizofréniát betegek százezreit kényszersterilizálták a nemzetiszocialista Németországban, az Egyesült Államokban és egyes skandináv országokban. A nemzetiszocialisták később az Action T4 program keretében a többi „szellemileg alkalmatlan” emberrel együtt a szkizofrén betegeket is megölték. A Szovjetunióban a szkizofréniát a politikai harc szolgálatába állították, Andrej Sznyezsnyevszkij javaslatára új alkategóriáját állapították meg „lassan terjedő szkizofrénia” () néven. Ezt a diagnózist a politikai disszidensek hiteltelenítésére és gyors bebörtönzésére használták, annak érdekében, hogy mellőzzék az esetlegesen kínos pert. A gyakorlatot szovjet disszidensek hozták nyilvánosságra, és 1977-ben a Pszichiátriai Világszövetség elmarasztalta a Szovjetuniót ezért a 6. Pszichiátriai Világkongresszuson. ## Tünetei A szkizofrénia pszichotikus, mentális megbetegedés, ennek jellemző sajátosságai általánosan elmondhatók a betegekről. - Pszichózis: „Egy olyan mentális rendellenesség, ahol a gondolkodás, érzelmek, realitástesztelés és a kommunikációs készségek oly mértékben károsodottak, amely meggátolja a környezeti ingerekre való adekvát válaszreakciók kialakulását.” A klinikai gyakorlatban a következő tüneteket értékelik a szkizofrénia diagnosztizálása során: - Gondolkodás: betegségbelátás nincs. A logikus gondolkodás zavara: az ok-okozati összefüggések, a célképzetek megszűnése, inkoherens, laza képzettársítás. A gondolkodási folyamat elakadása, elsivárosodása, beszűkülése, az absztrakciós képesség csökkenése. - Téveszmék (doxazmák): olyan megingathatatlan téves gondolatok vagy hit, ami nem magyarázható a kulturális környezeti hatásokkal. Esetenként idővel egyre jobban kidolgozottá válhatnak, és téveszmerendszerek jöhetnek létre. Tipikus téveszmék: perzekutoros; vonatkoztatásos; grandiózus; bűnösségi; hipochondriás; nihilisztikus; religiózus; miszidentifikáció; féltékenységi; szexuális/amorózus; diszmorfofóbia; befolyásoltság-érzés (a szabad cselekvés érzésének elvesztése); gondolatelvonás, gondolatbeültetés, gondolatsugárzás, a saját gondolatok elidegenedése (a személy külsőnek érzi azokat). Attól függően, hogy a hangulat befolyásolja-e a doxazmák tartalmát, megkülönböztetünk holotím és heterotím doxazmákat. Utóbbinál a téveszmék és a hallucinációk nincsenek összefüggésben az aktuális érzelmi állapottal, és ebben az esetben a viselkedés is nagyon ellentmondásos lehet. - Érzékelés: általánosságban jellemző, hogy a realitásészlelés nem megfelelő. Gyakoriak a hallucinációk; leginkább akusztikus, ezen belül is főként beszédhangok észlelése, melyek gyakran irányító jellegűek. A vizuális hallucinációk (ezek leggyakrabban vallásos jellegűek) a normál észleléstől eltérőek lehetnek (például fekete-fehérek). Gyakori még a saját testtel kapcsolatos hallucináció is, furcsa, testen belüli folyamatok téves érzékelése. A szag-, íz- és tapintásos hallucinációk viszonylag ritkák. Egyéb rendellenes érzések: deperszonalizáció (saját személyiségét, testét vagy testrészét idegennek, megváltozottnak éli meg), derealizáció (elidegenülés a valóságtól). - Általános megjelenés: a személyes higiénia és öltözködés elhanyagolása, bizarr viselkedés, visszahúzódás a szociális élettől. - Beszéd: bizarr intonáció, mutizmus (némaság), neologizmák (új szavak kitalálása és önkényes használata), echolália (a hallott szavak kényszeres, visszhangszerű ismétlése), önmagukban értelmes, de a szövegkörnyezethez nem illő szavak használata. - Viselkedés: nárcisztikus, repetitív jellegű viselkedés, melyek bizarr formát öltenek. Repetitív mozgások: a betegre jellemző lehet egy-egy furcsa mozdulat, arckifejezés gyakori használata; echopraxia – a látott mozgás gépies utánzása. A viselkedést általában befolyásolja, hogy a pozitív vagy negatív tünetek dominálnak, hogy ha vannak téveszmék, azok milyen típusúak. Gyakori a mozgásos nyugtalanság vagy gátoltság, katatónia esetén katatóniás stupor (megmerevedettség). Gyakori a negativizmus, azaz hogy a beteg megszakítja, visszautasítja környezetével a kapcsolatot, nem beszél, mozog, táplálkozik stb. Egy ritka altípusban a beteg túlnyomórészt néma, bizarr testhelyzetekben mozdulatlanul marad, vagy céltalanul izgatott mozgást produkál, ezek mind a katatónia jelei. - Affektus: az érzelmek elsivárosodása, eltompulása, vagy esetenkénti indokolatlan túlérzékenység, egymással ellentétes érzelmek egyidejű megjelenése (ambivalencia) ugyanazzal a személlyel, dologgal kapcsolatban. - Motiváció: a tervező- és kivitelezőképesség csökkenése. Az ambivalencia áttevődhet az akarati életre is, ami az elhatározásokat, döntéseket ellehetetleníti, mindez társul a késztetések csökkenésével. - Szociális élet: bizalmatlanság, eltávolodás a külvilágtól, és a saját, belső világába való visszavonulás, ami egyrészt a többi tünet következménye, másrészt annak is tulajdonítható, hogy a környezet reakciói a tünetekre általában negatívak. A pszichotikus epizódokban azonban kialakulhat kontrollvesztett állapot, amely során a beteg gyakran túlfokozott kapcsolati igény jeleit mutatja. - Neurológiai jelek: gyors szemmozgások, finom motoros koordináció zavarai, rossz jobb-bal diszkrimináció, dysdiadochokinesis (nem képes egymással ellentétes mozgások sorozatos elvégzésére), astereognosia (tapintással nem ismer fel tárgyakat). - A kognitív funkciók romlása (figyelem, munkamemória, tervezés, problémamegoldás), a betegség előrehaladtával növekvő mértékben. - Dezorganizáció (a térbeli, időbeli, emlékezetbeli tájékozódás, a tudati működések, az ítéletalkotás zavara). A szkizofrénia nem egységes kórkép és a betegség tünetei sokfélék, nem mind egyszerre fordulnak elő, hanem különböző kombinációkban. A zavarnak legalább 6 hónapig fenn kell állnia, ezen belül az aktív fázis (SUB) tüneteinek (hallucináció, téveszme, inkoherens beszéd, durván szétesett vagy katatón viselkedés, negatív tünetek) 1 hónapig (gyógyszerezéssel rövidebb ideig) ahhoz, hogy diagnosztizálható legyen. Másképp schizofreniform – 1 nem bizarr tünet 6 hónapig – (schizoform = szkizofréniára hasonlító), paranoid pszichotikus zavart vagy rövid pszichotikus zavart diagnosztizálnak. Pszichotikus tünetek előfordulhatnak mániás állapotban, súlyos depresszióban, az agy organikus sérülése, valamint pszichoaktív szerek intoxikációs vagy megvonási tünetei (kannabisz, kokain, gyógyszerek, alkohol, nikotin, koffein) esetén is. ### A tünetek osztályozása A tünetek osztályozásával kapcsolatban a legelterjedtebb Timothy Crow és Nancy Andreasen (1991) felosztása, amely két kategóriára osztotta a tüneteket, ezeket újabban a dezorganizált tünetekkel egészítették ki: - Pozitív (pszichotikus) tünetek: hallucinációk, téveszmék, bizarr viselkedés és inkoherens beszéd. A pozitív tünetek egészséges embereknél általában nem tapasztalhatók, és jól reagálnak a gyógyszeres kezelésre. - Dezorganizált tünetek: a gondolkodás alaki zavara, dezorganizált beszéd, magatartás, figyelem. - Negatív tünetek (hiánytünetek): primer negatív tünetek: az érzelmek és a kommunikáció elszegényesedése, gondolati elakadások, a motiváció hiánya, anergia, apátia, anhedónia, a szociális és szexuális aktivitás csökkenése, a figyelem zavara. Szekunder negatív tünetek: a betegség folyamatán kívüli faktorok (például szorongás, depresszió), amelyek kialakulásában a betegség csak közvetve játszik szerepet. Okai lehetnek például a gyógyszerek mellékhatásai, a pszichotikus epizódok következtében létrejött neuron elhalás, a külső környezeti/szociális hatások csökkenése. A negatív tünetek általában rosszul reagálnak a gyógyszeres kezelésre. Kutatások szerint a negatív tünetek inkább hozzájárulnak a szegényes életminőséghez, a funkcionális fogyatékossághoz és a másokra gyakorolt teherhez, mint a pozitív tünetek. Szembetűnő negatív tünetekkel megvert emberek már a betegség kezdete előtt is gyakran nehezen illeszkedtek be a társadalomba, és a gyógyszeres kezelésre is rosszabbul reagálnak. ### A tünetek megjelenése A késői serdülőkor és a korai felnőttkor a szkizofrénia kezdetének legvalószínűbb időszakai, a fiatal felnőtt szociális és szakmai fejlődésében kritikus évek: férfiak esetében 15–25 éves kor, nők esetében 25–35 éves kor. A szkizofréniával diagnosztizált férfiaknál az esetek 40%-ában, nőknél az esetek 23%-ában a betegség 19 éves koruk előtt jelent meg. A szkizofréniával összefüggésbe hozott fejlődési törés minimalizálása érdekében napjainkban intenzív munka folyik a betegség kezdeti (prodromális) szakaszának felismerése és gyógyítása érdekében, amely a tünetek jelentkezése előtti akár 30 hónapra is tehető. Ebben az időszakban már megfigyelhetők a funkcionalitás károsodásának jelei, és olyan aspecifikus tünetek jelenhetnek meg, mint az alvászavar, szorongás, irritabilitás, depressziós hangulat, csökkent koncentráció, fáradtság, szerepfunkciók deteriorizálódása, szociális visszahúzódás. ### A tünetek Schneider-féle osztályozása A 20. század elején Kurt Schneider pszichiáter felsorolta azokat a pszichotikus tüneteket, amelyek szerinte megkülönböztetik a szkizofréniát a többi pszichotikus zavartól. Ezeket elsőrangú tüneteknek vagy Schneider-féle elsőrangú tüneteknek nevezzük. Ilyen tünet például a külső erő általi irányítottság téveszméje; a meggyőződés, hogy gondolatokat ültetnek be vagy vonnak ki a tudatából; a meggyőződés, hogy a gondolatait mások felé közvetítik; képzelt hangok hallása, amelyek a gondolatait vagy a cselekedeteit észrevételezik; képzelt hangokkal folytatott beszélgetések. Annak ellenére, hogy ezek jelentősen hozzájárultak a jelenlegi diagnosztikai kritériumokhoz, az elsődleges tünetek specifikus volta mára megkérdőjeleződött. Az 1970 és 2005 között végzett diagnosztikai tanulmányok elemzése nem erősítette meg, de nem is vetette el Schneider állításait, és indítványozta, hogy az elsődleges tünetek hangsúlyozottságát a diagnosztikai rendszerek jövőbeni felülvizsgálata során csökkenteni kell. ## Kiváltó okok A szkizofrénia oka genetikai sérülékenység, amit környezeti tényezők kiválthatnak. Azoknál az átmeneti vagy önkorlátozó pszichózisban szenvedőknél, akiknek a családjában már fordult elő szkizofrénia, 20–40% az esély arra, hogy egy éven belül náluk is diagnosztizálják a betegséget. ### Genetikai okok Az örökölhetőség szerepét változóan értékelik a genetikai és a környezeti hatások elkülönítésének nehézsége miatt. A genetikai meghatározottságra utaló egyik jel, hogy a szkizofrénia a világon minden társadalomban, kultúrától függetlenül a népesség mintegy 1%-át érinti. A rokonságban előforduló megbetegedés esetén a veszélyeztetettség a rokonsági fokkal arányosan nő. Egypetéjű ikreknél 40–50% a valószínűsége annak, hogy az ikerpár egyik tagjának megbetegedése esetén a másik is megbetegszik, kétpetéjű ikreknél ennek valószínűsége 12–15%, míg más testvérek esetében 8–10%. Annak valószínűsége, hogy egy szkizofrén (biológiai) szülő gyermeke szintén beteg lesz 10–18% (mindkét szülő betegsége esetén 25–46%). Örökbefogadó szülők betegsége esetén ennek valószínűsége 4,8% (ha a biológiai szülők nem szenvednek ebben a betegségben). Valószínű, hogy sok gén érintett a betegség kialakulásában, mindegyikük kis behatású, az átörökítésük és expressziójuk nem ismert. A genetikai meghatározottság valószínűleg a dopamin anyagcserezavarát érinti és több lehetséges kiváltó ok is felmerült, köztük a másolatszám-variációk (olyan kicsi, de jelentős DNS-szegmensek, amelyek hiányoznak vagy megkettőződnek a genomban), a NOTCH4-gén által kódolt fehérje problémái, illetve a hiszton fehérjék helyei. Számos, a teljes genomra kiterjedő összefüggést is kimutattak (például a 804A cink-ujj fehérjével való összefüggést). Jelentős átfedés mutatható ki a szkizofrénia és a bipoláris zavar genetikája közt. Egyes elméletek szerint a lisztérzékenység és a szkizofrénia között is valószínűsíthető kapcsolat. Az örökölhetőség feltételezéséből kiindulva az evolúciós pszichológia egyik kérdése, hogy miért fejlődtek ki a pszichózis kialakulásának valószínűségét növelő gének, ha – evolúciós szempontból – a betegség maladaptív. Az egyik tudományos elmélet szerint gének játszanak közre a nyelv és az emberi természet evolúciójában, de a mai napig ezek az ötletek megmaradtak elméleti szinten. ### Környezeti okok A szkizofrénia kialakulásával összefüggésbe hozható környezeti tényezők közé tartozik a lakókörnyezet, a droghasználat és a születés előtti stressz hatása. A szülői nevelési stílusnak valószínűleg nincs jelentősebb hatása, bár a támogató szülőkkel rendelkezők eredményesebbek, mint a kritizáló vagy ellenséges érzületű szülőkkel rendelkezők. A gyermekkorukban vagy felnőttként városi környezetben élőknél egységesen úgy találták, hogy ez duplájára növeli a szkizofrénia kockázatát, még azon felül is, hogy figyelembe vették a rekreációs droghasználat és az etnikai csoport hatását, valamint a társadalmi csoport méretét. További fontos környezeti tényezőnek számítanak a szociális elszigetelődéssel és a bevándorlással összefüggő hátrányos társadalmi helyzet, a faji megkülönböztetés, a családi kapcsolatok működési zavarai, a szegénység, a munkanélküliség és a rossz lakhatási körülmények. #### Kábítószerhasználat Számos kábítószer – például a kannabisz, a kokain, és az amfetaminok – használata összefüggésbe hozható a szkizofrénia kialakulásával. A szkizofréniás betegek közel fele túlzott mértékben használ kábítószert és/vagy alkoholt. A marihuána kiváltója (triggere) lehet a szkizofrénia kialakulásának, míg más kábítószereket inkább a depresszió, szorongás, unalom és magány leküzdésére használnak. A kannabisz dózisfüggően növeli a pszichotikus zavarok kialakulásának kockázatát, és a gyakori használat következtében megkétszereződik a pszichózis és a szkizofrénia kialakulásának kockázata. Sokan egyetértenek azzal, hogy a kannabiszhasználat hozzájárulhat a szkizofrénia kiváltásához, ez azonban továbbra is vitatott. Az amfetamin, a kokain és kisebb mértékben az alkohol is előidézhet a szkizofréniához nagyon hasonló pszichotikus zavarokat. A szkizofréniában szenvedők között jóval elterjedtebb a dohányzás, mint az átlagnépesség körében, arról viszont nincs kialakult általános nézet, hogy ez a betegség oka lenne. #### Fejlődési tényezők A magzati fejlődés során az anyát érő bizonyos hatások – például az oxigénhiány, a fertőzések, a stressz és az alultápláltság – enyhén növelhetik a későbbi élet során kialakuló szkizofrénia kockázatát. A szkizofréniával diagnosztizáltak nagyobb valószínűséggel születtek télen vagy tavasszal (ez az északi félgömb lakosságára jellemző), ami a méhen belüli vírusfertőzések szerepére utalhat. Ez a különbség hozzávetőleg 5–8%. ## Hatásmechanizmusok Számos magyarázat született már az agy megváltozott működése és a szkizofrénia közötti kapcsolat leírására. Az egyik legelterjedtebb a dopamin hipotézis, amely a pszichózist annak tulajdonítja, hogy az agy tévesen értelmezi a dopaminerg neuronok kisüléseit. ### Pszichológiai okok A szkizofrénia kialakulásában és lefolyásában számos pszichológiai folyamat játszik szerepet. Érzékelési-észlelési zavart állapítottak meg azoknál a személyeknél, akiknél szkizofréniát diagnosztizáltak vagy annak kockázata áll fenn. Ezek főként stressz hatására vagy zavart állapotban lépnek fel. Bizonyos érzékelési-észlelési jelenségek általános neurokognitív deficitre - például emlékezetkiesésre - utalhatnak, de vannak olyanok is, amelyek kifejezetten bizonyos problémákhoz vagy tapasztalati élményekhez köthetők. Annak ellenére, hogy kimutathatóan megjelenik az eltompultság, a legújabb kutatási eredmények szerint sok szkizofréniás érzelmileg válaszképes – különösen a feszültséget okozó vagy negatív ingerekre –, ez az érzékenység pedig sebezhetőségi felületet jelenthet a tünetek vagy a pszichotikus zavarok szempontjából. Néhány esetben egyértelműen megállapítható, hogy a téveszmés hiedelmek és a pszichotikus élmények tartalma érzelmi okokra vezethető vissza, és az, hogy az egyén hogyan értelmezi ezeket az élményeket, befolyásolhatja a kialakuló tünetegyüttest. Az elképzelt fenyegetések elhárítására használt „énvédő technikák” hozzájárulhatnak a krónikus téveszmés zavarok kialakulásához. A pszichológiai folyamatok szerepét a szkizofrénia tüneteinek kezelésére használt pszichoterápiák is igazolják. ### Neurológiai okok A szkizofréniás esetek 40–50%-ában az agyszerkezet finom elváltozásai tapasztalhatók, súlyos pszichotikus állapotban az agy kémiája is megváltozik. Neuropszichológiai vizsgálatokat és agyi képalkotási technológiákat (például MRI és PET) használó, az agyműködés eltéréseit kutató vizsgálatok kimutatták, hogy a különbségek leggyakrabban a homloklebenyek, a hippokampusz és a halántéklebenyek területén lépnek fel. Egyes tanulmányok az agytérfogat csökkenéséről számolnak be a homloklebenyi kéreg és a halántéklebenyek területein; a zsugorodás megfigyelt mértéke kisebb, mint Alzheimer-kór esetén. Nincsenek határozott ismereteink arról, hogy ezek a térfogatváltozások súlyosbodnak-e, vagy már fennállnak a betegség bekövetkezése előtt is. Ezeket a különbségeket neurokognitív deficittel hozzák összefüggésbe, amelyek gyakran kapcsolódnak a szkizofréniához. Mivel az idegrendszer megváltozik, felmerült az a javaslat is, hogy a szkizofréniára úgy tekintsünk, mint az idegrendszer fejlődési rendellenességeinek együttesére. Kiemelt figyelmet szentelnek a dopamin funkciójának az agy mezolimbikus pályáján belül. Ez a hangsúly főként egy véletlenszerű kutatási eredménynek köszönhető, amely szerint a dopamin funkcióját blokkoló fenotiazin-típusú gyógyszerek enyhíthetik a pszichotikus tüneteket. Az a tény is emellett szól, hogy a dopamin-kibocsátást kiváltó amfetaminok jelentősen súlyosbíthatják a szkizofrénia pszichotikus tüneteit. A szkizofrénia dopamin-hipotézise szerint a szkizofrénia (pozitív tüneteinek) oka a D₂ receptorok túlzott aktiválódása. Bár az antipszichotikumok D₂ dopamin receptor blokkoló hatása alapján már közel 20 éve feltételezték, csak az 1990-es évek közepén nyert bizonyítást a PET és a SPECT képalkotó eljárásokkal készült vizsgálatok során. A dopamin-hipotézist ma már túlegyszerűsítettnek tartják, részben azért, mert a legújabb antipszichotikus gyógyszerek (atípusos vagy második generációs antipszichotikumok) éppen olyan hatékonyak lehetnek, mint a régebbi gyógyszerek (atípusos vagy első generációs antipszichotikumok), viszont befolyásolják a szerotonin szint működését is, dopamin-gátló hatásuk pedig valamennyivel enyhébb. A glutamát neurotranszmitterek és az NMDA (N-metil-D-aszpartát) glutamát receptor csökkent működése szkizofrénia során szintén az érdeklődés középpontjában állnak, döntően azért, mert a szkizofréniás betegek boncolása során az agy glutamát receptorainak rendellenesen alacsony szintjét tárták fel, valamint annak a felfedezésnek köszönhetően, hogy a glutamát-gátló szerek – például a fenciklinidin és a ketamin – képesek utánozni az állapottal összefüggő tüneteket és érzékelési-észlelési zavarokat. A csökkent glutamát-funkció kapcsolatban van a homloklebenyt és a hippokampusz működését igénylő tesztek gyenge végrehajtásával, a glutamát pedig károsan hathat a dopamin funkciójára. Mind a dopamin, mind a glutamát szintje összefügg a szkizofréniával, és a glutamát rendszer fontos közvetítő (esetleg oksági) szerepet játszhat az állapot kialakulásában. A pozitív tünetek ugyanakkor nem reagálnak a glutamáterg gyógyszeres kezelésre. ## Diagnózis A szkizofrénia diagnosztizálásánál az Amerikai Pszichiátriai Társaság Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve DSM-5 verziójában, illetve az Egészségügyi Világszervezet Betegségek nemzetközi osztályozása BNO-10 (angolul International Classification of Diseases, ICD-10) kritériumait veszik alapul. Ezeknél a kritériumoknál figyelembe veszik az érintett személy saját élményeiről szóló beszámolóit, valamint a mások által jelentett viselkedésbeli rendellenességeket, majd ezeket egy mentál-egészségügyi szakember által végzett klinikai felmérés követi. A szkizofréniához társuló tünetek a népesség széles körében jelentkeznek, és a diagnózis felállításához bizonyos súlyossági fokot kell elérniük. 2009-es adatok szerint még nincs objektív teszt. ### Kritériumok A BNO-10 kritériumokat rendszerint Európa országaiban alkalmazzák, míg a DSM-5 kritériumokat az Egyesült Államokban és a világ többi országában, és ezek irányadók a kutatási vizsgálatok során. A BNO-10 kritériumok nagyobb hangsúlyt fektetnek a Schneider-féle elsődleges tünetekre. A gyakorlatban a két rendszer között kevés az eltérés. A Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM-IV-TR) negyedik, átdolgozott kiadása szerint a szkizofrénia diagnózisának felállításához három diagnosztikai kritériumnak kell teljesülnie: 1. Jellegzetes tünetek: Az alábbiak közül két vagy több tünetnek egy hónapos időszak túlnyomó részében (kezeléssel rövidebb ideig) fenn kell állniuk. - Téveszmék - Hallucinációk - Dezorganizált beszéd, ami a formális gondolkodás zavarának megnyilvánulása - Túlnyomóan dezorganizált viselkedés (pl. alkalmatlan öltözködés, gyakori sírás) vagy katatón viselkedés - Negatív tünetek: tompultság (érzelmi válaszreakciók elszegényesedése vagy hiánya), beszédképesség hanyatlása vagy hiánya, illetve a motiváció hanyatlása vagy hiánya Ha a téveszmék bizarrnak minősülnek, vagy a hallucinációk során a beteg a cselekvéséről szóló folytonos kommentárt hall, illetve két vagy több, egymással beszélgető hangot hall, akkor a fentieknél csak azt a tünetet kell feltüntetni. A dezorganizált beszéd kritériuma csak akkor teljesül, ha elég súlyos ahhoz, hogy a kommunikációt jelentős mértékben korlátozza. 2. Szociális és foglalkozási funkciók hanyatlása: A zavar fellépése óta eltelt idő jelentős részében egy vagy több funkció – például a munkában, a személyes kapcsolatokban, vagy az önmagáról való gondoskodás terén – szembetűnően elmarad a zavar jelentkezése előtt elért szinttől. 3. Jelentős időtartam: a zavar tünetei legalább hat hónapig folyamatosan fennállnak. A tüneteknek legalább hat hónapig fenn kell állniuk (kezeléssel minimum egy hónapig) ahhoz, hogy a zavar diagnosztizálható legyen. Ha a zavar tünetei egy hónapnál hosszabb, de hat hónapnál rövidebb ideig állnak fenn, akkor a diagnózis szkizofreniform zavar. Az egy hónapnál rövidebb ideig tartó pszichotikus tünetek esetén a diagnózis rövid pszichotikus zavar is lehet, és a különböző kórállapotok besorolása lehet „máshová nem sorolt pszichotikus zavar”. A szkizofrénia nem diagnosztizálható akkor, ha erőteljes hangulatzavar tünetek állnak fenn (a szkizoaffektív zavar ugyanakkor diagnosztizálható), illetve ha pervazív fejlődési zavar tünetei állnak fenn, kivéve, ha feltűnő téveszmék vagy hallucinációk is megfigyelhetők, vagy a tünet általános kórállapotnak vagy vegyi anyag – például drog vagy gyógyszer – túlfogyasztásának közvetlen fiziológiai következménye. ## A szkizofrénia altípusai A DSM-IV-TR a szkizofréniát öt alosztályba sorolja, bár a DSM-5 fejlesztői azt javasolják, hogy az új osztályozás ezeket már ne tartalmazza: - Paranoid (DSM kód 295.3/BNO kód F20.0): vonatkoztatásos, üldöztetéses, nagyzásos téveszmék, gyakran hallucinációk jellemzik, de kevésbé jellemzők a gondolkodási zavarok, a dezorganizált viselkedés, vagy az affektív zavarok (az érzelmi élet elsivárosodása). Gyakori a düh, szorongás, zárkózottság, emellett előfordulhatnak egyéb motívumok is, például féltékenység, vallásosság, vagy szomatikus paranoiák. Általában 30 éves kor után kezdődik, így az érettebb személyiségstruktúra következtében a szociális és érzelmi válaszkészség jobban megmarad. - Dezorganizált/ hebefrén (DSM kód 295.1/BNO kód F20.1): A gondolkodási zavar és az affektív zavar együttes jelenléte: inkoherens, szétesett gondolkodás, elszegényedett, oda nem illő emócionális válasz, bizarr, általában a környezeti hatásokat figyelmen kívül hagyó viselkedés, a realitásérzékelés súlyos károsodása. A téveszmék, hallucinációk általában szétesettek. A szkizofréniának ez a fajtája általában serdülőkorban kezdődik. - Kataton (DSM kód 295.2/BNO kód F20.2): alapvetően a pszichomotoriumot érinti. A mozgás intenzitásában megmutatkozó változás szélsőséges lehet, melyek hirtelen váltakozhatnak. Jellemző lehet motoros gátoltság, mutizmus, szélsőséges esetben stupor (megmerevedettség), katalepszia vagy a flexibilitas cerea, amikor egy-egy kényelmetlen helyzetet vesznek fel a betegek, és akár órákon keresztül megtartják azt. Más esetekben céltalan aktivitásfokozódás, nyugtalanság, izgalmi állapot tapasztalható, ez szélsőséges esetben mozgásviharrá fokozódhat. Elemei: jellegzetes pózok, sztereotip mozdulatok vagy grimaszok, modorosság, grimaszok, echolalia (a hallott szavak kényszeres, visszhangszerű ismétlése), echopraxia (a látott mozgás gépies utánzása), negativizmus (a beteg és a környezet közötti kapcsolat megszakadása). - Nem-differenciált (DSM kód 295.9/BNO kód F20.3): a pszichotikus tünetek megjelennek, de a paranoid, hebefrén vagy kataton kategóriákba nem sorolható be, vagy ezek közül többe is besorolható. - Reziduális (DSM kód 295.6/BNO kód F20.5): a kórlefolyás sajátosságaira vonatkozó kategória. Legalább egy pszichotikus epizód után pszichotikus tünetek nélkül, a negatív tünetek dominanciája, míg a pozitív tünetek csak csökkent intenzitással vannak jelen. Jellemző még az érzelmi elsivárosodás, a szociális visszahúzódás, az excentrikus viselkedés, a logikátlan gondolkodás és az asszociációk lazulása. A BNO-10 két további altípust is megkülönböztet: - Szkizofrénia utáni depresszió: Szkizofrén megbetegedést követően fellépő depresszív epizód, melynek során néhány enyhébb szkizofrén tünet továbbra is jelen lehet. (BNO kód F20.4) - Szimplex szkizofrénia: A prominens negatív tünetek fokozatos és progresszív kialakulása, korábbi pszichotikus epizódok nélkül. (BNO kód F20.6) ### Egyéb kapcsolódó pszichotikus zavarok - Szkizotipiás zavar: Távolságtartó, különc viselkedés, rossz kapcsolatteremtő készség, furcsa hiedelmek, paranoid túlértékelések, kényszeres rágódás. Szokatlan, főleg érzékszervi, testi élmények, illúziók. Homályos, körülményes vagy sztereotip gondolkodás, amely különc (bizarr) beszédben és viselkedésben nyilvánul meg. Időnként átmeneti pszichotikus állapotot mutathat. - Rövid pszichotikus zavar: egy hónapon belül állnak fenn csupán a pozitív tünetek. Gyakori személyiségzavarokban, postpartum (terhességet követően), kábítószerabúzus következtében, vagy egy pszichoszociális stresszorra adott válaszként. - Szkizofreniform zavar: egy hónapnál hosszabb, de 6 hónapnál rövidebb (2/3-uknál ezt követően szkizofrénia alakul ki). - Paranoid/Deluzív zavarok: nagyfokú bizalmatlanság, gyanakvás. Téveszméik közelebb állnak a valósághoz, jól kidolgozott, logikusan felépített téveszmerendszert alakíthatnak ki (például összeesküvés elméletek). Gyakoriak az erotomán, féltékenységi, grandiózus, üldöztetéses vagy szomatikus paranoiák. Megjelenésükben rendezettek, kifejezett hallucinációjuk nincsen. - Szkizoaffektív zavarok: megjelennek a szkizofrénia, mánia és depresszió tünetei együttesen vagy alternáló formában. A pszichotikus tünetek nem állnak összefüggésben a hangulattal. - Egyéb személyiségzavarok: szkizoid és paranoid alformák. ### Differenciáldiagnózis Pszichotikus tünetek sok más mentális zavarnál is jelen lehetnek, többek között a bipoláris zavar, borderline személyiségzavar, drogos mámor és drog-indukált pszichózis. A (nem bizarr) téveszmék ugyancsak jelentkeznek a téveszmés személyiségzavarnál, míg szociális visszahúzódás figyelhető meg a szociális szorongás zavar, elkerülő személyiségzavar és szkizotípiás személyiségzavar állapotoknál. A szkizofrénia és a obszesszív-kompulzív személyiségzavar (angolul obsessive-compulsive disorder: OCD) együttes fellépésének számottevő gyakorisága arra enged következtetni, hogy a két zavar összefügghet egymással, bár az OCD során jelentkező téveszmék és a szkizofréniára jellemző téveszmék között nehéz különbséget tenni. Szükség lehet egy általánosabb orvosi és neurológiai kivizsgálásra ahhoz, hogy kizárhatók legyenek azok az egészségkárosodások, amelyek elvétve pszichotikus szkizofrénia jellegű tüneteket produkálnak, mint például a metabolikus zavar, a szisztémás fertőzés, a szifilisz, a HIV fertőzés, az epilepszia és az agysérülések. Előfordulhat, hogy ki kell zárni a delíriumot, amelyet vizuális hallucinációk, hirtelen kialakulás és ingadozó tudatállapoti szint alapján lehet megkülönböztetni, és amely egy alapbetegség meglétét jelzi. Visszaeséskor többnyire nem ismétlik meg a kivizsgálásokat, hacsak nincs specifikus orvosi indikáció vagy esetleges nem kívánt mellékhatás egy antipszichotikus gyógyszer következtében. ## Megelőzés Jelenleg nincs megbízható bizonyíték arra, hogy a szkizofrénia korai beavatkozás útján megelőzhető lenne. Habár van némi bizonyíték arra, hogy a korai beavatkozás a pszichotikus epizódon átesett egyéneknél rövidtávon kedvező eredményekkel járt, ezek az intézkedések öt év után is csak kevés előnnyel jártak. A szkizofrénia megelőzésére a prodromális szakaszban tett próbálkozás előnye bizonytalan és emiatt nem javallott (2009-es adat). A megelőzés nehéz, mivel nincsenek megbízható markerek a betegség későbbi kialakulására vonatkozóan. A szkizofrénia egyes esetei azonban késleltethetők vagy akár megelőzhetők a kannabisz használata elleni ismeretterjesztés révén, különösképp a fiatalkorúak körében. A kannabisszal indukált pszichózisra fogékonyabbak lehetnek azok a személyek, akiknek családjában már előfordult szkizofrénia. Egy kutatás pedig azt állapította meg, hogy a kannabisz által kifejlődő pszichotikus zavart az esetek mintegy felében maradandó pszichotikus betegség kialakulása követi. Az elméleti kutatások olyan stratégiákat alkalmaznak, amelyek segítségével csökkenthető lehet a szkizofrénia előfordulásának gyakorisága. Az egyik megközelítés szerint azt próbálják megismerni, hogy genetikai és neurológiai szinten milyen eseménynek tudható be a betegség, és ennek révén kidolgozhatják majd az orvosbiológiai beavatkozásokat. Ezt azonban megnehezíti a környezet és több, kisebb és eltérő genetikai hatás interakciója. Egy másik lehetőség, hogy közegészségügyi stratégiák segítségével szelektíven foglalkozzanak azokkal a társadalmi-gazdasági tényezőkkel, amelyeket összefüggésbe hoztak a szkizofrénia gyakoribb előfordulásával egyes csoportokban, például a bevándorlással, etnikai hovatartozással, vagy szegénységgel kapcsolatban. A népesség egészére kiterjedő stratégiák ösztönözhetik a biztonságos terhességet és egészséges fejlődést támogató szolgáltatásokat, beleértve pszichológiai fejlődés területeit is – például a szociális ismeretek elsajátítását. Nincs azonban elegendő bizonyíték ahhoz, hogy ezek az elképzelések napjainkban megvalósíthatók legyenek, és számos tágabb kérdéskör nem kifejezetten a szkizofréniával kapcsolatos. ## Hosszmetszeti lefolyása Prodromális szakasz (a betegséget megelőző szakasz, 1–12 hónap): jellemző a tanulmányi vagy munkaképesség csökkenése, a szociális visszahúzódás, szociális normák figyelmen kívül hagyása, a személyes higiénia elhanyagolása, furcsa, megváltozott beszédstílus, viselkedés és gondolkodásmód, az általános érdeklődés és motiváció csökkenése, reménytelenség érzése. A prodromális szakaszt nem feltétlenül követi szkizofrénia kialakulása. Kezdete: Általában a serdülő- vagy a fiatal felnőttkorban kezdődik, férfiak esetében általában korábban, mint nőknél, paranoid szkizofrénia kezdete általában későbbre tehető, a tünetek 30 éves kor után kezdődnek. A tünetek nem egyszerre jelentkeznek, gyakran jelennek meg először a negatív tünetek, majd később a pozitív tünetek, és ezek között akár 5 év is eltelhet. Subok (epizódok): A pszichotikus (pozitív) tünetek megjelenése a subokban felerősödik, ezek alatt a betegség gyors előrehaladása figyelhető meg, főként a betegség első szakaszában. A subok általában időnként visszatérnek, de az első epizódot nem feltétlenül követi több, ezzel ellenkező esetben az is elképzelhető, hogy a fokozott pozitív tünetek nem epizodikusan jelentkeznek, hanem folyamatosan fennállnak. Az epizódok után/között a negatív tünetek továbbra is fennállhatnak, de intenzitásuk változó lehet (szociális funkcióromlás igen gyakran tapasztalható). Reziduális szakasz: már nincs jelentős állapotrosszabbodás, leépült, kiüresedett érzelmi és szociális élet, ha a pszichotikus tünetek fennmaradnak, a beteg különösebb érzelmi töltés nélkül reagál rájuk. ## Epidemiológia A szkizofrénia az emberek mintegy 0,3–0,7%-át érinti életük valamely pontján, vagyis egy 2011-es adat alapján világszerte 24 millió embert érint. A betegség 1,4-szer gyakrabban jelentkezik férfiaknál, mint nőknél, és jellemzően férfiaknál alakul ki korábban, a 20–28. életév között, míg nőknél 26–32 éves kor között a leggyakoribb. A szkizofrénia jelentkezése a gyermekkorban sokkal ritkább, csakúgy, mint a középkorúak és idősek körében. A széles körben elfogadott hiedelem szerint a szkizofrénia a világ minden pontján hasonló arányokban jelentkezik, azonban a betegség előfordulásának gyakorisága változó mind országonként, mind helyi és közvetlen környezeti adottságok szerint. A világviszonylatban számított egészségkárosodással korrigált életévek körülbelül 1%-át okozza. A szkizofrénia előfordulási arányát a betegség definíciója is befolyásolja: a meghatározásától függően akár háromszoros eltérést is mutathat egyes országok között. ## Kezelése Régebben gyógyíthatatlan betegségnek tartották, a modern antipszichotikus gyógyszerekkel azonban a pszichotikus tünetek visszaszoríthatók vagy meg is szüntethetők. Gyógyszer nélkül, kizárólag pszi­choterápiával a betegség nem gyógyítható, ugyanakkor nagyon fontos a pszichiátriai kezelés. Kezelése többszintű: gyógyszeres, pszichoterápiás (ez többnyire támogató, felvilágosító). A gyógyszeres kezelésben alkalmazott antipszichotikumok lehetnek tipikus és atipikus antipszichotikumok (ezekből már 3 generáció létezik). A gyógyszerek hatása többnyire a limbikus, mezokortikalis rendszer szinapszisaiban megnövekedő dopamin mediátor szinttel hozható összefüggésbe. ### Alternatív gyógymódok A betegség és a táplálkozás között is valószínűsíthető összefüggés. Speciális táplálkozással (ketogén diéta, gluténmentes) egyes betegeknél (körülbelül 10-20%) jelentős javulást, tünetcsökkenést lehet elérni. Amerikai és francia tudósok szerint a dohányban lévő nikotin hatékonyan alkalmazható szkizofréniában szenvedő emberek agytevékenységének normalizálására, ezért nem csoda, hogy sok ilyen betegségre hajlamos ember ösztönösen sokat dohányzik. ## Komplikációk A skizofréniában szenvedőknél fennáll a veszély a súlyos depresszió kialakulására. Ilyenkor azonnal cselekedni kell, mert ebben az állapotban a betegek többsége hajlamot, sőt akár késztetést érez az öngyilkosságra, és sajnos néhány esetben ezt nem ismerik fel időben, vagy a beteg nem mondja el a kezelőorvosának. Ha mégis, ilyenkor antidepresszánsokkal kezelik a depressziót. ## BNO - F20 Szkizofrénia - F20.0 Paranoid szkizofrénia - F20.1 Hebefréniás szkizofrénia - F20.2 Kataton szkizofrénia - F20.3 Nem differenciálható szkizofrénia - F20.4 szkizofrénia utáni depresszió - F20.5 Reziduális szkizofrénia - F20.6 szkizofrénia simplex (Egyszerű szkizofrénia) - F20.8 Egyéb szkizofrénia - F20.9 Nem meghatározott szkizofrénia ## A szkizofrénia egyéni pszichoterápiája ### Személyes terápia A terápia üteme a páciens igényeihez és fejlődésének üteméhez igazodik. A kezeléshez tartozik a stresszcsökkentés, az újraértelmezés és a munkaképesség segítése, visszaállítása. Minden 30-45 perces heti ülés igazodik a betegség szakaszához. A kezdeti fázisban a páciens a stressz és a tünetek közötti kapcsolatról tanul. A középső fázisban relaxációs és újraértelmezési technikákat sajátítanak el, amelyekkel a stressz csökkenthető. A harmadik fázisban a páciens lehetőséget kap, hogy ezeket a készségeket társas és munkahelyi környezetben is használja. Ez rendszerint körülbelül 18 hónapos kezelési periódust vesz igénybe. Az optimális pszichoterapeuta képes tolerálni impulzív érzelmeket, tudja kezelni az elutasítást, zavarodottságot és a frusztrációt. A külső körülmények szempontjából fontos, hogy a terápia olyan közegben történjen, amely támogató. Javasolt, hogy más vezesse a pszichoterápiát és más döntsön a mindennapi elbocsátás és gyógyszerelés vonatkozásában. „Hogyan tudjuk motiválni az embereket arra, hogy visszatérjenek a világba? Úgy, hogy hagyjuk, hogy belénk szeressenek.” (Semrad). A legfontosabb a részvétel, a belépés, a páciens pszichotikus világába. Döntő ez a szakasz, mivel a páciens ellene dolgozik a kapcsolatnak, de mivel a betegek igénylik a kapcsolatot, ha a terapeuta képes rá, a páciens ráhagyatkozik a bizalom és a melegség légkörére. Az ekkor alkalmazott technikák lényege, hogy a terapeuta biztonságos legyen, képes legyen optimális kapcsolati távolság beállítására, és ne legyen passzív. Fontos a terapeuta toleranciája és türelme. A pszichoterápiában technikai szempontból nem elsősorban a megtanulható technikák jelentősek, hanem a döntő tényező a terapeuta hozzáállása a kapcsolatban. Fontos a terapeuta elérhetősége, állandósága, ne legyen túlzottan magabiztos. A terápiának nem lehet külső kereteket szabni. Fontos az optimizmus, a furcsaságok tolerálása. Az ellenállás mindig megjelenik, de tudni kell, hogy ez a páciens utolsó kísérlete, hogy az én-vesztést elkerüljék. Az ellenállás megnyilvánulhat csend formájában, amit javasolt nem sokáig hagyni. Próbáljunk neutrális dolgokat mondani, vagy diszkréten szóra bírni a beteget, vagy mondjuk, hogy tartsunk szünetet. A hosszú csend fokozhatja a beteg negativizmusát. A csendet ne interpretáljuk. ### Kognitív viselkedésterápia A szkizofrénia ezen kezelése a depresszió és a szorongásos zavarok kezelésére kifejlesztett módszereken alapszik. A szkizofrén betegeknél a legkorábbi elváltozások a figyelem területét érintik. A kognitív viselkedésterápia fókuszában a pszichotikus tünetek állnak. A fő cél az, hogy csökkenjen a tünetek által okozott stressz. A pszichotikus élmények egyrészt az információfeldolgozással foglalkozó alapvető folyamatok zavarából, másrészt a szokatlan értékelésekből és ítéletalkotásból fakadnak. Mint mindannyian, a páciensek is arra törekszenek, hogy értelmet adjanak élményeiknek, tapasztalataiknak. Az ezekre adott magyarázataik és ahogyan élményeiket feldolgozzák, befolyásolják a tünetek kifejlődését és megjelenését. A terápia célja tehát az, hogy hozzásegítsük a pácienseket, hogy megértsék azokat a folyamatokat, melyek befolyásolják gondolataikat és érzelmeiket és így átértékelhessék pszichotikus élményeiket. A terápia magába foglalja a gondolatok és vélekedések azonosítását, a vélekedésekre vonatkozó bizonyítékok újraértékelését. A terápiás célok tehát: A terápia strukturált és időhatárolt. A terápia hossza 6–12 hónap, heti vagy kétheti ülésekkel, 12–30 ülésben. Megküzdő stratégiák fokozása: A terápia kezdetén számba veszik a tünetek előzményeit és következményeit, illetve a már meglévő megküzdő mechanizmusokat. Ezt követően a terapeuta megtanítja a páciensnek, hogyan azonosítsa a pszichotikus tüneteket, majd valamilyen megküzdő stratégiát választanak, ami az adott tünet szempontjából alkalmasnak látszik. A compliance terápia egy rövid, kognitív viselkedésterápián alapuló kezelési forma, melynek az a célja, hogy akut pszichotikus pácienseknél javítsa a gyógyszeres kezeléssel való együttműködést. ## Csoportos terápiák ### Pszichoedukációs megközelítések Ezeknek célja az, hogy fejlesszék a páciensek betegséggel kapcsolatos ismereteit. Információkat nyújtanak a tünetekről, a stressz és a sérülékenység szerepéről és a kezelési lehetőségekről. A pszichoedukáció fontos részét képezheti más kezelési módoknak, de önmagában a kezelés kimenetelét nem javítja. ### Családterápia A családterápiák a betegség kimenetelét javítják a családon belüli stressz csökkentésével, a megküzdés javításával és a szkizofréniával kapcsolatos tudás gyarapításával. Ezek olyan jelenségek, melyek szorosan összefüggenek azzal, hogy a betegek milyen gyakran esnek vissza, milyen gyakran jelennek meg, súlyosbodnak újra a tünetek. ### Szociális készségfejlesztő tréning Ez a módszer gondosan körülírt beavatkozások sorából áll, amelyeknek a társas készségek elsajátítása a célja. Jelenleg 3 modell létezik: Lényege, hogy a leggyakoribb szociális készségeket (kommunikáció elkezdése, fenntartása, lezárása, stb.) sokszor gyakorolják és a való életbe is átültessék, automatikussá tegyék. ### Nonverbális terápiák A nonverbális pszichoterápia megnevezés gyűjtőfogalma mindazoknak a – többnyire csoportterápiás – módszereknek, melyekben középpontjában a nem verbális önkifejezési, kommunikációs módok állnak. Aktív zeneterápia: Félig nyitott kettős vezetésű, heti csoportterápia. A hangszerek elsősorban ritmushangszerek; könnyen játszható és egyben játékra felhívó eszközök. A technikák, gyakorlatok, melyek zenei imitációra, történések, helyzetek megjelenítésére, egyéni, párbeszéd jellegű, majd együttes zenei és mozgásimprovizációra vonatkoznak. Mozgás- és táncterápiák: E kinetikusnak is nevezett terápiaformák a személyiség alakulásában a pszichomotorium szerepét, a pszichés zavarok megjelenésében a preverbális időszak károsodásait meghatározónak tartják és felfogásukban a pszichopatológiai állapotok szükségképpen tükröződnek a cselekvési, testkép- és kommunikatív zavarokban, kifejeződnek a testnyelven keresztül. A táncterápiás csoportok gyakran közös meditációval indulnak, majd a csoporttagok egyenként, egymás után a maguk által kiválasztott zenére táncolnak, jelenítik meg érzéseiket, fejezik ki önmagukat egy kreatív mozgásimprovizáció során, melyet a csoporttársak támogató, pozitív verbális visszajelzése követ. A csoporttagok gyakran ritmushangszerekkel, tapssal, zümmögéssel is kísérik táncoló társukat. A terápiát egy együttes meditáció zárja. A nonverbális módszerek hidat képeznek a későbbi verbális kifejezésformákhoz is.

Duna

A Duna Európa második leghosszabb folyama az oroszországi Volga után. Németországban, a Fekete-erdőben ered két kis patak, a Breg és a Brigach összefolyásával Donaueschingennél, és innen délkeleti irányban 2850 kilométert tesz meg a Fekete-tengerig. Magyarország egész területe e folyam vízgyűjtőjén terül el, itteni főágának hossza 417 km, ezért az ország vízrajzának meghatározó alkotóeleme. Kialakulása a pliocén korban kezdődött el. A pliocén végén jutott el a Duna a Kisalföldig, ekkor a mai nyugat–kelet irány helyett észak–dél irányban folyt itt. Csak a pleisztocén korban alakult ki a kisalföldi szakasza. Legfiatalabb része a Dobrudzsa nyugati oldalán található dél–észak irányú folyása, amely pusztán a pleisztocén kor végén jött létre. Napjainkban fontos nemzetközi hajóút. A németországi Majna–Duna-csatorna 1992-es megépítése óta részét képezi annak a 3500 km-es transzeurópai vízi útnak, amely az Északi-tenger melletti Rotterdamtól a Fekete-tenger melletti Sulináig ér. A Dunán szállított áruk össztömege 1987-ben elérte a 100 millió tonnát. A Duna a világ „legnemzetközibb” folyama, amely 10 országon halad át (Németország, Ausztria, Szlovákia, Magyarország, Horvátország, Szerbia, Bulgária, Románia, Moldova és Ukrajna), vízgyűjtő területe pedig 7 további országot érint. Több jelentős település is emelkedik a partjain, köztük négy jelenlegi főváros: Bécs, Pozsony, Budapest és Belgrád. A térség kulturális öröksége és természeti adottságai sok turistát vonzanak. ## Neve A Duna neve az elfogadott álláspont szerint a protoindoeurópai nyelv \*dānu szavából ered. E kifejezés tartalma a nyelvészek szerint folyó, folyóvíz stb. Az oszét nyelv don szava ugyanezt jelenti. Ismert legkorábbi nevei: Danubius, Danuvius, illetve Donav, Dunav. Abajev vélekedése szerint a görögös Danoubios szó nem más, mint a szkíta \*dānu (folyó) kifejezés bővített változata, „kiterjesztése”. A jeles nyelvész mindazonáltal nem részletezi, mi lehet, illetve mit jelenthet a szóban forgó görögös kifejezés bővítménye. Isztrosz (Ἴστρος) – latinosan Ister – az Al-Duna egyik ókori elnevezése volt. A nyelvészek egyike-másika e nevet – mivel elsőként görög forrásokban bukkan fel – az ógörög nyelvből vezeti le. Mások ellenben kelta eredetűnek tartják, megint mások pedig a trákok nyelvét tartják forrásának. A leginkább elfogadott nézet szerint az Isztrosz név a feltételezett, gyors, fürge jelentésű ős-indoeurópai \* gyökre vezethető vissza. A bajor Isar, a cseh Jizera, a francia Isère, valamint az olasz Isarco folyó neve vélhetően ugyanezen gyök származéka. E rokonsági körbe tartozik még a szláv eredetű Bisztra, Beszterce folyónév is. Az Al-Duna másik ókori neve a trákok és a frígek nyelvén – görög köntösben – Matoasz (Ματόας). Görög források – Dionüsziosz o Periegetesz és Sztephanosz Büzantiosz – jelentését is megadják: iszapos (ἄσιος). Kretschmer ennek ellenére – egy kézirat eltérően lebetűzött szavára hivatkozva – a szerencsés (αἴσιος) értelmezés mellett kardoskodik. A Duna elnevezése különböző nyelveken: bolgár nyelven Дунав (Dunav), horvátul Dunav, latin nyelven Danubius vagy Danuvius, németül Donau, románul Dunărea, szerbül Дунав (Dunav), szlovákul Dunaj, szlovén nyelven Donava, ukrán nyelven Дунáй (Dunáj, Dunay), mai görög nyelven Δούναβης (Dunávisz). ## Történelmi szerepe A Duna Európa különböző tájain folyik keresztül, ahol a történelem folyamán igen különböző népek éltek, mégis alapvetően meghatározta és hasonlóvá tette e népek történetét, mivel táplálékforrásként, kereskedelmi útvonalként, illetve természetes akadályként működött a folyó. Környékén kis számú neandervölgyi embertől származó leletet találni. Azonban a folyó vidékének általános benépesedése csak a felső paleolitikumban, az aurignaci kultúra folyamán történt meg. Él az a feltevés, hogy ezek a népek a Duna mentén vándoroltak dél-franciaországi, későbbi lakhelyükhöz. Az újkőkorban a Duna közvetítő szerepe is fokozatosan nőtt. Alsó szakaszán a földművelés az i. e. 6. évezredben jelent meg, a felső szakaszához gyorsan, az i. e. 5. évezredre elterjedtek a termelés technikái. Később több kultúra innen terjedt Észak-, kisebb részben Nyugat-Európa felé. A bronzkorban a nagyrévi, a vaskorban a hallstatti kultúra elterjedése mind-mind a Dunához köthető. A fémművelés korai elterjedésének nagyban kedvezett a folyó környéki hegyek magas érctartalma. A primitív cserekereskedelem is hamar kialakult a folyam környékén, később ehhez szárazföldi utak is csatlakoztak. ### Ókor A mediterrán világban az i. e. 4. századtól egészen Augustus koráig tartotta magát a Duna bifurkációjának gondolata, azaz hogy a folyó két ágra oszlik és az egyik az Adriai-tengerbe, a másik a Fekete-tengerbe ömlik. Az ókori görögök számára is hamar fontos kereskedelmi út lett az akkori nevén: Istros, elsősorban alsó szakasza. A Duna-delta környékén az i. e. 8. században jelentek meg az első gyarmatosítók és alapítottak városokat. Mondák alapján az i. e. 7. században, a Fekete-tenger irányából egészen a Vaskapuig felvitorláztak, ahol nem kockáztatták a sziklás, erős sodrású folyószakaszon való továbbhaladást, és visszafordultak. A későbbiekben a trákok foglalták el ezt a szakaszt, a görögöktől elvágva a kereskedelem lehetőségét. Közben a folyó felső részén nagyban elterjedt a La Tène-kultúra. A rómaiak i. e. 29 és 10 között foglalták el a Duna jobb partját. A későbbiekben a folyó (legfelső szakaszát leszámítva) részét képezte a Birodalom természetes határának, amely körül erődök és hadivárosok jöttek létre, a barbár népek ellen való védekezés céljából. Ilyen jelentős erődvárosok voltak Castra Regina (Regensburg), Lauriacum (Linz), Vindobona (Bécs), Aquincum (Budapest), Singidunum (Belgrád) és Novae (Rusze). Az első hidakat is a rómaiak építették a Dunán, a hídfők romjai a folyón több helyen is fellelhetők. 106-ban Szörényvárnál a Dunán átkelve Dacia provinciát is elfoglalták a rómaiak, ahol értékes aranybányákat találtak, ám mivel a terület természetes határral nem rendelkezett, védelme nehézkes volt, így 271-ben a gótok foglalhatták el. A Duna a Római Birodalom kereskedelmében is fontos szerepet töltött be. A folyókörnyéki provinciák, elsősorban Pannónia, így komoly jelentőségre tettek szert, egyre nagyobb befolyást gyakoroltak a római politikára. ### Középkor A népvándorlás korában a Duna bal partján több nomád nép váltotta egymást, jobb partján viszont nagyrészt megmaradtak a korábbi római települések, amelyeket néha kiraboltak, illetve adóztattak a keletről jövő hunok, keleti- és nyugati gótok, longobárdok, bolgárok és avarok. A 9. században, a népvándorlás utolsó hullámában a magyarok érkeztek a Duna medencéjébe, s kalandozásaikkal a folyó környéki települések sokaságát sújtották. 1000 körül a Duna környékén három új államalakulat: Csehország, Magyarország és Bulgária jött létre. A Német-római Császárság területén pedig egyre nagyobb szerephez jutottak a határ menti területek, azok közül is leginkább az Osztrák Hercegség. A létrejövő államokat a környező nagyhatalmak (Német-római Császárság és Bizánci Birodalom) nem nézték jó szemmel, és megpróbálták elfoglalni, s ez Magyarország kivételével sikerült is. A 11. század közepére a Duna környékének államszervezetei nagyrészt stabilizálódtak, a felső szakasz a Német-római Birodalom, a középső szakasz a Magyar Királyság, az alsó szakasz a Bizánci Birodalom fennhatósága alá került. 1096 és 1099 között a Duna mentén Regensburgtól Belgrádig, leszámítva a magyar szakaszt, folyt az első keresztes háború, amelyet még további kettő követett: 1147–1149 és 1189–1192 között. A Duna Belgrádtól északra lévő részének hadiút szerepét a 13. századtól a távolsági kereskedelmi út szerepe váltotta fel, ezen jelentősek voltak a Fugger család Erdélyből induló aranyszállítmányai. A kereskedelem élénkültével újból lendületet kapott a városiasodás: Buda, Pozsony, Bécs, Linz ebben az időben jelentős fejlődésen esett át. A folyó környékének forgalmát kicsit csillapította, hogy 1335-ben a visegrádi királytalálkozón Bécs elkerülésével húzták meg a cseh–magyar kereskedelmi útvonalat. ### Törökök Míg a felső szakaszon az élet egyre inkább pezsgésnek indult, az alsó vidékeken az oszmán törökök kezdtek portyázni. Az oszmánok ellen több hadjáratot is indítottak a magyar királyok. Az első ilyen csatát Zsigmond vívta 1396-ban, majd Hunyadi János jutott el a Duna mentén egészen Várnáig a hosszú hadjárat során. Ám a törökök lényegében folyamatosan hatoltak a folyón felfelé: 1451-ben Szendrőt, 1456-ban, majd 1521-ben Nándorfehérvárt, 1526-ban Budát, 1529-ben Bécset ostromolták meg. Birodalmuk a 16. század közepére egészen Esztergomig terjedt ki. Az általuk megszállt és kipusztított területek és a nyugati országok közötti kereskedelem nagyrészt megszűnt, ám mindez nem volt igaz a Duna mentén, ahova a leigázott vidékek keresztény kulturális élete koncentrálódott. A 17. század végén indult meg a török ellenőrzés alatt lévő területek visszafoglalása, amely elsőként a magyar Duna környék reokkupációját jelentette. Erre az időszakra jellemző, hogy a felszabadult Duna mentét – a kiirtott magyarság után – délszlávok népesítették be. Az oszmán fennhatóság megszűnése egyet jelentett a dunai hajózás jelentős fellendülésével is. ### Újkor A 19. század komoly változásokat hozott a Duna életében. Ekkor kezdett csíráiban – elsősorban Németországban és Ausztriában – a Duna menti idegenforgalom kialakulni. 1830-ban indult az első gőzhajó a folyón, 1831-től pedig már menetrendszerűen is. A személyszállítás mellett, az áruszállítás is fokozódott, egyre jelentősebb ipari központok alakultak ki a folyó partján először a német vidékeken, majd az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulásával, a magyar tájakon is. A hajózás megkönnyítése érdekében szükség volt a folyó szabályozására, amit bár már a 18. században megkezdtek, nagyrészt csak az 1870-es évekre lett kész, a Vaskaputól felfelé. A 19. század során jelentkeztek először komolyabban a nemzetiségi problémák is a Duna völgyében. A század közepére a Török Birodalom gyengülésével a Duna alsó szakaszán sorban létrejött a különböző nemzetek autonóm területe: (1820-ban Szerbia, 1829-ben Havasalföld, 1878-ban Bulgária), amelyek azután függetlenedtek is, és a tőkés fejlődés útjára léptek. Ám ezek az országok a későbbiekben területi viták alapján több háborút folytattak egymással. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések végül egy rövid időre megszüntették a háborúskodást a Duna környékén, illetve felbomlasztották az Osztrák–Magyar Monarchiát, a folyó melletti legnagyobb államot. A kialakult új nemzetállamok általában nagyon rossz kapcsolatban voltak egymással, így a Duna hajózása ismét mérséklődött. A második világháború során a Duna teljes szakasza a tengelyhatalmak fennhatósága alá került, majd az előrenyomuló Vörös Hadsereg szállta meg szinte a teljes folyó-mentét. 1948-ban a Duna parti szocialista országok megalapították a Duna Bizottságot, amelyhez később Ausztria, 1998-ban pedig Németország is csatlakozott. A Majna–Duna-csatorna 1992-es átadása óta a folyó részét képezi annak a 3500 km-es transzeurópai víziútnak, amely az Északi-tenger melletti Rotterdamtól a Fekete-tenger melletti Sulináig ér. 1999-től a folyami szállítás nehézkessé vált, miután a NATO 3 hidat lebombázott Újvidéken, Szerbiában; a roncsokat 2002-re távolították el. ## Földrajza ### A folyó szakaszai A Duna világméretekben is jelentős hosszúságú folyó, sokféle tájon folyik keresztül. Hagyományosan (földrajzilag) három szakaszra szokták tagolni, a Felső-, a Középső- és az Alsó-Dunára. A felső szakasz a Duna forrásától nagyjából a Morva folyó torkolatáig tart. A középső szakasznak a Morva torkolatától nagyjából a Kárpátok déli vonulatáig, Szörényvárig tartó folyószakasz tekinthető. Az alsó szakasz, amely Szörényvártól a Duna-deltáig ér, jellemzően nagyon lassú folyású és kis esésű. A deltatorkolat területe alapvetően jól elkülöníthető az alsó szakasz további részeitől. Egyrészt, mivel itt a Fekete-tenger hatásai – dagálykor a visszafolyás – is jellemzőek, illetve itt már szinte állóvízzé alakul a Duna, a hordaléklerakás jellemző, ezáltal egyre nagyobb területet vesz el a tengertől. Földtani értelemben a Duna öt medencén és az ezeket elhatároló hegyvonulatokon folyik át. A medencékben a Duna alluviális jellegű, míg a hegyvonulatokon való áttörésnél általában bevágódó jellegű (ún. bedrock típusú) a medre. A felső folyása a Bajor-, földtani elnevezéssel a Molassz-medencén vezet keresztül, amely a Cseh-masszívumon való áttörésben ér véget. Ez az áttörés egy átöröklött (antecedens) völgy, melyet a Cseh-masszívum és a környezetének relatív kiemelkedése hozott létre. A Duna ezt átlépve ér a többi érintett medencéhez képest viszonylag kis kiterjedésű Bécsi-medencébe. Ezen átfolyva ér el a Dévényi-kapuig, amelyet a Lajta-hegység és Kis-Kárpátok képeznek. A Dévényi-kaput elhagyva a Duna a Kisalföldre ér, ahol több ágra szakad, (természetes állapotában) hordalékkúpot épít, fonatos jellegű. Nagyjából Gönyűtől lefelé már egyéb hatások is szerepet játszanak, ezért a folyódinamikai jellege is kissé megváltozik. A Dunakanyart elérve ismét bevágódó jellegűvé válik: a Börzsöny-Visegrádi-hegység folyamatos kiemelkedése teraszképződmények hátrahagyását eredményezi, ugyanakkor helyileg alluviális szakaszok is kialakulnak, pl. a Pilismaróti-öblözet területén. A Visegrád-Nagymaros vonalat elhagyva a Duna ismét két ágra szakad, a fonatos jelleg ismét megjelenik, bár a Szentendrei-Duna hamar átmenetileg meanderező jelleget ölt. A fonatosság továbbra is jellemző, a különféle méretű szigeteket képez és történelmi időléptékben is bizonyíthatóan mederáthelyeződések alakulnak ki. Ez a fonatos jelleg – bár egyre csökkenő mértékben – a Bölcske–Paks zónáig tart, ahol már megjelennek a lefűződő meanderek (pl. Fadd-Dombori-holtág). A Dráva-torkolattól kezdődően a mellékfolyó hordalékának hatására átmeneti szakasz következik: a lassan keleties irányba forduló folyása mentén ősmeanderek is megfigyelhetők, de újra jellemző lesz a szigetépítés. Ez a szakasz egészen a Kárpátokon való áttörésig tart. A Vaskapu környékének vízrajza immár meglehetősen antropogén, hiszen a folyamszabályozási, gátépítési munkálatok a természetes állapotokat meglehetősen átrajzolták. A Vaskaput elhagyva a Duna a Mőziai-medencébe ér, ahol ismét kiteljesedik alluviális jellege. A már fentebb tárgyalt Duna-deltáig tartó szakaszon ismét fonatos szerkezetű. Maga a Duna-delta a deltatorkolat klasszikus példája, ennek tipikus üledékföldtani jellemzőivel. ### A Duna kialakulása A Duna jelenlegi vízgyűjtőterülete földtanilag nagyon változatos egységeket fog át. Ezen egységek a földtörténeti múltban folyamatosan fejlődtek, és ennek megfelelően ősvízrajzuk állandó változáson esett át. Az egykori vízgyűjtők a jelenlegi vízgyűjtőknek vagy részvízgyűjtőknek csak részben feleltethetők meg, ezért az ősföldrajzi rekonstrukciókban a jelenlegi Dunát, illetve vízgyűjtőjét szakaszokra érdemes bontani, és az egykori részvízgyűjtőknek szokás megfeleltetni, és gyakran a jelenlegi mellékfolyók medencéi felelnek meg a Duna jelenlegi részvízgyűjtőinek. A Duna felső folyásáról a mai értelemben először akkor beszélhetünk, amikor a Keleti-Alpok és a Molassz-medence vizeit az adott ősfolyó először keleti irányba vezette le. Erre azonban még jó ideig várnunk kell. Az üledékek részletes származásvizsgálata alapján állíthatjuk, hogy a Keleti-Alpok területén a harmadkor elején – az Északi-Mészkőalpok nyugati nyúlványainak kivételével, mely már akkor is hegyvidéki jellegű volt – jórészt dombos területek húzódtak, az egykori folyók hordalékszállítása jellemzően délről északra irányult. A kristályos magashegység kőzetei ezen időszakban más földtani egységek alatt eltemetve helyezkedtek el. A mai folyók közül valószínűsíthetően csak az Inn volt hasonlatos a mai folyásához, mivel ezt a vonalat egy hosszabb ideje aktív földtani törésvonal, az Északi-Mészkőalpok egy peremtörése jelöli ki. A folyók ez idő tájt a Molassz-tengerbe ömlöttek (ami a mai Bajor-, azaz Molassz-medencének felel meg) kialakítva a saját törmelékkúpjaikat. Az igazi főfolyó kialakulásáról azonban csak a hegységek előterében húzódó a tengeröblök lassú feltöltése következtében létrejött tengervisszahúzódáskor (ún. regresszió), a miocén időszakában lehetett szó. Ekkoriban a Keleti-Alpok vizeit elvezető főfolyó még nyugati irányba folyt. A Mura, a Dráva, a Morva és a Vág kialakulása is jóval megelőzte a mai Duna mint főfolyó létrejöttét. Maga a Duna a pliocén korban kezdett létrejönni. A Nyugati-Alpok vizein táplálkozó Ősduna a Bajor-medence feltöltése után indult meg mai útján. Feltételezhetően valamikori vízgyűjtő területe jóval nagyobb lehetett a mainál. Erről árulkodnak a már kiszáradt völgyek a Sváb-Alb déli vonulatain. Az azóta kialakult mélyebben fekvő Rajna a Duna forrásterületéről nagy mennyiségű vizet szállított és szállít ma is el. Mivel a hegység itt nagyrészt porózus mészkőből áll, rengeteg földalatti búvópatak szállítja a Duna forrásterületéről a vizet inkább a Rajna felé. Két nagy víznyelő található a Sváb-Alb hegységben, amelyeket „Dunai Víznyelőnek” (németül: Donauversickerungnak) hívnak. Az ide folyó víz szárazabb nyári napokon teljes mértékben elszivárog, és nagyrészt Németország legbővizűbb forrásán, az Aachtopfon keresztül a Rajnába torkollik, csak a maradék halad a Duna felé. Mivel a lefolyó hatalmas vízmennyiség lassan, de biztosan koptatja a mészkövet, geológusok jóslása szerint a Duna legfelső folyása egy nap teljesen eltűnik, és minden vizét a Rajna gyűjti be majd. A Duna alsóbb szakaszai a medencék folyamatos feltöltésével jöhettek létre. A pliocén végén jutott el a Duna a Kisalföldig. Ekkor a mai nyugat–kelet irány helyett észak–dél irányban folyt itt a folyó, és az akkor mélyebben fekvő Dráva-Száva-köze felé folyva nagyjából a mai Dráva medrét érhette el. Csak a pleisztocén korban alakult ki a kisalföldi folyása. A folyó legfiatalabb szakasza a Dobrudzsa nyugati oldalán található dél–észak irányú folyása, amely pusztán a pleisztocén kor végén alakult ki. Ekkor érte el a Fekete-tengert a Duna. A holocénben az Al-Duna északi és a Duna-delta kialakítását végezte a folyó. A Duna mai napig évi mintegy öt méterrel a tenger belseje felé „nyomja” a szárazföldet. ### A Duna tájformáló szerepe A Duna tájformáló szerepe kettős, épít és pusztít is. A rombolás elsősorban a gyorsabb folyású, hegyi szakaszokon, míg az építés a lassabb folyású, alföldi részeken jellemző. A pusztítás mértéke függ a folyó sebességétől, így a nagy sodrású helyeken komoly mértéket ölthet, míg a kevésbé gyors folyásoknál szinte elenyésző. A folyó állandóan koptatja és mélyíti medrét. A keményebb kőzetek koptatása jóval hosszabb időt vesz igénybe, mint a puháké, ezért a Duna jellemző geológiai képződményei a sziklák, amelyek a puhább kőzetből visszamaradt, keményebb kövek. A Dunán több helyen is találni sziklás szakaszokat, ahol ezek a képződmények meglehetősen gyakoriak. Ezek közül a legismertebbek a Passau feletti, az aschahi, a Grein és Stunden közötti, valamint a vaskapui szakaszok. Magyarországon kisebb számban Nyergesújfalunál, Dömös és Nagymaros között, valamint Budafoknál találni sziklákat. A löszös síkvidékeken keresztülhaladó folyó mélyen belevájja magát a puha kőzetbe, ezért itt megfigyelhetők a magaspartok. Ilyen szakaszok elsősorban a jobb parton találhatók Gönyű és Komárom, valamint Érd és Mohács között. Ezeken a helyeken fokozottabb földcsuszamlás veszély van, mivel a folyó fokozatosan aláássa a hegyoldalakat. Lassú folyású szakaszain épít hordalékának lerakásával; a lerakott hordalékhalmot hordalékkúpnak nevezik. A Kisalföld és a Margit-sziget a Duna hordalékkúpja. illetve a Duna-delta (elsősorban a Kilia-ág) területén a turzások. A hordalék a felső szakaszon még igen nagy méreteket, lejjebb már csak porszemnyi nagyságot vehet fel. Ugyanis, amikor lelassul, akkor a folyó először a nagyobb, majd az egyre kisebb darabokat hagyja el (kövek, kavicsok, homok, finom por). Ha a vízszint hirtelen apadásnak indul, a Dunán jellemzően ideiglenes zátonyok alakulnak ki. Ha ismét megnő a vízmennyiség, akkor a folyó újra tovább tudja szállítani hordalékát, a zátonyok eltűnnek. Jellemzően zátonyos rész a Duna Rajka és Gönyű közötti szakasza, ahol a Bős–nagymarosi vízlépcső megépítésével a hasonló képződmények még nagyobb számban elszaporodtak. A Duna különleges képződményei az al-dunai sellők, amelyek a mederfenék kisebb-nagyobb kitüremkedéseit jelentik. Egyre kisebb számban, de még jellemzőek a Duna mentén a mocsarak, amelyek lerakott hordalékkúpokon alakultak ki. Ezekből a legnagyobbak Bajorországban, a Hanság és a Duna-delta területén találhatók. ### Dunai országok A Duna 10 országon folyik keresztül, az egyes folyószakaszok a következők: (Forrás: Dunabizottság, 2004) ### Dunai települések Az alábbi lista a jelentősebb településekre szorítkozik. `Németország: Donaueschingen, Ulm, Ingolstadt, Regensburg, Passau` `Ausztria: Linz, Ybbs an der Donau, Pöchlarn Melk, Krems an der Donau, Tulln an der Donau, Bécs, Hainburg, Grein an der Donau` `Szlovákia: Pozsony, Komárom, Párkány` `Magyarország: Győr, Gönyű, Komárom, Esztergom, Szob, Pilismarót, Zebegény, Dömös, Visegrád, Kisoroszi, Dunabogdány, Tahitótfalu, Leányfalu, Pócsmegyer, Szigetmonostor, Szentendre, Budakalász, Nagymaros, Kismaros, Verőce, Vác, Göd, Dunakeszi, Budapest, Szigetszentmiklós, Érd, Százhalombatta, Ercsi, Dunaharaszti, Ráckeve, Dunaújváros, Dunaföldvár, Solt, Paks, Kalocsa, Baja, Mohács` `Szerbia: Apatin, Gombos, Bezdán, Palánka, Újvidék, Zimony, Belgrád, Kevevára, Szendrő` `Horvátország: Vukovár` `Románia: Újmoldova, Orsova, Szörényvár, Calafat, Corabia, Turnu Măgurele, Zimnicea, Gyurgyevó, Oltenița, Călărași, Fetești, Cernavodă, Hârșova, Măcin, Brăila, Galac, Isaccea, Tulcsa, Sulina` `Bulgária: Vidin, Lom, Orjahovo, Nikápoly, Szvistov, Rusze, Szilisztra` `Moldova: Giurgiulești` `Ukrajna: Renyi, Izmajil, Kilija` ## Vízrajza thumb\|Korabeli metszet az 1838-as áradásról A Duna rengeteg mellékággal rendelkezik hosszú folyása során. Ezek közül a magyarországi legjelentősebbek: - Kis-Duna (Csallóköznél) - Mosoni-Duna Szigetköznél - Szentendrei-Duna - Ráckevei-Duna Egyéb jelentősebb ágak: Borceai-Duna-ág (Románia). A főbb, illetve kisebb mellékágak egy vagy több szigetet is körülzárhatnak. Ezek közül a legnagyobbak a Csallóköz, a Szigetköz, a Szentendrei-sziget, a Csepel-sziget, a Mohácsi-sziget és a Duna dobrudzsai kanyarulatánál a Bala-sziget. A Duna-delta is alapvetően három ágból tagozódik. Ezek északról délre a következők: Kilia-ág, Sulinai-ág, Szent-György-ág. A Duna mélysége, szélessége és így sebessége nagyban különbözik az egyes szakaszokon. Általában elmondható, hogy a felső jellegű szakaszokon a folyó keskeny és igen mély. A Vaskapunál mértek 70 méteres mélységet is, sebessége ott az 5 m/s-ot is eléri. A sík vidékeken a jellemző sebesség 1,1-1,2 m/s között alakul, a felső szakaszon 1,5–3 m/s között (a zsilipekkel duzzasztott szakaszokon lényegesen kisebb), a Duna-delta környékén pedig a sebessége szinte nulla. A folyó szélességét illetően jól látszik egyfajta növekvő tendencia a vízhozam növekedésével. Így míg Ingolstadtnál a Duna pusztán 102 méter széles, a Széchenyi lánchídnál már eléri a 350 méteres szélességet, Zimonynál az 1300 métert, míg az Al-Dunán pedig akár 15 kilométer széles is lehet. A folyó vízszintje nem állandó, főleg tavasszal, elsősorban az alpi hó elolvadásakor emelkedik jelentősen a vízszint. Ezek az áradások alapvetően másként sújtják a különböző szakaszokat. Azon részeken, ahol az ártér meglehetősen kicsi, ilyen a felső szakasz, jóval nagyobb áradások lehetnek, mint a folyó lejjebbi szakaszain, viszont a nagy esés miatt hamarabb le is vonul az ár, míg ez az alsó szakaszokon kifejezetten hosszú ideig is eltarthat. A legnagyobb ilyen árvíz 1501-ben Bécsben következett be. Ekkor a folyó vízhozama itt mai számítások szerint a 14 000 m3/s-ot is meghaladta. Árvíz kialakulására egy másik lehetséges mód, ha a megfagyott jég felduzzasztja a felülről áramló vizet. Ilyen áradás volt 1838-ban Pesten. ### Mellékfolyói A Duna 2850 km-es hosszán számos mellékfolyó vizével gazdagodik. Ezek közül a legnagyobb mellékfolyói, azok torkolatának országa szerint: ## Dunai élettér A Duna amint különböző éghajlatú, hidrológiájú területeken folyik keresztül, változatos élővilágnak biztosít megélhetést. A hosszanti tagozódás mellett jellemző a folyókörnyék keresztmetszeti tagozódása is. Az áramló víztömegek, a mederfenék, a víz felszíne, a holtágak és az árterek mind-mind különböző feltételeket biztosítanak az élőlények számára. ### Flóra A Duna holtágai és lassabb – elsősorban alsó – folyásai növényi planktonban gazdagok. A gyorsabb folyószakaszokon ezek az élőlények ritkák, mivel a folyó sodrása magával ragadja őket. Több ilyen egysejtű planktont kovapáncél véd. Ezek a zöldmoszatok nyáron, lassan áramló vizekben elszaporodva zöldre festik a vizet. Az úszó plankton mellett elsősorban a partközeli aljzaton is találni egyszerű növényi és bakteriális képződményeket: elsősorban prokarióta kékmoszatokat és eukarióta zöldmoszatokat. A planktonszervezetek sok szerepet töltenek be, egyrészt a tápláléklánc legalsó fokán az állatoknak táplálékul szolgálnak, másrészt az ember által okozott szennyezések elbontására is kiválóan alkalmasak. A vízben magasabb rendű növényi fajok is helyt kapnak. Elsősorban a lassabb folyásoknál és a holtágakban nagy mennyiségű hínártársulásokat találni. Ezen társulások legjellemzőbb fajai a rucaöröm, a békalencse, a tündérrózsa, a sulyom és a ritka vízidara. A partoknál, az alsó szakaszon jellemzőek a nádasok, ahol a nád mellett gyékény is, kijjebb sás fajok találhatók. A gyorsabb folyású szakaszoknál a nád helyett egyből füzes cserjés található a folyó mellett. A távolabb található ligetben a magasabb termetű fehér fűz, fehér és fekete nyár jellemző. Végül, a kissé szárazabb, de állandó vízellátással rendelkező területeken a Dunára nagyban jellemző „galériaerdők” jönnek létre, ahol a kocsányos tölgy, a mocsártölgy, a szil- és a kőrisfa mellett több kúszónövény, így iszalag, vadszőlő és komló jellemző. A folyótól távolabb eső holtágakban láperdő társulások jönnek létre. Itt a legjellemzőbb fa az enyves éger, az aljnövényzetben pedig mohák és harasztok jellemzők. A dunai holtágak védett növényfaja a lápi csalán. A néha vízzel elárasztott területeken további efemernövények sokasága éli gyors életét. Ilyenek az apró csetkáka, az iszapkáka, az iszaprojt, a csomós palka, a barna palka, a vörös libatop, az iszapgyopár, az erdei kányafű, a vándorveronika és különböző májmoha fajok. ### Fauna Az egyszerű állatfajok elsősorban a Duna lassú folyású, alsó szakaszán jellemzőek. Az egysejtűek mellett a legelterjedtebbek az apró rákok: az evezőlábú rák és az ágascsápú rák. A kifejezetten csendes vizeken a tavi, gyorsabb folyásoknál a folyami szivacs és a csalánozók törzsébe tartozó hidrák sűrű lakói a fenéknek. Ugyanitt nagyon elterjedt a vándorkagyló, de találni tavikagylót, festékkagylót és folyamkagylót is. A vízi szerves hulladék lebontói a szintén a fenéken lakó örvényférgek, a laposférgek és a giliszták. A különböző ízeltlábúakat a folyó lassú szakaszain lehet fellelni. Ide tartoznak a pontytetű, a vízipoloska, a tiszavirág, a dunavirág, a tegzes bolharák és különböző további rákfajok: a víziászka és a pontusi víziászka. Valaha nagy számú folyami rák is élt a Dunában, ám a „rákpestis” szinte teljes mértékben felszámolta populációjukat. A meder mélyebb részén él továbbá a rajzos csiga, a bödöncsiga, a kavicscsiga és a pöttyös csiga, míg a part mentén találni a fülcsiga és a nagyszájú csiga faj egyedeit. A Duna halállománya viszonylag szegény, mindössze ötvenkét dunai halfaj ismeretes. Legjellemzőbb halfajok a kecsege, a ponty, a csuka, a leső harcsa, a rózsás márna, a dévérkeszeg, a kárász, a szivárványos ökle, a csapósügér és a fogas. Csak a Fekete-tengerbe ömlő folyókra jellemző továbbá a kősüllő, a bagolykeszeg, a tarka géb és a pajzsoshasú pikó, illetve a Duna egyedi halfajai a dunai galóca és a selymes durbincs. A sekélyebb hínáros társulások és a holtágak gazdag állatvilággal rendelkeznek. Elsősorban a hínárosokban találkozni az árvaszúnyog, a víziskorpió és a vízipoloska fajokkal, de sok rák- és csigafaj (mocsári csiga, karcsúcsiga, tányéros csiga) is itt talál menedéket. A holtágak élővilága hasonló a hínároséhoz, de itt még kétéltűek és hüllők is szép számban honosak. A legjellemzőbb állatfajok a keringőbéka, a kacagó béka, a kecskebéka, a vízisikló, a kockás sikló és a mocsári teknős. A Duna ártere számtalan madár- és emlősfajnak is életteret biztosít. A folyó egyik legjellemzőbb madárfaja a dankasirály, amely még a városi szakaszokon is megtalálható. Szintén minden folyószakaszon megjelennek a récefélék, a vadlibák, a kormoránok és a bíbicek. Elsősorban a Duna-delta környékén honos, de kisebb számban a középső szakaszon is látni szürke gémet, vörös gémet, bakcsót, bölömbikát, függőcinkéket, batlákat. Csak a Duna-delta lakói a rózsás pelikánok. A holtágak, árterek legjellegzetesebb apró emlősei a vízicickány, a vízipocok, a törpeegér, de a vidra, az újabban visszaköltöztetett hód, és csehszlovák honosítás miatt a kártékony pézsmapocok is jellemző. A ragadozókat elsősorban a vörös róka és a görény képviseli. A 19. században még sok aranysakál („nádifarkas”) is élt a Dunánál, ám ezeket kiirtották. A nagy kiterjedésű erdőkben, főleg a középső szakaszon a terület természetes eltartó képességénél nagyobb nagyvadállomány (őz, szarvas, vaddisznó) is található. A nagyvadak számát etetéssel tartják fent és a kipusztított nagyragadozók hiányában vadászattal ritkítják. ### Nemzeti parkok A Dunát sok, Európa más folyóival összehasonlítva viszont viszonylag kevés környezeti kár érte, élővilága nagyrészt megmaradt. Ezt az adottságot felismerve az 1970-es évektől folyamatosan alakultak nemzeti parkok és tájvédelmi körzetek a Duna árterében. Ezek a nemzeti parkok jelenleg a következők: - Felső-Duna Nemzeti Park - Dunamenti erdő Neuburg és Ingolstadt között - térkép - Donauleiten Természetvédelmi Terület (Passau környéke) - Donau-Auen Nemzeti Park (Bécstől délre) - térkép - Szigetközi Tájvédelmi Körzet - Dunamenti Ártéri Erdők Tájvédelmi Körzet - térkép - Duna–Ipoly Nemzeti Park - térkép - Duna–Dráva Nemzeti Park - térkép - része: Gemenci-erdő - Kopácsi rét Nemzeti Park - térkép - Felső Dunamellék Természetvédelmi Rezervátum - térkép - Deliblatska peščara Rezervátum - Vaskapu Nemzeti Park - Kazán-szoros Nemzeti Park - Persina Natúrpark - térkép - Kalimok-Brushlen Természetvédelmi Terület - térkép - Srebarna bioszféra rezervátum - térkép - Duna-delta Nemzeti Park - térkép ### Az emberi beavatkozások hatásai A 19. században a folyamszabályozás drasztikusan átalakította a középső és az alsó szakasz ökológiai rendszereit (alapvetően a mellékvizekét). A mellékfolyók (főleg a Tisza) számos kanyarját levágták, a medrét gátak közé zárták. Mind a mellékfolyók, mind a Duna partját sok helyen kikövezték, a szigetek egy részét kőgáttal leválasztották a mederről. Az így elzárt mellékágakban megszűnt a víz folyamatos áramlása, felgyorsult azok feltöltődése. Az egykori, összefüggő galériaerdőnek csak roncsai maradtak fenn. A Vaskapunál a folyó hajózhatóságát javították. A szabályozásokkal egyre nagyobb területet árvízmentesítettek, és ennek következtében az eredeti mederben a töltések magasításával egyre nagyobb víztömegeket kellett átbocsátani. A leülepedő hordalék sokkal keskenyebb, ráadásul állandó helyzetű ártéren terült szét, illetve a mederben rakódott le, tehát miközben a szabályozott folyókon megritkultak az árvizek, korábban nem tapasztalt vízmennyiségek és főleg vízállások jelentek meg, veszélyeztetve olyan területeket is, amelyeket korábban nem érintett az árvíz. A 20. században a folyam fölső (ausztriai) szakaszán vízlépcsők sorát építették ki, teljesen megváltoztatva ezzel a folyó természetes vízjárását és gyakorlatilag megszüntetve a hordalék alpi utánpótlását. A rendszer utolsó tagja a Szlovákiában felépített bősi vízlépcső, aminek üzemvízcsatornája Szapnál torkollik a Duna főmedrébe. Mivel a mederbe visszaengedett vízben gyakorlatilag nincs hordalék, a folyam a Szap alatti szakaszon a mederből gyűjt magának hordalékot: a meder mélyülése mára túllépte a 12 métert. A Dunakanyar fölötti szakaszon a folyó – és ezzel a talajvíz – szintje fokozatosan csökken, a part menti élőhelyek pusztulnak, hogy idővel más ökológiai rendszereknek adják át helyüket. A legnagyobb veszély a Duna–Ipoly Nemzeti Park ártéri keményfaligeteit fenyegeti. 1972-ben, a Vaskapu-vízierőmű gátjának elkészülte után, Ada Kaleh 1,7 km × 0,4-0,5 km méretű szigetét vízzel áraszották el. Az azelőtt törökök által lakott sziget hol osztrák–magyar, hol török fennhatóság után 1913-ban Magyarország része lett, de 1923-tól, így az elárasztásakor is, Romániához tartozott. #### Vízszennyezés A folyómeder átalakítás mellett fontos emberi hatása van a folyam életére a vízbe juttatott vegyi anyagok (növényvédőszer maradvány, gyógyszer, mosószer, ipari szennyvíz, fekália stb.) hatása a dunai élőlényekre. 2000\. január 30-án a romániai Nagybányán egy aranyérc-feldolgozó üzemben átszakadt a gát, aminek következtében nagy mennyiségű nátrium-cianid lúg jutott a mellékfolyókon keresztül a Tiszába (→ tiszai cianidszennyezés). Két héttel később a szennyezőanyag elérte a Dunát is, ahol – akárcsak a Tiszában – halak pusztultak el. A szennyezés hatása a Duna Fekete-tengeri torkolatáig érezhető volt. 2020-ban - egy teljes világra kiterjedő 21-es lista 18. helyezettjeként - Európa legszennyezettebb jelentős folyójaként sorolta be egy felmerés. Belgrádnál, – amely a 2020-as évek elején nem rendelkezik szennyvíztisztító üzemmel, – a fekália és a szennyvíz tisztítatlanul kerül a folyóba. ## Gazdasága ### Hajózás A Duna nemzetközi hajózási útvonal. A torkolatától Brăilaig tengeri, onnan Ulmig folyami hajókkal járható. A Duna mellett mintegy hatvan mellékfolyója is hajózható. A dunai hajózás nemzetközi jogrendjét a Budapesten székelő Duna Bizottság alakítja, és az Európai Unió Duna-stratégiája is jelentős többek között a dunai hajózás újbóli felfejlesztését tartja egyik fő céljának. A hajózás megkönnyítése és gyorsítása érdekében több csatorna is kapcsolódik a Dunához, melyek közül a legjelentősebb a Rajna–Majna–Duna-csatorna, amely hatására a Duna része lett egy Sulinától Rotterdamig tartó transzkontinentális, folyami hajózási útvonalnak. Romániában található a Duna–Fekete-tenger-csatorna. A Dunán nagy számú nemzetközi árukikötő található. Ezek közül a legnagyobbak: Sulina, Gyurgyevó, Reni, Brăila, Galați, Rusze, Belgrád, Budapest-Csepel, Dunaújváros, Komárom, Gönyű, Pozsony, Bécs, Linz, Passau. ### Ivóvíz Közvetlenül a mederből, tisztítások után kerül a Duna vize Baden-Württemberg tartomány mintegy 30%-ában, Ulmban, Passauban, pár romániai településen. Más helyeken a víz nagy fokú szennyezettsége miatt az ivóvíz ilyen formában nem nyerhető. Elsősorban Magyarországon nagyon elterjedtek a parti szűrésű kutak, amelyek szinte az egész tágabb Duna mente, így Budapest ivóvízkészletét biztosítják. A vízminőség javulását jelzi, hogy több mint negyven év után 2012-től újra rendszeresen megfigyelhető a dunavirágzás. ### Vízenergia A Dunán az energiát hasznosítandó számtalan vízerőmű épült elsősorban a gyorsabb sodrású szakaszokon, így Németországban, Ausztriában és a Vaskapunál. Nagyobb fokú duzzasztást igényelnek a síkvidéki erőművek, így a szlovákiai Bősnél lévő erőmű is. Németországban a 19. század végén jöttek létre az első erőművek a Dunán, például Ulmnál. Az első osztrák dunai erőmű 1959-ben Ybbs és Persenbeug között épült. Mára a kilenc dunai erőmű az ország energia ellátásának mintegy 20%-át adja. A szlovákiai bősi erőmű az ország energiaellátásának 11-16%-át biztosítja a vízállástól függően. 1972-ben épült meg Európa legnagyobb vízierőműve a Vaskapunál két duzzasztógáttal. Szerbia energiaellátásának 37,1%-át, Romániának pedig 27,6%-át ez az egy erőmű biztosítja. ### Halászat Valaha a Dunán jelentős halászat folyt. A Duna környéki településeken nagy számban éltek halászok. A 19., majd 20. században azonban a folyót ért nagy fokú szennyezés miatt halállománya nagyban lecsökkent, így a halászat is szinte teljes mértékben eltűnt a folyó partjáról. Mindössze hobbihorgászokat találni manapság a folyó partjain. Egyedül a Duna-deltában maradt meg a kereskedelmi célú halászat, de ott is nagyban korlátozódott. A Vaskapu vízlépcső megépítése előtt Bécsben vizamészárszékek működtek és onnan szállították tovább szekéren a halat a francia és a lengyel piacokra. Jelentős volt a vizaállomány Budapesten is. A Vaskapu vízlépcső megépítése után a felette levő Duna szakaszra a viza már nem jut fel. ### Aranymosás A Duna homokja 10–600 mg/m3 aranyat tartalmaz, ami a gazdaságosság határán termelhető ki. Ipari kiaknázása sosem történt, de a római kor óta folyik aranymosás a partjain. A Duna hordalékjában lévő arany legnagyobb része a Magas-Tauernből származik. Itt a kora kréta idején gránit intrúzió képződött, amelynek környezetében termésarany tartalmú kvarc telérek jöttek létre. ## Turizmusa A Duna mind az aktív, mind a passzív kikapcsolódás egyik kedvelt helyszíne. A folyó minden szakaszán, de leginkább a Wachaun, a magyar Dunakanyarban, a Vaskapu-szorosban és a Duna-deltánál személyszállító hajók sokasága várja a turistákat. Elsősorban Budapesten, kisebb részt Passauban, Linzben, Pozsonyban, Bécsben és Belgrádban jelentős a városnéző hajózás is. A folyó mellett épült számtalan idegenforgalmi látnivaló is nagyszámban csábítja a turistákat. ### Vízi sportok Az aktívabb kikapcsolódásra vágyók számára a Duna mint fürdőhely, horgászhely funkcionál. A folyón számtalan evezős vízisportot űző amatőr vagy professzionális sportoló is feltűnik. Létezik a folyó több mint kétharmadán zajló, két hónapos Nemzetközi Duna-túra is. ### Kerékpározás A Duna mentén egyre nagyobb mértékben terjed el a kerékpározás is. Donaueschingentől Pozsonyig a jól kiépült, az EuroVelo 6. szakaszának részét képező „Donauradwanderweg”, vagy röviden „Donauradweg” mintegy 100 000 kerékpárost fogad évente, de a folyó alsóbb szakaszain is (elsősorban a Szigetközben és Esztergomtól Budapestig) lehetőség van a biztonságos kerékpározásra. ## A Dunához köthető alkotások - Ifj. Johann Strauss: Kék Duna keringő - Jókai Mór: Az arany ember - Jules Verne: A dunai hajós - József Attila: A Dunánál - Jancsó Miklós filmje: Kék Duna keringő - Claudio Magris: Duna - Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása - Gyukics Péter - dr. Träger Herbert - dr. Tóth Ernő: A Duna hídjai - a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig - Gyenes Károly filmsorozata: Európa kék szalagja, a Duna

Nofertiti

Nofertiti (Nofernoferuaton; más átírásban Nefertiti, Nofretete; jelentése: „a szépség megérkezett”) ókori egyiptomi királyné a XVIII. dinasztia idején, Ehnaton fáraó felesége. Mellszobra az ókori egyiptomi művészet egyik legismertebb alkotása. Számos rejtély övezi, sem származásáról, sem haláláról nem tudni pontosat; temetkezési helye nem ismert, múmiáját nem sikerült azonosítani. Feltételezték, hogy azonos a Nofernoferuaton vagy a Szemenhkaré nevű társuralkodóval, akik uralkodásának utolsó éveiben álltak Ehnaton mellett, de ezen elméletek ellen is erős bizonyítékok szólnak. ## Származása Nofertiti családjáról biztosan semmit nem tudunk; mivel nem viselte „a király leánya” vagy „a király nővére” címeket, biztos, hogy nem az egyiptomi királyi családból származott. Korábbi feltételezések Mitanni királya, Tusratta lányával, Tadukhipával azonosították, akit a király III. Amenhotep háremébe küldött, de ez a feltevés mára megdőlt (Tadukhipát már inkább Ehnaton második feleségével, Kiával tartják azonosnak). Gyermekein kívül egyetlen vér szerinti családtagja, akit a feliratok azonosítanak, húga, Mutbenret (korábbi olvasat szerint Mutnedzsmet). A jelenleg leginkább elterjedt feltételezés szerint Nofertiti Ay, a későbbi fáraó lánya. Ez többek közt azokon a tényeken alapul, hogy Ay viselte az „isteni atya” címet, ami vagy magas papi címet jelentett, vagy a királyi családhoz való szoros kapcsolódást – ezt a címet szintén viselte Ay feltételezett apja, Juja, akinek lánya, Tije III. Amenhotep fáraó főfelesége volt – Ay feleségét, Tejét pedig a feliratokon „a királyné dajkája”-ként említik. A feltételezés szerint Nofertiti Ay egy korábbi házasságából születhetett, és Teje nevelte fel. Amennyiben ez az elmélet igaz, Nofertiti és IV. Amenhotep – a későbbi Ehnaton – első unokatestvérek voltak. ## Házassága és gyermekei Nofertiti valószínűleg Amenhotep trónra lépése körül ment feleségül az ifjú fáraóhoz, és annak első számú felesége (nagy királyi hitves) lett. Ezt a címet III. Amenhotep és Tije házassága előtt főleg olyanok viselték, akik maguk is hercegnőnek születtek; IV. Amenhotep vagy apja nyomdokaiba lépett, amikor nem hercegnőt vett feleségül, vagy leánytestvérei közt nem volt megfelelő korú (legalább két, de lehet, hogy három nővére korábban már apjukhoz, III. Amenhotephez ment feleségül). Házasságukból fiúgyermek szinte biztosan nem született, vagy ha mégis, akkor nem élte túl a csecsemőkort. Hat leánygyermekük ismert; nevük és feltételezett születési idejük: - Meritaton (az első uralkodási évben vagy előtte; legkésőbb a 2. évben / i. e. kb. 1354) - Maketaton (a 3. év körül / i. e. kb. 1353) - Anheszenpaaton (a 4. vagy 5. évben / i. e. kb. 1351) - Nofernoferuaton Ta-serit (a 7. év körül / i. e. kb. 1349) - Nofernoferuré (a 8. évben vagy a 9. év elején / i. e. kb. 1348) - Szetepenré (a 9. vagy a 10. évben / i. e. kb. 1347) A 7. uralkodási évben a királyi udvar az Ehnaton által építtetett új fővárosba, Ahet-Atonba költözött. Ekkoriban, már az új városban készülhetett a királyné híres mellszobra egy Thotmesz nevű szobrász műhelyében, és legkisebb három vagy négy gyermekük is itt született. Az ahet-atoni sírokban képek ábrázolják Nofertitit, amint áldozatot mutat be Atonnak, ünnepségeken vesz részt családjával, kitüntetéseket oszt a Megjelenések Ablakából (a palota két részét összekötő, a város főútja fölött átnyúló hídról nyíló ablakból), a királysírban pedig ábrázolják, miközben férjével együtt második lányukat, Maketatont gyászolják, aki a 12. uralkodási évben halt meg, feltehetőleg járványos betegségben vagy gyermekágyban. ## Élete Nofertiti férje uralkodása alatt rendkívül fontos szerepet töltött be, már-már társuralkodóként állt Ehnaton mellett. A királynéi szerep jelentőségének növekedése már III. Amenhotep uralkodása alatt is megfigyelhető volt, mikor Tije nagy királyi hitvest olyan jelenetekben ábrázolták, amilyen korábban csak uralkodó fáraónak járt – például szfinx alakban, amint lesújt ellenségeire –, egy szobron pedig férjével egyforma magasnak tűnt. Tije ábrázolása és neve rendszeresen feltűnt férjéé mellett, a királyné gyakorlatilag az istenített fáraó női megfelelője lett, és Szedeingában külön templomot emeltek a tiszteletére. A királynéi befolyás erősödése és ennek hangsúlyozása folytatódott IV. Amenhotep uralkodása alatt is. A fáraó befejezetlenül maradt karnaki templomai közül az egyiket, a Hut-Benbent Nofertitinek szentelték, itt férje nincs is jelen a képeken, a királynét lánya, Meritaton kíséri. A templomok díszítésein a királynét rendkívül fontos szerepekben ábrázolják, ami arra utal, hogy a szertartásokon is jelentős szerepet töltött be: egyes ábrázolásokon ő is az ellenséget tiporja el vagy a „Maat bemutatása” szertartást végzi, amely a fáraónak azon szerepére utal, hogy fenntartja a rendet a világmindenségben. Nofertiti a teremtő isten női princípiumát jelképezte. IV\. Amenhotep uralkodásának 4. évében Ehnatonra változtatta a nevét, ezzel is mutatva elkötelezettségét reformjai iránt. Szintén még ezekben a korai években a királyné neve kiegészült, innentől kezdve Nofernoferuaton Nofertiti néven említik a feliratokon (a Nofernoferuaton, mely később a királyi pár negyedik lányának a neve is lett, azt jelenti: „Aton szépeinek szépe” vagy „Aton legszebbje”; a nofer egyébként egyaránt jelentett szépet és jót is.) Aton isten nevét a kartusban mindig úgy vésték, hogy a királynői státust jelző determinatívum mindig szembeforduljon vele, ami különös kegyet jelentett Nofertiti számára. A királyné nevét időnként egy helyett két kartusba írták, külön a Nofernoferuatont és külön a Nofertitit, ami megint csak megkülönböztetett jelentőségére utal, hiszen mindaddig csak a fáraóknak járt a kettős kartus, melybe külön írták uralkodói és személyes nevét. Ehnaton ezen kívül egy sor hangzatos címmel is felruházta feleségét: Nagy dicséretben álló; Nagy kegyben álló; A palota hatalmas úrnője; Tökéletes arcú; Gyönyörű, tollakkal ékes; Kinek hangja megörvendezteti a szívet; A Két Föld úrnője. A határkősztélék és az új vallás összefoglalásának tekinthető Aton-himnusz név szerint említi. Vallási jelentősége a régi, politeista hitben gyakori istentriádokra vezethető vissza, melyekből Ehnaton ötletet merített. Aton és a királyi pár a héliopoliszi teremtő istennek, Atumnak, és gyermekeinek, Su levegőistennek és Tefnut páraistennőnek feleltek meg; hat gyermekükkel együtt a héliopoliszi enneád amarnai változata teljessé vált. Címek, melyeket viselt: Nagy királyi hitves (ḥm.t-nỉswt wr.t), Szeretett nagy királyi hitves (ḥm.t-nỉswt wr.t mrỉỉt=f), Szeretett fő királyi hitves (ḥm.t-nỉswt 3ˁ.t mrỉỉt=f), A Két Föld úrnője (nb.t-t3.wỉ), Alsó- és Felső-Egyiptom asszonya (ḥnwt-šmˁw-mḥw), Örökös hercegnő (ỉrỉỉ.t-pˁt), Nagy kegyben álló (wr.t-ḥzwt), A kegyelem úrnője, az édes szeretetű (nb.t-ỉm3.t bnr.t mrwt), Minden hölgy úrnője (ḥnwt ḥm.wt nb.w). ## Eltűnésének rejtélye thumb\|Ehnaton és Nofertiti Ehnaton uralkodásának 16. évében Nofertiti váratlanul eltűnik, nevét nem említik többé. Egyes feltételezések szerint ő is a járvány áldozatául esett, más elméletek szerint valamiért kiesett a fáraó kegyeiből, és egy kisebb palotában, az úgynevezett északi palotában élte le hátralévő életét. Régebben a kegyvesztés elméletét erősítette az a tény, hogy nevét több helyen (például az Ahet-Atonhoz tartozó üdülőben, a Maru-Aton palotában) mintha kivakarták és valamelyik lánya nevével helyettesítették volna; az újabb kutatások azt mutatják, a hercegnők neveivel nem Nofertiti, hanem Ehnaton másodfelesége, Kia nevét írták fölül. Ehnaton mellett ugyanebben az időben feltűnik egymás után két társuralkodó, Nofernoferuaton és Szemenhkaré. Nofernoferuaton uralkodói neve, az Anhetheperuré Szemenhkaré uralkodói nevének az Anhheperurénak a női változata, ezért egy időben feltételezték, hogy ugyanarról a személyről van szó, és talán Nofertiti lett férje társuralkodója, majd férfiként ábrázoltatta magát, ahogy egykor Hatsepszut. Három sztélét szokás felhozni fő bizonyítékként. Az egyik az ún. Társuralkodás-sztélé, egy feliratos mészkőtábla, melyet hét töredékből rekonstruáltak, és ma a londoni Petrie Múzeumban van. Ez eredetileg Ehnatont, Nofertitit és Meritatont ábrázolta, később Nofertiti nevét felülírták Anhheperuré Nofernoferuaton nevével, Meritatonét pedig Anheszenpaatonéval. A másik két sztélé Berlinben található, mindkettő befejezetlen, a neveket nem írták be a kártusokba. Az egyik két koronás fáraót ábrázol meghitt ölelésben; korábban Ehnaton homoszexualitásának bizonyítékaként látták, de az, hogy csak három kártus szerepel, fáraóra és királynéra utal. A másik berlini sztélé is két személyt ábrázol, Ehnatont és az egyedi koronája alapján jól azonosítható Nofertitit, a három üresen maradt kártus mellé azonban – jól láthatóan utólag – egy negyediket is bevéstek; az érvelés szerint ez a királyné társuralkodóvá válását jelenti, mert két kártusba írt név csak uralkodóknak járt ki. Azt, hogy a két társuralkodó két különböző személy, arra alapozzák, hogy Nofertiti usébtijeinek feliratai alapján királynéként halt meg, nem fáraóként, így nem tűnik valószínűnek, hogy ő lett volna a társuralkodó. Ezek a tárgyak azonban nem biztos, hogy usébtik, lehetnek fogadalmi szobrocskák is. Akik szerint két különböző személyről van szó, azok szerint az egyikük Szemenhkaré, Meritaton férje, másikuk pedig Nofernoferuaton, aki a királyi család egy még azonosítatlan nőtagja. Egy feltételezés szerint Nofertiti írta Ehnaton halála után azokat a leveleket I. Szuppiluliumasz hettita királynak, amelyek fennmaradtak a hattuszaszi udvarban, és amelyekben Egyiptom özvegy királynéja, „Dahamunzu” hettita herceget kér férjéül, mert nincs utódja. A leggyakoribb feltételezés szerint azonban lánya, Anheszenamon írta a leveleket férje, Tutanhamon halála után, ő ugyanis valóban utód nélkül halt meg, míg Ehnaton és Szemenhkaré halála után még élt az ifjú Tutanhaton, a leendő Tutanhamon fáraó. Arra, hogy Nofertiti lehetett a szóban forgó királyné, az utal, hogy Tutanhamon temetésére – a sírjában talált virágmaradványokból ítélve – február vége és március közepe közt kerülhetett sor, a hettita király azonban évkönyveik tanúsága szerint ősszel kapta meg a levelet. Ehnaton valamikor 17. uralkodási évének vége felé, ősszel halhatott meg, mert az ebben az évben szüretelt bor korsóin még említik. Az Amarna-levelek egyike (EA170) az Amka elleni katonai beavatkozást említi, feltehetőleg ugyanazt, amit a hettita évkönyvek is; ez is arra utal, Nofertiti írta a leveleket, mert amikor Anheszenamon megözvegyült, az amarnai levéltár már rég nem volt használatban. ## Mellszobra Nofertiti mellszobra, melyet egy Thotmesz nevű szobrász készített, az ókori egyiptomi művészet egyik legismertebb alkotása. Feltehetőleg későbbi szobrokhoz és képekhez készült modellnek, hogy a királynénak ne kelljen mindig modellt állnia. A szobrot a Ludwig Borchardt vezette német régészek találták meg 1912-ben, és – máig nem teljesen tisztázott körülmények között – Németországba vitték, sokáig a berlini Altes Museum őrizte, de 2009 októberétől visszakerült régi helyére, az időkőzben újjáépített a Neues Museumba. Egyiptom többször kísérletet tett a szobor visszaszerzésére, de a német múzeum 2007-ben még kölcsön sem adta egy egyiptomi kiállításra, azzal az indokkal, hogy túl törékeny az utazáshoz. Nofertiti szobra látható Al-Minya kormányzóság zászlajában. Ma ennek a tartománynak a területén található az ókori Ahet-Aton városa. 2009 márciusában a szobron komputertomográfiás vizsgálatokat végeztek, és megállapították, hogy a stukkóbevonat alatt található eredeti szobor kevésbé idealizált arcvonásokat mutat, arccsontjai alacsonyabban fekszenek, orrán kis dudor van, szája szélén ráncok. Mindeddig úgy tartották, a stukkóréteg csak vékony bevonat és nem módosított magán a szobron. Dr. Alexander Huppertz, a vizsgálatot végző német tudóscsapat vezetője szerint „a változtatások némelyike kedvező, némelyike kedvezőtlen”. ## Kísérletek múmiája azonosítására Nofertiti múmiáját sosem találták meg, de kísérlet történt már beazonosítatlan múmia Nofertitiként történő azonosítására. 2003. június 9-én Joann Fletcher brit régész bejelentette feltételezését, mely szerint a Királyok völgye 35. számú sírban talált három múmia – egy később Tije királynéként azonosított idős hölgy, egy fiatalabb nő és egy fiú múmiája – közül a fiatalabbik női múmia Nofertitié. Marianne Luban egyiptológus egy 1999-ben az interneten közölt cikkében már felvetette ugyanezt az elméletet, melyet ugyanazokra a tényekre alapozott, mint Fletcher. Fletcher, aki támogatta az elképzelést, mely szerint Nofertiti azonos volt Szemenhkaréval, a Discovery Channel finanszírozásával megvizsgálta a kérdéses múmiát. A balzsamozószerek összetétele és a koponyában hagyott agy alapján a múmiáról megállapítható, hogy XVIII. dinasztia korabeli; parókája olyan stílusú, amilyet Nofertiti viselt. Úgy tűnik, még az ókorban megszentségtelenítették – karját letörték, melynek oka az lehetett, hogy eredetileg fáraóhoz illő testtartásban temették el, mindkét karját keresztbe fektetve mellkasán, később azonban egyik karját letörték, és a test mellé fektették, hogy királynéhoz illő testtartásban – csak az egyik karját a mellkasára helyezve – feküdjön. A legtöbb egyiptológus, köztük Kent Weeks és Peter Locavara nem tartotta elegendőnek a Fletcher által felhozott bizonyítékokat. Ők úgy gondolták, DNS-vizsgálat nélkül képtelenség azonosítani egy múmiát, és mivel Nofertiti szüleinek kiléte bizonytalan, gyermekei múmiáját pedig még nem találták meg, lehetetlen pontosan azonosítani. A közvetett bizonyítékok, mint a hajstílus – ami meglehetősen divatos volt abban az időben – vagy a kar helyzete nem elegendőek, a keresztbe fektetett karok Fletcher állításával ellentétben nemcsak a fáraókra, hanem a királyi család más tagjaira is jellemzőek lehettek, a test közelében talált paróka nem biztos, hogy éppen ahhoz a személyhez tartozott, a múmia megszentségtelenítésének okairól pedig legjobb esetben is csak találgatni lehet. Ezenkívül a XVIII. dinasztia Egyiptom egyik leghatalmasabb és leghosszabb ideig uralkodó dinasztiája volt, és egy azonosítatlan női múmia kétszáz év királynéi és hercegnői közül bármelyiké lehet. A múmia korát és nemét illetően is kétségek merültek fel Zahi Hawass, az Egyiptomi Régészeti Hivatal elnöke részéről. Hawass 2003. június 12-én már kijelentette, hogy nem tartja elegendőnek a Fletcher által felsorolt érveket, a Reuters szerint augusztus 30-án kijelentette, biztos abban, hogy az illető múmia nem is nőnemű, valamint hogy dr. Fletcher ásatási engedélyét visszavonja, amíg nem tisztázták a helyzetet a Yorki Egyetemmel, melynek Fletcher dolgozik. (Hawass egyébként egymásnak ellentmondó állításokat is tett a múmia nemével kapcsolatban.) Hawass ezután CT-vizsgálatok alapján Tutanhamon feltételezett anyjával, Kiával azonosította a múmiát. Végül a 2010-ben publikált, a késő XVIII. dinasztiabeli múmiákon végzett DNS-vizsgálatok bebizonyították, hogy a múmia Ehnaton egy testvéréé, aki Tutanhamon anyja volt. A KMT magazin egyik cikke az ún. Idősebb hölgy múmiáról feltételezte, hogy talán Nofertiti teste, annak alapján, hogy a múmia egyes vizsgálatok alapján harmincas vagy negyvenes éveiben halt meg, arca pedig hasonlít Nofertiti szobraira. Erről a múmiáról azonban valószínűbb volt, hogy Tije királynéé, és 2010-ben bebizonyosodott, hogy ez a feltételezés helyes.

Coronel-foki csata

A Coronel-foki csata avagy – földrajzilag helyesebben – coroneli csata az első világháború egyik tengeri ütközete volt, melyet a konfliktus elején, 1914. november 1-jén vívott a Német Császári Haditengerészet és a Brit Királyi Haditengerészet egy-egy kisebb hajóraja a chilei partok közelében. Az egyoldalú összecsapás során a Maximilian von Spee altengernagy vezette német Kelet-ázsiai Hajóraj (Ostasiengeschwader) jobb taktikai helyezkedésének és kimagasló tüzérségi teljesítményének köszönhetően győzelmet aratott az elfogására küldött, Christopher Cradock ellentengernagy vezette brit hajóraj felett, elsüllyesztve annak két cirkálóját. A német tengeri győzelem nagy feltűnést keltett világszerte, mivel ez volt az első alkalom a napóleoni háborúk óta, hogy a brit haditengerészet vereséget könyvelhetett el. A győzelem révén Spee rövid időre megszerezte Dél-Amerika nyugati vizei felett az ellenőrzést. ## Előzmények ### Spee gróf stratégiai megfontolásai Spee gróf a zászlóshajójaként szolgáló Scharnhorsttal az éves körútján útban volt a csendes-óceáni német kolóniák felé, amikor 1914. június 29-én értesült a szarajevói merényletről. Július 7-én Τruk szigeténél csatlakozott hozzá az utat addig tőle külön folytató Gneisenau, és a további fejleményeket itt várták ki. A Monarchia Szerbiának küldött hadüzenetéről július 30–31. éjszakáján kaptak hírt. Spee hajóraját a napok alatt világméretűvé váló háború kitörése váratlanul érte, és egységeit a csendes-óceáni térségben elszórtan találta. A három könnyűcirkáló közül a Nürnberg Mexikó nyugati partjainál látta el a német érdekek képviseletét, a Leipzig pedig június 7-én hajózott el Csingtaóból a felváltására. Csingtaóban – a német haditengerészet egyetlen tengeren túli támaszpontján – így csak az Emden tartózkodott a háború elején a távoli vizeken is bevethető hadihajók közül. Miután a Nürnberg augusztus 6-án Panopénél csatlakozott a két páncélos cirkálóhoz, Spee a három hajójával és a Τitania szénszállítóval Pagan felé vette az útját, ahova augusztus 11-én érkeztek meg. Itt csatlakozott a kötelékhez az Emden és a Prinz Eitel Friedrich segédcirkáló. A német háborús stratégia a Τávol-Keleten egy az orosz–francia szövetséggel való katonai konfliktus lehetőségével számolt csak, egy Nagy-Britannia elleni háború nem szerepelt a számítások között. Az új helyzetben egy ideig tarthatónak vélték Csingtaót, de sok múlott azon, hogy a britekkel szövetséges Japán miként cselekszik. A szigetország semlegessége esetén Csingtao mellett az ottani kikötőkre is támaszkodva folytathattak volna kereskedelmi háborút a forgalmas távolkeleti partok mentén. A japánok brit kérésre azonban hamarosan szembehelyezkedtek a németekkel. Τokió előbb bejelentette, hogy a brit területeket ért esetleges támadások a brit–japán viszontbiztosítási szerződésben foglaltak alapján a hadba lépését vonhatják maguk után, majd augusztus 14-én ultimátumot küldtek Németországnak, amelyben a kínai területei kiürítését követelték. Ezzel egyértelművé vált, hogy Csingtaóra a hajóraj már nem számíthat támaszpontként, sőt a 23-ai hadüzenet után már a japán flotta fenyegető közelsége miatt a térséget is el kell hagynia. Spee, akinek a német hadvezetés nem tudott közvetlen segítséget nyújtani és ezért saját belátására bízta a követendő stratégiát, a kínai vizeket elhagyva több tevékenységi terület közül választhatott. Az Indiai-óceánra áthajózva az Ausztráliából a Szuezi-csatornán át Nagy-Britanniába tartó kereskedelmi vonal nagy részét fenyegethette volna, de az itteni tevékenységhez szükség lett volna a holland gyarmatokon való szenelési lehetőségre. Hollandia a brit–japán szövetségtől féltve a területeit a lehető legszigorúbban alkalmazta a nemzetközi törvényeket már a német kereskedelmi hajókkal szemben is, így a hajórajnak le kellett mondania az itteni portyázásokról. A beérkező hírek szerint jelentős brit és – ekkor még semleges – japán kötelékek vettek irányt a Csendes-óceán felé, az Australia csatacirkáló pedig, amely egymagában is jelentős fenyegetést jelentett a németekre, Hongkong felé haladt. Ezen információkat is figyelembe véve az augusztus 13-ai megbeszélésen úgy döntöttek, hogy Dél-Amerika felé hajóznak tovább. Itt számítani lehetett a térség országainak jóindulatú semlegességére és az antant legközelebbi támaszpontja innen viszonylag távol, a Falkland-szigeteken volt. A németek emellett – tévesen – úgy kalkuláltak, hogy a japánok a dél-amerikai partokhoz nem követnék őket, mert ez az Egyesült Államok rosszallását váltaná ki, és ez közelebb hozná őket a központi hatalmakhoz. A hosszú út során bár közvetlen veszélyt nem jelentettek az ellenséges hajóforgalomra, ugyanakkor eleget tettek a hadvezetés azon utasításának, hogy az összecsapásokat eleinte kerülve az ellenség látóköréből kerüljenek ki, ami által huzamosabb ideig jelentős erőket köthetnek le. Spee elfogadta Karl von Müller fregattkapitánynak, az Emden parancsnokának azon javaslatát, hogy legalább egy könnyűcirkálót irányítson az Indiai-óceánra, mivel egy ilyen egység még el tudta látni magát szénnel az elfogott kereskedelmi hajókról és jelentős erőket köthetett le. Spee ezt a feladatot az ötletgazda von Müllerre bízta. ### A Kelet-ázsiai Hajóraj útja a chilei felségvizekig #### Pagantól Apiáig Spee hajórajával augusztus 13-án este hagyta el Pagant Eniwetok irányába. Augusztus 14-én reggel 7 órakor Spee jelzésére az Emden az előre egyeztetettek szerint kivált a kötelékből, és az Indiai-óceán felé vette az útját, hogy ott önállóan folytasson kereskedelmi háborút. Az Ostasiengeschwader kötelékéhez ezután négy cirkáló, egy segédcirkáló (Τitania) valamint tíz szénszállító tartozott, és 7–10 csomós sebességgel haladt tovább. Eniwetok érintése után augusztus 26-án érkezett a hajóraj a Majuro-atollhoz, ahova másnap megérkezett a Cormoran segédcirkáló az O. J. D. Ahlers és a Göttingen szénszállítók kíséretében. Majuro elhagyásakor Spee a két lassú segédcirkálót, a Cormorant és a Prinz Eitel Friedricht az ausztrál vizekre küldte cirkálóháborút folytatni a Mark szénszállító kíséretében. Amennyiben kimerültek volna a szénutánpótlás lehetőségei, úgy meg kellett próbálkozniuk ismét csatlakozni a hajórajhoz. A Karácsony-sziget útba ejtése után Spee szeptember 14-re rajtaütést tervezett az új-zélandi csapatok által megszállt Apián, Német Szamoa fővárosán. Az értesülései szerint a megszálló szárazföldi egységek ellátása folyamatos tengeri szállítást igényelt, így a kikötőben a szállítmányokat biztosító ellenséges hadihajók jelenlétére is számítottak. A kikötőben azonban sem hadihajókat, sem szállítóhajókat nem találtak, a már csak csekély számú új-zélandi csapatok létesítményei pedig túl közel voltak elhelyezve a polgári épületekhez, így rövid idő után a németek anélkül távoztak, hogy egy lövést is leadtak volna. Innen északnyugati irányba hajóztak tovább. Ezzel átmenetileg sikerült megtéveszteniük az ellenséget, és Cradock tengernagy azt az üzenetet kapta a londoni admiralitástól, hogy a hajóraját nem fenyegeti közvetlen veszély. Az egyszerű csel olyannyira sikeres volt, hogy hatására a Cradock támogatására a Földközi-tenger keleti medencéjéből korábban kijelölt Defence páncélos cirkálót Máltáról visszarendelték. #### Papeete lövetése Szeptember 22-én Spee a két páncélos cirkálójával Francia Polinézia fővárosa, Papeete előtt bukkant fel, ahol miután ellenséges hadihajókkal nem találkozott, békés úton kívánta megoldani az ellátmány beszerzését és a szénkészleteinek feltöltését. Miután a franciák elzárkóztak bármiféle tárgyalástól és célzott lövéseket adtak le irányába, Spee két rövid tűzcsapást mért a település katonai jelentőségű célpontjaira, majd távozott. A történtekről először a Moana nevű kereskedelmi hajó adott hírt szeptember 28-án, mivel a franciák nem rendelkeztek sem tenger alatti kábelekkel, sem rádióállomással. Bár a támadás azt mutatta, hogy Spee egyre keletebbre hajózik, a brit admiralitásnál azzal számoltak, hogy a német hajóraj a térségben marad és újabb támadásokat intézhet Szamoa, Fidzsi vagy akár Új-Zéland ellen, és ennek megfelelően Patey tengernagyot a suvai bázisán való maradásra utasította. #### Papeete-től a Húsvét-szigetig A keleti irányba továbbhaladó kötelék zászlóshajója október 5–6. éjjelén lépett rádiókapcsolatba távolságból a Húsvét-szigettől keletre lévő Dresdennel. A könnyűcirkáló jelezte csatlakozási szándékát a hajórajhoz és fontos információkkal szolgált az ellenséges csapatmozgásokról: jelentése szerint a Monmouth és Good Hope páncélos cirkálókból, a Glasgow könnyűcirkálóból és az Otranto segédcirkálóból álló brit hajóraj szeptember 28-án nyugati irányba hagyta el Punta Arenast, míg a japán Idzumo páncélos cirkáló Mexikó nyugati partjainál tartózkodott. A Dresdentől október 6-7-én két újabb, Punta Arenast október 5-én nyugati irányban elhagyó cirkálóról és a Newcastle szeptember 16-án Mexikó nyugati partjainál való észleléséről érkezett jelentés. A hajóraj október 9-én haladt át a Baktérítőn és a forró, trópusi klímát lassan felváltotta a mérsékelt övi éghajlat. A trópusi meleget a hajók legénységének nagy része jól bírta ugyan, de a Gneisenaun vérhasjárvány tört ki, mely két halálos áldozatot is szedett. A Húsvét-szigetnél a Dresden csatlakozott Spee hajórajához. Itt a cirkálók feltöltötték az üzemanyagkészleteiket a szénszállítókról. Mivel a szigetre még nem jutott el a háború kitörésének híre, nem okozott nehézséget az itteni jelentős jószágállománnyal rendelkező brit marhatenyésztőtől nagy mennyiségű élelem beszerzése. Egyik este nagy riadalmat keltett, hogy a szárazföldön hirtelen négy nagy tűz lett látható. A németek azt hitték, a négy tűzrakással a négy hajójuk jelenlétét akarják valakik jelezni, és a horgonyt felvéve a hajóik a zászlóshajónál gyülekeztek harcra kész állapotba hozva. A tüzekről utóbb kiderült, hogy a vágásra összeterelt marhák egybentartására gyújtották meg őket. A beérkezett hírekből Spee gróf az október 8-ai hadinaplóba tett bejegyzés tanúsága szerint a következőket vonta le: „Az erős ellenséges erők jelenléte a partok mentén a kötelék számára egyelőre lehetetlenné tette az eredeti feladatának, a cirkálóháborúnak [azaz: kereskedelmi háborúnak] a kivitelezését. Így ez [a célkitűzés] érvényét veszítette; helyébe az ellenséges haderő leküzdése lépett.” Spee terve az volt, hogy a feltételezése szerint elszórtan haladó ellenséges hajókat egyben tartott rajával külön-külön semmisíti meg. A különböző német hajótársaságok perui és chilei kikötőkben – Mollendo, Antosagasta, Valparaíso, Talcahuano, Coronel, Corral – horgonyzó hajói rádióadásaikban közölték a híreket. A rádiójeleik leadásának idejére elhagyták a chilei felségvizeket, hogy ne sértsék meg a nemzetközi törvényeket. Egy október 17–18-ai ilyen rádióüzenet arról számolt be, hogy a Monmouth és a Glasgow október 15-én délelőtt 9 és október 16-a délután 4 között ellátmányt vételezett Valparaísóban. Ez az információ Spee számára azt bizonyította, hogy kedvező alkalom kínálkozhat terve végrehajtásához. #### A Húsvét-szigettől Más Afueráig Október 18-án indult tovább a raj Más Afuera felé 10 csomós sebességgel. Október 24-én a Leipziget előre küldték Más a Tierrához, hogy a szigettől nyugatra lévő szénszállítót felkutassa és a szigeten kikössön. A Leipzig jelenlétéről így az ellenség biztos információkra tett szert, mindeközben azonban a raj többi egységének kilétét rejtve kellett tartani és rádiókészüléküket nem használhatták. A Leipzignek emellett rádión a Dresdent kellett keresnie. (Vorgeblich muss nach dem Verbleib der Dresden gefragt werden) Október 25-én a raj előtt 50 tmf-re haladó Yorck és a Karnak gőzösök utasítást kaptak, hogy kössenek ki egy chilei kikötőben. Egy perui rádióállomás október 21-én további hírekkel szolgált az ellenséges erőkről. Tudósítása szerint a Monmouth és a Glasgow október 16-án déli irányban haladt Valparaíso magasságában. Ezeket a jelzéseket 25–26-án sikerült teljesen fogni és megfelelően értelmezni. A San Franciscóból érkező hírek szerint ugyanakkor a Newcastle, a Montcalm és az Idzumo hadihajók ugyancsak Dél-Amerika nyugati partja felé haladtak, míg az 1. japán hajóraj Hawaii közelében tartózkodott. A német hajóraj október 26-án reggel Más Afueránál kötött ki, ahol másnap váratlanul csatlakozott hozzájuk a korábban különvált Prinz Eitel Friedrich, mivel a kijelölt portyázási területén, az ausztrál vizeken nem tudta megoldani az üzemanyag beszerzését. A segédcirkálót Más Afuerától Spee Valparaísóba küldte tovább, mert a szénszállítókon nem volt elég szén a feltöltésére. ### Az antant intézkedései a Kelet-ázsiai hajóraj elfogására #### Csendes-óceáni térség A briteknek a háború kitörésekor nem voltak pontos információik az Ostasiengeschwader hajóinak hollétéről. Martyn Jerram altengernagy, a csendes-óceáni brit erők parancsnoka azt az utasítást kapta, hogy Hongkongban vonja össze erőit és előbb igyekezzen elfogni a segédcirkálói feladatok ellátására képes német és osztrák–magyar kereskedelmi hajókat, melyek felfegyverzés céljából Csingtaóba tarthatnak. Az ausztrál tengeri haderő parancsnoka, Patey tengernagy Port Moresby-nél tervezte összevonni hajóit, hogy onnan megindulva számolhassa fel a térségben vélt német támaszpontokat. Augusztus 12-én lövette a Yap szigetén lévő rádióállomást, melyet átmenetileg sikerült kiiktatnia és mire azt rendbehozták, az Ostasiengeschwader már túl messze volt ahhoz, hogy a sugárzott jeleit foghassa. Papeete lövetésének (szeptember 22.) híre csak szeptember 30-án érte el Ausztráliát, október 2-án Patey tengernagy hajóraját. Október 4-én a suvai rádióállomás fogott egy a német kereskedelmi hajók kódján kibocsátott jelet, ami arról adott tájékoztatást, hogy a Scharnhorst a Marquises-szigetek felől a Húsvét-sziget irányába tart. Patey tengernagy október közepén kérvényezte, hogy hajórajával (Australia, Montcalm, Encounter) követhesse Spee-t az amerikai partokhoz, erre azonban nem kapott engedélyt, és az I. és II. csendes-óceáni hajórajjal együtt a számára kijelölt terület keleti peremén, a 140. hosszúsági fok mentén tevékenykedett. Az antant hadvezetésének az a döntése, hogy előbb a védtelen német gyarmatok megszállásával foglalatoskodtak ahelyett, hogy Spee hajóraját kutatták volna fel és semlegesítették volna, jelentős fejtörést okozott számukra a következő hónapok során. Az antant erőfeszítéseit hátráltatta az is, hogy az ausztrál és új-zélandi kormányok nem járultak hozzá a hadihajóik távoli vizekre való kiküldéséhez, illetve azoknak az európai hadszíntérre tartó csapatszállító konvojok biztosítását szabták meg feladatul, mivel tartottak attól, hogy az Emden útközben rajtuk üthet. A lokális érdekek által megszabott korlátok az antant erőinek szétforgácsolódásához vezettek, ami előfeltétele volt a coroneli csatában később elért német győzelemnek. #### Atlanti térség ##### Cradock útja a dél-atlanti vizekre Christopher Cradock ellentengernagy az észak-amerikai és nyugat-indiai állomáshelyen (North America and West Indies Station) szolgálatot teljesítő 4. cirkálóraj parancsnoka július 27-én figyelmeztetést kapott Londonból, miszerint várható volt a háború kitörése. A hírre a tengernagy megosztotta a hajóraját. Erői nagy részét (Suffolk, Essex, Lancaster páncélos cirkálók) az Atlanti-óceán északi részén vonta össze, hogy az Észak-Amerikát a Brit-szigetekkel összekötő, elsődleges fontosságú kereskedelmi útvonal nyugati részét biztosítsa a német cirkálók (Dresden, Karlsruhe) és segédcirkálók esetleges támadásaival szemben és szemmel tartsa az amerikai kikötőkben rekedt, felfegyverezve segédcirkálóként is alkalmazható német kereskedelmi hajókat. A rajához tartozó Berwick páncélos cirkálót és a Bristol könnyűcirkálót Cradock a Nyugat-Indiákon hagyta és ezekhez csatlakoztak a francia Condé és Descartes cirkálók. Dél-Amerika keleti felén ugyanakkor egyedül a Luce sorhajókapitány parancsnoksága alatti Glasgow könnyűcirkáló teljesített szolgálatot. Augusztus 6-án Cradock zászlóshajójával, a Suffolkkal a San Salvador-szigettől északra meglepte a Karlsruhét, amely éppen a Kronprinz Wilhelmet fegyverezte fel. Több órás üldözés vette kezdetét, melybe a Bristol könnyűcirkáló is bekapcsolódott, de a briteknél gyorsabb német cirkálót nem sikerült elfogni. Cradock ezután jelezte az admiralitás felé, hogy a gyors német könnyűcirkálók elfogását olyan könnyűcirkálókra kellene bízni, amelyeknek sebességük révén lenne esélyük a sikerre, és a lassabb, de tűzerősebb páncélos cirkálókat Spee hajóraja ellen lehetne küldeni, de a tanácsát nem fogadták meg. Miután a németek a brit várakozások ellenére nem fegyvereztek fel óceánjárókat New Yorkban, melyek veszélyeztethették volna a britek fő kereskedelmi útvonalait, majd pedig augusztus 12-én információt szereztek arról, hogy a Dresden az Amazonas torkolatánál megállított egy brit gőzöst és a Karlsruhe ugyanezen a napon befutott Curaçaóba, Cradock tengernagy a londoni admiralitástól utasítást kapott a Good Hope páncélos cirkálóra való átszállásra és azon délnek hajózva a közép-atlanti vizek kereskedelmi útvonalainak védelmének átvételére. A 4. cirkálóraj három páncélos cirkálója Új-Fundlandon maradt, Cradock helyét az észak-amerikai állomáshely élén Phipps Hornby tengernagy vette át. A Cradock alá rendelt Glasgow északnak hajózott és a Brazíliához tartozó Abrolhos-szigeteknél (Abrolhos-szirteknél) lévő titkos szenelőbázison (secret coaling station) csatlakozott hozzá az 5. cirkálórajtól (Zöld-foki szigetek) átirányított Monmouth páncélos cirkáló, majd később az Otranto segédcirkáló. Augusztus 22. után az addig a Dresdent Brazília északi partjainál felkutatni igyekvő Cradock a Carmania és a Macedonia segédcirkálókat kapta erősítésül. Miután a Dresden elsüllyesztette a Holmwood brit gőzöst Rio Grande do Norte állam partjai előtt (Brazília keleti csücskénél), Cradock és Luce is délnek hajózott az elfogásához. Cradock szeptember 5-én a beérkező információk nyomán a következő üzenetet küldte Londonnak: „A Karolina-szigetek jelentése szerint augusztus 8-án észlelték Gneisenaut és a Scharnhorstot. (...) Van újabb információ a hollétük felől? Állítólag számos német szénszállító tartózkodik a Magellán-szoros közelében.” A tengernagy úgy vélte, hogy a németek az összes Atlanti- és Csendes-óceánon lévő cirkálójukat a Magellán-szorosban vonhatják össze. Londonban is hasonlóképpen vélekedtek a németek szándékairól, és Cradockot megtették a dél-amerikai állomáshely parancsnokának. ##### A dél-amerikai brit hajóraj felállítása A brit hadvezetésnél különböző elképzelések voltak arról, milyen hadihajókat kellene még Cradock rajához küldeni. Az admiralitás haditanácsának (Admiralty War Staff) egy szeptember 7-ei memoranduma megállapította, hogy Cradocknak további három páncélos cirkálóra és egy könnyűcirkálóra lenne szüksége a feladata ellátásához, amennyiben a Kelet-ázsiai Hajóraj áthajózna a dél-amerikai partokhoz. Az első tengeri lord, Battenberg herceg és a haditanács főnöke (Chief of War Staff), Doveton Sturdee még ennél is nagyobb erőt, két csatacirkálót kívánt volna a térségbe küldeni, de John Jellicoe, a Grand Fleet parancsnoka az északi-tengeri haderő meggyengülésétől tartva ellenezte ezt, Churchill pedig nem kívánta őt felülbírálni. Az admiralitás végül a Defence kiküldése mellett döntött, amit viszont Battenberg herceg még mindig kevesellt és „valamivel többet” akart erősítésnek. Így került sor a nélkülözhetőnek ítélt régi csatahajó, a Canopus útnak indítására a Zöld-foki szigetekről. A Cradockhoz való kiküldésekor Churchill a csatahajót erősen méltatta. Megfogalmazása szerint a Canopus „egy citadella, mely körül az összes cirkálónk teljes biztonságban van.” Valójában az 1897-es építésű pre-dreadnought mintájú csatahajó nem számított már modern egységnek. 1912-ben a tartalék flotta kötelékébe helyezték át és 1915-re tervezték a lebontását, a háború kitörésekor azonban ismét aktív szolgálatba állították. A 305 mm-es lövegei lassan tölthető régi típusok voltak, a tornyok parancsnokai pedig olyan tartalékos hadnagyok voltak, akik korábban még soha nem jártak egy csatahajó lövegtornyában. A lövegek yardos (kb. ) lőtávolsága nem érte el a német páncélos cirkálókét, azokétól 400 yarddal () maradt el. Cradock számára ez a hajó nem a teljes biztonságot nyújtó „citadella” volt, hanem egy nyomasztó teher. A korábban Cradock alá tartozó Berwicket és az Essexet az észak-atlanti állomáshelyről a Nyugat-Indiákra küldték, pótlásukra a tengernagynak a Cornwallt ígérték oda az 5. cirkálóraj kötelékéből. Délnek haladva Cradock Santa Catharina szigeténél találkozott Luce hajóival. Itt szeptember 14-én az admiralitástól új, a későbbiek során nagy jelentőségűnek bizonyuló utasítást kapott, mely így szólt: „A németek továbbra is folytatják kereskedelmi tevékenységüket Dél-Amerika nyugati partján, a Scharnhorst és a Gneisenau nagy valószínűséggel fel fog bukkanni ezen a partszakaszon vagy a Magellán-szorosban. Vonjon össze egy olyan erős hajórajt, mely elég erős a Scharnhorsttal és a Gneisenauval vívandó harchoz, a Falkland-szigeteket megtéve a szenelőbázisnak és ugyanakkor elegendő erőt hagyva a Dresden és a Karlsruhe ellen. A Defence a Földközi-tenger felől érkezve csatlakozik önhöz és a Canopus már úton van az Abrolhos-szirtekhez. Legalább egy County-osztályú cirkálót és a Canopust tartsa a zászlóshajója mellett míg a Defence megérkezik. Amint az ellenségét meghaladó erő áll rendelkezésére, a hajórajjal egyből induljon meg a Magellán-szoros átkutatására, állandóan felkészülve arra, hogy visszatérjen és biztosítsa a La Platát avagy amennyiben az információk alapján indokolt, északnak haladva egészen Valparaísóig kutasson, pusztítsa el a német cirkálókat és akadályozza a német kereskedelmi tevékenységet. ...” Négy nappal később (szeptember 18.) egy újabb üzenet érkezett Londonból: „A szituáció megváltozott ... A Gneisenau Szamoa előtt bukkant fel 14-én és északnyugati irányban távozott. Az Amerika nyugati partja mentén bonyolódó kereskedelmet azonnal támadás alá kell venni. A cirkálókat nem kell összevontan tartani. Két cirkáló és egy felfegyverzett utasszállító elegendő erőnek tűnnek a Magellán-szorosba és a nyugati partra. Jelentse, mit tervez a Canopusszal.” A német megtévesztő manőver bár egyszerű volt, mégis nagy hatással volt a brit admiralitásra. A Máltáig jutó Defence-t visszarendelték a keleti Mediterráneumba, amiről nem értesítették Cradockot. A Montevideóból való szeptember 22-ei kihajózás előtt Cradock a királyának küldött levelében utalva a számára értelmetlen utasításokra a következő panaszos megjegyzést tette: „Van egy olyan érzésem, hogy a két [német] nehézcirkáló Kínából a Magellán-szoros felé tart, és én csak azért vagyok ott, hogy ’kutassak és nézelődjek’.” Cradock megfogalmazott egy memorandumot is Montevideo elhagyása előtt, melyben a hírszerzés fontosságára igyekezett felhívni a figyelmet: „Sürgető fontosságú, hogy minden információ a Gneisenau és a Scharnhorst hadmozdulatairól elérje [Cradock] ellentengernagyot ... késedelem nélkül. A késedelem Őfelsége hajóinak elvesztésével járhat.” A tengernagy sejtette, hogy az admiralitásnál csak a Dresden jelenlétével számolnak, ugyanakkor ő Spee teljes haderejének felbukkanását valószínűsítette a térségben. Az utolsó vészjósló mondatot azonban indulás előtt töröltette. Punta Arenas-ba érve a brit konzultól Cradock azt az információt kapta, hogy a Dresden a chilei Orange-öbölben vételezett szenet. A német cirkáló szeptember 18-án üldözőbe vette a fedélzetén 300 francia tartalékost szállító Ortega csapatszállítót, melyet azonban a semleges vizekre már nem követett. A csapatszállító szeptember 23-án adott hírt az észlelésről. A britek a közelből érkező rádiójelek alapján úgy vélték, hogy itt több német cirkáló is jelen lehet. Cradock ezért hajóival áthajózott a Magellán-szoroson, és szeptember 30-án hajnalban meglepetésszerű rajtaütést hajtott végre az öblön abban a reményben, hogy a Dresden mellett a Nürnberget és a Leipziget is elkaphatja, de nem találta nyomát német hajóknak. A sikertelen küldetés után Cradock cirkálóival szénvételezés céljából visszatért a Falkland-szigetekre. Az admiralitás október 5-ei újabb parancsa – a suvai rádióállomás előző napi információi hatására – már csak azután érkezett meg a Falkland-szigetekre, hogy Cradock elhagyta az itteni támaszpontot: „A kapott információk alapján úgy tűnik, hogy a Scharnhorst és a Gneisenau Dél-Amerika felé tartanak. A Dresden felderítést végezhet számukra. Készen kell állnia a velük való összecsapásra. A Canopusnak csatlakoznia kell a Glasgow-hoz, a Monmouth-hoz és az Otrantóhoz és együttműködve kell az ellenség után kutatniuk illetve védelmezniük a kereskedelmet.” Cradock október 7-én kapta meg ezt a parancsot. Számára kitűnt, hogy Londonban a német erőket erősen alábecsülik, ő ugyanis már feltételezte, hogy a két német páncélos cirkálóhoz három könnyűcirkáló is csatlakozhat. Másnap két üzenetet küldött Londonnak. Az elsőben jelezte, hogy az erőit a Falkland-szigeteken vonja össze, a felderítést (biztonsági okokból) legfeljebb Valparaíso magasságáig végzik, és kérelmezte rajának a Cornwall és Defence páncélos cirkálókkal való megerősítését. Az előbbi pótlására a karibi térségben az észak-amerikai állomáshelyről az Essex páncélos cirkáló áthelyezését tanácsolta: „A jelek arra a lehetőségre engednek következtetni, hogy a Dresden, a Leipzig és a Nürnberg csatlakozhatnak a Gneisenauhoz és a Scharnhorsthoz. Szándékozom az erőimet összevonni és a megosztásukat elkerülni. A Glasgow-t, a Monmouth-t és az Otrantót arra utasítottam, hogy ne hajózzanak Valparaísónál északabbr, míg a német cirkálók pozíciója nincs meghatározva. A Karlsruhe nyilvánvalóan a dél-amerikai vizeken tevékenykedik: javasolnám az Essex áthelyezését a Cornwall leváltására; a Cornwall így délnek haladhatna. A Defence mikor kerül a parancsnokságom alá? A Panama-csatorna Társaság engedélyezi hadviselő államok hadihajóinak az áthaladást?” Az aznap (október 7.) küldött második üzenetében felhívta a figyelmet arra, hogy Spee az ellene a nyugati partra küldött hajórajt kikerülve váratlanul felbukkanhat az Atlanti-óceánon, ahol ezután jelentős ideig szabadon tevékenykedhetne. Ezért felvetette azt az ötletet, hogy érdemes lenne mind Dél-Amerika nyugati, mind keleti partjainál olyan erős kötelékeket felállítani, melyek külön-külön is képesek lennének szembeszállni vele. Az üzenet így hangzott: „A riadalom keltése nélkül tisztelettel azt tanácsolnám, hogy arra az esetre, ha az ellenséges nehézcirkálók [sic!] és más hadihajók Dél-Amerika nyugati partjainál gyülekeznének, akkor szükséges mindkét parton egy olyan brit erővel rendelkezni, mely képes szembeszállni velük. Máskülönben a délkeleti partvidékről útnak indított összevont erőt a Csendes-óceánon kikerülhetik, ami nem lehetetlen és ezáltal az ellenség mögé kerülnénk, így az elpusztíthatná a falklandi, az English Bank-i és az abrolhos-szirteki szenelő bázisainkat és kevés eszköz állna rendelkezésünkre a megállítására, a brit hajók a szénhiány miatt nem lennének képesek követni őket, így az ellenség elérheti a Nyugat-Indiákat.” Az első üzenete 12-én, a második még ez előtt, 11-én ért Londonba. Az üzenet vételezése után Churchill a következő megjegyzéssel továbbította azt Battenbergnek: „A legjobb az lenne a brit hajók számára, ha megfelelő távolságban maradnának egymás támogatásához vagy a [Magellán-]szorosban vagy a Falkland-szigetek közelében és elhalasztanák a cirkálást a nyugati part mentén amíg a Scharnhorst és a Gneisenau holléte felőli jelenlegi bizonytalanság megszűnik. Ők és nem kereskedelem az amire most vadásznunk kell. Legfőképpen őket nem szabad elszalasztanunk.” Ezek alapján úgy tűnik, Churchill nem volt tudatában annak, hogy Cradock hajói közül három már felfelé haladt a chilei partok mentén. Battenberg, aki úgy vélte, Cradock a Churchillel megbeszéltekkel már tisztában van, egyetlen szót írt a jegyzékre: „Elintézve.” („Settled.”) Az admiralitásnál tartottak attól, hogy az Ostasiengeschwader felbukkanása az afrikai partoknál végzetes lehet a német gyarmatokon partra tett és csak csekélyebb tengeri erőkkel biztosított szárazföldi csapatok számára, ezért elfogadták a javaslatot és tervbe vették a második hajóraj felállítását, melynek a Falkland-szigeteknél kellett volna őrködnie. Október 14-én Churchill és Battenberg vitatta meg ezt és Churchill utólag az alábbi összefoglalót állította össze: „A beszélgetésünk alapján a következő ön által felvetett rendelkezéseket foglaltam össze a dél-csendes-óceáni és dél-atlanti hadszíntérrel kapcsolatban: 1\) Cradock a Canopust, a Monmouth-t, a Good Hope-ot és az Otrantót a Falkland-szigeteken vonja össze. 2\) A Glasgow-t küldje a Leipzig felkutatására, valamint a Dél-Amerika nyugati partja mentén északon egészen Valparaísóig az itt folyó kereskedelem támadására illetve védelmezésére. 3\) Egy új harcképes hajóraj felállításához a Rióból úton lévő Defence csatlakozzon a Carnarvonhoz .... Ezekkel a rendelkezésekkel teljes mértékben egyetértek. Feltételezem, hogy Cradock tisztában van a Scharnhorst és a Gneisenau 17-én vagy azt követően való felbukkanásának lehetőségével a közelben és ha nem lesz elég ereje a támadáshoz, akkor mindent megtesz azért, hogy a nyomukban maradva kövesse őket, függően az erősítések beérkezésétől.” A javaslatának elfogadásáról az admiralitás még ezen a napon elküldött üzenetében értesítette Cradockot. Azonban a tengernagynak küldött információk már nem feleltek meg annak, mint amiben Churchill és Battenberg megegyezett. Az üzenet tartalma így hangzott: „A Good Hope-ból, a Canopusból, a Monmouth-ból, Glasgow-ból és az Otrantóból álló erőinek kombinált hadműveletek végrehajtása céljából való összevonásáról megegyezés született. Stoddart a Carnarvonnal Montevideóhoz lett rendelve. A Cornwall, a Bristol, a Macedonia és az Orama is a parancsnoksága alá kerül. Az Essex a Nyugat-Indiákon marad.” A tengernagynak az új utasítás szerint össze kellett vonnia az öt hadihajóját, amelyekkel együtt tartva kellett tevékenykednie (”for combined operation”), nem pedig a Falkland-szigetek környékén tartani és egyedül a német hajóknál gyorsabb Glasgow-t a nyugati partra átküldeni, mint ahogy Churchill Battenberggel megegyezett. Az üzenet nem tesz említést a nyugati part menti tevékenység felfüggesztéséről és arról sem, hogy a tengernagy a Defence-t nem fogja megkapni, hanem azt Stoddart alá helyezik. Az Essex-et Cradock kérése ellenére a Nyugat-Indiákon tartották vissza. Az összefoglaló 3. pontjában szereplő azon lehetőségre, miszerint Cradock saját belátása esetén követhetné is a német hajókat, a parancsban nincs utalás. Ugyanakkor Stoddartnak az admiralitás a következő üzenetet küldte: „Haladjon Sierra Leonéból a kereskedelmi útvonal mentén Montevideóig, Pernambucónál utasításokat kérve. A Defence Gibraltár felől érkezve fogja követni. A Cornwall, a Bristol, a Macedonia és az Orama a parancsnoksága alá kerül. Tartson készenlétben elegendő erőt arra az esetre, ha a német hajóraj a Falkland-szigetek közelében lévő Cradockot kikerülve elmenekül.” Ebből kitűnik, hogy az utasítás számolt annak lehetőségével, hogy Cradock a rendelkezésére álló haderővel megütközhet a német hajórajjal. Stoddart ellenezte a Defence átirányítását Cradockhoz, és az admiralitás végül neki kedvezett, Cradock pedig erősítés nélkül maradt. Cradock az új parancs fényében továbbra is úgy vélte, hogy a korábbi, október 5-ei instrukciók, miszerint feladata a nyugati parton az ellenséges erők felkutatása és a kereskedelmi útvonalak biztosítása, továbbra is érvényben van. Rajának egységeit csak lassan tudta összeszedni. Luce sorhajókapitány a Glasgow-val és a Monmouth-szal felderítésre indult a chilei partok mentén és október 15-én Valparaísóig hajózott fel. Itt megbizonyosodott afelől, hogy a chilei kormányzat azon német kereskedelmi hajókat, melyek részt vettek német hadihajók ellátásában és ezek után chilei kikötőkbe érkeztek, többet már nem engedi kifutni. Ezt követően a Glasgow délnek hajózott, egészen a Magellán-szorostól északnyugatra lévő titkos támaszpontig, melyet még ide vezető útja során állított fel a szénvételezés megkönnyítésére és melynek őrzésére eddig hátrahagyta az Otrantót. Luce a legutóbbi parancs értemében itt szándékozott bevárni a Good Hope-ot Cradockkal és a Canopust. Az admiralitás számításai szerint a Canopusnak október 15-én kellett a Falkland-szigetekre érkeznie, de a rossz idő miatt Montevideóból csak több napos késéssel indulhatott el, és a csatahajó ezt jelezte Cradock felé, valamint azt is, hogy maximálisan csak 12 csomóval lesz képes haladni. A Canopus késésének várható mértékéről értesülve Cradock október 18-án ismételten felhívta az admiralitás figyelmét arra, hogy a csatahajó korlátozni fogja a hajórajának a stratégiai sebességét, azonban kifejezte azon reményét, hogy az ellent ennek ellenére is csatára fogja tudni kényszeríteni. A tengernagy ugyanakkor aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a Karlsruhe is csatlakozhat Spee hajórajához: „A Karlsruhéról szeptember 22. óta nem érkezett hír. Lehetségesnek tartom, hogy a Horn-fokot megkerülte és csatlakozott Spee haderejéhez. Attól tartok, hogy a hajórajom sebessége a Canopus miatt nem haladhatja meg a 12 csomót, de bízom abban, hogy a körülmények lehetővé teszik a harc kikényszerítését.” Az admiralitás a válaszában nem tért ki arra, hogy időközben a Karlsruhe ismét felbukkant a brazil partoknál, de a korábbi, október 7-ei, a Panama-csatornára vonatkozó kérdésére ekkor meg tudták adni a választ, miszerint az amerikaiak egy hadviselő állam hadihajói közül egyszerre háromnak engedélyezik az áthaladást. Azaz a két német páncélos cirkáló egy időben áthajózhatott a Nyugat-Indiák felé. Cradock ezen üzenetéből világosan kitűnhetett, hogy Cradock továbbra is az október 5-ei parancs célkitűzéseit tartotta szem előtt, de most sem gondolt senki arra, hogy a helyzet tisztázásra szorulna. A Canopus október 22-én érkezett meg a Falkland-szigetekre. Itt a csatahajó parancsnoka jelezte, hogy a gépeinek karbantartása további két-három napot vesz majd igénybe. Cradocknak azt jelentette, hogy hajója nem lesz képes 12 csomónál gyorsabban haladni. A becslések szerint a német páncélos cirkálók felbukkanása október 17. után bármikor várható volt a dél-amerikai partok mentén. Cradock úgy vélte, hogy nem várhatja meg, míg a csatahajón elvégzik a szükséges karbantartásokat, mert a három nyugati parton lévő hajóját nem akarta a Good Hope támogatása nélkül hagyni, és még aznap útnak indult a titkos chilei támaszpont felé. Stanley-ből való elindulása előtt hátrahagyott egy Hedworth Meux flottatengernagynak címzett levelet azzal, hogy csak halála esetén kézbesítsék. Cradock a szigetek kormányzójának, William Allerdyce-nak írt kísérő levelében a következőket vetette papírra: „Nem szalaszthatom el, hogy az otthoniakkal tudassam, mit láttam és mit gondolok a becsületünk megőrzése iránti gáláns elővigyázatosságáról. Minden tőlem telhető módon igyekszem figyelmeztetni, ha a német hajóraj kikerül bennünket [és így veszélyeztetheti a Falkland-szigeteket]; és csak az én ’eltűnésem’ esetén küldje el a levelet Meuxnak. Ez alatt azt értem, ha a hajórajom eltűnik – és vele én is. Nem áll szándékomban negyven év tengeren töltött szolgálat után olyan áldozattá válni, aki felől nem érkezik hír.” A később eltűnt levélben kifejtette, hogy nem kíván barátjának, Ernest Troubridge ellentengernagynak a sorsára jutni, aki a Földközi-tengeren hajórajával nem kényszerítette harcra a Goeben csatacirkálót, amikor lehetősége lett volna rá, és ekkor e mulasztásáért a hadbíróságon várt az ügye tárgyalására. A kormányzó és szárnysegédje elbeszélése szerint Cradock úgy érezte, hogy nem fog hazatérni a küldetésről. Luce visszaemlékezése szerint a kormányzó a következőket mondta neki a tengernagyról: „Cradock úgy gondolta, csekélyek az esélyei, és az admiralitás különösen akkor hagyta cserben, amikor kérése ellenére a Defence-t megtagadták tőle.” A kormányzó segédje Cradock kedélyállapotát a kihajózás előtt így írta le: „A tengernagy nagyon bátor öregember volt; tudta, hogy a szinte biztos halálba tart az új és erős hajókkal vívandó küzdelem révén, és ami őt illette, ez így rendben is volt. Tudta mivel áll szemben, és egy nagy ágyúkkal felszerelt gyors cirkálót kért a hajórajának, mivel nem volt nagyon erős fegyvere és nagyon gyors hajója, de az admiralitás azt közölte, hogy e nélkül kell mennie. Így hát az öreg Cradock így szólt: „Rendben van, akkor csináljuk nélküle,” és egy reggel halkan útnak indult a Canopust hátrahagyva a szénszállítók és ellátmányszállítók biztosítására és a Glasgow-t és a Monmouth-t magával véve kihajózott ezeknek a kiváló [crack] németeknek a felkutatására.” ##### Cradock útja a chilei vizekre Cradock a Horn-fokot megkerülve haladt, hogy amennyiben német hajók e hosszabb útvonalon igyekeznének észrevétlenül átjutni az Atlanti-óceánra, akkor észlelhesse őket. A Canopus-nak meghagyta, hogy amint lehet induljon a raj többi egysége után a Magellán-szoroson áthaladva. Útközben a britek több rejtjelezett német rádióadást is észleltek, de ezeket nem tudták dekódolni. Cradock a Good Hope-pal október 26-án csatlakozott rajának többi cirkálójához és ezen a napon a következő üzenetet küldte Londonnak: „Az október 7-én az admiralitástól kapott táviratban foglaltakra reagálva, melyben az ellenség felkutatására vonatkozó parancs és a gyors siker iránti hőn áhított vágy szerepelt, a Canopus alacsony sebességéből kifolyólag nem tartom kivitelezhetőnek az ellenséges hajóraj felkutatását és megsemmisítését előirányzó célkitűzést. Emiatt a Montevideóba érkeztekor utasításokat kérő Defence-nek a hozzám való csatlakozásra felszólító parancsot hagytam hátra. A Canopus a szénszállítók szükségszerűvé vált biztosítására kerül alkalmazásra. Az augusztus 6-ai tapasztalat alapján tiszteletteljesen javasolnám, hogy ne ellenkezzenek a Karlsruhe elleni harc háttérbe szórítása ellen. Addig fogja folytatni a tevékenységét, míg egy gyorsabb hajóval nem kerül szembe.” Ez az üzenete, amelyben aggályait fejezte ki a rendelkezésére álló erő iránt, már másnap eljutott az admiralitáshoz. Stoddart hasonlóan őhozzá ellentengernagyi rendfokozattal bírt, de Cradock előrébb szerepelt a tengernagyi listán, így természetesnek vélte, hogy utasításokat adhat kollégájának és kérheti tőle a Defence átengedését. Az admiralitásnál az üzenetről – annak ellenére, hogy világos információkkal szolgált – a hivatalos brit történetírás szerint úgy gondolták, hogy a dekódolás során vétett hibák miatt csak töredékesen olvasható. Ezen okfejtésnek talán Churchill azon megjegyzése lehet a magyarázata, mellyel az üzenetet a haditanácsnak továbbította: „Ez a távirat nagyon zavaros [obscure], és én nem értem, hogy Cradock mit szándékozik tenni vagy mik a kívánságai.” Cradock még az augusztus 6-ai Karlsruhéval szerzett tapasztalata alapján felhívta az admiralitás figyelmét arra, hogy a gyorsabb német könnyűcirkálók ellen hiábavaló azoknál lassabb egységeket alkalmazni. Véleménye szerint a Defence és a Cornwall páncélos cirkálókat inkább a lassabb cirkálókkal rendelkező Ostasiengeschwader ellen kellett volna bevetni, de az admiralitás nem reagált ezen észrevételeire. A Defence-t még ezt megelőzően, október 25-én a brazil partoktól visszarendelték a Fernando de Noronha-szigetcsoporthoz, ahol a Cornwallt váltotta a Karlsruhe után kutató hajórajban (Bristol, Macedonia, Edinburgh Castle). Ezáltal az admiralitás Cradock hajóraját végzetesen meggyengítette, így az már nem képviselt egyenlő erőt Spee hajórajával. A brit történetírást szerkesztő Corbett szerint az admiralitás szándéka az lett volna, hogy a Csendes-óceán északi részén tevékenykedő hajórajt (Hizen csatahajó, Idzumo páncélos cirkáló és Newcastle könnyűcirkáló) a Galápagos-szigetekhez rendeli, hogy ezáltal északról fejtsen ki nyomást a németekre, akik így délnek hajózva a felderítést végző Glasgow és Monmouth látókörébe kerülnének, azok pedig a jelentősebb tűzerővel bíró Good Hope és Canopus elé csalnák őket. Ennek szellemében az admiralitás a következő üzenetet küldte Cradocknak október 28-án (amit ő vélhetőleg november 1-jén, pár órával a csata előtt meg is kapott): „A Defence-nek a keleti parton kell maradnia és Stoddart utasításait kell követnie. Így mindkét oldalon elegendő erő áll rendelkezésre arra az esetre, ha ellenséges cirkálók tűnnek fel a kereskedelmi útvonalak mentén. A Horn-fok térségében nincs rendelkezésre álló hajó. A japán Hizen csatahajó felbukkanása hamarosan várható az észak-amerikai partoknál. Csatlakozni fog a japán Idzumóhoz és a Newcastle-hoz és déli irányban a Galápagos felé fog haladni.” Habár Churchill Battenberggel Cradock hajórajának Falkland-szigetekhez való visszarendeléséről állapodott meg, ez az üzenet egyértelműen különbséget tett a két parton tevékenykedő hajórajok között. A szöveg megemlíti a csendes-óceáni antant hajóraj amerikai partokhoz való várható érkezését, de nem fejti ki, ez milyen következményekkel járhat Cradockra nézve, együtt kell-e működnie az új egységgel, és ha igen, milyen formában. ##### A Glasgow felderítő útja Cradock október 27-én északnak küldte a Glasgow-t, hogy Coronel kikötőjében üzeneteket vegyen át illetve adjon fel és fogjon el egy a közelben észlelt német vitorlást. Másnap a brit tengernagy rádióüzenetben utasította a Canopust, hogy a kíséretében lévő szénszállítókkal induljon meg északnak, mivel úgy vélte, szükséges a további ezirányú előrenyomulás és Más a Tierra szigeténél – már a kontinentális partoktól távolabb – tervezte a következő szénvételezést végrehajtani. Az Otrantót a Glasgow jelentésére várva időközben előreküldte Puerto Monttba, a chilei nyugati vasút déli végpontjának kikötőjébe az esetlegesen itt tartózkodó német kereskedelmi hajók elfogására. A tisztán német szimpatizáns településen azonban az Otranto nem tudott információkat beszerezni, és október 31-én reggel elhagyta a kikötőt, majd november 1-én csatlakozott a hajórajhoz. A Glasgow a német vitorlást kutatva október 29-én érkezett a Santa María-szigethez. A tengernagy utasításainak megfelelően másnap reggelig várt a kikötőbe való behajózással. A délután folyamán számos kódolt üzenetet fogott el, amelyekről feltételezte, hogy a németek adták le őket, és erről tájékoztatta a tengernagyot. Cradock a hírt véve úgy határozott, hogy másnap (október 30-án) reggel 06:00-kor elhagyja a titkos támaszpontot. Kihajózáskor találkozott a Canopusszal és a vele tartó két szénszállítóval. Mivel a csatahajó a hajtóművének meghibásodásáról adott hírt, melynek a javítása előreláthatólag 24 órát vett igénybe, Cradock nélküle hajózott tovább. Legutóbbi találkozásuk óta viszont kiderült, hogy a csatahajó sebességét korlátozó technikai problémák nem olyan súlyosak, mint ahogy azt gondolták, és a 14 csomós sebességet is képesek lennének elérni. A hajó parancsnoka azonban ezt elmulasztotta közölni a tengernaggyal. (Azt nem tudni, erre a fejleményre hogyan reagált volna Cradock, megvárta-e volna mégis a javításokat.) Ezzel egyidejűleg Cradock utasította a Glasgow-t a keresés folytatására, mivel a nagy ellenséges rádióforgalomnak való utánajárást fontosabbnak tartotta a coroneli látogatásnál. A könnyűcirkáló ennek megfelelően eljárva 30-án és 30–31. éjjele folyamán a Santa María-szigettől nyugatra és északnyugatra cirkált. Október 31-én 01:00-kor elfogott egy a közvetlen közelében a Leipzig által sugárzott jelet, melyet egy kereskedelmi hajónak címzett. Másnap azonban nem észlelt semmi gyanúsat. Cradock a hírszerzés miatt aggódva – avagy reálisabb célkitűzéseket tartalmazó újabb parancsok kézhezvételének reményében – aznap a Glasgow-t Coronel azonnali felkeresésére utasította. A brit könnyűcirkáló október 31-én, 18:20 perckor érkezett meg Coronelbe. Itt elküldte az admiralitásnak a tengernagy jelentését, amelyben tudtul adta azon szándékát, hogy a Juan Fernández-szigeteknél szenet vételez, majd északi irányban halad tovább. Ezúttal nem említette meg, hogy a Canopust a szénszállítók mellé kísérőnek beosztva hátrahagyta. A Glasgow észleléséből Cradock vélhetőleg azt feltételezte, hogy a német hajóraj – miután már másfél hete várható lett volna az itteni felbukkanása – északra fordult és a Galápagos-szigetek vagy a Panama-csatorna elérése lehet a célja, a Leipzig pedig egyedül maradhatott vissza. A brit tengernagy valószínűleg – ekkor még – nem tudott a japán–brit csendes-óceáni kötelék itteni vizekre való kiküldetéséről, ezért azt gondolhatta, hogy a németeket északi irányban való haladásuk esetén is meg kell állítania. Emiatt rádiózhatta október 31-én a Canopusnak, hogy a szénszállítókkal San Felixhez, a Más a Tierrától 500 mérföldre északra lévő Desventurados-szigetcsoport egyik tagjához hajózzon. Ezekben a napokban vette át Battenbergtől az első tengeri lord pozícióját Fisher tengernagy, aki a hivatalba lépését követő első napokban a helyzet kényességét felismerve utasításba adta a Defence késlekedés nélküli csatlakozását Cradock rajához, a tengernagynak pedig meghagyta, hogy ne cselekedjen a Canopus beérkezése előtt, a felderítési feladatokat pedig a Glasgow-val végeztesse el. Ezeket az utasításokat Cradock azonban már nem kaphatta kézhez a Glasgow Coronelből való korai kifutása miatt. Az addig kapott utasítások alapján pedig egyértelmű volt számára, hogy a feladata az ellenség felkutatása és megsemmisítése. Ezt pedig a lassú Canopus-szal nem valósíthatta meg, így hátrahagyta azt. ### A német hajóraj hadmozdulatai a csata előtt Október 27-én reggel az Ostasiengeschwader elhagyta Más a Fuerát Valparaíso irányába. A kötelékéhez tartozott ekkor a Prinz Eitel Friedrich segédcirkáló, valamint a Titania, Baden, Amasis és Göttingen gőzösök. Október 27–28-a éjszakáján észlelték a Good Hope és a Monmouth rádiójelzéseit azonos távolságban. A következő éjszaka szintén észlelték e két hajó jeleit, illetve ekkor már a Glasgow-ét is, mely egység a rádiójeleinek erőssége alapján nagy távolságra tartózkodhatott a két brit páncélos cirkálótól. Ugyanezen az éjjel a Valparaísóban lévő Yorck gőzös tájékoztatta a hajórajt a dél-amerikai partoknál lévő és ellátmányt szállító német kereskedelmi hajók számáról és helyzetéről. A Yorck fontos információkkal tudott szolgálni az ellenséges hajókról is. Spee tőle tudta meg, hogy a Cornwall és a Bristol még a Magellán-szorostól keletre találhatók. A német tengernagy 29-ei műveleti parancsában elsődleges célként a kikötőben maradásra kényszerített és létfontosságú ellátmányt szállító Santa Isabel kifutásának lehetővé tételét adta meg. A Göttingent és a Prinz Eitel Friedrichet Valparaísóba küldte, ahova a biztos távolság eléréséig a könnyűcirkálóknak kellett elkísérniük őket. A raj zöme a tervek szerint végig 30 tmf távolságot tartva a szárazföldtől ezután délnek, a Guitecas-szigeteken lévő Port Low felé veszi az irányt. A Titaniának Valparaísótól északnyugatra kellett bevárnia a San Sacramento gőzöst és a hajórajhoz vezetnie azt. A Santa Isabel október 30-án 23:00-kor tudott kifutni a kikötőből a rossz időjárás leple alatt. Spee a Göttingent és a Prinz Eitel Friedrichet október 31-én 07:15-kor útnak indította a chilei partok felé. A segédcirkálónak Valparaísóban kellett feltöltenie a készleteit, míg a hajóraj kötelékéből végleg elbocsátott Göttingennek egy közép-chilei kikötőt kellett felkeresnie. A chilei vizeket sikeresen elhagyó, szenet szállító Santa Isabel 10:45-kor csatlakozott a hajórajhoz. Egy október 28-án, San Franciscóból érkezett távirat szerint Honoluluban egyedül a Hizen japán csatahajó tartózkodott, míg a vele tartó Idzumo és Newcastle visszatértek a kanadai partokhoz. A teherhajóval befutott jelentésekből Spee megtudta továbbá, hogy Port Low-ba még nem érkeztek meg a várt szénszállítmányok, ezért előbb Valparaísótól nyugatra cirkált hajóival. A német páncélos cirkálók jelenléte a chilei partok előtt ekkor még nem volt ismeretes. A rádiókommunikációt úgy oldották meg, hogy a külső szemlélő számára csak a Leipzig jelenléte legyen nyilvánvaló, melyet korábban már észlelhettek a Juan Fernández-szigeteknél is. E megtévesztő taktikának köszönhetően nem csak kereskedelmi hajók elfogására, de az őket védelmező avagy az egyedül lévő könnyűcirkáló keresésére induló hadihajók levadászására is lehetőség kínálkozott Spee számára. A Göttingen október 31-én 14:00-kor jelezte megérkezését a chilei felségvizekre. A Prinz Eitel Friedrich csak másnap érkezett Valparaísóba, de azonnal el is hagyta a kikötőt, mert a szénvételezése még nem volt előkészítve. Október 31-én délután érkezett Coronelből Valparaísóba a távirat, miszerint a nap folyamán egy brit hadihajó kötött ki a városban. Riediger szolgálaton kívüli tengerészfőhadnagy a hírrel előbb a Yorckot kereste fel, Ez a hajó nem adhatott már le rádiójelzéseket, mivel a hatóságok megtiltották számára a rádiója használatát. Ekkor a tiszt átszállt a pár órával korábban kikötött Göttingenre, melynek a rádiószobáját a hatóságok még nem zárták le. A Göttingen azonnal kifutott, és a felségvizeket elhagyva 02:50-kor a következő rádiójelzést adta le: „Angol könnyűcirkáló október 31-én este 7 órakor kikötött a coroneli révnél.” Ez az üzenet váltotta ki a német hajóraj azon hadmozdulatait, amelyek másnap a coroneli csata megvívásához vezettek. ## A csata ### A német hajóraj felvonulása Spee 03:00-kor a kísérő ellátóhajóknak parancsba adta, hogy a rajtól elszakadva Valparaísótól távolságra vegyenek fel várakozó pozíciót, majd a cirkálóival dél-délnyugati irányt vett fel 14 csomós sebességgel, hogy a jelzett brit cirkálót Coronelből való kihajózásakor elfoghassa. A tervei szerint a Scharnhorst a könnyűcirkálókkal az Arauco-öböl szélesebb északi kijáratát (a Coroneli-öböl és a Santa María-sziget között) készült lezárni, míg a Gneisenaunak az öböl szigettől délre lévő kijáratát (a Boca Chicát) kellett őriznie. Amennyiben a brit hajó nem bukkant volna fel a várt ideig, akkor 18:00-kor az egyik könnyűcirkálónak kellett behajóznia Coronelbe, hogy a chilei hatóságoknál elérje a 24 órás tartózkodási szabály betartatását. November 1. reggelén ködös volt az idő, de a délről fújó, fokozatosan megerősödő szél javított a látási körülményeken. Elkerülendő, hogy a célpont szorosan a part mentén északnak haladva észrevétlenül elkerülhesse a hajóit, Spee a Nürnberget a partok 10 tmf-re való megközelítésére utasította. 10:00 körül a Leipzig egy a hajórajjal szemben haladó négyárbocost állított meg, amelyről azonban az ellenőrzéskor kiderült, hogy chilei, így továbbengedték. 11:45-kor a Titania jelentette egy brit szenet szállító norvég hajó elfogását. A délelőtt folyamán a Nürnberg parancsot kapott két újabb kereskedelmi hajó ellenőrzésére, melyekről a megállításukkor kiderült, hogy szintén chileiek voltak és rakományuk is semleges volt. Az ellenőrzések miatt a rajtól 25 tmf-del leszakadó Nürnberggel hogy a kapcsolatot fenntarthassák, a Dresden nagyjából félútra helyezkedett tőle és a többi hajótól. Ekkortájt kapta a Gneisenau a parancsot, hogy haladjon előre a déli kijárat lezárásához. A Leipziget röviddel 16:00 után egy nyugaton észlelt kéményfüst ellenőrzésére küldték ki. A déli irányba tartó német hajóraj folyamatos és erős rádiójeleket észlelt. 16:17-kor a hajókról délnyugati irányban távolságra előbb kettő, majd 16:25-kor egy harmadik hajót is észleltek, melyeket hamarosan a Glasgow-ként, a Monmouth-ként és az Otrantóként azonosítottak. A kölcsönös észlelést követően a két német páncélos cirkálóról zavarni kezdték a britek rádióforgalmát és a két lemaradt könnyűcirkálót Spee felszólította a felzárkózásra. A német cirkálók teljes sebességre kapcsolva, az ellenséget maguktól négy vonásnyira (45°) jobbra tartva haladtak, szemben a 6-os erősségű széllel és az erős hullámzással. Spee igyekezett az ellenséget a tüzérsége szempontjából előnyösebb szél felőli oldalán tartani valamint a raját a britek és a partok közé pozicionálni, hogy ezáltal megakadályozhassa azoknak a semleges vizekre való menekülését. 16:35-kor a németek felismerték, hogy a britek nyugati irányba térnek ki kissé, és ezt a manővert lekövették. Eközben a 22 csomós sebességnek megfelelő fordulatszámmal haladó Scharnhorst lassan az ellenség mellé ért, és beékelődött közéjük és a partok közé. A Gneisenau – melynek két kazánja is üzemen kívül volt ekkor a rajtuk végzett karbantartási munkálatok miatt – és az őt követő Leipzig valamivel lemaradt a zászlóshajó mögött. A német hajókról 17:20-kor egy negyedik hajót is észleltek, amely délkeleti irányban haladva készült a brit hajóraj élére állni, és hamar a Good Hope-ként azonosították. A 17:30-ra sorba rendeződve déli irányra álló brit hajók felvonták az árboccsúcsokra a zászlóikat jelezvén, hogy készen állnak a harcra. A német zászlóshajó 17:35-től dél-délnyugati, 17:52-től déli irányt vett fel és közben mérsékelte a sebességét, hogy a lemaradt cirkálók beérhessék. Spee 17:40-kor jelzést adott le, amelyben meghatározta hajóinak a célpontjukat. Eszerint a csatasorban azonos pozícióban lévő ellenséges hadihajóval kellett párbajt vívniuk (Feuer verteilen von links – Tüzet megosztani balról kezdve). E jelzés leadásához egyetlen zászlót húztak fel. Itt Raeder megjegyzi, hogy ugyanezen parancs kiadásához brit részről a Good Hope-on több zászlóval kivitelezett számos jelzés szükségeltetett. 18:00 körül a kereskedelmi hajók átvizsgálása miatt jelentősen leszakadt és látótávolságon kívül lévő Nürnberget leszámítva a német hajórajt nagyjából sikerült zárt csatavonalba rendezni, csak a Dresden maradt le pár ezer méterre az élen haladó három hajótól. A német hajókon ekkor felvonták a csúcszászlókat. Méréseik szerint a két egymással párhuzamosan haladó hajóraj közötti távolság volt. ### A brit hajóraj felvonulása A Glasgow november 1-én hajnali 01:30 (a brit feljegyzések szerint 02:00) körül szinte folyamatos, erős rádiójeleket észlelt, amiből a brit cirkáló parancsnoka azt a következtetést vonta le, hogy a német hajóraj közeledik, és mivel már a számára kijelölt feladattal is végzett, úgy döntött, hogy 08:30 (09:00) körül elhagyja a kikötőt. Luce Coronelt elhagyva 13:30-kor (14:00) a meghatározott találkozási helyen, 50 tengeri mérföldre nyugatra a kikötővárostól (36°49,5’ D; 74° 5’ Ny) csatlakozott a többi brit hajóhoz. Itt a Coronelben felvett postát egy üres töltényhüvelyben helyezték el és kábelen vontatták el az álló helyzetben lévő Good Hope előtt, melyről kihalászták azt. Cradock az észlelt rádiójelekből úgy ítélte meg, hogy a Leipzig tőle északra található, és elfogásához hajói közül hármat a felderítéséhez célszerű formáció felvételére utasította, melyet nyugatról keleti irányba haladva és egymástól 15 tmf távolságot tartva sorban a Monmouth, az Otranto és a Glasgow kellett képezzen. Cradock a zászlóshajójával valamivel lemaradva mögöttük, és tőlük nyugatabbra tervezett helyezkedni. Az így felállt brit hajók 14:05-kor kezdték meg a partok előtti vizek széles sávban végrehajtott átfésülését északi irányban menet közben szétbontakozva. A posta átjuttatásától eltelt bő fél órában (13:30–14:05) Cradock valószínűleg elolvasta az admiralitás október 28-án elküldött utasításait (lásd feljebb), és ez megerősíthette abban a hitében, hogy a feladata továbbra is a német hajóraj felkutatása és megsemmisítése. A Good Hope 10 csomós sebességgel északnyugatnak haladt, míg a többi hajó nagyobb sebességgel észak-északkeleti irányban bontakozott szét. 15:50-kor (brit feljegyzésekben szereplő Falkland-szigeteki idő szerint: 16:20-kor), amikor a három brit hajó még csak pár mérföldre volt egymástól, a legkeletebbre lévő Glasgow jobbra elől füstöt észlelt. 15:56-kor ezek ellenőrzésére keleti irányt vett fel, és ezt a manővert pár perccel később a Monmouth és az Otranto lekövette. A Glasgow 16:10-kor jelentette a Scharnhorst és a Gneisenau valamint egy könnyűcirkáló észlelését az 50 mérföldre lévő Cradocknak. A britek csaknem fél órával előbb észlelték a németeket (15:50-kor, szemben a németek 16:17-kor való észlelésével, a németek által használt idő szerint). Számukra megkönnyítette az észlelést, hogy a két német páncélos cirkáló ekkor japán szenet égetett, ami jelentős füstképződéssel járt. A Leipzig kiváló minőségű Cardiff-szenet használt, aminek az égése, hasonlóan a brit hajókéhoz, alig járt füstképződéssel. Emellett a látási viszonyok is a briteknek kedveztek, mivel a nap mögöttük volt, a szél is innen fújt, és ez még jobban megkönnyítette számukra a megfigyelést. 16:17-kor a három brit hajó a sebességét növelve nyugat-délnyugati irányra állt, hogy a Good Hope-pal egyesülhessenek, miközben a zászlóshajónak a Glasgow a következő üzenetet rádiózta: „Ellenséges védett cirkálók [sic!] észlelve, délnyugati-déli irányba tartanak.” A Glasgow-ról 16:30-kor pillantották meg a köteléktől lemaradt Good Hope-ot. A brit zászlóshajó 16:40-kor (17:10) a kazánok teljes felfűtésére és az ellenséghez legközelebb lévő Glasgow-hoz igazodva végrehajtandó gyülekezésre adott parancsot. A brit hajók 17:17 után megkezdték a besorolást a Good Hope mögé, mely egység ekkor nagy sebességgel délkeleti irányba haladt, hogy a brit csatasort a 12 mérföldnyi távolságra lévő németek elé vezesse. Mivel azonban az Otranto csak 15 csomós sebességre volt képes, Cradocknak el kellett állnia ettől a szándékától, és 17:25-kor előbb dél-délkeleti, majd 17:28-tól déli irányra állt. A Ballenar-szigeteknél lévő titkos szenelő bázist október 31-én 09:00-kor elhagyó Canopus csatahajó a német hajóraj észlelésekor még távolságra volt, ezért Cradock csak úgy számíthatott a támogatására, ha el tudja kerülni az aznapi összecsapást, és kb. tíz óra múlva, már az éjszaka folyamán egyesülni tud a délről közelítő csatahajóval. A tengernagy azonban vélhetőleg az eredeti parancsokhoz igyekezett tartani magát, miszerint a feladata az ellenség felkutatása és megsemmisítése volt. 17:30-kor ezért igyekezett összecsapást kezdeményezni, még mielőtt a látási viszonyok a naplementével számára kedvezőtlenné váltak volna. A hajói ekkor a lenyugvóban lévő nap és a német hajóraj között voltak, így a németeket célzáskor elvakították volna a napsugarak. Naplemente után ez az előny már nem lett volna meg az oldalán, sőt ekkor már a németeknek kedveztek volna a fényviszonyok, ezért feltételezhetően a kedvező alkalmat igyekezett kihasználni a német hajók megtámadására és olyan szintű megrongálására, ami némelyikük számára már lehetetlenné tette volna a kereskedelmi háború folytatását. Mivel a britek rendelkeztek támaszponttal a dél-atlanti vizeken, a hajóikban esett károkat lett volna hol kijavítsák, és ezért akár még nagyobb mértékű károsodásokat is hajlandók lettek volna megkockáztatni. 17:34-kor a brit hajóraj 4 vonásnyival (45°) kanyarodott bal felé délkeletnek, a németek irányába, hogy minél előbb lőtávolságon belülre kerülhessen. Ezzel csaknem egyszerre, 17:35-kor Spee tengernagy, aki nem kívánt napnyugta előtt harcba bocsátkozni, szintén bal oldali kitérőt rendelt el, és 17:52-ig a két ellenséges hajóraj egymáshoz képest közel párhuzamosan haladt. Észlelve, hogy a németek lekövetik a manőverét, Cradock 17:38-kor jobbra kanyarodva visszatért eredeti útirányába, majd 17:48-kor a sebességét 17 csomóra növelte, és a „Zászlóshajó mozdulatait pontosan követni” parancsot adta le. Két perccel később, 17:50-kor bármiféle jelzést mellőzve másfél vonással (közel 17°-os irányváltással) kanyarodott a németek irányába. Az Otranto a legnagyobb sebességgel való haladásra kapott parancsot, hogy ne szakadjon le a sorban előtte hajózó Glasgow-tól. A 10 csomóval északnak tartó Canopus-nak Cradock a következő üzenetet küldte: „Meg fogom támadni az ellenséget most.” („I’am going to attack the enemy now.”) A csatahajóval egyeztették a pozíciójukat rádión, vélhetőleg abban a reményben, hogy az éjszaka folyamán vagy másnap reggel találkozni fognak. A Cradock által közölt adatok 50 tmf-el délebbi helyet jelöltek a valós pozíciójánál. Ekkor a két hajó távolságra volt egymástól. Amint a Dresden felzárkózott a német csatavonalhoz és nyilvánvalóvá vált, hogy a németek két könnyűcirkálóval is részt vehetnek a küzdelemben, Cradock 16 csomóra mérsékelte a sebességét, hogy így az Otrantót fedezhesse. A segédcirkálót ugyanakkor nagyobb sebesség elérésére ösztönözte, mire azt a választ kapta, hogy az adott viszonyok között nem tud gyorsabban haladni. A segédcirkáló parancsnoka arra a kérdésre, hogy harc esetén hajójával maradjon-e az ellenség lőtávolságán kívül, már nem kapott egyértelmű választ. Mivel úgy értékelte, hajójának nincs harci értéke, a csatavonalból kissé kisorolt, attól valamivel jobbra, az ellentől távolabbi oldalra helyezkedve. ### Erőviszonyok #### Hadihajók összehasonlítása A két szembenálló hajóraj vízkiszorítása nagyjából megegyező volt. A német páncélos cirkálók azonban öt évvel fiatalabbak voltak a brit ellenlábasaiknál és ennek megfelelően belső felszereltségük is modernebb volt. A 2-2 páncélos cirkáló legnagyobb sebessége átlagosan megegyezett, brit oldalon azonban a Glasgow könnyűcirkáló gyorsabbnak számított az összes német hajónál, míg az Otranto jelentősen lassabb volt bármelyiknél. A hajók tüzérségét tekintve a németek jelentős fölényben voltak. Egy leadott sortűz lövedékeinek összsúlya 4,5:3 volt a javukra. Míg ez az érték a két zászlóshajó, a Scharnhorst és a Good Hope esetében nagyjából megegyezett, a Gneisenau és a Monmouth összehasonlításában már több mint a duplája volt a német cirkáló javára. Habár a Good Hope lövegei nagyobb kaliberűek voltak, ezekből csak kettővel rendelkezett. A német páncélos cirkálók egy sortűz alkalmával elsüthető 6-6 nehézlövegének ellenben a magasabban való elhelyezése volt előnyös, ami különösen megmutatkozott a csata napján a viharos óceánon. Az alacsonyabbra telepített lövegeket leszámítva, melyeket az erős hullámzás lényegében mindkét oldalon használhatatlanná tett, a német páncélos cirkálók 6-6 darab 21 cm-es ágyújukat, a Good Hope a két 234 mm-es és négy 152 mm-es, a Monmouth hat 152 mm-es lövegét vethette be a harcban. Ténylegesen így 12 darab német 21 cm-es ágyú állt szemben két 234 mm-es és tíz 152 mm-es brit ágyúval. A 152 mm-es lövegekkel felszerelt Glasgow sortüzének összsúlya csaknem kétszerese volt a német könnyűcirkálókéinak. A Good Hope számára hátrányt jelentett továbbá a különböző űrméretű ágyúk tüzének összehangolása. Az oldalra néző torpedóvető csövek száma megegyezett, de ez a fegyver a csatában nem játszott különösebb szerepet. A német páncélos cirkálók páncélzata a Good Hope-énál kisebb, a Monmouth-énál nagyobb mértékben volt erősebb. #### Személyzetek összehasonlítása A német hajókon professzionális legénység szolgált, azonban ezek felét júniusban mindegyik hajón lecserélték. A két német páncélos cirkáló kategóriájuk legjobb céllövőinek számítottak, több alkalommal sikerült elhódítaniuk kategóriájukban a Kaiserschießpreist, a német hadihajók évenként megrendezett céllövészeti versenyének első díját. A Good Hope és a Monmouth a II. flottához tartozott, és legénységük jórészt tartalékosokból tevődött össze, akiket röviddel a háború kitörése előtt hívtak be. E tartalékosok mindegyike azonban hosszú éveket töltött már a haditengerészet szolgálatában, így a két brit páncélos cirkáló legénysége tapasztaltnak volt tekinthető. Akárcsak Spee, Cradock is folyamatosan gyakorlatoztatta a hajói legénységét a háború kitörése óta eltelt két hónapban, így összeszokott és alaposan felkészített egységek álltak készen a harcra mindkét oldalon. ### A csatasorokba rendeződve vívott harc Amint a nap a nyugati horizont alá ereszkedett, Spee gróf 18:20-kor a hajórajának egy vonásos (11,25°-os) jobb oldalra való iránymódosítást rendelt el, hogy csökkentse az ellenséghez való távolságot, amely ekkor métert tett ki. Ezzel a manőverrel enyhítette a kémény- és lőporfüst kilátást korlátozó negatív hatását a csatasorba fejlődött hajói számára. A brit hajók sziluettje világosan kirajzolódott a vörösen izzó nyugati horizont előtt, tiszta célpontot nyújtva a német tüzéreknek. A német hajók ugyanakkor a sziklás partokkal és a gyülekező esőfelhőkkel a hátuk mögött nehezen voltak kivehetők a britek számára. A keleten 18:00 körül felkelő Hold segíthette volna brit tüzéreket, de ekkor még nem volt teljesen fent az égen, és a felhők gyakran el is takarták. A nagy hullámok a német páncélos cirkálókat 5–10°-nyira kilengették mindkét oldalra, és a tengervíz sűrűn átcsapott a fedélzeten, és a parancsnoki toronyba is bejutott. A tüzérség lövegei ennek ellenére mind harckész állapotban voltak, még az alacsonyabban elhelyezett 15 cm-esek is, annak ellenére, hogy a lövegkezelőik térdig álltak a vízben. A könnyűcirkálók – a németek és brit oldalon a Glasgow is – nehezen haladtak a nagy hullámok miatt, melyek még a nagyobb gondot okoztak nekik, mint a páncélos cirkálóknak és nagyon megnehezítette a távmérők kezelőinek a feladatát. A német könnyűcirkálókról a Glasgow tatját egyáltalán nem látták, és az orra is csak időnként bukkant elő. A németekénél nagyobb méretű brit könnyűcirkáló is erősen kilengett, és a tenger fehér tajtékja gyakran még a kéményei felett is átcsapott. #### A páncélos cirkálók harca Amint a nap lenyugodott, 18:34-kor a Scharnhorst jelzésére a német hajóraj távolságból tüzet nyitott az ellenséges csatavonalra. (Britek által használt idő szerint 19:04-kor.) A brit hajók ekkor már az előírásoknak megfelelően egymástól két kábelhossznyi () távolságra voltak, a német hajóknak azonban még nem sikerült zárniuk az alakzatot: a Gneisenau és a Leipzig között öt kábelhossz (jó ), a Leipzig és a Dresden között hét kábelhossz (kb. ) volt a távolság. A korábban már jelzett tűzmegosztás szerint a Scharnhorst a másik zászlóshajót, a Good Hope-ot, a Gneisenau a Monmouth-t, a Leipzig a Glasgow-t és az időközben felzárkózó Dresden az Otrantót vette célba. A Scharnhorst első, három lövésből álló sortüze mindössze 400 méternyire sikeredett rövidre a Good Hope-tól, de a harmadik sortüzével belőtte magának Cradock hajóját, és már ekkor (18:39) egy találatot is elért. Ez a lövedék az elülső 234 mm-es lövegtorony és a parancsnoki torony közé csapódott be nagy tüzet okozva. Ezt követően az elülső nagy löveg már nem adott le lövést. A Gneisenau is találatokat jegyezhetett az első sortüzek leadása után a Monmouth-on. Az első találata egyből telitalálat volt a brit cirkáló elülső lövegtornyán, amely teljesen megsemmisült és nagy lánggal égett. Az első találat elérése után, 18:39-kor Spee a hajóival egy vonásnyit (11,25°) balra kanyarodott és 12 csomóra mérsékelte az eddig 16 csomós sebességét. A brit cirkálók a németek után nyitottak tüzet, amikor azok már csak méteres távolságra voltak. A Good Hope eleinte csak a nehéz lövegeivel lőtt sortüzeket 50 másodperces időközönként. A később bekapcsolódó közepes tüzérsége nem teljes sortüzeket adott le, aminek oka a hajó közepét ért első találatok lehettek, avagy az alulsó sorban elhelyezett lövegeket akadályozhatta időnként a vízbetörés, és emiatt ezek csak rendszertelenül tüzelhettek. A Monmouth gyors és egész sortüzeket lőtt, de ezeket hamarosan a számos elszenvedett találat miatt lövegenkénti lövések váltották fel. Miután a német páncélos cirkálók belőtték maguknak a célpontokat, gyorstüzelésre (Schnellfeuer) váltottak és 15 másodpercenként adták le a sortüzeket. A magas tűzgyorsaság fenntartása érdekében a 8,8 cm-es lövegek és a bal oldali lövegek kezelőszemélyzetéből is átvezényeltek embereket a 21 cm-es muníció szállításának megkönnyítésére. Alkalmanként a harcban álló nehézlövegek teljes kezelőszemélyzetét leváltották, hogy a tűzgyorsaságot fenn tudják tartani. Míg a Scharnhorst a célpontot repeszgránátokkal lőtte be magának, addig a Gneisenau ezt páncéltörő lövedékekkel tette. A páncélos cirkálók nehéztüzérsége a belövést követően főként páncéltörő lövedékeket használt, a közepes tüzérség ellenben inkább repeszgránátokat. Az első találatok elérése után a Good Hope-ot és a Monmouth-t szinte folyamatosan villába fogták a német lövedékek. A szintén számos találatot kapó Monmouth 18:50-kor jobbra kanyarodva kivált a brit csatasorból, és egyre inkább lemaradt a zászlóshajójától, amely igyekezett minél közelebb kerülni a német hajókhoz. Az ellenséget méterre megközelítő Spee tengernagy 18:53-kor egy vonásnyival (11,25°) balra fordult, mivel attól tartott, hogy a britek a tüzérségi párbajban való alulmaradásuk után torpedótámadással akarnak próbálkozni és ezért igyekeznek minél közelebb kerülni hozzá. Ehhez a holdfény kedvezett volna is a nekik 19:05 után, mikor a távolság tovább csökkenve már csak métert tett ki, ezért Spee a hajóival fokozatosan kitért az ellenség elől. A sebességét ehhez 19:00-kor 14 csomóra, 19:13-kor 17 csomóra fokozta. A Monmouth-on is keletkeztek tüzek és 19:00 után a tüzérsége is gyengébben lőtt. 19:20-kor, a sötétség beálltakor elhallgattak a lövegei, és ezután a Gneisenau áthelyezte a tüzét a Good Hope-ra. A brit zászlóshajó 19:15-től már csökkentett sebességgel haladt, így 19:20-kor már a német csatavonal és a Glasgow között hajózott. A tüze egyre ritkább és pontatlanabb lett, majd az ezután történtekre a Glasgow egyik tengerésze a következőképpen emlékezett vissza: „A kéményeit megvilágította egy a híd közelében égő tűz. Egy pillanattal később hatalmas robbanás történt ... és a teljes elülső része felrobbant, legyező alakban lángokat kibocsátva.” A 19:23-kor bekövetkező robbanást német oldalról Spee tengernagy így írta le: „Úgy nézett ki, mint egy pompás tűzijáték a sötét égen. Az izzó fehér fények, keveredve a ragyogó zöld csillagokkal, nagy magasságokba törtek fel.” E detonáció a tatnál lévő két baloldali 152 mm-es ágyúját leszámítva elhallgattatta az összes lövegét. Velük leadott még pár lövést, majd ezek is elnémultak. A Good Hope ekkor olyan közel volt a német csatavonalhoz, hogy a Glasgow-ról először azt hitték, a Scharnhorst robbant fel. A hajó még egy ideig látható hátulsó része 20:00 körül süllyedhetett el. A sötétség beállta után már csak az ellenséges hajók lövegeinek torkolattüzeit és a rajtuk tomboló tüzeket megfigyelve célzó német páncélos cirkálók 19:26-kor beszüntették a tüzelést, és a sebességüket 19:28-kor 12 csomóra mérsékelték. #### A könnyűcirkálók harca A német könnyűcirkálók közül 18:34-kor a Leipzig a Glasgow-ra, a Dresden az Otrantóra nyitott tüzet, de a nagy hullámok miatti rossz megfigyelési lehetőségek szinte lehetetlenné tették számukra a hatékony tüzelést. A Glasgow-ra leadott első lövések rövidre sikerültek, amiből a britek arra következtettek, hogy a távolság túl nagy a kisebb német ágyúk számára. A Glasgow viszonozta a tüzet, de a számára még kedvezőtlenebb fényviszonyok miatt csak lassú ütemben tudta leadni a sortüzeit. Az Otranto már a Dresden harmadik sortüze után kivált a brit vonalból. A segédcirkáló 19:00 után nyugati irányban eltűnt. A Dresdenről egy találatot figyeltek meg rajta, a Leipzigről pedig a sétafedélzetén figyeltek meg tüzeket. Valójában a segédcirkálónak sértetlenül sikerült elmenekülnie. A Leipzig lövedékei 18:40-től villába fogták a Glasgow-t. Megfigyelése szerint két találatot ért el, egyet a Glasgow orránál és egyet a taton. A brit jelentések szerint 18:49-kor a Leipzig egyik lövedéke a torony alépítményébe csapódott és az elülső parancsnoki helyiségben állt meg, de nem robbant fel. A Glasgow-t az Otranto kiválása után a Leipzig mellett a Dresden is tűz alá vette. A brit könnyűcirkáló viszont a körülményektől függően választott magának célpontot. 19:00 körül az elülső 152 mm-es ágyújával a Scharnhorstot, a hátsóval a Gneisenaut vette célba, mivel ezidőtájt nem tudta kivenni a német könnyűcirkálókat. A 102 mm-es ágyúival is a német zászlóshajóra célzott ekkor, mivel egy ilyen fel nem robbant lövedék találta el a Scharnhorst orrát ebben az időpontban. Röviddel 19:00 után a Leipzig pár vonásnyival balra tért ki és eközben beszüntették a tüzelést, mivel tévesen egy rádiójelet „kanyarodás 8 vonással balra”-ként értelmeztek. A hibát hamar észrevették, és magasabb sebességre kapcsolva gyorsan visszatértek a csatasorban elfoglalt helyükhöz, de a már kedvezőtlenné vált látási viszonyok és a lőszerrel való takarékoskodás miatt nem láttak hozzá a célpont újbóli belövéséhez. Ezzel nagyjából egy időben a Glasgow a holdfényben észlelte az egyik német könnyűcirkálót, és tűz alá vette. Ekkor egy 10,5 cm-es repeszgránát a bal oldali hajócsavar felett a vízvonalon áthatolt a brit hajó oldalán egy szabálytalan alakú, hat négyzetláb (0,56 m2) felületű léket ütve rajta. Az összecsapás folyamán a Glasgow öt találatot kapott a vízvonal mentén, de ezek az itt tárolt szénkészletek jelentette védettség miatt nem váltak végzetessé számára. A Dresden saját megfigyelései szerint egyik sortüzével több találatot is elért a Glasgow-n. A sötétedés beálltával 19:20-kor felhagyott a sortüzek leadásával, de az egyes lövegek engedélyt kaptak rá, hogy a felvillanó torkolattüzekre lövéseket adjanak le. A brit cirkálót segítette a holdfény a célzásban, de miután felismerték, hogy a német hajók – a Dresden és a Leipzig mellett tíz perce már a Gneisenau is – a torkolattüzekre lőnek, 19:35-kor beszüntették a tüzelést. ### Az üldözés A német páncélos cirkálók 19:30-kor az ellenséget szem elől veszítették. A Good Hope 19:00 körül a német csatavonal irányába tett manőverét nem követő, hanem kissé nyugatra kanyarodó Monmouth 19:35-kor nyugati, 19:45-kor északi irányra állt azzal a céllal, hogy a sérült és megsüllyedt orr-részét kímélve a tatját tartsa a hullámok felé. A Glasgow-val folytatott rövid üzenetváltás során jelezte, hogy a parton akar védelmet keresni. A fedélzeten lévő tüzeket a forduló végrehajtása közben átcsapó víz eloltotta. A Monmouth csatasorból való kiválása után a Glasgow előbb a két páncélos cirkáló farvize között haladt, majd a Monmouth után szegődött, és 19:35-kor követte ennek nyugati, majd északi irányba tett fordulóit. A felhők közül előbukkanó Hold fényében a Glasgow-ról észlelték a kelet-délkeleti irányból feléjük közelítő német cirkálókat. Luce sorhajókapitány jelezte a Monmouth-nak, hogy üldözik őket, és azt tanácsolta, hogy lehetőség szerint térjenek ki északnyugati irányba. Így az Otrantóhoz hasonlóan elmenekülhettek volna és csatlakozhattak volna a Canopushoz. A Monmouth nem adott választ a Glasgow kérdésére. A könnyűcirkáló ezután eltávolodott a sérült és menthetetlennek ítélt társától. Röviddel 21:00 előtt a Glasgow-ról 17 tmf távolságban, ahol a Monmouth-nak lennie kellett, torkolattüzeket észleltek, és ebből tudták, hogy a sérült páncélos cirkálóra rátaláltak a németek és elsüllyesztették. A Glasgow igyekezett rádiókapcsolatba lépni a Canopusszal, hogy figyelmeztesse a veszélyről. Az este és az éjszaka folyamán a Scharnhorst próbálkozott e kapcsolatfelvételt zavarni és ez egy ideig sikerült is neki. Spee 19:30-kor és 19:37-kor a könnyűcirkálóit rádión torpedótámadás végrehajtására utasította, míg maga a páncélos cirkálóival 19:33-tól 17 csomós sebességgel haladva előbb nyugati, majd déli irányt vett fel, hogy olyan pozícióba kerülhessen, ahonnan a Hold az ellenség mögött világít, ugyanakkor ne legyen a torpedótámadásra készülő könnyűcirkálói útjában. A páncélos cirkálók nyugat-délnyugati manőverét lekövető Leipzig a 20:24-kor üldözésre felszólító parancs után 18 csomós sebességgel észak-északnyugati irányba tért ki, amerre gyengén kivehető lángokat észleltek, és amelyről azt gondolták, a sérült Good Hope lehet. Hirtelen eleredő esőzések korlátozták időnként a látási viszonyokat és alacsonyan szálló kisebb felhők olykor téves megfigyeléseket eredményeztek. Mire a Leipzig az észlelt tűz helyszínére ért, az már kialudt. Csak napokkal később derült ki, hogy a Leipzig középső fedélzetén az üres töltényhüvelyeket a vízbe szóró legénység tagjai egy roncsmezőt észleltek, melyen a hajójuk az északnyugati irány felvétele után 10 percen át haladt. A roncsok között gerendák, tartályok és függőágyak is voltak, melyeken hullákat is láttak. A tisztek, akik a parancsnoki hídon az ellenség után fürkészték a láthatárt, nem vették észre ezeket a maradványokat, és így mentőintézkedéseket sem foganatosítottak. Röviddel 20:30 előtt a Leipzig észlelt egy cirkálót, amely úgy tűnt, az északnyugati irányba igyekszik elmenekülni, és ezt 20:34-kor jelentette a Scharnhorstnak. Ebben az irányban hamarosan egy újabb hajót észlelt, melyet szintén ellenséges egységnek vélt. (Erről hamarosan kiderült, hogy a Nürnberg volt.) 20:35-kor egy harmadik cirkálót is észlelt a Leipzig nyugati irányban, amely a Dresden lehetett. A Leipzig parancsnoka az észlelések alapján 20:45-kor azt jelentette a Scharnhorstnak, hogy három ellenséges cirkáló között van a hajójával, és dél-délnyugati irányt vesz fel. Ezzel az volt a szándéka, hogy az ellenséget a saját, 20:50-től északi irányba haladó páncélos cirkálók elé csalogassa. A Dresden 19:40-kor előbb délnyugati irányban haladt, hogy a Hold és az ellenséges hajók vonalába kerülhessen, melyekről úgy vélte, déli irányban haladnak. 20:00 körül északnyugati irányban méterre egy hajót észlelt, mely épp északnyugat felé kanyarodott. Ez feltehetőleg a Glasgow volt. A Dresden utána indult és próbált torpedókilövéshez megfelelő pozícióba kerülni, de hamarosan szem elől veszítette a célpontot. A Dresden nem sokkal később összetalálkozott a Leipziggel és mivel nem vették észre egymás azonosító jelzését, először ellenségnek vélték a másikat. A Dresden már majdnem kilőtt egy torpedót, mikor sikerült tisztázni a közeledő cirkáló kilétét. ### A Monmouth elsüllyesztése A 16:00-kor még 25 tmf-nyire lemaradt Nürnberg a gyülekezésre felszólító parancs vétele után 16:25-től nagy sebességre kapcsolva igyekezett felzárkózni. A könnyűcirkáló 20:05-kor dél-délnyugati irányba haladt az észlelt torkolattüzek felé, amikor jobbra öt vonásnyira (56,25°) füstöt észlelt és az északnyugat felé tartó azonosítatlan hajót követni kezdte. Hamarosan jobbra négy vonásnyira (45°) újabb füstöt észleltek, amely egy háromkéményes cirkálótól származott. Mivel ezt először a Dresdennek vagy a Leipzignek vélték, a Nürnberg teljes sebességgel a korábban észlelt hajót követte. A távolság azonban gyorsan nőtt, és az üldözött hajó – a Glasgow – füstje eltűnt északnyugati irányban. A másodikként észlelt és a Nürnberggel egyező irányban haladó hajó nem válaszolt az azonosításra felszólító jelzésre, és a Nürnberg északkeletnek fordulva felé vette az irányt. Az elsőként üldözött hajó szem elől vesztésével egy időben ezen a hajón – a Monmouth-on – gőzkitörést észleltek, és előbb 5°-kal, majd 10–15°-kal megdőlt a bal oldalára, az eddigi nagy sebességéből pedig jelentősen veszített. A sérült hajó a Nürnberg felé fordult, de az azonosításra felszólító jelzésekre továbbra sem válaszolt. Von Schönberg sorhajókapitány lehetségesnek gondolta, hogy egy a csatában megsérült német cirkálóval futott össze, és meg akart bizonyosodni a hajó kilétét illetően, ezért közel hajózott hozzá és fényszórókkal megvilágíttatta. Ekkor derült ki, hogy a Monmouth az, melynek árbóccsúcsain még fel voltak vonva a hadilobogók és láthatóan hiányzott az elülső lövegtornya, az elején pedig egy kisméretű fényszóró világított. A gépei dolgoztak és a kormányművei sértetlenek lehettek, mivel gyorsan volt képes kanyarodni. Mivel a megvilágított hadilobogókat nem vonták be, von Schönberg 20:50-kor tűzparancsot adott ki, és távolságból tüzet nyitottak, majd egy torpedót is kilőttek rá. A kis távolság ellenére a torpedó nem talált, aminek oka a nagy hullámzás is lehetett, ami miatt a torpedó az ellenséges cirkáló alatt futhatott el. Mivel a Monmouth nem viszonozta a tüzet, a Nürnberg átmenetileg felhagyott a lövetésével, és a fényszórók fényerősségét is csökkentette. A britek ezután sem vonták be a hadilobogókat, sőt egyre inkább a Nürnberg felé kanyarodtak, ami alapján a német hajón úgy vélték, hogy megpróbálnak beléjük rohanni, vagy a jobb oldali lövegeket igyekeznek harcba vetni. Schönberg ezért újra kiadta a tűzparancsot, és a Monmouth tatjánál nagy sebességgel megfordulva a jobb oldali lövegeivel lőni kezdte. A heves ágyútűz felszakította a brit páncélos cirkáló oldalának és fedélzetének páncélozatlan részeit. A Monmouth egyre inkább megdőlt, majd lassú borulás után, felvont hadilobogókkal 20:58-kor átfordult és elsüllyedt. Két német tiszt az egyoldalú összecsapás elején hallani vélte, ahogy a láthatólag a lékelhárítással elfoglalt brit legénységet a tisztjeik sípjaikkal igyekeztek visszarendelni a lövegekhez. Ez az információ csak a csata után jutott el Schönberghez. A hajón szolgálatot teljesítő Otto von Spee, a tengernagy fia a következőket jegyezte fel a Monmouth utolsó perceiről: „Kis távolságból tüzet nyitottunk. Szörnyű volt, hogy olyan szegény emberekre kellett lőnünk, akik már nem voltak képesek megvédeni magukat. De a hadilobogóik még mindig fent lengtek, és akkor sem vonták be őket, amikor beszüntettük a lövetést pár percre. Ezért mi újra támadást intéztünk ellene, és az ágyútüzünk találatai következtében [a Monmouth] felborult.” A Nürnberg parancsnoka a hajótöröttek kimentésére nem is gondolt, mivel különböző irányokból két füstoszlopot is észleltek közeledni, amelyek a Scharnhorst korábbi rádióüzenete alapján a Good Hope-tól vagy a Glasgow-tól is származhattak. Ezen felül az erős hullámverésben a bevont mentőcsónakokat – melyeket az összecsapás idejére vízzel töltöttek fel – amúgy sem lehetett volna vízre ereszteni. 21:15-kor a Nürnberg rádión a következőt jelentette a zászlóshajónak: „Ellenséges páncélos cirkálót elsüllyesztettem”, mire Spee a következő választ adta: „Bravo, Nürnberg. Hajórajparancsnok.” A Monmouth elsüllyedése után a Nürnberg dél-délnyugati irányba, a következő észlelt kéményfüst irányába hajózott, melyről 21:30-kor kiderült, hogy a Scharnhorsttól és a Gneisenautól származik. A két páncélos cirkáló 20:50-kor indult meg a tőlük északra észlelt torkolattüzek irányába. Egy röviddel rá észrevett, jobb oldalról közelítő füstfelhőről hamarosan kiderült, hogy a Dresdentől származik. 21:50-kor a két páncélos cirkáló észak-északkeleti irányra állt, a könnyűcirkálók pedig 22:00 körül azt az utasítást kapták, hogy 5 tengeri mérföldes távközöket tartva felderítőláncot képezzenek és haladjanak előttük 10 csomós sebességgel. 23:00-tól ebben a formációban haladva fésülte át a hajóraj a chilei partok előtti vizeket. Miután nem botlottak újabb ellenséges hajókba, Spee másnap visszahívta a könnyűcirkálóit. Nem üldözte a menekülő brit hajókat, jórészt mert tartott a Canopustól. Ez az aggodalom utólag a csatahajó állapotát figyelembe véve túlzó volt. A döntéséről a következőket írta: „(...) ez ellen a hajó ellen aligha tehettünk valamit. Amennyiben együtt tartották volna az erőiket, akkor nagy valószínűséggel a rövidebbet húztuk volna.” A hajók legénysége reggel a zászlóshajó mellett való elhaladtukkor a győztes tengernagyot háromszoros hurrá-kiáltásokkal köszöntötte. A tengernagy erre a következő zászlójelzéssel válaszolt hajórajának: „Isten segítségével egy szép győzelem, melyért én kifejezem a hajók legénységének elismerésemet és jókívánságaimat.” ## Veszteségek Német veszteségek Német oldalon a Scharnhorstot a csata során két, a Gneisenaut négy találat érte. A zászlóshajón nem szenvedett sérülést senki, míg a Gneisenaunak két könnyű sérültje volt. A könnyűcirkálókat egyáltalán nem érte kár. A Scharnhorst jobb oldalát a fedélközben ütötte át egy 102 mm-es lövedék, amely többszöri irányváltás után állt meg anélkül, hogy felrobbant volna. Egy 76 mm-es lövedék a harmadik kémény felső részén haladt át, szintén robbanás nélkül. Ezen felül repeszdarabok három helyen okoztak kisebb benyomódásokat a hajó oldalán és egyéb kisebb károkat. A Gneisenaut ért első találat jobbról elől ütötte át a hajó oldalát az övpáncél felett. A lövedék több helyiségen áthaladva a bal oldalon távozott anélkül, hogy nagyobb károkat okozott volna, de a szúrólángja egy embert könnyebben megsebesített. A második találat az elülső árbockosár peremét érte jobboldalt, elől. A repeszei kisebb károkat okoztak és egy embert könnyebben megsebesítettek a kezén. A harmadik lövedék a jobb oldali hátsó kazamaták felső fedélzeti páncéljának csapódott, de nem okozott károkat. A negyedik találat a hátsó 21 cm-es lövegtornyot érte és a barbetta és a védőlemez között robbant, kisebb tüzet okozva a torony alépítményében. A védőlemez elgörbülése miatt a torony rövid időre elakadt, de a repeszek csak jelentéktelen károkat okoztak. A Glasgow szerint ezt egy az elülső lövegtornya által kilőtt 152 mm-es lövedék okozta, melynek lövege a Leipzigről a Gneisenaura helyezte át a tüzét. A Leipzig tisztjeinek megfigyelése alapján azonban a Monmouth adta le ezt a lövést a Gneisenaura, míg a Glasgow 152 mm-es lövedékei ekkortájt a saját hajójuk körül csapódtak be. Brit veszteségek A britek két páncélos cirkálója a német megfigyelések szerint egyenként 30–40 találatot kapott, és végül teljes legénységükkel odavesztek. A kutatások szerint az elesettek száma a Monmouth-on 735, a Good Hope-on 919 fő volt. Utóbbiak között volt Christopher Cradock ellentengernagy, a hajóraj parancsnoka is. A Glasgow a rá leadott több mint 600 lövésből öt találatot szenvedett el, amelyek közül három a vízvonal közelében érte, és ezek a szénraktárakba fúródtak be, ahol a szén elnyelte a robbanásuk erejét. Egy lövedék a parancsnoki torony alépítményébe csapódva robbanás nélkül esett szét. Az egyetlen komolyabb találatot a Leipzig egyik 10,5 cm-es ágyújától kapta. Ez ütötte a lyukat a bal oldali hajócsavar felett a vízvonalon, és a keletkezett résen át egy rekeszt elöntött a víz. A személyzetéből négy fő szerzett könnyebb sérüléseket, és napokon belül ők is szolgálatra készek voltak már. ## A csata után A csatából megmenekülő Glasgow három napon át hajózott délnek 20 csomós sebességgel, majd a Magellán-szoroson áthajózott az Atlanti-óceánra. A Glasgow által figyelmeztetett Canopus visszafordult, és a maximális elérhető sebességével, 9 csomóval igyekezett minél távolabb kerülni a veszélyesnek ítélt vizekről. Közben kétszer is jelezte, hogy elvesztették felette az irányítást. A Falkland-szigeteken való szénvételezés után mindkét hajót északnak rendelték (az Abrolhos-szigetekhez), de a Canopus ismét lerobbant. A kapott parancsoknak megfelelően a manőverezhetetlen csatahajót Stanley sekély belső kikötőjében a fenékre ültették, és így támadás esetén tüzérségi ütegként szolgálhatott. A Glasgow november 12-én tovább hajózott Rio de Janeiro felé, ahová 16-án reggel érkezett meg. A brazil kormánytól öt napos tartózkodási engedélyt kapott, és ez idő alatt szárazdokkban kijavították a sérüléseit. A nemzetközi törvények brazil részről való megsértése ellen Németország hiába tiltakozott hevesen. Az Otranto 200 tengeri mérföldnyire hajózott be a Csendes-óceánra mielőtt délnek fordult és megkerülte a Horn-fokot. November 4-én az admiralitás parancsot adott a megmaradt hajóknak az Abrolhos-szigeteknél való gyülekezésre, ahol egy új haderőt szándékoztak felállítani. November 3-án, két nappal a csata után Spee hajói közül a két páncélos cirkáló és a Nürnberg kikötöttek Valparaísóban. Mivel a nemzetközi törvények egyszerre csak három hadihajó egyidejű kikötését engedélyezték egy semleges kikötőben (maximálisan 24 órára), ezért a Leipzig és a Dresden ekkor itt nem vethettek horgonyt és ehelyett Más a Fuerára hajóztak át. ### Diplomáciai viták A német hajók chilei tartózkodása nem múlt el diplomáciai csatározások nélkül. A brit követ tiltakozását fejezte ki (óvást nyújtott be) arra hivatkozva, hogy azok pár héttel korábban már vételeztek ellátmányt a Húsvét-szigetnél, és ezt nem tehetik meg három hónapon belül újra. Ezt azokkal a fizetési bizonylatokkal igyekezett alátámasztani, amelyeket a marhatenyésztő kapott a németektől és melyeket – mellesleg a Göttingen fedélzetén – Valparaísóba küldött. A németek a vádakat a II. hágai békekonferencia XIII. egyezményére hivatkozva utasították vissza, mely a semleges államok jogait és kötelezettségeit rögzítette. Ennek 20. cikkelye szerint egy hadviselő állam hadihajója csak három hónap eltelte után vételezhet egy adott semleges állam valamely kikötőjében tüzelőanyagot. Ez a megszorítás azonban nem vonatkozott élelmiszer- és ivóvízkészletekre, amiket a német hajóraj ténylegesen vételezett. A Dresden november 16-án reggel észlelte és elfogta a brit North Wales gőzhajót (), amely Cradock hajórajának volt az egyik ellátóhajója. Még október végén indították útnak a Ballenar-szigetekről Más a Tierra felé. Mivel nem volt rádiókészülékkel felszerelve, a coroneli csatáról sem szerzett tudomást, és november 13-án visszaindult a Falkland-szigetekre. A kapitánya elmulasztotta megsemmisíteni a hajónaplót és a térképeket, melyek így a németek kezére jutottak. Ezekből pontosan kiolvasható volt, hogy Cradock hajói a chilei partokon hol és mikor, mely horgonyzóhelyeken vételeztek szenet. Ezt az információt a németek visszatartották mindaddig, míg a britek hírt nem kaptak a német hajók Juan Fernández-szigeteknél való hosszabb tartózkodásáról, és emiatt panaszt nem tettek a chilei hatóságoknál. A brit szénszállító zsákmányul ejtett irataiból azonban bizonyítani tudták, hogy a britek rendszeres jelleggel, masszívan megsértik a chilei felségvizeket és ez nagy feltűnést keltett. Az ilyen diplomáciai sikerekkel azonban csak átmenetileg lehetett tompítani a hajóraj számára egyre kedvezőtlenebbé váló légkört, mivel annak jelenléte korlátozta a térségben zajló kereskedelmet és az antanthatalmak is egyre nagyobb gazdasági nyomást fejtettek ki a chilei kormányzatra és a dél-amerikai országokra a német hajóraj mozgásterének szűkítése érdekében. ## Értékelés Ez volt a brit haditengerészet első veresége az 1812-es brit–amerikai háború idején vívott champlain-tavi csata óta és az első alkalom az 1810-es Grand Port-i csata óta, hogy egy egész hajóraj maradt alul egy összecsapásban. A német páncélos cirkálók ellenfeleiket a kedvezőtlen időjárási körülmények ellenére alatt harcképtelenné tették anélkül, hogy komolyabb károk érték volna őket. A németek hamar találatokat értek el a briteken, talán még az előtt, hogy azok egyáltalán válaszoltak volna vagy belőhették maguknak a célpontokat. A Good Hope-ot ért első találat vélhetőleg károkat okozott annak tűzvezető rendszerében, ami magyarázatot adhat a hátrányosabb taktikai helyzet mellett is feltűnően alacsony brit találati arányra. A Coronelnél aratott győzelme révén Spee egy időre megszerezte Dél-Amerika nyugati partjainál a tenger feletti uralmat. A győzelmet az a stratégia tette lehetővé, melynek révén sikerült az ellenséget kétségben tartania a valós úticélját és tartózkodási helyét illetően annak ellenére is, hogy ismert volt az általános útiránya. A beérkezett információk révén Spee pontos ismereteket szerzett az ellenség erejéről, így a vele való találkozáskor erőfölénnyel léphetett fel. A diadal révén megszerzett mozgási szabadság lehetővé tette számára a hajóraj ellátásának zavartalan kivitelezését. A chilei kikötőkben a háború kitörése óta először kapcsolatba léphetett német külképviseletekkel is, így valós információkat szerezhetett a háború tényleges alakulásáról – míg addig jobbára csak az antant Lügenpresseként (hazugsajtó) emlegetett propagandája jutott el hozzájuk. Bár világraszóló sikert aratott, Spee gróf mégis pesszimistán tekintett a hajóraja további lehetőségeire. Támaszpontok híján súlyos gondot okozott számára a hajóinak ellátása, még a Németországból kapott jelentős anyagi támogatás ellenére is. Várható volt, hogy a tekintélyében megtépázott Royal Navy jelentős erőket fog megmozgatni, hogy kiköszörülje a csorbát. A helyzetéről Spee a következőképpen nyilatkozott a hajóparancsnokai előtt: „Nem tudom elérni Németországot. Nincs biztonságos kikötőnk. A világtengereken kell hajóznom és annyi gondot okoznom az ellenségnek, amennyit csak tudok, míg a lőszerem el nem fogy, vagy egy nálam jóval erősebb ellenség meg nem állít.” A páncélos cirkálói a lőszerkészletük jelentős részét ellőtték a csatában, így tüzérségük hadrafoghatósága egy újabb összecsapás során már korlátozottabb volt. A Scharnhorst Coronelnél 422 darab 21 cm-es lövedéket lőtt el, és már csak 350 maradt neki. A Gneisenau 244 ilyen gránátot lőtt el, és már csak 528 darabbal rendelkezett. Mivel a háború kitörése váratlanul érte a csingtaói támaszpontot, ott nem rakodták meg időben a lőszerszállító hajókat, és a két páncélos cirkálónak elegendő lőszerkészlet a blokád alá vont városban maradt. Táblázat a német hadihajók által a coroneli csatában elhasznált lőszermennyiségről ## Következmények ### A csata lokális hatása Spee november 3-án kötött ki három hajójával Valparaísóban, ahol a helyiek, főként a német kolónia tagjai hősként ünnepelték. A valparaísói Német Klub fogadást szervezett számára. Kérésére az ünnepségnek tervezett rendezvényt szerényebb hangvétellel tartották meg. A klubból kilépve egy hölgy nagy virágcsokrot akart átadni neki, amit a kilátásait borúsan látó tengernagy a következő megjegyzéssel fogadott el: „Jól mutat majd a síromon.” Már szeptember elején a Leipzig perui partok előtti feltűnése zavart okozott a nyugati part brit hajóforgalmában, a coroneli német győzelmet követően pedig a Panama és Punta Arenas közötti teljes brit hajóforgalmat azonnal leállították. A brit hajóskapitányok kérvényt nyújtottak be az admiralitáshoz, hogy a La Plata előtt ki- és behajózáskor hadihajók biztosítsák őket havi két alkalommal. Csak Stoddart tengernagy kötelékének Montevideo előtti felbukkanása nyugtatta meg valamelyest a kereskedőket és ezután az Új-Zélandról illetve a La Platáról Nagy-Britannia felé haladó élelmiszer-szállítmányok már kevésbé akadoztak. A fejlemények nem elhanyagolható mértékben befolyásolták a brit hadiipar ellátását, mivel Chiléből nem indulhattak útnak a salétrom- és rézszállítmányok. A chilei gazdaság, melyet már a háború kitörésekor megrendített a német piac brit blokád miatti kiesése, most még súlyosabb helyzetbe került. A júliusban még aktív 134 salétrom-előállítással foglalkozó üzem közül novemberben már csak 43 termelt. A partvidékről sokan emiatt visszatértek a belsőbb területekre. Habár a csata eredménye főként Chile és Peru partjainál éreztette hatását, más távoli partszakaszokra is kihatással volt. Egy a Nürnberg és a Leipzig illetve a Rainbow és a Montcalm részvételével Oregon partjainál lezajlott állítólagos ütközet hírére a Csendes-óceán északi részén is visszatartottak kereskedelmi hajókat. Miután a londoni admiralitás november végéig nem hallott ismét az Ostasiengeschwaderről, megbízták a brit konzulátusokat annak megállapítására, hogy mely körzetekben oldható fel a hajózás korlátozása. Az épp beinduló brit hajóforgalmat aztán a Prinz Eitel Friedrich Valparaíso előtti felbukkanása és a Charcas brit gőzhajó elfogása bénította meg ismét. Spee tengernagy csata utáni Atlanti-óceánra való áthajózásáról és a támogatására az Északi-tengerről kihajózó két csatacirkálóról szóló valótlan híresztelések november végén jelentős hatással voltak a biztosítási piacra. November 27-én Londonból az összes Montevideóban lévő brit hajónak megtiltották a kihajózást és ezt a tiltást csak november 30-án oldották fel. December elején a von der Tann csatacirkáló Atlanti-óceánra való állítólagos kijutásának és a Dél-Amerika keleti partjainál a német gőzösök tevékenységének fokozódása vezetett ahhoz, hogy számos brit kereskedelmi hajó a legközelebbi kikötőben keresett menedéket. ### A csata hatása Nagy-Britanniában Londonban először a német híradások útján értesültek az összecsapásról, ám az első napokban kétkedve fogadták azokat, mígnem saját forrásaikból is megbizonyosodhattak a történtekről. Lassanként egyre több dolog derült ki a harc menetéről és az előzményekről, ami nagy belpolitikai vitákhoz vezetett. Többen az admiralitás első lordjának, Churchillnek az intézkedéseiben látták a vereség okát és a távozását követelték. Ő ellenben az admiralitást érő mindennemű kritikát visszautasított. A háború után írt könyvében a csatával kapcsolatban a következőket írta le: „Nem tudok elfogadni semmiféle felelősséget, ami az admiralitást terhelné azért, ami bekövetkezett. A háború első számú törvénye, hogy nagyobb haderőt kell összevonni a döntő összecsapáshoz és kerülni kell az erők megosztottságát vagy az apránkénti harcba bocsátkozást.... A Canopus révén Cradock tengernagy hajóraja biztonságban volt. A Scharnhorst és a Gneisenau soha nem kockáztatták volna meg, hogy a négy 12-hüvelykes ágyújának a hatósugarán belülre kerüljenek. Ha ezt tették volna, akkor nagyon komoly veszélynek tették volna ki magukat a sikerre való bármiféle kilátás nélkül. Az öreg csatahajó a vastag páncélzata és nehéztüzérsége révén valóságos citadella volt, mely körül az összes ezen a vizeken lévő cirkálónk abszolút biztonságot élvezhetett.” A felelősséget teljes egészében Cradockra hárította, aki véleménye szerint nem tett eleget az erői koncentrálásának, holott ezt szerinte az admiralitás több utasításában is hangsúlyozta. Ennek az állításnak ellentmond, hogy az utolsó, október 28-án elküldött parancs, amit Cradock még megkapott, nem tért ki erre, annak ellenére sem, hogy Cradock jelezte azon döntését, hogy a csatahajót a szénszállítók kísérésére hagyja hátra. Churchill azt állította, hogy ezt az üzenetet Cradock meg sem kapta, de Hirst, a Glasgow hírszerző tisztjének leírása szerint ezt az üzenetet átjuttatták a Good Hope-ra és a tengernagynak lehetett még elegendő ideje áttanulmányozni azt. Később Churchill belátta, hogy a Canopusszal együtt haladva a cirkálók nem tudták volna beérni a németeket, de ekkor azzal védekezett, hogy a csatahajóval a soraik között Spee nem vállalta volna fel velük a harcot. (Ami Spee későbbi beszámolója alapján igaz is lehetett, feltéve, ha a németek nem kerültek volna hasonlóan kedvező taktikai helyzetbe a csata megnyitásához, mint Coronelnél.) Ezt követően pedig jelenthette volna Cradock a németek helyzetét, ami után a brit hajórajok több irányból közelítve sarokba tudták volna szorítani. Valójában azonban Cradock soha nem kapott ennek megfelelő tájékoztatást. Cradock felelősségének gondolata megosztotta a tiszti kart. A Glasgow parancsnoka, Luce szerint: „Cradock természeténél fogva képtelen volt ellenállni vagy akár csak elhalasztani egy akciót, ha a legkisebb esélyt is látta a sikerre.” A később kétes hírnévre szert tevő Beatty tengernagy inkább az admiralitásnál vélte felfedezni a probléma forrását: „Szegény öreg Kit Cradock odaveszett Coronelnél. Halála és a hajóinak, azok nagyszerű legénységének elvesztése az admiralitás hozzá nem értésének tudható be. Újra és újra megszegték a stratégia első szabálypontjait.” A vereségre a hivatalos magyarázatot a brit parlament alsóházában Churchill így adta meg: „érezvén, hogy az ellenséget nem tudja azonnal harcra kényszeríteni mindaddig, míg a Canopusszal együtt hajózik, úgy döntött, csak a gyors hajóival intéz ellenük támadást abban a tudatban, hogy még ha ő maga oda is veszik... olyan károkat okozhat bennük ... ami a biztos pusztulásukhoz vezet.” A vereség hírére azonnal egy nagyobb haderőt állítottak össze és küldtek el a dél-atlanti vizekre Doveton Sturdee altengernagy parancsnoksága alatt. Az Abrolhos-szigeteknél kijelölt gyülekezőhely felé tartott a megmenekült hajókon kívül Archibald Stoddart ellentengernagy a Carnarvon és Cornwall páncélos cirkálókkal és itt várták be a Defence-t is. Sturdee beérkezésekor átvette a parancsnokságot és az összevont flottája már jelentős erőfölényben volt Spee hajórajával szemben. A két ellenséges hajóraj 1914. december 8-án találkozott a Falkland-szigeteknél, mikor Spee az üresnek hitt támaszponton kísérelt meg rajtaütni. A kifutó gyors brit egységek üldözőbe vették Spee raját és a hosszúra nyúló falklandi csatában az összes hadihajóját megsemmisítették a Dresdent leszámítva. ## Jelentések a csata után ### Német jelentés ### Brit jelentés ## A csata emlékezete bélyegkép\|250px\|A kanadai Royal Roads egyetemhez tartozó Coronel Memorial Library épülete bélyegkép\|250px\| A Royal Naval College of Canada coroneli csatáról megemlékező emléktáblája A csatát több festményen is felelevenítették, melyek képeslapokon is feltűntek. Egy ilyen képeslapon a következő kis vers volt olvasható: „Örök hősi emlékmű emeltetik számodra Coronelnél, te tengeri hős, Spee grófja. Anglia négy büszke cirkálója veszett oda, Nálunk nincs veszteség. Mily német tengeri csoda!” A kanadai Victoria város (Brit Columbia) Royal Roads Egyetem könyvtárának a Coronel Memorial Library nevet adták a Good Hope fedélzetén szolgáló és a hajóval együtt odavesző négy kanadai tengerészre emlékezve. A Parti-hegység kanadai részének egyes hegyeit a csatában részt vett hajók után nevezték el. 1989-ben – a csata 75. évfordulójának évében – a coroneli Május 21. téren emlékművet emeltek a csata halálos áldozatainak emlékére. A kőtábla (sztélé) két oldalán az odaveszett brit cirkálók rézdomborműve látható, előoldalán pedig a következő – pontatlan adattal szolgáló – spanyol nyelvű felirat olvasható: „A brit hadihajóraj 1418 tisztjének, legénységi tagjának és parancsnokának, Sir Christopher Cradock ellentengernagynak az emlékére, akik feláldozták az életüket a Coroneli Tengeri Csatában 1914. november 1-én. A tenger az ő sírjuk.”'' ## Fordítás

Dorset

Dorset (kiejtése: /ˈdɔrsɨt/; régebben Dorsetshire) Anglia egyik nem-nagyvárosi és ceremoniális megyéje a Délnyugat-Anglia régióban. A ceremoniális megye az adminisztratív megyén kívül magába foglalja Poole és Bournemouth egységes hatóságát is. A területű Dorset nyugaton Devon, északnyugaton Somerset, északkeleten Wiltshire, keleten pedig Hampshire megyékkel határos. Délen a La Manche-csatorna övezi. Közigazgatási központja Dorchester. Az 1972-es önkormányzati reform után a megyéhez csatolták a korábban Hampshire-hez tartozó Bournemouth és Christchurch városokat. A lakosok fele a délkelet-dorseti konurbációban él, míg a megye többi része alacsony népsűrűségű, vidékies jellegű terület. Dorset a jégkorszak vége óta, mintegy tízezer éve lakott. A vaskorban itt megtelepedő kelta durotriges törzset a rómaiak hódították meg, majd a kora középkorban germán angolszászok telepedtek meg itt, akik a 7. században bevezették a shire típusú közigazgatást. Az első viking támadás Dorsetnél érte el a Brit-szigeteket a 8. században. A 14. században a nagy pestisjárvány is egy dorseti kikötőn keresztül jutott Angliába. A megye sokszor volt lázadások színtere: az angol polgárháborúban a helyi felkelőket Cromwell csapatai verték le Shaftesbury mellett; az 1685-ös Monmouth-lázadás Lyme Regisben vette kezdetét; a 19. században pedig a tollpuddle-i napszámosok szervezete az egyik előfutára volt a szakszervezeti mozgalomnak. A második világháborúban többek között a dorseti Portland és Poole kikötőiből indultak a normandiai partraszállás hajói. Portland volt a helyszíne a 2012-es nyári olimpia vitorlásversenyeinek is. A megye tájai változatosak, egyaránt megtalálhatóak itt a krétakő dombok, meredek mészkővonulatok és az alacsony fekvésű, agyagos talajú völgyek. A megyének több mint fele kiemelkedő természeti szépségű terület és tengerpartjának háromnegyede a Világörökség része. A megye gazdaságát hagyományosan a földművelés és állattenyésztés jellemezte, de újabban a turizmus a vezető iparág. Autópálya nem érinti a megyét, de két vasúti fővonal is összeköti Londonnal. Dorset nagyobb kikötői Poole-ban, Weymouthban és Portlandben találhatóak, Bornemouthban pedig nemzetközi repülőtér is van. A megyében számos múzeum, színház, fesztivál várja a látogatókat, köztük a gőzhajtású járművek ötnapos fesztiválja. Dorset híres szülöttei közé tartozik Thomas Hardy író, akinek regényeiben visszaköszönnek a megye tájai; valamint William Barnes költő. ## Nevének eredete Dorset elnevezése Dorchester város nevéből származik. Az i. sz. 1. században a rómaiak alapítottak itt várost, amelyet Durnovariának neveztek el, feltehetően az „ökölnagyságú kövek helye” jelentésű kelta kifejezés után. A betelepülő angolszászok a települést Dornwaraceasternek hívták (miután nevéhez illesztették a római várost jelentő ceaster utótagot), a körülötte elterülő vidéket pedig a Dorsetnek a Dornra rövidített városnév és a "nép" jelentésű óangol sæte szó kombinációjából. Írásban először 845-ben, az Angolszász krónikában említik; a megye régi nevét, Dorsetshire-t (Dorseteschyre formában) pedig a 10. században. ## Történelem Dorset első lakói mezolitikumi vadászok-gyűjtögetők voltak, akik i.e. 8000-ben érték el a vidéket. Az első állandó települések az újkőkorban, i.e. 3000 körül jelentek meg, lakóik készítették a 10 km-es kettős földsáncot, a dorseti cursust. I.e. 2800 után a bronzkori földművesek megkezdték az erdők kivágását és a kerek halomsírok építését. A vaskorban a kelta durotriges törzs telepedett meg Dorsetben és számos erődöt emeltek, köztük a Maiden Castle-t (Leányvár), egész Európa egyik legnagyobb vaskori földvárát. A Britanniát meghódító rómaiak i.sz. 43-ban érkeztek Dorsetbe. Maiden Castle-t a Vespasianus által vezetett Legio II Augusta foglalta el, és a közelében megalapították Durnovaria városát. A rómaiak kivonulása után a régió lakói a mai hampshire-i határon megépítették Bokerley Dyke sáncát és többek között ennek segítségével majdnem 150 évig fel tudták tartóztatni a nyugat felé terjeszkedő angolszászokat. A 7. század végére azonban a szászok mégis meghódították őket és a terület Wessex királyságának része lett. A szászok Sherborne központtal egyházmegyét, valamint az általuk használt közigazgatási egységet, shire-t hoztak létre. A megye határai azóta alig változtak. A Brit-szigetek elleni első feljegyzett viking támadás Dorsetet érte 789-ben, majd ezután a portyázások még két évszázadig folytatódtak. Miután a normannok 1066-ban meghódították Angliát, I. Vilmos feudális rendszert vezetett be az országban, a shire-ekből grófságok lettek, a földbirtokok nagy része pedig az egyház és a korona tulajdonába került. Uralmát megerősítendő, a király várakat épített Corfe-ban, Warehamban és Dorchesterben. A következő kétszáz évben Dorset lakossága folyamatosan nőtt és új földeket törtek fel mezőgazdasági művelésre. A grófság gazdasága virágzott, amit elősegített a gyapjúkereskedelem, a Purbeck-félsziget márványbányái és Weymouth, Melcombe Regis, Lyme Regis és Bridport forgalmas kikötői. A virágzásnak az 1348-ban kezdődő bubópestisjárvány vetett véget, amit egy Gascogne-ból Melcombe Regis-be érkező hajó hozott be az országba. A Fekete halálnak is nevezett járvány gyorsan terjedt és Anglia lakosságának harmadát elpusztította. VIII\. Henrik 1536-ban felszámolta a kolostorokat. Dorsetben többek között Shaftesburyben, Cerne-ben és Miltonban zárták be az apátságokat, földjeiket pedig magánbirtokosoknak adták el. 1642-ben, az angol polgárháború kezdetén a royalisták Poole és Lyme Regis kivételével az egész grófságot elfoglalták, ám néhány éven belül a Parlament erői teljesen felülkerekedtek. 1645-ben a helybeliek fellázadtak a fosztogató hadseregek ellen, de kétezres seregüket a Lord Fairfax vezette parlamentáris erők könnyen megfutamították. Ugyanebben az évben Fairfax elvette a royalistáktól Sherborne várát, a következő évben pedig árulás révén elesett Corfe, a király támogatóinak utolsó dorseti mentsvára. 1685-ben Dorsetben kezdődött Monmouth hercegének sikertelen felkelése, amelynek célja II. Jakab uralmának megdöntése volt. A lázadás leverése után 74 embert kivégeztek, 175-öt pedig büntetőkolóniára száműztek. Ennek ellenére 1686-ban Charborough Park kastélyában királyellenes összeesküvők gyűltek össze, amivel megkezdődött a II. Jakab bukásával végződő dicsőséges forradalom. A 18. században rendkívül megerősödött a csempészet a dorseti partok mentén, ahol a mészkőszirtek barlangjai, kis öblei megfelelő búvóhelyeket nyújtottak a kis csempészbárkák számára. Dorset legforgalmasabb kikötője ekkor Poole volt, ahonnan elsősorban Új-Fundland halászainak szállítottak vitorlavásznat, kötelet és hálókat. Mivel szénbányái nem voltak, az ipari forradalom jórészt elkerülte Dorsetet, így a grófság nagyrészt mezőgazdasági terület maradt. A dorseti mezőgazdasági napszámosok 1834-ben a csökkenő bérek elleni tiltakozásul szövetséget hoztak létre. A tagokat letartóztatták és száműzték, de végül a széles körű tiltakozás hatására a hatóságok kénytelenek voltak szabadon engedni őket. Ez volt a szakszervezeti mozgalom egyik első megnyilvánulása. Az első világháborúban a megye által kiállított dorsetshire-i ezred találkozott először a németek által alkalmazott gáztámadással és a somme-i csatában is rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek. A háborúban összesen dorseti esett el, és csak egyetlen település (Langton Herring) volt az egész megyében, ahonnan nem szedett áldozatot a világégés. A második világháborúban a dorseti kikötőket a normandiai partraszállás előkészítésekor használták fel és a tengerparton gyakorlatokat tartottak. A D-napon több tízezer katonát hajóztak ki Weymouth, Portland és Poole kikötőiből. A háború után a megye a hétvégi turizmus kedvelt célpontjává vált, és a már III. György király által is gyakran látogatott tengerpartot évente milliók keresték fel. A mezőgazdaság visszaesésével a turizmus vált a megye gazdaságának fő húzóerejévé. ## Települések Dorset nagyrészt vidékies jellegű, településeinek nagy többsége falu; a megyében néhány város (town) is található, nagyvárosa (city) azonban nincsen. Az egyetlen urbanizált körzet a délkelet-dorseti konurbáció, összességében azonban nem ez jellemző a megyére. A konurbációhoz tartozik Bournemouth tengerparti üdülőváros, Poole történelmi kikötőváros, valamint Christchurch és Ferndown, és a környező falvak. A legnépesebb város Bournemouth, amelyet 1810-ben alapítottak, amikor a tengerparti fürdőzés kezdett népszerűvé válni. Poole (korábban a megye legnagyobb városa, ma már csak a második) Bornemouthtól közvetlenül nyugatra helyezkedik el és a hozzá tartozó Sandbanks félsziget arról nevezetes, hogy itt vannak a világon a negyedik legmagasabb ingatlanárak. Az urbanizált zónán kívül két nagyobb város található: Dorchester (legalább 1305 óta a megyei közigazgatás központja) és Weymouth (a 18. század óta üdülőváros). Blandford Forum, Sherborne, Gillingham, Shaftesbury és Sturminster Newton történelmi vásárvárosok (market town) a megye északi részén húzódó Blackmore Vale-ben fekszenek. Dorset nyugati részén Beaminster és Bridport kisvárosok, keleten pedig Verwood és a valamikori szász Wareham és Wimborne Minster található. A turisták gyakran látogatják Lyme Regis és Swanage tengerparti kisvárosait. Dorchester mellett épül a 2025-re elkészülő Poundbury városa, amelyet a modern urbanisztikai elvek alapján terveztek, többek között Károly walesi herceg közreműködésével. ## Földrajz Dorset területe , amivel 20. a 48 angol ceremoniális megye között. Geológiája, és részben ebből következően domborzata meglehetősen változatos. A megye területének kétharmadán a talaj krétakőből, agyagból vagy kavics-homok keverékből áll. A többi részen mészkő (közte a Portland-szigeti és Purbeck-szigeti homokkő,), meszes agyag vagy agyagpala a domináns. A portlandkövet és a purbecki követ régóta használják az építészetben és Anglia híres épületeinek restaurálásában is alkalmazzák. A megye területén több alacsony mészkőgerinc húzódik, amelyeket többnyire szántóföld vagy meszes talajú birkalegelő borít. Közéjük tartozik Cranborne Chase és Dorset Downs dombvonulatai, amelyek északkelet-délnyugat irányban húzódnak végig a megyén, valamint délen az egészen keskeny Purbeck Hills. A mészkődombok között széles folyóvölgyek és kiterjedt árterek találhatóak, mint a Stour vagy a Frome völgye, amelyeket kis falvak és farmépületek tarkítanak. A Stour-völgy északi felén található Blackmore Vale jurakori üledékekből (főleg agyag, néhol mészkő) áll, és nagy hagyományai vannak itt a marhatenyésztésnek és tejtermelésnek. Dorset délkeleti részére (az alsó Frome-völgy Poole és Bournemouth környékén) a fiatalabb, eocénkori üledékek jellemzőek, amelyek főleg homokból és agyagból állnak és mezőgazdasági művelésre csak kevéssé alkalmasak. Az itteni talaj csak a fenyérek vegetációját képes eltartani. Ezeken az élőhelyeken megtalálható Britannia mind a hat őshonos hüllőfaja (fürge gyík, lábatlan gyík, elevenszülő gyík, vízisikló, rézsikló és keresztes vipera). A dorseti fenyérek nagy része „különleges tudományos jelentőségű helyszín” státuszt kapott és közülük három a ramsari egyezmény hatálya alá is tartozik. A megye nyugati csücskében magasabb dombokat találhatunk, a domborzat a szomszédos Devonéra emlékeztet. Itt találhatóak Dorset legmagasabb pontjai, a Lewesdon Hill és a Pilsdon Pen. A keleten fekvő Poole Harbour a világ egyik legnagyobb természetes kikötője. Mintegy 6 ezer éve keletkezett, amikor a folyóvölgy alsó részét elöntötte a tenger. Helyenként nagyon sekély és több sziget is kiemelkedik belőle, pl. a Brownsea-sziget, a cserkészmozgalom szülőhelye és a brit vörös mókusok egyik utolsó menedéke. A kikötő és a tőle délre fekvő Purbeck-félsziget alatt található Nyugat-Európa legnagyobb tengerparti olajmezeje, amelyet a 60-as évek óta folyamatosan termelnek ki (a jogok jelenleg a brit-francia Perenco vállalatnál vannak) és itt található a világ legrégebb óta folyamatosan működő olajkútja. Dorset folyói az alacsony dombok és széles völgyek miatt alföldi jellegűek. A megye területének döntő részét három folyó, a Frome, a Piddle és a Stour vízgyűjtője foglalja el. Mindhárom délkelet felé folyik és egymástól nem messze torkollanak a tengerbe. A Frome és a Piddle felső szakaszán a krétakő a jellemző kőzet, ezért vizük kissé meszes, míg a Wiltshire-ben eredő Stour forrásvidékén inkább agyagos talajok találhatók. A nagyrészt hampshire-i Avon-folyó csak alsó szakaszán lép be a megyébe, hogy Chrishchurchnél a Stourral együtt torkolljék a Christchurch Harbourba. A nagyobb folyókon kívül több kisebb vízfolyás szállítja az esővizet a tengerbe, mint a viszonylag hosszabb Yeo és Axe vagy a kisebb Char, Brit, Bride és Wey. A dorseti tengerpart nagyrészt a Világörökséghez tartozó, 155 km-es Jurakori partvidék része. Az itteni kőzetek az egész földtörténeti középkort reprezentálják, a triásztól a krétáig. A világörökségi helyszín dorseti szakaszán érdekes fosszíliák kerültek elő: megkövült jurakori fatörzsek és az első teljes Ichthyosaurus-csontváz (1811-ben fedezte fel Lyme Regisnél a kor neves kövületvadásza, Mary Anning). A parton számos érdekes sziklaalakzattal is találkozhatunk, mint Durdle Door természetes boltíve, kéménysziklák vagy Lulworth Cove zárt kis tengeröble. A dorseti partvonal közepén található az élesen kiugró, mészkőből felépülő Portland-sziget, amelyet Chesil Beach, egy 27 km-es tomboló köt össze a szárazfölddel. Anglia legtöbb megyéjéhez képest Dorsetben magas a természetvédelmi területek aránya: közülük két kiemelkedő természeti szépségű terület az adminisztratív megye területének 53%-át foglalja el. A védett partok (heritage coast) hossza eléri a 92 km-t, és a különleges tudományos jelentőségű helyszínek területe . Anglia leghosszabb túraútvonala, a South West Coast Path egyik végpontja a Poole Harbour bejáratánál található. ### Éghajlat Dorset klímáját tengerparti fekvése miatt meleg nyarak és enyhe telek jellemzik és kevésbé érik az erős atlanti szelek, mint a délebbre és nyugatabbra fekvő Cornwallt és Devont. A téli átlaghőmérséklet (akárcsak az egész délnyugati régióban) magasabb az országos átlagnál, eléri a 4,5–8,7 °C-ot; a nyári maximum pedig magasabb mint Devonban vagy Cornwallban, 19,1 és 22,2 °C közötti. Az éves átlaghőmérséklet (a dombvidékek kivételével) 9,8–12 °C között van. Dorset (akárcsak a többi déli megye, Hampshire, West Sussex, East Sussex és Kent) az Egyesült Királyság legnapfényesebb része, évi 1541–1885 napsütötte órával. A csapadék mennyisége változó, a déli és keleti régió 7–800 mm csapadékot kap évente, míg a Dorset Downs dombjain 1000–1250 mm eső is esik. ## Lakosság A 2011-es népszámlálás szerint Dorset népessége volt. Ebből -en a nem-nagyvárosi megyében éltek, -en Bornemouth egységes hatóság, -en pedig Poole egységes hatóság területén. Becslések szerint 2013-ra a lakosság 1,4%-kal, -ra nőtt; amiből az adminisztratív megye , Bournemouth és Poole fős létszámot jelent. A ceremoniális megye lakosainak több mint a fele a Bournemouth-Poole-Christchurch konurbációban él. A dorsetiek között felülreprezentáltak az idősek és az átlagnál kevesebb a fiatal. A 2013-as becslések szerint a lakosok 23,6%-a van 65 év fölött (ami magasabb mint Anglia és Wales 17,4%-os értéke), 18,6% pedig fiatalabb 17 évnél (ami alacsonyabb mint az országos 21,3%). A munkaképes korú lakosság (16-64 között) aránya 60%, ami alacsonyabb az angol 64%-nál. A 2010-2012-ben szerzett adatok tanúsága szerint a dorsetiek várható élettartama 85,3 év a nők és 81,2 év a férfiak esetében, ami viszont kedvezőbb az országos 82,9 és 79,1 éves adatnál. A lakosság mintegy 95,2%-a európai származású, 60,9%-uk kereszténynek vallja magát, míg 28,5% nem vallásos. A megye lakosainak több mint 33%-a rendelkezik felsőfokú iskolázottsággal, míg 6,3%-uknak semmilyen végzettsége sincs. ## Közigazgatás és politika Dorset a megyei tanács által irányított hat kerületből és két önálló egységes hatóságból áll. A megyei tanács az 1888-as önkormányzati reform után jött létre, amely a történelmi grófság helyett választott tanács által irányított megyét hozott létre. Az 1972-es önkormányzati törvény Dorsethez csatolta a hampshire-i Bournemouth és Christchurch városokat és kétszintű (tanács és kerületek) közigazgatást hozott létre. Az ezelőtti határváltozások csak minimálisak voltak: 1844-ben Stocklandot átadták Devonnak és cserébe Somersettől megkapták Thorncombe-ot és Holwellt. 1896-ban Dorsethez csatolták a somerseti Adber, Goathill, Poyntington, Sandford Orcas, Seaborough és Trent falvakat Wambrookért cserébe, míg Chardstock, Hawkchurch és Tytherleigh Devonhoz került. Bournemouth és Poole 1997-ben váltak önálló igazgatású egységes hatóságokká, de ceremoniális és földrajzi szempontból továbbra is a megye részei maradtak. A megyei tanács Dorchesterben ülésezik. A 2013-as választások után a tanács konzervatív irányítású volt, tagjai közül 27 a Konzervatív Párt, 12 a Liberális Demokraták, 5 a Munkáspárt, 1 pedig a UKIP delegáltja. Az országos parlamenti választások szempontjából Dorsetet nyolc (öt megyei és három városi (borough)) választókerületre osztják. A megye hagyományosan konzervatív többségű, a 2005-ös választásokon a nyolcból hat, 2010-ben hét helyet nyert el a párt, míg 2015-ben valamennyi dorseti képviselőt a konzervatívok jelölhették. ## Gazdasága 2003-ban a nem-nagyvárosi megyében a teljes bruttó hozzáadott érték (GVA) elérte a 4,673 milliárd fontot; ehhez a két egységes hatóság még 4,705 milliárddal járult hozzá. Ebből az elsődleges szektor (mezőgazdaság, kitermelés) 2,03%-ot, a másodlagos (ipar) 22,44%-ot, a harmadlagos (szolgáltatások) 75,53%-ot tett ki. Valamikor Dorset legfontosabb gazdasági ága a mezőgazdaság volt. A 19. század közepétől kezdve a gépesítés miatt egyre csökkent az itt foglalkoztatottak száma és a 20. században a jövedelmezősége is visszaesett. A nem-nagyvárosi megyében az elsődleges szektor (mezőgazdaság, halászat, bányászat) GVA-ja 1995 és 2003 között 229 millió fontról 188 millióra csökkent. 2007-ben a megye területéből 2039 km2 volt mezőgazdasági használatban, ami ugyan több mint az 1989-es 1986 km2, ám a növekedés főleg a legelőknek köszönhető és jelentős a parlagon hagyott szántóföldek száma. Ugyanakkor a szántóföldek 992-ről -re csökkentek. A nagyobb haszonállatok közül birkából van a legtöbb; de 1989-2006 között az állományuk -ről -ra esett vissza. Hasonlóan csökkent a sertés- és szarvasmarhatartás is; az előbbiek száma -ról -ra, utóbbiaké -ról -ra esett. 2009-ben a fegyveres erőknél -en teljesítettek szolgálatot Dorsetben. A harckocsizóknak Bovingtonban, a híradósoknak Blandfordban, a tengerészgyalogságnak pedig Poole-ben van bázisa. A hadsereg jelenléte egyrészt civil kisegítő állásokat biztosít a megye gazdasága számára, másrészt viszont zavarja a turizmust, különösen, ha népszerű kirándulóhelyeket zárnak le gyakorlatozás céljára. Ha megvalósítják a híradós alakulatok Dél-Walesbe való költöztetésének tervét, az a becslések szerint 74 milliós veszteséget jelentene a megye GVA-jában. Dorset egyéb nagyobb foglalkoztatói a BAE Systems katonai repülőgép- és hajógyártó, a Sunseeker International yachtépítő, a J.P. Morgan pénzügyi szolgáltató, a Cobham plc katonai elektronikai cégek és a Bournemouthi Egyetem. A három nagy - Poole, Weymouth és Portland -, valamint a számos kisebb kikötő jelentős kereskedelmi és turisztikai forgalmat bonyolít. Dorseti kikötőkbe kb. 230 halászhajó és rákfogó van bejelentve. 2012-ben Weymouth és Portland volt a londoni nyári olimpia vitorlásversenyeinek helyszíne és az infrastrukturális beruházások a remények szerint a későbbiekben is fellendítik a kikapcsolódási célú hajózást. A turizmus a 18. század vége óta jelen van Dorsetben és az utóbbi időben a gazdaság egyik legfontosabb szektorává nőtte ki magát. Becslések szerint -an dolgoznak a turisták kiszolgálásán. 2008-ban 3,2 millió brit és 326 ezer külföldi látogatott a megyébe és 15,1 millió vendégéjszakát töltöttek ott. Ezenfelül 14,6 millióan egynapos látogatásra érkeztek. Összesített költésük elérte az 1,458 milliárd fontot. Az egynapos látogatók 56%-a a városokban, 27%-a a tengerparton, 17%-a pedig vidéken töltötte idejét. Egy 1997-es felmérés szerint Dorset fő vonzereje a tengerpartja és vidéki tájai. Az utóbbi években a brit és külföldi turisták száma a gazdasági és biztonsági gondok miatt hullámzó volt, de ezek hatása az egész országban éreztette hatását. Az ipar 2008-ban a munkavállalók 10,3%-át foglalkoztatta, ami valamivel több volt, mint Nagy-Britannia átlaga, de alacsonyabb a régió 10,7%-ánál. A szektor a megye negyedik legnagyobb munkáltatója, de az előrejelzések szerint 2026-ra állás szűnik meg az iparban. ## Kultúra, sport Mivel Dorset inkább vidékies jellegű, kevesebb nagy kulturális intézménnyel rendelkezik, mint a sűrűbben lakott régiók. Koncerteket és színielőadásokat elsősorban Poole Lighthouse művészeti központjában, Bournemouthban a Nemzetközi Központban, a Pavilion színházban és az O2 Academyben, Weymouthban pedig az ottani Pavilion színházban rendeznek. A megye egyik legismertebb kulturális intézménye az 1893-ban alapított Bournemouthi szimfonikus zenekar, amely a nevével ellentétben 1979 óta Poole-ban koncertezik. Dorsetben több mint 30 általános és specializálódott múzeum található. A dorchesteri Dorseti megyei múzeumot 1846-ban alapították és a megye történelméről és környezeti viszonyairól tartalmaz átfogó kiállításokat. A bovingtoni Tankmúzeumban 30 ország több mint 300 harckocsiját és páncélozott harci járművét gyűjtötték össze. Ez a múzeum a legnagyobb az egész megyében, gyűjteményét országos jelentőségűnek jelölték. Egyéb jelentős múzeumok a középkori erődben elhelyezett dorchesteri hadtörténei múzeum, a bournemouthi Russell-Cotes művészeti múzeum, a charmouthi Védett tengerparti központ, valamint Poole, Portland és Wareham városi múzeumai. Dorsetben a műemlékvédelem 190 megőrzendő területet, műemléket és több mint 30 védett parkot vagy kertet tart nyilván. Az I. kategóriájú műemlék épületek közé tartozik Portland vára, a VIII. Henrik által építtetett partvédő erőd; az ezeréves, mára már csak romokban megmaradt corfei vár; egy Britanniában egyedülálló, római kori városi ház; Athelhampton, egy Tudor-korabeli udvarház; Forde Abbey vidéki kastélya (korábban ciszterci kolostor); a christchurchi apátsági templom, a leghosszabb angol templom; és a 15. századi stockwoodi Szt. Edwold templom, amely a legkisebb a megyében. A megyében évente több jelentős fesztivált, kiállítást és egyéb eseményt rendeznek, köztük Európa egyik legnagyobb gőzjármű-kiállítását Blandford mellett és az ingyenesen megtekinthető Bournemouthi légifesztivált, amely 2009-ben 1,3 millió látogatót vonzott. 2008 óta Weymouthban és Portlandban tartják a The Spirit of the Seas tengeri fesztivált. A több mint 50 ezres látogatottságú, kétnapos Dorseti megyei kiállításon 1841 óta mutatják be a megye mezőgazdasági termékeit. Ezenkívül rendeznek helyi folkfesztiválokat (Christchurchben és Wimborne-ban) és nagyobb zenei eseményeket is, mint a Camp Bestival, Endorse It in Dorset, End of the Road és Larmer Tree Festival. Dorsetnek egyetlen profi labdarúgó csapata van, az AFC Bournemouth, amely viszont az első osztályban játszik. Az országos bajnokságba nem kvalifikált kisebb csapatok – a Dorchester Town FC, Poole Town FC, Weymouth FC – a regionális Déli labdarúgó bajnokságban (Southern Football League) versenyeznek. Poole stadionjában rendszeresen tartanak agárversenyeket és ez az otthona a Poole Pirates salakmotorozó csapatnak is. A megye hosszú tengerpartja és védett öblei kiváló lehetőséget biztosít a vízisportok (vitorlázás, szörfözés, evezés, motorcsónak-versenyzés) űzéséhez. Dorset volt a helyszíne a 2012-es nyári olimpia és paralimpia vitorlás versenyszámainak. Dorset egyik leghíresebb szülötte Thomas Hardy író, aki regényei fiktív helyszínén (a Délnyugat-Angliával azonos Wessex) Dorsetet Dél-Wessex néven ábrázolja. Szülőháza ma is megtekinthető Dorchestertől keletre, Higher Bockhamptonban; valamint dorchesteri háza, a Max Gate is nyitva áll a nagyközönség előtt. Más szerzők is töltöttek hosszabb időt Dorsetben: Douglas Adams Stalbridge-ben írta a Galaxis útikalauz stopposoknak nagy részét; a kémregényeket író John le Carré Poole-ban született; a Wilt-sorozat szerzője, Tom Sharpe Bridportban lakott; A francia hadnagy szeretőjéről ismert John Fowles pedig Lyme Regisben élt 2005-ös haláláig; William Barnes, 19. századi költő Bagberben született és sok versét dorseti dialektusban írta. A sok skandináv és szász kifejezést megőrző dorseti nyelv valamikor általánosan elterjedt volt a Blackmore Vale-ben, de mára már kihalt. Az úgynevezett Dorset-keresztet (más néven Szt. Wite-keresztet) ábrázoló megyei zászlót 2008-ban fogadták el a megyei tanács pályázata nyomán. Az arany hátterű, vörös keretes fehér keresztet ábrázoló pályaműre a szavazók 54%-a voksolt. Mindhárom szín szerepel a tanács címerében is. ## Közlekedés Dorsetet két vasúti fővonal köti össze Londonnal. A Nyugat-angliai fővonal (West of England Main Line) a megye északi részén, Gillinghamon és Sherborne-on át halad át a megyén. A londoni Waterloo-pályaudvartól a devoni Exeter St Davidsig közlekedő vasút főleg a nyugat-dorsetiek közlekedését könnyíti meg. A Délnyugati fővonal (South Western Mail Line) áthalad Bournemouthon, Poole-on és Dorchesteren, a végállomása pedig Weymouthban van. Ezenkívül a Heart of Wessex-vonal (Wessex szíve) Weymouthból megy Bristolig, a gőz- és dízelmozdonyok által húzott Swanage-nosztalgiajárat pedig Norden és Swanage között közlekedik. Dorset azon kevés angol megyéhez tartozik, amelyet nem érint autópálya, ehelyett az A303, A35 és A31 főút halad át rajta. A Délnyugat-Angliát az M3 autópályához csatoló A303 éppencsak érinti a megye területét északon. Az A35 nyugat-keleti irányban halad át Bridporton, Dorchesteren, Poole-on, Bournemouthon and Christchurchön keresztül a hampshirei Southampton irányába. Az A31 Bere Regisnél kapcsolódik az A35-höz és kelet felé érinti Wimborne-t Hamshire irányába, ahol később becsatlakozik az M27 autópályába. Az egyéb nagyobb megyei utak közé tartozik az A338, A354, A37 és A350. Az A338 Bornemouthtól halad északra a hampshire-i Ringwood felé, az A354 Weymouthból megy északkeletnek, Salisbury felé, az A37 pedig Dorchesterből indul északnyugatnak a somerseti Yeovil irányába. Az A350 Poole-ból vezet északnak Blandfordon és Shaftesburyn át a wiltshire-i Warminsterbe. A megyének két utasszállító hajókat is fogadó tengeri kikötője és egy nemzetközi repülőtere van. Két hajózási társaság, a Brittany Ferries és a Condor Ferries indít kompokat Poole-ból és Weymouthból; az előbbi a franciaországi Cherbourg-ba közeledik, az utóbbi pedig Saint-Malóba és a Csatorna-szigetekre. Portland és (mióta 2008-ban kikotorták) Poole kikötője személyszállító óceánjárók fogadására is alkalmas. A Bournemouthtól 6 km-re északra fekvő Bournemouthi repülőtérről 36 különböző városba repülnek járatok, utasforgalma eléri az évi 600 ezret. Dorsetben 14 busztársaság működik, köztük a településeket összekötő hálózattal rendelkező Wilts & Dorset, a Weymouth-Bridport térségben működő First Group, amelyik a Jurakori partvidéken végighaladó járatokat is indít vagy a délkeleti konurbációra specializálódott Yellow Buses. ## Vallás Az összes szomszédos megyétől eltérően Dorsetnek nincs katedrálisa. A megye területének 95%-a az anglikán egyház salisbury-i egyházmegyéjéhez tartozik, míg nyugaton egy kis terület a bathi és wellsi egyházmegye, keleten pedig Christchurch és Bournemouth (amelyek történelmileg hampshire-iek) a winchesteri egyházmegye részei. A római katolikus felosztás szerint Dorset döntően a plymouthi egyházmegyéhez tartozik; Christchurch és Bournemouth szintén kivételek, az ő püspökük Portsmouthban található. A keresztény templomokon kívül alig található más vallás imaháza. 2008-ban Blandford Forumban épült egy hindu templom a helyőrség gurkhái számára, Bournemouthnak pedig két zsinagógája van, mert a városban viszonylag magas a zsidók száma. A kereszténység a római időkben jelent meg a megyében. Hinton St Mary mellett egy korabeli mozaikon minden valószínűség szerint Krisztus képe látható. A vallás az angolszász időkben vált általánosan elterjedtté, bár ebből a korból nagyon kevés templom maradt fenn. A legjobb állapotban a kora 11. századi warehami Szent Márton-templom maradt meg. A középkori templomok gyakoriak, legtöbbjük a 15. században épült az Angliában kedvelt függőleges gótikus stílusban. Az egyik legnagyobb képviselőjük, a sherborne-i apátság látványos legyezőboltozatáról ismert. A templomot 705-ben alapította Szent Aldhelm, és katedrálisi státuszban a sherborne-i püspökség központja volt, míg a püspök 1075-ben el nem költözött Old Sarumba. Wimborne gótikus templomában láncoskönyvek és egy 14. századi asztronómiai óra található; Christchurch apátsága csodagerendájáról ismert, amit a legenda szerint maga Krisztus rakott a helyére; a Bere Regis-i Keresztelő Szent János-templomának boltozatát pedig Nikolaus Pevsner építészettörténész "Dorset legszebb fatetőzetének" nevezte. Egész Angliában – a westminsteri apátság mellett – csak az apró Whitchurch Canonicorum falu templomában maradtak meg egy szent relikviái. Valamikor számos kolostort tartottak nyilván Dorsetben, de a 16. században a király valamennyit felszámolta. A reformáció és az angol polgárháború leállította az új templomok építését egészen a 17-18. század fordulójáig. A kora György-kori építészet képviselői a Blandford Forum-i Szent Péter és Pál-templom vagy a portland-szigeti Szent György-templom, amelyen jól látható Christopher Wren befolyása. A 18. század végétől a templomok főleg neogótikus stílusban épültek; ez alól az egyik kivétel East Lulworth katolikus temploma (az első különálló új katolikus templom az angol reformáció óta), amelynek III. György parancsa értelmében inkább egy kerti mauzóleumra kellett emlékeztetnie, mint templomra. Az 1810-ben alapított Bournemouthnak számos 19. századi egyházi épülete van, mint pl. a Szent Péter- vagy a Szent István-templom. Poole neobizantikus Szent Dunstan-temploma a kevés 20. századi építésű egyházi épület egyik példája. ## Oktatás Az állami iskolák a megyei tanács, illetve Poole és Bournemouth egységes hatóságainak felügyelete alá tartoznak. A megyei tanács iskolái többnyire kétszintűek: általános és középiskolák. Dorchester, Ferndown, Wimborne és Purbeck azonban háromszintű oktatást tart fenn Bournemouthban is kétszintűek az iskolák, Poole pedig 2013-ban tért át erre a rendszerre a korábbi háromszintűről. 2010-ben a megyei iskolákba járó diákok 59,4%-a ért el legalább öt C (hármas) osztályzatot az érettségi tárgyakból (szemben az országos 53,4%-kal). Bournemouth és Poole is valamivel az angol átlag fölött teljesített 56,5% és 55,3%-kal. Dorsetben több független magániskola is működik. Többségük bentlakásos, ám bejáró diákokat is fogadnak, mint a műemlék vidéki kastélyépületben elhelyezett, koedukált Canford School; a shaftesbury-i St Mary's katolikus lányiskola vagy a 16. században alapított Sherborne-fiúiskola. A megye öt legnagyobb városából négyben felsőoktatási intézmények is vannak: a Weymouth College, a Kingston Maurward College Dorchesterben, illetve a Bournemouth and Poole College; utóbbi országos viszonylatban is az egyik legnagyobb. Dorsetnek két egyeteme van, mindkettő a délkeleti konurbációban: a Bournemouthi Egyetem (amelynek Poole-ban is vannak épületei és 17 ezer diák tanul benne). és a Bournemouthi Művészeti Egyetem, amely 2008 óta jogosult diplomák kiadására, 2012-ben pedig teljes egyetemi státuszt kapott. ## Fordítás

Sonja Graf

Sonja (Susanna) Graf (férje után Sonja Graf-Stevenson), (München, 1908. december 16. – New York, 1965. március 6.) német-amerikai sakkozónő, női nemzetközi mester (1950), az 1930–1940-es évek második legerősebb női sakkozója volt a világbajnok Vera Menchik mögött, akivel két alkalommal játszott a világbajnoki címért. Kétszeres amerikai bajnok (1957, 1964). 2016-ban beválasztották a World Chess Hall of Fame (Sakkhírességek Csarnoka) halhatatlanjai közé. Külsőségekben, szavakkal és tettekkel nyíltan vállalta a náci ideológiával szembeni ellenszenvét. Bár lehetősége lett volna más állampolgárság szerzésére, 1948-as Amerikába költözéséig végig német színekben sakkozott, de 1934 után soha nem tért vissza Németországba. Alkoholizmusa és más szenvedélybetegségei ellenére zseniális sakkozó volt, aki 22 év alatt ötször is harcba indult a világbajnoki cím megszerzéséért, de egyszer sem sikerült megvalósítania nagy álmát. Legközelebb ehhez az 1939-es világbajnokságon állt, amikor csak a világbajnok Vera Menchik elleni játszmáján múlt elsősége. Sakkozói nagyságát és tehetségét jelzi, hogy még élete utolsó évében, 56 évesen is nagy fölénnyel nyerte meg az Amerikai Egyesült Államok bajnokságát. Halálát alkoholizmusa miatti májbetegsége okozta 56 éves korában. ## Élete és sakkpályafutása európai korszaka ### Gyermek- és ifjúkora Nyolcgyermekes család ötödik gyermekeként született. Apja Josef Graf festőművész és pap, később magnetoterapeuta volt, anyja Susanna Zimmermann. 1906-ban költöztek a Volga menti német területről Münchenbe. A család rossz anyagi körülmények között élt, apjuk szigorúan fogta a gyerekeket, önéletrajzi írásában azt írja, hogy az egyetlen jó, amit apjától kapott, az a sakk megismertetése volt. Egyre több idejét töltötte az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő sakk-kávéházakban, az 1928-ban nyílt Müncheni Női Sakk-klubban (Münchener Damenschachklub), és neve hamar ismertté vált. Közben nevelőnői iskolát végzett. 1931-ben figyelt fel rá Siegbert Tarrasch, a „sakkvilág tanítójának” is nevezett neves német mester és teoretikus, aki pártfogásába vette, és az általa lefektetett sakkelvekre tanította. Ekkortól számítható profi sakkozói pályafutásának indulása. ### Profi karrierjének kezdete 1932-ben szimultánon két alkalommal is legyőzte Rudolf Spielmann osztrák mestert, kora egyik erős játékosát. Ekkor hívták meg az 1932. júniusban Bécsben rendezett Paula Kalmar-Wolf-emlékversenyre, és első nemzetközi versenyén rögtön az első helyet szerezte meg. Miután 1933-ban 5,5−0,5 arányban legyőzte a hamburgi női éljátékos Ehlers-Gieseckét, már Németország legerősebb női sakkozójának tartották. 1933. novemberben a férfiak között egyetlen női indulóként a második helyen végzett Münchenben egy mesterversenyen. ### 1934: Először a világbajnoki címért 1934-ben Max Euwe Hollandiába hívta, és a szárnyai alá vette. Megszervezett számára egy páros mérkőzést a világbajnok Vera Menchik ellen. A mérkőzés a világbajnoki címért folyt, bár a nemzetközi szövetség hivatalosan nem ismerte el annak. A mérkőzésnek Menchik volt a favoritja, de az első játszmát nagy meglepetésre Sonja Graf nyerte. A következő három játszmában azonban a világbajnok győzött, így megvédte címét. Ez volt a sakk történetében az első alkalom, hogy a női világbajnoki címért kihívásos páros mérkőzésen küzdöttek meg. Sonja Graf erősen náciellenes nézeteket vallott. Hitler hatalomra jutása után tüntetőleg fiúsra vágatta a haját, férfiruhában jelent meg mindenhol, és nyilvános helyeken cigarettázott, ezzel is kifejezve véleményét a náci ideológia nőkkel kapcsolatos „Kinder, Küche, Kirche” (gyerek, konyha, templom) alapeszméje ellen. 1934-ben már érezte, hogy náciellenessége és szláv származása miatt nem számíthat a sakkversenyzésben Németország támogatására, ezért Angliába költözött. Bár továbbra is Németország színeiben játszott, gondosan ügyelt arra, hogy ne kelljen visszatérnie az országba. Részt vett a hagyományos hastingsi nemzetközi sakkverseny A-versenyén, majd több kisebb angliai versenyen is elindult. 1936-ban Spanyolországba ment, ahol páros mérkőzésen 3−1 arányban győzött a legjobb katalán sakkozónő, Montserrat Puigcercós ellen. Ugyanezen év áprilisában részt vett a margate-i verseny B-versenyén, ahol a férfi mezőnyben 50%-os eredményt ért el, majd júliusban impozáns játékkal, 11 játszmából szerzett 10,5 pontjával, három és fél pont előnnyel nyerte a semmeringi nemzetközi női sakkversenyt, amely feljogosította arra, hogy ismét kihívja a világbajnokot. 1937. áprilisban könnyedén nyert Rotterdamban a holland Catharina Roodzant ellen 3,5−0,5 arányban, majd Bécsben részt vett a Reginald Wolf-emlékversenyen, ahol az erős férfi mezőnyben a 7. helyet szerezte meg. Ezután Prágában indult egy nagyon erős férfi versenyen, ahol a mezőnyt a kor legerősebb sakkozói alkották, többek között Paul Keres és Erich Eliskases is az indulók között volt. A versenyen Paul Keres mindössze két döntetlent engedélyezett versenytársainak, és az egyik döntetlent Sonja Graf érte el, méghozzá úgy, hogy a játszma bizonyos szakaszában Graf állt nyerésre. ### 1937: Másodszor a világbajnoki címért Vera Menchik elfogadta kihívását egy világbajnoki páros mérkőzésre, amelyre az alsó-ausztriai Semmeringben került sor 1937. júniusban. A találkozó egyéni kezdeményezésre jött létre, de a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) hivatalosnak fogadta el: a szövetség akkori elnöke, Alexander Rueb jóváhagyta a mérkőzés feltételeit, és megállapodás született annak hivatalos ellenőrzéséről. A mérkőzést Menchik nagy fölénnyel, 11,5−4,5 arányban nyerte. A mérkőzés érdekessége, hogy Graf világossal játszva 4−4-es eredményt ért el, nagyarányú vereségét a sötét színnel nyújtott gyenge teljesítménye eredményezte. ### 1937: Harmadszor a világbajnoki címért 1937\. augusztusban ismét a világbajnoki címért mérkőzhettek a női sakkozók, amikor a 7. sakkolimpiával egyidejűleg Stockholmban a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) által szervezett versenyre a női sakkvilágbajnokságok történetének addigi legnépesebb mezőnye gyűlt össze: 16 ország 26 versenyzője mérkőzött. A 14 fordulós svájci rendszerű versenyt ezúttal is Vera Menchik nyerte magabiztosan legyőzve minden ellenfelét. Sonja Graf a 3−4. helyen végzett. 1938-ban Margate-ben elindult egy férfi mesterverseny erős III. csoportjában, ahol 9 játszmából 5 pontot ért el, míg az első helyezett 6,5-et. Ezután Lengyelországban tartózkodott egy ideig, itt érte a meghívás, hogy vegyen részt az I. Nagynémet női sakkbajnokságon. A meghívást visszautasította azzal az indokkal, hogy ő nem játszik „Nagynémetországért”. A versenyen való részvétel visszautasítása miatt Németország hivatalosan nem nevezte az 1939-es Buenos Aires-i női sakkvilágbajnokságra. Holland barátai segítségével egy ideig Hollandiában élt, ahol 1939. februárban négyjátszmás párosmérkőzést vívott a fiatal Fenny Heemskerkkel, amelyet 4−0 arányban megnyert. Márciusban Catharina Roodzant ellen nyert 3−1-re. Áprilisban elindult a Margate-ben rendezett férfi versenyen, ahol a 11 játszmából 6 pontot szerzett. Ez volt utolsó nyugat-európai versenye. ### 1939: Negyedszer a világbajnoki címért Bár a német szövetség nem indította, a Nemzetközi Sakkszövetség akkori elnöke, Alexander Rueb személyesen hívta meg Buenos Airesbe a női sakkvilágbajnokságra. A 20 résztvevő között körmérkőzés formájában dőlt el a cím sorsa. Az első helyért Vera Menchik és Sonja Graf között folyt nagy küzdelem egészen kettejük mérkőzéséig, amelyet Menchik nyert, így a 19 fordulóban mindössze két döntetlen mellett 18 ponttal fölényesen szerezte meg az első helyet riválisa előtt. ## Argentin évek (1939−1946) A verseny közben tört ki a második világháború, és az egyidejűleg rendezett sakkolimpia és női sakkvilágbajnokság több résztvevője Argentínában vagy más dél-amerikai országban maradt, köztük Graf is. 1946-ig tartózkodott a dél-amerikai országban, megtanult spanyolul, és két könyvét itt jelentette meg. Az Así juega una mujer (Hogyan sakkoznak a nők) személyes sakkozói tapasztalatairól szól, a Yo Soy Susann (Nevem Susann) a gyerekkorában elszenvedett fizikai és lelki erőszakot írja le. Ebben az időszakban több versenyt szerveztek az Európába vissza nem térő neves külföldi sakkozók részvételével, amelyekre egyetlen nőként őt is meghívták. 1939. októberben Buenos Airesben játszott, 1940-ben elindult az argentin sakkbajnokságon, 1941-ben Mar de Platában csak 2,5 pontot szerzett és utolsó lett, de augusztusban Buenos Airesben már 6 ponttal a középmezőny végére küzdötte fel magát. 1942-ben Mar del Platában ismét sereghajtó, majd szeptemberben Córdobában a 9. helyet szerezte meg. Ezt két év kihagyás követte, majd 1944-ben indult újra versenyen, a La Plata Jockey Club versenyén négy győzelmet is aratva 4,5 pontot gyűjtött össze. 1945-ben az Argentin Sakkszövetség megalakulásának 40. évfordulójára rendezett versenyen 19 játszmából 6,5 pontot szerezve a 20 résztvevő között a 16. helyen végzett. Ideiglenes dél-amerikai lakhelyén utolsó versenyét 1946-ban Paranában játszotta, ahol a 13 fordulóban 4,5 pontot gyűjtve a 9−10. helyet szerezte meg. Bár e versenyeken többnyire a mezőny végén végzett, játéka lenyűgözte a versenyzőket és a nézőket, ahogyan ezt Guillermo Puiggros 1977-ben megjelent Brilliant Partidas Argentinas című könyvében megjegyzi. 1947 tavaszán Argentínában Max Euwe révén ismerkedett meg Vernon Stevenson amerikai kereskedelmi tengerésszel, aki Euwével telefonos sakkjátszmákat váltott, majd később személyesen is találkoztak, ahol Graf is jelen volt. A találkozásból még abban az évben házasság lett, és Kaliforniába költöztek. ## Amerikában (1947-től haláláig) Amerikában Sonja Graf-Stevenson néven kezdett el sakkozni. Egyike volt annak a 17 női sakkozónak, akik 1950-ben elsőként kapták meg a női nemzetközi mester címet. Bár Vera Menchik 1944-ben bombatámadás miatt bekövetkezett halála miatt nemhivatalosan női sakkvilágbajnoknak nevezték, az 1949–50-es női sakkvilágbajnokságra ismeretlen okból nem hívták meg. Max Euwe ezt szóvá is tette, és hivatalosan kérte a Nemzetközi Sakkszövetséget, hogy hozzanak létre egy világbajnoki páros mérkőzést Ljudmila Rugyenko és Sonja Graf között. Erre azonban nem került sor. Egy ideig visszavonult a versenyzéstől, és fia, Alexander nevelésével foglalkozott. 1952-ben az amerikai sakkszövetség méltó ellenfelet kívánt állítani a második női világbajnoki ciklusban a szovjet sakkozónőkkel szemben, ezért megkeresték, hogy térjen vissza a nemzetközi küzdőtérre. Meghívták a Hollywoodban rendezett versenyre, amelyen egyetlen nőként szerepelt, de mindössze fél pontot sikerült szereznie. Ezt követően újabb kétéves szünetet tartott. ### 1954: visszatérés a sakk élvonalába, ötödször a világbajnoki címért 1954-ben 100%-os eredménnyel, nyolc játszmából szerzett nyolc ponttal megnyerte Kalifornia női bajnokságát, így meghívták az amerikai nyílt bajnokságra. A bajnokságon elért eredménye alapján jogot szerzett arra, hogy 16 év kihagyás után ismét részt vegyen a világbajnoki címért folyó versengésben az 1956-os női sakkvilágbajnokság világbajnokjelölti versenyén. A verseny előtt részt vett a férfiak US Open versenyén, ahol 11 játszmából 5 győzelemmel, 2 döntetlennel és 4 vereséggel 6 pontot szerzett, amellyel a 156 induló között a középmezőnyben végzett, de a legjobb eredményt elérő nőként Amerika nyílt női bajnokságának győzteseként hirdették ki. Az 1955-ben 20 résztvevővel Moszkvában zajló világbajnokjelölti versenyen azonban csak a 10−13. helyet szerezte meg. ### 1957: első amerikai bajnoki címe Moszkvából visszatérve ismét belevetette magát a sakkéletbe. 1956-ban megnyerte Kalifornia bajnokságát. Ugyanebben az évben a US Openen (az amerikai nyílt sakkbajnokságon) a legjobb női eredményt érte el, és ezt az eredményét 1957-ben is megismételte. 1957-ben 7 játszmából 6,5 pontot szerezve nyerte meg a kaliforniai bajnokságot, majd az amerikai női bajnokságon 11 játszmából 9,5 pontot gyűjtve a kilencszeres amerikai női bajnokkal, Gisela Kahn Gresserrel holtversenyben az 1−2. helyen végzett, amellyel mindketten jogot szereztek a következő sakkvilágbajnokjelölti versenyen való indulásra. Az 1959-es US Openen a 12 játszmából 6,5 pontot ért el, és a 135 fős mezőnyben a 44−58. helyen végzett; egyben mint legjobb eredményt elérő női versenyző ismét megszerezte a US Open női bajnoka címet. ### 1964: utolsó fellángolás − másodszor is Amerika bajnoka Ezt követően újabb évek teltek el úgy, hogy nem lehetett hallani róla, szinte már el is felejtették, amikor 1964-ben családjával New Yorkba költözött, és Lisa Lane sakkiskolájában kezdett tanítani. Ebben az évben szenzációként hatott a hír, hogy mintegy utolsó fellobbanásként 10 játszmából 8,5 pontot szerezve, egy pont előnnyel másodszor nyerte meg az Amerikai Egyesült Államok női bajnokságát. ## Szenvedélyek rabságában Életrajzírói a brutális apai terror és az életkörülményeik miatt elszenvedett gyerekkori traumák hatásának tartják több káros szenvedélyét, de féktelen túlzásai és agresszivitása a sakkjátékában, valamint az élet minden területén egyaránt megmutatkoztak. Erős dohányzása és alkoholizmusa már fiatal korától végigkísérte, ez utóbbi vélhetően több versenyén is károsan befolyásolta elért eredményét. Jellemzően a Lengyelországban töltött időszakát a finom és olcsó vodka miatt tartotta kedves emléknek. A nácizmus elleni tiltakozásként viselt férfiruhák is szenvedélyes exhibicionizmusából eredtek, amely sok más külsőségben is megnyilvánult. Az 1937-es sakkvilágbajnokságról beszámoló Chess című sakkfolyóiratban „életképként” azt jelenítették meg róla, hogy „Sonja Graf egyfolytában dohányzik. Két cigaretta közötti rövid szünetben idegesen édességet rágcsál, majd felugrik, körberohan a szobában, minden rendű és rangú emberrel vált néhány gyors szót. A haja kócos, az arca megnyúlt, egész teste ideges görcsben ráng, és ebben az idegállapotban egyaránt volt képes brilliáns megoldásokra és óriási baklövésekre a sakktáblán”. Az 1955-ös világbajnokjelölti versenyen Moszkvában az első öt játszmából 3,5 pontot szerzett, az élen állt, ezt követően azonban négy vereség érte, és ezt különc ruhákban, már szinte jelmezekben, cowboy-öltözetben, kaukázusi nőként vagy spanyol torreádorként való megjelenésével és túlzott vodkafogyasztással kompenzálta, ebben találta meg az örömét. „Mint egy öregedő színésznő, aki így kívánja magára fordítani a figyelmet”, számolt be viselkedéséről Salo Flohr nagymester a verseny kapcsán. Az is gyerekkori negatív élményeire vezethető vissza, hogy szenvedélyesen vonzódott azokhoz a férfiakhoz, akik akár a legkisebb gesztust tették irányába. Ugyanakkor a férfiak imádták közvetlenségét, humorát és különcségeit. Faragó Klára magyar bajnoknő az 1936-os semmeringi versenyről szóló beszámolójában Sonja Grafról elmondta, hogy „csinos, szellemes, temperamentumos, eredeti – egész idő alatt férfiruhában járt –, olyan rendkívüli egyéniség, hogy magába bolondította egész Semmeringet, és mint az eredmény mutatja, meglehetősen jól sakkozik is”. Legtöbbször népes férfitársaságban jelent meg, és közülük sokkal közelebbi kapcsolatba is került. Ugyanakkor önéletrajzi könyvében gyakori, szinte elviselhetetlen magányosságáról számolt be. Legnagyobb szenvedélye azonban minden egyéb fölött a sakk volt, amely elfeledtette vele gyengeségét, magányosságát, és többször is visszarángatta a normális életbe. Jennifer Shahade szerint sakkozói zsenialitását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy évtizedeken keresztül több alkalommal is megmutatta erejét a sakkvilág élvonalában, és még élete utolsó évében, 56 évesen is nyerni tudott az amerikai bajnokságon. A hosszú éveken át tartó alkoholizmusa azonban aláásta egészségét, és 56 éves korában mája felmondta a szolgálatot, aminek következtében 1965. március 6-án New Yorkban elhunyt. ## Megjelent könyvei Argentínában írt két könyve: - Asi Juega Una Mujer. Buenos Aires, 1941. - Yo soy Susann. Buenos Aires, 1946.

Vosztok-program

A Vosztok-program (oroszul: программа «Восток», magyar átírásban: programma Vosztok, jelentése:„Kelet”) a Szovjetunió első, űrhajósokat a világűrbe juttató űrprogramja volt 1958 és 1964 között. A program célkitűzése kettős volt: fő feladata az első ember űrbe juttatása, másodlagos „funkciója” pedig az amerikaiaknál előbb teljesíteni egy olyan szimbolikus célt,amely a hidegháborúban komoly presztízzsel bírt, egyfajta csatagyőzelemnek számított. A program fő célját Jurij Gagarin 1961. április 12-én a Vosztok–1 űrhajó fedélzetén érte el: a világ első űrhajósa egy alkalommal kerülte meg a Földet a világűrben. A másodlagos cél is maradéktalanul teljesült: a Szovjetunió fölénye az űrkutatásban tovább nőtt, a két nagyhatalom kiélezett versenyében még inkább a szovjetek felé billent a mérleg nyelve. A program elindítását 1958. november 1-jén hagyta jóvá a Szovjetunió Kommunista Pártja, majd öt és fél év után 1964. március 1-jén zárta le, a Voszhod-program elindításával párhuzamosan. Ezen időszak alatt összesen 11 repülést végeztek a programban – ebből öt volt automata tesztrepülés, hat pedig személyzettel végrehajtott űrutazás. E repülések szinte mindegyike egyedülálló teljesítmény volt: az első űrhajós repültetése, az első egy napnál hosszabb út, az első szimultán űrrepülés és az első női űrhajós útja. A repüléseket megelőző űrhajós-válogatáson az amerikai Mercury-programéval teljesen azonos szempontrendszer született meg, a világ első űrhajósát a világ mindkét végén azonos ismérvek alapján keresték. Ennek alapján hat jelölt készült az űrbe, akik közül végül öten jutottak fel a program során. A űrrepüléseket Vosztok űrhajókkal végezték, amelyeket az R–7 Szemjorka interkontinentális ballisztikus rakétából kialakított Vosztok hordozórakétákkal indítottak. A program fontos sajátossága volt, hogy mindvégig teljes titokban zajlott. Az előkészületek is teljes titkosítás mellett folytak, Gagarin startját is csak akkor hozta nyilvánosságra a szovjet TASZSZ hírügynökség, amikor az űrhajós már régen fenn járt az űrben, ugyanúgy, ahogy a többi repülés során is történt. Maga a Vosztok név is szigorúan titkos információnak számított a repülés sikerének nyilvánosságra hozataláig, de a bajkonuri űrrepülőtér helye is ugyanilyen titkos volt. A repülések végét a szovjet (és az amerikai) űrprogram preferenciáinak változása hozta el. Mindkét nagyhatalom a Hold elérését tűzte ki célul, amelyhez más technikai képességekkel rendelkező űrhajók kellettek, ezért a Szovjetunió hozzálátott a Voszhod kifejlesztéséhez (amely lényegében nem új űrhajótípus lett, hanem a Vosztok továbbfejlesztése). Ezzel párhuzamosan a program hátralevő – az új célokhoz technikailag újat hozzátenni nem képes – repüléseit törölték, erőforrásait az új programba tették át. ## Előzmények ### Űrverseny A második világháború utáni hidegháború a két nagyhatalom fegyverkezési versenye mellett az élet minden területén jelentkező versengésben testesült meg. Ezen ideológiai alapú versengés egyik alapvető területe a műszaki tudományok voltak, azon belül is a legfejlettebb technológiák fejlesztése. Az 1950-es évek közepén a rakétatechnika – mint ilyen csúcstechnikát képviselő ágazat – eljutott egy olyan szintre, hogy komoly esély nyílt egy tárgy világűrbe juttatására. Ezt felismerve mindkét nagyhatalom erőfeszítéseket tett, hogy a másikat megelőzve juttasson egy tárgyat az űrbe. Dwight D. Eisenhower amerikai elnök 1955. július 29-én szóvivőjén keresztül bejelentette, hogy országa a nemzetközi geofizikai év keretében műholdat bocsát fel. A Szovjetunióban erre válaszul 1955. augusztus 8-án az SZKP Központi Bizottságának elnöksége titkos határozatot hozott, hogy ők is műholdfejlesztésbe kezdenek. Az így beindult amerikai Vanguard-program és szovjet Szputnyik-program versenyéből utóbbi került ki győztesen, amikor a Szputnyik–1-et sikeresen felbocsátották a Szovjetunióból. A Szputnyik–1 felbocsátásával a Szovjetunió és az Egyesült Államok között új front nyílt a hidegháborúban, beindult az űrverseny. Az USA-ban nyíltan, a széles nyilvánosság bevonásával, a Szovjetunióban pedig teljes titoktartás mellett indultak be az egymás teljesítményeit túlszárnyalni igyekvő űrprojektek. Előbb a Föld körüli pálya mind magabiztosabb elérését bizonyító, majd annak gyakorlati felhasználását kikísérletező programok indultak mindkét oldalról, majd a Hold – és ezáltal a második kozmikus sebesség – elérését célzó próbálkozások kezdődtek és futottak le sikeresen. A következő logikus lépés az ember (vagy legalábbis élőlények) világűrbe juttatása volt. Erre ismét az Egyesült Államokban született először hivatalos bejelentés: 1958. december 17-én Keith Glennan, a NASA első igazgatója jelentette be az első embert a világűrbe juttatni kívánó program, a Mercury-program elindítását. A Szovjetunióban mindenféle bejelentés nélkül – lényegében titokban – addigra már közel egy éve folyt egy embert szállító űrhajó fejlesztése, 1958. november 1-jén pedig az SZKP elfogadta a Vosztok űrhajó – és a vele lényegében azonos technikai alapokon álló – Zenyit felderítő műhold fejlesztési programját. A Vosztok-program tehát így vette hivatalosan kezdetét, és ezáltal az űrverseny az ember világűrbe juttatása felé fordult. ### Űrhajófejlesztések A szovjet űrfejlesztések Szergej Koroljov vezetésével több szálon indultak el még a kezdetek kezdetén, többféle űreszköz tervei születtek meg Koroljov tervezőirodájában: kisebb, egyszerűbb műholdaké (amilyen később a Szputnyik–1 lett), nagyobb, bonyolultabb műholdaké (ilyen volt az Objekt-D, amelyből később Lajka kutya űrhajója, a Szputnyik–2 született) és egy holdszonda, valamint egy ember szállítására képes űreszköz vázlatai is elkészültek. Ezek a tervek új kutatási irányokat is kijelöltek, az emberes űreszköz esetében például a másik háromnál teljesen szükségtelen visszatérési profilok kutatását. A kutatások egy része a Szovjet Tudományos Akadémiáján zajlott. A matematikai szekció kiszámította a lehetséges pályagörbéket a Föld körüli keringésből való visszatéréshez, amelynek fő eredménye volt, hogy a lassulás csúcsértéke nem haladja meg a 10 g-t. Az anyagtudományi szekció pedig a lassuláskor keletkező súrlódási hő elnyeléséhez megfelelő anyagok kutatásán dolgozott. A kutatások 1957 szeptembere és 1958 januárja között zajlottak, és számításaik alapján kialakult egy követelményrendszer a leendő űrhajóval kapcsolatban. Az ideális, ember szállítására alkalmas űrhajóforma ezek alapján egy lekerekített csúccsal és gömbszelet alappal ellátott kúp alakú forma volt (napjainkban is ez számít ideális űrhajóformának, nagyjából ilyen alakúak lettek a rivális amerikai űrhajók is a későbbiekben). 1958\. január 1-jén Koroljov mérnökcsapata hozzá is fogott egy új űreszköz tervezésének, amely alkalmas volt ember űrbe juttatására. Közben a repülőorvosi vizsgálatoknál alkalmazott centrifugatesztekkel végzett kutatásokból kiderült, hogy az emberi test képes 10 g-nél is nagyobb terhelések elviselésére, ami sokkal egyszerűbbé tette a tervezők dolgát, egy egyszerű gömbforma is megfelelt a visszatérő űrkabin kialakításához, csak a tömegközéppontját kellett valamelyik irányba kimozdítani a geometriai középpontból, hogy a légkör átlépésekor legyen egy „alja” a kabinnak, ami a légkörrel érintkezik és ahová a hőpajzsot fel lehet szerelni. 1958 júniusára megszületett a követelményrendszer és egy tervvázlat a lehetséges űrhajó kialakításáról. 1958. augusztus 15-én az OKB–1 tervezőirodán belül megalakult a fejlesztésre kijelölt csoport. Az önálló fejlesztés azonban nem indulhatott el, tekintve, hogy a katonai programok elsőbbséget élveztek. Ehelyett a szovjet kormány egy többcélú – ember repültetésére és kémműholdként való felhasználásra egyaránt alkalmas – eszköz fejlesztését hagyta jóvá. Egészen 1959. május 22-ig kellett várni, míg az önálló, embert szállító űrhajó építési projektjét is jóváhagyták állami szinten. A projekt során egy két fő részből álló űreszköz jött létre. A két modul egyike a legénységi kabin volt, egy gömb alakú egység, amely egy szkafanderbe öltözött űrhajós befogadására volt alkalmas. Ez az egység fogadta még magába a létfenntartó rendszert, a műszereket, a katapultülést, amely a pilóta vészhelyzeti mentésére, valamint a leszálláskor a pilóta puha földet érése érdekében került rendszeresítésre, valamint az egy ernyőből álló fékező/ejtőernyőt. A másik modul a műszaki egység volt, amely a helyzetváltoztató hajtóműveket, az azok működéséhez szükséges üzemanyagot, az áramellátáshoz szükséges akkumulátorokat és talán a leglényegesebb részegységként a Föld körüli pályáról a leszálláshoz szükséges lassításhoz használatos fékezőrakétákat fogadta magába. Az űrhajó össztömege 4730 kilogramm volt, maximális átmérője 2,4 méter, a kabinban levegő légkört lélegezhetett be az utas. Az űrhajónak nem volt sima leszállást biztosító rendszere, ezért az utasa kb. 7 km magasságban katapultált, és saját ejtőernyőjén, külön ért földet. Ezen kívül a műszerezettség is rendkívül egyszerű volt, nem volt pl. műhorizont a kabinban, a leszállítórendszer is egy egyszerű óraműszerkezet volt, amely gombnyomásra megmutatta egy stilizált földgömbön, hogy az adott pillanatban beindítva a fékezést, éppen hol érne földet az űrhajó. A Vosztok manőverező képességgel sem rendelkezett. Az űrhajó az indításakor kapott impulzus alapján (adott irányon) repült, a pályáját változtatni nem volt képes, mindössze a kabin térbeli helyzetét lehetett változtatni a helyzetszabályzó fúvókákkal. A fejlesztés három fázisban zajlott le: - Vosztok 1P (vagy 1KP): Kísérleti, emberek nélküli, automatikus repülésekre kialakított egyszerűsített prototípus, amelyet hővédő pajzzsal sem láttak el így visszatérésre sem volt képes. Egy példány készült, ennek repülésére 1960. május 15-én került sor Korabl-Szputnyik–1 jelzéssel. - Vosztok 1K: Kísérleti, emberek nélküli, automatikus repülésekre kialakított prototípus, visszatérésre alkalmas berendezésekkel. Állatkísérletekre használták és bizonyították velük a repülési alkalmasságot. Első repülésére 1960. július 28-án került sor. - Vosztok 3KA: Embereket szállító, végleges változat. Első repülésére 1961. március 9-én került sor. ### Legénységválogatás Az összes fejlesztési terület közül a legénység válogatása volt az, amely mindenféle előzetes tapasztalat nélkül indult, a legtöbb ismeretlen faktort foglalta magában. Az előzetes teóriák szerint a világűr körülményei olyan idegenek az ember számára, hogy egy űrrepülés akár halállal is végződhet. Repülőorvosok szerint a súlytalanság jelentette a legnagyobb veszélyt, feltevések szerint a vérkeringés összeomlását okozhatta. De további egészségügyi problémák is felvetődtek – az evés, ivás lehetetlensége, mentális problémák az elszigeteltség érzése miatt –, amelyek összességében egy rendkívül ellenálló, pszichikai és fizikai kondíciójában kimagasló állapotban levő jelöltet kívántak meg. Ezek alapján az illetékesek 1959 első felében alakították ki az alapvető követelményrendszert. Ezek a követelmények (legyen intelligens, fizikailag jó kondícióban levő, jól viselje a pszichikailag feszült szituációkat, ezen kívül jól tűrje a nagy g-erőket, és lehetőleg legyen tapasztalata katapultülés használatában), magától értetődően jelöltek meg egy csoportot, a harci pilótákat. Szergej Koroljov ezek alapján állította össze a részletes követelményrendszert: olyan 25–30 év közötti férfi pilótákat kerestek, akik 170–175 cm alatti testmagassággal és 70–72 kg-nál kisebb testsúllyal rendelkeztek. 1959 nyarán véglegesítették a követelményeket, szeptemberben pedig interjúkkal kezdődött a kiválasztás. A válogatás feladatának koordinálását a szovjet légierő parancsnokhelyettese kapta meg, míg magukat az interjúkat a Repülőorvosi Intézet állománya. Az orvosok párokat alkotva járták be a repülőalakulatokat. Több mint 3000 pilóta aktájának átvizsgálása után valamivel 200 fő fölötti létszám látszott alkalmasnak a további próbákra (a többiek testmagasságuk, testsúlyuk, vagy valamely korábbi betegségük miatt estek ki a rostán). A pilóták ekkor még – tekintettel a program titkos voltára – nem tudták, hogy milyen feladatra keresnek jelölteket, a tájékoztatás egy „speciális repülésről” szólt, ám néhányan hamar kitalálták az igazi célt. Szeptemberben lezajlottak a pszichikai tesztek, majd ezek végeztével húszfős csoportokban Moszkvába, a Központi Repülő Tudományos Kutató Kórházba vezényelték őket. A moszkvai vizsgálatok 1959. október 3-án kezdődtek további pszichikai tesztekkel, majd fiziológiai próbákkal (forgószékes vizsgálatokkal, alacsony nyomású kamrával, centrifuga teszttel). Ezek során húsz jelölt maradt fenn a rostán. Ebben a csoportban öten is idősebbek voltak az eredeti kiírásban szereplő felső korhatárnál, így a követelmények kezelésében nem voltak következetesek a szovjetek. 1960\. január 11-én Konsztantyin Versinyin marsall parancsa alapján megalapították az Űrhajóskiképző Központot a Frunze Katonai Akadémián, Moszkvában, a személyi állomány parancsnokának pedig kinevezték Nyikolaj Petrovics Kamanyin tábornokot. A tesztek itt folytatódtak, amelyek során a 20 fős jelöltlista előbb 12, majd 8, végül 6 fősre szűkült. A tesztek egyben már a kiképzés különböző lépései is voltak egyben. Tantermi foglalkozások mellett (amelyeken rakétaismereteket, űrorvostant, navigációt, rádiós kommunikációt, geofizikát és csillagászatot oktattak a jelöltek számára), ejtőernyős ugrásokat végeztek, süketkamrába zárták őket az izoláció szimulálására, további forgószékes, nyomás- és hőkamrás, valamint centrifugagyakorlatokat végeztek. A gyakorlatok helyszíne vegyesen volt a kiképzőközpontban, valamint terepen (például az ejtőernyős gyakorlatokat a kijelölt leszállási térségben végezték) és egy speciális „helyszínen”, egy Tu–104-es repülőgép fedélzetén, ahol parabolarepülésekkel súlytalansági tréningeket tartottak. Ezek során 1960. május 30-án állt össze a végső hatfős névsor, az első szovjet űrhajóscsoport névsora: Gagarin, Kartasov, Nyikolajev, Popovics, Tyitov és Varlamov. A későbbiek során – 1960. június 29-én – az elhelyezés szűkössége miatt a kiképzőközpontot áthelyezték a Moszkva melletti Csillagvárosba. Az áthelyezést követően különböző balesetek miatt megváltozott a hat végső jelölt összetétele. Kartasov a centrifugateszteken szenvedett kisebb belső sérüléseket, míg Varlamov gerince egy úszóbalesetben sérült meg, az orvosok mindkét esetben a lecserélésük mellett döntöttek. A helyüket Bikovszkij és Nyeljubov foglalta el. A legénységválogatás legutolsó lépése a világ első űrhajósának kiválasztása volt. A döntés Kamanyin tábornokra hárult (és Szergej Koroljov véleménye is mérvadó volt a döntéshozatalban), aki 1961. április 8-án nevezte meg hivatalosan jelöltjét az Állami Bizottság ülésén. A döntés teljesítményi alapon született: a korábbi tesztek során két jelölt emelkedett ki teljesítményével a többiek közül, Jurij Gagarin és German Tyitov. Kamanyin választása Jurij Gagarinra esett. Gagarin nem a legjobb volt a tesztekben, ám minden tesztben a legjobbak között volt, a teljesítménye inkább volt egyenletesen magas, mintsem kiemelkedő. Emellett a pillanatnyi fizikai és pszichikai kondíció is Gagarin mellett szólt, így esett a választás rá, Tyitovval szemben. Az első repülésre így tehát e két embert jelölték: Gagarint a repülésre, Tyitovot tartalékként. Később, már az első repüléseket követően, egy második válogatásra is sor került. Gagarin repülése után közvetlenül Nyikolaj Kamanyin vetette fel az elvi lehetőségét női űrhajósok felbocsátásának, amelyet hosszas vita után 1961. december 30-án fogadott el az SZKP Központi Bizottsága. A párt határozata alapján egy második űrhajós válogatást kellett beindítani, tizenhat leendő űrhajós kiképzésére, amelyben egy ötfős női kontingens is szerepelt. Míg a második férfi űrhajóscsoport válogatását aztán elhalasztották, 1962 tavaszán a női űrhajósjelöltek keresése elindult a szovjet űrprogram számára. Ennek során mintegy 400 jelölt közül előbb 58, majd 30, végül öt nő maradt fenn a válogatás rostáján és kapott később űrhajós kiképzést. Ebben a csoportban már egyáltalán nem volt követelmény a pilótatapasztalat: Zsanna Jorkina tanítónő, Tatyjana Kuznyecova többek közt főállású Komszomol-titkár, Valentyina Ponomarjova matematikus, Irina Szolovjova mérnök és Valentyina Tyereskova textilgyári munkás volt. Közülük később csak Tyereskova jutott fel a világűrbe. ### Rakétafejlesztések A Vosztok-program szervezési értelemben nem volt különálló projekt (mint ahogy a NASA űrprogramjai ilyen szervezetileg, eszközparkjában, pénzügyi forrásaiban jól szétválasztható programok voltak), amely a leginkább az egész program kulcsának számító rakétafejlesztésekben mutatkozott meg. A szovjet űrprogram ehelyett egy meghatározott szakembergárda, majd az általuk kifejlesztett technikai alapok variálása köré szerveződött és ebből születtek a különböző „alkalmazások”, az egyes projekteknek tekinthető eredmények, mint a műholdak pályára állítása, űrszondák célba juttatása és az emberes repülések. A szovjetek által alkalmazott hordozóeszköz egy „egyenes vérvonalat”, egymásra épülő fejlesztési folyamatot képviselt. A kiindulópont a második világháborús V–2 rakétafegyver technológiai alapjain kifejlesztett R–7 Szemjorka interkontinentális ballisztikus rakéta volt. A Szputnyik–1-től egy folyamatos fejlesztési folyamat vezetett a mind erősebb rakétákig, ennek a folyamatnak volt egy fontos állomása a Vosztok 8K72K altípus, a végül az embert elsőként az űrbe juttató hordozóeszköz. #### Szputnyik–PSZ (8K71PSZ) Az űr elérésére irányuló rakétafejlesztések első állomása a Szputnyik–1 azonos nevű hordozóeszköze volt. Ez néhány változtatást leszámítva megegyezett az eredetileg 1–10 tonnányi tömeget (jellemzően nukleáris robbanófejet) 5000– körüli távolságra eljuttatni képes R–7 jelű katonai változattal. A különbségek egy beépített rádiós rendszerben, a más hasznos teher miatti más alakú és jóval rövidebb orrkúpban és rögzítő adapterben, valamint a fokozatleválasztást segítő leválasztófúvókák beépítésében merültek ki. Az így létrehozott rakéta alkalmas lett kb. 500 kg hasznos tömeg Föld körüli pályára állítására (a fejlesztés végén ezzel startolt a Szputnyik–1 és Szputnyik–2). #### Luna (8K72) Az első műholdak pályára állítása után az első holdszondák indítását tűzték ki célul a Szovjetunióban, amely új követelményekkel állította szembe a hordozóeszközt. Egyrészt a rakéta végfokozatának újraindíthatóságára volt szükség, másrészt nagyobb tolóerő volt szükséges, mivel a 8K71 képtelen lett volna bármilyen tömeget a Holdhoz eljuttatni. E követelmények teljesítésére született az egy fokozattal kiegészített Szputnyik rakéta, Luna néven. A fejlesztés kulcsa a OKB-456 tervezőirodában (ma: NPO Enyergomas) kifejlesztett RD–109 típusú hajtómű volt, amely súlytalanságban is indítható volt, valamint amelynek beépítésével megszülethetett a Szputnyik rakétára illeszthető új rakétafokozat, amely a Holdhoz mintegy 280 kg hasznos tömeg eljuttatására volt képes (egyben a 8K71 alacsony föld körüli pályás kapacitását 4000 kg-ra növelte). #### Vosztok-L (8K72) A Luna rakéta alkalmasnak látszott nagyobb űreszköz Föld körüli pályára juttatására, csak az űreszközt rögzítő fejrészt kellett átalakítani, hogy a más geometriai méretekkel rendelkező Vosztok űrhajót rögzíteni lehessen rajta. Ehhez egy nagyobb hengeres orradaptert fejlesztettek, amely alkalmas volt a nagyobb méretű Vosztok űrhajó hordozására. A más irányú felhasználásnak megfelelően más nevet – Vosztok – is kapott a rakéta. A rakéta 200 km magas (néhány hetes időintervallumban stabilan fenntartható) alacsony Föld körüli pályára 4550 kg hasznos terhet volt képes feljuttatni, ezzel lehetővé vált az első, automata üzemmódban reptetett kísérleti űrhajó-prototípusok feljuttatása. #### Vosztok-K (8K72K) Az embert szállító első űrhajó hordozóeszköze a végső formáját egy második fejlesztési lépcsőben nyerte el, amelyben kissé emelték a tolóerejét, mivel a számítások szerint a meglevő kapacitás kissé kevésnek mutatkozott. Az újonnan fejlesztett végfokozat hajtóműveinek karakterisztikáját kissé átalakítva további 2000 N tolóerőt sikerült kinyerni a hajtóművek teljesítményéből, mindamellett, hogy az alsóbb fokozatok hajtóműveinek teljesítményén is sikerült javítani. A hajtóművek égési idejét kissé rövidebbre véve, ám megemelt tolóerővel a rakéta kapacitása elérte a 4730 kg-os hasznos tömeget 200 km magas pályán. A hajtómű jele kiegészült a „K” betűjellel, amely a felhasználási céljára mutatott, mivel az Objekt–K űreszköz feljuttatására szánták, ahol a K a „koszmonavt” (űrhajós) rövidítése volt. ### A Nyegyelin-katasztrófa hatása A Vosztok-program – ahogy az összes kezdeti szovjet rakétaprogram – a tyura-tam-i kísérleti rakéta-lőteret használta, amelyen azonban osztoznia kellett más programokkal is, sőt voltak olyan – elsősorban katonai – programok, amelyek elsőbbséget élveztek az űrprogrammal szemben. Ilyen volt az R–16 interkontinentális ballisztikus rakéta fejlesztési programja is, amely párhuzamosan folyt a Vosztok-programmal. 1960. október 24-én az R–16-os első kísérleti indításának előkészítése során baleset történt, és a rakéta felrobbant, megölve mintegy 120 szakembert, köztük a rakétatesztet felügyelő Mitrofan Nyegyelin marsallt. A katasztrófa miatt Tyura-Tamban ekkor legalább két hétre leállt mindenféle munka, így a Vosztok-program előkészületei is. A baleseten kívüli okokból is már kisebb csúszásban levő Vosztok-program ekkor már behozhatatlan csúszásba került a kezdetekben 1960 decemberére tervezett legkorábbi lehetséges startidőponthoz képest, mivel a rengeteg képzett rakétaszakember halála az összes programra kihatással volt, tekintettel arra, hogy a minden egyes programba bedolgozó gyártóüzemek szakemberei is áldozatul estek (de maga Nyegyelin marsall is vezető beosztást töltött be a Vosztok-programot felügyelő állami bizottságban). Ezért 1960. november 10-én Szergej Koroljov, Konsztantyin Rudnyev, Msztyisztlav Keldis, Kirill Moszkalenko és Dmitrij Usztyinov (a Vosztok-program tudományos és katonai vezetői) közös levélben fordultak az SZKP Központi Bizottságához, hogy két kísérleti Vosztok startot beiktathassanak az első éles, emberes start elé, ezzel egyben elcsúsztatva a start-dátumokat. Az új terv az első űrhajós startjára 1961 februárját tekintette a legjobbnak. Később további csúszások jelentkeztek, így az első űrhajós felbocsátásának startdátuma 1961 áprilisára tolódott át. ## Infrastruktúra ### Bajkonuri űrrepülőtér A szovjet űrprogram a Vosztok-programhoz a korábban a Szputnyik-programhoz kijelölt, Tyura-Tam melletti – konspirációs célból Bajkonur város nevére keresztelt, de ahhoz érdemben nem kapcsolódó – űrkomplexumot használta az emberes űrprogramjához is. Az űrrepülőtér létesítését még 1954. március 17-én határozta el a Szovjetunió Minisztertanácsa, akkor még csak mint a létrehozandó R–7 interkontinentális ballisztikus rakéta tesztelőtereként. Néhány alternatívát megvizsgálva, egy erre a célra létrehozott bizottság az akkori Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság (a mai Kazahsztán) területén találta meg azt a több tíz kilométerre kiterjedő pusztaságot, amely alkalmasnak látszott rakétalőtér létesítésére. A kiválasztás fő szempontjai voltak, hogy a terület sík legyen, ne akadályozza semmilyen domborzati tényező a rádiós nyomkövetést, legyen lakatlan a vidék, hogy a rakéták meghibásodás esetén ne zuhanjanak lakott területre, és essen minél délebbre, minél közelebb az egyenlítőhöz, hogy ki lehessen használni a Föld forgásának centrifugális erejét. Ezek a tényezők egyesültek a kazah sztyeppén található Tyura-Tam falucska tágabb környezetében. A kiválasztást követően az építkezésről 1955. január 12-én határozott a kormány, a létesítmény neve pedig NIIP–5 (Naucsno-isszledovatyelszkij iszpitatyelnij poligon – „5-ös számú tudományos kutató kísérleti tér”) lett. Később, amikor az űrrepülések végrehajtásáról határoztak, kézenfekvő volt a katonai rakéták felbocsátásához használt hely űrrepülési célú felhasználását is ide szervezni, tekintettel arra a tényre, hogy a Vosztok rakéta az R–7-es ICBM egy alváltozata volt, így üzemeltetési értelemben ugyanolyannak számított, azonos infrastruktúrát igényelt. A rakéták felbocsátásához egy indítóállás és köré kiterjedt infrastruktúra épült. Az indítóállás egy óriási lángterelő betonteknőből és a fölé emelt acélstruktúrából, valamint a rakéták hajtóanyagainak tárolására szolgáló tartályokból állt. Emellett létrehoztak egy nagy hangárt, ahol a rakéták összeszerelése történt (a szovjet szakemberek előbb a rakétáknak az indítóállásban, függőlegesen történő összeszerelése mellett döntöttek, majd később a koncepció átalakult, a rakéta hangárban történő, vízszintes összeszerelésére). A hangárt és az indítóállást vasúti sínpárral kötötték össze, hogy a készre szerelt rakétát vonattal szállítsák a start helyszínére, ahol az erre alkalmassá tett indítótoronyban állították függőleges helyzetbe. Továbbá az indítóállás mellé építettek egy irányítóközpontot, ahonnan a repüléseket vezényelhették a földi személyzet mérnökei. Később tucatnyi indítóállás épült ki a különböző rakétakísérletekhez, a Vosztok–program során azonban mindvégig egyet használtak, az ún. 1. sz. indítóhelyet (Площадка No1), amelyet később a történelmi esemény tiszteletére Gagarin Start névre kereszteltek át. A szovjetek a rakétalőtér, majd később az űrrepülőtér helyét, nevét teljes titokban próbálták tartani. Tették ezt annak ellenére, hogy a CIA felderítő repülőgépei, az U–2-esek már 1957 nyarán lefényképezték és a hírszerzés elemzői azonosították a rakétabázist. A hely Jurij Gagarin repülése után kapta a „Bajkonur Kozmodrom” (Bajkonur Űrrepülőtér) nevet. Az elnevezés egyben a titoktartás miatti félrevezetés is volt: Bajkonur egy létező település, de 250–300 kilométerre északkeletre a valódi űrrepülőtértől. A félrevezető szándék oka egyszerű, a világ első űrrepüléséhez tartozó világrekordhoz a FAI számára meg kellett jelölni a starthelyet, a szovjetek azonban semmiképpen sem akarták a titkos katonai rakétakomplexumukat megjelölni, ezért adták meg a félrevezető helymegjelölést a Nyugat számára. Később a Bajkonur név olyannyira egybeforrt a létesítménnyel, hogy az űrkomplexum felépítésére, majd üzemeltetésére odaköltöztetett emberek számára épült város, Lenyinszk nevét 1995. december 20-án Bajkonurra változtatták meg. ### Rádiós követőhálózat Az űrhajóssal való kapcsolattartáshoz rádiókövetésre is szükség volt. Ellentétben azonban az amerikai gyakorlattal, akik a világ minden pontján levő katonai támaszpontjaik és a világóceánokon cirkáló hadihajóikra alapozták a rádiókövetést, a szovjetek kizárólag az országuk területén levő rádióállomásokon keresztül tartották a kapcsolatot az űrhajóval. A rádiókapcsolatot URH (UHF) és RH (HF) sávokon át tartották fenn, mindkét típust más-más állomásokon keresztül. - URH állomások: - Tyura-Tam (Zarja–1) - Kolpasevo (Zarja–2) - Jelizovo (Zarja–3) - RH állomások: Moszkva (Veszna) - Alma-Ata (Veszna) - Novoszibirszk (Veszna) - Habarovszk (Veszna) ## Próbarepülések ### Személyzet nélküli repülések - Szputnyik–4 (Korabl Szputnyik–1): A Vosztok 1KP típusú (egyszerűsített Vosztok 1K) prototípus volt. Nem rendelkezett hőpajzzsal, ezért visszatéréskor a légkörben megsemmisült. - Szputnyik–5 (Korabl Szputnyik–2): Tesztrepülés két kutyával. A visszatérés sikeres volt. - Szputnyik–6 (Korabl Szputnyik–3): A visszatérés során az állatok elpusztultak. - Szputnyik–9 (Korabl Szputnyik–4): Sikeres próbarepülés egy tesztbábuval (Ivan Ivanovics) és kutyákkal. - Szputnyik–10 (Korabl Szputnyik–5): Sikeres próbarepülés kutyákkal. ## Repülések ### Vosztok–1 bélyegkép\|jobbra\|250px\|Gagarin a startot megelőzően Koroljovval és Moszkalenkoval A két sikeres automata repülés megfelelő alapot teremtett az első emberes próba engedélyezésére: 1961. március 28-án összeült az űrprogramért felelős szovjet állami bizottság és – a sikeres próbákról írt jelentések összegzéseként – javaslatot tett az SZKP felé az emberes repülés engedélyezésére. A javaslat egyúttal egy név-alternatívát is tartalmazott, az addig alkalmazott Korabl-Szputnyik elnevezés helyett az űrhajó és a kísérlet nevét Vosztokra javasolták változtatni a bizottsági tagok. A lehetséges startdátumot április 10–20. közé prognosztizálta a bizottság. Az 1961. április 3-án összeülő SZKP KB Politikai Bizottság elfogadta a javaslatot és engedélyt adott az első embert az űrbe szállító repülés startjára. A döntés után azonnal elindult a start előkészítése: az űrhajóscsoport elutazott Tyura-Tamba, majd kiválasztották közülük Jurij Gagarint a repülésre, German Tyitovot pedig tartalékként, kiszállították a rakétát az indítóállásba és kitűzték a start konkrét időpontját 1961. április 12-re. A startra helyi idő szerint 9:06:59-kor (UTC 6:06:59) került sor az 1. sz. indítóállásból. A start pillanatát az űrhajós csak a megnövekvő rázkódásból és Koroljov rádióforgalmazásából érzékelte, olyan lassan indult el a földtől elszakadó rakéta. Gagarin a repülés idejére a Kedr (=cédrus) rádióhívójelet kapta (a tyura-tami irányítás pedig Zarja(–1) néven forgalmazott). : – Zarja–1 (Koroljov): Fokozatindítás, segédhajtómű... főhajtómű... FELSZÁLLÁS! Jó utat kívánunk. Minden rendben működik. : – Kedr (Gagarin): Gyerünk! Alig lehet zajt hallani a kabinban, minden jól halad. Jól vagyok, a hangulatom vidám, minden rendben. : – Zarja–1: Jó utat kívánunk. Minden rendben működik? : – Kedr: Köszönöm, viszontlátásra. A közeli találkozásig drága barátaim. Viszontlátásra, a közeli találkozásig! A Föld körüli pályára állás 11 perc 28 másodperc múltán történt meg. A pályára állás (bár a hivatalos kommünikék később kivétel nélkül az ellenkezőjét állították), nem volt tökéletes, a rakéta kissé túlgyorsította a Vosztok–1-et, amely így magasabb pályára állt a tervezettnél. Ennek abban állt a jelentősége, hogy az eredetileg tervezett pályáról a visszatéréskor használt fékező hajtómű esetleges hibája esetén is rövid időn – 5–7 napon – belül a légkör természetes fékező hatására magától is visszatért volna az űrhajó a felszínre, így azonban ez az idő 2–4 hétre tolódott ki. Az előbbi esetre elegendő tartalék készlet állt Gagarin rendelkezésére, utóbbira azonban már nem. Gagarin megtapasztalta a súlytalanság körülményeit és elsőként láthatta a világűrből bolygónkat. Az űrutazónak nem volt sok dolga az űrhajóval, mivel a repülés automatikus módon zajlott, beavatkozásra nem volt szükség a részéről. Feladatai megfigyelési jellegűek voltak. Az előzetes tudományos teóriák szerint fennállt annak a veszélye, hogy az ismeretlen fizikai körülmények életveszélyt jelentenek az űrhajósra, vagy képtelen lesz a legalapvetőbb műveletekre, mint az étkezés, vagy az ivás. Gagarinnak tehát az volt a feladata, hogy megfigyelje a saját közérzetét, egyen, igyon és jegyezze le a tapasztalatait, illetve jelentse azokat rádión keresztül. A Vosztok–1 egyik legfontosabb tudományos eredménye az volt, hogy általa bebizonyosodott, az emberi szervezet különösebb probléma nélkül képes működni a súlytalanság körülményei között. Az összesen egy fordulatra tervezett repülés 108 percig tartott, és nagyrészt tengerek és óceánok felett vezetett. A repülés tervezőinek egyik fontos tervezési elve volt – hogy ezzel is elejét vegyék bármiféle olyan gyanúnak, vagy vádnak, ami militarizmussal vádolhatná a Szovjetuniót a repülés okán –, hogy az Egyesült Államokat messzire kerülje el a Vosztok–1. Ennek alapján a tyura-tam-i startot követően észak-északkelet felé fordult az űrhajó 65°-os irányon, majd a Kamcsatka-félszigetnél hagyta el a hazai szárazföldet. Ezután a Csendes-óceán felett következett egy hosszú szakasz (amely közben az űrhajó áthaladt a terminátoron és belépett az éjszakai félteke fölé), egészen a Magellán-szorosig, amely fölött lépett át a Vosztok–1 az Atlanti-óceán fölé, amelynek átszelését követően Afrika felett került ismét szárazföld fölé, ahol megkezdődött a fékezés, melynek végén a Szovjetunió belső területén ért földet Engelsz városa mellett. A leszállás különösebb probléma nélkül, bár kissé különleges módon zajlott le. A Vosztok űrhajó leszálló egységének fékezőernyője nem volt olyan méretű, hogy veszélytelen, sima leszállást biztosítson, és a későbbi szovjet űrhajótípusokon alkalmazott fékezőrakétás rendszer sem volt még része a rendszernek, ezért Gagarin nem szállhatott le a kabin belsejében a sérülés veszélye nélkül. Emiatt a leszállás végső fázisában – nagyjából 7 kilométer magasan – katapultált és külön ejtőernyőn ereszkedett le a talajig. A repülés egyik célja volt szovjet részről, hogy a FAI világrekordként jegyezze be a teljesítményt, ám a szabályok előírták, hogy a legalább egy Föld körüli keringést teljesítő űrhajósnak az űrhajóban kell földet érnie, viszont ezt a repülési mód nem tette lehetővé. Hogy mégis meglegyen a rekord, a leszállást hitelesítő szemtanúk és a felvett jegyzőkönyvek „elsiklottak” a tény felett, hogy nem felelt meg minden körülmény a szabályoknak. Mindezek ellenére a FAI bejegyezte rekordként a repülést, amely a mai napig fennáll. A repülést követően szárnyra keltek egyes vélekedések, amelyek szerint Gagarin repülése nem volt valós, csak a szovjet kormány propagandafogása volt. Ezek az ún. összeesküvés-elméletek két eltérő vélekedésre épülnek. Az egyik szerint több ember is megelőzte Gagarint az űrben, ám ők szerencsétlenül jártak (meghaltak, vagy komolyan megsérültek, így a szovjet média nem mutathatta be őket a világnak), Gagarin tehát nem az első, csak az első sikeres űrhajós volt. A másik elmélet szerint a szovjetek egyszerűen csaltak, Gagarin egyáltalán nem járt a világűrben. A szovjetek egy színjátékot játszottak, és a KGB megszervezte, hogy miután Gagarin színleg beszállt a Vosztokba, egy hátsó ajtón kiszállhasson, majd amikor a rakéta nélküle felszállt, egy helikopterrel a leszállási helyhez vitték, ahol másfél óra múltán eljátszották, hogy éppen leszállt az űrből. Lényegében minden Gagarin repülését így, vagy úgy tagadó, kétségbe vonó elmélet feltételezéseken, hallomásokon, vagy pletykákon alapult, könnyen cáfolhatók, bár hivatalosan – vagy akár nem hivatalosan – az illetékesek sosem tettek lépéseket, hogy akár csak figyelemre méltassák őket. ### Vosztok–2 A Vosztok–2 a program második repülése volt emberrel a fedélzeten. German Tyitov 1961. augusztus 6-án startolt a bajkonuri űrrepülőtérről, hogy 17 Föld körüli keringéssel több mint egy napnyi időtartamra tolja ki a világűrben töltött idő rekordját. A repülésről a program felelősei csak a Vosztok–1 sikere után döntöttek (és így bizonyos értelemben a Vosztok–program nem volt programszerű, mivel nem volt egy előre eltervezett, jóváhagyott felépítése, láncolata a repüléseknek, hanem az első repülés sikere után egyesével léptek tovább az újabb repülésekkel a szovjetek). A repülés után Szocsiba pihenni visszavonuló Vosztok-csapat a folytatáson töprengve két változatot dolgozott ki, egy a főkonstruktőr, Szergej Koroljov által favorizált egy teljes napos repülést és a többi szakember által javasolt 6–7 keringéses űrutazást. A többkörös egyeztetést, a hadsereg illetékeseinek jóváhagyását, majd az SZKP pártutasítását követően a teljes napnyi időtartamot lefedő repülést tűzték ki célul 1961 augusztusára. Az időpont kiválasztásában döntő szerepe volt Nyikita Hruscsov pártfőtitkár utasításának, aki a berlini fal építésének kezdetére akarta időzíteni a repülést, „alternatív” témát szolgáltatva a szocialista sajtónak. A repülés előkészítése két vonalon indult el. Egyrészt az űrhajó esett át kisebb változtatásokon. Ezek keretében a 17 keringéses (25 órát kicsivel meghaladó) repüléshez szükséges ellátmányhoz a tárolókapacitásokat növelték meg, valamint fejlesztették a telemetriai rendszert, a légkondicionáló rendszert, és kapott a űrhajó egy új filmfelvevő kamerát és egy jobb optikai távcsövet. Másrészt megtörtént a legénység kijelölése. Szergej Koroljov és Nyikolaj Kamanyin egyszerű szisztémát alkalmazva az előző repülés tartalékát, German Tyitovot választották az űrhajó utasául, míg az újabb tartalék Andrijan Nyikolajev lett. A startra 1961. augusztus 6-án, helyi idő szerint 9:00-kor került sor (UTC 6:00), Tyura-Tamban a bajkonuri űrrepülőtér 1-es indítóállásából. A felszállás tökéletesen sikerült, a rakéta ezúttal teljesen a tervek szerint működött, így a pályára állás is a tervezett 166×232 kilométeres ellipszisre történt. Az egyedüli problémát az űrhajós kezdődő rosszulléte jelentette, amely egyfajta érzéki csalódással kezdődött, majd folyamatos émelygéssel folytatódott. A feladatok rögtön az első keringésben elkezdődtek az űrhajós számára, az előző repüléshez képest újdonságként egyszerű, kézi irányítású manővereket kellett végeznie (az űrhajót a saját tengelye körül kellett elfordítani), amely teljes sikert hozott. A következő keringésben Tyitov az újonnan fejlesztett filmfelvevő kamerával az alatta elhaladó földfelszínről készített egy 10 perces felvételt. Közben egyre elhatalmasodó problémát jelentett az űrhajósnak saját közérzete, egyre rosszabbul érezte magát. A harmadik keringésben – Gagarinhoz hasonlóan – Tyitovnak meg kellett próbálkozni az étkezéssel, de a rosszullét miatt csak minimálisat evett. Ezután a hatodik keringésig nem volt különösebb teendő az űrhajós számára, mint üzenetet küldeni rádión azoknak az országoknak, amelyek felett éppen elrepült. A hatodik körben újabb étkezés következett a napirendben (ezúttal vacsora), az akkori kor technológiai szintjén tubusokban tároltak be a technikusok levest, májpástétomot és lekvárt Tyitov számára. A még mindig jelenlévő rosszullét azonban ekkor hatalmasodott el végleg az űrhajóson, ami egy kiadós hányásba torkollott. A problémát a belsőfülben levő egyensúlyszervnek a súlytalansághoz való nem megfelelő alkalmazkodása okozta, ami később más űrhajósoknál is okozott problémát, a hányással, émelygéssel, szédüléssel járó tünetegyüttes űrbeli mozgásbetegség, vagy űrbetegség néven vonult be az orvostudományba. A hetedik keringésben Tyitovnak meg kellett ismételnie az első kör kísérleteit az űrhajó manőverezőképességének tesztelésére, majd a tervek szerint aludni tért (ezzel ő lett az első a világon, aki a világűrben aludt). Öt keringésnyi időt követően – a menetrendhez képest 35 perc késéssel – ébredt azzal a szomorú tapasztalattal, hogy a rosszullét az alvásidő alatt sem múlt el. Ám meglepő módon a bosszantó rossz közérzet még abban a körben hirtelen elmúlt, nem zavarva többé őt a munkában. A leszállásra a műveleti tervek a tizenhetedik keringés végét jelölték ki, de az ezt vezérlő automatika Gagarin repüléséhez hasonlóan ismét hibásan működött. A fékezőrakéták még rendben tették a dolgukat, ám a leszállóegység és a műszaki egység szétválasztása nem volt tökéletes: egy kábelköteg együtt tartotta a két űrhajórészt, ami csak a légkörbelépést követően oldódott meg, amikor a nagy hőterheléstől a felesleges kapcsolat átégett. Tyitov leszállása teljesen megegyezett a Vosztok–1-ével, ő is katapultált a kabinból a leszállás végső fázisában, és saját ejtőernyőjén ért földet. A leszállás 25 óra 18 perc repülést követően a Szovjetunió belső területén, a szaratovi járás Krasznij Kut nevű települése mellett történt, 1961. augusztus 7-én 10:18-kor. A leszállást követő sajtókonferencián Tyitov felfedte, hogy nem a kabinban ért földet, mintegy új, alternatív lehetőséget kipróbálva Gagarinéhoz képest. ### Vosztok–3 és Vosztok–4 A Vosztok–3 és Vosztok–4 volt a világ első szimultán repülése, amelynek keretében Andrijan Nyikolajev és Pavel Popovics az előbbi űrhajós 65, az utóbbi 48 Föld körüli fordulatot tett, és három napig egyszerre repültek a világűrben. A repülés ötlete közvetlenül Tyitov repülése után merült fel, Szergej Koroljov 1961 szeptemberében állt elő egy hármas szimultán repülés ötletével, ami szerint a Szovjetunió három Vosztok űrhajót bocsátott volna fel, egyenként 3–3 napos repülésre (egy-egy napos indításközökkel), így egyrészt háromszorosára emelték volna az űrrepülési időtartam rekordot, másrészt a repülés harmadik napján egyszerre három űrhajós tartózkodott volna az űrben. Koroljov ötletét nagy ellenállás fogadta, így később ennek egy szerényebb változatát sikerült a főkonstruktőrnek elfogadtatnia: két űrhajó startol egymás utáni napokon, egyikük 3, másikuk 2 napos repülésre. A páros repülés nagy késedelmet szenvedett az SZKP határozata miatt, amelyben a politikai vezetés az első két Vosztok repülés sikere után a Vosztok űrhajóval azonos technikai alapokra épült Zenyit műholdak startjának adott elsőbbséget. A tervezett két kémműhold startja azonban problémákba ütközött (a másodikat például a rakéta felrobbanása miatt kellett megismételni), de a pártutasítás szerint az újabb emberes repülésekkel meg kellett várnia Koroljov csapatának két sikeres Zenyit startot. Erre csak 1962. július 28-án került sor. Ezt követően indulhatott a páros emberes repülés előkészítése. Kamanyin tábornok és Koroljov kijelölték a legénységeket, a Vosztok–3-hoz Andrijan Nyikolajevet (tartalékául Valerij Bikovszkijt), a Vosztok–4-hez pedig Pavel Popovicsot (tartalékként Vlagyimir Komarovot). A Vosztok–3 startjára 1962. augusztus 11-én, helyi idő szerint 14:30-kor (UTC 8:30) került sor. Az űrhajó a tervezettnek megfelelő, 166×218 kilométeres Föld körüli pályára állt. Nyikolajev előtt egy napnyi repülés állt, és a repülés elején az űrhajós hogyléte volt a központi kérdés (ha Nyikoljev is rosszul lett volna, mint German Tyitov az eggyel korábbi űrrepülésen, akár a szimultán repülésről is le kellett volna mondania az irányításnak), de az űrhajós közérzete tökéletes volt. A negyedik keringésben Nyikita Hruscsov telefonon (és az azt közvetítő rádióműsorban) rövid beszélgetést folytatott Nyikolajevvel, majd a szovjet televízió tévéadást is közvetített a Vosztok–3 fedélzetéről. A Vosztok–4 a következő napon, 1962. augusztus 12-én 8 óra 2 perc 33 másodperckor (UTC) startolt. A Vosztok–3 űrhajósának külön feladata volt, hogy az űrhajót úgy forgassa, hogy az ablakon át rálásson Tyura-Tamra, a starthelyre (mivel a startot úgy időzítették, hogy az egy napja odafenn keringő űrhajó éppen a kiindulási pont felett haladjon el) és lehetőleg megfigyelje a startot. Ez azonban nem sikerült. Sikerült viszont az irányítás azon törekvése, hogy a start precíz végrehajtásával a két űrhajó pályáját úgy állítsák be, hogy azok minél jobban megközelítsék egymást. A két űrhajó egymástól 5 kilométeres közelségben repült egy rövid ideig (hogy aztán az apró pályakülönbségek fokozatosan messzebb, a repülés végére közel 1000 kilométerre vigyék őket egymástól). A nyugati média azt várta, hogy ha a szovjetek egyszerre két űrhajót bocsátanak Föld körüli pályára, akkor az űrrandevút, vagy akár az összekapcsolódást is megpróbálják, ám nem tudhatták, hogy a Vosztok űrhajók nem képesek önálló manőverezésre, így természetesen nem is került sor megközelítésre vagy dokkolásra. A repülés következő két napján csak egyszerű rutinfeladatokat kaptak az űrhajósok, amelyben annyi újdonság volt, hogy az űrhajósok kicsatolhatták magukat az ülésükből. A közös repülés legnagyobb jelentőségű eseménye 1962. augusztus 14-én jött el, amikor a repülésekért felelős állami bizottság úgy döntött, hogy érdemes lenne egy nappal meghosszabbítani a repülést. Hamarosan döntés is született a hosszabbításról, és Andrijan Nyikolajev három helyett négy napig repült (az egyetlen ellenérv a kabinban lecsökkent hőmérséklet volt, amely azonban még biztonságos értéken, 13 °C-on stabilizálódott, és ezért nem akadályozta a hosszabbítást). Később felmerült a Vosztok–4 repülési idejének meghosszabbítása is, de Popovics űrhajójában a kritikus 10 °C alá csökkent a hőmérséklet, és az irányítás elvetette a további repülést. A leszállásra 6 perces időközzel 1962. augusztus 15-e reggelén került sor: a Vosztok–3 65 keringést követően (Nyikoljev pedig időtartamrekordot felállítva), a Vosztok–4 a 48. keringés végén szállt le Kazahsztánban, a Balkas-tó körzetében. ### Vosztok–5 és Vosztok–6 A Vosztok–5 és a Vosztok–6 szimultán repülése volt a program utolsó páros repülése, ugyanakkor utóbbi volt egyben a világ első női űrhajósának, Valentyina Tyereskovának a repülése is. A Vosztok–5 fedélzetén Valerij Bikovszkij 82 Föld körüli fordulatot tett, 4 nap 23 óra 7 perc repülési idővel abszolút időtartamrekordot állítva fel, míg a Vosztok–6 női űrhajósa 48 keringést teljesített 2 nap 22 óra 50 perc alatt (amellyel hivatalosan szintén időtartamrekorderré lépett elő a női kategóriában). A program folytatási irányának kijelölésére, a következő repülések tervezésére – a tervezési hagyományok szerint – csak a Vosztok–3 és Vosztok–4 páros repülés után került sor. Több alternatíva (szóló női repülés, szimultán repülés egy nővel és egy férfival, vagy szimultán női repülés) mellett egy dolog biztos volt, a korábban kiválasztott női űrhajóscsoportból akartak a szovjetek valakit felküldeni az űrbe, ezzel egy újabb világelsőséget learatva. A döntést az SZKP Központi Bizottsága hozta meg 1963. március 21-i határozatában: a Vosztok űrhajósok egy újabb szimultán repülésben vesznek részt, egy férfi és egy női űrhajóssal, az előzőnél hosszabb repülési időtartamokkal. A nők űrrepülése eredetileg nem volt a Vosztok–program része, az ötlet maga is csak Jurij Gagarin repülését követően, 1961 nyarán merült fel. A program vezetőinek merőben ellentétes véleményei (Koroljov hevesen ellenezte, Kamanyin ugyanilyen vehemenciával támogatta) között végül párthatározat döntött. Nagyjából egy évnyi kiképzést követően (amely centrifuga tesztekben, Tu–104-es repülőgépeken végzett súlytalansági gyakorlatokban, UTI MiG–15 vadászrepülőgép kiképzésben, vízi és szárazföldi túlélési gyakorlatokban, ejtőernyős ugrásokban, csillagászati oktatásban és a Vosztok űrhajó megismerésében merült ki) négy fő maradt bevethető. A szimultán repülés személyzetéről, a repülés időtartamáról 1963 áprilisára döntöttek az illetékesek, de csak 1963. június 7-én hirdették ki nyilvánosan, hogy Valenytina Tyereskovát (tartalékául pedig Irina Szolovjovát) választották a történelmi repülésre. A másik űrhajóba Valerij Bikovszkijt (tartalékául pedig Borisz Volinovot) jelölte Koroljov és Kamanyin. A tervek szerint űrhajósok közül a férfi űrhajós startolt volna először egy nyolcnapos küldetésre, majd őt követően a női űrhajós egy háromnapos repülésre, hogy végül egyszerre (egy keringésnyi különbséggel) szálljanak le. A repülés időpontját többször kellett módosítani a tervezési fázisban. A repüléseket eredetileg 1963 augusztusára tervezték, de kiderült, hogy addigra a legyártott űrhajók felhasználhatósági ideje lejárt volna, így előre hozták az első startdátumot június 3–5. közé. Tyura-tamban azonban kiderült, hogy az űrközpont nem képes ilyen hamar egy szimultán startra, ezért előbb 3 nappal, majd egy héttel eltolták az indulást. Végül a megnövekedett naptevékenység veszélyei miatt újabb 3 nappal csúsztatták el az első űrhajó indulását. A Vosztok–5 1963. június 14-én 11:58:58-kor (UTC) startolt el a bajkonuri űrrepülőtérről. A start nem volt eseménymentes, az egész Vosztok-program legproblémásabb felbocsátása volt: előbb különböző hibák (az URH rádió hibája, az ajtó biztonsági reteszének meghibásodása, a Vosztok rakéta giroszkóp egységének hibája) után úgy engedték felszállni az űrhajót, hogy az egy elektromos kábelen keresztül még mindig az indítóálláshoz volt kapcsolva. A felbocsátás utolsó hibás mozzanata pedig maga a pályára állás volt, az űrhajó nem a tervezett pályára, hanem egy kissé alacsonyabbra állt. Ez a hiba az eredetileg tervezett 8 napos út kényszerű lerövidítését eredményezte. Bikovszkij egészen a második űrhajó felszállásáig az elődjeihez hasonló repülési programot végzett, feladatai közé tartozott az űrben az emberi szervezetre ható különböző tényezők további tanulmányozása, fizikai és űrbiológiai kísérletek, illetve vizsgálatok végrehajtása – különös figyelemmel a sugárzások káros élettani hatásai ellen történő védekezésre –, a Föld felszínének és légkörének megfigyelése, valamint az űrhajó irányítására szolgáló tökéletesített rendszerek (kézi vezérlés, rádiókapcsolat) kipróbálása, az űrhajókra és utasaikra gyakorolt közegellenállás mértékének fel- és leszállás, repülés közbeni meghatározása, valamint a mikrometeorok és a kozmikus poranyag hatásainak mérése. Nyikita Hruscsov személyesen is beszélt az űrhajóssal rádión keresztül. A Vosztok–6, fedélzetén Valentyina Tyereskovával, a világ első női űrhajósával két nappal később, 1963. június 16-án, 9:29:52-kor (UTC) startolt. A startot úgy időzítették, hogy az első keringés során az űrhajó minél közelebb kerüljön a Vosztok–5-höz. Ezt a feladatot egy 5 km-es megközelítéssel sikerült teljesíteni, miközben egy másik feladat volt az űrhajósok számára egymást megpillantani, ami Bikovszkijnak nem sikerült, Tyereskovának igen. További közös feladat volt rádiókontaktus létesítés egymással, ami a start után fél órával létre is jött (amelyet aztán a pályaeltérések és a Föld árnyékoló hatása miatt nem sikerült a repülés során végig fenntartani). Később a Vosztok–6 fedélzetéről tévéközvetítést sugároztak, Tyereskovának is volt alkalma Hruscsovval beszélgetni. A két űrhajós eltérőképpen viselte az űrbeli körülményeket. Bikovszkij jól érezte magát az űrben, könnyedén teljesítette a feladatait, különösen szerette a szabad lebegést a súlytalanságban, amikor kicsatolhatta magát az üléséből. Tyereskovának sokkal több gondja támadt. A pályára állás után rosszullét fogta el, ami enyhe fokon fenn is maradt nála, egy ízben hányt is (bár ez saját bevallása miatt inkább az éppen elfogyasztott étel rossz íze és nem a súlytalanság miatt volt, majd a lába fájt, a szkafander dörzsölését is rosszul viselte és fáradtság is gyötörte (olykor elaludt „munkaidőben”). Később a rutinszerűnek szánt kézi manőverezés sem sikerült az űrhajósnőnek. Június 17-én az irányítás kényszerű döntést hozott a visszatérésről: a Vosztok–5 startjánál bekövetkezett pályaeltérés miatt a tervezett repülési időtartamot le kellett rövidíteni, és az irányítás június 19-ét tűzte ki mindkét űrhajó leszállására, Bikovszkij repülését ötnaposra rövidítve, Tyereskováét háromnaposra hagyva. A tervek szerint a két űrhajós közül a Vosztok–6-nak kellett előbb visszatérnie a Földre, majd egy keringéssel később a Vosztok–5 is leszállhatott. Ehhez Tyereskovának még teljesítenie kellett az űrhajója térbeli helyzetének megváltoztatását célzó gyakorlatot, amelyet korábban nem sikerült neki. Ehhez Jurij Gagarin, German Tyitov és Andrijan Nyikolajev dolgozott ki Tyereskova számára egy a korábbitól eltérő metódust, amivel aztán az űrhajósnő sikerrel is járt. A leszállásra végül a módosított tervek szerint került sor. Tyereskova Vosztok–6 űrhajója 48 orbitális keringést követően fékezett le a Föld körüli pályáról, és a földet érésre 1963. június 19-én 8:20-kor (UTC), 2 nap 22 óra 50 percnyi repülés után került sor, Bajevo falucskától 7 kilométerre délre, Barnaul városától 200 kilométerre nyugatra és Karagandi városától 620 kilométerre északkeletre. A tényleges leszállási pont végül kb. két fokkal északra tolódott el a tervezett leszállási helytől.) A leszállás során Tyereskova kisebb sérülést szenvedett az ejtőernyős leérkezés során. Bikovszkij a Vosztok–5-tel még két keringést teljesített társnője leszállása után, és a 82. keringés végén tért vissza a Földre. Leszállására 1963. június 19-én 11:06-kor (UTC) került sor, 4 nap 23 óra 7 perc repülést követően Kusztanaj falu mellett, Karaganda városától 540 kilométerre északkeletre.) ## A program lezárása és utóélete ### Törölt repülések Ahogy az előző repülések után, úgy a Bikovszkij–Tyereskova szimultán repülés után is születtek elképzelések a program továbbvitelére, amelyeket nagyban alátámasztott az a tény, hogy Szergej Koroljov – mindenféle hivatalos felhatalmazás nélkül – négy további Vosztok űrhajó összeszerelését indíttatta el 1962 végén. (Emellett Kamanyin is lobbizni kezdett egy tízrepüléses második, katonai célú Vosztok repüléssorozat érdekében, de Koroljov is 4–8 további repülést képzelt még el). Ezek a repülések mind csak inkább elképzelés, mintsem részletes terv stádiumban voltak, alapjukat inkább az adta, hogy a politikai vezetés 1963 februárjában engedélyezte is a Koroljov által elindított gyártást négy új űrhajóra. Később ezt a gyártási engedélyt is visszavonta a vezetés, így a tervek technikai alapja is megingott. Az űrhajók gyártásának leállítását követően Koroljov még egy kísérletet tett, hogy a program tovább éljen, a programba katonai feladatokat tervezett, megpróbálta áttenni a Vosztokot katonai felügyelet alá, de ez nem járt sikerrel. A megszületett tervek egészen 1966 tavaszáig vetítettek előre egy repülési menetrendet, de ezeket 1964 márciusában egytől egyig törölték, a Vosztok-programot lezárták, hogy az erősödő űrverseny, a Hold elérése, mint cél felbukkanása miatt a többszemélyes és manőverezőképes űrhajókkal kísérletező Voszhod–programba kerüljenek át az erőforrások. Vosztok–7 A páros repülések után Koroljov újra egy szóló repülést vetített előre. Egy férfi űrhajós indult volna egy tíznapos repülésre, a pálya magasságát egészen az alsó Van-Allen övig emelték volna, hogy annak sugárzási és sugárzásbiológiai hatásait tudják vizsgálni. Az időtartam érdekessége, hogy a visszatérést természetes fékezéssel képzelték el, azaz az űrhajó 10 nap után a légkör természetes fékező hatására tért volna vissza a Földre. Vosztok–8 A Vosztok–7-hez hasonló tíznapos, nagy magasságú pályán történő repülés lett volna, később a tervet egy tíznapos szimultán repülésre fejlesztették (szintén természetes fékeződéssel való visszatéréssel). Vosztok–9 A Vosztok–9 is tíznapos, nagy magasság repülésnek indult volna, ám kissé eltérő tudományos célokkal: a sugárzási hatások helyett földrajzi és csillagászati megfigyelésekkel, a napkorona fényképezésével, a nap röntgen megfigyelésével, orvosi kísérletekkel, a súlytalanság hatásainak részletes megfigyelésével, sugárzásméréssel és a későbbi Szojuz űrhajókhoz fejlesztendő ionáramlási szenzorok tesztelésével. Később a Vosztok–8 párjaként szimultán tíznapos repülésre fejlesztették a tervet. Vosztok–10 Az első tervek egy harmincnapos, személyzet nélküli, nagy magasságú repülésről szóltak, majd a Vosztok–9 tudományos céljaival egy tíznapos, személyzetes repülésre módosultak az elképzelések. Vosztok–11 Korai elképzelés volt az űrséta technika kidolgozására. Az űrhajó kisebb áttervezésével (a katapultülés elhagyásával és egy légzsilip beépítésével, valamint az ejtőernyőzetre szerelt fékezőrakétával biztosított puha leszállás képességével) alkalmas lett volna arra, hogy az űrhajós rövid időre elhagyja a kabint. (Az elképzelést végül a Voszhod űrhajóval 1965-ben kivitelezték). Vosztok–12 A Vosztok–11 terveihez hasonló, űrséta tesztre szánt repülés terve volt. Vosztok–13 Az utolsó tíznapos, nagy magasságú, tudományos megfigyeléseket végző repülés terve. ### A Voszhod–program A Vosztok–program eredeti célkitűzése az ember űrbe juttatása volt, ezt a célt már Jurij Gagarin repülésével sikerült teljesíteni, és az űrverseny nagyon rövid időn belül leértékelte ezt a célt. Az USA-ban politikai kettős vereségként értékelték a Szputnyik–1 és a Vosztok–1 repülését (pontosabban azt a tényt, hogy ez előbb sikerült a szovjeteknek), és életre hívták az Apollo-programot, amelynek célkitűzése a Hold elérése volt. Bár a Szovjetunió hivatalosan nem akart részt venni az űrversenyben, valójában felvették a kesztyűt, és Koroljovék is a Hold elérését tűzték ki célként, mégpedig a NASA előtt. A Hold elérése azonban teljesen más technikai alapokat (az űrhajósok által közvetlenül irányítható, manőverezhető, többszemélyes űrhajót) és műveleteket (űrsétát, holdsétát) kívánt meg, amelyhez a Vosztok űrhajó nem volt megfelelő. Az USA, hogy felgyorsítsa a felkészülést (és az űrverseny tempóját), elindította a Gemini-programot, egy többszemélyes, manőverezhető űrhajó repülési programját űrrandevúkkal, dokkolással, űrsétával. Hogy az amerikaiak ne előzhessék meg a Szovjetuniót a holdra szállással, a szovjeteknek is meg kellett felelniük a kihívásnak. Ehhez az egyetlen észszerű lépés az volt, ha felhagynak a Vosztok űrhajó újabb és újabb rekordrepüléseivel, és új űrhajót terveznek, vagy legalábbis áttervezik a Vosztokot. A szovjet vezetés 1964 márciusában elfogadta a Voszhod–program elindítását, amelynek egyik sarokköve a Vosztok űrhajó áttervezése (többszemélyes repülésre és manőverezésre alkalmassá tétele volt). Az áttervezés nem hozott teljes sikert, a Voszhod-űrhajó (bár az első többszemélyes űrrepülés, valamint az első űrséta rekordját még besöpörték vele a szovjetek) nem volt sikeres, a holdrepülés technikáját nem sikerült elsajátítani általa, amely végső soron a Szovjetunió űrkutatásbeli vezető státuszának elvesztésével járt. ## Hatása a világra A Vosztok-programnak kettős hatása volt, elsősorban a nagyhatalmak viszonylatában: politikai és technológiai hatása. Politikai értelemben az űrverseny – amelynek a Vosztok- és Mercury-program közötti versenyfutás volt az egyik legjelentősebb fejezete – a két nagyhatalom közötti ideológiai harc kiemelt része volt. A Szovjetunió a Szputnyik-programmal „csapást mért” az USA politikai tekintélyére, katonai, műszaki fennsőbbrendűségére. A Vosztokkal, azon belül is elsősorban Jurij Gagarin Föld körüli pályára juttatásával megismételték ezt az ideológiai csapást, a Szovjetuniót nagyhatalmi státuszban megkérdőjelezhetetlenül egyenrangúvá téve az Egyesült Államokkal. A program technológiai hatása pedig az űrverseny további szakaszában jelentkezett. Mivel az USA az ideológiai vereség ellensúlyozására bejelentette az Apollo-programot a Hold elsőkénti elérésére – amellyel az 1970-es évek elejéig titokban a Szovjetunió is nagy erőkkel kísérletezett –, egyfajta technológiai verseny indult. A cél elérésére számos, még nem is ismert anyagot, technikát, eljárást kellett kifejleszteni mindkét oldalon. Ez az erőltetett fejlesztési kényszer vezetett többek között például a Hold meghódításához vagy a hidrogén-oxigén rakétahajtás meghonosításához is. ## Vosztok a művészetekben A program titkosságánál fogva, viszonylag kevés információ állt a közvélemény rendelkezésére, ezért kevés alkotás (film, könyv, festmény stb.) született az első szovjet emberes űrprogramról. Egy speciális területen, a bélyegkiadás (és bélyegművészet) területén azonban bőséges volt a termés. Főként a korabeli szocialista országok adtak ki emlékbélyegeket, bélyegblokkokat a repülésről. A Szovjetunión kívül Magyarország, Csehszlovákia, a Német Demokratikus Köztársaság, a Vietnámi Demokratikus Köztársaság mind-mind jelentetett meg emlékbélyeget a különböző repülésekről. Ugyanilyen művészeti ág volt az érmekibocsátás is. Az egyes repülésekről szintén a szocialista országok körében volt divat emlékérmét kibocsátani a repülések tiszteletére, vagy valamelyik kerek évfordulójára. 2011-ben, a Vosztok–1 repülésének 50. évfordulójára Christopher Riley dokumentumfilmes, az Európai Űrügynökség űrhajósával, Paolo Nespolival együttműködésben elkészített egy filmet, First Orbit címmel. Nespoli egy keringést rögzített kamerával a Nemzetközi Űrállomásról azon a pályaíven, amelyen egykor Gagarin repült, ezzel bemutatva a nézőknek, vajon mit láthatott az űrhajós az első űrrepülés alkalmával, narrációképpen pedig a repülés eredeti hanganyagát vágták a képek alá. A film érdekessége, hogy szabadon megtekinthető, letölthető, megosztható. A fentiek mellett a festészetben jelent még meg a Vosztok-program. Alekszej Leonov űrhajós, leszerelése után a festészetnek szentelte az idejét, és főképpen világűr témájú képeket fest, elsősorban Voszhod és Vosztok témában. Egyik legismertebb képe a témában a Tyereskova repülése előtt tisztelgő Csajka (Sirály) című mű.

Perszepolisz

Perszepolisz (óperzsául: 𐎱𐎠𐎼𐎿 azaz Párszá, پارسه), ma: Taht-e Dzsamsid (تخت جمشید – Taḫt-e Ǧamšid), vagyis Dzsamsid trónusa) romváros Iránban, Siráztól 65 km-re, északkeletre fekszik. Neve ógörög eredetű, jelentése: a perzsák városa. I. Dárajavaus perzsa király kezdte el építeni i. e. 515-ben, de még utódai sem tudták befejezni. I. e. 330-ban Nagy Sándor meghódította a várost, ekkor tűzvész áldozata lett. Perszepolisz a szakrális főváros szerepét töltötte be. Egyes tudósok szerint a tavaszi napéjegyenlőség, a perzsa újév (Nourúz) ünnepségeinek székhelye volt. Ekkor a birodalom minden pontjáról érkeztek az alattvalók ajándékaikkal, hogy hódoljanak a királynak. Az udvar Szúzából, az adminisztratív fővárosból érkezett, és az ünnepségek után Ekbatanába ment, amely a király nyári rezidenciája volt. A három várost összekötő úthálózat volt a legjobb az egész birodalom területén. A negyedik fontos város Paszargadai, amely II. Kurus perzsa király idején főváros volt, és az Akhaimenidák alatt a koronázóváros szerepét töltötte be. 1979-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította az I., III. és VI. kritériumok alapján. ## Etimológia Az óperzsa város perzsa neve Párszá volt. A Perszepolisz név az ógörög Πέρσης πόλις Perszész poliszból alakult ki, és a Perzsák városát jelenti. A rómaiak átvették ezt az elnevezést, és a nyugati írók a későbbiekben már ezt használták. Az Akhaimenidák bukása után a település neve feledésbe merült. A Szászánidák Szad Szotúnnak, azaz Száz oszlopnak, vagy Csehel Menárnak, Negyven oszlopnak hívták a várost. A későbbi történelmi hagyomány a mitológiai alaknak, Dzsamsidnak, a függetlenség eszményképének és a társadalmi rendek megteremtőjének tulajdonította a várost, aki leigázta a démoni népeket, akik csodálatos palotákat építettek és utódokat szültek neki, miközben ő trónusáról igazgatta birodalmát. A modern perzsa nyelvben Taht-e Dzsamsídnak, vagyis Dzsamsid trónusának hívják a várost. ## Története Az Óperzsa Birodalom első fővárosa az Akhaimenida-dinasztia idején Paszargadai volt. Az i. e. 6. században a perzsa telepesek saját várost alapítottak Párszá néven, a Marvdast-síkságon, a Kúh-e Rahmat-hegyvidék lábánál. Később a perzsa királyok monumentális építményeket emeltek a területen. A hegységet abban az időben Kúh-e Mehr (Kohmehr) Mithra hegyének hívták (a 13. századtól kezdve már mint Kúh-e Rahmat, Az irgalmasság hegyeként említik), ami azt jelzi, hogy a korai perzsák szentnek tartották ezt a helyet és Mithrához, az irániak istenéhez, az Iráni föld őrzőjéhez kapcsolták. I. e. 518 körül I. Dárajavaus kiválasztott egy teraszt a „királyi hegység” lábánál, a síkságtól keletre, hogy palotakomplexummá alakítsa Párszá városának a citadelláját. A mintegy négyzetméter nagyságú sík területen négy csoportból álló komplexumot hoztak létre: szertartás-palotákat, lakónegyedeket, egy kincstárat, valamint egy erődítményláncot. Magát a struktúrát I. Dárajavaus alakíttatta ki, amely később utódai I. Khsajársá és I. Artakhsaszjá perzsa király alatt tovább bővült i. e. 330-ig, amikor Nagy Sándor elfoglalta a várost. Ez idő tájt a birodalom több adminisztratív központtal is rendelkezett: Szúza, Babilon és Ekbatana. Perszepolisz nem volt állandó szálláshely, csak tavasszal használták. A város bővítését a hegyvidék beépítésével folytatták volna, azonban i. e. 323-ban, a hódító halála után az újjáépítések és bővítések abbamaradtak, Perszepolisz a Szeleukidák alatt szinte megsemmisült, így az i. e. 3. században már a közeli Istakhr város lett az új birodalom központja. Ezt a birodalmi központot vették át kezdetben a Szászánidák is. Perszepolisz alapításának dareioszi szándékát máig vitatják, ugyanúgy, ahogy az egyes épületek funkcióját is. Ezen kívül néhány kutató úgy gondolja, hogy itt volt Nourúz, a perzsa újévi fesztivál helyszíne. Mások úgy vélik, nincs bizonyíték arra, hogy a Nourúz ünnepét már az Akhaimenida időszakban is megtartották volna. Van, aki szerint Perszepolisz a királyi hatalom szakrális jellegét hangsúlyozza, hogy a birodalom politikai, gazdasági és közigazgatási központja is lehetett, de akadnak olyan nézetek is, hogy az időszámítási módszer helyességének ellenőrzésére használták, obszervatórium jelleggel. A város környékén számos írást találtak, amelyben I. Dárajavaus legitimitásáról írtak, ez valószínűsítheti, hogy az új városnak politikai és szertartásközpont szerepe is volt. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy a király eredetileg egy erőd építését rendelte itt el, és nem politikai központot akart létrehozni. ### Az építkezés Miután II. Kurus folytatta Paszargadai építését és berendezkedett Szúzában, utódja, I. Dárajavaus, indiai hadjárata után, i. e. 520 körül úgy döntött, hogy új fővárost alapít. Úgy gondolta, hogy Perszepolisz felépítésével, akárcsak II. Kurus Paszargadaival, megörökítheti nevét az utókor számára. Babilóniai írások szerint a város a Perzsa Birodalom sűrűn lakott központja volt, amely kereskedelmi kapcsolatban állt a babilóniai városokkal. Pierre Briant történész az ásatások során arra talált bizonyítékokat, hogy Perszepolisz építésekor a paszargadai és a szúzai építkezéseket beszüntették. Később az új metropoliszra összpontosították az építőmunkát. Az írások alapján az új fővárosnak szimbolizálnia kell a Perzsa Birodalom újjászületését. I. Dárajavaus perzsa király a komplexum helyét a Kúh-i Rahmat hegy délnyugati részén jelölte ki, amely attól kezdve az Akhaimenida-dinasztia szimbóluma lett. A király ekkor emeltette a palotát (tacsára), az apadánát, a kincstárat és a városfalat, amelyet meg is erősített, amikor még egyedül csak a központi palota készült el. A hatalmas komplexum a paszargadai Kurus-palota mintájára készült, ugyanúgy, mint az azt övező kert. A feljegyzések, amelyek először tesznek említést az építkezésről, i. e. 509-ben íródtak. Az objektumok építésének befejezése az örökösökre maradt. I. Khsajársá alatt épült a Népek kapuja, Hadis-palota és a tripilon. Khsajársá fia, I. Artakhsaszjá perzsa király i. e. 460-ban bővítette tovább a palotát és befejezte a százoszlopos csarnokot. A többi építmény azonban befejezetlen maradt, mint az a kapu az északi komplexumban, amelyet III. Artakhsaszjá perzsa király alatt kezdtek el építeni. Később az északkeleti hegyek szikláiba két királyi temetőt is vájtak, az egyik sír III. Dárajavaus perzsa király idejéből befejezetlen maradt. Abban eltér más ókori építmény, például a Colosseum vagy a Parthenon építésétől, hogy Perszepoliszt nem rabszolgák építették, hanem munkások az akkori világ számos országából, például Babilóniából, Ióniából, Asszíriából és Egyiptomból. Tervrajzát ismeretlen építész dolgozta ki, akit Dárajavaus munkafelügyelőként alkalmazott. A király a munkavezetőket és a mestereket Szúzából hozatta át. Minden műalkotásban, így az építészetben is, tükröződnie kellett az udvar hatalmának és erejének. Ez határozza meg Perszepoliszt is. Merítettek mindabból, amit a nagy múltú civilizációk megteremtettek (Babilon, Asszíria, Egyiptom), így valamennyi ősi birodalom kultúrájának stílusjegye megtalálható az épületeken. Az építkezéseket öt időszakra lehet felosztani: 1. Dárajavaus-időszak (i. e. 518–490): Terasz, apadána, kincstár, városfal 2. Dárajavaus és Khsajársá-időszak (i. e. 490–486): Tacsára (Dárajavaus-palota), Keleti lépcsőház, Népek kapuja, Északi lépcsőház 3. Khsajársá-időszak (i. e. 486–465): Hadis (Khsajársá-palota), Hárem, Tripülon, D palota 4. I. Artakhsaszjá-időszak (i. e. 465–424): Százoszlopos csarnok, Artakhsaszjá-palota, Garnizon 5. II\. Artakhsaszjá, III. Artakhsaszjá és III. Dárajavaus-időszak (i. e. 424–330): II. Artakhsaszjá-sír, III. Artakhsaszjá-palota, „32 oszlopos csarnok”, III. Artakhsaszjá-sír, Folyami út, Befejezetlen kapu, Befejezetlen temető ### Elpusztítása A városnak nem volt kiépített védelmi rendszere, annak ellenére, hogy a Perzsa Birodalom központja volt és magaslati helyzete is lehetőséget adott erre. Kúh-e Ramat volt az egyik gyenge pontja, mivel kelet felé alig emelkedett ki a környező síkságból, ezért ezt az oldalt fallal és tornyokkal erősítették meg. Perszepolisz lerombolása i. e. 330-ban, Nagy Sándor hadjárata során történt, amikor a makedón uralkodó parancsot adott a komplexum felgyújtására, mivel a görög–perzsa háborúkban Athént is felégette a perzsa hadsereg. Az eseményt Plutarkhosz, Diodórosz ógörög és Quintus Curtius Rufus római történetírók tényként említik. Ezt több modern történész vitatja és véletlen tűzvészt valószínűsít. A régészeti kutatások egy része alátámasztja az ókori történetírók közléseit a tűzvészre vonatkozólag, de a város elpusztításának oka még ismeretlen. Az antik történetírók lejegyezték, hogyan égette fel Nagy Sándor a várost: eszerint a Khsajársá-palotát egy görög prostituált fáklyával gyújtotta fel, ahogy annak idején I. Khsajársá perzsa király is Athént. A hellenisztikus időkből származó írások azt is megemlítik, hogy az uralkodó később megbánta, hogy parancsot adott a város elpusztítására. A modern kori történészek szerint Perszepolisz a régió szimbóluma volt. A várost többször újjáépítették, de eredeti fényében soha nem sikerült helyreállítani. A tűzvész során a művészi fafaragványok és a tetőszerkezet elemei véglegesen megsemmisültek. A perszepoliszi komplexum később, a 7. században az arabok hódítását szenvedte meg, majd a 13. században a mongolok pusztították a területet. ### A romok első látogatói bélyegkép\|200px\|Széchenyi Andor felirata a Khsajársá-kapun 1892-ből A városról a legrégebbi fennmaradt leírás Diodórosztól származik, aki valószínűleg Nagy Sándor történetíróinak közlései alapján szerezte ismereteit. A romváros a nyugati utazók egyik fontos látogatóhelye lett a 13. és 18. század között. - 1318-ban a Raguzai Köztársaság egyik polgára, Szent Odorik misszionárius Kínába vezető útján tekintette meg a romokat. Ő volt az első európai, aki ellátogatott ide. - 150 évvel később ismét egy raguzai utazó, Giosafat Barbaro is felkereste Perszepoliszt. - 1602-ben Antonio de Gouvea portugál misszionárius is járt itt, és feljegyezte az ékírásokat. - Don Garcia de Silva y Figueroa spanyol nagykövet 1619-ben I. Abbász perzsa sahnál járt. A romokat felkeresve több görög írást lefordított, és kapcsolatot talált Perszepolisz és a 40 oszlopos csarnok között. - 1615–1626 között a római Pietro Della Valle meglátogatott több keleti országot, és ő is említést tett az ékírásokról. - Sir Dodmore Cotton és Sir Thomas Herbert angol utazók az 1628–1629 években jártak a romoknál. - 1664 és 1667 között Jean Thévenot és Jean Chardin keresték fel Perszepoliszt. Thévenot „Voyage au Levant” (Levantei utazás) című munkájában hibásan feltételezte, hogy a romok túl kicsik voltak ahhoz, hogy a perzsa királyok palotái legyenek, de Chardin világosan azonosította a komplexumokat. Ez utóbbi így jellemezte a látottakat: > „Nem tudom, mit gondolnak az írásomról és tapasztalataimról, de biztosítom Önöket, hogy amit a két szememmel láttam, ahhoz hasonlót nem fognak látni, olyan nagy és szép. Hány ezer ember hány évig építette ezt? Ez nem csak építészeti remekmű, mint ahogy az egyiptomi piramisok, melyek Horatiusnál nem többek egy nagy halom kőnél. Itt annyi a művészet, rend, szorgalom jele; bátran mondhatjuk, hogy a mű a legnagyobb mesterekhez és szakértő kezek munkájához méltó.” - 1694-ben Giovanni Francesco Gemelli-Carreri rajzokat készített róla. - Cornelis de Bruijn holland utazó 1704-ben tanulmányozta a helyszínen Perszepoliszt, majd 1711-ben Reizen over Moskovie, door Persie en Indie címmel jelentette meg könyvét, amit 1718-ban francia nyelven is kiadott Voyages de Corneille le Brun par la Moscovie, en Perse, et aux Indes Orientales címmel. - A magyar utazók közül Vámbéry Ármin kereste fel a romokat 1862-ben, és bevéste nevét egy ablakmélyedésbe, ahol már ő is a következő magyar feliratot olvasta: „Maróthy István 1838”. Vámbéry pontos és színes leírást adott a romok korabeli kutatási eredményeiről (→wikiforrás). A Khsajársá-kapun egy Széchenyi gróf („Andor Széchenyi 1892 3/XII”) neve is olvasható. ### Kutatások Európai utazók Perszepoliszról szóló leírásai és rajzai lehetővé tették O. G. Tychsen, F. Münter és Georg Friedrich Grotefend számára, hogy a 19. század elején megfejtsék az óperzsa ékírást (ez volt a kulcsa a babiloni ékírásos szövegek megfejtésének is), és ezek alapján tulajdonították először a várost az akhaimenida királyoknak. James Morier (1809–1811) és Robert Ker Porter (1818–1821) pótolta és kijavította az elődök kutatásait, ezzel megalapozta a szövegek tudományos igényű feldolgozását, amit Henry Rawlinson (1838–1852) végzett el. A 19–20. században több tudományos expedíciót is indítottak Perszepoliszba: - A terület művészeti és történeti feltárása Charles Textier (1840), Eugène Flandin és Pascal Coste (1840) munkáinak köszönhető, akik aprólékosan dokumentálták az építményeket. - Az első feltárást 1878-ban Motamed-Od Dowleh Farhad Mirza, Fársz tartomány elnöke végezte el a százoszlopos csarnoknál. - Charles Chipiez és Georges Perrot francia régészek nagy munkálatokba kezdtek nem sokkal Mirza után. Az ásatásokat követően Chipiez elkészítette az első ismert palotamakettet. - A német Franz Stolze és Friedrich Carl Andreas 1877-ben vagy 1882-ben Fársz tartományban járt, és ásatásokat végzett Perszepoliszban. - Jane és Marcel Dieulafoy francia archeológusok két expedíciót vezettek Perzsiába: 1881–82-ben, majd 1884–86-ban. Ők állították össze az első fényképes dokumentációt a város egész területéről, ezt később George Perrot, Charles Chipiez és George N. Curzon tudományos alapossággal frissítette fel. Marcel Dieulafoy egyik gondolata a romokról: > „Néhány dolog, ami ezzel a nagyszerű épülettel kapcsolatban megéled az elmémben. Nézem a kaput a fényezett márvány oszlopaival, a bikákat, akiknek a szarvait, lábait, szemeit és gallérját arannyal vonták be; a cédrus sugárzik, aranyban és ezüstben fénylenek a faldíszítéseiben levő téglák és mozaikok, türkizkék zománcok, nagy függönyök és a padlón szőnyegek... Néha azon töprengek, hogy egyiptomi vagy görög templomokban volt-e olyan erős hatásuk a perzsa palotáknak.” - 1931 és 1939 között Ernst Herzfeld és Frederich Erich Schmidt német régészek a Chicagói Egyetem megbízásából kutattak a városban. - Az 1940-es években, a francia André Godard és később az iráni A. Sami régészek az Iráni Archeológiai Szolgálat (IAS) segítségével végeztek ásatást. - Később az IAS vezetője Ali Tajvidi lett, aki együttműködve az olasz Keleti Intézet munkatársával, Giuseppe és Ann Britt Tiliával, két új palotát, I. Artakhsaszjá és II. Artakhsaszjá palotáját ásta ki a föld alól. Több objektumot még mindig nem ismerünk. ### A modern időkben 1971-ben, a monarchia megszűnése előtt nyolc évvel Perszepolisz mellett rendezték a monarchia fennállásának 2500. évfordulóját, az ún. perszepoliszi parti-t. A ceremónián mintegy kétszáz állami vezető (köztük Losonczi Pál) vett részt. Az ünnepség célja az volt, hogy Irán uralkodója, Reza Pahlavi sah a világ előtt igazolja legimitását, ugyanis hatalomra kerülését puccsal érte el. A rendezvény több millió amerikai dollárba került, ami a nép elégedetlenségét váltotta ki, mivel nagy volt abban az időben a szegénység és korrupció Iránban és az olajbevételekből származó pénzeket felesleges célokra fordították. Újabb kutatások során kiderült, hogy az ünnepség miatt csatornák és kertek sérültek meg a romoknál. Ma Perszepoliszt a természeti körülmények és az emberi jelenlét fenyegetik. A helyet közvetlenül nem érinti a városi élet, azonban a 70 kilométerre levő Siráz hatással van a romokra. Több programot is készítettek, hogy megóvják a műemlékeket, ezért korlátozták a látogatók számát, illetve az apadánát tetővel fedték le. A romok egyik veszélyforrása egy mesterséges tó, a másik a Paszargadaitól 43 kilométerre levő gátrendszer. A gátat 2007. április 19-én kezdték el építeni, és a romoktól néhány kilométerre egy vasúti vonalat is létrehoztak. 1979-ben Perszepoliszt az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította az I., III. és VI. kritériumok alapján. ## Művészet a városban ### Építészet A korai, törzsi alapon szervezett perzsa államalakulatban nem volt egységes, kialakult építészeti stílus, ekkor a területre még a félnomád életmód volt a jellemző. I. e. 550-ben II. Kurus perzsa király megalapította az Óperzsa Birodalmat és több nagyszabású építkezést kezdeményezett. Kezdetekben az Akhaimenidák építészete a korábbi nemzetek motívumaira épült, azonban hamarosan önálló stílus alakult ki. Az első perzsa város, Paszargadai építészete még nomád stíluselemeket tartalmaz, de ötven évvel később, Perszepolisz építésénél ez már kevésbé jellemző. A komplexum terve szigorúan egymásra merőleges építészeti egységekből áll, a termekben levő oszlopok számát hossz, illetve kereszt irányban 1:1 és 1:2 arányban határozták meg. A különféle tárgyakat védett teraszokon helyezték el. A komplexumban két nagyobb tér található, amelyen jelentősebb forgalom haladt át. A város építészeti különlegességét a különböző népek stílusának keveredése adja. Ennek ellenére egységes perzsa jegyek ismerhetők fel a város arculatán, jelezve, hogy a művészek nem csak vegyítették ezeket a stíluselemeket, hanem egyúttal önálló alkotássá is fejlesztették. A munkások az ország minden területéről érkeztek és beleszőtték munkájukba szimbolikájukat és szertartásaikat. Az ókori egyiptomi elemek felismerhetők a tetőkoszorúk kialakításában és a bejárati paneleknél. Mezopotámiaia elemek két palotán ismerhetők fel, amelyek közül az egyik egy magánház. A rózsaablakok és a mellettük lévő reliefek, a lépcsős falakkal a zikkuratok mintáját követte. Az építmények összhatása a babiloni művészetet idézi, a sűrűn előforduló bikaábrázolások pedig az asszír építészetből származnak. Iónia elfoglalása után a ión oszlopok is megjelentek, amelyek az oszlopos csarnokokban láthatók. Ión és lüdiai építészek Paszargadai és Szúza építkezésénél is jelen voltak, amit egy perszepoliszi falfirka és szúzai írások is bizonyítanak. Az ókori világ hét csodájának egyike, az epheszoszi Artemisz-templom Perszepolisz mintájára épült. Az a tervezési koncepció, hogy a palotakomplexum központját egy oszlopokkal kialakított nagyterem alkotja, már a birodalom megalakulása előtt is jelen volt a térségben. Az oszlopok különböznek az akkori világban megszokott megoldásoktól, Görögországban és Egyiptomban tömzsi, kicsi oszlopok és szűkös terek voltak, itt karcsúak, és széles tetőelemeket tartottak. A szerkezeti rendszereket Perszepoliszban kizárólag álló oszlopok és a rajtuk fekvő áthidaló gerendák jellemzik, amelyeknél az építészet tektonikai szempontjai érvényesülnek, nincs nyoma kupoláknak, illetve boltozatoknak. Az oszlopok többsége fából készült, ezért mára már nem maradtak meg, azonban a kőlábazatok, amiken álltak, még ma is láthatóak. Azoknál a termeknél, ahol a magasság miatt nem tudtak faoszlopokat használni, egyforma stílusú kőoszlopokat helyeztek el. Az oszlopok kialakításának többsége hettita hatásra utal, azonban a magasságuk és a vastagságuk aránya inkább az ión kultúrára jellemző. Az oszlopfő egyharmada az oszlop magasságának, és ugyanez jellemző az egyiptomi építészetre is. Az oszlopokon látható ember- és állatalakok az asszír építészet jellemzői, de a perzsák ezt saját kultúrájukkal ötvözték. Ahogy az Akhaimenidák palotáit, Perszepolisz épületeit is téglából épített falak jellemezték, annak ellenére, hogy a környéken rengeteg kő állt rendelkezésre. Kőtömbökből, a területet teljes egészében körülvevő fal készült, melyből ma már csak az alap látható. Az építkezések sora két évszázadig tartott, és elmondható, hogy teljes egészében az egyedülálló akhaimenida művészet jegyeit hordozza. A későbbi akhaimenida uralkodók nem sokban tértek el a küroszi és dareioszi stílusoktól, csak a legújabb királysírok mutatnak ettől eltéréseket: II. Artakhsaszjá és III. Artakhsaszjá sírjai. Ezeket Naks-e Rosztem hegyén a sziklákba vájták, és a sírkövek főbb jegyei megegyeznek a korábbi uralkodók sírjaiéval. ### Szobrászat Az Akhaimenidák idejéből a legismertebb szobrok Perszepolisz területén találhatók. Számos relief látható a lépcsősorokon, a palotákon és a királyi termekben. A perzsa szobrászat az egyiptomi, görög és asszír szobrászat hagyományaira épült, precízítás és részletesség jellemezte. A szobrok a térség jegyeit viselik. Ebben az időben az uralkodók és katonák alkották a társadalmi ranglétra csúcsát, ezért őket sok helyen ábrázolták. Az emberalakok mellett mitológiai állatok – griff, bika, oroszlán – is megjelentek a szobrok témáiként. Hérodotosz és Plutarkhosz is megemlékeztek a királyi családot ábrázoló pompás szobordíszítményekről. ### Festészet A városban nehéz olyan területet találni, ahol a festészet jellegét tanulmányozni lehet, mivel a festékréteget alkotó pigmentek idővel eltűnnek. A romok között azonban nyomokban találtak pigmenttesteket, így megállapították, hogy a város színes volt fénykorában. Különböző színeket használtak a falak díszítésére, a reliefeknél, az oszlopoknál, az ajtóknál, a padlóknál, a lépcsőknél és a szobroknál. Téglákat vontak be festékanyagokkal, vörösre festették a padlót, a vakolatot zöld gipsszel vonták be, az oszlopok és az épületek több színben pompáztak. I. Dárajavaus és Artüsztóné szobrán (ő volt Dárajavaus egyik felesége) vörös pigmentmaradványokat találtak, ezeket ma Teheránban, a Nemzeti Múzeumban tárolják. ## A város építésének technológiája Perszepoliszban több innovatív technikát alkalmaztak az építőmérnökök. A legújabb paszargadai ásatások során technológiailag is vizsgálták a romokat. Paszargadai 30 évvel Perszepolisz előtt épült, és a kutatók szerint a Richter-skála szerinti 7-es erősségű földrengést is kibírta. Azt vizsgálják, hogy milyen alapokra építették a két várost, hogy azokat az ismereteket a jelenkorban hasznosíthassák. A kőblokkok közötti fém illesztések lehetővé tették, hogy az alaptól elszigetelve egyre vékonyabb és magasabb elemeket építhessenek. I. Dárajavaus perzsa király építészei az epheszoszi Artemisz-templom oszlopaihoz képest az itteni oszlopok magasságát 1,5 méterrel megemelték, valamint, Artemisz templomának 5,9 méterével szemben, az oszlopok közötti távolságot is 8,65 méterre növelték. Ezek a nagy távolságok az oszlopok között, valamint a kőoszlopok és a mennyezet fa gerendázatának együttese biztosította az apadána tágas és ünnepélyes megjelenését, szemben a csak kőből készült szerkezetekével. A mérnökök a vízellátás gondját is megoldották. Mivel nem volt víz a közelben, az udvart víztározóból látták el. A hegyekbe mélyedéseket fúrtak, és így meg tudták őrizni a friss vizet, illetve szabályozni tudták a víznyomást. A csöveket az építkezések megkezdése előtt fektették le a földbe, ezért jó állapotban maradtak meg. A terasz déli oldalán vezették el a szennyvizet, amelyet a Perszepolisz alatt meghúzódó város lakossága öntözésre használt. Perszepoliszban nem találtak mellékhelyiségre utaló romokat. ## Főbb építmények ### Terasz A palota terasza 450×300 méter, 14 méter magas, 4, egyenként 2 méteres szinttel. A bejáratnál található a küldöttek szintje, mögötte van a nemeseké. A legalacsonyabb szint a hivatal és a jog szintje. A királyi szint a legmagasabb, amelyet a komplexum egész területéről látni lehet. A szerkezet alapja szürke mészkő, és az alaprajz szigorúan egymásra merőleges elemekből épül fel. A terasz keleti oldalán található a Kúh-i Rahmat, ahol több, kőből készült királysír található, amelyek szinte uralják a tájat. A terasz bizonyos részein még látható a városfal, amelyek helyenként 5–14 méter magasságúak. A falak nagy kőblokkokból épültek, ez adja a szilárdságát. Ezt a technikát először Paszargadai építésénél alkalmazták a perzsák. A terület nyugati részén található a komplexum főbejárata. A talaj egyenlőtlenségeit kővel és földdel töltötték fel. Az építés első fázisa a vízellátás biztosítása volt, ezért a sziklákba csatornákat vájtak. A kőblokkok kivágásakor különleges eszközöket használtak, amelyekkel úgy vágták ki a köveket, hogy azokat fagerendákon is el tudták szállítani. Függőleges, kéményszerű vízelvezető aknákat is építettek, amelyeket belül vastag téglafalakkal béleltek, majd bitumennel borították be. Ez gyűjtötte össze, majd vezette el az esővizet a földalatti csatornákon keresztül a síkságra. Ennek a bonyolult vízelvezető rendszernek máig megmaradt részei továbbra is kiválóan működnek. A fal déli részén Perszepolisz legnagyobb felirata olvasható. A 8 méter hosszú, 2 méter széles, háromnyelvű feliratot I. Dárajavaus perzsa király készíttette. Az óperzsa, elámi, és akkád szövegek eltérnek egymástól. Az óperzsa szöveg a következő: Ezek a feljegyzések a komplexumba vezető bejárat előtt találhatók, a lépcsősor és a népek kapuja előtt. Az elrendezés azt feltételezi, hogy a létesítményt a körzet védelemére is felhasználták. A komplexumban több torony is volt, ezek a külső falak találkozási pontjain találhatók, hogy az őröknek jó rálátása legyen a vidékre. A teraszon több impozáns épület is van, amely a közeli dombokról származó szürke mészkőből készült. A mészkövet az oszlopok kialakítására használták, és a mai napig megmaradtak. Az épületeket oszlopsorokkal kötötték össze, amelyek összesen 16, 36, 99 vagy 100 oszlopból álltak, különböző elrendezésben, például 20×5, 10×10 stb. Néhány épületet nem fejeztek be, erre utal, hogy a közelben több helyen építési törmeléket találtak. 2005-ben olyan eszközökre is bukkantak, amelyeket festékek tárolására használtak. ### Fő lépcsősor A terasz nyugati lábánál egy hatalmas lépcsősor vezet fel a terasz északi részébe. A lépcsősor a fallal párhuzamos, tulajdonképpen két megtört építmény, amely egyszer fordul és találkozik a terasz tetején. Ehhez I. Xerxész építtetett délen egy másik lépcsősort és kizárólag ezen keresztül közelíthető meg a komplexum. Valószínűleg azonban volt egy keleti megközelítési lehetőség is, mivel ez a rész alacsonyabban helyezkedik el a többinél. A lépcsősort kemény kőblokkokból építették és fémekkel fogták össze. Száztizenegy, 6,9 méter széles lépcsőfokból áll, melyek egyenként 10 centiméter magasak és 31 centiméter mélyek. Az alacsony lépcsőfokok miatt a lovasoknak könnyebb volt haladni rajta. A lépcsősor felső végén, a Népek kapuja előtt valószínűleg egy fakapu is állt. ### Népek kapuja A Népek kapuja vagy a Xerxész-kapu a kis teremmel i. e. 475-ben épült, I. Xerxész uralkodása alatt. A nyugati bejáratnál mindkét oldalon két hatalmas bikaszobor van, amelyek magassága 5,5 méter, és stílusuk az asszír építészet jegyeit mutatja. Ez a bejárat a 24,7 m2-es központi teremhez vezet, amelyben márványpadok találhatók. A terem tetejét négy, egyenként 18,3 méter magas, pálmalevél motívummal díszített oszloppal támasztottak alá. Ezekből csak kettő maradt meg, a harmadikat az Iráni Archeológiai Intézet állította helyre az 1971-es ünnepségre. A teremből két kijárat nyílik, a déli az apadána felé, a keleti a körmeneti útra. Az utat emberarcú szárnyas bikák (lammasszusz) őrizték, amelyek maradványai ma is láthatók. Ezek pontos másolatai az asszír paloták bejárati díszeinek. A bika a perzsáknál a termékenység és az erő jelképe volt. Ilyen elemeket a tripülonnál és a befejezetlen kapunál is lehet találni. A termet fából készült ajtókon keresztül lehetett megközelíteni, amelyeket fémmel kapcsoltak össze. Az ékírásos feliratok a nyugati oldali szobor felett három nyelven írják le a király gondolatait: óperzsa, akkád és elámi nyelven. Ez az írás tudósít arról, hogy a birodalomban több nép is él. Az emberfejű bika alatt is található felirat. Az északi falnál egy kisebb tűzoltár áll, a keleti faltól pedig egy hosszabb út indul a trónteremhez. ### Körmeneti út és a befejezetlen kapu A terasz északi oldalán található a körmeneti út, amely egy befejezetlen kapuhoz vezet. Ennek építése Nagy Sándor pusztítása miatt maradt félbe. A kapu a terasz északnyugati sarkán épült négy oszloppal, és abba a kertbe vezet, amely a százoszlopos csarnoknál nyílik. A körmeneti utat dupla fal határolja mindkét oldalról. Mára már csak falak alapjai maradtak meg, de vélhetően eredetileg több méter magasak voltak. ### Az apadána A szó jelentése: oszlopcsarnok. Xerxész kapuján áthaladva ide érünk. Az épület a terasz nyugati oldalán található. Két nagy lépcsősoron keresztül lehet megközelíteni északról, illetve keletről. Ez volt a királyi fogadócsarnok és a tulajdonképpeni trónterem. Az épület közvetlen prototípusa valószínűleg a szúzai I. Dárajavaus palota apadánája volt, azonban arra nincs bizonyíték, hogy az hamarabb kész lett volna, mint a perszepoliszi. Mindkét apadána terve és szerkezete nagyon hasonló egymáshoz. Az alapját mintegy három méterrel magasabbra helyezték, mint a környező terület, a teljes magassága tetővel együtt 22 méter volt. Ezzel is hangsúlyozták az épület különleges jelentőségét. Két kettős, egymásba fordított lépcsősor biztosította a feljáratot az apadána szintjére. Az apadánát I. Dárajavaus perzsa király idején építették, a munkálatokat – az egyik sarokkőre vésett írásos feljegyzés szerint – i. e. 515-ben kezdték meg. Ebben a feljegyzésben szerepelnek azok a népek is, amelyek a birodalomhoz tartoztak. Az apadána építése I. Xerxész idején ért véget. A palota kezdeti alaprajza nagyon egyszerű volt, később azonban, amikor a Népek kapuját építették, az északi lépcsősort fejleszteni kellett. A központi zárt egység, a tulajdonképpeni palotabelső alaprajza 60,5×60,5 méter, amelyben 36 hatalmas oszlopot emeltek, 6×6-os elrendezésben. A három bejárati csarnok egyenként 12 oszlopával együtt, amelyek keleti, északi és a nyugati oldalon határolták a libanoni cédrusból készült tetőt, összesen 72 oszlop tartotta. Ezekből 1977-ben csak 13 állt, ekkor az oszlopcsarnok északkeleti részén még egyet helyreállítottak. 1619-ben az utazók még húsz oszlopot örökítettek meg leírásaikban. A perzsa oszlopok a ión oszlopok hatását tükrözik, amit igazol az oszlopok magasságának és szélességének aránya is. A kőblokkokat valószínűleg rámpákkal és fatámasztékok segítségével emelték fel a kívánt magasságra. E műszaki jellemzők miatt az apadána volt a legnagyobb és legösszetettebb épület Perszepoliszban. A mennyezetet másodlagos gerendák tartották, amelyek az oszlopokból ágaztak ki. Az oszlopfőket bika-, illetve oroszlán-faragványokkal díszítették. A főgerendát is ezek a másodlagos tartóelemek támasztották alá. A mennyezetnél, az oszlopsorhoz képest kb. 1 méteres kiszögellés figyelhető meg. A főoszlopokat szarvasbikák szobrába építették bele, ennek nemcsak dekoratív szerepe volt, hanem a stabilizációt is szolgálta. A tetőt lapos, több réteg döngölt agyagból készítették. A gerendák ébenfából és tölgyfából készültek, de használtak libanoni cédrust is. Ez a technika a könnyű cédrustetőkkel 8,65 méteres fesztávot enged meg. Ehhez hasonlót az egyiptomi, karnaki templomban találtak a tudósok. A termeket gazdagon díszített falakkal, reliefekkel, oszlopokkal építették, az ásatások során több helyen pigmentnyomokat találtak. Az oroszlánszobroknál például vörös pigmenttesteket mutattak ki. A padlót kerámialapokkal burkolták, a falakat arannyal festették ki és több oroszlán, bika és virágképet is találtak. A hatalmas, 15 méter magas központi bejárati ajtók tömör fából készültek és aranyreliefek, elefántszarvak és fémek díszítették. Az északi bejáratnál bikaszobrok voltak, a keleti és a nyugati ajtóknál pedig más állatok is. Két kisebb déli ajtó vezetett a belső kamrákhoz. Az előterek más palotákhoz is kapcsolódtak. Tizenhét nagy ablak (hat a nyugati és a keleti falnál, öt az északi falnál) biztosította, hogy elég fény világítsa be a belső nagytermet. Mint minden akkori építménynél, ennek az oldalfalai is napon szárított agyagtéglákból épültek 5,32 méter vastagságban, de a falak az idők folyamán teljesen szétmállottak. A falak belső felületét mész, gipsz és agyaghabarcs keverékével vonták be (ez volt a szokásos bevonata a perszepoliszi palotáknak). A padlózat és a tetőt tartó oszlopok kőből voltak. A kőoszlopok tetejét bika-, vagy szarvval kiegészített oroszlánfejek díszítették. David Stronach régész megerősítette, hogy az apadánának két fő funkciója volt. A terület olyan nagy, hogy akár 10 000 ember is helyet kaphatott benne, akik a királyi ceremóniákra érkeztek. Másrészt a hatalmas térben katonai parádékat, hadgyakorlatokat, ünnepségeket is rendezhettek. A szúzai Dárajavaus-palotában az ásatások során egy trónt és az alagsorba vezető lépcsősort is találtak. Mindkét épületben királyi szoba is volt. Perszepolisz pusztulásakor, a tűzvész során, az apadána teteje beomlott, így az épület belseje viszonylag épen megmaradt. Az apadána és a százoszlopos csarnok között egy hatalmas oroszlánfej látható. Az apadánában talált egyéb tárgyakat különböző múzeumokban őrzik. A négy sarokfalnál Dárajavaus elhelyezett négy kődobozt, amelyekbe az abban az időben használatos lüd és görög érméket rakott. A ládákból kettőt Friedrich Krefter megtalált az 1933-as az ásatások során. Mindkét láda tartalmazott néhány arany és ezüst plakettet is (33×33×1,6 centiméter) háromnyelvű felirattal, amelyeken Dárajavaus az épület alapítását kívánta dokumentálni. A táblácskákon a király bemutatta önmagát, és kinyilvánította birodalmának határait: „A Szogdián túli szkíták, onnan Etiópia, India, onnan Szardeisz”. Az északi, keleti és nyugati oldalon találhatók a bejáratok, egyenként 12 oszlopos tornáccal. A déli rész kis szobákból állt, amelyek őrszobák, illetve tárolóhelyiségek lehettek. Ezekből közvetlenül el lehetett jutni Dárajavaus palotájába, az úgynevezett Tacsárába. Az apadána sarkain négyszögletes tornyok álltak, amelyekből az őrök figyelemmel kísérhették az épület környezetét. #### Keleti lépcsősor Annak ellenére, hogy az apadána teteje leégett, a hatalmas lépcsősor épen megmaradt. Három panelre osztható: északi, középső és déli panel, illetve a lépcső és a mellvéd alkotta háromszögek a lépcsők alatt. Az északi panel a médeket és a perzsákat, a déli panel a birodalom határain kívülről érkező népek delegáltjait mutatja be. A lépcső oldalán a termékenység több szimbóluma, például virágok szirma, fák és magok láthatók. Fenyő- és pálmafa jelképek díszítették a királyi kerteket is. Reliefek és írások maradtak fenn arról, hogyan építette I. Dárajavaus perzsa király a palotát és hogyan fejezte be azt fia, Xerxész. Megmaradt egy olyan felirat is, amin a király isten segítségével megóvja a népét az éhségtől, járványoktól és konfliktusoktól. A kőbe vésett reliefek nagy részletességgel mutatják be a karaktereket, a ruhákat, a szakállat, a göndör hajviseletet, az állatokat és a különböző használati eszközöket. Ezek az ábrázolások eredetileg színesek voltak, mára azonban erről csak néhány pigmentdarab árulkodik. A relief típusú kőfaragás, az asszír építészettől eltérően, ahol csak belső terek díszítésénél alkalmazták, itt a külső építészeti elemek díszítésénél is szerepet kapott, melyet később a görögök is átvettek. Némely kutató úgy véli, hogy az építőmunkások és a művészek követték a király tanácsadóinak az utasításait, bár némely helyen improvizáltak is. A mellvéd és a lépcsők alkotta háromszögek és a középső panel: A háromszögeket a perzsa újév (Nourúz) szimbólumaival töltötték meg, ilyen például, amikor az oroszlán felfalja a bikát. A napéjegyenlőség ábrázolása bemutatja az eget, ahol az oroszlán még a csúcson volt, amíg a bika eltűnt a déli horizonton. A perzsa újév a tél végén kezdődött és a mezőgazdasági munkák megkezdését jelezte. A középső panel zoroasztránus valláshoz kapcsolódó jelenete az a relief, ahol Ahura Mazdát két griff és négy testőr (méd, perzsa) őrzik. A perzsák a bal kezükben pajzsot tartanak, míg jobbjukban kopját. A médek kis kabátot, nadrágot és sapkát viselnek, a hajuk göndör vagy lófarokba van kötve. Északi panel: Az északi panel három részből áll és a perzsa újév ünnepségeit mutatja be. A felső relief a közepétől az északi vége felé a királyi elit gárdát („halhatatlanok”) és a királyi menetet ábrázolja. A halhatatlanok sapkát viselnek és nyilakat, dárdákat hordoznak. Bemutatja azt a királyi trónt is a két bambusszal, mely faragott fából készült, lábai pedig állati lábakat mintáznak. A reliefek a király lovait is ábrázolják, a részletesen kifaragott istállókkal. Két kocsi is látható, amit elámi kocsisok hajtanak. A kocsik kerekein 12 küllő van, amelyek a 12 hónapot szimbolizálják. A relief alsó és középső részén ismét megjelenik a királyi gárda, akiket méd nemesek követnek. Ők virágot és magokat visznek, utalva a termékenységre. Az alakok státuszuk szerinti ruhákban menetelnek. Néhányan beszélnek és mosolyognak, néhányuk összekapaszkodik vagy megfogják egymás vállát, ezzel jelezve az egységet. A domborművek katonákat is ábrázolnak, akik dárdákkal, kopjákkal és íjakkal vonulnak végig a lépcsőn. Déli panel: A déli panelen látható az Óperzsa Birodalom 23 nemzetének a delegációja. Mindegyik delegációt külön tábla mutatja be, amelyek felületesen szemlélve egyformának tűnnek, azonban részleteiben eltéréseket mutatnak. A parádén mintegy 250 ember, állat és 40 kocsi látható. Az táblák egyenként 90 centiméter magasak, a teljes sorozat 145 méter hosszú. Dutz szerint a reliefek nem voltak összhangban az egyes delegáltak fontosságával, például a médek szerepelnek az első helyen, míg az etiópok az utolsón. Hérodotosz szerint a perzsák jobban tisztelték a szomszédos népeket. Több nemzetet az adminisztratív iratokban rögzített népviseletük, kinézetük, ajándékaik alapján azonosítottak. Ennek ellenére több relief eredete továbbra is homályban maradt. A nemzetek delegáltjai jelképezik a birodalom nagyságát és sokszínűségét. A delegáltak és az általuk hozott ajándékok listája Dutz, Stierlin és Briant alapján: 1. Médek: Média II. Kurus idején lett a birodalom része, és a perzsákat kivéve ez a legfontosabb küldöttség, melynek tagjai egyedi népviseletet, karkötőket, kardokat hordanak. Ajándékuk: vázák és fazekak, serleg. 2. Elámiak: Ez a nép is a kezdetek óta a birodalom tagja, és szorosan kapcsolódnak a perzsákhoz. A delegáció tagjai előtt két oroszlán megy. Ajándékuk: kardok, íjak. 3. Örmények: A delegáció tagjai kétfogantyús kupát visznek a kezükben. Ajándékuk: ló. 4. Arakhósziaiak: A küldöttség tagjai a Beludzsisztánra jellemző népviseletben vannak. Ajándékuk: bőr és teve. 5. Babilóniaiak: Ajándékuk: különböző dobozok, tálak, bikák. 6. Asszírok és föníciaiak (vagy lüdiaiak): A küldöttség eredete vitatott a nép- és hajviselete alapján, mely a zsidó ortodox papok viseletéhez hasonlít. Ajándékuk: ezüst- és aranyvázák, szárnyas bikákkal faragott edények, griffmadarakat ábrázoló karkötők, illetve kis termetű lovak. 7. Árják: A küldöttség tagjai Herát vagy Mashad környékéről érkeztek. Ajándékuk: teve és vázák. 8. Kilikiaiak vagy asszírok: A delegáció Kis-Ázsiából érkezett, az őket bemutató relief nagyon részletes, kivehető a ruhákon csipke, öv és kalap. Ajándékuk: ruha, bőr, csésze és vázák. 9. Kappadókiaiak: A réteges ruházat jellemző rájuk, hasonlóan az örményekhez, a médekhez és a szagartiaiakhoz, valamint övet hordanak. Ajándékuk: ló és ruha. 10. Egyiptomiak: Ennek a reliefnek a teteje megsérült az apadána pusztulásakor, de az alsó része épségben megmaradt, így a tudósok a viselet alapján meg tudták határozni, melyik nemzetről van szó. 11. Szkíták: A népcsoport a mai Ukrajna és a Kaukázus, illetve Közép-Ázsia sztyeppéin élt. A küldöttség szkíta kalapot visel. Ajándékuk: ló, ruha, karkötők. 12. Lüdiaiak vagy iónok: Szardeisz lüdiai város környékéről érkeztek, ezt a viseletük alapján határozták meg. Ajándékuk: korsók, dobozok. 13. Párthusok: Ez a nép az Óperzsa Birodalomtól északkeletre (ma Türkmenisztán területe), egy vazallusállamban élt. A delegáció tagjai turbánt viseltek. Ajándékuk: teve és váza. 14. Gandháraiak: Ez nép az Indus folyó vidékéről – Lahor és Kabul környéke – származik. Ajándékuk: hús. 15. Baktriaiak: A népcsoport a mai Afganisztán északi részén élt. Ajándékuk: teve, ruha és váza. 16. Szagartiaiak: A ruházatuk hasonló a médekéhez. A nép a mai Irán keleti részénél élt. 17. Szogdiaiak: Ez a nép a mai Üzbegisztán területén élt, a szkíták egyik ága. Ajándékuk: lovak, tőrök, karkötők. 18. Indiaiak: A népcsoport az Indus alsó részéről származik. A ruházatukra jellemző a csípő körüli öv, és szandálban jártak. Ajándékuk: szamár, fejsze, kosár. 19. Trákok vagy szkíták: A nép Trákiában élt, amelynek nagyobbik része ma Törökország európai területe. Öltözetükre jellemző a hosszú nadrág, a kalap, ahogy a szkítáknál is. Ajándékuk: ló. 20. Arabok: Az arabok ingekben, szandálban érkeztek. Ajándékuk: teve, ruha. 21. Drangiánaiak: A szakértők között nincs megállapodás abban, hogy hol élt ez a nép. Némelyek azt gondolják, hogy ezek a baktriaiak (Afganisztán), mások azt tartják, hogy Kermán régiójából érkeztek (Kelet-Irán). A hajviseletüket Kandahár környékén a mai napig hordják az emberek. Ajándékuk: bikák. 22. Szomáliaiak vagy líbiaiak: Ennek a népnek az eredetét még vitatják. Morfológiai jellemzőik miatt egyesek a líbiaiakra gondolnak, annak ellenére, hogy az ajándékaik, az antilopok délebbről származnak. A képviselőik hegyi kecskéket terelnek és kis kosarakat visznek magukkal. 23. Núbiaiak vagy etiópok: A nép képviselői feketék. Ajándékuk: elefántagyar. #### Északi lépcsősor Az északi lépcsősort I. Xerxész készíttette, hogy könnyebben meg lehessen közelíteni a Népek kapuját az apadánáról. Az északi oszlopcsarnok összhangja a Népek kapujával, és az oszlopok azonos jellege azt mutatják, hogy az északi oszlopcsarnok volt az első és legfontosabb bejárata az apadánának. A főtábla I. Dárajavaus perzsa király, Xerxész és egy hivatalnok képét mutatja. A bejáratnál a háromnyelvű tábla nem említi az épület nevét. ### Tacsára – I. Dárajavaus palotája I. Dárajavaus perzsa király palotája az Apadánától délre található, és a „tacsára” nevet a bejáratnál lévő írásban olvashatjuk, jelentése „téli palota”. Az apadána befejezése után I. Dárajavaus úgy döntött, hogy magának is felépít egy lakhelyet. Ide az Apadánából lehet eljutni. Nem csak az alaprajza, de a mérete is eltér a szúzai tacsárától, sokkal kisebb nála. Perszepoliszban két méterrel magasabban helyezkedik el, mint az apadána, és viszonylag jó állapotban fennmaradt. A palotát csak délről lehet megközelíteni, mivel északon maga a hegység nyújt védelmet az épület számára. I. Dárajavaus kezdte el építeni, de mivel i. e. 486-ban meghalt, építését fia, Xerxész folytatta és fejezte be. Eredetileg a palota délkeleti oldalán egy kétoldalú lépcsősor helyezkedett el, majd 150 évvel később III. Artakhsaszjá egy újabb lépcsősort építtetett a délnyugati oldalon is. A katonák ruházata az új lépcsősor reliefein már utal az öltözetek fejlődésére is, más ruházatban ábrázolták őket, mint az apadána épülettömbjén. A lépcsősor déli oldalán található a tavaszi napéjegyenlőség, a nourúz ünnep szimbóluma, amelyben egy oroszlán küzd egy bikával. Alatta egy reliefet láthatunk, amelyen a médek és az arakhósziaiak ennivalót és innivalót visznek állatoknak, azonban lehetséges, hogy ezek állatáldozatok. A középső tábla két csoportot mutat, egyenként kilenc őrrel, a másik három relief II. Xerxész háromnyelvű írásait tartalmazza, illetve Ahura Mazda szimbólumát, korongokat szfinxekkel. A délnyugati bejáraton keresztül egy nagy terembe lehet eljutni, ahol több reliefen őrök láthatók. Innen ajtó vezet a főterembe, mely a palota központi terme. Padlóját tükörfényesre csiszolták, ezért „Tükörterem” néven vált ismertté. A teremben eredetileg 12 oszlop állt, háromszor négyes sorban. A falakon található ábrázolásokon a belépő vagy távozó király, illetve az oroszlánnal, bikával, vagy valamilyen mitológiai szörnnyel viaskodó uralkodó látható. Ezek a motívumok a Százoszlopos csarnokban és a háremben is megjelennek, és a király hősiességét jelképezik. A palotában található fürdő is, körülötte reliefek, amelyeken a királyt mutatják valamilyen ceremónia előkészülete alatt, ahol két udvarnok követi, akik napernyőt és egyéb dolgokat visznek utána. A kiépített vízhálózat lehetővé tette, hogy a palota építése előtt lefektethessék a csővezetékeket és megépíthessék a fürdőt. A palota bejáratánál feliratokat találtak az iszlám időkből. A délkeleti oldalon található egy tornác négy oszloppal, melynek szintje lejjebb volt, és lépcsősoron lehetett átjutni a többi királyi palotába. Az ablakok felett háromnyelvű ékírásos feliratok olvashatók, amelyeken a tacsára építésének történetét jegyezték le. A csarnok egy nagyobb udvarra nyílik, amelynek egyik sarkában eddig azonosítatlan palota romjai állnak. Az udvar keleti oldalától egy lépcsősor vezet a Hadishoz. ### Tripülon A Dárajavaus palotájával szemben található a Tripülon, vagyis a Hármas kapu. Elnevezése egy feljegyzés alapján született, amit három nyelven: óperzsául, akkád és elámi nyelven írtak. Eredeti célja nem ismert, csupán találgatnak a kutatók. Lehetett tanács- vagy fogadóterem, ahol a király magas rangú főembereivel találkozott. Egyesek szerint elképzelhető, hogy afféle bálteremként használták. Az épület Perszepolisz központi részén található. A termet az északi lépcsősoron lehet megközelíteni, amit reliefekkel díszítettek és amelyeken méd és perzsa őrök láthatók. A kisméretű épület négy oszlopát emberarcú oszlopfők díszítették, míg a falakon ételt hordó szolgák képe volt látható. A tripülon déli lépcsősorán található szobrokat ma a teheráni Nemzeti Múzeumban őrzik. A lépcsősor a keleti folyosóhoz vezet, ahol szintén sok relief található. A felső részen I. Dárajavaus ül a trónján, mögötte Xerxész a trónörökös. A trónt a birodalom hűbéresei tartják. Fölöttük egy kis tető van, amelyen isteni szimbólumok, bikák, oroszlánok, virágok vannak. A király és a herceg kezében pálmaágak vannak, amelyek a termékenységet szimbolizálják. A felső részben a birodalom 28 országát sorolják fel. Ez a motívum adja hírül, hogy I. Dárajavaus és fia legitimek a trónon. ### Hadis – I. Xerxész palotája A Tripülontól délre található a Hadis, vagyis Xerxész palotája. A Hadis nevének eredete óperzsa szó, palotát jelent. Ezt egy háromnyelvű tábla is jelzi. A palotát Xerxész építette, amit 14 helyen is megemlítenek a feliratok. Az épület ugyan nagyobb Dárajavaus palotájánál, de másban nem tér el tőle. Tulajdonképpen annak kibővített változata, még a berendezésük is megegyezik. A perszepoliszi terasz legmagasabb pontján helyezkedik el, 1330 négyzetméteres központi terme fölött a tetőszerkezetet 6 darab, hatos sorokba rendezett, összesen 36 oszlop tartotta, amelyek mára már nem maradtak fenn. Köveit elhordták, az oszlopok egy része pedig fából készült. Északi oldalán egy 16 oszlopos csarnok állt. A déli részen egy keskeny tornác maradványai ismerhetők fel. Az épületből csak a gazdagon díszített ajtó- és ablakkeret maradványok maradtak fenn, amelyekkel kitűnik Perszepolisz egyéb építményei közül. Ezeken szolgák hada látható, illetve alattvalók, akik ajándékokat hoznak a királynak. A bejárati ajtókereten Xerxész alakja, mögötte két szolga legyezővel és napernyővel követi. Nyugaton és keleten a Hadist kis szobák és előszobák veszik körül. A palota déli részén termek nyomai fedezhetők fel, vannak közülük, amelyek szerepe jelenleg vitatott. Néhányan azt gondolják, hogy a királyi kamara helye lehetett, mások szerint kincstár, vagy a raktár volt. A Hadis előtt az udvaron egy nagy lépcsősor látható. A lépcsősort reliefek borítják, ugyanúgy, ahogy a Tacsáránál: bikák, oroszlánok, perzsa őrök, szfinxek és egy zoroaszter szimbólum, egy korong. ### Százoszlopos csarnok A Százoszlopos csarnokot trónteremnek is nevezik. Xerxész kezdte el építeni, de fia, I. Artakhsaszjá fejezte be. A főbejárattól, a Xerxész kaputól közvetlen út vezet ide, a terasz északi fala mentén. Előtte egy befejezetlen csarnok áll, valószínűleg a csarnok bejárataként készült volna. A Százoszlopos csarnok alaprajza 70×70 méteres négyzet, amely a legnagyobb az egész komplexumban. Amikor a régészeti ásatások elkezdődtek, akkor a régészek három méter magas földréteget és cédrushamut találtak. Ebből következtettek arra, hogy a csarnok leégett. A mennyezetet tíz sorban elhelyezett száz, 12 méter magas oszlop tartotta, a bejárati csarnokokban két sorban 8–8 oszlop állt. Az oszlopok az apadána oszlopaihoz hasonlítottak, mára ezek már nem maradtak meg, ám a talapzatuk látható. Nyolc ajtó nyílt a terembe, kettő-kettő minden oldalon, és gazdagon díszítették reliefekkel, amiken Ahura Mazdát ábrázolták a királyi trónon és az ő szolgáit. Ez a motívum azt hangsúlyozza, hogy az isten megvédi a népet és a királyt, tehát Xerxész legitim király. A palotát számtalan relief díszíti, gyakori motívumok a bikák, oroszlánok, virágok. A déli kapunál a király jelenik meg, akit népe tisztel az egész birodalomban, a reliefek ezt úgy szemléltetik, hogy az alattvalók kezükkel a magasba emelik a trónt. Az északi oldalon öt egymás feletti sorban, összesen ötven lándzsás, perzsa és méd harcos látható, könnyen felismerhetők a ruhájuk, hajuk és fegyverzetük alapján. A hatodik sorban egy királyi fogadást ábrázoltak: a király a trónon ülve fogad egy magas rangú médet, a király mögött szolgák és perzsa testőrök állnak. Ezek a reliefek demonstrálják a birodalom egységét és gazdagságát. A küldöttek ezekkel találkoztak, mikor Perszepoliszba érkeztek. A kapukon ékírásos feliratok adták hírül a birodalom egységét és gazdagságát. Főleg az északi és a déli reliefeken találhatók politikai karakterek, illetve a monarchia intézményének jellemzői. A keleti és nyugati reliefeken főleg a szárnyas oroszlánfejű vagy skorpiófarkú szörnyekkel harcoló király szerepel. A tróntermet az őrök és a palotaszemélyzet szobái veszik körül. A palotától északra egy nagy szoborcsoport van, amely két bikaszobrot ábrázol, magasságuk meghaladja a 18 métert is. ### Kincstár A hárem mellett állt Perszepolisz legfontosabb épülete, a kincstár, melynek alapterülete 134×78 méter. A terasz délkeleti oldalán, a hegy felőli oldalra épült, így még védettebb volt, mint más területek a városban. Ez az első épület, amit már I. Dárajavaus uralkodása alatt befejeztek a komplexumban, és ezt dokumentumok sora támasztja alá. Később erre épült rá Xerxész kincstára, amely jóval nyugatabbra, a hárem területére is kiterjedt. Előtte azonban Xerxész valószínűleg megépíttette a hárem keleti szárnyát is. A kincstár körülbelül száz kisebb szobából és két nagyobb teremből állt. Az északi nagyteremben a többi épülettől eltérően száz karcsú faoszlop tartotta a tetőt, míg a kisebb központi teremben 99. Ezek egy tűzvész során megsemmisültek, csak a talapzatuk maradt meg. Az oldalfalak napon szárított agyagtéglákból épültek, amelyek mára már elpusztultak. A kőből készült ajtó- és ablakkereteken erőteljes égésnyomokat találtak. A régészek itt, a kincstárban találták meg azokat az adminisztratív táblákat, amelyekre felvésték a komplexum dolgozóinak fizetését. Plutarkhosz nyomán tudjuk, hogy Nagy Sándor idején kétezer pár öszvérre és ötszáz tevére volt szükség a kincsek elszállításához. A dokumentumok szerint i. e. 476-ban 1348-an dolgoztak itt. A 99 oszlopos terem keleti oldalánál egy kisebb belső udvar található, amelynek falain az a két relief volt eredetileg, amiket ma a Teheráni Nemzeti Múzeumban őriznek. A domborműveken I. Dárajavaus perzsa királyt ábrázolták, aki a trónján ül és hivatalnokot fogad. A hivatalnok a jobb kezét a szájához emeli a tisztelet jeleként. Ez lehetett az 1000 őr vezetője, vagy a kincstár gondnoka is. I. Dárajavaus fia, Xerxész apja mögött áll perzsa nemesek társaságában. Az épület három funkciót töltött be: a király itt is fogadta alattvalóit, itt kapott helyet az egész apparátus, és itt őrizték azokat a kincseket, amelyeket a hódítások során szereztek, illetve ajándék vagy adó formájában hajtottak be. A kincstárból került elő hét kőtábla is Xerxész idejéből, amelyekből kettő akkád, öt pedig óperzsa nyelven a vallás terjesztéséről és a kincstár alapításáról ír. Két kőtábla ezek közül azért is különleges, mert a szakirodalomban daiva, azaz „démonfeliratok” néven ismert táblák Xerxész viszonyát ismertetik a korai zoroasztrizmussal. A kincstár százoszlopos termében két fekete márványsúlyt találtak, amelyek segítségével feltehetően ezüstpénzt mértek. Az egyik súly 9,95 kilogramm (120 karsa), a másik ennek a fele. A súlyokon óperzsa, elámi és babiloni nyelveken írták fel a mértékegységet. A kincstár környékéről előkerült bronz edények, tálak, szobrok ma a Teheráni Nemzeti Múzeumban találhatók. A kincstárban felhalmozott arany- és ezüsttárgyak, pénzérmék legendák alapjául szolgáltak már az ókorban is (Dárius kincse). Nagy Sándor hódításával ezek a szúzai, babiloni kincsekkel együtt az ő birtokába kerültek. ### Barakkok és a 32 oszlopos csarnok A százoszlopos csarnok és a hegy között található több barakk is, ezeket többnyire a szolgák, katonák és hivatalnokok elhelyezésére használták. Itt több mint 30 ezer ékírásos táblát találtak elámi nyelven. Diodórosz és Quintus Curtius Rufus írásai említést tesznek Nagy Sándor 3000 katonájáról, aki itt szállásozott; ez segít a helyiség méreteiről fogalmat alkolti. A barakkoktól északra található a 32 oszlopos csarnok, amelynek funkciója ma még ismeretlen. ### Hárem és a múzeum A hárem volt az úgynevezett női részleg, a feleségek és az ágyasok lakóhelye. A rengeteg szobát keskeny, nedves és sötét folyosók kötötték össze. A hárem építését szintén I. Dárajavaus kezdte el, de munkáját már Xerxész fejezte be. Erns Herzfeld tárta fel a területet az 1930-as évek elején. A háremet a százoszlopos csarnok déli oldalánál lehetett megközelíteni. Az épület „L” alakú és észak–déli tájolású. A központi építményt oszlopok tartották, északra nyílt az udvar. A terem bejáratánál négy oszlop állt, a kaput domborművekkel díszítették, ahogy a Tacsáránál és a Százoszlopos csarnoknál is. A reliefeken a király vadállatokkal küzd, amelyek között megtalálhatók a bika, az oroszlán, vagy a skorpió ábrázolásai, ez utóbbi a zoroasztrizmusban a rosszat jelképezi. Gyakori motívum, hogy a király beleszúr az állatok hasába. A déli reliefeken Xerxész és a szolgái láthatók a palotában (Hadisban). A szárny déli részén 25 lakosztály van, mindegyikben 16 oszlop található. Az épületnek két lépcsősora van, amelyek a Hadishoz csatlakoznak. A történészek egy része úgy véli, hogy ez az épület volt a hárem vagy a királynő és szolgáinak a lakhelye. A magasabb részeken gazdagon díszített reliefek vannak, ez jelzi az épület fontosságát. A nyugati történészek szerint a funkciója a háremhölgyek szállása volt, hasonlóan a későbbi muszlim háremekhez. Az épületet E. Hertzfeld elképzelésének megfelelően állították helyre. Több szobát az ásatások alatt műhelynek használtak, hogy restaurálják az ókori emlékeket, végül a teljes épületet múzeummá alakították át, illetve itt találhatók az Iráni Archeológiai Szolgálat irodái is. A múzeum sok tárgyat megőrzött, például fazekasmunkákat (cserépedények, csészék, tányérok), fegyvereket, szerszámokat, konyhai eszközöket és egyéb apróbb tárgyakat (érmék, fémtöredékek).Több tárgyat találtak a tudósok a későbbi, szászánida és iszlám korszakokból is, az északi oszlopcsarnok kőfalát szászánida-kori (3–7. század) falikép díszíti. ### Egyéb építmények Feltételezik, hogy a komplexum délnyugati sarkánál I. Artakhsaszjá palotáját építették fel. Ennek alaprajza azonban eltér a többi akhaimenida palotától és a tudósok ma „H” Palotának nevezik az építményt. A közelben szobrokat találtak, amelyek szarvval rendelkező állatokat ábrázoltak, de a falak és a teraszok funkciói ismeretlenek. Találtak még egy építményt az akhaimenida-korszak utáni időkből is, amelynek a „G” Palota nevet adták. A palota a Hadistól északra fekszik. Azt feltételezik, hogy III. Artakhsaszjá palotájára épült. Az utolsó ismeretlen palota keletre található a Hadistól. A „D” Palota nevet adták neki, ez is akhaimenida-korszak után épült és befejezetlen maradt. Több törmeléket is találtak körülötte. ## Környezete Sok építészeti elemet találtak a terasz falain kívül is. Ezek főleg kertek, lakóházak és királyi sírok. A falakon belül és kívül is van vízvezeték, amelyek feltárása a 21. század elején még tart. ### Települések A terasztól 300 méterre, délre egy település romjai láthatók, ez 2010-ben még feltárás alatt volt. Az épület egyféle udvarházként szolgálhatott, amelyet kisebb épületek vettek körül. A főépület központi termét szobák szegélyezik, amelyeket lépcsőn lehet megközelíteni. Az épületeket nemeseknek, vagy magasabb rangú személyeknek tervezték. Ettől északra található egy terasz, amelynek funkciója ismeretlen. ### Kertek Az ásatások során olyan vízvezetékeket is találtak, amelyek a falakon kívüli kertekhez vezettek. 1971-ben Mohammad Reza Pahlavi iráni sah által rendezett rendezvényen, amelyen Iránban a monarchia fennállásának 2500 évét ünnepelték, a vízvezetékek egy része megrongálódott. Az iráni forradalom után az aszfaltutak építése miatt is sok helyen feldúlták a vízvezetékeket. A kerteket nyilvánvalóan paszargadai minták alapján készítették, ami egy királyi épületegyüttesből és a körülötte levő kertekből állt. Paszargadaitól abban különbözik, hogy itt az északkeleti oldalon hegyek védik a komplexumot, a kertek a délnyugati oldalon voltak. Ezeket a kerteket „pairidaezá”-nak hívták, ami az óperzsában a mennyországot jelenti. ### Vízhálózat A terasz alatti vízhálózat, illetve a környező területeken található csatornahálózat a régészek szerint még sok titkot rejt, ezt a kutatók a rétegek elemzése után állapították meg. Eddig a területen 2 kilométer hosszú csatornarendszert találtak, amelyek 60–160 centiméter széles és 80 centiméter hosszú csövekből épülnek fel. A csatornák olyan üledékeket tartalmaznak, amik hasznosak lehetnek a jövőbeli régészeti kutatásokhoz. Eddig I. Dárajavaus perzsa király idejéből 600 darab fazekas terméket találtak, azonban a kutatásoknak sokat árt a beömlő víz, ami az ókori tárgyak károsodását okozhatja. Az ásatások során fény derült arra, hogy a csatornákat a város építése előtt fektették le, és behálózzák a település teljes területét. Perszepoliszban használtak a történelem folyamán először ilyen egységes rendszert. ### Királysírok Az akhaimenida királyok temetkezési helyüket szülőföldjükön jelölték ki. II. Kurust még Paszargadaiban temették el, de I. Dárajavaustól kezdve az ünnepi főváros, Perszepolisz környéke lett az uralkodók végső nyughelye. Négy király nyugszik a Naks-e Rosztem kőszikláiba vájt sírokban, mintegy négy kilométerre észak felé a várostól, három pedig a Kúh-e Rahmat oldalában, néhány méterre északkeletre a komplexum teraszától. A hét királysírból csak egynek az eredetét sikerült minden kétséget kizárólag megállapítani: ez I. Dárajavaus sírja a Naks-e Rosztem hegységben. A perszepoliszi sírok a jelenlegi kutatások szerint valószínűleg II. Artakhsaszjá (déli sír), III. Artakhsaszjá (északi sír), és az ezektől délebbre fekvő, befejezetlen építmény, III. Dárajavaus sírja. A sziklákba oszlopokat faragtak, ezzel olyan palotahomlokzatot alakítottak ki, mint a Perszepoliszi épületek homlokzatai. Ezek a sírok a Naks-e Rosztemban talált sírokkal együtt sokat segítettek az akhaimenida építészet megértésében. III. Artakhsaszjá sírjának a tetején látható Ahura Mazda faragott domborműve. A falakon háromnyelvű szövegek olvashatók. A sírok azonos formában épültek, részleteiben azonban különbözőek és a harmadik sír nincs befejezve. A sziklába vájt kriptába ajtó vezet, ami egy hatalmas, görögkereszt alakú, simára csiszolt függőleges homlokzat közepén található. Ezt a sírt III. Dárajavausnak, az utolsó akhaimenida királynak építették. A sír a komplexumtól 1 kilométerre fekvő hegyben található. I. Dárajavaus perzsa király sírja előtt agyagtégla maradványokra bukkantak a kutatók. Valószínű, hogy műemlékek álltak a sírok előtt, de a pontos alakjukat nem lehet már megállapítani. ## Ékírásos táblák a városban Az ásatások során Ernst Herzfeld és Frederich Erich Schmidt két nagy ékírásos archívumot találtak, a szövegeket fára és agyagba írták. Az első archívumot Herzfeld „táblácskák Perszepolisz erődjében” névvel illette, mert a terasztól északkeletre levő erődnél találta őket. Ez kb. 30 ezer táblácskát tartalmaz, amelyekből 6000 darabot feldolgoztak és elolvastak már. A tartalmukat lefordították, lejegyezték. Ezek adminisztrációs táblák i. e. 506–497 közötti időkből; a táblákat elámi nyelven írták. Mintegy 500 táblán arámi akkád, ógörög, óperzsa és anatóliai nyelvű feliratokat is találtak. Az első archívumot két alcsoportra osztják. Az első csoportban a kereskedelmi táblácskák vannak, a másikban különböző számítások és nyilvántartások. Ezek a táblácskák a tudósoknak sok segítséget nyújtanak ahhoz, hogy megértsék a birodalom működését, kultúráját. Néhány tábla említi a kincstárban dolgozók nevét is. A másik archívumot Schmidt találta és a „táblácskák Perszepolisz kincstárából” nevet adta neki. Ez a gyűjtemény 139 darabból áll és i. e. 492–i. e. 458 közötti időkből származik. Néhányukon királyi pecséteket találtak. Mivel akkoriban agyagra írtak, amit kiégettek, a feljegyzések több ezer évig is fennmaradhattak. A feljegyzések hozzájárultak, hogy a tudósok megismerjék az elámi és az óperzsa nyelvet, illetve megismerjék az akhaimenida idők politikai és vallási szerkezetét. ## A város funkciója ### Politikai központ Az Óperzsa Birodalomban az akhaimenida-időszakban több fővárost is építettek. II. Kurus, amíg felépítette Paszargadait, addig adminisztrációs központként Szúzát, Ekbatanát, Babilont vagy éppen Perszepoliszt használta. A történészek egyetértenek abban, hogy Perszepoliszt vallási és ünnepi alkalmakkor vették igénybe. Ezt jelzik a különféle szobrok és faragott motívumok is, például a küldöttségek részletes felsorolása és nagy száma, illetve Ahura Mazda szimbólumainak sűrű előfordulása. ### A perzsa város teóriája Néhány tudós a kezdetben azt feltételezte, hogy ez egy zárt terület volt. Ezt több ősi feljegyzés alapján gondolták és innen eredeztették a Perszepolisz, a perzsák városa kifejezést is. Azonban figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a reliefeken talált küldöttek más nemzetek tagjai voltak. A táblákon talált információkból később arra következtettek, hogy asztrológiai funkciója is lehetett a városnak, hisz itt tartották a perzsa újévet, a nourúzt. Végül bizonyítékot találtak arra is, hogy nemesek, katonák is éltek a városban. A kétoldali lépcsősor funkcióját jelenleg abban látják a kutatók, hogy elkülönítse a küldötteket a katonáktól és a nemesektől. Az egyik csoport az egyik oldalon, a másik a másik oldalon közlekedhetett. Mind a Népek kapuja a komplexum bejáratánál, mind a Százoszlopos csarnok a kincstár előtt, hirdetik a birodalom gazdagságát az idelátogató, adófizető népcsoportok számára. Henri Stierlin művészettörténész és régész szerint az Apadánát ceremóniákhoz, bankettekhez használták. A szertartásos ünnepség tartása elterjedt a birodalom egész területén. ### A ceremóniai város teóriája A kutatók egy része azt gondolja, hogy Perszepoliszban kizárólag csak a perzsa újévet rendezték meg, több rendezvény nem volt a városban. Ezzel szemben több olyan agyagtáblát is találtak, amelyeken az szerepel, hogy itt volt a birodalom gazdasági és adminisztratív központja is. Az agyagtáblák azt is bizonyítják, hogy az adókat is ide fizették a birodalom lakói, ezt támasztják alá a reliefeken ábrázolt küldöttek tárgyai is. ### A legitimitás szimbóluma David Stronach régész szerint a város funkciója I. Dárajavaus hatalmának legitimálása és dicsőítése a trónon. A hatalom megtartásáért sok trónkövetelőt és lázadót kell legyőznie. Apja törekvését Xerxész folytatta a városban, hisz ő is legitimitásra törekedett. ## Utóélete és hatása Irán első és meghatározó korszaka az Óperzsa Birodalom, az Akhaimenidák idejére esik, akik Irán területén perzsa eredetű világbirodalmat hoztak létre az i. e. 6. században. Az ókori görögökkel fennálló kapcsolataik, megvívott ütközeteik az európai kultúrkör és történelem jelentős állomásai is. Dicsőségük és nagyságuk a szakrális és ceremoniális főváros, Perszepolisz megalapításával érte el tetőpontját, amely rövid 180 éves fennállása alatt az államalakulat fontos multikulturális, vallási központja lett. Nagy Sándor hódításakor a város elpusztult, és az azt követő évszázadok alatt, a modern időkig, perzsa gyökerű egységes nemzetállam létrejöttéről (igen rövid átmeneti időszakokat leszámítva) nem beszélhetünk. A Szeleukida Birodalom folytatta az Akhaimenida dinasztia hagyományait, és a várost a perzsa kultúra szimbólumának tekintette. A pártusok uralkodása idején Perszepolisz elnéptelenedett, a környékéről is elköltöztek. A helyi királyságok szabdalta Irán később a Szászánidák és Bizánc közötti háborúkat szenvedte meg. A Szászánidák székhelyüket átmenetileg Perszepolisz körzetébe helyezték. A korabeli perzsa írók feljegyzése alapján, I. Hormizd király uralkodása alatt Perszepoliszban rendezték az ünnepi lakomákat. A perszepoliszi építészek munkáit átvették a Szászánidák is, ennek nyomai a firuzabadi palota építési stílusán is felismerhetők. A firuzabadi szászánida palota audienciaterme lett később az iszlám építészek egyik kedvelt példája. Az iráni területek a 7. századi nagy arab expanziónak estek áldozatul. Ekkor terjedt el az iszlám is a térségben, amely felváltotta az addig egyeduralkodó zoroasztrizmust. Az elnéptelenedett város kifosztása, köveinek, szobrainak elhordása az eltelt évszázadok alatt folyamatos volt. A térségben a város pusztulása után előbb a szeleukidák, majd párthusok, később a szászánidák uralkodtak a 7. századi arab invázióig, majd török, afgán népek alakítottak birodalmakat (Szeldzsuk törökök, Gaznavidák, Gúridák), majd a mongolok, később Timur Lenk harcosai pusztították a területet. A türk eredetű síita Szafavidák, majd a kádzsárok után az európai, angol, orosz befolyás taszította politikai, gazdasági függésbe az országot. A hatalmat az 1920-as években magához ragadó, modernizációs törekvésekkel fellépő Reza Pahlavi képtelen volt úrrá lenni az országot sújtó nehézségeken; fia, a nyugati hatalmak bábjának tekintett Mohammad Reza Pahlavi iráni sah azonban már a hatvanas évektől kezdve hatalmának legitimitását kereste az óperzsa idők Perszepoliszában. 1971-ben világraszóló ünnepség keretében, magát az „árják világosságának” nyilvánítva, Perszepolisz város közvetlen közelében, gyakorlatilag még feltáratlan területeken sátorvárost építtetett, és mintegy 100 millió dolláros ünnepségsorozat keretében hitet tett az ősi perzsa birodalom folytonossága mellett. Az országban fennálló szegénység és az ünnepség kontrasztja felbőszítette a néptömegeket. Az 1979-es iráni forradalom után a síita klérus az iszlám köztársaság elveinek megfelelően többször próbálkozott az ősi perzsa történelem emlékeinek felszámolásával, Perszepolisz buldózeres megsemmisítése kormányzati szinten is felmerült. Az óperzsa kultúra szimbóluma az iráni történelemszemlélet neuralgikus pontja lett. A síita „túlzók”, akik nem ismerték el a perzsák iszlám előtti történelmének fontosságát (hiszen a nép a Korán szerint akkor még a „tudatlanság”, a Dzsáhilijja állapotában élt), az iszlám előtti korszak feledésére és negligálására törekedtek. Azok, akik nem hittek az iszlám forradalom politikai szabadságot és gazdasági jólétet ígérő társadalmában, az iszlám keretein kívül keresték önérzetük és identitásuk forrását. Marjane Satrapi Franciaországban kiadott nagy sikerű képregénye, amely többek között ezt az identitásproblémát taglalja, Perszepolisz címet viseli, utalva a soknemzetiségű, kozmopolita város korabeli jelentőségére. A 21. század első évtizedének végére már sokat oldódott a hivatalos álláspont. Az idegenforgalom egyik fő bevételi forrásának számító romváros Irán egyik első számú látványossága lett. Perszepolisz világszerte megihlette a művészeket, például Jánisz Xenákisz görög zeneszerző egyik szerzeményét Persepolisnak szentelte, utalva az antik romokra. Környezetében korszerű modern szállodakomplexumot hoztak létre, nevét luxusszállodák (Dariush Grand Hotel, az egyik 5 csillagos hotel az iráni Kis-szigeten, amelynek berendezése az ősi romokat idézi), vendéglátóhelyek, de még egy futballcsapat is viseli (Persepolis Teheran). ## Fordítás

Canterburyi Szent Ágoston

Canterburyi Ágoston, OSB (Róma, 534. november 13. – Canterbury, 604. május 26.) bencés szerzetes, 598-ban Canterbury első érseke. Ő az angol egyház egyik megalapítója, Anglia egyik védőszentje, szokásos mellékneve „az angolok apostola”. Ágostont, aki egy római kolostor perjele volt, 595-ben Nagy Szent Gergely bízta meg azzal, hogy vezesse a pogány I. Æthelberht országának, a Kenti Királyságnak a keresztény hitre térítésével megbízott missziót. Talán azért Kentet választották helyszínül, mert közel volt ahhoz a Galliához, amely már akkor is keresztény királyság volt, és mert Æthelberht király felesége, Berta Párizs királyának, I. Charibertnek a keresztény lánya volt. Bertától azt várták, hogy a térítés sikeressége érdekében hatni tud férjére. Bár a misszió még Kent elérése előtt visszafordult, Ágoston Thanet szigetén partra szállt, és Æthelberht központi városa, Canterbury felé vette az irányt. Æthelberht áttért a keresztény hitre, a misszionáriusokat hagyta szabadon prédikálni, a városfalon kívül még területet is biztosított számukra, ahol kolostort alapíthattak. Ágostont az angolok püspökévé szentelték, aki a király számos alattvalóját megtérítette. A legnagyobb tömeges keresztelésre 597 karácsonyán került sor, amikor a karácsonyi misén több ezer ember vette fel a keresztséget. 601-ben Gergely pápa további misszionáriusokat, s velük együtt biztató leveleket és ajándékokat küldött az egyháznak. Sikertelenül próbálta meg a kelta püspököket rábeszélni, hogy vessék alá magukat Ágoston egyházrendszerének. 604-ben Londonban és Rochesterben katolikus püspökségeket alapítottak, s létrehoztak egy iskolát angolszász papok és misszionáriusok képzésére. Szintén Ágoston intézte utódjának, Canterburyi Lőrincnek a felszentelését. Ágoston 604-ben halt meg, ezt követően röviddel már szentté is avatták. Az angliai egyház és a Szentszék között még 930 évig megvolt az egység, mígnem VIII. Henrik a 16. században függetlenné nem nyilvánította az előbbit. ## A misszió háttere Miután a római légiók 410-ben elhagyták Britannia provinciát, a Brit-sziget lakosainak egyedül kellett megvédeniük magukat a szászok támadásai ellen. A sziget lakosságát már Britannia szétesése előtt is keresztény hitre térítették, még eretnekük is volt, Pelagius. A légió kivonulása után a déli partokat pogány törzsek népesítették be, de a sziget nyugati fele keresztény maradt. A brit egyház a rómaitól külön fejlődött, rájuk az Ír-szigetet megtérítő misszionáriusok voltak hatással. A brit egyházra inkább a kolostorok, semmint a püspökségek voltak a jellemzők. A két egyház között eltérés mutatkozott a húsvét dátumának megállapításában és a papok által hordott hajviselet, a tonzúra jellemzőiben is. A kereszténységnek a keleti parton való túlélésére utaló bizonyítékok közé tartozik Szent Alban kultuszának fennmaradása és az eccles, a latin egyházért kifejezésnek az angol településnevekben való megléte. Arra vonatkozó nincsenek bizonyítékok, hogy ezek az őskeresztények próbáltak volna téríteni az angolszászok körében. Ez volt a háttér, amelynek ismeretében I. Gergely pápa 595-ben úgy határozott, hogy hittérítőket küld az angolszász területekre. Kentet Æthelberht irányította, aki 588 előtt vette feleségül Berta frank királyi hercegnőt, a meroving király, I. Charibert lányát. Házasságával egy időben magával vitte Kentbe Liudhard püspököt is, akivel Canterburyben felújítottak egy római korból származó templomot, talán a mai Canterburyi Szent Márton-templomot. Bár Æthelberht angolszász szokást követő pogány volt, feleségének megengedte a vallásgyakorlást. Berta egyik életrajzírója azt állítja, hogy Æthelberht felesége hatására kérte meg Gergely pápát, hogy küldjön hozzá hittérítőket. Ian Wood történész feltevése szerint a kezdeményezés egyszerre érkezett a kenti udvar és a királynő oldaláról. Más történészek úgy vélik, hogy bár az indíték homályos, maga Gergely küldte a misszionáriusokat. Szent Béda egyik híres története szerint a római rabszolgavásáron Gergely találkozott szőke angolszász rabszolgákkal, és ekkor döntött úgy, hogy megtéríti ezt a népet. Az ország kiválasztásában azonban sokkal praktikusabb dolgok is közrejátszhattak, például hogy új területekkel ismertessék el a pápaság hatalmát, illetve befolyást szerezzenek az egyre hatalmasabb kenti király udvarában. A misszió a longobárdokhoz küldött csapat ott fölöslegesnek ítélt része lehetett. Kent és Æthelberht választásánál számos szempont közrejátszhatott, amelyek között az is szerepelt, hogy a király felesége szabadon gyakorolhatta vallását. A frankok és a kentiek közötti kereskedelem szilárd alapokon állt, a nyelvi korlátok is csak csekély akadályt jelentettek, mivel a misszió tolmácsai a frankoktól jöttek. A küldöttség ideirányításának egy másik oka a Kenti Királyság hatalmának folyamatos növekedése lehetett. Ceawlin wessexi király 592-es bukása óta Æthelberht volt a vezető angolszász uralkodó. Szent Béda, egy 8. századi szerzetes, aki megírta az angol egyház történetét, úgy utal Æthelberhtre, mint akinek imperiuma, hatalma van a Humber folyótól délre fekvő területek fölött. Végül Kentnek a frankokhoz való közelsége a keresztény területekről érkező segítség lehetőségét is jelentette. 595-ben Gergely a Szent Antoniusz apátság egyik papját, Ágostont választotta a Kentbe küldendő misszió vezetőjének, és ő választotta ki az Ágostont kísérő szerzeteseket is. Gergely pápa támogatást remélt a frank királytól, és Ágoston érdekében számos frank püspöknek írt levelet, amelyben leírta a küldetést, és arra kérte őket, hogy küldöttjét és csapatát megfelelő fogadtatásban részesítsék. Ezeknek a leveleknek néhány másolata Rómában fennmaradt. A küldetés megsegítése érdekében a pápa II. Theuderich burgundi és II. Theudebert austrasiai királynak, valamint nagyanyjának, Brünhildének is írt levelet. Gergely II. Chlothárnak, Neustria királyának megköszönte az Ágostonnak nyújtott segítséget. A vendégszeretet mellett a frank püspökök és királyok tolmácsokat is biztosítottak, és néhány frank pap is elkísérte a missziót. Azzal, hogy Gergely elintézte a frank királyoknál és püspököknél a fogadtatást, Kentben is kellemes légkört teremtett Æthelberht udvarában a térítők számára, mivel valószínűtlen, hogy a király kellemetlenül bánna olyanokkal, akikkel feleségének rokonai láthatóan jóban vannak. A frankok ez idő tájt igyekeztek befolyásukat Kentre is kiterjeszteni, s Ágoston küldetésének támogatása segíthetett e cél elérésében is. Chlotharnak a gyakorlatban egy, a Csatorna mindkét oldalára kiterjedő uradalomra volt szüksége, hogy nagyobb sikerrel vezethesse seregeit a szomszédos frank királyságok ellen. Arról nem maradtak fenn források, Gergely miért egy szerzetest nevezett ki a küldetés élére. Gergely pápa írt egyszer egy ajánlást Æthelberhtnek, melyben kifejtette, hogy Ágoston mennyire érti a Bibliát, tehát hogy mennyire művelt. Képességei között megtalálható volt az adminisztráció vezetéséhez szükséges szakértelem is, amelyet Gergely jól ismert, hiszen amikor pápaként egyidejűleg a Szent Antal-apátság apátja volt, Ágoston perjelre bízta az apátság napi ügyeinek intézését. ## Megérkezése és első erőfeszítései Ágoston Canterburyi Lőrinccel, az érsekség következő előjárójával és negyven másik emberrel – köztük szerzetesekkel – érkezett meg. Nem sokkal azután, hogy elhagyták Rómát, a misszionáriusok az előttük álló feladattól elcsüggedve megálltak. Ágostont visszaküldték, hogy szerezze meg a pápa jóváhagyását a küldöttek visszatéréséhez. Gergely ezt megtagadta, és a küldöncöt egy biztató levéllel indította vissza, hogy tartsanak ki, és folytassák útjukat. 597-ben Ágoston csapatával együtt kikötött Kentben. Már rögtön megérkezésük után sikereket értek el: Ethelbert megengedte, hogy a papok a fővárosban, Canterburyben letelepedjenek és igét hirdessenek. A misék helyszíne a Szent Márton-templom volt. Sem Béda, sem Gergely nem említi meg Ethelbert megkeresztelésének időpontját, de a feltevések szerint erre 597-ben került sor. A középkor elején a tömeges áttéréshez először az uralkodó áttérése szükségeltetett, és Ágostonról azt jegyezték fel, hogy Kentbe való érkezését követően egy év alatt számos embert térített meg. 601-ben Gergely mind Ethelbertnek, mind Bertának levelet írt, amelyben a királyt fiának nevezte, és utalt megkeresztelésére is. Thomas Elmham 15. századi krónikás feljegyzéseiben említés található egy akkori hagyományról, mely szerint a királyt pünkösd vasárnapján, vagyis 597. június 2-án térítették meg. A dátum kétségbevonására nincs indok, de nem is bizonyítható. Ágoston a püspökség központját Canterburybe helyezte. Nem világos, hol és mikor avatták püspökké. Béda egy századdal a történtek után azt állította, hogy Æthelberht megkeresztelését követően Ætherius, Arles frank érseke szentelte fel, azonban Gergely pápa korabeli levelei Ágostont már Angliába való érkezése előtt is püspökként emlegetik. Gergely egyik, 597 szeptemberében írt levele Ágostont püspöknek nevezi, és csak egy tíz hónappal később írja, hogy a németek érseke felszentelte. Nem sokkal érkezése után megalapította a Szent Péterről és Szent Pálról elnevezett kolostort, melyet később átneveztek Canterburyi Szent Ágoston-apátsággá. Az apátság területét a király adományozta. Gergely egy 598-ban az Eulogiosz alexandriai pátriárkának írt levelében azt írta, hogy Kentben több mint 10 000 embert kereszteltek meg; lehet hogy a szám túlzás, de nincs okunk arra, hogy megkérdőjelezzük az ilyen arányú vallásváltást. Lehetséges azonban, hogy már Ágoston érkezése előtt is voltak Kentben keresztények, akik a Római Birodalom idejéből őrizték meg a vallást. Ezeket a sikeres térítéseket követően Ágoston visszaküldte Lőrincet Rómába, vele együtt tájékoztatót küldött a misszióról, és kérdéseket intézett a pápához. Béda Az angol nép egyháztörténete című művében a következőket írta: Ágoston számos kérdésben Gergelytől kért tanácsot. Ezek közé tartozott az, hogy hogyan szervezze meg az egyházat, mi legyen a templomok fosztogatóinak büntetése, útmutatást kért, hogy ki kivel köthet házasságot, és a püspökök felszentelésének tárgyában. A többi megvitatott kérdéskör közé tartoztak a brit és a gall egyház viszonya, a gyermekek születése és a keresztelés, és mikor lépnek be az emberek a felekezetbe jogszerűen, valamint hogy a papok hogyan tarthatnak misét. 601-ben egy másik missziót küldtek Rómából Canterburybe. Ágostonnak papi süveget, szent edényeket, miseruhákat, ereklyéket és könyveket vittek. A papi süveg a metropolitai rang jelképe volt, és azt jelezte, hogy Ágoston ettől kezdve érsek volt. A süveggel együtt Gergely egy levelet is küldött, melyben arra szólítja fel az új érseket, hogy amint lehetséges, nevezzen ki 12 segédpüspököt, és egy püspököt küldjön Yorkba. Gergely elképzelései szerint két metropolita lett volna a szigeten: egy Yorkban, egy pedig Londonban. Mindkettőjük alá pedig 12 segédpüspök lenne beosztva. A terv részeként Ágostonnak érseki székhelyét át kellett volna helyeznie Canterburyből Londonba. Ez az átköltözés soha nem történt meg. Nincs olyan korabeli irat, mely ennek indokát tartalmazná, de talán az lehetett az oka, hogy London nem tartozott Ethelbert területei közé. London az Æthelberht unokatestvére, Sæberht uralma alá tartozó Essexi Királyság része volt. Ő 604-ben tért át a keresztény hitre. Suso Brechter történész véleménye szerint az érsekség központja valóban átkerült Londonba, ám Æthelberht halála után megszűnt ez a poszt, s ekkor ismét Canterbury lett a székhely. Ez a feltételezés azonban ellentmond Bédának az eseményekről írt változatának. ## További munkássága 604-ben Ágoston további két püspökséget alapított a szigeten. A két terület élére két, 601-ben hozzá érkezett embert választott. London püspöke Mellitusz, míg Rochester püspöke Jusztusz lett. Béda azt írja, hogy Ágoston a király segítségével helyreállított egy canterburyi templomot, amit még a római katolikusok építettek. Nem világos, hogy ez alatt Béda azt értette, hogy Ágoston újjáépíttette a templomot, vagy pedig azt, hogy mindössze felszentelt egy olyan helyet, ami előtte pogány szertartásoknak adott helyet. Régészeti bizonyítékok az utóbbit látszanak alátámasztani; 1973-ban egy, a római időkben épült mellékhajó maradványait tárták fel a canterburyi katedrálistól délre. Ágoston nem tudta hatalmát a Walesben és a Dummoniában élő keresztényekre is kiterjeszteni. Gergely kinyilatkoztatta, hogy ezeknek a keresztényeknek Ágoston fennhatósága alá kellene kerülniük, és el kellene ismerniük őt vezetőjükként. Béda elbeszélése szerint a régió briton lakossága kétkedve tekintett Ágostonra, és gyanakvásukat Ágoston egyik téves ítélete tovább súlyosbította. 603-ban Ágoston és Æthelberht megbeszélésre hívta össze az angol püspököket. A találkozót követően a vendégek elvonultak, hogy megtárgyalják a király és kísérete ajánlatát, azt, hogy Ágostont a következő ülésen tisztelet övezze. Mivel Ágoston nem tudott kiemelkedni a többi brit érsek közül, megtagadták, hogy őt püspökükké válasszák. Komoly nézeteltérések voltak azonban Ágoston és a brit egyház között is, ami talán nagyobb szerepet játszott abban, hogy nem sikerült megállapodást kötni. Ilyen témák voltak a tonzúra, a húsvét időpontjának megállapítása, és a mélyen gyökerező különbségek az aszkétizmus és a misszionárius törekvések megítélésében, valamint az egyház felépítésében. Néhány történész úgy véli, Ágoston nem igazán értette meg a brit egyház történelmét és hagyományait, és ez rontotta meg a kapcsolatot közte és püspökei között. ## További sikerei Könnyebb volt átültetni Róma elképzeléseit a pogány templomok és az ünnepek tekintetében. Az eredetileg pogány templomokat kereszténnyé szentelték, és amennyiben lehetséges volt, a hagyományokat is átültették úgy, hogy ezután ezekkel a keresztény mártírokra emlékeztek. Az egyik vallási helyszínről kijelentették, hogy az egy helyi szent, Szent Szixtusz szentélye, kinek követői nem jegyezték fel vezetőjük életét és halálát sem. Lehet, hogy itteni őskeresztények voltak, azonban vallásukat nem nagyon gyakorolták. Mikor Gergely tudomást szerzett a dologról, megtiltotta, hogy a kultuszt tovább folytassák, és felszólította Ágostont, hogy a helyet inkább Szent Szixtusz helyeként tiszteljék. Gergely törvényt alkotott az egyháziak és a világiak viselkedéséről. Az új missziót közvetlenül a pápa fennhatósága alá utalta, s világossá tette, hogy sem az angol püspököknek nincs a frank területeken fennhatósága, sem pedig fordítva. Más előírások az egyháziak képzésével és a misszionáriusok életvitelével voltak kapcsolatosak. A canterburyi King’s School Ágostont tartja alapítójának. Ez alapján ez lenne a világ legidősebb iskolája, írásos dokumentáció azonban csak a XVI. századból maradt fenn. Ágoston alapított itt egy iskolát, amely nem sokkal halála után már tanárokat tudott kiküldeni Kelet-Angliába, hogy segítetsék az ott tevékenykedő misszionáriusok munkáját. Ágoston liturgikus könyveket kapott a pápától, ám ezek tartalma ma már nem ismert. Ezek azon misekönyvek példányai lehettek, amelyeket ebben az időben írtak. Nem ismert az sem, hogy milyen liturgiát hozott Ágoston Angliába, de valószínűleg a latin liturgia egyik fajtája lehetett, melyet abban az időben Rómában használtak. ## Halála és hagyatéka Ágoston már halála előtt felszentelte az érseki posztra utódjának Canterburyi Lőrincet, talán azért, hogy biztosítsa a tisztség továbbélését. Bár Ágoston haláláig, 604. május 26-áig a küldetés alig terjeszkedett túl Kent területén, erőfeszítései megalapozták a Brit-szigeteken egy későbbi, sokkal hatékonyabb misszió létrejöttét. Bár már korábban is voltak keresztények az Ír-szigeten és Walesben, nem történtek arra utaló próbálkozások, hogy a szász hódítókat megpróbálják megtéríteni. Ágostont azért küldték, hogy ezeknek a szász hódítóknak az utódjait megtérítse, és hogy tovább mélyítse a kereszténység erejét a Brit-szigeteken. Sikereinek nagy részét annak köszönhette, hogy közeli kapcsolatban állt Ethelberttel, ami biztosította az érsekség megalapításához a megfelelő körülményeket. Ágoston példája kihatással volt az Angolszász Egyház nagy küldetéseire is. Ágostont eredetileg a mai Canterburyi Szent Ágoston-apátság oszlopcsarnokában temették el, de később exhumálták, és egy apátsági templom sírjába helyezték, ami később zarándokhely lett. Anglia normann megszállását követően aktívan támogatták Szent Ágoston kultuszát. Az angol reformáció idején sírját lerombolták, és földi maradványai eltűntek. Ma egy kelta kereszt jelzi Ebbsfleetben, Kent keleti részén azt a helyet, ahol Ágoston állítólag partra szállt, bár Alan Kay történész 2005-ben úgy nyilatkozott a BBC-nek, hogy Ebbsfleet a 6. században nem is a tengerparton feküdt, Ágoston inkább valahol Stonar és Sandwich között érhetett partot. Szerinte az Ágoston itteni partra szállásáról szóló történeteket 1884-ben egy viktoriánus arisztokrata kezdte el terjeszteni, akinek szüksége volt egy olyan figyelemfelhívó dologra, mely az akkoriban nyitott teaházába vonzza a vendégeket. ## Fordítás

Voynich-kézirat

A Voynich-kézirat (ejtsd: vojnics) ismeretlen írásjelekkel, ismeretlen nyelven írt könyv, melynek eredetét mind a mai napig nem sikerült megfejteni. Nevét egykori tulajdonosáról, Wilfrid Michael Voynich amerikai könyvkereskedőről kapta, akihez 1912-ben került. Becslések szerint 1450 és 1520 között íródhatott. Egy 2009-es radiokarbon kormeghatározás szerint az anyaga a 15. század elején készült, 1420 körül, így csak ez után írhatták. Jelenleg a Yale Egyetemen, a Beinecke Könyvtárban található. 2005-ben jelent meg az első fakszimile (eredetihez hű, változatlan) utánnyomása. A mű 234 darab 15 cm széles és 23 cm magas velumlapból áll, amelyből negyvenkét lap hiányzik az oldalszámozás szerint. Valószínűsíthető, hogy már 1912-ben, Voynichhoz kerülésekor sem volt teljes. A szöveg megírásához és az ábrák körvonalazásához valószínűleg lúdtollat használtak. A rajzok korabeli ásványi és növényi anyagokkal színezettek és gyakran elnagyoltak. Egyesek úgy vélik, hogy a képek a szöveg megírása után kerültek a műbe, míg mások szerint előbb, mivel számos helyen a szöveg körülfolyja, illetve címkézi a képeket. A rajzok alapján ez a mű a korabeli tudományok és filozófiák szubjektív összefüggései leképeződésének, illetve más sajátságos tudománytalan elméletek megörökítésének is tűnhet. Dokumentált története alatt sokszor foglalkoztak vele amatőr és hivatásos kódfejtők, többek között a brit és az amerikai haditengerészettől, de senkinek nem sikerült még csak részben sem megfejtenie. Mindezek a kudarcok a történelmi titkosírástan híres rejtélyévé tették a kéziratot, egyúttal támogatták azt az elméletet is, mely szerint a szöveg csalás és semmi értelme sincs. ## Leírása ### Ábrák A kézirat ábrái kevés támpontot nyújtanak a mű pontos tartalmának meghatározásához, de segítségükkel hat különálló fejezetre bonthatjuk. Az utolsó fejezet kivételével, melynek tartalma kizárólag szöveges, majd' minden oldal tartalmaz legalább egy ábrát, amelyek stílusa igen változatos. A fejezetek, korabeli nevekkel: - Herbárium: minden egyes oldal egy, néha két növényt tartalmaz, valamint néhány bekezdésnyi szöveget. Az abban a korszakban az európai herbáriumokra jellemző stílusban készült. Egyes ábrák a gyógyszerészeti részben (lásd lejjebb) található illusztrációk nagyításai és pontosabb ábrázolásai. - Asztronómia: a kör alakú ábrák, néhányuk égitestek ábráival (napok, holdak és csillagok), sejtetik, hogy a tartalma asztrológiával és asztronómiával kapcsolatos. Sorban egymás után a 12 csillagjeggyel foglalkozó lapokat találunk a fejezetben (Halak, Bika, egy számszeríjas katona mint Nyilas stb.). Minden szimbólum 30 nőalakkal van keretezve, melyek többsége meztelen, és mind egy felcímkézett csillagot tart. A fejezet két utolsó lapja, a Vízöntő és a Bak (nagyjából január és február) elveszett. A Kos és a Bika négy páros ábrába került 15–15 csillaggal. Néhány ábra kihajtható lapokon van. - Biológia: sűrű, folytonos szöveg ábrákkal tarkítva. Az ábrák legtöbbször meztelen nőalakokat ábrázolnak – néhányuk koronát visel –, akik kádakban vagy medencékben fürdenek, ezek bonyolult csőhálózattal vannak összekötve. Néhány csőhálózat alakja tisztán kivehetően emberi szerveket ábrázol. - Kozmológia: több kör alakú ábra egy ismeretlen természetről. Itt vannak kihajtható oldalak is, az egyikük hatoldalas, és valamiféle térképet vagy ábrát tartalmaz: kilenc sziget utakkal összekötve, kastélyokkal és feltehetőleg egy vulkánnal. - Gyógyszerészet: több különálló növényi rész (gyökerek, levelek stb.) felcímkézett rajza. A margók mentén gyógyszerészeti edényekre hasonlító tárgyak rajzai állnak. Néhány szöveges bekezdést is tartalmaz. - Receptek: több rövid bekezdés, virág- vagy csillagszerű jellel jelölve. ### A szöveg A szöveg jól láthatóan balról jobbra íródott, meglehetősen töredezett jobb margóval. A hosszabb részek bekezdésekre vannak tördelve, néha „pontokkal” jelölve a bal margón. Nincs egyértelmű központozás. A vonalvezetés (a sebesség, pontosság, megdöntöttség) finom, úgy tűnik, a szerző értette is, amit írt; a kézirat nem kelt olyan benyomást, hogy minden egyes karaktert ki kellett következtetnie írójának, mielőtt papírra vetette volna. A szöveg több mint különálló írásjelből áll, általában keskeny közökkel elválasztva. Nagy részük egy vagy két egyszerű tollvonással íródott. Bár még mindig vita tárgyát képezi, mely írásjelek különbözőek és melyek nem, egy 20–30 írásjelből álló ábécé alapján felírható szinte az egész szöveg; a kivétel néhány tucat különleges karakter, amelyek egyszer vagy kétszer fordulnak csak elő. A szélesebb közök kb. változó hosszúságú szóra osztják a szöveget. Úgy néz ki, ezek hangtani vagy helyesírási törvényeket követnek; például egyes karaktereknek szerepelniük kell minden szóban (mint például a magánhangzóknak a magyarban), néhány karakter sosem követ másokat, némelyek duplázódhatnak, mások nem. Statisztikai elemzések során kiderült, hogy a szöveg szerkezete hasonlít a természetes nyelvekéhez. Például a szógyakoriság Zipf törvényét követi, valamint a szavak entrópiája (kb. 10 bit/szó) hasonlít az angol vagy latin szövegekre. Néhány szó csak egyes részekben vagy csak néhány oldalon fordul elő, mások az egész kéziratban megtalálhatóak. Az illusztrációk címkékkel vannak ellátva. A gyógynövényekkel foglalkozó részben minden oldal első szava csak az adott oldalon fordul elő, így feltehetőleg az a növény neve. Másfelől a Voynich-kézirat nyelve egyáltalán nem hasonlít az európai nyelvekre néhány aspektusban. Például nem tartalmaz tízbetűsnél hosszabb szót, valamint kevés az egy- vagy kétbetűs szó benne. A betűk előfordulása a szavakon belül is különös: néhány karakter csak a szavak elején szerepel, mások csak a végén, megint mások mindig csak középen – ez az elrendezés az arab nyelvben fordul elő, de a római, görög vagy cirill írásoktól idegen (itt meg kell jegyezni, hogy a görög szigmának más az írásmódja, ha szavak végén áll; illetve a szavak elején álló nagybetűk is sokban különbözhetnek a kisbetűs formájuktól). A tipikus európai nyelveknél több ismétlést tartalmaz a szöveg; vannak részek, ahol ugyanaz a közönséges szó háromszor fordul elő egymás után. A csak egy betűben különböző szavak is feltűnően nagy gyakorisággal ismétlődnek. Csak néhány latin betűkkel íródott szót tartalmaz a kézirat. Az utolsó oldalon négy, eléggé eltorzult latin betűkkel írt sor áll, valamint két szó a szövegben. A betűk a 15. századi európai ábécéket idézik, de a szavak egy nyelvvel sem állnak kapcsolatban. Ezenkívül „csillagászati” ábrák sorozata tartalmazza a hónapok nevét (márciustól decemberig) latin írással, kiejtési segítséggel középkori francia vagy valamelyik ibériai nyelvre. Nem tudjuk, hogy ezek a latinul írt részek az eredeti szöveghez tartoztak-e, vagy később írták-e hozzá. ### Az oldalak számozása A kéziraton folyamatos számozás található, az egyes fóliók jobb („páratlan”) oldalán, a jobb felső sarokban, amely a kihajtható íveknél azok összehajtott állapota szerint folytatódik. Ez a számozás nyilvánvalóan azután készült, hogy a kéziratot a jelenlegi formájába kötötték. Mivel azonban a kötés is többször változott, a számok nem feltétlenül a pergamen elő- vagy hátoldalán vannak. A számozás eredete is vizsgálatok tárgyát képezi. A kihajtható íveket külön számozási rend szerint szokták számozni, amely különbséget tesz az ívek elő- és hátoldala (rektó és verzó) között. A számozási rendben kivételt jelent két olyan nagy méretű, kihajtható ív, amelyeken nemcsak függőlegesen, de vízszintesen is van hajtás. Amikor 1931-ben a Petersen-fotómásolat készült, az egyes oldalak negatívjára fehér tintával valaki (nem Petersen) bekarikázott oldalszámokat írt. Ezt a számozást a számítógépes feldolgozás során szokás használni. Az egyes ívek (krúdák) is számozva vannak (hasonlóan a mai nyomdai gyakorlathoz). A krúdák száma többnyire a krúda utolsó verzó oldalán található, de ez az elhelyezés nem következetes. Feltehetőleg a kihajtogatható ívek miatt vannak az eltérések, ám a 20. krúda számozási módjára – amely az első előoldalon viseli a számát – nincs meggyőző magyarázat. Talán az e lényeges eltérés oka, hogy a 20. krúda az utolsó a könyvben. Az íveket régies számokkal számozták, de a számozás sorrendje és hiányosságai alapján nem deríthető ki, hogy mikor. Annyi azonban megállapítható, hogy a kézirat keletkezése után és a lapszámozás keletkezése előtt tették. A lapszámok és a krúdaszámok eltéréseiből megállapítható, hogy a lapok megszámozásakor egyes, ma hiányzó krúdák még megvoltak. A kihajtható lapok esetében nem mindig egyértelmű, hogy külön oldalról lehet-e beszélni, mivel a rajtuk lévő szöveg rendszerint nem keresztezi a hajtási vonalat, de bizonyos lapokon átmegy rajta. ## Története Történetének nem minden része ismert. A legkevesebbet a korai időszakáról tudunk. Mivel a kézirat ábécéje semelyik másik ismert nyelvéhez nem hasonlít és a szöveg még mindig megfejtetlen, így keletkezési korát csak a képek alapján lehet találgatni. Elsősorban a rajzokon szereplő személyek ruházata és hajviselete alapján vonhatunk le következtetéseket, másodsorban két kastély alapján. Vonásaik, európai stílusuk sejteti a hozzáértők számára, hogy a könyv keletkezése 1450 és 1520 közé tehető. Ezeket a számokat támasztják alá más képek tulajdonságai is. A kézirat első ismert tulajdonosa egy bizonyos Georg Baresch alkimista volt, aki Prágában élt a 17. században. Úgy tűnik, Baresch legalább annyira tanácstalan volt, mint azóta bárki, ezzel a „Szphinxszel" kapcsolatban, amely „haszontalanul foglalta a helyet könyvtárában" annyi éven át. Baresch, mikor megtudta, hogy Athanasius Kircher, egy jezsuita tudós a Collegium Romanumból közreadott egy kopt (etiópiai) szótárt és – hite szerint – megfejtette az egyiptomi hieroglifák néhány jelét, tanácsot kérve elküldte a kézirat egy részletének másolatát két alkalommal is Rómába. Kirchernek címzett 1639-es keltezésű levele – melyet a 2000-es évek elején talált meg René Zandbergen – a legelső utalás a kéziratra. Nem tudjuk, hogy Kircher válaszolt-e a levélre, de úgy tűnik, hogy szándékában állt a művet megszerezni, azonban Baresch ezt megtagadta tőle. Baresch halála után a kézirat egy barátjához, Jan Marek Marcihoz (Johannes Marcus Marci), a prágai Károly Egyetem akkori igazgatójához került, aki elküldte Kirchernek a könyvet, aki régi barátja és levelezőpartnere volt. Marci kísérőlevele még mindig csatolva van a műhöz. A levélben egyebek mellett azt is leírta, hogy eredetileg Rudolf király vásárolta meg 600 dukátért, mert Roger Bacon munkájának gondolta. Az elkövetkezett 200 évben (Zandbergen szerint csak 150 évre) a mű nyomát nem lehet fellelni, de minden valószínűség szerint a Collegium Romanumban őrizték, mint ahogy Kircher levelezéseit is. Valószínűleg addig maradt itt, amíg 1870-ben II. Viktor Emánuel, az Olasz királyság uralkodójának seregei elfoglalták a pápai államot. Ekkor az uralkodó elhatározta az egyházi javaknak, köztük a Collegium Romanum könyvtárának kisajátítását. Xavier Ceccaldi és mások kutatása szerint ezen események bekövetkezte előtt számos könyvet átszállítottak az oktatók magángyűjteményébe, melyek kivételt képeztek a kisajátítás alól. Ezek között voltak Kircher levelei is, valamint a Voynich-kézirat, amely Petrus Beckx (a jezsuita rend vezetője és egyidejűleg az egyetem igazgatója) ex librisét hordozza. Beckx magánkönyvtárát a Róma-közeli Frascatiba költöztették, a jezsuiták által 1866-ban megvásárolt Villa Mondragonéba, a Collegio Ghislieri központjába. 1912 körül a Collegium Romanum néhány javának eladása mellett döntöttek. Wilfrid Michael Voynich ekkor vásárolt meg 30 kéziratot, köztük azt is, mely most a nevét viseli. 1931-ben bekövetkezett halála után özvegye, Ethel Lilian Voynich örökölte a kéziratot, aki 1960-ban egy barátnőjére, Anne Nillre hagyta. Anne Nill 1961-ben a könyvet átadta egy antikváriusnak, Hans P. Krausnak, aki vevő híján 1969-ben felajánlotta a Yale Egyetemnek. ## Feltételezett szerzők A Voynich-kézirat feltételezett szerzőjeként több név is felmerült az idők folyamán. A leggyakrabban a következők fordulnak elő: ### Roger Bacon Jan Marek Marci 1665-ben Kirchernek küldött levelében áll, hogy régi barátja, Raphael Mnišovský szerint a könyvet Rudolf király (1552–1612) vette meg 600 dukátért. Marci levelében az áll, hogy Rudolf király (vagy talán Mnišovský?) szerint a könyv szerzője Roger Bacon (1214–1294) ferences szerzetes. Azonban a Yale Egyetem kutatói radiokarbonos módszerrel kimutatták, hogy az anyag, amelyre a könyvet írták a 15. század elején készült, így az előtti semmiképpen sem íródhatott. Mivel kicsi annak a valószínűsége hogy a könyv anyagát sok éven át felhasználás nélkül tárolták volna, a kézirat is az időben készülhetett. Bár maga Marci azt állította, hogy „nem ítélkezik” ebben az ügyben, Voynich meglehetősen komolyan vette, és mindent megtett, hogy igazolja. Meggyőződése komolyan befolyásolta a legtöbb megfejtési kísérletet az elkövetkező 80 évben, bár azok a kutatók, akik látták a Voynich-kéziratot és ismerték Bacon munkáit is, hevesen tagadták ezt a lehetőséget. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy Mnišovský meghalt 1644-ben, és a vételnek Rudolf király 1612-es halála előtt kellett létrejönnie – legkevesebb 55 évvel Marci levele előtt. ### Leonardo da Vinci Ugyanígy megdőlni látszik azon tudósok véleménye, akik Leonardo da Vinci egyik, fiatalkori művének tartják, mivel Leonardo 1452-ben született. Ezen felül a kézirat legtöbb rajza egyszerű és elnagyolt vonalvezetésű, egyes rajzai pedig gyermetegnek tűnnek, mint például a terhes nőket ábrázoló „mérleges kör”, amelyek szintén nem jellemzők Leonardóra. ### John Dee Voynich feltevése szerint Bacon volt a szerző, és ez arra a következtetésre vezette, hogy aki Rudolf királynak eladta a kéziratot csak John Dee lehet. John Dee matematikus és asztrológus volt I. Erzsébet angol királynő udvarában, és ismeretes, hogy nagy gyűjteménye volt Bacon kézirataiból. Dee és Edward Kelley, az ő médiuma és jósa Csehországban élt több évig, reménykedve abban, hogy szolgálataikat felajánlhatják a császárnak. Dee pontosan vezetett naplói azonban nem említik meg ezt az adásvételt, így az nagyon valószínűtlennek tűnik. Valamint ha a Voynich-kézirat szerzője nem Bacon, a műnek Dee-vel való kapcsolata is megkérdőjelezhető. Másfelől pedig – egy későbbi eladásban reménykedve – akár maga Dee is elterjeszthette azt a pletykát, hogy a könyv Bacon munkája. ### Edward Kelley Dee társa Prágában Edward Kelley, egy önjelölt alkimista volt. Saját állítása szerint képes volt rezet arannyá változtatni egy titkos por által, amelyet egy püspök sírjából ásott ki Walesben. Mint Dee médiuma azt is vallotta, hogy képes angyalok megidézésére egy kristálygömbön keresztül, és hogy hosszasan beszélgetett is velük – amit Dee kötelességtudóan le is jegyzett. Az angyalok nyelvét énókinak nevezte Énók, a bibliai Matuzsálem apja után. Egy legenda szerint az angyalok elvitték a mennyországba, és később könyvet írt arról hogy mit látott ott. Többen állítják (lásd lentebb), hogy miként Kelley megalkotta az énóki nyelvet Dee rábeszélésére, megírhatta a Voynich-kéziratot is a császár becsapására, aki ezen kívül már fizetett Kelleynek annak állítólagos alkímiai ismereteiért. Viszont ha nem Roger Bacon a kézirat szerzője, Kelley kapcsolata a művel ugyanúgy megkérdőjelezhető, mint Dee-é. ### Wilfrid Voynich Voynichot gyakran gyanúsították azzal, hogy a kéziratot saját maga készítette. Antikváriusként feltehetőleg megvoltak a megfelelő ismeretei, és egy „elveszett könyv” Roger Bacontől megérte volna neki a kockázatot. A kézirat korának meghatározása és Baresch Kirchernek írt levele együttvéve azonban kizárják ezt a lehetőséget. ### Jacobus Sinapius Az első oldalnak egy 1921 előtt Voynich által készített fotómásolatán egy kutatónak feltűnt egy halvány szövegrészlet nyoma, amelyet valaha kitöröltek. Ezután kémiai eljárásokkal a következő, névként értelmezhető szöveget sikerült kiolvasni: „Jacobj \`a Tepenece”. A név nagy eséllyel a tepeneci Jakub Horcickyé, ismertebb latin nevén Jacobus Sinapiusé. Ő jól értett a gyógynövényekhez, és Rudolf király személyes orvosa és botanikus kertjeinek gondnoka volt. Voynich és még sokan őutána azt a következtetést vonták le ebből az „aláírásból”, hogy Jacobusé lehetett a kézirat Baresch előtt, és így Mnišovský történetének megerősítéseként kezelték. Mások szerint egyenesen maga Jacobus lehetett a szerző. Azonban egy nemrég Jan Hurich által felfedezett dokumentum szerint az aláírás nem Jacobusé. Emiatt elképzelhető, hogy az előlapon kibetűzött írást később írta oda egy tulajdonos vagy könyvtáros, és az csak az ő feltételezése volt a szerzőre nézve (a Kircher rendelkezésére álló jezsuita történelemkönyvekben a jezsuita taníttatású Jacobus az egyetlen alkimista vagy doktor Rudolf király udvarából, aki kiérdemelt egy egész oldalas bejegyzést, míg például Tycho Brahéről alig tesznek említést). Ezenkívül a Voynich által használt vegyi anyagok annyira elgyengítették a velumot, hogy ma már alig látható nyoma az aláírásnak, ami miatt felmerült a gyanú, hogy a beírást Voynich maga eszközölte, hogy megerősítse a Roger Bacon-elméletet. ### Jan Marci Jan Marci akkor találkozott Kircherrel, amikor egy küldöttséget vezetett a Károly Egyetemről Rómába 1638-ban. Az elkövetkező 27 évben a két tudós több levelet váltott különböző tudományos kérdésekben. Marci utazása azon harcnak volt a része, amelyben az egyetem világi szárnya próbálta megőrizni függetlenségét a jezsuitáktól, akiknek birtokában volt a rivális prágai Klementinum. A tiltakozások ellenére a két egyetemet összevonták, és 1654-ben jezsuita irányítás alá helyezték. Emiatt az is feltételezhető, hogy a jezsuiták elleni politikai ellenérzés vezette Marcit Baresch leveleinek, majd később a Voynich-kéziratnak a megírására, így reflektorfénybe állítva és lóvá téve az ő Kircherüket. Marci személyisége és tudása megfelelő volt erre a feladatra, és Kircher könnyű célponttá vált. Baresch levele mutat némi hasonlóságot a hoaxokkal, amit Andreas Müller egyszer ki is próbált Kircherrel: Müller készített egy megfejthetetlen kéziratot, elküldte Kirchernek azzal a megjegyzéssel, hogy Egyiptomból származik, és megkérte Kirchert, hogy fordítsa le – mire Kircher állítólag visszaküldte a „fordítást”. Érdemes megjegyezni, hogy az egyedüli bizonyíték Georg Baresch létezésére a három, Kirchernek küldött levél: egy Baresch (1639), és kettő Marci által (kb. egy évvel később). Az is különös, hogy a levelezés Marci és Kircher között 1665-ben megszakadt, pontosan a Voynich-kézirat kísérőlevelével. Azonban Marci állítólagos neheztelése a jezsuitákra sem több találgatásnál: hithű katolikus volt, maga is jezsuitának tanult és nem sokkal a halála előtt, 1667-ben tiszteletbeli tagságot kapott a rendben. ### Raphael Mnišovský Raphael Mnišovský, Marci barátja – akitől feltehetően Bacon története származott – maga is kriptográfus volt. 1618 körül feltalált egy titkosítást, amelyet feltörhetetlennek tartott. Ez vezetett ahhoz a későbbi teóriához, hogy ő készítette a Voynich-kéziratot titkosírásának gyakorlati demonstrálása céljából – így téve Barescht annak tudtán kívül kísérleti alanyává. Miután Kircher kiadta kopt szótárát, Mnišovský a teória szerint azt gondolhatta, hogy őt zavarba ejteni nagyobb eredmény, mint Barescht, így meggyőzte az alkimistát, hogy kérje a jezsuita segítségét. Talán ő találhatta ki a Roger Bacon-történetet is Baresch motiválására. A Voynich-kézirat kísérőlevelében található lemondás a műről jelentheti azt, hogy Marci már átverést feltételezett – de erre a teóriára sincs perdöntő bizonyíték. ### Anthony Askham Dr. Leonell Strong rákkutató és amatőr kriptográfus megpróbálta megfejteni a Voynich-kéziratot. Szerinte a megoldás kulcsa egy „többszörös ábécé és számtani sorozatának sajátságos kettős rendszere”. Strong feltételezte, hogy a Voynich-kézirat által kódolt szöveget a 16. századi angol író, Anthony Askham (más írásmóddal Ascham) írta, akinek egyik műve az 1550-ben megjelent Egy kis füvészkönyv. Bár a Voynich-kézirat tartalmaz füvészkönyvre jellemző részeket, a feltételezés ellen szóló egyik érv az, hogy nem tudható, hogyan rendelkezhetett volna Askham ilyen nyelvészeti és kódolási tudással. A másik ellenérv a könyv kormeghatározása. ### Antonio Averlino Nick Pelling angol programozó könyvében kifejtett elmélete a Voynich-kéziratot az itáliai reneszánsz építésznek, Antonio Averlinónak (más néven Filaretének, 1400 k. – 1469 k.) tulajdonítja. Pelling szerint Averlino megpróbált Konstantinápolyba utazni 1465 körül, és több munkáját a Voynich-kéziratban kódolva akarta ki Európából, és átadni a törököknek – a kódolással a velencei vámosokat próbálva kicselezni. Az elméletet az ismert körülmények, évszámok részben alátámasztják. Pelling vizsgálja a szöveg jellemzőit és feltételezéseket közöl a titkosítás módjáról, de nem állítja, hogy megfejtette volna a tartalmát. Ha a feltételezései igazak, a kéziratot összetett eljárásokkal kódolták, így többek között értelmetlen kódrészletek nehezítik a kódtörők munkáját. ### Cornelius Drebbel Az amerikai Renaissance Magazine közölt egy elméletet H. R. Santa-Colomától, ami a Voynich-kéziratban szereplő ábrák és a korai mikroszkópok képe közötti hasonlóságokból próbál következtetni a szerzőre. Cornelius Drebbel egyike volt a mikroszkópia úttörőinek, és az elmélet szerzője párhuzamba állítja az ő művészi stílusát a Voynich-kézirat képeivel. Ezenkívül Drebbel főalkimista volt II. Rudolf király udvarában 1609-től, amikor a kézirat már bizonyítottan az uralkodó birtokában volt. Az elmélet szerint a kézirat – amely az 1611-es puccs után (melynek során mind őt, mind Rudolfot bebörtönözték) Prágában maradt – az ő jegyzeteit tartalmazza. ### A „több szerző” elmélet Prescott Currier, az USA haditengerészetének (US Navy) egyik kódfejtője, aki az 1970-es években kutatta a kéziratot, felfigyelt arra, hogy a gyógynövényekkel foglalkozó rész lapjai két csoportra (A és B) bonthatók, amelyek eltérő statisztikai tulajdonságokkal és írásképpel rendelkeznek. Ebből arra következtetett, hogy a Voynich-kézirat két vagy több szerző műve, akik különböző dialektust vagy kiejtési szabályokat használtak, de egyszerre dolgoztak a szövegen. A legújabb kutatások viszont cáfolják ezt a feltevést. Egy kézírásszakértő, aki megvizsgálta a könyvet, csak egy kéz nyomát látta az egész műben. Ezenkívül, ha az összes részt egyszerre vizsgáljuk, egy sokkal finomabb átmenet bontakozik ki, amelynek a két végén a gyógynövényekkel foglalkozó A és B rész áll. Prescott felfedezése annak lehet az eredménye, hogy a gyógynövényes rész két, eltérő időpontban került papírra. ## Feltételezett tartalom A kéziratról alkotott első benyomás alapján valamiféle gyógyszerkönyvről vagy a középkorban ismert gyógymódokat tartalmazó gyűjteményről lehet szó. A különös ábrák jelenléte a legkülönösebb feltételezéseknek adott alapot a könyv származását, tartalmát és a szerző kutatásainak célját illetően. Válogatás az egyes fejezetek feltételezett tartalmából: ### Herbárium #### Növények A könyv első fejezete láthatóan a növények birodalmának van szentelve, számos ábrával. Ez a rész körülbelül a kötet felét teszi ki. A kor más növényhatározóiban végzett kutatások ellenére is csak néhány faj ismerhető fel, legkönnyebben a viola és a páfrány. A herbárium képei megfelelnek a gyógyszerészetnél levő skiccek finomabb másolatainak, leszámítva, hogy az ott hiányzó részek valószerűtlen formában jelennek meg itt, ráadásul a növények nagy része keveréknek tűnik: egy faj gyökere egy másik szárával és leveleivel, majd egy harmadik növény virágaival kiegészítve. #### Napraforgók Brumbaugh úgy gondolta, hogy pár rajz az Amerikából származó napraforgót (Heilanthus annuus) ábrázolja, és így a kézirat keletkezésének időpontját pontosabban meghatározhatjuk. Valójában a hasonlóság köztük elég csekély, főleg ha számba vesszük a vad fajtákat is. Ezek után elég merész dolog lenne állításokba bocsátkozni azt illetően, hogy valóban napraforgóról van szó és nem csak egy hasonló fajról a népes Asteraceae családból (pl.: articsóka, margaréta vagy gyermekláncfű, melyek a világon bárhol megtalálhatóak), mivel a képek méretaránya ismeretlen. ### Asztrológia A korabeli asztrológiai megfigyelések fontos szerepet játszottak a növények begyűjtésének időpontjában, az érvágásnál és az egyéb – a feltételezett keletkezési időpontban széles körben ismert – orvosi beavatkozásoknál (lásd például Nicholas Culpeper könyvei), azonban eddig nem akadt még senki, aki értelmezni tudta volna a csillagjegyek egyértelmű jelentésén és a bolygókat ábrázoló rajzokon kívül a többi képet a hagyományos asztrológiában (európai és Európán kívüli) eddig megjelent ábrázolásmódok alapján. ### Alkímia #### Összehasonlítás az alkimista könyvekkel A biológia rész kádjai és csövei az alkímiával való kapcsolatot sejtetik, ami hasznos lehet a továbbiakban, ha a könyv gyógyszerek előállításának leírását tartalmazza. Miközben a kor más alkímiai tárgyú könyvei ugyanazon a képi nyelven osztoznak, melyben az anyagoknak és műveleteknek meghatározott kép felel meg (sas, varangy, sírban fekvő ember, ágyban lévő pár stb.) vagy hagyományos írott szimbólumok (kereszt egy körben stb.), ezalatt a Voynich-kéziratban egy sem jelenik meg beazonosíthatóan ezek közül. #### Alkimista herbárium Sergio Toressella, a régi növényhatározók kitűnő ismerője szerint a Voynich-kéziratnak nem sok köze lehet az alkímiához, inkább tűnik egy alkimista herbáriumnak, egy sarlatán saját kútfőből „felfedezett" növényeivel, melyek ügyfelei meggyőzésére, megtévesztésére szolgálhattak. A Voynich-kézirat feltételezett keletkezésekor létezett Észak-Itáliában egy kis családi vállalkozás, amelyben hasonló műveket készítettek, azonban az összes általuk készített könyv eléggé eltér a kézirattól stílusában és formájában egyaránt, valamint abban, hogy mindet ismert nyelven írták. ### Asztronómia Az asztronómia rész egyik kör alakú rajza, mely egy szabálytalan alakzatból és annak hajlított nyúlványaiból áll, egyeseket egy galaxis képére emlékeztet – amelyek azonban csak távcsővel vagy más műszerekkel érzékelhetők –, míg más rajzok olyanok, mintha sejteket szemlélnénk mikroszkópon keresztül. Ehhez azonban azt is feltételeznünk kéne, hogy a mű egy sokkal későbbi korból származik, amit azonban más feltételezések nem tesznek lehetővé. Tehát erre a hasonlóságra fenntartásokkal kell tekintenünk, annál is inkább, mert ha figyelmesen megnézzük, inkább tűnik a „galaxis” akár egy víztócsának. ## A nyelvet illető feltételezések Számos feltételezés látott napvilágot a Voynich-kézirat nyelvét illetően. ### Helyettesítő rejtjel Ezen feltételezés szerint a Voynich-kézirat valamely európai nyelven íródott, azonban rejtjelezést használva megpróbálták a tartalmát elrejteni egy olyan algoritmussal, amely minden egyes betűt egy adott jelre cserél ki. Ez a feltételezés szolgált alapul a 20. században indított, a kézirat megfejtését célzó kísérletek többségének, köztük a National Security Agency által az 50-es években William F. Friedman kriptológus vezetésével lefolytatottnak is. Az egyszerű behelyettesítéses módszerek a könnyű törhetőségük miatt kizárhatóak. A további erőfeszítések így a polialfabetikus rejtjelezések felé irányultak, melyet Alberti talált ki. Az ezen rejtjelezések családjába tartozó Vigenère-kód használatával elég erős rejtjelezés érhető el például nulla vagy azonos karakterek használatával, betűátrendezéssel, nem az eredetinek megfelelő szavakra tördeléssel stb. Próbálkoztak arra a feltételezésre alapozva is elméleteket alkotni, hogy rejtjelezés előtt törölték a magánhangzókat, azonban az így visszafejtett szövegek annyira függtek az elmélettől magától és annak sejtéseitől, hogy bármely szabadon választott karaktersorozatot értelmes szöveggé tudtak dekódolni. Nyomós érv a helyettesítő rejtjel alkalmazásának feltételezésekor, hogy egy különös ábécé használata egy európai szerző által nem magyarázható mással, mint az információ elrejtésére szolgáló kísérlettel. Roger Bacon ténylegesen ismert rejtjelezési módszereket, és a feltételezett keletkezési dátum a kriptográfia mint önálló tudomány megszületésével egybeesik. Viszont egy polialfabetikus rejtjelezésnek a vizsgált szöveg karakterisztikus jellemzőit, mint a Zipf-törvényt, el kell rontania. Ráadásul, amellett, hogy a polialfabetikus rejtjelezést 1467 körül találták ki, igazán elterjedtté csak a 16. században vált. ### Kódkönyves rejtjel A feltételezés szerint a Voynich-kézirat „szavai” kódok lehetnek, amik jelentését egy kódkönyv tartalmazta. A fő érv a teória mellett az, hogy a szavak belső struktúrája és a hossz-eloszlásuk hasonlít a római számokéra – amik használata kódként abban az időben egyértelmű választás lehetett. Az ellenérv viszont az, hogy kódkönyves titkosítást csak rövid üzeneteknél használnak, mivel nehéz őket írni és olvasni. ### Vizuális rejtjel James Finn indítványozta „Pandora's Hope” (2004) című regényében, hogy a Voynich-kézirat esetleg héber szöveg lehet vizuálisan rejtjelezve. Mihelyst helyesen, betűt nem tévesztve írjuk át a Voynich-kéziratot az EVA-t alapul véve, sok szó olvasható héber szóként, melyek eltorzítva ismétlődnek a továbbiakban az olvasó megtévesztésére. Például a kézirat „AIN” szava megfelel héberül a szem szónak, amely a későbbiekben megjelenik még „AIIN” vagy „AIIIN”-ként is, azt a benyomást keltve, mintha más szavakról lenne szó. Az ilyen rejtjelek a vizuális rejtjelek. Ezt a gondolatot támasztja alá az is, hogy eddig nem jutottak előrébb a probléma megoldásában matematikai módszereket használva. A legfőbb ellenérv a vizuális rejtjellel szemben azonban az, hogy irdatlan terhet ró még a kulcs ismeretében is a megfejtőre a nem egyértelmű olvasatok miatt, melyekre jócskán befolyással lehet maga az olvasó személye is. ### Mikrográfia A könyv 1912-es felfedezését követő első megfejtési kísérleteket a Pennsylvaniai Egyetemen dolgozó William Newbold végezte, 1921-ben. Az ő feltevése szerint maga a látható szöveg értelmetlen, maguknak a karaktereknek a megjelenése hordozza az információt – apró vonások, különbségek, amik csak nagyítással válnak láthatóvá. Ezek az ógörög gyorsíráshoz hasonló jelek a szövegnek egy másik „szintjét” adják, amiben megtalálható a tényleges tartalom. Newbold állította, hogy bekezdéseket fordított le igazolva Bacon szerzőségét és azt, hogy 400 évvel Leeuwenhoek előtt mikroszkópot használt. Ellenben a Chicagói Egyetemen dolgozó John Manly súlyos hibákat talált az elméletében. Minden gyorsírás karakternek több olvasata van, valamint nem lehet megállapítani egyenként róluk, hogy mit jelentenek önmagukban. Ezenkívül Newbold módszere túl bonyolult volt, a hagyományos héber mikrográfia sem használt olyan összetett jeleket, mint amiket a módszer feltételezett. Ráadásul Newbold a betűket is átrendezte, amíg értelmes latin szöveget nem kapott. Kiderült az is, hogy a betűk mikroszkopikus vonásai nem a szerzőnek, hanem a pergamennek köszönhető, mivel elkerülhetetlen volt, hogy megfolyjon a tinta az anyag repedésein. E tényezők miatt gyakorlatilag akármit ki lehet olvasni a szövegből, így a mikrográfiai elméletet mára senki sem támogatja. ### Szteganográfia Az elmélet szerint a Voynich-kézirat szövege nagyrészt értelmetlen, de tartalmaz információkat a szövegben elrejtve jelentéktelennek tűnő részletekben – például minden szó második betűje vagy a sorok száma egyes oldalakon. Ez a technika, a szteganográfia nagyon régi, először Johannes Trithemius használta 1499-ben. Egyesek szerint a szöveget Cardano-ráccsal lehetne megfejteni. A feltevést nehéz bizonyítani vagy cáfolni, mivel a szteganográfiai kódolást nehéz feltörni. Egyetlen érv ellene, hogy a titkosírásszerű szöveg a szteganográfia ellen vall: a módszer célja az lenne, hogy magának a titkos üzenetnek a létezésére ne lehessen rájönni. Más feltételezések szerint az értelmes szöveg egyes tollvonások hosszában és alakjában van elrejtve. A kézirat keletkezésének korából fennmaradtak szteganográfiával titkosított szövegek, melyekben az információt a betűalak (dőlt vagy normál) hordozta. Azonban nagy nagyítás alatt a kézirat tollvonásai természetesnek látszanak, a vellum anyagának egyenetlenségei befolyásolják csak. ### Egzotikus természetes nyelv Jacques Guy nyelvész egyszer azt sugallta, hogy a szöveg nyílt, és egy egzotikus természetes nyelven írták. Nem rejtjelezték, csak egy újonnan feltalált ábécével készítették. A szavak szerkezete hasonlít a Kelet- és Közép-Ázsiában beszélt nyelvek szavaihoz, főként a sino-tibeti nyelvek (kínai, tibeti, burmai), az ausztro-ázsiai nyelvek (vietnámi, khmer), és lehet, hogy a tai (thai, lao és társai) nyelvek szavaihoz. Ezek közül sok nyelvben a szavak egyszótagúak, és a szótagoknak gazdag a belső struktúrája, ideértve a tónusokat. Az elmélet történelmileg is lehetséges. Bár ezeknek a nyelveknek van saját írásuk, ez túl nehéznek bizonyult a nyugati látogatók számára, akik fonetikus írásokat találtak ki, amikben többnyire latin betűket használtak, de néha teljesen új ábécét vezettek be. Habár az ismert példák a Voynich-kézirat után keletkeztek, a történelem sok felfedezőre és misszionáriusra emlékezik, akik elkészíthették a kéziratot akár Marco Polo tizenharmadik századi útja előtt is, de valószínűbb, hogy Vasco da Gama 1499-es keleti útja után. A szerző lehetett Európában élő kelet-ázsiai, vagy egy európai misszió neveltje. A fő érv az, hogy konzisztens a kézirat statisztikai tulajdonságaival, beleértve a kettőzött és a hármas szavakat, amik a kínai és a vietnámi szövegekben ugyanolyan gyakran fordulnak elő, mint a Voynich-kéziratban. Megmagyarázza a nyugati nyelvekre jellemző kopulák és névelők hiányát, és az illusztrációk általános kiismerhetetlenségét. Egy másik lehetséges utalás az első lap két nagy vörös szimbóluma, amik megfordított és rosszul lemásolt kínai könyvcímre emlékeztetnek. Az év 360 fokra osztása tizenötös csoportokban, és a halakkal való kezdés a kínai mezőgazdasági naptárak jellemzői. A fő ellenérv az, hogy nem találtak ázsiai szimbólumokat vagy ázsiai tudományra utaló jeleket a rajzokon még a pekingi Tudományos Akadémia tudósai sem. 2003-ban Zbigniew Banasik (Lengyelország), akinek elmélete szerint a szöveg nyílt és mandzsu nyelven írták, megadta az első oldal általa javasolt nem teljes fordítását. Jim Child, az indo-európai nyelvek kutatója szerint a kézirat egy korai germán nyelven íródott. Lapjában írt erről a lehetőségről. A korai nyelvek között felmerült az óír és cornwalli, sőt, az ukrán és a cseh is, mint a kézirat lehetséges nyelve. ### Glosszolália? Kennedy és Churchill könyvükben felvetették azt a lehetőséget, hogy a kézirat glosszolália, art brut terméke, vagy természetfölötti lények üzenetét foglalja magában. A glosszolália nyelveken szólást jelent, amikor a médium önkívületi állapotban idegen (akár létező, akár feltételezett, vagy kitalált) nyelven beszél, olyanon, amin egyébként nem tud. Ha ez igaz, akkor a szerző késztetve érezte magát arra, hogy hosszabb szövegeket írjon ezen a módon, ami belső monológra emlékeztet, akár hallotta a hangokat, akár belső késztetésből. Míg a glosszolália gyakran új nyelvként jelenik meg (ami rendszerint a szerző által rendszeresen használt nyelvek töredékeiből áll össze), az ilyesfajta új írások ritkán fordulnak elő. Kennedy és Churchill Hildegard von Bingen műveihez hasonlította a kéziratot, mégpedig azokhoz a képeihez, amiket migrénes rohamok közben rajzolt. Ugyanúgy megvannak mindkettőben a csillagsorok, és a nimfák repetitív természete a biológiai fejezetben. Ezt az elméletet nem lehet igazolni vagy cáfolni a megfejtésre tett kísérletekkel; Kennedy és Churchill nincs meggyőződve arról, hogy a feltevés igaz, de lehetségesnek tartja. Az elmélet nem magyarázza meg a kézirat struktúráját, és a gondosan részletezett asztrológiai és botanikai fejezeteket. ### Mesterséges nyelv A kézirat szavainak szerkezetét tanulmányozva William F. Friedman és John Tiltman arra a következtetésre jutott, hogy a szöveg nyílt, és egy a priori mesterséges nyelven írták. Ezekben a nyelvekben a szókincs kategóriák mentén szerveződik, a szavak alakja jelentésükből kikövetkeztethető. Például a ro mesterséges nyelvben bofo- jelzi a színek kategóriáját, és minden így kezdődő szó színt jelöl: a bofoc szó jelentése vörös, piros; a bofofé sárga. Ez a könyvtári osztályozási rendszerekre emlékeztet. Ez az ötlet nagyon régi: egy korai ismert példa John Wilkins filozofikus nyelve 1668-ból, de ez még mindig a Voynich-kézirat keletkezése utánra datálódik. Az ismert példákban a kategóriákat szuffixumok hozzáadásával osztják részekre; ennek következtében egy adott témájú szövegben sok hasonló szó fordul elő, például a növénynevek mindegyike ugyanazzal a betűvel kezdődik, hasonlóan a betegségek, és így tovább. Ez magyarázhatja a szöveg ismétlődő természetét. Eddig azonban nem sikerült meghatározni egy prefixum vagy egy szuffixum jelentését sem. Leo Levitov könyvében poliglott nyelvként jellemezte a szöveg nyelvét. Leírása szerint három betű alkot egy szótagot, amelyekből középholland, ófrancia és ófelnémet szavak keveréke jön létre. Levitov szerint az endura rítusa nem volt más, mint rituális öngyilkosság azoknak a katharoknak a számára, akik a közeli halálban hittek. A növénykimérák a hit szimbólumai, az égen nem látható csillagképek az Ízisz köpenyén levő csillagokat reprezentálják. A vezetékrendszerrel összekötött kádakban fürdő nők magát az öngyilkos rituálét ábrázolják: az erek felvágását, és a vér meleg fürdőbe folyatását. Ez az elmélet, bármennyire izgalmas is, több ponton is megkérdőjelezhető. Először is, a katar hit keresztény gnoszticizmusként van számon tartva, és nincs semmi kapcsolata Ízisszel. Másodszor, az elmélet a könyv keletkezését a tizenkettedik vagy a tizenharmadik századra teszi, ami sokkal korábbi a legtöbb szakértő által elfogadottnál. Harmadszor, az endura rítusa nem az erek felvágását jelentette, hanem az éhhalált. Levitov nem állt elő bizonyítékokkal az elméletet illetően. ### Csalás A kézirat szövegének bizarrsága, a megkettőzött és a hármas szavak, a képek gyanús tartalma (növénykimérák) és a történelmi utalások hiánya azt az ötletet támogatja, hogy itt valójában csalásról van szó, a szöveg teljesen értelmetlen. Ha eddig senki sem tudott értelmeset sem kihámozni belőle, akkor az lehet, hogy azért van, mert nem jelent semmit. Másrészt a szöveg túlságosan kidolgozott és bonyolult ahhoz, hogy hamisítvány legyen. A korszakból fennmaradt hamisítványokat általában nem dolgozták ki ilyen részletesen. A Voynich-kéziratnak sok olyan finom jellemzője van, ami csak részletes elemzéssel deríthető ki. Ezek sokkal több munkát igényeltek, mint amennyit egy egyszerű zagyva szöveg összedobása, és ezek közül több is csak modern eszközökkel deríthető fel; ilyen például Zipf törvénye. Felmerül a kérdés, hogy a szerző miért tett bele ennyi finom részletet, ha az olvasók úgysem vennék azt észre. Mindazonáltal többször is felmerült a hamisítvány elmélete. 2003-ban Gordon Rugg megmutatta, hogy hasonló jellemzőkkel bíró szöveg generálható szógyököket, prefixumokat és szuffixumokat tartalmazó táblázattal, amiket egy rács mozgatásával választanak ki. A rácsos rejtjelezési módszert 1550 körül találták fel, ami a valószínű keletkezési idő utánra esik. Mások fenntartják, hogy a rácsos módszerrel való hasonlóság felszínes, és az így készített szövegek bármely nyelvű szöveggel mutatnak egy bizonyos fokú hasonlóságot. 2007 áprilisában az ausztrál Andreas Schinner tanulmányában, amit a Cryptologiában publikált a csalás hipotézisét támogatta. Megmutatta, hogy a szöveg jobban hasonlít a Rugg által felvetett kvázisztochasztikus módszerrel készült szöveghez, mint a latin és a középkori görög írásokhoz. Ez az összehasonlítás azonban csak akkor állja meg a helyét, ha európai nyelvekről van szó, és a szöveg nyílt, vagy egyszerű helyettesítéssel rejtjelezték. Az eddigi vizsgálatok szerint azonban vagy egy bonyolultabb rejtjelről, vagy egy nem európai nyelvről van szó. 2007 vége felé Claude Martin azt állította, hogy a kézirat szövegének nincs semmi értelme, mert számjegyek permutálásával készült. A 345678 sorozat például 643875-té alakulhatott át. Míg ez a módszer alkalmas arra, hogy a Voynich-kézirathoz hasonló szöveget alkossanak, addig nehéz megmagyarázni, hogy miért is használtak volna egy ilyen bonyolult és időigényes módszert egy teljesen értelmetlen szöveg készítésére. Egy jó közelítés erre, hogy a reneszánsz korában az egzotikus kéziratok státuszszimbólumnak számítottak, nagy áron keltek el. Minél ritkább és érthetetlenebb volt, annál drágább, következésképp a Voynich-kézirat a 15. században egy vagyont érhetett. Martin saját szavaival: > „...Az a rejtjelezési módszer, amit épp most elemeztünk, nem felel meg a középkorban alkalmazott rejtjelezési módszereknek, Trithème, Vigenère, Cardan vagy Roger Bacon korának.” Martin nem részletezte, hogyan jutott erre a következtetésre. ## Kutatása René Zandbergen és Gabriel Landini létrehozta az úgynevezett Voynich ábécét (angolul: European Voynich Alphabet, rövidítve EVA) a Voynich-kézirat írásjegyeinek a latin ábécére való átírásához, megkönnyítendő a modern vizsgálatait, mint például a számítógépes elemzését. ## A kutatás helyzete A hatszáz éves rejtély továbbra is sokakat foglalkoztat. Újságok, hírportálok cikkeztek erről a népszerű témáról, sőt van, akit annyira foglalkoztat, hogy külön blogot szentelt neki. Az újabb és újabb problémák és zsákutcák a tudományos igényű kutatók számára is kihívást jelentenek – erről Robert Firth a következőt írja: ### A kutatás helyzete 2014 szeptemberében Stephen Bax, az angliai, Bedfordshire Egyeteme (University of Bedfordshire) lutoni tagozat nyelvészeti professzora felfedezett egy gyengeséget a rejtélyben, ami számos betű, ill. szó megoldásához vezetett. Az angol nyelvtudós meg van győződve róla, hogy a dokumentum nem csalás és személyes honlapján () hozzászólásra ösztönzi nyelvtudós társait a megoldás kollektív alapon való továbbfejlesztésére. Interneten közölt beszámolója részletezi a kézirat megfejtésének problémáját és eredményeit a dokumentum illusztrációs anyagán szemléltetve. ### A kutatás helyzete 2016-ban 2016-ban a kanadai Alberta Egyetem két kutatója: Bradley Hauer és Grzegorz Kondrak publikálta vizsgálati eredményeit. A szerzők számítógépes analízissel vizsgálva a kéziratot úgy találták, hogy annak legvalószínűbb nyelve a héber, melyet alfagramma kódolással írt le ismeretlen szerzője. A szöveg első mondatát héberre átírva, az nem eredményezett értelmes mondatot, de bizonyos korrekciók után a feltételezett fordítása: [A nő] javaslatokat tett a papnak, a ház emberének és nekem és az embereknek.] A szöveg egészében számos héber szót azonosítottak a szerzők, akik a szöveg további értelmezését az adott nyelvben és történelmi korban jártas szakemberekre bízták. ### A kutatás helyzete 2017 szeptemberében 2017 szeptemberében Nicholas Gibbs történetkutató, a középkori orvosi iratok szakértője egy hosszú cikket tett közzé a londoni Times Literary Supplementben (TLS) arról, hogyan fejtette meg a titokzatos kéziratot. Ebben azt állította, hogy rájött, a mű egy női egészségügyi kézikönyv, amelynek furcsa nyelvezete valójában csak egy csomó latin rövidítés és ligatúra. „Bizonyítékként” a szöveg két sorát le is fordította. Szerinte a középkorban sok helyen elterjedt és ismert gyógymódról szólnak a rajzok, amelyeket más korabeli művekből másoltak, és aki kicsit is járatos az orvostudományban, annak ismerősek lehetnek az ilyen rövidítések pl.: „aq” = aqua („víz”), „dq” = decoque / decoctio („főzet”), „con” = confundo („elegy, keverék”), „ris” = radacis / radix („gyökér”), „s aiij” = seminis ana iij („3 szem mindegyikből”). Sajnos a középkor más szakértői szerint ez az értelmezés már meglévő elméletek keveréke, illetve olyan dolgokat állít benne, amelyeket nem tud bizonyítani. A Medieval Academy of America igazgatója Lisa Fagin Davis szerint Gibbs állításának nagy része azon az elgondoláson alapul, hogy a Voynich-kéziratnak egyszer volt egy indexe, amely kulcsfontosságú lenne a rövidítésekhez. Sajnálatos módon erre nincs bizonyíték, leszámítva azt a tényt, hogy a könyvből hiányzik néhány oldal. Ezen túl a rövidítések nyelvtanilag nem állnak össze, latinul nincs semmi értelmük.

2014-es labdarúgó-világbajnokság

A 2014-es labdarúgó-világbajnokságot Brazíliában rendezték 2014. június 12. és július 13. között. A selejtezőben 203 csapat indult, ebből 31 válogatott vehetett részt a tornán. A házigazda Brazíliának nem kellett selejtezőt játszania. A címvédő a spanyol válogatott volt. A torna nyitómérkőzését São Paulóban, a döntőt a Rio de Janeiró-i Maracanã Stadionban játszották. Korábban 1950-ben rendeztek Brazíliában világbajnokságot. Akkor egy körmérkőzéses négyes döntőt rendeztek, a világbajnokságot Uruguay nyerte. Az 1978-as labdarúgó-világbajnokság után először volt dél-amerikai ország a rendező. A magyar labdarúgó-válogatott sorozatban már a nyolcadik alkalommal nem tudott kijutni a világbajnokságra. A 32 fős játékvezetői keretben nem kapott helyet magyar játékvezető. A döntőt Németország hosszabbítás után 1–0-ra nyerte Argentína ellen, Mario Götze góljával. Németország története negyedik vb-címét szerezte, és első alkalommal fordult elő a vb-k történetében, hogy európai csapat az amerikai kontinensen nyert világbajnokságot. Németország emellett részvételi jogot szerzett a 2017-es konföderációs kupára. ## A rendező A rendező kiválasztása a FIFA rotációs rendszere szerint történt. A rendszer lényege, hogy minden világbajnokságra megjelölnek egy kontinenst, és csak onnan jelentkezhetnek országok a rendezésre. Dél-Amerikából csak Brazília jelentkezett, így egyedüli pályázóként Brazília lett a rendező, ezt a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség 2007. október 30-án jelentette be. ## Szimbólumok ### Embléma A torna hivatalos emblémáját a 2010-ben megrendezett dél-afrikai világbajnokság helyszínén, 2010. július 8-án mutatta be a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, valamint a rendező Brazília. Az emblémán a brazil nemzeti zászló színeivel megjelenő kezek formázzák a győztesnek járó trófeát. Az embléma piros színnel tartalmazza a 2014-es évszámot. ### Kabala A torna kabaláját először 2012. szeptember 16-án mutatták be a brazil TV Globo csatorna Fantástico című műsorában. A kabala egy úgynevezett matakó (háromöves tatu) nevű állat mely közép Brazíliában őshonos. A figura színei: kék, sárga és zöld melyek a brazil zászló színeire utalnak. A nevét internetes szavazás alapján választották ki, a lehetőségek ezek voltak: Amijubi, Fuleco vagy Zuzeco. Végül a "Fuleco" névre szavaztak a legtöbben, így a figura neve ez lett. ### Caxirola A caxirola (ejtsd: kásirólá) a világbajnokság hivatalos, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség által is jóváhagyott hangszere volt, melyet rázni kellett ahhoz hogy hangot adjon. A hangszer újrahasznosított műanyagból készült. A brazil zenész, Carlinhos Brown tervezte, de a stadionokba nem vihették be a szurkolók, ellentétben a 2010-es vuvuzelával. ### A labda A torna marketingjének részeként a helyi szervezőbizottság és a gyártó Adidas pályázatot hirdetett a labda nevére. A végső nevet több mint egymillió brazil szurkoló szavazatai alapján választották ki. A Brazuca 77,8%-kal lett első. A másik két lehetőség, a Bossa Nova (14,6%) és a Carnavalesca (7,6%) voltak. ## Helyszínek A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség 2009. május 31-én választotta ki azt a 12 várost, amely a világbajnokságon mérkőzéseket rendezhet. A 17 pályázó város közül a 2016-os nyári olimpia helyszíne, Rio de Janeiro, valamint São Paulo, Brazíliaváros, Belo Horizonte, Porto Alegre, Salvador da Bahia, Cuiabá, Curitiba, Fortaleza, Manaus, Natal és Recife rendezhetett mérkőzéseket. ## Selejtezők Brazília, mint rendező ország, automatikus résztvevője volt a világbajnokságnak, ellenben a világbajnoki címvédő 2002 óta nem jogosult selejtező nélküli, automatikus világbajnoki részvételre, így Spanyolország is selejtezőt játszott. Részvételi jogok Az egyes kontinensek számára kiosztandó, a világbajnokságon való részvételt jelentő helyekről 2011. március 3-án döntött a FIFA. A kvóták a 2010-es vb-hez képest nem változtak: A selejtezők sorsolását 2011. július 30-án rendezték Rio de Janeiróban. ## Résztvevők A következő csapatok vettek részt a 2014-es labdarúgó-világbajnokságon: A kvalifikáció megszerzésének sorrendjében. A „Világbajnoki részvétel” oszlop már tartalmazza a 2014-es labdarúgó-világbajnokságot is. ## Sorsolás A világbajnokság csoportjainak sorsolását 2013. december 6-án tartották Bahiában. A csapatok nevét négy kalapban helyezték el, az első kalapba a rendező Brazílián kívül a 2013. októberi FIFA-világranglista első hét helyezettje került: Spanyolország, Németország, Argentína, Kolumbia, Belgium, Svájc és Uruguay. A többi kalapba területi szempontok alapján helyezték el a csapatokat. A negyedik kalapba eredetileg kilenc európai csapat került, ebből egyet a sorsolást megelőzően áthelyeztek a második kalapba. Ezt az egy csapatot sorsolással határozták meg, a csapat kiléte a második kalap sorsolása folyamán derült ki. A sorsolás során két csapat azonos földrészről nem kerülhetett egy csoportba, európai csapatot kivéve. A sorsolást követően az eredetileg kiadott menetrendhez képest hét mérkőzés kezdési időpontját megváltoztatták. ## Pénzdíjazás A világbajnokság 32 résztvevője között összesen 358 millió dollárt osztottak szét, a győztes 17%-kal kapott többet, mint 2010-ben. Minden résztvevő 1,5 millió dollárt kapott felkészülési költségként. A világbajnokság csoportköre után kiesők egyenként 8 millió dollárt kaptak. Az egyenes kieséses szakaszban körönként a következők szerint alakult a díjazás: Emellett a FIFA 70 millió dollárt különített el a játékosok klubcsapatai részére. ## Játékvezetők Massimo Busacca, a FIFA játékvezető bizottságának vezetője által a 32 nemzetből kiválasztott 32 játékvezető közül 9 (+1 tartalék) európai, 5 (+1 tartalék) dél-amerikai, 4 (+1 tartalék) ázsiai, 3 (+2 tartalék) afrikai, 1 észak-amerikai, 2 (+2 tartalék) közép-amerikai, 1 (+1 tartalék) pedig óceániai. Afrika - Doué Noumandiez Désiré - Bakary Gassama - Dzsamel Hajmúdi - Neant Alioum – tartalék - Daniel Bennett – tartalék Ázsia - Ravshan Ermatov - Nisimura Júicsi - Naváf Sukralláh - Benjamin Jon Williams - Alirezá Fagáni – tartalék Európa - Pedro Proença - Cüneyt Çakır - Felix Brych - Milorad Mažić - Nicola Rizzoli - Björn Kuipers - Jonas Eriksson - Carlos Velasco Carballo - Howard Webb - Svein Oddvar Moen – tartalék Észak-Amerika - Mark Geiger Közép-Amerika - Joel Aguilar - Marco Rodríguez - Roberto Moreno – tartalék - Walter López – tartalék Dél-Amerika - Néstor Pitana - Sandro Ricci - Carlos Vera - Wilmar Roldán - Enrique Osses - Víctor Carrillo – tartalék Óceánia - Peter O’Leary - Norbert Hauata – tartalék ### Gólvonal-technológia Több nemzetközi labdarúgó tornán eredményesen tesztelték a FIFA által kiválasztott gólvonal-technológiát. A labdarúgó torna minden stadionjába telepítették a kiválasztott rendszert, hogy megszüntessék az ismétlődő szellemgólt. A Franciaország–Honduras mérkőzés második gólja volt a világbajnokságok történetének első olyan gólja, amelyet a gólbíró-technológia segítségével adtak meg. ### Szabadrúgás-spray Ezen a világbajnokságon alkalmazták először az úgynevezett szabadrúgás-sprayt. A labdarúgás szabályalkotó testülete (IFAB) 2012. március 5-én fogadta el az eszköz használatát, melyet a 2013-as U20-as labdarúgó-világbajnokságon és a 2013-as U17-es labdarúgó-világbajnokságon teszteltek. Szabadrúgás esetén a játékvezető, ha szükségesnek látja, egy speciális hab spray-jel (Aero Comex Futline) jelölheti a labda helyét, illetve az előírt 10 yardos távolságban (9,15 méter) húzhat egy vonalat, amely mögé állhatnak fel a védekező csapat tagjai. A vonal 45–120 másodperc közötti időtartamig látható, majd eltűnik, biológiailag lebomlik, így egyáltalán nem szennyezi a környezetet. ## Keretek Minden csapatnak huszonhárom játékost kellett neveznie 2014. június 2-áig (tíz nappal a világbajnokság kezdete előtt), akik közül háromnak kapusnak kellett lennie. Előzetes, 30 fős keretet is be kellett jelenteni 2014. május 13-áig (30 nappal a világbajnokság kezdete előtt). Sérülés esetén lehetőség volt cserére, azonban a cserét legkésőbb a válogatott első mérkőzésének kezdete előtt 24 órával be kellett jelenteni. ## Eredmények A világbajnokság mérkőzéseinek dátumait 2011. október 20-án hozta nyilvánosságra a FIFA. A megnyitó ünnepség június 12-én, helyi idő szerint 15:15-kor kezdődött. A 32 csapatot nyolc csoportba sorsolták, ahonnan az első két helyezett jutott tovább. A nyolcaddöntőtől egyenes kieséses rendszerben folytatódott a torna. Az időpontok közül tíz helyszíné a brazil időzóna (UTC–3), Manaus és Cuiabá az amazonasi időzóna (UTC–4) szerint vannak feltüntetve. Zárójelben a közép-európai nyári idő (UTC+2) szerinti időpontok olvashatóak. ### Csoportkör Sorrend meghatározása 1. több szerzett pont az összes mérkőzésen 2. jobb gólkülönbség az összes mérkőzésen 3. több lőtt gól az összes mérkőzésen 4. több szerzett pont az azonosan álló csapatok között lejátszott mérkőzéseken 5. jobb gólkülönbség az azonosan álló csapatok között lejátszott mérkőzéseken 6. több lőtt gól az azonosan álló csapatok között lejátszott mérkőzéseken 7. sorsolás #### A csoport #### B csoport #### C csoport #### D csoport #### E csoport #### F csoport #### G csoport #### H csoport ### Egyenes kieséses szakasz Az egyenes kieséses szakaszban az a tizenhat csapat vett részt, amelyek a csoportkör során a saját csoportja első két helyének valamelyikén végeztek. Az egyes találkozók győztes csapatai jutottak tovább a következő körbe. Ha a rendes játékidő végén döntetlen volt az eredmény, akkor 2×15 perces hosszabbítás következett. Ha a hosszabbítás után is egyenlő volt az állás, akkor büntetőpárbajra került sor. A sárga lapokat a negyeddöntőket követően törölték. #### Nyolcaddöntők #### Negyeddöntők #### Elődöntők #### Bronzmérkőzés #### Döntő ### Gólszerzők Forrás: adidas Golden Boot ; fifa.com 6 gólos - James Rodríguez 5 gólos - Thomas Müller 4 gólos 3 gólos 2 gólos 1 gólos Öngólok - Sead Kolašinac (Argentína ellen) - Marcelo (Horvátország ellen) - John Boye (Portugália ellen) - Noel Valladares (Franciaország ellen) - Joseph Yobo (Franciaország ellen) ### Lapok Az alábbi táblázatban találhatók azok a játékosok, akik sárga vagy piros lapot kaptak. Alapvető sorrend: - kiállítások száma (csökkenő); - második sárga lap miatti kiállítások száma (csökkenő); - sárga lapok száma (csökkenő); - országnév; - játékosnév.</span> ### Díjak A FIFA a következő díjakat osztotta ki a világbajnokság után: Fair Play-díj A FIFA Fair Play-díjat annak a csapat tagjai kapták, amely a Fair Play-verseny első helyén végzett. A díjon kívül 50 000 dollár jutalomban is részesültek, amelyet utánpótlás nevelésre használhattak fel. „Arany-”, „Ezüst-” és „Bronzcipő” Az „Aranycipő” díjat az a játékos kapta, aki a legtöbb gólt szerezte a világbajnokságon. Ha két vagy több játékos ugyanannyi gólt ért el, akkor a gólpasszok száma döntött (a FIFA Technikai Bizottságának döntése alapján). Ha ez is egyenlő, akkor a játszott percek számítottak, a kevesebb időt pályán töltött játékos végzett előrébb. Az „Ezüst-” és „Bronzcipő” díjat a második és harmadik helyen végzett játékosok kapták. „Arany-”, „Ezüst-” és „Bronzlabda” Az „Aranylabda” díjat a FIFA Technikai Bizottsága által megválasztott legjobb játékos kapta. Az „Ezüst-” és „Bronzlabda” díjat a második és harmadik helyen végzett játékosok kapták. Az elődöntők után, július 11-én a FIFA ismert játékosokból és edzőkből álló Technikai Bizottsága tíz játékost jelölt a díjra. A Technikai Bizottság vezetője Jean-Paul Brigger, további tagok: - Gerard Houllier - Raúl Arias - Gabriel Calderón - Ricki Herbert - Abdel Moneim Hussein - Ka Ming Kwok - Ioan Lupescu - Ginés Meléndez - Tsuneyasu Miyamoto - Sunday Oliseh - Mixu Paatelainen - Jaime Rodríguez - Theodore Whitmore Jelöltek Aranylabda - Mats Hummels - Thomas Müller - Toni Kroos - Philipp Lahm - Lionel Messi - Javier Mascherano - Ángel Di María - Neymar - Arjen Robben - James Rodríguez „Aranykesztyű” Az „Aranykesztyű” díjat a FIFA Technikai Bizottsága által megválasztott legjobb kapus kapta. Július 11-én három kapust jelöltek a díjra: - Manuel Neuer - Keylor Navas - Sergio Romero Legjobb fiatal játékos A FIFA különdíjjal jutalmazta a legjobb fiatal játékost a FIFA Technikai Bizottságának döntése alapján. Július 11-én három játékost jelöltek a díjra: - Paul Pogba - Raphaël Varane - Memphis Depay ### Végeredmény A világbajnokság végeredménye: A hazai csapat eltérő háttérszínnel kiemelve. ## Történelmi események, rekordok - Bosznia-Hercegovina először vett részt labdarúgó-világbajnokságon, és június 25-én első győzelmét szerezte Irán ellen. - Először volt a világbajnokság első gólja egy öngól. Marcelo öngólja volt egyben a brazil válogatott első világbajnokságon lőtt öngólja is. - A címvédő Spanyolország a B csoport első mérkőzésén négy góllal, 5–1-re kapott ki Hollandiától. A vb címvédője először kapott ki négy góllal világbajnokságon. - A Franciaország–Honduras mérkőzés előtt technikai okok miatt nem volt himnusz. - A csoportmérkőzések első körében a 16 mérkőzésen összesen 49 gól született, ami gólos mérkőzésenkénti átlagot jelent. A csoportok bemutatkozó mérkőzésein ennél nagyobb gólátlagra utoljára az 1958-as labdarúgó-világbajnokságon volt példa, akkor 8 mérkőzésen 29 góllal volt az átlag. Azonos létszámú csoportokkal teljes csoportkört először az 1954-es labdarúgó-világbajnokságon rendeztek, és az akkori gólátlag azóta is megdönthetetlennek bizonyult (8 mérkőzésen 34 gól, átlag: ). - A címvédő Spanyolországnak a csoportkör második mérkőzése után, két vereséggel már nem volt esélye a továbbjutásra. A világbajnokság címvédője ezelőtt soha nem kapott ki az első két mérkőzésén, és soha nem állt biztos kiesésre úgy, hogy hátra volt egy mérkőzése. - Anglia először esett ki a világbajnokság csoportkörében 1958 óta, de 1974-ben, 1978-ban és 1994-ben nem jutottak ki. - A Svájc–Franciaország mérkőzés 7 gólját 7 különböző játékos szerezte. Ez volt a 6. olyan alkalom, amikor egy világbajnoki mérkőzésen 7 különböző gólszerző volt. - Honduras 511 perc után szerzett újra gólt világbajnokságon. 1982-ben az utolsó mérkőzésükön, 2010-ben a három csoportköri mérkőzésen, valamint a 2014-es vb első mérkőzésén nem tudtak gólt szerezni. - Miroslav Klose Ghána ellen a 15. gólját szerezte a világbajnokságokon, ezzel beállította a brazil Ronaldo rekordját. A Brazília elleni elődöntőben megszerezte 16. gólját, amellyel meg is döntötte a rekordot. Klose az első játékos lett, aki négy vb-elődöntőben szerepelt. Beállította továbbá a brazil Cafu rekordját, aki 16 vb-mérkőzésen tudott nyerni csapatával. - Asamoah Gyan az első afrikai játékos, aki három világbajnokságon gólt szerzett. Németország ellen ötödik világbajnoki gólját szerezte, amivel afrikai játékosként beállította a kameruni Roger Milla rekordját, majd Portugália ellen megszerezte hatodik találatát is, ezzel megdöntve a rekordot. - Algéria lett az első afrikai csapat, amely négy gólt szerzett egy világbajnoki mérkőzésen. - A világbajnokságok történetének 2300. gólját – amely a torna 92. gólja volt – az amerikai Jermaine Jones szerezte az Egyesült Államok–Portugália mérkőzés 64. percében. - A kolumbiai Faryd Mondragón lett a labdarúgó-világbajnokságok történetének legidősebb pályára lépő játékosa, miután a C csoport zárófordulójában pályára lépett csereként Japán ellen, 43 évesen és 3 naposan. - 1998 óta először fordult elő, hogy az összes válogatott gólt szerzett. - Története során először jutott a világbajnokság nyolcaddöntőjébe Görögország és Algéria. - A világbajnokság 100. gólját Neymar szerezte Kamerun ellen. Érdekesség, hogy egyúttal ez a meccs volt a brazil labdarúgó-válogatott 100. világbajnoki mérkőzése is. - A svájci Xherdan Shaqiri volt a világbajnokságok történetének 50. olyan játékosa, aki mesterhármast tudott elérni. Shaqiri Honduras válogatottjának hálójába talált be háromszor. A torna másik mesterhármasa ezt megelőzően született, a német Thomas Müller Portugáliának tudott hármat lőni. Ő így a 49. játékos lett, aki mesterhármast ért el. - Nigéria az első afrikai csapat, amely harmadszor jutott az egyenes kieséses szakaszba. - A világbajnokságok történetében először jutott be két afrikai csapat a nyolcaddöntőbe (Nigéria és Algéria). - Ugyancsak először jutott be három csapat a nyolcaddöntőbe a CONCACAF zónából (Mexikó, Costa Rica és az USA). - 1986 óta először fordult elő, hogy a világbajnokság egybeesett a ramadánnal. A muszlim böjt a nyolcaddöntőbe jutott csapatok közül 6-ot, a játékosok közül pedig 45-öt érintett. - Diego Maradona (1986) óta Lionel Messi az első, aki sorozatban négy mérkőzésen betalált Argentína színeiben a világbajnokságon. - Története során először jutott a világbajnokság negyeddöntőjébe Kolumbia és Costa Rica. Costa Rica a negyedik CONCACAF-ország, amely bejutott a negyeddöntőbe, az Egyesült Államok, Kuba és Mexikó után. - Hollandia a második olyan csapat a világbajnokságok történetében, amely ugyanazon a vb-n három mérkőzést nyert meg hátrányból fordítva. Spanyolország, Ausztrália és Mexikó ellen. Korábban az NSZK-nak sikerült 1970-ben három mérkőzést hátrányból megnyernie. - Németország az Algéria elleni nyolcaddöntőben 793 passzt bonyolított le. 1966 óta egyetlen csapat sem passzolt ennyit világbajnoki mérkőzésen. - A cserejátékosok által szerzett gólok száma 32 volt, ez kilenccel több, mint a 2006-os rekord. A nyolcaddöntők végéig 28 gólt szereztek a cserék. - Az amerikai kapus, Tim Howard 16-szor védett Belgium ellen, ilyen 1966 óta nem fordult elő. - A csoportkör utáni kieséses rendszerű lebonyolítási forma bevezetése (1986) óta először fordult elő, hogy az összes csoportgyőztes továbbjutott a nyolcaddöntőben. - Először volt a nyolcaddöntőkben öt mérkőzésen hosszabbítás. - Németország lett az első olyan csapat, amely sorozatban negyedszer jutott a legjobb négy közé. - A Costa Rica-i csapat öt mérkőzésén öt különböző földrészről származó játékvezető vezette a mérkőzést. - Mindkét elődöntő csapatai (Brazília és Németország, valamint Argentína és Hollandia) játszottak már korábban egymással vb-döntőt. Ilyenre korábban még nem volt példa. - Az 1–7-re végződött Brazília–Németország elődöntő számos rekordot megdöntött. A világbajnokság leggólgazdagabb és legnagyobb gólkülönbségű találkozója volt. Először fordult elő 6 gólos különbség vb-elődöntőben, Németország az első olyan csapat, amely 7 gólt szerzett vb-elődöntőben. Toni Kroos 69 másodperc alatt szerzett két gólt, a német csapat 6 perc alatt szerzett négy gólt, mindkettő új rekord a vb-k történetében. Brazília történetének egyik legsúlyosabb vereségét szenvedte el, először kapott 7 gólt egy vb-meccsen. Brazília 1975 óta, 62 mérkőzésen át nem kapott ki hazai pályán tétmérkőzésen. További részletek itt találhatóak. - A német labdarúgó-válogatott 2000. gólját Thomas Müller szerezte a Brazília elleni elődöntőben. Müller ezen felül ezen a mérkőzésen beállította Miroslav Klose és a perui Teófilo Cubillas rekordját, mivel egymás után második világbajnokságán ért el legalább öt gólt. - Hollandia a brazilok 3–0-s legyőzésével először lett világbajnoki bronzérmes és veretlenül zárta a tornát, története során először. (Argentína a hosszabbítás után, büntetőkkel jutott tovább ellenük, ami döntetlennek minősül.) - Hollandia Brazília ellen lőtt 11-ese volt a brazil válogatott 100. kapott gólja. - A világbajnokság során a házigazda Brazília kapta a legtöbb gólt, szám szerint 14-et. - A vb-n 171 gól esett, amely egyenlő az 1998-as rekorddal. - Németország világbajnoki győzelmével számos rekordot megdöntött vagy beállított. Elsőként szereztek az európai (illetve a nem dél-amerikai) válogatottak közül világbajnoki címet az amerikai kontinensen. Először fordult elő, hogy háromszor egymást követően európai ország nyerjen vb-t. Németország játszotta továbbá a legtöbb döntőt története során, szám szerint 8-at. Mario Götze az első játékos, aki a döntőben csereként beállva győztes gólt szerzett, egyben 1966 óta ő a legfiatalabb játékos, aki vb-döntőben betalált (22 éves és 39 napos). Sami Khedira a 10. olyan játékos, aki egy évben megnyerte a Bajnokok Ligáját (a Real Madriddal) és a világbajnokságot is. 18 góljával a német válogatott sorozatban harmadszor lett a vb legtöbb gólt szerző csapata. - A legtöbb hosszabbításban vagy 11-es párbajjal eldöntött mérkőzéses világbajnokság rekordja is megdőlt. ## A FIFA-világranglista változása Az alábbi táblázat tartalmazza a világbajnokságon részt vevő csapatok világbajnokság előtti és utáni helyezéseit és pontszámait, illetve azok változását a FIFA-világranglistán. A táblázat a FIFA által 2014. július 17-én közzétett ranglista szerinti sorrendben tünteti fel a válogatottakat. ## Közvetítések Sorozatban negyedszer a HBS (Host Broadcast Services), az Infront Sports & Media tagja nyerte el a közvetítés jogát. A Sony lett a hivatalos eszközszállító, 12 hatalmas HDTV-kamerát biztosított (minden helyszínre egyet), a minimumkövetelményeket biztosítva. Minden találkozó közvetítését 37 standard kameraállás, benne Aerial és Cablecam, két Ultramotion kamera és interjúkamera segítette. A torna hivatalos filmje és három mérkőzés (egy június 28-i nyolcaddöntő, egy július 4-i negyeddöntő és a döntő) ultra HD (4K) felbontásban is elkészült, miután a 2013-as konföderációs kupán már sikeresen tesztelték a technológiát. A közvetítési jogok – televízió, rádió, internet és mobil – minden területre közvetlenül a FIFA által lettek eladva, vagy pedig szerződött partnereken keresztül, mint az Európai Műsorsugárzók Uniója, az Organización de Televisión Iberoamericana, az International Media Content, a Dentsu és az RS International Broadcasting & Sports Management, értékesítette a jogokat. A jogokból befolyó összeg 60%-át a FIFA szerezte meg. A nemzetközi médiacenter a Riocentro városrészen helyezkedett el (Barra da Tijuca kerület). Több mérkőzés is egy-egy ország legnézettebb sporteseménye volt 2014-ben: Brazíliában a Horvátország elleni nyitómérkőzést 42,9 millió, Japánban az Elefántcsontpart elleni csoportmérkőzést 34,1 millió, Németországban az Argentína elleni döntőt 34,7 millió ember látta. A Portugália elleni csoportmérkőzés 24,7 millió nézőjével a 2010-es döntővel együtt az Egyesült Államok legnézettebb labdarúgó-mérkőzése lett. Magyarországon a világbajnokság összes mérkőzését élőben közvetítette az M1, a csoportkör utolsó fordulójában, a párhuzamos mérkőzések esetén pedig az egyik mérkőzést az M2 adta. A mérkőzések egy részét másnap megismételték, illetve összefoglalókat és elemzéseket is láthattak a nézők. Az M1 stúdiójában a műsorvezetők Petrovics-Mérei Andrea és Mohay Bence voltak, a szakértők pedig Bánfi János, Halmai Gábor, Szélesi Zoltán, Szanyó Károly és Mészöly Géza. A mérkőzések kommentátorai a helyszíneken Gundel Takács Gábor, Menczer Tamás, Mezei Dániel és P. Fülöp Gábor voltak. ## Vitatott események A 2014-es labdarúgó-világbajnoksághoz több vitatott esemény is köthető. A megrendezés előtt és közben is zajlottak tiltakozó demonstrációk elsősorban a rendező országot terhelő költségek miatt. Nagy tiltakozást váltott ki a játékvezetők közül többeknek a jelölése, mert nem tartották megfelelőnek a felkészültségüket. A rendezésben is voltak vitatott esetek, elsősorban a biztonságot érintően. A felkészülés során nyolc ember életét vesztette a Maracanã Stadion felújításakor. A világbajnokság egyik legvitatottabb eseménye, azonban mégis közvetlenül a labdarúgáshoz köthető. Az uruguayi csatár, Luis Suárez, megharapta mérkőzés közben Giorgio Chiellini olasz labdarúgó vállát. Chiellini az eset után megmutatta a harapásnyomokat a játékvezetőnek, aki nem szankcionálta Suárezt az eset miatt. A mérkőzést követően azonban Suárezt a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség, gyorsított eljárás keretében, négy hónapra minden futballeseménytől eltiltotta, és nem szerepelhetett az elkövetkező kilenc uruguayi labdarúgó-válogatott mérkőzésen sem. ### Tüntetések A 2013-as konföderációs kupa nyitómeccse előtt a stadionon kívül tüntettek, mert túl soknak találták a vb-rendezésre elköltött közpénzt. Az egyaránt beszédet adó brazil elnök Dilma Rousseffet és a FIFA elnökét, Joseph Blattert is kifütyülték, a FIFA ezért a világbajnokság nyitóműsorára nem tett beszédeket. Mindkét torna alatt voltak egyéb tüntetések is.

Ló

A ló (Equus caballus) az emlősök (Mammalia) osztályának a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjébe, ezen belül a lófélék (Equidae) családjába tartozó faj. Ma már csak háziasított vagy háziasítottból visszavadult formáiban ismert. Legközelebbi rokona a vadló (Equus ferus). Egyes nézetek szerint a ló és a vadló egyazon faj, az Equus ferus eltérő alfajai. Ebben az esetben a ló fogalmát tágabban használjuk, amelybe beleértjük a vadlovat is, amelytől a háziasított alfajt a házi ló névvel különböztetjük meg (Equus ferus caballus). A nyílt, ritkás növényzetű területekhez alkalmazkodott, ahol a párosujjú patások és más nagy testű növényevők nem élnek meg. A páratlan ujjú patások fénykorukat a harmadidőszakban élték; akkoriban 14 családjuk volt, de ezek közül csak három érte meg a jelenkort: a lófélék, a tapír és az orrszarvúak. Ma a legtöbb ló háziasított, vagy legalábbis háziasított ősöktől származik, még a vadon élő lovak legtöbbje is. Háziasítása Közép-Ázsiában, a botaji kultúrában kezdődött, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. Az első feljegyzések a lovak hadászati célú hasznosításáról szólnak. A nomádoknál, köztük a honfoglaló magyaroknál szokásos volt a lovas temetkezés, a lovat részben vagy egészben eltemették gazdájával. A kereszténység felvétele után ez jelképessé vált. A kelták szintén áldoztak lovat. A germánok és a szlávok jósoltak a lovak viselkedéséből. Az ókori görögök először csak harckocsikat vontattak lóval, később maguk is lóra szálltak. Tudatos tenyésztéssel egyre nagyobb lovakat tenyésztettek ki. Amit a lovakról tudtak, azt Xenophón foglalta össze. A rómaiak patkolták a lovaikat, feltehetőleg a keltáktól vették át. A kengyel használatát az avarok terjesztették el. A szarmaták már Kr.e. 365-ben használtak nyerget, sarkantyút és kengyelt. A középkorban átvett kínai találmány, a járom az erőkifejtés helyét a nyakról a vállakra és a mellrészre helyezte át, amivel a ló hatékony húzóerővé vált. A lovagkorban a legtöbb helyen drága volt a hátasló, de Magyarországon még ekkor is sok ló élt. A lótenyésztés egyik célja a nagy termetű, erős lovak lettek; a lovagkor után belőlük lettek a barokk lovak, amiket főként parádézásra használtak. A spanyolok lovakat vittek Amerikába, ami több indián törzs életmódját megváltoztatta. A legtöbb ismert fajta tenyésztése legkorábban a 16. századra megy vissza. Kevés fajta öregebb ennél, ilyen például az arab telivér. Az arabok szóban adták tovább lovaik származását. Az első írott törzskönyvek karthauzi szerzetesektől származnak Dél-Spanyolországból. A történelem során a ló inkább munka- és fegyvertárs volt, mint táplálék. Különböző célokra különböző fajtákat tenyésztettek ki, amelyek vérmérsékletük szerint több típusba tartoznak. Lehetnek hidegvérűek, melegvérűek, nemesvérűek, pónilovak. Használták és ma is használják őket munkához, harchoz, sporthoz és szabadidős tevékenységekhez. Sok helyen a lovak munkáját gépek vették át, de vannak olyan körülmények, ahol a ló még mindig jobban megfelel a célnak, mint egy gép, ezért ott lovakkal dolgoznak. A lovaglás mind fizikai, mind mentális, mind lelki állapotunkra gyógyító hatással bír. A legrégibb ismert lóábrázolások 30 ezer évesek, a dél-franciaországi Chauvet-barlangban találhatók Vallon-Pont-d’Arc közelében. A lovasnépek számos ábrázoláson örökítették meg lovaikat. Megtalálhatjuk őket ősi hun–szkíta királysírokban, Kínában, vagy Oroszországban. Kiemelkedő helyet foglaltak el különböző népek vallásaiban, mind hátasként, mind kocsihúzóként, mind önmaguk jogán. ## Elnevezések A lovak elnevezései: - A felnőtt nőstény: . Hagyományosan a kancákat nem lovagolták, tenyésztésre használták őket. - A felnőtt hím: mén vagy csődör - A fiatal állat 5 éves korig: csikó - A csődöröket gyakran kiherélik. Régebben a fiatalon, 6-10 hónaposan herélt mén volt a herélt, az idősebb korban herélt ló hagyományos neve paripa, de újabban mindegyiket csak heréltnek nevezik. Paripa elnevezés alatt manapság pedig egyszerűen csak lovat értenek. - Ha a rejtett heréjű ménnek nem találták meg a másik heréjét, és csak a könnyen hozzáférhetőt vették ki, akkor komor ló vált belőle. - A hermafrodita ló neve a csira. - A csikók évszámát azzal fejezik ki, hogy hányadik füvet legeli a csikó. Így van szó elsőfű, másodfű, ... csikóról. Az elsőfű csikót szokták éves csikónak is hívni. - A paci a ló gyermeknyelvi megfelelője. ## A ló története ### Törzsfejlődése A ma ismert ló (Equus caballus vagy Equus ferus caballus) hosszú törzsfejlődés során vált olyanná, amilyennek ma ismerjük. Ez a törzsfejlődés több mint 60 millió évre nyúlik vissza. Az első „ősló”, az Eohippus a 75 millió évvel ezelőtt élt Condylarthrus fajok egyikéből fejlődött ki, melyek a kutyánál nem voltak nagyobbak, lábaikon öt-öt ujj volt, és minden ujjukon pataszerű, elszarusodott képződményt viseltek. Később a ló evolúciójában a legjelentősebb változás a láb átalakulása volt (az ujjak folyamatos visszafejlődésével). A lófélék törzsfejlődésének lépései: - Eohippus: Körülbelül 60 millió éve, a paleocén korban jelent meg. Első lábain négy-négy, míg a hátsókon már csak három-három ujja volt. Ujjaikon a kutyákéhoz hasonló ujjpárnák voltak (Ezek maradéka a ló lábán látható ún. szarugesztenye vagy szarusarkantyú.) Átlagos magassága 36 cm lehetett (több különböző méretű változat is létezett. A legkisebb 25 cm, míg a legnagyobb 50 cm magas lehetett.). Élőhelyei feltételezhetően laza talajú őserdők, vízpartok és iszapos területek voltak. Fogazata alapján lombevő volt, az alacsonyabb cserjék és az aljnövényzet leveleit ehette, de már megjelentek a fűevésre való áttérés kezdeti jelei. Szőrzetének színe nem ismert, de életmódja alapján a tudósok leginkább a szarvashoz hasonló, barna, pettyes bundával képzelik el. - Mesohippus és Miohippus: Körülbelül 25-40 millió éve az oligocén korban jelentek meg. A Mesohippus és a valamivel fejlettebb Miohippus két hasonló, és részben egymást követő időben élt ősló volt. Mind a négy lábukon három ujjuk volt, közülük a valamivel vastagabb középsőre nehezedett a legnagyobb súly. Táplálékuk kezdetben leginkább puha lombú fák és cserjék hajtásai voltak. 10-25 millió évvel ezelőtt, a miocén korban az őserdőket szavannák, sztyeppék váltották fel, amihez az állatok úgy alkalmazkodtak, hogy fogazatuk egyre inkább alkalmassá vált a fűfélék fogyasztására, valamint nyakuk megnyúlt, így kényelmesen elérték a füvet. Szemük helye is megváltozott, a fej oldalára tolódott el, emiatt látóterük megnőtt (bár a binokuláris látómező csökkent), így könnyebben észrevették a közeledő ragadozókat. - A Merychippus a Miohippus-ból alakult ki. Még mindig több ujja volt, de már a testsúly nagy része a középső ujjon volt. Lábain már pata volt. - APliohippus körülbelül 6 millió éve jelent meg. Az első ősló, melynek minden lábán egy ujj volt. Ujjain a mai lovakéhoz teljesen hasonló pata volt. - A Equus caballus körülbelül 1 millió évvel ezelőtt jelent meg. Nem más, mint a ma élő ló. Később több változat is kialakult. A közhiedelemmel ellentétben a zebra a lófélék családjában nem a lovakhoz, hanem a szamarakhoz tartozik. 15 ezer évvel ezelőtt a vadló elterjedt volt Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában. Észak-Amerikából a jégkorszak vége után tűnt el, ami egybeesik az ember megjelenésével. Azonban nem hibáztatják egyedül az embert emiatt. Az éghajlatváltozás miatt a füves puszták helyét tundra foglalta el, a ló számára tele élvezhetetlen növényekkel. ### Vadlovak A ló egy alfaja vagy faja akkor tekinthető igazi vadlónak, ha ősei közül egy sem volt háziasítva. A legtöbb ma élő vadló nem felel meg ennek a feltételnek. Ők visszavadult lovaknak tekinthetők, amik ősei megszöktek a háziasított ménesekből. Csak három valódi vadlófajta élte túl a jégkorszakot, és közülük is csak az egyik él még ma is. A már kihalt a tarpán és a nyugat-európai vadló, a ma még élő a Przsevalszkij-ló. A tarpán a Dnyeper alsó folyásánál élt, és az orosz parasztok irtották ki, mivel a háziasított kancák a vad ménesekhez csatlakoztak. A Przsevalszkij-ló (Equus ferus przewalskii) Nyikolaj Przsevalszkijról kapta nevét. Ritka; más elnevezései mongol vadló vagy ázsiai vadló. A mongolok taki, a kirgizek kirtag néven ismerik. 1969 és 1992 között vadon kihaltnak tekintették, és csak egy maroknyi maradt belőle állatkertekben. Közös erőfeszítéssel és tervszerű tenyésztéssel 1992-ben visszaengedték a vadonba. Most már Mongóliában is szaporodnak, amellett, hogy az állatkerti állomány is tovább él. Magyarországon a Hortobágyi Nemzeti Parkban a Pentezugban tenyésztenek vadlovakat, ami a terület természetvédelmi fenntartásához is hozzájárul. Itt él az alfaj vagy faj második legnagyobb állománya. A tarpán (Equus ferus ferus), avagy európai vadló Európában és Ázsiában élt. 1909-ben halt ki, amikor az utolsó példány elpusztult egy orosz állatkertben. Így a genetikai vonal elveszett. Erőfeszítések történtek az újratenyésztésére, de mivel a vérvonal elveszett, végeredményként olyan lovak születtek, amelyek külsőleg ugyanolyanok, mint a tarpán, de nem igazi vadlovak. Néha felröppennek hírek arról, hogy vadlovak elszigetelt csoportjára találtak, de általában bebizonyosodik, hogy háziasított, vagy visszavadult lovakról van szó. Például a tibeti Riwoche-lovat is vadlónak tartották, de a genetikai tesztek nem mutattak ki jelentősebb eltérést a háziasított fajtáktól. A portugál sorraia fajtáról azt gyanították, hogy a tarpán közvetlen leszármazottja, de a tesztek ezt cáfolták. ### Visszavadult lovak A visszavadult lovak háziasított ősöktől származnak, de vadon élnek. Több populációjuk van világszerte. Tanulmányozásuk hasznos betekintést enged a történelem előtti lovak életébe, és segít jobban megérteni a ló ösztöneit és viselkedését. Az emberi társadalmak megértéséhez is hasznos lehet. Számos helyen tartanak félvad körülmények között lovakat. Erre példák az Egyesült Királyságban Dartmoor és New Forest, ahol a lovaknak van gazdájuk, de idejük nagy részét vad körülmények között, a természetben töltik. Gazdájuknak gyakran fizetniük kell a legeltetésért. Hasonlóan élnek Franciaországban a camargue-i lovak is. ### Más lófélék A ló mellett az Equus nem hét másik faja tartozik az Equidae családhoz. Ezek: a házi szamár (Equus asinus), a hegyi zebra (Equus zebra), az alföldi zebra (Equus quagga), a Grévy-zebra (Equus grevyi), a kiang (Equus kiang) és az onager (Equus hemionus). Ezek a fajok keresztezhetők is a lóval. A legismertebb hibrid az öszvér, amiből kétfélét különböztetnek meg aszerint, hogy az anyja vagy az apja volt-e ló. A zebrákkal keresztezve zebroidok születnek. Ezek a hibridek többnyire terméketlenek, és csak ritkán tudnak szaporodni. ### A ló háziasítása A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött (botaji kultúra), majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. Északnyugat-Európában Kr. e. 2000 körül hirtelen megnőtt a lócsontok mennyisége, ami a háziasított ló elterjedésére utal. 2100 körülről a Szintasta- és a Petrovka-kultúrák kétségtelen bizonyítékot szolgáltattak lóvontatta kocsikról készített sziklarajzaikkal. A nomád lótartók hamarosan rájöttek, hogy lovon szállíthatják felszerelésüket, elkezdték tehát málhás lovakként használni őket. Nyugat- és Közép-Európában körülbelül 700 óta, a vaskortól használják a lovat hátasállatként. Kínában és Indiában Kr. e. 4000 körültől tenyésztik a lovat, és Kr. e. 1000 körül már különféle fajtákat írtak le. A genetikai összehasonlító vizsgálatok szerint az Y kromoszómák néhány csődörtől származnak A mitokondriumhoz képest az Y-kromoszóma változatossága szegényes. A mitokondriális DNS szerint a törzstípusok 77 kancára vezethetők vissza. Ez azt jelenti, hogy a lovat több helyen, több alkalommal, egymástól függetlenül háziasították. 2012-ben további genetikai elemzések azt mutatták, hogy a háziasítás az eurázsiai sztyeppén történt, és a többi vonal későbbi keresztezések eredménye. Az általános eljárás az lehetett, hogy vad kancákat illesztettek be a már háziasított ménesbe. Erre utal az, hogy az egyes mitokondriumvonalak elterjedése területhez kötött. A háziasítás további jele a rejtőszín elvesztése és a szín változatossá válása. A lónál ez Kr. e. 5000 és 3000 között következett be. A több központú háziasításra utalnak az ellentmondásos leletek is. A ló genetikai változatossága mindkét tesztcsoportban ugyanakkora volt, ami szintén több központú háziasításra utal; mert, ha egyetlen központ lenne, akkor attól távolodva a változatosság csökkenne. A háziasított ménesekhez újabb vad kancákat hoztak, innen a nagy nőági és a kis férfiági változatosság. Egyes kihalt fajták közelebb álltak a maiakhoz, mint egyes maiak egymáshoz. James Cossar Ewart, Ruy d'Andrade, John Gilmer Speed, Etherington, Edward Skorkowski, Ebhardt, Schäfer és néhány más kutató szerint a lovak különböző típusai a vadló négy különböző alfajából alakultak ki, amelyek különböző korokban, egymástól függetlenül érkeztek Eurázsiába. Genetikai vizsgálatok nem támasztották alá ezt az elképzelést. Egy másik elgondolás szerint egy fajból alakultak ki, és a különbségek csak a szelektív tenyésztés eredményei. Végül azonban ezt is elvetették. #### Ókori keleti birodalmak Az ókori keleti birodalmakban, mint az asszíroknál, a hettitáknál és a hurriknál a ló előnyt jelentett a háborúban is, mint kocsivonó és hátas állat. Kikkulinál találtak egy leírást a lovak kiképzéséről. Krisztus előtt 1700 körül a hükszoszok nomád népe lóhátról hódította meg Egyiptomot, ahol még nem ismerték a lovat. Ezután Egyiptomban is használtak lovat, de nem lovaglásra, hanem kocsizásra. #### Sztyeppe Gyakran az ukrajnai Derijivkát nevezik a legrégebbi lelőhelynek, ahol a ló háziasítására utaló leleteket találtak. David Anthony lófogakat talált, amelyeken a zabla nyomot hagyott; ezeket a Szrednyij Sztog-kultúrának tulajdonította Kr. e. 4000 körülről.(Anthony, 1986, 1991) A kormeghatározást a centrifugával végzett vizsgálatok cáfolták, és korukat Kr. e. 700 és 200 közé helyezték. A szarmatákról tudott, hogy Kr. e. 365-ben már használtak nyerget, sarkantyút és kengyelt. A Kr. e. 3. századtól több helyen is kezdtek nyerget használni, de kengyel nélkül. Korábban az asszíroktól kezdve csak patrac jellegű nyergeken lovagoltak, vagy szőrén ülték meg a lovat. A görög Sztrabón nem sokkal később a szkíták lovaglóművészetét méltatta. A lovas nomádok ismertették meg Európával a nyerget, amit azonban csak nem sokkal Róma bukása előtt kezdtek el szélesebb körben használni. Szokássá vált a lovas temetkezés a Kárpát-medencében. A lovas temetkezés lehet teljes, amikor a lovat is eltemették gazdájával, vagy részleges, amikor csak a ló bőrét, lószerszámokat temették a halottal, vagy jelképes, amikor csak az utalt a halott lovas voltára, hogy sarkantyút kötöttek rá. A kereszténység felvétele után a ló feláldozása jelképessé vált, a lovat az egyház ajándékba kapta. A feláldozott ló lehetett a halott kedvenc lova, vagy éppen lovagolt lova. Elhunyt gyerekkel csikót temettek. Az avarok inkább katonák mellé temették idősebb kort megért lovukat, a magyarok azonban mások mellé is temettek lovat; ezeknek életkora változatos volt. #### Közép-Európa Európában az őskőkor óta találhatók lómaradványok, és az utolsó jégkorszakot követő beerdősülést követően sem tűntek el. Az európai háziasítás időpontja vitatott, mert nehéz megkülönböztetni a vad és a háziasított lovak csontjait. Ergoldingban, Landshutban egy zablát találtak kerámiadarabok mellett, amiket Kr. e. 1400-ra kelteztek. Egy hasonló lelet Füzesabonyból került elő Kr. e. 1500 körülről. Az urnamezős kultúra (kb. Kr. e. 1300/1200–800/750) korából már szekérsírokat tártak fel. A burgenlandi Császárkőbányán egy barlangban találtak egy lógerincet, benne nyílheggyel, ami az egyik legkorábbi, hidegvérű jellegű lovakra utaló jel. Az első településnyomokról regél Kr. e. 800-700-ból. Dél-Németországban a ló használata az urnamezős kultúrára, vagy a késő bronzkorra datálható. A kelta szentélyekben lóáldozatok maradványait tárták fel. A germánok és a kora középkori szlávok a lovak viselkedéséből jósoltak. A germánok szokásáról Tacitus is megemlékezett Germaniá-jában. #### Ókori görögök és rómaiak A homéroszi eposzokban a lovak többnyire harci szekereket vontattak, ahogy a hettitáknál, az egyiptomi Újbirodalomban és az asszíroknál is. A görögöknél a ló a halálhoz kapcsolódott. Az ablakon benéző lóval ábrázolt hős azt jelentette, hogy a hős hamarosan meg fog halni. A geometriai stílus idején a harci kocsik helyét lovasok vették át. Az egyre jobb lovastudás és az egyre nagyobbra tenyésztett fajták miatt gyorsabb, fordulékonyabb és emiatt hatékonyabb fegyvernemnek bizonyult. A görög lótenyésztés magas színvonalat ért el. A lovak marmagassága átlagosan 140 cm volt, de néhány példány 147 cm-t ért el. A római császárság idején a rómaiak és a germánok lovai is hasonló méreteket értek el. Az ókori olimpiákon a második nap megrendezték a lovaglást és a kocsihajtást is. Xenophón görög történész a Kr. e. 4. században összefoglalta az ókori görögök tudását a lovakról és a lovaglásról. Legtöbb tanácsát még ma is érdemes megfogadni. Az ókori rómaiak már patkolták lovaikat, feltehetően a kelták hatására. Ezzel szemben nem tudták megoldani, hogy a lovakat hatékonyan szerszámozzák fel teherhordáshoz, azt csak később, a középkorban találták fel. #### Népvándorlás A népvándorlás idején a lovak magassága keveset nőtt. A lósírokban talált leletek alapján marmagasságuk 120–150 cm között változott. Legkésőbb az i. sz. 8. században megkezdődött a különféle típusok kialakítása, a könnyű utazóló, a csataló és más munkákat végző lovak. Az avarok bevezették a kengyel használatát, ami ezekben a századokban terjedt el, legalábbis Közép-Európában. #### Érett középkor A 9. században Kínából elterjedt a járom használata, ami lehetővé tette, hogy az erőkifejtés helye a nyakról a vállakra és a mellrészre kerüljön át. A korábbi lószerszámok akadályozták a ló légzését vontatás közben, így a ló nem volt hatékony húzóerő, és csak könnyű kocsikat tudott vontatni. Korábban erre a célra csak ökröket tudtak használni, amiknek a szarvára erősítették a szerszámot. Mivel a ló erősebb, mint az ökör, ezért a háromnyomásos gazdálkodással együtt forradalmasították a mezőgazdaságot. Azonban az ökör továbbra is olcsóbb volt, így sok helyen továbbra is vele vontatták a nehéz mezőgazdasági eszközöket. További új szerszámok pedig a kocsik vontatását tették még hatékonyabbá. A középkor elején a különböző lovak ára között nem volt nagy különbség, az érett középkorban azonban lényegesen drágábbak lettek a hátaslovak. Csak a vagyonosabbak engedhették meg maguknak, akik többnyire nemesek voltak és lovon harcoltak. Belőlük lettek a lovagok. Ebből alakult ki később az udvari műlovaglás. Magyarországon sok volt a ló, így nem volt olyan drága, mint tőle nyugatra. Többnyire a honfoglalók lovait tenyésztették tovább. #### Késő középkor A legrégebbi ma ismert lófajta az arab telivér. Már a 9. században jutott belőlük néhány Európába. Közép-Európában csak a késő középkorban kezdődött el a fejlettebb lótenyésztés, ami különféle lófajták kialakulásához vezetett. A lovagoknak egyre nehezebb páncélzatuk miatt egyre nagyobb és erősebb hátasokra volt szükségük. A 14. századra kialakult a lovagok számára tenyésztett klasszikus lótípus, amelyeknek a marmagassága akár a 160 cm-t is elérte. Mindazonáltal nem tekinthetők a mai értelemben vett hidegvérűeknek, mert azokat csak néhány századdal később kezdték el tenyészteni, és csak a 19. században terjedtek el. Azoknál kisebb, de erőteljesebb lovak voltak. #### Újkor A lovagkor után a lovagok lovaiból a ma ismert barokk lovakat tenyésztették ki. Ezt a lótípust a barokk kor óta úri udvarokban és lovasakadémiákon tartják parádézás és műlovaglás céljából. A barokk lovak ismert fajtái az andalúz, a frederiksborgi, a fríz, a ginetta, a kladruber, a lipicai, a luzitán, a menorquín és a murgese. Ekkoriban váltak nevezetessé a spanyol lovak, mint például az andalúz ló. Ezek a fajták a spanyolok és az arabok lovainak keresztezésével alakultak ki. 1562-ben Miksa magyar király Ausztriába hozatott belőlük néhányat, az ő utódaik lettek a lipicaiak. 1572-ben a spanyol műlovaglás tanítását is megkezdték. 1580-ban Habsburg Károly főherceg tenyésztelepet alapított számukra. Amerikából az ember betelepedése után eltűntek a lovak. A házi lovat a spanyolok hozták be. Néhány elszabadult, és visszavadult; ők váltak a musztángok őseivé. Az indiánok a musztángok befogásával lóhoz jutottak, és ez megváltoztatta életmódjukat. Kialakultak a lovas nomád bölényvadász törzsek Észak-Amerika prérijein. Az apacsok és a komancsok voltak az elsők, majd mások is lóhátra szálltak, köztük a sziúk, a varjak és a csejenek. Más népek földművelők maradtak, legalábbis részben. A különböző életmódú törzsek között gyakoribbak lettek a konfliktusok, az addig békében élő népek között háborúk törtek ki, amibe a fehér ember is beavatkozott. Az angol telivért a 17. században kezdték el tenyészteni. A helyi versenylovakat arab csődörökkel keresztezték.Kitartásuk, vérmérsékletük és sebességük miatt máig ők uralják a galoppsportokat. Az újkorban vált nevezetessé a magyar könnyűlovas katona, a huszár. A Rákóczi-szabadságharc után több országban is magyarok szervezték meg a huszárságot. A 20. században jelentőségük csökkent, miután feltalálták az autót és a traktort; így a lóra már nem volt szükség sem a szállításhoz, sem a földműveléshez. ## Anatómia A ló testhőmérséklete 38,8 Celsius-fok, légzésszáma percenként 30-40, szívveréseinek száma percenként 100 körüli. ### Csontváz Csontváza általában 205 csontból áll. Az ember és a ló csontvázszerkezete abban különbözik, hogy a lónak nincs kulcscsontja, a mellső lábak izmokkal, inakkal és szalagokkal kapcsolódnak a gerinchez, amelyek a lapockát is a törzshöz kapcsolják. A ló páratlanujjú patás állat, minden lábán egy ujj van. Néhány lónak van még egy-két csökevényes ujja, de azok nem érintik a földet. A lábak arányai nagyban különböznek az emberétől; amit a ló térdének gondolunk, az a mellső lábon az ember kéztőcsontjainak felel meg, és hasonlóan, a hátsó lábon a bokának és a saroknak. Az alsó lábszárak csontjai a kézfej és a lábfej csontjainak felelnek meg; a sarkát a középcsontok alkotják. Ezzel együtt a lónak nincsenek izmai az alsó lábszárában, azokat a felső lábszár izmai mozgatják szalagok és inak közvetítésével. Izomzata fejlett, erős. A lábszár és a lábak kritikus fontosságúak. Egy szilánkos lábtörés halálra ítéli a lovat. Egy angol mondás szerint: „Nincs láb, nincs ló”. A pata az ember körmének felel meg, az ujjak végén nő, és szaruból van. Az ujjhegyek végén kezdődik, tövét porc és vérerekben gazdag kötőszövet veszi körül. Végeredményként az átlagosan 500 kg-os ló tulajdonképpen lábujjhegyen jár. A paták védelmére szolgál a patkó, amit patkolókovács helyez fel, és öt-nyolc hetenként igazít, cserél a pata növekedése miatt, és a patát is igazítja. A vadlovak patájának növekedése és kopása egyensúlyban van. ### Emésztőrendszer A maradandó fogak száma 36-44, a tejfogaké 24-28. A fogazat legeléshez alkalmazkodott, 12 metszőfog harapja le a növényeket, és 24 kis- és nagyőrlő rágja meg. Ezek mellett a csődöröknek még van négy szemfoguk is. Néhány lónak még van néhány (1-4) foga szemben a metszőfogakkal, ezeket farkasfognak nevezik, és többnyire eltávolítják, mivel zavarja a lovat a rágásban. A metsző- és a rágófogak között foghíj van. A csikó fogatlanul születik. Első fogai tíznaposan bújnak ki. Fogazata 10-12 hónaposan lesz teljes. Fogváltása 2,5 éves korban kezdődik, és 5-6 évesen fejeződik be. A fogazata alapján a hozzáértők meg tudják becsülni a ló korát, mert 6 éves koráig a fogán levő pontokról meg lehet állapítani. Első két fogát életének harmadik évében hagyja el, amikor a csikófog helyébe lófog nő, s a fogak kicserélődése a ló negyedik-ötödik évében is folytatódik. A fogak először kibújnak, majd cserélődnek, utána kopnak. A metszőfogak alakja, egymással bezárt szöge is változik. A táplálék és az állatorvosi gondoskodás is hat a fogak kopásának sebességére, így ez a becslés hozzávetőleges, inkább csak a korosztály meghatározására alkalmas. Ezen a szokáson alapul az a mondás, hogy: „Ajándék lónak ne nézd a fogát!” A ló ahhoz alkalmazkodott, hogy egész nap kis adagokban fogyasztja növényi táplálékát. Naponta legalább háromszor kell enni adni neki. Nem kérődző, az emberhez hasonlóan csak egy gyomra van. Egy 450 kg-os ló napi táplálékigénye 7–11 kg, vízigénye 38-45 liter. Nyalósóra is szüksége van. Testéhez képest gyomra kicsi, ezért figyelni kell az etetésére. Túletetés esetén különböző halálos szövődményű betegségek alakulhatnak ki. Ellenben vakbele óriási, a belek összes hosszúsága 40 méter, a vakbél 50 liter táplálékot tud befogadni. A hosszú bélrendszer a növényevőkre jellemző. A vakbélben és a vékonybélben élnek azok a szimbióta baktériumok, amelyek lebontják a cellulózt. Különösen veszélyesek számára a mérgező növények: szarkaláb, csüdfű, farkasbab, fehér akác. Az emésztőrendszere összekapcsolódik a légzőrendszerrel, ennek következtében a ló nem tud hányni. Emiatt az emésztőrendszeri betegségek kólikát okoznak, ami gyakran halálhoz vezet. ### Érzékszervek Zsákmányállat lévén a ló érzékszervei ahhoz alkalmazkodtak, hogy folyamatosan figyeljék a környezetet. Szeme oldalt helyezkedik el, így 350 fokban lát, viszont térlátása nagyon rossz. El kell fordítania a fejét a távolság felméréséhez, és ahhoz, hogy lássa, ami közvetlenül az orra előtt vagy a háta mögött van. A két szemmel belátott szög 65°. A színek közül meg tudja különböztetni a fehéret, pirosat, sárgát, kéket, de nem tudja megkülönböztetni a zöldet, barnát, szürkét. A zöldet, kéket, sárgát is meg tudja különböztetni egymástól. Sötétben jobban lát, mint az ember, de több időbe telik neki alkalmazkodnia a megváltozott fényviszonyokhoz. Félhomályban látását a retina fényvisszaverő képessége segíti. A mozgást távolról is jól látja. Szaglása az emberinél jobb, de a kutyáénál rosszabb. Ez a társas kapcsolatokban is szerephez jut. Az orrüreg alatt a Jacobson-szerv is részt vesz a szagok érzékelésében, de inkább feromonokat elemez. Az orrüregben levő szaglósejtek sok szagot tudnak megkülönböztetni. A szaglás a ló egyik fő érzéke. Képes az ember hangulatát is kiszagolni. Szag alapján ismerik fel egymást, területüket kiválasztási termékekkel jelölik meg. Hallása kiváló, az emberinél érzékenyebb, finomabb. Fülkagylóit 180 fokban el tudja fordítani, így pontosan be tudja határolni, hogy honnan jön a hang. Bizonyos zenék zavarják és idegesítik; egy 2013-as angol cikk szerint a dzsessz és a popzene izgatja, de a countryzene és a klasszikus zene megnyugtatja. A cikk továbbá azt ajánlja, hogy a hangerő legfeljebb 21 decibel legyen (ez halk beszédnek felel meg). Egy ausztrál cikk szerint az istállóban tartott versenylovaknál gyakoribb volt a gyomorfekély, ha beszédet hallgattak rádión keresztül, mint akkor, amikor zenét. Ha pedig egyáltalán nem kellett rádiót hallgatniuk, akkor a gyomorfekély is ritkább volt. Hallási emlékezetét a kiképzésben is felhasználják. Egyensúlyérzéke kiváló, propriorecepciója fejlett. Ez utóbbi alapján érzi, hogy melyik testrésze hol van. A ló bőre a szeme, a füle és a szája környékén a legérzékenyebb. Bármely testrészén megérzi a rászálló rovarokat is. Bőrét akaratlagosan meg tudja „rázni”, ezzel például el szokta zavarni a testére szálló rovarokat. A lábon található tapintóreceptorok a talaj tulajdonságairól adnak információt. Kifinomult ízlése van, ezért átválogatja a táplálékát, keresve a legfinomabb falatokat. Ajkaival még az apró magvak közül is képes kiválasztani a finomabbakat. Többnyire nem eszi meg a mérgező növényeket, de néha túl későn veszi észre, hogy baj történt. Mivel hányni nem tud, ezért nehezebb megszabadulnia a méregtől, és ez gyakran az életébe kerül. ### Mozgás A lovas nyelv jármódnak nevezi azt, hogy a ló milyen sorrendben emeli fel és teszi le a lábait. A ló általában négy jármód egyikében mozog: - A lépés négyütemű, átlagsebessége 6,4 km/h. - Az ügetés (trot) kétütemű, sebessége 13–19 km/h. - A könnyű vágta (canter) háromütemű, sebessége 19–24 km/h - A vágta átlagsebessége 40–48 km/h. További jármódok: - A tölt gyors ritmusú lépés; magas lábemelés, kikapcsolt hátizmok jellemzik. Az izlandi póni jellegzetessége. - A foxtrott elöl vágta, hátul lépés vagy ügetés. A missouri foxtrott különlegessége. - Néhány ló ügetés helyett inkább egy kétütemű jármódban halad (pace). - Vannak négyütemű jármódok, amelyeknek sebessége megegyezik az ügetés vagy a könnyű vágta sebességével, de simábbak, ezért könnyebben lovagolhatók. Ide tartozik a tölt, a futóséta és a rack, de a foxtrott is. Egyes fajták jobban szeretik ezeket, mint a hagyományosabb ügetést. Rövid távon sprintelve a 70,76 km/h-t is elérheti. Az ugrás rekordja lovassal 247 cm magasság és 840 cm távolság. Úszáskor az ügetés lábsorrendjét használja. Emellett tudnak ugrani, hemperegni, ágaskodni, és bakugrásokat csinálni. ### A ló fejformái A fejformán a ló fejének oldalnézetét értjük. Ennek ismeretében következtethetünk a ló fajtájára, de csak esztétikai szempontból van jelentősége, a használhatóságot nem befolyásolja. - Egyenes fej: a ló feje oldalról egyenes. - Kosfej: konvex profilú fej - Félkosfej - Juhfej: a fejnek domború a homlokcsontja - Ékfej: oldalról nézve rövid fej, mely a nagy rágóizom tájékán aránytalanul szélesebb, mint a szájnyílásnál - Disznófej: durva, burkolt fej - Csukafej: konkáv profilú fej ### A ló háta és fara A ló hátát alapvetően a test többi részéhez viszonyított hossza alapján jellemezzük. Az ideális háthossz általában a hasznosítás függvénye: a lovassportokban leginkább a közepesen hosszú hát, a hidegvérű fajtáknál a rövid hát az ideális. A ló „farmotoros jármű”: erejét, sebességét és teljesítményét nagyban befolyásolja a far alakja és izmoltsága. A hát és a far formája között nincs összefüggés, mindkét testtáj bármelyik formája kialakulhat egy-egy egyednél. - Dinnye alakú far és előremélyedt hát: a dinnye alakú far ideális, mivel a gyors mozgást segíti. Az előremélyedt hát gyakran idősebb lovaknál jelenik meg. Hátaslovak esetében a hosszú hátizom és a hátcsigolyák fokozott terhelését vonhatja magával. Fogatlovaknál nem jelent problémát. - Vékony törzs: a vékony törzsű ló gyakran nem megfelelő teherbírású, hiszen kevés hely van a testében a vérkeringés és légzőszervei számára. - Csapott far és ideálisan ívelt hát: a csapott far általában csak szépséghiba, bár bizonyos egyedek a hátsó lábukkal gyakran belelépnek az elülső sarokvánkosba. - Vízszintes far és egyenes hát: az ilyen farral rendelkező ló általában ugrásnál kevés erőt tud kifejteni, és gyakran egyensúlyi problémákkal küzd. Egyenes hát esetén a hát felső vonala majdnem vízszintes. Általában csak szépséghiba. - Pontyhát: a martól lefele lejt egy kicsit a hát és a far is: az ilyen ló számára különösen nagy a lovas hordása, és mozgása is kötött az ideálishoz képest. ### Betegségei A ló legfontosabb betegségei: - kólika - bélsárrekedés - bélgörcs - szürkehályog, havivakság, többnyire idősebb korban - holttetem, lábszárcsontok idült ízületi gyulladása - gyűrűtetem, egész ízületet körülvevő csontkinövés - vírusbetegségek: bornai betegség, ló-encephalomyelitis, fertőző kevésvérűség - kehesség, többnyire allergiás hörgőasztma - tetanusz, a háziállatok közül a ló a legérzékenyebb - a vetélés leggyakoribb okai a herpesz által okozott rhinopneumonitis, illetve baktériumos betegségek, mint szalmonella, brucellózis, vagy streptococcus equinorum - légynyűvesség, bélférgesség - agyvelővízkór, demenciát eredményez - takonykór, a lélegzőszervek és a bőr elváltozása - hörgősség, a hangszálak bénulása miatt - csikóbénulás, a köldökcsonk elfertőződése okozza. A köldökcsonk fertőtlenítésével megelőzhető. A betegségek, rossz szokások adás-vétel esetén szavatossági hibának számítanak, ha már vásárláskor megvoltak, és csak utólag derültek ki. Az eladónak ekkor felelősséget kell vállalnia. Vásárláskor állatorvosi vizsgálatra és a ló okmányainak megtekintésére is szükség van. ## Színek A ló szőrének színe attól függ, hogy bőre mennyi pigmentet, vagyis természetes festékanyagot tartalmaz. Több száz színezet létezik. A lovat gyakran elsőként színe és jegyei, és csak másodsorban neme és fajtája szerint kategorizálják. Az azonosításban felhasználják a forgókat, tarajokat, bőrléceket is. Szinte minden lónak és póninak sötét a bőre, kivéve a fehér jegyek helyén, például a fejen vagy a lábvégeken, ahol a bőr egész testükön rózsaszínű. Bár vannak fehér lovak, általában amit fehérnek mondunk, az valójában szürke. Ezeknek sötét a bőre, míg a fehéreknek rózsaszín. - Alapszínek: sárga, fekete, pej, fakó és szürke. A deres is főszín. - Kevert színek: tűzött, vércse és tarka A korral a lovak színe is változni szokott. A szürke lovak sötét színűnek születnek, majd egyre több fehér szőrszáluk nő, és idővel egészen fehérnek tűnnek. Egyes szürkék szőrében idős korukra sötét, általában barna pettyek jelennek meg. Az ilyen lovat legyesszürkének nevezik. A fekete a pej és a sárga színű lovaknál is előfordul, hogy a szőrzetükben, sörényükben és farkukban ősz szálak jelennek meg. Néhány fajtánál fontos, hogy dús legyen a sörény és a farokszőr (hosszú szőrök), mert látványos bemutatókon lovagolják őket. Ilyen az andalúz és a fríz ló. Legalább 39 olyan gént azonosítottak, ami a ló színét és jegyeit határozza meg. Az allélok közül legalább 13 ismert. A témában további kutatások folynak. Az egyik gén két allélja közül a domináns feketét, a recesszív gesztenyebarnát eredményez. Egy másik gén egyik allélja pej színezetet alakít ki. Emellett vannak gének, amelyek foltokat vagy pöttyöket hoznak létre, vannak hígító gének, szürkítők, és mások. A magyar nyelvben közel 300 kifejezés létezik a lószínek árnyalatainak pontos megnevezésére, bár kevesen vannak, akik az összeset ismerik. Herman Ottó 320 címszóban írta le a kifejezéseket a ló színére, szőrzetére. Szabó Kálmán 329 kifejezést gyűjtött össze a ló színére, színfoltjaira, lábának, fejének, fülének, nyakának, sörényének, üstökének, hasának, hátának, állásának leírására. ### Alapszínek A lovak szinei a következőek: Fekete - A fedőszőre fekete, sörényével és farkával együtt. - Nyári fekete: a fejen, a hason és a horpaszon a szőrzet sötétbarna, a hosszú szőrök (sörény, farok) feketék. Pej - Simapej: testén a szőrzet a barna különböző árnyalata, a sörény, a farok és a lábvégek feketék. - Világospej: szőre világosbarna, sárgás árnyalatú. - Sötétpej: szőre egész sötétbarna, a has alján világosabb árnyalatú. - Gesztenyepej: vöröses árnyalatú barna szőrzet, a hosszú szőrök és a lábvégek feketék. Sárga - A sárga színű ló igazából világosbarna. Sok árnyalata van. A farok, a sörény lehet sötétebb vagy világosabb. - Májsárga: a ló színe sötét mélysárga; a farok, sörény és a lábvégek hasonló színűek vagy egy árnyalattal sötétebbek, mint a fedőszőr, fekete szőrszál sehol nem található. - Palominó: a fedőszőrök aranysárgák, a farok és a sörény pedig szalmasárga, kívánatosabb a minél világosabb színű. ### Kevert színek Deres - Vércsederes: sárga fedőszőrbe fehér szőrszálak keverednek. - Pejderes: barna fedőszőrbe fehér szőrszálak keverednek. - Vasderes: a szürke fedőszőrzetbe fehér szőrszálak keverednek. - Almásderes: a fehér színű szőrön kerek szürkés foltokat formáz a szőr színe. - Fecskederes: a fehér színű szőrön kerek barnás foltokat formáz a szőr színe (Békés megyei változat). Szürke A fehér szőrű lovakat hívják szürkének, mert csikókorukban szürkén születnek és utána világosodnak ki. Bőrük azonban továbbra is sötét marad, kivéve a jegyeket, amelyeknél a bőr végig világos színű. Azonban mivel a szőrük kifehéredik, a jegyek csak csikókorukban láthatók. Az igazi fehér ló nem keverendő össze az albínóval. Mindkettőnek rózsaszín bőre van, az utóbbinak azonban csókaszeme. A szürke ló lehet almázott, ahol a mintát a fehér és a fekete szőrök egyenetlen eloszlása alakítja ki. - Szeplős- vagy legyesszürke: világosszürke alapon sötét, általában barna pettyes. - Almásszürke: szőrében fekete és fehér, kör alakú foltok vannak. - Acélszürke: a ló fekete fedőszőrzetén át elővillannak a fehér szőrszálak. Fehér - A ló fedő-, hosszúszőre és patája fehér, bőre pedig rózsaszín. Sokan albínónak hiszik, de nekik nem minden esetben van csókaszemük, a patájuk pedig minden esetben viaszos színű. Több génnek is van fehér színt eredményező allélja. Albínó - Az albínó nemcsak szín, hanem rendellenesség is. Látászavarral és fényérzékenységgel jár. Örökletes. Az ilyen lovak annyiban különböznek a fehérektől, hogy szemük csóka- vagy pirosszem, patájuk pedig általában szürkés. Tarka - Sárgatarka: fehér szőr alapon sárga foltok. - Feketetarka: fehér szőr alapon fekete foltok. - Párductarka: a ló fehér szőrét barna vagy fekete foltok tarkítják. - Pejtarka: fehér szőr alapon pej foltok. - Szürketarka: fehér szőr alapon szürke foltok. ### Szemszínek A lovak szemszínét, ugyanúgy, mint a szőrzetükét, a pigment mennyisége határozza meg. Többségükben – mivel a bőrük sötét – barna szeműek. Előfordulnak világos szeműek is, az albínók, és néha a tarka lovak esetében. Az appaloosa fajtájának pedig mindig kilátszik a szeme fehérje. Létezik az úgynevezett „csókaszem”, amikor a normális szemszínhez kékes-fehéres alakzat társul. - Barna szem: az írisz sötétbarna, a szemfehérje általában csak akkor látszik ki, ha a ló ijedt vagy valamiért haragos. (kivétel: appaloosa és azzal keresztezett lovak) - Világos szem: lehet világoskék vagy piros. A világos szín nem befolyásolja a ló látását, kivéve a szemalbinizmust. A világoskék vagy a piros szemű lovat csókaszeműnek, illetve emberszeműnek hívják. ### Pataszínek A lovak patájának, vagyis a szarunak a színe összefügg a pata fölött levő szőrzet színével. A sötét szőrű lábakon a pata is sötét, palaszürke színű. A kesely lábon a pata világos, viaszsárga színű, amit viaszolt patának neveznek. Az is előfordul, hogy egy lónak különböző színű patái vannak – ezt sávolt viaszolt patának hívják. Sokak szerint minél világosabb a pata színe, annál gyengébb, de állatorvosi tanulmányok ezt nem erősítik meg. ### Jegyek A ló jegyei azok a kis, többnyire fehér minták, amelyek segítségével a lovat meg lehet különböztetni az azonos színű többi lótól. A jegyek a színtől függetlenül öröklődnek. A jegyeket a ló személyazonossági okmányaiba be kell vezetni. A legfontosabb jegyek a fejen: - hóka - lámpás csík - orrfolt csillag - orrcsík Ha a lábon van jegy, akkor azt keselynek nevezik. ## A ló méretei A lovak mérete erősen függ a fajtától. A legmagasabb ló egy 1848-ban feljegyzett shire csődör volt, Sampson, vagy későbbi nevén Mammoth (Mamut). Elérte a 219 cm-es marmagasságot, és csúcstömege az 1524 kg-ot. A ma nyilvántartott legkisebb ló Thumbelina, egy törpenövésű miniatűr kanca, ami 43 cm magas, és 26 kg-ot nyom. A fajta mellett meghatározó a tartásmód és a táplálás is. A kisebb hátaslovak marmagassága 142–163 cm, testsúlyuk 380–550 kg. A nagyobb hátaslovak marmagassága 157–173 cm, testsúlyuk 500–600 kg. A még nehezebb kocsilovak marmagassága 163–183 cm, testsúlyuk 700–1000 kg. A ló méreteit sokféleképpen megadhatjuk. A különböző testtájak az egyes egyedeknél igen nagy eltéréseket mutatnak, van azonban néhány lényeges méret, ami alapján reális méretet kapunk a megmérendő lóról. - Marmagasság A leggyakrabban használt méret a marmagasság, amit bottal vagy szalaggal mérhetünk. A mar (az állat hátán a lapocka fölött kidomborodó rész) magasságának lemérésével adhatjuk meg legmegfelelőbben a ló tényleges magasságát, hiszen a marmagasság a lehajtott és felemelt fejű lónál is ugyanakkora, míg az ennél magasabban található testrészek (fej, nyak) helyzete szinte folyamatosan változik. Fajtától függően 140 és 220 cm között lehet. A lovak magasságát angolszász országokban tenyérben és hüvelykben adják meg, a „tenyér” körülbelül a deciméternek felel meg. Pontos mérete 101,6 mm. - Övméret és szárkörméret Jó támpontot adhat a ló alkatának megállapításához, ha megmérjük a ló övméretét. A ló lábának szerkezetéről akkor kaphatunk jó információt, ha megmérjük a szárkörméretét. Az előbbit közvetlenül a mar mögötti részen kezdjük mérni, a heveder helyén, körbe a mellkason, az utóbbit a lábtő alatt, a szár lábtőtől számított egyharmadánál mérjük. Az egyéb mérések általában a lovasfelszerelések kiválasztásához használatosak. A lószerszámok bizonyos mértékig utánigazíthatók. A kantár kiválasztásához lemérhetjük a ló kétoldali közötti távolságot a tarkó felé, míg a zablák kiválasztásához a szájszegletek közötti távolságot a ló száján keresztül határozzuk meg. A megfelelő lótakarók kiválasztásához a marbúbtól a farokrépáig mérjük meg a ló hosszát, követve a hát ívét. - Tömeg A lovak testtömege fajtától függően széles széles határok között változik. Egy átlagos hátasló tömege 4-500 kilogramm. `Az igavonásra használt társaik ennél lényegesen nehezebbek, a shire például elérheti az egy tonnát is. A pónik tömege egy mázsa (100 kg) körül mozog.` ## Szaporodás A ló emlősállat, melynek szaporodása történhet természetes vagy mesterséges fedeztetés útján. A mének folyamatosan nemzőképesek, a kancák viszont csak az ún. sárlás időszakában termékenyíthetőek eredményesen, amely 18-23 naponta kb. 3-10 napig tart. A kancák sárlási ciklusa tavasszal kezdődik egy nagyon erős és hosszú sárlással; a későbbi sárlások alapból egyre gyengébbek, de ezen alakíthat az időjárás és más körülmények. Istállóban tartva és táplálékkal bőségesen ellátva a kancák még télen is sárlanak. Szülés után 5-10 nappal a kancák ciklusa újraindul. Az első szülés utáni sárlást csikósárlásnak hívják, és többnyire a szülés utáni 9. napon kezdődik. Ha ilyenkor befedezik az anyát, akkor könnyebben válik meg a már megszületett csikótól. A lótenyésztés legáltalánosabb módja az, amikor a kancatulajdonos a sárló, azaz a megtermékenyítésre alkalmas kancát a fedezőménhez szállítja. A fedezőménnek külön igazolásokra van szüksége, hogy csikót nemzzen. Ha nincs igazolása, akkor zugménnek számít, utódai zugcsikónak, vagyis ismeretlen származásúnak. Régebben a fedezőmének állami tulajdonban voltak, őket szállították ki a településekre, ahol díjfizetés ellenében rendelkezésre bocsátották őket. Ma már magántulajdonban lévő mének is kaphatnak engedélyt a szaporodásra. Ha lebuknak, hasznosításukat korlátozzák, lényegében csak hobbilovak lehetnek. Ha a mén nagyon messze van, akkor a kanca általában eltölt néhány napot a méntelepen. Egy ménre 40-80 kanca számítható. Néhány fedeztetési állomáson hágatógúzst helyeznek a kancára. Ez egy hátulsó lábakra csatolt szíj, ami megakadályozza, hogy a kanca hátrarúgjon, így a mén megsérüljön hágatás közben. Nem minden kanca viseli el a hágatógúzst, de ha a kanca valóban rúg, és komoly esélye van annak, hogy a mén megsérül, mégiscsak jó megoldás. Vannak csődörök, amelyek csak olyan színű kancával hajlandók párzani, mint amilyen az anyjuk; más színűre rá sem néznek. Ezért a más színű kancákra pokrócot (lóruhát) tesznek, hogy a mén kedvére tegyenek. A természetes fedeztetés másik módja a szabad fedeztetés. Ilyenkor az összes kancát és fedezőmént egy legelőre engedik. Ez egy bevett szokás az izlandi, a fjord és számos egyéb pónifajtánál. A kancákat a legelőre vezetik, és addig tartják, míg a fedezőmén be nem jön hozzájuk. Ekkor minden lovat egyszerre engednek el. Ha a kancák nem sárlanak, akkor egy ciklus hosszáig, de ha éppen sárlanak, akkor is napokig ott tartják őket, hogy a megtermékenyülés biztosabb legyen. Szállásként vagy az időjárás elleni védelemként egy oldalról nyitott, fedett hely szolgál. A végén sok kanca lehet vemhes, de hátrány, hogy ilyenkor nem lehet megmondani, mikor fog a kiscsikó megszületni. Valamint, ha több fedezőmén van, akkor az apa sem biztos apasági vizsgálatok nélkül. ### Az ellés A vemhesség 336 (320–355) napig tart; szilaj ménesben 336-392 nap lehet. Az ikerellés nagyon ritka, kivételes esetben hármasikrek is születnek. Egy szülés a ménesben elindítja a szülések sorozatát. A közelgő ellés jelei a horpaszok beesése, a fartő besüllyedése a farok mindkét oldalán, továbbá a kitőgyelés és a péra (a nemi szerv külső része) megduzzadása. A tünetek általában az utolsó héten megerősödnek, de már hetekkel korábban jelentkezhetnek. A fedeztetés pontos idejének feljegyzése ezért nagyon fontos mozzanat. Amikor a megduzzadt emlő a jártatás után is megtartja méretét, tapintása nem ödémás, hanem inkább mirigyes és a bimbók végén előbb sárgás viaszos, majd normális tejcseppek jelennek meg, akkor az ellés néhány napon belül megtörténhet. A kanca akár egy héttel előbb is tejelhet, máskor pedig csak az ellés után indul meg a tej, ez idő alatt a csikót mesterségesen kell táplálni. A csikó a születés után nem sokkal már feláll. Ez fontos a vadlovaknál, hogy a ragadozók meg ne egyék az újszülött csikót. Az ellés szakaszai: - előkészítő szakasz, az ellés jelei megjelennek - a megnyílási szakasz, a nyitófájások ideje, pár óráig tarthat, főbb jelei: a nyak izzadása, gyakori lefekvés-felkelés, vizelés-bélsárürítés, valamint a táplálkozás szüneteltetése. - kitolási szakasz, hirtelen kezdődik, körülbelül fél óráig tarthat, 10-30 percig többnyire, megjelennek a tolófájások, a lábhólyag felreped és a kanca heves erőlködéssel, gyakran állva szüli meg csikóját. - utószakasz, az utófájások következményeként eltávoznak a magzatburkok, időtartama akár 3 óra is lehet. A kedvező anatómiai tulajdonságok miatt a kancák könnyen ellenek, de felléphetnek komplikációk ellés közben, ezért a vemhesség utolsó napjaiban ajánlatos a kancákat állandó megfigyelés alatt tartani. A kancák egyedül, sötétben és nedves helyen szeretnek szülni. ### Egyedfejlődés A vemhesség 6. hónapjára az összes szerv kifejlődik. Ellés előtt a csikó 30–60 kg, és 70–150 cm hosszú. A kiscsikó naponta 20 liter tejet is megiszik. A csikót rendszerint 4-6 hónapos korában választják el. Az elválasztás lehet fokozatos vagy hirtelen; a hirtelen kevésbé erős megrázkódtatás, de még így is nagy megpróbáltatást jelent. A kancák 12 és 18 hónapos korukban, a csődörök 12-20 hónaposan válnak ivaréretté, de a házi lovakat nem szokták hároméves koruk előtt tenyésztésbe venni, különösen a kancákat. A ló testileg hétéves korára fejlődik ki teljesen. A csontozat hatéves korig fejlődik. A felnőtté válás időtartama függ a nemtől, a mérettől, a fajtától és az életkörülményektől. A nagyobb lovak csontosodása tovább tart. A nagylovak várható élettartama 20–35 év, de a pónik akár 50 évig is elélnek. Néhány ló túllépheti a negyvenéves kort. A legöregebb dokumentált nagyló (Old Billy, 19. század) 62 évet élt. A dokumentáltan legtovább élt póni, Sugar Puff 56 évet ért meg (1951 - 2007). Az egyes lovak várható élettartama a fajtán kívül a tartás körülményeitől és az általuk végzett munkától is függ. Habár rendszerint úgy tekintik, hogy a lovak májusban születnek, az északi féltekén a legtöbb verseny a ló életkorát úgy adják meg, mintha a születést január elsejétől számítanák. Emiatt a legtöbb versenyző úgy öt-hat hónappal fiatalabb a megadott kornál. A déli félteke legtöbb versenyén ez az időpont augusztus elseje. A távlovaglás kivétel ez alól, itt a ló naptári kora számít. ### A csikó nevelése Fontos, hogy a gazda minél előbb kapcsolatot alakítson ki a csikóval. Születésekor megtörli, ha anyja nem nyalogatja meg. Meg kell szoknia a rendszeres ápolást, kérésre lábának feladását. Ez fontos lesz akkor, amikor a patkolókovács megigazítja patáját, és meg is patkolja. A rossz szokások ellen nehéz küzdeni, ezért azokat nem szabad hagyni kialakulni. Fontos, hogy a csikó megismerje és megszokja gazdájának hangját. A testi érettségtől, a fajtától és a későbbi munkától függően két- és négyéves korukban kezdik felkészíteni őket. Egyes országokban az angol telivéreket már kétévesen elkezdik lovagolni, a legtöbb fajta tagjai ekkor még csak ismerkednek a lószerszámokkal, és csak három-négyévesen ülnek fel rájuk a csontozat és az izomzat állapota miatt. Az angol telivérek kiképzése másfél éves korban, a hidegvérűeké kétéves korban, a melegvérűeké 2,5-3 éves korban kezdődik. A távlovagló versenyeken csak a legalább 60 hónapos lovak vehetnek részt. ## Genetika A lovak kromoszómaszáma 32 pár, amiből egy pár az ivari kromoszómák, kivéve a Przewalski-lovat, aminek 33 pár. 2007-ben megszekvenálták Twilight, egy angol telivér DNS-ét; a bázispárok száma 2 474 929 062. Ez nagyobb, mint a kutya, de kisebb, mint a szarvasmarha vagy az ember genetikai állománya. A gének száma nem ismert. A térkép a kutatók számára nyilvános. ## Viselkedése ### Társas életmód A lovak minden esetben csoportban élnek, mivel – prédaállatok lévén – a magányosságtól félnek. A lovak nagyobb csoportját ménesnek nevezzük. A lovak egymás közötti viszonya meghatározott. Minden lónak megvan a maga hierarchikus helye a ménesben, amely meghatározza viselkedését. Általában a lovaknál is van főnök, a ménest általában egy idősebb kanca vezeti. Ha valamelyik másik ló is vezér szeretne lenni, akkor harccal döntik el ki lehessen az. A csődörök feladata az, hogy megvédjék a ménest a ragadozókkal szemben. Ha támadást észlelnek, akkor elöl futnak a kancák, és hátul a csődörök. Ha nincs veszély, akkor a családok elkülönülnek. A szamárral szemben sztyeppei állatként a ló ösztönösen elsősorban futással védekezik a ragadozókkal szemben. A lovak szeretik, ha kényeztetik őket, de képesek túlzásba vinni az evést, ami nagy veszélyt jelent az egészségükre. Károsodhat a tüdő, a vesék, az ízületek, de még a pata is. Akár kólika is kialakulhat. A ménesek kisebb csoportokból állnak, amelyek létszáma 3-35, de a külső emberi megfigyelő nem tudja megkülönböztetni őket, ha a ménesben több csődör is van. Ugyanis egy kisebb csoport egy poligám család, egy csődör alkotja a kancáival és a csikóikkal. Egy új tag érkezése vagy egy régi távozása felborítja a rangsorrendet, és a ménes tagjai újra felállítják a rangsort. Ezt többnyire valódi küzdelem nélkül teszik, fenyegető jeleket adnak le. Ha az egyik ló behódol, akkor nincs harc, és amelyik behódol, az a későbbiekben alacsonyabb rangú lesz, mint a másik. A ménes tagjai megfigyelik egymást, és a továbbiakban eszerint viselkednek. Ezt 2008-ban igazolták. A fiatalok anyjuk rangját öröklik, de ha megvan hozzá a lehetőségük, megfelelő képességekkel változtathatnak ezen. A barátság azonban fontosabb a ménesben, mint a rang. A ménes magját a kancák képezik. Az ivarérés után a fiatal csődöröket elkergetik a ménestől, vagy csak a ranglétra alján maradhatnak ott. Az elkergetett csődörök külön csapatokat alkotnak, amíg le nem tudnak győzni egy idősebb csődört valamelyik ménesben. A csődörök sokszor magányosan élnek, akár felnőttként vagy idős korukban is. Néha néhány kanca kiválik egy ménesből, és vagy egy másik méneshez csapódik, vagy egy újat hoz létre egy fiatal csődörrel együtt. Az újonnan érkezők általában a ranglétra aljára kerülnek, akár méneshez, akár agglegénycsapathoz csatlakoznak, de magasabb pozíciót is kiharcolhatnak maguknak. A kancák és a heréltek viszonylag problémamentesen tarthatók együtt. A csődöröket elkülönítik a kancáktól, mert erős nemi ösztönük miatt, ha megérzik, hogy egy kanca sárlik, akkor minden akadályon keresztül el akarnak jutni hozzá, ezért gyakran meg is sérülnek. Ha a csődörök egymás közelébe kerülnek, akár össze is verekedhetnek, ami általában sérüléssel jár. Ilyenkor agresszivitásuk miatt nehezen kezelhetők. Még ha nem is mindig veszélyesek, nagyobb tudás kell hozzájuk, mint a többi lóhoz. A magányt nem szeretik, de egy idő után képesek más állatokat, akár az embert is társnak elfogadni olyannyira, hogy éppen saját fajtársaival szemben fogja kellemetlenül érezni magát. Ezzel szemben, ha nincs megfelelő társasága, nem kap megfelelő ingereket, nincs kielégítve a mozgásigénye, akkor unatkozni fog. Az unatkozó ló különféle rossz szokásokat vesz fel; sztereotip mozgásokat, az istálló felszerelésének rágását, a fal rugdosását, rúgást, harapást, karórágást, levegőnyelést. ### Kommunikáció Mivel társas lény, a ló testbeszéddel sok mindent ki tud fejezni. Többnyire testtartással, füllel, szemmel, farokkal fejezi ki magát, de hangokat is használ. Arckifejezéseinek száma 17. A szemöldök felhúzása félelmet, meglepődést vagy szomorúságot jelez, a tágra nyílt szem rémületet fejez ki, az ajakszöglet hátrahúzása üdvözlés, vagy behódolás. Az ember metakommunikációjára is érzékeny. Füle sok irányba tud mozogni. Ha felfelé állva előre és hátra billeg, akkor a ló figyel, és kíváncsi valamire, ami lehet a lovas vagy a kocsi is. A hátracsapott és lelapított fül az jelzi, hogy a ló készen áll arra, hogy megvédje magát. Ha a fül lazán oldalra lóg, az jelezhet behódolást, fáradtságot, rosszullétet, de ellazulást is. Ez utóbbi esetben, ha a szem félig csukva van, akkor az az elégedettség jele. Sok más jelet is képesek adni például testtartással és egymás tisztogatásával. A másik ló elfogadását, a bizalom kifejeződését jelzi, ha egymás nyaka felett átvetik a fejüket, illetve azt a másik nyakán pihentetik. Néha ezt az ember válla fölött is megteszik. - Az izgatottságot azzal fejezi ki, hogy kihúzza magát, fejét felveti. Ehhez társul a fül hegyezése, a tágra nyílt szem és orrlyuk. Emellett a ló rohangálhat vagy toporoghat is. - A haragot a hátra sunyított fül, a szem forgatása, farokcsapkodás, kapálás vagy rúgás jelzi. - A félelmet fülforgatás vagy az egész test megfeszülése mutatja. A ló hangjai: - nyerítés, ha a ló egy társát keresi - nyihogás, a megtalált társ üdvözlése - horkantás, figyelmeztetés gyanús jelre - visítás, ha egy másik ló bántja ### Intelligencia és tanulás Zsákmányállat volta miatt a ló erős „menekülj vagy védekezz” válasszal reagál mindenre, amit fenyegetőnek érez. Ez bármi lehet, ami hirtelen riadalmat kelthet. A leendő katona- és rendőrlovak ilyen viselkedését is csak nagy nehezen tudják megváltoztatni. Ha brutálisan bántalmazzák vagy nem tud elfutni a ló nem menekül el, hanem rúgással, esetleg harapással védekezik. Előfordul pánikreakció, megmerevedés is. Utólag óvatosan visszamegy a riadalmat okozó tárgyhoz, és megvizsgálja, mert nemcsak ijedős, hanem kíváncsi is. A legtöbb könnyű sportlovat sebességre, kitartásra, ügyességre és figyelemre tenyésztették; mindezek már a vad ősben jelen voltak. A szelektív tenyésztés hatására a lovak tanulékonyabbakká váltak, különösen a hidegvérűek. Kutatások szerint a lovak nap mint nap sok, értelmi működést igénylő feladatot oldanak meg, a megfelelő élelem kiválasztásától a társakkal való kapcsolatba lépésig. Nagyon jó a térbeli megkülönböztető képességük. A kutatások foglalkoztak a problémamegoldással, a tanulás sebességével és a memóriával. Jók az egyszerű tanulásban, de használnak bonyolultabb értelmi működést igénylő módszereket is, mint a kategorizálás vagy a fogalmi tanulás. Az egyszerűbb módszerek közül alkalmazhatók a következők: habituáció, deszenzitizáció, klasszikus kondicionálás, operáns kondicionálás, pozitív és negatív megerősítés. Van egy tanulmány, ami szerint képesek különbséget tenni a mennyiségek között, ha azok kevesebbek négynél A háziasított lovak értelmi képességei még jobban igénybe vannak véve, mivel sok ösztönös cselekedet akadályba ütközik, és sok tanulási feladat nem természetes, például a lószerszámokkal való ismerkedés. Ők is a szokások rabjai, megnyugtatja őket, ha a megszokott módszerekkel találkoznak, és a napi rutin sem borul fel. Egy kiképző szerint az intelligens lovak visszatükrözik az intelligens kiképzőt, aki kondicionálást és pozitív megerősítést használ olyan stílusban, ami megfelel a ló természetének. ### Alvás A lovak képesek fektükben és állva is aludni. A vadon töltött idő óta könnyű álomban is tudnak aludni, állandó készültségben a ragadozókkal szemben. A ló egyedül nem alszik jól; a ménesben az alvók álmát őrök vigyázzák, így akik alszanak, azok mélyebben alszanak, mert ha ragadozó jön, az őrök riasztanak. Képesek a teljes alvásszükségletüket rövidebb szakaszonként fedezni. A teljes idő erősen változó, de a házi ló átlagos napi alvásszükségletét 2,9 órára teszik. Akár 15 órán át is állva szendereghetnek, és néhány percre-órára lefekszenek. A REM alvásra csak fekve kerülhet sor. Erre elég néhány naponta egy-két órát áldozniuk. Ha a lovat napokig nem hagyják lefeküdni, akkor automatikusan REM alvásba csúszik, és a földre esik. Ez különbözik a narkolepsziától. ## A ló hasznosítása A lovaknak világszerte fontos szerep jutott a kultúrában. A lovakat munkához, harchoz, sporthoz és szabadidős tevékenységekhez használták és használják. Az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) 2008-as becslése szerint világszerte csaknem 59 millió ló élt a világban, 33 és fél millió Észak- és Dél-Amerikában, 13,8 millió Ázsiában, 6,3 millió Európában; Afrikában és Óceániában kevesebb. Az Amerikai Egyesült Államok lóállományát 9,5 millióra tette. Az Animal Planet 2004-ben rendezett szavazása szerint a ló a világ negyedik kedvenc állata. A ló és az ember közötti kommunikáció a közös tevékenységek alapja. A lószerszámok segítik ezt, és biztosítják az ember kényelmét. Lovagláshoz a lovat általában felnyergelik, amit hevederrel rögzítenek a hátán. Ehhez felteszik a kengyelt. Zablával, kantárral, a lábával testsúlyával vagy a hangjával a lovas úgynevezett segítségeket adhat, ezzel utasítva a lovat. Gyakorlott lovasok azonban képesek lószerszámok nélkül is lovagolni. A kocsihúzáshoz a kocsin kívül hám és kantár kell. ### Jog ### Munka Ma már a lovakat világszerte, így Magyarországon is mezőgazdasági munkára, igahúzásra általában nem használják. Főként a hobbi és a sport szerelmesei tartják őket. Mégis, a kevésbé fejlett régiókban még mindig 100 millió lovat, szamarat és öszvért használnak teherhordáshoz és közlekedéshez. Közülük egyedül Afrikában 27 millió végzi ezt a munkát. Míg a telivérek és a nyugodtabb melegvérűek többnyire hátaslovak, vagy könnyű kocsikat húznak, addig a hidegvérűek nagyobb erejük és lassabb mozgásuk miatt nehéz terheket húztak vagy vontattak. Így húztak kocsit, vontattak kivágott fákat, vagy akár hajókat is. Amióta ezek a munkák megszűntek, a hidegvérűek ritkábbá váltak. Egyes helyeken azonban újra hasznosítják őket, mert így a talaj kevésbé tömörödik, az erdőben pedig könnyebben mozognak, mint a gépek, és a faállományt is kímélik. A kivágott fák vontatását még mindig jól végzik, és természetkímélőek is. A szarvasmarhák befogása is egyszerűbb lovagolva, mint gépjárművön közlekedve. Egyes országokban lovas mentők keresik a hegyekben elveszett embereket, vagy visznek segítséget katasztrófa sújtotta területekre. A 19. században a sínen közlekedő járműveket gyakran lovak vontatták, így az első vasutak, villamosok és az omnibuszok is lóvontatásúak voltak. A 20. században helyüket átvette a gőz és az elektromosság. Az omnibuszokat motormeghajtásúra cserélték. A bányákban pónik vontatták a csilléket, vagy szállították a kibányászott ércet, nagyon nehéz körülmények között. A német, az osztrák és a svájci hadsereg napjainkban is használ lovakat és öszvéreket teherhordásra a hegyvidéken. Vannak országok, ahol lovas őrjáratok felügyelik a hegyvidékeket; máshol inkább csak reprezentatív feladatokat látnak el. A múltban minden hadseregben megtalálhatók voltak, kezdve a Kr. e. 4. évezredtől a második világháborúig. Sőt, a dzsandzsavíd milícia a 21. századi dárfúri konfliktusban is felvonultatott lovas haderőt. A lovak hadi használata a bronzkor végére terjedt el. További munkák a rendőrló és a vakvezető póni, valamint a gyógylovaglás. A rendőrlovak többnyire a nagyobb fajtákból származnak, mint például a hannoveri vagy a vesztfáliai hidegvérű. A lovaglás mind fizikai, mind mentális, mind lelki állapotunkra gyógyító hatással bír. Ezt felismerve terápiás szakemberek kidolgoztak egy olyan módszert, mely segítségével biztonságos keretek között, speciálisan kiképzett terápiás lovak segítségével e gyógyító hatás biztosítható. E módszer neve a lovasterápia, mely mára már számos, lóval kapcsolatos aktivitásban fedezte fel, és használja az ember-ló kapcsolat segítő hatását. Fejleszti az egyensúlyérzéket, a koordinációt, erősíti az önbizalmat, a szabadság és függetlenség érzését adja. A paralimpia mellett a Fédération Equestre Internationale (FEI) is rendez lóversenyeket fogyatékosok számára. A hippoterápia és a terápiás lovaglás különféle foglalkoztató, fizikai és beszédgyakorlatokat jelent, amit a ló mozgása ösztönöz. A hippoterápiában a terapeuta a ló mozgásával erősíti fel a különböző gyakorlatok hatását, amelyek fejlesztik a koordinációt, az egyensúlyt, a kognitív képességet és a kézügyességet. A terápiás lovaglás speciális lovaglási készségeket használ. A lovak pszichológiai támogatást is nyújtanak az embereknek, függetlenül attól, hogy lovagolják-e őket. A kísérleti pszichoterápia a lovat társként használja mentális betegségekben szenvedők támogatására, például a hangulatzavarok, a szorongás, az elmezavarok, a viselkedészavarok kezelésére, de azoknak is támaszt nyújt, akik életében nagy változások mennek végbe. Egyes kísérleti programokban börtönökben is felhasználják a lóval felépülő kapcsolatot. Ez javítja az elítéltek viselkedését, és csökkenti azt az arányt, hogy szabadulásuk után újabb bűncselekményeket kövessenek el. ### Sport A lovassportok versenyszámai: - díjugratás - díjlovaglás - tereplovaglás - ügetőverseny - terepvágta - galopp verseny - rodeó - rókavadászat - gymkhana - lovastusa, más néven military - fogathajtás - lovaspóló - buzkashi - lovasíjászat - lovastorna (voltízs) - dzsigitovka - lovas síjöring Történetileg egyes lovassportok a többi sporthoz hasonlóan a harcra való felkészülést szolgálták. A katonák és a lovak edzése mellett látványosságot is nyújtottak. Más sportok a pásztorok életéből erednek, például a rodeó. A lovas sportvadászat a régebbi, zsákmányszerző vadászatból ered. A lóverseny a lovasok vetélkedéséből származik. Mindegyik versenyszám különféle képességeket igényel a ló és a lovas részéről, ami újabb lófajták és lószerszámok kifejlesztését eredményezte. A lovassportok több évszázados népszerűsége megelőzte azt, hogy a mezőgazdaságból és a hadseregből kiszoruló képességek, készségek elvesszenek. Ma a legtöbb lovat sport, illetve szabadidőlónak tartják. A szabadidőlovak között kedveltek a nagyobb termetű pónik, mint a haflingi, a fjord póni vagy a tinker, mert tartásuk olcsóbb, és nehezebb körülményeket is kibírnak. Magyarországon inkább a magyar tenyésztésű fajtákat ajánlják, például nóniusz, hucul, shagya arab. Világszerte rendeznek különféle versenyeket. A legtöbb versenyen több számban is hirdetnek futamokat. Az értékelés a ló és a lovas közös stílusán és ügyességén alapul. Emellett még lóbemutatót is tartanak, ahol nem lovagolnak, hanem kantárszáron vezetik a lovat. Az olyan számokban, mint a lovaspóló, a lovak a játékhoz szükséges résztvevők, akik az emberekkel együtt küzdenek. Az eredményesség megítélése csak az ember akcióit veszi figyelembe, például a lőtt gólok számát. Ide tartozik a középkori lovagi tornákról ránk maradt sport is, ahol az emberek igyekeznek kilökni egymást a nyeregből; vagy a közép-ázsiai buzkashi, amiben az emberek egy kecske tetemét igyekeznek lóháton elkapni. A lóversenynek három alapváltozata van: a díjlovaglás, a díjugratás és a fogathajtás. A lóversenyek gazdasági szerepe a jegyek és a részvételi díjak mellett a hozzájuk kapcsolódó fogadásokban áll. ### Teljesítőképesség James Watt a fizikai teljesítmény mérésére bevezette a lóerőt, amivel jobban össze tudta hasonlítani gőzgépeinek teljesítményét a lovakéval. Egy lóerő a DIN 66036 szerint az a teljesítmény, amennyivel egy 75 kg tömegű testet a Föld nehézségi erejével szemben 1 m/s sebességgel lehet mozgatni. A lovak teljesítőképessége ettől többé-kevésbé eltérhet, a fajta, a kondíció, az edzettségi állapot és a fáradtság miatt (gyakran kisebb 1 lóerőnél). Johannes Erich Flade szerint az átlagos teljesítmény lépésben a típus és a testtömeg tekintetében így alakul: 750 kg-os hidegvérű esetén 1,2 LE, 600 kg-os melegvérű esetén 1,1 LE, és egy 200 kg-os shetland póni esetén 0,4 LE. Gustav Fischer a Berlini Mezőgazdasági Főiskola professzora szerint (Landmaschinenkunde 1928) a nehéz, 700–800 kg testtömegű lovak 1 m/s sebességű lassú lépésben 100 kg hosszú ideig tartó vontatására képesek; 600–650 kg testtömegű lovak 1–1,2 m/s sebességgel 75–80 kg-ot tudnak hosszabb ideig húzni. Lótenyésztő egyesületek szerint rövid távon egy hidegvérű 30, egy melegvérű 20 LE kifejtésére képes vágta vagy ugrás közben. ### Termékek A ló húsát és tejét is hasznosítják. Háziasítása előtt húst, bőrt és csontot adott. A barlangrajzokon lovakat is ábrázoltak. Válságos időben, ostromállapot idején az emberek lóhúst is fogyasztottak. Például egy német katona napi fejadagja Sztálingrádban: 200 g kenyér, 120 g friss hús vagy 200 g lóhús, 50 g sajt vagy 75 g friss kolbász, 30 g vaj, margarin vagy zsír. 120 g lekvár, 3 adag ital és 3 cigaretta, 1 szivar vagy 25 g dohány. Becslések szerint 2001-ben világszerte 153 000 tonna lóhúst fogyasztottak. A „rajnai savanyúsült” egy helyi specialitás, ami eredetileg lóból készült, de ma már szarvasmarhából is készítik. A több napos ecetes lében való pácolás eredetileg arra szolgált, hogy elvegye a lóhús erős ízét. Az Európai Unióban még mindig sok lóhús fogy, becslések szerint évi 200 ezer lovat jelent, a legnagyobb lóhúsfogyasztók Olaszország és Franciaország. A lovakból kolbász is készül, a magyar lovat külföldre adják el, és a lókolbász egy részét visszahozzák Magyarországra, ahol inkább kolbászként és szalámiként adják el. Olaszországban többféleképpen is elkészítik, például steaknek. A lóhúsra nincs kvóta. Általában leselejtezett lovakat vágnak le, például szilánkos lábtörés miatt, de vágóhídra kerülnek a tenyésztésből kiselejtezett fiatal lovak is. Kifejezetten vágóállat céljára viszonylag kevés csikót nevelnek a hidegvérű fajtákból. Emiatt a ló gyógyszeres kezelésének az a feltétele, hogy az egészségügyi könyvébe beírják, hogy nem fogyasztásra szánják. Ebbe minden gyógyszeres kezelést be kell jegyezni. Ha a lovat mégis leölik, akkor be kell tartani az egészségügyi várakozási időket. Egyes kultúrákban fogyasztása tabu, máshol vitatott. A zsidó vallásban a ló tisztátalan állatnak számít, ezért nem fogyasztható. A kereszténység és az iszlám nem tartalmazza ezt a tilalmat, de egyik kultúrkörben sem bátorították a lóhúsevést. III. Gergely pápa 732-ben a lóhúsevést pogány szokásként elítélte, és kiirtandónak tartotta. Véleménye szerint a keresztény sose egyen lovat. Bonifatius Wynfrith püspöknek, a germánok térítőjének ajánlotta, hogy tiltsa meg a lóhús fogyasztását a megkereszteltek számára. A tilalmat az utána következő két pápa is megerősítette. Amikor azonban az embereknek nem volt más ennivalójuk, és éheztek, akkor előbb-utóbb mégis megették a lóhúst. Penitenciát arra az esetre viszont nem írt elő, ha mégis lóhúst ennének. Az izlandiaknak azonban megengedték, mert a tilalommal együtt nem akarták felvenni a kereszténységet. A ló inkább munka- és fegyvertárssá vált, mint élelemmé, emiatt később sem terjedt el újra a lóhúsevés. A paripabőrt (ma: heréltló-bőr) a bőrfeldolgozás felhasználta például cipők, csizmák készítéséhez. A csikóbőrt bundának használták, különösen a 20. században. A magyar népköltészet egyik eleme a csikóbőrös kulacs. A lóbőrt emellett kesztyűhöz, kabáthoz, baseball-labdához is használták. A ló patájából ragasztó, csontjaiból szerszámok készíthetők. Csontjából, porcából enyvet is főznek. Az olasz konyhában hagyományosan a ló kihegyezett lábszárcsontjával (spinto) tesztelik, hogy a sóban pácolt sonka megérett-e. A kancatej a csikó természetes tápláléka élete első hónapjaiban. Összetétele szerint kevés benne a zsír, és sok a cukor, így erősen hasonlít az emberi tejre, ezért szükség esetén az anyatej lótejjel pótolható. Használják orvosi és kozmetikai célokra is. A lovas nomád népek – ahogyan a régi magyarok is – a ló tejéből a magas cukortartalomnak köszönhetően a mai napig alkoholos erjesztett italt, kumiszt készítenek. Ázsiában a kumiszt egyes népek lóbőr edényben erjesztik. A kanca naponta 5-6 alkalommal fejhető, egyszerre 1,1-2,6 liter tejet ad, a többi a csikónak kell. Ellés után 20-30 nappal lehet elkezdeni a fejést. Ez naponta 2–3,5 l tej/100 testtömeg-kilogrammnak felel meg. Általában 5-6 hónapig lehet fejni. A mongolok és más nomádok utazás közben a saját lovuk vérét szívták. Ez lehetővé tette, hogy hosszabb távolságokat tegyenek meg megállás nélkül. A Premarin (pregnant mares' urine) vemhes kancák vizeletéből kivont ösztrogénból készül, és régebben széles körben alkalmazták a női hormon pótlására. Lovakkal termeltetnek ellenszérumot különféle, különösen állati mérgekkel szemben. Lószőrnek nevezik a lovak farkából vagy sörényéből nyert szőrszálakat. Az ékszerek mellett vonós hangszerek vonóihoz használják (főként a fehér színűt). A lószőrt korábban – a szintetikus szálak elterjedése előtt – kis mennyiségben a textilipar is felhasználta: a lószőrből készült szitaszövetet férfizakók merevítő bélése gyanánt és háztartási sziták készítésére használták, de vasúti kocsik üléshuzatát is készítették lószőrből. Az állat testét borító szőrt matracok töltésére használták. ### Takarmányozása A ló táplálékában a fehérje:keményítő aránynak 1:8–10 körül kell alakulnia. A hagyományos fő eledelek a széna, a szalma és a zab, ami mellé még késztakarmányt adnak. Ehhez többnyire zabot használnak. Lehet adni a lovaknak más növényeket is, és melaszt is. Kenyeret nagyobb mennyiségben nem szabad etetni. Emellett az egyéni szükséglethez kell igazítani a táplálék mennyiségét. Így a csikók, a növendékek, a vemhes és szoptató kancák több fehérjét igényelnek; ellenben a sportlovaknak többletenergiát adó táplálékra van szükségük. Sportlovak esetén vigyázni kell a nedves táplálékkal, zöldtakarmánnyal, mert ha túl sok, akkor romlik az állóképesség és a ló is lassabb lesz. Idős korban romlik a táplálék felszívódása, így ezt is figyelembe kell venni. Az ásványi anyagok pótlását segíti a nyalósó. A lovak csak a tiszta nátrium-kloridból álló sótömböket nyalogatják, az ízesített vagy adalékolt sóra rá sem néznek. A lovak képesek naponta testtömegük 2%-2,5%-ának megfelelő száraz tömegű táplálékot elfogyasztani. Egy 450 kg testtömegű ló napi 11 kg száraz tömegű takarmányt fogyaszt. A munkától függően ehhez még abrakot kell adni. A táplálkozási szakértők ajánlása szerint az abrak mennyisége nem haladhatja meg a normál táplálék mennyiségét, különben a ló hajlamos túlenni magát, és kólika alakulhat ki. Folyamatosan vigyázni kell arra, hogy a lónak mindig elegendő széna és szalma álljon rendelkezésére. Ez fontos szerepet játszik abban, hogy a ló bélflórája fennmaradjon. Ehhez tartozik a fogápolás is. Nem szabad az energiaszükségletet főként zabbal fedezni; erre ügyelni kell, mivel sok késztáp főként zabból áll. Ekkor ugyanis a ló vagy elhízik, vagy ha a mennyiség rendben van, akkor unatkozni kezd, és rossz szokásokat vesz fel. Legalább naponta háromszor kell etetni. A ló napi teljes vízszükséglete 60 liter, amibe azonban beleszámít a táplálék víztartalma is, így általában megelégszik 38-45 liter vízzel. Ha csak zöldtakarmányt kap, akkor megelégszik 500 kg-onként két liter vízzel is. Ha nem jut megfelelő mennyiségű vízhez, akkor súlyos emésztési zavarok, kólika alakulhat ki. A legjobb egy önitató, amiből a ló egy pedál lenyomásával tölthet vizet magának. A vezetékeket hideg időben óvni kell a fagytól, mert a jéggé fagyó víz a hőtágulásával tönkreteheti a rendszert. A takarmányt védeni kell az egerektől, mert vizeletükkel és székletükkel kórokozókat juttatnak bele. A szénát szárazon kell tartani, és szárazon kell adni. Ha a széna elázik, akkor a benne elszaporodó baktériumok hőt termelnek, emiatt túlmelegedhet és meggyulladhat. Ügyelni kell a szénabála belsejében uralkodó hőmérsékletre; az öngyulladás elkerülésére 70 Celsius-fok alatt, a tápérték megtartásához 45 Celsius-fok alatt kell tartani. Vannak a ló számára élvezhetetlen, vagy mérgező növények. A borostyánt vagy az aggófüvet csak akkor eszi meg, ha éppen nincs más. Vannak lovak, amelyek még időben észreveszik a mérgező növényeket, és nem eszik meg őket, de vannak, amelyek elfogadják és megmérgeződnek. Mérgezés esetén állatorvost kell hívni, és a további evést meg kell akadályozni. A gyógykezelés lehet aktív szén, hashajtó vagy gyomormosás, néha tejet is adnak. A szénával szemben kevésbé kritikusak, mint a legelőn növő növényekkel szemben. A lovak nagyon ügyesen, az evés abbahagyása nélkül hullajtják el a tévedésből letépett nemszeretem növényeket. A legeltetési időszak elején és végén vigyázni kell a takarmányok közötti váltásokkal, mert a ló kólikát kaphat. Mind a friss növényeket, mind a szénát fokozatosan kell bevezetni. A túl hirtelen elkezdett legeltetés hasmenést, a túl hirtelen elkezdett széna szorulást okozhat. A hullott gyümölcs is problémát jelenthet, ha túl sokat eszik belőle egyszerre. Szintén vigyázni kell, ha az új legelő növényzete nagyon különbözik a régitől. A szabadban tartott lovaknak is szükségük van menedékre, ahova behúzódhatnak a csapadék és a szél elől. Ez lehet egyszerű menedékhely, vagy akár gondosan felépített istálló is. Emellett még szükségük van patkolókovácsra is, aki 6-8 hetenként megigazítja a patájukat, és patkót cserél. Az állatorvosnak rendszeresen ellenőriznie kell a ló állapotát, és be kell adnia az esedékes védőoltásokat. Az állatorvosnak vagy a lófogásznak rendben kell tartania a ló fogazatát is. Ha a lovakat istállóban kikötve tartják, akkor naponta át kell őket mozgatni, ami segít megőrizni a testi és a lelki egészséget. Ha kint tartják őket, akkor elég erős kerítésre van szükség. A lovat rendszeresen tisztogatni, ápolni kell, ezzel nemcsak a szépségét, hanem a bőre és szőre egészségét is meg lehet őrizni. A bőrápolás módjai a tisztogatás, mosás, fürösztés, nyírás és letakarás. ## Lótípusok A nagylovaknak és a póniknak nagyon sokféle típusa ismert, kezdve a nagy testű, lassú mozgású nehéz igás lótól a karcsú és gyors angol telivérig. Egy-egy típus általában a fajták keresztezésének eredménye, de vannak olyanok, amelyeket kifejezetten meghatározott célra tenyésztettek ki. Például egy nagy testű igásló és egy telivér keresztezéséből olyan ló születik, amely egy termetes lovast is könnyen elbír a hátán. A sodrott ló hidegvérű és melegvérű szülők utóda. ### Típusok vérmérséklet szerint A vérmérséklet szó nem a vér hőmérsékletére, hanem a temperamentumra utal. A lófajtákat három csoportba soroljuk vérmérséklet szerint, a póniknál ilyen felosztás nem szokásos. Vannak hidegvérű típusú pónilovak, és a kisebb méretű lovasok, gyerekek számára melegvérű jellegű pónik is. Példák az ausztrál lovaglópóni és a connemara póni. #### Hidegvérű lovak Többnyire természetes úton kialakult fajták tartoznak ide, kivéve az arab lovakat. Észak-Európából származnak, ahol bőven találhatók kövér legelők a hűvös, csapadékos időjárás következtében. Erős testfelépítésűek, nyugodt természetűek. Nem csoda, hogy ebbe a fajtába tartozó lovak mind nagy testűek, és igen erősek, mint a clydesdale vagy Belga hidegvérű lovak. Erejük révén a többi fajtánál alkalmasabbak arra, hogy nehéz kocsikat húzzanak, viszont nem érik el az arab lovak eleganciáját és kecsességét. Néha szelíd óriásoknak nevezik őket. A percheron könnyebb és élénkebb, vele száraz talajokat szántanak, vagy szekeret húzatnak. A shire megint nagyobb, erősebb és lassabb, nehéz agyagos földek szántására tenyésztették. #### Melegvérű lovak Az ázsiai vadlovaktól a Przsevalszkij-lótól és a tarpántól származnak, vagy hidegvérű és nemesvérű lovak keresztezésével alakították ki őket. A keresztezés célja az volt, hogy egyesítsék a telivérek eleganciáját és sebességét a hidegvérűek jó természetével és robusztusságával. Élénk, finom csontozatú fajták, alkatuk sokoldalú hasznosításra utal. Ide tartozik a legtöbb sportló. Melegvérűre példa a trakehneni, vagy a hannoveri ló. A melegvérű fajták főként díjlovaglásban és díjugratásban versenyeznek. Tágabb értelemben véve melegvérűnek tekinthető a hidegvérű és a nemesvérű lovak bármely keresztezése, vagy a lovaglásra használt fajták, a nemesvérű lovak kivételével. #### Nemesvérű lovak Nemesvérűnek számítanak a telivérek és a magas hányadú félvérek, amikben valamelyik telivér fajta hányada legalább 50%. Telivér fajták az arab és az angol telivér. Nemesvérűnek számít az akhal tekini, a berber ló és a kihalt türkmén ló. Érzékenyebbek, energikusabbak, és gyorsabban tanulnak, mint más fajták. Külsőleg kifinomultak, karcsúak, vékony bőrűek és hosszú lábúak. Sebességükért és ügyességükért tartják őket. A telivérek többnyire sportlovak, és rövid távon akár elérhetik a 70 km/h sebességet. 160 kilométeres szakaszon a maximális átlagsebesség 12–20 km/h.[^1] Az angol-arab egyesíti magában a nemes vérű lovak minden szépségét, finomságát és eleganciáját. Eredetileg a Közel-Keletről és Észak-Afrikából származik, ahol a sovány legelők és a szélsőséges időjárás a kisebb testű, szívós és gyors lófajta kialakulásának kedvezett. Az angol telivért és a melegvérű fajtákat a Közel-Keletről hozott keleti fajták közreműködésével tenyésztették ki. ### Pónilovak Pónilovak: Legfeljebb 147 cm magas és többségükben tiszta vérű őshonos fajták, például az izlandi póni. Vannak fajták, amelyekben születnek ennél kisebb egyedek, mégis törzskönyvileg nagylovaknak tekintik őket. Ilyen például az arab telivér, vagy a missouri fox trotter. Ezzel szemben vannak kis termetű fajták, amiket póninak tekintenek, így annak egyedeit akkor is törzskönyvileg póninak tekintik, ha felnőtt korukra túllépik a 148 cm-t. Ilyen például a welsh póni Magyarországon hagyományosan a 122 cm alatti marmagasságú lovakat hívják póninak, a 130 és a 148 cm közöttieket kislónak. A kettő közöttiek határesetnek számítanak, más jellemzők alapján dől el, hogy melyik csoportba tartoznak. Vannak kutya nagyságú törpelovak is. Az általános szabály alól vannak kivételek is. Ausztráliában a határ 142 cm. A United States Equestrian Federation western osztályának versenyein 145 cm. A Fédération Equestre Internationale metrikus rendszerben számol, és 148 cm-t ad meg patkó nélkül, patkóval 149 cm-t. Rendszertanilag ugyanaz az alfajhoz tartoznak, mint a többi ló. A versenyeken főként a magasságot használják kritériumként, de vannak más sajátságaik is, amik alapján eltérnek a többi lótól. A póni lába rövidebb, mint a nagylóé, de méretéhez képest erősebb. Csípője szélesebb, csontozata vastagabb, nyaka rövidebb és vastagabb. A pónik szívós, öntörvényű állatok. Szelídebbek, és okosabbak is, mint a többi ló. A legkisebb póni fajta a shetlandi póni; a falabellát, amely egy családról kapta a nevét, nem póninak, hanem kislónak tekintik. Jellemző a tömzsi testalkat, az erős harapás és a hosszú élettartam. Lovagláshoz és kompvontatáshoz, de még vakvezetéshez is használják őket. ### Típusok hasznosítás szerint - Fogatlovak: Azoknak a lovaknak, amelyek fogathúzásra alkalmasak, általában meredekebb a lapockájuk, ezáltal jól felfekszik rá a hám, másrészt a csüdjük is meredekebb. Lábukat magasabbra szokták emelni, ami elegánsan mutat a fogatban, ám a lovaglásnál kifejezetten kényelmetlen. Tipikusan hidegvérűek. - Hátaslovak: A lovaglásra használt állatnak erősnek kell lennie, hogy elbírja lovasát, törzsének pedig keményebbnek, hogy a lovasnak jó ülést nyújtson. Dőlt lapockájának köszönhetően hosszabb és alacsonyabb lépésekkel halad, ami kényelmessé teszi a lovaglást. Ebben szerepe van a kisebb szöget záró csüdjének is. Az izmos far és hosszú hátsó láb az ugrásban válik előnyére... Többnyire telivérek, félvérek, vagy melegvérűek, de sodrott és néha hidegvérű lovakat is használnak hátasként a nehezebb lovasok alá. Pónikat főként gyerekek lovagolnak. - Sportpóni: a hátasló a legjobb tulajdonságaival rendelkezik, szép, arányos testfelépítésű, a vérmérséklete pedig egyenesen tökéletes. - Nehéz igás lovak: Masszív testfelépítése, vastag csontozata és erős izmai nehéz terhek vontatására teszik képessé. Rendszerint hidegvérűek. - Kocsiló: e típusnak is erősnek kell lennie, mégis könnyebb testűek, ezáltal elegánsabbak. Lábukat magasra emelik. Két, egymáshoz illő ló párban igen értékes. Az ókori rómaiknál a négyes fogat sokkal értékesebb volt, mint négy ló. - Cob: Nyugodt természetű hátasló, amelynek kissé rövid lába és zömök teste van. Hagyományosan az idősebb és testes lovasok használják előszeretettel. A cob sörényét gyakran rövidre vágják. Melegvérű jellegű. - Pólópóni: Kis testű ló. Gyorsan mozog, fordulékony, képes hirtelen felgyorsulni, megállni vagy irányt változtatni. Azonnal végre kell hajtania lovasa utasításait. Nevével ellentétben nem póni, mivel átlagos marmagassága 160 cm. - Vadászpóni: Teste erőteljesebb, kevésbé tetszetős, mint klasszikus hátaspónié. Amellett, hogy jó hátasló, gyors mozgású, és ugornia is tudni kell. ## Lófajták A lónak több mint 300 fajtája ismert. Korábban Magyarország lótenyésztési nagyhatalomnak számított. Néhány ismertebb fajta: angol telivér, andalúziai ló, kisbéri félvér, lipicai, arab telivér, camargue-i ló, shetland póni. A tiszta fajtáról alkotott elképzelés és az ellenőrzött, írott törzskönyv a modern időkben vált fontossá. Néha a tiszta fajtákat helytelenül telivérnek nevezik. A telivér a ló egy típusa, a tiszta fajta pedig törzskönyvvel számon tartott. A fajták általában közös ősöktől származó lovak csoportja, amelyek bizonyos jellemzőkben megegyeznek és azokat megbízhatóan örökítik is, így szín, testalkat, lelki alkat, ügyesség, tanulékonyság. A fajtákat néhány régi fajta kivételével keresztezésekkel és szelekcióval hozták létre. A beduinok lovaik vérvonalát hosszú nemzedékekre visszamenőleg tudták, mivel fontosnak tartották a fajtisztaságot.Ezeket a vérvonalakat szóban örökítették. Az első írott törzskönyvek a karthauzi szerzetesektől származnak Dél-Spanyolországból. A feljegyzésekben megtalálhatóak az andalúz ló ma is élő vérvonalai. A lófajtákat egy-egy feladatra tenyésztették; jellemzőiket az adott feladathoz igazították. Az erős, de kifinomult andalúz lovat lovagláshoz, a nehéz hidegvérűeket nehéz kocsik húzására és mezőgazdasági feladatokhoz. További fajtákat a könnyebb mezőgazdasági munkákra, könnyebb kocsik húzására vagy utazólónak, különböző sportágakhoz, vagy egyszerűen csak kedvencnek. Egyes fajtákat több évszázados szelekcióval és keresztezéssel alakítottak ki, mások csak nagyon kevés ős leszármazottai. Az egyik legrégibb írott törzskönyv az angol telivéré (General Stud Book), ami egészen 1791-ig, az alapítókig vezeti vissza a telivérek vérvonalát. ### Magyar fajták #### Története Az ugorok a Kr. e. 2. évezredben ismerkedtek meg a lóval és a lovaglással. Ebből a korból származnak ló, nyereg, fék, ostor, másodfű, harmadfű szavaink. Feltételezett szálláshelyük az andronovói kultúra északi részén volt, innen a Kr. e. 2. évezred közepéből vagy későbbről származó lovastemetkezések és csontból készült zabladarabok maradtak ránk. Lovas vadászok voltak. Az ugor kor után is lótartó maradt a magyarság, a honfoglalás előtti kor emlékeit őrzik a mén, kengyel, nyűg, béklyó, gyeplő, kantár szavak. Tanult a környező török népektől is. Európa lovas nomádként ismerte meg e népet. A ló gazdaságilag kevésbé volt fontos, mint a szarvasmarha, de a kultúrában jelentősebbé vált. Magyarország sokáig lótenyésztési nagyhatalom volt, hatalmas ménesei voltak. A középkorban a legtöbb ló a tarpánra emlékeztetett, habár a takitól származtak, nem a tarpántól. Alacsonyak, erősek és gyorsak voltak. Voltak nemes lovak is, ezek nagyobbak, szebbek voltak, mint azok. A krími tatároktól, kaukázusi és turkesztáni ménesekből származtak. Szent László 1077-ben betiltotta a szarvasmarha- és a lóexportot. Kálmán király 1100-ban engedélyezte tehenek eladását külföldre, de vágómarhát, lovat továbbra sem lehetett kivinni. A tilalom évszázadokig fennállt, Zsigmond király külön megengedte a pozsonyiaknak, hogy lovat adjanak el külföldre. A tilalmat a 15. században oldották fel, ezután felélénkült a kereskedelem. A nyugatra eladott lovakat keletről vásároltakkal pótolták. A 18. század közepén lecsökkent a lóállomány, a maradék elkeveredett. A hanyatlás okai a háborúk (török uralom vége, Rákóczi-szabadságharc, örökösödési háború, hétéves háború) és az orosz terjeszkedés voltak. Már nem lehetett méneseket behozni keletről. A birtokosok spanyol méneket hoztak, de így sem sikerült elég lóra szert tenni. Kénytelen volt az állam gondoskodni a leendő katonalovakról. A paraszti lótenyésztés, lótartáshoz a megnövekedett közterhek is hozzájárultak, a forspont miatt Tolnában és Baranyában sok gazda szarvasmarhára cserélte lovait, a megmaradt lovakat a Duna szigetein rejtettek. Egyes vidékeken ragaszkodtak a lovakhoz, és például a Rábaközben sok gazdának három-négy lova is volt. A 18. századtól az 1910-es évekig ismerték a török ló, szlavóniai ló, oláh ló, moldvai ló, lengyel ló, hucul ló, mokány és székely ló, erdélyi ló fajtákat. A moldvai ló kivételével kis termetűek voltak. A legtöbb keleti vér az erdélyi lóban maradt fenn. Az 1930-as években négy éven keresztül, évente átlag ezer lovat exportált Török- és Görögországba a "Lenz Testvérek" déligyümölcs kereskedő cég, amelynek a vezérigazgatója és tulajdonosa, Lenz József (1897–1965), kereskedelmi tanácsos, tartalékos huszárszázados. 1933-ban a Török Fügetermelők Szövetsége megállapodást kötött a Lenz Testvérek déligyümölcs import céggel, hogy a füge és egyéb déligyümölcs-szállítmányok ellenértékeképpen a hazai cég 1500 lovat exportáljon Törökországba. Később viszont, 1934-ben a Lenz Testvérek cég kapta meg a török hadsereg tüzérségi lovainak beszállítói jogát. A lóállomány túlélte a világháborúkat és a békeszerződéseket, azonban a szocializmus véget vetett a népi lótartásnak, és az újabb fajták is a kihalás szélére kerültek. #### Újabb magyar fajták A középkori magyar ló a hódoltság idején arab, később spanyol lovakkal, majd angol telivérekkel keveredett, így alakult ki a magyar parlagi ló. Kis testű, de lassan érő. Ezt tovább keresztezték arab és angol telivérekkel, kiváló kocsilovakat kaptak. A magyar parlagi ló kis igényű, szívós. A székely ló hasonlít rá, de zömökebb. A havasokban honos kis termetű, hosszú szőrű, bozontos fajta a mokány ló. Hidegvérű tájfajták a muraközi és a pinkafői ló, amelyeket francia percheron és osztrák pinzgaui fajtákkal nemesítettek. A régi magyar lófajták 1880-1890 körülre teljesen eltűntek. Az első állami ménest II. József alapította Mezőhegyesen 1784-ben. A világon egyedülálló módon itt négy magyar fajtát tenyésztettek ki: a nóniusz, mezőhegyesi félvér (furioso-north star), gidrán és az 1984-ben fajtaelismerést nyert mezőhegyesi sportló fajtákat. Mára Mezőhegyesen csak a nóniuszt és a mezőhegyesi sportlovat tenyésztik, a többi fajtát más ménesekbe szervezték át. (A mezőhegyesi sportló 1980-ban debütált a moszkvai olimpián, ahol a magyar csapat IV. helyezést ért el.) Kisbéren a hajdani Batthyány-birtok területén tenyésztették ki a kisbéri félvér fajtát, gróf Szapáry József Győrhöz közeli bábolnapusztai birtokán pedig a shagya-arabot. A kisbéri félvér szintén egy angol félvér. ## Állomány A ló az ember által legtöbbet használt háziállatok közé tartozik, és számos országban tartják őket. A lovakat többféle célra használják, mint például a szállítás, a mezőgazdasági munkák, a sport, a szórakozás és a terápia. 2021-ben a lóból több mint 140 országban tartottak, és az éves állomány nagysága meghaladta az 58 millió darabot. A világ legnagyobb ló tartói közé tartozik az Egyesült Államok, Mexikó, Brazília, Mongólia és Kína. Ezek az országok a 2021-es állományuk alapján az első öt helyen álltak. 2021-ben az Egyesült Államok volt az éves világ ló állományának a 18%-a. ## A művészetben A legrégibb ismert ábrázolások 30 ezer évesek, a dél-franciaországi Chauvet-barlangban láthatók Vallon-Pont-d’Arc közelében. Kikkuli a Kr. e. 15. században szakkönyvet írt a lovak tartásáról, tenyésztéséről és a könnyű kis kocsik húzására való felkészítéséről. Magát Mitanni országából való lókiképzőnek nevezte. Ez a technika előnyt biztosított a hettitáknak a szomszédaikkal vívott csatákban. Kr. e. 1274-ben a hettiták II. Ramszesz fáraót is legyőzték, aki alig tudott könnyű, aranyozott harci kocsijával elmenekülni. A hettiták lovai kicsik voltak, de az utánuk következő Urartu már nagyobb lovakat tenyésztett ki. Menua király (Kr. e. 810–785) egyik lova az Arsibini nevet viselte, és győzelmet ért el távolugrásban. A ló ábrázolása kiemelkedő szerepet kapott a lovasnépek művészetében. Lásd a nagyszentmiklósi kincs, ékszerek Egykor a lovat még az ősi szent állat formájába is átöltöztették. Legismertebb a nevezetes paziriki ásatásban talált lószerszám és díszítése (Szergej Rugyenko professzor ásatása az Altaj-hegységben). Ilyen lovak ábrázolásait találjuk az ősi hun-szkíta királysírokban, Kínában, vagy Oroszországban. Caligula római császár a kedvenc lovát, Incitatust consullá nevezte ki. Ezzel a történettel az ókori római írók a császár őrült voltát igyekeztek igazolni. Eredetileg Porcellusnak (kis disznó) hívták, de a császár egy méltóbb nevet adott a csődörnek, aki minden futamot megnyert, ahol indult. Egy egész palotát kapott személyzettel, istállója márványból épült, lószerszámait drágakövek díszítették, arannyal kevert zabbal etették. A ló a címereken is megjelent. A perzsa miniatúrákon gyakran lehet lovakat, tevéket vagy elefántokat látni, akiken egy égi lény vagy egy uralkodó lovagol. A híres magyar lovak listája a Híres magyar lovak listája cikkben található. ## A vallásban Az ember és a ló közötti kapcsolat miatt a ló sok népnél is vallási szerephez jutott, emiatt a mitológiákban számos ló szerepelt. A görög mitológiában is sok történetben szerepel: - Héliosz görög napisten szekerét az első időszakban bikák húzták, később azonban már lovakról volt szó. A képeken sugárkoszorúval szerepel, lovai szárnyasak, és a szekér előtt fiúk futnak, hogy aztán a mélybe vessék magukat, és így oszlassák szét a csillagokat. A szekér előtt halad Héliosz két testvére, Szeléné a holdistennő, és Éósz, a hajnal istennője. - Poszeidón a tenger mellett a lovak istene is; e szerepében a Hippiosz'' nevet is viseli. Amikor szerelmével Démétért üldözte, az kancává változva menekült előle, és egy ménesben rejtőzött el. Poszeidón szintén lóvá változott, és csődörként követte, így sikerült vele párzania. A nászból született Areión, a nagyon gyors, okos, beszélő ló. - Héraklész egyik feladata volt Diomédész emberevő lovainak elvitele. Kiután kísérőivel legyőzte az őröket, Héraklésznek behatolt az istállóba, ahol a lovak vaslánccal voltak kikötve. A lovak azonban érkeztére felnyerítettek, erre gazdájuk a helyszínre érkezett katonáival. A küzdelemben Héraklész győzött, megölte Diomédészt, katonáit megfutamította. Ezzel a lovak megnyugodtak, így Héraklész magával tudta vinni őket. A lovakat Erüethosz szabadon engedte, de azok az Olümposz felé vették az irányt, és vadállatok áldozataivá váltak. - A kentaurok ember-ló keveréklények, lótestükön a fej helyén emberi felsőtesttel. A legtöbbjük kerülte az embereket, de Pholosz és Kheirón barátságos volt velük, és hősöket neveltek. - A ló testének elülső feléből, és egy tyúk szárnyából, lábaiból és farkából álló felnagyított hátsó részből álló lény neve hippalektrüon. - A hippokamposz testének első fele ló, de hátulján haluszonyt visel. Róla nevezték el a csikóhalakat (Hippocampinae). Szintén róla kapta nevét az agyban az emlékezet szempontjából fontos terület (hippokampusz), mivel alakja hasonlít a lényhez. - Pegazus egy szárnyas, ló alakú félisten volt. Bellerophónt számos hőstettében segítette, többek között a kiméra megölésében. - A trójai faló belsejében görög harcosok rejtőztek. Megépítése Odüsszeusz ötlete volt. A trójaiak engesztelő áldozatként tekintettek rá, és bevontatták a városba. Így sikerült a görögöknek elfoglalniuk Tróját. - Bukephalosz Nagy Sándor legendás lova volt. Számos mitológiai tulajdonságot tulajdonítottak neki, például azt, hogy tudott beszélni. Az ókori rómaiak lovat áldoztak Marsnak a termékenységért. A fehér ló az égi, a fekete az alvilági isteneket jelentette. Az egyszarvú nem a görög mitológiából, hanem Indiából ismert. Lóteste, homloka közepén hegyes szarva és kecskepatái vannak. Arisztotelész és Plinius természetrajzi írásai is említik. A perzsa mitológiából ismert Rakhs, a csődör. Az északi mitológiában Szleipnir Odin nyolclábú lova. Arvak és Alsvid a napisten szekerét húzzák. A merseburgi ráolvasások közül a második egy ló törött lábát volt hivatva meggyógyítani. Más ófelnémet szerzők feljegyeztek ráolvasásokat, amelyek lovak bénulásának gyógyítását tűzték ki célul. A zsidó és a keresztény hagyományokban a fehér ló a mennyei tisztaságot jelzi. Az iszlám hagyományok szerint a próféta Burák nevű szárnyas fehér lován egy éjszaka a mennybe repült, és a Koránnal tért vissza Mekkába. Marokkóban a gnaváknál a derdeba nevű megszállási ceremónia transzba esett részt vevői egy Buchari nevű lovon utaznak. A ló a gazdagságot, jóllétet jelképezi. A Védákban leírt óind áldozatok közül a legköltségesebb az ashvamedha lóáldozat volt. A hinduizmusba átkerült óind hagyományok szerint a ló, mint hátasállat sok istenségnek fontos. A legismertebb Szúrja, a napisten, aki fiatal férfiként lovon ül vagy áll. Emberszerű ábrázolása szekéren perzsa hatást mutat. A kocsit Aruna, a hajnalpír hajtja. Általában hét ló húzza a kocsit, Nevük a szanszkrit költészet metrikájára utal: Gayatri, Brihati, Ushnih, Jagati, Trishtubha, Anushtubha és Pankti. Visnu tizedik megtestesülése Kalki, aki a kálijuga végén eljön igazságot tenni. Fehér lóként, vagy a Devadatta nevű fehér ló lovasaként ábrázolják. Tamil Naduban szintén fehér lovon lovagol az Aiyanar dél-indiai védőisten, és Ayyappan is fehér lovon ül. Mindketten a néphit szellemeiből váltak hindu istenekké. A néphit további védőszellemeket is számon tart, akik ló alakban jelennek meg. Kubera, a gazdagság nagy hasú istene különböző hátasokat birtokol, köztük lovat is. Hayagriva Visnu avatárja lófejű ember alakjában, a tudás isteneként. Tumburu, az égben zenélő Gandharvák vezetője szintén lófejű. Keshi a Bhagavatapurana szerint ló alakú démon, aki Visnut hordozta. A Ras lila vallási táncdrámában Krisnát szép tehénpásztor-lányokkal, de főként kedvesével, Radhával mutatják be. Amikor Krisna beszállna a kocsijába, a lányok kivesznek egy kereket, és a kocsi összedől. A darabban a lányok egy lótestet alkotnak, amire Krisna felül. A női testekből összeállt lótestek számtalan változatban megjelennek az indiai lírában, és a miniatúrafestészetben is. A Mahábhárata című eposzban felbukkan egy bizonyos Galava, aki egy mitikus bölcs (Rishi), Vishvamitra tanítványa. Miután befejezte tanulmányait, a mester 800 fehér lovat kér, amiknek fekete a füle. Kalandos úton, Garuda istenmadár és több király segítségével sikerül őket összegyűjteni és átadni. A buddhista hagyományok szerint Gautama Sziddhártha, a későbbi Buddha kedvenc lova Kanthaka, egy fehér, okos csődör volt, ami minden kalandjában segítette. Amikor titokban elmenekült a palotából, akkor is rajta lovagolt. Emiatt a felnyergelt, de lovas nélküli ló a halál szimbóluma a buddhizmusban. Ezzel magyarázhatók a Pakisztánban és a Felső-Indus szakaszán látható sziklarajzok. A ló a dolgok rejtett természetét tükrözi, és elpusztíthatatlanságot jelképez. A régi közép-ázsiai tengrizmus hitrendszerben a sámáni hagyományban a szélló elképzelése az emberi lelkierőt és lelket ábrázolja. A ló lélekvezető, és szimbolizálta a világmindenséget is, például a hátából nőtt ki a világfa. Koponyájának varázserőt tulajdonítottak. A kínai hagyományokban az egyszarvú Csi-lin mellett a Longma nevű sárkányló áll. A ló a kínai naptár hatvanéves ciklusának tagja, és a tizenkét földág egyike. Néhány taoista templomot Hongkongban, Tajvanon és Vietnámban Quan Congnak, a kínai hadvezérnek ajánlottak, aki a három királyság korában élt (198–249). Oltárképe egy életnagyságú fehér falóval a templom előterében a hatalmat jelképezi. Csin Si Huang-ti Kr. e. 210-ből feltárt temetkezését többezres agyaghadsereg vigyázta harci lovakkal és szekerekkel. A sírmellékletek a császár hatalmát fejezték ki. ## Fordítás [^1]:

Giorgione da Castelfranco

Giorgione, alias Giorgio Barbarelli da Castelfranco (Castelfranco Veneto, 1477/1478 – Velence, 1510 októbere) olasz festő, a reneszánsz egyik vezető velencei mestere, aki életművét mindössze alig több mint tíz év alatt alkotta meg. Mestere Giovanni Bellini volt. Számos festményének olyan nehezen megfogható, rejtélyes, talányos jelentést és tartalmat tulajdonítanak, ami állandó elfoglaltságot ad az ikonográfiával foglalkozó kutatóknak. Életéről viszonylag keveset tudunk, Vasari nevezetes művéből (Le Vite) és közvetett információk alapján lehet következtetni élettörténetére. Alakja köré az idők folyamán ellenőrizhetetlen forrásokból származó legenda fonódott, ugyanakkor számos epigon, vagy inkább tudatos hamisító rontotta a hírnevét. Mindössze a 19. század vége felé, Giovanni Battista Cavalcaselle és Giovanni Morelli művészettörténészek kutatómunkája nyomán nyerte vissza hitelességét. Néhány művének eredetét a művészettörténet még ma is vizsgálja, Giorgione ugyanis – egyetlen kivételtől eltekintve – nem szignálta a képeit. Giorgione megismerése vers írására ihlette Juhász Gyulát, aki párhuzamot vélt felfedezni kettőjük művészete között. ## Élete, munkássága Giorgione a Velencétől mintegy 40 kilométerre lévő Castelfrancóban született. Családjáról semmi biztosat nem lehet tudni, egyes források a nemes Barbarella vagy Barbarelli család leszármazottjának tekintik és Giorgio Barbarella da Castelfranco néven említik, más források még az anyjáról is tudni vélnek, aki e szerint a Castelfrancóval szomszédos Vedelago falu szép parasztlánya volt. Az újabb kutatások szerint a Barbarella származás téves, vagy legalábbis erősen vitatható feltevés. Keresztneve valójában Zorzon, vagy inkább Zorzi volt, amely a Giorgio név velencei nyelvjárás szerinti változata. Minden korabeli dokumentum a Zorzi da Castelfranco nevet említi. A Giorgione nevet (nagy Giorgio) akkor kapta, amikor festői hírneve ismertté és elismertté vált, de egyúttal utalt daliás termetére is. Tizenkét éves kora körül került Velencébe és festőinasnak állt. Általánosan elfogadott nézet szerint Giovanni Bellini műhelyébe került. Van azonban olyan vélemény is, ami szerint valószerűtlen, hogy egy falusi fiú azonnal egy Bellini-szintű művészhez került volna, eszerint először egy rövid időt Lazzaro Bastiani műhelyében töltött el, innen került át Bellinihez. Tehetsége Bellini előtt hamar nyilvánvalóvá vált, és egyre fontosabb feladatokat bízott rá (akkoriban a neves festők műveiknek kisebb-nagyobb részletét – ruházat, háttér stb. – inasaikkal festették meg). Zorzi 1500 körül, huszonhárom éves korában önállósította magát. Ebben az időben járt Leonardo da Vinci Velencében, és nagy hatással volt az ifjú festőre. Első ismert művei (ezek talán még ezelőtt születtek), a Salamon ítélete és a Mózes tűzpróbája (mindkettő a firenzei Uffizi-képtárban látható) még kissé merev alakjaival az útkeresést mutatják. Megfestette Agostino Barberigo dózse és Consalvo Ferrante parancsnok portréját is. Következő fennmaradt képe A háromkirályok imádása, amely még mindig az ifjúkori alkotások jellegzetességeit mutatja (a londoni National Galleryben őrzik). Folyamatos önképzéssel művelődött, megismerte az antik történeteket. Ez alapján született A pásztorok megtalálják a gyermek Pariszt című képe, amely nem maradt fenn, csak egy rézmetszet (T. van Kessel készítette) és egy rossz állapotban lévő másolat alapján ismert. Vasari leírása szerint Andrea del Verrocchio Colleoni-szobra kapcsán kialakult egy kisebb vita, miszerint a festészet alacsonyabb rendű a szobrászattal szemben, mert a szobrokat több nézőpontból is meg lehet tekinteni. Giorgione erre válaszul készített egy olyan festményt, amely tükrök és más tükröző felületek segítségével több nézőpontból láttatja a témát. A festmény nem maradt fenn, de létezését Vasarin kívül más szerzők is valószínűsítik. Judit című képe 1504–1505 körül született, a Holofernész levágott fejét lábával tipró nőt ábrázolja, karddal a jobbjában. Giorgione – mi tagadás – „szüntelenül kivette a részét a szerelem örömeiből”, és egy bizonyos Catenához fűződő kapcsolat nyomán születhetett a Laura 1506-ban (a kapcsolatot a kép hátulján található felirat bizonyítja). Giorgione képein kétféle nőtípussal lehet találkozni: a Laura és A vihar érzéki, valamint a Judit és az Alvó Vénusz átszellemült, szűzies nőalakjaival. Maga Giorgione magas termetű, jóképű, romantikus és szerelmes természetű, lobbanékony és érzelmes ember volt. Szépen énekelt, és énekét lanttal kísérte. Fiatal kora ellenére köztiszteletben állt a városban. Híre gyorsan eljutott szülőhelyére, Castelfrancóba is, ahol megbízták egy oltárkép megfestésével. 1503–1504 körül készítette el Castelfrancói madonna című képét, amely Máriát ábrázolja gyermekével, Szent Liberalisszal és Assisi Szent Ferenccel. A festmény eredetileg a Szent György- vagy Costanzo-kápolnába készült, és Giorgione a templomot freskókkal is díszítette. Az épületet a 18. században lebontották, így a freskók megsemmisültek. Ez előtt is dolgozott már szülővárosában, egy mesterségeket dicsérő frízt festett. 1507 és 1508 között a frissen renovált velencei Fondaco dei Tedeschi külső freskói készítésében vett részt. Ezek java része megsemmisült, vagy igen rossz állapotban maradt fenn. Freskókat egyébként más paloták számára is festett (Casa Soranzo, Casa Grimani alli Servi). Az évtized közepétől Giorgione több olyan festményt alkotott, amelyeknek gyakorlatilag nincs történetük, alakjaik esetleg nincsenek is kapcsolatban egymással, nélkülözik a cselekményt, csupán romantikus, melankolikus hangulatot árasztanak. Témaválasztásában nyilvánvaló szerepet játszott a neoplatonikus filozófia és a bukolikus költészet elterjedése. Már a kortársak is rejtélyről, talányról beszéltek a képek kapcsán, és igyekeztek a mögöttes jelentésüket megfejteni. Ebbe a sorozatba tartozik például A vihar és A három filozófus. Ugyanakkor Giorgione volt, aki először bevonta a festészet témakörébe az éjszakát. Több ilyen képet is festett, például az Alkonyt, vagy az elveszett Éjszakát. Ebben az időszakban alakult ki jellegzetes, finom tónusfokozatokat alkalmazó festői stílusa. Általános vélemény szerint Giorgione legszebb alkotása az Alvó Vénusz, amely egyben utolsó műve volt. Ez az az alkotás, amely példaképe lett a velencei iskola valamennyi fekvő Vénuszának, de – Carel Scharten és Margo Scharten-Antink talán elragadtatott véleménye szerint – sem Tiziano, sem Palma Vecchio, sem mások műve sem vetekedhet Giorgione alkotásával. A képet Marcantonio Michiel, a gyűjtő-író (az ő értékes feljegyzései alapján sikerült azonosítani több Giorgione festményt) megtekintette 1525-ben akkori tulajdonosánál, és így írta le: „A tájkép az alvó meztelen Vénusszal és kupidóval Z. d. C. (értsd: Zorzi da Castelfranco) keze munkája, de a tájat és a kupidót Tiziano fejezte be.” A kezében madarat tartó kupidót később lefestették. Gyakori téma az utókor számára Giorgione és Tiziano kapcsolata. Tiziano Giorgione több képén dolgozott, némelyiket – Giorgione halála után – ő fejezte be. Vasari szerint Tiziano Giorgione tanítványa volt, ugyanakkor más források arra utalnak, hogy egy évvel idősebb volt, mint Giorgione, és mindketten Bellini tanítványai voltak. Scharten-Antinkék több forrás és bizonyíték alapján Tizianót kilenc évvel fiatalabbnak tartják, ami szintén a tanítványi viszonyt támasztja alá. Giorgione fiatalon hunyt el. Halálával, miként életével kapcsolatban is, romantikus mendemondák terjedtek el, de minden forrás szerint az 1510 októberében kitört pestisjárványban vesztette életét. Castelfrancóban temették el. ## Jelentősége Giorgione talányos festő. A talányosság legfőképpen abban rejlik, hogy rendkívül keveset tudunk róla. Nem ismerjük származását, nem vagyunk biztosak a nevében, alig néhány művéről tudjuk teljes bizonyossággal, hogy tényleg az övé, még a halálának a körülményei is bizonytalanok. Életéről csak egyetlen írásos forrásunk van, Vasari nevezetes összeállítása. De maga Vasari sem ismerte a festőt, amikor Velencében járt, Giorgione már rég halott volt, akik pedig ismerték, nagyon öregek lehettek. Információit tehát nem tekinthetjük nyugodt lelkiismerettel száz százalékosan biztos forrásnak. Az említett bizonytalansághoz járulnak még festményekben rejlő titokzatosságok. Nyilvánvaló, hogy a festő életének bizonytalanságai és a festmények jelentéstartalma hatott és hat a másikra, és viszont. A reneszánsz festészet – legalábbis Giorgione előtti szakaszában – szükségszerűen az egyházhoz, a vallási témákhoz kapcsolódott. Giorgione volt az, aki először ábrázolt nem vallásos témákat a képein, legalábbis nála a legkevesebb az egyházi témájú alkotások aránya, így őt mondják „az itáliai művészet első világi festőjé”nek. De még vallásos témájú képein is világiak a szereplők. Ezért láthatunk a Castelfrancói Madonna Máriájában egy parasztlányt, és hasonló a helyzet a mellékalakokkal is. A háromkirályok imádása című képen hús-vér emberek jelennek meg, némelyik alak mintha a korabeli Velence utcáiról lépett volna a festménybe. Tájai nem csak kiegészítői a kép előterének, Giorgione a tájat a tájért festette, látható élvezettel. Műveivel útjára indította az önálló táj- és alakfestészetet. Festésmódja is különleges: finom, aprólékos ecsettechnikával festett, a testfestésnél olyan módszert dolgozott ki (vagy lesett el Leonardótól?), amivel a kontúrok szinte eltűnnek, az árnyékok lágy átmenettel rajzolják ki az alak, az arc térbeliségét (sfumato-technika). A festőiségnek ezt a megnyilvánulását már a kortársak is elismerték, sőt csodálták. „Olyan lágy ecsetkezelést fedezett fel a színezésben, amilyen előtte nem létezett; el kell ismerni, hogy ecsetvonásai nyomán hús és vér született, de olyan pasztózusan és könnyedén, hogy már nem is festői alkotásnak, hanem valóságnak nevezhetjük.” (M. Boschini, 1674). Színes festő volt abban az értelemben, hogy festményein a szín főszereplővé vált, sokkal jobban, mint addig, erőteljesebben másoknál. „A giorgionizmus modernségének a lényege, hogy a szín lett a festészet főszereplője, uralma alá hajtotta az elbeszélést, a kompozíciót.” ## Képrészletek ## Giorgionétől elvitatott művek

I. Henrik angol király

I. Henrik (1068 szeptembere – 1135. december 1.) Anglia királya 1100-tól haláláig. Henrik Hódító Vilmos negyedik fia volt. Neveltetése során megtanult latinul írni-olvasni, és valamennyire a szabad művészetekbe is beavatták, ezért a későbbi krónikák Henry Beauclerc („Könyves Henrik”) névvel illették. Apja halála után két bátyja örökölte országait: az idősebbik Róbert a Normandiai Hercegséget, Rufus Vilmos pedig Angliát. Henrik birtok nélkül maradt, de később megvásárolta Róberttől Cotentin grófságát. Miután egy ideig viszálykodó bátyjai között lavírozott, végleg Vilmos mellett kötelezte el magát. Henrik jelen volt, amikor 1100-ban Vilmos egy vadászbalesetben meghalt, és utána sietve Anglia királyává koronáztatta magát. Feleségül vette a skót király lányát, Matildot, akitől két gyereke született; emellett számos szeretőt tartott, akik több mint húsz törvénytelen gyerekkel ajándékozták meg. Róbert nem ismerte el Henrik megkoronázását. A két fivér fegyveres viszálykodásának az 1106-os tinchebrayi csata vetett véget, ahol Henrik foglyul ejtette Róbertet, és utána élete végéig fogságban tartotta. A szomszédos uralkodók (Anjou és Flandria grófjai, valamint a francia király) azonban Róbert fiát, Clito Vilmost ismerték el Normandia törvényes hercegének, ezért a következő évtizedekben fel-fellángolt a háború a szomszédokkal. Keménykezű, néha kegyetlen, de hatékony uralkodónak tartották, aki ügyesen építette ki hatalmi bázisát, és a háborúk során meg tudta osztani ellenségeit. Angliában a meglévő angolszász hagyomány alapjain továbbfejlesztette az igazságszolgáltatási rendszert, javított a közigazgatás és az adóbeszedés hatékonyságán. Henrik támogatta az egyház Gergely-féle megreformálását, de az invesztitúra kérdésében konfliktusba keveredett a nemzeti egyház fejével, Anselm canterburyi érsekkel. Egyetlen törvényes fia, Vilmos Adelin 1120-ban vízbe fulladt. Henrik lányát, Matild özvegy császárnét jelölte ki örököséül, aki ezután Anjou grófjához, Geoffroyhoz ment feleségül. Henrik 1135. december 1-jén halt meg, de tervei ellenére nem Matild örökölte a trónt, hanem unokaöccse, Blois-i István koronáztatta magát királlyá, ami közel két évtizedes polgárháborúhoz vezetett. ## Ifjúsága ### Származása és gyerekkora, 1068–86 Henrik feltehetőleg 1068 nyarán vagy az év utolsó heteiben született. Valószínűsíthető születés helye a yorkshire-i Selby városa. A források bizonytalansága miatt azonban az sem kizárható, hogy születése 1069 elejére esik. Apja Normandiai Vilmos volt, eredetileg Normandia hercege, aki két évvel Henrik születése előtt meghódította Angliát. Az invázió során létrejött egy anglo-normann arisztokrácia, amelynek a La Manche-csatorna mindkét partján voltak birtokai. A nemesség Franciaországgal is szoros kapcsolatokat ápolt (Normandia hercege elvben a francia király hűbérese volt); Franciaországban viszont ekkor még minimális volt a király tekintélye, és az ország inkább csak tartományok laza összessége volt. Henrik anyja Flandriai Matilda, V. Balduin flamand gróf leánya; anyja révén II. Róbert francia király unokája és I. Henrik unokahúga (Henrik valószínűleg róla kapta a nevét). Vilmosnak és Matildnak négy fia született, közülük Henrik volt a legfiatalabb. Külsőre bátyjaira (Róbertre, Richárdra és Vilmosra) hasonlíthatott, feltehetőleg „alacsony, zömök, hordómellű” és fekete hajú volt. Mivel jóval fiatalabb volt bátyjainál (és Richárd hamar meg is halt), gyermekkorában kevés időt tölthetett velük . Húga, Adela nagyjából vele egykorú volt, lehetséges, hogy együtt nevelkedtek. Gyerekkoráról keveset tudunk, egyes történészek szerint főleg Angliában, mások szerint Normandiában nevelkedett.(a krónikás Orderic Vitalis beszámol arról, hogyan veszett össze Henrik Róbert és Vilmos bátyjaival a normandiai L'Aigle városában, de a mai történészek kételkednek a történet hitelességében). Valószínűleg egyházi neveltetést kapott, nevelője Osmund, Salisbury püspöke és Anglia kancellárja volt; ez arra utalhat, hogy szülei egyházi pályára szánták. Feltehetően tudott latinul olvasni és némileg jártas lehetett a szabad művészetekben. Katonai ismeretekre Robert Achard tanította. Apja 1086. május 24-én lovaggá ütötte Henriket. ### Az örökség, 1087–88 Vilmos 1087 őszén egy franciaországi hadjárat során súlyos balesetet szenvedett. Henrik Rouenbe sietett, ahol apja ekkor már haldokolt, halálos ágyán ugyanakkor felosztotta címeit és birtokait fiai között. Az örökösödési szabályok ekkor még nem voltak egységesek Nyugat-Európában. Míg Franciaországban a primogenitúra (miszerint a legidősebb fiú örököl mindent), addig Angliában és Normandiában az volt a szokás, hogy a birtokokat szétosztják a fiúk között, úgy hogy a legidősebb kapja a legrégebbi (többnyire legértékesebb) címeket és földeket, a fiatalabbak pedig kisebb birtokokkal kénytelenek beérni. Vilmos a hagyományt követte, és felosztotta az örökölt Normandiából és a meghódított Angliából álló birodalmát. A legidősebb fiú, Róbert megkapta Normandiát (annak ellenére, hogy fegyverrel fellázadt ellene korábban). Richárd, a második fiú korábban meghalt egy vadászbalesetben, így Anglia koronája Vilmosra szállt. Henrik jelentős pénzösszeget (5 ezer fontot; más forrás szerint 2 ezret) kapott, valamint ő volt az örököse anyjuk szerény buckinghamshire-i és gloucestershire-i birtokainak. Vilmos temetését egy helyi polgár zavarta meg, aki szerint jogtalanul vették el a kolostor (ahol a temetés zajlott) telkét a családjától; Henrik egy megfelelő összeggel kártalanította a tiltakozót. A két idősebb fivér szinte azonnal összekülönbözött az örökségen. Róbert Angliát is magának követelte, Vilmos viszont átkelt a Csatornán és királlyá koronáztatta magát. Róbert erre elkezdett előkészíteni egy partraszállást; Angliában egyes főurak is támogatták volna. Henrik Normandiában maradt a hercegi udvarban; talán nem akart nyíltan Vilmos pártjára állni, vagy attól tarthatott, hogy Róbert elkobozza örökölt pénzét, ha megpróbál távozni (az ötezer font kb. másfél millió ezüst pénzérmét jelentett, amit nem lehetett észrevétlenül kicsempészni). Vilmos erre elkobozta Henrik angliai birtokait, aki így földönfutóvá vált. 1088-ra kiderült, hogy Róbertnek nincsenek meg a forrásai az invázióra, ezért kölcsönt kért Henrik örökségéből, amit ő visszautasított. Végül Róbert háromezer fontért cserébe létrehozott öccse számára egy grófságot Nyugat-Normandiában. Henrik grófsága a Cotentin-félszigeten feküdt, a cotentini és avrachii püspökségek területén. Befolyást nyert két anglo-normann főúrra, Hugh d'Avranchesre és Richard de Redversre, akiknek normandiai birtokai az ő grófságában voltak. Róbert inváziós hadereje végül el sem hagyta a partot. ### Cotentin grófja, 1088–90 Henrik hamar berendezkedett grófságában, és sikerült támogatókat is szereznie. Hívei között volt Roger de Mandeville, Richard de Redvers, Richard d'Avranches, Robert Fitzhamon, valamint Roger salisburyi püspök. Róbert megpróbált visszatáncolni az egyezségtől és visszaszerezni a grófságot, de Henrik ekkorra már eléggé megszilárdította a hatalmát és meg tudta akadályozni bátyja törekvését. Róbert uralma amúgy is eléggé bizonytalan volt, és Henrik grófsága hellyel-közzel függetlenként tudott működni. A jelek szerint ekkor már sem Róbert, sem Vilmos nem bízott Henrikben. Amikor az angliai felkelés véget ért, Henrik 1088 júliusában Angliába utazott, de nem sikerült Vilmost rábeszélnie, hogy adja vissza neki anyjuk birtokait, így ősszel dolgavégezetlenül tért vissza Normandiába. Időközben azonban a Róbert udvarában élő Odo de Bayeux (apjuk, Vilmos féltestvére) elhitette a herceggel, hogy Henrik azért utazott Angliába, hogy a királlyal összeesküvést szőjön Róbert ellen. Amikor Henrik partra szállt, Odo feltartóztatta és Neuilly-la-Forêtben fogságba vetette. Róbert visszavette a cotentini grófságot. Henrik egész télen fogoly maradt, de 1089 tavaszán a normandiai arisztokraták rávették Róbertet, hogy engedje őt szabadon. Bár hivatalosan már nem ő volt Cotentin grófja, a nyugat-normandiai nemesek továbbra is Henrik hívei maradtak. Eközben folytatódott a Róbert és Vilmos közötti viszály. Vilmosnak továbbra is gondot jelentettek az uralma elleni lázadások, de közben próbált szövetségeseket keresni Róbert ellen a normandiai és a szomszédos Ponthieu-beli bárók körében. Normandia hercege I. Fülöp francia királlyal kötött szövetséget. 1090 végén Vilmos felbujtotta Conan Pilatus tekintélyes roueni polgárt, hogy lázadjon fel a herceg ellen. Conant a városi polgárság nagy része is támogatta, és sikerült a maga oldalára állítania a herceg helyőrségét is. Róbert a hűbéresei segítségét kérte, Henrik pedig elsőként érkezett Rouenbe. A roueniek nem adták meg magukat, és véres utcai harcok törtek ki a két fél között. Róbert és Henrik kíséretükkel együtt szintén bevetették magukat a küzdelembe, de a herceg aztán visszavonult, öccsére hagyva a harcot. Henriknek sikerült visszaszorítania a lázadókat, és Conant is foglyul ejtette. Henrik felháborodott, hogy egy közrendű polgár az ura ellen lázad, és bár jókora váltságdíjat ajánlottak érte, ledobatta őt a roueni vár fokáról. A korabeli források szerint Henrik igazságosan járt el, amikor példát statuált a lázadókkal, a városi harcokban tanúsított bátorsága pedig növelte hírnevét. ### Testvérviszály, 1091–99 A felkelés leverése után Róbert elküldte öccsét Rouenből, valószínűleg azért, mert több dicsőséget szerzett a csatában mint ő, és talán Henrik megkérte, hogy adja vissza a grófságát. 1091 elején Vilmos király egy meglehetősen nagy sereggel partra szállt Normandiában, hogy tisztázza a helyzetet Róberttel. A két fivér Rouenben megegyezett egymással, eszerint Vilmos megkapott néhány normandiai birtokot és várat; cserébe megígérte, hogy segít Róbertnek visszaszerezni az apjuk által meghódított, de halála után elvesztett Maine grófságot. Ezenkívül segítséget ígért a hercegnek nem engedelmeskedő vazallusok ellen (ebbe beletartoztak Henrik és hívei). Egymást nevezték meg örökösüknek és kölcsönösen kizárták Henriket, amíg bármelyikük életben van. Henrik és bátyjai között kitört a háború. Henrik zsoldosokat toborzott, de ahogy az ellenség egyre közeledett, korábbi hívei egymás után pártoltak el tőle. Maradék erőivel a jól védhető Mont-Saint-Michel-i apátságba húzódott, ahol 1091 márciusában ostrom alá vették. A krónikás Malmesburyi Vilmos szerint amikor Henriknek elfogyott az édesvize, Róbert engedélyezte vízkészletek beszállítását, amit Vilmos erősen nehezményezett. Az ostrom pontos lefolyása nem ismert, a történészek vitatkoznak azon, hogy 15 napig vagy hat hétig tartott-e, de a végén Henrik elhagyta az apátságot (talán megadta magát és cserébe elvonulhatott), és előbb Bretagne-ba, majd Franciaországba távozott. Orderic Vitalis szerint Henrik ezután a normandiai határ mentén fekvő Vexin grófságába menekült, híveinek kis csoportjával együtt. 1091 végére Róbert és Vilmos ismét összekülönbözött, és a roueni megegyezés érvényét vesztette. Henrik és csapata 1092-ben a polgárok hívására bevonult a nyugat-normandiai Domfront városába. A város ura Robert de Bellême volt, a lakosok azonban gyűlölték őt, és Henrik egy vértelen akcióban átvette az uralmat. A következő két év során türelmes munkával növelte befolyását és támogatókat gyűjtött. 1094-re már úgy osztogatott várakat és földeket, mintha ő lenne a herceg. Vilmos eközben pénzzel segítette öccsét és bátorította, hogy intézzen támadásokat Róbert ellen. Az így szerzett összegből Henrik egy erős várat építtetett Domfort-ban. Vilmos 1094-ben hadseregével átkelt Normandiába, és mikor előrehaladása megállt, Henrik segítségét kérte. Henrik válaszolt is a hívására, azonban már nem a fősereghez vonult, hanem Londonba utazott, mert addigra az angol király feladta az inváziós próbálkozást. A következő években erőt gyűjtött és időnként Angliába látogatott, Vilmos udvarába. 1095-ben II. Orbán pápa meghirdette az első keresztes háborút. Róbert úgy döntött, hogy ő is csatlakozik a hitetlenek elleni harchoz, és az utazáshoz szükséges pénzt Vilmostól kérte; cserébe elzálogosította nála a hercegségét. Henrik és Vilmos ezután is szövetségesek maradtak, a két fivér 1097–1098-ban együtt hadakozott Vexinben. ## Anglia királya, 1100–06 ### A korona megszerzése 1100\. augusztus 2-án Vilmos meghalt. A király vadászni indult az Újerdőbe (New Forest) normann nemesek (köztük Henrik) és vadászok társaságában. Egy – talán Walter Tirel báró által kilőtt – nyíl eltalálta Vilmost, amibe belehalt. A király halálát illetően számos összeesküvés-elmélet látott napvilágot, amelyek lényege, hogy az uralkodó valójában merénylet áldozata lett. A mai történészek többsége szerint ugyanakkor valószínűbb, hogy baleset történhetett. Tirel mindenesetre azonnal elmenekült a helyszínről és Franciaországban keresett menedéket; hogy tényleg ő ölte-e meg a királyt, vagy csak hamisan vádolták és attól tartott, hogy bűnbakot csinálnak belőle, nem tudni. Henrik nyomban Winchesterbe lovagolt, ahol az ország legfőbb előkelőivel megvitatta a trón öröklését. William de Breteuil az idősebb Róbert mellett kardoskodott, aki ekkor még külföldön volt, hazatérőben a keresztes háborúból, és akinek Henrik és a bárók nagy része korábban hűségesküt tett. Henrik azzal érvelt, hogy Róberttől eltérően ő már Anglia megkoronázott királyának és királynéjának fiaként született, ezért neki van elsőbbsége (ún. porfirogenitúra). A felfokozott hangulatú vitában végül a Henry de Beaumont és Robert de Meulan által támogatott Henriknek sikerült a maga oldalára állítania az összegyűlt bárókat. Elfoglalta a winchesteri várat és birtokába vette a királyi kincstárat. 1100\. augusztus 5-én Henriket sietősen (mindössze három nappal Vilmos halála után) királlyá koronázták a westminsteri apátságban. A koronázó Maurice londoni püspök volt, mivel Anselm canterburyi érseket Vilmos korábban száműzte, az ország másik érseke, a yorki Bayeux-i Tamás északon tartózkodott. A király az angol hagyománynak megfelelően koronázási oklevelet bocsátott ki, amelyben ígéretet tett, hogy nem követi Vilmos egyházellenes politikáját; megígérte, hogy felhagy a bárók birtokainak jogtalan királyi használatával és hogy visszatérnek a Hitvalló Eduárd korában szokásos szelídebb szokásokhoz. Ezenkívül „biztos békét” ígért Angliának. Henrik gazdagon megjutalmazta korábbi híveit, de igyekezett kiegyezni a korábbi mágnásokkal és királyi tisztségviselőkkel is. Vilmos kancellárját, William Giffardot kinevezte Winchester püspökévé, és a legfontosabb sheriffek, Urse d'Abetot, Haimo Dapifer és Robert Fitzhamon az ő kormányzatában is fontos szerepet játszottak. A népszerűtlen Ranulf Flambard durhami püspököt viszont korrupcióval vádolta és a Towerbe záratta. Vilmos korábban sok egyházi pozíciót betöltetetlenül hagyott és az utánuk járó javadalmat felvette; Henrik szakított ezzel a gyakorlattal és jelölteket állított a püspöki székekbe (akik aztán támogatták uralmát). Az új egyházi tisztségviselőket fel is kellett szentelni, Henrik pedig levelet írt a Franciaországba száműzött Anselm érseknek, amelyben visszahívta Angliába, és elnézését kérte, hogy távollétében történt meg a koronázás. ### Házassága 1100\. november 11-én, három hónappal megkoronázása után, a 31 éves Henrik feleségül vette III. Malcolm skót király lányát, Matildot. A korábbi években feltehetően találkozott már vele, Osmund salisburyi püspök mutatta be őket egymásnak. Nyilvánvalóan dinasztikus házasság volt, bár egyes krónikások szerint a házastársak érzelmileg is közel álltak, sőt szerelmesek voltak egymásba. Matild anyai ágról angolszász királyi családból származott (eredeti neve Edit volt), nagybátyja Edgar Ætheling, dédapja Vasbordájú Edmund király volt. A házasság megerősítette Henrik uralmának legitimációját, az ambiciózus Matild pedig egy erős ország királynéja lehetett. Matild azonban zárdákban nevelkedett és fogadalmat tett, hogy apáca lesz belőle. Miután megkérték a kezét, kérelmet nyújtott be Anselm érsekhez, hogy ennek ellenére engedélyezzék a házasságot. Az érsek egyházi tanácsot hívott össze, amely végül úgy határozott, hogy mivel Matild még nem tette le apácai fogadalmát, férjhez menetelének nincs akadálya. Matilda jó királynénak bizonyult, Henrik távollétében régensként kormányozta az országot, részt vett vagy elnökölt a tanácsüléseken és bőkezűen támogatta a művészeteket. Hamarosan két gyerekük is született, Matild 1102-ben és Vilmos 1103-ban. A krónikás Canterburyi Gervasius szerint volt egy második fiuk is, Richárd, aki azonban korán meghalt. Gyerekei születése után Matild főleg Westminsterben tartózkodott, míg a király Angliát és Normandiát járta. Henriknek számos szeretője volt, akikkel legalább kilenc fiút és tizenhárom lányt nemzett. Törvénytelen gyerekeit a jelek szerint elismerte, és segítette a felnevelésüket. Általános gyakorlat volt, hogy a nemesurak megházasodásuk előtt prostituáltakat látogatnak vagy ágyasokat tartanak; a királyoktól szinte elvárták, hogy szeretőik legyenek. Henrik kapcsolatainak egy része házassága előttről származott, de voltak szeretői azután is, hogy feleségül vette Matildpt. Viszonyai meglehetősen köztudottak voltak, ágyasai között egyaránt voltak közrendű és nemes nők. ### Az altoni egyezmény, 1101–02 1101 elejére Henrik uralma már biztos alapokon nyugodott, azonban a főnemesség körében sokan titokban még mindig Róbertet támogatták, és alkalomadtán átpártoltak volna hozzá. Flambard püspök februárban megszökött a Towerből és Normandiába menekült Róberthez. Ez is közrejátszhatott abban, hogy Róbert júliusra összegyűjtötte seregét és flottáját, hogy átkeljen Angliába. Henrik erre elkobozta Flambard birtokait, és Anselm érsek segítségével elmozdította püspöki székéből is. Áprilisban és júniusban megújíttatta a nemesség hűségesküjét, de támogatásuk még mindig részleges és bizonytalan volt. A király Pevensey mellé gyűjtötte össze erőit, ahová a normandiai herceg partraszállását várták. Több bárója nem jelent meg, annak ellenére, hogy Anselm érsek is igyekezett győzködni a bizonytalankodókat. Róbert végül július 20-án Portsmouthnál ért partot meglehetősen szerény, néhány száz fős katonasággal, de a pártját fogó angol bárok hamar csatlakoztak hozzá. A herceg ahelyett, hogy a közeli Winchesterbe indult volna, hogy lefoglalja a királyi kincstárat, megállt, így Henriknek elég ideje volt, hogy utolérje. A két hadsereg a hampshire-i Altonnál találkozott, de csata helyett tárgyalni kezdtek egymással. A fivéreknek sikerült megegyezniük: Róbert feloldotta Henriket hűbéresküje alól és elismerte Anglia királyaként. Henrik cserébe Domfront kivételével lemondott nyugat-normandiai igényeiről, és megígérte, hogy élete végéig évente kétezer fontot fizet a hercegnek. Kölcsönösen egymást jelölték meg örökösüknek, amennyiben fiúutód nélkül halnának meg, visszaadják a másik felet támogató bárók elkobzott földjeit és Flambard visszakapja püspöki címét. Róbert ezután néhány hónapig Henrikkel maradt Angliában, majd visszatért hercegségébe. Az altoni egyezésmény ellenére Henrik megbüntette az ellene felkelő bárókat. William de Warenne-t, Surrey grófját olyan bűnökkel vádolta, amelyeket állítólag már a szerződés megkötése után követett el, és száműzte az országból. A következő évben az egyik leghatalmasabb bárót, Robert de Bellême-et vette elő, és 45 különböző jogsértéssel vádolta meg. Robert megszökött és fegyveres felkelést szervezett, mire a király megostromolta arundeli, tickhilli és shrewsburyi várait. Robert végül megtört, elfogadta Henrik száműzési ajánlatát, és Normandiába távozott. ### Normandia meghódítása, 1103–06 Henrik 1103-ban új normandiai szövetségeseket talált. Egyik törvénytelen lányát, Julianát Eustace de Breteuilhez, egy másikat, Matildot pedig Rotrou de Perche grófhoz adta feleségül. Ezenkívül angliai birtokok osztogatásával és ígéretekkel igyekezett megnyerni a normann arisztokráciát. Róbert herceg igen nehezen boldogult a kormányzással, és 1104-ben kénytelen volt szövetségre lépni Robert de Bellême-mel. Henrik emiatt arra hivatkozott, hogy mivel bátyja lepaktált az ellenségeivel, egyezségük már nem érvényes. Átkelt a Csatornán és Domfrontba ment, ahol találkozott az ő felé húzó bárókkal. A normandiai helyzet egyre kaotikusabbá vált. 1105-ben a király egyik hívét, Robert Fitzhamont egy lovagokból álló csapat kíséretében átküldte a Csatornán, a jelek szerint azért, hogy provokálják ki a Róberttel való összecsapását. Fitzhamont elfogták, Henrik pedig erre hivatkozva fegyveresen átkelt a hercegségbe, hogy helyreállítsa a rendet. A környező grófságok és a francia király megígérték semlegességüket. Miután Henrik megszállta Nyugat-Normandiát, Bayeux felé vonult, ahol Fitzhamont tartották fogva. A város nem adta meg magát, mire a király megostromolta és felégette. Caen erre megadta magát, így a király Falaise (apja szülőhelyéhez) várához vonult, és némi veszteséggel elfoglalta. Az angolok előrehaladása ezután megállt és a két fivér tárgyalásokba bocsátkozott, de nem sikerült megegyezniük. Karácsonykor Henrik visszatért Angliába. A következő év júliusában a király ismét normandiai hadjáratba kezdett, de ezúttal döntő csatára törekedett. Ostrom alá vette Tinchebray várát, mire Róbert herceg Robert de Bellême támogatásával Falaise felől odasietett, hogy felmentse az erődöt. Sikertelen tárgyalási kísérletek után valószínűleg szeptember 28-án (a korabeli krónikák alapján nem egyértelmű hogy 27., 28. vagy 29.) lezajlott a tinchebrayi csata. Az ütközet körülbelül egy óráig tartott és Róbert lovasságának rohamával kezdődött. Miután az Elias maine-i gróf és Alan breton herceg vezette tartalék oldalba támadta a normandiai herceg csatasorát, előbb Bellême katonái eredtek futásnak, majd a derékhad is. Róbert fogságba esett, de Bellême-nek sikerült elmenekülnie. Henrik ezután elfojtotta a maradék ellenállást, az utolsó vár helyőrségét már Róbert szólította fel megadásra. A király ezután Rouenbe vonult, megígérte, hogy megtartja a helyi törvényeket és szokásokat, majd a bárók és a városok hűséget esküdtek neki. A Tinchenbraynél fogságba került nemesek többségét elengedte, de Róbertet és néhány más arisztokratát végleg őrizetben tartott. Róbert hároméves fiát, Vilmost egy normann báró, Helias de Saint-Saens gondjaira bízták. A király kiegyezett Robert de Bellême-mel, aki visszaszolgáltatta a káosz idején elfoglalt hercegi birtokokat és csatlakozott Henrik udvarához. Henrik azonban nem vette fel a Normandia hercege címet, nem volt törvényes indoka megfosztani bátyját a rangjától; csak arra hivatkozott, hogy helyreállította a rendet a törvénytelenségbe süllyedő hercegségben. ## Belpolitika, közigazgatás Henrik II. Vilmostól örökölte az angol koronát, akinek Skócia és Wales uralkodói hűségesküt tettek. A meghódított Normandia határai bizonytalanok voltak, csakúgy mint az angol-skót határ, amelyet a normann urak fokozatosan toltak észak felé. Ennek ellenére Henrik jó viszonyt ápolt I. Dávid skót királlyal, aki a sógora volt. Walesben hol ígéretekkel, hol fenyegetéssel terjesztette ki befolyását a helyi urak között, miközben az anglo-normann lordok fokozatosan nyomultak előre Dél-Walesben. Normandiát személyes rokonsági, valamint hercegi és egyházi kapcsolatai révén tartotta kézben, de emellett igyekezett a határokat hercegi tulajdonú várakkal is megerősíteni. Henrik gondosan kiépítette hívei táborát Anglia és Normandia előkelői között, akiket ügyesen manipulált a saját céljai érdekében. Barátjai voltak a különböző politikai frakciókban, táborokban, és rájuk támaszkodva fenntartotta azok egyensúlyát. Híveit jutalmazta, az ellene nyíltan fellépő nemeseket viszont példamutatóan megbüntette. Országában kémek és informátorok hálózatát tartotta fenn, így jól tudta követni az események alakulását. Henrik vaskézzel tartotta össze országát, de módszerei nem különböztek nagyon kortársaiétól. Idővel, ahogy ellenségeit folyamatosan eltávolította a kulcspozíciókból és helyüket szövetségesei foglalták el, nagyobb mozgásteret engedélyezett a főnemeseknek. Henrik korában a királyi udvar nem volt helyhez kötött. Az udvar és a kormányzat legfontosabb eleme a tanácsadók köre volt, amit domusnak neveztek. Ehhez az okleveleket, hivatalos ügyeket kezelő kancellár, a kincstárnok, a király utazásait, elszállásolását intéző Master-marshal)\|udvarmester (master-marshal) és hasonlók tartoztak. A familia regis („királyi család”), a király barátait, rokonait, közeli híveit foglalta magába, de ehhez tartozott még egy néhány száz fős elit lovagcsapat is. A nagy jelentőségű döntéseket a formális királyi tanács, a főurakból álló curia hozta; ennek ülésein a király koronával a fején elnökölt. Utóbbi összejöveteli az idő múlásával egyre ritkábbá váltak. Henrik számos új kastély és vár építését finanszírozta; fényűző, hivalkodó udvart tartott fenn, és woodstocki palotájában egzotikus állatokból álló állatkertet hozott létre. Az udvarban illő viselkedés, az etikett a korábbiaknál szigorúbbá vált, és a király megtiltotta, hogy az udvaroncok a környező falvakban fosztogassanak, ahogy az elődje idején szokásban volt. Henrik jelentősen bővítette az igazságszolgáltatás rendszerét. Angliában a hagyományos angolszász törvényekre és adózási szokásokra támaszkodott, de létrehozott néhány, a meglévő rendszert erősítő központi intézményt. Roger salisburyi püspök 1110 után átalakította a királyi kincstárat, hogy hatékonyabban szedje be és ellenőrizze a sheriffek által beszedett adót. Királyi törvényszékek jelentek meg, amelyek körbejártak az országban és sok helyi szokást formális törvényként jegyeztek be. A király jelentős jövedelemre tett szert a különböző bírságokból és díjakból, vámokból is. Az első, fennmaradt ún. „csőtekercs” (Pipe roll) a király kiadásait összegző pergamentekercs Henrik korából, 1130-ból származik. 1107-ben, 1108-ban és 1125-ben pénzreformot hajtott végre, és szigorúan megbüntette a pénzhamisítókat (pl. amikor 1124-ben kiderült, hogy katonáit az előírtnál kisebb súlyú ezüstpennykkel fizették ki, elrendelte, hogy vágják le a hamisítók jobb kezét és nemi szervét). Henrik Normandiában 1106 után helyreállította a törvényes rendet. Kormányzása a normann hagyományoknak megfelelő, de az angolhoz hasonló igazságszolgáltatási és adószedési rendszeren keresztül történt. A helyi kormányzati intézmények továbbfejlődtek, bár kevésbé látványosan, mint Angliában. A jogi és pénzügyi feladatokat sok esetben viszonylag alacsony származású emberek látták el, akiknek a király szolgálatában esélyük nyílt a felemelkedésre. ### Viszonya az egyházzal A király, különösen uralkodása kezdetén széleskörűen együttműködött az egyházzal, annak mind angol, mind normandiai szervezetével. Hódító Vilmos Lanfranc canterburyi érsek segédletével megreformálta az angol egyházat; az érsek közeli barátja és tanácsadója volt. Utódja, II. Vilmos idejében a helyzet alapvetően megváltozott, a király és Anselm érsek viszonya elmérgesedett; a végén az érsek francia száműzetésbe vonult. Henrik apjához hasonlóan szívesen támaszkodott az egyházra, de királyként mégis belebonyolódott az invesztitúraharcokba. A vita azon folyt, hogy ki nevezze ki a püspököket. A hagyomány szerint ez a király joga volt, de II. Orbán pápa 1099-ben kikelt a gyakorlat ellen. Véleménye szerint a kinevezés a pápa jogosultsága és a püspökök nem esküdhetnek hűséget világi hatalmaknak. Amikor Anselm 1100-ban visszatért Angliába, már ismerte a pápa véleményét, és elmondta Henriknek, hogy eszerint kíván cselekedni. Henrik nehéz helyzetbe került. Egyrészről le kellett volna mondania királyi hatalma egy fontos részletéről, másrészt viszont szüksége volt Anselm támogatására a bátyja elleni küzdelemben. Az érsek ragaszkodott a pápai dekrétum betűjéhez, míg Henrik hiábavalóan győzködte holmi jövőbeli homályos kompromisszum ígéretével. Viszonyuk hamar elmérgesedett, Anselm ismét száműzetésbe vonult, mire a király elkobozta birtokai jövedelmét. Az érsek kiátkozással fenyegetőzött, de aztán 1105 júliusában sikerült megegyezniük. Különbséget tettek az egyházfik spirituális és világi jogosultságai között; Henrik lemondott az előbbiek fölötti hatalmáról, de mint földbirtokosoknak, a püspököknek továbbra is hűségesküt kellett tenniük. A király és az érsek a vita ellenére együtt tudott működni, például Róbert herceg 1101-es inváziójakor vagy 1102-ben és 1108-ban, amikor fontos reformokat megvalósító tanácsot tartottak. Anselm utódja, Ralph d'Escures idején egy régóta húzódó vita került ismét felszínre. A két angol érsekség közül a canterburyit tartották elsődlegesnek, és Ralph formális ígéretet várt a yorki érsektől, hogy mindenben engedelmeskedik neki. York szerint nem volt közöttük alá- és fölérendeltség, és nem volt hajlandó ilyen ígéretet tenni. Henrik Canterbury elsődlegességét támogatta, hogy az ország egységes egyházi irányítás alatt maradjon, de a pápa York javára döntött. A vitát tovább bonyolította, hogy a király jó barátságban volt Thurstan yorki érsekkel, és szerette volna, ha az ügyet helyben oldják meg és nem a pápa dönt. Henriknek nagy szüksége volt a pápa támogatására a Lajos francia királlyal szembeni küzdelmében, ezért végül engedélyezte, hogy Thurstan részt vegyen az 1119-es reimsi zsinaton, ahol a pápa anélkül szentelte fel az érseket, hogy bármilyen Canterburyvel szembeni kötelezettséget említett volna. Henrik ezen felháborodott, mert úgy vélte, hogy az események túlmentek azon, amit Thurstan előzőleg ígért neki, ezért száműzte országából az érseket, de a következő évben a főpap visszatérhetett. Henrik az invesztitúravita megoldása után is beleszólt az angol és normann püspökök és érsekek kiválasztásába, sok hívét nevezték ki egyházmegyék élére. A király és a királyné kancellárjai sorra Durham, Hereford, London, Lincoln, Winchester és Salisbury püspöki székeibe ülhettek. Egyházi tanácsadói közé nemcsak a canterburyi érsek tartozott (mint apja idejében) hanem más főpapok is, elsősorban Roger salisburyi püspök. Rajtuk keresztül, ha óvatosan is, de érvényesíteni tudta akaratát. A helyzet 1125 után némileg megváltozott, amikor a püspöki karba reformista nézeteket valló papok is bekerültek. A többi korabeli uralkodóhoz hasonlóan Henrik is adakozott az egyháznak és anyagilag támogatott különböző vallásos közösségeket, de az akkori krónikások mégsem tartották különösebben jámbor vagy istenfélő királynak. Valamennyire mindig is vallásos ember volt, de idős korában sokkal inkább törődött lelki életével. A fordulópontot feltehetően fia 1120-as halála, valamint lánya házasságának 1129-es válsága jelentette. Henrik támogatta az egyház reformját és az ezt elősegíteni kívánó személyeket és csoportokat. Jelentős adományokat tett a clunyi apátságnak, 1120 után pedig az annak alapján szerveződő readingi kolostornak. A readingi apátság építése 1121-ben kezdődött meg, amelyet bőséges birtokadományokkal és kiváltságokkal látott el. Adományokat tett leprakórházak építésére, női zárdákat bővíttetett ki, és bőkezűen adakozott a savignyi és tironi karizmatikus rendeknek. Gyűjtötte a szentek relikviáit, 1118-ban azért küldött követséget Konstantinápolyba, hogy ereklyéket vásároljanak, amelyek egy részét aztán Readingnek adományozta. ## Későbbi uralma, 1107–35 ### Külpolitika, 1108–14 1108 után Normandia külpolitikai helyzete egyre problematikusabbá vált. Miután VI. Lajos a francia trónra került, elkezdte megerősíteni a központi hatalmat. A Normandiai Hercegség formálisan Franciaországhoz tartozott, és Lajos azt követelte Henriktől, hogy esküdjön neki hűséget, valamint hogy két, vitatott hovatartozású határvárba semleges helyőrséget telepítsenek. Henrik ezt megtagadta, mire a francia király mozgósította haderejét. A két király némi vita után fegyverszünetet kötött és a háború veszélye ideiglenesen elhárult, de a problémát nem oldották meg. 1109-ben a szomszédos Anjou grófság élére V. Fulkó került, aki igyekezett kiterjeszteni családja hatalmát. Fulkó Maine grófságban is örökölt néhány birtokot, de nem volt hajlandó elismerni Henriket hűbérurának (aki Maine urának tartotta magát), és Lajosnál keresett szövetséget. Szövetségükhöz egy rövid időre II. Róbert flandriai gróf is csatlakozott, bár ő 1111-ben meghalt. thumb\|left\|VI. Lajos király ezüst denierje 1108-ban Henrik eljegyezte nyolcéves Matild lányát V. Henrik német királlyal (leendő német-római császárral). A leendő házasság növelte az angol uralkodó nemzetközi tekintélyét, V. Henriknek pedig jól jött a tízezer márkát (6666 fontot) kitevő hozomány, amivel finanszírozni tudta itáliai hadjáratát. A hozomány előteremtésére különadót vetettek ki Angliában. Matildot 1110-ben német királynévá koronázták. A francia és Anjou-fenyegetés miatt Henrik támogatókat gyűjtött a környező grófságokban. Egyes, megbízhatatlannak ítélt normann bárókat elfogatott és elkobozta földjeiket, amiket aztán potenciális szövetségeseknek adományozott, elsősorban Maine-ben. 1110 körül megpróbálta elfogatni Róbert fiát, Clito Vilmost, de nevelői időben Flandriába menekítették. Körülbelül ekkortól Henrik elkezdte használni a Normandia hercege címet. Robert de Bellême ismét Henrik ellen fordult és amikor 1112-ben a francia király követeként megjelent Henrik udvarában, fogságba vetették. 1111–1113-ban felkelések törtek ki mind Franciaországban, mind Anjouban. Henrik Normandiába utazott, hogy megsegítse unokaöccsét, Theobald blosi-i grófot, aki fellázadt a francia király ellen. Hogy izolálja veszélyesebb ellenfelét, Lajost, Henrik eljegyezte örökösét, Vilmost Fulkó lányával, Matilddal. Saját, Matild nevű törvénytelen lányát Conan breton herceghez adta feleségül, így bebiztosította magát két szomszédja felől. Lajos kénytelen volt visszakozni; 1113-ban kiegyezett Henrikkel, átadta neki a vitatott várakat és elismerte őt Maine, Bellême és Bretagne hűbérurának. Eközben Walesben visszaszorulóban volt az angol befolyás. Henrik még 1108-ban hadjáratot vezetett Dél-Walesbe, és Pembroke környékére flamandokat telepített. 1114-re egymást követték a normann urak elleni támadások, Közép-Walesben Owain ap Cadwgan powysi herceg megvakíttatta egyik politikai túszát, északon pedig Gwynedd királya, Gruffudd ap Cynan már Chester grófját fenyegette. Henrik háromfelé osztotta a seregét; déli szárnyát Gilbert Fitz Richard báró, az északit Sándor skót király, a középsőt pedig maga vezette. Owain és Gruffudd békét kért, Henrik pedig mindkét félnek megfelelő módon megegyezett velük. A király ezután saját jelöltjeit állította a walesi határvidék védelmére, és megerősítette a helyőrségeket is. ### Lázadás Normandiában, 1115–20 1115-ben Henrik tárgyalásokat kezdeményezett Lajossal, hogy az ismerje el fiát és örökösét, Vilmos Adelint Normandia hercegéül, aki cserébe hűséget esküdött volna a francia uralkodónak. Hiába ajánlott azonban jelentős pénzösszeget, Lajos végül – a flandrai Balduin gróf szorgalmazására – Clito Vilmost ismerte el Normandia jogos örökösének. Henrik ezután fegyverrel sietett Blois-i Theobald megsegítésére, aki hadban állt a francia királlyal. 1116-ban Henrik és Lajos kölcsönösen feldúlták egymás határközeli városait, de miután Flandria és Anjou is Normandiára támadt, Henrik védekezésbe szorult. Amaury de Montfort évreux-i gróf és más normann bárók fellázadtak a király ellen, és kiderült, hogy a saját udvarában is összeesküvést szőttek a meggyilkolására. Henrik felesége 1118-ban meghalt, de a normandiai helyzet olyan szorongató volt, hogy Henrik még Matild temetésére sem tudott visszatérni Angliába. A király támadásokat intézett a lázadó bárók birtokai ellen és megerősítette szövetségét Theobalddal. Helyzetét némileg enyhítette, hogy Balduin 1118 szeptemberében meghalt, így Flandria felől nem kellett támadásra számítania. Amikor azonban megpróbálta leverni Alençon városában fellángoló lázadást, a felkelők segítségére siető Anjou-erők visszaverték. Veresége miatt még többen csatlakoztak a lázadókhoz, sőt 1119 elején saját lánya, Juliana és veje, Eustace de Breteuil is ellene fordult. Eustace Ivry-la-Bataille várát követelte tőle, amit Henrik oda is ígért neki, és jóakarata jeléül túszokat cseréltek: Eustace és Juliana lányait a várparancsnok fiával cserélték ki. Orderic Vitalis szerint ezután Eustace megvakíttatta a fiút, mire Henrik parancsot adott a lányok (saját unokái) megvakítására és megcsonkítására. A király ezután megostromolta és elfoglalta Breteuil városát, eközben Juliana egy számszeríjjal rálőtt az apjára. A házaspár elmenekült, de Henrik elkobozta szinte valamennyi normandiai birtokukat. 1119 májusában sikerült kiegyeznie Fulkóval, Anjou grófjával. Henrik nagy összeget fizetett neki, és végre sor került gyerekeik korábban kezdeményezett házasságára is. Fulkó ezután a Szentföldre utazott, Maine-t pedig Henrik gondjaira bízta. Henrik ellenségei közül így már csak Lajos király maradt. 1119 nyarán Vexinbe vonult a hadseregével, ahol találkozott a francia király hadával. Az összecsapás előtt Henrik leszállította lovagjaikat a hátasaikról és többsoros csatarendbe állította őket. A francia lovagok lóháton rohamoztak és át is törték az első angol-normann sort, de a második már feltartóztatta őket, és hamarosan körbe lettek zárva. A kézitusában Henrik is kapott egy kardcsapást, de páncélja megvédte. Lajos és Clito Vilmos elmenekült, Henrik pedig diadalmasan vonult be Rouenbe. A győztes csata ellenére a háború egyik fél javára sem látszott eldőlni, és októberben Lajos II. Kallixtusz pápa elé vitte Normandia örökösödésének ügyét. A pápa azonban nem volt hajlandó döntést hozni, és arra buzdította a két uralkodót, hogy igyekezzenek békét kötni. 1120 júniusában Henrik és Lajos az angol érdekeknek megfelelő egyezséget kötött: a francia király elismerte Vilmos Adelint normandiai hercegnek, aki hűbéresküt tett Lajosnak. ### Örökösödési válság, 1120–23 1120\. november 25-én Anglia és Normandia elrendezettnek tűnő örökösödési terve egy csapásra összeomlott. Henrik és néhány gyereke vissza akart térni Angliába. A király egyetlen törvényes fia, Vilmos Adelin, valamint a balkézről született Richárd és Matild számos fiatal udvaronc kíséretében a White Ship („Fehér hajó”) nevű hajón futott ki Barfleur kikötőjéből. Nemcsak az utasok voltak részegek, de a legénység is, és nem sokkal a kikötő elhagyása után egy víz alatti sziklának ütköztek. A hajó elsüllyedt, és háromszáz utasa (egy roueni mészáros kivételével) odaveszett. Az udvarban sokáig nem is merték elmondani a királynak a katasztrófát, és amikor Henrik végül hírt kapott róla, összeomlott. A szerencsétlenség megfosztotta a királyt törvényes örökösétől. Az 53 éves Henrik röviddel később bejelentette, hogy feleségül veszi Godfrey löweni gróf lányát, a tőle 35 évvel fiatalabb Adelizát. Az esküvőre 1121 januárjában került sor a windsori kastélyban. Mivel alig másfél hónap telt el fia halála és az esküvő között, Henrik valószínűleg már korábban tervezte, hogy feleségül veszi a lányt. Fiatal felesége, akinek a jelek szerint nem volt ellenére a házasság, minden útjára elkísérte Henriket, feltehetően azért, hogy mielőbb örököst szülhessen neki. A hajótörésben Richárd chesteri gróf is odaveszett, és Maredudd ap Bleddyn gwyneddi király kihasználta az alkalmat, hogy betörjön a grófságba. Henrik 1121 nyarán maga vezette a megtorló sereget, és bár egy nyíl eltalálta, helyreállította az angol fennhatóságot a régióban. Fia halálával megroppant az Anjouval kötött, Vilmos Adelin és Matild házasságára alapozott szövetség. Fulkó hazatért a Szentföldről és visszakövetelte Matild hozományát, amelybe egy sor Maine-beli erődítmény és földbirtok tartozott. Matild visszatért apjához, Henrik viszont nem adta vissza a hozományát, arra hivatkozva, hogy azok eredetileg az övéi voltak, mielőtt Fulkóhoz kerültek volna. Fulkó erre a másik lányát, Szibillát Clito Vilmoshoz adta feleségül és nekik adományozta Maine-t. A fellángoló konfliktusban Amaury de Montfort évreuxi gróf Anjou pártjára állt, és 1123-ban fellázította a határvidéki bárókat. Olyan főurak is a támogatták a lázadását, mint Waleran de Beaumont, Worcester earlje. 1123 végén Henrik maga vonult a lázadó bárók ellen és néhány erőd megostromlása után Normandiában telelt. Tavasszal a király egyik parancsnoka, Ranulf le Meschin kémei jelentették a lázadók vonulásának útvonalát. Rougemontiers előtt sikerült csapdát állítania nekik, és a csatában elfogta Waleran de Beaumont-t; Amaurynak azonban sikerült elmenekülnie. Henrik ezután felszámolta a maradék ellenállást, a lázadók egyes vezetőit pedig megvakíttatta (amit akkor humánus megoldásnak tartottak, mert az alternatíva a kivégzés volt). A király ezután nagy összeg kifizetése ellenében elérte, hogy a pápa közeli rokonságra hivatkozva érvénytelenítse Clito Vilmos és Szibilla házasságát (az egyház elvben tiltotta a hetedrangúnál közelebbi vérrokonok házasságát). Az arisztokrácia jelentős része ennél közelebbi rokona volt egymásnak; a szabályt inkább csak akkor alkalmazták, ha kényelmetlen házasságokat kellett megszüntetni) ### Örökösödési tervek, 1124–34 Henriknek és Adelizának nem született gyereke. Az angol és normandiai trón legesélyesebb örököse valamelyik unokaöccse lehetett. A magától értetődő választás Clito Vilmos lett volna, aki azonban Henrik ellensége volt. Szóba jöhettek még Henrik húgának, Adélnak a blois-i gróftól született fiai, István és Theobald. Talán ezt fontolgatta Henrik, amikor Istvánt összeházasította a gazdag Boulogne-i Matilddal. További lehetőségként felmerült legidősebb törvénytelen fia, Róbert gloucesteri gróf örökösödése, de az angol hagyományok ezt nem engedték volna. Henrik tervei 1125-ben megváltoztak, amikor Matild lánya V. Henrik német-római császár halálával megözvegyült. Hazahívta a lányát, és a következő évben kihirdette, hogy hacsak nem születik törvényes fiúörököse, Matild fogja örökölni a trónt. 1126 karácsonyán összehívta Winchesterbe a főurakat, ahol azok megesküdtek, hogy elismerik Matildot és esetleges utódait jogos örökösnek. Ebben a korban szokatlan volt egy női uralkodó, Anglián belül sokan ellenezték, és a francia király is kijelentette, hogy nem hajlandó őt elismerni. 1127-ben újabb konfliktus tört ki, miután a gyermektelen I. Károly flandriai grófot meggyilkolták. Lajos király hatására a flamand urak Clito Vilmost választották a gazdag grófság élére. Henrik megpróbálta destabilizálni Flandriát, segítséget nyújtott unokaöccse riválisainak, 1128-ban pedig betört Franciaországba, hogy Lajosnak ne legyen lehetősége támogatni Vilmost. Vilmos azonban júliusban váratlanul meghalt, ezáltal megszűnt a Flandria felől fenyegető veszély és Henrik normandiai ellenzéke is elvesztette a lehetséges alternatív uralkodójelöltet. Franciaországgal békét kötöttek, és a király kiengedte a börtönből a korábbi felkelés vezéreit, köztük Waleran de Meulant, akit visszafogadott az udvarába. Henrik ezután felújította Anjouval kötött szövetségét, ezúttal az özvegy Matild kötött házasságot Fulkó legidősebb fiával, Geoffroyjal. Nem tudni, hogy Henriknek volt-e olyan szándéka, hogy Geoffroy a jövőben Anglia vagy Normandia uralkodója legyen; lehetséges hogy szándékosan tartotta bizonytalanságban a vejét. Hasonlóképpen, bár Matild hozományába több normandiai vár tartozott, nem határozta meg, hogy mikor kerül a házaspár tényleges tulajdonába. 1129-ben Fulkó végleg visszatért Jeruzsálembe (ahol királlyá választották), Anjout és Maine-t pedig a fiára hagyta. A házasság nem bizonyult boldognak, a felek sokat veszekedtek, többek között a hozománybeli várak tulajdonjogán. Matild még abban az évben visszatért apjához, de 1131-ben kibékültek. Henrik nagy örömére Matild 1133-ban és 1134-ben két fiút szült, Henriket és Geoffroyt. ## Halála A király életének utolsó éveiben egyre feszültebbé vált viszonya Matilddal és Geoffroyjal. A házaspár gyanította, hogy Angliában nincs túl sok valódi támogatójuk. 1135-ben kérték Henriket, hogy még életében adja át a normandiai királyi várakat nekik és eskesse fel rájuk a nemességet, hogy az örökösödés biztosabb legyen. Henrik azonban határozottan visszautasította a kérést, feltehetően attól tartott, hogy Geoffroy el akarja tőle ragadni a hercegséget. Ezután Normandia déli részén fellázadt Guillaume de Ponthieu gróf, akit Matild és Geoffroy megsegített. Henrik 1135 őszén hadjáratot vezetett a déli felkelés leverésére. Novemberben Lyons-la-Forêt-ba ment vadászni; ekkor még egészségesnek látszott. Itt megbetegedett (Huntingdoni Henrik szerint azért, mert orvosa tanácsa ellenére orsóhalat evett), és állapota egy hét alatt válságosra fordult. Henrik megáldozott és magához hívta Hugó amiens-i érseket. Halálos ágyánál megjelent Róbert fia. A király 1135. december 1-jén halt meg. Holttestét Rouenbe vitték, ahol bebalzsamozták. Belső szerveit Port-du-Salut apátságában temették el, tartósított testét pedig Angliába vitték, és az általa alapított readingi kolostorban helyezték el. A korábbi előkészületek ellenére az örökösödés bizonytalan volt. Geoffrey és Matild Henrik halálakor Anjouban voltak, ahonnan a lázadókat támogatták. A szembenálló királyi seregben olyan nemesek is tartózkodtak, akik Matild utódlását részesítették volna előnyben, ilyen volt Henrik törvénytelen fia, Róbert is. Ezek a bárók azonban esküt tettek, hogy a király temetéséig Normandiában maradtak, így nem értek időben Angliába. A normann főnemesség Blois-i Theobaldot szerette volna királynak, de a fiatalabb Blois-i István lovagjaival együtt gyorsan átkelt a Csatornán, és öccse, Henrik segítségével átvette a hatalmat; december 22-én királlyá koronáztatta magát. Matild azonban nem mondott le jogairól, és hosszú, egészen 1153-ig tartó polgárháború következett, ezt a kort az angol történetírás Anarchia néven ismeri. A késő középkori krónikások a Henrik tanulmányairól szóló korabeli leírásokat úgy interpretálták, hogy szokatlanul nagy műveltséggel rendelkezett, és a királyt a „Beauclerc” (kb. tudós, könyves) melléknévvel látták el. A 20. századi kutatások alapján kiderült, hogy ez túlzásokon alapul, Henrik nem igazán volt „tudós”. A 16. században a többi kolostorral együtt a readingit is felszámolták, és épületei lassanként romba dőltek. Henrik sírjának helye nem ismert, bár 2015-ben az English Heritage támogatásával program indult megtalálására. ## Családja ### Törvényes gyermekei Henriknek és első feleségének, Skóciai Matildnak két (vagy három) gyereke született: - Matild (1102–1167) - Vilmos Adelin (1103–1120) - Richárd (fiatalon meghalt, ha létezett egyáltalán) Második feleségétől, Adelizától nem volt gyermeke. ### Házasságon kívüli gyermekei Henriknek számos törvénytelen gyereke volt szeretőitől és ágyasaitól. #### Fiúk 1. Robert of Gloucester 2. Richard of Lincoln, anyja neve Ansfride 3. Reginald de Dunstanville cornwalli grófi, anyja neve Sibyl Corbet 4. Robert FitzEdith, anyja neve Ede 5. Gilbert FitzRoy 6. William de Tracy 7. Henry FitzRoy, anyja neve Nest ferch Rhys 8. Fulk FitzRoy, anyja neve Ansfride 9. William, Sybilla (és talán Reginald de Dustanville) testvére #### Lányok 1. Matild FitzRoy, Perche grófnéja 2. Matild FitzRoy, Bretagne hercegnéje 3. Juliane de Fontevrault, Eustace de Breteuil felesége, anyja neve Ansfrida 4. Mabel 5. Constance, Beaumont-sur-Sarthe vikomtnéja 6. Alice FitzRoy 7. Isabel, anyja Isabel de Beaumont pembroke-i grófné 8. Sybilla, skót királyné 9. Matild FitzRoy, Montvilliers apátnője 10. Gundrada de Dunstanville 11. (talán) Rohese 12. Emma 13. Adeliza 14. Fergus of Galloway felesége 15. (talán) Falaise-i Sibyl ## Fordítás

Tüzérség

A tüzérség hagyományos értelemben olyan eszköz, illetve katonai egység, mely háború során nagyobb lövedékek kilövés útján történő célba juttatására alkalmas. Önálló fegyvernem, amelynek legkisebb tűzvezetési és harcászati alapegysége a tüzérüteg. Az ütegeket és az ezekből kialakított szervezeteket (osztály, ezred) az összfegyvernemi kötelékek állományába szervezik, esetenként önállóak és fegyvernemi tartalékot képeznek. Az ütegek által alkalmazott tűzeszközök típusa és mennyisége a feladatkörük függvénye. Egyes hadtörténészek az ókorban használt hideglőfegyvereket is tüzérségnek tekintik. Azonban a tüzérség története inkább a fekete lőpor feltalálásával vette kezdetét. A fekete lőport Kínában találták fel kb. a 10. század elején-közepén, ahol rendszerint az ünnepi tűzijátékok során kilőtt kezdetleges rakétákban alkalmazták. Később a rontószelleműzés hagyományaiból kiindulva rájöttek, hogy ezen anyag segítségével lövedékeket lehet csövekből kilőni, csőanyagul a hagyományból eredően a nagy mennyiségben rendelkezésre álló és gyorsan növő bambusznádakat választották. Az első tűzfegyvereket nehézkesen lehetett kezelni, tűzgyorsaságuk elégtelensége miatt – lévén egylövetű fegyverek – inkább fix helyre telepítették, és leginkább várostromok idején alkalmazták őket, mind támadó, mind védekező harcokban. A korai időkben töltésük még elölről, a csőtorkolat felől történt, míg végül a kohászat és az anyagmegmunkálás 19. században bekövetkezett nagyarányú fejlődése lehetővé tette a hátsó, csőfar felőli töltésű lövegek megépítését. A középkorban főleg várostromok idején használták ezeket az eszközöket, nagy tömegük és nehézkes mozgathatóságuk miatt eleinte idegenkedtek attól, hogy nyílt csatákban vessék be őket. A legfőbb gondot ekkoriban az utántöltés lassúsága jelentette. A technika folyamatos fejlődése kisebb tömegű, nagyobb tűzgyorsaságú ágyúk megépítését eredményezte. Ebben az időben alakult ki a három alaplövegtípus: az ágyú, a mozsár és a tarack, melyeket az űrméretek egységesítésével együtt I. Miksa német-római császár fektetett le írásban. A tüzérség fejlődésére nagy hatást gyakorolt a szabványosítás (leegyszerűsítette és felgyorsította a gyártást, az üzemeltetést és a karbantartást), az acél bevezetése, valamint a közvetett irányzás koncepciója. Ez a koncepció szükségessé tette egy sor olyan módszer és eszköz kidolgozását, kifejlesztését, melyek a célok felderítésével és az adattovábbítással, lőelemképzéssel voltak kapcsolatosak. A közvetett irányzást először az első világháborúban alkalmazták széleskörűen és sikeresen. A reaktív hajtású lövedékeket (nem irányított rakétákat) a második világháború idején vetették be igazán nagy mennyiségben (mind szárazföldi, mind tengeri, mind légi úton), noha már a 19. században léteztek ezen fegyverek elődei, a röppentyűk. A második világháborúban érte el a csöves tüzérség alkalmazásának csúcspontját, melyet a háború befejezését követően a rakétatüzérség szorított háttérbe. Az általuk alkalmazott rakéták hajítótölteteik révén nagyobb hatótávolságra és nagyobb tömegű harci részek bevetésére váltak képessé, mint a csöves tüzérség tűzfegyverei. Hátrányaik azonban az 1970-es évekre nyilvánvalóvá váltak (nagy költség, alacsony tűzsűrűség, nukleáris/elektronikai harcban való fokozott érzékenység), ezért a csöves tűzfegyverek alkalmazása továbbra is szükségszerű maradt. A 20. század második felétől napjainkig a tüzérség összetett fegyverrendszerré vált, mely nélkül a csataterek elképzelhetetlenek. Alkalmaznak benne kombináltan csöves és rakétatüzérséget egymás hátrányainak kiküszöbölésére, valamint egyes tüzérségi feladatok megoldására repülőgépeket is bevethetnek. Noha a kezdetektől fogva alapvetően tábori tüzérségként alkalmazott eszközök fejlődési útja meglehetősen változatos képet mutat (például a tarack és az ágyú ötvözéséből kialakult tarackágyú lövegtípus), a csöves (tábori és önjáró) tüzérség képes számos korábbi feladatkörén kívül más tűzeszközök feladatait is teljesíteni: csőből indítható légvédelmi és páncéltörő rakéták, mint a repülőgépek és harckocsik elleni harc alapeszközeinek bevetése. Fixen telepített jellegüket a fejlődés ellenére is megőrizték, ebben csak a motorizált önjáró lövegek és a rakétás csapatok hoztak némi változást. A fejlett digitális rendszerekkel felszerelt mobil tűzeszközök pedig eredményesen ötvözik ezen képességek legtöbbjét (önjáró tarackágyúk, mint a PzH 2000, menetből történő tűzmegnyitás, vagy kis időtartamú megállásokból végzett tűzcsapások). A tüzérek védőszentje hagyományosan Szent Borbála. E szent emléknapja rendszerint a „tüzérség napja” is (december 4.). ## A tüzérség története Sok hadtörténész az olyan igen régi fegyvereket, mint a katapult vagy a balliszta is tüzérségi eszközöknek tekinti, bár ezekben a különféle lövedékeket nem lőporral hajtották meg. Főként falak bontására alkalmazták őket. A mai értelemben vett tüzérség megjelenése a fekete lőpor feltalálásához köthető. Az első olyan dokumentált eset, amikor lőporral hajtott lövedéket lőttek ki egy csatában, 1132. január 28-án volt. A kínai -dinasztiába tartozó használt ostromtornyokat és okat, amikor városát ostromolta. A bambuszból készült ágyú volt, később már fémből készítették őket. Ezek a kezdetleges fegyverek a 13. század folyamán elterjedtek a mai Közel-Kelet területén, majd Európába is eljutottak. Kicsi, teljesen sima belsejű csövek voltak, kezdetben vasból vagy bronzból öntési eljárással készültek. Az első kifúrt csövű ágyút Sevilla közelében vetették be először csatában 1247-ben. Főként ólom-, vas- vagy kőgolyókat használtak lövedék gyanánt, de néha nagyobb nyilat vagy fémhulladékot is. A százéves háború során még jobban elterjedtek, kezdetben bombáztak velük, később már valódi ágyúként is használták ezeket a fegyvereket. Magyarországon először Nagy Lajos király uralkodása alatt Zára ostromakor 1346-ban jegyezték fel az ágyúk használatát. A király nápolyi hadjáratában San Lorenzo 1378-as ostrománál kővetőgépeken kívül bombardák (mozsarak) is szerepelnek. Az ágyúkat az első nyílásukon töltötték meg. Már a korai időkben is sokat kísérleteztek a hátsó töltéssel, de a különféle megoldások – a műszaki ismeretek hiánya miatt – nagyon veszélyes ágyúkat eredményeztek. A mongolok átvették a technológiát a kínaiaktól és eredményesen használták hódításaik során. A 14. század végén kínai lázadók szervezett tüzérséget és lovasságot állítottak fel, hogy a mongolokat elűzzék. Az újonnan hatalomra jutott Ming-dinasztia pedig már tüzérségi fegyverekre specializálódott katonai egységeket állított fel. Új típusú – főleg könnyű, kézben hordozható – ágyúkat is kifejlesztettek, melyekkel már sortüzet is le lehetett adni. Egy helyi lázadás leverésekor a Ming-hadsereg három sorban felállított muskétás sortüzet alkalmazott, hogy az ellenséges, úgynevezett Elefánt-formációt legyőzze. Az 1593–1598 között Koreában lezajlott japán invázió során a japán és kínai csapatok egyaránt használtak nehéztüzérségi eszközöket mind a tengeri, mind a szárazföldi harcokban. Az első, széles körben használt tüzérségi eszközök a bombavetők voltak. Nagyon nagy, masszív, teljesen sima csövű szerkezetek voltak. Kisebb társaiktól megkülönböztette őket nehezen mozgathatóságuk, teljesen egyedi felépítésük és általánosan ismert megbízhatatlanságuk. Hatalmas méretük eleve kizárta, hogy a csövet öntéssel állítsák elő, helyette fémdongákból és rudakból rakták össze. Az egyes elemeket abroncsok fogták össze, akárcsak a hordóknál. A bombavetőket várfalak ledöntésére lehetett eredményesen alkalmazni. Híres példa a török hadsereg által 1453-ban, Konstantinápoly ostrománál használt bombavető. Tizenkilenc tonna volt a tömege, mozgatásához 200 ember és 60 ökör kellett, és naponta mindössze hét lövést tudott leadni. Az ágyú szó megjelenése annak a kornak a kezdetét jelöli, amikortól a tüzérség specializált egységet jelölt és kerekekkel ellátott, állati vontatású eszközöket használt. A 15. században megjelentek a mozgó tüzérségi csapatok és fegyverek, melyeket már nemcsak várak vagy városok ostromakor lehetett használni, hanem támogatást tudtak nyújtani a harcoló gyalogosegységeknek is. A cső méretének és tömegének csökkentését a fejlettebb fémmegmunkálás és lőporgyártási technológiák tették lehetővé. Az első valódi mozgó ágyút Zsizska Jánosnak tulajdonítják, aki ökörvontatású ágyúit a huszita háborúkban (1418–1424) vetette be. A muskéták tökéletesedése azonban ezeket a még mindig igen nagy és nehéz ágyúkat kiszorította a csataterekről. A fejlődés ellenére lassúak és ormótlanok voltak, hamar el lehetett őket veszíteni egy gyors ellenséges előretörés esetén. A lőport kezdetben egy egyszerű zsákba töltötték. Az 1620-as években a töltet és a lőpor kombinálásával állították elő az első töltényeket. A megoldás igen gyorsan elterjedt, majd később tökéletesedett. Meggyorsította és egyben biztonságosabbá is tette a töltést. Hátránya is volt: a zsák szövete nem égett el teljesen, a szövet pedig részben benne maradt a csőben. Ezeket a szövetdarabokat egy külön eszközzel, a kaparópálcával kellett eltávolítani. II. Gusztáv Adolf svéd király volt az, aki újra ágyúkat vetett be csatában. Ennek érdekében az addigiaknál könnyebb és kisebb ágyúkat fejlesztetett ki. Nagy számban alkalmazta ezeket, de az ütközetek kimenetelét továbbra is a gyalogság döntötte el. A gránátokat a 17. század során fejlesztették ki. A gránát robbanóanyaggal töltött, gyújtószerkezettel ellátott lövedék. A specializált tüzérségi eszközök (például hajófedélzeti ágyú, tarack, mozsár) fejlesztése is ekkor indult meg. Az ágyúk fejlődésére a folyamatos méret- és tömegcsökkenés volt a jellemző, de az alapvető tervezési elvek egészen a 19. század végéig nem változtak. Ekkorra tette csak lehetővé a fémmegmunkálási eljárások, a kémia és egyéb tudományok folyamatos fejlődése azt, hogy új elveken alapuló ágyúkat tervezzenek és gyártsanak. A témával foglalkozó első, 1650-ben kiadott jelentős könyvet Kazimierz Siemienowicz írta meg „Artis Magnae Artilleriae pars prima” (A tüzérség tudománya, Első rész) címen. Két évszázadon keresztül a legfontosabb, a tüzérséggel foglalkozó könyvnek számított szerte Európában. Jean-Baptiste de Gribeauval, francia hadmérnök a 18. században bevezette a szabványosított ágyúkat. Kifejlesztett egy 6 hüvelykes tábori tarackot, melynek csövét, felépítményét és lőszerét szabványosították a francia hadseregben. Ezek a szabványosított, cserélhető részek lecsökkentették a szükséges csavarok és egyéb kötőelemek számát, egyszerűbbé tették a gyártást és a javítást. Fontos változtatás volt az ütközéssel működő kovaköves elsütőszerkezet kifejlesztése is. Korábban kanócot használtak, vagy egy kevés lőport helyeztek a gyújtólyukba és azt gyújtották meg. Ez nagyon megbízhatatlan technika volt, mert a tüzet könnyen kioltotta az eső vagy a túl sok lőpor felrobbanthatta magát az ágyút is. Az új módszer esetében egy kis, kovakőből készült kalapács elsütéskor nekicsapódik egy acéllemeznek, amely szikrát vet és meggyújtja a közeli serpenyőbe tett lőport. Az elsütőbillentyű kötéllel, biztonságos távolságból volt működtethető. A napóleoni háborúkban ezen változtatások döntőnek bizonyultak a csatatereken. A 18. és 19. század fordulója körül építették meg az első röppentyűket. A röppentyűk állványra szerelt kezdetleges rakétafegyverek voltak. A röppentyűütegek kezdettől fogva a tüzérség kötelékébe tartoztak. Már akkor is jellemző volt rajuk mindaz, ami modern társaikat jellemzi: nagy mozgékonyság, de gyengébb találati pontosság. Lélektani hatásuk sem volt elhanyagolható, erős fény- és hanghatásuk révén egy lovasrohamot is megzavarhattak. Ezeket a fegyvereket kezdettől fogva intenzíven alkalmazták a csatákban, például az 1848–49-es forradalom és szabadságharc valamennyi ütközetében harcoltak röppentyűütegek. Mindig is komoly problémát jelentett a lövedék röppályájának a stabilizálása. Ezen úgy próbáltak javítani, hogy a mozgó lövedéket még a fegyvercsőben saját tengelye körüli forgásra kényszerítették. A forgás során a lövedék pörgettyűként viselkedett, és az így gerjesztett giroszkópos erő stabilizálta a röppályát. Ennek a megvalósítási módja a huzagolás, vagy más néven csavarzat. Ennek során a cső belső felületén csavarvonalban hornyokat képeztek ki. A huzagolást a 15. században próbálták először megvalósítani. Az ehhez szükséges technológia azonban csak a 19. században jelent meg. Cavelli, Martin von Wahrendorff és Joseph Whitworth egymástól függetlenül készítettek huzagolt csövű ágyút az 1840-es években, de ezek csak az amerikai polgárháború késői szakaszában terjedtek el. Ilyen volt a Thomas Jackson Rodman (1815–1871) által tervezett Rodman-ágyú. A huzagolás egyben megkövetelte a lövedék formájának a módosítását is. A korábbi gömb alakot felváltotta a hosszúkás hengeres forma. Az 1860-as évektől a tüzérség gyors technológiai és szervezeti változáson ment át, mely a következő évtizedben is folytatódott. Az 1880-as években fejlesztették ki az első jól működő hátsó töltésű ágyúkat, mely lehetővé tette, hogy a tüzérek a biztonságosabb páncélzat mögött tevékenykedjenek. Az 1897-ben kifejlesztett francia Canon de 75 modèle már mindent tartalmazott, ami a modern ágyúkat jellemzi: hüvelyes töltény, hátsó töltés, korszerű forma, félautomata töltőszerkezet, hidropneumatikus visszarúgásgátló. A 19. században a tüzérség döntő változáson ment át, mert az ágyúk fejlesztése két irányba ágazott el. Az egyik irány a kisebb, könnyebb ágyúk fejlesztése volt, amelyek közvetlenül a gyalogságot támogatták, míg a másik ág a közvetett irányzást megvalósító nehézfegyverek csoportja. A második irányzat volt az, ami a hadászati doktrínákat és technológiát nagyobb mértékben fejlesztette és végeredményben elvezetett a napjainkban is használatos eszközökhöz. „A második világháború idejére évtizedek, de inkább évszázadok fejlesztése érett be és jutott alig felfogható magasságba; a ballisztika tudománya, a robbanóanyagok kémiája olyan tökéletességet ért el, amit a kor technológiája egyáltalán lehetővé tett. Vitatható, de az egyetlen említésre méltó új fejlesztés a leváló köpenyes [...] és a kumulatív töltet [...] mindkettő csak részleges szerepet töltött be a második világháborúban.” ## A modern tüzérségi rendszer A modern tüzérségi eszközök fogalma ma a különféle lövegeket (ágyú, tarack, mozsár) és a nem irányított rakétatüzérséget foglalja magába. A speciális, kis kaliberű mozsarak a kézi lőfegyverek közé tartoznak és nem tüzérségi eszközök. Nem foglalja magában az irányított rakétákat sem, annak ellenére, hogy már léteznek irányított tüzérségi lövedékek is. A hőleképzős tűzvezető rendszerek fejlődése lehetővé tette ilyen lövedékek kifejlesztését, elmosva a hagyományos határokat. Valamennyi eszköz közös jellemzője a nagy, 20 mm feletti kaliber, a robbanótöltetek vagy rakéták alkalmazása. Nagy méretüknél és tömegüknél fogva működtetésükhöz és szállításukhoz speciális felépítményt igényelnek. Sok esetben a felépítmény motorizált. A legfontosabb jellemzőjük mégis a közvetett irányzás képessége, vagyis az, hogy olyan célokat is le tudnak küzdeni, melyek látótávolságon kívül helyezkednek el. Éppen ezért az ütegek nem önállóan, hanem egy összetett rendszer részeként tevékenykednek. A közvetett irányzás a 20. század elején jelent meg, és az első világháború alatt sokat fejlődött. Ez a módszer előretolt tüzérségi megfigyelőktől származó adatokat használ az irányzáshoz, és figyelembe vesz olyan tényezőket is, mint például a lövedék sebessége, a hőmérséklet, a szél jellemzői vagy a légnyomás. A modern tüzérségi rendszer a következő elemekből áll össze: - Kommunikáció: összekapcsolja a különböző részeket, adatokat továbbít. - Parancsnokság: engedélyt ad a különféle eszközök felhasználására, egyben a feladatkört is meghatározza. - Felderítés: felderíti, azonosítja a célokat, meghatározza azok helyét. - Lőelemek képzése: lőelemeket (célzáshoz szükséges adatokat) állapít meg. - Tűzvezetés: rangsorolja a célokat, kiadja a tűzparancsot. - Löveg, tűzszakasz, üteg: a tényleges tűzcsapást végrehajtó eszközök, ágyúk, rakétavetők és aknavetők csoportja. - Logisztika: különféle, a harctevékenységhez szükséges anyagokat biztosít. A legfontosabb ezek közül a lőszer, valamint a tartalék alkatrészek. - Speciális részlegek: a lövegek megfelelő működtetéséhez szükséges speciális feladatokat látják el. Szervezetileg és helyileg a rendszer különböző elemei különféle módon szervezhetők egybe, a különböző hadseregek különböző utakat követtek és követnek. A szempontok között szerepelhet a technológia összetettsége, katonai-szociális tényezők, a tüzérség és a többi fegyvernem kapcsolata, és az, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelnie. A költség szintén szempont lehet, mert a tüzérség működtetése drága, aminek két fő oka van: a tüzérségi rendszer magas ember- és lőszerigénye. ### Kommunikáció A rendszer egyes részei közötti kommunikáció alapvető fontosságú, ennek megbízhatónak, gyorsnak kell lennie és a rendszer valamennyi elemét össze kell kapcsolnia. Egészen a legutóbbi időkig zászlókat, fényjelzőket, hangutasításokat használtak. Később megjelent a morzekódolás rádión és vonalas telefonon is. A rádió-összeköttetés különféle hullámhosszon történt, eleinte nyíltan, aztán kódoltan. A hordozható rádiók az első világháború idején jelentek meg. Nagy hatásuk volt, mert lehetővé tették a gyors adattovábbítást, és gyalogsági vagy éppen páncélosegységeket is fel lehetett szerelni velük. A második világháború idején az önjáró lövegeket saját rádióval látták el, sokszor azonban inkább az előzetes taktikai tűzterv nyomtatott változatát és az előre készített térképeket használták. Erre a rádiócsend betartása miatt volt szükség. Az adattovábbítás a tüzérségi egységek szempontjából különösen fontos, mert előre definiált, strukturált adatok továbbíthatók, és ezek számítógépekkel feldolgozhatók. A felderítés által megállapított céladatokat például automatikusan továbbítja a tűzvezetés, de a lövegek már azokat az adatokat kapják, amelyek a tényleges tűzcsapáshoz szükségesek. A hálózatalapú hadviselés előretörésével minden egyes katona bekapcsolható a felderítő rendszerbe, de ugyanez a katona tüzérségi támogatást is kérhet. ### Parancsnokság A parancsnokság ad felhatalmazást különféle eszközök – főleg a lövegek – felhasználására. Ennek tipikus megvalósítási formája a tüzérségi alakulatok feladatának meghatározása. A feladatkörük nagyjából kétféle lehet: közvetlen tűztámogatás vagy általános. Az első általában mozgó egységek számára biztosít támogatást, egyben adja a tüzérségi felderítőket és összekötőket. A tüzérségi alegységet többnyire összfegyvernemi parancsnokság alá helyezik. Az általános feladatkör közvetlen tűztámogatást vagy általános záró- vagy fedező tüzet jelent, ilyenkor az ütegeket nagyobb egységbe szervezik. Akár tüzérdandár vagy -hadosztály is létrejöhet egy még nagyobb szervezeten belül. A tüzéralegységek pedig ott tartózkodnak, ahol épp szükség van rájuk. A parancsnok ilyenkor a magasabb parancsnokság szempontjai alapján határozza meg a feladatokat. ### Felderítés A cél felderítése sok módon történhet. Általában valós idejű megfigyeléssel, néha elemzéssel történik. Leggyakrabban földi tüzérségi megfigyelőket értenek alatta. A légi felderítés és fényképezés is gyakori, különösen a közvetett irányzás megjelenése óta. De bárki deríthet fel célt, amennyiben képes a cél adatait a tüzérség számára továbbítani. Az eszközök nagyon sokfélék: - Korábbi korszakokban: iránytű, kézi vagy állványos távcső, optikai távmérő. - Az első világháború alatt különleges eszközöket használtak fényvillanások vagy hangok jobb észleléséhez. - A második világháborúban vezették be a radart, és ekkor kezdtek el használni tüzérségi felderítő járműveket. - Az 1960-as évektől vetik be a pilóta nélküli repülőgépeket. - Az 1970-es években vezették be a lézeres távmérőket, a földi telepítésű radarokat és az éjjellátó készülékeket. Ehhez csatlakozott a tehetetlenségi elven működő tájoló (INS) és más navigációs eszközök (GPS). - Ember nélküli földi radarok és érzékelők, melyek kilőtt lövedékek röppályájának elemzése alapján meghatározzák azok kilövési helyét. - Hírszerzési adatok. ### Lőelemek A lőelemeket számítás útján határozzák meg. Két fő eleme van: a löveg csövének emelkedési és oldalszöge. Ezekhez jöhet még hozzá a szükséges hajítótöltet nagyságának és a gyújtási beállításoknak a meghatározása. A harctéri számítógépek bevezetése előtt a távolságmérést az ágyúra szerelt távmérővel végezték el. Miután a közvetett irányzást bevezették, a lőelemek kiszámítása az előretolt tüzérségi felderítők feladata lett. Az előre jósolt tűzcsapást (angolul Predicted Fire) az első világháború alatt kezdték el intenzíven fejleszteni. Ezt a háború alatt felmerült újabb igények tették szükségessé: éjszakai és mélységi tűzcsapás, a lehető leggyorsabb találat. Az akkori módszert még a második világháború után is változatlanul alkalmazták, nyilvánvaló hiányosságai ellenére. Ilyen hiányosság volt a cél helyének nem eléggé pontos meghatározása, a baráti csapatok túlságosan közeli jelenléte a cél körzetében vagy a mozgó célok leküzdése. Emiatt a lőelemeket állandóan helyesbíteni kellett. A cél helyének kellően pontos meghatározása csak a lézertávmérők és egyéb navigációs eszközök rendszerbe állításával vált lehetségessé. Az előre jósolt tűzcsapás végrehajtásához három, földrajzilag is megadható adatra van szükség. A tüzérségi üteghez képest a cél távolsága, oldalszöge (azimutja) és látószöge a három szükséges adat. Ezek ismerete ideális körülmények esetén pontos célzást tesz lehetővé. A gyakorlatban azonban az ideális körülmények nem teljesülnek, ezért az eredetileg meghatározott adatokat korrigálni kell. A korrekció során számos tényezőt kell figyelembe venni: a cső elhasználódásának mértékét, a hajítótöltet hőmérsékletét, a töltények tényleges tömegét (ezek a csőtorkolati sebességet befolyásolják), továbbá a levegőre jellemző adatokat (hőmérséklete, sűrűsége, sebességének nagysága és iránya), valamint a Föld forgását is (ezek a lövedék röppályáját befolyásolják). Ezeket a tényezőket figyelembe lehet venni külön-külön is, vagy egy úgynevezett regisztrációs lövés leadásával. A regisztrációs lövést egy ismert koordinátájú pontra adják le, amelyet ideális esetben el is találnak. Ha nem, akkor az eltérés mértéke egyenlő lesz az egyes tényezők összegzett hibájával. Az analóg tűzvezető rendszerek rendszerbe állításáig valamennyi adatot kézzel számoltak ki, a mérési adatokat előállító műszereket magasan képzett tisztek kezelték. Az egyik legfontosabb eszközük a tüzérkvadráns volt, de használtak más eszközöket, táblázatokat, sőt még valószínűségi adatokat is. Az analóg automata rendszerek a kézi módszert utánozták, ilyen volt például a Gamma–Juhász-lőelemképző is. Részben automatizálták a lőelemszámítás folyamatát. A teljes automatizálást a később bevezetett digitális számítógépes rendszerek tették lehetővé, amelyek már másként közelítik meg a problémát. Ezek ugyanis kiszámolják a lövedék várható röppályáját, ennek során figyelembe veszik valamennyi befolyásoló tényező módosító hatását. A számításokat többször megismétlik, míg végül megtalálják azokat a lőelemeket, amelyek használata esetén a lövedék a céltól a megengedett legnagyobb távolságon belül csapódik be. A NATO szabványosított ballisztikai modellt használ, melynek használata a NATO Tüzérségi Ballisztikai Program (NATO Armaments Ballistic Kernel, NABK, STANAG 4537) keretein belül kötelező minden NATO-tagállamnak. A technikai tűzvezetés szervezetileg is változott az idők folyamán. Az első világháború idején az ütegek szintjén történt, majd az 1930-as évek alatt a franciák átszervezték és zászlóalj szintjén valósították meg. Ezt az USA hadserege is átvette. A legtöbb hadsereg mégis megmaradt az ütegszintű szervezés mellett, sőt néhány helyen megduplázták a tűzvezetés létszámát, hogy nagyobb taktikai rugalmasságot érjenek el. A számítógépek megjelenésével újabb változások következtek, mert a tűzvezetéshez szükséges létszám lecsökkent, ugyanakkor lehetőség nyílt a decentralizáció megvalósítására. Az ütegeket kisebb csoportokra lehetett osztani, melyek egymástól függetlenül tevékenykedhetnek. Végezetül megvalósíthatóvá vált az ágyúval vagy rakétaindítóval egybeintegrált, a rakétatüzérség számára fontos irányzó rendszer. ### Tűzvezetés A taktikai tűzvezetés feladata a célok meghatározása, rangsorolása és az ütegeknek történő kiosztása. Amennyiben a cél több, egymástól függetlenül tevékenykedő üteg lőtávolságán belül van, akkor ennek különösen nagy a jelentősége. A célok természete és a tűzcsapás célja határozza meg, hogy milyen típusú löveggel támadható. A feladat az, hogy meghatározzák, milyen és mennyi löveg szükséges ahhoz, hogy a tűzcsapás a kívánt célt elérje. Ugyanakkor egy kettős dilemmát is fel kell oldani: a fontos célok ritkán sürgősek, míg a sürgős feladatok ritkán fontosak. Természetesen a fontosság mindig nézőpont kérdése; egy hadosztályparancsnok számára egy-egy cél általában nem olyan fontos, mint egy szakaszparancsnok számára. Röviden szólva, két szituáció lehetséges: tűzcsapás mérése adott ellenséges célokra vagy célok támadása egy nagyobb hadművelet keretében. A második esetben a parancsnok megadja, hogy mely egységek vesznek részt a hadműveletben, majd a taktikai tűzvezetés elkészíti a haditervet. Ilyenkor számolhatnak nem tüzérségi egységek (például aknavetők vagy repülőgépek) bevetésével is. Vannak olyan hadseregek, ahol a taktikai tűzvezetés erre létrehozott tüzérségi parancsnokság kezében van, csak ők adhatnak parancsot egy cél megtámadására. Az is előfordul, hogy a felhasználandó lőszer típusát és mennyiségét is megadják. Más hadseregekben egy úgynevezett felhatalmazott felderítő is parancsot adhat a tűzcsapás végrehajtására. Ilyenkor a felhatalmazott felderítő a saját ütege számára adhat ki tűzparancsot, de a tüzérparancsnok felhatalmazhatja arra is, hogy egy vagy több zászlóalj tüzét irányítsa. Ha egy felderítő nincs felhatalmazva tűzparancs kiadására, akkor még mindig kérhet tűztámogatást. A második esetben a legtöbb tüzértiszt az előretolt felderítőkkel vagy a támogatott egységgel tart. Az első esetben a tisztek az ágyúk közelében tartózkodnak. A tűzcsapás tényleges irányítása mindkét esetben az előretolt felderítők feladata. ### Löveg, tűzszakasz, üteg A legkisebb egység, mely tűzcsapást tud mérni egy adott célra, a tűzszakasz. Egy tűzszakaszt általánosságban 2 db löveg alkot. Minimum 2 db tűzszakasz, a parancsnoki szakasz a felderítő rajokkal, a rádiólokátor szakasszal, hangfelderítő szakasszal alkot egy üteget. A tűzszakaszok támadhatják ugyanazt vagy több eltérő célt. Földrajzilag is sokféleképp helyezkedhetnek el. ### Logisztika A logisztikai egység legfőbb feladata a lőszerellátás biztosítása. Egészen az első világháborúig általában a tüzérség feladata volt az egész hadsereg lőszerellátásának a biztosítása. Ennek az oka az, hogy a kézifegyverek kisméretű lőszerének a szállítása igen egyszerű volt a nehéz ágyúk lőszerellátásához képest. A különböző hadseregek különböző módon oldották meg ezt a feladatot. A fő különbséget az ellátás filozófiája jelentette. Egyik esetben a lőszer képzeletbeli csőhálózaton jut el az alakulatokig, az ellátás üteme állandó. A másik esetben a lőszerellátás a tényleges felhasználás mértékében történik. Ebben az esetben a logisztikai hálózatnak fel kell készülnie az igények követésére. ### Speciális feladatokat ellátó részlegek Speciális egységek olyan adatokat szolgáltatnak, melyek az előre jósolt tűzcsapás végrehajtásához kellenek. - Meteorológiai adatok: régebben minden hadosztálynak volt egy meteorológusokból álló csoportja. Később az ütegek szintjére tevődött át ezen adatok előállítása. - Fegyverkalibráció: rendszeres időközönként kalibrálni kell az ágyúkat, hogy a lövedék csőtorkolati sebessége állandó maradjon. Erre azért van szükség, mert az ágyúk csöve a felhasználás során kopik. - Földmérés: a lövegek pontos helyzetének meghatározása a feladatuk. Vannak olyan hadseregek, ahol a teljes térképészet a tüzérség feladatköre. A hagyományos földmérő eszközöket napjainkban váltja fel a tehetetlenségi navigációs rendszer és a GPS. ## Tüzérségi eszközök A csöves tüzérségi eszközöknek három alapvető típusa létezik: ágyú, tarack, aknavető. Ezekhez csatlakozik a rakétatüzérség, amely nem irányított rakétákat használ. A 20. század folyamán az ágyúk és a tarackok egyre hasonlóbbá váltak, manapság már nincs akkora jelentősége a besorolásnak, mint korábban. A század végére a klasszikus, 60 mm-nél nagyobb űrméretű ágyúk megritkultak. Napjainkban ilyen ágyúkat harckocsikban, illetve egyéb páncélozott harcjárművekben, hadihajókon és a megmaradt kisszámú parti és légvédelmi ütegnél használnak. Hagyományos értelemben a tábori ágyú és a tarack közötti különbség a cső maximális emelkedési szögével (45° alatti vagy feletti), a töltény részeinek számával (egy vagy több) és az alacsonyabb vagy nagyobb csőtorkolati sebességgel (melyet néha összekapcsolnak a cső űrmérethosszával) fejezhető ki. Ez a három kritérium összesen nyolc, a gyakorlatban is megvalósítható kombinációt jelent. Megjegyzendő, hogy a mai modern tarackok csőtorkolati sebessége vagy csövének űrmérethossza nagyobb, mint a száz évvel ezelőtti tábori ágyúké volt. ### Ágyú A klasszikus ágyúk jellemzője a nagy lőtávolság, csövük maximális emelkedési szöge pedig 45°-nál kisebb. A belőlük kilőtt lövedékek csőtorkolati sebessége nagy, csövük hosszú. A hajítótöltet egy részből áll, emiatt a teljes töltény is gyakran egy egység. A csőtorkolati sebességre vonatkozóan nincs egységes álláspont, ezért azt nem is adják meg. Ugyanez igaz a cső hosszára is. ### Tarack A tarackok maximális emelkedési szöge igen magas, legalább 45°, de a modern típusok esetében a 70°-ot is elérheti. Többféle hajítótöltetet használhatnak, ezért ugyanazzal a csőállással a lőtávolságuk eltérő lehet. A lövedék sebessége kisebb, csövük rövidebb. A lövedékek többféle esésszöggel csapódhatnak be. Mivel többféle hajítótöltetet használnak, ezért a töltény több részből áll. Az első ágyútarackok, illetve tarackágyúk az 1930-as években jelentek meg, amikor olyan tarackokat fejlesztettek ki, melyek nagy csőtorkolati sebességre voltak képesek. A kifejezés sohasem vált igazán elfogadottá, a legtöbb hadsereg inkább kiszélesítette az ágyú és a tarack fogalmát. Az 1960-as évekre a legtöbb eszköz megfelelt az ágyútarack definíciójának: csövük állásszöge elérte a 70°-ot, többrészes töltetet használtak, igen nagy volt a lövedékek sebessége és nagy volt a csövük hossza. A tarackok általában mélységi tűzcsapásra használatosak, és a modern önjáró tüzérségi harcjárművek tipikus fegyverei. ### Aknavető Az aknavetők egyszerű fegyverek. A modern aknavetők a mozsarakból alakultak ki az első világháborúban. Többféle alakot használtak, majd a háború után a Stokes-alak lett az általános. Jellemzője a rövid, teljesen sima cső, a kis lövedéksebesség, az igen nagy állásszögű cső (45–85° között) és az egyszerű tartószerkezet. Alapesetben a lövedéket bele kell ejteni a csőbe, az nekiesik az ütőszegnek, ami begyújtja a lőport, a nyomás pedig kirepíti a töltetet, de elektromos, vagy zsinóros kioldású rugós ütőszeg is létezik. Olyan aknavetőt is készítettek azóta, mely huzagolt és hátsó töltésű. Nagy előnye, hogy a löveghez közeli célpontokra is képes tüzelni a lövedék ballisztikus röppályája miatt. Szintén csak az aknavető képes arra, hogy a lövegnél magasabban fekvő célpontokat támadjon. Emiatt, illetve kis tömege miatt ideális választás hegyi és városi harcra. ### Rakétatüzérség A rakétatüzérség jellemzője, hogy a lövegekben alkalmazottaktól eltérően rendszerint nem irányított, reaktív hajtású lövedékeket alkalmaz a tűzcsapás végrehajtásához. Általában mozgó platformra szerelt, relatíve kicsi rakétavető állványt alkalmaznak. A rakéták lőtávolsága igen nagy, a tűzvezető rendszer pedig erősen integrált. Nem alkalmaznak előretolt tüzérségi felderítőket, a célzási pontosságuk és tűzgyorsaságuk hosszabb távon elmarad a csöves tüzérségi fegyverekétől. Az ún. „Lőj és tűnj el!” (angolul: shoot and scoot) elv tökéletes megvalósítására alkalmasak, mert rövid idő alatt tűzkésszé tehető a rendszer, a tűzcsapást időben koncentráltan hajtják végre (a teljes rakétajavadalmazást nagyon rövid idő, akár 8–10 másodperc alatt is ellőhetik), majd a tűzcsapás végrehajtása után helyüket azonnal megváltoztathatják. Szükség is van erre, mert a nagy füst és talajpor, ami ekkor képződik, elárulja tüzelési pozícióikat. Nagy mozgékonyságuk miatt csak hasonlóan mobil szárazföldi vagy légi fegyverekkel lehet eredményesen harcolni ellenük. Mindezek miatt mélységi tűzcsapásra használatosak és nem alkalmazzák közvetlen tűztámogatás biztosítására, mert pontatlanságuk miatt védekező harcra csak kellő körültekintéssel vethetőek be, a védendő erőkben is jelentősebb károkozás lehetőségével. ### Alternatív osztályozás Létezik több alternatív csoportosítás is, egyéb jellemzők alapján. Az egyik ilyen a csöves tűzfegyvereknél (nem a rakétáknál) a töltényűr tömítésének a módja, mely megakadályozza, hogy a lőporgázok a hátsó töltőnyíláson távozzanak. Hagyományos, de már alig használt elnevezése a dugasztás. Egy lehetséges megoldás erre a zárt fém hüvely, ami egyben a lőport is tartalmazza. Ezt QF (quickfiring, gyorstüzelés) néven emlegetik. Másik megoldásként a hajítótöltet egyszerű zsákba van töltve, és a töltényűr biztosítja a tömítést. Ezt BL (breech loading) néven is nevezik. Egy másik osztályozás a helyváltoztatás módja szerinti. Ennek is két fajtája van: vontatott vagy önjáró. A vontatott eszközök a földre telepítve működtethetőek, a személyzet védelmét páncélból készült pajzs látja el. A vontatás egészen a második világháborúig lóval történt, azóta a teljes gépesítés a jellemző. A vontató jármű mérete és teljesítménye a vontatandó löveg tömegétől és a szállított lőszer mennyiségétől függ. A vontatás egyik változata az, amikor a löveg a járművön van, majd használatkor leszerelik. Tipikusan az aknavetőket szállítják így. Az 1960-as évektől könnyű ágyúkat vagy aknavetőket helikopterek is szállíthatnak, de már korábban is szállítottak tüzérségi eszközöket nagyméretű vitorlázó repülőgépeken. Az önjáró rendszerek esetében a löveg és az azt hordozó jármű szoros egységet alkot. Az első ilyen eszközök már az első világháborúban megjelentek, de jelentős mértékben csak a második világháborúban fejlődtek. A teljesség igénye nélkül ilyen járművek voltak például az amerikai „pap” becenévvel illetett M7 Priest, a német StuH 42, a Brummbär, a Sturmtiger, a szovjet SZU–122, az ISZU–122, a SZU–152, a ISZU–152, a SZU–100, de a magyar fejlesztésű Zrínyi I/II rohamágyút és -tarackot is említhetjük. Általában lánctalpas járművek, de gumikerekes változatok is léteznek az 1970-es évek óta (például az olasz B1 Centauro 1991-től). Kezdetben páncélzatuk nem volt jelentős, hiszen közvetlen gyalogsági támogató szerepkörben alkalmazták őket, küzdőterük szűkös volt és kisszámú lőszert tudtak bemálházni. A páncélozott változatok (főként a harckocsivadászok) ezzel ellentétben rendszerint „harckocsiszintű” lőszermennyiséget szállítottak. Eleinte a lövegtorony nyitott volt és nem körbeforgatható, viszont az amerikai harckocsivadászok felül nyitott, de körbeforgatható lövegtoronnyal készültek (M10 Wolverine, M18 Hellcat, M36 Jackson), nagy teljesítményű harckocsiágyúkkal felszerelve. A második világháború után épített önjáró lövegekben viszont már szinte kivétel nélkül teljesen zárt a torony és teljesen körbeforgatható (kivételt csak a szovjet, deszantolásra kifejlesztett rohamlövegek képeztek). A legtöbb önjáró löveg stabilizáló lábakat, ún. letalpalásokat igényel a tüzeléshez, napjaink modern eszközeit viszont már úgy tervezték meg, hogy a löveg visszaható erejét a futómű elviselje és azt a talajnak átadja. A korszerű önjáró lövegek lánctalpas futóművel, nagy védettséget nyújtó – rendszerint alumínimötvözetű – páncélzattal készülnek. Jó terepjáró és manőverező képességű, gyakran úszóképes harcjárművek. Két másik módja volt még a lövegek mozgatásának, ezeket a 20. század első felében használták: a vasúti mozgatás (vasúti lövegek), illetve a közúti szállítás több részben, majd a felhasználás helyén történő összeszerelés. Mindkét esetben nehéz vagy szupernehéz lövegeket szállítottak így, ezek egészen az 1950-es évekig léteztek. A szupernehéz lövegeket a rakétavető rendszerek és a nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták megjelenése tette elavulttá. ## Feladatkörök A tüzérség feladatkörök szerint a következő csoportokba sorolható: - Tábori tüzérség: mozgó lövegek, melyek a harcmezőn közvetlen támogatást nyújtanak a harcoló egységeknek. Több alcsoport létezik: - Gyalogsági ágyú: gyalogos egységek közvetlen támogatására használt könnyű ágyúk. Ma már elavultnak számítanak. - Hegyi ágyú: könnyű fegyverek, melyek nehéz terepen is mozgathatóak. Ez is elavult, feladatkörüket részben az aknavetők vették át. - Gépesített tüzérség: tüzérségi vontató járművel mozgatott fegyverek - Önjáró tüzérség: ágyú, tarack, mozsár az azt mozgató járműre szerelve, azzal szorosan integrálva - Rakétatüzérség: rakéta meghajtású lövedéket használ - Hajófedélzeti tüzérség: hajóra szerelt ágyúk, melyek más hajók vagy parti létesítmények ellen használhatóak. A hajófedélzeti tüzérség csúcsát a csatahajók jelentették. A legnagyobb a japán Jamato osztály volt, az osztály egységein 18,1 hüvelyk űrméretű ágyúkat használtak. A haditengerészeti légierő fejlődésével a második világháború idejére elavultak. - Parti tüzérség: fix telepítésű ágyúk, melyek egy adott parti területet vagy létesítményt védtek. Mivel nem kellett mozgatni, ezért a parti ágyúk igen nagyok lehettek. Ilyen volt például az Atlanti fal. - Légvédelmi tüzérség: mozgatható, repülőgépek elleni harcra tervezett fegyverek. Speciális kategória, általában kis kaliberű ágyúk, melyek csőtorkolati sebessége igen nagy (részben hasonló okokból, mint a páncéltörő tüzérségnek), csövüket jellemzően 90°-ig tudják emelni. Napjainkban a kategória fegyverei elsősorban kis kaliberű (20–30 milliméteres) gépágyúk. - Páncéltörő tüzérség: jellemzően közepes kaliberű ágyúk, igen nagy csőtorkolati sebességgel, közvetlen irányzással. A páncéltörő rakéták megjelenésével elvesztették jelentőségüket. ## Szervezeti kategóriák A modern tüzérség kialakulásakor – ami a 19. század végén volt – sok hadsereg háromféle tüzérséget ismert, ezeket sokszor még tovább osztották. A szárazföldi és a hajófedélzeti tüzérség pedig egymástól eltérő szervezeti felépítést alkalmazott. A közvetett irányzás megjelenése és fejlődése nagy hatással volt a tüzérség feladatkörére. A gyalogság közvetlen támogatására eleinte kis, könnyű ágyúkat fejlesztettek ki. Rendszerint a gyalogság saját tüzérsége működtette ezeket. A második világháború idején csatlakoztak hozzájuk az önjáró rohamlövegek és más páncélozott eszközök. Végül a harckocsik és más páncélozott járművek, illetve a légierő vették át ezt a feladatot. A főbb szervezeti kategóriák: - Lovassági tüzérség: feladata a lovasság támogatása volt, a tüzérek is lovon ültek. - Tábori tüzérség: a szárazföldi hadseregek fő tüzérsége, ágyúkat, tarackokat és mozsarakat használ. A második világháborúban kezdték el használni a föld-föld rakétákat. - Erődítményi vagy helyőrségi tüzérség: feladata, mint a neve is mutatja, erődök védelme fix telepítésű ágyúkkal. Beletartozik a parti tüzérség is, mely elsősorban parti létesítmények és kikötők védelmét látta el. Előfordult, hogy a parti tüzérség a haditengerészet kötelékébe tartozott. - Hegyi tüzérség: speciális tüzérségi egységek. Könnyű, részekre szedhető ágyúkat vagy tarackokat használtak, ezeket rendszerint állati vagy emberi erővel szállították. Mára elavult lett. - Hajófedélzeti tüzérség: hajókra szerelt lövegeket működtet - Tengerészgyalogság: hajóról partra szálló egységek tüzér alegységei. Ezek a haditengerészet állományába tartoznak. A hajókon csak szállítják a fegyverzetet, a tényleges felhasználás a parton történik. Az első világháború után ez a szervezeti felépítés sokat változott, bizonyos egységeket összevontak, mások teljesen meg is szűntek. Új feladatkörök is megjelentek, amikhez feladatra szabott ágyúkat fejlesztettek ki. Közös jellemzőjük, hogy közvetlen irányzást alkalmaztak, majd az 1950-es évektől kezdve ezek az egységek áttértek az irányított rakéták alkalmazására: - Harckocsi-elhárító vagy páncéltörő tüzérség: feladatuk a harckocsik és a páncélozott járművek elleni harc. Tipikusan a tábori tüzérség része, esetleg külön alegység volt egy nagyobb gyalogos egységen belül. De a többi, hagyományos tüzérségi egységnek is feladata volt a harckocsi-elhárítás. A második világháború után ez a feladatkör a gyalogság és a páncélosegységek feladata lett, ma már nem számít tüzérségi feladatnak. - Légvédelmi tüzérség: a tüzérség része volt, de a tényleges megvalósítás hadseregenként eltért. A honi légvédelem gyakran fix telepítésű lövegeket használt. A légvédelmi ágyúk bizonyos fajtái harckocsik vagy élőerők ellen is eredményesen használhatóak voltak, híres példa erre a német FlaK 88, 88 mm-es légvédelmi ágyú. ## A tüzérségi lőszer A tüzérségi lőszerek több részből tevődnek össze: - Gyújtószerkezet: berobbantja a lövedékbe töltött robbanóanyagot - Lövedék: eljuttatja a töltetet a célhoz. Tartalmazhat például robbanóanyagot, röpcédulát vagy vegyi anyagokat. - Hajítótöltet és a hüvely: begyújtásakor a keletkező gázok a lövedéket kirepítik a csőből. Rakétás rendszer esetén folyamatos meghajtást biztosít. - Csappantyú: a hajítótöltetet gyújtja be Fizikai kialakítás alapján lehetnek egyesített vagy osztott kivitelűek. Az egyesített töltény az összes elemet egy egységbe szerelve tartalmazza. A kisebb kaliberű ágyúk töltényei ilyenek, de más esetekben is használatos, például ha kevés a löveg körül a rendelkezésre álló hely (harckocsik lövegtornyai). Kezelésük egyszerű és kis kaliber esetén a tömegük még nem túl nagy. Az osztott kivitel nagy kaliber esetén használatos, leginkább azért, mert az egyesített lőszer tömege túlságosan nagy lenne. A gyújtó és a lövedék egy egységet alkot, míg a hajítótöltet önálló egység. A hajítótöltet mennyisége igény szerint változtatható, ugyanazzal az állásszöggel eltérő lőtávolságok adódnak. A két megoldás teljesen más závárzatot és töltényűrt igényel. Felhasználás szerint négy osztályuk van: - Éles: éles lőszer, amely háborúban vagy éles lövészeten használatos - Gyakorló: nincs töltet benne, de a tömege megegyezik az éles lövedékével, ezért utánozza annak ballisztikai jellemzőit. Kiképzésre használatos. Gyakran füstöt fejleszt a becsapódás után, így könnyebb bemérni, hová csapódott be. - Makett: hatástalanított harci rész, a csappantyú és a meghajtó töltet hiánya jellemzi. Kiképzésre, bemutató célokra használják. - Vak: működő csappantyúja van, kevés meghajtótöltet (jellemzően fekete lőpor) van benne, a töltet és a gyújtó hiányzik. Kiképzésre, demonstrációkon és ünnepségeken használatos. ### Gyújtószerkezet A gyújtószerkezet feladata a robbanó- vagy egyéb töltet aktiválása. Két fő típusa van: csapódó vagy levegőben aktivizálható. A csapódógyújtó a földre csapódáskor robbantja a lövedéket. A második esetben időzítőt vagy közelségi érzékelőt alkalmaznak. A kettő kombinációjából álló megvalósítás, az ún. kettős gyújtó is létezik, ilyeneket használnak nagy rombolóerejű (angolul High Explosive, HE) lövedékekben. Az elektronikus közelségi gyújtók megjelenéséig a levegőben aktivizálódó gyújtókat srapnel lövedékeknél ill. világító vagy füstgránátoknál alkalmazták. A levegőben történő aktiválás esetén a lövedék sokkal pusztítóbb hatású, mint a csapódógyújtós megoldásnál, még földi célok ellen is. A nagy kaliberű légvédelmi lövedékek szinte mindig levegőben aktivizálódó gyújtóval rendelkeztek. A gyújtókat szerelhetik a lövedék orrába (fejgyújtó) vagy a lövedék talpába (fenékgyújtó). Napjaink lövedékeinek a többsége fejgyújtóval rendelkezik. A fenékgyújtó a páncéltörő és harckocsielhárító lövedékekben, valamint késleltetett gyújtásnál használatos. Késleltetett gyújtó használatos akkor, amikor a lövedéket a földbe csapódás után kell robbantani. Ez a módszer a földi bunkerek ellen hatékony, mert elegendő mennyiségű robbanóanyag esetén kisebb földrengést kelt. A földrengés a vasbeton bunkereket is beomlaszthatja. A korai időzíthető gyújtókban égőgyújtókat, és különféle mechanikus (például Thiel-féle óraműves, Jughans-féle centrifugális fogaskerekes, Dixi-féle centrifugális gömbös) időzítőket alkalmaztak, egészen a 20. század második feléig. Ezek az óraműves időzítők különösen bonyolultak voltak. Az 1990-es években váltották fel ezeket az elektronikus elven működő gyújtók. A közelségi gyújtóknak is két fő típusa van: fotoelektromos és oszcillátoros. Az első megoldás nem volt sikeres, csak a britek használták légelhárító rakétákban a második világháború során. Az oszcillátoros konstrukció már sokkal sikeresebb lett; szintén a második világháborúban tűnt fel légelhárító szerepkörben, de földi lövedékekben csak sokkal később kezdték el használni. Az első földi alkalmazás során a gyújtó a célpont felett 9 méter magasan aktiválódott, ily módon a lövedék nagyobb pusztítást vitt végbe, mintha a földön robbant volna. Ilyenkor ugyanis sokkal nagyobb területen szóródnak szét a repeszdarabok. Használata során gyakori volt az idő előtti működés, amit főként az esőfelhők által okozott nagy nedvességtartalom eredményezett. Emiatt vezették be a második világháború után a kombinált gyújtót, ami kezdetben mechanikus működésű, majd a várható becsapódás előtt 5 másodperccel átvált oszcillátoros vezérlésre. A modern gyújtóknál a robbantási magasság már választható, de extrémebb körülmények okozta problémák kezelésére is alkalmasak. A közelségi gyújtókat 1944 decemberében a második világháború európai frontján használták először. Az Amerikai Tüzérség Karácsonyi ajándéka néven váltak ismertté. Az Ardenneki offenzíva során eredményesen alkalmazták, főleg német élőerők ellen. Légvédelmi lövedékekben is hatékonyak voltak, különösen a Kamikaze és a V-1 támadások idején. Az elektronikus működésű közelségi gyújtók bevezetése nagy előrelépést jelentett mechanikus társaikhoz képest. Előtte a lövedék repülési idejét és a célpont tengerszint feletti magasságát nagyon pontosan meg kellett határozni, különben a lövedék vagy a talajba csapódott vagy túl magasan robbant. ### Lövedék A lövedék töltet része a tulajdonképpeni hasznos teher, ez lehet robbanó vagy nem-robbanó, attól függően, hogy a hadműveleti célok mit követelnek meg. A lövedékek három fajtája létezik: robbanó, fejtöltet, fenéktöltet. A legmodernebb a fenéktöltet, amit az első világháborúban vezettek be. A fej- és a fenéktöltet szinte mindig levegőben robbantó gyújtóval van ellátva. A robbanótöltet ellenben sokféle gyújtóval használatos, mindig azt alkalmazzák, amit az aktuális taktikai helyzet megkíván. Lehetséges töltetek: - Robbanó: nagy rombolóerejű, fehérfoszfor, színes megjelölő, nukleáris, biológiai, vegyi, nagy rombolóerejű harckocsi-elhárító, golyós kartács - Fenéktöltet: kettős célú hagyományos robbanótöltet, szétszóródó aknák, világító, színes jelzőfény, füst, gyújtó, propaganda, radar-visszaverő fólia, különféle modern keverékek - Fejtöltet: srapnel, nyíl, csillag, golyó, gyújtó Külön probléma a lövedék röppályájának a stabilizálása, amire több módszer használatos: - Huzagolás: hagyományos mód, a lövedéket a pörgettyűhatás stabilizálja. - Sima csövű ágyú, szárnystabilizált lövedék: a modern tüzérség csak az aknavetőkben alkalmaz sima, huzagolatlan csövet, az aknagránát pedig szárnyakat használ, hogy stabil maradjon repülés közben. Azonban egyes modern harckocsikban (T–72, M1 Abrams, Leopard 2) feltűntek a szárnystabilizált lövedékek és velük a simacsövű ágyúk. A huzagolt lövegekkel szembeni fő előnyük, hogy a cső tömege sokkal kisebb, de a lőtávolsága nagyobb, mert kevesebb energia és lőporgáz megy veszendőbe, míg a lövedék a csőben mozog. - Huzagolt, szárnystabilizált lövedék: A kettő kombinációja. A cső huzagolt, de a lövedéknek kinyitható szárnyai vannak a jobb stabilizáció , irányítás vagy siklás érdekében. ### Hajítótöltet Minden tüzérségi lövedék meghajtást igényel, hogy a céljához eljusson. A meghajtást biztosító anyag a hajítótöltet. A hajítótöltet mindig valamilyen lassan égő anyag, ami azt jelenti, hogy begyújtásakor hevesen ég, de nem robban. Ez a heves égés gázokat fejleszt, mely gázok táguláskor erőt fejtenek ki a lövedékre és rövid úton nagy sebességre gyorsítják fel. Az égés teljes folyamata zárt térben történik, ami lehet a löveg csöve vagy a rakétahajtómű égéskamrája. A 19. század végéig erre a célra egyedül a fekete lőport használták. Sok hátránya volt: viszonylag kis tolóerőt biztosított, nagy mennyiségre volt belőle szükség egy lövedék kilövéséhez, begyújtásakor nagy fehér füstfelhő képződött, ami megnehezítette a célzást, és elárulta a tüzérség helyzetét. Azért használták mégis, mert mást nem ismertek. 1846-ban találták fel a nitrocellulózt (lőgyapot néven is ismert) és a nitroglicerint. A lőgyapot lényegesen jobb volt, mint a fekete lőpor és égésekor gyér füstű gáz keletkezett. Azonban hátrányai is voltak: instabil volt, túl gyorsan és forrón égett, ami miatt a lövegcsövek elhasználódása gyorsabb lett. A következő évtizedekben sokat kísérleteztek, aminek a fő célja az volt, hogy olyan lőport állítsanak elő, aminek a karakterisztikája tüzérségi célokra a legjobb: alacsony hőmérsékleten ég, füstmentes, nagy tolóerőt fejt ki, stabil, olcsó, és könnyű nagy mennyiségben gyártani. Az ezeknek a követelményeknek megfelelő lőporok széles körű elterjedésére egészen a két- vagy hárombázisú lőporok feltalálásáig kellett várni. Ezekben alapvetően az előző két komponenst kombinálták, így állt elő a stabil, nagy erejű, teljesen füstmentes lőpor. A modern, több bázisú lőporok további nagy előnye, hogy gyártásuk során előre meghatározott formába önthetőek, így az égés a fegyvercsőben előre tervezhető. A modern hajítótölteteket három osztályba lehet sorolni: - egybázisú anyagok, melyek főként vagy teljesen nitrocellulóz alapúak, - kétbázisú anyagok, a nitrocellulóz és a nitroglicerin kombinációja (robbanózselatin) - hárombázisú anyagok, az előző két komponens mellett nitroguanidint is tartalmaznak A tüzérségi lőszereket a fegyvercső elhagyása után is lehet még tovább gyorsítani a következő módokon: - rakétapóthajtás (RAP, Rocket Assisted Projectile): a lövedék talpára egy kis rakétamotor van szerelve, ez biztosít további meghajtást - torlósugár-hajtómű, hasonló az előzőhöz, de rakétahajtómű helyett torlósugár-hajtóművet alkalmaznak - pirotechnikai töltet, ami a lövedék talpán ég el és a lövedék mögötti kis nyomású légtérbe juttat gázokat, ezzel csökkentve a lövedék légellenállását, megtartva annak pontosságát (ellentétben a rakétapóthajtással) ## Hadműveleti alkalmazási lehetőségek A különféle hadműveletekben a tüzérség többféle feladatkörben is bevethető, függően annak fajtájától és kaliberétől. Az általános feladat mindig „tűztámogatás biztosítása, a baráti erőkkel koordinálva, az ellenség elnyomása vagy semlegesítése céljából”. Ez a NATO definíció, mely alapján a tüzérség segéderőnek tekinthető, bár nem minden tagállam hadserege ért ezzel teljesen egyet. A közvetlen tűztámogatás magába foglalja a tüzérségi felderítők és az összekötő biztosítását is. A rakétáktól eltérően a tábori ágyúk, tarackok vagy az aknavetők képesek úgynevezett közvetlen tűztámogatás biztosítására. Ilyenkor olyan ellenséget támadnak, mely a baráti erőkhöz nagyon közel helyezkedik el, és nem koordináták alapján, hanem közvetlenül, optikai úton irányzótávcsövekkel célozva támadják. Mind a tüzérség, mind a rakéták képesek mélységi tűzcsapásra, bár az aknavetők lőtávolsága ehhez a feladathoz nem mindig elegendő, ezért ezeket ilyen feladatkörben általában nem vetik be. Rendszerint rakétatüzérséget alkalmaznak erre, de léteznek nagy űrméretű önjáró aknavetők is (például a 240 mm-es orosz 2SZ4 Tyulipan). A modern aknavetők kis tömegük, méretük miatt sok hadseregben a gyalogsági erők közvetlen részét képezik (raj- és szakaszszinten), bár ez még a NATO-n belül sem egységes. Mivel ilyenkor nem kell koncentrálni a tűzerejüket, ezért a kis lőtávolságuk sem hátrány. A tüzérségi erők rendszerint egy adott hadművelethez vannak kiválasztva, és alárendeltek a hadműveletet végrehajtó nagyobb egységnek. Egy tüzérosztály tipikusan egy dandár alá van rendelve, mégpedig úgy, hogy az ütegek a dandár zászlóaljaihoz vannak kiosztva. ### Tűztámogatás A tűztámogatás széles körű tűztevékenység, mely tüzérségi és légi támogatást foglal magába. Célja az ellenség eszközeinek és objektumainak a semlegesítése vagy elpusztítása, valamint a baráti erők harcának támogatása. Több alkalmazás képzelhető el. Az első szempont, hogy a tűztámogatás egy váratlanul felbukkanó ellenségre irányul vagy előre tervezett helyre. Ha a második esetről van szó, akkor az lehet előre megállapított időpontban vagy a pillanatnyi körülményeknek megfelelően kiadott parancs alapján. Az előre tervezett tűztámogatás egy nagyobb hadművelet része is lehet (például figyelemelterelés céljából). A tűzvezetés lehet felderítési adatokon alapuló vagy általános. Általános esetben az előre jósolt tűzcsapást alkalmazzák. A NATO-doktrína többféle tűztámogatást különböztet meg: - Tüzérség elleni tűz: az ellenséges tüzérség semlegesítése céljából. - Ellentámadást előkészítő tűz: intenzív tűzcsapás, ellentámadást készít elő. - Zárótűz: baráti csapatok fedezése, ha az ellenséges gyalogság túl közel van hozzájuk. - Védekező tűz: védekező gyalogsági egységek támogatása céljából. - Merev zárótűz: összefüggő tűzfüggöny, akkor lövik, ha az ellenség egy kijelölt védelmi vonalat támad és azon át akar törni. - Zaklatás: az ellenséges csapatok zavarása céljából. - Előkészítő tűz: támadás előtti előkészítés, az ellenség gyengítése céljából. - Fedező tűzösszpontosítás: egy adott terület vagy pont elleni tűz, megakadályozandó, hogy az ellenség azt elfoglalja és használja. Ezek a kategóriák a 20. században alakultak ki és fejlődtek tovább. Ma is folytatódik ez a fejlődés, új kategóriák jelentek meg: - Mélységi támogató tűz: olyan pontokat támad, melyek a baráti csapatokat közvetlenül nem veszélyeztetik (utánpótlás, raktárak, ellenséges parancsnokság). - Közvetlen támogató tűz: a baráti csapatokat közvetlenül támadó ellenséges erők elleni tűz. - Semlegesítő tűz: az ellenséges cél ideiglenes hatástalanítása. - Elnyomó tűz: a célpont hatékonyságának csökkentése céljából. Rendszerint csak addig eredményes, míg a tűzcsapás tart. A taktikai célok határozzák meg, hogy milyen tüzérségi eszközöket mekkora számban és milyen muníció felhasználásával vessenek be. Nem mindegy tehát, hogy egy célt milyen okból támadnak: meg akarják semmisíteni vagy csak távol tartani egy adott területtől. A taktikai célzás (angolul Targeting) az a folyamat, amelyben a taktikai megfontolások alapján a parancsnokság döntést hoz a támadás céljáról, a saját erők vagy a harcban részt nem vevők (civilek) által felvállalható kockázat mértékéről, a felhasználandó lőszer mennyiségéről – különös tekintettel a gyújtó beállításokra -, a támadás időpontjáról és időtartamáról, a tüzelési módszerről és végül a támadást végrehajtó eszközök számáról és összetételéről. Ez a folyamat a taktikai tűzvezetés kulcseleme. Az aktuális körülményektől függően egy helyen kerülhet minden eldöntésre, de akár több ember együttes munkája is szükséges lehet. Azokban a hadseregekben, ahol a tűzvezetés a frontvonalon történik, az összes döntést a tüzérségi tűzkoordinátor hozza meg. Különösen igaz ez akkor, ha a cél mérete kicsi és csak egy vagy néhány löveg szükséges a harchoz. A meglepetés nagyon fontos elem lehet. Már a második világháború során is foglalkoztak a kockázat kérdésével. A brit hadsereg tett közzé jelentést arról, hogy mekkora a találat valószínűsége a gyalogosok számára egyes testhelyzetekben: - álló ember: 1, - fekvő ember: 1/3, - katona a lövészárokban: 1/25-1/50, - katona a lövészárokban lekuporodva: 1/25-1/100. Ezek a számok csapódógyújtó alkalmazása esetén igazak, levegőben aktivizálódó gyújtó esetén a kockázat sokkal nagyobb. A felmérés azt is megállapította, hogy a legtöbb találat a támadás első 10-15 másodpercében következik be, tehát ez a kritikus időtartam, ennyi időre van szükség, hogy a támadott cél reagálni és intézkedni tudjon. Fontos ennek a kritikus időszaknak a minél jobb kihasználása: - a lövegek tűzerejének nagyarányú növelése, minél több löveg egyidejű alkalmazásával, - a maximális tűzgyorsaság kihasználása. Sok kis kaliberű löveg képes 3-4 lövést leadni 10-15 másodpercen belül. Nagy kaliberű lövegek csak az 1970-es évektől képesek erre. Ez az oka annak, hogy a lövegek műszaki jellemzőiben a maximális tűzgyorsaságot az első 10 másodpercre is megadják. Egyre inkább követelmény, hogy egy löveg az első 10 másodpercben 3 lövést tudjon leadni. - MRSI képességek, vagyis több lövedék csapódjon be egyszerre. A német PzH 2000 típus esetén az ilyen módban kilőtt lövedékek közül 1 másodpercen belül 5 lövedék csapódik be. - röppálya-idő figyelése (angolul time on target): a lövegek addig lőnek, amíg az első lövedék el nem éri célját, utána leállnak. Ilyenkor csak az első egy-két becsapódás eredményes, a többi kevésbé. Az előző kettővel együtt is alkalmazható. ### A tüzérség elleni harc A közvetett célzás megjelenése lehetővé tette, hogy a tüzérség nagy távolságból, fedezékből harcolhasson. Az ütegek hatékonyan tevékenykedhettek, miközben őket nehéz volt felderíteni. Érdekes módon eleinte csak kevesen gondoltak a rejtőzködő tüzérség elleni harcra. Valószínűleg azért, mert a közvetett célzás megjelenésekor az ellenséges tüzérségi ütegek felderítésére az egyedüli mód a léggömbös megfigyelés volt. A tüzérség elleni harc szorosan összefügg a felderítési technikák fejlődésével. Az első komoly fejlődési periódus az első világháború alatt következett be, de a fejlődés természetesen azóta sem állt meg. A fő cél az ellenséges lövegek és a legénység harcképtelenné tétele, esetleges elfoglalása, elfogása. A NATO definíció erre a hadműveletre: „tűzcsapás végrehajtása az ellenséges tüzérség megsemmisítése vagy semlegesítése céljából”. Ez a cél elérhető a tüzérségi rendszer bármelyik elemének a támadásával, például a lőszerellátás kiiktatása után a tüzérség már nem harcképes. Négy fő eleme van a tüzérség elleni harcnak: - a cél felderítése, - a hírszerzés, - a taktikai tűzvezetés, - a tűzcsapást végrehajtó egységek. #### Az ellenséges tüzérség felderítése A célfelderítés ad információt az ellenséges tüzérségi egységekről. Adhat közvetlen információt is annak helyzetéről, de sokszor egy bonyolultabb felderítési folyamat első lépése. Az első világháborúban a következő módszereket alkalmazták: - légi megfigyelés repülőgépről vagy léggömbről, - légi fényképezés, - hangok és fényvillanások figyelése, - földi felderítés, - tüzérségi összekötők adatai, - hírszerzési adatok, - tiszti járőrök adatai, - lefoglalt dokumentumok és hadifoglyok vallomásai, - lehallgatott rádióüzenetek. Ezek a módszerek a léggömbös megfigyelés és a járőrözés kivételével a második világháborúban is megmaradtak. A villanások észlelése is kisebb fontosságú lett. A becsapódási kráterek szemrevételezéses elemzése lehetővé tette ugyan a krátert létrehozó lövedéket kilövő löveg azimutjának a megállapítását, a repeszek elemzése pedig annak típusát adta meg, de nem mindig tette lehetővé az eredményes harcot e lövegek ellen. Az elemzések időben elhúzódó kiértékelése és a mérési adatok pontatlansága miatt az ellenséges állások pontos helyét nem lehetett megállapítani. Ezek helyett vezették be később a rádiólokátoros méréseket. A korszerű, megfelelő hullámhossz-tartományban üzemelő radar képes észlelni a repülő lövedéket, az aknavetők esetében pedig a röppálya visszakövetése alapján az üteg helyének azonosítására is alkalmas. Az 1950-es években a hadseregek többsége abbahagyta a villanások figyelését. Helyette újabb módszereket vezettek be: - pilóta nélküli repülőgépek megfigyelései. A korai időkben ezek a gépek még fényképeztek, és kicsi volt a hatótávolságuk. Ugyanakkor hatékonyak is voltak, később TV kamerával szerelték fel őket. - az 1970-es években a Hughes Aircraft cég kifejlesztette a Firefinder radart, mely a lövedék röppályájának bármely részletéből extrapolációval képes volt meghatározni annak kilövési helyét, - a tüzérségi felderítő radarok felderítése egy gyakran elfeledett mód, - tüzérségi felderítők adatai. Ezek az ellenséges tüzérség valószínű helyét figyelik, és szolgáltatnak adatokat. #### Hírszerzés Különféle forrásokból származó információkat használ, ezek alapján meghatározza az ellenséges tüzérségi eszközök helyét, taktikáját és szélesebb feladatkörét. Gyakran összefonódik a tűzvezetéssel. Ebben az esetben legjobban magasabb egységi szinten lehet alkalmazni őket. #### Taktikai tűzvezetés A tűzvezetés fő problémája az, hogy taktikailag nem mindig van értelme a felderített ellenséges tüzérséget azonnal megtámadni. Rontja a helyzetet, ha több üteget kell támadni. Sok minden függ ilyenkor az aktuális körülményektől. Az első komoly probléma az, hogy nagyon nehéz egy üteget teljes egészében harcképtelenné tenni. Emiatt igen fontos annak eldöntése, hogy milyen eredményre van szükség a tűzcsapás végrehajtásakor. A cél lehet megsemmisítés, de a semlegesítés is elég lehet. A műveletet irányító tisztektől ez a feladat igen nagy taktikai érzéket követel meg. #### Tűzcsapást végrehajtó egységek Az utolsó fontos tényező a tűzcsapást végrehajtó lövegek és azok muníciója. Ezek általában általános támogatási feladattal vannak megbízva, de közvetlen támogató egységek is hajthatnak végre ilyen feladatot, ha szükséges. Hagyományos nagy robbanóerejű lövedékek alkalmazása esetén 5–10 üteg együttes tüze kell ahhoz, hogy egy ellenséges üteget harcképtelenné tegyenek. Ebben a szerepkörben a rakétavetők hatékonyan alkalmazhatóak, de más fegyvernemek is alkalmasak a tüzérség elleni harcra, különösen a légitámadás lehet eredményes. A tüzérség elleni támadás elleni védekezésül számos módszer alakult ki. Néhány: - a tüzérség beásása: az első világháborúban még a nehéztüzérséget is beásták, - páncélozás alkalmazása, - a tűzcsapás végrehajtása után a löveg megváltoztatja helyét és más – rendszerint megtervezett – pozíciót foglal el (az eredeti tüzelőállásokban gyakran maketteket hagynak hátra csalinak, így az ellenség jobb esetben csak pazarolja erőforrásait, rossz esetben pedig felfedi tüzelési helyét és csapdába kerül), - a lövegek nagyobb távolságra történő elhelyezése: ez a számítógépes tűzvezetés fejlődésével vált lehetségessé, - rejtőzködés, bár a torkolati dörejhang észlelésére és a radaros megfigyelésre ez nincs hatással (akusztikai és rádiólokációs felderítés).

Giacomo Puccini

Giacomo Puccini (Lucca, 1858. december 22. – Brüsszel, 1924. november 29.) a 20. század egyik legnépszerűbb olasz operaszerzője. Műveiben főként az emberi érzésekre összpontosított: kis örömök, mindennapi kis események, nagy szenvedélyek és érzelmek jelennek meg, többnyire egzotikus környezetben. Hősei hétköznapi emberek. A Bohémélet tüdőbajos Mimije, az elhagyott Pillangókisasszony, az öngyilkos Tosca mind a szerelem áldozatai, akik végül az életükkel fizetnek. Puccini operái többnyire tragikus befejezésű darabok. A Nyugat lánya és a Gianni Schicchi című vígopera cselekménye azonban boldog véget ér; tragikus fordulata után az utolsó mű, a Turandot is. ## Származása Giacomo Puccini apja, Michele Puccini (1813–1864) a luccai zeneiskola igazgatója, nagyra becsült orgonaművész és operaszerző volt. Nagyapja, Domenico (1771–1815) öt operát írt, dédapja, Antonio (1747–1842) számos egyházzenei művet és egy karművet komponált, II. József császár halálára írt egy rekviemet, majd Lucca felszabadulására is komponált egy kantátát. Antonio a luccai hercegség udvari zeneigazgatója is volt, akinek az együttesében Paganini játszotta az első hegedűs szólamát. ## Élete és munkássága ### Gyermek- és iskolaévek Giacomo Puccini Michele Puccini és Albina Magi gyermekeként született 1858. december 22-én a toszkánai Luccában. A Puccini család háza a Via di Poggio 30. szám alatt található; a szerény ház még ma is áll. A családban összesen nyolc gyermek született: öt lány és három fiú, egy fiú azonban még csecsemőkorában meghalt. A családfő 1864 januárjában elhunyt, legkisebbik gyermeke a halála után három nappal született. Az özvegyen maradt Albina asszony hét gyermekét özvegyi nyugdíjból tartotta el, azonban ragaszkodott ahhoz, hogy legalább a fiúk végezzenek középiskolát. Giacomo Puccini nem volt jó tanuló, és ekkor még a zene iránt sem mutatott érdeklődést. Ezekben az időkben a szigorú nagybácsija, Fortunato Magi tanította zenélni, azonban nem volt megelégedve unokaöccse zenei hallásával. Puccini zenei tehetsége később bontakozott ki, amikor a Luccai Konzervatóriumba, a L'Istituto Musicale Giovanni Pacini-be került. Itt az apja egykori tanítványa, Carlo Angeloni tanította. Angeloni más módszerekkel tanított mint Magi, nem volt annyira szigorú, továbbá fontosnak tartotta a partitúrák olvasását és elemzését. Ugyancsak Angeloni volt az, aki megszerettette Puccinivel a később szenvedélyévé vált természetjárást és vadászatot. A konzervatórium évei alatt Puccini pénzkeresés céljából helyi táncmulatságokon és a közeli Bagni di Lucca fürdőhely kaszinójában zongorázott, de orgonálást is elvállalt a helyi templomokban. Első kompozíciói 1876-ban születtek: egy Preludio zenekarra és néhány orgonamű. Ugyancsak ebben az évben történt, hogy Verdi Aidáját játszották Pisában, azonban Puccininek nem volt pénze, így a huszonnyolc kilométeres távolságot egy diáktársával együtt gyalog tette meg. Az előadás után döntötte el, hogy operákat fog írni. A következő évben egy himnuszpályázatra nyújtott be művet A szép Itália fiai címmel, azonban nem kapott díjat. Ezt a művet 1878. április 29-én előadták Angeloni növendékeinek hangversenyén. Ugyancsak ebben az évben komponált Szent Pál tiszteletére egy motettát és egy Credót. A helyi kritikusok mindhárom művet kedvezően fogadták. 1880-ban, huszonegy évesen lediplomázott; a vizsgamunkája egy Asz-dúr mise volt. Később, ebből a műből emelte át az Agnus Dei tételt a Manon Lescaut madrigáljába, a Gloria egy részét pedig a Tosca első fináléjában hallhatjuk viszont. #### A Milánói Konzervatórium A konzervatórium befejezése után 1880 őszén, a huszonkettedik életévébe lépő Puccini Milánóba ment. Anyja kapcsolatainak köszönhetően Margit királyné egyéves időtartamra, havi száz líra ösztöndíjat juttatott neki. Továbbá az Instituto Pacini-beli tanárok által írt ajánlólevelének köszönhetően a Milánói Konzervatórium tandíjmentességet ígért Puccininek, amennyiben megfelel a felvételi követelményeknek. Ezekben az években kezdett ébredezni Olaszország a Risorgimento romantikus korszakából; az embereknek a sokszor rideg valósággal kellett szembenézniük: a gazdasági elmaradottsággal, a szegénységgel, a nyomorral, az analfabetizmussal. A művészek, a zenészek és a közönség elfordult a romantikus hősöktől, születőfélben volt a verizmus. Ugyanezekben az években az olasz arisztokrácia és az értelmiség nagy része elfordult az olasz operáktól, és divatba jött Wagner. Ebben a társadalmi és zenei közegben Puccini 1880 őszén sikerrel felvételizett a Milánói Konzervatóriumba. Milánóban Michele öccsével egy postásnál béreltek szobát a Vicolo San Carlo 2-ben. A konzervatóriumban a tanítás 1880. november 16-án kezdődött, Puccinit Antonio Bazzini tanította zeneszerzésre. Bár pénze kevés volt, gyakran ellátogatott a Scala előadásaira, de – mint ez anyjának írt leveleiből kiderült – csak akkor, ha sikerült ingyen bejutnia. 1882-ben Bazzinit igazgatóvá nevezték ki, és helyette Amilcare Ponchielli vette át a zeneszerzés oktatását. Puccini Milánóban ismerkedett és barátkozott össze korának más, ígéretesnek látszó komponistáival és zenekedvelőkkel – olyanokkal, mint Alfredo Catalani, Alberto Franchetti báró és Pietro Mascagni. Amikor 1881-ben lejárt az anyakirálynétól kapott ösztöndíja, és Puccini anyagi gondokkal küzdött, Luccában élő nagybátyja felajánlotta neki, hogy ír egy ajánlólevelet a Konzervatóriumnak, és megelőlegezi az elmaradt ösztöndíj pótlásához szükséges pénzt. Azt is szerette volna azonban, hogy rövidítsék le a tanulmányi idejét, és hamarabb adják ki a végbizonyítványt. Puccini elutasította az ajánlatot, mert tanulni szeretett volna. Sokat dolgozott, komponált, és sikerült kivívnia Ponchielli megbecsülését, aki barátjául fogadta. 1883-ban készült el diplomamunkája, a Capriccio sinfonico – ez lett később a Bohémélet kezdő- és a művet végigkísérő motívuma. ### Az első szerződés Olaszországban azokban az időkben alakult a Sonzogno zeneműkiadó, amikor Puccini épp lediplomázott a konzervatóriumban. A Ricordi-cég már réginek számító és gazdag kiadó volt, így a Sonzognónak olyan tehetségek után kellett kutatnia, akiket a Ricordi még nem kötött le. 1883. december 31-én a Sonzogno pályázatot hirdetett meg, Puccini pedig úgy gondolta, ez jó alkalom a pályafutása elindításához. Egy Fernando Fontana nevű radikális politikai nézetű költő, aki még az elavulófélben levő romantikus irányzatot követte, felajánlott neki egy német mondán alapuló Le Villi című librettót. A Le Villi témája azonos Adolphe Adam Giselle balettjához írt szcenárióval: a szerelmesét elhagyó vőlegényt a Fekete-erdőben kóborló lidércek (=elhagyott lányok lelkei) halálra táncoltatják. Az ifjú zeneszerző A Villik szövegkönyvét 1883 augusztusában kapta kézhez, majd hazautazott Luccába, hogy itt kezdje el a komponálást. A partitúrát az utolsó pillanatban küldte be a pályázatra, a bíráló bizottság azonban az eredményhirdetéskor meg sem emlékezett az operáról. A sikertelen pályázatot követően Ponchinelli közbenjárásával Puccini megismerkedett Giulio Ricordival. Ricordinak annyira megtetszett A Villik, hogy ingyen elvállalta a librettó kinyomtatását. Nemsokára pedig a Teatro Dal Verme színpadán, 1884. május 31-én bemutatták az akkor még egyfelvonásos operát. Az előadás nagy sikernek bizonyult, a közönség és a kritikusok is jól fogadták; háromszor kellett megismételnie a zenekarnak az első részt lezáró zenekari közjátékot. Giulio Ricordi Pucciniben látta a bel canto feléledését, így A Villik bemutatóját követően, 1884. június 3-án magához hívatta az ifjú zeneszerzőt és megvette A Villik jogait ezer líráért. Ugyanekkor egy új opera megírásával is megbízta, majd havi kétszáz líra előleget adott neki. Nemsokára tanári állást is felajánlottak neki a luccai Instituto Pacciniben, ő azonban visszautasította: a tantermek zárkaiszonyt keltenek bennem – mondta. Puccini sikeréről Verdi is értesült; miután átnézte a partitúrákat, azt állapította meg, hogy nagyon jó az opera, azonban túl sok benne a szimfonikus elem. Puccini valószínűleg megfogadta Verdi tanácsát, mert a későbbi műveiben igyekezett megtartani az egyensúlyt a szimfonikus elemek és az operarészek között. Miközben Puccini A Villiken dolgozott, anyja megbetegedett, majd július 17-én meghalt. Puccini rajongva szerette az anyját, a halálát nehezen dolgozta fel; a temetés után rögtön elhagyta Luccát, visszament Milánóba, azonban nemsokára visszatért egy nő, Elvira Bonturi miatt. Egyes források szerint úgy ismerkedtek össze, hogy Elvira férje, aki jómódú fűszer-nagykereskedő és Puccininek egykori iskolatársa volt, arra kérte a zeneszerzőt, hogy adjon énekórákat a feleségének; más források szerint egy milánói festő lakásában találkoztak először. Elvirának és férjének két közös gyermeke volt, egy Renato nevű fiú és egy Fosca nevű lány. Az asszony mindent bevallott a férjének, az azonban nem akart elválni, ennek ellenére Elvira valamikor az 1885. év második felében elhagyta és lányával együtt Milánóba költözött Puccinihez. Nemsokára azonban együtt visszaköltöztek Luccába, azonban mikor 1886 nyarán Elvirán láthatóvá vált, hogy gyereke lesz, egy Bergamo melletti faluban, Sant'Antonio d'Addában (ma Caprino Bergamasco része) bújtak el. Puccini ekkor már a Ricordi cégnek dolgozott, Fontana librettójából írt operát. Az új opera, az Edgar lassan készült, a szerzőnek ugyanis a vadházasság miatt számos botrányt kellett elviselnie, ezenkívül anyagi gondokkal is küszködtek. Elvira 1886. december 23-án, Monzában hozta világra Puccini fiát; a gyereknek az Antonio nevet adták. Eközben több színház is műsorára tűzte A Villiket. Puccininek volt egy olyan szokása, hogy minden operájának gondosan figyelte az útját, gyakran el is utazott az előadásokra és többször javított a műveken. Mindeközben az Edgar befejezéséhez is közeledett, annak ellenére, hogy a Fontana vadromantikus főhősének valószínűtlen jellembeli kilengéseivel dúsított szövegkönyv többször is gondot okozott Puccininek. Mondhatni azt is, hogy egy abszurd dramaturgiai kotyvalékba kellett Puccininek zenét öntenie. Az Edgar ősbemutatója 1889. április 21-én volt a Milánói Scalában. A közönség melegen fogadta az új operát; huszonnégyszer tapsolták vissza a főhőst alakító énekest, hogy a második felvonásbeli áriát, a rekviemet megismételje. A kritikusok nem fogadták olyan jól, mint A Villiket, főleg a szövegkönyvet marasztalták el. ### Küzdelmek és sikerek Az Edgar után Puccini eldöntötte, hogy csak maga választotta librettóhoz ír zenét. Az Edgart követően Puccini alkotói munkája a témakereséssel kezdődött; miután befejezte egyik operáját, de gyakran már előbb is, elkezdődött a keresés. Ahogyan tréfásan mondta: szenvedélyesen vadászom, librettókra, nőkre és vadkacsákra. Az Edgar opera viszonylag jól jövedelmezőnek bizonyult, viszont a magánélete válságban volt; vadházassága miatt Elvirát folyamatosan zaklatták és kiközösítették. Puccini visszatért Luccába, Elvira pedig egy Ida nevű nagynénjénél lakott Firenzében, és csak titokban tudtak találkozni a Lucca melletti San Martino faluban. Nemsokára azonban ott is kitudódott, hogy nem házasok, s ezért kiutasították őket. Ekkor Elvirával és a három gyerekkel a Massaciuccoli-tó partján fekvő Torre del Lago nevű kis faluba költöztek, távol mindenkitől, aki korábban ismerte őket. 1889 nyarán Ricordi, aki nemrég vette meg az itáliai Wagner-jogokat, Bayreuthba küldte Puccinit A nürnbergi mesterdalnokok tanulmányozására. Később Giulio Ricordi Puccinit egy újabb opera írásával bízta meg, a Manon Lescaut-val. Az operát 1892-ben kezdte el még Luccában, a II. felvonást Milánóban írta, a IV. felvonást új otthonában, Torre del Lagóban, a III. felvonást pedig egy Chiasso melletti kis alpesi faluban, Vacallóban. Ugyanekkor, ugyanebben a faluban, egy szomszédos házban Leoncavallo a Bajazzókon dolgozott. A Manon szövegkönyvét hosszú keresgélés után két librettistára bízták: Giuseppe Giacosára és Luigi Illicára. A librettisták és Puccini közreműködésének köszönhető a későbbi Bohémélet, a Tosca és a Pillangókisasszony is. A Manonban jelentkezett először Puccini adottsága az egyes szituációk, hangulatok zenei kifejezésére. Már ebben a művében is megmutatkozik a későbbi jellegzetes Puccini-parlando, az énekbeszéd, amely a megszokott, jellegzetes recitativókat váltotta fel. Az operán végigvonuló érdekes tematikus szövedék később szintén Puccini jellegzetes stílusának részévé vált. A szereplőket, érzelmeket és szituációkat néha széles lélegzetű dallamok jellemzik, máskor csak egyszerű kis motívumok alkotják. Egy jellegzetes példa: itt is, mint a későbbi művekben, a nőalak megkapja a „saját” zenei témáját. Itt, mindössze két, a prozódia szerint lejtő szekund lépés a szó szerint vett zenei névjegy, hisz így mutatkozik be: „Manon Lescaut, így hívnak!” Először már akkor felbukkan, amikor a postakocsiból kiszáll a lány, és rögtön ritmikus változatokba fejlődik, mikor Des Grieux elragadtatását igyekszik kifejezni. Később tucatnyi alakban tér vissza az opera folyamán. A Manon premierje 1893. február 1-jén volt Torinóban, és elsöprő sikert aratott, mind a közönségnél, mind a kritikusoknál. Az operát 1894. március 17-én Budapesten is bemutatták, majd április 15-én, Puccini jelenlétében, megismételték. Már a Manon írásának idején tervezte Puccini a Bohémélet megírását. Barátja, Leoncavallo megpróbálta lebeszélni erről, ugyanis ő már hónapok óta dolgozott ezen az operán. Puccini azonban beleszeretett Henri Murger La Vie de Bohème regényébe, ezért Leoncavallo megszakította barátságát Puccinivel. A Bohémélet partitúráját Puccini 1895. január 21-én kezdi írni rengeteg, már elkészített vázlata alapján. A librettóval Giuseppe Giacosát és Luigi Illicát bízza meg. Bár többször is összevesztek – ugyanis Puccini beleszólást akart a librettóba, Illica pedig ezt nem tűrte - 1896. február 1-jén, Toscanini vezénylésével, Torinóban bemutatták a Puccini–féle Bohéméletet. Az opera alaphangulata: a hétköznapok muzsikája, hétköznapi történettel: az emberek éheznek, fáznak, nevetnek, mulatnak, elidegenülnek és sírnak. Puccini a zenével is rátalált a hétköznapok eseményeinek kifejezésére. Ebben a darabban nem találunk semmit a hősi romantikából, a mitológiai témákból, vagy éppen Wagner súlyos műveiből. Ez a mű újat hozott az opera zenei szövésében: a dallamra épülő olasz operából először tűntek el teljesen a régi formák, a zárt számok; az áriák szinte észrevétlenül bontakoznak ki a dallamos énekbeszédből és nem zárulnak. A Bohémélet másik jellegzetessége a zenei szövés rendkívül mértéktartó, áttetsző struktúrája; a kis dolgok muzsikája nem bírja el a vaskos harmonizálást, a túlzsúfolt szólamvezetést. A közönség jól fogadta a művet, a kritikusok azonban visszafogottabbak voltak. 1898-ban az amúgy Párizsban játszódó Bohéméletet a párizsi Opéra Comique-ban is bemutatták. Itt is hatalmas sikert ért el. Puccini következő operája a Tosca volt. Ennek az operának a megírása már a Manon írásának idején merült fel benne, majd egy Verdivel való beszélgetés során eldöntötte, hogy biztosan meg fogja írni. Miután Ricordinak sikerült megszerezni a szerzői jogokat, Puccini elkezdte a komponálást (1896. május 22.). Augusztus 22-én Puccini értesítette a librettóval megbízott Illicát, hogy elkezdte a komponálást. Puccini művészi fejlődése a Toscában elsősorban a zene drámai hatásfokában nyilvánult meg; a zenekar érzékenyen követi a cselekmény minden mozzanatát, s így sokszor többet mond el a drámáról, mint maga a szöveg. A zene hanghatásai az adott helyzet vagy történés mélyebb pszichológiai momentumait is feltárják. Bár Puccini és a librettisták között ezúttal is voltak viták, az opera elkészült, majd 1900. január 14-én Rómában bemutatták. A premier előtt Puccinit többször is megfenyegették, a színházban pedig bombariadót rendeltek el egy fenyegető üzenet miatt. Az előadást bekiabálók zavarták meg, a kezdés után pár perccel le kellett ereszteni a függönyt. Később, amikor a közönség elcsendesedett, újrakezdték az előadást, mely végül tapsviharral zárult, a kritikusok azonban lesújtónak találták. Ennek ellenére a Tosca egyre sikeresebb lett, majd első külföldi bemutatkozása után (1900), mely a Covent Gardenben volt, igazi világsiker lett és sorra mutatták be több európai és amerikai operaházban is. Puccini Londonban, a Tosca bemutatóján ismerkedett meg a későbbi Pillangókisasszony címszereplőjének alakjával. Egyik este David Belasco Pillangókisasszony című színművét nézte meg a színházban, majd miután visszatért Olaszországba, megkérte Ricordit, hogy szerezze meg a megzenésítés jogát. A librettót ezúttal is Illica és Giacosa írták, Puccini pedig a Firenze feletti hegyekbe vonult. 1901 júniusában, elsők közt Olaszországban, autót vett, ezzel sikerült egy időre elvonnia a figyelmét Elvira egyre szaporodó féltékenységi jeleneteiről és a lassan készülő librettóról. Puccininak voltak kisebb kalandjai nőkkel, azonban, állítása szerint, csak Elvirát szerette. A Pillangókisasszony megírásához Puccini japán zene után kutatott, majd Milánóba utazott, hogy az épp ott fellépő japán színésznő hangját megfigyelje. Ugyanekkor felkereste az épp Viareggióban nyaraló japán követ ott nyaraló feleségét, aki szintén japán dalokkal ismertette meg. Közben rátalált a kis japán nő megszemélyesítőjére, Rosina Storchióra, akit 1902 áprilisában hallgatott meg Milánóban. 1903. február 25-én, miután egy Lucca-béli vacsoráról sietett haza az autóján, egy kanyarban az autó felborult és Puccini a motorház alá esett. A balesetben nyílt lábtörést szenvedett, melyet rosszul illesztettek össze, így később ismét el kellett törni a csontot. Ugyanekkor cukorbajt is megállapítottak nála. Puccini azonban tovább dolgozott a Pillangókisasszonyon – amely elmondása szerint a legszemélyesebb műve volt. Hosszú viták után, melyet Puccini a librettistákkal folytatott, végül december 27-én elkészült az opera. A bemutató 1904. február 17-én, a Milánói Scalában történt. A darab megbukott, a nézőtér zajongott, majd amikor a Pillangókisasszonyt alakító Rosina Storchio kimonója véletlenül fellebbent és láthatóvá vált az egyébként titkolt terhessége, a közönség fékezhetetlenné vált, és azt kiabálta: „Terhes a Pillangó! Ott a kis Toscanini!”. (Rosina Storchio szerelmi viszonyt folytatott az akkor már nős Toscaninivel, és éppen tőle várt gyereket.) A másnapi újságok lesújtó kritikákat hoztak nyilvánosságra, Puccini és Ricordi pedig visszavonták a Scalától a mű előadási jogát. Tény, hogy az akkor bemutatott Pillangókisasszony-változat sokkal hosszabb volt a ma ismert változathoz képest, az első felvonás sok felesleges epizóddal volt telezsúfolva, a második felvonás pedig majdnem két óra hosszú volt. A Pillangókisasszony olaszországi bukása után egy aprólékos átdolgozást követően nemzetközi sikert ért el. Az olasz premier nyarán nagy sikerrel mutatták be Buenos Airesben, de az igazán elsöprő siker Londonban, a Covent Gardenben következett be, ahol Emmy Destinn és Enrico Caruso alakították a címszerepeket. 1906. május 12-én az operát Puccini jelenlétében Budapesten is bemutatták. ### Alkotói és emberi válságok 1904-ben Puccini korának legismertebb zeneszerzője lett. Sorra hívták különböző fesztiválokra, mindenütt rajongók hada fogadta, estélyeket rendeztek a tiszteletére. Ő nem szerette a felhajtást, de különösen a társaságbeli tündöklést vetette meg, és ünnepi beszédet sem tartott soha. Szerénységét Ricordi is számos írásában megemlíti. Puccini a toszkánai Torre del Lagóban, a világtól elzárt kis faluban érezte jól magát, Elvira és gyermekeik társaságában. 1904–1918 között a világtól viszonylag elzártan teltek Puccini napjai, több régi barátjával is megszakította a kapcsolatot. 1903 végén meghalt Elvira férje, s így 1904-ben végre összeházasodhattak Puccinivel. Mint férj és feleség sokat utaztak együtt, Puccininek ugyanis élete végéig megmaradt az a szokása, hogy ha tehette, jelen volt operáinak bemutatóján. Puccini egy amerikai útja során látta A Nyugat lánya című színművet, ami annyira megtetszett neki, hogy eldöntötte, megzenésíti. 1907-ben elkezdett dolgozni A Nyugat lánya operán. Azonban Elvirát újra féltékenységi rohamok gyötörték, s hogy enyhítsen a feszültségen, egyiptomi kirándulásra vitte a feleségét. Elvirát azonban az utazás sem nyugtatta meg és fejébe vette, hogy a férje az egyik cselédlányukkal folytat viszonyt. A cselédlány, Doria Manfredi, egy falubeli özvegyasszony lánya volt, tizenhat éves korában került a házhoz, Puccini autóbalesete után. 1908 őszén Elvira a faluban pletykát terjesztett arról, hogy a lány a férje szeretője. Bármennyire bizonygatta Puccini is, és a lány is, hogy semmi nincs köztük, Elvira hajthatatlan volt. A zeneszerző október 10-én Párizsba menekült felesége állandó veszekedése elől, Elvira pedig kirúgta a cselédlányt, majd követelte a paptól, hogy tiltsa ki a faluból is. A pap nem engedett az asszony kérésének, ő azonban továbbra sem hagyta el a vádaskodást, sőt az utcán többször is durván sértegette a lányt. 1909. január végén Elvirát már szinte az önkívületbe hajszolta a féltékenysége, férfiruhába öltözve kémkedett a férje után és megállás nélkül zaklatta, üldözte az ekkor huszonegy éves Doriát. A lány nem bírta sokáig Elvira ellene irányuló támadásait és január 23-án higany-kloriddal megmérgezte magát. A botrány elől Elvira Milánóba szökött, a lány azonban január 28-án meghalt. A hatóság orvosi vizsgálatot rendelt el, melynek során a lány becsületét akarták tisztázni. Az orvosi jelentés szerint a lány szűz volt. Puccinit mélyen megviselte a lány halála, Rómába ment és elhatározta, elválik a feleségétől, később azonban megbocsátott neki és korábbi nőügyei miatt saját magát okolta a történtekért. A lány családja azonban bűnvádi eljárást indított Elvira ellen. Puccini kártalanítást ajánlott fel, hogy vonják vissza a feljelentést, a lány családja azonban ezt nem fogadta el. A tárgyaláson Elvira nem jelent meg, sőt ügyvédet sem fogadott, a bíróság öt hónap börtönre ítélte. Pucciniék fellebbeztek, azonban időközben megbetegedett a fiuk, Tonio és Milánóba kellett utazniuk. Később azonban sikerült Doria családját rábírni a vád ejtésére. 1910\. június 28-án Puccini befejezte A Nyugat lánya operát. Az ősbemutatót a New York-i Metropolitanben tartották, Carusóval a címszerepben. Az előadás nagy sikert aratott és a kritikusok is kedvezően fogadták. A kritikusok szerint ez a mű volt Puccini eddigi legigényesebb műve, az operának élénk és célratörő zenéje merőben különbözik a korábbi műveitől. A szerző nagyobb zenekart igényelt, mint azelőtt, a zenei struktúra modernebbé vált, a tipikusan olasz, puccinis opera amerikai ízt kapott, melyet a zeneszerző jellegzetesen angol–amerikai hanglépésekkel, sőt egy indián bölcsődallal is fokozott. De az igazi újítás az eddigi művekhez képest az, hogy szabadjára engedte szimfonikus ösztöneit, anélkül, hogy szakítana az énekszólamok bel canto kezelésével. A régi „románcok” helyét ebben az operában új típusú „énekszámok”, sajátos parlando-arioso szólók vették át, melyet a tipikusan olasz dalművekhez szokott fülek még nem éreztek dallamnak. Ez az opera minden bizonnyal nem a legtökéletesebb, de a legegyénibb szerzeménye a komponistának. Az elkövetkező három évben Puccini újabb alkotói váltságba került, nem írt új művet, idejét inkább a vadászatnak és a pihenésnek szentelte. Mindeközben A Nyugat lányát országról országra követte, hogy minél több bemutatón jelen lehessen és az esetleges hibákat kijavítsa. Puccini lelki válságát súlyosbította jó barátjának és kiadójának, Giulio Ricordinak 1912. június 6-án bekövetkezett halála. Tito Ricordi, aki apja cégének örököse volt, rideg, célratörő akarnok, csak saját ízlésére volt hajlandó hallgatni. Puccini attól tartott, hogy esetleg számára nemkívánatos témát akar ráerőszakolni, ezért nem írt alá új szerződést a kiadóval. 1912-ben egy Fausto Torrefranca nevű, a futurizmussal kapcsolatot tartó és a fasiszta művészetelmélethez vezető, nacionalista „ifjú olasz” mozgalom szóvivője a régi 16–17. századi olasz hangszeres zeneművészet feltámadását tűzte ki célul. Ennek jegyében harcolt az opera, mint műfaj ellen, amely „internacionalista” jellegével szerinte zsákutcába vitte a nemes olasz zenét. E romlott zenei internacionalizmus megtestesítőjeként Puccinit nevezte meg. A Giacomo Puccini e l’opera internacionale kiadványában tárgyilagos érvek nélkül, gyűlölködő hangon „Itália zenei becsülete bemocskolójának” bélyegezte a zeneszerzőt. Az effajta becsmérlő támadások ugyancsak mélységesen hozzájárultak Puccini alkotói válságának elmélyítéséhez. A következőket írja egy levélben: Mindig távol éltem az emberektől és szerényen dolgoztam. Ki tudja, hogyan cselekednének mások az én helyemben? Mindig visszavonultam a világtól, mint a pásztor a ligetébe, senkinek sem kereszteztem az útját, és ha tehettem, erőim szerint segítettem. Jutalmul csak rosszat kaptam. Miért? Később egy berlini előadás után a következőket írta feleségének: „Egyedül vagyok itt. Ünnepelnének, hívnának mindenhová, de lemondom, nincs erőm elmenni. Félek az emberektől. Attól tartok, több antipátiát keltek, mint szimpátiát. Ez már a végzetem. Szükségét érzem, hogy kipanaszkodjam magam, de nincs kinek. Még te sem foglalkozol a gondjaimmal, talán már nem is szeretsz. És mégis Te vagy már csupán, akinek őszintén írhatok. Erősen hajlok a búskomorságra; öreg vagyok, már hiába próbálok meg nem annak látszani, a valóság ez. Annyit szenvedtem – alig bírom már tovább. [...] Nincs librettóm, nem tudok dolgozni. A kiadóm is ellenem fordult...” Puccini továbbra is megfelelő témát keresett, szóba jött az Olaszországban letelepedett Ouida (Luise la Rameé) angol írónő Facipők (I due zacoletti) című regénye, Gerhart Hauptmann Hannele drámája, majd a spanyol Quintero testvérek L’Anima allegra vígjátéka is. Ez utóbbi művel kapcsolatos tervei során ismerkedett meg Giuseppe Adami drámaíróval, aki ezentúl haláláig hű munkatársa volt. A választás végül nem a spanyol mű lett, ugyanis Puccini A Nyugat lánya egyik párizsi előadásán megtekintette Didier Gold La Houppelande (A köpeny) című drámáját, s mivel a mű sokban emlékeztette Gorkij A tutaj című művére, eldöntötte, hogy ez lesz a következő operája. 1912-ben felkereste Illicát, akinek részben A köpenyt ajánlotta, de még inkább a Firenzei tragédiát. Puccinit mindeközben gyötörte a sok cigarettázástól hurutos torka és a cukorbaja is. Kezelésre Karlsbadba (ma Karlovy Vary) utazott, de tett egy kitérőt Bayreuthba is, hogy megnézzen egy Parsifal-előadást. Mindeközben több levelet is írt Illicának; most már, 1912 végén, mindenáron librettóhoz akart jutni. Azonban az együttműködés nem jött létre. A facipők mű jogait pedig Mascagninak sikerült megszereznie, így ő zenésíthette meg. S bár nem sokkal ezután, az írónő halála után maradt adósságok kiegyenlítésekor Puccini cége megvette a jogokat, a zeneszerzőt már nem foglalkoztatta ez a téma. Ezekben a „meddő” években sem lankadt Puccini érdeklődése más szerzők zenéje iránt. Rendszeresen járt előadásokra, különösen Debussyre figyelt, de Stravinsky zenéje is hatással volt rá. Richard Strauss zenéjét viszont nem kedvelte, nyersnek és durvának találta. Mikor 1914-ben kitört az első világháború, a békepárti Puccini elborzadva a széles mértéket öltő mészárlástól a következőket írta Adaminak: „Kimondhatatlanul mély fájdalom zuhant rám, amely nyomaszt. Hiába próbálok dolgozni, semmi sem megy.” A háború idején Puccini egy számára igen kellemetlen incidensbe is belekeveredett; 1914-ben a világ haladó értelmisége egy petíciót írt alá, melyben Reims kulturális örökségének lerombolása ellen tiltakoztak. Mikor Puccini házát is felkeresték az aláírásgyűjtők, a zeneszerző nem tartózkodott otthon. Nemsokára egy Léon Daudet nevű szélsőjobboldali soviniszta újságíró nyílt levélben támadta Puccinit az aláírás elmaradása miatt. Ugyanekkor Németországban az a hír terjedt el, hogy Puccini aláírta a németellenes nyilatkozatot, és bojkottot hirdettek a művei ellen. Így Puccinit egyaránt támadták Olaszországban – még Illica is sértő levelet írt neki – és Németországban is. #### Az operettszerző Érdeklődése igen sokrétű volt, így az operettek is foglalkoztatták. Miután 1913-ban Bécsben megnézte a Karl-Theater egyik előadását, az igazgatók arról győzködték, hogy Puccini, ha akarná, a világ egyik legsikeresebb operettjét komponálhatná. Ő először vonakodott, de 1913. november 11-én aláírta a szerződést. Ezt komolyan megbánta 1913 decemberében, amikor az operettműhely elküldte neki a Három kislány szövegét tartalmazó egyveleget, amelyben a Bohémélet hangulatát ötvözték a bécsi operett szokásos fordulataival. A kaméliás hölgy történetének felmelegített változatát az elmaradhatatlan szubrettel „fűszerezték”. Puccini postafordultával visszaküldte a szöveget, a bécsiek azonban nem adták fel a reményt: Milánóba utaztak, és tovább győzködték a mestert. Végül megegyeztek, hogy Puccini vállalja a művet, de Adami alaposan átírja a szövegkönyvet. Az Adami-féle szövegkönyv 1914 májusában készült el, de Puccininek még mindig nem tetszett. A megzenésítéséhez ugyan hozzáfogott, de a komponálás nagyon nehezen ment. Amikor elkezdődött a világháború, újfent megpróbált szabadulni a bécsi szerződéstől, de csak annyit sikerült elérnie, hogy olasz kiadót is bevonhatott, és ő határozhatta meg az ősbemutató helyét. Először a Ricordihoz fordult, de az csak kizárólagos jogokkal vállalta volna a mű megjelentetését, a Sonzogno viszont rögtön elfogadta az ajánlatot. A nehezen született, A fecske című operett végül 1917. március 27-én Monte-Carlóban mutatkozott be; a premieren a zeneszerző nem vett részt. A mű végül nem egészen operett lett, de nem is opera, hanem valami e kettő között. A fecskében sok a zenei ötlet, és néhol érezhetőek benne a Bohéméletre jellemző finomságok is, egészében mégis üresen kong: több benne a rutin, mint az igazi meggyőződésből fakadó ihlet. A közönség és a kritikusok is lelkesen fogadták, így Puccini még ebben a „ballépésében” is szakmájának mestere maradt. ### Az utolsó remekművek Puccini már 1904 óta gondolkodott egy hangulataiban eltérő, egyfelvonásosokból álló operaegyüttes megírásán. Amikor 1913-ban Didier Gold A köpeny című egyfelvonásosában rátalált a megfelelő proletártémára, elkezdett komponálni. A szövegkönyvet Puccini közreműködésével Adami írta. A mű mind zenéjében, mind tartalmában a zeneszerző egész addigi fejlődésének összefoglalása. Egyetlen felvonásba tömörített, nagy, tragikus opera. Az Il trittico másik két darabja az Angelica nővér és a Gianni Schicchi című operák. Mind a két mű librettóját egy egykori firenzei énekes, drámaíró és rendező, Giovacchino Forzano ajánlotta fel. Az amúgy válogatós Puccini mindkét librettót elsőre elfogadta. A Triptichon bemutatója 1918. december 14-én volt New Yorkban. Az opera nagy sikert ért el, Gatti-Casazza táviratban értesítette Puccinit a sikerről. Bár a közönség igen jól fogadta, a kritikusokat megosztotta a mű; általában a Gianni Schicchit dicsérték, azonban az Angelica nővér fogadtatása megosztott volt. Az olaszországi bemutatóhoz Puccini Toscaninit kérte fel vezényelni, ő azonban visszautasította, mivel nem találta elég jónak a művet, s emiatt Puccini nagyon megharagudott rá. A harag 1923. február 1-jéig tartott, amikor a Manon Lescaut bemutatójának harmincadik évfordulóján Toscanini vezényelte az ünnepi előadást. Bár még történtek kisebb nézeteltérések köztük, végül kibékültek és Toscanini kétszer is meglátogatta a beteg Puccinit és együtt lapozták át a készülődő Turandot partitúráját. A Triptichon után Puccini ismét válságos időket élt meg, mivel nem talált új librettót. Meghalt Illica és Caruso is, s bár anyagi gondjai nem voltak és operáit is nagy sikerrel játszották, a mester nem volt boldog. A következőképpen írt ezekről az évekről: „Azt hiszi, hogy sikereim után boldog voltam, vagy vagyok? Mindig egy zsákra való melankóliát cipeltem magammal. Tudom, hogy nem volt rá okom, de én már csak ilyen vagyok.” Betegsége ellenére sokat utazott Európa-szerte. 1923-ban találkozott Mussolinival, aki meghallgatta Puccini véleményét a tervezett római Nemzeti Dalszínházról. Később eladta Torre del Lagó-i házát, mivel gyárat építettek a közelében és a tavon való vadászati engedélyét is be akarták vonni. Viareggióba költözött, mely egy kellemes tengerparti üdülőhely volt. Itt vásárolt egy motorcsónakot, majd hívta Adamit, látogasson el hozzá. Ugyanekkor régi vágya teljesült: szenátorrá nevezték ki, de ez sem vidította fel; „Munka nélkül nincs értelme az életemnek” – írta Adaminak és Simoninak. Végül 1920 tavaszán kézhez kapta a várva várt témát, a Turandot-t. A Turandotte történetét Carlo Gozzi velencei drámaíró írta a 18. században. Puccinit először visszariasztotta a commedia dell’arte figuráival benépesített ősmese, de amikor elolvasta az 1802-ben keletkezett schilleri változatot, már biztos volt benne, hogy meg akarja zenésíteni. Komponálás közben sokat tanulmányozta a kínai zenét, adatokat a londoni múzeumból szerzett, majd 1920 nyarán a neves Kína-szakértő Alberto Fassini bárótól is tanácsot kért. Az opera szövegét Adami és Simoni írták. A librettó azonban nagyon lassan készült, rövid részletekben küldték Puccininek, aki rögtön meg is zenésítette őket. 1920-ban Bécsbe utazott A fecske előadására; ez a színmű nem aratott itt sikert, a Triptichon viszont igen. Hazatérve sürgette a librettistákat, hogy dolgozzanak gyorsabban. 1920 decemberében Adami elkészült az első felvonással, Puccini viszont több részt is kifogásolt. A javított szövegkönyv januárra készült el, és ez már a mester tetszését is elnyerte. A többi felvonás még csak vázlatban volt meg, Puccini azonban türelmetlen volt és a librettó végleges csiszolása előtt elkezdte a komponálást. Naponta tíz-tizenkét órát dolgozott, közben leveleket írt a szövegíróknak, hogy szeretné már látni a teljes librettót. A szövegírók azonban makacsul hallgattak, Puccini hangulata pedig ismét válságos lett. 1922\. március 21-én Puccini hozzákezdett a Turandot első felvonásának hangszereléséhez, ezt nagyjából novemberre be is fejezte. Közben sokat foglalkoztatja a kis Liú sorsa, akiről végül úgy döntött, meg kell halnia, hogy meglágyítsa a kőszívű Turandot hercegnő szívét. A második felvonással 1923 tavaszára készült el, majd türelmetlenségében hozzákezdett a harmadik felvonáshoz is. Mivel a szöveg nem volt kész, ő maga írta le Liú utolsó szavait. Az év végén elkészült a második felvonás hangszerelésével, majd 1924 márciusában elkészült a harmadik felvonással is. A nyár folyamán a szövegírók egyetlen rövid részlettel sem készültek el, Puccinit pedig egyre fájdalmasabb gégebántalmak gyötörték. A nyár végén végre megkapta a hiányzó részeket, ekkor gyorsan húsz oldalas vázlatot készített hozzá. Az utolsó kottafejeket 1924. október 10-én vetette papírra. 1924 nyarán makacs rekedtsége és egyre erősödő torokfájása miatt több gyógyszeres kezelésen is átesett, majd november elején Brüsszelbe küldték kezelésre. Itt daganattal diagnosztizálták és rádiummal kezelték. Először csak külsőleg alkalmazták a rádiumot, majd november 24-én rádiumtűket ültettek be a torkába. November 29-én hajnalban Puccini már teljesen elvesztette a hangját, és mivel szívelégtelenség is fellépett, ágyban kellett feküdnie; felesége és fia mindeközben végig az ágya mellett volt. Még aznap, fél tizenkettőkor elhunyt. December 1-jén a holttestet a brüsszeli Santa Maria-templomba szállították, majd december 3-án egy lepecsételt bronzkoporsóban Milánóba. Ezen a napon a gyász jeléül a Scala bezárta a kapuit. A gyászszertartáson Toscanini vezényletével az Edgar harmadik felvonásának Gyászindulóját játszották. Puccini koporsóját ideiglenesen a Toscanini család sírboltjába helyezték, majd két év múlva Torre del Lagóban, a villa erre a célra épített kápolnájában helyezték örök nyugalomra. Sírkövét úgy állították fel, hogy csak egy fal választja el nyitott zongorájától, melyen olyan sok zenét komponált. Ugyanebbe a kápolnába temették 1934-ben feleségét, Elvirát, majd a fiukat, Toniót is. ## Zenéje Puccini csodás dallamait nem ruhadarabként aggatta hőseire; dallamai természetesen következnek a szereplő drámai és érzelmi helyzetéből, mintegy abból fejlődnek ki. Áriái általában lassan kezdődnek, a fő témát a zenekar játssza, az énekhang ilyenkor bizonyos hangokat megismételve, a való világtól kissé elragadtatva szólal meg. A művek jól felépítettek, ennek köszönhetően az áriák nem olyanok, mint megannyi kis csomag, amelyeknek van elejük meg végük, hanem folyamatos zenei szövetbe illeszkednek. Puccini operáiban mindig nagy zenekart alkalmazott, a hangzása néha Richard Strauss műveihez hasonlóan gazdag, máskor Debussy finomságához hasonlítható. Ezenkívül, rendkívüli drámai érzékkel is rendelkezett: minden operája látványos vizuális jeleneteket tartalmaz, ugyanakkor jól alkalmazza a csend hatalmát is. A cselekmények célratörők, nincsenek figyelmet elterelő mellékcselekmények vagy bonyolult viszonyok. ## Öröksége Puccini halálakor utolsó műve, a Turandot befejezetlen maradt. Az opera zenéje az utolsó felvonás közepéig készült el. A művet Franco Alfano fejezte be, aki Puccini vázlatait vette alapul. Az ősbemutatón – amit Toscanini vezényelt – azonban csak a már befejezett részeket adták elő. Később a befejezett verzió is színpadra került, napjainkban is így hallható. Puccini halála után Torre del Lagóban nyaranta zenei fesztivált rendeznek Festival Puccini néven. ## Puccini művei - Lidércek, Ferdinando Fontana librettója (egyfelvonásos – az ősbemutató a Teatro Dal Vermében volt, 1884. május 31-én ) - második verzió (két felvonással – az ősbemutató a Teatro Regióban, 1884. december 26-án volt) - harmadik változat (két felvonással – az ősbemutató a Teatro alla Scalában volt, 1885. január 24-én) - negyedik változat (két felvonással – az ősbemutató a Teatro dal Vermében volt, 7 November 1889. november 7-én) - Edgar, Ferdinando Fontana librettója (négy felvonás – az ősbemutató a Teatro alla Scalában volt, 1889. április 21-én) - második verzió (négy felvonással – bemutató előadás: Teatro del Giglioban volt, 1891. szeptember 5-én) - harmadik változat (három felvonással– bemutató előadás: Teatro Comunale, 1892. január 28.) - negyedik változat (három felvonással – bemutató előadás: Teatro Colón Buenos Aires, 1905. július 8.) - Manon Lescaut, Luigi Illica librettója, Marco Praga és Domenico Oliva (bemutató: Teatro Regio, 1893. február 1.) - második verzió (bemutató előadás: Teatro Coccia, 1893. december 21.) - Bohémélet, librettisták Luigi Illica és Giuseppe Giacosa (bemutató előadás: Teatro Regio, 1896. február 1.) - Tosca, librettisták Luigi Illica és Giuseppe Giacosa (bemutató előadás: Teatro Costanzi, 1900. január 14.) - Pillangókisasszony, a librettót Luigi Illica és Giuseppe Giacosa írták (két felvonás – bemutató előadás: Teatro alla Scala, 1904. február 17.) - második verzió (három felvonás – bemutató előadás: Teatro Grande di Brescia, 1904. május 28.) - harmadik változat (bemutató előadás: Covent Garden, London 10 July 1905. június 10.) - negyedik változat (bemutató előadás: Opéra Comique Párizs, 1906. december 28.) - ötödik változat (bemutató előadás: Teatro Carcanóban volt, 1920. december 9.) - A Nyugat lánya, a librettót Guelfo Civinini és Carlo Zangarini írták (a bemutató előadás a Metropolitanben volt, 1910. december 10.) - második változat (bemutató előadás: Teatro alla Scala, 1912. december 29.) - La rondine, a librettót Giuseppe Adami írta (bemutató előadás: Opéra de Monte-Carlo, 1917. március 27.) - második verzió (bemutató előadás: Opéra de Monte-Carlo, 1920. április 10.) - harmadik változat (lehetséges premier: Teatro Verdi, 1924. április 11.) - Il trittico (Triptichon): Il tabarro (A köpeny), a librettót Giuseppe Adami írta; Suor Angelica (Angelica nővér) és Gianni Schicchi, a librettót Giovacchino Forzano írta (bemutató előadások a Metropolitanben voltak, 1918. december 14-én) - Turandot, a librettót Renato Simoni és Giuseppe Adami írták (Az opera Puccini halálakor befejezetlen maradt. Később Franco Alfano írt befejezést hozzá), bemutató előadás: Teatro alla Scala, 1926. április 25.) ## Kották - 70px ## Magyarul - Puccini levelek és dokumentumok, 1-2.; sajtó alá rend. Eugenio Cara, ford., bev. jegyz. kieg. Komár Pál; Zeneműkiadó, Bp., 1964

Csillagászati színképosztályozás

A csillagászati színképosztályozás (szűkebb értelemben) a csillagok vizsgálatának, fejlődésük modellezésének fő módja a luminozitási osztályokba sorolásuk mellett. A színképosztályokba sorolás a spektrális tulajdonságaik alapján történik. Segítségével megbecsülhetjük a csillagok hőmérsékletét, a felszíni gravitációjukat, különféle fémek gyakoriságát (a csillagászok minden, a hidrogénnél és a héliumnál nehezebb elemet fémnek neveznek). A becslési eredmények összevethetők a kísérleti eredményekkel az elméletek helytállóságának ellenőrzésére, avagy új elméletek, modellek születhetnek belőlük. Emellett képet nyerhetünk a csillagok fejlődéséről is. A csillagok színképében többnyire elnyelési vonalakat figyelhetünk meg, mivel a fényt kibocsátó fotoszféra fölött helyezkedik el a csillagok igen ritka légköre. A csillagok külső régióiban található elemek nyomvonalai úgy rakódnak a felszín eredetileg folytonos spektrumára, mint William Wollaston lángfestő kísérletében, aki alkohol lángjába helyezett nátriumsót, majd elemezte a kontinuumra rakódó nátriumvonalakat. A csillagok színképében felismert vonalak helyzetét sokáig kézzel rögzítették, majd megpróbálták ezeket a kémiai elemek laboratóriumokban kapott emissziós vonalaival azonosítani. E módszer különösen eredményes volt a napkutatásban: így fedezte fel 1868-ban Pierre Janssen és Sir Joseph Lockyer egymástól függetlenül a Földön addig ki nem mutatott héliumot (Héliosz: Nap, görögül) a Nap légkörében. A kémiai analízis új módja lehetővé tette egyrészt a csillagokat felépítő kémiai elemek meghatározását (ezek 99%-a hidrogén és hélium, a maradék 1% főleg C, N és O), másrészt a csillagok színképosztályokba sorolását (latin eredetű kifejezéssel: spektrálklasszifikációt). ## Az első színképosztályozási rendszer A színképek osztályozásának rendszerét Pietro Angelo Secchi dolgozta ki 1863-ban, és a csillagok 3 csoportját különböztette meg felszíni hőmérsékletük csökkenő sorrendjében. A ma használatos, Harvard-féle rendszer Edward Charles Pickering, Alain Maury és Annie Jump Cannon eredményeképpen ezt bővítette ki az 1900-as években. Az osztályozás tulajdonképpen empirikus: minden színképosztályhoz rendel valamilyen felületi hőmérsékletet és az abszorpciós spektrumvonalak egy készletét. A felületi hőmérséklet csökkenő sorrendjében a csillagokat 7 fő- (O, B, A, F, G, K, M) és 3 mellékosztályba (R, N, S) soroljuk. Az O típusúak a forró kék, az M típusúak pedig a hideg, vörös csillagok. Később, a finomabb besorolás kedvéért, a színképosztályokon belül még 0-tól 9-ig alosztályokat is bevezettek. Ez alól kivétel az O típus, ahol az osztályozás O5-tel kezdődik. Henry Draper katalógusa szerint a 8 magnitúdónál fényesebb csillagok 99,78%-a az O, B, A, F, G, K, M 0 típusok valamelyikébe tartozik (ezen belül 17% O típusú). Az R, N, S színképosztályba mindössze a csillagok 0,05%-át sorolják. Ez a sorrend összhangban van a csillagok színképében található legfontosabb színképvonalak intenzitásaival: - a hidrogén Balmer-sorozata - az ionizált hélium és az ionizált vas vonalai - a kálium abszorpciós vonala (393,3 nm) - az ún. G-sáv (CH-molekula) - a semleges kalcium 422,7 nm-es vonala - 431 nm körüli fémvonalak - A TiO molekula sávjai Példaként felsoroljuk a fősorozatba tartozó csillagok különböző színképosztályainak fizikai adatait (a HRD alapján). A római számok a csillag színképére jellemző atomok ionizációs állapotaira utalnak; I: semleges atom, II: egyszeresen ionizált, III: kétszeresen ionizált atom. A színképosztályok sorrendjét az alábbi segítő mondatokkal (mnemonikokkal) jegyezhetjük meg. „Oly Barátságos A</font> Fénylő Göncölszekér, Keresd Meg.” „Orosz Barátom Azt Felelte, Gépek Készítenek Mindent [Rám Ne Számíts].” Angolul: „Oh, Be A Fine Girl, Kiss Me.” (legismertebb) „Optical Binary Affairs Fundamentally Generate Keplerian Marriages.” „Out Beyond Andromeda Fiery Gases Keep Making Really Nifty Stars.” ### O színképtípusú csillagok A csillagok színképosztályozásában az O típusú csillagok felszíni hőmérséklete a legmagasabb: 25–40 000 K. Sugárzási maximumuk az ultraibolya tartományba esik, a látható színképtartományban megfigyelve kék színűek. Az O színképtípusnak (kivételesen) 5 alosztálya van; a számozás O5-től O9-ig tart, ahol O5 az osztályon belüli legforróbb csillagokat jelöli. Domináns vonalak: a semleges hélium (O5-től O9-ig erősödik), az egyszeresen ionizált hélium, a kétszeresen ionizált nitrogén, a kétszeresen ionizált oxigén, a kétszeresen ionizált szén és a háromszorosan ionizált szilícium. Feltűnők a hidrogén Balmer-vonalai, habár a késői alosztályoknál nem olyan erősek. Mivel ezek a csillagok különösen forrók, ezért egyes vonalaik emissziósnak mutatkoznak. (Az erős ultraibolya sugárzásuk ionizálja a légkörük külső rétegeit.) A legritkábban ez a színképosztály fordul elő a fősorozati csillagoknál. Ennek az a magyarázata, hogy a fősorozatot gyorsan elhagyják, a rövid élettartamuk miatt. A fősorozati csillagok 0,00003125%-a tartozik ebbe az osztályba – ilyen csillagok például a ζ Puppis, a λ Orionis és a Trapéz-csillagok az Orion-ködben. A lenti ábrán egy O5 V spektráltípusú csillag színképe látható. ### B színképtípusú csillagok Felszíni hőmérsékletük 12 300–25 000 K közötti, színük kékesfehér. Dominánsak a hidrogén Balmer-sorozatának vonalai, ezek a B0 alosztálytól a B9-ig erősödnek. Megjelennek a semleges hélium vonalai; ezek a B2 típusban a legerősebbek. Előfordulnak ionizált fémvonalak: Mg II és Si II. Az ionizált oxigén- és szénatomok vonalai a B3 típusnál erősödnek. Ezen csillagok – O típusú csillagokkal alkotott – halmazait OB-asszociációnak nevezzük. A fősorozat csillagainak nagyjából 0,13% tartozik ebbe a színképosztályba, ilyenek például a Rigel, a Bellatrix, a Spica, az Orion csillagkép övcsillagai és a Pleiadok nyílthalmaz fényesebb csillagai. Az alábbi ábrán egy B2 II spektráltípusú csillag színképe látható. ### A színképtípusú csillagok Az A típusú csillagok felszíni hőmérséklete 7900–10 000 K, színük fehér. Spektrumukban erőteljesek a hidrogén Balmer-vonalai (legerősebbek az A0 típusnál) és az ionizált fémvonalak: Fe II, Mg II, Si II (legerősebbek az A5 típusnál). Gyengébbek a hélium és a kalcium vonalai. A fősorozati csillagok 0,63%-a ebbe az osztályba sorolható, ilyenek például a Vega, a Deneb és a Szíriusz. Az alábbi ábrán egy A2 I spektráltípusú csillag színképe látható. ### F típusú csillagok Felszíni hőmérsékletük 6000 és 7500 K közötti. Színképükben gyenge (F0-tól F9-ig gyengülő) hidrogénvonalak mellett a Fe és a Cr egyszeresen ionizált (F0-tól F9-ig erősödő) fémvonalait láthatjuk. A legerősebbek a kalcium H- és K-vonalai; e csillagok fehérek vagy sárgák. A fősorozat csillagainak 3,1%-a tartozik ebbe az osztályba – ilyen például a Canopus és a Procyon. Az alábbi ábrán egy F2 III spektráltípusú csillag színképe látható. ### G színképtípusú csillagok Felszíni hőmérsékletük 5-6000 K. Erről a színképosztályról tudunk a legtöbbet, mivel a mi Napunk is ebbe tartozik. A semleges hidrogén vonalai gyengülnek, a semleges fémek vonalai válnak a legerősebbeké. Az egyszeresen ionizált kalcium H- és K-vonala is látható. Rendkívül erős a G-sáv (valójában a CH és a Fe vonalainak csoportja). A fősorozat csillagainak 8%-a tartozik ide; a Nap mellett például a τ Ceti és a Capella. Az alábbi ábrán egy G5 III spektráltípusú csillag színképe látható. ### K színképtípusú csillagok Felületi hőmérsékletük 3000 és 5000 K közötti, színük narancssárga. Néhány közülük óriás vagy vörös óriás, de ide tartozik a fősorozat csillagainak 13%-a is (LeDrew). Bennük felerősödnek Mn I, Fe I, Si I semleges fémvonalai és a molekulasávok (főként TiO); a hidrogénvonalak már kevésbé jelentősek. Gyengülnek az ionizált fémek és az ionizált hidrogén vonalai. Ebbe az osztályba tartozik az Arcturus, az ε Eridani, az α Centauri B és az Aldebaran. Az alábbi ábrán egy K4 III spektráltípusú csillag színképe látható. ### M színképtípusú csillagok Ez a csoport a Secchi-féle rendszer III. osztályának felel meg. Felszíni hőmérsékletük 2200–3500 K közötti. Színképük abszorpciós (CN, CH, CO, TiO, VO, MgH és H₂) molekulasávokat és semleges fémvonalakat mutat. A fősorozat csillagainak több, mint 78%-a ebbe az osztályba sorolható – ilyen csillagok például a Betelgeuze (óriáscsillag), a Barnard-csillag (törpe), a Gliese 581 (vörös törpe), a LEHPM 2-59 (szubtörpe) és a GSC 08047-00232 B jelű, késői M típusú barna törpe. . A következő két ábrán egy M0 III illetve egy M6 V spektráltípusú csillag színképe látható. ### A mellékág csillagai Az R, N és S típusú csillagok a vörös óriások mellékosztályai. A Hertzsprung-Russell diagram aszimptotikus óriáságán helyezkednek el; magjukban már nincs hidrogénfúzió, aktív zónájuk egy, a mag körüli héjba szorul ki. Magjuk gyakorlatilag forró, degenerált hélium. A héjban keletkező hélium egészen addig növeli a héliumból álló mag tömegét, amíg abban a nyomás el nem éri a magfúzióhoz szükséges értéket, és akkor beindul a héliumégés, miközben a mag külső rétege továbbra is hidrogént éget. A hélium égéséből szén és oxigén keletkezik, és ezek a csillag magjában gyűlnek össze. A magban a hélium fúziója addig folytatódik, amíg a hélium egy bizonyos része el nem fogy. A csillagok ezen kettős héj-égését aszimptotikus óriáság-fázisnak nevezzük. Ez a fázis a csillagok életében igen rövid, mivel a héliumfúzió – és vele a csillag ideiglenes stabilitása a kettős héjégés állapotában – nem tart sokáig. #### R színképtípusú csillagok A G és az N osztály közötti, átmeneti jellegűek. Felszíni hőmérsékletük 3000 K alatti. Színképük hasonlít a K osztály csillagaiéhoz, de megfigyelhetőek bennük a K osztályra nem jellemző CN és CH ionok sávjai. #### N színképtípusú csillagok Felszíni hőmérsékletük 2000 K alatti. Az Angelo Secchi által bevezetett osztályozási rendszerben a IV. osztálynak felelnek meg. Színképük hasonlít a K osztály csillagaihoz, de a C₂ molekulasávok is feltűnnek bennük. Az R és N színképtípusú csillagokat korábban a színképükre jellemző szénmolekulák miatt egy osztályba sorolták; ez volt a C osztály (széncsillagok). Később két különböző osztályra bontották, attól függően, hogy a színképsávjaikat milyen típusú szénmolekula okozza. #### S színképtípusú csillagok Az M csillagok és a széncsillagok közötti, átmeneti jellegűek. A Harvard-féle spektrálklasszifikációs rendszerben ezen színképosztály csillagainak felszíni hőmérséklete a legalacsonyabb (3000–2000 K). Nevüket a belsejükben lejátszódó, ún. s-folyamatról kapták, ugyanis ezekben a csillagokban nagy számban vannak jelen az s-folyamat végtermékei. Maga a folyamat egy szabad neutron befogása és az ezt kísérő béta-bomlás (a neutron egy protonra és elektronra bomlik), aminek következtében eggyel nagyobb rendszámú elem keletkezik. Az s-folyamat a vasnál nagyobb tömegszámú elemek kialakulásának egyik lehetséges mechanizmusa. Az ilyen csillagok színképében a titán-oxid (TiO), szkandium-oxid (ScO) és vanádium-oxid (VO) kettős vonalain túl a Zr, Y és Ba vonalai is megtalálhatóak. Domináns még a neutrális technécium vonala és jelentős a LaO molekulasáv. Az S színképosztályba sorolt csillagok színképük alapján az M típusú csillagokhoz hasonlítanak, de spektrumukban igen jellegzetesek a ZrO, YO és LaO molekulasávok, valamint a Zr, Mo, Ba, Tc és egyes ritkaföldfémek vonalai. Minden ismert S típusú csillag óriás vagy szuperóriás – ilyenek például az S Ursae Majoris és a HR 1105 jelű csillag. ## Forró kék emissziós spektrumú csillagok osztályai Néhány nagyon forró és kék csillag színképében a nitrogén és a szén emissziós vonalait láthatjuk. Ezek rendszerezésére a következő osztályokat állították fel: W osztály. A W osztály a Wolf–Rayet-csillagokat (W-R csillagok) foglalja magában. Ezen csillagok leginkább az O típusúakhoz hasonlítanak. Színképükben a hidrogén és az ionizált hélium széles vonalai dominálnak, de láthatók benne a C, N és az O abszorpciós vonalai is. Felszíni hőmérsékletük 70 000 K fölötti. A napjainkban elfogadott elméletek szerint ezek olyan kettős rendszerek tagjai, amelyekben a kísérő „elszippantotta” a Wolf–Rayet-komponens külső rétegeit, ezért az észlelt színképben a normál csillagfelszín összetétele helyett a jóval fejlettebb belső részekét (C, N, O vonalak) figyelhetjük meg. A spektrum széles vonalai a csillagtól távolodó, sebes gázáramban keletkeznek. Színképük domináns spektrumvonalai alapján három alosztályba sorolhatóak: WC (széngazdagok, például a γ Velorum A), WN (nitrogéngazdagok, például WR 124), WO (színképük emissziós szén-, nitrogén- és oxigénvonalakban gazdag, például WR93B). Mindhárom alosztályban megkülönböztetünk korai és késői típusokat, ezeket az alosztály utáni E, illetve L betűkkel jelöljük. Élettartamuk mindössze néhány millió év, luminozitásuk a Napénak 10⁵-szerese. Tömegük 20 naptömegnél nagyobb, amiből gyorsan vesztenek a nagyon erős (2000 km/s-nál nagyobb sebességű) csillagszél hatására. Amíg a mi Napunk évente 10⁻¹⁴ naptömegnyit veszít tömegéből, addig a Wolf–Rayet-csillagok esetében az évi tömegvesztés elérheti a 10⁻⁵ naptömeget. Ezek a csillagok a nagy tömegű csillagok fejlődésének kulcsfontosságú állapotában tartanak: ez a szupernóva előtti (preszupernóva) fázis. A Tejútrendszerben körülbelül 230, a Nagy Magellán-felhőben 100, a Kis Magellán-felhőben pedig 12 Wolf–Rayet-csillagot ismerünk. A Wolf–Rayet-csillagokat 1867-ben egy francia csillagász, Charles Wolf (Párizsi Obszervatórium) fedezte fel spektroszkópiai úton. A legjobban ismert (legkönnyebben látható) Wolf–Rayet-csillag a Gamma Velorum (γ Vel), ami egy 40°-os deklinációjú fényes csillag. Az OC, ON, BC, BN osztályok lényegében átmenetek a Wolf–Rayet-csillagok és a rendes forró csillagok O és B osztályai között. Az OC osztályba tartozik például a HD 152249, az ON-be a HD 105056, a BC-be a HD 2905 és BN-be a HD 163181 csillag. OB osztály valójában nem egy színkép, hanem valamely ismeretlen, korai (minden bizonnyal O vagy B színképtípusú) csillagra utaló jelölés. Az OB csillagok rendkívül forróak és nagy tömegűek. Élettartamuk rövid, sugárzási maximumuk az ultraibolya tartományba esik. Sugárzásuk ionizálja az őket körülvevő óriás molekulafelhőben (giant molecular cloud – GMC) lévő csillagközi (intersztelláris) gázt, amivel H II régiókat hoz létre. Az OB csillagokat Cameron Reed katalogizálta 2003-ban. ## Hideg vörös és barna törpék osztályai Az L és T osztályok az infravörösben sugárzó hideg csillagokra vagy barna törpékre utalnak, amelyek a vizuális tartományban nagyon halványak. ### L osztály Felszíni hőmérsékletük 1300 és 2000 K közötti. Tömegük gyakran nem éri el a 0,08 naptömeget, ezért barna törpék, amelyekben nem indulhat be tartós termonukleáris fúzió. Elnevezésük onnan ered, hogy hidegebbek az M típusú csillagoknál. Az L típusú csillagok nem azonosak a lítiumtörpékkel, színképük nem tartalmaz lítiumot. Színük sötétvörös, sugárzási maximumuk az infravörös tartományba esik. Légkörük elég hideg ahhoz, hogy színképükben fémhidridek és alkáliföldfémek színképvonalai ill. színképsávjai előforduljanak. Ezen csillagok egy része rendes csillag, más részük pedig törpecsillag vagy barna törpe. Ilyen csillagok például a VW Hyi – 2MASSW J0746425+2000321 kettős, amelynek A komponense egy L típusú törpecsillag, B komponense pedig egy L típusú barna törpe. L típusú rendes csillagra példa a V838 Monocerotis. ### T osztály A T osztályba tartozó csillagok nagyon fiatalok és alacsony sűrűségűek. Többnyire csillagközi felhőkben fordulnak elő. Barna törpék, színképük komplex molekulákat, főként erős metánabszorpciós sávokat mutat. Prototípusuk az 1995-ben felfedezett Gliese 229B. Jelenlegi ismereteink szerint ez a leghidegebb színképosztály: effektív felszíni hőmérsékletük 1700 és 1200 K közötti. A 2MASS, az SDSS és az NTT deepfield égboltfelmérő programokban már több mint 2 tucat ilyen égitestet fedeztek fel. Ilyen típusú csillag például az ε Indi Ba & ε Indi Bb, amely egy erős metánvonalakat mutató hideg barna törpekettős. ### Y osztály Az Y típusú csillagok sokkal hidegebbek, mint a T törpék. Ilyen égitesteket sokáig nem találtak, csak elméletileg modelleztek. Az első ilyen objektum (CFBDS J005910.83-011401.3) felfedezését 2008 áprilisában jelentették be, felszíni hőmérséklete mindössze 350 °C, légkörében kimutatták a barna törpékre jellemző metán mellett a csak az óriásbolygókra jellemző ammóniát is. ## A fehér törpék osztályozása A legtöbb csillag életének végső stádiuma a fehér törpe állapot. A csillagoknak ez a kihűlési fázisa akár évmilliárdokig is eltarthat, ezért ezen égitestek előfordulása gyakori. Egyes becslések szerint a tejútrendszerbeli számuk meghaladja a fősorozati csillagokét. Alosztályokba való besorolásuk éppen emiatt szükséges. A fehér törpék megkülönböztetésére a „D-színképosztályt” vezették be. A besorolás az „atmoszférájuk” összetétele szerint történik. Az elsődleges jellemzők alapján megkülönböztetünk DA, DB, DO, DC, DQ, DZ, és DX osztályokat, amelyeket az alábbi tulajdonságok jellemzik: DA: színképükben csak a hidrogén Balmer-sorozata figyelhető meg, annak ellenére, hogy hőmérsékletük alapján látni kellene fémek (kalcium, magnézium, vas) vonalait is. Semleges héliumvonalak nem jellemzőek. DB: színképük alapján „atmoszférájuk” héliumban gazdag, a spektrumban a semleges hélium (hélium I) vonalai találhatóak meg. Hidrogén- és fémvonalakat nem mutat. Ez arra utal, hogy a fejlődésük végső fázisában vannak. Ebbe az alosztályba sorolható a Szíriusz B csillag. DO: ionizált héliumban gazdag külső réteg, egyszeresen ionizált héliumvonalakat mutat. DC: a fentebb említett típusok gyenge vonalai jellemzik a spektrumot, amely lényegében folytonos (kontinuum). DQ: szénben gazdag „atmoszféra”, a szén atomi és molekuláris vonalai jellemzőek. DZ: fémben gazdag „légkör” vagy külső réteg, magnézium (Mg I), kalcium (Ca I, Ca II) és/vagy vas (Fe I) vonalak találhatóak a spektrumban. Semleges hidrogén- és héliumvonalakat nem mutat a színképük. DX: a spektrumvonalak nem eléggé tiszták, az égitest így a fenti osztályok egyikébe sem sorolható be. A fehér törpék D osztályának 1-től 10-ig terjedő alosztályai vannak, ahol 1 a 37 500 K és 9 az 5500 K fölötti légköri hőmérsékletet jelzi. (A szám az effektív felszíni hőmérséklet T_eff = 50 400 K alapján van definiálva.) Másodlagos légköri jellemzők alapján a fehér törpéket a P, H, E és V osztályokba sorolhatjuk, amelyek a következőképpen jellemezhetőek: P: mágneses fehér törpék, detektálható polarizációval. H: mágneses fehér törpék, detektálható polarizáció nélkül E: emissziós vonalakat mutatnak V: változó színképet mutatnak A rendszerezésbe, a fent említett osztályokon kívül, kiterjesztett fehér törpe osztályokat is bevezettek: DAB: semleges hidrogénben és semleges héliumban gazdag fehér törpék DAO: semleges hidrogénben és ionizált héliumban gazdag fehér törpék DAZ: hidrogénben gazdag hideg fémes fehér törpék DBZ: héliumban gazdag hideg fémes fehér törpék DAV vagy zz Ceti: hidrogénben gazdag pulzáló fehér törpék DBV vagy V777 Her: héliumban gazdag pulzáló fehér törpék DOV vagy PG 1159: héliumban gazdag pulzáló fehér törpék A fehér törpék első színképosztályozása Gerard Kuiper nevéhez fűződik (1941), azóta különböző klasszifikációs rendszereket javasoltak. ## Spektrális jellegzetességek Vannak olyan csillagok, amelyeknek a spektruma nagyjából megfelel valamely színképosztálynak, de az átlagtól eltérő jellegzetességek is megtalálhatók bennük. Ilyenkor a jellegzetességet egy-egy betűvel jelöljük: A spektrum megadásánál ezenkívül fel szokás tüntetni a színképosztály jele előtt, hogy a csillag törpe (d: dwarf) vagy óriás (g: giant) A Henry Draper-féle katalógus és az azt kiegészítő Henry Draper Extentions (HDE) 360 ezer csillag színképtípusát tartalmazza. Ennek több, mint 200 000 csillagát Miss Annie Cannon osztályozta 1911 és 1914 között. Ez a fajta spektrálklasszifikáció azonban még nem elegendő ahhoz, hogy pontos képet nyújtson a csillag légkörében uralkodó állapotokról. ## A Hertzsprung–Russell diagram A színképosztályozás megalkotását követően Einar Hertzsprung és tőle függetlenül Henry Norris Russell megfigyelték, színképtípusú csillagoknak azonos hőmérséklet mellett is lehet különböző a spektrumuk. Ezt a problémát már nem tudták az alosztályokba való sorolással megoldani, így készítettek egy újabb osztályozást, amely a csillagok luminozitásán (fényességén) alapul. Megvizsgálva a csillagok színképtípusát és hőmérsékletét, arra a következtetésre jutottak, hogy a luminozitás alapján is osztályokba sorolhatóak a csillagok. Az ezt kifejező diagramot a két csillagász tiszteletére Hertzsprung–Russell diagramnak nevezték el. A diagram függőleges tengelyén az abszolút fényesség vagy a luminozitás (Nap-luminozitás egységekben) szerepel, vízszintes tengelyén pedig a színképtípus, vagy a felszíni hőmérséklet. A csillagok életútjuk során mind luminozitásukat, mind színképüket változtatják. Ezen a lassú változáson kívül, bizonyos köztes fejlődési fázisban, az úgynevezett változócsillagok, gyors színkép és luminozitás-módosulást is mutathatnak. A luminozitási osztályok érzékeltetésére a Hertzsprung–Russell diagramot sematikus sávokra osztották, amelyekben az egyes luminozitási osztályok képviselői helyezkednek el. ## A csillagok kémiai összetétele A színképelemző műszerek fejlődésével és a csillagok légkörének modellezésével egyre több csillag légkörének kémiai összetételét állapították meg. Ez alapján arra következtetésre jutottak, hogy a hidrogéntől és a héliumtól eltekintve, a csillagok légköre a hibahatáron belül azonos összetételű. Ha a nehezebb elemeket (a héliumnál nehezebb összes elemet a csillagászatban fémnek hívják) vizsgáljuk, ritkaságnak számítanak azok a csillagok, amelyek légköre a Napétól jelentősen eltérő kémiai összetételű. Ez jellemző az extragalaxisok csillagaira is. A Nap légköre tehát kémiai összetétel szempontjából etalonként szolgál. A csillagok kémiai összetételének megállapítására a legegyszerűbb módszer a növekedési görbe meghatározása. A növekedési görbe megadja, hogy valamely meghatározott kémiai elem meghatározott színképvonalának ekvivalens szélessége hogyan függ az elem atomjainak térfogategységenkénti számától. A növekedési görbe alakja ugyanis függ a csillag légkörének modelljétől, aminek segítségével kapott kémiai összetétel csak bizonyos pontossággal adható meg. Vannak csillagok, amelyeknek kémiai összetétele jelentősen eltér a kozmikus elemgyakoriságtól. Ezeket anomális kémiai eloszlású csillagoknak nevezzük. Ilyenek például: Ap v. Bp csillagok: spektrumukban alapján a ritka földfémek (például lantán, cérium, európium) túlpopuláltságot mutatnak. Légkörük hőmérséklete 9 – 10 000 K. Sokukban jelentős a mágneses tér, a jelenleg mért legnagyobb térerősség az ilyen csillagokban a földi érték hetvenezerszerese. Mivel e csillagok színképében általában a hidrogén vonalai uralkodnak, a fémek anomális mennyisége a színképet csak kevéssé változtatja meg. Az anomáliára még nincs egységesen elfogadott magyarázat. Am csillagok: spektrumuk alapján a kalcium-alulpopuláltságot, a Fe csoport pedig túlpopuláltságot mutat. Báriumcsillagok: G8-K2 színképosztályú óriáscsillagok, légkörük s-folyamat során keletkezett izotópokról árulkodik: Ba II és Ba III-vonalak 455,4 nm-nél, Sr II és Y II vonalak. Spektrumukra jellemzőek még CH, CN és C₂ molekulasávok. A báriumcsillagok osztályát William Bidelman and Philip Keenan definiálta. Radiális sebességük kísérleti tanulmányozásából arra következtettek, hogy minden báriumcsillag kettőscsillag. Az IUE (International Ultraviolet Explorer – nemzetközi ultraibolya felfedező) műhold több báriumcsillag-rendszerben fehér törpéket talált. Pekuliáris vörös óriások: rendszerint a szén, valamint a periódusos rendszer 6. és 7. periódusába tartozó elemek gyakorisága haladja meg messze az átlagosat. Ezekben a késői típusú csillagokban az anomális elemgyakoriságok a színképet jelentős mértékben megváltoztatják, lehetetlenné téve ezzel a klasszikus osztályba való besorolásukat. A leggyakoribb anomáliák számára külön osztályokat nyitottak: a C típusú csillagokban rendszerint a szén mennyisége haladja meg az oxigénét, az S típusra pedig erős cirkónium-oxid sávok jellemzőek. C típusú csillagok: széncsillagoknak is nevezzük őket, általában K vagy M színképtípusúak, az átlagosnál több szenet tartalmaznak ami miatt C betűvel jelölik őket. Színképükben többnyire C₂, cián és szénhidrogén-gyök vonalak fordulnak elő, bennük a szén és az oxigén elemgyakorisága 4-5-ször nagyobb, mint a normális csillagok esetében. A szénvegyületek a spektrum kék részében az intenzitást jelentősen gyengítik, így ezek a csillagok vörösek. Az R típusú csillagok felszíni hőmérséklete magasabb és inkább a K típusú csillagokra hasonlítanak, míg az N típusúak hidegebbek, fizikai tulajdonságaik miatt inkább az M csillagokhaz állnak közelebb. A széncsillagok többsége óriás vagy szuperóriás, de előfordulnak közöttük fősorozati csillagok (törpék) is. Több alosztályba soroljuk őket, megkülönböztetünk klasszikus (C-R, C-N) és nem klasszikus (C-J, C-H, C-Hd) osztályokat. A C-R, C-N és C-H osztályokat 1993-ban vezette be Philip Keenen a Morgan-Keenan osztályozási rendszer kiegészítésénél. Ehhez adták hozzá a C-J és C-Hd alosztályokat. Csak később vezették be a ma is használatos rendszert. - C-R: Színképük alapján a késői G vagy a korai K típusú csillagoknak felelnek meg. Néhány C-H típusú csillag kivételével a széncsillagok közül a legforróbbak. Színképük erős izotópsávokat mutat, az I. populációs csillagok közé tartoznak. A legelfogadottab elméletek szerint vörös óriások. Ilyen csillag például az S Camelopardalis. - C-N: A széncsillagok legjobban ismert alosztálya, mivel az egyedüli típus, amelyek – főként infravörös tartományban – könnyen detektálható. Színképük alapján a késői K és M csillagoknak felelnek meg. Színképük erős diffúz spektrumvonalakat mutat a látható kék tartományban. A ritka I. populációhoz tartoznak, elméleteink szerint az aszimptotikus óriáság (AGB) csillagai. Ilyen csillag például az R Leporis. - C-J: a hideg C csillagok egyik alcsoportja, magas a ¹³C-tartalma. Színképük erős szénhidrogén-gyök és C₂ sávokat mutat. Ilyen csillag például az Y Canum Venaticorum. - C-H: A II. populáció fényes óriás csillagai, hasonlítanak a C-R csillagokhoz. Színképük erős abszorpciós CH-sávokat mutat. Többnyire kettős rendszerekben fordulnak elő. Ilyen csillagok például a V Arietis és a TT Canum Venaticorum - C-Hd: HdC-csillagoknak is nevezik őket, rövidítésük a Hydrogen deficient C stars angol kifejezésből ered, tehát hidrogénhiányos fényes óriáscsillagok. Hasonlítanak a késői G típusú csillagokhoz, színképükben a hélium dominál, de előfordulnak benne CH és C₂ színképsávok is. A ritka I. korongpopulációhoz tartoznak. Ilyen csillag például a HD 137613. MS és SC osztályok: az M és S, illetve az S és C osztály közötti átmenetek, a nevük is innen ered. Az M – MS – S – SC – N sorban jobbra haladva nő a csillagokban a szén gyakorisága. Átmeneti jellegű csillag az R Serpentis, ST Monocerotis (fősorozat – MS), a CY Cygni és a BH Crucis (SC). Héliumcsillagok: hélium-túlpopuláltságot mutatnak de ugyanakkor a nehezebb elemek is megtalálhatóak a színképükben. Mindezektől függetlenül normális csillagok, légkörükben a nehézségi gyorsulás akkora vagy kisebb, mint a Nap felszínén. Két nagy osztályba soroljuk őket. Az egyik osztályba körülbelül egyharmad részük tartozik. Ezek szélsőséges hidrogénhiányukkal tűnnek ki, szemben a másik osztállyal, ahol a hidrogén mennyisége normálisnak mondható. L típusú csillagok:Felszíni hőmérsékletük 1300 és 2500 K közötti. Törpecsillagok vagy szubcsillagok feltűnő szénhidrogén és alkálifém vonalakkal. L törpéknek vagy lítiumtörpéknek is nevezik őket, mivel több ilyen objektumban nem játszódik le nukleáris fúzió. Színük sötétvörös, infravörös tartományban a legfényesebbek. Légkörük elég hideg ahhoz, hogy szénhidrogén és alkálifém vonalakat tartalmazzon a színképük. L típusú csillagok: 2MASSW J0746425+2000321 kettős (A komponense egy L típusú törpecsillag, B komponense egy L típusú barna törpe.) T Tauri csillagok: fiatal képződmények, világító és sötét ködök környezetében találhatóak, feltehetően ezekből keletkeztek. Névadójuk prototípusuk, a Bika csillagkép T Tauri változócsillaga. Szabálytalan (irreguláris) fényességváltozásokat mutatnak. Felszíni hőmérsékletük 3500-7000 K. Színképük az erős emissziós vonalak mellett ún. tiltott vonalakat is tartalmaz, amelyek csak extrém alacsony sűrűség mellett jöhetnek létre. A színképvonalak jellegzetessége még a kékeltolódás, ami anyagkiáramlásra utal. A flercsillagokhoz hasonlóan még valamivel a főág fölött vannak, amit csak később érnek el. A T Tauri csillagok többnyire csoportokban fordulnak elő, amelyek – hasonlóan az OB asszociációkhoz – sűrű csillagközi felhők szomszédságában helyezkednek el. Infravörös sugárzásuknak köszönhetően nagy számban fedeztek fel ilyen objektumokat az Ophiuchus-porködben. Mágneses csillagok: színképvonalaik (Si, He, Ca, Ba, Mg, Sr, Ti) intenzitás-változásával egyidejűleg változik a fényességük. Szinte minden mágneses csillag ezen kívül mágneses térerősség-változásokat mutat, alkalmanként pedig pólusátfordulás is megfigyelhető. A térerősségváltozások néha szigorú periodikusságot mutatnak, néha pedig szabálytalan változásokat figyelhetünk meg. A Canes Venatici (Vadászebek) csillagkép legfényesebb csillaga esetében például – 0,14 és + 0,16 T közötti mágneses térerősségváltozás figyelhető meg 5 és fél napos periódussal. A mágneses tér változásával együtt 0,2 magnitúdós fényességváltozást mutat. ### Az anomális kémiai összetétel magyarázata A legújabb csillagászati kutatások arra következtetnek, hogy az anomális kémiai összetétel hátterében a csillaganyag enyhe „keveredése”, vagy éppen ennek hiánya áll. - Túl erős a csillagban az anyag keveredése, amit a csillag egészét átható konvekció vagy a nukleáris égéstermékek légkörbe kerülése okoz. Feltehetően ezzel magyarázható a pekuliáris vörösóriásoknál és a HdC-csillagoknál jelentkező anomália. - A csillag légköre – a lassú forgás, erős mágneses tér miatt – szokatlanul nyugodt. A turbulencia hiánya miatt létrejön a molekuláris diffúziós egyensúly, az atomok és ionok súly és fotonbefogási keresztmetszet szerinti elkülönülése. Feltehetően ez a jelenség okozza a fémvonalas csillagoknál a rendellenességet. - A csillag környezetéből is vehet fel szokatlan összetételű anyagot, például az intersztelláris térből vagy a kettőscsillagok a komponensükről. A fehér törpék kivétel nélkül anomális összetételűek: 80%-uk színképében kizárólag hidrogén vonalak, 10%-uk színképében csak a hélium széles vonalai (DA-, DB-, DO-típusok) találhatóak, további 10%-uk pedig – a hidrogén és hélium mellett – fémvonalakat (is) mutat. A fehér törpék anomális kémiai összetételében a fent felsorolt folyamatok mindegyike szerepet játszik. ## A Yerkes színképosztályozási rendszer Idővel kiderült, hogy azonos színképosztályú csillagokhoz többféle tömeg és luminozitásérték is tartozhat, így szükségessé vált, hogy az osztályozásban a felületi hőmérsékleten kívül a csillagfejlődésben elfoglalt állapotukat is hozzárendeljék a csillagokhoz. William W. Morgan, Philip C. Keenan és Edith Kellman, a Yerkes Obszervatórium kutatói, kidolgozták a csillagok kétdimenziós spektrálklasszifikációját. A Harvard-féle osztályozáshoz hasonlóan ez is empirikus rendszer, itt római számokkal jelzett luminozitási osztályokat különböztetünk meg. (A luminozitást a $L = 4 \pi R^2 \sigma T_{e}^4$ képletből számíthatjuk ki, ahol L a luminozitás, $\sigma$ a Stefan–Boltzmann állandó, R a csillag sugara, T_eff pedig az effektív felületi hőmérséklete. A tömeg és a luminozitás között a fősorozati csillagoknál durván az alábbi összefüggés áll fenn: $L \approx M^{3,5}$.) A csillagok asztrofizikai állapotára tehát nem csak színképtípusuk, de luminozitási osztályuk is jellemző. Napunk például G2V típusú csillag, ahol a G2 jel csillagunk sárgás színére utal, a V szám pedig arra, hogy a Nap fősorozati csillag. Az MKK-rendszer további finomítására 1930-ban William Morgan az I. luminozitási osztályon belül bevezette az Ib, Iab, Ia, Ia-0 alosztályokat. Az egyes luminozitási osztályba tartozó csillagok gyakorisága eltérő. A statisztikai vizsgálatokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy minden egyes szuperóriásra jut körülbelül 103 óriáscsillag, 10⁷ fősorozati törpe, 10⁴ szubtörpe, és durva becslések alapján 10⁶ fehér törpe. Később, 1953-ban a standard csillagok és az osztályozás kritériumainak többszörös átdolgozása után, a rendszerezési sémát a három asztrofizikusról MKK-osztályozásnak nevezték el. A csillagok életútjuk során mind luminozitásukat, mind színképüket változtatják. Ezen a lassú változáson kívül, bizonyos köztes fejlődési fázisban, az úgy nevezett változócsillagok, gyors színkép- és luminozitásmódosulást is mutathatnak. A luminozitási osztályok érzékeltetésére a Hertzsprung-Russell diagramot sematikus sávokra osztották, amelyekben az egyes luminozitási osztályok képviselői helyezkednek el. Az MMK-féle osztályozásban olyan spektrumvonalakat is figyelembe vesznek, amelyek tulajdonságaiból a csillag felszíni gravitációjára lehet következtetni. Egy óriáscsillag felszíni gravitációs gyorsulás a sokkal kisebb, mint egy törpecsillag esetében ($g=\frac{GM}{R^2}$ és az óriáscsillagok esetében a sugár sokkal nagyobb mint a törpék esetében). A kisebb gravitációs gyorsulás kisebb sűrűséget és gáznyomást eredményez, ami befolyásolja az adott gázban kialakuló színképvonalak profilját. Az MKK-osztályozás gyakorlatban a Yerkes Színképatlasz standardcsillagaival való összehasonlítás alapján, becsléssel történik. ## Egyéb színképosztályozási rendszerek ### Secchi-féle osztályozás Angelo Secchi elsőként javasolta (1863-1867) a csillagok osztályokba való sorolását. - I osztály: fehér vagy kék csillagok, színképükben erős hidrogénvonalak és fémvonalak mutatkoznak. (modern A osztály) - II\. osztály: erősen hidrogénszegény sárga csillagok, fémvonalakat mutatnak. (modern G és K osztály) - III\. osztály: narancssárga színű csillagok, összetett színképsávokkal. (modern M osztály) - IV\. osztály: vörös csillagok, jelentős mértékben mutatnak szénvonalakat és -sávokat. (széncsillagok) - V. osztály: emissziós vonalakat mutatnak. Ennek az osztályozási rendszernek a továbbfejlesztésével született meg a Harvard-féle klasszifikáció. ### Chalonge-Barbier-Divan-féle osztályozási rendszer A két leggyakrabban használt osztályozási rendszeren (Harvard- és Yerkes-féle) kívül még többféle létezik, ezek közül legfontosabb a Daniel Chalonge, Martial Barbier és L. Divan asztrofizikusok által kidolgozott szisztéma. Az előző kettővel ellentétben itt az osztályozás alapjául szolgáló mennyiségeket fotometriai úton mérni lehet: a spektrumok a Balmer-ugrás nagysága (D), helyzete (λ₁) és a Φ_b kék gradiens számhármassal jellemezhetőek. Tapasztalati alapon egyértelmű kapcsolatot sikerült megállapítani a színképtípus, a luminozitási osztály illetve a Chalonge-paraméterek között. ## Az UBV-rendszer Az UBV-rendszer – ami Harold Johnson-féle rendszer néven is ismert – lényegében a csillagok fotometriai osztályozását jelenti. Az U, B és V jelzések a csillag UVB- rendszerben mért ultraibolya, kék és vizuális magnitúdóját jelentik. Ennek a módszernek a felfedezése (1950) Harold Johnson és William Wilson Morgan amerikai csillagászok nevéhez fűződik. Ezt a módszert a halvány csillagok statisztikai vizsgálatára alkalmazzák. Az eljárás lényege az, hogy viszonylag széles hullámhossztartományban a színkép legjellemzőbb helyeiről vesznek mintát a csillagok fényéből. Az így kapott fényességértékeket a tartományra jellemző színekre utaló indexszel látják el, és színfényességnek nevezik. Legtöbbször a fent említett három tartományban szokás fényességet mérni. Ha a különböző tartományokban számított abszolút fényességek különbségét képezzük, akkor az ún. színindexeket kapjuk. Háromszín-rendszer esetén ezek közül kettő független, amit általában így jelölünk: U – B és B – V. A színindexek használata megkönnyíti a csillagok fejlődésének tanulmányozását és segít meghatározni távolságukat és korukat. Ebből pedig következtetni tudunk a csillagközi tér esetleges fényelnyelésére is. A színindexek szoros kapcsolatban állnak a csillag felszíni hőmérsékletével azzal együtt változnak. Az O és B típusú csillagok esetében a kék és a vizuális fényrend különbsége negatív, az A típusnál nulla, az F, G, K és M színképosztályba tartozó csillagok esetében pedig egyre nagyobb pozitív érték. ## A csillagok színképosztályának megállapítása a gyakorlatban. Standardcsillagok Egy nagy látószögű Schmidt-távcső fényútjába néhány fokos prizmát helyeznek, így a fotolemezen megjelenik minden csillagnak a színképe. Az így kapott spektrumok felbontása azonban nagyon gyenge, részletes tanulmányozásra nem alkalmas, viszont megfelel a spektrálklasszifikáció törvényeinek. Minden színképosztályhoz és alosztályhoz tartoznak standardcsillagok, melyeknek spektráltípusa adott. Ismeretlen spektráltípusú csillagok esetében a színképosztályokba történő besorolásnál az adott műszerrel először a standardcsillagról kell objektívprizmás felvételt készíteni, majd a kapott spektrumot a csillagéval összehasonlítani. Az alábbi táblázat a különböző színképosztályokhoz tartozó standardcsillagokat mutatja: ## Az aszteroidák színképosztályozása A kisbolygók (aszteroidák) – hasonlóan a csillagokhoz – színképük alapján osztályozhatóak. Az osztályozás itt azonban nem csak a felszínt alkotó anyagoktól, hanem a felszín állapotától is függ. Ez alapján a következő osztályokba csoportosíthatóak: A típus: extrém vörös színű aszteroidák erős abszorpciós vonalakkal, amelyek olivin jelenlétére utalnak. Felszínüket 1 μm vastag olivinréteg borítja. Előfordulásuk ritka a belső aszteroida övben. B típus: tulajdonságaikban a C típusra hasonlítanak, albedójuk viszont nagyobb. Látható spektrumtartományban kék színűek. Nagyon ritka típus. Az aszteroidák C csoportjába tartoznak. C típus: Színképük kondrit és hidratált szilikátok jelenlétére utal. Előfordulásuk gyakorisága 75%. Főleg a Naptól távol gyakoriak. Igen sötétek, geometriai albedójuk 0,065 alatti. D típus: Színképük szilikátok és szén jelenlétére utal. Albedójuk nagyon alacsony. A külső aszteroidaövben, és azon kívül találhatóak. Ilyen típusú aszteroidák például a 152 Atala, 588 Achilles, 624 Hektor és a 944 Hidalgo. E típus: nagy albedójúak, ensztatit akondritok olvadásos-üvegesedéses folyamatokkal. A Naphoz közelebb gyakoribb. F típus: általánosságban a B típushoz hasonlítanak. Gyenge abszorpciós vonalakat mutatnak az ultraibolya tartományban. G típus: általánosságban hasonlít a C típusra, de azzal ellentétben az ultraibolya tartományban spektruma 0,5 μm-nél kisebb hullámhosszakon erős abszorpciós vonalakat tartalmaz. J típus: színképük hasonlít a V típushoz, de velük ellentétben 1 μm-en vastag abszorpciós sávot mutatnak. Ilyen típusú aszteroidák például a 2442 Corbett, a 3869 Norton, a 4005 1979 TC2 és a 4215 1987 VE1. K típus: viszonylag ritka. L típus: a vörös színképtartományban a legfényesebbek. Viszonylag ritka típus. Ide sorolhatóak a 387 Aquitania, 102 Miriam, 274 Philagoria, 728 Leonisis és a 980 Anacostia aszteroidák. M típus: egyike a három alapvető aszteroida-típusnak az S és C típusok mellett. Spektrumuk alapján fémekből (vas, nikkel stb.) állnak. Valószínűleg nagy, ősi aszteroidák ütközéssel feltárt magjai. Viszonylag fényesek, albedójuk 0,1 – 0,2. Ilyen típusú aszteroidák például a 369 Aëria és a 132 Aethra. P típus: színképük szilikátok és szén jelenlétére utal. Albedójuk rendszerint alacsony. A külső aszteroidaövben illetve azon kívül találhatóak. Q típus: színképük alapján átmenetet képeznek az S és V típusok között. Viszonylag ritka aszteroidák, a belső aszteroidaövben találhatóak. Felszínüket erős, 1 mikrométer vastag olivin- és piroxinréteg alkotja. Ilyen típusúak például az 1862 Apollo és a 2063 Bacchus. R típus: színképük alapján átmenetet képeznek a V és az A típusú aszteroidák között. A belső aszteroidaövben találhatóak, fényesek. Az IRAS infravörös csillagászati műhold több ilyen aszteroidát talált, ilyenek például a 4 Vesta, 148 Gallia, 246 Asporina, 349 Dembowska, 571 Dulcinea és a 937 Bethgea. S típus: a legheterogénebb osztály, a Naphoz relatíve közel (nagyjából a Föld távolságában) jellemzők. Albedójuk 0,07–0,23 közé esik. Különböző szilikátok alkotják, felszínükön gyakran figyelhetünk meg sok port, vagy olvadásos-üvegesedéses folyamatok nyomát, amit a fiatal Nap erős sugárzása okozott. Hét alosztályukba ezek alapján lehet további besorolásukat végezni. Az aszteroidák hozzávetőleg 17%-a ebbe a típusba sorolható. A legnagyobb ilyen típusú aszteroida a 15 Eunomia (kb. 330 km hosszú). V típus: bazalt anyagú égitestek, jól meghatározott (a Vesta kisbolygóhoz hasonló) pályán keringenek, és valószínűleg a Vesta töredékei. Vesztoidáknak is nevezik őket.

Fa (anyag)

A fa mint anyag kemény, rostos, lignifikálódott szövet, ami a fás növények – fák, cserjék – szárának farészeiből áll. Szövettani szempontból másodlagos xilém, a növény szállítószövet-rendszerének része, ugyanakkor tartó funkciója is van: ez teszi lehetővé, hogy a fák magasra nőjenek és ott széles koronát fejlesszenek. A fa heterogén, higroszkópos, sejtes szerkezetű és anizotróp anyag. 40–50%-ban cellulóz, 15–25%-ban hemicellulóz rostokból áll, melyek közé a lignifikáció során 15–30% lignin rakódik. Tartalmazhat még gyantát, zsírokat, olajokat, viaszt, csersavat, színes és ásványi anyagokat. A frissen vágott fában 20–50%, a levegőn szárítottban 10–20% víz van. A fát mint nyersanyagot az emberiség ősidők óta sok mindenre használja. Elégeti, hogy világítson, hőt termeljen vele, mechanikai tulajdonságait kihasználva eszközöket, műalkotásokat, járműveket, bútorokat, építményeket, épületeket hoz létre belőle, kémiai átalakításokkal faszenet, cellulózt, gyógyszereket, egyéb vegyi anyagokat gyárt belőle. A kitermelt fát sok hagyományos mesterség mellett elsősorban a faipar és a vegyipar hasznosítja. ## Az élő fa A fák évelő, fás szárú növények. Három jól elkülöníthető részük van: a gyökér, a törzs és az ágakat, leveleket magában foglaló korona. Magasságuk néhány métertől akár 50–100 méterig, törzsük átmérője 10 centimétertől több méterig terjedhet. Nincs rá egyértelmű szabály, de az ennél kisebb, vagy a föld fölött rögtön elágazó fás növényeket inkább cserjének nevezik. Faanyagként leginkább a törzsüket hasznosítják. Kívülről befelé haladva a következő részekből épül fel: - Kéreg. A fa testének külső, a külvilággal érintkező része. Külső, elhalt pararétegből és a belső rostrétegből áll. Megakadályozza a fa kiszáradását, védi a környezeti hatásoktól. - Háncs. A kéreg belső részén lévő, rostos, nem fás szövet. Ennek rostacsövei szállítják a levelekben szintetizált szerves anyagokat oda, ahol a fa felhasználja vagy raktározza azokat. - Kambium. Osztódó sejtekből álló, szabad szemmel nem látható réteg, amely kifelé a háncs, befelé a fatest sejtjeit hozza létre körkörös rétegekben. A mérsékelt égövi fáknál a kambium évszakonként eltérő ütemben osztódik: tavasszal a legaktívabb, és az első fagyok beálltáig dolgozik, majd télire felfüggeszti működését. Ettől lesz az ilyen fák szerkezete évgyűrűs. - Fatest. Statikai, tartó szerepe mellett ebben találhatóak azok az elemek, amelyek a gyökértől a levelekig szállítják, raktározzák a vizet és a benne oldott ásványi anyagokat. Elsősorban ez a fa felhasználható, megmunkálható anyaga. Részei a szíjács és a geszt. - Bél. A fa testének legbelső, középponti része. Nagy üregű, vékony falú sejtekből épül fel. Átmérője néhány millimétertől 1-2 centiméterig terjedhet. A fát kivágása, a fakitermelés változtatja át élőlényből ipari nyersanyaggá. Jelentősége, hasznossága nagyrészt annak köszönhető, hogy – a lágy szárú növényekkel ellentétben – elhalása, nedvességtartalmának elvesztése után is hosszú ideig megőrzi állagát, kedvező mechanikai tulajdonságait. ## A fatest szerkezete ### Sejtek A kitermelt, felhasználásra kész fa anyagának túlnyomó része a növény elhalt sejtjeinek sejtfalaiból és az ezek közötti üregekből tevődik össze. E sejtfalak tartósságukat, merevségüket a sejtfalvastagodás során beépülő cellulózrostoknak, keménységüket az ezek közé rakódó ligninnek köszönhetik. A fonál alakú, hosszú, párhuzamosan futó cellulóz makromolekulák kristályrácsba rendeződve úgynevezett micellumokat alkotnak. A micellumok a nem kristályos részekkel együtt elemi rostokat, micelláris kötegeket, ezek pedig mikrofibrilláris kötegeket képeznek, melyek szövedékei a sejtfalrostok, fibrillumok. Ez utóbbiak alkotják a sejtfal egyes rétegeit, lamelláit, melyekből a végleges sejtfal áll össze. A sejtfal belsejében illetve a felszínén különböző kémiai anyagok halmozódhatnak föl, az előbbi jelenséget inkrusztációnak, az utóbbit adkrusztációnak nevezzük. Inkrusztálódó anyag például a lignin, a festékanyagok, a kova, a kalcium-oxalát, a kalcium-karbonát, a nyálka és a mézga. A para és a viasz viszont többnyire adkrusztálódik. A fa nem homogén anyag. Különböző formájú, funkciójú, de általában a fa hossztengelye irányában megnyúlt sejtekből épül fel, és e sejtek falai is rostos szerkezetűek. Ez eredményezi a fa anizotróp természetét, vagyis azt, hogy a fizikai hatásokra való reagálása azok irányától is függ. ### Faelemek A fa sejtjei – eredeti rendeltetésüktől függően – különböző méretűek, alakúak, felépítésűek, a faelemek ezekből és ezek egymásba kapcsolódásaiból keletkeznek. Ezek közül a legfontosabbak: - Tracheida, vagyis vízszállító sejt. A végein kihegyesedő, hosszúkás, vízszállítást végző, egyetlen sejtből álló elem. Kialakulása után sejtplazmája felszívódik, élettelen. - Trachea, azaz edény. Egymás után elhelyezkedő megnyúlt, tág üregű sejtekből alakul ki úgy, hogy azok elválasztó falai felszívódnak vagy perforálódnak, a sejtek elhalnak. Az így létrejövő csövecske az élő fában a vizet és a benne oldott ásványi anyagokat szállítja a gyökerektől a levelekhez. - Faparenchima, eredetileg a fa szövetrendszerének élő, sejtplazmát tartalmazó, kész tápanyagokat továbbító és raktározó eleme. Vékony falú, nagy üregű sejt: ebben állítja elő a fa a színezőanyagokat, alkaloidákat, illóanyagokat, olajokat, kristályos ásványi anyagokat. Viszonylag sok fehérjét tartalmaz, ezért ez a farontó gombák támadásának fő célpontja. - Farost, erősen vastagodott falú, szűk üregű, hosszúkás, a végein kihegyesedő faelem. Kialakulása után a sejtplazmája felszívódik, élettelen. Szilárdító feladata van. A fentieken kívül léteznek még átmeneti elemek, mint az edényszerű tracheida, a rostszerű tracheida, a tracheidaszerű edény, a pótlórost, a rekeszes rost. A bélsugarak vékony falú parenchimatikus sejtjei az élő fában sugárirányban szállítják, raktározzák a tápanyagokat. Minden fatestben megtalálhatók. ### Makroszkópos szerkezet A fa makroszkópos, vagyis szabad szemmel látható sajátosságai nemcsak az anyag szépsége, felhasználhatósága szempontjából lényegesek, de a fafaj azonosításában is segítségünkre lehetnek. Ezek a jellegzetességek a fatest különböző irányú metszésfelületein különböző módokon mutatkoznak. Kereszt- vagy bütümetszet a rostirányra, tehát a fa hossztengelyére merőleges metszésfelület. A fa középvonalán, belén áthaladó, a rostokkal párhuzamos metszet a sugármetszet. Húrmetszet minden olyan metszet, ami párhuzamos a rostokkal, de nem halad át a fa belén. A fa anyagának makroszkópos jellegzetességei: - Évgyűrűk. A mérsékelt övi fák mindhárom metszetén felismerhetők, kialakulásukat az évszakok váltakozása okozza. Leginkább a bütümetszeten szembetűnők, mint a bél körüli koncentrikus körök vagy ellipszisek. Az évgyűrűben két pászta különíthető el: a tavaszi vagy korai pászta a tavasszal, az intenzívebb tápanyagfelvétel idején képződött, lazább szövetekből áll, a nyáron létrejött „őszi” vagy kései pászta ennél tömörebb. A sugármetszeten az évgyűrűk párhuzamos vonalakként, a húrmetszeten parabolikus vagy szabálytalan görbékként látszanak. A trópusi fafajoknak nincsenek évgyűrűik, de a csapadékosabb és szárazabb időszakok váltakozása gyakran azokhoz hasonló növekedési zónákat hoz létre. - Edények, tracheák vagy pórusok. Ha szemmel látható méretűek, akkor a bütümetszeten apró likacsokként, a sugár- és húrmetszeten finom hosszirányú karcok, árkok formájában jelentkeznek. Az edényeket gyakran tilliszek vagy színes mézgaanyagok töltik ki. Állhatnak egyesével, ikerpórust vagy likacssugarat alkotva. Ha a korai pászta edényei feltűnően nagyobb átmérőjűek, mint a kései pásztáé, akkor likacsgyűrűt alkotnak. Ilyenkor gyűrűs likacsú, ellenkező esetben szórt likacsú fáról beszélünk. Az edények gyakran túl kicsik ahhoz, hogy szabad szemmel láthassuk őket. - Gyantajáratok. A gyanta vízben oldhatatlan, amorf váladékanyag, és általában a sejteken kívüli gyantajáratokban található. A bütümetszeten ezek apró pontok, többnyire a kései pásztában. A gyantatáska több gyantajárat összeolvadásával, a szövetek feloldódásával alakul ki az évgyűrűvel párhuzamosan – szélessége néhány milliméter, hossza több centiméter lehet. - Bélsugarak. Ha szemmel látható méretűek, akkor a keresztmetszeten a középpontból sugárszerűen szétágazó finom vonalaknak látjuk őket, a sugármetszeten fényes, vonalas, a rostirányra merőleges csíkos rajzolatokként, kisebb vagy nagyobb bélsugártükrökként, a húrmetszeten orsó alakú rövid vonalkákként. Színük a fa alapszínénél világosabb, vele azonos, vagy sötétebb is lehet. Állhatnak egyedül vagy halmozottan, az évgyűrűk határán megvastagodhatnak. - Parenchimák. A környező szöveteknél világosabb színükkel különülhetnek el a bütümetszeten. Különböző helyeken, sokféle elrendezésben csoportosulhatnak. - Geszt és szíjács. Az élő fa növekedése során a belül elhelyezkedő évgyűrűk szöveteit fokozatosan kikapcsolja az életműködésből. Ezekbe a szövetekbe tartósító anyagok, lignin, fagumi, csersav, festékanyag, ásványi sók épülnek be, és kizárólag mechanikai, tartó funkciójuk marad meg. A fatestnek ez a része a geszt. Az ezt körülvevő, a kéregig tartó, a fa életfolyamataiban még részt vevő szövetek összessége a szíjács. A geszt legtöbbször sötétebb, mint a szíjács; határvonaluk általában egy évgyűrű, a két rész átmenete lehet éles vagy fokozatos. A geszt kiterjedése az egyes fafajokra jellemző tulajdonság. A kitermelt faanyagban a geszthez hasonlóan nyilván a szíjács is elhal, de mivel ebbe nem épülnek be a gesztet tartóssá tevő anyagok, faanyagként a szíjács illetve a széles szíjácsú fák gyakran gyengébb minőségűek, mint a geszt, a széles gesztű fák. ### Lombos és tűlevelű fák A faanyagokat felépítésük, tulajdonságaik éles eltérései alapján a lombos illetve tűlevelű kategóriákba soroljuk aszerint, hogy a zárvatermők törzsébe vagy a fenyőalakúak rendjébe tartozó növényből származnak-e. - A lombos fák felépítése a tűlevelűekénél jóval összetettebb. Az élő fában a vizet változatos formájú edények, tracheák szállítják, a tracheidák szerepe másodlagos, egyes fajoknál ezek hiányozhatnak is. Az edények az évgyűrűben szórtan vagy gyűrűszerűen helyezkednek el, gyakran nagyok. A fatestet külön elemek, a farostok, rosttracheidák szilárdítják. Több a faparenchima. - A tűlevelű fák felépítése egyszerűbb. A fatest túlnyomórészt tracheidákból áll, ezek jóval hosszabbak, mint a lombos fákban. Edényei nincsenek. A tracheidák nemcsak a folyadékot továbbítják, hanem ezek dolga a fa szilárdítása is: a korai pásztákban létrejövő elemek inkább a vizet szállítják, a kései pászta vastagabb falú, szűkebb üregű elemeinél a szilárdító szerep kerül előtérbe. Parenchima kevés van, vagy nincs is. Több fafaj testét gyantajáratok hálózzák be. ### Trópusi fák A trópusi fafajok szövete nem tér el lényegesen a mérsékelt égövi fákétól, de néhány különbség azért megfigyelhető: - A trópusi fák felépítése egyenletesebb, mivel a trópusi éghajlaton a fa viszonylag folyamatosan, megszakítás nélkül fejlődik, így nem alakulnak ki benne évgyűrűk, eltérő mechanikai tulajdonságú zónák. - A mérsékelt égövi szórt likacsú fák pórusainak átmérője általában kicsi, míg a trópusi szórt likacsú fák pórusai gyakran nagyok. - A trópusi fafajok szövetében sok a parenchima – esetenként a fa tömegének nagyobbik fele is lehet. A felhasználása során ez akkor lehet kényelmetlen, ha ezek a vékony falú sejtek csomókba rendeződve itt-ott meggyengítik a fa struktúráját. - A trópusi fákban gyakoriak a gyantajáratok, a latex- és kaucsukjáratok; ezek gyakran táskákat alkotnak. ### Egyszikű fás növények Az egyszikűek osztályában is találhatók fás növények. A bambuszok, pálmafélék, a nádbútorok gyakori anyagaként használt rattan fás anyaga alapvető vonásaiban különbözik az eddig tárgyaltaktól. Míg a tűlevelű és lombos fák esetében a vastagsági növekedést a fatestet körbefogó kambium osztódása eredményezi, az egyszikűeknél ez nem jellemző. A fatest itt nem a külső felületén körkörösen képződő új sejtek révén vastagodik, hanem az anyag egész térfogatában. A belső részek növekedése kívül feszültségeket, húzóerőt kelt. Ez a feszültség eredményezi a pálmafélék anyagának laza szerkezetét, a kemény anyagú bambuszféleségeknél ez a feszültség úgy oldódik meg, hogy belsejükben üreg alakul ki. ## A fa tulajdonságai ### Szag A fák gyakran szagosak, illatosak, elsősorban azok, amelyek illóolajokban gazdag gyantaféléket, balzsamokat tartalmaznak. A frissen termelt, frissen megmunkált fa szaga erősebb; idővel teljesen el is tűnhet: ez okozza például az erdeifenyő faanyagát feldolgozó asztalosműhelyek, vagy akár a frissen vágott karácsonyfa jellemző gyantaillatát. Szaguk miatt egyes fafajok bizonyos – főleg élelmiszeripari – termékek tárolására nem alkalmasak. Más esetekben tudatosan használják fel a fa illatát, például a kubai szivarok hagyományos csomagolásakor a cedrela, „szivarláda-fa” dobozoknál a szivar aromájának gazdagítására. A valódi cédrusfából készült szekrények, fiókok állítólag távol tartják a ruhamolyokat. Az illatos kámforfa valaha az árnyékszékek komfortját emelte. A fából nyerhető illatanyagokat, mint amilyen a szantálfaolaj, a kozmetikai ipar hasznosítja. Egyes trópusi fafajok aromatikus pora, illóanyagai nyálkahártya-gyulladást, bőrgyulladást, fejfájást, hányingert okozhatnak. - Illatos fák: cédrus, ciprus, rio paliszander, cedrela, guajakfa. ### Szín Amikor a fa színéről beszélünk, valójában egy sokrétű, összetett jelenségről van szó. A fa durva- és finomszerkezete bonyolult, a különböző irányú metszeteken teljesen eltérő képet mutat, ráadásul a fény nem közvetlenül a fa felszínéről verődik vissza, hanem kis mértékben behatol a fa anyagába, ahol a különböző faelemek eltérő módon hatnak rá. A finom pórusok lágy, selymes hatásúak a fény szóródása miatt, a bélsugarak viszont gyakran kis tükrökként verik vissza a fényt, kristályos csillogást adva a felületnek. A fa színe, fénye, megjelenése ezért nagyban függ a megvilágítás irányától is. De éppen ez a gazdagság, változékonyság adja a fa különleges szépségét, varázsát, ami értékes használati tárgyak, bútorok, szobrok, hangszerek készítésekor kap jelentőséget. A különböző fajhoz, alfajhoz tartozó, különböző helyeken termett fák színskálája a majdnem fehértől a sárgán, narancssárgán, barnán, szürkén, vörösön, ibolyaszínen át egészen a feketéig terjed. Ebből a trópusi fafajok mutatnak különösen nagy színgazdagságot, szinte csak a tiszta kék és az élénk zöld hiányzik a palettáról. Általában a gesztnek van sötétebb, tüzesebb színe, a szíjács legtöbbször világosabb, szürkésebb. Ha a fának eltérő színű, árnyalatú évgyűrűhatárai vagy növekedési zónái vannak, azok a fa különböző metszetű felületein jellegzetes erezetként, rajzolatként jelentkeznek. Egyes faanyagokban a farostok irányeltérései a megvilágítás irányától függően fényesebb és sötétebb területekből álló dekoratív mintázatot eredményeznek. A fa színe hőkezeléssel, gőzöléssel sötétebbé, melegebbé, a rostok telítésével mélyebbé tehető, pácokkal, színezékekkel teljesen meg is változtatható. A fa levegővel, fénnyel érintkező felületei idővel sötétednek, szürkülnek vagy fakulnak. - Élénk színű fák: bukszus (sárga), paduk (narancs, vörös), amarantfa (bíbor). - Fekete fák: ébenfa, grenadilfa. ### Sűrűség A fa sűrűsége nagyon fontos jellemző, amiből a fa egyéb fizikai tulajdonságaira is következtethetünk. Mértékegysége g/cm3 (gramm per köbcentiméter), angol nyelvű irodalomban gyakran pcf (pounds per cubic foot). 1 pcf = 0,016 g/cm3. Mivel a fa higroszkópos anyag, sűrűsége erősen függ a nedvességtartalmától, ezért fontos tudnunk, hogy egy adott érték nyers, azaz élőnedves anyagra, légszáraz (12%–18% nedvességtartalmú) vagy abszolút száraz anyagra vonatkozik-e. A légszáraz fára gyakran a lutro rövidítés utal (német lufttrockenes Holz), az abszolút szárazra az atro (német absolut trockenes Holz). Így például egy bizonyos faféleségből 1 atro tonna tömeg nagyobb térfogatot, nagyobb mennyiséget képvisel, mint 1 lutro tonna. Az egyes fafajok anyagának sűrűsége jelentősen különbözhet, a balsafáé például 0,13 g/cm3, a guajakfáé 1,4 g/cm3 körüli, noha a szilárd része, a sejtfal sűrűsége viszonylag szűk határok között marad. A cellulóz sűrűsége 1,58 g/cm3, a ligniné 1,38–1,41 g/cm3, a legnagyobb részben ezekből az anyagokból összeálló sejtfalak 1,52 és 1,62 g/cm3 közötti sűrűségűek. A fafajok sűrűségének nagy különbségeit tehát nem anyaguk különbözősége okozza, hanem anatómiai sokféleségük – elsősorban pórusosságuk, a beléjük zárt levegő mennyiségének különbözősége. A fa sűrűsége nemcsak a fajtól függ, de a fa termőhelyétől, annak éghajlatától is, és egyazon fatesten belül is változhat. Régebbi szakkönyvekben, táblázatokban a sűrűség helyett gyakran az ezzel arányos fajsúly, térfogatsúly szerepel, mértékegysége mN/cm3. Ha értékét elosztjuk a földi nehézségi gyorsulással (kerekítve 10 m/s2), megkapjuk a sűrűséget. ### Nedvesség A friss, élőnedves fában a víz kétféle módon van jelen: a sejtüregekben szabad, cseppfolyós alakban, illetve a sejtfalak molekulái között megkötött formában. A fa száradásakor először a sejtüregekben található víz távozik el, ekkor a fa tömege, sűrűsége csökken, de mechanikai tulajdonságai nem változnak számottevően. E folyamat végén már csak a fa rostjai tartalmaznak vizet: ezt az állapotot rosttelítettségi pontnak nevezzük. Mérsékelt égövi fáknál ez a pont 25–30% nedvességtartalmat jelent, trópusi fák esetén tágabb határok között, 14–60% között lehet. Ez után a további száradás már a fa mechanikai tulajdonságaira is erősen kihat, innentől kezdve a fa zsugorodik, ugyanakkor keményebbé, nehezebben megmunkálhatóvá válik. A száraz fa nedvesebb légköri viszonyok közé kerülve vagy vízbe merítve viszont újra nedvességet vesz fel, amíg a nedvességi egyensúly a fa és környezete között helyre nem áll. Eközben a fa dagad. Ez az alakváltozás a fa anizotróp jellegéből adódóan különböző irányokban más és más mértékű. A zsugorodás és a dagadás a legkisebb a fa rostjainak irányában (0,1–0,6%), arra merőlegesen sugárirányban jóval nagyobb (3–8%), és legnagyobb húrirányban, az érintők irányában (5–18%). A fa dagadásakor fellépő erők hatalmasak lehetnek, felületegységre vetítve elérhetik a 10 000 N/cm2 nagyságrendet is. A különböző irányú elmozdulások eltérő mértéke az anyagban feszültségeket kelt, bizonyos esetekben deformációt – vetemedést, repedést stb. – okozhat. Ezt csak szakszerű kezeléssel, tárolással lehet megelőzni. A fa zsugorodásának és dagadásának, vagy ellenkezőleg: használat közbeni stabilitásának mértéke fafajonként változó, a felhasználhatóság szempontjából lényeges tulajdonság. ### Keménység A faanyag egyik legfontosabb, a mindennapokban legtöbbször emlegetett tulajdonsága a keménysége. E sajátosság alapján különböztetünk meg puha- és keményfát, lágy- és keménylombos anyagot. Keménységnek azt az ellenállást nevezzük, amelyet az anyag egy másik test behatolásával szemben kifejt. A különböző fafajok anyaga különböző keménységű lehet, de a sűrűség és a keménység között – azonos nedvességtartalom esetén – szoros összefüggés van. Ugyanabban a fatestben a geszt keményebb a szíjácsnál, mérsékelt égövi fák évgyűrűiben a kései pászta keményebb, mint a korai. A rostiránnyal párhuzamosan mért keménység nagyobb, legalább kétszer akkora, mint a rostirányra merőleges. A keménység nagyban befolyásolja a szilárdságot, a kopásállóságot és a megmunkálhatóságot. Meghatározásának egyik ismert eljárása a Brinell-féle módszer. A Brinell-keménység mérésekor 10 mm átmérőjű golyót nyomnak adott nagyságú erővel a fatestbe, a keménységre az így okozott horpadás átmérőjéből lehet következtetni. Fa esetén leggyakoribb mértékegysége a MPa, azaz megapascal. A Janka-féle eljárás – ami kimondottan faanyagok keménységét méri – ennek fordítottja: egy 11,28 mm-es, átmérője feléig az anyagba benyomott golyó mindig 1 cm2 felületre hat, az ekkora benyomódáshoz szükséges erő adja meg közvetlenül a Janka-keménység mérőszámát. A fával dolgozó mesteremberek munkájuk során a fa keménységét ezekhez hasonló módon becsülik meg: hüvelykujjuk körmét megpróbálják az anyagba mélyeszteni, és ha semmilyen, vagy csak alig észrevehető nyom marad a felületen, akkor keményfáról, máskülönben a nyom mélységétől függően közepes keménységű, illetve puhafáról van szó. ### Szilárdság A szilárdság az anyag különböző igénybevételekkel: nyomással, húzással, hajlítással, nyírással stb. szembeni ellenállása. Ha az igénybevétel nagyobb feszültséget okoz, mint az adott anyag részecskéit összetartó erő, az anyag szerkezete megbomlik: eltörik, elszakad, elreped stb. A különböző igénybevételeknek megfelelő szilárdság az a feszültség, amelynél ez bekövetkezik. Ezeket a feszültségeket jobbára meghatározott felületen, keresztmetszeten ható erőkként írjuk le, tehát erő/felület jellegű mennyiségek. Mértékegységük lehet N/cm2 (newton per négyzetcentiméter), SI-mértékegységrendszerben kPa (kilopascal) vagy MPa (megapascal), angol nyelvű irodalomban gyakran psi (pounds per square inch). 1 MPa = 100 N/cm2 = 1000 kPa; 1 psi = 6,895 kPa. A fa szilárdsága függ annak keménységétől, nedvességtartalmától, göcsösségétől, az igénybevétel irányától, ismétlődésétől és sebességétől. Nyomószilárdság: A nyomással szembeni ellenállás. A fa rostjaival párhuzamosan mért nyomószilárdság a rostokra merőleges érték akár tízszerese is lehet. Legalacsonyabb a lágylombos, közepes a fenyőfélék, legmagasabb a keménylombos fák nyomószilárdsága. A nedvességtartalom 1%-os növekedése a nyomószilárdságot 4–6%-kal csökkenti. Húzószilárdság: A húzással szembeni ellenállás. Rostirányban értéke rendszerint nagyobb, mint a megfelelő nyomószilárdságé (néha kétszer akkora is lehet), a rostokra merőlegesen viszont nagyon kicsi. A gyakorlatban főleg ez utóbbi körülményt fontos figyelembe venni: ezért van, hogy a fa bizonyos igénybevételeknél, száradáskor gyakran megreped, hasad. A nedvességtartalom 1%-os növekedése a húzószilárdságot kb. 3%-kal csökkenti. Hajlítószilárdság: Hosszúkás formájú test ellenállása a hossztengelyére merőlegesen ható hajlítóerővel szemben. A hajlítás a faanyag egyik – a hajlítóerő hatására homorúvá váló – oldalán nyomott, a másik oldalán húzott övet alakít ki. A két öv közötti semleges vonal a terhelés növelésével a húzott oldal felé tolódik el, emiatt a húzófeszültség a szélső rostokban rohamosan nő. A fa legtöbbször a húzott övben törik, szakad el. A fa hajlítószilárdsága nagyon jó, ha a rostirány hosszanti, különben gyenge. Értéke függ a fa keménységétől, nyomó- és húzószilárdságától. Rontja, ha a fa göcsös, egyenetlen, ha rostszerkezete nem hosszirányú, főleg akkor, ha ezek a rontó tényezők a legnagyobb hajlítónyomaték helyén vagy annak a közelében és a legkülső, nyomott vagy húzott rétegben fordulnak elő. A nedvességtartalom 1%-os növekedése mintegy 4%-kal csökkenti a hajlítószilárdságot. Nyírószilárdság: A nyíróerő hatására keletkező ellenállás (feszültség) az elnyíródás pillanatában a nyíróerő síkjában lévő keresztmetszetben. Értéke a rostokra merőlegesen három-négyszer nagyobb, mint azokkal párhuzamosan. ### Rugalmasság, hajlékonyság A külső erők által okozott igénybevételek a testekben alakváltozást okoznak, de az erőhatás megszűntével többé-kevésbé visszanyerhetik eredeti formájukat. Annál rugalmasabbnak tekintünk egy anyagot, minél nagyobb mértékű deformációt képes elviselni maradandó alakváltozás nélkül. A fa rugalmasságát nagyon sok tényező befolyásolja: az alakváltozás anatómiai iránya, az anyag rostszerkezete, keménysége, nedvességtartalma, hőmérséklete stb. A fa merevsége annál nagyobb, minél nagyobb erő szükséges egy adott mérvű rugalmas alakváltozás eléréséhez. Ennek mértéke a rugalmassági modulus. A fának talán legértékesebb tulajdonsága, hogy rostjaira merőleges irányú hajlító igénybevétel esetén – rugalmassága mellett – tömegéhez képest rendkívüli merevséget mutat. Ez teszi lehetővé, hogy íjat, hangszereket, vízi, szárazföldi és légi járműveket, tetőszerkezeteket, hidat stb. készítsenek belőle. Nagy nedvességtartalom, magas hőmérséklet hatására a fa ideiglenesen elveszítheti rugalmasságát, meghajlíthatóvá válik, majd új formájában visszanyerheti eredeti merevségét. Ezen alapul például a vesszőfonás ősi mestersége vagy a hajlítottbútor-gyártás. - Rugalmas, merev fák: kőris, tiszafa. - Hajlékony, görbíthető fák: dió, nyír - Gőzöléssel jól hajlítható: bükk, dió, nyír, juhar. ### Szigetelőképesség A fa üreges szerkezete miatt rossz hővezető, tehát jó hőszigetelő, különösen a kis sűrűségű, vékony sejtfalakból felépülő anyag. A hőszigetelés rostokra merőlegesen kb. kétszer jobb, mint rostirányban, és többszöröse a tömör tégláénak. Ilyen jellegű felhasználásának határt szab, hogy 100 °C fölötti hőmérsékleteken a fában visszafordíthatatlan kémiai átalakulások kezdődnek, még magasabb hőmérsékleten pedig meggyullad. Alacsony hővezető képessége eredményezi többek között a fa otthonos, meleg tapintását is. A teljesen száraz fa elektromos szigetelő, de minél nedvesebb, annál jobban vezeti az áramot. Ez teszi lehetővé a fa nedvességtartalmának elektromos áram segítségével történő meghatározását is. A fa tartalmi anyagai, rostszerkezete is befolyással van vezetőképességére. A fa hangelnyelő képessége jobb, mint mondjuk a betoné vagy a tégláé, ennek ellenére a tapasztalat szerint a fa födémek, lépcsők jobban továbbítják a lépészajokat, mint a más anyagokból készültek. Ezekben az esetekben a fa rugalmas, ugyanakkor könnyű anyagában létrejövő hajlítási hullámok vezetik, sugározzák a hangot. A faanyagnak ez a tulajdonsága teszi azt is lehetővé, hogy hangszerek hangsugárzó alkatrésze, rezonánsa, és sokféle idiofon hangszer készülhessen belőle. - Jó hőszigetelő: abachi ### Tartósság A fa tartóssága határozza meg, hogy mennyi ideig képes ellenállni a környezet romboló hatásainak, meddig tud rendeltetésének megfelelni. Ez a tulajdonság az években kifejezett használati időtartammal jellemezhető. A tartósságot egyrészt a fa belső tulajdonságai, másrészt a környezet, a felhasználás helyén uralkodó viszonyok határozzák meg. A fa természetes tartósságára sűrűségéből, a sejtjeinek tápanyagtartalmából, gesztjének színéből, gyanta- és csersavtartalmából következtethetünk. Egy fajon belül legtöbbször a nagyobb sűrűségű anyag a tartósabb, de általában jellemző, hogy a kis és közepes sűrűségű lombos fafajok többsége nem rendelkezik nagy ellenálló képességgel. A farontó gombák, rovarok számára a vonzerőt elsősorban a sejtekben található fehérjék, cukrok, keményítő jelentik, ezek mennyisége nagyban befolyásolja a fa élettartamát. A szíjács ilyen szempontból veszélyeztetettebb, mint a geszt. A geszt színét a belerakódott tartósító hatású festő- és cserzőanyagok határozzák meg, ezért elmondható, hogy a sötétebb geszt általában ellenállóbb. A sejttartalom minősége és mennyisége az évszakokkal változik, a télen kitermelt faanyag e szempontból állítólag kedvezőbb. A fában megszilárduló gyanták és a csersavtartalom növelik a fa tartósságát. A külső, környezeti tényezők lehetnek fizikai, kémiai természetűek, ilyen például a légkör oxigénjének korróziós hatása, a cellulózoxidáció, vagy a napfény ultraibolya sugárzása általi roncsolás, melyek következtében a felület színe szürkül vagy halványul, az anyag rugalmassága csökken, rideg, törékeny lesz. A biológiai károsítók – baktériumok, farontó gombák, rovarok, tengeri állatok – okozta meghibásodásokat a faanyag betegségeinek nevezzük. Állandóan száraz helyen minden fafaj eléggé tartós. A nedvesség a farontó gombák egyik életfeltétele, de víz alatt a másik fontos életelemük, az oxigén hiányzik; emiatt az állandóan víz alatt lévő fa szintén sokáig használható marad. A fa élettartama szempontjából a legrosszabb, ha a nedvesség és a szárazság váltakozik, vagy ha állandóan nagyon nedves levegő veszi körül. - Tartós fák: tölgyek, vörösfenyő, guajakfa. ### Fahibák Fahibák a faanyag fajra jellemző alakjától, anatómiai szerkezetétől, színétől való eltérések. Általában a felhasználás szempontjából hátrányosak, de egyes fahibák esztétikai értelemben előnyösek is lehetnek, például a hullámos rostúság vagy a csomorosság. - Alaki hibák a sudarlósság, tővastagodás, ormósság, görbeség, villásnövés. - Felépítési hibák a nyomott- és húzottfa, évgyűrűtorzulás, hullámos rostúság, egyenlőtlen évgyűrűszélesség, csavartrostúság, csavarodott növés, csomorosság, göcsösség, gyantatáska, elgyantásodás. - Szöveti elváltozások: rendellenes gesztképződés, álgeszt, fagy-álgeszt, kettős szíjács, fagyléc, fagyrepedések. - Károsítók okozta fahibák: baktériumok, farontó gombák okozta felületi elszíneződés, kékülés, fülledés, korhadás, a fagyöngyfélék kártétele, a rovarok kártételei. - Térfogatváltozás okozta fahibák a vetemedések – teknősödés, görbülés, kajszulás – és a repedések. ## A faanyag előállítása ### Fakitermelés Azt az életkort, amely egy bizonyos „véghasználatra”, kivágásra szánt faállomány korát jellemzi, vágásérett kornak nevezzük. Ez a kor fafajtól, termőhelytől és a felhasználás céljától függően évtizedekben vagy néha évszázadokban mérhető. A fakitermelés során a fa mint élőlény elpusztul, de értékes, sokoldalúan használható nyersanyagként születik újjá. A fakitermelésnek főbb munkaműveletei a fa kidöntése, gallyazása, az úgynevezett erdei választékok létrehozása. Ide sorolható ezeken kívül a fa közelítésével és erdei szállításával kapcsolatos műveletek összessége is. A fa kidöntésének két fő módja a hajkos és az irtásos döntés. A kettő között a lényegi különbség, hogy az előbbinél a tuskó a földben marad, míg az utóbbinál a fát tövestől termelik ki. ### Előkezelés A kitermelt élőnedves fa víztartalmát szárítással kell lecsökkenteni a felhasználás helyének megfelelő értékre. Ez egyrészt javítja a faanyag mechanikai tulajdonságait, fokozza ellenálló képességét, másrészt a zsugorodás során a fa elnyeri nagyjából véglegesnek tekinthető geometriai méreteit. A nedvességtartalom elvesztése közben az eltérő zsugorodás miatt a fában feszültségek keletkezhetnek, amik repedésekhez, deformációkhoz vezethetnek. Ezt kíméletes, lassú természetes szárítással lehet elkerülni. Ilyenkor a fát máglyába rakják, és nyitott, levegős, de a csapadéktól védett helyen tartják. A száradási időtartam ez esetben a fafajtól, az anyag vastagságától, az időjárástól, a máglyázási módtól függően hónapokig, évekig, egy évtizedig is tarthat. A mesterséges szárítás jóval gyorsabb, zárt térben, magasabb hőmérsékleten, néha 100 °C fölött, száraz levegő áramoltatása mellett történik. A mesterséges szárítást is meg kell, hogy előzze hosszabb-rövidebb idejű természetes szárítás. Gőzöléssel a fa átmenetileg megpuhítható, hogy késelésre, hámozásra, hajlításra alkalmas állapotba kerüljön. Ám a gőzölésnek egyéb, maradandó hatásai is vannak: elpusztítja a fában élő rovarokat, gombákat, kilúgozza a számukra táplálékul szolgáló anyagok egy részét, kiegyenlíti az anyagban lévő feszültségeket, csökkenti a vízfelvevő képességét. A fa ezáltal ellenállóbbá, stabilabbá válik. A gőzölés a fa színére is rendszerint jó hatással van. Gőzölőkamrákban, atmoszferikus vagy túlnyomásos gőztérben történhet, de a fa vízben való főzése is hasonló eredményre vezet. ### Faválasztékok A faválaszték a különböző alakú, méretű, rendeltetésű fa nyersanyagok gyűjtőfogalma. Erdei faválasztékok: A fakitermelés helyén, a kidöntött fatörzs darabolásával, faragásával, hasításával készített, közvetlenül feldolgozható fatermékek, illetve tűzifaválasztékok. A szálfa oldalágaitól, elvékonyodó csúcsától megszabadított fatörzs. A rönk 2 méternél hosszabb, 12 cm-nél nagyobb átmérőjű gömbfa (az erdőből kitermelt, gömbölyű faanyag). Ha 2 méternél rövidebb, de 50 cm-nél hosszabb, akkor kivágás, ha vékonyabb, rúdfa a neve. A faragott gerenda 10–20 cm-es négyzet keresztmetszetűre alakított rönk. Állványfa, cölöpfa, bányafa, szőlőkaró, kerítésoszlop és -léc, a tűzifák különböző típusai tartoznak még ebbe a kategóriába. Fűrészipari választékok: Más néven fűrészáruk. A fa hosszanti fűrészelésével előállított termékek, melyeknek legalább két oldala párhuzamos. Ha csak két oldala van fűrészelve, akkor szélezetlen, ha a többi is, szélezett fűrészárunak nevezzük. A 12–40 mm vastag és legalább 60 mm széles fűrészárut deszkának, az ennél vastagabbat, vastagsága kétszeresénél szélesebbet pallónak, a deszkánál keskenyebbet lécnek hívjuk. A zárléc vagy heveder szélessége és vastagsága is 48–100 mm között van, de egyik méret sem nagyobb a másik kétszeresénél. A gerenda hasonló profilú, de 100 × 100 mm-nél nagyobb keresztszelvényű. Furnérlemezipari választékok: A furnér 0,2–8,0 mm közötti vastagságú falap. Késeléssel és hámozással, ritkán fűrészeléssel állítják elő. A színfurnér bútorok és egyéb fatermékek dekoratív borítására, a vakfurnér a színfurnér borítás alá alapozásként szolgál. A késelt furnér elsősorban színfurnérnak alkalmas, a hámozott furnér főként vakfurnérként és a rétegeltlemez-gyártás alapanyagaként hasznosul, míg a fűrészelt furnér bútorjavításra, hangszerkészítésre, intarziakészítésre használható. A rétegelt lemez páratlan számú, egymásra merőleges rostirányú furnér összeragasztásával készül. A bútorlap összeragasztott puhafa betétlécekből és az azokat két felületükön borító vastag furnérból készül. Farostlemez és forgácslap: Az egyéb célra fel nem használható farészek aprításával és préselésével a természetes fát helyettesítő anyagok állíthatók elő. A farostlemez mechanikai vagy vegyi eljárás által feltárt farostból kötőanyaggal vagy kötőanyag nélkül hősajtolással készül. A faforgácslap eltérő tulajdonságú fafajok forgácsának meghatározott arányú keverésével, hősajtolással készül. Az elemi forgácsok összeragasztásához hő hatására gyorsan megszilárduló műgyantákat használnak. A faforgácslap készülhet még cement kötőanyaggal is. ### A fa védelme A faválasztékok természetes tartóssága a felhasználásuk, beépítésük előtt alkalmazott védőkezeléssel megnövelhető. Ha a fa már fertőzött, a kezelést a károsítók elpusztítása után kell alkalmazni. A fát lehetőleg meg kell védeni - a farontó gombáktól fungicidek, - a rovaroktól inszekticidek segítségével, - a tűztől gyúlékonyságot, égést csökkentő, lángmentesítő anyagok használatával. A kátrány és az ásványolajok gombák és rovarok ellen alkalmazhatók nedves helyeken, bányában, vasúti talpfákon, távíróoszlopokon. Zárt térben a vízben oldódó szervetlen higany-, cink-, réz- és bórvegyületek is hatásosak. Vannak olyan szervetlen vegyületek, amelyeknek keverékei a fába jutva nehezen oldható sókomplexeket alkotnak, így nedvességnek kitett helyen lévő anyag esetén is használhatók. A réz-naftenát, a klór-naftenát és a penta-klór-fenol szintén alkalmasak a nedvesség károsító hatásainak kivédésére. Ezeket az anyagokat sokféle eljárással lehet a faanyagok felületére, belsejébe juttatni. Mázolás, szórás, mártás, áztatás esetén a pórusokban ható kapilláris erőket lehet erre a célra felhasználni, de zárt térben túlnyomás, vákuum alkalmazásával, diffúziós, nedvkiszorító eljárásokkal a védőszereknek a fába való behatolása tovább növelhető. ## A fa mechanikai feldolgozása ### Megmunkálás A fa mechanikai megmunkálásában forgácsoló és forgácsmentes eljárásokat különböztetünk meg. A fa forgácsoló alakításakor az alakítandó darabról a fölösleget éles forgácsoló szerszámok segítségével forgács formájában választják le, szemben a forgácsmentes alakítással, aminek során nem történik forgácsveszteség. Forgácsoló eljárások a fűrészelés, vésés, gyalulás, fúrás, esztergálás, marás, kaparás, reszelés, csiszolás. Forgácsmentes eljárás a hajlítás, a tömörítés, a préselés. Határeset az, amikor az előállított termék maga tekinthető forgácsnak, például a hasítás, késelés, hámozás, aprítás, köszörülés esetében. Ezeket az eljárásokat szintén a forgácsoló megmunkálás körébe szokás sorolni. A fa megmunkálásánál – eltérően például a fémekétől – figyelni kell arra, hogy a rostos szerkezete miatt tulajdonságai erősen függenek a megmunkálás anatómiai irányától. Rendszerint az A, B és C főirányt különböztetik meg. - A főirányú a megmunkálás a rostokra merőleges síkban, illetve irányban. Ennek erőszükséglete nagy, a forgácsolt felület durva. - B főirányú a rostirányú forgácsolás. Ennek erőszükséglete kevesebb, mint az A főirányú munkáé, a felület minősége pedig jobb. - C főirányú a harántirányú, a rostok síkjában végzett, de azokra merőleges irányú megmunkálás. Ennek erőszükséglete csekély, a forgácsolt felület minősége az A és B közötti. A fa forgácsolásakor nagy jelentősége van a szerszámok élességének, emellett gépi megmunkálásnál a forgácsolás, az előtolás sebességének is; utóbbiak rossz megválasztása az anyag szakadozásához, égéséhez, egyéb hibákhoz vezethet. ### Rögzítés A fa méretei – főleg rostjaira merőleges irányban – korlátozottak, ezért nagyobb tárgyakat, szerkezeteket fából csak több darabból, szilárd vagy oldható rögzítésekkel, kötésekkel lehet elkészíteni. A fakötések lényege, hogy az egymáshoz rögzítendő faalkatrészek illeszkedő részeit úgy alakítják ki, hogy minél nagyobb felületen, minél szervesebben, teherbíró módon csatlakozhassanak. Feladatuk szerint lehetnek hosszabbító (toldó), szélesítő, sarok-, közbe- és keresztkötések, lapbakötések stb. Megoldásuk, kialakításuk szerint lehetnek lapolások, egyenes vagy fecskefarkú beeresztések, csapozások, fogazások. A legtöbb faanyag ragasztással nagyon jól rögzíthető. A ragasztás műveletei: a felületek pontos illesztése, megtisztítása, a ragasztóanyag felvitele, a ragasztott felületek összepréselése, pihentetése. Hagyományos faragasztók a bőrből, csontból készített, tökéletesen illeszkedő felületeken nagyon erős kötést adó, meleg glutinenyvek. Ezek fő hátránya, hogy jó eredményt csak a frissen készített enyvvel érhetünk el, és csak száraz környezetben tartós. A tej fehérjetartalmából készült hideg kazeinenyv nagyobb nedvességingadozást is elvisel. Elsősorban ipari célra gyakran használnak meleg eljárással nagyon gyorsan kötő karbamid–formaldehid-gyantát. A poli(vinil-acetát)-alapú, vizes diszperziós faragasztó, közismert nevén a fehér enyv (poli-vinil-acetát) nagyon kényelmesen használható, és szinte minden szempontból helyettesítheti a meleg enyvet. Tartós nedvesség hatására azonban megduzzad, ilyenkor kötőereje csökken. Fa ragasztására többek között még kontaktragasztók, epoxiragasztók, ciánakrilát alapú pillanatragasztók is használhatók. A fa rögzítéséhez használnak fém kötőelemeket is, szögeket, ácskapcsokat, facsavarokat, vasalásokat, a hordók, kádak dongáinak összeszorításához abroncsokat stb. is. Ezek használatához célszerű ismerni az adott fa szög- és csavarállóságát, vagyis hogy a szög, csavar mennyire kötődik a hozzá, mekkora terhelést bír ki. ### Felületkezelés A felületkezelés célja a fa színének, fényének ízlés szerinti megváltoztatása, illetve az anyag megvédése a környezet hatásaitól. A fa színe halványítással, színezéssel, pácolással változtatható meg; ellenállóbbá, fényesebbé viaszok, olajok impregnálásával vagy a felületen megkeményedő filmképző anyagok segítségével, festéssel, lakkozással tehető. A felületkezelésre használt anyagokat dörzsöléssel, mártással, ecseteléssel, szórással vihetjük fel. Festésre, lakkozásra a felületet előbb csiszolással, pórustömítéssel kell előkészíteni, ami után több, vékony rétegben, azok száradási idejét figyelembe véve hordjuk fel az anyagokat. Tükörfényes felületet a megkeményedett lakkréteg csiszolásával, polírozásával állíthatunk elő. ## A fa kémiai hasznosítása ### Az élő fák váladékai Az élő fák hasznosításának egyik módja a gyanta kinyerése. A legjelentősebb a fenyőgyanta a terpentin; az ebből, a terpentinolaj elpárologtatása után visszamaradó szilárd anyag a kolofónium. A balzsamtartalmú trópusi fákból nyert anyagok a gyógyászat, a kozmetikai ipar, a lakk- és festékipar nyersanyagai. Ilyen a benzoe, a szandarak, a damár, a kopál, a masztix stb. Egy fatörzs évente 1–4 kg nyersgyantát adhat. Fontos ipari nyersanyag még az egyes trópusi fákból nyerhető latex – ez kaucsukot tartalmaz, ami a gumigyártás alapanyaga – és a gumiarábikum, amiből ragasztóanyag készül. ### A fa mint tüzelőanyag A fa éghető anyag. Elégetése a hőenergia előállításának egyik legősibb módja, és a világ nagy részén ma is nélkülözhetetlen a fűtéshez, főzéshez, egyes háziiparokhoz. A felmelegített fa 100 °C fölött gázokat kezd kibocsátani, és ezek 220–290 °C között nyílt láng hatására lángra lobbannak, de az anyag tartósan még nem ég. 350–470 °C között a távozó gázok már külső láng nélkül is meggyulladnak: ez a gyulladási pont. Az égés folyamán a hőmérséklet folyamatosan nő, tartós fatüzelésnél 800–1100 °C-ig. A száraz fa fűtőértéke (14–16 MJ/kg) mintegy fele a kőszénének, de mivel kénmentes, a környezetet kevésbé károsítja. A fa megújuló, de legalábbis megújítható energiaforrás. A tüzelőanyagként használt fa, a tűzifa mennyiségét a kereskedelemben kétféle módon szokás mérni: tömege alapján mázsában, vagy térfogata alapján erdei köbméterben. Egy mázsa (jele: q) = 100 kg, de fontos tudni, hogy a fa tömege nagyon erősen függ a nedvességtartalmától, ezért leggyakrabban élőnedves fára vonatkozik. A tűzifa térfogatának mérésekor az okoz nehézséget, hogy az a fűrészárutól eltérően szabálytalan formájú, nem lehet úgy összerakni, hogy a teret kitöltse. Az erdei köbméter emiatt gyakorlatilag legtöbbször 1,7 köbmétert, 1×1×1,7 métert jelent, ami például 1 méteres hosszra vágott fából 1,7 méter magasra rakott sarang 1 méter hosszan. Ez megfelel nagyjából 10-12 q élőnedves keményfának. A fa égése után visszamaradó szilárd anyag a hamu. A régi szappanfőzők, kelmefestők, fehérítők, cserzők lúgot készítettek belőle. Nagy mennyiségben használtak fahamut a hamuzsír, vagyis kálium-karbonát előállítására: ez volt az üveg, a szappan, a feketelőpor gyártásának egyik fontos alapanyaga. ### A fa száraz lepárlása A száraz lepárláshoz a fát zárt térben 430 °C-ig hevítik, hogy az anyagát alkotó szerves vegyületekből szenet és egyéb bomlási termékeket nyerjenek. A fa lepárlásának hagyományos módja az erdei szenítés, szénégetés. A hasábokra darabolt fát szabályos rendben szorosan egymás mellé és egymásra állítgatják, lehullott falevelekkel, majd földdel betakarják. Ez a boksa. Belsejében üreget hagynak, és azt gyúlékonyabb anyaggal, forgáccsal, fahulladékkal töltik ki. A boksát a tetején gyújtják be. A fa lassan, füst nélkül, gőzölögve, 8–12 napig izzik, majd eloltják; az elkészült faszenet zsákokba töltik. Régen lakatosok, bádogosok fémek izzításához vásárolták, és ezzel fűtötték a régi vasalókat is. Ma már leginkább csak grillezéshez használjuk. Így, boksaszenítéssel csak faszenet állíthatunk elő, a fa többi alkotórésze veszendőbe megy. Ezzel az eljárással egy köbméter bükkfából 130–140 kg faszén nyerhető. A fát vándor- vagy állandó retortában lepárolva abból egyéb termékeket: metanolt, ecetsavat, hangyasavat, kátrányt is kinyerhetünk. Egy köbméter bükkfa lepárlásával retortában - 190–200 kg faszenet, - 50–60 kg kátrányt, - 30–38 kg ecetsavat, - 11–12 kg metanolt állíthatunk elő. ### Cellulózgyártás A cellulóz fontos ipari nyersanyag: papír, papírvatta, mesterséges szálasanyagok, celofán, robbanóanyagok, lakkok alapanyaga. A száraz fa átlagos cellulóztartalma 55%, amibe 25% lignin épült be. Feltárásához a fát aprítják, majd vegyszerekkel nyomás alatt főzik, hogy az inkrusztáló anyagok kioldódjanak belőle, utána bizonyos esetekben fehérítik is. Aszerint, hogy a feltáráshoz kalcium-biszulfitot, nátrium-szulfátot vagy nátrium-hidroxidot használnak-e, megkülönböztetjük a szulfit-, szulfát- és nátroncellulózt. Ipari célra a legalkalmasabb cellulózforrás a lucfenyő, de sok más tűlevelű és lombos fafaj is megfelel erre. ### Cserző- és színezőanyagok Az élő fa cserző- és színezőanyagok kiválasztásával növeli tartósságát, a kártevők elleni ellenálló képességét. A cserzőanyagok, a csersavak a kéregben, a fatestben, a gyökérben, gubacsokban halmozódhatnak fel. Kinyerésükhöz a felaprított növényi részeket lágy vízzel kilúgozzák, majd az oldatot besűrítik. Nyersbőr cserzésére használják, vagyis arra, hogy a bőrt a víznek, a rothadásnak ellenálló anyaggá tegyék. Régen a színezőanyagok festőfákból való kinyerése fontos iparág volt, mára az olcsó szintetikus festékek miatt jelentősége csökkent. A vörös színű festéket szolgáltató brazilfa (Caesalpinia echinata, börzsönyfa, pernambuco) Brazília névadója lett. ## A fa szólásokban - Kemény fából faragták: szilárd, határozott egyéniség, hajlíthatatlan jellem. - Fából vaskarika: képtelen, lehetetlen dolog, logikai ellentmondás. - Rossz fát tesz a tűzre: csínyt, tiltott dolgot követ el. - Fát lehet vágni a hátán: végtelenül türelmes, elnéző. - Fabatkát sem ér, nem ér egy fagarast sem: teljesen értéktelen. - Nagy/kemény fába vágta a fejszéjét: nehéz, erejét szinte meghaladó vállalkozásba fogott. - Ordít, mint a fába szorult féreg: elkeseredetten, kétségbeesetten, kegyetlenül ordít, üvölt.

Muhammad ibn Tugdzs al-Ihsíd

Abu Bakr Muhammad ibn Tugdzs – arab betűkkel أبو بكر محمد بن طغج (Abū Bakr Muḥammad ibn Ṭuġǧ) – (Bagdad, 882. február 5. – Damaszkusz, 946. július 24.), akit röviden a kalifától kapott al-Ihsíd (arab betűkkel الإخشيد [al-Iḫšīd]) tiszteleti néven szokás emlegetni, középkori muszlim fejedelem, az Egyiptomot, Palesztinát, Dél-Szíriát és a Hidzsázt uraló Ihsídida-dinasztia alapítója volt. Török katonacsalád sarja volt. Apja az Egyiptomban függetlenedő Túlúnidák oldalán futott be fényes karriert a 9–10. század fordulóján, de élete végén bebörtönözték. Vele együtt fia is fogságba került, majd szabadulását követően részt vett az Ibn al-Mutazz-féle felkelésben. Ezután Egyiptomba ment, ahol a helyi kormányzó és a központi hadsereg vezetője jóvoltából egyre jelentősebb pozíciókat tölthetett be a szír-palesztin térségben. Bár már korábban kinevezést kapott (amit a bagdadi hatalmi viszályoknak köszönhetően rövid úton felülírtak), 935-ben vált csak önálló egyiptomi uralkodóvá. A Fátimidák támadásának kivédésével sikerült megszilárdítania pozícióját, és az anarchikus évtizedek után a béke, a rend és a prosperitás időszakát hozta el a Nílus-völgyi tartomány számára. Független helytartósága alatt igyekezett távol maradni a bagdadi intrikáktól, de mindvégig elismerte a tényleges hatalmukat elvesztő abbászida kalifák főségét, amit azok előbb a tiszteleti név megadásával, utóbb pedig helytartóságának örökletessé tételével honoráltak. Uralkodása jelentős részében különféle, Mezopotámiából érkezett ellenségek ellen kellett harcolnia Egyiptom védelmében, de a tartományon kívül – a küzdelemben pedig inkább a megvesztegetés, a lefizetés és a területi engedmények eszközeire hagyatkozott, mintsem katonai erejét kockáztatta volna. Ennek köszönhetően stabil, erős államot hagyott utódaira, érdemeit azonban a kortársak és az utókor szemében elhomályosították ambiciózusabb, pazarlóbb és felelőtlenebb kortársai. ## Származása Ihsíd nagyapja, Dzsuff ferganai török zsoldoskatona (gulám) volt, aki a 9. század közepén került az Abbászida Kalifátus hadseregébe. Egy forrás szerint al-Mutavakkil kalifával egy napon halt meg 861-ben. Dzsuff fia, Tugdzs az Egyiptom és Szíria területén önálló fejedelemséget alapító Túlúnidák szolgálatába állt. Elképzelhető, hogy már a dinasztiaalapító Ahmad ibn Túlúnt (ur. 868–884) szolgálta, de Humáravajh ibn Ahmad ibn Túlún (884–896) idején már biztosan kimutatható ottani jelenléte. Szép karriert futott be: volt a dél-szíriai Damaszkusz, a palesztinai Tiberias, az észak-szíriai Aleppó (és kezdetben talán a kilikiai Tarsus) helytartója is. Amikor 905-ben a központi hadsereg Muhammad ibn Szulajmán vezetésével megbuktatta a Túlúnidákat, sikeresen átállt az oldalukra, és elérte, hogy a hadvezér kinevezze Aleppó helytartójává. Pártfogójával együtt azonban ő is börtönbe került, amikor al-Abbász ibn al-Haszan vezír a zsákmány elsikkasztásának vádjával 906-ban letartóztatta. Tugdzs még abban az évben elhunyt a börtönben, ahova két fiával, Muhammaddal és Ubajdalláhhal együtt zárták. ## A karrier felívelése Halálát követően fiai rövidesen kiszabadultak, és az Abdalláh ibn al-Mutazz trónra tétele érdekében szőtt összeesküvés keretében állítólag személyesen is részt vettek az apjukat bebörtönöztető vezír meggyilkolásában al-Huszajn ibn Hamdán, a neves hadvezér oldalán. Mivel azonban al-Muktadir kalifa hatalmát nem sikerült megdönteni 908 decemberében, a fivérek elmenekültek Bagdadból: Ubajdalláh Júszuf ibn Abi sz-Szádzs ádzarbajdzsáni emír udvarában keresett menedéket, Muhammad pedig Szíriába menekült. Itt egy Abu l-Abbász ibn Bisztám nevű adófelügyelő környezetéhez csatlakozott alacsony rangban; pártfogója oldalán 910-ben jutott el Egyiptomba. Az itteni kormányzó, Takín rövidesen Ammán és a Jordántól keletre eső sivatagos területek helytartójává nevezte ki, amely minőségben szép sikert ért el 918-ban: megvédett egy zarándokkaravánt a beduin martalócoktól. Ugyanebben az évben csatlakozott a Fátimidák visszaverésére Egyiptomba küldött főparancsnok, Munisz al-Muzaffar seregéhez, és a későbbiekben – noha a forrásanyagban erre sehol sincs utalás – nagyon valószínű, hogy az utóbbival ápolt jó kapcsolatai segítették az előmenetelben. Takín négy alkalommal viselte az egyiptomi helytartói hivatalt. Valamikor negyedik kinevezését (923) követően Ibn Tugdzs visszatért hozzá Fusztátba, de 928-ban elváltak útjaik, amikor Takín nem volt hajlandó őt kinevezni a megüresedett alexandriai tartomány élére. Ibn Tugdzs jobbnak látta elmenekülni Egyiptomból, ám rövidesen sikerült kieszközölnie, hogy Bagdadból kinevezést kapjon a palesztinai Ramla helytartóságába. 931-ben még előkelőbb hivatalt kapott: apja nyomdokaiba lépve Damaszkusz kormányzójává lépett elő. A két kinevezés mögött az ekkoriban hatalma csúcsán lévő Munisz befolyása sejthető. ## Az egyiptomi közjáték Takín 933 márciusában halt meg, és utódjául a fiát, Muhammadot jelölte ki, aki azonban nem rendelkezett számottevő helyi támogatással. 933. augusztus 31-én kalifai üzenet érkezett Fusztátba, amely a damaszkuszi kormányzót, Ibn Tugdzsot nevezte ki Egyiptom helytartójává – beiktatása meg is történt, mert a hutbát (a pénteki szentbeszédet) az ő nevére mondták. Körülbelül egy hónapra rá új kormányzót neveztek ki Bagdadból mind Egyiptom, mind Damaszkusz élére: előbbi Ahmad ibn Kajgalag, a hivatalt korábban már betöltő férfiú, utóbbi pedig az Aleppót is megkapó Busri lett. Ibn Tugdzs mindeközben nem hagyta el Damaszkuszt, ami azzal magyarázható, hogy értesült pártfogója, Munisz 933 szeptemberében bekövetkezett bebörtönzéséről – ebben az összefüggésben az is érthetővé válik, hogy miért is nevezték ki, majd vonták vissza kinevezését ilyen rövid idő leforgása alatt. Busri megpróbálta elragadni Damaszkuszt Ibn Tugdzstól, de az legyőzte és foglyul ejtette ellenfelét. Al-Káhir kalifa erre Ibn Kajgalagot bízta meg a leverésével, ő pedig fel is vonult, de összecsapás helyett kiegyezett a Damaszkuszt megtartó ellenfelével. ## Egyiptom megszerzése 934-ben al-Káhir is megbukott, utódja, ar-Rádi kalifa pedig úgy próbálta megerősíteni uralmát a nyugati térség felett, hogy al-Fadl ibn Dzsaafar ibn al-Furát személyében egyfajta teljhatalmú felügyelőt nevezett ki Szíria és Egyiptom élére. Ő még régebben házassági kapcsolatra lépett Ibn Tugddzsal, összeházasítva a fiát annak egy lányával. A teljhatalmú megbízott 935-ben szerzett rokonát nevezte ki Egyiptom kormányzójává. A Nílus-völgyi tartomány ekkorra már teljes anarchiába süllyedt: Ibn Kajgalagnak kettős harcot kellett vívnia Muhammad ibn Takínnal és a befolyásos pénzügyes al-Mádzarái családdal, eközben a katonák lázongtak zsoldjuk elmaradása miatt, és a nomádokkal együtt a lakosságot fosztogatták. Ibn Tugdzs szárazföldön és tengeren is támadásba lendült. Ibn Kajgalag egy ideig fel tudta tartóztatni a szárazföldi csapatait, azonban miután az ellenséges flotta bevette Tinníszt és felhajózott Fusztátig, a bekerített emír a Fátimidákhoz menekült. Augusztus 26-án Ibn Tugdzs bevonult a fővárosba. Ebben a helyzetben a katonaság egy része – az alexandriai helyőrség parancsnoka, al-Habasi és két flottaparancsnok, Badr ibn Ali és Badzskam – a Fátimidák behívása mellett döntött. 936 áprilisában a berber támadók elragadták Alexandriát, de Ibn Tugdzs a fivére segítségével 936 novemberére kiverte a támadókat a tartományból. Ibn Takínt és a Mádzaráikat is sikerült a maga oldalára állítania és udvarába gyűjtenie. Így már hozzáláthatott a rend és a nyugalom helyreállításához, amit a fosztogatás elleni kemény fellépéssel el is ért. ## Uralkodása ### A prosperáló Egyiptom Ibn Tugdzs tehát rövidesen stabilizálni is tudta a hatalmát. Úgy tűnik, uralkodásának tizenegy éve alatt Egyiptomban béke és nyugalom honolt, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy a források nem tesznek említést lázadásokról, sem beduin betörésekről, sem katasztrófákról, amik a korábbi vagy későbbi időszakokban rendszeresen előfordultak. A fejedelem arra használta ki tartománya felvirágzását, hogy ütőképes hadsereget hozzon létre fekete gyalogságból és török lovasságból – seregét azonban a későbbiekben csak végszükség esetén vetette be harcban, ellenfeleit többnyire fenyegető felvonulással, bőkezű pénzjuttatással és kompromisszumokkal próbálta leszerelni. ### Az „ihsíd” cím A kalifátus megdöntésére törő, síita Fátimidák feletti diadal kedvező fogadtatásra talált Bagdadban, így Ibn Tugdzs önálló uralmát akkor sem próbálták felszámolni a központból, amikor 936-ban Muhammad ibn Ráik főemíri kinevezést kapott Bagdadban. (Ebben szerepe lehetett annak is, hogy Ibn al-Furát 937-ben vezíri hivatalt töltött be Ibn Ráik mellett.) 938-ban – nyilván bőséges ajándékok kíséretben – az egyiptomi fejedelem kéréssel fordult ar-Rádi kalifához: kérte, hogy hivatalosan ruházza fel a ferganai török eredetű, „fejedelem” jelentésű „ihsíd” tiszteleti névvel. A krónikus pénzhiánnyal küszködő központi kormányzat ráállt, hiszen egy efféle gesztusért újabb bőséges ajándékokra számíthatott, de a hivatalos értesítés csak 939 júliusában érkezett meg Egyiptomba. Ibn Tugdzs ettől kezdve az al-Ihsíd nevet használta levelezésében és erre mondatta a szentbeszédet, pénzérméin azonban csak 941-től fogva tüntették fel az újonnan szerzett titulust. ### Egyiptom védelmében Muhammad ibn Ráik 938-ban megbukott, és a főemíri pozíciót egy korábbi tisztje, Badzskam szerezte meg. Riválisával úgy egyezett meg, hogy elhagyja Bagdadot, aminek fejében kinevezést kapott az eufráteszi vidék (Dijár Mudar tartomány) és az Aleppó központú Kinnaszrín tartomány élére. Ibn Ráik azonban ennél jóval nagyobb terület kihasítására tett kísérletet: Aleppó mellett meghódította a határtartományokat (Szugúr és Avászim), majd délre indult, és rövid úton Homsz és Damaszkusz is a kezébe került. Az Ihsíd fivére, Ubajdalláh vezette helyi erők jobbnak látták visszavonulni az erős ellenfél elől. Ibn Ráik 939 őszén már Ramlába is bevonult, mire az egyiptomi fejedelem maga állt csapatai élére, és november-decemberben a Sínai-félszigeten elérte tovább nyomuló ellenfelét. Kisebb összetűzések után a két vezető kompromisszumot kötött: Ibn Ráik nagy pénzösszeg kifizetése fejében kivonult Palesztina nagy részéből. Rövidesen a kalifa is szentesítette a helyzetet: Ibn Ráik átvette Tiberiast és az attól északra fekvő területeket, Ihsíd pedig megmaradt Ramla és Egyiptom birtokában. (A háború alatt, hogy nyomást gyakoroljon a kiváró álláspontra helyezkedő kalifára, Ihsíd azzal fenyegetett, hogy al-Káim fátimida uralkodó hűségére tér, akinek még házassági szövetséget is ajánlott.) 940 május-júniusában Ibn Ráik ismét lerohanta Palesztinát, mire Ihsíd nagy erőkkel felvonult ellene. A Sínai-félszigeten, al-Arís városánál csapott össze a két sereg. Az egyiptomiak vereséget szenvedtek, de a sorok gyors rendezésének köszönhetően sikerült rajtaütni a támadókon, akik így Damaszkuszig vonultak vissza. Ihsíd Abu Naszr al-Huszajn nevű fivérére bízta a hadjárat folytatását, de ő az észak-palesztinai Laddzsún mellett vívott csatában vereséget szenvedett és elesett. Ekkor viszont Ibn Ráik tett békülékeny gesztusokat: méltó temetést biztosított Abu Naszrnak, majd a fiát, Muzáhimot túszként Fusztátba küldte, felajánlva a bosszú lehetőségét Ihsídnek. Amaz tisztelettel fogadta a túszt, hozzá adta Fátima nevű lányát, és ígéretet tett évi 140 000 dénár kifizetésére annak fejében, hogy ellenfele ismét Tiberiasig vonul vissza. ### A bagdadi hatalmi harcok és hatásaik 940-ben ar-Rádi kalifát al-Muttaki váltotta a trónon, aki a nem sokkal később meggyilkolt Badzskam helyére nem nevezett ki főemírt. A hadsereg rövidesen fellázadt, és Kúránkídzs személyében egy dajlamit juttatott ebbe a pozícióba, mire a központi sereg törökjeinek jelentős része elmenekült a fővárosból: Moszulon át Damaszkuszba vonultak, és rávették Ibn Ráikot, hogy térjen vissza a Bagdadba. Az 941 nyarán indult el, de 942 tavaszán ki kellett vonulnia ellenfelei elől, mire a moszuli helytartó, a hamdánida Nászir ad-Daula meggyilkoltatta, és magának szerezte meg a főfejedelemséget. Miközben bevonult a fővárosba, kisebb csapatokat küldött Ibn Ráik megüresedett tartományainak elfoglalására: Dijár Mudart és Aleppó környékét meg is tudta szerezni. Eközben Ihsíd seregei Dél-Szíriába vonultak be, majd a fejedelem 942 júniusában elhagyta Egyiptomot, és egészen 943 januárjáig Damaszkuszban maradt, ahonnan gyakorlatilag megvásárolta a Hamdánidák embereinek hűségét. Év végén ellenfelei visszatértek, ezúttal Nászir ad-Daula unokatestvére, al-Huszajn ibn Szaíd ibn Hamdán vezetésével, és egészen Homszig nyomultak. (Pénzleletek alapján az sem elképzelhetetlen, hogy Tiberias térségéig is eljutottak). A gyenge helyi erők inkább nem vállalták a harcot vagy átálltak. Eközben Nászir ad-Daula kiszorult Bagdadból, és miután ellenfele, a török Túzún két súlyos vereséget mért rá és még Moszulból is kiűzte, 944 májusában békét kötött vele. Túzún főemírségének elismeréséért és nagy összegű adóért cserébe ellenfele elismerte őt Észak-Szíria birtokosának. Eközben a magát hamdánida védnökség alá helyező kalifa önálló politizálásba kezdett: Rakka városába települt, ahonnan tárgyalásokba kezdett Túzúnnal, de egyúttal Ihsídet is segítségül hívta. A kalifa által behívott, szíriai területeit visszaszerezni kívánó Ihsíd 944 májusában vonult ki fővárosából, augusztusra pusztán közeledésével elűzte a Hamdánidákat Aleppóból, majd szeptember 5-én személyesen is találkozott a kalifával Rakkában. Úgy tűnik, Muttaki megpróbálta rávenni, hogy vonuljon Túzún ellen Bagdadba, amire azonban az egyiptomi fejedelem nem volt hajlandó – ehelyett győzködni próbálta a kalifát, hogy ő települjön Egyiptomba, ahol védelmet tud biztosítani neki. (Ez rendkívül nagy presztízst jelentett volna Ihsíd számára, de nem tűnt valószínűnek, hogy a kalifa feladja nagy hírű fővárosát azért, hogy egy távoli tartomány hadurának markába kerüljön.) Végül Muttaki megerősítette őt Egyiptom, Palesztina, Szíria és a Hidzsáz birtokában, továbbá harminc évre örökletessé tette „helytartóságait”. Cserében Ihsíd megígérte, hogy amíg a kalifa Rakkában tartózkodik, támogatni fogja. Ez nem sokáig volt így: röviddel az egyiptomi uralkodó távozását követően megegyezett Túzúnnal, aki október 12-én az Eufrátesz partján ünnepélyesen fogadta az intrikus kalifát, akit megvakíttatott és letett a trónról. Az új kalifa, al-Musztakfi megerősítette Ihsíd kinevezését. ### Küzdelem és megosztozás Szajf ad-Daulával 944 októberében a Hamdánidák ismét megtámadták Szíriát, most Nászir ad-Daula fivére, Szajf ad-Daula vezetésével. A 945 januárjában hazaérkező Ihsíd kisebb erőket küldött ellenük két eunuch, az udvarában fontos szerepet betöltő Abu l-Miszk Káfúr és Fatík vezetésével, ám ők az Orontész hídján, ar-Rasztan városánál súlyos vereséget szenvedtek és elmenekültek, kiürítve Szíriát. Szajf ad-Daula április-május folyamán Damaszkuszig vonult. A hírre Ihsíd ismét személyesen állt serege élére áprilisban, de Ramla és Tiberias városából már tárgyalásokba kezdett az ellenséggel: felajánlotta, hogy ha kivonul Damaszkuszból, elismeri az északabbi területek urának, és – ahogy annak idején Ibn Ráiknak – évi adót fizet neki. Szajf ad-Daula nem fogadta el az ajánlatot, ehelyett Egyiptom megtámadásával fenyegetett. Tévedett: az Ihsíd által megvesztegetett városiak elárulták, így kénytelen volt visszavonulni. A döntő csatára Kinnaszrín közelében került sor májusban. Ihsíd csellel győzött a merész hamdánida felett, aki Aleppóba, majd Rakkába menekült előle. Az egyiptomi csapatok csak Aleppóig üldözték, amit kifosztottak. Ekkor a diadalmas Ihsíd ismét békét ajánlott, lényegében megismételve a palesztinai feltételeket: elismerte Szajf ad-Daulát Homsz, Észak-Szíria és a határvidék urának, évi adót ajánlott neki, továbbá megállapodtak abban, hogy egy nőrokona (lánya vagy unokahúga) feleségül megy a hamdánida hadvezérhez. A már-már érthetetlenül kedvező feltételek magyarázata abban rejlik, hogy Ihsídnek nem fűződött különösebb érdeke Észak-Szíria megtartásához – jól mutatja ezt, hogy korábbi hadjáratai után is csak jelentéktelen erőket hagyott a tartományban, amelyek nem voltak képesek ellátni annak védelmét, és hogy engedte fosztogatni a csapatait Aleppóban. A térség birtoklása egyébként is számos gonddal járt: színtere volt az igen költséges bizánci háborúknak, ráadásul rendszeres beduin zavargásokkal is lehetett számolni. Így viszont az egyiptomi fejedelem sikeresen felállított egy ütközőállamot saját értékes területei, illetve Bizánc és a kiszámíthatatlan Mezopotámia között. ## Halála, örökösödése Miután megegyezett Szajf ad-Daulával, Ihsíd nem tért vissza Egyiptomba: Damaszkuszban fogadott egy bizánci követséget, és májusban ő maga is küldött néhány tarsusit Konstantinápolyba egy fogolycsere ügyében tárgyalni. Itt megbetegedett, és 946. július 24-én meghalt. Holttestét bizalmasa, Káfúr Jeruzsálemben temettette el, aki a szíriai csapatok nagy részével Egyiptomba vonult, hogy biztosítsa gazdája fiának zavartalan örökösödését. A fogolycserét végül a kilikiai muszlimok új ura, Szajf ad-Daula bonyolította le. Ihsíd kezdettől fogva örökös fejedelemség kialakítására törekedett, amit jól mutat, hogy gyermekei kiskorúságakor fivérét fogadtatta el örököséül, majd 943 őszén Abu l-Kászim Únúdzsúr (másképp Unúdzsar vagy Unúdzsúr) nevű fiára eskette fel seregének vezetőit és tartománya előkelőségeit. Ettől kezdve távollétében a fia irányította Egyiptom ügyeit. A fejedelemség örökletességét és Únúdzsúr örökösi státuszát 944 szeptemberében al-Muttaki, majd ezután az őt váltó al-Musztakfi, végül a 946 elején trónra tett al-Mutí kalifa is elismerte. A történelem menete végül úgy alakult, hogy az Ihsídidák dinasztiája a megelőlegezett harminc évet sem tudta letölteni. Únúdzsúr 961-es halálát követően a fivére, Abu l-Haszan Ali került trónra, és amikor ő 966-ban szintén elhunyt, az Ihsíd halála óta gyakorlatilag teljhatalommal rendelkező Abu l-Miszk Káfúr maga foglalta el az uralkodói trónt két évvel később bekövetkező haláláig. A fekete eunuch halálát követően a természeti katasztrófáktól sújtott Egyiptom gyakorlatilag azonnal megnyílt a Fátimidák előtt, akik 969-ben bevonultak a Nílus-völgybe, véget vetve az ihsídida uralomnak. ## Emlékezete Ihsíd kétségkívül eredményes uralkodó volt abban a tekintetben, hogy egy stabil, békés, erős birodalmat tudott kiépíteni és továbbadni utódainak. (Minden jel arra utal, hogy ez volt életcélja is, semmi több.) A forrásokban mégis leginkább kisszerűsége domborodik ki; Jahja ibn Szaíd al-Antáki szerint hirtelen haragú, fondorlatos, kapzsi, falánk és pompakedvelő volt, különösen az illatszerekben és a díszes tárgyakban lelte örömét. A példaképének tekintett Ahmad ibn Túlúnnal ellentétben nem törekedett arra, hogy minden áron tovább növelje birodalmát, és minél híresebb hadvezérként vonuljon a történelembe – Egyiptom védelmében bármiféle aggály nélkül lemondott egyéb területeiről még akkor is, ha legyőzte az ellenfeleit, és akkor sem erőltette az összecsapást, ha egyébként ő volt a vitathatatlanul erősebb fél. A muszlim világ szemében az sem volt pozitívum, hogy előszeretettel támaszkodott a helyi kopt keresztény és zsidó kisebbségre az államigazgatásban. Nevéhez nem fűződnek jelentős építkezések, és számos kortársával ellentétben a kultúrát sem pártolta. Nem volt tehát dicsőséges uralkodó (ellentétben például a fejedelemként súlyos kudarcokat valló Szajf ad-Daulával), akinek jeles tetteit költők és krónikások örökítették volna meg.

Gary Cooper

Gary Cooper, született Frank James Cooper (Helena, Montana, 1901. május 7. – Los Angeles, Kalifornia, 1961. május 13.) kétszeres Oscar-díjas amerikai színész, aki természetes, hiteles és közérthető alakításainak köszönhetően vált híressé. Pályafutása 1925-től 1961-ig tartott, és e harminchat év alatt nyolcvannégy játékfilmben játszott fontosabb szerepet. Ő volt az egyik vezető amerikai filmsztár a némafilmkorszak leáldozásától egészen a klasszikus hollywoodi aranykor végéig. Színészi teljesítménye a férfi és a női nézőknek egyaránt elnyerte a tetszését, és mindezt úgy, hogy munkássága felölelte a legtöbb nagy filmes műfajt. Cooper képes volt saját egyéniségét a játszott szerepben megmutatni, így a filmvásznon természetesnek és hitelesnek tűnt. Hosszú színészi pályafutása alatt ő jelenítette meg az ideális amerikai hőst. Filmes karrierje elején még statisztaként és lovas kaszkadőrként szerepelt, de viszonylag hamar egyre komolyabb szerepeket bíztak rá. A hírnevet az 1929-ben készített A virginiai férfi (The Virginian) című hangosfilm hozta meg, melyben a főszereplő westernhőst alakította. Az 1930-as évek elején további heroikus szerepeket játszott kalandfilmekben és drámákban, mint például az 1932-es Búcsú a fegyverektől (A Farewell to Arms) és az 1935-ös A hindu lándzsás (The Lives of a Bengal Lancer). Filmszínészi pályája csúcsán az új típusú rettenthetetlen hőst, a mindent legyőző átlagembert személyesítette meg a Váratlan örökség (Mr. Deeds Goes to Town) (1936), Az utca embere (Meet John Doe) (1941), a York őrmester (Sergeant York) (1941) és A Yankee-k dicsősége (The Pride of the Yankees) (1942) című filmekben. A háború utáni években már érettebb szerepeket bíztak rá, ilyen film például A forrás (The Fountainhead) (1949) és a Délidő (High Noon) (1952). Utolsó alkotásaiban már nem akcióhősöket alakított, hiszen egyre inkább a megbékélést kereste – e korszakának nevezetes filmjei a Szemben az erőszakkal (Friendly Persuasion) (1956) és A vadnyugati ember (Man of the West) (1958). Már karrierje kezdetétől a nők kedvence volt: a vezető színésznők közül például Clara Bow-val és Lupe Vélezzel folytatott romantikus kapcsolatot. Feleségül mégis Veronica Balfe színésznőt vette el 1933-ban. Egy lányuk is született, házasságukat azonban közel három évre megszakította Patricia Neallel folytatott szerelmi viszonya. Közös érdeklődési körük alapozta meg húsz éven át tartó barátságát Ernest Hemingway amerikai íróval. Közeli barátjának tudhatott több neves filmes egyéniséget is, így Howard Hawks filmrendezőt, Joel McCrea és James Stewart filmszínészeket. Pályafutása során ötször jelölték Oscar-díjra a legjobb férfi főszereplő kategóriában, melyből kettőt elnyert a York őrmester és a Délidő című filmekben játszott szerepekért, és 1961-ben kiérdemelte az életműdíjat. Huszonhárom egymást követő évben a tíz legismertebb férfi filmszínész és tizennyolc éven keresztül a legjobban fizetett színészek közé tartozott. 1999-ben az Amerikai Filmintézet az elmúlt száz év legnagyobb hollywoodi filmsztárjai közé választotta, ahol az előkelő 11. helyre rangsorolták a férfiak listáján. ## Fiatalkora A montanai kisvárosban, Helenában született 1901. május 7-én, a Tizenegyedik sugárúton, a 730. szám alatt álló házban. Családja angol származású, apja Charles Henry Cooper (1865–1946) Bedfordshire-ból – ahol földműves volt – vándorolt ki az Amerikai Egyesült Államokba. Az új hazában ügyvéd, majd bíró lett. Anyja, Alice Brazier (1873–1967) kenti születésű. Apja 1906-ban megvásárolta családi birtoknak a Helenától nyolcvan kilométerre északra, a Craig nevű település közelében és a Missouri folyó mentén elterülő Seven-Bar-Nine ranchet, amely egy 240 hektáros területen fekvő marhalegelő volt. Frank és bátyja, Arthur itt töltötték nyaraikat, és közben megtanultak lovagolni, vadászni és horgászni. 1908-ban a Hauser-duzzasztógát szakadása miatt Cooperék területét is elöntötte a folyó, de még időben sikerült az értékeiket kimenteniük. A közben iskoláskorba érő Frank megkezdte tanulmányait szülővárosában. 1909 nyarán anyja azon kívánságára, hogy angol iskoláztatásban is részesüljenek, őt és bátyját Bedfordshire-be küldték, a Dunstable Grammar Schoolba, remélve, hogy ott színvonalasabb oktatást kaphatnak, mint otthon, Montanában. 1910 és 1912 között két tanévet tanulhatott Angliában. A Dunstable-ben tanult latinul és franciául, valamint Anglia történelmét különböző kurzusokon. A szigetországban igyekezett megfelelni a szigorú angol iskolai szabályoknak, tanulta a társadalmi normákat, de közben nagyon nehezen alkalmazkodott a merev osztályszerkezethez és az olyan formaságokhoz, mint az Eton-gallér, amelynek viselése a diákok számára kötelező volt. Ott-tartózkodása alatt részt vett az Anglikán Közösség szertartása szerinti konfirmációs felkészítésen, melynek végén a Houghton Regisben lévő anglikán templomban 1911. december 3-án megkeresztelték. A fiúk még az első világháború kitörése előtt visszatértek az Egyesült Államokba, mivel 1912 augusztusában anyjuk hazakísérte őket. Frank iskolai tanulmányait Helenában a Johnson Grammar Schoolban folytatta. Tizenöt éves korában autóbalesetet szenvedett, melynek következményében kialakuló derékbántalmai gyógyítására kezelőorvosa a lovaglást ajánlotta, ezért a Seven-Bar-Nine ranchen kezelte magát. Ez az egyébként rossz terápia miatt alakult ki a rá oly jellemző merev tartása, az egyensúlyzavaros járás és az enyhén hajlott hátú lovaglás. Idővel tanulmányait is folytatta, és két évet járt a Helena High Schoolba. 1918-ban azonban abbahagyta a középiskolát, és visszatért a családi birtokra, hogy ő is besegítsen az ötszáz szarvasmarha gondozásába, így egy időre főállású cowboy lett. 1919-ben apja elintézte, hogy befejezhesse középiskolai tanulmányait a Bozeman városban található Gallatin County High Schoolban. Ottani angoltanára, Ida Davis biztatta, hogy képezze magát, csatlakozzon az iskolai vitakörhöz és foglalkozzon színjátszással. Szülei ennek a tanárnak tulajdonították, hogy egyáltalán elvégezte az iskolát. Cooper is megerősítette ezt: „Részben ez az asszony volt felelős azért, hogy feladtam a marhapásztoréletet, és elvégeztem a középiskolát”. 1920-ban még középiskolásként részt vett három képzőművészeti kurzuson a Montanai Egyetemen. A festőművészet iránti érdeklődését már évekkel korábban felkeltette Charles Marion Russell és Frederic Remington, akik a westernfestészettel foglalkoztak. Különösen nagyra tartotta Russel Lewis és Clark találkozása az indiánokkal Ross' Hole-nál című festményét, amely ma is megtalálható Helenában, az állami törvényhozás épületében. 1922-től Iowában járt a Grinnell College-ra, ahol a már korábban megkezdett képzőművészeti tanulmányait folytatta, s legtöbb tanulmányi kötelezettségének eleget tett, de az iskola színjátszó körébe nem vették fel. Rajzai és akvarelljei a kollégium falát díszítették, és az iskola évkönyvében is szerepelt mint művészeti szerkesztő. 1922 és 1923 nyarán a Yellowstone Nemzeti Parkban közlekedő sárga, nyitott tetejű buszokon idegenvezetőként dolgozott. Egészen 1924 februárjáig tizennyolc hónapot tanult a Grinnellben, de ezt az iskolát is hirtelen, idő előtt abbahagyta, és nem szerzett diplomát. Egy hónapig Chicagóban keresett munkát mint festőművész, de nem járt sikerrel, ezért visszatért szülővárosába. Helenában a helyi Independent újságnak készített karikatúrákat. 1924-ben édesapja otthagyta a Montanai Legfelsőbb Bíróságot, és feleségével együtt Los Angelesbe költözött, hogy két rokonuk ottani birtokait igazgassák. Apja kérésére 1924. november 27-én, hálaadás napján csatlakozott a családhoz, tudta ugyanis, hogy karikaturistaként bajosan tudna megélni Helenában. Azzal érvelt, hogy „Jobb éhezni ott, ahol meleg van, mint éhezni és fázni is”. Az ezt követő hetekben munkát keresett, és eközben találkozott két montanai földijével, Jim Galeennel és Jim Callowayjel. Ők olyan alacsony költségvetésű westernekben szerepeltek statisztaként és lovas kaszkadőrként, amelyeket a Poverty Row filmstúdiók készítettek a Gower utcában. Bemutatták őt is, mint még egy montanai cowboyt, és ennek köszönhetően a rodeóbajnok Jay „Slim” Talbot elvitte egy filmes előválogatásra, ahol egy rendező munkát ajánlott neki. Úgy döntött, kipróbálja magát, és dolgozni kezdett, statisztaként öt dollárt kapott, míg lovas kaszkadőrként megkereste ennek a dupláját is. Az volt az elképzelése, hogy megtakarít annyit, amiből ki tudja majd fizetni egy professzionális művészeti tanfolyam árát. ## Színészi pályafutása ### Némafilmekben 1925–28 között 1925 elején csöppent bele a filmiparba. Néma westernfilmekben alakíthatott kisebb szerepeket: a The Thundering Herdben és a Wild Horse Mesában Jack Holttal, a Riders of the Purple Sagéban és a The Lucky Horseshoe-ban Tom Mixel, valamint a The Trail Riderben Buck Jonesszal. Dolgozott pár kisebb korabeli hollywoodi filmes stúdiónak, mint a Famous Players-Lasky és a Fox Film Corporation. A western műfajban lovaglótudományának köszönhetően folyamatosan adódott munka a számára, de arra is hamar rájött, hogy a kaszkadőrség kemény, kegyetlen élet, hiszen mind a ló, mind a lovas sérülését is okozhatja. Abban a reményben, hogy egyszer a sok veszélyt rejtő kaszkadőrmunkát elfelejtheti, saját költségén próbafelvételt készíttetett, és felkérte Nan Collins szereposztó rendezőt (casting director), hogy segítse színészi karrierjének elindítását. A rutinos színészválogató tudta, hogy van már a szakmában Frank Cooper, ezért azt javasolta, hogy keresztnevét változtassa meg, és szülővárosa, az indianai Gary után vegye fel a Gary nevet. Coopernek az első perctől tetszett az ötlet. Nem csak westernben asszisztált, hanem más filmekben is feltűnt: például álarcos kozákot játszott A fekete sasban, római őrt a Ben Hurban, illetve árvízkárosultat a The Johnstown Floodban. Fokozatosan egyre több időt töltött a neki osztott szerepekben, például a Tricks című 1925-ös filmben ő játszotta az ellenlábas szerepét, és a Lightnin' Wins című 1926-os rövidfilmben is feltűnt. Mint már szerepekben játszó színész, felkeltette a nagyobb filmstúdiók érdeklődését is. 1926. június 1-jén a Samuel Goldwyn Productions szerződést kötött vele, mely alapján ötven dollárt kapott egy hétre. Első fontosabb szerepét 1926-ban a Barbara Worth győzelme filmben Ronald Colman és a magyar Bánky Vilma mellett játszotta, ahol az általa alakított fiatal mérnök, Abe Lee segített a rivális udvarlónak, hogy megmentse a szeretett nőt és városát egy közelgő gátszakadás okozta katasztrófától. Életrajzírója, Jeffrey Meyers szerint „zsigeri hitelessége” a montanai cowboytapasztalatából eredt. A filmet október 14-én mutatták be, és átütő sikert hozott. A filmkritikák Coopert tettre kész új egyéniségnek látták, és a jövő nagy reménységének tartották. Samuel Goldwyn sietve hosszú távú szerződést ajánlott, de Cooper Jesse L. Lasky és a Paramount Pictures öt évre szóló szerződését és az ebben foglalt heti 175 dolláros, jobbnak tűnő ajánlatot fogadta el. 1927-ben a már befutott filmsztár, Clara Bow segítségével komolyabb szerepeket kapott a Children of Divorce-ban és a Szárnyakban. Ez utóbbi volt az első film, amely elnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. Még ebben az évben megkapta első jelentősebb szerepeit a John Waters rendezte Arizona Bound és Nevada című filmekben. 1928-ban a Paramount filmstúdió Fay Wray színésznővel hozta össze a The Legion of the Condemned és a The First Kiss című filmekben, és a reklámokban a filmstúdió csodálatos fiatal szerelmesei-ként állították be őket. A képernyőn ez az érzelem nem jött át, hiszen nem volt nagy hatással a nézőkre. Azonban minden újabb filmjében egyre jobb színészi képességeket csillogtatott meg, és népszerűsége is egyre nőtt, különösen igaz volt ez a hölgyek körében. Ez időben a gázsija is megugrott, hiszen 2750 dollárt keresett filmenként, és ömlöttek hozzá a rajongói levelek. Cooper egyre nagyobb népszerűségét a filmstúdió azzal próbálta segíteni, hogy vezető színésznők mellé adott neki szerepeket, ilyen film például a Beau Sabreur Evelyn Brenttel, a Doomsday Florence Vidorral és a Half a Bride Esther Ralstonnal. Ebben az évben készítette el a First National Picturesnél Colleen Moore-ral a Lilac Time-ot, amely az első zenei aláfestéssel és hangeffektekkel készített filmje volt. Ez a film az 1928-as év egyik legnagyobb kasszasikerét aratta. ### Hollywoodi sztárként, 1929–35 Igazi befutott filmsztár az első hangosfilmjével, az 1929-ben készített, Victor Fleming rendezte A virginiai férfivel lett, amelyben Mary Brian és Walter Huston is szerepelt. Ez a film Owen Wister novellája alapján készült, és az első olyan hangosfilm volt, amely lefektette a western egyfajta becsületkódexét, valamint jelentős része volt a műfaj mai napig követett sémáinak kialakításában. Meyers szerint jórészt Cooper alakította ki a filmjeiben a férfias szabadságot, bátorságot és becsületet megtestesítő magas, jóképű, ám egyben gyámoltalan cowboyhős romantikus típusát. Ellentétben néhány némafilmes színésszel, akiknek gondot okozott a hangosfilmre történő átállás, neki ez természetes módon ment, hiszen az új közegben az ő mély, tiszta és kellemesen nyújtott hangja tökéletesen illeszkedett az addig róla a nézőkben kialakult képhez. Továbbra is növekvő népszerűségét kihasználva a Paramount 1930-ban készített vele néhány western- és háborús filmet (Only the Brave, The Texan, Seven Days' Leave, A Man from Wyoming, The Spoilers). Kezdeti színészi pályafutásának meghatározó állomása Josef von Sternberg 1930-as filmje, a Marokkó, melyben egy mogorva legionáriust alakított, és ez a film volt egyben Marlene Dietrich bemutatkozása az amerikai nézőközönségnek. A forgatás alatt von Sternberg minden energiáját Dietrichre fordította, és elutasító volt Cooperrel szemben. A robbanásig feszült légkörben egyik alkalommal von Sternberg németül kiabálva adott utasításokat, amire a 191 centiméter magas színész csendben odament a 163 centiméteres rendezőhöz, megragadta a gallérjánál fogva és felemelte magához, majd azt mondta neki: „Ha ebben az országban akarsz dolgozni, akkor jobb, ha azt a nyelvet használod, amit mi”. A forgatás során fennálló feszültség ellenére Thornton Delehanty, a New York Evening Post kritikusa szerint Cooper egyik addigi legjobb színészi teljesítményét nyújtotta. 1931-ben visszatért a western műfajához, Zane Grey története alapján elkészült a Fighting Caravans, amelyben Lili Damita francia színésznő volt a partnere. Szerepelt továbbá Dashiell Hammett krimijében (City Streets), ahol egy, az Egyesült Államok nyugati részéről a nagyvárosba érkezett embert játszik, aki a gengszterek közé keveredik azért, hogy megmentse szerelmét. Ebben az évben két sikertelen filmet is forgatott: Carole Lombarddal az I Take This Womant és Claudette Colberttel a His Womant. Két év alatt tíz film elkészítése annyira igénybe vette, és akkora nyomás alatt tartotta, hogy kimerült, és megromlott az egészségi állapota: vérszegénységben szenvedett és sárgaságot kapott. Ebben az időben tizennégy kilogrammot fogyott, magányosnak és elszigeteltnek érezte magát. A hirtelen jött hírnév és gazdagság depressziót is okozott nála. 1931 májusában elhagyta Hollywoodot, és Algírba, majd Olaszországba hajózott, ahol az elkövetkező évet pihenéssel töltötte. Külföldi tartózkodása során Rómában a Villa Madama lakója volt, ahol Dorothy di Frasso grófnő megtanította neki a nevezetes ételeket és a márkás borokat, az olasz és a francia menük olvasását, valamint azt is, hogyan érintkezhet az európai nemesség és a felsőbb osztályok tagjaival. Miután már végigvezette a nagyszerű olasz művészeti múzeumokon és galériákon, a grófnő elkísérte egy tízhetes kelet-afrikai nagyvadvadászatra a Kenya-hegy környékére. A szafari során több mint hatvan vadat ejtett el, köztük két oroszlánt, egy orrszarvút és különböző antilopféléket. Az afrikai út mély nyomokat hagyott lelkében, és tovább erősítette a vadon iránt érzett szeretetét. Miután visszatért Európába, a grófnővel levezetésként földközi-tengeri körutazásra mentek az olasz és a francia Riviérára. A kipihent és új életre kelt színész 1932 áprilisában tért vissza Hollywoodba, és a Paramounttal leszerződött évi két filmre 4000 dolláros heti fizetés mellett úgy, hogy még a rendezőt is megválaszthatta, és a forgatókönyvet is ő hagyhatta jóvá. 1932-ben elkészítette a Devil and the Deep című filmet, melyben partnere Tallulah Bankhead volt, és ezzel korábban vállalt szerződését teljesítette. Szerepelt még Ernest Hemingway regénye, a Búcsú a fegyverektől alapján készített első filmadaptációban. Filmbeli partnerei Helen Hayes Oscar-díjas színésznő, az „Amerikai Színház First Ladyje” és Adolphe Menjou voltak. Coopernek az egyik addigi legnagyobb kihívást jelentő drámai szerepét kellett játszania. A szereposztás szerint az első világháborúban Olaszországban szolgáló amerikai katonai mentő vezetője, aki maga is megsebesül és beleszeret egy angol ápolónőbe. A kritikusoktól dicséretet kapott a rendkívül mélyen átélt érzelmes előadásmódja miatt, és a film az év egyik legnagyobb kasszasikerét eredményezte. 1933-ban szerepelt a Ma élünkben (Today We Live) Joan Crawforddal, az One Sunday Afternoonban ismét Fay Wrayjel és Ernst Lubitsch vígjátékában, a Mindkettőt szeretemben (Design for Living), amely Noël Coward forgatókönyvíró remek színházi darabja is. Ennek további főszereplői Miriam Hopkins és Fredric March voltak, de a film vegyes kritikát kapott. Cooper amerikai színészt játszott, aki Európában drámaíró barátjával együtt verseng egy csodálatos nő kegyeiért. A film Cooper sokoldalúságát bizonyította, és beigazolódott, hogy képes volt komédiában is játszani, de nem hozott kiemelkedő bevételt. 1933-ban nevét hivatalosan is megváltoztatta, és augusztustól már személyi okmányaiban is „Gary Cooper” szerepelt. 1934-ben kölcsönbe adták a Metro-Goldwyn-Mayer polgárháborús drámájához, az Operator 13-hoz, melyben Marion Davies volt a partnere, és szerepe szerint a gyönyörű unionista kémnő beleszeret egy konföderációs katonába. Azonban ez a film Richard Boleslawski nagy képzelőerejű rendezése és George J. Folsey pazar operatőri munkája ellenére sem hozta meg a várt sikert. A Paramounthoz visszatérve feltűnt a Henry Hathaway által rendezett hét film közül az elsőben, a Most és mindörökkében (Now and Forever) Carole Lombarddal és Shirley Temple-lel. Ebben egy önhitt férfit játszik, aki megpróbálja rátukmálni lányát a rokonaira, akik már eddig is nevelték, de végül mégis megtartja a rendkívül elragadó teremtést. Coopert lenyűgözte Temple intelligenciája és vonzereje, és szoros kapcsolatot ápolt vele a filmben, és azon kívül is. Ez a film viszont már kasszasikert is eredményezett. A következő évben megint kölcsönben játszott a The Wedding Nightban, a Samuel Goldwyn Productions által megjelentetett, King Vidor rendezte romantikus filmben, Anna Stennel, akit éppen mintegy „másik Greta Garbóként” próbáltak felfuttatni. A filmben alkoholista írót játszik, aki visszavonul a családja farmjára Új-Angliába, ott találkozik a gyönyörű lengyel szomszédasszonnyal, és beleszeret. Larry Swindell szerint színészi teljesítménye meglepően széles skálájú és mély volt. Annak ellenére, hogy a kritika kedvezően fogadta a filmet, az amerikai nézők tetszését nem nyerte el, akik talán nehezményezték, hogy egy házasságon kívüli szerelmi viszonyt ábrázol, és a vége is tragikus. Ugyanebben az évben Henry Hathaway két új filmjében jelentkezett, a Peter Ibbetson című melodrámájában, amelyben egy férfi rátalál gyerekkori szerelmére (filmbeli partnere Ann Harding) és az A hindu lándzsás (The Lives of a Bengal Lancer) kalandfilmben, melyben egy bátor brit katonatisztet alakít, aki a helyi lázadó törzsekkel szemben megvédi Bengálban az erődjüket. Az előbbi film nagyobb sikert aratott Európában, mint az Egyesült Államokban, az utóbbi hat Oscar-díj-jelölést kapott, és egyike lett Cooper legnépszerűbb és legsikeresebb kalandfilmjeinek. Hathaway rendező a legnagyobb elismeréssel adózott színészi teljesítménye előtt, és azt mondta róla: „az összes között a legnagyobb színész”. ### Amerikai nemzeti hős, 1936–43 #### Az igazi áttörés a Mr. Deedstől a The Real Glory-ig Az 1936-os év fontos fordulópontja lett Cooper életének. A Paramountnál Frank Borzage romantikus vígjátékában, A vágyban (Desire) szerepelt Marlene Dietrich mellett, és a kritikusok szerint élete egyik legjobb alakítását nyújtotta. Ezután, hasonlóan pályafutása kezdetéhez, amikor még némafilmeket készített, megint kisebb hollywoodi filmes stúdiókkal kezdett forgatni. A Columbia Picturesnél készített, Frank Capra rendezte vígjátékban, a Váratlan örökségben Jean Arthur volt a partnere. A filmben Longfellow Deeds-et játssza, aki csendes, ártatlan személy, egy kis faggyúüzem résztulajdonosa, és keresetkiegészítésként részmunkaidőben üdvözlőlapokat ír. Egy napon azonban rámosolyog a szerencse, hiszen vagyont örököl, majd felszámolja addigi életét Vermontban, és New Yorkba utazik, ahol szembesül a világot behálózó csalással és korrupcióval. Capra rendező és Robert Riskin forgatókönyvíró fel tudták használni Coopernek a már jól felépített színészi szerepét, az amerikai hős kvintesszenciáját, aki az őszinteség, a bátorság és jóság megtestesítője, és ebből építkezve a hétköznapi embereknek egy új típusú népi hőst mutattak be. Coopernek a filmben játszott szerepét Capra így foglalta össze: Mindkét 1936-os filmjét (Desire, Váratlan örökség) áprilisban mutatták be, és egyaránt kasszasikert eredményeztek. Frank S. Nugent a The New York Timesban azt írta: Cooper bebizonyította, hogy „az egyik legjobb vígjátékszínész Hollywoodban”. Mr. Deeds szerepének megszemélyesítéséért a legjobb férfiszínész kategóriában jelölték az Oscar-díjra. 1936-ban is szerepelt két Paramount-filmben: a Lewis Milestone rendezte kalandfilmben Madeleine Carroll mellett és a The General Died at Dawnban. Itt egy szerencsevadászt játszik, aki Kínában a parasztoknak segít megvédeni magukat a kegyetlen hadúr elnyomásával szemben. A Clifford Odets drámaíró művéből készült film mind kritikai, mind kereskedelmi szempontból sikert ért el. Cecil B. DeMille másik rendezése Az igazi férfi, amely a rendező négy filmje közül az első volt. Cooper szerepe szerint a vadnyugati hőst, Wild Bill Hickokot alakítja egy a nyugati határszélen játszódó, kitalált történetben. A film még nagyobb kasszasikert hozott, mint az ezt megelőzőek. A sikerhez nagyban hozzájárult Jean Arthur élethű játéka is, melyben Calamity Jane-t, a vadnyugati hősnőt alakította. Ez volt egyben az első év, hogy Cooper felkerült a Motion Picture Herald által készített közvélemény-kutatásban az első tíz filmes személyiség közé, ahol az elkövetkező huszonhárom évben ott is tudott maradni. Miközben 1936 végén a Paramount új szerződést készített elő, melyben heti dolláros fizetést ajánlott, Cooper aláírt Samuel Goldwynnek egy hat filmre szóló hatéves szerződést, amelyben filmenként dolláros garantált juttatást ígért. A Paramount emiatt perre ment a Goldwyn és Cooper ellen, de a bíróság kimondta, hogy a Goldwynnal kötött szerződés elég időt hagyott a másik szerződés teljesítésére is. Mindkét stúdióval folytathatta tehát a filmek gyártását, és 1939-re az amerikai pénzügyminisztérium azt mutatta ki, hogy az államokban a legnagyobb, összegszerűen dolláros bérjövedelemmel rendelkezett (ez 2015-ben egyenértékű dollárral, vagyis kb. 2,3 milliárd forinttal). Ellentétben az előző évekkel, 1937-ben egyetlen filmben tűnt fel: Henry Hathaway kalandfilmjében, a Souls at Sea-ben. Kritikusok szerint és a pénzügyi eredményt tekintve is kudarc volt a produkció. Cooper úgy magyarázta a bizonyítványt „a majdnem filmről”, hogy „Majdnem izgalmasra és majdnem érdekesre sikerült, és én is majdnem jó voltam”. 1938-ban Archie Mayo életrajzi filmjében, a Marco Polo hihetetlen kalandjaiban kapta meg a főszerepet. Már a forgatás során is jelentkeztek hibák, és a forgatókönyv is gyengének mutatkozott. A film végül a Goldwyn történetének addigi legnagyobb bukását eredményezte, és dolláros veszteséggel zárt. Ebben az időben több jelentős szerepet is visszautasított. Cooper volt David O. Selznick producer első számú kiszemeltje Rhett Butler szerepére az Elfújta a szélben, de visszautasította a felkérést, amit azzal indokolt, hogy „Az Elfújta a szél lesz a legnagyobb bukás Hollywood történetében. Örülök, hogy Clark Gable fogja vele megütni a bokáját, és nem én”. Claudette Colbert partnere volt 1938-ban a Paramountnál, ahol a kényelmesebb műfajhoz tért vissza Ernst Lubitsch romantikus vígjátékában, a Kékszakáll nyolcadik feleségében. A filmben egy gazdag amerikai üzletembert játszik, aki Franciaországban beleszeret egy elszegényedett arisztokrata család lányába, és meggyőzi őt, hogy legyen a nyolcadik felesége. A főszereplő páros őszinte játéka, Charles Brackett és Billy Wilder jól felépített forgatókönyve ellenére a nézők nem akarták elfogadni, hogy Cooper egy sekélyes szoknyavadász szerepében tetszeleg. Sok rajongója azt szerette volna látni, ha Mr. Deeds megint testet ölt. Az év őszén H. C. Potter romantikus vígjátékában, a Floridai kalandban szerepelt Merle Oberon mellett. Egyszerű, szerethető cowboyt játszott, aki beleszeretett egy keményen dolgozó cselédlánynak vélt gazdag lányba. Azonban három rendező és a jeles forgatókönyvírók erőfeszítései sem tudták megmenteni ezt a produkciót, amely pénzügyi szempontból ugyan felülmúlta az előzőeket, mégis az egymás utáni negyedik sikertelen filmje lett. Az elkövetkező két évben Cooper jobban megválogatta a szerepeit, és négy sikeres, nagyszabású kaland- és westernfilmben szerepelt. William A. Wellman kalandfilmjében, a Kék csillagban három vakmerő angol testvér egyikét játszotta, akik a francia idegenlégióba álltak azért, hogy a Szaharában harcoljanak a helyi törzsek ellen. A filmet ugyanazon a Mojave-sivatagban található helyen forgatták, mint az eredeti 1926-os változatát Ronald Colmannal a főszerepben. A film egzotikus beállításokat, jó hangulatú felvételeket, fordulatos cselekményt és személyre szabott szerepet hozott Coopernek. Ezzel a munkájával egyben az utolsó Paramountos szerződéses kötelezettségét is teljesítette. Henry Hathaway 1939-es, The Real Glory című filmjében katonaorvost alakított, aki egy kisebb amerikai tiszti csoporttal a Fülöp-szigetekre ment azért, hogy segítsék az ott élő keresztényeket a muzulmán radikálisok ellen. Sok filmkritikus dicsérte ezt a színészi alakítását, és Graham Greene egészen odáig ment, hogy azt mondta: „Soha nem játszott még jobban!” #### Pályája csúcsán az Ember a láthatárontól az Akiért a harang szólig 1940-ben William Wyler az Ember a láthatáron című filmjével, amelyben Walter Brennan és Doris Davenport mellett szerepelt, visszatért a westernhez. Itt egy csellengő cowboyt játszott, aki megvédi a telepeseket egy korrupt bíróval szemben. Niven Busch forgatókönyvíró Cooper vadnyugati történelemhez kapcsolódó ismereteit is felhasználta a szövegkönyv elkészítésekor. A pozitív kritikai fogadtatásban részesült film nyereséget is termelt, valamint dicsérték a két főszereplő által nyújtott teljesítményt. Ugyanebben az évben játszotta első Technicolor eljárással készített kalandfilmjét, a Cecil B. DeMille rendezte Északnyugati csendőrség-et (North West Mounted Police). Ebben egy Texas Ranger rendőrt alakított, aki egy gonosztevő nyomában Nyugat-Kanadába megy, ahol a Kanadai Királyi Lovasrendőrséghez csatlakozva üldözi az illetőt, aki az északnyugati lázadás egyik vezetője. A kritikusok körében nem volt olyan népszerű, mint az ezt megelőzőek, de pozitív pénzügyi eredményt hozott, hiszen a hatodik legjövedelmezőbb film volt 1940-ben. Az 1940-es évek eleje volt Cooper színészi pályájának a csúcsa. Viszonylag rövid idő alatt öt sikeres és népszerű filmet tudhatott maga mögött, melyekben legjelentősebb színészi alakításait mutathatta be a nézőknek. Még mielőtt Robert Riskin elkészítette volna a forgatókönyvet, Frank Capra már felajánlotta neki Az utca embere című film főszerepét. Barátja ajánlatát úgy fogadta el, hogy azt mondta neki: „Oké, Frank! Rendben van, nem kell a forgatókönyv”. A film története szerint Ann Mitchellt, a csinos újságírónőt kirúgás fenyegeti, mert a lap új vezetése szenzációkat akar. Ő kétségbeesésében kitalál egy sztorit: levelet jelentet meg egy munkanélküli nevében, aki közli, hogy a társadalmi igazságtalanságok és a korrupció elleni tiltakozásul öngyilkosságot fog elkövetni karácsonykor. Cooper a szerencsétlen, lecsúszott és szegény sorban tengődő baseball-dobójátékos (Long John Willoughby) szerepét játssza. Egyes kritikusok ezt tartják Capra legjobban sikerült filmjének. Az utca emberét mintegy nemzeti eseményként fogadták, Cooper az 1941. március 3-án megjelenő Time magazin címlapján szerepelt. Howard Barnes a színészi teljesítményéről azt írta a New York Herald Tribune tudósításban, hogy: „csodálatos és teljesen meggyőző előadás”, és dicsérte teljesen valósághű játékát. Bosley Crowther a The New York Timesban azt írta: Gary Cooper persze az utca embereként félénk, riadt és visszafogott, de ha felhergelik, akkor igazi tigrissé válik. Ugyanebben az évben két filmet készített jó barátjával, Howard Hawks rendezővel. Az életrajzi ihletésű York őrmester (Sergeant York) című háborús filmben Alvin C. York őrmestert alakítja, aki egyike a legtöbbször kitüntetett első világháborús amerikai katonáknak. A film valahol Tennesseeben kezdődik, York vallási megtérésével, ottani áhítatos és kötelességtudó életével, majd bemutatja azokat a hősi cselekedeteit, amelyekkel a meuse-argonne-i támadáskor kiérdemelte a legmagasabb amerikai katonai kitüntetést, a Medal of Honort. Kezdetben a színész gondban volt, mert egy élő legendát kellett megszemélyesítenie, ezért elutazott hozzá Tennesseebe, hogy jobban megismerhesse őt. A két csendes természetű férfi már találkozásuk első percétől megértette egymást, és úgy gondolták, sok közös vonásuk van. Ezután már York bátorításával olyan teljesítményt nyújtott, hogy Howard Barnes (New York Herald Tribune) szerint „rendkívül meggyőző és sokoldalú”, és Archer Winston a New York Postban azt írta: „egyik legjobb alakítása”. A filmbemutató után Coopernek a hazaszeretet és a haza iránti hűség fokozása érdekében tett erőfeszítéseit elismerve a Veterans of Foreign Wars (Külföldön szolgált háborús veteránok szervezete) tiszteletbeli tagnak választotta Coopert. York is nagyra tartotta a színész teljesítményét, és támogatta a Warner Bros. reklámkampányát. A York őrmester igazi filmsiker lett, az év legnagyobb filmes bevételét eredményezte, és tizenegy Oscar-jelölést kapott. 1942-ben elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat, és amikor azt átvette jó barátjától, James Stewarttól, ezt mondta: „Alvin York őrmester az, aki elnyerte ezt a díjat. Egy frászt! Ez volt az, amit már tizenhat éve vártam, és amiről álmodtam, hogy végre legyen már egy ilyenem. Ez minden amit most tudok mondani ... Vicces, de álmomban mindig jobb beszédet mondtam”. Az évet a Goldwynnél zárta a Howard Hawks rendezte Szőke szélvész című romantikus komédiában, Barbara Stanwyck oldalán. Egy félszeg nyelvészprofesszort alakít, aki egy enciklopédiát készítő hétfős csoport vezetője. A szleng tanulmányozása közben találkozik a Stanwyck alakította Katherine O’Shea-vel, a Cukicicu névvel illetett kacér művésznővel, aki felkavarja az állóvizet a professzor életében. Charles Brackett és Billy Wilder forgatókönyvírók olyan teret adtak Coopernek, hogy komédiai tehetségének minden elemét megmutathatta. A New York Herald Tribune-ben Howard Barnes azt írta, hogy Coopert „nagy szakértelem és vidámság” jellemezte, és a színészi alakítása „teljesen magával ragadó”. Alacsony költségvetésű film volt, de mégis az év tíz legnagyobb bevételét hozó alkotása közé került. Cooper immáron negyedik egymást követő alakítása eredményezett komoly profitot, és mindegyik bekerült az év húsz legjobb filmje közé. 1942-ben mindössze egy filmben jelent meg, a Sam Wood rendezte életrajzi ihletésű A Yankee-k dicsőségében (The Pride of the Yankees), mely a Goldwyn szerződésben vállalt utolsó volt. Ebben a rekorder baseballsztár Lou Gehriget alakítja, aki a New York Yankees egymást követő játékában vett részt. Nem szívesen játszotta el ezt a szerepet, hiszen a hétszeres All-Star győztes az előző évben hunyt el amiotrófiás laterálszklerózisban, amit azóta róla „Lou Gehrig-kórnak” is neveznek. Az jelentette a nagy kihívást, hogy népszerű és országosan is ismert személyt kellett hitelesen alakítania úgy, hogy közben a baseballról sem tudott sokat, és ráadásul nem volt balkezes, mint Gehrig. Csak azután fogadta el a szerepet, hogy a játékos özvegye meglátogatta, és személyesen kérte arra, hogy ő jelenítse meg férjét a filmvásznon. A szerep szerint Gehrig életének húsz évét, a baseballkarrierjének első lépéseit, felemelkedését, boldog házasságát, küzdelmét a betegséggel, majd a Yankee Stadionban néző előtt, 1939. július 4-én tartott beszédét kellett eljátszania. Cooper a szerep kedvéért hamar megtanult úgy mozogni, mint egy baseballjátékos, és az ütéstechnikát is gyakorolta. A jobb-balkezesség kérdését úgy oldották meg, hogy a felvételeknél alkalmazott egyes ütőfogások bemutatására reverzeljárást alkalmaztak. A film nagy sikert aratott, és egyike volt az év első tíz filmjének, valamint tizenegy Oscar-jelölést kapott, és a legjobb férfiszínész kategóriában Cooper már harmadik jelölését is megkapta. Nem sokkal Ernest Hemingway az Akiért a harang szól című regényének megjelenése után a Paramount dollárt fizetett a megfilmesítés jogáért, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a főszerepet Cooper fogja alakítani. A történet főhőse Robert Jordan amerikai robbantási szakértő, aki a köztársaságpártiak oldalán harcol a spanyol polgárháborúban. Az eredeti rendező Cecil B. DeMille lett volna, de aztán mégis Sam Wood kapta a feladatot, ő pedig Dudley Nicholst hozta forgatókönyvírónak. 1942 vége felé kezdték meg a forgatást a Sierra Nevadában, ám újabb változás történt, mert Vera Zorina balerina helyett Ingrid Bergman lett a női főszereplő, akit Cooper és Hemingway is támogatott. A szerelmi jelenetek Bergman és Cooper között szenvedélyesre és elbűvölőre sikerültek. Howard Barnes a New York Herald Tribune-ban azt írta, hogy „mindkét színész igazi nagyság és teljes joggal csillagok”. Azt viszont le lehet szögezni, hogy a film más irányba vitte el a regény valódi politikai jellegét és témáját. Az Akiért a harang szól filmfeldolgozása azonban minden téren sikeres volt és begyűjtött tíz Oscar-jelölést, köztük a legjobb film és férfi főszereplő kategóriát is, amely Cooper negyedik jelölése volt. A második világháborúban Gary Cooper kora és egészségi állapota miatt sem szolgálhatott az amerikai hadseregben, de hasonlóan több színésztársához, a háborús felkészülést támogatta, és részt vállalt a katonák szórakoztatásában. 1943 júniusában meglátogatta San Diegóban a katonai kórházat, és gyakran szolgálta fel az ételt a Hollywood Canteenban. 1943 végén kilométeres turnét bonyolított le a csendes-óceáni háború hadszínterén Una Merkel és Phyllis Brooks színésznőkkel és Andy Arcari harmonikással együtt. Az utat B–24 Liberator nehézbombázó repülőgép fedélzetén tették meg. A csoport turnézott a Cook-szigetek, a Fidzsi-szigetek, Új-Kaledónia, Queensland, Brisbane – itt Douglas MacArthur elmesélte Coopernek, hogy a japán támadás megindításakor Manilában a színházban éppen a York őrmestert nézték – Új-Guinea, Jayapura és a Salamon-szigetek környékén. A csoport tagjai gyakran ugyanolyan gyatra körülmények közé kerültek, mint a katonák, és ugyanazt a hideg élelmezési csomagot (K-ration) fogyasztották. Az út során találkozott a szolgálatban lévőkkel, meglátogatott katonai kórházakat, bemutatta vonzó kollégáit és részt vett alkalmi fellépéseken. Bemutatójuk például tartalmazta Cooper Lou Gehrig szerepében elmondott búcsúbeszédét. Amikor visszatért az Amerikai Egyesült Államokba, további katonai kórházakban is tiszteletét tette. Erre az időszakra később úgy emlékezett, mint ami életének legnagyobb érzelmi tapasztalatát hozta. ### Érett szerepei 1944-től 1952-ig 1944-ben szerepelt a Cecil B. DeMille rendezte háborús kalandfilmben, a The Story of Dr. Wassellben Laraine Day-jel, ez volt a rendezővel a harmadik közös filmjük. Corydon M. Wassell amerikai orvos és misszionárius szerepét alakította, aki egy csoport sebesült tengerészt Jáva dzsungelén keresztül biztonságos helyre menekít. Annak ellenére, hogy a szakmai körök nem dicsérték, a Dr. Wassell egyike volt az év csúcsbevételt hozó filmjeinek. A Goldwynnal és a Paramounttal kötött szerződéseit ezzel teljesítette, és úgy döntött, a továbbiakban független lesz. Leo Spitz, William Goetz és Nunnally Johnson társaságában saját produkciós vállalkozást indított el International Pictures néven. Az induló stúdió szárnybontása Sam Wood romantikus vígjátéka, a Casanova Brown volt, melyben Cooper partnere Teresa Wright volt. Ez egy olyan emberről szól, aki megtudja, hogy válófélben levő felesége babát vár tőle, miközben éppen elvenni készül egy másik nőt. A film kedvezőtlen kritikai fogadtatásban részesült, a New York Daily News szerint „bűbájos szamárság”, míg Bosley Crowther a The New York Timesban azt írta, hogy „nevetséges bohóckodás”. A film alig hozott nyereséget. 1945-ben az International elkészítette Stuart Heisler westernvígjátékát, az És akkor jött Jonest (Along Came Jones), melyben a női főszerepet Loretta Young kapta. Ez az eddigi hősszerepeinek könnyed paródiája, amelyben Cooper egy nevetséges és ostoba cowboy, Melody Jones szerepében tűnik fel, akit összetévesztenek egy gátlástalan gyilkossal. A közönség azonban megszerette a filmet, nagy kasszasikert eredményezett, és bizonyította, hogy Cooper még mindig elengedhetetlenül fontos a nézők számára. Ez volt rövid története során az International Pictures legnagyobb pénzügyi sikere, mivel a vállalkozást 1946-ban eladták az Universal Studiosnak. A háború utáni években az amerikai társadalom átalakult, és Cooper karrierje is más irányt vett. Bár még szerepelt hagyományos hősszerepekben, a filmjeiben azonban már háttérbe szorult személyes hősiessége, helyette egyre inkább a történet és az egzotikus beállítások kaptak nagyobb hangsúlyt. 1945 novemberében bemutatták a Sam Wood 19. századi drámájából készített Saratoga Trunk című filmet, melyben Ingrid Bergmannal játszott együtt. Egy texasi cowboyt alakított, aki egy vonzó hozományvadásszal kerül kapcsolatba. Az 1943 elején készített film bemutatása közel két évet késett a háborús filmek iránti kereslet miatt. A szakma nem értékelte nagyra, de ennek ellenére is jól kerestek vele a készítők, hiszen a Paramount stúdiónak ebben az évben ez a film hozta a legtöbb bevételt. Egyetlen 1946-os filmje Fritz Lang romantikus thrillerje, a Köpeny és tőr (Cloak and Dagger) volt, melyben egy előkelő modorú fizikaprofesszort alakított, akit beszervezett az OSS titkosszolgálat, hogy a háború utolsó éveiben a német atombombaprogramot tanulmányozza. A történet némileg hasonlít Robert Oppenheimer fizikus második világháborús szerepére. Cooper nehézkes volt, és nem tudta jól megjeleníteni a szereplő lelkivilágát. Teljesítményét a filmszakma sem értékelte nagyra, és csak veszteséget termelt a film. 1947-ben jelent meg Paulette Goddard női főszereplésével Cecil B. DeMille epikus kalandfilmje, A legyőzhetetlen (Unconquered). A 18. században játszódó történetben Cooper egy nyugati határon szolgáló polgárőrt alakított, aki megvédi a telepeseket a gátlástalan fegyverkereskedőktől és az ellenséges indiánoktól. A film vegyes kritikát kapott, de James Agee, aki jó ideig DeMille kritikusa volt, megállapította, hogy a film a korszak hiteles hangulatát mutatta be. A DeMille-lel készített utolsó négy filmje közül ez volt a legjövedelmezőbb, és a profit rá eső százaléka után Cooper több mint dollárt keresett. Ezt a jövedelmezőséget az elkövetkező öt évben nem tudta elérni. 1948-ban játszott Leo McCarey romantikus vígjátékában, a Good Samben. Cooper, mivel eladta filmes vállalatát a Universalnak, hosszú távra szerződést tudott kötni a Warner Bros. filmstúdióval. Az egyezség szerint a forgatókönyvet és a rendezőt is ő fogadta el, és filmenkénti dolláros garantált összeg ütötte a markát. Az így készített első munka King Vidor drámája, a Forrás (Fountainhead), amelyben partnerei Patricia Neal és Raymond Massey voltak. A filmben egy idealista és megalkuvást nem ismerő építészt alakít, aki azért küzd, hogy megőrizze becsületességét és önállóságát a társadalmi nyomással szemben, miközben persze meg akar felelni a nagyközönség elvárásainak is. A film Ayn Rand regénye alapján készült, és ő írta a forgatókönyvet is, amely az író által képviselt objektivista filozófiai irányzatot követi, ezért szembehelyezkedik az önzetlenséggel és a kollektivizmussal, az önzést és a individualizmust támogatva. A legtöbb szakmai vélemény szerint nem illett Coopernek ez a szerep. A The New York Timesban Bosley Crowther azt írta, hogy arra a következtetésre jutott: „Mr. Deeds olyan volt, mint egy partra vetett hal”. Visszatért azonban önmagához Delmer Daves háborús drámájában, az 1949-ben készített A különítményben (Task Force). Ebben nyugállományba készülő admirálist alakított, aki visszaemlékezik hosszú katonai pályafutására, amelyben haditengerészeti pilótaként részt vett a repülőgép-hordozó anyahajók fejlesztésében. Az amerikai haditengerészet Technicolor filmhíradói által hitelesebbé tett film Cooper egyik legnépszerűbb színészi alakítását eredményezte ebben az időszakában. Az elkövetkező két évben négy gyengébbre értékelt filmet készített. Ezek: az Oscar-díjas magyar származású filmrendező, Kertész Mihály drámája, a Bright Leaf (1950), Stuart Heisler westernmelodrámája, a Dallas (1950), Henry Hathaway háborús komédiája, a You're in the Navy Now (1951) és Raoul Walsh akciós westernje, a Távoli dobok (Distant Drums) (1951). A háború utáni időszakának talán a legfontosabb filmje Fred Zinnemann westerndrámája, a Délidő (High Noon), melyben Grace Kelly a hölgypartnere, és a United Artists filmstúdióban készült. Ebben Will Kane nyugállományba helyezés előtt álló rendőrbírót játssza, aki éppen nászútra készül, amikor tudomására jut, hogy egy gonosztevő, akit ő kergetett el, három csatlósával együtt visszatér, hogy bosszút álljon. A rémült városlakók nem tudják segíteni, és fiatal menyasszonya is elhagyja, de Kane nem hátrál meg, és egyedül néz szembe a gonosztevőkkel. A forgatás alatt rossz egészségi állapotban volt, mert gyomorfekély gyötörte. Feldúlt arca és egyes jelenetek során mutatkozó feszélyezettsége Hector Arce szerint azt mutatta, mintha önbizalomhiányban szenvedne, de ez a filmben mutatott teljesítményét csak fokozta. A Délidőt a szakma lelkesen üdvözölte. A Time magazin egyenesen a kategória legjobbjai, a Hatosfogat (Stagecoach) és A pisztolyhős (Gunfighter) közé sorolta. Bosley Crowther a The New York Timesban azt írta, hogy „csúcson volt az alakítása”. John McCarten a The New Yorkerben arról tudósított, hogy Cooper még soha nem volt ennyire hatásos. A film az Egyesült Államokban , míg világszerte további dollár bevételt eredményezett. Barátja, James Stewart példáját követte, és alacsonyabb fizetésért vállalta a filmet, de a profitból százalékos részesedést kért, mely alapján végül dollárra tett szert. Cooper alakítása meghozta számára a második Oscar-díjat. 1952-ben feltűnt még a Warner Bros. filmstúdióban Tóth Endre magyar rendező rendezte amerikai polgárháborús drámában, a Springfield Rifle-ben, de ez a film a nyomába sem léphetett nagy sikerű elődjének. ### Késői filmjei 1953 és 1961 között 1953-ban négy filmet készített az Amerikai Egyesült Államokon kívül. Mark Robson Visszatérés a Paradicsomba (Return to Paradise) című drámájában egy amerikai vándor szerepét játszotta, aki Polinéziában megszabadítja a lakosokat egy eltévelyedett lelkész hatalma alól. A Szamoán töltött három hónap alatt gyenge egészségi állapota ellenére megadással tűrte a spártai életkörülményeket és az akár hosszú órákon át tartó forgatásokat is. A film a pazar operatőri munka ellenére sem kapott túl jó kritikát. Következő három filmjét Mexikóban forgatta. Hugo Fregonese akciódús kalandfilmjében, a Kifulladt vadban (Blowing Wild, 1953) Barbara Stanwyck mellett egy olajkutatót alakított, aki piszkos ügyekbe keveredik az olajvállalat vezetőjével és annak gátlástalan feleségével, akivel korábban már viszonya volt. 1954-ben megjelent Henry Hathaway westerndrámája, A bűn kertje (Garden of Evil), melyben a női főszereplő Susan Hayward. A történet szerint felbérelnek három szerencsevadászt azért, hogy megmentsék az asszony férjét. Ugyanebben az évben szerepelt Burt Lancasterrel együtt Robert Aldrich westernjében, a Vera Cruzban. A filmben amerikai kalandort játszott, akit I. Miksa mexikói császár felfogad, hogy kísérjen el egy hercegnőt a polgárháború sújtotta területen át Vera Cruzba. Ezeket a filmeket a szakma nem értékelte túlságosan, de azért szép jövedelmet hoztak, a Vera Cruzon például 1,4 millió dollárt keresett Cooper. Ebben az időszakban rendszeresen egészségügyi problémákkal küzdött. Folyamatosan orvosi kezelés alatt állt a gyomorfekélye miatt, és súlyos sérülést is szerzett a Kifulladt vad forgatása alatt, amikor egy robbantáskor felrepülő fémdarab találta el a vállát. A Vera Cruz forgatásakor lovasbalesetben újra megsérült a dereka, és égési sérülést szenvedett, amikor Lancaster túl közel sütötte el a puskáját, és a vaktöltény tüze átégette a ruházatát. 1955-ben mutatták be Otto Preminger életrajzi ihletésű háborús drámáját, a Billy Mitchell haditörvényszékét (The Court-Martial of Billy Mitchell). Billy Mitchell az első világháborúban szolgáló amerikai tábornok (az amerikai légierő atyja), aki meggyőzni próbálta a kormányzati tisztviselőket a légierő fontosságáról, majd később hadbíróság elé állították, mert kritizálta a hadügyminisztériumot a légi balesetek miatt. Egyes kritikusok szerint nem a megfelelő szerepet játszotta, és kedvetlen és hallgatag játéka nem adta vissza Mitchell dinamikus és csipkelődő személyiségét. 1956-ban hatékonyabb játékkal William Wyler polgárháborús drámájában, a Szemben az erőszakkalban (Friendly Persuasion) egy békés indianai kvékert alakított, partnere Dorothy McGuire volt. Hasonlóan a York őrmesterhez és a Délidőhöz, a film olyan témakört dolgozott fel, amelyben a vallásos pacifizmus és az állampolgári kötelezettség közötti ellentmondás okozza a konfliktust. Alakításáért a legjobb férfi filmszínész kategóriában Golden Globe-díjra jelölték. A film összesen hat Oscar-jelölést kapott, és az 1957-es cannes-i filmfesztiválon elnyerte az Arany Pálmát, valamint nem mellesleg nyolcmillió dolláros bevételt is hozott. 1956-ban Franciaországba utazott, hogy Billy Wilder romantikus vígjátékában, a Délutáni szerelemben (Love in the Afternoon) Audrey Hepburn és Maurice Chevalier mellett szerepeljen. Cooper egy középkorú amerikai szoknyapecért játszott, aki Párizsban egy nála jóval fiatalabb nőt üldöz, majd beleszeret. Annak ellenére, hogy jó szakmai véleményeket is kapott, például Bosley Crowther dicsérte az elragadó előadásmódot, a többség mégis arra az álláspontra helyezkedett, hogy Cooper öreg már az ilyen szerepekhez. A közönség sem fogadta kitörő lelkesedéssel, hogy a filmvásznon kialakult hősi imázsát egy olyan szerepben homályosítja el, ahol öregedő kicsapongó képében próbál elcsábítani egy fiatal ártatlan lányt. Mindezek ellenére a film jelentős hasznot hozott a készítőinek. A következő évben szerepelt Philip Dunne John O'Hara novellája alapján készült romantikus drámájában, a Ten North Frederickben. Ebben egy ügyvédet alakított, akinek az élete tönkrement egy politikus ármánykodása és lányának a szobatársával szövődött szerelmi kapcsolata miatt. Jeffrey Meyers szerint teljesítménye meggyőző volt, és a gyötrődés is látszott rajta, de ez nem volt elég ahhoz, hogy megmentse a Bosley Crowther által szerencsétlen filmnek nevezett produkciót. Továbbra is folytatta az akciófilmek gyártását annak ellenére, hogy folyamatosan egészségi gondokkal küszködött, és többször műtötték a gyomorfekélye és sérve miatt. 1958-ban szerepelt az Anthony Mann rendezte A vadnyugati ember című westerndrámában, partnerei Julie London és Lee J. Cobb. Egy jó útra tért korábbi gonosztevőt és rablógyilkost alakított, aki kénytelen szembenézni a múltjával, amikor korábbi bandatagjai megtámadják a vonatot, amellyel utazik. A filmet egyébként a benne lévő düh, szexuális erőszak és szadizmus miatt nevezik Cooper legbetegesebb westernfilmjének is. Életrajzírója, Jeffrey Meyers szerint Cooper, aki magánéletében is erkölcsi konfliktusokkal küzdött, „megértette a becsületét megőrizni igyekvő egyén gyötrelmeit ... és hitelesen eljátszotta a kísértések által gyötört, de alapvetően tisztességes ember szerepét”. Noha a korabeli kritikusok alapvetően mellőzték, a jelenkori kutatók nagyra értékelik, és ezt tekintik színészi pályafutása utolsó nagy filmjének. Miután a Warner Bros-szal kötött szerződését teljesítette, megalakította saját produkciós vállalkozását Baroda Productions néven, és 1959-ben készíttetett három nem szokványos filmet a megváltásról. Delmer Daves westerndrámájában, Az akasztófában (The Hanging Tree) Cooper orvost játszik, aki megment egy aranyásót a lincseléstől, majd sötét múltját próbálja kihasználni. Erős és meggyőző színészi játékot mutatott egy érzelmileg sérült férfi szerepében, aki szeret mások felett uralkodni, ám megváltozik, amikor szerelmes lesz. Robert Rossen A gyávák bátorsága című történelmi kalandfilmjében (They Came to Cordura, Rita Hayworth a női főszereplő) egy katonatisztet alakított. Szerepe szerint gyávaságban találják vétkesnek, és büntetésből mintegy megaláztatásként rábízzák, tegyen javaslatot arra, hogy az 1916-os Pancho Villa expedícióban részt vett katonák közül ki érdemli ki a Medal of Honort. Szinte csak pozitív kritikákat kapott, de megjelentek olyan vélemények is, amelyek szerint túl öreg volt már ehhez a szerephez. Michael Anderson kalandfilmjében, A Mary Deare katasztrófájában (The Wreck of the Mary Deare) Charlton Heston mellett egy kegyvesztett kereskedelmi hajóstisztet alakít, aki süllyedő hajója fedélzetén marad, hogy bizonyítsa a szándékos elsüllyesztést, és megmentse saját becsületét. Akárcsak az előző kettő, ez a filmje is fizikailag megterhelő volt, hiszen képzett búvárként a legtöbb víz alatti felvétel során kaszkadőr nélkül játszott. Jeffrey Meyers szerint mindhárom alakításában megfigyelhető, hogy olyan szerepeket játszott, ahol elvesztette a hitelességét és a megváltásra vágyakozott. Joseph Conrad Lord Jim című regényében ezt úgy nevezte: megpróbált küzdeni azért, hogy megmentse a pusztulástól azokat az eszményeit, amelyek az erkölcsi önazonosságát voltak hivatottak biztosítani. Utolsó filmjét, a The Naked Edge című brit thrillert, 1961-ben, halála évében forgatta. Szintén abban az évben színészi pályafutását életműdíjjal ismerték el. Mivel a díjátadásra betegsége miatt nem tudott elmenni, barátja, James Stewart vette át nevében az Oscar-szobrot. ## Magánélete ### Házassága és családja 1933-ban vette feleségül Veronica Balfe színésznőt, akinek legemlékezetesebb szerepe a King Kongban volt, ahol azt a lányt alakította, akit az óriásmajom elhajít. Leendő feleségét húszéves korában, 1933-ban húsvét vasárnapján mint első bálozót ismerte meg. A rendezvényt egyébként Veronica nagybátyja, Cedric Gibbons szervezte. Felesége a Park Avenue-n nőtt fel és lányiskolába járt, családja és barátai Rockynak nevezték. Nevelőapja, Paul Shields nagy gazdasági befolyással rendelkező Wall Street-i mágnás, akinek a Park Avenue-i házában 1933. december 15-én, minden nagyobb felhajtás nélkül kötöttek házasságot. Cooper barátai szerint a házasság jót tett neki, korábbi meggondolatlansága tovatűnt, és élete jó kezekbe került. Rockyval sportos életet éltek, együtt lovagoltak, síeltek és lövészetekre jártak. A társadalmi életbe is jobban bekapcsolódhatott, és feleségének köszönhetően magasabb körökbe is bejáratos lett. Házasságuk alatt Los Angelesben több helyen laktak. 1933 és 1936 között Encino, 1936 és 1953 között Brentwood, majd 1954 és 1961 között Holmby Hills volt az otthonuk. 1954 és 1961 között Coloradóban, Aspenben építettek egy nyaralót is. A házasságból 1937. szeptember 15-én született egyetlen gyermekük, Maria Veronica. Mindent figyelembe véve Cooper gondoskodó és szeretetteljes apa volt. Mariát megtanította kerékpározni, teniszezni, síelni és lovagolni is. A szülei életének részeseként részt vett az utazásaikon, és rendre szerepelt velük közös fotókon. Valószínűleg apjától örökölte képzőművészeti érdeklődését és rajztehetségét. A család együtt nyaralt Sun Valley-ban (Idaho), Rocky szüleinek vidéki házában Southamptonban (New York), és gyakran utaztak Európába is. A pár külön élt egy ideig, miután 1951. május 16-án Cooper elköltözött otthonról. Több mint két év után 1953 novemberében költözött csak vissza és rendeződött kapcsolata lányával, majd hivatalosan 1954 februárjában kibékült a feleségével is. ### Szerelmi kapcsolatai Házassága előtt már egy sor neves színésznővel keveredett szerelmi kapcsolatba. Clara Bow kezdte a sort 1927-ben, aki segítette karrierjét és az első főszerephez jutását a Children of Divorce-ban. Bow szintén közrejátszott abban, hogy a Szárnyak című romantikus drámában szerepelhetett, és a fiatal színésznek az itt szerzett népszerűségét mutatta, hogy megindult a neki címzett rajongói levelek áradata. 1928-ban már egy másik tapasztalt színésznővel, Evelyn Brenttel volt kapcsolata, akivel együtt játszott a Beau Sabreur című filmben. 1929-ben, miközben a The Wolf Song című filmet forgatták, Lupe Vélezzel folytatott viharos kapcsolatot, amely fiatalkori szerelmei közül talán a legjelentősebb volt. Két évig voltak együtt, de közben 1930-ban, a Marokkó forgatásán, egy rövid kaland erejéig Marlene Dietrich, majd 1931-ben az I Take This Woman készítésekor Carole Lombard került hozzá közel. 1931–32-ben Európában tartózkodott, és ez idő alatt az egyébként házas Dorothy di Frasso grófnő megtett mindent, hogy elviselhetőbbek legyenek az utazásai, és ne maradjon egyedül Rómában, a Villa Madamában se. Coopernek a házassága alatt is számos filmcsillaggal szövődött szerelmi kapcsolata, többek között Ingrid Bergmanhoz, Anita Ekberghez, Grace Kellyhez és Patricia Nealhez is gyengéd szálak fűzték. Mindazonáltal 1933 decemberében megkötött házassága után sokáig hű maradt feleségéhez. 1942 nyarán azonban viszonyt kezdett az Akiért a harang szól forgatásán Ingrid Bergmannal, akit egyébként az amerikaiak az „erkölcsi elfajzás hollywoodi apostolának” tartottak. Kapcsolatuk még 1943 júniusában, a Saratoga Trunk című film készítésekor is tartott. 1948-ban aztán megint végzetesen szerelmes lett, A forrás című filmdráma forgatása után élete is drámai fordulatot vett, hiszen gyengéd viszonyt kezdett ápolni filmbeli hölgypartnerével, Patricia Neallel. Eleinte rejteni próbálták kapcsolatukat, de az minden próbálkozásuk ellenére már nyílt titok volt Hollywoodban. Cooper felesége is hamar rájött erre, és amikor férjét szembesítette a pletykákkal, bevallotta, hogy azok nem alaptalan rágalmak. Azt is beismerte, hogy szerelmes Nealbe, és továbbra is találkozni akar vele. Neallal sem volt azonban felhőtlen a kapcsolata, hiszen 1950-ben abortuszra is rábeszélte, mert úgy gondolta, hogy egy házasságon kívüli gyerek tönkreteheti színészi karrierjét. 1951 májusától különköltözött feleségétől, de nem váltak el hivatalosan. Neal sem tartott ki sokáig mellette, 1951 december végén szakítottak. Összességében három évet élt külön feleségétől, és ez idő alatt barátnői sorát Anita Ekberg, Grace Kelly, Lorraine Chanel és Gisèle Pascal is gazdagította. A jól értesültek élete során összesen közel negyven nevezetesebb hölggyel hozták kapcsolatba. 1956-ban még Gina Lollobrigidával is hírbe hozták, de miután 1954-ben kibékült feleségével, kevésbé volt már kapcsolataitól hangos a bulvársajtó. ### Barátságai, vonzalmai és személyisége 1940 októberében Sun Valleyban kezdődött húszéves barátsága Ernest Hemingwayjel. Az előző évben Hemingway volt, aki felhívta a figyelmet Cooperre, amikor Robert Jordan szerepére kerestek színészt az Akiért a harang szól című filmhez. Mindketten szívesen töltötték szabadidejüket a természetben, ahol kacsára és fácánra vadásztak, valamint Sun Valleyban síeltek együtt. Mindketten nagy csodálói voltak Rudyard Kipling munkásságának – Cooper az öltözőjében tartotta a Ha című vers másolatát –, és mindketten szerették volna megélni Maugli kalandjait. Hemingway Cooper vadásztudását és természeti ismereteit is nagyra tartotta, és azt gondolta, hogy ilyen jellegű szerepei teljesen megegyeznek a személyiségével. Egyszer azt mondta róla: „Ha olyan szerepet hoznál létre, mint Coop, akkor senki nem hinne benne. Túl jó lenne ahhoz, hogy igaz legyen”. Cooper sűrűn találkozott a Nobel-díjas regényíróval, és az évek során szoros barátság alakult ki köztük. Cooper társadalmi életét zömében a sport, a szabadtéri tevékenységek, valamint a családtagjaival vagy barátaival töltött közös vacsorák jelentették. Ilyenkor befolyásos filmipari vezetőkkel: Henry Hathaway, Howard Hawks, William Wellman és Fred Zinnemann, vagy olyan neves filmszínészekkel, mint Joel McCrea, James Stewart, Barbara Stanwyck és Robert Taylor találkozott. Ide kell sorolni a vadászatait is, ezen kívül rendszeresen lovagolt, horgászott, síelt és idősebb korában búvárkodott. Soha nem hagyta cserben fiatalkori hobbiját, a festészetet sem. Az évek során feleségével komoly magángyűjteményre tettek szert, például olyan neves festők művei, mint Pierre-Auguste Renoir, Paul Gauguin és Georgia O’Keeffe is kerültek hozzájuk. 1956-ban személyesen találkozott Pablo Picassóval, és a neves spanyol festőművésztől is volt a tulajdonában alkotás. Egész élete során nagy tisztelője volt az autóknak, és ezekből is többet gyűjtött, például egy igazi luxusautó-különlegességet, egy 1930-as Duesenberget is a magáénak tudhatott. Cooper természete alapján inkább befelé forduló volt, és szeretett egyedül tartózkodni a szabadban. A képernyőn látott szerepeitől eltérően a beszélgetések során gyakran hosszú ideig hallgatott, illetve ilyeneket vetett csak közbe egyetértően, hogy: aha, vagy nemtetszését kifejezve az egy frászt! Egyszer azt mondta erről: „Ha mások sokkal érdekesebb dolgokat mondanak, mint amilyeneket én tudnék, akkor inkább csendben maradok”. Barátai szerint azért szívesen beszélt és jól tájékozott volt a lovak, a lőfegyverek, a vadnyugat történelméről készített filmek, a sportautók és a modern művészetet érintő témakörökben. A kívülállók akár alábecsülhették volna a színészi képességeit, mert szerény és egyszerű személyiség volt. Barátai kedves, jó modorú, megfontolt és humoros embernek tartották. Egész pályafutása során illendően viselkedett, nem élt vissza kiemelt filmsztár státuszával, nem kért különleges bánásmódot és nem utasítgatta a rendezőt vagy a vezető színésznőt. Közeli barátja, Joel McCrea úgy emlékezett:„Coop soha nem veszekedett, nem bolondult meg, nem mondta senkinek, hogy én jobban tudom, és így mindenki szeretett vele dolgozni”. ### Politikai nézetei Konzervatív és antikommunista nézeteket vallott. Emellett akárcsak apja, ő is elkötelezett támogatója volt a Republikánus Pártnak. 1924-ben Calvin Coolidge-re szavazott, 1928-ban és 1932-ben Herbert Hooverre, majd 1940-ben nyíltan kampányolt Wendell Wilkie mellett. 1944-ben pedig Franklin D. Roosevelt ellenében a szovjetellenes Thomas Dewey mellett tette le voksát, mert azt gondolta, hogy kihívója tisztességtelen és idegen gondolatokat tett a magáévá. A választások előtt egy rádióbeszédben – melynek adásidejét ő fizette – azt mondta: „Nem értek egyet az új irányvonallal, hiszen az a meggyőződésem, hogy mindannyiunk közös szerelme, Amerika nem ócska és elhasznált, valamint nem kell olyan külföldi elképzeléseket kölcsönözni, melyek egyébként ott sem működnek, ahonnan jönnek... A mi országunk még fiatal, és ezért a saját álláspontját is neki magának kell kialakítania”. Részt vett azon a Los Angeles Memorial Coliseumban rendezett republikánus nagygyűlésen, ahol Dewey támogatására fő jött össze. Alapító tagja volt az Amerika Eszményeit Őrző Filmszövetségnek (Motion Picture Alliance for the Preservation of American Ideals), amely konzervatív, magukat „igaz amerikaiak”-nak nevező filmeseket tömörített. Alapító nyilatkozatuk szerint a kommunizmus és a fasizmus terjedésével szemben az amerikai életforma megőrzését tűzték ki célul. A szervezetnek tagja volt többek között például Cecil B. DeMille, Walt Disney, Clark Gable, Ronald Reagan, Barbara Stanwyck és John Wayne, akik nyomást gyakoroltak az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusára, hogy vizsgálják meg, mekkora kommunista befolyás érvényesül a filmiparban. 1947. október 23-án Coopert is meghallgatta a Joseph Raymond McCarthy vezette Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság. A vallomását együttműködőnek találták, és arra a kérdésre, hogy megfigyelt-e kommunista befolyást Hollywoodban, így felelt: „Visszautasítottam néhány forgatókönyvet, mert túlzottan kommunista színezetűnek találtam őket”. Továbbá olyan párbeszédeknek volt tanúja, ahol azt mondták, hogy az amerikai alkotmány felett eljárt az idő, és a kormány hatékonyabban tudna működni a Kongresszus nélkül. Cooper vallomása egy hónappal a Hollywoodi Feketelista összeállítása előtt történt, és ellentétben másokkal, vallomásában neveket nem említett. ### Vallása Coopert az Anglikán Közösség szertartása szerint keresztelték meg 1911. december 3-án Angliában, és az Egyesült Államok Episzkopális Egyháza tagjaként nevelkedett fel. Ugyan felnőtt korában sosem volt vallását gyakorló keresztény, a barátai közül többen hitték, hogy mély lelki életet él. 1953\. június 26-án elkísérte Rómába feleségét és lányát – akik egyébként buzgó katolikusok voltak –, hogy részt vegyenek XII. Piusz pápa audienciáján. Cooper és felesége a látogatás idején még külön éltek, de tulajdonképpen ez volt a kezdete a kibékülésüknek. Az elkövetkező években Cooper egyre többet elmélkedett saját haláláról és cselekedeteiről, valamint a katolicizmusról is rendszeresen beszélt családjával. Egyre gyakrabban elkísérte szeretteit a katolikus templomba is, és ott találkozott azzal a plébánossal, aki felajánlotta neki, hogy segít a lelki útmutatásban. Több hónapos felkészítés után Cooper úgy döntött, hogy áttér a római katolikus vallásra. A szertartás kisebb családi és baráti körben zajlott le 1959. április 9-én Beverly Hillsben, a Jó Pásztor templomában (Church of the Good Shepherd). ## Utolsó évei és halála 1960\. április 14-én megműtötték a bostoni Massachusetts Általános Kórházban, mivel prosztatarákot diagnosztizáltak nála. A rák azonban továbbterjedt vastagbelére, ezért május 31-én Los Angelesben a Lebanon Kórházban megint operációra került sor azért, hogy eltávolítsák a rosszindulatú daganatot. Felépülése után, a nyár végén elvitte családját nyaralni Dél-Franciaországba, majd mielőtt Londonba utazott elkészíteni utolsó filmjét, a The Naked Edge-t, 1960 decemberében az NBC televíziónál a Project 20 The Real West című dokumentumfilmen dolgozott, melynek egy részében a narrátor is ő volt. December 27-én felesége megtudta Cooper kezelőorvosától, hogy a rák továbbterjedt a tüdejére és a csontjaira, így már menthetetlenné vált. A család úgy döntött, hogy ezt nem közlik vele azonnal. 1961\. január 9-én Cooper részt vett Beverly Hillsben egy, a tiszteletére adott vacsorán a Friars Clubban, melyen Frank Sinatra és Dean Martin volt a házigazda. Itt volt vele számos más filmes barátja is, és Cooper rövid beszédében azt mondta nekik: „Az egyetlen eredmény, amire nagyon büszke vagyok, az az, hogy ebben a közösségben ilyen barátokra leltem”. Január közepén elvitte családját Sun Valley-be, az utolsó közös pihenésükre. Itt Cooper és Hemingway utoljára túrázhatott együtt a havas vidéken. Február 27-én, miután visszatért Los Angelesbe, megtudta, hogy haldoklik. Később azt mondta családjának, hogy: „Higgyünk a csodában, de ha nem következik be, és ez Isten akarata, akkor rendben van az is”. Április 17-én a televízióban nézte, hogy hasonlóan az első Oscar-díjához, most is barátja, James Stewart veszi át nevében harmadik Oscar-szobrát, az életműdíjat. Stewart érzelmes beszédben Cooperhez szólt: „Azt akarom, hogy tudd. A legnagyobb barátsággal, szeretettel, csodálattal és mindannyiunk mély tiszteletével viszem neked a díjat. Nagyon büszkék vagyunk rád, Coop”. A következő napon az újságok világszerte bejelentették, hogy Cooper haldoklik. Az elkövetkező napokban számos üzenetet kapott, melyekben bátorították és nagyrabecsülésükről biztosították őt: többek között táviratozott XXIII. János pápa, II. Erzsébet brit királynő, és felhívta telefonon John Fitzgerald Kennedy. Május 4-én adta utolsó hivatalos nyilatkozatát, melyben azt mondta: „Tudom, hogy ami most történik, az Isten akarata, és ezért nem félek a jövőtől”. Május 12-én adták fel neki az utolsó kenetet. Másnap, 1961. május 13-án 12:47-kor csendben, hat nappal hatvanadik születésnapja után elhunyt. A gyászmisét május 18-án a Jó Pásztor templomában tartották, melyen részt vett számos barátja és színésztársa is, köztük James Stewart, Henry Hathaway, Joel McCrea, Audrey Hepburn, Jack L. Warner, John Ford, John Wayne, Edward G. Robinson, Frank Sinatra, Dean Martin, Randolph Scott, Walter Pidgeon, Bob Hope és Marlene Dietrich. Kaliforniában, Culver Cityben temették el a Szent Kereszt temetőben (Holy Cross Cemetery). 1974 májusában családja New Yorkba költözött, és őt sem hagyták ott, hanem exhumálták, majd újratemették Southamptonban, a Szent Szív temetőben (Sacred Hearts Cemetery). A sírhelyét egy a Montauk kőfejtőből származó háromtonnás kőtömbbel jelölték meg. ## Színészi stílusa és hírneve Cooper színészi stílusát három alapvető jellemző határozta meg: az a képessége, hogy szerepeiben természetes és eredeti tudott lenni, valamint könnyed játéka hiteles is volt a képernyőn. A színészet tanára, Lee Strasberg egyszer megjegyezte: „Sztanyiszlavszkij elképzelései szerinti legegyszerűbb példa az olyan színészek játéka, mint Gary Cooper, John Wayne és Spencer Tracy. Ők nem kezdenek el játszani, hanem önmagukat adják, és e szerint reagálnak vagy cselekszenek. Így nem is tesznek olyat, ami ellentétes lenne a szerepükkel”. A francia filmrendező, François Truffaut Coopert a legnagyobb színészek közé sorolta amiatt, hogy külső irányítás nélkül is képes volt nagy teljesítményre. Az a képesség, hogy saját személyisége a szerepeiben végig megmutatkozhatott, a filmkritikusokat és a nézőket egyaránt arról győzte meg, hogy ő egyszerűen csak saját magát alakította. Cooper azon képessége, hogy személyiségét adta a szerephez, fontos része volt természetességének és eredetiségének. Színésztársa, John Barrymore mondta Cooperről: „Erőlködés nélkül csinál olyan dolgokat, melyeket mások életük végéig sem tudnak megtanulni. Ez a fickó a világ legnagyobb színésze, mert természetes tud maradni”. Charles Laughton, aki a Devil and the Deep című filmben játszott vele együtt, azt mondta róla: „Az az igazság, hogy annak a fiúnak ötlete sem volt, miként kéne játszania... Neki ez a bensőjéből fakadt”. William Wyler, aki Cooper két filmjét is rendezte, nagyszerű színésznek tartotta őt, és egyenesen a filmszínészek mesterének titulálta. A The Real Gloryban játszott alakítása kapcsán Graham Greene írta róla: „Olykor az ő szikár, fotogén arcán is látszott, hogy mindent a kamera kedvéért tesz. De nem kérdés: ő nem játszott, hanem alakított, mert miközben beszélt, egy kötést helyezett fel és beoltott egy lányt kolera ellen. Mindezt úgy, mintha tényleg tudná, hova kell szúrnia, és már nem is kell arra annyira odafigyelnie”. A Cooper-féle előadásmód több rendezőt és kortárs színészeket is meglepett. Már korai filmjeiben felismerte ugyanis a felvevőgép azon képességét, hogy képes megörökíteni egészen finom gesztusokat és arcmozgásokat. A York őrmesterben nyújtott alakításáról Howard Hawks megjegyezte: „Nagyon keményen dolgozott, de mégis úgy tűnt, hogy nem jól teszi a dolgát. Furcsa egy színész volt, mert a jelenetek során azt gondolhattad volna... ez nem is olyan jó. De aztán, mikor másnap visszanézted a vetítőteremben a gyorskópiát, akkor azt láttad, hogy az arcáról le tudsz olvasni mindent, amit csak gondolt”. Sam Wood, aki négy filmjét is rendezte, egészen hasonló észrevételt tett a Pride of the Yankees című filmben nyújtott alakításáról: „Azt gondoltam, nem játssza jól a szerepét. A filmen persze tökéletes lett, de a forgatás alatt, esküszöm, azt éreztem, hogy ez volt a mozgóképgyártás történetének legrosszabb alakítása”. A színésztársai is csodálták különleges színészi képességeit. Ingrid Bergman színésznő két olyan film után, ahol együtt játszott Cooperrel, arra a következtetésre jutott, hogy „Ennek az embernek a személyisége hatalmas és ellenállhatatlan. A szeme és arca olyan kifejező, hogy egyszerre érzéki és könnyed. Ezt akkor lehet igazán érezni, amikor már a filmet is megnézted. Úgy gondolom, csodálatos színész, ő volt a legkönnyedebb és legtermészetesebb színész, akivel valaha is játszhattam”. ## Emlékezete Színészi pályafutása 1925 és 1961 között harminchat évet ívelt át, mely során nyolcvannégy játékfilmben játszott fontosabb szerepet. Ő volt az egyik kiemelkedő amerikai filmsztár a némafilmkorszak végétől egészen a klasszikus hollywoodi aranykor hanyatlásáig. Természetes, hiteles és közérthető alakításainak köszönhetően színészi teljesítménye a férfi és a női nézőknek egyaránt elnyerte a tetszését. A legtöbb nagy filmes műfajban játszott, beleértve a westernt, a háborús és kalandfilmet, a drámát, a krimit, a romantikus filmet és a komédiát is. A Motion Picture Herald 1936-tól 1958-ig huszonhárom egymást követő évben a tíz legismertebb férfi filmszínész közé sorolta. A Quigley Publishing Company által készített listán Cooper tizennyolc éven keresztül a legjobban fizetett tíz színész közé tartozott: 1936–37, 1941–49 és 1951–57 között; 1953-ban pedig ő vezette a listát. A minden idők összesített listáján a negyedik, John Wayne, Clint Eastwood és Tom Cruise előzi csak meg. Halálakor úgy összesítették, hogy színészi pályafutása során több mint kétszázmillió dollárt kereshetett (mai árfolyamon átszámítva USD). Játékfilmjeinek több mint a felében akcióhőst játszott, mint cowboy, katona, pilóta, tengerész vagy felfedező. A többi szerepében orvos, professzor, író, színész, építész, hivatalnok és baseballjátékos volt. A képernyőre vitt hősszerepei pályafutásának különböző periódusaival együtt változtak. Korai filmjeiben fiatal naiv hőst alakított, aki biztos volt emberi tartásában, és erényeinek köszönhette győzelmeit (A virginiai férfi). Miután befutott sztár lett, a filmjeiben már egy óvatosabb hőst jelentett meg (Búcsú a fegyverektől). 1936-tól 1943-ig, a színészi pályafutása csúcsán, megint egy új típusú hőst lehetett látni, azt a hétköznapi embert, aki feláldozza magát másokért (Váratlan örökség, Az utca embere, Akiért a harang szól). A háború utáni években újra megváltozott, ez időben egy olyan hőst személyesített meg, aki egyedül nézett szembe a csapásokkal (A forrás, Délidő). Utolsó filmjeiben elutasította a korábban elkövetett erőszakot, és az elvesztett becsület visszaszerzésében látta a megváltást (Szemben az erőszakkal, A vadnyugati ember). A képernyőn látható személyisége, melyet egész pályafutása során fejlesztett, mindig egy olyan ideális amerikai hős volt, aki magas, sármos és rendíthetetlenül őszinte. Olyan valaki, akinek tettei sokszor felette álltak az emberi értelemnek, de hősiessége mellett romantikus szerető, kalandor és egyszerű földi halandó is volt egyben. 1960\. február 6-án a filmipar fejlesztésében játszott szerepéért Cooper is csillagot kapott a hollywoodi hírességek sétányán, a 6243 Hollywood Boulevardon. Szintén csillagot kapott Montanában is, Bozemanban az Ellen Színház előtti járdán. 1961. május 6-án pályafutását elismerve megkapta a francia művészeti érdemrendet (Ordre des Arts et des Lettres), majd 1961. július 30-án immár posztumusz adományozták neki az olasz David di Donatello-díjat. 1966-ban bekerült Oklahoma Cityben a Nemzeti Cowboy és Western Múzeumba a halhatatlan nagy westernszínészek közé. Az Amerikai Filmintézet (AFI) által készített minden idők legjobb ötven amerikai férfi színésze között az előkelő tizenegyedik helyet kapta. Színészi alakításai közül három, Will Kane, Lou Gehrig és York őrmester felkerült az AFI által összeállított száz legnagyobb hős és gonosz listáján a hősök közé. A Lou Gehrig szerepében elmondott „Today, I consider myself the luckiest man on the face of the earth” (Ma a legszerencsésebb embernek tartom magam a földön) idézetet a 38. helyre rangsorolta az AFI által készített legnagyobb filmes idézeteket tartalmazó százas lista. Életrajzírója, Jeffrey Meyers szerint több mint fél évszázaddal halála után Gary Cooper maradandó öröksége az a filmjeiben ránk maradt és róla kialakult kép, ami megtestesíti az ideális amerikai hőst. Charlton Heston egyszer megjegyezte: „Ő mutatta meg azt a fajta embertípust, amilyenné az amerikaiak szeretnének válni, talán jobban is, mint bármelyik valaha is létező színész megtehette volna ezt”. Alakja felbukkan (említés szintjén) Kondor Vilmos magyar író Budapest novemberben című bűnügyi regényében is. ## Jelentősebb díjak és jelölések - Oscar-díj - díj: legjobb férfi főszereplő – York őrmester (1942) - díj: legjobb férfi főszereplő – Délidő (1953) - jelölés: legjobb férfi főszereplő – Váratlan örökség (1937) - jelölés: legjobb férfi főszereplő – The Pride of the Yankees (1943) - jelölés: legjobb férfi főszereplő – Akiért a harang szól (1944) - Golden Globe - díj: legjobb férfi főszereplő – Délidő (1953) - jelölés: legjobb férfi főszereplő – Szemben az erőszakkal (1957) ## Fontosabb filmjei Az alábbi lista Gary Cooper jelentősebb filmjeit sorolja fel: ## Rádióadás ## Fordítás

2021-es sakkvilágbajnokság

A 2021-es sakkvilágbajnokság a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) által szervezett, 2020-ról elhalasztott versenysorozat, amely az elért helyezések alapján a világkupán való indulásra jogosító zónaversenyekből és kontinensbajnokságokból, a világbajnokjelöltek versenyén való részvételhez kvalifikációt biztosító 2019-es világkupaversenyből, a 2019 folyamán lezajlott Grand Prix versenysorozatból, a 2019-ben első ízben megrendezett FIDE Grand Swiss svájci rendszerű versenyből és a nyolc legjobb versenyző részvételével rendezett világbajnokjelölti versenyből, valamint a világbajnoki döntőből áll. A világbajnoki döntőt eredetileg 2020 második félévére tervezték, azonban a koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztották. Az elhalasztott világbajnoki döntőre 2021. november 24. – december 10. között Dubajban került sor. A kvalifikációs versenysorozat végén a világbajnokjelölti verseny győztese, az orosz Jan Nyepomnyascsij szerzett jogot arra, hogy a világbajnokság döntőjében megmérkőzzön a címvédő norvég Magnus Carlsennel. Az alapszakaszban a 2006 óta 12 játszmás világbajnoki döntő játszmáinak számát 2021-ben 14 játszmásra emelték. Magnus Carlsen ismét, ezúttal negyedszer is megvédte világbajnoki címét, miután a döntőben már a 11. játszma után megszerezte a trónvédéshez szükséges 7,5 pontot. ## Kvalifikációs versenyek ### Kontinensbajnokságok és zónaversenyek A versenysorozat első lépcsői a kontinensbajnokságok és a zónaversenyek, amelyeken a sakkvilágkupán való részvételre lehet kvalifikációt szerezni. A 2021-es sakkvilágbajnoki ciklusban a négy kontinensbajnokságról összesen 66 fő, a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) által meghatározott zónák versenyeiről összesen 26 fő szerezhetett kvalifikációt. Jogosultságot szerzett az indulásra 18 fő az aktuális Élő-pontszáma, négy fő az előző sakkvilágkupán elért eredménye alapján (az elődöntősök), a női sakkvilágbajnok, a legutóbbi két junior sakkvilágbajnok, a Professzionális Sakkozók Szervezete (ACP) által szervezett versenysorozat pontversenyének győztese, valamint a FIDE-elnök öt és a szervezőbizottság négy szabadkártyása is. ### A sakkvilágkupa A 2019-es sakkvilágkupa a 128 kvalifikációt szerzett versenyző között kieséses rendszerű páros mérkőzések keretében zajlott 2019. szeptember 9. – október 4. között az oroszországi Hanti-Manszijszkban. A versenyt az azeri Tejmur Radzsabov nyerte, miután a döntőben többszöri rájátszás után 6–4 arányú győzelmet aratott a kínai Ting Li-zsen ellen. Ők ketten jutottak tovább a világbajnokjelöltek versenyébe. ### Grand Prix versenysorozat A FIDE Grand Prix egy négy tornából álló kiemelt erősségű versenysorozat a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) szervezésében, amely 2019 folyamán zajlott. A Grand Prix résztvevői az előző sakkvilágkupán elért eredményeik, valamint aktuális Élő-pontszámuk alapján a világ legerősebb játékosai közül kerültek kiválasztásra. A 2019-es Grand Prix négy versenyből állt, a 21 részvételre jogosult versenyzőnek ezek közül három versenyen kellett indulnia. A Grand Prix lebonyolítása változott a korábbi évekhez képest: az eddigi körmérkőzéses tornák helyett kieséses rendszerű páros mérkőzések zajlottak. A versenyeken elért helyezések után járó pontok összesített eredménye alapján az első két helyezett, Alekszandr Griscsuk és Jan Nyepomnyascsij szerzett jogot a világbajnokjelöltek versenyén való indulásra. ### FIDE Grand Chess Swiss 2019-ben első alkalommal rendezték meg a 2019-es FIDE Chess.com Grand Swiss svájci rendszerű tornát, amelyen a 2018. július–2019. június közötti átlag-Élő-pontszám alapján a világranglista első 100 helyezettje kapott meghívást. A résztvevők körét kiegészítették a junior, a női és a szenior világbajnokokkal, a kontinensbajnokságokról 12 fővel, az ACP Tour versenysorozat győztesével és szabadkártyásokkal. A tornát 154 fővel rendezték meg 2019. október 10–21. között Isle of Man szigetén. A torna győztese a kínai Vang Hao szerzett kvalifikációt a világbajnokjelöltek versenyén való indulásra. ### Átlagos Élő-pontszám A világbajnoki szabályzat szerint a 2019. február–2020. január közötti átlagos Élő-pontszáma alapján a világranglistán legelőkelőbb helyen álló azon versenyző, aki más módon nem szerzett kvalifikációt, vehet részt a világbajnokjelöltek versenyén. A korábbi évektől eltérően, a Grand Swiss torna belépésével ebben a világbajnoki ciklusban csak egy versenyző szerezhetett ilyen formán kvalifikációt. Ennek a feltételnek a holland Anish Giri felelt meg. ## A világbajnokjelöltek versenye A világbajnokjelöltek versenyét 2020. március 15–április 5. között az oroszországi Jekatyerinburgba tervezték, ahol a verseny a kvalifikációt szerző nyolc résztvevő között kétfordulós körmérkőzés során dőlt volna el. Az orosz kormány a koronavírus-járvány miatt március 27-től több országgal megszakította a személyi légi közlekedést, ezért a FIDE március 26-án, a 7. fordulót követően felfüggesztette a versenyt. Az első hét forduló eredményei érvényben maradtak, és a folytatást a járványveszély elmúltával 2021-ben a 8. fordulóval kezdték. 2021. február 15-én a FIDE bejelentette, hogy a tornát április 19-től az eredeti helyszínen folytatják. A szabadkártyás kiválasztása az alábbi eredményt elérők közül volt lehetséges: - A 2019-es sakkvilágkupa 3. helyezettje (Maxime Vachier-Lagrave); - A 2019-es FIDE Chess.com Grand Swiss legmagasabban helyezett, kvalifikációt nem szerző versenyzője (Kirill Alekszejenko); - A FIDE Grand Prix 2019 legmagasabban helyezett, kvalifikációt nem szerző versenyzője (Maxime Vachier-Lagrave); - A legmagasabb átlagos Élő-pontszámmal rendelkező, kvalifikációt nem szerző versenyző (Anish Giri vagy Maxime Vachier-Lagrave). 2019\. december 23-án az Orosz Sakkszövetség elnöke bejelentette, hogy a világbajnokjelöltek versenyének szervezőbizottsága Kirill Alekszejenko részére adja a szabadkártyát. A döntést azzal indokolta, hogy a versenyt Oroszországban rendezik, és ezért orosz versenyzőt részesítenek előnyben. A döntést nyílt levélben kifogásolta Maxime Vachier-Lagrave menedzsmentje, tekintettel arra, hogy két orosz versenyző már a résztvevők között van, ugyanakkor a szabadkártyás kiválasztásának szempontjai szerint Lagrave két szempont alapján is jogosult lenne. 2020. február 1-én a Nemzetközi Sakkszövetség hivatalosan is bejelentette a világbajnokjelöltek versenyének indulóit, köztük Kirill Alekszejenkót. ### A koronavírus-járvány hatása A világszerte terjedő koronavírus-járvány miatt Tejmur Radzsabov kérte a világbajnokjelöltek versenyének elhalasztását. A torna szervezői a kérésének nem tettek eleget, ezért Radzsabov visszalépett a versenytől. Helyére a francia Maxime Vachier-Lagrave került, aki az előző évi átlagos Élő-pontszáma alapján lett kiválasztva. Kérdéses volt a tornára kvalifikációt szerző két kínai versenyző, Ting Li-zsen és Vang Hao indulása. Február 19-én Oroszország részlegesen megtiltotta kínai állampolgárok belépését az ország területére. A két kínai versenyző humanitárius vízummal már jóval a torna kezdete előtt, március 2-án megérkezett Moszkvába, és kéthetes karanténba vonult. A Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) március 6-án bejelentette, hogy a járvány miatt a világbajnokjelöltek versenyének elhalasztása csak a rendező ország hozzájárulásával lehetséges. Egyidejűleg kijelentette, hogy a torna nem nagy létszámú versenyzővel, hanem csupán nyolc fővel zajlik, akiknek az egészsége és biztonsága érdekében speciális rendszabályokat vezetnek be: 1. A belépésnél ellenőrző ponton kell mindenkinek áthaladnia, ahol ellenőrzik az egészségi állapotát, a testhőmérsékletét. 2. A verseny egész ideje alatt alkoholalapú kéztisztító készüléknek kell rendelkezésre állnia. 3. Folyamatosan megfelelő mennyiségű arcmaszknak kell rendelkezésre állni, amelynek viselését szükség esetén elrendelhetik. 4. A nézők és a játékosok között legalább 15 méter távolságnak kell lennie. (Később a rendezők egészségügyi megfontolások miatt úgy döntöttek, hogy a nézők nem léphetnek be a verseny helyszínére.) 5. A játék előtti és utáni kézfogás nem kötelező. 6. Maszkokat és fertőtlenítőszereket kell biztosítani minden olyan szállodai szobában, ahol a résztvevők és a tisztviselők tartózkodnak, valamint a versenyen használt összes járműben. A járvány terjedése miatt a tornát a 7. fordulót követően felfüggesztették. ### A világbajnokjelöltek egymás elleni eredményei A világbajnokjelölti versenyen résztvevő nyolc versenyző közül a verseny kezdetéig egymás ellen játszott hagyományos időbeosztású játszmákat figyelembe véve a legjobb eredménnyel Maxime Vachier-Lagrave rendelkezett, aki 19 alkalommal győzött riválisai ellen, és csak 14 alkalommal szenvedett vereséget, 77 döntetlen mellett. Őt Ting Li-zsen (15 győzelem, 11 vereség, 60 döntetlen) és Vang Hao (14 győzelem, 11 vereség, 23 döntetlen) követte. Anish Giri 14–14-re állt 84 döntetlen mellett, a többiek a verseny előtt negatív mérleggel rendelkeztek az egymás elleni eredményeiket tekintve. Érdekesség, hogy Alekszejenko korábban még nem játszott hagyományos időbeosztású játszmát Ting Li-zsen ellen, Nyepomnyascsijjal és Caruanával pedig egyáltalán nem került még szembe. {\| class="wikitable" style="text-align:center;" style="font-size:80%;" \|+ Egymás elleni eredmények a versenyig ! !!width=140\|Versenyző!! Élő-p.!!width=60\|VR.h.!!width=80\|Lagrave!!width=80\|Ting!! width=80\|Giri!!width=80\|Griscsuk!!width=80\|Alekszejenko!!width=80\|Nyepomnyascsij!!width=80\|Vang!!width=80\|Caruana!!width=70\|Össz. \|- \| 1\|\|align=left \| Maxime Vachier-Lagrave\|\|2767\|\|8.\|\|bgcolor=#DCDCDC\| \|\|4−2 (10) \|\|3–3 (23)\|\|1–2 (14) \|\|1–0 (0) \|\|5–1 (7) \|\|1–0 (2) \|\|4–6 (21) \|\|19–14 (77) \|- \| 2\|\|align=left \| Ting Li-zsen\|\|2805\|\|3.\|\|2–4 (10) \|\| bgcolor=#DCDCDC\| \|\|2–2 (20) \|\|2–0 (8) \|\|0–0 (2) \|\|1–1 (7) \|\|6–2 (7) \|\|2–2 (6) \|\|15–11 (60) \|- \| 3\|\|align=left \| Anish Giri\|\|2763\|\|11.\|\|3–3 (23) \|\| 2–2 (20) \|\| bgcolor=#DCDCDC\| \|\|2–1 (11) \|\|1–0 (0) \|\|3–2 (2) \|\|1–3 (3) \|\|2–3 (25) \|\|14–14 (84) \|- \| 4\|\|align=left \| Alekszandr Griscsuk\|\|2777\|\|4.\|\|2–1 (14) \|\|0–2 (8) \|\| 1–2 (11)\|\| bgcolor=#DCDCDC\| \|\|1–0 (1) \|\|2–2 (6) \|\|1–2 (5) \|\|3–3 (11) \|\|10–12 (56) \|- \| 5\|\|align=left \| Kirill Alekszejenko\|\|2698\|\|39.\|\|0–1 (0) \|\|0–0 (2) \|\|0–1 (0) \|\| 0–1 (1) \|\| bgcolor=#DCDCDC\| \|\|0–0 (0) \|\|1–1 (0) \|\|0–0 (0) \|\|1–4 (3) \|- \| 6\|\|align=left \| Jan Nyepomnyascsij\|\|2774\|\|5.\|\|1–5 (7) \|\|1–1 (7) \|\|2–3 (2) \|\| 2–2 (6) \|\| 0–0 (0) \|\| bgcolor=#DCDCDC\| \|\|1–1 (2) \|\|1–0 (6) \|\|8–12 (30) \|- \| 7\|\|align=left \| Vang Hao\|\|2762\|\|12.\|\|0–1 (2) \|\|2–6 (7) \|\|3–1 (3) \|\| 2–1 (5) \|\| 1–1 (0) \|\| 1–1 (2) \|\| bgcolor=#DCDCDC\| \|\|5–0 (4) \|\|14–11 (23) \|- \| 8\|\|align=left \| Fabiano Caruana\|\|2842\|\|2.\|\|6–4 (21) \|\|2–2 (6) \|\|3–2 (25) \|\| 3–3 (11) \|\| 0–0 (0) \|\| 0–1 (6) \|\| 0–5 (4) \|\| bgcolor=#DCDCDC\| \|\|14–17 (73) Megjegyzés: Zárójelben a döntetlen játszmák száma. ### A verseny szabályai A világbajnokjelölti verseny szabályait külön szabályzat írta le az alábbiak szerint: Ha az első és második helyen két vagy több versenyző között holtverseny alakul ki, akkor az alábbiak szerint döntik el a helyezéseket: - az egymás elleni eredmény; - a megnyert játszmák száma; - a Sonneborn–Berger-számítás szerinti pontszám; - rájátszás. A gondolkodási idő 100 perc az első 40 lépésre, majd még 50 percet kapnak a következő 20 lépésre. Ha a játszma ez alatt nem fejeződik be, akkor további 15 perc áll rendelkezésükre az eredmény eldöntéséhez. A játékosok az első lépéstől kezdve lépésenként 30 másodperc többletidőt kapnak. A 40. lépés előtt tilos a megegyezéses döntetlen, kivéve ha örökös sakk vagy háromszori lépésismétlés áll elő. A torna díjalapja euró, amely az eddigi legmagasabb a világbajnokjelölti versenyek történetében. ### A sorsolás és a fordulók eredményei Minden versenyző két alkalommal játszik a másik ellen: egyszer világossal, egyszer sötéttel. Három fordulónként pihenőnapot kapnak. A fordulók élőben követhetők a chess24.com oldalon. A forduló dátumánál hivatkozásként jelezve az adott fordulóról készült részletes, képes beszámoló linkje. A 7. fordulót követően a versenyt a járványveszély miatt határozatlan időre felfüggesztették. A folytatásra 2021 áprilisában került sor. Magyarázat: a név mellett zárójelben a versenyző addig szerzett pontszáma szerepel. A táblázat jobb szélén az adott játszma eredménye. Az elöl álló játékos vezette a világos bábukat. {\| class="wikitable" style="font-size:75%;" \|+ A 2020–2021-es világbajnokjelölti verseny eredmény- és előrehaladási táblázata \|- !rowspan="2"\|H.!!rowspan="2"\|Versenyző !!rowspan="2"\|Élő-p. 2020-03 !colspan="2" rowspan="2"\|1 !colspan="2" rowspan="2"\|2 !colspan="2" rowspan="2"\|3 !colspan="2" rowspan="2"\|4 !colspan="2" rowspan="2"\|5 !colspan="2" rowspan="2"\|6 !colspan="2" rowspan="2"\|7 !colspan="2" rowspan="2"\|8 !rowspan="2"\|Pont!! colspan=2\|Holtv.eld.!!colspan="14"\|Előrehaladási táblázat (fordulók)!!rowspan="2"\|Hely. \|- ! Ee. !! Ny. !1 !2 !3 !4 !5 !6 !7 !8 !9 !10 !11 !12 !13 !14 \|- \|- align="center" style="background:white; color:black" \|1.\|\|align="left"\|22x20px\|border \|alt=\|link= Maxime Vachier-Lagrave (FRA) \|2767 \|style="background:lightgray" colspan="2"\| \|1\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|0 \|1⁄2\|\|\|1 \|1\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|1 \|1⁄2\|\|\|0 \|8\|\| \|\| \|1⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|11⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|2\|\|bgcolor=#FF7F50\|21⁄2\|\|3\|\|31⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|41⁄2\|\|41⁄2\|\|5\|\|51⁄2\|\|51⁄2\|\|61⁄2\|\|7\|\|8 \|2. \|- align="center" style="background:white; color:black" \|2.\|\|align="left"\|22x20px\|border \|alt=\|link= Ting Li-zsen (CHN) \|2805 \|0\|\|\|1⁄2 \|style="background:lightgray" colspan="2"\| \|1⁄2\|\|\|0 \|1⁄2\|\|\|1 \|1⁄2\|\|\|1 \|0\|\|\|1 \|0\|\|\|1⁄2 \|1\|\|\|1⁄2 \|7\|\|11⁄2\|\| \|0\|\|0\|\|1\|\|11⁄2\|\|2\|\|2\|\|21⁄2\|\|3\|\|31⁄2\|\|4\|\|4\|\|5\|\|6\|\|7 \|5. \|- align="center" style="background:white; color:black" \|3.\|\|align="left"\|22x20px\|border \|alt=\|link= Anish Giri (NED) \|\|2763 \|1⁄2\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|1 \|style="background:lightgray" colspan="2"\| \|1⁄2\|\|\|0 \|1\|\|\|0 \|0\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|1 \|1⁄2\|\|\|1 \|71⁄2\|\|11⁄2\|\| \|0\|\|1⁄2\|\|1\|\|11⁄2\|\|2\|\|3\|\|31⁄2\|\|4\|\|5\|\|51⁄2\|\|61⁄2\|\|71⁄2\|\|71⁄2\|\|71⁄2 \|3. \|- align="center" style="background:white; color:black" \|4.\|\|align="left"\|22x20px\|border \|alt=\|link= Alekszandr Griscsuk (RUS) \|2777 \|1⁄2\|\|\|1 \|1⁄2\|\|\|0 \|1⁄2\|\|\|1 \|style="background:lightgray" colspan="2"\| \|1⁄2\|\|\|0 \|1⁄2\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|1⁄2 \|7\|\|1⁄2\|\| \|1⁄2\|\|1\|\|11⁄2\|\|2\|\|21⁄2\|\|3\|\|31⁄2\|\|31⁄2\|\|4\|\|41⁄2\|\|51⁄2\|\|51⁄2\|\|61⁄2\|\|7 \|6. \|- align="center" style="background:white; color:black" \|5.\|\|align="left"\|22x20px\|border \|alt=\|link= Kirill Alekszejenko (RUS) \|2698 \|1⁄2\|\|\|0 \|1⁄2\|\|\|0 \|0\|\|\|1 \|1⁄2\|\|\|1 \|style="background:lightgray" colspan="2"\| \|1⁄2\|\|\|0 \|1⁄2\|\|\|1⁄2 \|0\|\|\|1⁄2 \|51⁄2\|\| \|\| \|1⁄2\|\|1⁄2\|\|1\|\|11⁄2\|\|2\|\|2\|\|21⁄2\|\|31⁄2\|\|4\|\|4\|\|41⁄2\|\|41⁄2\|\|41⁄2\|\|51⁄2 \|7. \|- align="center" style="background:white; color:black" \|6.\|\|align="left"\|22x20px\|border \|alt=\|link= Jan Nyepomnyascsij (RUS) \|2774 \|0\|\|\|1⁄2 \|1\|\|\|0 \|1\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|1 \|style="background:lightgray" colspan="2"\| \|1\|\|\|1 \|1⁄2\|\|\|1⁄2 \|81⁄2\|\| \|\| \|bgcolor=#FF7F50\|1\|\|bgcolor=#FF7F50\|11⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|2\|\|bgcolor=#FF7F50\|21⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|31⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|41⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|41⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|5\|\|bgcolor=#FF7F50\|51⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|61⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|7\|\|bgcolor=#FF7F50\|8\|\|bgcolor=#FF7F50\|81⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|81⁄2 \|1. \|- align="center" style="background:white; color:black" \|7.\|\|align="left"\|22x20px\|border \|alt=\|link= Vang Hao (CHN) \|2762 \|1⁄2\|\|\|0 \|1\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|0 \|1⁄2\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|1⁄2 \|0\|\|\|0 \|style="background:lightgray" colspan="2"\| \|1⁄2\|\|\|0 \|5\|\| \|\| \|bgcolor=#FF7F50\|1\|\|bgcolor=#FF7F50\|11⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|2\|\|bgcolor=#FF7F50\|21⁄2\|\|21⁄2\|\|3\|\|31⁄2\|\|4\|\|4\|\|41⁄2\|\|5\|\|5\|\|5\|\|5 \|8. \|- align="center" style="background:white; color:black" \|8.\|\|align="left"\|22x20px\|border \|alt=\|link= Fabiano Caruana (USA) \|2842 \|1⁄2\|\|\|1 \|0\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|0 \|1⁄2\|\|\|1⁄2 \|1\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|1⁄2 \|1⁄2\|\|\|1 \|style="background:lightgray" colspan="2"\| \|71⁄2\|\|1⁄2\|\| \|1⁄2\|\|bgcolor=#FF7F50\|11⁄2\|\|11⁄2\|\|2\|\|21⁄2\|\|3\|\|31⁄2\|\|41⁄2\|\|5\|\|51⁄2\|\|6\|\|6\|\|7\|\|71⁄2 \|4. Jelmagyarázat: A győzelem 1, a döntetlen 1⁄2, a vereség 0 ponttal jelölve. Alászínezéssel jelölve az adott fordulóban élen álló versenyző pontszáma. ## A világbajnoki döntő A világbajnoki cím védője, a norvég Magnus Carlsen és az orosz Jan Nyepomnyascsij közötti világbajnoki döntő 14 játszmásra tervezett páros mérkőzésére és a rájátszásra a 2021. november 24–december 16. közötti időpontot jelölték ki. A mérkőzés azonban már a 11. játszma után véget ért, miután Carlsen 7,5 pontot szerzett, ezzel előnye a hátralévő három játszmában behozhatatlanná vált. ### Az egymás elleni eredmények A világbajnoki döntő előtt 13 klasszikus időbeosztású és 64 rapid- és villámjátékot, valamint bemutatójátékot játszottak. A klasszikus időbeosztású játszmákban nyolc döntetlen mellett Nyepomnyascsij négy alkalommal tudott nyerni, míg Carlsen csak egyszer. A gyorsabb mérkőzések során az eredmények Carlsen fölényét mutatják. ### Szabályok A világbajnoki döntőre vonatkozó speciális szabályokat a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) külön szabályzatban rögzítette az alábbiak szerint. #### Az alapszakasz Az előzetesen lefektetett szabályok szerint a világbajnoki döntő mérkőzése 14 játszmáig tart, és az a játékos kapja meg a világbajnoki címet, aki előbb ér el 7,5 pontot. Ha a 14. játszma után az állás 7–7, akkor rájátszás következik. Az egyes játszmákban játékosonként 120–120 perc áll rendelkezésre az első 40 lépés megtételére, majd 60–60 perc a következő 20 lépésre, végül 15-15 perc a játszma befejezéséig. A 61. lépéstől kezdve lépésenként 30 másodperc többletidőt kapnak. #### A rájátszás Az esetleges rájátszásban először négy rapidsakkjátszmára került volna sor 25-25 perc gondolkodási idővel és tíz-tíz másodperc többletidővel lépésenként. Ha ez sem döntött volna, akkor két villámsakkjátszmából álló minimérkőzés következett volna öt-öt perc gondolkodási idővel és lépésenként három-három másodperc többletidővel. Szükség szerint ezek a kétjátszmás villámsakk-rájátszások legfeljebb ötször lettek volna ismételve, amíg valamelyik játékos meg nem szerzi a győzelmet. Ha a mérkőzés állása még ezt követően is eldöntetlen lett volna, akkor a „hirtelen halál” játszma hozt volna meg a döntést, ahol világosnak öt, sötétnek négy perce van, a 61. lépéstől kezdve lépésenként két másodperc többletidővel. Döntetlen esetén sötét győzelmét hirdették volna ki. Mivel a mérkőzés a 11. játszmával véget ért, rájátszásra nem került sor. #### A színelosztás A nyitóünnepségen sorsolással döntik el, hogy az első fordulóban ki kezd a világos színekkel. Ha a 14 játszma alatt nem születik döntés, akkor a rapidjátszmák előtt újra sorsolnak, hogy ki kezdi világossal a rájátszás játszmáit. ### Díjazás A két játékos között szétosztásra kerülő díjalap 2 millió euró, amelynek 60%-a a győztest, 40%-a a vesztest illeti. Ha a mérkőzés csak a rájátszásban dőlt volna el, akkor a győztes a díjalap 55%-át, a vesztes 45%-át kapta volna. ### A játéknapok Az egyes napokon a mérkőzések helyi idő szerint 16:30-kor kezdődtek, amely 13:30-nak felelt meg a közép-európai időzónában. ### A játszmák eredményei ### A játszmák A játszmák élőben (a visszaélések elkerülése érdekében 30 perces eltolódással) voltak követhetők a chess24 weboldalon, ahol a bajnokságot követően is megtalálhatók. A nézőknek a Stockfish 14 sakkprogram elemzése adott tájékoztatást minden egyes lépést követően a táblán kialakult állás értékeléséről. A weboldalon élő videóadásban vezető nagymesterek – köztük Polgár Judit, Visuvanátan Ánand, Anish Giri, Anna Muzicsuk – elemezték a mérkőzést. Az elemzésekről készült videók a YouTube-on később is megtekinthetők. #### 1. játszma Az első játszmában a spanyol megnyitás zárt változatát játszották. Nyepomnyascsij a 8. h3 lépésével elkerülte a 8. c3 d5 után lehetséges Marshall-támadást. Carlsen a 8. lépésével gyalogot áldozott (8. - Ha5 9. Hxe5), amely után térelőnyhöz és erős futópárhoz jutott. A 15. lépésben bekövetkezett vezércsere után is tartós kezdeményezése maradt. Nyepomnyascsij a 36. lépésben visszaadta a gyalogelőnyt, majd lépésismétléssel döntetlenül ért véget a mérkőzés. Az első játszmát élőben Polgár Judit és Anish Giri kommentálta. : Nyepomnyascsij–Carlsen világbajnoki döntő 1. játszma, 2021-11-26, Dubaj (ECO C84) 1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fb5 a6 4. Fa4 Hf6 5. O-O Fe7 6. Be1 b5 7. Fb3 O-O 8. h3 Ha5 9. Hxe5 Hxb3 10. axb3 Fb7 11. d3 d5 12. exd5 Vxd5 13. Vf3 Fd6 14. Kf1 Bfb8 15. Vxd5 Hxd5 16. Fd2 c5 17. Hf3 Bd8 18. Hc3 Hb4 19. Bec1 Bac8 20. He2 Hc6 21. Fe3 He7 22. Ff4 Fxf3 23. gxf3 Fxf4 24. Hxf4 Bc6 25. Be1 Hf5 26. c3 Hh4 27. Be3 Kf8 28. Hg2 Hf5 29. Be5 g6 30. He1 Hg7 31. Be4 f5 32. Be3 He6 33. Hg2 b4 34. Ke2 Bb8 35. Kd2 bxc3+ 36. bxc3 Bxb3 37. Kc2 Bb7 38. h4 Kf7 39. Bee1 Kf6 40. He3 Bd7 41. Hc4 Be7 42. He5 Bd6 43. Hc4 Bc6 44. He5 Bd6 45. Hc4 1/2-1/2 #### 2. játszma A második játszmában a katalán megnyitás zárt változatát játszották. Carlsen az általa ritkán játszott 4. g3 lépéssel, míg Nyepomnyascsij a 7. - b5 lépéssel igyekezett meglepni ellenfelét. Carlsen 8. He5 válasza eltért az elmélet által ajánlott (8. a4) folytatástól, és fejlődési problémák elé állította ellenfelét. A 14. e5 lépés után világos már határozottan előnyösebben állt, figyelembe véve a sötét vezérszárnyi tisztek fejletlenségét. A 19. Hd6 lépésével Carlsen minőséget áldozott (19. Hd6 Hb3 20. Bb1 Hbxc1 21. Bbxc1 Hxc1 22. Bxc1), a kompenzációt a d6-támaszponton álló huszár és a gyenge sötét b7-en álló futó jelentette számára. Sötét a 24. - c3 gyalogáldozattal szabadítja ki a tisztjeit, és nyitja meg az állást, amelyben a minőségelőnye érvényesülhetne, de a d6-on álló huszár továbbra is megfelelő ellenérték volt világosnak. Ezért Nyepomnyascsij a 37. lépésben visszaadta a minőségelőnyt, és ezt követően döntetlen végjáték alakult ki. Az 58. lépésben a játszmát döntetlenre adták, mert a gyalogelőnyös bástyavégjáték nem volt nyerhető világos számára. : Carlsen–Nyepomnyascsij világbajnoki döntő 2. játszma, 2021-11-27, Dubaj (ECO E06) 1. d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hf3 d5 4. g3 Fe7 5. Fg2 O-O 6. O-O dxc4 7. Vc2 b5 8. He5 c6 9. a4 Hd5 10. Hc3 f6 11. Hf3 Vd7 12. e4 Hb4 13. Ve2 Hd3 14. e5 Fb7 15. exf6 Fxf6 16. He4 Ha6 17. He5 Fxe5 18. dxe5 Hac5 19. Hd6 Hb3 20. Bb1 Hbxc1 21. Bbxc1 Hxc1 22. Bxc1 Bab8 23. Bd1 Fa8 24. Fe4 c3 25. Vc2 g6 26. bxc3 bxa4 27. Vxa4 Bfd8 28. Ba1 c5 29. Vc4 Fxe4 30. Hxe4 Kh8 31. Hd6 Bb6 32. Vxc5 Bdb8 33. Kg2 a6 34. Kh3 Bc6 35. Vd4 Kg8 36. c4 Vc7 37. Vg4 Bxd6 38. exd6 Vxd6 39. c5 Vxc5 40. Vxe6+ Kg7 41. Bxa6 Bf8 42. f4 Vf5+ 43. Vxf5 Bxf5 44. Ba7+ Kg8 45. Kg4 Bb5 46. Be7 Ba5 47. Be5 Ba7 48. h4 Kg7 49. h5 Kh6 50. Kh4 Ba1 51. g4 Bh1+ 52. Kg3 gxh5 53. Be6+ Kg7 54. g5 Bg1+ 55. Kf2 Ba1 56. Bh6 Ba4 57. Kf3 Ba3+ 58. Kf2 Ba4 1/2-1/2 #### 3. játszma A harmadik játszmában ismét a spanyol megnyitás zárt változata került sorra. Nyepomnyascsij ezúttal a 8. a4 lépéssel megelőzte az első játszmában Carlsen által lépett Ha5-öt. Carlsen a 10. - Be8 lépéssel tért el az elmélet által ajánlott lépésektől, de Nyepomnyascsij erre is felkészült. A harmadik játszma az előző kettőhöz képest nyugodtabb mederben zajlott és a cserék után kialakuló azonos színű futóvégjátékban a 41. lépésben döntetlenben egyeztek meg. : Nyepomnyascsij–Carlsen világbajnoki döntő 3. játszma, 2021-11-28, Dubaj (ECO C84) 1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fb5 a6 4. Fa4 Hf6 5. O-O Fe7 6. Be1 b5 7. Fb3 O-O 8. a4 Fb7 9. d3 d6 10. Hbd2 Be8 11. Hf1 h6 12. Fd2 Ff8 13. He3 He7 14. c4 bxc4 15. Hxc4 Hc6 16. Bc1 a5 17. Fc3 Fc8 18. d4 exd4 19. Hxd4 Hxd4 20. Vxd4 Fe6 21. h3 c6 22. Fc2 d5 23. e5 dxc4 24. Vxd8 Bexd8 25. exf6 Fb4 26. fxg7 Fxc3 27. bxc3 Kxg7 28. Kf1 Bab8 29. Bb1 Kf6 30. Bxb8 Bxb8 31. Bb1 Bxb1+ 32. Fxb1 Ke5 33. Ke2 f5 34. Fc2 f4 35. Fb1 c5 36. Fc2 Fd7 37. f3 Kf6 38. h4 Ke5 39. Kf2 Kf6 40. Ke2 Ke5 41. Kf2 1⁄2–1⁄2 #### 4. játszma A negyedik játszmában a világbajnok Carlsen 1. e4-gyel nyitott, amelyre válaszul Nyepomnyascsij az orosz (Petrov-) védelmet választotta. Mindkét versenyzőn látszott, hogy alaposan felkészültek erre a védelemre is, mert Carlsen csak a 18. Hh4 lépésével tért el az elméleti folytatástól. Az elméleti újítás – az ezt követő 19. g4-gyel együtt – a gyenge, izolált d5-gyalog elleni támadást készítette elő. A lépést a szakkomentátor, előző világbajnoki döntős Fabiano Caruana „lenyűgözőnek”, és „valószínűleg kiváló ötletnek” nevezte. Világos az f8-ra került sötét huszár helyzetét kihasználva próbált előnybe kerülni, míg sötét a szabaddá vált a-gyalogjában bízott egy végjáték esetén. A játszma irányát a világbajnok határozta meg a 25. (Hf6+ a Hxb6 helyett) és 30. He8+ lépésével, amelyet több, mint félórás gondolkodás után húzott meg, ezzel lépésismétléses döntetlenbe terelve a játszmát. : Carlsen–Nyepomnyascsij világbajnoki döntő 4. játszma, 2021-11-30, Dubaj (ECO C42) 1. e4 e5 2. Hf3 Hf6 3. Hxe5 d6 4. Hf3 Hxe4 5. d4 d5 6. Fd3 Fd6 7. O-O O-O 8. c4 c6 9. Be1 Ff5 10. Vb3 Vd7 11. Hc3 Hxc3 12. Fxf5 Vxf5 13. bxc3 b6 14. cxd5 cxd5 15. Vb5 Vd7 16. a4 Vxb5 17. axb5 a5 18. Hh4 g6 19. g4 Hd7 20. Hg2 Bfc8 21. Ff4 Fxf4 22. Hxf4 Bxc3 23. Hxd5 Bd3 24. Be7 Hf8 25. Hf6+ Kg7 26. He8+ Kg8 27. d5 a4 28. Hf6+ Kg7 29. g5 a3 30. He8+ Kg8 31. Hf6+ Kg7 32. He8+ Kg8 33. Hf6+ 1/2-1/2 #### 5. játszma Az ötödik játszmában megismétlődött az első és a harmadik játszmában alkalmazott spanyol megnyitás, amelyben a 8. - Bb8 lépéssel Carlson eltért a harmadik játszmában alkalmazott folytatástól. Világos előnyösebb állást ért el, de Carlsen jól szervezte meg a védelmét. A végjátékban a világbajnok kitért a bástyacsere elől, mert a futó-huszáros végjátékban a sötét mezőkön álló gyalogjai miatt hátrányos helyzetbe került volna. A 43. lépésben lépésismétléssel ért véget a találkozó. : Nyepomnyascsij–Carlsen világbajnoki döntő 5. játszma, 2021-12-01, Dubaj (ECO C88) 1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fb5 a6 4. Fa4 Hf6 5. O-O Fe7 6. Be1 b5 7. Fb3 O-O 8. a4 Bb8 9. axb5 axb5 10. h3 d6 11. c3 b4 12. d3 bxc3 13. bxc3 d5 14. Hbd2 dxe4 15. dxe4 Fd6 16. Vc2 h6 17. Hf1 He7 18. Hg3 Hg6 19. Fe3 Ve8 20. Bed1 Fe6 21. Fa4 Fd7 22. Hd2 Fxa4 23. Vxa4 Vxa4 24. Bxa4 Ba8 25. Bda1 Bxa4 26. Bxa4 Bb8 27. Ba6 He8 28. Kf1 Hf8 29. Hf5 He6 30. Hc4 Bd8 31. f3 f6 32. g4 Kf7 33. h4 Ff8 34. Ke2 Hd6 35. Hcxd6+ Fxd6 36. h5 Ff8 37. Ba5 Ke8 38. Bd5 Ba8 39. Bd1 Ba2+ 40. Bd2 Ba1 41. Bd1 Ba2+ 42. Bd2 Ba1 43. Bd1 1/2-1/2 #### 6. játszma Carlsen hamar az elmélet által nem tárgyalt vízekre terelte a játszmát. A 9. Vc2 utáni állás csak egyetlen egyszer, 1973-ban fordult elő a versenysakk történetében. A 25. lépésben Nyepomnyascsij két bástyát adott a vezérért, ezzel megbontva az egyensúlyt. A 32. - Vd6 lépés után Carlsen kihagyta a 33. Bcc2 lehetőséget, amely után lenyerhette volna a sötét futót. A kölcsönös időzavarban Nyepomnyascsij sem a legjobb lépésekkel folytatta. A végjátékban a bástya-huszár és két gyalog a vezér ellen felállást Carlsen biztos kézzel vitte a győzelemig. Ez lett a sakkvilágbajnokságok eddgi történetének leghosszabb játszmája. A rekordot eddig a Viktor Korcsnoj és Anatolij Karpov között az 1978-as sakkvilágbajnokságon játszott ötödik játszma tartotta 124 lépéssel. : Carlsen–Nyepomnyascsij világbajnoki döntő 6. játszma, 2021-12-03, Dubaj, (ECO D02) 1.d4 Hf6 2. Hf3 d5 3. g3 e6 4. Fg2 Fe7 5. O-O O-O 6. b3 c5 7. dxc5 Fxc5 8. c4 dxc4 9. Vc2 Ve7 10. Hbd2 Hc6 11. Hxc4 b5 12. Hce5 Hb4 13. Vb2 Fb7 14. a3 Hc6 15. Hd3 Fb6 16. Fg5 Bfd8 17. Fxf6 gxf6 18. Bac1 Hd4 19. Hxd4 Fxd4 20. Va2 Fxg2 21. Kxg2 Vb7+ 22. Kg1 Ve4 23. Vc2 a5 24. Bfd1 Kg7 25. Bd2 Bac8 26. Vxc8 Bxc8 27. Bxc8 Vd5 28. b4 a4 29. e3 Fe5 30. h4 h5 31. Kh2 Fb2 32. Bc5 Vd6 33. Bd1 Fxa3 34. Bxb5 Vd7 35. Bc5 e5 36. Bc2 Vd5 37. Bdd2 Vb3 38. Ba2 e4 39. Hc5 Vxb4 40. Hxe4 Vb3 41. Bac2 Ff8 42. Hc5 Vb5 43. Hd3 a3 44. Hf4 Va5 45. Ba2 Fb4 46. Bd3 Kh6 47. Bd1 Va4 48. Bda1 Fd6 49. Kg1 Vb3 50. He2 Vd3 51. Hd4 Kh7 52. Kh2 Ve4 53. Bxa3 Vxh4+ 54. Kg1 Ve4 55. Ba4 Fe5 56. He2 Vc2 57. B1a2 Vb3 58. Kg2 Vd5+ 59. f3 Vd1 60. f4 Fc7 61. Kf2 Fb6 62. Ba1 Vb3 63. Be4 Kg7 64. Be8 f5 65. Baa8 Vb4 66. Bac8 Fa5 67. Bc1 Fb6 68. Be5 Vb3 69. Be8 Vd5 70. Bcc8 Vh1 71. Bc1 Vd5 72. Bb1 Fa7 73. Be7 Fc5 74. Be5 Vd3 75. Bb7 Vc2 76. Bb5 Fa7 77. Ba5 Fb6 78. Bab5 Fa7 79. Bxf5 Vd3 80. Bxf7+ Kxf7 81. Bb7+ Kg6 82. Bxa7 Vd5 83. Ba6+ Kh7 84. Ba1 Kg6 85. Hd4 Vb7 86. Ba2 Vh1 87. Ba6+ Kf7 88. Hf3 Vb1 89. Bd6 Kg7 90. Bd5 Va2+ 91. Bd2 Vb1 92. Be2 Vb6 93. Bc2 Vb1 94. Hd4 Vh1 95. Bc7+ Kf6 96. Bc6+ Kf7 97. Hf3 Vb1 98. Hg5+ Kg7 99. He6+ Kf7 100. Hd4 Vh1 101. Bc7+ Kf6 102. Hf3 Vb1 103. Bd7 Vb2+ 104. Bd2 Vb1 105. Hg1 Vb4 106. Bd1 Vb3 107. Bd6+ Kg7 108. Bd4 Vb2+ 109. He2 Vb1 110. e4 Vh1 111. Bd7+ Kg8 112. Bd4 Vh2+ 113. Ke3 h4 114. gxh4 Vh3+ 115. Kd2 Vxh4 116. Bd3 Kf8 117. Bf3 Vd8+ 118. Ke3 Va5 119. Kf2 Va7+ 120. Be3 Vd7 121. Hg3 Vd2+ 122. Kf3 Vd1+ 123. Be2 Vb3+ 124. Kg2 Vb7 125. Bd2 Vb3 126. Bd5 Ke7 127. Be5+ Kf7 128. Bf5+ Ke8 129. e5 Va2+ 130. Kh3 Ve6 131. Kh4 Vh6+ 132. Hh5 Vh7 133. e6 Vg6 134. Bf7 Kd8 135. f5 Vg1 136. Hg7 1-0 #### 7. játszma A hetedik játszmában Nyepomnyascsij ismét a spanyol megnyitást választotta, amelyben a 10. d3 lépéssel ő tért el az 5. játszmában alkalmazott 10. c3-tól. Carlsen láthatóan az egyensúly megőrzésére törekedett, és az előző fordulóban elszenvedett vereség után Nyepomnyascsij sem vállalt kockázatot. A sötét 20. - c5 lépése után bekövetkező sorozatos cserék következtében az állás már a 30. lépésben elméleti döntetlen volt, a szabályok alapján azonban meg kellett várniuk a 40. lépésnél bekövetkező időkontrollt, és a 41. lépésben egyeztek meg a döntetlenben. : Nyepomnyascsij–Carlsen világbajnoki döntő 7. játszma, 2021-12-04, Dubaj (ECO C88) : 1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fb5 a6 4. Fa4 Hf6 5. O-O Fe7 6. Be1 b5 7. Fb3 O-O 8. a4 Bb8 9. axb5 axb5 10. h3 d6 11. d3 h6 12. Hc3 Be8 13. Hd5 Ff8 14. Hxf6+ Vxf6 15. c3 He7 16. Fe3 Fe6 17. d4 exd4 18. cxd4 Fxb3 19. Vxb3 Hg6 20. Bec1 c5 21. e5 Vf5 22. dxc5 dxc5 23. Fxc5 Fxc5 24. Bxc5 Hxe5 25. Hxe5 Bxe5 26. Bxe5 Vxe5 27. Vc3 Vxc3 28. bxc3 Bc8 29. Ba5 Bxc3 30. Bxb5 Bc1+ 31. Kh2 Bc3 32. h4 g6 33. g3 h5 34. Kg2 Kg7 35. Ba5 Kf6 36. Bb5 Kg7 37. Ba5 Kf6 38. Bb5 Kg7 39. Ba5 Kf6 40. Ba6+ Kg7 41. Ba7 1/2-1/2 #### 8. játszma A nyolcadik játszma az orosz védelemből indult, de hamarosan az elmélet által nem tárgyalt területre értek. Nyepomnyascsij az aktivitás érdekében a 9. - h5 lépésével még a sáncolásról is lemondott. A szimmetrikus állásban Carlsen a 20. c4 lépésével vette kézbe a kezdeményezést, amely után Nyepomnyascsij nem mérlegelte, hogy 21. - b5 után gyalogot veszít, és a világos vezér is a sötét állás hátába kerül. A tisztek cseréje után előálló gyalogelőnyös vezérvégjátékot Carlsen könnyedén nyerésig vitte. : Carlsen–Nyepomnyascsij világbajnoki döntő 8. játszma, 2021-12-05, Dubaj, (ECO C43) 1.e4 e5 2. Hf3 Hf6 3. d4 Hxe4 4. Fd3 d5 5. Hxe5 Hd7 6. Hxd7 Fxd7 7. Hd2 Hxd2 8. Fxd2 Fd6 9. O-O h5 10. Ve1+ Kf8 11. Fb4 Ve7 12. Fxd6 Vxd6 13. Vd2 Be8 14. Bae1 Bh6 15. Vg5 c6 16. Bxe8+ Fxe8 17. Be1 Vf6 18. Ve3 Fd7 19. h3 h4 20. c4 dxc4 21. Fxc4 b5 22. Va3+ Kg8 23. Vxa7 Vd8 24. Fb3 Bd6 25. Be4 Fe6 26. Fxe6 Bxe6 27. Bxe6 fxe6 28. Vc5 Va5 29. Vxc6 Ve1+ 30. Kh2 Vxf2 31. Vxe6+ Kh7 32. Ve4+ Kg8 33. b3 Vxa2 34. Ve8+ Kh7 35. Vxb5 Vf2 36. Ve5 Vb2 37. Ve4+ Kg8 38. Vd3 Vf2 39. Vc3 Vf4+ 40. Kg1 Kh7 41. Vd3+ g6 42. Vd1 Ve3+ 43. Kh1 g5 44. d5 g4 45. hxg4 h3 46. Vf3 1-0 #### 9. játszma A kilencedik játszmában Nyepomnyascsij eltért az addig alkalmazott nyílt megnyitástól, és az e-gyalog helyett 1. c4-gyel nyitott. A megnyitás után kialakult egyenlő állásban a 27. c5 lépésével fatális hibát követett el, mert sötét c6 válasza után néhány lépést követően elvesztette a b7-en álló futóját. Ezzel három pontos hátrányba került, és a még hátralévő öt játszmából hármat meg kellene nyernie, hogy döntetlenre mentse a mérkőzést. Három pontos hátrányból fordítás a sakkvilágbajnokságok történetében eddig csak kétszer sikerült: az 1886-os sakkvilágbajnokságon Johannes Zukertort már az ötödik játszma után 4–1-re vezetett, azonban 10–5-re a végső győzelmet Wilhelm Steinitz érte el. Második alkalommal Max Euwenek az 1935-ös sakkvilágbajnokságon sikerült a bravúr, ahol ellenfele Aljechin a kilencedik játszma után már 6–3-ra vezetett, a végeredmény azonban 15,5–14,5 lett Euwe javára. : Nyepomnyascsij–Carlsen világbajnoki döntő 9. játszma, 2021-12-07, Dubaj (ECO A13) : 1. c4 e6 2. g3 d5 3. Fg2 d4 4. Hf3 Hc6 5. O-O Fc5 6. d3 Hf6 7. Hbd2 a5 8. Hb3 Fe7 9. e3 dxe3 10. Fxe3 Hg4 11. Fc5 O-O 12. d4 a4 13. Fxe7 Vxe7 14. Hc5 a3 15. bxa3 Bd8 16. Hb3 Hf6 17. Be1 Vxa3 18. Ve2 h6 19. h4 Fd7 20. He5 Fe8 21. Ve3 Vb4 22. Beb1 Hxe5 23. dxe5 Hg4 24. Ve1 Vxe1+ 25. Bxe1 h5 26. Fxb7 Ba4 27. c5 c6 28. f3 Hh6 29. Be4 Ba7 30. Bb4 Bb8 31. a4 Baxb7 32. Bb6 Bxb6 33. cxb6 Bxb6 34. Hc5 Hf5 35. a5 Bb8 36. a6 Hxg3 37. Ha4 c5 38. a7 Bd8 39. Hxc5 Ba8 0-1 #### 10. játszma A negyedik és nyolcadik játszmában már játszott orosz védelem került terítékre. Carlsen a 4. Hd3 lépésével terelte kevésbé kielemzett területre a játékot. A középjáték szimmetrikus állásban egyenlő esélyeket tartogatott, azonban a 33. lépésben a királyszárnyi gyalogok cseréje után döntetlen végjátékra egyszerűsítettek. Az időkontrollt követően a 41. lépésben döntetlenben egyeztek meg. : Carlsen–Nyepomnyascsij világbajnoki döntő 10. játszma, 2021-12-08, Dubaj, (ECO C42) 1. e4 e5 2. Hf3 Hf6 3. Hxe5 d6 4. Hd3 Hxe4 5. Ve2 Ve7 6. Hf4 Hf6 7. d4 Hc6 8. c3 d5 9. Hd2 Hd8 10. Hf3 Vxe2+ 11. Fxe2 Fd6 12. O-O O-O 13. Fd3 Be8 14. Be1 Bxe1+ 15. Hxe1 He6 16. Hxe6 Fxe6 17. g3 g6 18. Hg2 Be8 19. f3 Hh5 20. Kf2 c6 21. g4 Hg7 22. Ff4 Fxf4 23. Hxf4 g5 24. He2 f5 25. h3 Kf7 26. Bh1 h6 27. f4 fxg4 28. hxg4 Fxg4 29. Bxh6 Ff5 30. Fxf5 Hxf5 31. Bh7+ Hg7 32. fxg5 Kg6 33. Bh3 Kxg5 34. Bg3+ Kf6 35. Bf3+ Ke7 36. Hf4 Kd6 37. Hg6 Be6 38. He5 He8 39. Bf7 Bf6+ 40. Bxf6+ Hxf6 41. Ke3 1/2-1/2 #### 11. játszma Nyepomnyascsij szokott módon 1. e4 lépéssel kezdett, azonban az eddigi spanyol megnyitások helyett a klasszikus olasz játékot választotta. Ezt a megnyitást már a 16. században is játszották, de még ma is sok finomságot találnak benne a nagymesterek. Carlsen a 19. - d5 lépésével támadást intézett a centrum ellen, amit Nyepomnyascsij 20. d4-gyel riposztolt. Egyenlő állásban a 23. lépésével Nyepomnyascsij durva hibát vétett. Carlsen minőségáldozattal felszakította a világos királyállást és matthálóval fenyegetett. A folytatásban nem a legerősebb lépéseket választotta, de a kialakult gyalogelőnyös bástyavégjátékban a távoli h-szabadgyalog révén állása nyertnek volt tekinthető. A nyerést a 44. - Bb3+ biztosította, ami után gyalogját vezérré változtatta, és a 49. lépésben feladásra kényszerítette ellenfelét. Ezzel Carlsen 2013 óta ötödik világbajnoki döntőjét nyerte meg és negyedszer sem sikerült letaszítani trónjáról. : Nyepomnyascsij–Carlsen világbajnoki döntő 11. játszma, 2021-12-10, Dubaj (ECO C54) 1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fc4 Hf6 4. d3 Fc5 5. c3 d6 6. O-O a5 7. Be1 Fa7 8. Ha3 h6 9. Hc2 O-O 10. Fe3 Fxe3 11. Hxe3 Be8 12. a4 Fe6 13. Fxe6 Bxe6 14. Vb3 b6 15. Bad1 He7 16. h3 Vd7 17. Hh2 Bd8 18. Hhg4 Hxg4 19. hxg4 d5 20. d4 exd4 21. exd5 Be4 22. Vc2 Bf4 23. g3 dxe3 24. gxf4 Vxg4+ 25. Kf1 Vh3+ 26. Kg1 Hf5 27. d6 Hh4 28. fxe3 Vg3+ 29. Kf1 Hf3 30. Vf2 Vh3+ 31. Vg2 Vxg2+ 32. Kxg2 Hxe1+ 33. Bxe1 Bxd6 34. Kf3 Bd2 35. Bb1 g6 36. b4 axb4 37. Bxb4 Ba2 38. Ke4 h5 39. Kd5 Bc2 40. Bb3 h4 41. Kc6 h3 42. Kxc7 h2 43. Bb1 Bxc3+ 44. Kxb6 Bb3+ 45. Bxb3 h1=V 46. a5 Ve4 47. Ka7 Ve7+ 48. Ka8 Kg7 49. Bb6 Vc5 0-1 ## A mérkőzés utóélete A mérkőzést követően Carlsen úgy nyilatkozott, hogy már elvesztette a motivációját, ezért lehet, hogy ez volt az utolsó világbajnoki mérkőzése. A sakkal nem hagy fel, de a címért várhatóan már nem mérkőzik meg. Egy esetben tesz kivételt, ha a következő kihívója az iráni származású francia színekben versenyző csodagyerek Ali-Reza Firuzdzsá lesz. Firuzdzsá már kvalifikálta magát a következő világbajnoki ciklus világbajnokjelöltek versenyébe, így ha megnyerné azt, akkor ő lehet a következő kihívó. Csak a mérkőzés után hozták nyilvánosságra a mérkőző felek segítőinek neveit. A nevek ismeretében orosz részről több támadás érte Danyiil Dubov orosz nagymester személyét, aki egyébként már 2018 óta dolgozik együtt Carlsennel. Egyesek, például Szergej Karjakin vagy Dubov egykori edzője Szergej Sipov, az orosz válogatottból való kizárását követelték. Nyepomnyascsij szerint is „logikusabb lett volna”, ha Dubov a döntőre való felkészülés és a döntő idején „semleges” marad, de tárgyilagosan megjegyezte, hogy éppen azokban a játszmákban – a másodikban és a hatodikban – voltak jó esélyei, amelyek lépésválasztásaiban érződött Dubov hatása.

Bolyai János

Bolyai János (Kolozsvár, 1802. december 15. – Marosvásárhely, 1860. január 27.) magyar matematikus és hadmérnök. Bolyai Farkas fia és egyben tanítványa. A magyar tudomány egyik legnagyobb alakja, az egyik leghíresebb magyar matematikus, a „geometria Kopernikusza”, „az erdélyi tudományosság legkiemelkedőbb képviselője”. Valóságos csodagyerek volt, mégsem tanulhatott Göttingenben, helyette a bécsi katonai akadémiára került és ott kitűnő eredménnyel hadmérnökként végzett. 1831-ben megjelent Appendix című művével megalkotta a nemeuklideszi geometriát, amely nélkülözhetetlen alapot jelentett a 20. század fizikai elméletei számára. Ő maga is szorgalmazta egy nemeuklideszi alapokra helyezett mechanika kidolgozását, azaz „majdnem egy évszázaddal Albert Einstein előtt megfogalmazta Einstein gravitációértelmezésének a célkitűzését”. A komplex számok, a számelmélet, illetve az algebrai egyenletek témakörében folytatott kutatásai kéziratban maradtak ugyan, és csak jóval később kezdődött meg feldolgozásuk, azonban mai szemmel nézve is igen figyelemre méltóak. Szintén elismerést érdemelhet zeneelméleti és filozófiai munkássága, továbbá hadmérnökként többek közt részt vett a temesvári erőd korszerűsítésének tervezési munkálataiban is. ## Családi háttere és életútja Apai nagyszülei, Bolyai Gáspár és pávai Vajna Krisztina révén magyar-székely, anyai nagyszülei, árkosi Benkő József és Bachmann Júlia által magyar-szász származású. Kolozsváron született, ahol szülőháza ma is látható, pár lépésre a város főterétől. Szülei Bolyai Farkas matematikus és író, illetve Benkő Zsuzsanna első gyermekeként született, egyetlen húga kisgyermek korában meghalt. Már gyermekkorában jelét adta nem mindennapi képességeinek. Hétévesen németül és hegedülni kezdett tanulni. Eleinte apja, majd a marosvásárhelyi kollégium felső osztályos diákjai tanították. 1814-ben, azaz tizenkét évesen íratták be a kollégiumba, ahol rögtön a negyedik osztályba került, és 1817-ben évfolyamelsőként tette le a záróvizsgát. Bolyai Farkasnak az volt az elképzelése, hogy fiát a göttingeni egyetemre küldi, ahol ő maga is tanult, és ehhez barátja, az akkor már világhírű Gauss segítségét kérte. Mivel Gauss a levélre nem válaszolt, Bolyai János 1818-ban a bécsi hadmérnöki akadémiára felvételizett. Taníttatásának költségeit báró Kemény Miklós vállalta, utóbb báró Kendeffy Ádám is hozzájárult. A választott intézményt illetően elég hamar csalódnia kellett: matematikát csak az első két évben tanultak, és számtalan olyan kötelezettségnek kellett eleget tennie, amelyek untatták. Ebben az időben kezdte el a párhuzamosok tanulmányozását; a matematika mellett a másik kedves időtöltése a zene volt. Az akadémiát 1822 szeptemberében kiváló eredménnyel fejezte be, ezt követően mérnökkari tisztjelöltként még egy évig a katonai építészmérnökök szaktantárgyait tanulta. 1823-ban alhadnagyi rendfokozatban a temesvári erődítési igazgatóságra küldték, ahonnan matematikai felfedezéseivel kapcsolatban azt írta édesapjának, hogy: „Semmiből egy ujj más világot teremtettem.” 1826 áprilisától pedig az aradi erődítési igazgatóságon dolgozott, ahol 1827-ben főhadnaggyá léptették elő. 1827 végén–1828 elején betegségét követően Marosvásárhelyre utazott lábadozni, de 1828 második felében is sokat szenvedett a maláriától. 1828-ban Nagyváradon, 1829-ben Szegeden végzett katonai felméréseket. 1831 májusától Lembergben, a galíciai főhadparancsnokság lembergi kerületi műszaki és erődítési igazgatóság mérnöktisztjeként szolgált másodosztályú kapitányi rendfokozatban, majd 1832-ben Olmützbe helyezték. Útban szolgálati helye felé balesetet szenvedett, amelynek következtében több mint egy hónapig agyrázkódással ápolták. 1833-ban betegsége miatt nyugdíjazását kérte, amit a „kilátással a későbbi visszahelyezésre” megjegyzéssel kapott meg. Ekkor visszatért Marosvásárhelyre, ahol özvegy édesapjával lakott, közös háztartásban. 1834-ben kiköltözött a család domáldi birtokára, ahol gazdálkodással foglalkozott, emellett újból nekilátott a matematikai kutatásoknak. Gazdasszonya a kurtanemesi családból származó kibédi Orbán Rozália volt, akitől négy gyermeke született: Dénes (1837–1913), Amália (1840–1893), Klára Eliza (1844–?), Gyula (1855–1901).. 1845-ben Bolyai Farkas másnak adta bérbe a családi birtokot, mivel úgy találta, hogy fia elhanyagolja a gazdaságot, így 1846 elején János visszaköltözött Marosvásárhelyre. Ezzel a lépéssel anyagilag elég rossz helyzetbe került, mivel a nyugdíja alacsony volt. 1848-ban a magyar hadügyminisztérium felhívást tett közzé a szolgálaton kívüli és nyugalomba helyezett katonatisztek számára, hogy lépjenek be a honvédségbe; az erdélyi közvélemény is azt várta Bolyaitól, hogy katonai feladatot vállaljon. Bolyai, noha azonosult a forradalom törekvéseivel, betegsége miatt nem vállalta a hadi szolgálatot. 1849 májusában házasságot kötött élettársával, Orbán Rozáliával; ezt előzőleg a katonatisztek számára előírt kaució hiánya miatt nem tudta megtenni. Júniusban levelet írt Kossuth Lajosnak, amelyben felajánlotta szolgálatait a kormánynak, amelytől azt várta, hogy az ország jóléte érdekében megvalósítja az ő elképzeléseit; a beadvány további sorsa nem ismert, elképzelhető, hogy Bolyai végül is nem küldte el. 1852-ben elvált feleségétől és egy bérelt szobába költözött. 1860 januárjában tüdőgyulladást és agyhártyagyulladást kapott, de azt megelőzően is hosszasan betegeskedett. 1860. január 27-én halt meg. Két nap múlva a katonai egyenruhájában, de jeltelen sírba temették el. A marosvásárhelyi református egyház halotti anyakönyvébe ezt írták: „Bolyai János, nyugalm. Ingenieur Kapitány – meghalt agy- és tüdőgyulladásban. – Híres, nagy elméjű matematikus volt, az elsők között is első. Kár, hogy nagy talentuma használatlanul ásatott el.” Hagyatéka – Bolyai Farkaséval együtt – nagyrészt a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtárban, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattárának különgyűjteményei között mint önálló Bolyai-gyűjtemény található. ## Munkássága ### Matematika 1820 és 1823 között dolgozta ki és írta meg korszakalkotó felfedezését: a nemeuklideszi geometriát, amelyet abszolút, illetve hiperbolikus geometriának neveztek neves kortársai. Ő maga így fogalmazta meg felfedezését, melyet apjának írt egy levelében: „semmiből egy új, más világot teremtettem” (1823). 1826-ban katonai parancsnokának, Johann Wolter von Eckwehr századosnak átadott egy német nyelvű kéziratot, amely nemeuklideszi geometriai vizsgálatainak összefoglalását tartalmazta, azonban ennek a kéziratnak nyoma veszett. Tudományos felfedezése végül 1832-ben Appendix címen apja Tentamenje első kötetének függelékeként jelent meg, melyet francia és német nyelvre fordítottak le. A szakirodalom Bolyai–Lobacsevszkij-féle geometriának nevezi a párhuzamossági axióma tagadásán alapuló geometriákat. Az orosz Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij ugyanis Bolyaitól függetlenül jutott ugyanerre a felfedezésre. A róluk sokáig folytatott elsőbbségi vita azonban nemcsak ezért nem dönthető el, hanem mert Bolyai a hiperbolikus geometriánál általánosabb abszolút geometriai vizsgálatokat is folytatott, míg Lobacsevszkij – némileg előbb ugyan, mint Bolyai – pusztán hiperbolikus geometriával foglalkozott. Míg Lobacsevszkij a párhuzamossági axióma tagadásán alapuló geometriai rendszert épített fel, Bolyai olyan tételeket keresett, amelyek az axióma igaz vagy hamis voltától függetlenül bizonyíthatóak. Ilyen például a gömbi trigonometria is. Ehhez újraértelmezte a párhuzamosságot, majd bemutatta a hiperbolikus sík különféle nevezetes alakzatait. A két geometriát együtt tárgyalta, és párhuzamot vont a gömbi geometriával is. Az 1860-as és 1870-es években Arthur Cayley és Felix Klein kimutatta az alapvető összefüggéseket az euklideszi, a nemeuklideszi és a projektív geometria között, megadva ezzel Bolyai és Lobacsevszkij elméletének a teljes elismerést. 1831-ben Bolyai Farkas fia kérésére elküldte Gaussnak az Appendixben leírt nagy felfedezést, de a levél – talán a kolerajárvány miatt – elkallódott, így csak a következő, 1832-es levél jutott el a címzetthez. Gauss nagyon szűkszavú volt a dicsérettel. Ami a legfájóbb volt, azt közölte a levelében, hogy ha megdicsérné Bolyait, akkor önmagát dicsérné, mivel ő is erre a felismerésre jutott, de nem volt bátorsága azt papírra vetni. Gaussban valóban felmerült a nemeuklideszi geometria gondolata, ezt a hagyatékában talált iratok, illetve levelei bizonyítják, azonban külön megkérte a címzetteket, hogy elgondolásait tartsák titokban. Korának matematikai színvonalához képest hiányos képzettséggel bírt; sok eredménye mások munkáinak újra-felfedezése. Emellett a tudományos segédeszközei is hiányosak voltak. Nem jutottak el hozzá korának matematikai folyóiratai; egyes érdekesebb eredményekről apjától, vagy az első magyar nyelvű közkönyvtárból, a marosvásárhelyi Tékából értesült. Emellett mindkét Bolyai gyűjtötte a matematikai könyveket, és az évtizedek alatt gazdag és jelentős könyvtárat gyűjtöttek össze. Mindezzel János nem volt megelégedve; szerette volna tovább képezni magát. Bolyai János 1850-ben elkezdte egy axiómákra alapozott geometriai rendszer kidolgozását, de a Raumlehre (Tértan) című német nyelvű kézirat befejezetlen maradt. Ebben Bolyai a fél évszázaddal később megszülető topológia alapjait rakta le. Továbbá foglalkozott az egyszerű mértani alakzatokkal, a ponttal, egyenessel, az abszolút síkkal, szerkesztésekkel, szögekkel és sokszögekkel. A műhöz készült jegyzetek más kérdésekkel is foglalkoznak. A komplex számokról írott műve, a Responsio (1837) a lipcsei Jablonowszky Társaság pályázatára készült, amelyre (a szintén pályázó) Bolyai Farkas hívta fel figyelmét, aki pályázatában a Tentamenben írottakat ismételte meg. A pályázat a képzetes mennyiségek szerkesztéséről szólt, de János inkább az értelmezésükkel, geometriai szerepükkel és más hasonló mély problémával foglalkozott. Az általa elegy nyi vagy elegyes szám névvel illetett komplex számokat, a kortárs Hamiltonhoz hasonlóan rendezett valós számpárként fogta fel; a komplex számok mértani alkalmazását illetően visszautalt az Appendixben kifejtett geometriájára, amelyet a bírálók nem ismertek. Nem értették a jelöléseket sem. Az elmélet szokatlansága és a pályázat vázlatos kidolgozása miatt a bírálók nem értékelték a művet érdemének megfelelően. Bolyait lesújtotta ugyan a sikertelenség, és visszakérte a dolgozatot, ennek ellenére tovább foglalkozott a komplex számokkal. Az volt a célja, hogy a számelmélet egyes fogalmait és tételeit a komplex számokra is kiterjessze, foglalkozott többek között a komplex számok kongruenciájával is. Számelméleti kutatásainak legfontosabb eredménye, hogy a kis Fermat-tétel bizonyításával próbálkozva, rátalált az első álprímszámra (341); ez volt a példa, amely a tétel fordítottjának hamisságát igazolta. További ellenpéldákat keresve, megalkotta azt a módszert, amelyet ma Jeans tétele néven ismernek. Új bizonyítást keresett Fermat karácsonyi tételére, és hármat is talált, mindegyik egyszerűbb volt, mint Euleré. Számelméleti jegyzetei főként idősebb korában, az 1850-es években készültek. Noha Bolyai elsősorban a geometria terén kifejtett munkássága miatt híres, sokat foglalkozott az algebrai egyenletek elméletével is. Már fiatal katonatisztként írt leveleiben a harmadfokú egyenletek megoldásának módszereiről. A négynél magasabb fokú egyenletek megoldásán évekig dolgozott, mivel a tudományos élettől távol, vidéki elszigeteltségében Abel és Galois munkái nem jutottak tudomására. Két töredékes kéziratában ő is arra az eredményre jutott, hogy a négynél magasabb fokú általános algebrai egyenleteknek nincs megoldóképlete. A megoldás lehetetlenségére két bizonyítást is talált. Életében csak az Appendix jelent meg nyomtatásban, bár a többi művét is kiadásra szánta. Ehhez azonban szépen le akart mindent tisztázni. A szép, helyes és pontos megfogalmazás igénye miatt még tudományos eredményeit is csak nagy sokára tudta a nyilvánosság elé tárni. Tervezte, hogy cikkeket küld a Journal der Mathematik und Physik és az Archiv der Mathematik und Physik lapokba, de ebben halála megakadályozta. Feljegyzéseit még ma is kutatják. Jegyzetei, levelei tele vannak kívülállók által nehezen érthető szavakkal és jelölésekkel; ez különösen a képletek megértését nehezíti meg. Saját írásmódot dolgozott ki, és ezzel jegyzetelt három nyelven: magyarul, latinul és németül. Apjához írott leveleiben a matematika keveredik a többi, sokszor köznapi témával. Halála után a kéziratokat a hadsereg lefoglalta, és csak később került a Magyar Tudományos Akadémia birtokába. Nagy részük elveszett; volt, amit Bolyai Gergely égetett el. Az Akadémia nem talált kiadásra általuk méltónak ítélt anyagot, és 25 év után visszaadta az örökösöknek. Paul Stäckel is megvizsgálta a jegyzeteket, és kimutatta, hogy igenis lenne mit kiadni belőle. Körülnézett Marosvásárhelyen is adatgyűjtés céljából. Sokat tett Bolyai János munkásságának megismertetéséért, de másokat lebeszélt a jegyzetek tanulmányozásáról, mivel nagyon nehéz megfejteni őket. ### Filozófia Együtt tárgyalta az általa felfedezett hiperbolikus geometriát az euklideszi geometriával, hogy ezzel bemutassa az ellentétek természetes egységét. Elgondolkodott azon, hogy ha többféle geometria lehetséges, akkor vajon melyik írja le jobban a fizikai teret. Erre a kérdésre a fizika módszerei, a kísérletezés, megfigyelés és elméleti modellek adhatnak választ. A tudománynak a valóság megismerésére kell törekednie, és meg kell találnia a középutat a folytonos kétkedés és az idealizmus között. Fontosnak tartotta a népnevelést is, és megemlékezett az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseiről. Az anyagnak alakja van, és érzékelni és gondolkodni is képes. Csak az anyag tud mozogni; ami nem anyag, az mozdulatlan. Ismereteinket főként érzékelés útján szerezzük. Az anyagot a mozgással együtt nem teremtették, hanem öröktől fogva van. A világ él; minden pont változik, a változás mozgás; ami nem anyagból van, az változatlan és örök. Isten azonos a világegyetem harmóniájával, és mint ilyen, tökéletes. Azonban nem személytelen, hanem például akarata is van. Az Üdvtan egy boldogabb társadalomról szóló elképzeléseit tartalmazza. Azon alapul, hogy az egyén csak boldog társadalomban lehet boldog. Ha ezt csak ésszel belátjuk, akkor a műben részletezett átalakításokhoz már nem is kell több ösztönzés. Ebben a rendszerben az iskolai képzés része lenne az euklideszi geometria mellett a hiperbolikus geometria is, és nem létezhetne szerelem. Az embereket név helyett számokkal neveznék meg, amelyek változhatnak is. A gyerekeket az öregek nevelnék. A fegyvereket elvennék a katonáktól, és vadászatra használnák. A pénzgazdálkodást megszüntetnék, újra bevezetnék a cserekereskedelmet. Szigorúan büntetnék a bűncselekményeket. Minden egészséges ember köteles lenne napi két órában földet művelni. Amíg a tan el nem terjed, addig minden mesternek tizenkét tanítványt kell beavatnia, akik a beavatás után tovább terjesztik a tant. Az uralkodókat mielőbb be kell vonni, hiszen nekik van hatalmuk arra, hogy bevezessék a műben részletezett rendszert. A mű írása közben adódott nyelvi nehézségeit a magyar nyelv logikai nyelvvé alakításával akarta megoldani. A nehézségeken matematikai szigorral igyekezett úrrá lenni. Rendszerében a logikai nyelvvé alakított, pontos kifejezőerővel bíró magyar nyelv lenne a világnyelv, ami legyen szigorúan logikus, félreérthetetlen, áttekinthető, könnyen tanulható és matematikailag pontos. Mindezeket a követelményeket képletekbe foglalta. A nyelvhez készített betűtárat, gyökszótárat, és egyszerűsítő módszereket dolgozott ki. ### Zene Bolyai Farkas az 1830-astól az 1850-es évekig zenetanítással is foglalkozott. Második felesége, Nagy Terézia játszott hárfán és szépen énekelt; ez a házasság létrejöttét is segíthette. A Bolyaiak idején felpezsdült a társadalmi és a művészeti élet. János zenei ismereteit mindkét szülője támogatta. János hétéves korától tanult hegedülni. Saját bevallása szerint azonban nem kapott rendszeres képzést, és sokkal többet tanult önképzéssel, mint a tanáraitól. 12 évesen egy marosvásárhelyi előadáson helyettesítette az első hegedűst. Gyakorlásra kevés ideje jutott, így inkább tehetségének tulajdonította, hogy zenészként is megállta a helyét. Marosvásárhelyen kamarazenélt, néha szórakoztató zenét is megszólaltatott. Nyugalmazása után többet foglalkozott elméleti kérdésekkel, mint a zenéléssel, ezért ekkor is ritkán vette elő a hegedűt. Tízévesen már kisebb műveket, adagiókat és allegrókat komponált. Nagy művészetkedvelő volt mind Marosvásárhelyen, mind Bécsben. János a zeneelméletét Üdvtanába illesztette bele, ahol a tudományokat és a művészeteket a tizenkettes számrendszer szerint sorolta be. A zene ezt a számrendszert támogatja, mivel 12 félhang (kis szekund) van egy oktávon belül. A művészetek között a zenét tette első helyre mint olyan művészetet, amivel még a képzetlenek is megszólíthatók. A zene hatását kutatva sorra megvizsgálta a legfőbb hangszereket: a klarinétot, a hegedűt, a brácsát, a fuvolát és a zongorát. Minden hangszerrel szemben azonban az emberi énekhangot tartotta a legtermészetesebbnek. A legtöbb figyelmet a hegedűnek szentelte, hiszen ez rejti magában a legnagyobb lehetőséget a zenész számára. Ennek a hangját lehet a legjobban hangolni, módosítani, olyan finom rezdülések kifejezésére is alkalmas, amire a többi hangszer képtelen. A zongorának a legnagyobb a hangterjedelme, és alkalmasabb az akkordokra, mint a hegedű. A klarinét egyszerűbben tanulható, és erőteljesebb a hangja, de nem játszható rajta minden hangnem egyformán. A hegedű kifejezőereje mellett azonban a legtechnikásabb is egyben, sokkal többet kell vele gyakorolni, mint a többi hangszerrel. Mindezek igazolják a hegedű helyét a zenekarban. A hegedűművész kinevelésében tehetséges tanítványra, jó pedagógusra, rendszeres gyakorlásra és nem kevés elszántságra van szükség. Aki csak magának, vagy kisebb közönségnek zenél, annak is napi két órát kell szánnia a hegedűn való gyakorlásra. Ennyi gyakorlással képessé válik a kamarazenélésre és a zongorakíséret melletti hegedülésre is. Kiemeli a kamarazenét és a kísérettel való zenélést, mert segít abban, hogy az ember megtanuljon együttműködni társaival. A művészeteket tudatformáló erejük, nevelő hatásuk miatt tartja fontosnak, de a termelő munkának ad elsőbbséget, és megjegyzi, hogy a művészet romboló hatású is lehet, hiszen elvonja az embereket a termeléstől, vagy feleslegesen felszítja az érzelmeket. Foglalkozott a hangok jelölésével, hangjegyírással is. Több próbálkozása ismert. Az ötvonalas rendszert és a pótvonalak számát áttekinthetőséggel magyarázta. Az egyes oktávok megkülönböztetésében a jelzők helyett különféle szótagokkal egészítette ki a hangok nevét. Egy másik próbálkozásában megszámozta a hangokat. A ritmusértékek jelölésére apja jeleit kiegészítő algebrai jelrendszert alkalmazott, például a módosítójeleket is megváltoztatta. Mindezek együtt azonban egy nagyon bonyolult rendszert alkotnak, aminek bemutatására és továbbgondolására már nem vállalkozott. Egy másik ötletében egyenjogúsította az oktáv tizenkét hangját, habár a temperálást elutasította mint zavaros és ellentmondásos megoldást. Zeneművekkel érvelt a temperálás ellen, mivel ezeket eltorzítja, és megfosztja hangulatuktól. Még az egyenletes elosztás lenne a legkevésbé rossz, de ez természetellenes. Később azonban az egyenletes temperálást fogadta el mint szükségmegoldást. Minden hangközt kellemesnek tartott, viszont mindegyikhez külön jelleget rendelt. Hasonlóan foglalkozott az akkordokkal is. Az ütemet csak ütemváltáskor tartotta szükségesnek kiírni. A páratlan ütemet elméletében nehezebbnek tartotta, mint a párosat. A hangsúlyok érzékeltetését nem szabad eltúlozni; ez gyakori hiba a kezdőknél. Megemlítette a hangsúlyeltolódást és a kettes számrendszertől eltérő ritmusértékeket. ### Műveinek magyar nyelvű kiadásai - A térnek absolut igaz tudománya, a mely független Euklides XI. axiomájától ; ezt követi a kör geometriai quadratutárja ez axioma helytelen voltának esetében, fordította Rados Ignác, Budapest, MTA Mathematikai és Physikai Társulat, 1897 - Appendix, a tér tudománya, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977, - Fogalmazványok a Tanhoz, illetőleg az Üdvtanhoz, Ambrus Hedvig Mária, Deé Nagy Anikó és Vakarcs Szilárd közreműködésével szerkesztette és bevezetéssel ellátta Benkő Samu, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2003, ## Személyisége A bécsi hadmérnöki akadémia archívumában fennmaradt iratok szerint már bekerülésének első évében kivívta tanárainak elismerését: képességeit „nagyon jó”, szorgalmát „jó” minősítésűnek értékelték. Ezt a minősítést az erős színvonalú osztályban mindvégig megőrizte, leszámítva a szépírást, és az emberi alak rajzolását, ahol csak közepes eredményeket ért el. Az utolsó tanévben azonban már dacos temperamentuma is megmutatkozott: először csak a sorozatos kimaradozások miatt kapott házi őrizetet, utóbb viszont a napiparancs azért ítélte el, mert „játékot űz abból, hogy az összes létező előírással dacoljon, a kapott intések és figyelmeztetések mellőzésével.” Katonai pályafutása alatt a Lembergben töltött időszakra vonatkozóan a Conduite-Liste der Stabs- und Oberoffiziere pro anno militari 1831 nyújt adatokat. Eszerint bírta a német, magyar, latin, és valamelyest a francia nyelvet, és „úgy tűnik, kiváló képessége és hajlandósága van a felsőbb matematikához, amelyek inkább illenek egy professzorhoz, mint a tüzérségi szolgálathoz, ahol a nevezett teljesítménye gyenge, amihez talán hozzájárul folytonos betegeskedése is.” Csendes, jóindulatú személyiségnek jellemzik, aki nem iszik, nem kártyázik, nem keveredik adósságokba, nem keresi a vitát, és egyaránt jól kijön a bajtársaival, az alárendeltjeivel és a civilekkel is. Az 1832-es olmützi jellemzés szerint már ért franciául és valamennyire olaszul is, viszont időközben ingerlékennyé és hirtelen haragúvá vált. Nagyjából ugyanezek a vonások tükröződnek a nyugdíjazása alkalmával keletkezett iratokban is. Lobbanékonyságával édesapjának is sok bánatot okozott. Egyes életrajzok félelmetes párbajhősnek írják le; idéznek egy esetet, amikor tizenhárom tiszttársával vívott egymás után párbajt, azzal az egy kikötéssel, hogy két menet között hegedülhessen egyet. Maga Bolyai önéletrajzában ezt írja: „több ízben volt kedvetlen összejövésem s kardra hivattam, mi mellett azonban szerencsésen elkerültem minden tetemes sértést. Én magam csakugyan (egy esetet még az akadémián, kadet koromban kivéve...) senkit ki nem hívtam.” Ellentétben a régebbi monográfiákkal és szépirodalmi művekkel, amelyek Bolyai Jánost magába zárkózott, emberkerülő, különcnek írják le, a fennmaradt családi visszaemlékezések tanúsága szerint család- és emberszerető, jó kedélyű társadalmi ember volt. Soha nem volt részeg, még spicces sem; a dohányzásról és a részegségről megvetéssel beszélt. ## Bolyai emlékezete és kultusza Mivel Bolyai visszavonultan, a tudományos világtól távol élt és alkotott, életművének jelentőségét csak halála után ismerték el. Mellőzéséhez az is hozzájárult, hogy az akkori Magyar Tudós Társaság fő feladatának a magyar nyelv kiművelését tekintette, Bolyai ezzel szemben latin és német nyelven írt. Döbrentei Gábor 1833-ban így írt ezzel kapcsolatban Bolyai Farkasnak: „...fiadra a Kapitányra nézve is az a barátságos észrevételem van, hogy ha magyarul adja ki munkáját, lehet új helybeli tag is...” Bolyai János temetésén, a katonai kiküldötteken kívül mindössze három vásárhelyi polgár volt jelen, sírja 34 éven át jelöletlen maradt, mígnem fölé a magyar Mathematikai és Physikai Társulat (Szily Kálmán javaslatára) 1894-ben egy emlékkövet állított. Munkássága elismerése először az 1860-as években, külföldön következett be, a latin nyelven írt Appendixet előbb fordították le olaszra, franciára, angolra, mint magyarra. Az angol fordítást George Bruce Halsted texasi matematikaprofesszor készítette, aki 1896-ban utazást tett Erdélyben és Oroszországban, Bolyai és Lobacsevszkij nyomát keresve. A 19. század végén Paul Stäckel kezdett behatóan foglalkozni a Bolyaiak életével és munkásságával, és 1913-ban jelent meg német nyelven két kötetes, 1914-ben Bolyai Farkas és Bolyai János geometriai vizsgálatai címmel magyar fordításban is kiadott könyve. Bolyainak a 19–20. század fordulóján kialakuló kultusza hozzájárult a tudósok és a tudás társadalmi elismertségének növekedéséhez. Egy akkori lap így írt: „Ennek a Bolyainak Magyarország a külföldi megbecsülésében többet köszönhet, mint mondjuk egy egész raj politikusnak.” 1902-ben a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai-díjat alapított, de ezen kívül több másik díj is viseli a tudós nevét. A Holdon krátert neveztek el róla. Bolyai János születésének 100., 150., 175. és 200. évfordulóját konferenciákkal ünnepelték. 1957 óta Marosvásárhelyen, a Bolyai-téren szobor őrzi a két Bolyai emlékét; ugyanitt áll a tudós születésének 200. évfordulójára készült Pszeudoszféra-szobor. Szobra áll továbbá a temesvári és a kolozsvári egyetem belső udvarán, emléktábla jelöli kolozsvári szülőházát, illetve életének marosvásárhelyi, bécsi, temesvári és lembergi színhelyeit. ### Bolyai-arcképek A tudománytörténet mai álláspontja szerint nem maradt fenn hitelesnek tekinthető kép Bolyai Jánosról. A dokumentumok tanúsága szerint két festmény készült róla, az egyik elkallódott, a másikat pedig saját maga semmisítette meg. Bolyai Gergely, János öccse 1867. április 20-án írt levelében a következőkről számol be Szabó Sámuelnek: „Jánosnak a képe nincs meg, pedig mint főhadnagy nagyba, olajba le volt véve ganz parádéban, hanem az öreggel egykor veszekedve haragjában kardjával a rámából oly szépen kikanyarította, hogy annak csak rámája maradt”. Sokáig igényes lexikonok is az Adler Mór óbudai festőművész által festett képet közölték Bolyai arcképeként, és ez került az összes Bolyai Jánost ábrázoló postabélyegre is, azonban erről bebizonyosodott, hogy nem a matematikust ábrázolja. Ez a kép szerepel a Magyar Posta által 1960-ban kiadott bélyegen is. Zsigmond Attila marosvásárhelyi festőművész hiteles leírásokat és „népi” mendemondákat kritikusan egybevetve, felhasználva Bolyai János fiáról készült képeket, és azt a hitelesnek tekinthető forrásokból vett értesülést, hogy Bolyai nagyon hasonlított Klapka György tábornokhoz, készített egy rekonstruált arcképet. Weszely Tibor kérésére Márkos Ferenc megfestette Bolyai János arcképét: „2012 tavaszán átadtam neki Bolyai Farkas, Bolyai Farkasné Benkő Zsuzsanna, Klapka György, Bolyai Dénes és a kultúrpalotai dombormű fényképeit, valamint megemlítettem, hogy Bolyai János idővel szakállt és bajuszt viselt, haja sötétbarna, szeme pedig kék volt. Néhány hónap múlva elkészült a festmény...” ### Appendix thumb\|left\|60px Az Appendix egyik példányát, amely a marosvásárhelyi református kollégium nyomdájában készült és Bolyai János saját munkapéldánya volt, az UNESCO 2009-ben felvette A világ emlékezete program listára. A Schmidt Ferenc hagyatékából megvásárolt példány 1901 óta a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kézirattárában található. ### Bolyairól elnevezett intézmények Bolyai Jánosról számos oktatási intézményt neveztek el, többek között Budapesten, Kecskeméten, Mosonmagyaróváron, Érden, Nagykanizsán, Ócsán, Salgótarjánban, Szerencsen, Szombathelyen, Tatabányán, Zentán, Aknaszlatinán. Névadója volt több magyar katonai tanintézetnek 1939-ben vette fel a Bolyai János Műszaki Akadémia nevet a második világháború végéig a Hűvösvölgyben működő műszaki, híradó és folyamőr tisztképzés, a már megszüntetett Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolának, valamint a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen működött Bolyai János Hadmérnöki Karnak. A hajdani kolozsvári Bolyai-egyetemet mindkét Bolyairól, apáról és fiáról nevezték el, de sokan úgy tartják, hogy a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar névadója Bolyai János. Bolyai János nevét viseli a szegedi egyetem Bolyai Intézete, illetve a neves matematikusok és fizikusok által 1891-ben alapított Mathematikai és Fizikai Társulat 1947-ben történt kettéválása után a matematikai rész Bolyai János Matematikai Társulat néven működik tovább. Magyarországon és Erdélyben több alapítvány is viseli a Bolyai nevet, de ezek közül egyesek elnevezése és tevékenységi köre Bolyai Jánoson kívül Bolyai Farkashoz is köthető. ### Alakja a szépirodalomban Bolyai Jánosról számtalan alkotás született a magyar irodalomban, mivel élete bővelkedett a drámai motívumokban: szegénység, betegség, apjához fűződő bonyolult viszonya, a tudományos nézetei miatti meg nem értettsége, Gauss elutasítása. Az első művek, Ady Endre Csaba új népe és Babits Mihály Bolyai című versei, 1911-ben keletkeztek, amikor Bolyai Jánosnak a földi maradványait atyja mellé helyezték. Ezzel páratlan kiterjedésű Bolyai-kultuszt indítottak el az erdélyi magyar kultúrában. Több regény és dráma azonban nem annyira a korát megelőző tudóst, mint inkább a szoknyavadászt és párbajhőst választotta témául. Tabéry Géza Szarvasbika című, 1925-ben megjelent regénye (amelyet három Bolyai-novella előzött meg), jellegzetes példa Bolyai alakjának romantikus irányban való eltorzítására. Vekerdi László szerint a regény-, illetve életrajzírók a saját Bolyai-elképzelésükhöz válogattak a rendelkezésre álló bőséges anyagból, így keletkezett Bedőházi „rosszfiúja”, Szily „félőrült vadzsenije”, Dávid Lajos „koravén csodagyereke” (A két Bolyai élete és munkássága – regényes életrajz, 1923), Alexits „délceg forradalmára” és Tabéry „szarvasbikája”. Németh László tudománytörténészi alapossággal készült A két Bolyai (1961) című dráma megírására, így mélységében tudta feltárni a Bolyaiak drámáját, de még így is azt nyilatkozta Benkő Samu Bolyai János vallomása című könyve megjelenését követően: „Ha ezt a könyvet ismerem, a darabot másképp írom meg, tán meg se írom. Olyan képet ad Bolyai János életéről, amellyel én nem versenyezhettem.” Kocsis István monodrámája (Bolyai János estéje, 1972) a híres matematikusban az illúzióival leszámolt, magányos tudóst idézte fel, aki azonban még élete alkonyán is erkölcsi például tud szolgálni: „Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja.” További szépirodalmi művek Bolyai Jánosról (a teljesség igénye nélkül): - Emőd Tamás: Bolyai (vers, 1918) - Migray József: Bolyai titka (vers, 1918) - Tolnay Lajos: Gradus ad Parnassum (drámai költemény, 1923) - Miklós Jenő: A Bolyaiak (dráma, 1935) - Barabás Gyula: Domáldi jegenyék (regény, 1936) - Barabás Gyula: Köd a Maroson (regény, 1940) - Székely János: Bolyai hagyatéka (szonettkoszorú, 1954) - Aba Iván: A vásárhelyi remete (regény, 1955) - Horváth Imre: Számok szivárványán (vers) - Kiss Jenő: A fiúhoz az apáért (vers) - Szilágyi Domokos: Bolyai Vásárhelyütt (vers) - Szilágyi Domokos: Két Ovidius (vers) - Saszet Géza: Párhuzamosok (vers) - Szőcs Kálmán: Bolyai (vers) - Száva István: Apa és fia (életrajzi regény, 1967) - Pethő László: Visszaszámolás (vers, 1973) - Mandics György és M. Veress Zsuzsanna: Bolyai János jegyzeteiből (verseskötet, 1979) - Buksa Éva: A matézis fáklyája (színmű, 2000) - Kocsis István: A Tér (drámai monológ, 2001)

Málta történelme

Málta történelme szorosan összefonódott a földközi-tengeri népek, különösen Szicília és Észak-Afrika történetével. A világ legrégebbi templomai, bronzkori kőfejtők, föníciai sírok, római villák emlékeztetnek a sziget régmúltjára. A keresztény, arab, lovagkori és brit örökség pedig a mai máltaiak életét is mélyen meghatározza. A kőkori, majd bronzkori betelepülőket görögök és föníciaiak követték, akiknek fél évezreden át megfelelő kikötőhelyet nyújtottak a szigetek. Róma a pun háborúk során tett szert Máltára, amely hosszú időre csendes, vidéki kolóniává vált. Az elsők között adott otthont a kereszténységnek, miután 60-ban Pál apostol megtérítette a később szentként tisztelt Publius kormányzót. Európa történelmébe a vandálok megjelenésével kapcsolódott be, majd Bizánc uralma alatt ismét veszített jelentőségéből. 870-ben Észak-Afrika arab megszállói foglalták el, akiket a szicíliai normannok űztek el két évszázaddal később. Ettől kezdve Málta Szicília királyságának része lett mint hűbérbirtok, koronabirtok, végül a johannita lovagok szinte önálló állama. 1565-ben visszaverte a legnagyobb török ostromot is, ez az esemény a nemzeti történelemben betöltött szerepét tekintve Eger ostromának felel meg. A lovagokat 1798-ban Napoléon francia konzul űzte el, és megszállta a szigeteket. A fosztogató franciák elleni lázadáshoz 1800-ban csatlakoztak a britek, akik ezután 160 évre itt maradtak. Málta a földközi-tengeri flotta főhadiszállása lett, és a második világháborúban egyedül igyekezett gátolni a tengelyhatalmak kapcsolatát afrikai birtokaikkal. Innen indult később Olaszország felszabadítása is. A háború után a politika került előtérbe, ami 1964-ben Málta függetlenségéhez vezetett. Az ország 1974 óta köztársaság, és a brit hadiipartól való függetlenség jegyében mára nagyrészt turizmusra rendezkedett be. ## Prehisztorikus kor (Kr. e. 700-ig) Málta szigeteinek tömbje mintegy 15-5 millió éve emelkedett ki a szicíliai szárazföld déli nyúlványaként. Többször létesült kapcsolat a szigetek és az európai szárazföld között, míg végül mintegy 10– éve, a Würm-glaciális gleccsereinek olvadását követő tengerszint-növekedés hatására, eltűnt a szigeteket összekötő földhíd, és Málta a Földközi-tenger egy szigetcsoportja lett. Első lakosai valószínűleg a Stentinello-kultúra tagjai voltak, és Kr. e. 5200 körül érkezhettek Szicíliából. Állatokat, vetőmagokat hoztak magukkal, és az akkor még sokkal dúsabb növényzetű és több vízzel rendelkező szigeteken könnyen megtelepedtek, a kapcsolat azonban fennmaradt a tengerentúli közösségekkel, mivel a Lipari-szigetekről és Pantelleria szigetéről kellett obszidiánt beszerezniük. Barlangokban éltek (il-Mixta Għarbban vagy Għar Dalam Dél-Maltán). Az első, Għar Dalam-fázis cseréptöredékei nagyon hasonlítanak a szicíliai neolitikus töredékekre. A korai telepesek kis, agyagból és ágakból épült kunyhókból álló telepeken éltek, nincs adat nagyobb falvakról. Ekkor még valószínűleg eleget pihentették a földet: kiirtották az eredeti növényzetet, és beültették a területet, ám néhány év után egy időre pihenni hagyták. Ez egy ideig engedte regenerálódni a természetes növényzetet, ám Málta jellemző fafajtái a földművelés terjedésével párhuzamosan eltűntek. A Kr. e. 4100–4000 körüli leletekben változás tapasztalható. Vagy újabb betelepülők érkeztek, akik új elképzeléseket hoztak magukkal, vagy a helyi fejlődés jutott magasabb szintre. Ennek első nyomai a Żebbuġ környékén található ovális, föld alatti sírok (Żebbuġ-szakasz), amelyekből a későbbi korok nagy föld alatti együttesei kialakultak. Ezek még csak sekély mélyedések, ám a későbbi Mġarr-szakaszból már komolyabb építményeket is ismerünk: Xemxija mellett található néhány sír, amelyek láthatóan már komoly munkával épültek. Ezeknél jelent meg elsőként a jellegzetes vese alakú alaprajz. Később a föld feletti épületeknél is hasonló alaprajzokat használtak. Ez a lendületes kulturális fejlődés fél évezredig tartott, és a technológia fejlődése jelzi, hogy a társadalomban végbemehetett a hierarchia kialakulása. Kr. e. 3600 körül a Ġgantija építésével megkezdődött a templomépítők avagy a templomok kora. Ezek az építkezések arra utalnak, hogy békés, jól szervezett társadalomban éltek. A kezdeti háromívű alaprajzot később komoly rendszerré fejlesztették, máig meglepő technikai megoldásokkal dolgoztak, kőlyukasztásos díszítési módjuk és szobrászatuk pedig valódi műalkotásokat eredményezett. Máig sem tudni pontosan, hogy primitív eszközeikkel hogyan tudták a soktonnás kőtömböket nem csak a helyükre szállítani, de olyan pontosan levágni és illeszteni, hogy az még a modern korban is elfogadható lenne. Az első templomok (Ġgantija-szakasz), mint a Ġgantija vagy Ta' Ħaġrat, még nyers, formázatlan kőtömbökből épültek, amelyeket díszítettek. A későbbiek (Tarxien-szakasz, kb. 3100-tól), például a Tarxien vagy a Ħaġar Qim azonban már méretre vágott, faragott kőtömbökből állnak. Külön érdekesség a föld alatti áldozati és temetkezési építmények közül legjobb állapotban fennmaradt Ħal Saflieni-i hipogeum, amelyet Kr. e. 3700 és 3000 között használhattak. A templomokban a termékenység, az élet és az újjászületés kultuszára utaló jeleket találtak: a széles csípőjű nőszobrok egész Európából ismertek, legszebb fennmaradt példájuk Máltán a Tarxien-templom hatalmas szobortöredéke, amelyet ma a vallettai Nemzeti Régészeti Múzeum őriz. Az építményeket nem használták temetkezési helyül vagy emberáldozatok helyszínéül, bár a templomok nagyobb részének a kelő vagy lenyugvó Naphoz való tájolása azt jelzi, hogy kultuszukban jelentős szerepet kapott az újjászületés gondolata. Hosszas hanyatlás után – a lakosság már feltehetően a templomok kora idején elérte a szigetek eltartóképességének határát – Kr. e. 2500–2300 körül a templomépítők kora hirtelen véget ért. Több elmélet született e kultúra nyomtalan eltűnéséről, mint egy járvány kitörése, pestis, szárazság, elvándorlás, ám eddig egyik sem bizonyult meggyőzőbbnek a túlnépesedésnél. Málta következő lakói (Tarxieni temető-szakasz) bronzkori bevándorlók voltak Szicília, Itália déli része és Görögország felől. Ezek a bevándorlók azonban feltehetően semmiben nem tűntek ki a környező népek közül. Nincs nyoma kiugró jólétnek vagy fejlettségnek, és valószínűleg a szigetek népessége is elmaradt a templomok korában tapasztalttól. Kr. e. 1450 körül aztán újabb bevándorlók érkeztek (Borġ in-Nadur-szakasz), valószínűleg Szicíliából. A korszak az egyik leggazdagabb lelőhelyről, a Marsaxlokk melletti telepről kapta a nevét. Ez a népcsoport nagyban különbözött elődeitől: harcosok voltak bronzfegyverekkel, építkezéseik erődített településeikre korlátozódtak, és elégették a halottaikat. A szigetek meghódításakor közösségeikbe integrálták a korábbi lakókat is. Erre az időre, Kr. e. 1500 körülre datálható az első erődített település, a mai Victoria helyén. Nem világos azonban, hogy a háborúk nyomai külső támadók elleni védekezésből származnak-e, vagy a szigeteken belül jött létre több közösség, amelyek egymás ellen háborúztak. A következő, Baħrija-szakasz Kr. e. 900 körül kezdődött, és az új népcsoport egymás mellett élt a korábbi lakossággal, de viszonyuk nem tisztázott. A máltai bronzkor leletanyaga meglehetősen szegényes a korábbi templomépítő korszakéhoz képest. A háborúk miatt a mezőgazdaság hatékonysága visszaeshetett, így a szigetek kevesebb lakost tudtak eltartani. Kérdés az is, hogy a szigetekre behozott bronzért milyen helyi termékkel fizettek, ez sokat elárulna Málta gazdaságáról. Egyes feltételezések szerint cserépedényeket vagy vászonárukat exportáltak. Málta őskori emlékei közül az úgynevezett keréknyomok a legtitokzatosabbak. Ezek a két nagy szigeten fennmaradt, sziklába mélyedő vágatok néhány tíz centiméter mélyek, ám hosszú kilométereken át kanyarognak hegytetők és völgyek között, egyértelműen a bronzkori telepekhez kötődve. A leghosszabb 18 kilométeren át követhető. Mibenlétükre szintén nincs egységesen elfogadott magyarázat. Egyértelműen szállítási útvonalaknak tűnnek, helyenként azonban olyan szűk kanyarokat írnak le, hogy egyesek kizárták, hogy kocsiktól származnának. A ma elfogadott álláspont szerint valamiféle szállítóeszköz nyomai, ám ennek formájáról és működéséről csak feltételezések ismertek. Az egyik elképzelés szerint mesterségesen vájták őket, majd a közlekedő kocsik mélyítették tovább. A mélyedések nyomtávolsága azonban nem állandó, ez kerekes kocsik használata ellen szól. Inkább hosszanti rúdjai elejével a vonóállat hátára támaszkodó, hátuljával a földön csúszó szánféle vájhatta őket. Bár egy ilyen eszköz mozgása megkarcolni sem volna képes a kemény korallmészkövet, az csak a levegőn szilárdul meg, tehát a bronzkorban, amikor még talaj borította, az első szán mély nyomot hagyhatott benne, amelyet a többi tovább mélyített. A nyomok közt akkor még meglévő föld lehet az oka, hogy a vontató állatok nyomai eltűntek. Amikor egy vájat túl mély lett a szánok számára, egyszerűen mellette haladtak, ez magyarázhatja a sok párhuzamosan futó vájatot. A legújabb kutatások annak fényében vizsgálták a keréknyomokat, hogy a legtöbbnek láthatóan köze van a szigetek kőfejtőihez. ## Föníciai, görög és római megszállás (Kr. e. 700 – Kr. u. 870) A mai Libanon területéről elvándorolt föníciai hajósok kezdetben kikötőnek, átrakodóhelynek használták a sziget keleti részét. A kolonizáció első biztos nyomai Kr. e. 700 körülről származnak. A két sziget központját a mai Mdina-Rabat és Gozón Rabat helyén építették ki. A föníciai kor legfontosabb lelőhelye a keleti parthoz közeli Tas-Silġ. A kor élénk tengeri kereskedelmének bizonyítéka a 2011-ben innen előkerült achát-ékszertöredék, amely az ékírással belevésett szöveg tanúsága szerint a mezopotámiai Nippur városából származik. A nagy sziget neve ekkor Malet lett. Kr. e. 550 körül eredeti otthonukat idegenek foglalták el, ezzel megnőtt a karthágói kolónia jelentősége; Malet is karthágói uralom alá került. Néhány lelet alapján úgy tűnik, hogy bár Karthágó és a nyugaton kolóniákat alapító görögök viszonya sokszor ellenséges volt, itt békében voltak egymással. A föníciai kultúra annyira erősen élt a szigeteken, hogy nem mutatható ki jelentősebb görög befolyás, ám a környező területekkel ellentétben a hatás itt nem csak kulturális volt: a mai máltaiak genetikailag is rokonságot mutatnak a föníciaiakkal. Róma már az első pun háborúban megtámadta Máltát, amely akkor a karthágói flotta egyik bázisa volt. Kr. e. 257-ben Caius Atilius Regulus consul kifosztotta a szigeteket, de mivel nem szállta meg őket, Karthágó uralma folytatódott. A második pun háború kezdetén, Kr. e. 218-ban aztán két római legio Tiberius Sempronius Longus consul vezetésével megrohanta a Gisgo fia Hamilcar vezette karthágóiakat, akik megadták magukat a tízszeres túlerőnek. Malet így Róma Sicilia provinciájának része lett. Melita lakóit a második pun háborúban tanúsított hűségük miatt a rómaiak szövetségeseknek tekintették, nem meghódítottaknak, így megtarthatták törvényeiket, pénzt verhettek (valószínűleg 211-től), és képviselőket küldhettek Rómába. Ám a szigeteket a jelek szerint nem sikerült teljesen romanizálni: jóval Karthágó elpusztítása után is föníciai stílusú edények készültek a falvakban, és Diodórosz másfél évszázaddal elfoglalása után is föníciai kolóniaként írta le Melitát. Még Az apostolok cselekedetei (1. század) is barbaroiként utal a helyiekre, ami azt jelentette, hogy nem beszéltek sem latinul, sem görögül. Melita városából kevés emlék maradt fenn, Gaudosról szinte semmi. Számos helyről kerültek elő villák romjai, Għajn Tuffieħa környékén egy a hozzá tartozó fürdővel együtt, amik nagy jólétről tanúskodnak. Valószínűleg olíva- és gabonatermesztéssel foglalkoztak itt. Marsa környékéről kikötőre utaló maradványok kerültek elő, itt állhatott egy kikötőváros is. Egy másik későbbi leírásból (Cicero) tudjuk, hogy Melitán számos luxuscikket termeltek, például ismert volt a textilkészítéséről. A római idők másik emléke a nagy számban fennmaradt korai keresztény és zsidó katakomba, főként Rabat környékén. Ezek nagy része az 1–4. századból származik, temetőnek, illetve templomnak használták őket. Bizánci kori leírásokból tudjuk, hogy még az arab hódítás előtt is álltak római épületek Melita utcáin. Idősebb Plinius szerint Augustus császár uralmától kezdve a két település stipendiumot fizetett, vagyis állandó összegű adót – szemben a többséggel, amelyek bevételeik bizonyos százalékát fizették. 60-ban Pál apostol hajótörést szenvedett a szigeten (feltehetően a későbbi Szent Pál-öböl környékén), és három hónapos tartózkodása alatt sokakat megtérített. A sziget akkor megtért kormányzóját, Publiust a katolikus egyház ma szentként tiszteli. A kereszténység ettől kezdve gyakorlatilag töretlenül jelen van Máltán. Hadrianus császár uralma alatt mindkét sziget municipiumi rangot kapott. 395-ben a Birodalom felosztásakor Melita a Nyugatrómai Birodalomhoz került, ám egyházilag kelethez, Thesszaloniké patriarkátusához tartozott. Az összeomló birodalom peremén fekvő szigetek hamar kicsúsztak Róma kezéből, egy évszázadig germán népek, a vandálok (455–493), majd az osztrogótok uralták. 535-ben Flavius Belisarius keletrómai tábornok az osztrogót háború egyik első hadművelete során elfoglalta a szigetcsoportot. Málta bizánci időszakáról szinte semmit nem tudunk. Az összes fellelhető bizánci emlék néhány romra, sírra és pénzérmére korlátozódik, ezeket délkeleten, Tas-Silġ környékén találták. Írott emlékek alapján úgy tűnik, Málta görög egyháza az észak-afrikai egyházhoz tartozott, majd az arabok előrenyomulása következtében Szicíliához került. Málta sokáig a konstantinápolyi száműzöttek egyik letelepedési helye is volt. ## Középkor (870–1530) 870-ben az észak felé terjeszkedő Aglabidák Szicília elfoglalásakor elűzték a bizánciakat, a püspököt bebörtönözték. Uralmuk alatt jelentős arab népesség költözött a szigetekre, akik nagyban megváltoztatták a sziget arculatát. Megerősítették a római várost, amelynek területét lecsökkentették, és Medinának nevezték el, előterében pedig létrejött Rabat, az előváros. Gozón szintén Medina (a Citadella), később körülötte Rabat (a mai város) volt a sziget központja. 909-ben a Fátimidák vették át az uralmat. Egyes források azonban azt állítják, hogy az arab hódítást követően a szigetek – máshol csak Melita városa – egészen a 11. század közepéig lakatlanok maradtak. 1048-ban a szigetek sikerrel álltak ellen egy bizánci támadásnak, hála az arab emir döntésének, aki az addig alávetett keresztény lakosságot felszabadította azzal a feltétellel, hogy támadás esetén részt vesznek a védekezésben. Az arabok ittléte alatt Málta virágzásnak indult. Fontos kereskedelmi központ volt, a mezőgazdaság jelentős fejlődésen ment át (ekkor hozták be a gyapotot és a citrusféléket, fejlesztették a vízelosztást, megjelentek a szélmalmok és az esővizet megakasztó kőfalak a földeken). Megjelent a senija, egy állatokkal hajtott vízemelő szerkezet is. Egy rövid arab leírás gazdagnak mutatja Malitah földjét. A száraz vidékekről érkező arabok számára azonban a sziget vonzóbb lehetett, mint az európaiak számára. Idríszí földrajztudós (11. század) legelőkről, nyájakról, gyümölcsökről és mézről számol be a szigetekkel kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy ekkor sem lehetett nagyszámú a szigetek népessége. A kereszténységet felváltotta az iszlám, a megmaradt keresztényekre különadókat vetettek ki. A mai helynevek jelentős része is arab eredetű, a korábbi elnevezésekből csak Malta és Għawdex (Gozo) nevének latin eredete áll vitán felül. Ennek okát sokan abban látják, hogy az arabok ideérkezésekor a helyiek még mindig a föníciai egy változatát, tehát sémi nyelvet beszéltek; azonban semmilyen filológiai bizonyíték nincs arra, hogy a mai máltai nyelv föníciai eredetű lenne, nyelvészetileg sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy alapja a szicíliai arab nyelv, melybe a helyi sémi nyelvváltozat maradványa beleolvadhatott. 1090-ben a normann I. Roger szicíliai gróf elfoglalta Máltát az araboktól. Ez azonban 1127-ig csak névleges hatalmat jelentett, az éves adó megfizetésének kötelezettsége mellett a szigetek igazgatása valójában arab kézben maradt. Az arab lakosság sem menekült el, nem ölték meg őket. 1127-ben aztán II. Roger szicíliai király egy lázadás után állandó normann közigazgatást vezetett be, és a keresztény közösség lassan újra növekedésnek indult. A muszlim arabok egy része is áttért, nagyobb részüket pedig a lázadókkal együtt kitelepítették, bár 1157-ben a látogatóba érkező strassburgi püspök megállapította, hogy a szigeteket muszlimok lakják. 1144-ben már a normannoknak kellett szembenézniük a még mindig Málta visszafoglalásáért küzdő Bizánccal. 1156-ban megszervezték a katolikus egyházat a szigeteken, a létrejött püspökség (első hiteles említése 1168-ból származik) a palermói érsekség egyházmegyéje lett. 1191-ben Tankréd szicíliai király admirálisát, a brindisi Margaritust kinevezte Málta első grófjává. Málta népességének összetétele jelentős változásokon ment át ebben az időszakban. 1224-ben az itáliai Celano városának teljes lakosságát Máltára telepítették. II. Frigyes uralmától kezdve pontos népességi adatok is fennmaradtak a szigetekről. Csak ezekben az években kezdte a nyugati kultúra átvenni a vezető szerepet Máltán, bár egy 1241-es felmérés szerint a muszlimok még ekkor is többségben voltak. Ekkoriban Mdina volt a sziget központja, amelyet a Nagy Kikötő félszigetén épült Castrum maris (a mai Fort St. Angelo) egészített ki. Gozón szintén egy erősség volt, a Citadella. A lakók földművelésből éltek, elterjedt volt a rabszolgaság. 1241-ben a szigetek lakossága 1119 család volt, ez nagyjából 5000 főt jelent. 1266-ban az Anjou-ház örökölte meg Nápoly és Szicília közös királyságát, ám nagyon magas adókat vetettek ki, és Málta lakói nem érezhették biztonságban magukat: a Genovai Köztársaság elleni háborúban 1275-ben Gozót is kifosztották. Az elégedetlenség miatt kitört 1282-es szicíliai vecsernye után Szicília az aragóniai Barcelonai-ház uralma alatt ismét függetlenné vált. Málta a következő évben – talán az aragóniai blokád hatására is – követte a példát. III. Péter aragóniai király emberei a fellázadt máltaiakkal együtt ostrom alá vették a Castrum marisba menekült 150 franciát. Ruggiero di Lauria admirális a Grand Harbourban vívott első csatában győzelmet aratott a francia flotta fölött, ám az ostrom a következő évig húzódott. 1284-ben sikerült kiűzni a francia megszállókat. Egy forrás szerint az Anjouknak (ekkor már Nápoly királyaiként) 1287-ben sikerült még egyszer visszafoglalniuk, ám a későbbi okiratok ismét Szicíliához kapcsolják. A szigetek hűbérbirtokként sokáig magánkézben voltak, csupán két ízben (1350–1357 és 1397–1420) kerültek vissza a koronához. Ekkor a szigeteket a capitano della verga (máltaiul hakim, kapitány) irányította, aki bíró és a milícia (id-Dejma) parancsnoka is volt egyben. 1350-ben Diar el Bniet földje hűbérbirtokként Francesco Gattóé lett, ez Málta legrégibb ma is létező nemesi címe. A következő száz évben több szerzetesrend is megtelepedett Máltán (ferencesek: 1372, ágostonrendiek: Rabat, 1413, domonkosok, karmeliták: 15. század közepe). Rengeteg templom épült, a 15. század közepén 20 000 lakosra 400 templom jutott (50 főnként egy templom). 1397-ben a zsarnok hűbérurak miatt a máltaiak kérték I. Márton szicíliai királyt, hogy a szigeteket csatolja a koronabirtokhoz. A király beleegyezett, és létrehozta az Universitàt (vagy Consiglio Popolare), egyfajta helyi kormányzatot, amelynek tagjait helyben választották, és amely a helyi ügyekért felelt – a szicíliai kormányzó jóváhagyása után. Az 1410-es években említik először a helyiekből verbuvált milíciát, amely – lévén hogy katonaság csak Mdina és Castello a Mare váraiban volt – a partok és a vidék őrzését látta el. A mezőgazdaság is átalakult: a korábbi gabonakivitel helyett luxuscikkeket, gyapotot és köményt termesztettek, amelyek exportjából a szükséges élelmiszer-behozatal költségét fedezni lehetett. A gyapottermesztés átalakította a vidék képét is: hatalmas termőföldek váltották fel a legelőket, és a korábban szétszórtan elhelyezkedő, alig néhány család által lakott tanyák kereskedelmi és biztonsági okokból átadták helyüket a felduzzadó falvaknak. A Szicíliából és Aragóniából betelepülő előkelők lassan uralkodó kasztot alkottak a szigeten. Ekkor alakult ki az ellentét a latin nyelvű elit és a máltaiul beszélő helyiek között, amely egészen a 20. századi nyelvkérdésig ellentéteket szült az országban. 1420-ban Don Gonsalvo Monroy kapta meg a szigeteket. 1425-ben lázadás tört ki ellene, ő pedig a szicíliai udvarban kemény megtorlást követelt. Málta követei felajánlották, hogy kifizetik a grófnak a Málta birtokáért adott forintot, egyúttal kérték Alfonz királyt, vegye a szigeteket a koronabirtokok közé. Monroy beleegyezett a feltételekbe, ám a tárgyalások közben meghalt, az összegyűlt forint harmadát adva csak örököseinek, harmadát visszajuttatta Málta népének, harmadát pedig a máltai erődítmények megerősítésére szánta. A király, hálából máltai alattvalói hűségéért, Mdina (vagyis Malta) városának a Città Notabile nevet adta. Ennek ellenére csak a helyiek jogait rögzítő Magna Charta Libertatis kiadása után (1427. január 3.) fogadták el az aragóniai uralmat. 1429-ben az Észak-Afrikát végigdúló berberek sikertelenül próbálták meghódítani Máltát, ám a támadás mintegy 3000 áldozatot követelt. 1436-ból maradt fenn az első összeírás Málta egyházközségeiről. A 15. század második feléből maradt ránk a máltai nyelv valószínűleg legkorábbi írott emléke, Pietru Caxaro jegyző szerzeménye, a Kantilena. Amikor Spanyolország egyesítése 1492-ben megtörtént, a "katolikus királyok" egy június 18-án kelt határozattal kitelepíttették a zsidókat az országból, így Máltáról is. Sokan úgy kerülték el a kitelepítést, hogy áttértek a keresztény hitre, és javaik 45%-át az államnak adták. A máltai középkor kettőssége ellenére is jólétben telt, a lakosság növekvő létszáma arra utal, hogy az időnként bekövetkező hadi események ellenére virágzásnak indultak a szigetek. ## Községek és egyházközségek Málta kis területe miatt nem alakult ki jelentős különbség a települések között. A középkor elejéig hivatalosan mindkét lakott sziget egy-egy településnek számított. Malta esetében ez a Medinától távolabb letelepülőkkel hamar megváltozott, és néhány család által lakott tanyák sokasága jött létre. A gyapottermesztés terjedésével aztán mind több területre volt szükség, ezért az apróbb tanyák lakói beköltöztek az időközben falvakká növekvő településekre. Ezzel a 16. század elejére jelentősen csökkent a települések száma, ám átlagos lakosságuk megnőtt. Gozo egészen 1678-ig egyetlen település maradt, amelyet apró tanyák vettek körül. Gozo mint egyházközség első írásos említése 1299-ből maradt fenn. 1436-ban egy összeírás (Rollo) tizenegy kész kápolnát, templomot említ Maltán: Mdina katedrálisát, San Lorenzo a Mare (Birgu) templomát, a Szent Szűz születése (Naxxar), Szent Ilona (Birkirkara), Szent György (Qormi), Mária mennybemenetele (Bir Miftuħ), Szent Fülöp (Żebbuġ), Bari Szent Miklós (Siġġiewi), Alexandriai Szent Katalin (Żurrieq), Szent Dominika (Ħal-Tartarni) és a Szent Szűz születése (Mellieħa) kápolnákat. Ebből a 12 egyházközségből váltak ki később a mai települések. A lovagrend uralma idején a korábbi „nagy” községek tovább növekedtek, sok apró település azonban elnéptelenedett. A lovagok csak egyetlen új községet alapítottak (Paola). Máltán egy település valódi önállósága azzal kezdődött, hogy külön egyházközséggé vált: saját plébánosa lett, aki helyben lakott, esetleg onnan járt ki a környező területekre is, mert a lakosság számában csak a Grand Harbour városai és az 1436-ban már létező községek emelkedtek ki a többi, legfeljebb néhány száz fős település közül. 1575 és a 17. század vége között sok új egyházközség jött létre, ám a Grand Harbour közelében lévőket kivéve nem indultak jelentős növekedésnek. Ellenben azok a telepek, amelyek ekkoriban nem haladták meg a 100–200 lakost, kivétel nélkül elnéptelenedtek, bár romjaik, templomaik, útjaik sok helyen ma is állnak. Az elnéptelenedés oka valószínűleg a nagyobb községekkel szembeni hátrányokban keresendő, mert a legtöbb elhagyott település nem volt kitéve támadásnak a tenger felől. 1632-ben körülbelül 35 település volt Maltán, 1798-ban csak 24, azok is nagy lélekszámú, szervezett községek. Gozón hasonló folyamatok zajlottak, ám mivel később kezdődött – az első önálló egyházközség, Xewkija csak 1678-ban szakadt el Rabattól – a falvak szerkezete más lett: széles utcák, nagyobb szabad terek jöttek létre. A lovagrend uralma alatt a legfontosabb változás az volt, hogy néhány település hivatalosan városi rangot kapott: a lovagok első központja (Birgu), saját alapítású városai (pl. Senglea, Valletta), illetve néhány jelentősebb település (pl. Qormi, Siġġiewi). Azonban a città (város) és a terra (földterület) között, egyházilag pedig az egyházközségen kívül továbbra sem volt köztes kategória. ## A lovagok uralma (1530–1798) ### Málta átvétele (1530–1565) 1524-ben V. Károly német-római császár felajánlotta Málta szigeteit és Tripoli erődjét a korábban Rodoszról elűzött Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrendnek, ezzel óhajtva biztosítani Róma védelmét a tengeren. Az akkori nagymester, Philippe de Villiers de L’Isle-Adam azonban mindenképpen csak átmenetileg akarta elfogadni a szigeteket, egyértelmű hátrányaik miatt: nem volt víz, erdő, erődítések, a helyiekre nem lehetett számítani a védelemben, és az élelemtől a hajókhoz való fáig mindent importálni kellett. Átmenetileg sikerült is kiharcolnia, hogy Siracusa városában telepedhessen meg, ám később mégis elfogadta az ajánlatot, és 1530. október 26-án a császár aláírta a szigetek átadásáról szóló dokumentumot. A nagymester névleg hűbéresként uralta a szigeteket, ezért kellett évente egy máltai sólymot küldeniük a királynak, ám V. Károly olyan feltételekkel adományozta Máltát a lovagoknak, hogy a püspök kinevezését és a rend távozásakor esedékes tulajdonjogi kérdést kivéve, semmilyen megkötéssel nem élt – a nagymester gyakorlatilag független államként kezelhette a szigeteket. Mivel a nagymesterek Notabile (Mdina) helyét előnytelennek találták, Castello a Mare (Birgu) erődjében telepedtek meg. A notabilei universitàt nem szüntették meg, azzal párhuzamosan felállították a saját adminisztrációjukat. A következő évben már támadásokat indítottak a szigetről, egy keresztény szövetséges flottához csatlakozva megtámadták Modon és Koron városait a törökök uralta Görögországban. Máltát nem tekintették végleges otthonuknak, szándékuk az volt, hogy visszatérnek Rodoszra. 1533-ban mégis megerősítették a Sceberras-félsziget csúcsán álló Sant’Elmo erődöt, így elég erejük volt a kezdeti oszmán betörések visszaverésére. 1535-ben újabb támadást indítottak, ezúttal Tuniszt fosztották ki. A szigeteket 1540-ben érte az első támadás. 1541-ben újra napirendre került Birgu környékének megerősítése, ekkor Antonio Ferromolino itáliai építész már egyértelműen egy a Sceberras-félszigeten építendő város mellett érvelt (ma itt áll Valletta), mivel a félsziget magassága miatt a fejlettebb ágyúkkal már innen is támadható volt Castello a Mare erődje. Ekkor azonban a lovagok még elutasították ezt. 1547-ben a Turgut reisz vezette törökök eredménytelenül szálltak partra Marsaxlokknál. 1550-ben Andrea Doria genovai admirális és Claude de la Sengle nagymester lemészárolták a tunéziai Mahdíja lakosságát. Válaszul Turgut reisz csapatai 1551-ben ismét megkísérelték Castello a Mare, majd Notabile elfoglalását, a sikertelen támadás – amely így is jelentős veszteségekkel járt a falvak lakóinak körében – után pedig lerohanták Gozót. Galatian de Sesse, a lovagok gozói kormányzója átadta nekik a Citadellát, Gozo lakosságának nagy részét (6500 lakosból nagyjából 5000-et) a líbiai Tarhúna va-Mszalátába hurcolták. Ugyanebben az évben elfoglalták a lovagoktól Tripolit, ahol Gaspar de Vallier kormányzó átadta az erődöt, cserébe szabad elvonulást kért a lovagok számára. Máltai, calabriai és rodoszi katonáit hátrahagyta, a törökök rabszolgának adták el őket. A vereséget látva III. Gyula pápa javasolta a lovagrendnek, hogy Máltáról települjön át Siracusa vagy Messina városába, a lovagok azonban inkább folytatták az erődítési munkálatokat (pl. a San Michele-erőd, 1552) és támadásaikat a Földközi-tenger nyugati medencéjében, ám a máltaiak közül sokan Szicíliába menekültek. Jean Parisot de La Valette nagymester megválasztása (1557) után újra felmerült a Sceberras-félszigeten építendő város terve, ám talán a közelgő török támadás híre miatt végül elhalasztották az építkezést. ### A nagy ostrom (1565) Brian Blouet felhívja a figyelmet arra, hogy a nagy ostromról rendkívül bőséges a keresztény oldal írott anyaga, amelyben azonban a valóságot és a fikciót egymástól elválasztani néha nagyon nehéz, másrészt török oldalról alig maradt fenn említése. Ezért a legjobb szándékkal összeállított beszámolót is érdemes fenntartással kezelni a török viszonyok, létszámok és veszteségek, másrészt a lovagok hősi vitézsége kérdésében. 1565-ben hírek érkeztek egy esetleges török invázióról. A lovagrend ekkor Castello a Mare, Senglea és Sant’Elmo erődjeire, Notabile gyenge falaira, és az 1551-es ostrom után újra megerősített gozói Citadellára támaszkodhatott. Ezek teljes védelme mintegy 9000 főt tett ki lovagokból, külföldi zsoldosokból és máltaiakból vegyesen. A korai híradás miatt Málta készült az ostromra: akik gondolták, Szicíliába menekültek, másokat a nagymester telepíttetett a falvakból a várak valamelyikébe. Az élet megállt a szigeteken: Siġġiewi községben például egyetlen keresztelést sem jegyeztek fel 1565. február 12-e és 1567 decembere között, többnyire ugyanez történt máshol is. Május 20-án 20– fős török sereg szállt partra Marsaxlokknál, ahol az öböl formája miatt lehetetlen volt az ellenállás (a félköríves partszakasz hossza 10,5 km). A kiürített szigeten végigvonulva a mai Marsa, Paola, Kalkara és Sliema helyén vertek tábort. Május 22-én a Sant’Elmo erőd ostromával megkezdődött a támadás. Erre az erődre a jó ágyúállást biztosító Sceberras-félsziget és a Grand Harbour ellenőrzése miatt volt szükség, ugyanis Marsaxlokknál egy felmentő flotta könnyen az öbölbe szoríthatta volna a török hajókat. A legendákkal ellentétben Sant’Elmo frissen épült, modern erőd volt, nagyon jó pozícióban: csak a szűk félsziget felől volt támadható, amit oldalról a Sant’Angelo erőd fedezett; ezenkívül a sziklába vágták a falait, ami lehetetlenné tette a veszélyes aláaknázást. A kezdeti török sikertelenségnek (például megpróbáltak létrákkal támadni, ám azok nem értek fel a fal tetejéig) Turgut reisz megérkezése vetett véget. Két újabb lőállást építtetett a mai Ricasoli Pointnál és a Dragut Pointnál, így az erődöt két oldalról folyamatos heves ágyútűz érte. Június 5-én a lovagok tanácsa a Sant’Elmo sérülései miatt az erőd elhagyása mellett érvelt, ám de la Valette időt akart nyerni. A védőket azzal nyerte meg, hogy aki szeretne a Sant’Angelo biztonságába visszatérni, azt szívesen leváltják más önkéntesek. Ezt a védők becsülete nem engedte. Többször kitörtek, és visszavetették a török csapatokat. Végül újabb ostromművek, sűrű ágyúzás és több napi éheztetés után június 23-án a Sant’Elmo elesett, ezzel megnyílt a török hajók útja a kikötőkbe. Itt a veszteség 8000 török és 1500 védő volt, köztük Turgut, akit egy repeszdarab ölt meg. A hosszú ostrom időt adott de la Valette-nek Castello a Mare és Senglea megerősítésére, sőt a két város között híd is épült. Június 29-én kisebb spanyol erősítés érkezett Máltára. Július elején a török flottát görgőkön átszállították a Marsamxett öbölből a Grand Harbourba, hogy megkezdhessék Senglea ostromát. Ezekben a napokban Turgut fogadott fia 2500 algíri katonát szállított partra. Július 15-én szárazföldön és vízen megkezdődött Senglea ostroma, ami néhány támadás után félbemaradt. Az első támadásokban a veszteség 200–300 védő és 2000–3000 török volt. Az ostrom egyszerre folytatódott mindkét erődnél, és bár helyenként sikerült komoly sérüléseket okozni a falakban, Castello a Mare egyik fala is leomlott, ám mögötte a védők korábban egy második falat építettek, és a szűk szorosban forró vízzel és gyúlékony anyagokkal sok támadót megöltek. Néhány nap múlva szicíliai sereg érkezett, és megtámadta a török tábort, majd visszavonult Mdinába. Augusztus 18-án a törököknek sikerült felrobbantaniuk Castello a Mare egyik bástyáját, és benyomultak a városba, ám de la Valette olyan lendülettel támadt rájuk, hogy kiszorultak a falakon túlra. Éjszaka a támadás megismétlődött, hasonló eredménnyel. Ez volt a törökök utolsó igazi támadása és veresége. Amikor szeptember 6-án Mellieħa öblében partra szállt a Don Garcia de Toledo vezette erősítés, a még mindig túlerőben lévő, de demoralizált törökök feladták, két nap múlva hajóra szálltak, és elhagyták Máltát. Elterjedt a nézet, miszerint Toledo alkirálynak hamarabb kellett volna küldenie a felmentő sereget, ám ez taktikai hiba lett volna: egyrészt a sereg Szicília védelmére volt rendelve, tehát nem szenvedhetett komoly veszteségeket a szigeten kívül, másrészt jóval kisebb volt a törökökénél. Ezt jelzi, hogy szeptember 8-án a már hajóra szállt Musztafa fővezér még visszavonuló seregét is elég erősnek érezte, hogy megtámadja az érkező szicíliaiakat, bár végül visszavonult. A győzelem nagyban köszönhető a lovagok vitézségének, amely számukra életforma volt. Jean de la Valette nagymester taktikai felkészültsége és bátorsága átlendítette a védőket a kritikus pillanatokon: a nagymester nem irányított, hanem vezetett, ő járt elöl, és a védők követték. Ezenkívül a védők nem győzhettek volna az alulképzett, ám mindenre kész máltaiak nélkül, akik az összes védőnek több mint a felét tették ki. Még az asszonyok is aktív részt vállaltak az ápolásban, vízhordásban, majd később a harcokban is. És mindez kevés lett volna, ha a török vezérek nem követnek el sorozatos taktikai hibákat, mint a Sant’Elmo feleslegesen hosszú és véres ostroma, a falak megfelelő ágyúzás nélküli megtámadása, vagy akár Notabile és Gozo ostromának elmulasztása, amelyek így folyamatos összeköttetést biztosítottak Szicília felé. Az ostromban a törökök veszteségét forrástól függően és fő közé teszik, a helyiek vesztesége 2500 lovag, 7000 helyi lakos és 500 gályarab. A törökök visszaverésének emlékére Castello a Mare megkapta a Città Vittoriosa, Senglea pedig a Città Invicta nevet. ### Gyarapodás és hanyatlás (1565–1798) A diadal hatására a lovagok úgy döntöttek, Máltán maradnak. Jean Parisot de La Valette nagymester végül elrendelte az új főváros építését a Sceberras-félszigeten, amelynek önmagáról a Valletta és a Città Umilissima nevet adta. 1566-tól 1582-ig épült, elkészültét sem de la Valette, sem tervezője, Francesco Laparelli nem érte meg. Helyette egy máltai építész, Ġlormu Cassar (1520–1592) fejezte be Pietro del Monte nagymester idején. A város előremutató építészeti megoldásokkal büszkélkedhetett, föld alatti vízhálózata volt, és Európa akkori legnagyobb erődjének épült. A lovagok 1571. március 18-án költöztek át az új városba. 1590-re 4000 lakosa volt. 1573-ban kezdődött el a Szent János-katedrális építése, 1575-től működött az akkor rendkívül modern kórház, a Sacra Infermeria. Az erődítési munkák bővítésével, amelyeket Pietro Paolo Floriani vezetett, Valletta kapui előtt új község, Floriana jött létre. A lovagrend egész máltai tartózkodása alatt a gazdaság motorja volt. Érkezésekor a máltai gazdaság a szükséges élelmiszereket sem tudta előállítani, ehhez képest az első néhány háborús évtized után a jelenléte belső stabilitást hozott a szigeteken, ami egyrészt fellendítette a befektetéseket, másrészt az építkezések rengeteg máltainak adtak munkát és bevételt, harmadrészt a lovagok háborúit és életét kiszolgáló iparnak helyi beszállítókra volt szüksége, ami szintén sokaknak adott biztos munkalehetőséget. A szigetek szegényessége miatt a lovagrend ennek ellenére szicíliai bázisai segítségével tudta csak fedezni az összes szükségletet, hajói például Szicíliából indultak háborúba. Málta szigeteinek – mivel szinte mindenből behozatalra szorultak – hatalmas beáramló külföldi tőkére volt szükségük az élethez, és a lovagrend pont ezt tudta biztosítani: európai birtokaik bevételeiből Máltán városok, erődök épültek, a helyiek munkához jutottak. Az első évtizedekben a rend még többet is költött, mint amennyi a bevétele volt, ám ez hamar megfordult, és a következő két évszázadban így is maradt. A legnagyobb fellendülés a hadiipart kiegészítő (a hajózáshoz és az erődítéshez kapcsolódó) kiszolgáló iparágakban volt megfigyelhető. Többek között egy kicsi, de komplett hajógyár is állt Birguban, ami a britek számára végül vonzóvá tette Máltát. A növekvő népesség az építőanyagok kitermelését is fellendítette. Az építkezések időnként növekvő adóterhet is jelentettek, bár a lovagok adományai rengeteg bevételt biztosítottak a rendnek. A Grand Harbour környéke jelentős fejlesztések helyszíne volt, máshol ritkábban folytak építkezések. A Gozót ért sorozatos támadások (1560, 1563, 1572, 1574, 1582, 1598 és 1599) miatt 1599 és 1603 között megerősítették a Citadellát. 1637-ben eltörölték azt a törvényt, amely a gozóiakat arra kötelezte, hogy az éjszakát a Citadellában töltsék, ezzel a kisebbik sziget népessége is növekedésnek indult. A lakosság a lovagrend megbízásain túl a már hagyományos szövetkészítéssel foglalkozott. A falvakban termelt gyapotból félkész vagy késztermékeket gyártottak, amiket aztán exportáltak. A 18. századra annyira jelentős termék lett Máltán, hogy szabályozni kellett a minőséget és az esetleges behozatalt, a britek érkezése idején Málta exportjának döntő többségét ez tette ki. A lovagrend ezenkívül monopóliumot szerzett a sólepárlás és a szélmalmok telepítése terén is. Mint látható, a kereskedelem létfontosságú volt Málta számára. A politika azonban időnként közbeszólt: a spanyol–francia háborúk idején a spanyolok uralta Szicília kikötői nem fogadták a franciabarát lovagrend hajóit. Ekkor gyorsult fel a kereskedelem Málta és Észak-Afrika között, sokkal nagyobb mértékben, mint az egy keresztesekből álló rendtől várható lenne. Ez a kapcsolat odáig vezetett, hogy 1735-ben a tuniszi bej a lovagok segítségét kérte a kalózok megtöréséhez. A háború lezárultával és a Savoyai-ház hatalomra kerülésével (1713) újra fellendült a kereskedelem, és a gazdasági helyzet – főleg az élelmiszerimport – hatására a népesség is rohamos növekedésnek indult. A lovagrend uralma alatt a szigetek lakossága a hatszorosára nőtt (lásd a táblázatot). Ezt a fejlődést a háborúk (főleg az 1551-es támadás) és a járványok (1591 és 1676) jelentősen visszavetették, utóbbi azért is, mert egy kikötőben kitört járvány a kikötő bezárását jelentette, így ezen alkalmakkor a szigetek kereskedelme is veszélybe került. A lovagok Európa-szerte szerepet vállaltak a török elleni harcban, részt vettek a lepantói ütközetben (1571. október 7.) és Kandiye ostromában (Kréta, 1668). A rend elismerését jelentette, hogy 1607-ben a nagymester a Szent Római Birodalom hercege lett, majd 1630-ban bíborosi rangot kapott. Jelentős építkezéseket folytattak Máltán: 1623-ban Antoine de Paule nagymester parancsára Ħ'Attard közelében megkezdődött a Sant’Anton-palota, a nagymesterek nyári rezidenciájának építése. 1643-ban Jean-Paul de Lascaris-Castellar (más forrásokban Jean Baptiste ill. Juan de Lascaris-Castellar) az Isola del Vescovónak nevezett Manoel-szigeten karanténkórházat alapított. A nagymester választása körüli viták Martín de Redín hatalomra kerülésével enyhülni kezdtek, és javult a rend viszonya a pápasággal. 1656-ban Florianában elkészült a Maglio, Európa első tavakkal és játszóterekkel díszített sétálóutcája. A 17. század második felétől sok község épített templomot, és egyre több vált önálló egyházközséggé, ami a népesség növekedését jelentette. Az 1693-as földrengésben sok település jelentős károkat szenvedett, ezután nagy méretekben megindult az újjáépítés is. António Manuel de Vilhena nagymester az 1720-as években jelentős fejlesztésekbe fogott Mdinában és Gozo szigetén, mint például Rabat belvárosának átépítése, vagy a Chambray erőd és a Manoel erőd építése. A kikötők környékén újabb települések jöttek létre a tengerészet biztosította munkalehetőségek következtében. Málta szellemi élete jelentős változásokon ment át. Az említett kórházépítések mellett 1676-ban Nicolas Cotoner nagymester anatómiai és sebészeti iskolát alapított a Sacra Infermeria keretén belül. 1732. január 9-én Vallettában megnyitotta kapuit a sziget első színháza, a Teatro Pubblico (a mai Manoel Színház). 1761-ben megnyílt az első közkönyvtár, 1769-ben megalakult Málta egyeteme, 1786-ban pedig a Matematikai és Tengerészeti Tudományok Iskolája. A lovagrend uralma alatt az utolsó nagy fellendülést az idegen kereskedők megjelenése eredményezte, akik bázisként, átrakodóhelyként használták Málta kikötőit, ezt a nagymesterek a díjak mérséklésével is segítették. A kalózkodás és kereskedelem összefonódása miatt a szigetek a kalózok bázisaként is ismertek voltak. Amíg ugyanis a keresztény hajók megtámadása üldözendő viselkedés volt, addig sok lovag – sőt a nagymesterek is – saját pénzen szereltek fel hajókat, amelyekkel arab és török kereskedőket raboltak ki. 1605-től Málta saját zászlója alatt nemzetközi státuszt is biztosított a törököket megtámadó hajóknak, ennek fejében a bevétel 10%-a a rendet illette, és a rabolt árukat először Máltán kellett piacra bocsátani. Ez a tevékenység akkor kezdett rohamosan hanyatlani, amikor a törökök elkezdtek francia hajókat bérelni áruik szállítására, majd amikor hivatalos kereskedelmi kapcsolatok épültek ki a muszlim államokkal. A török birodalom hanyatlásával a lovagrend léte alapját vesztette el, a nyugati államok fejlődéséhez viszonyítva a lovagok hadereje jelentéktelenné vált. A rend szabályzata ráadásul tiltotta a részvételt bármely olyan szövetségben, ahol keresztény államokkal kerülhettek szembe. A nagymesterek még egy utat láttak: saját birodalom létrehozását. 1653-ban a lovagrend megvásárolt számos szigetet a Nyugat-Indiákon, ám a gyarmat és az anyaország közti hatalmas távolság miatt nem történt semmi, és a szigeteket 1665-ben vételi áruk négyszereséért eladták. Felmerült az is, hogy a lovagok bázist hoznak létre a Vörös-tengeren, ám ez a terv is a korábbihoz hasonlóan ért véget. 1763-ban megpróbálták megvenni Korzikát Genovától, ám a tárgyalások közben Franciaország közbeszólt, és végül megszerezte a szigetet. Másik lehetőség lett volna a külföldön megtermelt tőke nagymértékű befektetése Máltán, ám ehhez a szigetek területe csekélynek bizonyult. Soknemzetiségű volta és kényes helyzete miatt a rend nem tudott diplomáciai állásfoglalásra jutni az átalakuló Európában. A Pápai Állam, a bőkezű támogató Franciaország és a Szicíliát uraló Spanyolország időnként egymással ellentétes igényeinek is meg kellett felelniük. 1715 és 1718 között még sikerrel vettek részt a török–velencei háborúban, ám ettől kezdve egyre kevesebb pénz jutott a flottára, a muszlimok elleni tengeri sikereik pedig jelentéktelenek voltak az európai történelem fő vonala mellett. Franciaország általában barátilag viszonyult a rendhez, rengeteg támogatóra találtak, ami létfontosságú volt, mert Málta anyagilag szinte teljesen Franciaországtól függött. Málta birtoklásának a kérdése akkor erősödött fel ismét, amikor Oroszország, majd Ausztria és a britek is érdeklődni kezdtek a szigetek iránt, a Bourbon-ház pedig igyekezett nyomatékosítani, hogy a szigetek az ő tulajdonát képezik. Az egyre inkább zsarnoki módon uralkodó nagymesterek helyzete a 18. század végére megingott. Manuel Pinto de Fonseca nagymester uralma (1741–1773) és a gazdasági visszaesés komoly feszültségekhez vezetett az országban, amelyek végül utóda idején pattantak ki. A máltaiak megelégelték a nagymesterek abszolutisztikus kormányzását. A papság körében még nagyobb megosztottság uralkodott. Jean l’Evesque de la Cassière nagymester óta inkvizítor működött a szigeten, aki közvetlenül a pápának felelt, így kivonta magát a nagymester fennhatósága alól. Ugyanezt tette a püspök is, egyházjogilag tehát három tekintély létezett Máltán egyszerre. Ez folyamatos intrikákhoz vezetett, valamint a pápák könnyen beavatkozhattak az állam életébe. 1775. szeptember 9-én Francisco Ximenes de Texada nagymester egy rendelete miatt papi felkelés tört ki. A lázadók a flotta távollétében elfoglalták a Sant’Elmo erődöt, ám a papok által remélt népfelkelés elmaradt, a felkészületlen lázadókat hamar leverték. Ugyanebben az évben egy tehetséges francia, Emmanuel de Rohan-Polduc lett a rend nagymestere. Bár hatalmas deficitet örökölt, hatékony adminisztrációval és átszervezésekkel sikerült stabilizálnia Málta helyzetét. Ám ekkor Málta jövője már nem volt a saját kezében. A forradalom után Franciaországban egyre negatívabban értékelték az arisztokratikus és klerikális lovagrendet, és bár a nagymesterek egyik kompromisszumot kötötték a másik után, 1792-ben Franciaország államosította a lovagi birtokokat, így Málta bevételei elapadtak. A francia köteléktől szabadulva a rend új támogatókat keresett. Tárgyalások folytak Oroszországgal, sőt 1794-ben az Amerikai Egyesült Államokkal is, ám végül a franciák is belátták, hogy nincs más hátra, mint megadni a kegyelemdöfést, és megszerezni Máltát, mielőtt más csap le rá. Végül Charles Talleyrand javaslatára a Direktórium elhatározta Málta elfoglalását. ## Erődítések, őrtornyok Málta sziget volta miatt rendkívül sebezhető a tenger felől, ezért már a föníciai időktől kezdve voltak erődített helyek a szigeteken, ahová támadás esetén a lakosság menekülhetett. Ezek kezdetben Malet-Melita-Medina-Notabile (Mdina) és Gaudos-Medina-Rabat (Victoria) erődjei voltak. Az arab uralom idején aztán vár épült a mai Birgu helyén, amely a szicíliai hűbérurak lakóhelye volt Castrum maris vagy Castello a Mare néven. Egészen a lovagok érkezéséig azonban az erődökön kívüli területek teljesen védtelenek voltak, a behatolók megállításáról egy helyi lakosokból verbuválódott milícia, az id-Dejma igyekezett gondoskodni. Amikor a lovagrend átvette Málta uralmát, azonnal hozzálátott a Grand Harbour környékén meglévő erősségek biztonságosabbá tételéhez, és a Castello a Mare melletti San Lorenzo-félszigeten új erődöt építettek, a San Michelét (ma Isla). A nagy ostrom után folytatódott az építkezés: Valletta (1566–1582), a gozói Citadella felújítása (1599–1603), Floriana (1634–1721), Ricasoli erőd (Kalkara, 1670-től), Cospicua (1675-től), Notabile felújítása (1693 után), Chambray erőd (Mġarr, 1722–1760), Manoel erőd (1726-tól) és a Tigné erőd (1790 körül). Az erődök nagyrészt továbbra is Valletta környékét erősítették. Idővel felmerült az igény a sziget többi részének betelepítésére, ehhez azonban védelmet kellett nyújtani a távolabbi területeken, és főleg a tengerparton élők számára. A nagymesterek ezt tengerparti őrtornyok és tüzérségi állások építésével oldották meg, amelyeket saját vagyonukból finanszíroztak. Három nagy toronyépítés folyt a szigeteken: - Alof de Wignacourt nagymester (1601–1622) hat tornyot építtetett: St. Lucian Tower (Marsaxlokk), Marsalforn Tower (Marsalforn, ma már nem áll), Torri ta’ Santa Marija (St. Mary Tower, Comino), St. Paul’s Bay Tower (San Pawl il-Baħar), Santa Maria delle Grazie Tower (Xgħajra, már nem áll) és St. Thomas Tower (Marsaskala). - Jean-Paul de Lascaris-Castellar nagymester (1636–1657) tornyai: Torri ta’ Sant’Agata (St. Agatha’s Tower vagy Red Tower, Mellieħa), Dwejra Tower (Dwejra, San Lawrenz), Għajn Tuffieħa Tower (Mġarr), Nadur Tower (Borġ-in-Nadur, Rabat), Qawra Tower (Qawra), Ta’ Xuta Tower (Sciuta Tower, Wied iż-Żurrieq, Qrendi) és Ta’ Lippija Tower (Mġarr). - Martín de Redín nagymester (1657–1660) tornyai: Torri ta' L-Abjad (White Tower, Armier Bay, Mellieħa), Benghisa Tower (Bengħajsa, Birżebbuġa, 1939-ben lebontották), Delimara Tower (Delimara, Marsaxlokk), Għajn Ħadid Tower (Mellieħa), Għallis Tower (Salina Bay, Naxxar), Ħamrija Tower (Qrendi), St. Julian’s Tower (San Ġiljan), Madliena Tower (Madliena, Pembroke), Qalet Marku Tower (St. Mark’s Tower, Naxxar), Triq Il-Wisgħa Tower (Xgħajra, már nem áll), Wardija Tower (Żurrieq), Xrob l-Għaġin Tower és Zonqor Tower (Marsaskala). Emellett épült még néhány torony különböző helyek védelmére, például a Xlendi Tower vagy Mġarr ix-Xini tornya. A tornyokon kívül a lapos partszakaszokon – főleg az északi parton Marfa környékén – a parton épült tüzérségi állásokból (battery) és a hátrébb elhelyezkedő erődökből (redoubt) álló védelmi vonalat is építettek. ## Francia megszállás és felkelés (1798–1800) 1798\. június 9-én Napóleon francia hadserege megérkezett Máltához. Miután Ferdinand von Hompesch zu Bolheim nagymester nem engedte be a Grand Harbourba a francia flottát (egyszerre legfeljebb négy hajót engedett volna), az alkalmat megragadó Napóleon katonái négy helyen partra szálltak, és ellenállás nélkül megszállták a kulcsfontosságú pontokat. A lovagok között ellentét támadt, ugyanis a francia és a spanyol lovagok nem akartak Napóleon ellen harcolni (Spanyolország ekkor Franciaország szövetségese volt). Másnap elesett Notabile, a franciák szabadon járták be a szigetet. Hompesch nagymester túl határozatlan volt az ellenálláshoz – más források szerint a rend szabályzata nem engedte, hogy keresztényekre fogjanak fegyvert –, így június 12-én a nép és a spanyol király képviselőjével együtt aláírták a Málta átadásáról szóló nyilatkozatot, és a lovagok elhagyták a szigetet. Hompesch ezután névleg 1805-ig hivatalban maradt, mégis I. Pál orosz cár lett a lovagrend de facto nagymestere. Napóleon átszervezte a máltai államot: 12 községre osztotta Máltát, feloszlatta a rend intézményeit – köztük a katolikus egyházat is –, új oktatási rendszert vezetett be, megszüntette a rabszolgaságot, és vallásszabadságot biztosított a máltai zsidóknak. Emellett azonban új adókat vetett ki a rend franciaországi birtokainak elvesztése óta szegénységben élő vidékiekre, az állami földek bérleti feltételeit az állam javára módosította, és nem fizette tovább a korábban a lovagrendnek dolgozók nyugdíját. Ezután 4000 emberét hátrahagyva a máltai kincstár jelentős részével június 14-én továbbhajózott Egyiptomba. A kormányzó bizottság vezetője Claude Henri Belgrand de Vaubois tábornok lett. A franciák uralma azonban hamar szabadrablásba torkollt, ezért szeptember 2-án egy árverésen, ahol egyházi javakat adtak el, felkelés tört ki, és a titokban már egy ideje szerveződő máltai egységek hamar visszaűzték a franciákat Vallettába. A felkelők létrehozták a Nemzeti Kongresszust, és segítséget kértek Szicíliától és az ott állomásozó brit flottától. Októberben Horatio Nelson admirális az abukiri csata után kijavított hajóival Máltára érkezett, és Alexander Ball kapitánnyal és a felkelők vezetőivel úgy döntöttek, hogy blokád alá vonják a szigeteket (október 12-étől). A francia helyőrség magára maradt. Vaubois még aznap visszavonta minden emberét Vallettába, ahol így 3000 embere volt máltaival szemben, akik azonban nem voltak képesek Valletta ostromára. A felkelést három máltai vezette: Emmanuele Vitale jegyző, Francesco Caruana kanonok és Vincenzo Borġ. Mindhárman tehetséges, ám makacs emberek voltak, így hamar Ball kapitány lett az, aki közvetített és összetartotta a felkelést. Hamarosan hivatalosan is elismerték, mint miniszteri biztost (civil commissioner). Gozón még ez év októberében felkelés tört ki, majd a Fort Chambray-be menekült 217 francia rövid harcok után, október 28-án megadta magát Ball kapitánynak. Ball ekkoriban állította fel a „nép ideiglenes kongresszusát”, amelynek kb. 25 máltai tagja volt, többek között a városok képviselői, a bírák és a püspök, elnöke Francesco Caruana lett. A nehéz 1799-es év egyik félnek sem hozott áttörést. A helyiek eleinte megpróbálták a Vallettában élő máltaiak segítségével elfoglalni a várost, ám a franciák tudomást szereztek a tervről, és több mint negyven embert kivégeztek a Nagymesteri Palota előtti téren (1799. január). A máltaiak úgy döntöttek, kiéheztetik a védőket. Azonban Nagy-Britannia és Szicília is megtagadta a segítségnyújtást Balltól, eközben a franciáknak sikerült utánpótlást juttatniuk Vallettába, így az ostromlók helyzete alig volt jobb, mint a védőké. Májusban Nelson admirális kénytelen volt feloldani a blokádot, hogy a francia bresti flottával szembenézzen, ám a franciák helyzete nem sokat javult. 1800 februárjában Nápoly is küldött 1200 katonát, majd márciusban az angol hajók megakadályozták egy francia konvoj Máltára érkezését. Augusztusra Vallettában minden tartalék elfogyott, így Vaubois parancsára a megmaradt két hajó útnak indult Franciaország felé, ő pedig szeptember 5-én Henry Pigot tábornok előtt aláírta a megadásról szóló dokumentumot. A felkelésben Málta lakosságának nagyjából tizedét elvesztette hadi cselekmény, megtorló ítéletek vagy éhezés következtében. ## Brit megszállás (1800–1964) Amikor a francia megszállók elhagyták Máltát, a szigeteket ellenőrző britek nem akarták uralmuk alá vonni. A Nápoly-Szicíliai Királyság mint a rendnek adományozott szigetek eredeti birtokosa, visszakövetelte Máltát csakúgy, mint a Pál orosz cár által támogatott lovagrend. A máltaiak közülük legszívesebben a briteket látták volna uraikként, ám az amiens-i béke értelmében 1802-ben Málta visszakerült a Szent János Lovagrend uralma alá. Idővel Nagy-Britanniát is érdekelni kezdte a stratégiai helyen fekvő szigetcsoport, és 1803-ban Ball, akit azért küldtek, hogy készüljön elő a szigetek átadására, végül eltávolíttatta a külföldi csapatokat a szigetekről. Napóleon európai blokádja idején (1806) Málta fontos átrakodó- és kikötőhely lett, ami jelentős fellendülést hozott. Jelentőségét növelte, hogy a britek itt adták ki az engedélyeket a többi kereskedelmi pont számára is. Málta jelentősége azonban csak a háború idejére maradt meg, a blokád feloldásával csökkenni kezdett. Fontossága az 1813-as járvánnyal szűnt meg, amely 4000 áldozatot követelt, és következménye 13 évi karantén lett a szigeteken. Sir Alexander Ball 1809-ben halt meg Máltán, ahol azóta is nagy tisztelettel emlékeznek rá. ### A gyarmati időszak kezdete (1814–1870) A britek, részben a máltai elit 1811-es petíciójának eredményeként, amelyben a korábbi jogok visszaállítását kérték, felmérték a szigetek állapotát. 1812-ben bizottság érkezett Londonból, a Commission of Inquiry. Jelentésük alapos képet ad az ország akkori helyzetéről. Javaslataik lényege a lakosság elégedettségének fenntartása volt, minél kevesebb változtatással. Javasolták, hogy a polgári és katonai irányítás egy kézben legyen, azonban a Consiglio visszaállítását nem támogatták, ami csalódottá tette a máltaiakat. Ezenkívül nem merték javasolni a jövedelemadó bevezetését (korábban ilyesmi nem létezett), így az éppen megerősödőben lévő kiskereskedelem adóterheit növelték, ami végső soron a gazdagok helyzetén javított, a kispénzűekén nehezített. A jelentés után egy tapasztalt gyarmati szakembert, Sir Thomas Maitlandet nevezték ki Málta kormányzójává. 1813-ban a kormányzó új alkotmányt vezetett be, a Bathurst Constitutiont. Ebben átszervezték az igazságszolgáltatást, megszüntették az Universitàt, amely ekkor már csak a gabonabehozatalt intézte. A helyieknek ekkor még nem volt beleszólásuk a szigetek igazgatásába. 1814-ben a párizsi béke értelmében Málta hivatalosan brit koronabirtok lett, és azonnal ide került a brit földközi-tengeri flotta főhadiszállása is. A máltai pamut kitiltása Spanyolországból gazdasági visszaesést és kivándorlást okozott. A máltaiak harca az irányításba való beleszólásért szintén elakadt. Csak több Angliába küldött petíció után érkezett egy bizottság 1836-ban, hogy a reformok lehetőségét felmérje. Átszervezték a közigazgatást, és több vezető pozíciót átengedtek a máltaiaknak. A jogi reformok ellenére a helyiek továbbra sem kaptak szót a legfelsőbb döntésekben. A britek igyekeztek biztosítani a pozíciójukat, ezért sajtószabadságot adtak, és elérték, hogy 1831-ben Málta egyházilag függetlenné vált Palermótól. A beinduló fejlődést megtörte az 1837-es kolerajárvány, amelyben 4000-en vesztették életüket. A máltaiakat emigrálásra buzdító felhívások eredményeként sokan Észak-Afrikába vagy a Földközi-tenger medencéjének más részeibe távoztak. 1838-ban az özvegy Adelaide királyné máltai látogatásakor fontot adományozott a vallettai anglikán bazilika felépítésére. Richard More O’Ferrall kormányzó (1847–1851) kinevezése a britek részéről a reformokra való hajlandóságot jelentette. Római katolikus és civil volt. Jogi reformokat vezetett be, új börtönt építtetett, és átalakította az egészségügyet. Az 1848-as forradalmak Máltán is visszhangra találtak, amit csak fokoztak az olasz politikai menekültek. More O’Ferrall 1849-ben új alkotmányt vezetett, a kormányzó tanácsadó testületében ekkortól kilenc kinevezett hivatalnok és nyolc választott máltai képviselő foglalhatott helyet. Utóda, Sir William Reid katona volt és újító. Egész hivatali ideje alatt nem hozott a máltai tanácsadók véleményével ellentétes döntést, ami rendkívül konstruktív irányításhoz vezetett. Ekkor lépett hivatalba Sir Adrian Dingli, egy gozói jogász, aki majd negyven éven keresztül volt a „Korona ügyvédje” (Crown Advocate, gyakorlatilag a legfőbb ügyész) és főbíró (Chief Justice). Neki köszönhető az alkotmány sok pontjának tisztázása. 1858-ban Málta érseki rangra emelt püspöke végleg áttette a székhelyét Notabiléből Florianába. Az ezt övező ünnepség összetűzéshez vezetett a katonasággal (nem adták meg a katonai tiszteletadást az érseknek), amelynek következményeként a kormányzó egyre inkább a tanács nélkül irányított. Végül 1864-ben London beleegyezett, hogy pénzügyi kérdésekben a kormányzó nem dönthet a máltai tanácsadók többsége ellenében. Ez év szeptember 16-án Gozo önálló egyházmegye lett. A britek jelentős fejlesztéseket vittek végbe. Már Sir Alexander Ball nagy hatást gyakorolt a burgonya meghonosításával. 1841-ben a gozói Mġarr kikötőjében megépült az első hullámtörő gát, 1848-ban távírókapcsolat jött létre a szigetek között, és ugyanebben az évben elkészült az első szárazdokk a Grand Harbourban. A szigetek településszerkezete is átalakult: fokozatosan települések jöttek létre a partokon és az addig elhagyatott észak-maltai öblökben is. A lakosság eloszlása is egyenletesebb lett, 1861-ben még a lakosság negyede lakott Valletta és Floriana kettős városában, a századfordulóra ez 15%-ra csökkent. A 19. század folyamán Málta erős brit helyőrség, és a brit földközi-tengeri flotta egyik bázisa volt, ennek megfelelően gazdasága mindig rövid távon, a hadi helyzettől függően változott: hadműveletek esetén megszűnt a munkanélküliség és általános jólét köszöntött a szigetekre. Különösen a krími háború idején (1853–1856) került előtérbe Málta, mint a brit hadsereg egészségügyi és hajójavító bázisa. A haditengerészet azonban akadályozta a kereskedelmet, mert egyre több kikötőhelyet vett el a polgári közlekedéstől. Reid kormányzó ezért jelentős fejlesztésekbe fogott a kikötőkben: 1871-ben és 1899-ben újabb három szárazdokk épült, ezek az első világháború idején munkást foglalkoztattak. A Szuezi-csatorna megnyitása (1869) hatalmas forgalomnövekedést hozott a Grand Harbourban, Málta az Indiába menő hajók fő szénellátó helye lett. 1881-ben a kikötők védelmére megépült a Victoria Lines védelmi vonal, amely Pembroke és Mġarr között végighúzódott a szigeten. 1883-ban vasút épült Valletta és Notabile között. Nem sokkal később már motoros buszok szállították az utasokat. 1890-ben megfelelő csatornahálózat épült, jelentősen javítva Málta egészségügyi helyzetét. 1905-ben villamosforgalom indult a kikötők környékén. ### Politikai változások (1870–1939) 1864-ben Sir Henry Storks kormányzó alatt bevezették a „Cardwell-elvet”, miszerint a választott máltai képviselők egyetértése hiányában nem lehet pénzügyi döntést hozni. Ez visszatérés volt Reid kormányzó gyakorlatához. Az 1880-as évekre az angol nyelv túlsúlya érződni kezdett a közoktatásban, és ez hosszú ideig tartó elégedetlenség forrása lett a szigeten. Az 1887-es alkotmány már a kormányzótanács választott tagjainak biztosított többséget. Az egyház, a nemesség, az egyetemet végzettek és a kereskedők is legalább egy-egy képviselőt kaptak. A kormányzatnak teljhatalma volt belügyekben és pénzügyekben. Az alkotmány azonban egyedül az angolt tette hivatalos nyelvvé, ami az olaszul beszélő értelmiség körében heves ellenállást váltott ki. Nehezítette az oktatás fejlesztését az is, hogy az emigrálni készülő máltaiak egyetlen idegen nyelvet sem beszéltek, tehát az első nyelvoktatást számukra kellett bevezetni. Az 1870-es években két csoport körvonalazódott a kormányzótanácsban. Az egyik támogatta a reformokat és britpárti volt, az antireformerek viszont elutasították a többletkiadásokat és a briteket egyaránt. A reformerek vezetője Sigismondo Savona (1837–1908) volt, aki a közoktatást felügyelte. Az antireformereket Fortunato Mizzi vezette. A reformpárti Sir Gerald Strickland (1889–1896) lett a kormányzat főtitkára, és igyekezett a fejlesztés elvét érvényesíteni, korszerűsíteni a kikötők berendezéseit, és ösztönözni az ipart, kereskedelmet és mezőgazdaságot. Még a turizmus fejlesztését is célul tűzte ki, ám a tanács tagjai gyanakodtak minden újabb kiadás miatt, és Strickland hiába küzdött, a máltai tanácsosok mind egy álláspontot képviseltek: „semmire nem költünk”. Még alapvető fejlesztéseket, például a vízvezetékek és a csatornázás kiépítését sem szavazták meg, holott az 1887-es kolerajárvány 800 áldozatot követelt. 1901-ben elutasították az ingyenes oktatás tervét is, ekkor a brit kormányzat felhatalmazta a kormányzót, hogy az infrastrukturális fejlesztésekre a máltaiak hozzájárulása nélkül is költhessen. Málta tehát csak akkor követett bizonyos irányvonalat, ha a brit hatóságok beavatkoztak, ez több iparág visszaeséséhez is vezetett. A helyzet addig fajult, hogy a britek 1903-ban visszavonták az alkotmányt. Bár az első világháború előtti kormányzást közvetlen gyarmati kormányzásnak szokták tekinteni, a döntések legtöbbször Máltán születtek, és a londoni kormányzat csak áldását adta rá. Sir Adrian Dingli hivatali ideje alatt egyetlen kormányzó sem cselekedett a beleegyezése nélkül. 1890-re a máltai gyarmati kormányzat tagjai között csupán egyetlen angol maradt: Sir Henry Smyth, a kormányzó; és ettől kezdve egészen a brit uralom végéig a kormányzatnak sosem volt háromnál több angol tagja. A nyelvkérdés többször indulatokat keltett. A máltai nyelvet írott anyag híján nem lehetett bevezetni, az angollal szemben viszont jelentős ellenállás mutatkozott annak ellenére, hogy sok munkahelynél előnyt jelentett. Az első világháború előtt újabb szereplő állt elő a politikai életben: a nacionalista Fortunato Mizzi fia, Enrico Mizzi nevével fémjelzett csoport azért harcolt, hogy Málta Nagy-Britannia helyett Olaszországhoz tartozzon: azt javasolta a briteknek, hogy cseréljék el Máltát Eritreára Olaszországgal, Málta legyen Olaszország része, saját képviselőkkel az olasz parlamentben. Az első világháborúban Málta távolmaradt a hadi cselekményektől, egészségügyi központként funkcionált, és dokkjaiban javították a sérült hajókat. A háború teljes foglalkoztatottsága után 1918-tól rengetegen maradtak munka nélkül, a megélhetés drágább lett, és 1919. június 7-én felkelés tört ki Vallettában, ami a brit hadsereg közbelépése miatt négy halálos áldozatot követelt. Nemzetgyűlés alakult Filippo Sciberras vezetésével, hogy a britektől elfogadható alkotmányt követeljen. A Londonból érkező Lord Herbert Plumer kormányzó hatásos békéltetőnek bizonyult, és minimális gazdasági stabilitást is tudott biztosítani. Új alkotmány kidolgozásába fogtak, amely 1921-ben lépett életbe. Ennek értelmében Málta teljesen független helyi önkormányzatot kapott, külügyekben a birodalmi kormányzat, belügyekben a kétkamarás helyi kormányzat volt illetékes. A legfelső hatalom továbbra is a kormányzó maradt. Ez az alkotmány vezette be a ma is érvényben lévő választási rendszert is. Az első választások idején nem léteztek politikai pártok, bár a kormányzótanácsban kialakultak különböző csoportok. 1921-ben tehát néhány hónapon belül jött létre az összes párt: április 21-én a Máltai Munkáspárt (William W. Savona ezredes vezetésével), két angolbarát párt, amelyek még ugyanebben a hónapban az Alkotmányos Pártban egyesültek, május 10-én Enrico Mizzi vezetésével a Partito Nazionalista Democratico (Demokratikus Nacionalista Párt), és a Máltai Politikai Unió (Unione Politica Maltese) Ignazio Panzavecchia kanonok vezetésével. Amikor utóbbi megnyerte az első választást, Panzavecchia visszalépett a miniszterelnökségtől Joseph Howard javára, hogy egyházi tisztsége ne okozzon konfliktust. A nemzeti irányultságú kormányok végig hatalmon maradtak a 20-as években, és 1926-ban az Unione Politica Maltese és a Partito Nazionalista Democratico egyesült a Nemzeti Pártban. Lassú fejlődés indult, 1924-ben kötelezővé tették az iskolai oktatást is. A tanulni vágyók nagy része azonban továbbra is emigráns volt, a helyzet abszurditását jelzi, hogy az iskolázottak nagy része azonnal elhagyta az országot. A nyelvkérdés is újra problémákhoz vezetett. Az olasz ugyanis névleg hivatalos maradt, ám a folyamatos küzdelem a két nyelv között – a helyi kormányzat és az egyház szinte csak az olasz nyelvet használta a hivatalos angol helyett, ami folyamatos zavart okozott a brit hivatalokkal – és az egyház folyamatos beleszólása a politikai életbe eldurvult. Az 1930-as választások előtt Sir Gerald Strickland miniszterelnök egyházról kifejtett véleménye miatt a két püspök körlevelet adott ki, amelyben megtagadták a szentségek kiszolgáltatását attól, aki az Alkotmányos Pártra szavaz. A britek ekkor felfüggesztették a választásokat és az alkotmányt is. Erre a Nacionalista Párt katolikusellenesként tüntette fel Stricklandet, és az angolellenes érzelmek között a mérsékelt Ugo Mifsud helyett fokozatosan Enrico Mizzi lett a párt szószólója. 1932-ben megnyerték a választásokat, és azonnal hozzáláttak, hogy az oktatási rendszeren keresztül olaszosítsák a fiatalabb nemzedékeket. A britek erre ismét felfüggesztették az alkotmányt. A vita megoldását abban látták, hogy – mivel a lakosság döntő többsége egyedül ezt beszélte – 1934-ben hivatalos nyelvként bevezették a máltai nyelvet. A két világháború között visszaesett a gazdaság. Az akkor induló autóbuszokat kivéve megszűnt a tömegközlekedés is (a villamos 1929-ben, a vasút 1931-ben). Az újabb fellendülést csak a második világháború előkészületei hozták meg: 1935-től fejlesztették a kikötőket, és a 40-es évekre négy repülőtér épült a nagy szigeten, bár a remélt nagy hajógyárépítések nem valósultak meg. 1924-ben létrejött egy, a turizmus előmozdítását célzó szervezet, ám a kopár, katonai létesítményektől zsúfolt „Málta erőd”-ről alkotott több mint százéves kép sokakat távol tartott az utazástól. A gazdasági fellendüléssel azonban a lakosság száma is nőtt, ellensúlyozni tudta még a kivándorlást is, és bár a politika szintjén harcok dúltak a britek és a máltaiak között, a hétköznapokban ez nem volt érezhető. ### A második világháború (1939–1945) A második világháború kitörése felkészületlenül érte Máltát. A flotta tudatában volt a szigetek stratégiai jelentőségének, hiszen Olaszország és észak-afrikai gyarmatai között csak Máltáról lehetett akadályozni a közlekedést. A szárazföldi csapatok és a légierő ellenben védhetetlennek tartották az országot, és valóban keveset tettek azért, hogy szembeszálljanak az esetleges támadókkal. Kísérletképpen egy 360 kilogrammos bombát dobtak Cominóra, és megvizsgálták a kárt: megállapították, hogy egy lebombázott repülőtér helyreállítása rendkívül hosszú időbe telne, tehát hatásosabb lenne Marsaxlokkból hidroplánokkal védeni Máltát. 1940 júniusában az olaszok elleni előkészületként mégis négy darab kétfedeles Gloster Sea Gladiatort helyeztek Máltára, ám valójában ezzel ki is merült a háborús felkészülés. Blouet megdöbbentő párhuzamot von az 1565-ös ostrom, és Málta második világháborús megtámadása között. A szigetek védői mindkétszer felkészületlenül néztek szembe egy jól szervezett támadóval, és részben a helyiek közreműködésének, részben a szerencsének is köszönhető a sikerük. Az ellenség mindkétszer a kíméletlen gonoszként lett beállítva a beszámolókban, Málta védői pedig rettenthetetlen hősökként még akkor is, amikor megtorpedózták a süllyedő csapatszállító hajót vagy a magát megadni próbáló német tengeralattjárót. A Máltával kapcsolatos elképzelések még 1939-ben is képlékenyek voltak, nem épültek óvóhelyek, nem voltak stratégiai élelmiszer-tartalékok. Máltának csupán 42 légvédelmi ütege, néhány reflektora és egy radarállomása volt. Négy repülőtérre (Ħal Luqa, Ħal Far, Ta’ Qali és a kalafranai hidroplántámaszpont) négy repülőgépe volt. A harcok Olaszország hadba lépése (1940. június 10.) után kezdődtek el. Első nap máris sikerült lelőni egy bombázót, ám az egyik Sea Gladiator is javíthatatlan károkat szenvedett, így csak három repülőgép maradt a Brit Királyi Légierő kötelékében. Ez ugyan nem volt elég a Szicíliában állomásozó 200 olasz repülővel szemben, de rákényszeríthette őket, hogy magasabbról – és így pontatlanabbul – bombázzanak. A pilóták hatékonyságáról árulkodik az a tény is, hogy egy olasz hivatalnok Málta védelmi erejét 25 repülőre becsülte. De a repülők jelentősége pszichológiai is volt: az ostromlott sziget egyetlen lehetősége, hogy védekezzen. Június végén négy, júliusban újabb tizenkét Hurricane vadásszal sikerült megerősíteni a légtér védelmét, Alexandriából pedig Sunderland hidroplánok érkeztek a tengeralattjárók elleni harchoz. Nemsokára már Wellington bombázók indultak Máltáról szicíliai célpontok ellen. Decemberben a britek afrikai előretörése meggyőzte a németeket, hogy az olaszok nem elég erősek a harchoz, így szicíliai bázisokról elkezdték bombázni az afrikai brit csapatokat és Málta támaszpontjait. 1941 januárjában a Grand Harbour körüli városok hatalmas károkat szenvedtek, amikor a német X. Légi Hadtest a kikötőben megpróbálta elsüllyeszteni a HMS Illustrious repülőgép-hordozót, az alaposan megrongált hajónak azonban sikerült Amerikába menekülnie javításra. Görögország és Kréta lerohanása után (1941. május) Málta helyzete még bizonytalanabbá vált: az Erwin Rommelt támogató repülőrajok szinte ellenállás nélkül szelték át a Földközi-tengert, a flotta pedig megtizedelte a Málta ellátását biztosító szállítmányokat. A Luftwaffe keleti frontra irányításával (június 22.) a helyzet enyhült. Ez év nyarán Máltára érkezett Sir Hugh Lloyd repülőmarsall, és a földi bázisok fejlesztésébe fogott. Addig alig volt megfelelő tárolóhely és személyzet, az üzemanyagot is a kifutópálya mellett, szabad ég alatt tárolták, és nem voltak óvóhelyek. Lloyd átszervezte a repülőtereket, több kifutópályát és hangárokat építtetett, radart telepíttetett, és a Hurricane-eket felkészítették éjszakai bevetésre. Ezek az előkészületek a háború közepén rettenetes összegekbe kerültek, de ezzel a légierő hatékonysága jelentősen megnőtt. A haditengerészet az első szerencsétlenség – négyből három tengeralattjárót elvesztettek, miután túl hamar jöttek felszínre – után jelentős sikereket ért el. Az HMS Upholder a kitűnő Malcolm David Wanklyn parancsnoksága alatt egymaga tonnányi utánpótlást süllyesztett el. Július 26-án az olasz flotta a Grand Harbourban kísérelt meg vakmerő támadást a kikötött hajók ellen, ám nem sikerült belopakodniuk a kikötőbe, és a máltai parti tüzérség (a mai máltai haderő elődje) megsemmisítő ágyútűzzel válaszolt, a néhány megmenekült hajót a légierő pusztította el. Rommel sikerei után a németek már afrikai repülőterekről is támadhatták a Máltát ellátó konvojokat. 1942 elejétől Máltát szinte naponta érte légicsapás. Eközben a belső problémák is kiéleződtek. Február-március során Sir William Dobbie kormányzó 42 személyt – köztük Enrico Mizzit – olaszpárti véleményük miatt Ugandába deportáltatott, és bár áprilisban a bíróság kimondta, hogy a deportálás törvénytelen volt, a deportáltakat nem vitték vissza Máltára. Ez a hónap volt a legszörnyűbb bombázások időszaka, a németek egy hónap alatt 6700 tonna bombát dobtak a szigetre. Bomba zuhant a Királyi Operaházra, a Mosta Dome-ra. 1942. április 15-én György király az általa alapított György-kereszttel tüntette ki Málta népét. A németek májusra tervezték a máltai partraszállást, ám az végül sosem történt meg, mivel a máltai partokon komoly akadályokat építettek ki, és a Messerschmitt Bf 109-esek ellen a Máltára helyezett Spitfire vadászok végre megfelelőnek bizonyultak. Az ellátás továbbra is akadozott, a konvojok ritkán érték el a szigeteket. Máltán minden ehetőt felhasználtak, a szigetek hatalmas kecskenyájait levágták. Amikor augusztus 15-én végül az Operation Pedestal nevű akcióban részt vevő konvoj maradványa (mindössze öt szétlőtt hajó, a konvoj egyharmada) behajózott a Grand Harbourba, a máltaiak a városfalakról üdvözölték őket, erre a szállítmányra máig a „Szűz Mária-konvoj”-ként emlékeznek. Októberre a Máltán állomásozó légierő uralta a légteret, és Észak-Afrika ellenőrzéséhez is hozzájárulhatott. Málta elfoglalására sosem került sor, főként azért, mert a németek folyton változtattak elképzeléseiken. A legegyszerűbb talán egy partraszállás lett volna Gozón vagy Észak-Maltán, bár ez is jelentős veszteségekkel járt volna. Azonban a tervek állandó változtatása, valamint a légierő többszöri átirányítása más frontokra ezt nem tette lehetővé. Málta így is jelentős károkat szenvedett a bombázásokban, mivel a katonai célpontok rendkívül koncentráltan helyezkedtek el, ami kedvezett a bombázóknak. Az óvóhelyeknek jó alapot biztosított a kemény globigerinás mészkő, és hamarosan ember és sok üzem számára volt hely a föld alatt. Év végére a szigeteken megszűntek a harci cselekmények, bár a szicíliai partraszállás egyik bázisa Málta maradt. A következő év elejére sikerült megfelelő ellátást biztosítani a szigetek számára. 1943-ban Sir Bernard Montgomery tábornok itt kezdte tervezni Olaszország megszállását, Gozón az amerikai hadsereg 18 nap alatt új repülőteret is épített. Júliusra Dwight D. Eisenhower tábornok vezetésével 2760 hajó gyűlt Máltára a tervezett invázióhoz, ám a sziget nem volt elég nagy, hogy a teljes inváziós sereget befogadja. Végül azonban sikerült elegendő területet elfoglalni Szicíliában ahhoz, hogy az akció onnan folytatódjon. Szeptember 29-én Vallettában aláírták az olasz flotta megadását. 1945. január 30. és február 3. között Vallettában találkozott Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Winston Churchill brit miniszterelnök, hogy előkészítsék a Szovjetunióval folytatandó tárgyalásokat. Márciusban a deportáltakat is hazaszállították Ugandából. A háború a megfelelő óvóhelyeknek köszönhetően mindössze 1500 polgári áldozatot követelt Máltán, közülük sokan a városoktól távol, földjeiken vagy az üzemekben dolgozók voltak, illetve a szétbombázott Royal Lady kompon tartózkodtak. lakás vált lakhatatlanná, és a Grand Harbour-környéki városok lakossága a töredékére esett vissza. A háború utáni brit segély újabb fellendülést hozott a szigeten, bár a gazdaság ezúttal sem vált függetlenné a külső anyagi forrásoktól. ### A világháborútól a függetlenségig (1945–1964) A háború után ismét a belpolitika került napirendre. Az éveken át gyárban dolgozó egykori földművesek aktívabban vettek részt az ország újjáépítésében és a közéletben. Hosszú viták után 1945-ben a nők először választhattak és voltak választhatók. Az újjáépítés keretében a szigeteken kiépült a tömegközlekedés, elektromos, víz- és csatornahálózat, teret nyertek a kisvállalkozások, és ez szociális és politikai változásokhoz vezetett. 1946-ban megalakult a nemzetgyűlés, bevezették a kötelező iskolai oktatást. 1947-ben újra alkotmányt kapott az ország, és a választásokon a Paul Boffa vezette Munkáspárt került hatalomra. Két év múlva azonban a kormány – Boffa és egyik minisztere, Dom Mintoff nézeteltérései miatt – feloszlott. Az 1950-es választásokon Enrico Mizzi és a Nemzeti Párt szerzett minimális többséget, de Mizzi még abban az évben meghalt, a kisebbségi kormány 1951-ben megszűnt. Eközben a már a század eleje óta tapasztalható kivándorlás tömeges méreteket öltött, és 1954-ben évi fővel tetőzött. A legnagyobb befogadó országok Ausztrália, Nagy-Britannia, Kanada és az Amerikai Egyesült Államok voltak. A világháború óta több mint százötvenezren hagyták el az anyaországot. Bár lassan ugyan, de megindult a visszavándorlási folyamat is, nagyjából minden negyedik kivándorló hazatért, ám volt, aki ezután újra útnak indult. A kivándorlás oka főleg a túlnépesedés volt: ha a folyamat nem öltött volna ekkora méreteket, a máltai szigetek lakossága mára bőven hatszázezer fölött lenne. Két újabb választás után 1955-ben Dom Mintoff került a miniszterelnöki székbe, és azonnal tárgyalásokat kezdett a britekkel Málta csatlakozásáról az Egyesült Királysághoz. Ellenfele, Ġorġ Borġ Olivier, a domíniumi státus mellett foglalt állást, és a katolikus egyház is a csatlakozás ellen volt, hiszen féltette Máltát attól, hogy egy hivatalosan protestáns ország része legyen. A népszavazáson – több bojkottfelhívás után – a szavazóknak csak 40%-a jelent meg, bár 75%-uk támogatta a kezdeményezést. Eközben 1957-ben Nagy-Britannia bezáratta máltai dokkjait, rengetegen maradtak munka nélkül. Miután a két fél bizonytalansága miatt elhidegült a viszony a két ország között, válaszul Nagy-Britannia közvetlen gyarmati uralom alá helyezte a szigeteket, Máltán megszűnt a munkáspárti kormány. 1959-ben Málta új alkotmányt kapott (Interim Constitution), amelynek értelmében a birodalmi ügyeket leszámítva teljes függetlenséget élvezett. 1962-ben aztán Ġorġ Borġ Olivier és a Nemzeti Párt került hatalomra, és azonnal tárgyalást kezdeményezett Nagy-Britanniával Málta teljes függetlenségéről. Miután a tárgyalásokon mindkét nagy párt (ez a szavazók 70%-át jelentette) támogatta a függetlenséget, a britek végül beleegyeztek. 1964. szeptember 21-én Málta független ország lett. ## A független Málta (1964 óta) A függetlenné válás után nem szakadt meg minden kapcsolat az anyaországgal: Málta a Nemzetközösség tagja lett, államfője továbbra is II. Erzsébet volt, akit a főkormányzó (Governor General) képviselt. Nagy-Britannia anyagi segítséget nyújtott az induláshoz, valamint kölcsönös védelmi és segítségnyújtási egyezményt írtak alá, és a britek a kikötők további használatáért 10 év alatt 50 millió fontot fizettek (75%-a ajándékként, 25%-a hitelként érkezett). Tervek készültek a gazdaság különböző ágainak erősítésére: kis kézművescégek betelepítésével, a szárazdokkok kereskedelmi központtá alakításával, az idegenforgalmi ágazat fejlesztésével (1966) - amit a polgári repülőtér megnyitása (1958) is elősegített - és a hagyományos földművelés és halászat támogatásával. A függetlenség kikiáltása után december 1-jén Málta az ENSZ, 1965-től az Európa Tanács, 1970-től az Európai Gazdasági Közösség társult tagja lett. Ezekben az években alakult meg a Máltai Haderő. 1971-ben eltörölték a halálbüntetést. Ebben az évben Sir Anthony Mamo lett az első máltai származású főkormányzó. Az átalakítás Dom Mintoff kormányra kerülése után is folytatódott. Mintoff bejelentette, hogy vagy módosítják a kétoldalú egyezményeket Nagy-Britanniával, vagy felmondja azokat. Hosszú tárgyalások után a britek és a NATO beleegyezett egy hétéves, évi 14 millió fontról szóló szerződésbe. A cél a máltai gazdaság függetlenítése volt. Ekkor vezették be a decimális monetáris rendszert és a lírát: 1 máltai líra ért 100 centet vagy 1000 milt. A milt 1994-ben kivonták a forgalomból. 1973-ban létrejött az állami légitársaság, az Air Malta. 1974\. december 13-án életbe lépett a módosított alkotmány, Málta köztársasággá alakult, ötévente választott köztársasági elnökkel. Első elnöke az addigi főkormányzó, Sir Anthony Mamo lett. Ennek ellenére az ország a Nemzetközösség tagja maradt. Dom Mintoff új gazdaságfejlesztési tervet dolgozott ki, amely még inkább igyekezett függetleníteni Máltát a külföldi tőke beáramlásától, és mindezt szociális kontextusba helyezte. Máltai kézbe vette a szárazdokkokat, és kínai segítséggel jelentős fejlesztésekbe fogott. A legnagyobb fellendülést mégis a turizmus hozta, erre jó hatással voltak az ekkor még szoros kapcsolatok Nagy-Britanniával. 1979. március 31-én, a Dom Mintoff-fal kötött szerződés lejártával, a brit hadsereg 180 év után elhagyta Máltát. Az 1981-es választásokat a Munkáspárt nyerte, ám a parlamentben még egyszerű többsége sem volt. Ezután úgy változtatták meg a választási törvényt, hogy a győztesnek szavazatszámtól függetlenül biztosítsa az egyszerű többséget. 1983-ban Olaszországban aláírták a Málta semlegességéről szóló dokumentumot, ezt 1987-ben az alkotmányban is rögzítették. Ugyanebben az évben megalakult a Gozóért felelős önálló minisztérium. 1980-ban az UNESCO felvette a világörökségi listára Valletta városát, a Ġgantija templomegyüttest, valamint a Ħal Saflieni-i hipogeumot. 1992-ben újabb öt templomot (Tarxien, Mnajdra, Ħaġar Qim, Ta' Ħaġrat, Ta' Skorba) nyilvánítottak a világörökség részévé, Málta megalitikus templomai néven. Ezek kedvelt turisztikai célponttá teszik az országot. 1989-ben a máltai lovagrend első ízben gyűlt össze Máltán 1798-as elűzése óta. Ugyanebben az évben az ország szovjet–amerikai tárgyalásoknak adott otthont. 1990-ben kérte felvételét teljes jogú tagként az Európai Unióba. 1993-ban Máltán újra létrehozták a helyi önkormányzatokat, az országot 68 helyi tanácsra osztották. Az utóbbi évtizedekben egyre több település alakított ki testvérvárosi kapcsolatokat, döntő többségében olaszországi településekkel. Kilenc évi kormányzás után 1996-ban a Nemzeti Párt ellenzékbe kényszerült, az új kormányfő, Alfred Sant azonnal leállíttatta Málta csatlakozási tárgyalásait, és felfüggesztette részvételét a NATO Partnerség a békéért programjában. Mindössze két év múlva azonban újra a Nemzeti Párt került kormányra. A csatlakozási tárgyalásokat felújították, és 2004. május 1-jén Málta az Európai Unió teljes jogú tagja lett, 2008. január 1-jén pedig bevezette az eurót. A kulturális fellendülés első jele a filmipar megjelenése volt: az 1979-es Popeye és az 1999-es Gladiátor című film forgatása óta Málta – főként a Ricasoli erőd – több nagy költségvetésű film forgatási helyszíne lett. Az Unióhoz csatlakozva a máltai nyelv hivatalos nyelvvé lépett elő, az ezzel járó fordítási kötelezettségek hatalmas fejlődést hoztak az írott nyelvben. A vallás terén az évtized legnagyobb eseményei voltak az első máltai szent, Dun Ġorġ Preca kanonizálása 2007-ben, illetve a 2010-ben újra feléledő vita a válás engedélyezéséről. 2009-ben először fordult elő, hogy Ġorġ Abela személyében a kormány ellenzéki politikust választott államfővé. 2010-ben változott a közigazgatás, egy januári kormánydöntés értelmében 16 településrész részlegesen független, ún. minitanácsot kapott, ezekben március 27-én és június 5-én választották a képviselőket. 2010. május 18-ától Valletta ad otthont az újonnan létrehozott Európai Menekültügyi Támogatási Hivatalnak (European Asylum Support Office). 2011 februárjában Málta - földrajzi közelsége miatt is - jelentős szerephez jutott a líbiai polgárháború idején mint az evakuáció egyik bázisa, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia is bérelt máltai hajókat állampolgárai evakuálásához, de két dezertált líbiai ezredes is ide menekült Mirage F1 vadászgépével. 2011. tavaszán sor került a sokat vitatott népszavazásra is a válás bevezetéséről, ahol a támogatók kis arányú győzelme után (53%-47%) júliusban a parlament meghozta a szükséges törvényt, és ez ugyanezen év októberében életbe is lépett. 2013. március 9-én lezajlott a parlamenti választás, ahol 1996 után újra a Munkáspárt tudott nyerni, így 15 év után újra kormányra került. ## Kapcsolódó oldalak - Málta államfőinek listája - Málta miniszterelnökeinek listája - Málta megalitikus templomai - Gozo megalitikus építményei ## Ajánlott irodalom - : Adatok találhatók Málta ostromáról is.

Textilipar

A textilipar az egyik legrégebbi, legnagyobb hagyományokkal rendelkező ipari ágazat. Azoknak a szakterületeknek a gyűjtőneve, amelyek szálasanyagokból fonalakat és/vagy különböző eljárások alkalmazásával lapszerű termékeket – szakszóval: kelméket – állítanak elő. Ily módon a textilipar magában foglalja - a fonal- és cérnagyártást, - a szövetek, - a kötött kelmék és kötöttáruk, - az egyéb kelmeképző eljárásokkal (pl. csipkekészítés, fonatolás, nemezkészítés, tűzés, nemszőttkelme-gyártás, varrvahurkolás) előállított termékek készítését, - ezek színezését és kikészítését, valamint - a nem ruházati célra készült konfekcionált (kész állapotra hozott) textiltermékek (pl. textilanyagból készült zsákok, kötelek, zsinórok, csomózott hálók stb.) előállítását. A statisztikai besorolás szerint nem tartozik a textiliparhoz a textilanyagokból készült ruhák gyártása – ez más statisztikai kategória. A textilipar termékeinek további feldolgozásával ruhaipari célra a ruhaipar foglalkozik. A "textil" elnevezés a latin textus szóból ered, amelynek egyik jelentése (a Finály-féle szótár szerint): „szövet, fonadék”. ## Története A textiltermékek előállításának története a történelem előtti korra vezethető vissza, de erre nézve pontos adataink nincsenek. A szakirodalom i. e. 25 000 körüli időből származó textilterméket, egy rostokból készült szövetszerű darabot említ, mint olyat, ami az Európában talált legrégibb ilyen leletnek tekinthető. I. e. 11 000 és 8000 között keletkezett textiltöredékekről is tudunk. A Zürichi-tó medréből egy i. e. 5-6 ezer évvel ezelőtt készülhetett textília került elő, amely szerkezetét tekintve megegyezik a ma is készülő szövetekével. 1988-ban a Tigris felső folyásánál egy ásatásnál olyan szarvasagancsból készült szerszámnyelet találtak, amelyen hozzátapadt lenszálakat ismertek fel és korukat 9000 évre teszik. Megállapították, hogy ezek a szálak eredetileg valamilyen igen szellős, gézhez hasonló szövésű ruhadarabból eredhetnek. ### Nyersanyagok Valószínű, hogy az első textiltermékek kiinduló anyagai a növényi szálak voltak. Indiában ősidőktől fogva a gyapot magszála (a pamut) és a juta háncsa, Afrikában a kenaf, Kínában a rami, a Fülöp-szigeteken a manilakender, Mexikóban az agávé szolgáltatta a fonáshoz a szálakat, Európa és a Földközi-tenger ősi népei a lent dolgozták fel. A gyapjú feldolgozását fonallá vagy nemezzé néhány ázsiai nép már az újkőkorban (i. e. 5000–2000) megkezdte. Az első ránk maradt gyapjúszövet-maradványok Kis-Ázsiából, az i. e. 7. századból származnak. A selyemről biztosan tudjuk, hogy Kínából származik és Ázsián keresztül, a nevezetes Selyemúton került a rómaiakhoz. ### Fonás A fonás a fonalgyártás hagyományos és legrégibb művelete, már a kőkorszakban (i. e. 5000–2000) is ismerték. Ezzel az eljárással a rövid elemiszálú szálasanyagokat rendezik, párhuzamosítják, majd sodrással egyesítik. Így alakul ki a fonal. A fonal alkotóeleme tehát a szál. Két vagy több fonal összesodrásával állítják elő a cérnát. ### Szövés A szövés több ezer évvel megelőzhette a fonást, mert a természetben előforduló háncsok, indák már ebben az eredeti alakjukban is alkalmasak szövetszerű termékek előállítására. A szövet alapvetően két egymást keresztező fonalrendszerből áll; a szaknyelv a hosszanti fonalakat láncfonalaknak, az erre merőleges, keresztirányú fonalakat vetülékfonalaknak nevezi. Egyes kutatók feltételezik, hogy az első textíliák nem is a ruházkodást szolgálták, hanem az ősemberek kunyhójuk falát készíthették gyékényhez hasonló növényi rostokból készült szövetekből vagy ahhoz hasonló szerkezetű anyagból (pl. sprang), vagy a halászathoz használtak ilyen szerkezetű hálót. Az egyiptomi óbirodalom korában (i. e. 2650 és 2300 között) épült nagy piramisok falfestményein látható emberi alakokat azonban már textíliából készült ruhadarabokkal ábrázolták. A temetkezési helyek valódi textilanyagokat is megőriztek. A sumérok i. e. 22–18. századból fennmaradt szobrain is felismerhetők textilanyagokból készült ruhadarabok ábrázolásai. ### Fonatolás A fonat a szövettel szemben csak egy fonalrendszerből: hosszanti fonalakból áll, amelyeket egymással kereszteznek. A fonatolás is egyike az ősi kézműves tevékenységeknek, amit kezdetben hajlékony faágak, indák összefűzésével műveltek és használati tárgyak (főleg kosarak) készítésére használtak. A kosárfonás nyomai 12 ezer évvel ezelőtti leleteken fennmaradtak. A haj – minden bizonnyal szintén az ősidőkből származó – "befonása" is voltaképpen a mai értelemben vett fonatolás műveletén alapul. ### Kötés A kötés sokkal fiatalabb találmány, mint a szövés. Egyiptomi sírokból került elő olyan, az i. sz. 5–6. századból való zokni, amely a kötéshez hasonló szerkezetet mutatja. Ezt azonban nem a ma ismert (kézi)kötési technikával készítették, hanem vastag hímzőtűvel, a fonalat az előző szembe beleöltve képeztek egymásba kapcsolódó hurkokat. Ez az ún. öltéses kötés (nålbinding) technika soká fennmaradt, a skandináv országokban még a 19. században is alkalmazták, sőt kézimunkaként ma is művelik. Valószínű, hogy a mai kötési technika Arábiából származik, ahol főleg harisnyákat készítettek ezzel az eljárással, és a mórok közvetítésével került át Európába, ahol azután igen magas fokra fejlődött. Az előkerült első tárgyi emlékek (harisnyák, sapkák, erszények) az i. sz. 2.–3. századból valók. ### Csipkekészítés Ősi mesterség a csipkekészítés is, bár eredetére és kialakulásának idejére nincsenek adatok. Egyes szerzők szerint az ókori Rómában készítettek először vert csipkét, de a mai értelemben vett csipke a 15. században és a 16. század elején jelent meg. A kézi csipkekészítésnek számos módszere alakult ki és használatos ma is, ezek gépesítése a 19. században indult meg. ### Nemezkészítés A legkorábbról eredő régészeti lelet, amely a nemez létére, használatára utal, i. e. 6500-ból való és Törökországban találták. A szibériai halomsírokban számos i. e. 600 körül készült nemeztárgyat és szőnyeget leltek, olykor a sírok falát is nemezzel borították. A nemezkészítés abban az időben keletkezhetett, amikor az emberiség az állatbőrt, az állatszőrt ruhák készítésére kezdte használni. De földrajzilag erősen behatárolt területen jellemző az elterjedése: Európában és Közép-Ázsiában. Legkeletibb határa a kínai nagy fal, legnyugatibb pedig a Kárpát-medence. Északon a svédek is foglalkoztak nemezkészítéssel. Délen a görögöknél és a rómaiaknál találunk forrásokat nemeztárgyak használatára. ### Színezés, kikészítés A textíliák színezése és mosása is már korán kialakult. Az ókori egyiptomiak már színezték a szöveteket és a mosó-kikészítő itt külön szakma volt. A kínaiak és indiaiak is ismerték a festékeket (a textilipar mai szóhasználatával: színezékeket) és pácokat és tudták, milyen feltételek mellett rögzíthetők azok egyenletesen és tartósan az anyagokon. Fennmaradtak ókori receptgyűjtemények, amelyekből – és a ránk maradt textilmaradványok elemzéséből – tudjuk, hogy sokféle festőnövényt és állatot használtak fel festékanyag kinyerésére. Egy tetűfajta nedvéből kárminvöröset, a buzérgyökérből narancsszínt, a tüskés bíborcsiga nedvéből bíborvöröset, a sáfrányból sárgát, a dióhéjból barnát, a gubacsból feketét, az indigóból kéket nyertek. A festékanyag rögzítését timsós, vagy vas- és ónsós pácokkal végezték. Maga a festőműhely fa- vagy kőkádakból, főzőüstökből állt, amelyekben az anyagot farudakkal mozgatták, a szárítás kereteken történt. A közelben folyóvíznek kellett lennie, mert az öblítésekhez ez nélkülözhetetlen volt. A mosáshoz növényi és állati lúgos anyagokat (szódát, hamulúgot) használtak. A növényi szálasanyagokból készült szöveteket úgy fehérítették, hogy kitették a napra és vízzel locsolták őket, a fehérítést a nap ibolyántúli sugarai végezték el (gyepfehérítés). A gyapjúszöveteket fakeretre terítették és alattuk kénrudacskákat égettek, a szövet a kén-dioxid hatása alatt fehéredett ki. Az ókori kultúrákban is ismert volt már a bolyhozás és nyírás, sőt a perzselés is, mint a kelmék kikészítő műveletei, valamint a gyapjú kallózása (nemezelése). A kallózást az ókorban emberi erővel, taposással végezték, a vízikerékkel hajtott kallómalom csak 1000 körül terjedt el Franciaországból. ### Az iparszerű textilgyártás kialakulása A textiltermékek előállítása egész a 16. századig háziipari tevékenység volt. A középkorban a fonást gyalogorsóval és guzsallyal végezték (a rokkát a 14. században Itáliában találták fel) és a szövés is kezdetleges szövőszékeken folyt. A kötőgép feltalálásáig (William Lee, 1589) csak a kézikötést ismerték. A 17. században a céheké volt a főszerep. A 18. században megindult ipari forradalom idején alakultak ki a textilmanufaktúrák, majd ezt követően a textilipar fejlődése jelentősen meggyorsult. Sorra jelentek meg a nagy találmányok, mint a gyorsvetélő (John Kay, 1730), a kéttűágyas kötött kelmét készítő kötőgép (Jedediah Strutt, 1755), a többorsós fonókerék (James Hargreaves, 1767), a lánchurkológép (Josiah Crane, 1768), a folyamatos fonógép (Richard Arkwright, 1769), a kártológép (ugyancsak Arkwright, 1775), a szelfaktor elődjének tekinthető „spinning mule” (=„fonó öszvér”) (Samuel Crompton, 1779), a gőzgéppel hajtott szövőgép (Edmund Cartwright, 1787), a körhurkológép (Decroix, 1798) stb. A rohamos fejlődés a 19. és 20. században is folytatódott. 1805-ben találta fel Joseph Marie Jacquard a szövőgép lyukkártyás mintavezérlését; az ilyen rendszerű vezérlő berendezéseket a textiliparban (más gépeken is) még ma is az ő nevével jelölik. 18. századi találmány a fonatológép is. A 19. században sorra jelentek meg a különböző kötőgépek, nem utolsósorban a kanalas tű feltalálását követően (Matthew Townsend, 1856) a raschel-gép (Redgate, 1855), a síkkötőgép (Isaac Wixom Lamb, 1863), majd a síkhurkológép (William Cotton, 1864), a sarkat és orrot fogyasztással-szaporítással kialakító harisnya-körkötőgép (William H. McNary, 1866) stb. Ugyancsak a 19. század elejei találmány a csipkeverőgép (John Heathcoat, 1808, ezt 1813-ban John Levers tökéletesítette). 1844-ben szabadalmaztatta J. Thorpe a gyűrűsfonógép „lelkét” képező gyűrűsorsót. A fonatolás gépesítése is a 18. századra vezethető vissza. 1748-ból származik az első ilyen vonatkozású szabadalom, ez az angol Thomas Walford találmánya, amit főleg gyertyába való kanóc, cipőfűzők és zsinórok készítésére szerkesztett. Ezt a konstrukciót a német Johann Heinrich Bockmühl tökéletesítette 1767-ben és ez lett az alapja a mai korszerű gépeknek. Az ipari forradalom a textilkikészítésben is hatalmas fejlődést indított el. 1785-ben fedezte fel Claude Louis Berthollet a klór fehérítő hatását, amivel a gyepfehérítés hosszadalmas eljárását néhány órára lehetett csökkenteni. Ugyanebben az évben szabadalmaztatta Thomas Bell a hengernyomógépet. A Russel Dorr által 1807-ben szerkesztett, spirális vágóélekkel dolgozó nyírógép a ma használatos ilyen gépek őse. (Vízzel hajtott posztónyíró ollókkal már Leonardo da Vinci is kísérletezett.) A pamutszövetek perzselésére használt gépet 1819-ben mutatták be a párizsi iparkiállításon. A textilkikészítés terén az egyik legjelentősebb találmány John Mercer által 1844-ben feltalált, a pamut lúgozásán alapuló, ma is mercerezésnek nevezett eljárás. A 20. század óriási fejlődést hozott a textilipar valamennyi területén – a fonalgyártás műveleteitől kezdve a különböző kelmeképzési eljárásokon át a színezés és kikészítés valamennyi fázisáig –, elsősorban a szintetikus szálasanyagok és az elektronika elterjedésének köszönhetően. A gépek egyre termelékenyebbek lettek, egyre változatosabb mintázatok készítését tették lehetővé, teret nyert az automatizálás, először mechanikus szerkezetekkel, később egyre inkább az elektrotechnikára, majd az elektronikára alapozva. Ma már teljesen általánosak a számítógéppel vezérelt textilipari berendezések, amelyek kiszolgálása alig igényel emberi munkaerőt. Jellegzetesen 20. századi találmány például a varrvahurkolás (lényegében a láncrendszerű kötés és a varrás elveinek egyesítése), ami Heinrich Mauersberger 1949-ben szabadalmaztatott találmányából fejlődött ki, valamint a különböző ún. nemszőtt kelmék gyártása, amelyek nem tartalmaznak fonalakat, hanem a lapszerűvé rendezett szálhalmaz (fátyol, bunda) mechanikai vagy kémiai rögzítésén alapulnak. Hatalmas lendületet adott a textilipar minden területén a fejlődésnek a szintetikus szálasanyagok sokféleségének elterjedése, főleg a 20. század közepétől, ami egyrészt a gyártástechnológiák ezeknek megfelelő fejlesztését kényszerítette ki, másrészt új területeket nyitottak meg a textiltermékek felhasználásában is, a műszaki és egészségügyi területeken, de a korszerű gépeken megvalósítható újdonságok a hagyományos textíliákat és a divatot is erőteljesen befolyásolják. ## A textilipar Magyarországon Magyarországon már az Árpád-házi királyok idején ismert volt a lábítós szövőszék és a kallómalom is a 13. században már használatban volt. A honfoglaló magyarok ismerték a fonás és szövés műveleteit, továbbá az Európában újnak minősíthető nemezkészítést, ami sátraik alapanyaga volt. 1680 körül alapították az első magyarországi selyemfonodát és -szövödét is. Az első textilmanufaktúrák hazánkban a 18. század elejétől létesültek. A munkások zömét külföldről, elsősorban Szászországból, Sziléziából szerződtették, de dolgoztak ezekben cseh, osztrák, bajor, sőt görög munkások is. Az ország mezőgazdasági adottságai folytán elsősorban gyapjúfeldolgozással foglalkoztak, de volt az országban selyemfeldolgozó üzem is. A Magyarországon termesztett len és kender feldolgozása ebben az időben még nem emelkedett ki a háziipar szintjéről, mert a külföldi konkurencia és a nyomott mintás pamutszövetek divatja nem kedvezett ezeknek a termékeknek. A manufaktúrákban 50–150 ember dolgozott és előfordult 10–12 éves gyermekek munkásként való foglalkoztatása is. Magyarországon a manufaktúrákat később kezdték felváltani a kézi munkánál sokkal termelékenyebben dolgozó, de nagyobb befektetést is igénylő gépekkel felszerelt gyárak. Míg Angliában és Nyugat-Európában ez a folyamat a 18. században megkezdődött és a 19. század elejére általánossá is vált, Magyarországon a 19. század végére és a 20. század elejére értek meg ennek feltételei. A fonással, szövéssel és textilnyomással foglalkozó első manufaktúra 1736-ban kezdte meg tevékenységét a Nyitra megyei Sasváron. Az első magyar textilgyárnak az 1776-ban Valero István és Tamás által alapított selyem-manufaktúra tekinthető. 1780-ban épült Óbudán az ötemeletes "filatórium" (selyemfonoda és -cérnázó üzem), itt vízikerékkel hajtották meg azt a hosszú tengelyt, amelyről a gépeket működtették) (ennek az épületnek sajnos már a romjai sincsenek meg, de műszaki berendezésének kicsinyített modellje korábban a Textilmúzeumban volt látható), majd 1785-ben, szintén Óbudán a selyemgombolyító üzem (ennek épülete még ma is áll). 1784-ben alapította Goldberger Ferenc Óbudán kékfestő üzemét, ebből nőtt ki később, a 19. század 30-as éveiben a nagyhírűvé vált Goldberger Textilművek. (Egyik eredeti épülete ma a volt Textilmúzeumnak – ma: Goldberger Textilipari Gyűjtemény – ad otthont.) Kluge Ferenc 1786-ban alapított pápai kékfestő üzeme 1956-ig működött, azóta itt van a Kékfestő Múzeum. 1795-ben szerelték fel Magyarországon az első kötőgépet egy soproni üzemben. Magas színvonalra fejlődött hazánkban a csipkekészítés is, amire – több más mellett – kiváló példát szolgáltat például a halasi, a csetneki, a sóvári csipke. A 20. század elején, majd a két világháború közötti időszakban a magyar textilipar jelentősen fejlődött, ebben az időszakban igen sok, később tekintélyessé vált gyár alakult. A második világháború igen nagy károkat okozott az ország textiliparának is, de a háború után a textilipar viszonylag hamar magához tért. Az ipar szerkezetében és az üzemek vezetésében gyökeres átalakulást hozott az államosítás (1948-49), majd többszöri átszervezés után, 1963-ban az akkori 187 textilipari üzem 42 országos vállalatba tömörült. Ezek mellett tanácsi vállalatok és szövetkezetek is működtek a textiliparban, összesen mintegy 140 ezer embert foglalkoztatva. 1965-ig az extenzív fejlődés volt jellemző, amit elősegített a tartós munkaerő kínálat, ezt követően a fejlődés intenzív jellege erősödött és a munkáslétszám csökkent. Az 1970-es években nagyarányú rekonstrukciós programot hajtottak végre a termelés mennyiségi növelése és korszerűsítése érdekében, amit azonban sajnos nem lehetett teljes körűen véghezvinni. Az 1989-90-ben végbement politikai és gazdasági változások következtében a korábbi igen jelentős, az akkori Szovjetunióba irányuló export kiesett, a hazai termelésű textiltermékek belföldi fogyasztása pedig – elsősorban az import liberalizációja és a kezdetben igen magas infláció következtében beálló keresletcsökkenés miatt – erősen visszaesett, ami a nagyvállalatok tönkremenetelét, a textilipar gyors leépülését eredményezte, amihez hozzájárult a gyárak egy részében még megmaradt elavult géppark és a nyugat-európai igényekhez képest nem mindig megfelelő minőség is. A korábbi állami vállalatok megszűntek, helyükön nagy számú kisebb gazdasági társaság alakult. Minthogy a felszámolások során a korszerű gépeket általában külföldön adták el, a privatizáció során alakult hazai vállalkozások számára csak a sokkal olcsóbb régebbi, kevésbé korszerű gépek maradtak hozzáférhetők, így ezek sem tudták felvenni a versenyt a megnövekedett minőségi igényekkel. (Ehhez nem egy esetben az új vállalkozók egy részének hiányos hozzáértése is párosult.) Súlyosbította a helyzetet, hogy a textiliparban mindig is viszonylag nagyon alacsonyak voltak a munkabérek – ez sajnos ma is fennáll –, ami miatt ennek az iparágnak sokszor igaztalanul is nagyon alacsony a presztízse. Jelentős részben épp emiatt a szakember-utánpótlás nem kielégítő, mivel a korábban igen színvonalas szakmai oktatás is leépült. A privatizáció során létrejött vállalkozások egy része azonban valóban sikeres lett, képes volt gépparkját és technológiáját felújítani, a kornak megfelelő berendezéseket beszerezni, ennek köszönhetően ma is működnek magas műszaki és minőségi színvonalon termelő textil- és ruhaipari vállalatok hazánkban, amelyek termékei az export piacokon is megállják a helyüket. Emellett az alacsony bérszínvonal számos jelentős külföldi textilipari vállalatot is vonzott Magyarországra, amelyek ide telepítették át gyáraikat vagy egyes gyártási lépcsőiket (elsősorban a kelmegyártás területén). Mindezek eredményeként tulajdonképpen számos igen korszerű textilgyár is működik hazánkban, ha részben vagy teljesen külföldi tulajdonban is. Jelentős részük műszaki textíliák gyártásával foglalkozik. A textilipar világszerte megfigyelhető tendenciája a termelésnek az ázsiai, óceániai, indiai, dél-amerikai országokba való áthelyeződése. Ez, valamint a hazai textiliparban érvényesülő rendkívül kedvezőtlen munkabérviszonyok hátrányosan hatnak a hazai textilipar – és ezen belül elsősorban a szokványos ruházati cikkek gyártása – további fejlődésére. A kiutat a lakás- és háztartási textíliák, valamint a nagy értékű, bár jelentős és technológiai fejlesztést igénylő műszaki és egészségügyi textíliák, védőöltözékek termelésének fejlesztése jelentheti. ## További források - Broby-Johansen, R.: Az öltözködés története. Gondolat, Budapest, 1969 - Endrei Walter: Magyarországi textilmanufaktúrák a 18. században. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969 - Endrei Walter: A textilipari technikák termelékenységének története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993 - Endrei Walter (szerk.): Műszaki innovációk sorsa Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995) - Lázár Károly: Kötéstechnológia I. Szakközépiskolai tankönyv. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1983 - Schöner, Friedrich: Spitzen. VEB Fachbuchverlag, Leipzig, 1980 - Szabó I. (szerk.): Könnyűipar Magyarországon. Könnyűipari Minisztérium, Budapest, 1985 - Vámos György (szerk.): A könnyűipar (1981)

Magyar–török háború (1521–26)

A magyar–török háború (1521–26) az Oszmán Birodalomnak a Magyar Királyság ellen vívott konfliktusa, melynek kimenetele döntő hatással lett a közép-európai térség sorsára nézve. A középkori magyar állam ebben a harcban bukott el, bár mellette állt még Csehország és a Német Birodalom is, valójában néhány segédhadon kívül komolyabb segítséget nem nyújtottak. A római egyházfő is mindössze néhány ezer zsoldost tudott biztosítani a harchoz. A magyar sereg által fejedelemnek megtett V. Radu havasalföldi vajda is megígérte a hadba szállást, de csak saját hatalmának megtartása érdekében harcolt a törökök ellen. A katonai vereségnek számtalan oka volt, ezek közül is legtöbbnek a gyökerei évtizedekre visszamenőleg keresendők. A Mátyás királyt követő II. Ulászló hozzá nem értő kormányzása során az ország anarchia állapotába süllyedt. Az erősödő bárói csoportok megkaparintották a királyi regálékat és a vezető tisztségeket, amivel gyengítették a központi hatalmat. A hatalmaskodó urak saját vagyonukat igyekeztek minél jobban gyarapítani, s csoportjaik egymással is ellentétben álltak, gyakoriak voltak a fegyveres villongások, melyek a mohácsi vészig kitolódtak. A nemesség görcsösen ragaszkodott előjogaihoz és nem volt hajlandó mozgatható sereg felállítására. Elhanyagolta a hadszervezetet, s a katonaság csupán rosszul szervezett bandériumokból állt, kiegészülve a közfelkeléssel, de ez még az oszmán-török hadsereg kevésbé képzett irreguláris erőivel (főleg az akindzsikkel szemben) sem tudta felvenni a harcot. Bizonyítja ezt az 1493. évi korbávföldi ütközet. Magyarország katonai ütőképességét az 1514-es parasztháború is rontotta. A megtorló intézkedések az örökös jobbágyság kialakulását eredményezték. A csökkenő jövedelmek és az örökös pénzhiány következtében még csak karbantartani sem tudták a végvárrendszert, amit a török hadsereg egyenként ostrom alá tudott venni, mivel a határszakaszokon is állomásoztattak mozgatható erőket, amelyek a szerb–bosnyák hódoltságból toborzott katonaságból is álltak. Ehhez társultak a hűbéres románok seregei (ebben a háborúban nem vettek részt) és a dunai és krími tatárok is, de ez utóbbiak is csak az 1540-es években vettek részt a magyarországi háborúkban. A 15. század második felétől az Oszmán Birodalom tovább erősödött, s I. Szulejmán török szultán Nyugat-Európa meghódítását helyezte kilátásba. Az egyik nagyhatalom Franciaország Törökországgal igyekezett szövetségi viszonyt kialakítani, hogy ellenségeit a németeket és spanyolokat török fegyverekkel győzze le. Spanyolország ez időben szintén hadban állt az Oszmán Birodalommal. Az oszmán hadigépezet megindult Magyarország meghódítására. 1526-ban a mohácsi síkon, a „magyar Rigóföldön” eldőlt az ország sorsa és elveszett a király. A trónt ezután a Habsburgok foglalták el, akiknek a német-birodalmi trón, sőt olykor a spanyol korona és több itáliai és holland terület is kezükben volt, ami esélyt kínált a török visszaszorítására. Ám a Habsburgok, minden erőfeszítésük ellenére, részben a protestantizmus terjedése, részben a Német-római Birodalom széttagoltsága, illetve a francia terjeszkedés miatt, még másfél évszázadig nem voltak képesek a török kiűzésére Közép-Európából. ## Előzmények A magyar állam az oszmán-törökökkel a 14. század második felében ütközött meg először. Akkori uralkodónknak, I. Lajosnak nem volt aktív válasza az oszmán terjeszkedésre, még annak ellenére sem, hogy a török 1345-ben átlépte a Dardanellákat, igen gyorsan előretörve az egymással harcoló és központilag is gyenge államok területén, mint amilyen a Bizánci Birodalom volt. Támadásaik legfőképp azokat a területeket érintették, melyeket a magyar királyok már évszázadok óta hagyományosan hűbéreseiknek tekintettek. Lajost a Kádár-korszak történetírása hibáztatta, mert kezdettől fogva elhanyagolta a török veszélyt és inkább törődött a szerbek, bolgárok vagy havaselveiek hűbéri függésének kikényszerítésével, azonkívül az olaszok elleni hadjáratokkal. Napjainkban Lajos király török-politikája új, reálisabb értelmezést nyert. A király nem láthatta előre, hogy mekkora veszélyt rejt az Oszmán Birodalom előretörése, mert ekkor még korántsem mutatott komolyabb agressziót, s a hódításait rendszerint a Fekete- és a görög tengerek mellékén hajtotta végre, főleg Bulgária partjainál. Közvetlen török támadás az 1370-es évek közepéig nem érte Magyarországot, de még az első betörés sem volt túlzottan komoly. A század végére, amikor az új magyar királyok, mint I. (Luxemburgi) Zsigmond komolyabb figyelmet szenteltek a török veszélynek, addigra a birodalom eléggé megerősödött ahhoz, hogy kétízben is jelentős győzelmet arasson a magyarokon, akik mögött kiterjedt és szemmelláthatóan erős szövetség állt (Nikápoly (1396); Várna (1444)). Azt, hogy a török megtörését a Magyar Királyság nem viheti egymaga keresztül, Mátyás király mérte fel a legjobban, ezért nem kergetett elérhetetlen álmokat, mint elődei, akik egyetlen hadjárattal próbálták elűzni a muszlim hódítókat Európából. Mátyásnak bár erős hadserege volt, de a király tisztában volt azzal, hogy ennek fenntartása tetemes anyagiakat emészt, ezért hiába a modern haderő, az Oszmán Birodalommal akkor is hosszú és kimerítő háborút kell vívni, ha meg akarja törni és a magyar hadtáp területek hamar kimerülnének, emiatt látta indokoltnak Mátyás Cseh- és Morvaország meghódítását, valamint a német császári cím elnyerését, mely hatalmas területekkel gyarapodva, Mátyás biztos hátországgal indulhat apja álma, a török kiűzésének megvalósítására. Történészek szerint a törökök féltek a fekete seregtől, de tulajdonképpen vártak arra, ha egyszer előbb vagy utóbb ez a katonai erő megsemmisül, vagy feloszlik, akkor elkezdhetik Magyarország tényleges meghódítását. ### Oszmán sikerek a Közel-Keleten és Afrikában A törököket a 15. század végén még lekötötte a Perzsia és Egyiptom elleni háború, ami a 16. század elején is folytatódott. Ezen a területen e két állam volt az Oszmán Birodalom legfőbb riválisa, akiket végül sikeresen megtörtek a törökök és az egyiptomiakat szintén hűbéri függésbe vonták. Európa csak a Mamlúk Birodalom megdöntése után figyelt fel a közelgő oszmán-veszélyre, ezért került újból elő a keresztes háború eszméje, amelyet a szokottól eltérő módon próbáltak megvalósítani. Minthogy az Oszmán Birodalom rendkívül kitolta határait Európában, Ázsiában és Afrikában egyaránt, ezért célszerűbb volt több oldalról támadni a nagy államalakulatot, így már a 16. század elején kapcsolatokat kerestek Perzsiával. A perzsák indoeurópai népcsoportként teljesen különböztek a közép-ázsiai eredetű törököktől, ráadásul a vallásuk is más volt. Míg a törökök nagy része szunnita muszlim, addig a perzsák a radikális síita irányzatot követték. Perzsia érdekeit már régóta sértette a török terjeszkedés a Közel-Keleten és a Kaukázus területén, melynek következtében a törökök még az ország nyugati peremvidékeit is meghódították. A pápától és a magyar királytól nem állt távol egy esetleges pápai–perzsa vagy magyar–perzsa szövetség megkötése, noha a síita muszlim irányzat sokkal agresszívabban viszonyult a kereszténységhez. Mindez megváltozott 1514. augusztus 23-án, amikor I. Szelim csapatai a csáldiráni ütközetben leverték I. Iszmáíl perzsa sah szafavida hadseregét. X. Leó pápa úgy vélte, hogy a vereség saját késedelmeskedéseiknek az oka volt. Fabrizio del Carretto a Rhodoszon uralkodó Johannita Lovagrend nagymestere nem így látta a helyzetet, szerinte a perzsák csáldiráni veresége nem több közönséges fiaskónál. A kontinens közhangulata is módfelett derűlátó volt, és senki sem vette komolyan Szelim szultán kérkedő leveleit. A pápa 1515-ben újból felhívást tett a török elleni összefogásra, de Velence nem szándékozott szövetséget kötni Perzsiával, arra való hivatkozással, hogy 1513 októberében a portán békehosszabbítást eszközölt ki. Habár a török megtehette volna már 1490 után is, hogy megrohanja és meghódítja Magyarországot, hisz a Mátyás által kiépített ország már nem volt olyan erős, s így itt volt a kínálkozó lehetőség. Azonban szerencsére a perzsiai és más ügyek jobban érdekelték a 15. század végének szultánjait, de az idő nem a magyaroknak dolgozott. ### Magyarország Mátyás király után 1490-ben elhunyt Mátyás király. Fia, Corvin János nem kapta meg a koronát, amelyre a lengyelek, a németek és a csehek is pályázták. Jagelló Ulászló Mátyás egykori vezéreinek, Kinizsi Pálnak és Báthory István erdélyi vajda segítségével megszerezte a trónt, leverte Corvin Jánost és elűzte a lengyeleket. Kinizsi Pál Mátyásnak köszönhette, hogy egyszerű délvidéki szerb kisnemesből báróvá emelkedhetett, bár ő maga soha nem érezte így, és Mátyással sem értettek mindenben egyet, ezért fordult szembe a király fiával. Ulászló visszavont több, Mátyás által hozott rendelkezést, és kötelezettséget vállalt, hogy nem szedi be az egyforintos rendkívüli hadiadót, reformokat csak a rendek beleegyezésével vezet be, és állandóan kikéri véleményüket. I. Miksa német királlyal és későbbi császárral egy olyan előnytelen békét kötött, amely egyebek között kimondta, ha nem lesz törvényes utódja, a magyar a korona Habsburgokra száll. Habár Ulászló a cseh és a lengyel trónt (ezekkel együtt Morvaországot és Litvániát) birtokolta, látszólag ellensúlyozhatta volna a Habsburgok hatalmát. A valóságban korántsem volt ez így, mert az államalakulatot megosztották a többfelé kialakult háborúk. Keleten a litvánok Moszkva ellen harcoltak, amelybe belépett a lengyel király is a Livóniában uralkodó Kardtestvérek rendje nevű középkori eredetű lovagrend segítségével, de az oroszokkal és a tatárokkal szemben így is több súlyos vereséget szenvedtek. A magyaroknak a török fenyegetéssel gyűlt meg a bajuk. Az ellenség Mátyás király halála után 1492-ben megpróbálkozott Nándorfehérvár és Szörény ostromával, de Kinizsi Pál felmentő serege elűzte mindkét erősség alól az oszmánokat. 1494-ben a törökök ezúttal a vár őrségének azon részét próbálták megvesztegetni, akik az egykori fekete sereg zsoldosai voltak, de a király halála után elmaradt a fizetésük, ezért zúgolódni kezdtek. Kinizsi ébersége viszont ezúttal is meghiúsította ezt a tervet. Kinizsi még vezetett egy hadjáratot Szerbiába a törökök ellen, majd elhunyt. Őt követően a déli védvonalat már nem tudták szilárdan kézben tartani, sőt a helyzet évről-évről rosszabbodott, de a veszélyt ennek ellenére alig érzékelték, egyrészt mert az oszmán behatolások a déli peremterületeket sújtották mindössze. A továbbiakban a magyar sereg már nem volt képes eredményes támadó háborút vezetni, ahogy korábban Mátyás király alatt. ### Az ország anarchiába süllyedése A magyarok és a csehek közti perszonálunió utóbbi félre nézve nagyon előnytelen volt, mert a török elleni védekezés céljából külön adót vetettek ki rá. De az éves jövedelem nem érte el az 1490 előttit (maximum 200 000 forintot), annyira volt legfeljebb elég, hogy a budai királyi palota fényét megőrizzék. A király aligha ismerte az országot, bizonyítja mindezt, hogy Budán tartotta fenn székhelyét és állandóan országgyűléseket hívott össze. Az őt támogató bárókat nagy birtokokkal honorálta, ezzel azonban a királyi birtokok csökkentek, ami nem pusztán a királyi jövedelmek, hanem a király tekintélyének apadását is maga után vonta. Ulászló kénytelen volt kölcsönöket felvenni, ezekre fedezetként zálogot adott, azonkívül béreket és adómentességet adott egyes birtokosoknak. De a jövedelem nem nőtt semmilyen új intézkedés hatására sem és az államháztartás sok pénzt nyelt el. Ulászlónak emellett saját költségén kellett megvédeni az országot a töröktől, külországi hadjáratokra nem kötelezhette a nemességet. Azok a birtokosok, akikre katonaállítást róttak ki, sok esetben maguk címén szedték be az adót, hogy fegyveres erőiket tartsák fönn. Ebben az állapotban a fekete sereget nem tarthatták fenn. Az erőket a Délvidékre (részben a mai Vajdaságba) irányították a török ellen, de mivel a zsold nem volt, ezért a katonák rabolni és fosztogatni kényszerültek, elviselhetetlen szenvedést zúdítva délvidéki szerb és magyar lakosokra. Kinizsi sereggel vonult ellenük, akit a szenvedő délvidéki parasztok is segítették, s a lázadozó fekete sereget Halászfalvánál szétverte. A csatát a Száva másik oldaláról a törökök is végignézték. A vezető tisztségeket főurak és főpapok kapták meg, akik hatalmukat arra használták fel, hogy olykor egymás rovására meggazdagodjanak. Jelentős szerepet játszott az ország irányításában Bakócz Tamás esztergomi érsek, akit Mátyás emelt ki a jobbágyi sorból, hogy ne csak az előkelő osztályra támaszkodjon, amit Európa szerte már több uralkodó megbízhatatlannak talált. A tehetséges Bakócz nem tudta eredményesen képviselni a királyt, mert hatalmát meg kellett osztania mással. Az országgyűlés és a királyi tanácsadó testület sokkal erősebb volt, főnemesi tagjait nem érdekelte a török-veszély. A király távollétében a nádor vezette az országot, akit viszont az országgyűlés választott meg. A 16. század elejére világossá váló összeomlás a köz- és kisnemeseket lépésre késztetett, de néhány főúrt is aggasztott mindez. A köznemesség az 1505-ös rákosi országgyűlésen megfogalmazta az úgynevezett rákosi végzést, amelyben egyértelműen az idegen uralkodót tette felelőssé az ország hanyatlásáért és kimondták, hogy többé idegen királyt nem választanak, csakis magyar főúr sorából valót. Nagyon hasonló volt a helyzet Lengyelországban, ahol már korábban a szlachta alaposan korlátok közé kötötte a királyi hatalmat, jelezve a rendiség megerősödését. ### A török elleni védekezés A fekete sereg megsemmisülése után az országnak nem volt mozgó hadereje, míg az oszmán hadsereg akindzsi egységei rendszeresen betörtek a déli területekre és Horvátországba, egyszer-egyszer Stájerországot és Krajnát is elérve. Állandóan napirenden volt a haderő-reform kérdése, amelyben 1498-ban döntés született. Törvény mondta ki, hogy tizenegy megyében 24 jobbágyportánként egy könnyűlovast, 36 portánként pedig egy vasas lovast kellett kiállítani. Az egyház hétezer nehézlovassal tartozott és negyvenegy bárónak is meg volt szabva mennyi katonával köteles bevonulni. Az ebből összeálló reguláris haderő a nemesi felkeléssel, szükség esetén a közfelkeléssel bővült volna ki. 1500-ra teljesen visszatértek a banderiális a hadszervezetre. A nemesi felkelést azonban már több mint egy évszázaddal korábban Zsigmond király elavultnak ítélte és megkezdte az átformálását. A bandériumok képzettség mellett felszerelésben is rosszul álltak. Korabeli jelentések szerint az egyik hadszemlén számos lovas nem rendelkezett fegyverrel és páncéllal. A felszerelés hiányosságai mellett maguk a fegyverek is nagyon rossz állapotban voltak és ezáltal a harcokban igen könnyen tönkrementek. A katonaság ellátása ugyancsak mélyponton állt. Ám még a megszabott számú katonát sem tudták soha kiállítani, mivel az az egyes egyházmegyék teljes püspöki jövedelmét felemésztette volna. A végeken 1514-ben körülbelül 7500 katona tartózkodott, de csak akkor kaptak zsoldot, ha háború volt. Békeidőben ún. „készenléti pénz”-t fizettek nekik, amely részben takarékossági célokat szolgált. A várak tüzérsége szintén elavult, falai omladoztak, emiatt aligha bírhatták volna az új, nagy kaliberű ágyúk tüzét. Ulászló két ízben harcolt a törökök ellen (1491–95; 1500–04). A keresztény világban tovább élt a török elleni nagy „támadó hadjárat,” ami nem sok realitást tartalmazott már. A háborút sürgető országok a feladat nehezét gyakorta a magyarok vállára akarták helyezni és az elképzelés megvalósítására sem adtak megfelelő segítséget soha. Mátyás is jól látta, hogy Magyarország egymaga nem képes legyűrni az egyre kiterjedtebb birodalmat, de nem is törekedett arra, hogy jobb belátásra bírja a többi országot. Ezért törekedett Csehország és Németország megszerzésére, hogy saját vezetése egy biztos hátországot teremtsen velük, s ha nem is ő, hanem utódja elindul a török kiűzésére. Az oszmán-törökök megtörését célzó „egyetlen hadjárat” elképzelését a pápa, a Velencei Köztársaság és a francia király szavakkal támogatta, érdemben most sem cselekedtek az ügyért semmit. 1516-ban, miután a noyoni békeszerződés lezárta a cambrai-i liga negyedik, utolsó háborúját Itáliában, I. Miksa ismét felelevenítette a keresztes hadjárat ügyét, de ezt 1519-ben bekövetkezett halála megakadályozta. Ulászló békét kötött II. Bajazid szultánnal, aki általában véve békés természetű volt, noha számos országgal háborúba keveredett uralkodása során. 1509-ben az Indiai-óceánon Portugália ellen, utódja I. Szelim szultán 1519-ben a Földközi-tengeren, Itáliában és Észak-Afrikában Spanyolország és Nápoly ellen bonyolódott fegyveres konfliktusokba. Mivel Magyarország politikai vezetői elodázták a török kérdést, várható volt, ha egyszer a hatalmas hadigépezet megindul, és egyszerre ostrom alá veszi az összes déli végvárat, akkor aligha tudják a felmentésüket megszervezni és elkezdeni. Kialakulóban volt a német Habsburgok és francia Valois-k közti viszálykodás, amely később a Habsburg–Bourbon vetélkedéssel folytatódott. I. Ferenc francia király Itália területére szándékozta kiterjeszteni uralmát. A konfliktusba bekapcsolódtak a spanyol, a német és a velencei uralkodók, sőt a pápa is, így a külföldi államok mást nem tehettek, mint hogy ígéretekkel áltatták a magyar uralkodót. Közben kiéleződött a viszály Ulászló és Miksa között a rákosi országgyűlés 1505-ös határozata miatt. 1506-ban a királynak fia született, aki számára be akarta biztosítani a magyar és a cseh trónt, míg a lengyel korona II. Zsigmond Ágostra szállt. Zsigmond segítségével Bécsben egy Habsburg–Jagelló házassági szerződés született, ennek értelmében Lajost eljegyezték Miksa leányunokájával, Habsburg Máriával, míg Miksa fiúunokája, a későbbi I. Ferdinánd feleségül kapta Jagelló Annát. A szerződés szerint ha Ulászló fia Lajos utód nélkül hunyna el, a magyar trónt a Habsburgok öröklik. Ulászló utolsó éveit beárnyékolta a Dózsa György vezette parasztháború. Mindez azzal kezdődött, hogy Bakócz Tamás az oszmánok elleni nagy háború megvalósítása céljából megpróbálta elnyerni a pápaságot. Egyetlen szavazat különbséggel végül a X. Leó néven trónra lépő Giovanni di Lorenzo de’ Medici győzött, aki inkább a katolikus székhely, Róma reneszánsz átépítését szorgalmazta a török elleni harc helyett. Bakócz „kárpótlásul” egy keresztes hadsereg toborzására kapott pápai engedélyt. Mind Bakócz, mind Leó pápa szeme előtt egy olyan csalóka kép lebegett, amely egy hatalmas törökellenes európai koalíciót látott kibontakozni, ez Havasalföld, Moszkva, Dánia, Raguza, Magyarország, Svédország, Lengyelország, Csehország, Norvégia és a Német Lovagrend szövetségéből állt volna. De az összegyűlő magyar keresztes had csak parasztokból állt, abban az időben, amikor vita dúlt a jobbágyság jogainak kiszélesítéséről. Ezt egyes nemesi csoportok támogatták, mert gazdaságilag nagyon előnyösnek mutatkozott, míg a másik részük hevesen ellenezte, attól tartva, hogy idővel teljesen elvesztik jobbágyaikat, ezzel jövedelemforrásukat is. Az urak állandó akadékoskodásai miatt nem csoda, hogy a parasztok a török helyett a nemesség ellen fordultak. Az ország nagy részére kiterjedő harchoz csatlakoztak a szlovák, szerb és román parasztok is, de végül vereséget szenvedtek, szörnyű pusztításuknak nagy ára lett, mert a főnemesség bosszúból elvette szabad költözködési jogukat, azaz röghöz kötötte őket. Emelkedtek az adóterhek és a kiszipolyozás, s a rendelettel mást nem értek el, mint hogy megsokszorozták a parasztság nyomorát és az ország gazdasági fejlődését is gátolták, ami újabb rossz kihatással lett a török háborúban Magyarországra nézve. A jobbágyság termelőerejének csökkenése következtében kicsi volt a bevétel, amelyet szinte elemésztett a birtokigazgatás költsége is. Az 1510-es években Németországban jelentkező gazdasági válság jelei nálunk is megmutatkoztak. Ezek együttesen katasztrofálisan hatottak a városfejlődésre. A magas adók terhei egyértelműen a jobbágyokat sújtották, ez a jobbágyok számának – ezzel az adóalapnak – csökkenéséhez vezetett. Apadt az ország tekintélye. Míg korábban a török követek rendszeresen keresték fel a magyar királyi udvart, még Mátyás halála után is két évtizedig, most a magyar követségeknek kellett gyakorta Konstantinápolyba utazniuk, hogy legalább a béke fenntartását kieszközöljék. A kapcsolatok annyira meggyengültek a két állam között, hogy Magyarországon egyre kevesebbet tudtak a törököknél történt eseményekről, így nem voltak túlzottan tájékozottak akár egy nagyobb hadjárat előkészületeiről sem. A törökök ellen szövetségesként ekkor már szóba került a feltörekvő Moszkva. 1502. szeptember 2-án II. Ulászló III. Iván orosz cárnak tett javaslatot arra, hogy Magyarország és Moszkva együtt támadja meg a törököket és a tatárokat. A törökellenes moszkovita-magyar szövetséget nem kötötték meg, mert az orosz cár háborúban állt Litvániával és később a lengyelekkel, s a kardtestvérekkel. #### A magyar végvárak A déli végeken a magyar-oszmán összecsapásokat már 1466 óta állóháború jellemezte. 1465-re befejeződött a Balkán felosztása és a korábbi független államok közül (a román fejedelmeket leszámítva) már egyetlen sem állt, gyakorlatilag mind magyar vagy oszmán-török uralom alá jutottak. Mátyás a törököktől megszerezte a mai Bosznia-Hercegovina északi felét, s ettől kezdve csakis védelemre rendezkedett be. Határait ekkor még hathatósan védelmezte az ország, de Mátyás halála után már a védelem is aggályossá vált. A déli határt, amely nem rendelkezett természetes, védhető helyekkel, a 15. század óta várakkal erősítették. A végvárak rendszere két egymással párhuzamosan futó vonalból állt, melyek mögött határvédő elemek helyezkedtek el. Az első szakasz Szörény–Orsova–Nándorfehérvár–Szabács–Szreberniki bánság–Banja Luka–Jajca–Tinnin (Knin)–Klissza–Szkardona vonalon, a második Temesvár–Karánsebes–Lugos–Szerémség–Dubica–Krupa–Otosác–Zengg vonalig húzódott. A végvárrendszer, tekintve, hogy nem sűrű, közvetlenül egymás mellett álló várrendszerből állt, nem tudta megakadályozni, hogy török csapatok behatoljanak az ország területére, viszont keveseknek sikerült zsákmányukkal hazajutniuk. Legjobb példája ennek az 1479. évi támadás, amikor Kinizsi a kenyérmezei ütközetben gyakorlatilag teljesen megsemmisített egy portyázó sereget. A végvári katonaság főleg rugalmas, aktív védelemre volt berendezkedve és ebben nagy szerep jutott az ellenséges támadások megtorlásának és az ellenséges terület elpusztításának, amibe főleg a javak és élelmiszerek, illetve élelmiszertermő földek (szántók, búzakévék és keresztek) megsemmisítése tartozott, hogy a török fősereg ne találjon élelmet, ha a határhoz ér. Továbbá felderítették és kivédték ilyen támadással a török betöréseket. A védekezésben így igen jártassá vált végvidéki katonaság tarthatta volna a frontvonalat délen, de a várak rossz állapota, silány ellátása és elavult fegyverzete csökkentették az eredményes védekezés lehetőségét. A katonaság nem kizárólag magyarokból, vagy horvátokból, esetleg zsoldosokból tevődött össze. A köztes területek védelmére igen nagy számban voltak letelepítve (sok esetben kényszerrel) rácok. Horvátország védelme a birtokaikon keresztül érintett, a kincstár által zsolddal is támogatott főurak feladata volt. A hosszában és mélységében egyaránt tagolt határövezetet délen-délkeleten a macsói bán, a temesi ispán, a horvát-szlavón bán (e három tisztséget 1466-tól egy személy töltötte be) és az erdélyi vajda védte. Míg a Nándorfehérvár mögötti területek viszonylag védve voltak, a nyugati bosnyák-horvát határszakasz könnyebben átjárható volt, és a törökök végigdúlhatták Horvátországot, de még Krajna, Stájerország és Karintia területét is elérték. Mátyás idején a támadásokat még jelentősen viszonozni tudták, Ulászló uralkodása alatt azonban már kevéssé, leszámítva a korábbi 1500–04-es háborút, amikor a magyar hadak részben Corvin János vezérletével mélyen behatoltak Bosznia és Bulgária területére. A magyar hadsereg várostromokkal viszont ekkor már nem kísérletezett és azelőtt is csak ritkán, ezek közül két fontos foglalás volt: Jajcáé és Szörényé. A határmenti összecsapások jobban kedveztek a törököknek, mert nekik nagyobb volt a katonai létszámuk, s a magyar benyomulásokat Szerbiába, vagy akár Bulgáriába a hatalmas mamut-birodalom meg sem érezte. Mátyás ideje alatt is nehezen finanszírozták ezeket a háborúkat, noha egy időben magyar kézben volt Morvaország és Szilézia. A Délvidéken állandósuló török betörések miatt Dél-Magyarország népessége teljesen kipusztult, de a szomszédos Észak-Szerbia, vagy Bosznia is hasonlóan elnéptelenedtek a végvári katonák által vezetett bosszúhadjáratok miatt. ### Kis háború 1512-től 1520-ig a déli végeken, elsősorban Horvátországban egyfajta kis háború zajlott a törökökkel, melyet lényegében a horvát csapatok vívtak. Itt jelentkeztek a válságjelek először. Az 1493-ban elszenvedett nagy horvát vereséget követően a háború nyolc esztendeje alatt három fontos összecsapást kell megemlíteni. Az első a dubicai csata 1513-ban, a másik Jajca ostroma 1517-ben és a harmadik a korenicai csata 1520-ban. Mindhárom a keresztények győzelmét hozta, de igazi stratégiai győzelmet nem arattak vele, mert a török támadások Bosznia és Horvátország ellen nem szűntek meg. Ezt megelőzően Corvin János a korábbi betörések viszonzásaképpen Hercegovinában és Boszniában hajtott végre nagy haditetteket. További érdemeket szerzett Beriszló Péter bán is, de számára igen sok fejtörést okozott Jajca megerősítése, amely „Horvátország Nándorfehérvára” volt, s 1510-ben is kiállt egy heves ostromot, míg a török csapatok más várak elfoglalásával (így Knin és Klissza) is foglalatoskodtak, igaz nem jártak sikerrel. 1515-ben Szapolyai János erdélyi vajda és Báthori István nádor megpróbálták Zsarnót elfoglalni, de kudarcot vallottak. Havasalföld vajdái, bár többször próbáltak közeledni a magyar királyhoz, de a hűségük addig tartott rendszerint, amíg be nem következett a nagyobb török támadás. Ebben a helyzetben még az volt a szerencse, ha a román seregek nem csatlakoztak a törökökhöz, növelve annak amúgy is óriási túlerejét. Moldva kemény harcokat folytatott a törökökkel III. István idején, alkalmasabb szövetségesnek mutatkozva, de itt részben a magyarok (és a lengyelek) hibája miatt nem sikerült elkerülni a török függést, ugyanis Mátyás király és IV. Kázmér lengyel király megvonta a támogatást az országtól. Az 1510-es évek végén minden jel arra mutatott, hogy az elért látványos hadi sikerek ellenére a török nyerte a határháborút, az erőviszonyok neki kedveztek, ez előrevetítette, hogy előbb-utóbb letarolja Magyarországot is. A Bajazidot váltó I. Szelim rendkívül agresszívnek mutatkozott, de mégsem tudott komolyabb figyelmet fordítani a Magyarország és Spanyolország elleni harcokra. Annál inkább a síita-szunnita összecsapások kötötték le, így a magyar királlyal fegyverszünetre törekedett, vagy határmenti akciókkal próbálta a vitát eldönteni, mint amilyen a kis háború volt. Szelim szándékozott európai hadjáratra indulni, de uralkodása alatt erre sosem kínálkozott alkalom. 1515-ben hároméves tűzszüneti javaslatot terjesztettek be, amit 1516-ban egy évre, 1517-ben három évre hosszabbítottak meg. 1519-ben Szelim halála előtt nem sokkal létrejött egy hároméves egyezmény, mely aztán nem tartott sokáig. Ennek fő közbenjárója a lengyel király volt. ## II. Lajos uralkodása 1516-ban elhunyt II. Ulászló és anarchiába süllyedt országát fiára, a tízesztendős II. Lajosra hagyta. Az ifjú királyt már 1508-ban magyar, egy évvel később cseh királlyá koronázták, hogy ne merüljön fel komolyabb probléma apja halála után. Mivel még kiskorú volt, régensre volt szükség. Némi pártviszály után a kormányzást egy király mellé rendelt 28 tagú testületre bízták. ### Lajos kísérlete hatalma megerősítésére A kiéleződő viták nemcsak Bakóczot és Beriszlót jellemezték, több úr is ragadott már egymás ellen fegyvert. Ebben a feszült légkörben, 1518-ban került sor újabb országgyűlésre, ahol a király újra be akarta vezetni az egyforintos rendkívüli hadiadót, de a köznemesség ezt ellenezte, nem akarván a parasztokat terhelni. Ehelyett félforintos adó kivetését célozták meg, amennyiben a gyűlésen jelenlevő nemesek esküvel köteleznék magukat a végzések betartására. Mivel a főurak nem voltak erre hajlandók, a köznemesség Tolnán ült össze. A rákosi gyűlés bandériumok felállítását szavazta meg a végvári katonaság pótlására és kizárták a tanácsból a köznemességet. A következő országgyűlés már a védelem kiépítését helyezte kilátásba. Rendeletben parancsolták meg a nemesi és a megyei bandériumok irányítását a déli végekbe, míg a főnemesség és a főpapság fegyveresei Bácson egy támadó hadjáratra gyűltek volna össze. A jövedelmeket is hadászati célra szánták, nem pedig a korábbi adósságok kiegyenlítésére. Aggasztó hírek érkeztek egy közelgő nagyszabású török támadó hadjáratról V. (Neagoe) Basarab havasalföldi vajda útján, aki ugyan szövetségese volt a magyar királynak és fogadkozott, hogy háború esetén nyolcvanezer katonát állít ki, most félő volt, hogy mégis elpártol. Követeket menesztettek a császárhoz és a pápához, akik megígérték a segítséget, amit ezúttal sem váltották valóra. A bácsi országgyűlésről a főnemesség jó része távol tartotta magát és a király sem jelent meg, a köznemesség viszont annál nagyobb számban. Werbőczy István szomorúan állapította meg: `Mivel a haderő toborzásra továbbra sem volt pénz, elsősorban pénzügyeket tárgyalt az országgyűlés. A védelemre két forintot, a kincstárra egy forint húsz dénárt szavaztak meg, amelyet két év alatt kellett behajtani. E célra Szobi Mihály és Paksi Mihály kincstartókat bízták meg, akik egyúttal a rendeket a kötelezettségek betartására szorították volna.` Az új rendszerrel Bornemissza és Korlátkövi Péter szembeszegült, s a kivetett adóknak csak fele folyt be, a várak felújítására nem került sor és a rendelkezéseket a főnemesség egy része csak hellyel-közzel hajtotta végre. Rövidesen kecsegtető lehetőség kínálkozott: Miksa halála után megpróbálták Lajost császárrá választatni, de nem volt esélyük erre, főleg Spanyolországgal és Franciaországgal szemben nem. Habár a pápa tartott a spanyol és francia jelölttől, mert esetleg e két hatalom felőrli Itáliát, ezért támogathatta volna Lajost is, hogy Magyarország Spanyolország és Franciaország ellen segítse. A császári koronát V. Károly kapta, s I. Károly néven spanyol király is lett. Így Leó teljes mértékben Károlyt és a spanyolokat támogatta, mire I. Ferenc újabb háborúba kezdett Itália ellen. 1519\. április 1-jén hároméves fegyverszünet köttetett Szelimmel. Ez visszatetszést váltott ki több európai országban és a pápában is. Magyarországon ugyanekkor új, összecsapással fenyegető viszály vette kezdetét a nádorválasztás kérdésében. A tisztségbe végül Báthori Istvánt helyezték. Az ország ebek harmincadjára jutott, s a király saját tanácsadóival is szembekerült egy csehországi utazás kapcsán. 1520-ban meghalt az agresszív Szelim szultán. Utódjáról, I. Szulejmánról sokan úgy vélték, hogy talán békés természetű, akárcsak nagyapja, ennek látszatát keltette, hogy mindjárt uralkodásának kezdetén Behram csauszt Budára küldte a magyar–török béke meghosszabbítására. A tanács a külföldi államok véleményét kívánta kikérni, s szándékukban állt a béke felmondása is, amennyiben a Nyugat melléjük áll. A velenceiek azt tanácsolták, hogy hosszabbítsák meg a békét, de közben készüljenek föl a háborúra, melybe a Pápai államot és a Német-római Birodalmat is vonják be. Csakhogy Velence katonai dotációt nem biztosított és az addigi nyolcvanezer arany segélypénzt tízezerre akarta csökkenteni! A németek és a pápa is hanyagolta a háború kérdését, aminek igen komoly oka volt: 1517-ben egy szászországi prédikátor, Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára 95 pontos tézist akasztott ki, amelyben vallásreformálást követelt. Luther pápai felszólításra sem volt hajlandó elképzeléseit megtagadni, ezért Leó kiátkozta. Luther nem hátrált meg és a császárral szemben álló észak-német fejedelmek pártfogásukba vették. Magyarországon a rendek is ellene voltak a tanács háborús tervének és a lengyel király is óva intette Lajost a háborútól. Lajos ellenben a háború mellett tört lándzsát, mivel a békeidőben történő betörések tönkreteszik az országot. Védekező háború helyett Lajos nyílt összecsapásban kívánta eldönteni a kérdést, amelyben ha sikerült győzelmet aratni, hosszabb időre gátat vetne az oszmán terjeszkedésnek. Szulejmán szunnita birodalmának közben másik nagy ellensége támadt a Közel-Keleten: a drúzok, akikkel később valóságos nyílt háború alakult ki. Nyugat-Európa felé irányuló hódításaira az adott okot, hogy úgy látta, a Habsburg Birodalom kezd túlzottan megerősödni, másrészt a francia ösztönzés is csak erősítette elhatározásában. ## A háború A csauszt hosszú ideig Budán tartották és a szultáni dívánhoz hónapokon keresztül nem jött semmi válasz, aminek okán Szulejmán megsértődött és maga döntötte el a kérdést. Az 1521. évre a háború megindítását tervezte. A meglepő az, hogy ez a háború, vagy más korábbi háborúk nem egy következetes politika eredménye volt. Ennek oka egyrészt, hogy Szulejmán a Nyugat felé figyelt, a másik, hogy az előző török szultánok is mindig olyan országokba próbáltak behatolni, ahol jelentősen meggyengült a központi hatalom, mellyel együtt járt az ország védekező erejének gyengülése is. Szulejmán ezt a háborút Magyarországra nézve nem irányította bármiféle távolabbi célkitűzéssel, vagy alaposabb megfontolással, mint mondjuk a magyarok alávetése. Motiválta ezt a török katonaság igényeinek kielégítése (zsákmány- és földszerzés). Az európai hadjárat előkészítése Szelimhez köthető, mivel ki akarta venni a részét az európai nagyhatalmi politikából, amihez kapóra jött, hogy Franciaország náluk keresett támogatást. Magyarországnak jól védhető területei voltak északon, keleten és délkeleten, ahol a Kárpátok óvták az országot. A két román vajdaság török hűbéres volt, de innen nagy hadjáratot intézni nem volt tanácsos a török seregnek. A délvidéki részek (a végvidék) viszont – ahol a Nagy-Magyar-Alföld síkságai húzódtak –, nyitottan terültek Szulejmán elé. Itt még a széles határfolyók, mint a Duna is nagy segítséget nyújtottak a török elleni védekezéshez. Ezeknek a folyóknak az áradásai még a hajóhidakat is megrongálták, ezért hajók nélkül az oszmánok nem tudtak volna átkelni a másik partra. ### A két ország hadereje Magyarország haderejét ez időben tulajdonképpen négy, többé-kevésbé önálló és egymástól független hadsereg alkotta, mégpedig a királyi sereg, valamint Szapolyai János erdélyi vajda, Frangepán Ferenc horvát bán és Báthori István nádor seregei. Ezek közül a királyi hadsereg volt számosságban, felkészültségben (vagyis ütőerőben) a leggyengébb. Források szerint 1521-ben Szapolyai János erdélyi vajda 15 ezer főt mozgósított, napjainkban azonban csak 5000 ezerre becsülik az erdélyi csapatok számát, mivel a lakosság arányát és területét tekintve az országrész nehezen tudott volna tízezernél több embert csatasorba állítani. A királyi had az ország nagy részéről összegyűlő csapatokkal, zsoldosokkal, segédhadakkal együtt húszezer fő lehetett. Horvátország teljes hadereje kb. hatezer fő volt, Csehország pedig 15 ezer katonát tudott volna biztosítani, 40-50 ezer katonája kellett, hogy legyen az országnak. A Dunán és mellékfolyóin egyaránt állomásoztak magyar és török flottillák. A magyar hajólegénység többségében környékbeli szerb halászokból és parasztokból verbuválódott, akik a békeidőben szőlőműveléssel és gabonatermeléssel foglalkoztak. Viszont a törököknek sokkal jobb folyami hajóhaduk volt létszám és kiképzettség tekintetében is. A magyar flottillák legfeljebb ellenséges betörések megállítására voltak alkalmasak, mert régóta vettek részt támadó hadjáratban. A folyók akadályt is jelentettek a magyar sereg mozgásterében, de megvolt a helyzeti előnyük, hogy a mocsaras részeken álló réveket jól meg tudták erősíteni, azonkívül a végvárak a folyópartok azon pontjain álltak, ahol seregek számára alkalmas gázlók voltak. A két legjelentősebb hídfő Szabács és Nándorfehérvár volt a Száván és a Dunán. A Száva római korban fontos közlekedési csomópont volt. A folyók a modern, géppel hajtott közlekedési eszközök megjelenése előtt a teherszállítás és közlekedés szempontjából biztonságosabbnak és gyorsabbnak bizonyultak. Egy ilyen, hadászati célt szolgáló víziútvonal biztosításához elengedhetetlen volt valamelyik jelentős erősség meghódítása. Viszont ha vár jól meg volt erősítve, az ostrom elhúzódhatott, így az időnyerés is a végvárak egyik fontos funkciójába tartozott a védelem szervezetében. ### Minőségi különbségek a két fél között és a taktika 1521 májusában tartott országgyűlésen csak viszályok jellemezték a két tábor között. A legtöbb főúr pozícióikat minél nagyobb haszonszerzésre használta fel. Augusztus 2-ára kihirdették újabb országgyűlés összehívását, amely a béke, vagy a háború kérdését döntötte volna el, de közbe jött Szulejmán hadüzenete. Magyarország nem készült fel a háborúra, mert a megfelelő anyagi és katonai hátterek nem voltak biztosítottak, katonaság még a várakban is kevés volt. A hadkiegészítés továbbra is hagyományos nemesi felkelésből (az inszurrekció-ból) állt, melynek felszereltsége a részt vevő egyének vagyoni állapotától függött, de még a gazdagabbak is alig fordítottak erre valamit. Nagyon kevés volt a képzett, reguláris, felfegyverzett katona, vagy zsoldos. Katonaállítási kötelezettségének több főúr és főpap nem volt hajlandó eleget tenni, akik pedig igen, azok nem az előírt létszámú fegyverest állítottak ki, s az ezekre kiutalt pénzt elsikkasztották. Több esetben önhatalmúlag vonták vissza katonáikat a főurak a háborútól! Megtartották ugyan a közfelkelés intézményét (noha erről elég rossz tapasztalatok maradtak 1514-ből), de ez csak létszámgyarapításra szolgálhatott mindössze, s végszükség esetén vetették volna be. Amellett fegyverforgatásban járatlannak számított, nem rendelkeztek felszereléssel, s a harcban nagyon könnyen megfutamodhattak, a sereg többi részében is rendbonntást és káoszt idézve elő. Noha megmaradt a telekkatonaság intézménye, de 1490 óta csak csökkentették a kiállított telekkatonák létszámát a nemesek. 1463-ban száz porta után még 10 katonát kellett kiállítani, 1498-ban már mindössze hármat és 1518-ban is csak ötöt. Sőt a telekkatonákból az urak olykor saját bandériumaikat töltötték fel! 1500-ban a bácsi hadiszemlére kirendelt 10 000 lovasból négyezernek nem volt fegyvere! A nemesi katonák gyakorta méltóságukra hivatkozva nem lettek volna hajlandók kiállni alacsonyabb rangú ellenséges vitézekkel, csakis azonos állású tisztekkel. A török hadsereget Szulejmán korában átalakulóban volt. Egyre több gyalogos katona kapott muskétát a janicsárok után, s hamarosan már minden gyalogosnak ez volt a fegyvere. A törökök rablógazdálkodása lehetővé tette a nagy mennyiségű lőfegyver beszerzését. Hosszú évszázadok óta a rohamozáshoz szükség lökőerőt a szálfegyverek (pl. pikák) adták, még a tűzfegyver megjelenésekor is. Ennek oka, hogy a tűz önmagában még nem volt ekkor döntő fegyver, mert minden lövés után a muskétát újra kellett tölteni és nem bizonyult pontosnak sem. Ezért a hadmozgást úgy alakították ki, hogy a tűz az ellenség sorait ritkítja, erejét csökkenti, addig a szálfegyverekkel az ütközetet közelharcban döntik el. A törökök, mivel ázsiai nép, ezért a lovassági rohammal döntötték el a csatákat. Az európai lovasságok (még a nagy tradíciónak örvendő magyar is) ereje elmaradt a törökökéhez képest, tehát fenn kellett tartani a hosszú pikákat, alabárdokat és lándzsákat használó gyalogosokat, hogy valamiképpen ők is tudjanak rohamozni és ha meg akarták védeni magukat a lovassági támadásoktól, így nem használt mindegyikük tűzfegyvert. A magyar hadseregnek a lőfegyverben való ellátottsága is gyenge volt a költségek miatt. A magyar hadászat kevés gyalogost használt, de azok sem voltak úgy kiképezve, mint mondjuk egy nyugati gyalogos. A lovasság is nagyon rosszul szervezett, a török lovasok fürgébbek, körültekintőbbek voltak és nem voltak tekintettel a rangbeli különbségekre. Hadászatuk vallási előírásukon is nyugodott, mivel az iszlám törvények előírják a keresztények elleni háborút, akiket válogatás nélkül kell pusztítani. Ahogy nőtt az Oszmán Birodalom, úgy növekedett a katonaságban a zsákmány és a földszerzés iránti vágy, ami tovább ösztökélte a birodalmat a hódítások növelésére, ami Szulejmánt is rávitte a háborúra. A hódításokat rendszerint olyan országok ellen hajtották végre, melyet belviszályok gyötörtek, s most erre alkalom Magyarországon kínálkozott. A nagy tömeghadsereg tudatának formálásában viszont elengedhetetlen szerep jutott a muszlim hitnek, mert számos esetben muszlim országok ellen folyt harc. A török sereg magvának közismerten a janicsárság és szpáhik számítottak. A törtető katonáknak bizonyuló szpáhik szolgálat fejében birtokot kaptak és minden harcmezőn véghez vitt nagy tett után is jutalmat nyertek, de az irreguláris katonaság is részesült a tímár-birtokokból. Itt is felmerült viszont a probléma, hogy kialakulnak az oligarchák a beglerbégek személyében. Szulejmán ezt viszont szigorúan megrendszabályozta, igaz nem olyan kemény büntetésekkel, mint elődei, akik az engedetlenkedő bégeknek levágták a karját, amennyiben szembeszegültek a szultáni parancsnak, s pláne ha nem vonultak hadba. Szulejmán annak érdekében foganatosította számos intézkedését, hogy a tímár-birtokosok a központi hatalom támaszai legyenek, így nem forgott kockán az anarchia kialakulása mint Európában. A török sereghez odacsapódó nem reguláris, kevesebb képesítést kapott katonák tömegei közül kiemelkednek az akindzsik és aszabok, akiknek a 15. század második felében már több mint húszezer volt a számuk. Ezek az alakulatok a többitől eltérően sorozott katonaság és aránylag jó képzettséget kaptak. Egy 16. századi magyar gyalogossal, vagy lovassal (leszámítva az elit nehézlovasságot) képesek voltak jól harcolni, igazából a többi nem reguláris csapatnak maradt el a harciértéke a legjobban. További kiegészítést jelentettek a hűbéri függésbe kényszerített államok, a 14. század végén még a szerbek, majd később tatárok, ezzel növelve a sereg létszámát. Miután a törökök jól megoldották a reguláris és irreguláris erők működését, ezért taktikájuk hatásosnak bizonyult nyílt mezőn az európai seregekkel szemben, így nem volt sokáig számukra okszerű – egyrészt vallási okok miatt is –, a seregek modernizálása, ami Nyugat-Európában állandóan folyt. A 17. századra megváltozott a helyzet, amikor jelentős előrelépés történt az európai hadvezetésben és seregszervezésben, s a török hadseregben nemcsak az aszabok, akindzsik, vagy hűbéresek erői váltak használhatatlanná, hanem a reguláris hadak is, mert kiképzettségük és vasfegyelmük ellenére taktikájuk nem volt jó az európai seregek ellen. A magyarok is idővel eltanulták a török néhány harcászati alkalmazását, főleg portyázások terén és ezt sikerrel fordították ellenük. ### Nándorfehérvár és Szabács elvesztése Szulejmán 1521. május 18-án élete első hadjáratára indult körülbelül félszázezer fős seregével. A diván egyelőre vitatkozott a háború céljáról Szófiában. Piri Mehmed nagyvezír és több vezér azt javasolta, hogy Nándorfehérvárt rohanják meg. Ahmed ruméliai beglerbég ötlete ezzel szemben az volt, hogy a gyengén védett Szabácsot vegyék be és mélyen hatoljanak be Magyarországra, s végül elfoglalják Budát. Ennek azonban igen komoly kockázata volt, mert az egy ponton történt betöréssel elfoglalhatják ugyan a fővárost, de a visszautat a magyar-horvát sereg lezárhatja és ez akár a teljes megsemmisülést is eredményezhetné. Számolniuk kellett ebben az esetben a népi ellenállással is. De Szulejmán hajlott inkább Ahmed tervére, mivel ismerte a nándorfehérvári magyar győzelmet, s tartott attól, hogy megismétlődik. A török-magyar határon két fontos végvár volt, az egyik természetesen a főerősség, Nándorfehérvár, a másik Szabács, ezek ketten képezték a fő akadályt, hogy délről nagyobb ellenséges sereg törjön be Magyarországra. Ha elesnek, akkor a beljebb álló erősségek már nem lesznek annyira erősek, hogy felfogják a nagyobb erejű támadásokat és a Duna vonalán eljuthattak Budáig. Szulejmán bizonyára ezt is tudta, s megosztotta haderejét. Az európai (ruméliai) török sereg Ahmed vezetésével Szabács, míg az anatóliai had, Piri Mehmed nagyvezírrel Nándorfehérvár ellen vonult. Szulejmán nem sejtette, a magyar haderő annyira gyenge, hogy védekezni sem bír belső területen. Az ostromlott erősségek közül Nándorfehérvár volt a legnehezebb helyzetben. A várnak az ágyúit az erdélyi vajda egy korábbi hadjáratában elvesztette, a falak gyengék voltak és az őrség csak hétszáz főt számlált. Ennek ellenére a vár védői két hónapig állták a sarat. Augusztus 29-én az ostromot túlélt maroknyi magyar a szabad elvonulás fejében átadta a nagyvezírnek a várat. Hasonló sors várt Zimony és Szabács váraira is. Kölpény vára, ahol a szerb uralkodók leszármazottja, Jaksics Ilona élt, meghódolt a szultán előtt. De mire a szultáni had megérkezett, addigra Jaksics elhagyta a várat. Szalánkemén visszavert egy török támadást, de a másodikat nem várták ki és a védők kiürítették az erősséget. A törökök nem helyeztek el minden várban őrséget. A kisebb várakból rekvirált dolgokkal is csak a gyenge Szabácsot erősítették meg. Az udvarban csak június végén rendelték el a mozgosítást, addig nem is tudták mennyire nagy a veszély. A király rendeletben szólította fel a vármegyek nemességét és a közembereket a felkelésre. A hadak gyülekező területe Tolnában volt, ahová a király és mindössze kétszáz lovasa vonult be. A táborba senki nem követte, mert az országban uralkodó (főleg a parasztok és a nemesek közti) ellentétek okán szinte alig volt ember, aki egységesen fellépett volna a török ellen a haza érdekében. Augusztus 22-én Tolnában egy nagy nehezen összegyűlt főúri és főpapi bandériumokból, valamint cseh és német zsoldosokból álló sereg elindult Nándorfehérvár felé. Az erdélyi hadak mellett Zentánál is volt egy 17-18 ezer fős sereg. Ezekkel együtt kísérletet akart tenni a király a várak visszafoglalására, miután Szulejmán visszavonul. Szabács eleste után két nappal a Szávára hajóhidat épített a török és Musztafa pasa irányításával tűzzel-vassal pusztította a Szerémséget, lerombolva több várat. A vidéket felégetve, foglyok sokaságával tért vissza a szultáni táborba. A magyar erők két támadást hajtottak végre a török csapatok ellen. Az egyiket a nádor vezette, amely egy rövid összecsapás volt Rednek közelében, s gyorsan visszavonult Péterváradra. Szávaszentdemeternél július 10-én vagy július 12-én támadta meg a helyi lakosság a folyón felfelé igyelvő oszmán sajkákat és többet elsüllyesztettek. További jelentősebb összecsapások nem történtek, leszámítva Báthorynak a Szeremségben a portyázók ellen végrehajtott akcióit. Szörény elfoglalását már 1521-ben megpróbálták törökök, ez nem sikerült. A következő ostromra pedig három évvel később került sor, akkor a vár elesett. Nándorfehérvár hosszú ellenállásának köszönhetően már közelgett az ősz, ami miatt az oszmán hadseregnek lassan szedelőzködni kellett, hogy még a tél beállta előtt visszatérjen Ruméliába, ahol a mediterrán éghajlatnak köszönhetően enyhébb a tél és azt a közép-európai telekre érzékenyebb (kiváltképp a kis-ázsiai törökök) katonák átvészelhetik. Szeptember 15-én megkezdte a visszavonulást, de előtte őrséggel erősítette meg az elfoglalt várakat. A török sereg az 1521. évi hadjáratban egy széles rést ütött délvidéki határszakaszon, ezért egy új védelmi szakaszra volt szükség, hogy a következő esztendőben induló offenzívát valamiképp megállítsák. A két fő erősség eleste kínos dologra mutat rá, a déli védelem elavultságára és hasznavehetetlenségére. Nándorfehérvár ostromakor a legközelebb álló erősségek katonasága kísérletet sem tett a török blokád zavarására mint 1456-ban, hanem a Duna vonala mögé húzódtak. A folyón már nem állomásoztak 1518 óta naszádos erők, hiába próbálta meg őket Báthory András összevonni. A csapatok lassú mozgását a személyes ellentétek is meghatározták, mint amilyen Szapolyaié és Báthoryé volt. A vajda Lippánál táborozott, Báthory Péterváradnál állt. A vajda minden ürügyet keresett, csakhogy ne kelljen a nádorral együtt hadakoznia. Lajos a nádort és vajdát táborába rendeltette, hogy velük megvitassa a hadjárat tervét. Báthory késedelem nélkül eljött, de Szapolyai még szeptember 20-áig váratott magára. Éppen ezért a király Drágfi János útján megparancsolta, hogy menjen Bátára és a nádori hadat ő vezesse. Végül Bátán döntöttek Nándorfehérvár visszavételéről, mielőtt a török megerősítené. Lajos csapataival Mohácsig menetelt, ahol szeptember 29-én kitört a járvány, amit ezidáig ismeretlen betegség okozott, ezért fel kellett oszaltni a sereget, nehogy annál gyorsabban terjedjen a betegség és a Délvidéket is megfertőzze. Maga a király is beteg lett, ezért haza készült Budára. ### A válság átmeneti enyhülése, majd újabb mélyülés Nándorfehérvár és Szabács eleste most az egyszer megkondította a lélekharangot az eddigi nemtörődömségek felett. November 19-ére országgyűlést hívtak össze Budára a harc megszervezésére az új adókivetésre. Utóbbinál figyelembe vették a jobbágyok teherbírását, ezért az egyházi és világi éves jövedelmek felerészét és kis javadalmak tizedrészét ajánlották a kincstárnak. Leértékelni kezdték a dénárt, s bevezették a fogyasztási adót, emelték a kamara hasznát, a marhavámokat, stb. Az országgyűlés haderőreformot is előterjesztett, de későn látták be, hogy kár volt felszámolni a Mátyás-kori hadszervezetet. Új zsoldossereg felállításra törekedtek és felmentették a bárókat a katonaállítás kötelezettsége alól, csak főpapokat és végvári kapitányokat kötelezve bandérium-állításra. A király feladata volt továbbra is a had vezetése, de a sereg megszervezésével két főkapitányt kellett megbíznia, akik a toborzásért, az őrségekért, az ellátásért és a rendszeres szemléért voltak felelősek. Határozat született az ez évi hadjáratokban elkövetett többrendbeli visszaélések kivizsgálására és megbüntetésére. Felmerült Héderváry Ferenc és enyingi Török Bálintot felelősségre vonása, mert elhagyták posztjukat Szabács és Nándorfehérvár ostromakor. A köznemesség korábbi követeléseinek hangot adva kimondta, hogy foglalják oklevélbe a törvények betartatását és a vétkesek megbüntetését a király által. A főnemesség ezt kezdetben vonakodott elfogadni, de a többségre való tekintettel nem akartak ellenszegülni. Az országgyűlés határozatai alapján Szobi Mihály és Paksi János lettek a főkapitányok, Werbőczy pedig az egyik kincstartó. 1522\. január 12-én Budán megtartották Lajos és Mária esküvőjét. A királyné megkoronázásakor a cseh rendek követei kérték Lajostól, hogy menjen Prágába, ahol fejére tehetik a cseh koronát is, de az urak egy része ezt ellenezte a háború miatt. Ekkor a csehek segítséget ígértek a törökök ellen. A király február 24-ére tervezte csehországi útját és megígérte legkésőbb húsvétra visszatér, amikor újra indulnak a török támadások. Prágába március 16-ára országgyűlés összehívását rendelte el, ahol megtárgyalták volna a török elleni cseh támadást, de a rendek teljesen mellőzték a kérdést. Idehaza Báthory mint nádor helyettesítette a királyt, de amíg Lajos Csehországban volt, az ország visszasülyedt eredeti állapotába. A kivetett adókat egyáltalán nem szedték be, mert annak a városok és nemesek ellenálltak, amit fenyegetés mellett sem fizettek ki és több helyen megvesztegetésre vetemedtek. A beszedett adók más része a főurak zsebébe került, így mindössze tizede jutott a kincstárhoz, s a főkapitányok is tétlenkedtek a törvény betartását illetően, ami miatt nem állhatott fel hadsereg. Csehországban Zdeněk Lev Rožmitál prágai várgróf és frakciója tartotta kézben az államot. Lajos itt is kísérletet tett a mágnások visszaszorítására azzal, hogy Rožmitál és emberei méltóságait és az államvezetésben betöltött tisztségeit visszavonta, de ez nem tetszett nemcsak a cseh nemességnek, hanem a magyaroknak sem, mivel a várgróf katolikus-párti volt és aktívan részt vett a reformáció csehországi terjedésének visszaszorításában. A csehek számára sosem volt rokonszenves a Magyarországgal való perszonálunió. Helyzetüket nehezítette, hogy a török elleni védekezésre külön adót vetettek ki Cseh- és Morvaországban, s sértette a cseh rendeket az is, hogy a király székhelye magyar területen van. ### 1522-es török támadások A szultán az 1521-es sikeres magyarországi hadjáratot követően, 1522-ben a Földközi-tengeren keveredett háborúba. Rhodosz szigetén a Johannita Lovagrenddel harcolt területért. Amíg a rhodoszi hadjárat tartott a határmenti török csapatok folytatták a háborút Magyarország ellen. Támadásaik Erdélyt, a Szerémséget és a bosnyák-horvát területeket érintették. Igen hamar elesett Orsova és Péth vára is. A horvát végek élére Lajos a szlovén származású Johann von Katzianert (Ivan Karč), Krajna kormányzóját nevezte ki főkapitánnyá. Eddigre az Al-Dunánál elesett már a legtöbb vár, Dalmáciában pedig Szkardonát vették be a törökök. Klissza ellenben megvédte magát és még egy ostromot kiállt a háború folyamán. Szapolyai sem tétlenkedett. Az erdélyi török támadásokat megbosszulandóan benyomult Havasalföldre, ahol az ország trónjára V. Radu vajdát ültette, aki hűséget tett a magyar királyságnak. Radunak viszont ezután 1522 és 1525 között háborúznia kellett a törökökkel hatalma megtartásáért. A török ellenfejedelmeket léptetett fel vele szemben, de mindegyiket legyőzte. Tárgyalásokat folytattak a német-római császárral V. Károllyal. Nándorfehérvár eleste a német fejedelmeket komolyan megrémítette, Károly részben ezért is hívta össze Nürnbergben a birodalmi gyűlést. A magyar delegáció 5000 katonát kért Horvátország, 12 000-et Magyarország védelmére. Károly a török ellen felajánlotta 25 ezer fős seregét, amelyet eredetileg a német rendek a franciák elleni itáliai hadműveletekre szántak, de ezért cserébe a magyarokra, a csehekre és a horvátokra esett volna az élelmezésük és fizetésük. Ennek megfelelően a zenggi püspök Désházi István Nürnbergbe ment, ahol meg kellett tárgyalnia mely útvonalon vonulnának be a hadak Magyarországra. Ellenben a török elleni harcra csak háromezer gyalogost ajánlottak fel és Bécsben X. Lajos bajor herceg elnökletével, s a további teendők megtárgyalását is itt kívánták megtartani a magyar-cseh-lengyel küldöttségekkel. Bécsben nem történt meg a tárgyalás az elkövetkezendő hadjáratokról, de a németek hivatkozva az itáliai háborúra nem tudtak pár ezer katonánál többet Magyarországra irányítani. De ha az ország ragaszkodott is volna az egész sereghez, akkor azt olyan feltételekhez kötötték volna, amit Magyarország nem tudott volna teljesíteni. A bécsi ülést Lajos május 22-ére írta ki. A német küldöttek csak május 25-ére értek oda, míg a magyarok még ennél is később, június 14-én (a nyolcból mindössze kettő, köztük Szatmári György esztergomi érsek). Négypontos mondanivalójukban késedelmüket is mentegetni próbálták, mire igen barátságtalan választ kaptak a német követektől, akik ürügyként használták fel a késést és azt, hogy nem voltak külön cseh delegáltak. A német követek zárónyilatkozatukban az eredménytelen tárgyalást a magyarok hibájának nyilvánították. Eközben Lajos még Csehországban volt. A tárgyalásokra elküldött több előkelő személyiséget, mint Werbőczyt, vagy Báthoryt. A küldöttség mindent megtett, hogy eloszlassa a kételyeket és azon híreszteléseket, miszerint a magyarok nem akarnak német csapatokat országukban. A háromezer német gyalogos (bajor egységekkel kiegészülve) tényleg megérkezett és néhány horvát várban helyezték el. További segédhadak küldésének kérdését a szeptemberben tartandó birodalmi gyűlésre halasztották. A magyar képviselet megválasztására a nádor országgyűlést hirdetett augusztus 10-ére, ahol hatfős küldöttséget választottak ki. Ezek között volt Werbőczy, egy másik köznemes, két főpap és két országnagy. Ezeknek legelőször Prágába kellett volna menniük, hogy a király visszatérésre bírják és hogy országgyűlést hívjon össze november 3-ára, amelynek a nürnbergi gyűlés rendelkezései alapján kellett volna határozatokat hoznia. ### Az ország kilátástalansága A nem szűnő hanyatlások és a török benyomulások miatt Horvátország már ekkor orientálódni kezdett a Habsburgok felé, akikkel szemben hosszú időn át hűségesek maradtak. A magyar hadsereg kötelékében szolgáló zsoldosokat megkezdték a déli határra csoportosítani, s újabb gyűlés összehívását tervezték, amennyiben továbbra sem sikerül megfelelő számú katonaságot felállítani. A nürnbergi birodalmi gyűlésen a magyar küldöttség minden erejével azon volt, hogy rávegye a németeket megígért huszonötezer fős had csatasorba állítására, a cseh hadsereg bevetésére és a többi keresztény állam segítségül hívására. Az egyik küldött Macedóniai László – hivatkozva részben Szulejmán rhodoszi hadjáratára –, kifejtette, hogy a törökök nem kizárólag Magyarország meghódítására törekszenek. Az ország megsegítése mellett kardoskodott Francesco Chieregati pápai nuncius is. A gyűlés december 22-éig halogatta a válaszadást és végül megint csak egy kisebb kontingenst (4000 főt) ígért, amit május 25-ére Sopronba irányít, hogy utána a magyar és horvát várak őrségét erősítsék meg velük. A németek figyelme az itáliai háborúra terelődött. A németek nem sejtették, de talán nem is vették komolyan mi is Szulejmán valódi célja. A törökkel szintén hadban álló Spanyolország is inkább Franciaországot tekintette fő ellenfelének. Lajos fáradozása némi eredményt mutatott Csehországban, de a cseh rendek abban az esetben harcoltak volna Szulejmán ellen, ha az Prágát fenyegeti. Mindeközben Prágában Ártándi Pál igyekezett meggyőzni a királyt a hazatérésre, addig itthon a következő évi országgyűlést háromszor halasztották el és csak május 4-én nyitották meg, két nappal azután, hogy Lajos hazajött. Zsigmond lengyel király a békekötésre tett javaslatot, ellenkező esetben, a szükséges áldozatok meghozását szorgalmazta. A lengyel indítványt nem fogadta el a magyar állam. És mivel a török megsemmisítésére sem volt lehetőség, ezért az egyik mód az lett volna most is, hogy a törököket ráuszítják Stájerország, Krajna és Karintia területére, ahogy Mátyás is tette. Ez viszont a magyar-német viszony megromlását vonta maga után, különösképp mert Miksa császár a törökök ellen a 15. század második felében vívott határháborúkban Ausztriát is részt vevő félnek tekintette a betörések miatt, így követelte Mátyástól, hogy a török-magyar békében Ausztria is szerepeljen. Különösen veszélyesek voltak a mai Szlovénia területén végrehajtott támadások az osztrák nemesurakra nézve, mert azok szlovén jobbágyai egymaguk harcoltak az ellenséggel, s támadások fokozták a kettejük közötti társadalmi, sőt etnikai ellentéteket. II\. Lajos végül kész volt olyan döntést hozni, hogy adót fizet és átengedi a törököket Ausztriába, de az pápai és császári diplomácia megakadályozta. A magyar vezetés ezért is döntött 1523-ban és 1525-ben is a háború folytatása mellett, de úgy, ha az osztrákok és a lengyelek is bekapcsolódnak. 1523. június 12-én a király és a rendek külön megbízóleveleket adtak Dóczy Ferencnek, akit a nyáron tartandó újabb birodalmi gyűlésre küldtek volna. A nürnbergi ülést viszont egy évre elhalasztották utólag, s megtagadtak minden segélynyújtást azon ürüggyel, hogy sem Csehország, sem Magyarország nem teljesítette a kiszabott feltételeket. Magyarország azonban még mindig bízott, hogy a velük évszázadok óta baráti viszonyban álló lengyeleket, s a cseheket, románokat, oroszokat, velenceieket és osztrákokat is fel lehet sorakoztatni az oszmán-törökök ellen, de ezt gátolta a magyar belviszály, mint a Báthory elleni támadások, akit hétszázezer forint elherdálásával és pénzhamisítással gyanúsítottak. A vádak hangadói között volt a nádor ellenfele az erdélyi vajda, de a király számított Szapolyai cselére, így Báthory elmozdítását követően maga látta el a nádori feladatokat is. Utolsó lépésben a háború folytatását vitatták meg, s a szükséges anyagiak előteremtését a füstpénz visszaállításával célozták megtenni. Újra hatályba helyezték a nemesség katonakiállítási kötelezettségét és minden vármegye élére egy kapitány állítottak ki, hogy intézkedjék a megyei hadak felállításáról, akik felé törvény mondta ki, hogy csakis kizárólag a királynak tartoznak engedelmességgel! #### A vallási szakadás veszélye 1517-ben kezdetét vette a reformáció, amely időlegesen elvonta a német-római császár figyelmét a török és francia terjeszkedéstől. Az új tanok gyorsan terjedeztek német és cseh területen, s félő volt, hogy Magyarországon is meggyökeresedik, bár erre úgy látszott, nem kívánkozik alkalom, a magyar rendek német-ellenességéből fakadóan. Maga Werbőczy is kezdettől fogva elutasította Luther tanait, de számos alacsonyabb sorból származó értelmiségi Wittenbergben tanult, és így kapcsolatba került a reformációval, hazatérve pedig elkezdték az új tanok terjesztését. Ennek legfőbb jelei Sopronban és Körmöcbányán megmutatkoztak. Magyarországon György őrgróf lutheránus lett. Mária királyné, aki szintén a reformáció híve volt, szívén viselte az ország sorsát. Gyakran segítette Lajost kormányzásában és több levélben intette Györgyöt és Albertet. 1523-ban az országgyűlés rendeleteket alkotott a reformáció terjedése ellen, melynek zálogát abban látta, ha a nemkívánatos külföldi egyéneket, mint Györgyöt, örökre eltávolítják. Ennek dacára a német udvarnokoknak és az őrgrófnak esze ágában nem volt távozni az országból. Csehországban viszont kitört a katolikus–evangélikus villongás azzal, hogy a wrocławi püspököt is elkergették a lutheránusok. #### Utolsó kísérletek az ország megmentésére Közben az élvhajhász Leót VI. Adorján pápa váltotta föl, aki nyomban segítséget ígért a törökök ellen a magyaroknak. Ehhez százezer arany költséget és nagyszámú hadsereg toborzását nyilatkozta, s a német császárhoz, valamint a magyar udvarhoz menesztette követeit, Antonio Giovanni da Burgio szicíliai bárót és Tommaso De Vio gaetai bíborost. Adorján halála után VII. Kelemen pápa továbbra is ébren tartotta a török elleni nagy támadó háború ügyét. De Viot visszarendelte Németországból, helyébe Laurentio de Campeggio bíborost küldte, míg De Burgiót meghagyta nunciusnak Budán. Campeggio küldetésének kettős célja volt. A pápa Magyarországot nemcsak az oszmán hatalom elleni védekezés miatt kívánta fenntartani, hanem hogy a német császár, s a francia és spanyol király ellen is felhasználhassa később akár katonailag, ahogy Leó szándékozta. A pápa sokat tett a pártviszályok lecsillapítására, de váratlan fejlemények következtek be, mert a királyné káplánja evangélikus tanokat hirdetett. Némelyik nemes önkényesen lépett fel a lutheranizmust terjedése ellen, noha az a királynak volt csak jogköre. Magyarország nem tudta a külföldi segélyt biztosítani, annak ellenére, hogy diplomáciája részleges sikereket ért el, s mikor egyedül maradt, parancsoló szükségességé vált a harc folytatása, nem épp alkalmas időpontban. A király hatalmát mindennek tetejébe törvények korlátozták, mert még a katona-állítás is tanácsi jóváhagyáshoz volt kötve. Időközben ismét híreket kaptak egy 1524-re tervezett nagy szultáni hadjáratról délvidéki, havasalföldi és lengyel forrásokból. A perzsa sah is egy libanoni manorita szerzetest, Petrust elküldte Magyarországra azzal az üzenettel, hogy Szulejmán határozottan Magyarország elfoglalására törekszik. Lajos 1524. február 4-én közölte Kelemennel, hogy nem képes ellenállni a töröknek, ezért előbb-utóbb kénytelen lesz meghódolni, mert mivel korábban Leóra hallgatott, azzal elvesztette Nándorfehérvárt. A veszélyt Csehországra, Ausztriára és Magyarországra nézve csak fokozta a perzsa-török béke. ### Török hadjárat 1523 és 1525 között 1523-ban a török folytatta terjeszkedését és elfoglalta Horvátországban Osztrovicát, de 1524 elején másodszor is sikertelenül ostromolta Klisszát, Szörényt ellenben sikerült bevenniük. Ebben a reménytelen helyzetben az egyetlen ember, aki még szembeszállhatott a törökökkel Tomori Pál volt. Korábban katonaként is sokra vitte, de nem vágyott annyira a katonai, mint inkább az egyházi pályára. Járt a portánál és többször harcolt a törökök ellen. 1523-ban Kelemen pápa utasítására töltötte be a kalocsai érsekséget. Többen úgy vélték, hogy kiváló hadvezér, noha korábbi jelentősebb török elleni sikereikről ma sincs adat. Tomori hadak szervezésébe kezdett és júniusban már elindult a Délvidékre. Augusztusban felmentette Redneket és Szávaszentdemeternél szétverte Ferhád pasa seregét. Az 1524. szeptemberi országgyűlésen a köznemesség hangot adott felháborodásának, mert szerintük a főurak kivonják magukat a közteherviselésből. Ismét felhorgadtak a soviniszta érzelmek: követelték, hogy az összes külföldi, a lengyelek kivételével távozzék az országból. Követelték, hogy a főuraknak a kilenced-jövedelmükből tartsanak fegyvereseket, veressenek jó minőségű pénzt és újra legyenek köznemesi tagjai a királyi tanácsnak. Mialatt a nemesek egymás ellen acsarkodtak, a törökök elfoglalták a Szörény melletti Pethet. Délen Jajca még állt, amit Batthyány Ferenc a nehézségek ellenére megvédett, de 1524-re a magyar-bosnyák-horvát határszakasz összeomlott, így a vár már nem képezett annyira szilárd erősséget, melyet még Mátyás foglalt el a töröktől 1463-ban. A megmaradt végvárak eltartása is csak gondot okozott. A déli területek rengeteget szenvedtek a török betörésektől és tömegével hurcolták el a lakosságot, másokat megöltek, vagy földönfutóvá tettek. A menekülők az ország belső területei felé (az Alföld és a Dunántúl irányába) vették az útjukat, számukat a következő évtizedekben még sokan fogják gyarapítani. 1523 őszén Bécsújhelyen ismét találkozó volt II. Lajos és I. Ferdinánd között amin De Burgio és Campeggio, valamint lengyel részről Krzysztof Szydłowiecki vettek részt, s képviseltette magát a moldvai vajda is. A török ellen egy százezer fős pápai-magyar–német-lengyel-osztrák sereg felállításának előkészületét kezdjék meg. II. Lajos hatvanezer katonával fogadkoztak, Ferdinánd némi vonakodás után tíz-tizenkétezret ajánlott fel, míg Szydłowiecki nem jutott konkrét elhatározásra, Mivel a magyar uralkodó változatlanul a három ország szövetségét szorgalmazta, ezért békét teremteni törekedett a német lovagok és a lengyel király között, mely tulajdonképpen a bécsújhelyi találkozó egyetlen eredménye volt. Moszkvát is megpróbálta bevonni a szövetségbe, de nem sikerült és a nagy sereg felállítására sem került sor a nehézségek és Zsigmond elhatárolódása miatt. Ferdinánd ugyanakkor Horvátország átengedését kérte a horvát urak felkérésére, hogy védhesse saját országát, amibe természetesen Lajos nem ment bele. Ferdinánd testvérének Károlynak 1523. december 18-án érezhető pesszimizmussal számolt be a magyarországi aggasztó helyzetről: „Magyarország ügyei olyan állapotban vannak és úgy kormányoztatnak, hogy félek: ígéretük csak füstnek bizonyult, a két év előttihez hasonlóan, így aztán ha a török, Isten ne adja, feljön, úgy gondolom elveszünk, előbb ez a királyság, utána meg az én tartományaim.” Tomori lázasan fogott hozzá egy új védvonal kiépítéséhez jóval Nándorfehérvár eleste után. Ennek kulcsa most Pétervárad lett, köré csoportosult Cserög, Szalánkemén, Szávaszentdemeter, Titel és Újlak. 1525 júniusában Jajca Frangepán Kristóf fáradozásával kiállt egy újabb ostromot. A háború alatt egyszer sem egyesültek a hadak és rendszerint külön-külön harcoltak a törökök ellen kevés sikerrel. Tomori Nándorfehérvár, Kolics és Szabács vidékén portyázott, nyílt összecsapásokra nem volt ereje. A kalocsai érsekség teljes jövedelmét hadicélokra használta és olykor az Oszmán Birodalomba kereskedett, csakhogy pénzhez jusson. Az év elején lemondással fenyegetett, ha nem utalnak neki a hadjáratokhoz szükséges pénzt. Az elkövetkező félévben már egyre kevesebb javadalmazást kapott. A pápai legátusok is nyújtottak némi segítséget neki, hogy háromszáz katona zsoldját vállalták el. Tomori hadjáratai alatt meggátolta azt, hogy a Szerémség török uralom alá kerüljön. 1526. január 12-én benyújtotta lemondását, de maradásra bírták. Azonban borúlátó volt a jövővel kapcsolatban, hiába volt tehetséges katona, a fejetlenséget, a szervezetlen és elégtelen létszámú haderő hatékony irányítását és a török elleni hathatós védekezést nem tudta megszervezni. Jól tudta, hogy egyetlen nyílt csatában elszenvedett vereség elegendő az ország pusztulásához, éppen ezért nem a háború folytatására, hanem békekötésre törekedett, amikor titokban tárgyalt a török követekkel. Az 1524. március 21-én tartott újabb nürnbergi birodalmi gyűlés sem tett sokat az országért, jóllehet a magyar küldöttség megnyugtatására ígértek tízezer katonát, amelyhez pénzt lettek volna hajlandók fizetni. Ezt a pénzt ha a török támadás nem indulna meg eltették volna a következő évre, mert akkor a gyorssegély feleslegesnek bizonyulna. Ferdinánd megpróbálta az ígért katonaságot kétszer akkorára emelni, de a rendek április 12-én a szerényebb javaslat mellett foglaltak állást, hogy a pénzt 1525-re fogják befizetni. Az 1524. évi török hadjáratot a szultán egyiptomi problémái miatt nem indította meg, de a tervezett török-ellenes hadjárat is kárbaveszett, így a szerbiai és boszniai török erőket sem gátolta semmi a terjeszkedés folytatásában. ### Az ország közelgő összeomlása 1525\. május 7-ére még egy országgyűlést hívtak össze Budán. Itt visszavonták a Fuggerek bányaszerződéseit, s a Thurzók néhány számadását, hogy valamiképp pénzhez jussanak, s megválasztották Werbőczyt nádorrá, aki 1526-ban azonban lemondani kényszerült, s visszahelyezték Báthoryt. A gyűlésen a köznemesség fegyveresen jelent meg, erőiket a király felszólítása ellenére sem voltak hajlandók visszavonni. A tanácskozást végig idegengyűlölet és vádaskodás kísérte, ilyen volt Szerencsés Imre alkincstárnok megvádolása, s az idegen diplomaták kiutasításának követelése, melynek oka állítólagos kémtevékenységük. A franciákat időközben leverték a paviai csatában és a királyt is elfogták. Az I. Ferenc és V. Károly közötti madridi békét – melynek megkötésében a magyarok is szerepet vállaltak –, a francia király rövidesen felrúgta, majd szövetségre lépett a pápával, így az ország ismét elszigetelődött a Nyugattól. Május 11-én a nemesség gyűlése egy budai templomban folytatódott, ahol szóba se került a török háború ügye. Tomori állandóan figyelmeztette az urakat, hogy hagyjanak abba a viszálykodással, mert az ország végveszélybe jutott. De a tönk szélére került királyság sorsa meg volt pecsételve. Sem a pápai követek, sem a pápa manifesztumai nem bírták jobb belátásra a nemességet. Hatvanban egy másik országgyűlést is megtartottak, Lajos tiltása ellenére. Werbőczy megválasztásával azonban Szapolyai hatalma lett nagyobb, mert Werbőczy tőle függött. De még a király is egyre erősebb ellenszenvet táplált az urakkal szemben, amely már lényegében kezdettől fogva tartott, amikor látta, mennyire saját úton járnak. A rákosi országgyűlésen még elrendelték ugyan, hogy a főpapok és a főurak állítsanak bizonyos létszámú fegyverest, s a jobbágyok egyötödét, szükség esetén minden mozogni tudó férfi jobbágyot hívjanak hadba. Azonkívül a királynak két főkapitányt kellett választania. A nemesek úgy találták, hogy a királyi jövedelmek elégségesek a hadi kiadások fedezésére, de a király úgy vélte, hogy ezt alaposan túlértékelik és fenyegetett, hogy elháírtja magáról a felelősséget az ország védelméről, amennyiben tényleg külső támadás következne be. Lassacskán csak bebizonyosodott, hogy Lajos nem képes élni a neki kínálkozó legapróbb lehetőségekkel sem. A kedélyek nem csillapodtak és az új kincstárnoknak kinevezett Thurzó Elek szintén nem volt képes adóbehajtásra. Június 2-án a király döntött az inszurrekció összehívásáról, de a maga részéről semmi pénze nem volt még egy hitvány bandérium felállítására sem. Ekkor a pápai nuncius azt tanácsolta, hogy adóztassa meg a nemességet, s ő maga is ötszáz arany adó kifizetésére ajánlkozott. Erre válaszul a többi főúr és pap felajánlott kisebb-nagyobb összegeket, katonaságot, s a pénz előteremtésére ingó és ingatlan vagyonok árubabocsátását, továbbá a jobbágyok behívását. Habár az ígért pénzek egy része rövidesen eljutott a kincstárhoz, melyekből kifizették a hiányzó zsoldokat és néhány egységet felszereltek, de hamarosan megint pénzhiány lépett fel és további kiadások fedezésére nem volt lehetőség. Nem jutott így például Klissza védőinek, vagy Tomori katonáinak fizetésére sem. Időközben De Burgio is kapott huszonötezer aranyat a pápától, s ebből négyezer gyalogos felállításával bízta meg a király, ám a nuncius – mivel nem akarta feleslegesen elfecsérelni pénzt –, ezért csak akkor tett volna eleget a kérésnek, amennyiben tényleg sor került a török elleni hadjáratra. Pápai engedéllyel június 17-én kimondták, hogy templomi aranyak és ezüstök felét pénzzé verjék, de ezek átadására sok helyen nem voltak hajlandóak. Tomori is megüzente, hogy nem akar egyházi kincseket értékesíteni. Thurzó képtelen volt megbirkózni ezzel a zűrzavarral és benyújtotta lemondását, amit a király értelemszerűen nem fogadott el. A Cseh Királyságban is visszaállt az oligarchák hatalma. Rožmitál és pártja visszanyerte 1525-re minden 1523-ban elvett kiváltságát és posztját, amit saját maga hasznára gyümölcsöztetett, ugyanúgy nem törődve országa érdekeivel, nemhogy a Csehország és az Oszmán Birodalom közötti tényleges háború megindításával. ### Elmaradt törökellenes hadjárat Szeptember 29-én még egy országgyűlést hívott össze Lajos Budán, amin elrendelte a tized kifizetését és eddigre lefogláltak a teljes Fugger-vagyont Magyarországon. Ennek behajtását Szapolyai akadályozta meg, ezzel nemcsak a kincstár esett el a haszontól, hanem korábbi hátralék-folyósítóját vesztette el, további üzlet folytatására pedig nem maradt tőkéje. A király haditanácsa Tomorit jelölte ki egy török ellen indítandó sereg élére, melynek gyülekező területe Pétervárad alatt volt. A nyílt parancs szétment a főurak között, hogy valamennyi bandérium vonuljon Tomori táborába, de csak Török Bálint, Ráskai Balázs bandériumai és szekszárdi bandériumok, az esztergomi érsek, a pécsi püspök, s az esztergomi káptalan fegyveresei vonultak be. Részben hitetlenkedéssel fogadták a közeledő török támadást, részben pedig féltékenyek voltak Tomorira. A nádor ráadásul olyan kijelentést tett, hogy ő alacsonyabb rendű „paraszt néppel nem száll táborba”, s Budán is közölte, hogy a nemesség csak a király személyes fellépése esetén kész fegyvert ragadni a törökök ellen. A király és környezete aggodalommal figyelték Szapolyai lépéseit. Tartottak attól, hogy privát bosszúvágytól hajtva elhanyagolja a török elleni háborút, sőt talán átállna a szultán mellé. Bár az ellene felhozott, különböző súlyos vádak némelyike esküdt ellenségeitől származott, de nyilvánvalóan vágyott a magyar trónra, s reménykedett abban, hogy Lajos előbb-utóbb utód nélkül hal meg. Az azonban nem bizonyítható teljességgel, hogy akár saját erejéből, akár török segítséggel akarta volna célját elérni. Ő is némileg komolyan kezelte a törökkérdést, de mindinkább Erdély védelmére gondolt, ezért nem akart Tomori alá vonulni. Meggyőződése szerint a szultáni haderő Erdélyt fogja célba venni 1526-ban, ezért márciusban közfelkelést hirdetett. Erre ellenfelei azzal vádolták, hogy lázadásra készül. Maga Behram csausz is felvetette azt, hogy árulók vannak a főurak sorában, így a gyanú egyből Szapolyaira terelődött. Terjengtek olyasféle hírek, miszerint Vidinben érintkezésbe lépett az ottani pasával, akivel a szultánnal kötendő különbékéről tárgyalt. Szapolyai az ellenségei oldalán nem volt hajlandó a törökkel harcolni, melynek sorában ott volt a király is. Inkább saját területei védelmében háborúzott volna a szultánnal. A lengyelek és a törökök 1525. november 15-én hosszas tárgyalás után fegyverszüneti egyezményt írtak alá. Lengyelországra most már végképp nem számíthattak. ### Az 1526-os török hadjárat A vencsánci vajda Bakith Pál hozta 1525 végén a hírt, mely szerint Konstantinápolyban a következő évre nagyszabású hadjáratot terveznek, melynek élén a szultán állna. Perzsiával egyre békésebb lett a viszonya az Oszmán Birodalomnak és a határmenti összecsapásokban nagy hírnevet szerzett Bali nándorfehérvári bég is biztatta a szultánt, így már más nem jöhetett szóba, csak a magyarországi hadjárat. Ezt látszott bizonyítani törököknek aktív felderítő tevékenysége a végvidéken és a Kárpátok körül. A védelem szervezésével már öt éve nem törődtek, s most ebben a kritikus pillanatban már nem tehettek semmit, de látszólag nem is akartak. Tomori elmenekült a fővárosból, miután minden figyelmeztetését semmibe vették, De Burgiotól azonban még kapott némi pénzt, hogy 200 huszárt zsoldban tudjon tartani. Tomori a pápánál jelezte, hogy nem szándékozik megtartani érseki címét és inkább visszatér korábbi pályájára. De Burgiónak a bíborosok kollégiuma előtt februárban ötvenezer aranyat adott a pápa, amit az nem adott magyar kézbe, nehogy elköltsék, ehelyett nagyszámú gyalogságot állított ki zsoldosokból (németekből, spanyolokból, morvákból és csehekből), amit a királyi hadhoz kötött, s ezek részt is vettek a mohácsi csatában. A pápa levélben kérte fel az államokat, köztük Angliát és Franciaországot, hogy segítsék Magyarországot. Június második felében a moldvai vajda IV. István tájékoztatta Lajost arról, hogy Szuljemán parancsba adta neki vegyen részt a magyarországi hadjáratban. A fejedelem és az erdélyi vajda által trónra ültetett V. Radu havasalföldi uralkodó viszont készek voltak a török ellen harcolni. Némi tétovázás után utasították Szapolyait, hogy 15 ezer fős seregével nyomuljon be Havasalföldre és egyesüljün Radu és István seregeivel, akikkel együtt majd oldalba támadhatná a szultánt. Szulejmán mintegy ötven-hatvanezer fős seregével április 23-án indult el. A folyók áradásai miatt lassan haladt, de Magyarországon nem vele, hanem az április 24-ére összehívott országgyűléssel voltak elfoglalva a nemesek. A horvát rendek már január 26-án kijelentették az elmúlt években történt török benyomulások miatt, hogy a Habsburg Birodalomhoz kívánnak csatlakozni. Ezen az országgyűlésen sem felejtettek el fegyveresekkel megjelenni, amit nem a török, hanem egymás ellen vetettek volna be. Az országgyűlés pedig másról sem szólt, mint a korábbi problémákról, a kormányzati tisztségek betöltéséről és a sikkasztásokról. Az utolsó napra hagyták a hadsereg felállítás kérdését. A végeredmény totális káosz lett: összecsaptak egy sor védelmi törvényt és rengeteg megvalósíthatatlan határozat született. A királynak már annyira nem volt pénze, hogy saját ezüst étkészletét kellett elzálogosítania. Az ország javait elkótyavetyélték, képzett katonaság alig akadt, a bandériumok ellátása siralmas, valamennyi vár katasztrofális állapotban volt. Segítséget kértek Lengyelországtól, a német császártól és más európai uralkodóktól. A lengyelek nem volt hajlandóak a fegyverszünet felmondására, Németországban pedig az 1523-ban kitört német parasztháború az ország középső és déli felét lángbaborította, amely miatt nem tudott segítséget adni a császár a magyaroknak. A többi államtól is csupán ígéreteket kaptak, semmi mást. Lajos hatalma már lehanyatlott, noha a török szultán korábban felajánlotta, hogy hódoljon meg és engedje a török sereget nyugatra vonulni, a király mégis az ellenállást választotta, az erőviszonyok reális felmérése nélkül! Június 2-án közadakozást próbáltak szervezni, s a pápa engedélyt adott arra, hogy az egyházi arany és ezüst tárgyakból pénzt veressenek. A lengyel király körülbelül 3000 katonát küldött segítségül korábban, amelyek a lengyel-török béke után is harcoltak s egyrészük küzdött is a mohácsi csatában. Június 14-én az ezúttal Speyerben tartott birodalmi gyűlésre Lajos király Nádasdy Tamást küldte el, akit július 28-án azzal az ígérettel bocsátottak el, hogy 4000 katonát fognak megszavazni, melyből nem jutott egy sem Magyarországra. Tomori javaslatot tett hevenyészett erődítményeket emelésére a Száva partján, amelyekkel késleltetni tudnák a törökök előrenyomulását, de nem került erre sor, mert még ezt is költségesnek vélték. Június 30-án a török elérte a Száva torkolatát, ahol arra számított, hogy magyar sereggel találkozik majd. Szulejmán eleinte még nem gyanakodott, úgy vélte, hogy a túlparton találkozik a magyar haderővel. A mozgósító parancs késve, június 23-án ment szét. A nemesség a király hadbalépése nélkül azonban nem volt hajlandó a nádorral a folyó átkelőhelyét megvédeni. Július 2-ára a tolnai táborban meg kellett volna jelenniük a nemeseknek, de akarácsak 1521-ben, megint csak a király volt ott, bár jelezték neki többször is, hogy a had az aratások miatt nem fog egyhamar összeállni. A Szávánál egyedül csak Tomori figyelte a törököket kétezer fős sereggel, mikor azonban a ruméliai erők átkeltek július 2-4-én, a túlerővel szemben visszavonult. A nagyvezír vezette török sereg július 28-án, több mint kétheti ostrom után foglalta el Péterváradot, augusztus 8-án Újlakot. Szulejmán augusztus 19-én átkelt a Dráván, de nyílt mezei ellenállásba ott sem ütközött, ezért úgy vélte, hogy a főváros előtt fogják megvívni a döntő csatát. Lajos július 20-án egy kisebb erő élén elindult a tolnai táborba, ahol két hétig várt újabb csapatokra. Augusztus 6-án a ritkábban lakott mohácsi mezőre tette át a gyülekező helyet, de alig-alig érkeztek bandériumok és egyéb csapatok. Két nappal ezelőtt, Pakson tudta meg, hogy elesett Pétervárad. Bár lassan gyülekezni kezdtek Tolnánál a csapatok, de az idő már véges volt. Szulejmán Eszéken értesült, hogy a király Mohácsnál van, de még mindig nem hitte, hogy a teljes főhaderővel áll szemben. Akképp vélekedett, hogy ez csupáncsak egy előhad. A Krassó vidékén Tomori hatezer fős seregével megerősített táborban harcolt a török portyázók ellen, s augusztus 24-én sikerült levernie az egyik ellenséges hadat. A királyi haditanács azonban úgy rendelkezett, hogy a Tomori vonuljon Mohácsra, amit már kerülgettek az akindzsik. #### A mohácsi csata Tolnán a haditanács már augusztus 6-án fontolgatta a döntő csata megvívását, de ezek a javaslatok hanyagok és nem körültekintőek voltak. Nem volt pontos jelentésük a szultáni had nagyságáról és erejéről. Néhányan, mint Brodarics István, óva intettek a nyílt ütközetbe való bocsátkozástól, de célszerűnek tartották volna, ha a nádor a Drávához siet, hogy megpróbálja feltartóztatni a szultánt. Bár elfogadták a javaslatot, de csak úgy, ha a király is rövidesen követi. Ám a nádor és a többi úr kiváltságaikra hivatkozva a király nélkül egy tapodtat sem voltak hajlandók menni. Lajos nem tehetett mást, mint hogy augusztus 24-én megindult délre. A királyi had kevesebb mint 25 ezer főt számlált, amelyet a királyi és nemesi bandériumok mellett zsoldosok, horvát egységek és szerbek egészítettek ki, valamint a környékről és az ország egyéb helyeiről összeverődött katonákkal. Az erdélyi csapatok, amelyek ellentmondó parancsokat kaptak, Szegednél vesztegeltek, a horvát-szlavón erők pedig Zágrábnál, míg a német zsoldosokkal megerősített cseh hadak Győrnél állomásoztak. A fiatal király életében először vezényelt csatát, ezért híján volt minden katonai tapasztalatnak. Tomori a szervezetlen haderőt nem tudta irányítani. Szapolyainak Tomorihoz hasonlóan volt jártassága hadsereg vezetésében, s ha csatlakozott volna a királyi fősereghez, akkor minden bizonnyal némileg ellensúlyozni lehetett volna a két had közötti különbségeket. Lajos seregének nem volt semmilyen konkrét stratégiája a kitartó vitézkedésen kívül, amellyel úgy hitték, csatát lehetett nyerni. Még maga Tomori is a „keresztény ügy” igazában bízott, abban, hogy a sereget Isten irányítja, és vele meg kell nyerni a harcot a pogányokkal szemben. A szultáni sereg ezzel szemben felkészült volt, állománya meghaladta a királyi seregét, több ágyúval és puskával rendelkezett, lovassága is sokkal képzettebb volt, és Szulejmán jobb stratégiát dolgozott ki. A csata első szakaszában a magyar nehézlovasság, amely az első vonalban állt, a harcban szétverte a ruméliai hadakat. A második vonalban a király rohamra indult a középső hadoszlopokban a muskétákkal felfegyverzett janicsárok szilárd alakzata ellen. Ez végzetes hiba volt. Heves sortüzek közepette a lovasságot megfutamították, s a hadrend is megbomlott. A Duna mocsarai felé menekülő magyarok közül többen lelték a halálukat ott, mint a csatamezőn. A csatában mintegy húszezer magyar esett el. Odavesztett Tomori Pál, több püspök, az esztergomi érsek és az országbíró. Lajos éppen a Csele-patakon ugratott át, de lova megbokrosodott és levetette a nyeregből. A nehéz páncélzat lehúzta a királyt és az áradó vízben megfulladt. Ezután a török főhaderőt egészen 1664-ig nem tudták nyílt csatában megállítani. ## Mohács következménye A borzalmas mohácsi csata után látszólag eldőlt az ország sorsa. Persze voltak néhányan, akik a zűrzavarból ismételten csak hasznot húztak. A vén Báthory nádor, aki megmenekült a csatából, magával vitte Pozsonyba a pécsi káptalan kincseit és később sem adta vissza. Három hadsereg maradt az ország területén. Az egyik a német-cseh hadsereg, amely Morvaországból érkezett, de végig északon, a Dunánál vesztegelt. Felszereltségben és képzettségben sokkal jobb volt, mint a magyar banderiális erők, de amint tudomást szereztek a mohácsi katasztrófáról, nyomban kivonultak. Szapolyai hadereje továbbra is az Alföldön volt, csak nem mozdult. Frangepán bán mintegy hatezer főnyi horvát serege akkor érkezett a mohácsi csatába, amikor már késő volt, ezért kitért a mintegy tízszeres túlerőben levő Szulejmán elől. Szapolyai és Frangepán, bár megtehették volna, de nem egyesültek, mert seregeik létszáma nem is érte volna el a megsemmisített királyi haderő létszámát, így együtt sem tudták volna megállítani a szultánt. ### Helyi ellenállások Mivel az ország belső területein erősebb vár már nem volt, a Duna mentén az oszmán-török hadsereg akadálytalanul nyomult előre Budára. A városnak és a várnak nem volt őrsége, így az szinte a törökök ölébe hullt. A városban óriási pánik lett úrrá. Mivel nem számítottak arra, hogy a török hadsereg képes a fővárost megközelíteni, ezért a lehetséges evakuálást és a javak mentését nem szervezték meg. A szultán közeledésére eszeveszett kapkodás vette kezdetét. Néhány értéket (köztük a történelmi dokumentáció szempontjából felbecsülhetetlen királyi levéltár egy részét) bárkákra pakolták és a Dunán próbálták Pozsonyba szállítani. A hajók elsüllyedtek, és ezek az értékek örökre odavesztek. A könnyebben mozdítható tárgyakat, mint ékszereket, ruhákat, ötvösműveket Mária még magával tudta vinni, és végig reménykedett abban, hogy Lajos él. Szulejmán csapatai szeptember 11-éről 12-ére vonultak be Budára. A szultán itt tudta meg, hogy a király elesett. Ekkor rabló martalóc lovas egységeit, az akindzsiket szerteküldte az országban, s az ország a tatárjárás utáni legnagyobb pusztítást szenvedte el, ami belső területeit érte. Nyolc nappal később a törökök megszállták Pestet. Megkísérelték Esztergom és Visegrád elfoglalását is, de nem jártak sikerrel. A megszállók alaposan kirabolták a fővárost. Az ország egész területén a váraknak csak egy kis része fejtett ki ellenállást a török portyázók ellen. Szembetűnő, hogy nem katonák, hanem egyszerű parasztok fogtak fegyvert és több helyen hevenyészett erődítményeket létrehozva gyakran napokig verték vissza a török támadásokat. A nemesség hosszú századokig lenézően beszélt a parasztokról, tehetetlennek, harcra alkalmatlannak titulálva őket, viszont most megmutatták, hogy önmagukért képesek bátran harcolni. Sokkal nagyobb bátorságot és elszántságot tanúsítottak a népi erők, mint a nemesség, amelynek kötelessége lett volna védeni az országot, de nem tett ennek eleget! Két ilyen fontos ütközetet kell kiemelni: az egyik a pilismaróti harcok, ahol három napig tartotta magát egy paraszttábor, de végül reguláris hadak bevetésével sikerült elfoglalni. A másik Péterváradnál volt, ahol szerb és magyar parasztok legyőzték a szultán vezette törököket. Ezeken a helyeken, ahol nyílt mezőkön feküdtek a falvak, a lakosság nehezen megközelíthető helyekre, hegyes, erdős és mocsaras szegletekbe vetette magát és ott alakított ki hevenyészett erődítményeket. Több várba, vagy más erődbe vették be magukat a parasztok. A Tisza és a Dráva mentén helyi szervezkedéssel már kész védelem várta a török támadókat, de sokakat már a mohácsi csata napján ért a támadás, ezért nem volt idejük a harchoz való előkészületre, de akkor is ahogy bírtak, védekeztek, ha mást nem is puszta életüket védték. Tata és Esztergom, Komárom is sikeresen vert vissza hirtelen török rohamokat, ahol katonák és parasztok mellett még szerzetesek is harcoltak, akik közben a keresztény hittel sarkalták a pogányok elleni küzdelemre a köznépet, így sikerült lelket verni beléjük, akik meg akarták óvni vagyonukat, illetve családjukat attól, hogy rabszolgák legyenek. A Dunántúl rengeteg szenvedett, de a török pusztító keze elért Miskolc, Gyöngyös és Muhi vidékéig is. Pécset elkerülték a törökök, a de környező vidéket kipusztították. Szapolyai és Frangepán sem tétlenkedett. Az erdélyi vajda betört török területre Kismarjai Lukáccsal, remélve, hogy kicsalja a szultánt az országból. A horvát és erdélyi csapatok voltak azok amelyek eredményesen zavarták az ellenség sorait és apasztották számukat a parasztság után. Másik említésre méltó katona Radics Bosics szerb vajda, aki a mohácsi csatából megmenekült katonáival, kiegészülve másokkal vadul tépték a törököket. Rövidesen a szultán is elrendelte a visszavonulást. A sereg két részre válva haladt, az egyiket a Duna mentén Szulejmán vezette, a másik a nagyvezír Piri Mehmed vezetésével a Tiszánál, Szeged közelében felszámolt egy helyi ellenállást és bevonult a városba. Szabadka viszont megállta helyét a nagyvezír erőivel szemben. Közben az utánpótlást (élelmet és takarmányt) szállítókat – akikkel újabb török erősítések jöttek portyázásra –, Bosics vajda megtámadta és lekaszabolta, s állandóan zaklatta a szultáni sereget. Szulejmán előőrsei szintén ellenállásra találtak Bács közelében, ahol egy kolostorban védekeztek a bemenekült szerbek és magyarok, akik az egész napot végig harcolták, míg végül elestek. ## Az ország három részre szakadásának előzményei Szulejmán egyelőre nem akarta az egész országot birtokba venni, ezért nem hagyott őrséget a fővárosban. Megelégedett volna annyival, hogy a román, vagy a tatár fejedelmekhez hasonlóan a magyar király is hűbéri esküt tesz neki. Mielőtt elvonult volna, felgyújtotta Pestet és magával vitt tömérdek kincset, köztük a híres Corvinák egy részét és a becslések szerint 200 ezer foglyot. Az elfoglalt horvát, délvidéki és bosnyák területeket birodalmához csatolta, amelyek egy része a török kiűzése után is az Oszmán Birodalom birtokában maradt. Hogy Magyarországot nem vette birtokba, annak több oka is van. A főváros messze feküdt az Oszmán Birodalomtól, ezért megtartani és utánpótlással ellátni sokkal nehezebb feladatot jelentett. Azonkívül a délre fekvő területeket a törökök nem is szállták meg, így az odavezető út sem volt hozzá biztosítva, mert az irreguláris erőknek a lakosság ellen végrehajtott akciói nem jelentettek egyet okkupációval, hanem a köznép kirablását és megfélemlítését, az ország lelki erejének aláásását szolgálták. Mivel már október eleje volt, a török hadseregnek téli szállásra kellett készülnie rövidesen, felfüggesztve a nyári táborozást. Továbbá erős volt a helyi ellenállás. A Mohácsnál meghalt főméltóságokkal együtt összeomlott az államhatalom. A megcsonkult királyi testület működésképtelen lett, s a központi kormányzati vezetés is alaposan megcsonkult, mert fejeinek nagy része, az ispánok is odavesztek. A szétszórt zűrzavaros helyzetben idő kellett nemcsak a védekezéshez, hanem még a túlélők számbavételéhez is. Mária királyné Szapolyai és mások tanácsára országgyűlés összehívását kezdte meg, a gyűlés napjának november 25-ét tette meg Komáromban. Szapolyai előzetes erdélyi országgyűlés összehívására kapott utasítást, ahol küldötteket jelölhetnek ki. Várday Egerbe térve mozgósítani próbálta az ottani egyházmegyét, felvette a kapcsolatot Szapolyaival és Verpelétten kijelölt táborba próbálta ágyúkkal együtt összevonni az erőket. A szeptember közepén megtartott gyűlésen már öt vármegye követei jelentek meg. Horvátországban és a Dunántúlon Frangepán állította helyre a rendet. Ő Batthyány Ferenc távolléte alatt Kaproncára hívott össze gyűlést szeptember 23-ára, ahol a horvátok kormányzóvá választották. Rövidesen hozzáfordult segítségért Zala, Somogy, Baranya és Pozsega is, idővel már az egész Dunántúl Frangepántól várt oltalmat. A török had kivonulása után az összeomlott Magyar Királyságnak talán lehetősége nyílt volna talpra állni, de a következő több mint egy évtized újabb háborúskodást hozott az ország számára. Szapolyai amint megtudta, hogy Lajos meghalt, nyomban bejelentette igényét a trónra. Róla aztán később olyan hír terjedt el, hogy szándékosan maradt ki a mohácsi ütközetből, hogy a vereség, sőt a király halála megnyissa előtte az utat a trónra. Az elképzelés a Habsburgok idején terjedt el, akik úgy hitték minden eszközzel a trónra tör. Jóllehet az erdélyi vajda Mohácsig háttérben maradt és volt idő, mikor szándékosan kerülte a kiélezést (egyrészt Báthory miatt). Nem bizonyított az sem, hogy kapcsolatban állt volna a törökökkel, ahogy annak hírét megint a Habsburgok később elhintették, ezzel akarták visszavetíteni azt a politikát, amit 1528-tól folytatott, amikor szövetségre lépett a szultánnal. Ő maga kérte a királyt, hogy várjon, mert számottevő sereget visz a táborba. Szegedre érvén azonban már tudhatta, hogy nem éri el időben a királyt, de ha az egész erdélyi sereggel nem is, legalább kisebb fegyveres erővel útnak indult, hogy valamiképp részt vehessen a csatában. Miután az 1505-ös országgyűlés határozata értelmében a leghatalmasabb főúr kellett, hogy legyen a király, ezért Szapolyaira esett a választás, akinek még tekintélyes létszámú haderő is a kezén volt. János király egy darabig folytatta a törökök elleni harcot és 1526 végén visszafoglalta a Szerémségben többek közt Cserög és Bánmonostor várát. A török elleni harc folytatására tett erőfeszítéseit alapjában ingatta meg, hogy a határvédelemre letelepített szerbek Bácson Cserni Jován vezetésével nagy területre kiterjedő felkelést robbantottak ki, ami az országban az 1514-es parasztháború utáni legnagyobb megmozdulás volt, ugyanakkor a török háború által okozott újabb hasonló pusztítást kellett elszenvednie az Alföldnek, valamint Erdély és Horvátország egyes részeinek. A Habsburg-Jagelló házassági szerződésre hivatkozva Ferdinánd is bejelentette igényét a magyar trónra. Az osztrák uralkodónak nagyobb esélye volt, mint Szapolyainak, aki mellett legfeljebb csak Lengyelország állt. Szapolyait megkoronázták, de egy hónap múlva Ferdinándot is királlyá választották a melléje állt nemesek, akik többségében az erdélyi vajda ellenfelei voltak. A szerb felkelés elfojtása után rögvest kirobbant a háború a két ellenkirály között, kínos csalódást is keltve Szapolyai hívei körében. A Habsburg uralkodó serege röpke egy hónap alatt visszaszorította az ország keleti felébe és egyetlen csatában szétverte seregét. János király egy kisebb nyugati sereggel sem tudott megmérkőzni, következésképp a törökökkel szemben sem lett volna képes boldogulni. Épp ezért a szultántól kért támogatást, aki nem akarta, hogy Magyarország osztrák uralom alá kerüljön. Ugyancsak rövidesen világossá vált, hogy Ferdinánd is rendkívül erőtlen az Oszmán Birodalommal szemben, mert miután Szapolyai megsegítése érdekében a szultán benyomult Magyarországra, Bécset is igen hamar ostromolni kezdte, jóllehet nem foglalta el, de gyors sikerei mutatták, hogy az osztrákok is legfeljebb csak Szapolyaival szemben állják meg a helyüket. A két király között zajló háborúban továbbra is részt vettek tevékenyen török csapatok, de a török segítség egyet jelentett az ország további pusztulásával, hisz a háború magyar területen zajlott és a törökök szövetségesük területeit is éppúgy rabolták. Szapolyai oldalán ugyanakkor egy másik jeles politikus és egyházi méltóság, a horvát Fráter György, a roppant ravasz, okos politikus is részt vett az ország irányításában. 1538-ban megállapodás született a két király között, amelynek értelmében Ferdinándé lesz a korona, ha János utód nélkül hal meg. Természetesen Szapolyainak fia született, ezért megváltoztatta rendelkezését. Mivel a szultán ráébredt, hogy a magyarok teljesen megbízhatatlanok, elhatározta az ország teljes elfoglalását. 1541-ben, mikor kiújult a harc az öröklés ügyében, Szulejmán felmentette az ostromlott Budát, majd megszállta. János özvegyének, a lengyel Izabella királynénak és csecsemő fiának János Zsigmondnak adta Erdélyt, amely török hűbéres lesz, míg a középső területeken megszerveződött a Budai vilajet, ami másfél évszázadra fennmaradt. A felvidéki, dunántúli és horvátországi területek maradtak csak Ferdinánd kezén. Az ország bár olyan elhatározásra jut, hogy inkább egy keresztény állam, jelen esetben Ausztria mellett marad, de itt is azt kell észrevenni, hogy az osztrákok előtt közömbös a török elleni harc és az ország felszabadítása. Számukra Magyarország értéktelennek tűnt, és Nyugaton kívánták befolyásukat és területeiket kiterjeszteni, s nem mérték fel annak a veszélyét, hogy a török milyen könnyen elfoglalhatja Bécset. Erre a hőn áhított prédára azonban az Oszmán Birodalom hiába vágyott és végül ez lett a bukásának forrása. Igazi esélyt a török elleni harcra csak az jelenthetett, ha nemcsak a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság háborúzik a törökökkel, hanem más európai államok is részt vesznek ebben. Egy ilyen nagy koalíció igenis képes volt felülkerekedni a török hadseregen, amit több háború is igazolt, de a török kiűzése még 1683-ig váratott magára. – foglalja össze tömören az okokat Ludovicus Tubero dalmát történetíró. A néhol majdnem kétszáz évig tartó török uralom keserves örökséget hagyott maga után Magyarországon: az ország lakossága megfogyatkozott, egész régiók váltak pusztasággá, tönkrement a gazdaság, s az ország elmaradt. A másik súlyos következménye az etnikai összetétel megváltozása, mely röviddel később etnikai ellentéteket okozott és ez elvezetett Trianonig, mely a magyarság legnagyobb katasztrófája lett, Mohácsot felváltva. Minden vereségért és pusztulásért mégsem tehetjük kizárólag felelőssé a Jagellók rossz kormányzását, vagy a nemesség kicsinyességét és az emberek közötti privát viszálykodást. Figyelembe kell vennünk a logisztikai megfontolásokat és problémákat is, melyeket valóban súlyosbítottak az országban elhatalmasodó kaotikus állapotok, de egy szilárd központi hatalommal és fejlett, jól termelő gazdasággal rendelkező államban is komoly gondokat okoztak. Mindenekelőtt a közlekedési viszonyok gyökeresen eltértek a mostaniaktól. A seregeknek szükségük volt élelmiszerre és vízre, amit azon területen, ahol áthaladtak, nem tudtak mindig beszerezni. A törököknél ez motiválta a rablást széles területen, ezt a célt szolgálták az akindzsik. Elengedhetetlenül fontos az élelem, mivel a katonák erejének és tudatának megtartására fontos a napi táplálék legalább háromszor. A rendszerváltás előtt a marxista-kommunista szemléletű történészek hevesen (és teljesen alaptalanul) támadták a török háborúk több hadvezérét, elsősorban a császáriakat, mint Raimondo Montecuccolit, tehetetlenséggel és ügyefogyottsággal vádolva. Az effajta közlemények, amelyek elsősorban a bolsevik jellegű elszántságot tartják szem előtt és kiszolgálják a pártvezetés igényeit, azonkívül feltétlen német-ellenességet tanúsítanak hivatkozva, több esetben alaptalanul a második világháborúban történt eseményekre, ezért nem veszik figyelembe azt, hogy itt a logisztikai megfontolások miatt döntöttek. A zseniális stratégaként számon tartott Mátyás király sem cselekedhetett azonnal, ha megfelelően nem volt biztosítva serege utánpótlása. Ennek egyik példája a csehek és lengyelek 1474. évi sziléziai hadjárata volt. Mátyás csak augusztusban jutott el Morvaországba és a boroszlói (wrocławi) táborba is csak szeptember 19-én ért el, míg a lengyelek csak októberben jutottak el oda. Szükséges a hadi kiadások fedezésére pénz, amelyben a magyar királyi kincstár mindig szűkölködött. A pénzzel történt az élelmiszer egy hányadának beszerzése is. Továbbá az sem volt világos, hogy merre támad az oszmán sereg. 1526-ban is felmerült egy itáliai, vagy moldvai hadjárat lehetősége, amit csak hetekkel később láttak tisztán. Mindig érkeztek hamis információk a magyar és a külföldi udvarokba, hogy a török szultán kész a háború beszüntetésére, vagy a magyarok akarnak békét kötni és meghódolni. Kisebbségben volt az a csoport sajnos, amely lelkiismeretesen kezelte a háborút, másrészről törvények és a többi nemes kiváltsága is megkötötték kezüket. Egy főnemes méltósága tiltotta a paraszttal való közös vitézkedést, 1526-ban is nemcsak Báthory idegenkedett parasztokkal közösen hadba szállni. Mindenekelőtt az volt a kérdés, milyen úton haladhat a magyarság. Szapolyai Jánosban és Habsburg Ferdinándban is csalódniuk kell, mert őket is jellemzik a személyes érdekek és a gyengekezűség. Az emberek idővel belenyugodtak az ország jelentős területének elvesztésébe, és a megmaradt területeken próbálták a Magyar Királyságot fenntartani. Idővel helyreállt a rend és némileg lecsillapodtak a pártviszályok, ami lehetőséget adott az újrakezdésre. A rövidebb megszakítások (békék, fegyverszünetek) ellenére a háború 1521-es kezdetétől vagy negyvenhét éven át zajlott Magyarországon a drinápolyi béke megkötéséig. Ezalatt a majdnem fél évszázad alatt ritkán tapasztalt pusztítást szenvedett el az ország, mint az addig vívott háborúkkal együttvéve. Ezt azonban felülmúlta az 1591-ben induló ún. hosszú háború, ahol alig egy évtized alatt véghez vitt esztelen háborús pusztítások, kiváltképp az iszonyú tatár betörések az előző 1521 és 1568 közötti harcok okozta károkat többszörösen meghaladták. A török kiűzése után sem várt jobb jövő a magyarságra (noha olyan hányattatásokat már nem kellett elszenvedni), s a szabadságért és a nemzet jogaiért újra és újra meg kellett küzdeni.

Hollywood Walk of Fame

A Hollywood Walk of Fame (magyarul: Hollywoodi hírességek sétánya) a szórakoztatóipar hírességeinek nevét megörökítő utcaszakaszok, pontosabban az ott található, csillagdíszítéses járdák gyűjtőneve Los Angeles Hollywood negyedében. A sétány központja a kelet-nyugati irányú Hollywood Boulevard és az északról délre futó Vine Street kereszteződése. A kereszteződéstől kiindulva, a két utcán a négy égtáj felé húzódnak helyenként az utca mindkét oldalán a csillagos burkolólapokkal dekorált járdák. A sétányon már több mint 2700 név szerepel, ami időről időre bővül. Ha egy híresség jelentőset alkotott a szórakoztatóiparban, csillagot kaphat a sétányon. Egy személy akár több csillagot is kaphat. A sétányon 19 magyar személynek van csillaga, például Lugosi Bélának és Bánky Vilmának is . A térkövek mellett a sétány részét képezi a végén található Hollywood and La Brea Gateway szobor is, mely a szórakoztatóiparban dolgozó nők sokszínűségét hirdeti. A sétány kezelője a Hollywoodi Kereskedelmi Kamara, az ő tulajdonukban van a védjegy is, az üzemeltetését az önfinanszírozó Hollywoodi Történelmi Társaság végzi. Népszerű turista-látványosság, 2010-ben mintegy tízmillió látogatója volt. A terrazzóból és sárgarézből készült, hírességeket jelképező térkövek ötlete 1953-ban született meg és 1958-ban kezdték meg a sétány kialakítását. 1960. február 8-án avatták fel. Az 1960-as és 70-es években a stagnáló gazdaság miatt Hollywood elnéptelenedett, a csillagok átvételére pedig egyre nehezebb volt rávenni a hírességeket. Miután az 1980-as években a negyed újra felélénkült, a sétány is egyre népszerűbbé vált. 1984-ben új kategóriaként került be a színházi előadóművészet, majd 2023-ban a sport-szórakoztatás. A fenntartó komoly helyreállítási munkálatokat végez, a csillagok karbantartása idő- és pénzigényes folyamat. Los Angeles egy átfogó tervet is kidolgozott, amely alapján a jövőben a területet sétálóutcákká alakítanák. ## Leírása A sétány a Hollywood Boulevardon keletről nyugatra mintegy 2,1 km-en húzódik, a Gower Streettől a La Brea Avenue-nál található Hollywood and La Brea Gatewayig, valamint egy rövid szakaszon a Marshfield Way-en, és egy 0,64 km-es szakaszon észak-déli irányban a Vine Streeten. A sétány fontos szerepet játszik a Los Angeles megyei turizmusban, több látogatót vonz mint a környék más látnivalói összesen. ### Kategorizálás 2023-ban a Walk of Fame-en 2752 csillag volt, melyeket 1,8 méterenként tettek le. Az ötágú csillagok korallszínű, simára csiszolt mozaikpadló-burkolatból (terrazzo) állnak, sárgaréz csík övezi őket (sok forrásban rosszul bronzként szerepel), és fekete mozaiklapba vannak helyezve. A díjazott neve sárgaréz betűkkel szerepel a lapon a csillag felett. A csillag alatt egy szintén sárgaréz embléma jelzi, hogy milyen kategóriában díjazták az illetőt. A kategóriák: - Filmkamera, a filmiparon belüli díjazottaknak (ez a leggyakoribb) - Televízió, amely a TV-iparban nyújtott teljesítményért jár - Hanglemez, a zenei 'nagyoknak' - Rádiós mikrofon, a rádiózásban kitüntetetteknek - Szomorú-vidám maszkegyüttes, a színház világán belüli nyerteseknek - Trófea, a sport-szórakoztatóipar hírességeinek A csillagok mintegy 47%-át filmipari hírességek kapták, 24%-át televíziós hírességek, 17%-át zeneipari sztárok, 10%-át a rádiózásban kitüntetettek, kevesebb mint 2% tulajdonosai dolgoznak a színház világában és kevesebb mint 1% a sport-szórakoztatóiparban. Átlagosan húsz új csillag kerül fel a sétányra évente. ### A csillagok elhelyezkedése thumb\|A Walk of Fame egy szakasza A csillagok elhelyezkedése általában véletlenszerű, de léteznek kivételek. Mike Myers csillaga például az International Love Boutique erotikabolt előtt található, ami a színész Austin Powers-szerepére utalás; Roger Moore és Daniel Craig csillaga a Hollywood Boulevard 7007 alatt található, utalásként a James Bond-szerepeikre. Ed O’Neill, az Egy rém rendes család főszereplőjének csillaga egy cipőbolt előtt helyezkedik el, ami a szereplő foglalkozását idézi fel. A Dead End Kidsként ismert színészeknek dedikált csillag pedig a LaBrea és a Hollywood Boulevard sarkán kapott helyett. A díjazottak kérhetik, hogy a csillaguk bizonyos helyre kerüljön, de a végső döntés a kamaráé. Jay Leno például azt kérte, hogy a csillaga a Hollywood Blvd. és a Highland Ave. sarkánál legyen elhelyezve, mert amikor Hollywoodba érkezett, kétszer is itt tartóztatta le a rendőrség minősített csavargás miatt (bár sosem vádolták meg). George Carlin a KDAY rádióállomás előtti helyet választotta, mivel itt lett országosan ismert. Lin-Manuel Miranda a Pantages Theatre előtti szegmenst választotta, ahol az In The Heights és a Hamilton című musicaljeit játszották. Carol Burnett 1986-os memoárjában magyarázta meg választását: Alfred Hitchcock Idegenek a vonaton című filmjének 1951-es bemutatója alatt a történelmi Warner Brothers Színházban (ma Hollywood Pacific Theatre) jegyszedőként dolgozott, és azt tanácsolta egy párnak, akik a vetítés utolsó perceiben érkeztek, hogy várják meg a következő vetítést, hogy ne spoilerezzék el maguknak a befejezést. A mozi igazgatója „engedetlenség” miatt azonnal kirúgta, és megalázta azzal, hogy a mozi előterében levette a vállpántokat az egyenruhájáról. Huszonhat évvel később Burnett kérésére a csillagát a Hollywood és a Wilcox sarkán helyezték el, a színház előtt. ### Alternatív csillagok thumb\|Az Apollo–11-nek dedikált térkövek egyike A különleges kategóriájú csillagok vállalatok, szolgáltató szervezetek és különleges kitüntetettek különböző hozzájárulásait ismerik el, és a kitüntetettekre jellemző emblémákat jelenítenek meg. Például Los Angeles korábbi polgármestere, Tom Bradley csillaga a város pecsétjét ábrázolja; a Los Angeles-i rendőrség (LAPD) csillagának emblémája a hollywoodi körzet jelvényének másolata; a vállalatok csillagai, mint például a Victoria's Secret vagy a Los Angeles Dodgers, az adott vállalat logóját szerepeltetik. A Friends of the Walk of Fame („A hírességek sétányának barátai”) emlékművek fekete terrazzo négyzetek, amelyeket miniatűr rózsaszín terrazzo csillagok szegélyeznek. Ezeken az öt standard kategóriájú embléma látható, a szponzor vállalati logójával együtt, a szponzor nevével és hozzájárulásával, sárgaréz betűkkel. A különleges csillagokat és emlékműveket a Hollywoodi Kereskedelmi Kamara vagy a Hollywoodi Történelmi Társaság ítéli oda, de nem részei a tulajdonképpeni hírességek sétányának, és a közelben, magánterületen találhatók. Az Apollo–11 holdraszállást megörökítő emlékmű különleges formájú, a Hollywood Blvd. és Vine St. kereszteződésének négy sarkán négy egyforma, kör alakú holdat helyeztek el, amelyeken a három űrhajós (Neil A. Armstrong, Edwin E. Aldrin Jr. és Michael Collins) neve, az első holdraszállás dátuma („7/20/69”) és az „Apollo XI" felirat szerepel. ## Története ### Eredete thumb\|A Hírességek sétánya a Hollywood Boulevard 6800-as tömbjénél, előtérben a Dolby Theatre-rel és a Hollywood Boulevard és a Highland Avenue kereszteződésével A Hollywoodi Kereskedelmi Kamara szerint önkéntes elnökük, E.M. Stuart állt elő az ötlettel 1953-ban. Stuart állítólag azért javasolta a sétányt, hogy „megőrizzék egy olyan közösség dicsőségét, amelynek neve a világ négy sarkában csillogást és izgalmat jelent”. Harry Sugarmant, egy másik kamarai tagot és a Hollywood Improvement Association (Hollywoodi Fejlesztő Egyesület) elnökét egy független beszámolóban nevezték meg az ötlet gazdájaként. Az ötlet kidolgozásához egy bizottság jött létre, és egy építészirodát bíztak meg a konkrét javaslatok kidolgozásával. 1955-re megegyeztek az alapkoncepcióban és az általános tervekben, melyeket bemutattak a városi tanácsnak. A csillag koncepciójának eredetéről többféle elmélet is létezik. Az egyik szerint a történelmi Hollywood Hotelben – amely több mint 50 évig állt a Hollywood Boulevardon, azon a helyen, ahol ma az Ovation Hollywood komplexum és a Dolby (korábban Kodak) Theatre áll – az étkező mennyezetén csillagok voltak láthatóak a legnagyobb hírességek által látogatott asztalok felett, és ez szolgálhatott korai inspirációként. Egy másik beszámoló szerint a csillagokat a Harry M. Sugarman vezette „Tropics étterem italmenüje ihlette, amely aranycsillagokkal keretezett hírességek fényképeit tartalmazta”. 1956-ban elkészült egy prototípus, melyen egy elképzelt díjazott (egyes beszámolók szerint John Wayne) karikatúrája szerepelt egy barna háttérbe illesztett kék csillagban. Azonban a karikatúrák beszerzése és sárgarézbe öntése az akkori technológiával túl drága és nehézkes lett volna. A kék-barna színkombinációt a „Mr. Hollywoodként” ismert Charles E. Toberman ingatlanfejlesztő vétózta meg, mert nem illett ahhoz az épülethez, amelyet épp a Hollywood Boulevardon épített. ### Kiválasztás és létrehozás 1956 márciusára véglegessé vált a faszénfekete alapon korall dizájn. 1956 tavasza és 1957 ősze között 1558 kitüntetettet választottak ki a bizottságok, melyek a filmipart, a televíziózást, a zeneipart és a rádiózást képviselték. A bizottságok a Brown Derby étteremben üléseztek, és olyan prominens tagjaik is voltak, mint Cecil B. DeMille, Samuel Goldwyn, Jesse L. Lasky, Walt Disney, Hal Roach, Mack Sennett vagy Walter Lantz. A hangfelvételek bizottsága eredetileg azt szerette volna, ha a díjazás minimum feltétele egymillió eladott lemez vagy eladott album lett volna a zenei kategóriában jelöltek esetében. Hamar rájöttek, hogy ebben az esetben számos fontos művész nem kapna csillagot a sétányon. Ennek eredményeképp jött létre a Hangrögzítő Művészetek és Tudományok Nemzeti Akadémiája, majd osztották ki az első Grammy-díjakat 1959-ben. thumb\|Joanne Woodward csillaga a hiedelem ellenére nem az első volt 1958-ban megkezdődött a sétány kialakítása, de két per is hátráltatta a befejezését. Az első pert a helyi ingatlantulajdonosok indították, akik vitatták a rájuk kivetett 1,25 millió dolláros (2022-ben 13 millió dollárnak megfelelő) adókivetés jogszerűségét, amelyet a sétány, valamint az új közvilágítás és fák telepítésének költségeire vetettek ki. 1959 októberében az adókivetést jogszerűnek ítélték. A második pert Charles Chaplin Jr. indította, kártérítést követelve apja kizárása miatt, akinek jelölését több oldalról érkező nyomás okán visszavonták (lásd: A Chaplin-fiaskó). Chaplin keresetét 1960-ban elutasították, megnyitva az utat a projekt befejezéséhez. Általában úgy tartják, az első csillag Joanne Woodwardé volt, valószínűleg azért, mert ő volt az első, akit lefényképeztek vele. Az eredeti csillagokat folyamatosan helyezték le, nem voltak egyéni ceremóniák. Woordward neve az egyike volt annak a nyolc névnek, akiket találomra sorsoltak ki az 1558-ból, hogy prototípus-csillagokat készítsenek, míg a perek hátráltatták a végleges építkezést. A nyolc prototípust ideiglenesen a Hollywood Boulevard és a Highland Avenue északnyugati sarkán helyezték el, hogy médiafigyelmet generáljanak és bemutassák, hogyan is fog kinézni a sétány. A másik hét név Olive Borden, Ronald Colman, Louise Fazenda, Preston Foster, Burt Lancaster, Edward Sedgwick és Ernest Torrence volt. A hivatalos felavatásra 1960. február 8-án került sor. 1960. március 28-án elhelyezték az első csillagot a végleges helyén, a Hollywood és a Gower kereszteződésénél – ez pedig Stanley Kramer csillaga volt. ### Stagnálás és újjáéledés thumb\|Elton John a csillagával 1975-ben thumb\|Johnny Grant (középen) 1991-ben a Joe Pasternaknak (jobbra) szentelt átadási ceremónián. A bal oldalon Gene Kelly áll Bár a sétány ötlete eredetileg részben azért született, hogy elősegítse a Hollywood Boulevard megújítását, az 1960-as és 70-es években elhúzódó várospusztulás jellemezte a hollywoodi negyedet, a lakosság a közeli külvárosokba költözött. Miután az első 1500 csillagot elhelyezték, nyolc év telt el a következő csillag lerakásáig. 1962-ben a városi tanács a Hollywoodi Kereskedelmi Kamarát bízta meg azzal, hogy „tanácsot adjon” a városnak a sétánnyal kapcsolatosan, a kamara pedig hat évig dolgozott az új szabályzaton és a finanszírozási módokon. 1968 decemberében Richard D. Zanuck csillagával bővült a sétány. 1978 júliusában a város történelmi-kulturális emlékműnek nyilvánította a sétányt. Általában a rádiós személyiség, tévéproducer és kamaratag Johnny Grantnek tulajdonítják azokat a változtatásokat, amelyek segítségével a sétány újjáéledt és jelentős turista-látványossággá vált. 1968-tól kezdődően Grant bevezette a szabályt, miszerint a díjazottnak meg kell jelennie a csillaga felavatásán, ezzel stimulálva a médiamegjelenéseket és a nemzetközi sajtóban megjelent cikkeket is. Grant később úgy emlékezett, hogy nehéz volt rávenni a hírességeket, hogy elmenjenek az átadásra, mielőtt a negyed újra fejlődésnek nem indult az 1980-as években. 1980-ban Grant bevezetett egy 2500 dolláros díjat, melyet a hírességet nevező személynek vagy szervezetnek kell fizetnie. A díj célja a sétánnyal kapcsolatos fenntartási költségek fedezése volt, hogy minimalizálják az adófizetőkre háruló terhet. A díj összege idővel emelkedett, 2002-ben dollár volt, 2012-ben pedig dollár. 2023-ban a díj dollár volt, körülbelül az eredeti díj inflációhoz igazított összegének kilencszerese. Grant maga is kapott csillagot televíziós munkásságáért 1980-ban. 2002-ben egy különleges csillagot is neki ítéltek, a sétány népszerűsítéséért és fejlesztéséért végzett munkája okán. A kiválasztó bizottság elnökeként is funkcionált, valamint a tiszteletbeli „Hollywood polgármestere” címet is megkapta. 1980-tól 2008-ban bekövetkezett haláláig töltötte be ezeket a pozíciókat. Ez alatt az idő alatt a legtöbb átadási ceremóniát maga vezényelte le. Különleges csillagán Hollywood stilizált „címere” szerepel, a csillag maga a Dolby Theatre bejáratánál kapott helyet, a róla elnevezett Johnny Grant utca szomszédságában. ### Bővülés thumb\|A Walk of Fame csillag thumb\|Váltakozó csillagok a Hollywood Boulevard 7000 címen; az északi oldalon nyugat felé 1984-ben új kategóriaként került be a színházi előadóművészet, a sétányon pedig egy második sort is kialakítottak, hogy a csillagokat váltakozva helyezhessék le. 1994-ben a sétányt kibővítették a Hollywood Boulevardon nyugati irányban, a Sycamore Avenue-tól a North LaBrea Avenue-ig (valamint a Marshfield Way egy rövid szakaszán, amely összeköti Hollywoodot és La Breát), ahol most a Four Ladies of Hollywood (Hollywood négy hölgye) ezüstpavilonnál és a különleges „Walk of Fame” csillagnál ér véget. Ugyanebben az évben Sophia Loren kapta a kétezredik csillagot. A Los Angeles-i metróhálózat 1996-os építésekor a megyei közlekedési hatóság átmenetileg felszedett több mint 300 csillagot. A hatóság azt javasolta, hogy költséghatékonyabb, ha a csillagok terrazzo alapját légkalapáccsal feltörik és csak a sárgaréz betűket, kereteket és a medálokat hagyják meg, majd a metróalagút befejezését követően új terrazzo alapot öntenek nekik. A helyi örökségvédelmi bizottság azonban úgy döntött, a csillagokat tartalmazó terrazzo négyzeteket sértetlenül kell kiemelni a járdából. 2023-ban bevezettek egy hatodik kategóriát is, a sport-szórakoztatást, mellyel a sportolók szórakoztatóipari teljesítményét díjazzák. ### Helyreállítás thumb\|Michael Landon kissé törött csillaga 2008-ban hosszú távú helyreállítási munkálatok kezdődtek, első lépésként a 2365 csillag mindegyikét értékelték az állapota alapján, A, B, C, D vagy F betűkkel. A legrosszabb állapotot jelző F betűt Joan Collins, Peter Frampton, Dick Van Patten, Paul Douglas, Andrew L. Stone, Willard Waterman, Richard Boleslawski, Ellen Drew, Frank Crumit és Bobby Sherwood csillaga kapta. 50 további csillag kapott D besorolást. A kár időjárás okozta kisebb kozmetikai hibáktól egészen a mély repedésekig és lyukakig terjedt; utóbbiak akár a járókelőkre is veszélyt jelenthettek. Legalább 778 csillag helyreállítására készült terv, mintegy négymillió dolláros becsült költséggel. A helyreállítás a Hollywoodi Kereskedelmi Kamara és különböző Los Angeles-i városi és megyei kormányzati hivatalok, valamint a sétány alatt futó B metróvonalat üzemeltető MTA együttműködésében valósul meg, mivel részben a metróvonal jelenléte miatti földmozgások felelősek a károkért. A járdalapok felújítása folyamatosan zajló projekt. A projekt részleges finanszírozásához vállalati szponzorokat is kerestek, így jött létre a Friends of Walk of Fame (A Hírességek sétányának barátai) program, amelynek keretében az adományozó vállalatok a Dolby Theatre előtt, a sétány közelében tiszteletbeli táblákat kapnak. Alana Semuels, a Los Angeles Times újságírója szerint a lépés csupán „a legújabb vállalati kísérlet arra, hogy jó hírverést vegyenek maguknak”, és idézett egy márkastratégát, aki azt mondta: „azt hiszem, Johnny Grant forogna a sírjában”. Los Angeles városa tervbe vett egy új projektet is „Hollywood szíve átfogó terv” néven, mely szerint lezárnák a Hollywood Boulevardot és gyalogos zónát alakítanának ki a La Brea Avenue-tól a Highland Avenue-ig. Az okok között szerepel, hogy a turizmus, a heti mozipremierek, és a díjkiosztók miatt megnőtt a gyalogos forgalom a környéken. Például az Oscar-gála idején tíz napig tartanak a lezárások. 2019 júniusában a város megbízta a Gensler építészirodát, hogy dolgozzon ki egy átfogó tervet egy négymillió dolláros átalakításhoz, amely során felülvizsgálnák a sétánnyal kapcsolatos utcatervet. Mitch O’Farrell, Los Angeles egyik tanácsosa 2020 januárjában tette közzé a Gensler és a Studio-MLA által készített főterv tervezetét. A terv a járdák kiszélesítését, kerékpársávok hozzáadását, új parkosításokat, járdaszéli éttermi kiülőket javasolt, valamint a gépkocsiforgalom sávjainak és az utcai parkolásnak a megszüntetését a körút keleti végén lévő Pantages Theatre (Gower Street) és a nyugati végén található Emerson Theatre (La Brea Avenue) között. A jóváhagyott első szakasz magában foglalja az Orange Drive és a Gower Street közötti parkolósávok megszüntetését; járdaszélesítés után padokat, asztalokat és székeket helyeznének ki. A második fázis 2024-re van tervezve, és a körút kétsávosra szűkítését, árnyékoló fákkal történő tereprendezést, valamint öt, art déco stílusú utcakövekből és kioszkokból álló nyilvános teret foglal magában. A több millió dolláros fejlesztés finanszíroztatása folyamatban van, a projektet 2026-ra tervezik befejezni. ## A jelölés folyamata thumb\|upright\|James Cameron filmrendező a csillaga 2009-es felavatásakor Minden évben átlagosan 200 jelölés érkezik a Hollywoodi Kereskedelmi Kamarához, ahol a csillagok kiválasztására külön bizottságot hoztak létre. Bárki jelölhet bárkit, aki a szórakoztatóiparban tevékenykedik, amennyiben a jelölt vagy a menedzsmentje a jelöléshez hozzájárul. A jelöltnek legalább öt év tapasztalattal kell rendelkeznie a kategóriában, amiben jelölik, és „jótékonysági tevékenységet” kell folytatniuk. Posztumusz jelölés esetén a jelöltnek legalább öt éve halottnak kell lennie. A bizottság minden év júniusában kiválaszt 20-24 hírességet, akik megkapják a csillagot. Minden évben egy posztumusz csillag is készül. Azokat, akiket nem választottak ki, a következő évre átviszik újbóli elbírálásra; azokat, akiket két egymást követő évben sem választottak ki, törlik, és az újbóli elbíráláshoz ismét jelölni kell őket. Az élő díjazottaknak bele kell egyezniük, hogy személyesen is részt vesznek az átadási ceremónián. Amennyiben a ceremóniára két éven belül nem sikerül időpontot egyeztetni, újra kell jelölni a személyt. A posztumusz díjazottak csillagavatásán meg kell jelennie egy hozzátartozónak. Az átadóceremónia nyilvános. A jelöléssel egyidőben dolláros díjat kell fizetni, amely tartalmazza a csillag előállításának, kihelyezésének és a sétány fenntartásának a költségét. A díjat általában a jelölő szervezet fizeti, amely lehet egy rajongói klub, filmstúdió, lemezkiadó, televíziócsatorna vagy a jelölt szponzora. Dennis Hopper csillagáért például a Starz kábelcsatorna fizetett, a Crash című sorozat promóciójának részeként. thumb\|200px\|Matt Damon csillagának építési munkálatai 2007-ben Hagyományosan a bizottság tagjainak kiléte nem nyilvános, kivéve a bizottság elnökéét. Erre azért volt szükség, hogy elkerüljék az érdekütközést, illetve, azt, hogy a hírességek és a képviselőik a bizottságnál lobbizzanak (ez az 1950-es években komoly gondokat okozott). 1999-ben azonban a növekvő nyomásnak eleget téve a kamara közzétette a tagok nevét: Johnny Grant, a bizottság elnöke és a televíziós kategória képviselője; Earl Lestz, a Paramount Studio Group elnöke (film kategória); Stan Spero, a KMPC és KABC rádióállomások korábbi igazgatója (rádiós kategória); Kate Nelson, a Palace Theatre tulajdonosa (színház kategória); és Mary Lou Dudas, az A&M Records alelnöke (zene kategória). Grant halála után Lestz lett a kamara elnöke. A bizottság jelenlegi álláspontja az, hogy minden kategóriát olyan személy képvisel, aki tapasztalattal rendelkezik az adott területen. 2010-ben Lestz helyét John Pavlik, a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia korábbi kommunikációs igazgatója vette át. 2016-ban a bizottság elnöke Maureen Schultz filmproducer volt. 2023-ban Ellen K rádiós személyiség volt a bizottság elnöke. ### A szabályok igazítása thumb\|Magic Johnson csillaga A sétányon elméletben nem kaphat csillagot olyan személy, aki nem tartozik a hat fő kategória egyikébe, de a bizottság több alkalommal is igazított a szabályokon, hogy megindokolhassa egy-egy csillag odaítélését. A sétányon szereplő különleges Apollo–11 csillagok esetében például az asztronautákat a „televíziós iparághoz való hozzájárulásuk” miatt ismerték el. 2005-ben Johnny Grant elismerte, hogy a holdraszállás televíziós szórakoztatásként való klasszifikálása „enyhe túlzás” volt. Magic Johnson annak apropóján kapott csillagot, hogy a tulajdonában volt a Magic Johnson mozihálózat, és a bizottság Sid Graumant hozta fel példaként, aki a Grauman's Chinese Theatre-t építette. Muhammad Ali azután kapott csillagot, hogy a bizottság úgy döntött, az ökölvívás minősülhet egyfajta „előadásnak”. Ez a csillag az egyetlen, amelyet nem a járdába süllyesztettek, hanem a Dolby Theatre falán kapott helyet. Ez Ali kérésére történt, aki nem akarta, hogy a nevén tapossanak, mert Mohamed prófétáról nevezték el. A szabályok szerint 1968 óta a díjazottnak meg kell jelennie a felavatási ceremónián. Körülbelül negyvenen utasították ezt vissza. Az egyetlen, aki beleegyezett, hogy részt vesz, de nem jelent meg, Barbra Streisand volt 1976-ban. Csillagát ennek ellenére felavatták. Streisand megjelent, amikor férje, James Brolin felavatta a saját csillagát 1998-ban. ## A Walk of Fame hírességei ### Statisztika A sétányon már több mint 2700 név szerepel. Kivételes esetekben egyes hírességek akár több csillagot is kaphatnak a sétányon, több kategóriában elért eredményeik elismeréseképp. Gene Autry színész-énekes az egyetlen díjazott, akinek öt kategóriában is van csillaga. Bob Hope, Mickey Rooney, Roy Rogers és Tony Martin négy csillagot kaptak; Rooney hármat önállóan kapott, a negyediket nyolcadik feleségével Jan Chamberlinnel közösen, Rogersnek szintén három saját csillaga van, a negyediket pedig az együttesével, a Sons of the Pioneersszel közösen kapta. Harminchárom díjazott kapott három csillagot, köztük Bing Crosby, Frank Sinatra, Jo Stafford, Dean Martin, Danny Kaye és Jack Benny. A következő díjazottak kaptak két csillagot: - Dolly Parton, szólómunkásságáért és az Emmylou Harrisszel és Linda Ronstadttal alkotott trióért; - Michael Jackson, szóló előadóként és a The Jackson 5 tagjaként; - Diana Ross, szólóelőadóként és a The Supremes tagjaként; - Smokey Robinson, szólóelőadóként és a The Miracles tagjaként; - John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr külön-külön és a The Beatles tagjaiként; - George Eastman ugyanazért a teljesítményért két csillagot is kapott: a celluloidfilm feltalálásáért; - Walt Disney, a filmes és a televíziós kategóriában; valamint Mickey egérnek (akinek Walt Disney volt az eredeti szinkronhangja) és Disneylandnek is van csillaga; - Bette Davis a film és televízió kategóriában; - Alfred Hitchcock a film és televízió kategóriában; - Jean Hersholt, a film és rádió kategóriában; - Hattie McDaniel, a film és rádió kategóriában; - Judy Garland, a film és a zene kategóriában; - Arlene Francis, a rádió és televízió kategóriában; - Cass Daley, a rádió és televízió kategóriában; - Brekinek egy csillaga önállóan és egy a Muppet Show részeként; Cher nem szerepel a listán, mivel 1983-ban nem volt hajlandó részt venni az átadási ceremónián, ami kötelező feltétele a csillag lerakásának. 1998-ban azonban megjelent a Sonny & Cher csillag leleplezésénél, exférje, Sonny Bono emléke előtt tisztelegve. ### Foglalkozások szerint thumb\|Rin Tin Tin az egyik kutyaszínész, akinek csillaga van a sétányon A Westmore család tagjai a filmipari sminkeffektek terén elért eredményeikért kaptak csillagot. Sminkmesterek közül Max Factornak, John Chambersnek és Rick Bakernek van még csillaga a sétányon. Különleges effektek terén elért eredményeikért Ray Harryhausen, Dennis Muren és Stan Winston kapott csillagot. Két jelmeztervező rendelkezik csillaggal a sétányon: a nyolcszoros Oscar-díjas Edith Head, és az első afroamerikai Oscar-díjas jelmeztervező, Ruth E. Carter. Két regényírónak van csillaga, az egyikük Sidney Sheldon, aki forgatókönyvíróként kapta az elismerést, még mielőtt regényíróvá vált volna, a másik Ray Bradbury, akinek történetei több tucat film és televíziós műsor alapjául szolgáltak. Kilenc feltaláló kapott helyet a sétányon: George Eastman, a celluloidfilm feltalálója; Thomas Edison az első igazi filmvetítő feltalálója, akinek számos más találmánya is kapcsolódik a filmiparhoz; Lee de Forest, az Audion trióda feltalálója, amely kulcsfontosságú része volt a korai rádiózásnak és televíziózásnak; Herbert Kalmus, a Technicolor feltalálója; Auguste és Louis Lumière, a kinematográf feltalálói; Mark Serrurier a vágáshoz használt technológia kifejlesztéséért; Hedy Lamarr, az egyidejű frekvenciaváltás rádiókommunikációs módszer társfeltalálója, mely nélkül nem létezne a GPS, a Wi-Fi vagy a Bluetooth technológia; valamint Ray Dolby, a Quadruplex orsós videószalag társfeltalálója és a Dolby zajcsökkentő rendszer kifejlesztője. A Walk of Fame-en néhány politikus is kapott csillagot, igaz nem politikai tevékenységükért. Két elnöknek van csillaga: Ronald Reagannek és Donald Trumpnak. Reagan kaliforniai kormányzó is volt, a másik kormányzó, akinek csillaga van, Arnold Schwarzenegger. Egy szenátornak (George Murphy musicalszínész) és két képviselőnek (Helen Gahagan színésznő és Sonny Bono zenész) van csillaga a sétányon. Ignacy Paderewski az egyetlen európai kormányfő, aki csillagot kapott; ő a két világháború között rövid ideig Lengyelország miniszterelnöke volt, Amerikában zenei karriert futott be. 2005-ben, fennállása 50. évfordulóján Disneyland is kapott egy csillagot, a Hollywood Boulvardon, a Disney's Soda Fountain üdítőivó közelében. Vállalatok csak akkor kaphatnak csillagot, ha legalább 50 éve van valamilyen közük a hollywoodi showbusinesshez. Bár technikailag a csillag nem része a sétánynak (egy városi rendelet tiltja, hogy cégek neve rákerülhessen), mellette helyezték el. Két színészkutyának van csillaga a sétányon: Rin Tin Tinnek és Strongheartnak. ### Fiktív szereplők csillagai thumb\|right\|Mickey egér csillaga Mickey egér volt az első animációs szereplő, aki csillagot kapott a sétányon 1978-ban. Párja, Minnie egér csak 40 évvel később csatlakozhatott hozzá a sétányon. Egyéb Disney-karaktereknek is van csillaga, például Donald kacsának, Micimackónak és Hófehérkének. Olyan szereplők is csillagot kaptak, mint a kaidzsú Godzilla, Lassie, a Paul Reubens-alakította Pee-wee Herman, Shrek vagy a Simpson család. Jim Henson bábművész saját csillagán túl három alkotása is helyet kapott a sétányon: a Muppetek társulata, Breki és Nagy madár a Szezám utcából. ### Magyar vonatkozású csillagok #### Magyar hírességek A csillagot kapott magyar hírességek listája a ceremónia évével, ábécérendben: - Bánky Vilma (1960) - William Fox (1960) - Gábor Zsazsa (1960) - Gábor Éva (1984) - Hajmássy Ilona (1960) - Harry Houdini (1975) - Kertész Mihály (1960) - Al Lichtman (1960) - Peter Lorre (1960) - Lugosi Béla (1960) - Lukács Pál (1960) - Ormándy Jenő (1960) - George Pal (1960) - Joe Pasternak (1984) - Joe Penner (1960) - Szigeti József (1960) - Vidor Károly (1960) - Jules White (1960) - Adolf Zukor (1960) #### Hírességek magyar háttérrel thumb\|Drew Barrymore csillaga Hírességek, akiknek felmenői között vannak magyarok (vagy másképpen magyar vonatkozásúak), a ceremónia évével zárójelben, ábécérendben: - Drew Barrymore (2004): anyja Makó Ildikó; - George Cukor (1960): magyar felmenők, de már Amerikában született; - Tony Curtis (1960): magyar szülők gyermeke, de már Amerikában született; - Jamie Lee Curtis (1998): Tony Curtis lánya; - Peter Falk (2013): anyai nagyapja feltehetően magyar volt; - Mariska Hargitay (2013): Hargitay Miklós lánya; - Leslie Howard (1960): apja magyar, de már az Egyesült Királyságban született; - Ernie Kovacs (1960): apja magyar, de már Amerikában született; - Paul Newman (1994): magyar származású szülők gyermeke, de már Amerikában született; - Johnny Weissmuller (1960): Szabadfaluban született, sváb nemzetiségű. ## Különlegességek és furcsaságok thumb\|Michael Jackson énekes csillaga rajongói virágokkal. Az azonos nevű rádiókommentátor csillaga egy másik címen található 16 olyan személynek van csillaga, aki egyszavas művésznevet használ (például Liberace, Pink, Roseanne vagy Slash). Clayton Moore neve annyira összenőtt a Lone Ranger karakterével, hogy a saját neve mellett a szereplőét is feltüntették a csillagon. A másik ilyen csillag Tommy Riggsé, akinek Betty Lou nevű rádiós karaktere is szerepel a csillagán. A legtöbb egyént képviselő csillaga az Óz, a csodák csodája című filmben szereplő „aprónépnek” van: 122 felnőtt és 12 gyerek (más forrásban 114 felnőtt és 10 gyerek) kapta a csillagot közösen. Két-két csillag azonos nevű emberekhez tartozik. Két Harrison Ford-csillag van a sétányon, az egyik a a némafilmszínészé (a 6665 Hollywood Boulevard címen), a másik a nemzetközileg jóval ismertebb színészé (a 6801 Hollywood Boulevard címen a Dolby Theatre előtt). Két Michael Jackson-csillag is található a sétányon, az egyik a népszerű énekesé (a 6927 Hollywood Boulevard címen), a másik a rádiókommentátoré (az 1597 Vine Street címen). A Walk of Fame-en többségében amerikai állampolgár (vagy az Egyesült Államokban élő) hírességek kaptak csillagot, a kivételek közé tartozik például a maláj állampolgár Michelle Yeoh, a kínai állampolgár Jackie Chan, az olasz Gina Lollobrigida, vagy az osztrák állampolgárságú Christoph Waltz. ### A Chaplin-fiaskó Charlie Chaplin az egyetlen olyan jelölt, akit kétszer is kiválasztottak ugyanarra a csillagra. 1956-ban teljes egyetértésben szavazta meg a bizottság az első 500 kitüntetett személy közé, végül mégis úgy döntöttek, hogy nem kaphat csillagot erkölcsi okokból (Chaplint a Mann-törvény megsértésével vádolták, bár felmentették a vádak alól az 1940-es évek leánykereskedelem-hisztériája közepette), valószínűbb azonban, hogy baloldali nézetei miatt. Emiatt fia, Charles Chaplin Jr. pert is indított, sikertelenül. Chaplin csillagát végül 1972-ben mégis lerakták a sétányon, abban az évben, amikor Oscar-díjat is kapott. A kereskedelmi kamara még ekkor is kapott dühös leveleket az ország minden pontjáról, amiért megkaphatta a csillagot. Állítólagosan a Chaplin-fiaskó is hozzájárult ahhoz, hogy a bizottság 1978-ban az ellentmondásos Paul Robeson (színész, énekes, ügyvéd és polgári jogi aktivista) csillaga ellen szavazott. Akkora volt a felbolydulás a szórakoztatóiparban, a civil szférában és a politikai körökben is, hogy a döntést visszavonták és Robeson 1979-ben megkapta a csillagot. ### Hibák thumb\|Monty Woolley csillagán a televízió embléma szerepel, bár a filmipari kategóriában kapta az elismerést 1993-ban Dick Van Dyke csillagára véletlenül „Vandyke” került, de kijavították. 2010-ben Julia Louis-Dreyfus csillagát is hibásan készítették el, „Julia Luis Dreyfus” felirattal. A színésznő jót nevetett az eseten, a hibát pedig korrigálták. Don Haggerty film- és televíziós színész csillagára eredetileg a Dan utónév került, amit javítottak is, ám évekkel később Dan Haggerty tévészínész is kapott csillagot (aki nem áll rokonságban Donnal). A zavaros helyzet miatt városi legenda lett, hogy Dan Haggerty az egyetlen személy, akinek a csillagát levették a sétányról. Mauritz Stiller svéd filmrendező – aki Greta Garbót az Egyesült Államokba vitte – csillagán 28 évig szerepelt hibásan a neve „Maurice Diller” alakban, valószínűleg szóbeli diktálás következtében. A feliratot végül 1988-ban kijavították. Négy csillag továbbra is hibás: Lotte Lehmann operaénekesnőé („Lottie”-ként szerepel); Merian C. Cooperé, aki a King Kong rendezője és a Cinerama úttörője („Meriam”); Auguste Lumière-é („August”); és a rádiókomikus Mary Livingstone-é („Livingston”). Monty Woolley veterán színészt (A férfi, aki vacsorára jött, 1942) hivatalosan a film kategóriában díjazták, a csillagon azonban a televízió kategória emblémája látható. Woolley ugyan szerepelt a televízióban a pályafutása vége felé, de hírnevét színházi, filmes és rádiós munkájának köszönhette. Carmen Miranda filmszínésznő csillagán is hasonlóképp televíziós embléma van, bár a filmipari kategóriában jelölték. Larry King talkshow-műsorvezető a televízió kategóriában kapott csillagot, de azon filmkamera embléma szerepel. ## Lopás és vandalizmus A sétány csillagainak egy része vandalizmus áldozatául esett, voltak, amelyekre káromkodásokat vagy politikai szlogeneket firkáltak filctollal vagy festékkel, és olyanok is, amelyeket nehéz tárggyal tettek tönkre. Vandálok megpróbálták kiszedni a nevek alatti emblémákat is, de ellopták már a Four Ladies of Hollywood (Hollywood négy hölgye) ezüstpavilon egy komponensét is. A Hollywood Boulevardon a La Brea Avenue és a Vine Street között térfigyelő kamerákat szereltek fel, hogy elvegyék a vandálok és tolvajok kedvét. A sétányról négy, egyenként 140 kilogramm tömegű csillagot loptak el. 2000-ben James Stewart és Kirk Douglas csillagai tűntek el, amikor ideiglenesen felszedték őket építkezési munkálatok miatt. A csillagokat az építkezésen dolgozó egyik munkás tulajdonította el, az ő South Gate-i otthonában bukkantak rájuk a rendőrök. A csillagokat újra kellett gyártani, annyira megrongálódtak. Gene Autry öt csillagának egyikét is ellopták. 2005-ben tolvajok betonhézagvágó segítségével szedték fel Gregory Peck csillagát. A tetteseket nem sikerült elkapni, a csillagot újra el kellett készíteni. ### Donald Trump csillaga thumb\|Trump csillagának javítása 2018 júliusában Donald Trump a Miss Universe szépségverseny producereként kapta a csillagot a Walk of Fame-en. A csillagot többször is vandalizálták, 2016-ban az elnökválasztás alatt egy James Otis nevű férfi, aki állítólagosan az Otis Worldwide liftgyártó vállalat egyik örököse, kőtörő kalapáccsal és csákánnyal esett neki a csillag sárgaréz öntvényeinek. Beismerte a tettét, melyért három év próbaidőt kapott. A csillagot kijavították, Trump támogatói demonstrációkat szerveztek a helyszínen, mígnem 2018 júliusában egy Austin Clay nevű férfi újra megrongálta. Clay feladta magát, az óvadékát James Otis fizette ki. Clay egy nap börtönt kapott, három év próbaidőt és 20 nap közmunkára ítélték. Elrendelték, hogy pszichológiai tanácsadásra kell mennie és dollár kártérítést kellett fizetnie a kereskedelmi kamarának. 2018. december 18-án a csillagot horogkeresztekkel firkálták össze alkoholos filccel, majd 2020. október 2-án újra vandalizálták. 2018 augusztusában Nyugat-Hollywood városi tanácsa egy határozatban egybehangzóan kérte a csillag eltávolítását a többszöri vandalizmus miatt. A határozat szimbolikus volt, mivel a tanács nincs befolyással a sétányra. Aktivisták is követelték az olyan ellentmondásos hírességek csillagainak eltávolítását, mint amilyen Trump, Bill Cosby, Kevin Spacey vagy Brett Ratner. A kamara erre azt válaszolta, hogy a sétány történelmi emlékműnek minősül, ha egy csillag felkerült rá, akkor a sétány történelmének részévé vált, így nem lehet eltávolítani. ## Hollywood and La Brea Gateway thumb\|A Four Ladies of Hollywood pavilon jelzi a sétány végét, illetve kezdetét A Hollywood and La Brea Gateway egy 1993-ban készült öntöttacél installáció, melyet Catherine Hardwicke tervezett. A szobor népszerű neve The Four Ladies of Hollywood (Hollywood négy hölgye), és a Los Angeles-i Közösségi Újjáépítési Iroda művészeti programja rendelte meg a szórakoztatóipar soknemzetiségű női szereplői előtt tisztelegve. Az installáció egy rozsdamentes acélból készült art déco pavilon, kupolával, melyen egy obeliszk található. Az obeliszk mind a négy oldalán a Hollywood felirat olvasható neonbetűkkel. A tetején egy aranyozott, szélkakas-szerű kis szobor Marilyn Monroe-t ábrázolja a híres felfújt szoknyás pózban. A szerkezet négy sarkában négy női alak (kariatida) támasztja meg a kupolát. A szobrokat Harl West készítette, és az afroamerikai Dorothy Dandridge-et, az ázsiai-amerikai Anna May Wongot, a mexikói Dolores del Ríót és a brooklyni Mae Westet ábrázolják. Az installáció a sétány nyugati végében áll a Hollywood Boulevard és a North La Brea Avenue sarkán. A pavilont vegyes fogadtatások közepette avatták fel 1994. február 1-jén. A Los Angeles Times művészeti kritikusa, Christopher Knight „az utóbbi évek leglehangolóbban szörnyű köztéri műalkotásának” nevezte, amely épp az ellenkezőjét fejezi ki Hardwicke szándékainak: „A szexet, mint a nők történelmi kapuját Hollywoodba nem is lehetne kifejezőbben leírni”. Gail Choice független író és filmproducer szerint az installáció méltó tisztelgés az úttörő és bátor nők egy csoportja előtt, akik „hatalmas terhet cipeltek női vállukon”. „Legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy valaha is színesbőrű nőket fogok látni ilyen kreatív és csodálatos módon megörökítve.” Hardwicke azt állította, hogy a kritikusok nem értették meg a szerkezet humorát és szimbolikáját, amely „felöleli és kigúnyolja a csillogást, az Oscar fényezett fémes férfialakját, valamint a stílusok és álmok egyvelegét, amely áthatja Tinseltownt”. 2019 júniusában a Monroe-szobrot Austin Clay eltulajdonította a pavilon tetejéről. Ő volt az, aki Donald Trump csillagát vandalizálta egy évvel korábban. ## Tiszteletnyilvánítás thumb\|Robin Williams csillaga nem sokkal a halálát követően Egyes rajongók a csillagoknál róják le tiszteletüket az adott híresség előtt, virágokkal vagy más szimbolikus tárgyak elhelyezésével. Mások másképpen fejezik ki a támogatásukat; Julio Iglesias csillagát például egy csapat idős hölgy tartja tisztán, havonta egyszer letakarítják és polírozzák. Gyakori, hogy amikor egy híresség meghal, a csillagánál virágokat és gyertyákat helyeznek el. Ez történt például Elizabeth Taylor, Frank Sinatra, Robin Williams, Joan Rivers, George Harrison, Aretha Franklin, Stan Lee, és Betty White esetében is. A kereskedelmi kamara maga is helyezett ki virágokat elhunyt díjazottak esetében, például amikor Bette Davis elhunyt 1989-ben, vagy Jackie Cooper halálakor 2011-ben. ## Fordítás

Edinburgh

Edinburgh (; ) Skócia fővárosa és második legnépesebb városa. A Dél-skót-felföld keleti partján található, a Forth folyó deltatorkolatának déli részén. Edinburgh kikötője Leith. A vulkanikus eredetű területen elterülő várost 626-ban alapította Northumbriai Edvin, és a 15. században lett Skócia fővárosa. A híres Edinburgh-i Egyetemnek köszönhetően a felvilágosodás korának egyik központjává vált. A történelem során számos esetben volt csaták színtere; kifosztották, egy része tűzvészben megsemmisült, de lakói kiemelt figyelmet fordítanak történelmi hagyatékuk megőrzésére, környezetük ápolására olyannyira, hogy 1995-ben az Óvárost és az Újvárost az UNESCO a Világörökség részévé választotta. A különleges természeti adottságú, kedvező fekvésű, történelmi nevezetességekben és látnivalókban bővelkedő város gazdasága főleg a turizmusra és az ahhoz kapcsolódó szolgáltatóiparra épül. A nagyszámú bank és az infrastrukturális háttér kiépítése lendületet adott a nemzetközi konferencia- és üzleti turizmusnak is. Edinburgh élénk kulturális életének gerincét a szinte egész évben folyamatosan zajló fesztiválok adják, melyek közül kiemelkedik a minden év augusztusában megrendezett Edinburgh-i Fesztivál és az ehhez szervesen kapcsolódó The Fringe, ami a világ legnagyobb nemzetközi művészeti fesztiválja. A fesztiváleseményeken kívül a kulturális létesítmények sokasága kínálja programjait. Az UNESCO 2004-ben, a világon elsőként, Edinburgh-nak adományozta a City of Literature (Az Irodalom Városa) díjat. ## Fekvése, geológiai jellemzői Edinburgh Kelet-Skóciában, a Forth folyó kiszélesedő torkolatának (Firth of Forth) déli partján található. Távolsága Glasgow-tól 43 kilométer keleti, Aberdeentől 129 kilométer délnyugati irányban. A város, melynek területe 262,28 négyzetkilométer, részben vulkanikus eredetű, völgyekkel szabdalt hegyvidéki területen helyezkedik el. A városon belül megtalálható azonban a parti síkság is, a délkeleti, lothiani területen. Itt az alapkőzet egy nagyméretű geoszinklinálisban, azaz üledékgyűjtő medencében jött létre, és kőszén tartalmú üledékes kőzetekből áll. Ezt a vulkanikus tevékenység töredezetté tette. A mélyben rekedt magma néhol csak megemelte az alapkőzetet, némely területen pedig felszínre is tört lávaömlés formájában. Az előbbire példák a karbon időszakban (mintegy 340 millió évvel ezelőtt) kialakult telepteléres párkányok, mint például a Salisbury Crags, valamint a vulkáni dugók, mint amilyen az Arthur’s Seat (Artúr széke), amely egy meglapuló oroszlánra hasonlít. Mind a csúcsán, mind az északi és délnyugati lábánál tavak alakultak ki, melyeket ma parkok ölelnek körül. A felszínre törő lávafolyás a devon időszakban (mintegy 400 millió éve) alakította ki a Pentland-hegységet, amely a várost déli oldalról határolja. Ennek legmagasabb pontja az 567 méteres East Cairn Hill. A város domborzatát a legutóbbi jégkorszak gleccserei alakították tovább. Gyakran említik úgy Edinburgh-t, mint hét dombra épült várost. Geológiai értelemben azonban ezek nem dombok, hanem egymás mellett fekvő, eltérő magasságú területek, és ez adja a városnak ezt a jelleget. A parti síkságot számos kisebb folyó szabdalja, többségében délnyugat–északkeleti irányban, mint például a Leith folyó egy 40 kilométeres szakasza. ## Éghajlata Edinburgh éghajlata mérsékelt, óceáni. A város hőmérsékletét és a napsütéses órák számát elsősorban a tengertől való távolság, a tengerszint feletti magasság, valamint a terület topográfiája határozza meg. A nehézipar hanyatlásával csökkent a légszennyezettség, ami elsősorban a téli hónapokban növelte a napsütéses órák számát. Az eddigi legmagasabb hőmérsékletet, 31,4 Celsius-fokot, 1975. augusztus 4-én, a város repülőterén mérték. Kelet-Skócia az Egyesült Királyság legszelesebb része, köszönhetően az atlanti-óceáni alacsony légnyomás hatásának. ## Nevének eredete Edinburgh történetének korai időszakaszát elég nagy bizonytalanság övezi. A város neve, vélhetően, a kelta Dun Eidyn elnevezésből ered. A területen a 7. század legelején a votadinik éltek, az ő erődítményük volt Dun Eadain, vagyis „erőd a hegy lejtőjén”. 626-ban Northumbriai Edvin foglalta el a területet, újjáépítette az erődöt, megalapította a várost, és átkeresztelte Edwin's Burgh-ra. Az Edinburgh nevet az Angliába emigráló germánok adták a városnak. II\. Malcolm 1018-ban legyőzte a northumbriaiakat, és Edinburgh-t skót városként erősítette meg. Ugyanakkor még a későbbiekben is használták az Edenburg, Edenburgh elnevezést is. A várost Auld Reekie-ként (Öreg füstös) is szokták emlegetni a helyiek. Ez az elnevezés még abból az időből ered, amikor a fűtés szénnel vagy fával történt, és a sok kéményből, többek között a desztilláló üzemekből is felszálló füst mindenfelé terjengett a városban. Vannak, akik „Észak Athénjának” nevezik Edinburgh-t, hasonló domborzata és fekvése miatt, bár ez az összehasonlítás inkább csak Dél-Európában ismert, északon kevésbé. Ezzel a névvel a 18. századi skót felvilágosodás korára is szoktak utalni. Az összehasonlításra további alapot szolgáltatnak Edinburgh olyan neoklasszikus építményei, mint William Henry Playfair épületei és az Edinburgh-i Nemzeti Emlékmű. Sir Walter Scott a várost Észak Császárnőjének nevezte, de játékosan „Embro”-nak vagy „Embra”-nak is hívják. ## Története ### Kezdetek Az első emberek 5000 éve érkeztek meg erre a vidékre. Kezdetben kőeszközöket használó vadászok voltak, később, mintegy 3000 évvel ezelőtt megjelent a mezőgazdaság, és nem sokkal ezt követően a kontinensről ide érkező telepesek magukkal hozták a kézművességet, a fémmegmunkálás technikáját is. Ezután megérkeztek a kelták, akik a kontinentális Európa felől fokozatosan benépesítették az egész brit szigetvilágot. A kelták érkezésével a különböző népek között háborúskodások kezdődtek. 78-ban a rómaiak legyőzték a kelta Calgacust, 79-ben pedig Agricola vezetésével érték el az Esk folyót. A római jelenlét utáni korszak története betelepülésekkel, elvándorlásokkal és az ókori angolok, britonok, vikingek és skótok közötti harcokkal jellemezhető . 840–850 között I. Kenneth pikt király meghódította a Northumbriához tartozó Lothiant, így az edinburgh-i várhegyet is. 1018-ban II. Malcolm skót király a határt délre tolta újabb területek megszerzésével, ami által Edinburgh-t határerőddé tette. ### A Skót Királyság harcai Anglia normann invázióját követően, III. Malcolm skót király (1058–1093) idejében, a Skót Királyság több, Hódító Vilmos elől menekülő üldözöttet befogadott, köztük a Magyarországról származó Skóciai Szent Margitot, aki, miután a király 1069-ben feleségül vette, az edinburgh-i várhegyen élt. 1128-ban I. Dávid skót király (1124–1153) megalapította a Holyrood-apátságot (Szentkereszt-apátság). Később az itt szolgáló Ágoston-rendi kanonokok engedélyt kaptak új városrész építésére, mely róluk kapta a nevét (Canongate – kanonokkapu). Mivel Anglia meg akarta szerezni a hatalmat Skócia felett, ezért I. Dávid utóda, I. Vilmos (1165–1214) szövetséget kötött a franciákkal (ez az ún. ősi szövetség) és megtámadta Angliát (1174). Vereséget szenvedett, és fogságba esett. Kényszerhelyzetében elismerte Anglia felsőségét, azonban később lehetőséget kapott Oroszlánszívű Richárdtól a függetlenség visszavásárlására. A trónon őt követő II. Sándor (1214–1249) és III. Sándor (1249–1286) uralkodásának idején a két ország viszonyát, átmenetileg, nyugalom jellemezte. III. Sándor halálával férfiágon kihalt a Canmore-ház, ezért I. Eduárd angol király a saját fiával akarta összeházasítani III. Sándor unokáját, a norvég Margitot, biztosítván az angolok számára a skót koronát. Tervét nem vihette véghez, mivel 1290-ben I. Margit skót királynő Norvégiából hazafelé tartva meghalt. Mivel általa végleg kihalt a Canmore-ház, ezzel újabb trónviszály vette kezdetét. A trónra legesélyesebb két jelölt John Balliol és Robert, a Bruce volt, akik közül a döntést magára vállaló I. Eduárd a gyenge Balliol (1291–1296) oldalára állt, hogy azután leigázhassa Skóciát. William Wallace (1297, stirlingi csata), majd Robert is ellenállt az angoloknak, aki 1314-ben, a bannockburni csatában vereséget mért rájuk. 1329-ben Bruce, aki ekkor már I. Róbert (1306–1329) néven uralkodott, kiállíttatta az első oklevelet Edinburgh-nak, melyben megerősítette a város kiváltságait és kikötői jogokat biztosított Leith felett. 1334-ben, III. Eduárd angol király tört be az országba, majd elfoglalta Edinburgh-t és Skócia déli részét. I. Róbert utóda, az ifjú II. Dávid skót király (1329–1371) Franciaországba menekült és ott nevelkedett, ezalatt Skóciában régens uralkodott. 1341-ben, a százéves háború alatt, II. Dávid visszatért, azonban az újabb harcok során angol fogságba került. 1357-ben tért vissza Edinburgh-ba, ahol 1367-ben elkezdte a vár Dávid-tornyának építését. A trónon őt követő II. Róbert (1371–1390) volt az első Stuart-házi király, akit III. Róbert (1390–1406) váltott a trónon. 1400-ban IV. Henrik angol király megostromolta a várat, azonban az utánpótlás elmaradása miatt kénytelen volt visszavonulni, a skót királyt és fiát azonban sikerült elfognia. Ezt követően I. Jakab (1406–1437) tízévesen lett király, de az angolok elrabolták, és csak 1424-ben térhetett vissza Skóciába. Rövid időre viszonylagos nyugalom köszöntött a városra, azonban Jakabot 1437-ben megölték. Fia, II. Jakab (1437–1460) 1450-ben, egy későbbi angol támadástól tartva engedélyt adott a város körüli fal megépítésére, majd III. Jakab király (1460–1488) formálisan elismerte Edinburgh-t, mint Skócia fővárosát, 1460-ban védelmi céllal kialakíttatta a vár alatti Nor' Lochot (Északi-tó). III. Jakab szintén gyilkosság áldozata lett. IV\. Jakab (1488–1513) 1498-ban megkezdte a királyi palota építését, 1507-ben pedig oklevélben engedélyezte az első skóciai nyomda felállítását Walter Chapmannek és Andrew Myllarnak. A kulturális felvirágzás 1513-ban, a floddeni csatával ért véget, melyben a skótok megsemmisítő vereséget szenvedtek az angoloktól, és a király is elesett. Az 1450-ben épített, Edinburgh körüli falat ekkor kibővítették és megerősítették, ez lett a Floddeni-fal. A sok ostrom következményeképp a városiak ezután jó ideig nem építkeztek a falakon kívülre, így a belvárosban igen magas, nemritkán 11 emeletes házakat is építettek. 1542-ben Skócia uralkodója a mindössze párnapos Stuart Mária (1542–1567) lett. 1544-ben Hertford grófja, VIII. Henrik parancsára, felégettette a várost a királyi palotával, az apátsággal, valamint a craigmillari és a roslini várral egyetemben. Az anyakirálynő francia segítséget kért, és lányát, Stuart Máriát Franciaországba küldte. A franciák katolicizmusa és a katolikus egyházi méltóságok gazdagsága ellenérzést szült a skót lakosság körében, melynek nyomán útjára indult a skót reformáció. Ennek központjává Edinburgh vált, és diadalát 1559-ben érte el, amikor John Knox a St. Giles-katedrális lelkésze lett. 1560-ban, az edinburgh-i békében, a franciák lemondtak Skóciáról, elismerték önállóságát és a protestáns vallásgyakorlást, és az idegen megszálló csapatok (francia, angol) elhagyták az országot. 1561-ben Stuart Mária hazatért és királynővé koronázták, majd 1565-ben Darnley ura, Stuart Henrik felesége lett. Lord Darnley király szeretett volna lenni, azonban kérését Mária visszautasította, ezért 1566-ban, a Holyroodhouse-palotában, a nemesség egy részének közreműködésével meggyilkoltatta Mária olasz titkárát, David Rizziót. 1567-ben Darnleyt, árulása miatt, Bothwell grófja megölette az edinburgh-i Kirk o'Field (más néven prépost) házban. Mivel Mária ezt követően feleségül ment hozzá, ezért John Knox vezetésével ellenzéke formálódott, akik a királynőt bűnösnek találván férje meggyilkoltatásában, a Loch Leven-i várba zárták. Mária még 1567-ben lemondott a trónról fia, Jakab javára., aki protestáns nevelést kapott, és VI. Jakab (1567–1625) néven uralkodott. I. Erzsébet halála után, I. Jakabként Anglia királyává is megválasztottak, ezzel Edinburgh-nak mint királyi székhelynek a szerepe lassan leáldozott. 1583-ban Jakab megalapította az Edinburgh-i Egyetemet. Közben Mária, rabságából megszökve, 1568-ban Angliába ment, ahol azonban unokatestvére, I. Erzsébet angol királynő foglyul ejtette, majd 1587-ben kivégeztette. ### Edinburgh szerepe Britanniában Míg Jakab idejében Skóciában viszonylagos nyugalom honolt, fia, I. Károly (1625–1649) uralkodása alatt a vallási ellentétek kiéleződtek. 1628-ban elkezdődött az árva gyermekek otthonának (Heriot's Hospital) építése, melyet 1659-ben nyitottak meg. 1632-ben a skót parlament épületét kezdték építeni. 1633-ban azért érkezett Károly Skóciába, hogy itt koronázzák meg. A koronázási ünnepségeket a Holyroodhouse-palotában, míg a koronázást magát a Szent Egyed-katedrálisban, anglikán rítus szerint rendezték meg. Ez ellenérzést szült a presbiteriánusokban, akik többször tiltakoztak a király anglikanizáló törekvései ellen. Bár 1636-ban elkezdték a presbiteriánusok számára építeni a Tron-templomot, azonban 1637-ben Károly az anglikán imakönyvet is megpróbálta ráerőltetni a Skót Presbiteriánus Egyházra. 1637-ben a skótok nyíltan tiltakoztak az anglikán püspökök felvétele ellen a Skót Titkos Tanácsba, majd 1639-ben a presbiteriánusok glasgow-i zsinata utasította vissza a püspökség intézményét és az anglikán imakönyvet is. 1638-ban megalakult a presbiteriánus Nonkonformista Szövetség (Covenanters), mely visszautasított minden uralkodói felséget az országban. 1639-ben elkészült a Parlament épülete, amelyben megkezdték az üléseket. 1642-ben az angol parlament ellenállt Károly újabb törekvéseinek, és a skót parlament is csatlakozott hozzájuk. A polgárháború kitörésekor a skótok nagy része I. Károly ellen volt, azonban annak lefejezése felháborította őket, így a nonkonformisták a fiának, II. Károlynak (1649–1685) legfőbb támogatói lettek. 1650-ben Oliver Cromwell legyőzte a skótokat és bevonult Edinburgh-ba, II. Károly pedig 1651-ben a kontinensre menekült. Cromwell, bár protestáns irányultságú volt, üldözte a nonkonformista mozgalmat, és csapatai nagy pusztítást végeztek szerte az országban, még a Skót Presbiteriánus Egyház gyűlésére is betörtek. Cromwell halála után (1658), 1660-ban II. Károly visszatért, azonban az udvar ismételten az anglikán irányvonalat részesítette előnyben, és visszaállították a püspökségeket. A pozícióit visszakapott nemesség a Royal Mile-on kezdett építkezni, a király pedig helyreállíttatta a Holyroodhouse-palotát. Az anglikanizáló törekvéseket 1662-ben egy királyi rendelettel megszüntették, de a nonkonformistákat tovább üldözték, és 1679-ben a Bothwell hídnál végleges vereséget mértek rájuk. Üldöztetésük irányítója Sir George Mackenzie főügyész volt, aki így érdemelte ki a „véres Mackenzie” (scotsul: „Bluidy Mackenzie”) nevet. Ugyanakkor ő alapította meg 1682-ben az Ügyészségi Könyvtárat (Advocate’s Library), amely 1689-ben kezdte meg működését, utóda a mai Skót Nemzeti Könyvtár. 1681-ben Robert Sibbald megalapította a Királyi Orvosi Főiskolát (Royal College of Physicians). II\. Károly testvére, VII. Jakab (1685–1689) katolikus volt, így 1686-ban szabad vallásgyakorlást engedett a katolikusoknak és a kvékereknek. Egy évvel később ugyanezt engedélyezte a presbiteriánusoknak is. Jakab idősebb lánya ekkor ment férjhez Orániai Vilmos holland herceghez, aki protestáns volt és I. Károly unokája. Jakabnak katolikus volta miatt jelentős ellenzéke támadt, de addig, míg a trónörökös Stuart Jakab Ferenc Eduárd meg nem született, az angolok nyíltan nem szálltak szembe a királlyal. 1688-ban, a dicsőséges forradalomban, Jakabot megfosztották trónjától, aki Franciaországba menekült, és helyére Orániai Vilmos (1689–1702) került. Edinburgh-ban a hatalomváltás után kifosztották a katolikus templomot, elűzték a jezsuitákat holyroodi iskolájukból, valamint megszentségtelenítették a holyroodi Stuart-sírokat is. 1695-ben, a Skóciának kedvezőtlen hajózási törvény ellensúlyozására, Vilmos engedélyt adott a skót William Patersonnak, hogy Edinburgh-ban egy kereskedelmi társaságot hozzon létre az Indiával és Afrikával folytatott kereskedelem támogatására. A város első újságja, az Edinburgh Gazette 1699-ben indult útjára. 1702-ben Vilmos meghalt, és sógornője, Anna királynő (1702–1714) került trónra, akinek a kérésére 1706-ban a Skót Parlament meghatalmazottai aláírták az Anglia és Skócia közötti uniós egyezményt. Ezt 1707. március 6-án az angol parlament is jóváhagyta. A skótok az egyezmény aláírása előtt kikötötték, hogy Skóciában a presbiteriánus vallás maradjon érvényben, ugyanakkor a skót parlament ezzel egy időben feloszlatta önmagát. Ekkor jött létre Nagy-Britannia királysága. A skót képviselők ettől kezdve a brit parlamentben látták el feladatukat, de Edinburgh maradt továbbra is a skót egyház székhelye, valamint a Legfelsőbb Bíróság is itt ülésezett. Az unió létrejötte után felerősödtek azon klánok (kelta eredetű családi közösségek) hangjai, amelyek a Stuart-ház restaurációját szorgalmazták, és a jakobiták, azaz Jakab király katolikus híveinek száma is egyre nőtt. 1715-ben, I. György brit király (1714–1727) uralkodása alatt, az első jakobita felkelés alkalmával sikertelenül ostromolták meg a várat, a felkelés gyorsan véget is ért, és komoly megtorlások követték. II. György uralkodásának idején a jakobiták számára újra esély mutatkozott terveik megvalósítására. 1745-ben, a második jakobita felkelés alkalmával, Csinos Károly herceg kis létszámú seregével elfoglalta a várost, majd London ellen vonult, de 1746-ban Cullodennél megsemmisítő vereséget szenvedtek a király katonáitól. A csata után a jakobita foglyokat kivégezték, a herceg külföldre szökött. A csata és az azt követő megtorlások több ezer felföldi skót életét követelték. Az eseményeket egy jogi reform követte, melynek keretében a klánok hatalmát felszámolták, a nemzeti viseletet, jelképeket, fegyvereket elkobozták. ### A város fejlődése a 18. századtól Skócia az unióval elvesztette nemzeti önállóságát, de Edinburgh nagy léptékben fejlődött. A 18. században élte aranykorát, mivel az ipari forradalmat gazdasági fellendülés is követte. 1760 és 1830 között itt folyt az akkori idők legnagyobb tervezett városépítése. 1752-ben a város lord prépostja, George Drummond bővítési tervet dolgoztatott ki Edinburgh-ra, hogy kezelje a város zsúfoltságát. Többek között 1753-ban épült meg a Városi kamara (City Chambers) mai otthona is. A várostervezésre tett javaslatokat hosszú vita követte, és végül az új városrész megépítésére 1766-ban a 22 éves James Craiget kérték fel. A városrész épületeit craighleithi kőből építették, neoklasszicista stílusban.1774-ben tették le az alapkövét a Levéltár központi épületének (General Register Office) is. Az új városrész két végét a Saint Andrew Square és a Charlotte Square határolja. Az utóbbi teret Robert Adam tervezte, építése 1792-ben kezdődött meg. Robert Reid, William Henry Playfair és William Sibbald tervei alapján további épületeket emeltek az Óváros közelében. 1807 és 1815 között készült el a Calton Hill-i Nelson-emlékmű, illetve a hegy két oldalán a Királyi és Kormányzói Terasz (Royal és Regent Terrace). 1781-ben, a feltöltött Nor' Loch helyén, megnyílt a The Mound (mound=domb), mely az Óváros és az Újváros között biztosított újabb összeköttetést. Mintegy negyven év alatt az Óváros lakossága kicserélődött, a tehetősebb polgárok átköltöztek az Újvárosba, amely tágasabb és világosabb volt. A gazdagabb körökbe visszatért a nemzeti öntudat eszméje. Ezt az időszakot a skót gael nyelv újjáéledése, és a skót hagyományok felelevenítése jellemezte. 1822-ben Edinburgh-ba látogatott IV. György király (1820–1830), fogadására a skótok kiltbe öltöztek. Ekkor tették le a Nemzeti emlékmű alapkövét is. 1824\. november 15-én hatalmas tűzvész (The Great Fire) pusztított az Óvárosban, mely a High Streetről indult ki. A városrész nagy része porig égett. 1836-ban indult meg a vasúti közlekedés a városban, melyet maga Robert Stephenson tervezett. Az összeköttetés Londonnal 1846-ra készült el. 1854-ben kezdte meg működését a Waverley vasútállomás, amit az 1890-es években, az igényekhez igazítva, tovább bővítettek. 1859-ben megnyílt a Skót Nemzeti Galéria (National Gallery of Scotland). 1886. május 6-án Meadowsban nemzetközi kiállítást rendeztek, amely magába foglalt egy helytörténeti bemutatót is, ahol az Óváros egykori épületeinek másolatait lehetett megnézni. A kiállítást megtekintette Viktória királynő (1837–1901) és a walesi hercegi pár is. 1890-ben megnyitotta kapuit az első közkönyvtár, melyben Edinburgh történelmével kapcsolatos dokumentumok váltak hozzáférhetővé. 1895 áprilisában a város egyes területein bevezették az elektromos közvilágítást. Az 1900-as évek elején több királyi látogatás is történt. 1903 májusában és 1905 szeptemberében VII. Eduárd (1901–1910) és Alexandra királyné, 1911 júliusában pedig, londoni koronázásukat követően, V. György (1910–1917) és Mária királyné látogatott a városba. 1920-ban Leithet Edinburgh-hoz csatolták, és így létrejött nagy Edinburgh, amely már magába foglalta Leith, Cramond, Corstorphine, Colinton, Slateford, Longstone, Liberton, Gilmerton, Newton és Straiton területeit is. Az 1930-as és 1940-es években rendkívül élénk művészeti és színházi élet zajlott a városban. 1947-ben útjára indult az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál, ami egy zenei, képzőművészeti, színházi és mozifesztivál. 1979-re a Királyi Középiskolát (Royal High School) átépítették a Skót Nemzetgyűlés céljaira, azonban annak megalakítását az 1979. március 1-jei referendum során nem hagyták jóvá a választók. A 90-es évekre a nacionalizmus ismét felerősödött, és 1997 szeptemberében a munkáspárti kormányzat népszavazást írt ki az önálló Skót Parlament létrehozására. Ezt a választók több mint 74%-a támogatta, így az közel 300 év kihagyás után újra megalakulhatott. A házelnök, David Steel 1999-ben az alábbi szavakkal nyitotta meg az ülést: „A Skót Parlament, amely 1707. március 25-e óta szünetet tartott, ezúton újra összegyűlt.” ## Népessége A statisztikai adatok szerint Edinburgh lakosainak száma 2007-ben fő volt. 2001-ben ez a szám volt, melyből akkor fő fehér bőrű skót, fő pedig más fehér bőrű, brit etnikumhoz tartozott. Kisebb számban élnek a városban írek, pakisztániak, kínaiak, indiaiak és más fehér, illetve színes bőrű népcsoportok. Az alábbi táblázat a népesség korábbi nagyságának változásait szemlélteti 1755-től (az értékek ezer főben értendők): Az edinburgh-iak születéskor várható élettartama 78,7 év, ebből a nőké 81, a férfiaké pedig 76,2 év, mellyel megelőzik a Skóciában élők születéskor várható átlagos élettartamát. A 2001. évi népszámlálás adatai szerint Skócia polgárainak 67%-a vallotta magát valamely egyház tagjának. A lakosság 65%-a keresztény, többségük presbiteriánus, a Skót Egyház tagja, és csak a lakosok 16%-a vallja magát római katolikusnak. A nem keresztény vallásúakon belül, ami a teljes lakosság 2%-a, a megoszlás: muszlimok (45%), kisebb számban buddhisták (7%), szikhek (7%), zsidók (7%), hinduk (6%), valamint egyéb vallásúak (28%). Edinburgh-ban a különféle egyházak és vallási közösségek helyi tevékenységét az Edinburgh-i Hitközi Szövetség (The Edinburgh Inter-Faith Association) fogja össze. A szövetség tagjai közé keresztény, zsidó, muszlim, hindu, szikh, buddhista, valamint más, kisebb közösségek is tartoznak. ## Közigazgatás Edinburgh city státuszú város, melyet a városi tanács irányít (The City of Edinburgh Council). Ötvennyolc tagját 4 évente választják, 17 kerületből 3–4 főt. A tanácstagok tevékenysége nyilvános, a választók által ellenőrizhető. 2010-ben a városi tanácsot öt politikai párt képviselői alkották, a legtöbb képviselőt (17 főt), köztük a várost irányító lord prépostot, valamint a tanács vezetőjét a Liberál-Demokrata Csoport adta, helyetteseiket a Skót Nemzeti Párt. 2010 márciusában a hivatal főt foglalkoztatott. ## Városrészek és nevezetességek A területen az első lakóépületeket a hegycsúcs sziklájára kezdték építeni, mintegy természetes erődítményként használva a szirtet, amelyre a vár is épült. A város fokozatosan épült ki lefelé, a lankás oldal irányába. Könnyen védhető hely volt, mocsárral a déli részén és egy tóval az északin (Nor Loch). A település belsejébe, melyet fal védett, csak kevés kapun át lehetett bejutni. A Princes Street-i kertek széles sávjai, melyet 1816-ban hoztak létre, kettéosztják Edinburgh belvárosát. A déli oldal hangulatát meghatározza az Edinburgh-i vár, valamint az Óváros hosszú sétánya, mely a hegygerincen fut végig. Az északi oldalon található maga a Princes Street és az Újváros. 1995-ben az Óvárost és az Újvárost az UNESCO a világörökség részévé választotta. A vártól közvetlenül nyugatra található a város pénzügyi központja, biztosítókkal és bankokkal (West End). Ide, a Heriot Watt Egyetem területére építették az Edinburgh-i Nemzetközi Konferencia-központot (Edinburgh International Conference Centre) is. A Princes Streettől keletre elterülő városrészt (East End) a Calton Hill 108 méter magas dombja uralja, rajta a 19. században emelt emlékművekkel. ### Óváros (Old Town) A hegy szűk, beépíthető szakasza véges, ezért az Óvárosban olyan magas épületeket emeltek, amelyek korukban rendkívülinek számítottak. Mivel a lakosság, tartva a város elleni támadásoktól, sokáig nem szívesen építkezett a városfalon kívül, viszont új lakóhelyekre szükség volt, így az épületek egyre magasabbak lettek. Az 1500-as évektől általánossá váltak a sokemeletes lakóépületek, melyek túlnyomó része megsemmisült az 1824-es tűzvészben. Ezek helyreállítása és újjáépítése során változott meg a földfelszín alatti terület is, ekkor épültek ugyanis a föld alatti járatok és alagutak. A városrész jellegzetes utcái a „közök” (close), melyek a késő középkori építkezés emlékeit őrzik, utalva a városrész épületeinek zártságára. Az Óváros megőrizte középkori alaprajzát, de megannyi reformkori épülettel gazdagodott. Az Óváros és az Újváros között húzódott a Nor' Loch nevű tó, amely ellátta a várost ivóvízzel, de egyben ide ömlött a város szennyvize is. Mivel a felszabaduló gázok zavarták a lakosokat, 1759-ben elhatározták a tó lecsapolását, majd az így keletkező völgyet feltöltötték termőfölddel, amelyet ma The Moundnak hívnak. Ezen a területen hozták létre a Princes Street-i kerteket (Princes Street Gardens), valamint a 19. század közepén erre a részre épült a Nemzeti Galéria és az Akadémia is, a föld alatt pedig a Waverley vasútállomásra vezető alagutakat fúrtak. Az Edinburgh-i várat és a királyi palotát a Royal Mile (Királyi mérföld) köti össze, amely négy szakaszból áll: Castle Hill, Lawnmarket, High Street és a Canongate. A mérföldhosszú utcát piacterek és olyan történelmi épületek díszítik, mint a Szent Egyed-katedrális és a Bíróság. Számos épület leégett a 2002. december 7-i tűzvész során is, köztük az Edinburgh-i Egyetem informatikai karának egyik könyvtára. - Edinburgh-i vár (Edinburgh Castle) Első írott említése Margit királynő halála utáni időből, 1093-ból származik. Története során a várat többször is kifosztották, felgyújtották. Az épület mai állapota több különböző újjáépítés eredménye. Legrégebbi, épen fennmaradt része a Szent Margit-kápolna, az egyik legöregebb, normann stílusú egyházi épület Skóciában, melyet a 12. században építettek. Itt található a Skót Nemzeti Hadtörténeti Múzeum, és itt őrzik a koronázási ékszereket is. - Holyroodhouse-palota (Palace of Holyroodhouse) A barokk stílusú királyi palota története szorosan összefonódik a skót királyságéval, de leginkább mint Máriának a skótok királynőjének rezidenciájaként ismert. Eredetileg 1128-ban építtette I. Dávid Holyrood-apátság néven, ám a történelem során többször, többek között Oliver Cromwell katonái is, megrongálták. Az apátság romjai az épület északkeleti oldalán találhatók. Jelenlegi formájának kialakítását 1671-ben kezdte meg II. Károly, ma Skócia királynőjének hivatalos rezidenciája, valamint fogadások, állami ünnepségek helyszíne. Az épületben kapott helyet a Királynői Galéria (The Queen's Gallery) is. - Szent Egyed-katedrális (St. Giles Cathedral) A gótikus stílusú templom, melyet 1120-tól egy 854-ben épült katolikus templom helyén kezdtek építeni, valójában csak a 17. században, egy rövid ideig volt székesegyház. Legöregebb része egy 1495-ből fennmaradt torony. Története során többször pusztította ostrom, tűzvész, és számos alkalommal bővítették vagy építették át, utoljára 1829–1832 között alakították át jelentősen. Ebben az épületben ült össze Stuart Mária első parlamentje, felkelés színtere volt I. Károly idejében, majd Oliver Cromwell katonáinak laktanyájaként is szolgált. A benne található Bogáncs-kápolna (Thistle Chapel) 1911-ben épült, és egyike a legszebb kápolnáknak Skóciában, melynek falait a Bogáncs-rendi lovagok címereit ábrázoló zászlók borítják. - Skót Parlament (The Scottish Parliament) A Parlament 2004 októberében költözött jelenlegi helyére, a Royal Mile lábához, szemben a Holyrood parkkal. Az épület nyolc nemzetközi építészeti díjjal büszkélkedhet, többek között ez volt az év épülete 2005-ben. Az épület fém, tölgyfa és gránit felhasználásával, innovatív építészeti megoldások alkalmazásával épült. A terveket a környező táj ihlette: virágok, felfordított csónak alakja. Az épület nyitva áll a nagyközönség előtt. - Skót Nemzeti Galéria (National Gallery of Scotland) A klasszicista épületet 1850 és 1857 között építették William Henry Playfair tervei alapján, amelyben 1910-ig a Skót Királyi Akadémia is helyett kapott. Az épülethez 1978-ban új szárnyat csatoltak, ahol ma a skót festők gyűjteménye is megtalálható. A galéria 1859-ben, 38 festmény bemutatásával kezdte meg működését, mára azonban Európa egyik kiemelkedő galériájává fejlődött, ízelítőt adva a 14. századtól napjainkig terjedő időszak legkiválóbb európai és skót művészeinek munkáiból. A képtárban többek között Raffaello, Tiziano, Tintoretto, Rembrandt, Gauguin, Monet, valamint a skót Ramsay, Reaburn és Nasmyth munkái is megtekinthetők. - Skót Királyi Akadémia (The Royal Scottish Academy) Az Akadémiát 11 művész alapította 1826-ban. 1830-ban saját könyvtárat hoztak létre, 1840-től pedig képzőművészeti kurzusokat indítottak, melyet 1838-ban egy királyi oklevél engedélyezett, innen származik az intézmény neve. 1850-ben közös épületbe került a Nemzeti Galériával, majd 1910-ben átköltözött a nagyobb lehetőségeket biztosító, szomszédos épületbe, ahol korábban a Királyi Intézet székelt. 1827 óta rendezik meg minden évben, április és augusztus között, a tagjaik és más kortárs művészek alkotásaiból összeállított éves kiállításukat, melyet egy másik követ a nemzetközi fesztivál idején. Mára a vizuális művészetek vezető szervezetévé vált Skóciában. - Skót Nemzeti Könyvtár (National Library of Scotland) George Mackenzie főügyész mint ügyészségi könyvtárat alapította 1682-ben, majd 1925-ben alakult át Skócia nemzeti könyvtárává, amely az ország legnagyobb ilyen jellegű intézménye. Gyűjteménye Európában is az egyik legnagyobb, közel 14 millió kiadvánnyal, 490 nyelven, melyből kézírással készült. Körülbelül kétmillió térkép, folyóirat is hozzáférhető és kutatható. A könyvtár évente mintegy új darabbal bővül, de a gyűjtemény nem kölcsönözhető, csak helyben tanulmányozható. A könyvtár kiállításoknak, művészeti előadásoknak, fesztiváloknak is otthont ad. - John Knox-ház (John Knox House) Edinburgh egyik legrégibb épülete, amely 1470 környékén épülhetett. Itt élt John Knox, míg a Szent Egyed-katedrális plébánosa volt, és feltételezhetően itt is halt meg 1572-ben. A házban még láthatók az eredeti fa galériák, valamint az a szoba (Oak Room), melynek mennyezetét 1600-ból származó freskók díszítik. Egyéb látnivalók az Óvárosban: - Skót Múzeum (Museum of Scotland) – A skót nemzet történetét mutatja be kezdetektől napjainkig. - Királyi Múzeum (Royal Museum) – Nemzetközi és kortárs kiállítások helyszíne. - Edinburgh-i Múzeum (Museum of Edinburgh) – Edinburgh városi múzeuma. - Írók Múzeuma (The Writer's Museum) – Skóciai írók munkásságát mutatja be. - Skót Whisky-örökség Központ (Scotch Whisky Heritage Centre) – A whiskykészítés hagyományait őrző múzeum. - Parlament (Parliament House) – Itt ülésezett 1707-ig a skót Parlament, ma a Legfelső Bíróságoknak ad otthont. - Canongate-templom (Canongate Kirk) – A királyi palota és a vár plébániatemploma. - Tron-templom (Tron Church) – Belsejében tárták fel a város első kövezett utcájának maradványait. ### Újváros (New Town) Az Óváros egyre fokozódó zsúfoltsága a 18. században egy új városrész kiépítését tette szükségessé, de a bővüléssel a város szerkezete továbbra is szorosan a Royal Mile vonalához igazodott. Az 1766-ban kiírt Újváros pályázatot a 22 éves James Craig nyerte el. Az elkészített terv merev, rendezett, hálós rendszert alakított ki, amely beleillett a felvilágosodás-kori ideológiába. A mintegy 300 hektárnyi területen felépült városrész főutcáját George Streetnek nevezték el, amely északi irányban követi az Óvárosból induló természetes lankát. Két oldalán további főutcák épültek: a Princes Street és a Queen Street. Azóta a Princes Street vált a városrész fő sétálóutcájává, amelynek csak az egyik oldalán találhatók épületek, a másik oldala a Várhegy és az alatta elterülő parkos rész, amely már az Óvároshoz tartozik. Ezt a három főutcát számos, ezekre merőleges kisebb utca köti össze, így hozva létre a hálós szerkezetet. A keleti és nyugati végeken találhatók a St. Andrew’s Square és a Charlotte Square. Ez utóbbinak, melyet Robert Adam tervezett, északi oldalán található Skócia első miniszterének hivatalos lakóhelye, a Bute House. A 19. században a városrészt észak–északnyugat felé kiterjesztették, itt azonban már a hálós rendszer helyett ellipszis, félkör és kör alakú tereket építettek, és az épületek is monumentálisabbak, mint a korábbi, György-stílusú házak. - Királyi botanikus kert (Royal Botanic Garden Edinburgh) Az Újváros északi peremén helyezkedik el ez a ma már több mint 28 hektáros terület, amelyet eredetileg 1670-ben két orvos mint gyógynövénykertet hozott létre a Nor' Loch mentén. Jelenlegi helyére 1820-ban költöztették. A gyűjtemény századokon át tartó, folyamatos bővülésének eredményeként az arborétum ma már további három kertből áll, és nem csak a világ egyik legnagyobb rhododendron kultúráját mondhatja magáénak, de a Skóciában honos növényfajokon kívül, a világ minden tájáról származó különlegességeket is bemutat. - Scott-emlékmű (Scott Monument) Az emlékmű, amelyet 1844-ben a Princes Street keleti végében emeltek, George Kemp tervei alapján készült, miután az megnyerte a Walter Scott-emlékműre kiírt pályázatot. A neogótikus stílusú építmény 60 méter magas templomtornyot formáz, melynek ívei alatt több szobor is található az íróról és műveinek alakjairól. A torony tetejére 287 lépcső vezet, ahonnan minden irányba belátni a várost. Egyéb látnivalók az Újvárosban: - Skót Nemzeti Arcképcsarnok (Scottish National Portrait Gallery) – A skót történelem alakjainak képmásait mutatja be. - Virágóra (Floral Clock) – A világ első, 1903-ban megalkotott virágórája; kerülete 10,8 méter, átmérője 3,5 méter.) ### West End West End az elnevezése az Újváros nyugati oldalához kapcsolódó városrésznek, melynek jellemző építészeti stílusa a georgiánus stílus. Az 1767-ben erre kiírt pályázatot is James Craig nyerte meg, aki az újvárosi hálós rendszerű elrendezés helyett, ez alkalommal széles utakat, tágas tereket és György-stílusú épületeket tervezett. Itt szeli át a belvárost a Leith folyó. - Modern Művészetek Skót Nemzeti Galériája (Scottish National Gallery of Modern Art) Az 1960-ban alapított galéria klasszicista épületét 1828-ban építették, William Burn tervei alapján, a John Watson Intézet számára. Később általános iskolaként működött, majd az állam 1981–1984 között átalakította, és átadta a korábban máshol működő galéria részére. A mintegy 5000 darabból álló gyűjtemény ízelítőt nyújt a 19. század végétől napjainkig terjedő időszak európai és amerikai művészeinek munkáiból; festmények, bronztárgyak, papírnyomatok és grafikák, valamint kinetikus szobrok is részei a kiállításnak. Megtekinthetők többek között Henri Matisse, Georges Braque, Piet Mondrian, Paul Klee, Pablo Picasso, Joan Miró, René Magritte, Larionov és Oskar Kokoschka képei, valamint Henry Moore szobrai is. A galérián belül önálló részt kapott a skót gyűjtemény. - Dean-galéria (Dean Gallery) A Modern Művészetek Galériájának testvérintézményeként nyitották meg annak szomszédságában, 1999 márciusában. A Dean-galéria a Modern Művészetek Galériája állandó és időszaki kiállításainak ad otthont, elsősorban dadaista és szürrealista alkotásoknak. Épületét eredetileg Thomas Hamilton 1833-ban mint árvakórházat építette meg, amelyet a galéria átalakítások után vehetett birtokba. - Georgiánus ház (Georgian House) A palotát a georgiánus (György-korabeli) stílus egyik kimagasló példájaként tartják számon, innen kapta elnevezését is. A Charlotte Square-en 1792-ben kezdtek építkezni Robert Adam tervei alapján, ezt a házat 1796-ban adták át. Az épület szomszédságában székel Skócia műemlékvédelmi szervezete, a National Trust of Scotland, amely a házat úgy állította helyre, hogy hűen tükrözze eredeti állapotát, ahogyan azt 1796-ban is berendezték. Egyéb látnivalók a West Endben: - Szent János-templom (St. John Church) – Neogótikus templom, mely 1816–1819 között épült William Burn tevei alapján. - Szűz Mária-székesegyház (St. Mary's Cathedral) – A katedrális a viktoriánus gótika képviselője, 1879-ben szentelték fel. - West Register House – A Skót Állami Levéltár épülete. ### East End és Portobello East Endnek nevezik a Princes Street keleti végétől induló városrészt, mely magába foglalja a 108 méter magas Calton Hillt az emlékművekkel, illetve Portobello irányába a Holyrood parkot, melynek déli részén található Arthur’s Seat (Artúr széke). Portobello eredetileg egy kis falucska volt, melynek története 1742-ig nyúlik vissza. 1896-ban csatolták Edinburgh-hoz, majd azt követően kedvelt üdülőhellyé vált. - Nelson-emlékmű (Nelson Monument) Lord Nelson admirális emlékművét, Robert Burn tervei alapján, 1807 és 1815 között emelték a Calton Hillen. A 33 méter magas, kerek torony tetejére 143 lépcső vezet fel, ahonnan körpanoráma nyílik, egészen a Forth folyó torkolatáig. - Nemzeti emlékmű (The National Monument) Az emlékművet, Playfair és Robert Cockerell tervei alapján, 1822-ben avatták fel, a napóleoni háborúkban elesett skót katonák emlékére. Eredetileg a Parthenón hű mása lett volna, de időközben az anyagi támogatás elapadt, így csak egy töredéke készült el. A helyiek az emlékművet csak a „Edinburgh szégyenének” (Edinburgh's Disgrace) hívják. Egyéb látnivalók az East Endben: - Dugald Stewart-emlékmű (Dugald Stewart Monument) – A neves filozófus (1753–1829) emlékére emelték, Playfair tervai alapján. - Régi Királyi Obszervatórium (Old Royal Observatory). ### Leith és Newhaven Több mint 800 évvel ezelőtt már virágzó városka volt Leith, fejlődő kikötővel és halászati tevékenységgel. 1560-ban a francia és angol csapatok ostroma ezt a települést sem kímélte, ezért ezt követően városfallal védték meg. 1561-ben ebben a kikötőben lépett skót földre Stuart Mária is, hogy elfoglalja trónját. Közigazgatásilag 1920-ban csatolták Edinburgh-hoz, jelenleg is a város kikötője, és lakói a mai napig erősen őrzik önálló identitásukat. A dokkok hajdani épületei most gabonatárolóként üzemelnek, és mára a városrész felkapott lakó- és pihenőövezetté vált, amelyben a modern építmények mellett megtalálhatók a régi idők hangulatát idéző, restaurált, 15–17. századi épületek is. A város jelképe a Signal Tower, amelynek a helyén egykor szélmalom működött. 1998 óta itt horgonyoz a Britannia Yacht, mellyel 1956-ban II. Erzsébet királynő érkezett Edinburgh-ba, és a család ezt használta későbbi utazásai során is. Jelenleg Leith egyik fő attrakciója, mely látogatóinak számos emléket mutat be a királyi családról. Leith-tel szomszédos település Newhaven, amely mára már összeépült vele. Egykor önálló kikötő volt, ma Edinburgh halászkikötője, melynek látványossága a nagy forgalmat bonyolító halpiac. ## Nevezetességek Edinburgh külterületén és környékén - Edinburgh-i Állatkert (Edinburgh Zoo) Az állatkertet az 1903-ban alapított Skócia Királyi Zoológiai Társasága hozta létre és nyitotta meg 1913 júliusában, a városközponttól 5 kilométerre, nyugatra. A mintegy 33 hektárnyi dombvidéken közel 1000 ritka és veszélyeztetett állat él. Itt található a világ legnagyobb állatkerti pingvinkolóniája is. A kert egyike Európa vezető kutatási, oktatási és természetvédelmi központjainak és Skócia második leglátogatottabb turista-látványossága, évi több mint eladott belépőjeggyel. - Lauriston-kastély (Lauriston Castle) Az eredetileg 1590-ben, Sir Archibald Napier által építtetett tornyot 1700 körül jelentősen kibővítették, majd több neves személyiségnek is otthonául szolgált. 1926-ban a város tulajdonába került, azóta múzeumként működik. A látogatók ma is az eredeti Edward-korabeli belső berendezést láthatják: bútorokat, festményeket, kárpitokat, porcelánokat és egyéb dísztárgyakat. A kastély, melyet 13 hektáros park vesz körül, a város északnyugati peremén helyezkedik el, rálátással a Forth folyó torkolatára. - Dalmeny-kastély (Dalmeny House) A kastély Edinburgh központjától 10 kilométerre, északnyugatra található. 1817-ben, Tudor-gótikus stílusban épült Rosebery grófjának otthonaként, elsőként felélesztve e stílust Skóciában. Tervezője az angol William Wilkins. A kastély belső díszítése keveréke a kor (19. század eleje) divatos stílusának és a gótikus építészeti elemeknek (ólomüvegablak, legyezőboltozatos folyosók). Az épületben két gyűjtemény is megtekinthető, az egyik a tulajdonos Primrose-családé, a másik pedig a Rothschildoké. A gyűjtemények főbb darabjai 18. századi francia bútorok, porcelánok, festmények, többek között Gainsborough-tól, Reaburn-től. A Napóleon-szobában megtekinthető a császár néhány festménye, az általa használt bútorok és egyéb emléktárgyak. A kastély tulajdonosa, Rosebery hetedik grófja, 1979-ben nyitotta meg a kastélyt a nagyközönség előtt, és az Edinburgh-i Fesztivál programjaiban is szerepet kapott. - A Forth hídjai (Forth Bridges) A Forth hídjai elnevezés két különálló hidat takar, melyek a folyó torkolata felett ívelnek át Queensferryből a szemközti Fife-félszigetre. Az első (The Forth Bridge) egy 2,5 kilométer hosszú vasúti híd, amelyet 1883 és 1890 között Sir John Fowler és Sir Benjamin Baker tervei alapján építettek, évekig a világ leghosszabb hídjaként tartottak számon. A kor bravúros technikai megoldásaként ez volt az első öntöttvas szerkezetű híd. A második (The Forth Road Bridge) egy ezzel párhuzamos közúti függőhíd, melyet 1964-ben adtak át a forgalomnak. - Rosslyn-kápolna (Rosslyn Chapel) A kápolna Edinburgh-tól délre, a Pentland-hegység lábánál található. 1450-ben William St Clair Orkney harmadik hercege alapította családja számára. A kápolna szokatlan építészeti megoldásai és kifinomult fafaragványai századokon átívelő hatást gyakoroltak az építészekre. 1571-ben, a reformáció idején, az oltárt leromboltatták a családdal, de a többi része megmaradt. 1862-ben James Alexander, Rosslyn harmadik grófja a kápolnát helyreállíttatta, és több mint 200 év után újra miséztek benne. Az 1950-es években újabb helyreállítási és konzerválási munkákat végeztek az épületen, amelyeket az 1990-es évek második felében folytattak. A kápolna ismertsége és látogatóinak száma jelentősen megnőtt Dan Brown 2003-ban megjelent könyve, A da Vinci-kód által. 2007-ben a kápolna 7 millió angol fontot kapott, aminek segítségével befejezik a folyamatban lévő konzerválási munkálatokat, valamint alkalmassá teszik az épületet a megnövekedett látogatószám fogadására. ## Gazdaság Edinburgh gazdasága a szolgáltatóiparra, azon belül is főleg a pénzügyi, üzleti szolgáltatásokra, valamint a turizmussal összefüggő kiskereskedelemre, szállodaiparra épül. A legnagyobb foglalkoztató a pénzügyi szektor (a munkahelyek 11,3%-át biztosítja), a turizmus (10,2%), valamint az úgynevezett „kreatív” iparág (6,8%), amely magába foglalja többek között a formatervezést, kézműipart, előadóművészetet, filmgyártást, médiát is. A város Skóciában betöltött gazdasági jelentőségét mutatja az a tény, hogy amíg az ország lakosságának 9,1%-a él Edinburgh-ban, addig 2007-ben a munkahelyek 12,8%-át, a regisztrált vállalkozások 10,3%-át, a bruttó hozzáadott érték (GVA) 15,2%-át biztosította. A Cushman and Wakefield UK Cities Monitor 2008-as rangsora szerint Edinburgh az Egyesült Királyságon belül az első helyen áll életminőség tekintetében. A 2009-es évben Edinburgh-ban 2,4%-os volt a munkanélküliség, szemben az országos átlaggal, amely ekkor 3,4% volt. 2007-ben a 16 éven felüliek 37%-át teljes munkaidőben (országos átlag 35%), 9%-át pedig részmunkaidőben foglalkoztatták (országos átlag 11%) és 6% egyéni vállalkozó volt. 2009-ben a mintegy munkahelyből -at a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat biztosított, a második legnagyobb munkáltató Edinburgh Városi tanácsa volt fővel, ezt követte 9180 fő foglalkoztatottal a Skót Királyi Bankcsoport. Hasonló nagyságrendű munkaadó a Lloyds bankcsoport, valamint az Edinburgh-i Egyetem is. A kiskereskedelmi üzletláncok közül a legtöbb főt (1800) a Tesco alkalmazta. A város több nemzetközi gazdasági díjat is nyert innováció, környezet, gazdaság témakörökben. Többek között 2010-ben Edinburgh lett az Egyesült Királyság legversenyképesebb városa a Walesi Egyetemi Intézet összeállítása alapján, valamint elnyerte a Financial Times a „Jövő legjobb kisvárosa” és a „Gazdasági lehetőségek kiváló helyszíne 2010/2011” díjait is. ## Turizmus Edinburgh fő turisztikai vonzereje, a szinte egész évben folyamatosan zajló fesztiválok mellett, a világörökség részét képező Ó- és Újváros. London után a külföldi turisták második legkedveltebb városa az Egyesült Királyságban. Edinburgh több mint 13 alkalommal nyerte el „A legjobb város” (Best City) és a „Rövid pihenő” (Short Break) díjakat, továbbá a Guardian Observer Reader Travel díját 2010-ben. A The Telegraph olvasóinak a „Legjobb város az Egyesült Királyságban” elismerését 2005-ben már 10. alkalommal érdemelte ki. 2007-es adatok szerint az Edinburgh-ba látogató turisták száma 3,45 millió fő volt, ez a Skóciába utazó turisták 21,1%-a. Ezen belül 2,11 millió fő az Egyesült Királyságból érkezett, míg 1,34 milliónyian külföldről. Utóbbiak a Skóciába látogató turisták 48%-át teszik ki. Edinburgh-ban a magáncélú turizmus mellett jelentős az üzleti turizmus is, hiszen a város az üzleti lehetőségek széles skáláját kínálja a befektetőknek, és mindehhez a megfelelő infrastruktúra is rendelkezésre áll. Ma már London után Edinburgh a legkedveltebb konferencia-helyszín az Egyesült Királyságban, amit a város kulturális és tudományos örökségének, továbbá jelenlegi eredményeinek is köszönhet. A modern konferencia-központok mellett helyszínül szolgálhat úgy a királyi Britannia jacht, mint az Edinburgh-i vár. Helyi konferenciaszervező cégek nyújtanak segítséget az események lebonyolításához. Az üzleti céllal érkezők közül sokan mint turisták térnek vissza később a városba. ## Oktatás Egy 2007-es felmérés szerint Edinburgh lakosságának 61,7%-a rendelkezik valamilyen felsőfokú képesítéssel, míg ez a szám Skócia teljes lakosságának tekintetében csak 51,7%. A képesítéssel nem rendelkezők számát nézve is Edinburgh mutat kedvezőbb képet, itt ez a szám csak 7,2%, míg Skócia egészét tekintve 13,5%. ### Alap- és középfokú oktatás 2010-ben Edinburgh-ban 102 alapfokú (Primary) és 23 középfokú (Secondary) iskola működött állami tulajdonban. Ezeket egészítik ki a költségtérítéses magániskolák (Independent Schools). Ez utóbbin belül 11 olyan bentlakásos iskola is van, amely akár 3–5 éves kortól 16–18 éves korig biztosítja a növendékek számára a folyamatos oktatást. 2007-ben a tanulók 79,9%-a járt állami, és 20,1%-a magániskolába. ### Felsőfokú oktatás Edinburgh-nak négy egyeteme (University) és öt főiskolája (College) van. A skót diákokon kívül elsősorban Kínából (beleértve Hongkongot), az Egyesült Államokból és Indiából érkeznek fiatalok, hogy az itteni egyetemeken tanuljanak. - Edinburgh-i Egyetem (University of Edinburgh) Az Edinburgh-i Egyetemet I. Jakab alapította 1583-ban. A négy közül ez a legnagyobb egyetem, így például a 2007/2008-as tanévben hallgatója volt. Legnagyobb számban a humán és társadalomtudományi szakokon tanulnak, de az egyetemnek van orvosi, állatorvosi és műszaki tudományos fakultása is. 2009-ben az egyetemek ranglistáján Skóciában a második, míg az Egyesült Királyság egészét tekintve a 18. helyet foglalta el. - Edinburgh-i Napier Egyetem (Edinburgh Napier University) Az egyetem eredetileg mint Napier Technical College (műszaki főiskola) nyitotta meg a kapuit 1964 augusztusában, majd 1966-ban felvette a Napier College of Science and Technology nevet. Az 1970-es évektől kezdve egyre több egyetemi fokozatot adó kurzust indított, végül 1992 júniusában hivatalosan is egyetemmé minősítették. Az intézménynek a 2007/2008-as tanévben összesen hallgatója volt. Az eredetileg csak műszaki irányultságú intézményben ma már van egészség-, természet- és társadalomtudományi kar, valamint egyetemi szintű üzleti fakultás is. A 2009-es egyetemi ranglistán a skóciai intézmények között a 10., az Egyesült Királyságban pedig a 64. helyen végzett. - Heriot-Watt Egyetem (Heriot-Watt University) Az 1821-es alapítású egyetem ma az üzlet és az ipartudomány területén nyújt kiemelkedő színvonalú, korszerű oktatást. Érdekesség, hogy minden más egyetemnél korábban, már 1869-ben lehetővé tették a női hallgatók felvételét. Nemzetközi jellege is kiemelkedő, mivel az egyetemnek például Dubaiban is van egy kampusza, valamint 150 országban indítanak egyetemi fokozatot adó programokat. Az intézménynek Skóciában, a 2008/2009-es tanévben 6542 hallgatója volt; az egyetemek 2009-es ranglistáján belföldön a 8., az Egyesült Királyságban pedig a 47. helyet foglalta el. - Margit Királynő Egyetem (Queen Margaret University) Az 1875-ben alapított intézmény, hallgatói létszámát tekintve, a legkisebb a négy egyetem közül: a 2008/2009-es tanévben 5997 hallgatója volt. Az egyetem szellemiségét már alapításától fogva az életminőség javítása, és a közösség iránti elkötelezettség jellemzi. Az eredetileg főzőiskolaként, majd főiskolaként működő intézmény 2007-ben kapott egyetemi rangot. Kiemelkedő az egészség- és társadalomtudományi kara, ami üzleti és művészeti karokkal is kiegészült. A 2009-es egyetemi ranglistán Skóciában a 11., az Egyesült Királyságban pedig a 68. helyet foglalta el. Az öt főiskola a következő: - Edinburgh College of Art - Jewel and Esk Valley College - Scottish Agricultural College - Stevenson College, Edinburgh - Telford College ## Kultúra ### Fesztiválok és ünnepek Edinburgh-t a világ vezető fesztiválvárosai közé sorolják. Az egész évben zajló fesztiválok sokrétű szórakozást biztosítanak úgy a helybelieknek, mint a turistáknak. 2008-as adatok szerint az év során megtartott húsz fesztivál összes látogatóinak száma mintegy négymillió fő volt. A leglátogatottabb eseményeket augusztus hónapban rendezik meg, többek között az Edinburgh-i Fesztivál keretében, amely a különféle művészeti fesztiválok összefoglaló neve. A legnépszerűbb augusztusi fesztiválok: - Fringe (Edinburgh Festival Fringe): A Fringe a világ legnagyobb művészeti fesztiválja, amelyet 2011-ben már 65. alkalommal rendeznek meg. Nagyságát mutatja, hogy 2009-ben 265 helyszínen, összesen előadást láthatott a közönség. Itt az előadóművészet minden válfaja felvonul, a színházi előadástól az utcazenéig, ahogy az előadók is a világ minden tájáról érkeznek. Az általában 3 hétig tartó fesztivál több sztár karrierjéhez biztosított ugródeszkát, többek között Hugh Laurie-nak, Jude Law-nak és Stephen Fry-nak is. - Edinburgh-i Művészeti Fesztivál (Edinburgh Art Festival): A mintegy öt héten át tartó művészeti fesztivál a modern és kortárs vizuális művészetek legnagyobb találkozója Skóciában. Első alkalommal 2004-ben rendezték meg, együttműködve a helyi művészekkel, galériákkal, múzeumokkal. Skót alkotókon kívül külföldi meghívottak is bemutatkoznak. - Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál (Edinburgh International Festival): A fesztivált 1947-ben rendezték meg először azzal a céllal, hogy a háború éveit követően elindítsák a városban a kulturális életet. Számtalan Skócián kívüli fesztiválnak szolgált példaképül. A Fringe-hez hasonlóan – amely ebből az eseményből fejlődött önálló fesztivállá – a világ minden táját képviselő fellépők csak meghívásra érkezhetnek, így biztosítják a szervezők a nemzetközileg is kiemelkedő színvonalat. Magába foglalja az előadó- és vizuális művészeteket, és a program gyakran épül egy-egy téma köré. Ilyen volt például 2009-ben a 18. századi skót felvilágosodás. A fesztivált minden évben egy zenés tűzijáték zárja. - Edinburgh-i Katonai Parádé (Edinburgh Military Tattoo): A sokszínű parádé 1950-ben csatlakozott a nemzetközi fesztiválhoz. Napjainkban a világ egyik legnagyobb nemzetközi katonai parádéinak színtere az Edinburgh-i vár és környéke. A skót hadsereg zenekarán kívül mintegy 40 ország képviselteti magát, kiegészülve táncosokkal, rezesbandákkal, mazsorettekkel, de még tevék, elefántok és rendőrkutyák is fellépnek a három hétig tartó eseménysorozaton. - Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztivál (Edinburgh International Book Festival): Az 1983-ban indult nemzetközi könyvfesztivál (helyszíne az újvárosi Charlotte Square) gyors léptekben fejlődött és vált a világ legnagyobb ilyen jellegű rendezvényévé. Míg az első évben 30 író–olvasó találkozó szerepelt a programban, 2010-ben már 700 találkozón vehettek részt az ide látogatók. Itt a hazai és nemzetközi szerzők szabadon cserélhetik ki gondolataikat olvasóikkal. Ehhez hasonlóan szerveznek gyermekprogramot is, ahol a mesélők, illusztrátorok találkozhatnak az ifjú olvasókkal. Kiemelkedő a fesztivál saját szervezésű könyvvására is. Ezeken az eseményeken megtelik a Royal Mile és környéke. Fentieken kívül még számos témában rendeznek fesztiválokat, így például filmes, zenei, tudományos, de még politikai fesztiválokat is. Népszerű az év végén megtartott két ünnepség, az egyik a november végétől január elejéig tartó Edinburgh-i karácsony, a másik a Hogmanay, azaz a szilveszteri, újévi ünnepség. Az előbbi egy színes karácsonyi forgatag utcai árusokkal, parádéval és korcsolyázási lehetőséggel az Egyesült Királyság legnagyobb szabadtéri jégpályáján. A négynapos Hogmanay a világ legnagyobb újévi ünnepségsorozata, koncertekkel, színházi előadásokkal és a híres utcabállal. ### Képzőművészet A turisták által leginkább látogatott helyeken (Nemzeti, Modern művészetek, illetve a Dean-galéria) kívül még több lehetőség is nyílik a városban a skót, illetve nemzetközi képzőművészeti alkotások megtekintésére. Ezek közül kiemelt a városi tanács kezelésében működő City Art Centre, Edinburgh fő galériája, amely a skót művészet egyik legjobb válogatását nyújtja. Ezen kívül helyt ad fotóművészeti, formatervezési, építészeti és kortárs művészeti kiállításoknak is. A Fruitmarket Gallery egy jótékonysági szervezethez tartozik, és célja a kortárs művészetek felkarolása és bemutatása. A nagy galériákon kívül, szerte a városban, kisebbek kínálnak megvételre képző- és iparművészeti alkotásokat, antikvitásokat. ### Zene, színház és film Edinburgh a nemzetközi zenei, színházi és képzőművészeti élet vérkeringésébe a különféle művészeti fesztiválokon keresztül kapcsolódik, azonban a városban a fesztiválokon kívül is számtalan lehetőség adódik a kulturális jellegű szórakozásra. A Usher Hallt 1896-ban pénzadományból hoztak létre, ez ma a világ egyik legkiválóbb hangversenyterme, ahol a hazai és nemzetközi előadók minden műfajt képviselnek. 1947 óta a nemzetközi fesztivál egyik kiemelt helyszíne. A Fesztivál Színház egész évben helyet biztosít a különböző vendégtársulatok opera-, balett- és táncelőadásainak. A Queen's Hallt elsősorban a kortárs zene kedvelői látogatják, egyik helyszíne a nyári Fringe és az Edinburgh-i Jazz és Blues Fesztiválnak, valamint a Skót Kamarazenekarnak is ez az intézmény ad otthont. A városban található színházak közül kiemelkedik a 3000 fő befogadására képes Edinburgh-i Színház (The Edinburgh Playhouse), amely az Egyesült Királyság egyik legnagyobb teátruma. A Traverse és a Royal Lyceum színházak műsorán elsősorban kortárs írók darabjai szerepelnek, míg a King's az amatőr társulatok támogatója, és pantomim műsorairól nevezetes. Minden évben megrendezik a Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztivált, ahová szakmai, üzleti eszmecserére sereglenek össze a világ filmiparának képviselői. 1947-ben, az Edinburgh-i Fesztivál keretében ez volt a világ első nemzetközi filmfesztiválja. Az esemény alatt filmek sokaságát mutatják be, közöttük több díjat is kiosztanak. Edinburgh-ban mindenki megtalálhatja a kedvére való filmszínházat. Az Odeon Cinema a West Endben az elegánsabb környezetet kedvelő, felnőtt közönséget célozza meg. Nem messze tőle a Filmhouse, ami a filmfesztiválnak is otthont ad, főleg művészfilmeket tűz műsorára, ugyanúgy, mint a déli városrészben található Cameo Cinema. Az UGC Cinema, szintén a West Endben, igazi multiplex mozija a fiataloknak. A Vue Cinema az East Endben valódi luxuskörülményeket kínál bőr foteljaival és a felszolgáló személyzettel. ### Legendák, boszorkányok, rejtélyek Edinburgh-nak megvannak a saját legendái, rejtélyei, kísértethistóriái. Ezek hozzátartoznak a város szellemiségéhez. - A Scone-i kő (Stone of Destiny, a Végzet köve) Skócia koronázási köve, amely a ceremónia alatt ülőhelyként szolgált a skót uralkodók számára. A kő eredetileg a 9. században került skót földre, mint Jákob feltételezett párnája, majd 1292-ben, az utolsó skóciai koronázást követően I. Eduárd angol király eltulajdonította és a Westminster apátságba vitte. Bár a követ 1950-ben skót nacionalisták visszalopták, de hamarosan visszaszolgáltatták Angliának. Több eredetvizsgálat után, 1996. november 30-án, ünnepélyes külsőségek között, hivatalosan is visszakerült Skóciába, ahol az Edinburgh-i vár Korona-szobájában helyezték el. - A Witches' Well (Boszorkányok kútja) a Royal Mile végén található, szemben a várral. A 16. században kiterjedt boszorkányüldözés folyt szerte Európában. Bármilyen apró ürügy alapul szolgált a kínzásra, és a vádlottat, miután beismerte boszorkány mivoltát, máglyára küldték. Skócia élen járt az inkvizíciós üldözésekben, amelynek több mint 3000 nő esett áldozatul az országban. Csak Edinburgh-ban mintegy háromszázan haltak máglyahalált. A kút az áldozatoknak állít emléket a kivégzésük helyszínén. - Sir George Mackenzie a 17. század 80-as éveiben Skócia főügyésze volt, és nem véletlenül kapta a Véres Mackenzie gúnynevet. 1691-es halálakor a Greyfriars templom sírkertjében (Greyfriars Kirkyard) temették el, amely annak a börtönnek a tőszomszédságában található, ahol az általa megvádolt politikai foglyokat tartották. Síremléke, a Fekete mauzóleum is ott áll. Az évszázadok során a sírkertben számos kísértetet véltek látni, míg a 20. század végén Mackanzie szelleme, (Mackenzie Poltergeist) is felbukkant. 1998-ban egy részeg hajléktalan szentségtelenítette meg a sírt, és Mackenzie lelke azóta is ott bolyong. A sírkert és a mauzóleum egyben turistalátványosság is. Több száz látogató számolt be furcsa érzetekről, egy láthatatlan jelenlétéről, sőt, még fizikai támadásokról is. A „bűnöst” egy kopogó szellemmel azonosították, de az nem nyert bizonyosságot, hogy valóban maga Mackenzie lenne a földöntúli jelenségek mögött. Végül az edinburgh-i tanács bezáratta a mauzóleumot és a börtönt is, azóta ezek csak szervezetten látogathatók. ## Közlekedés ### Távolsági közlekedés - Az edinburgh-i nemzetközi repülőtér számos közvetlen járatot fogad Európából, Afrikából, a Közel-Keletről és Ázsiából. A reptér forgalma 1996 és 2008 között csaknem megháromszorozódott, 2008-ban mintegy 9 millió utas fordult meg itt. A város Londontól 1 órányi repülőútra van, az érkező utasokat reptéri buszjárat szállítja be a városközpontba. - Az InterCity járatokkal gyorsan és kényelmesen lehet ideutazni. A londoni Kings Cross vasútállomásról óránként legalább egy járat indul, az út a Waverley állomásig 4,5 óra. A város másik nagy pályaudvara a Haymarket. - Távolsági buszt is igénybe lehet venni, az út a londoni Victoria pályaudvarról az edinburgh-i St. Andrews Square-ig 8 óra, mivel London és Edinburgh között nincs közvetlen autópálya-csatlakozás, így arról letérve, autóúton lehet a várost megközelíteni. ### Helyi közlekedés Edinburgh közösségi közlekedését több, különálló társaság biztosítja, ezek tevékenységét egy szervezet, az Edinburgh Community Transport Operators Group koordinálja. A fő közlekedési eszköz a busz, ennek kiterjedt hálózata van úgy a városon belül, mint az agglomerációban és a városban újra van villamosvonal is, amely 2014. május 31.-én nyílt meg a York Place és a Repülőtér között. A 14 km hosszú vonalon reggel 05:00 és 23:00 óra között napközben 7, azon kívül 10 percenként közlekednek a szerelvények a hét minden napján. A menetidő a repülőtérig általában 36 perc. A városban 1871 és 1956 között kiterjedt, 76 km hosszú villamoshálózat már működött. A városközpont tehermentesítése érdekében hat P+R parkolót alakítottak ki a belváros peremén, ahonnan csatlakozó buszjáratokat lehet igénybe venni, de számos kerékpárút is található a városban és környékén. ### Buszok A városban közlekedő valamennyi autóbuszon egy ajtón történik a le- és felszállás, emiatt sokszor lassú az utascsere. A járműveken ingyenes, gyors WiFi is rendelkezésre áll. A buszok általában 04:30 és éjfél között közlekednek 10-20 percenként, azonban a fonódó hálózat miatt a város legnagyobb részén a közös követési idő ennél jóval sűrűbb. #### Buszvonalak számozása - 1 – 69: helyi járatok Edinburgh közigazgatási területén amelyeket a Lothian Buses üzemeltet (fehér-bordó buszok) - 1xx, X24, X5: agglomerációs járatok az EastCoastBuses üzemeltetésében (zöld buszok) - X12 – X47: gyorsjáratok Edinburgh közigazgatási területén amelyeket a Lothian Buses üzemeltet (fehér-bordó buszok) - N3 – N44: éjszakai járatok - Airlink 100 : a Városközpont (Waverley Bridge) és a Repülőtér között közlekedik a hét minden napján éjjel-nappal, 04:30 és éjfél között 10, éjjel 30 percenként (kék-fehér buszok) - Skylink 200: Ocean Terminal és a Repülőtér között közlekedik a hét minden napján általában 04:00 és éjfél között 30 percenként (kék-fehér buszok) #### Viteldíj Jegyeket buszokon a járművezetőnél, villamoson az ott szolgálatot teljesítő ellenőrnél, illetve a villamos megállóiban elhelyezett automatákból lehet venni. Az automata csak érmét és bankkártyát fogad el. Az egy utazásra érvényes vonaljegy £1.60, a napijegy £4. A viteldíjat a buszokon elhelyezett perselybe kell bedobni, a járművezető nem ad vissza, így a pontos összeget kell bedobni. A megváltott jegyeket minden felszálláskor be kell mutatni a járművezetőnek. Az Edinburgh-i repülőtér külön zóna, így oda a vonaljegy és a napijegy nem érvényes a villamoson, valamint a 100-as és a 200-as autóbuszon, de használhatóak a 35-ös járaton. A repülőtéri viteldíj az utolsó megállótól £4.50 egy útra. ## Egészségügy Már a 16. század folyamán voltak törekvések az ápolás és az orvosi hivatás szabályozására, a szervezett egészségügyi ellátás gyökerei pedig egészen a 17. századig nyúlnak vissza. A Királyi Orvosi Főiskolát 1681-ben, a sebészetit 1778-ban alapították. Az Edinburgh-i egyetem orvosi fakultásának fejlődése, amely a 18. század első felében európai hírűvé tette az itt folyó orvosi kutatásokat, nagyot lendített az egészségügyi ellátás színvonalán és szervezettségén. Az első kórházak egyben oktatókórházként is szolgáltak, ilyen a ma is működő, jó nevű Királyi Kórház (Royal Infirmary of Edinburgh), a Nyugati Általános Kórház (Western General Hospital), vagy az Edinburgh-i Királyi Kórház (Royal Edinburgh Hospital). Edinburgh és környéke egészségügyi ellátását a Lothiani Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (National Health Service Lothian) biztosítja. A szolgálathoz Edinburgh területén 17 kórház, illetve egyetemi klinika tartozik. Ezek közül a sürgősségi ellátást két intézmény biztosítja. A gyermekeket az 1860-ban alapított „Királyi kórház a beteg gyermekek számára” (Royal Hospital for Sick Children) fogadja, míg a felnőttek ellátását a Királyi Kórház (Royal Infirmary of Edinburgh) végzi. Ez utóbbi egyben sürgősségi oktatókórház is, amit eredetileg 1729-ben alapítottak. 2003-ban a kórházat a régi viktoriánus épületekből egy 190 millió angol fontból felépített, modern edinburgh-i épületbe költöztették. Itt található Skócia legnagyobb szülészeti osztálya is. A kórházak között több, speciális területre szakosodott intézmény is fogadja a betegeket. Az Astley Ainslie Kórház rehabilitációs szakkórház; a Calareidh fogyatékkal élő gyermekek ápolását biztosítja; a Leithi Közösségi Gyógykezelési Központ (Leith Community Treatment Centre) az országban elsőként csak ambuláns és nappali kórházi ellátást nyújt, azt viszont számos szakterületen; az 1813-ban megnyílt Edinburgh-i Királyi Kórház pszichiátriai és mentálhigiénés ellátást biztosít; a Nyugati Általános Kórház onkológiai, klinikai neurológiai és regionális fertőző osztályokkal rendelkezik. ## Sport Edinburgh-ban számos sportolási lehetőséget találnak az itt élők. Az amatőr sportklubok közös szervezete a Club Sport Edinburgh, amely sokrétű támogatást nyújt a 127 csatlakozott klubnak, amik 50 sportágban kínálnak mozgási lehetőséget. A városi tanács saját alapítású társasága az Edinburgh Leisure (Edinburgh-i Szabadidő), amely 1998 óta számos sportlétesítményt működtet, és programokat szervez minden korosztály számára. Kedvelt a golf, a krikett, a rögbi és a futball, ezekből a sportágakból a városnak profi csapatai is vannak. Két labdarúgócsapat, a Hearts FC és a Hibernian FC is az első osztályban játszik, míg a városi futballklub a kelet-skóciai liga tagja. A városban több golfpálya is található, ebből hat nyilvános a városi tanács kezelésében van. A mortonhalli golfpálya 1892 óta működik, így ez a legrégebbi, ma is működő pálya Edinburgh-ban, a skóciai klubok között is a rangsor elején foglal helyet. Edinburgh két nagy krikettklubja az Edinburgh Academicals CC és a The Grange CC, amely egyike Skócia első osztályú klubjainak. A város profi rögbicsapata az Edinburgh Rugby Club. Az 1857-ben alapított Edinburgh Acadamical FC (röviden Accies) Skócia legrégibb, a világ második legrégibb rögbiklubja. ## Közbiztonság Edinburgh, összehasonlítva Skócia más nagyvárosaival (Aberdeen, Dundee, Glasgow), az 1998 és 2008 évek közötti időszakban összességében jobb mutatókkal rendelkezett a közbiztonság területén, mint a többi. Ugyanakkor Skócia egészét tekintve az eredmények kevésbé kedvezőek. A 2007/2008. évi időszakban, a főre vetített, jegyzőkönyvezett bűnesetek száma 963 volt, ami magasabb a skóciai 749-es átlagnál, de alacsonyabb, mint Glasgow-ban (1195) vagy Aberdeenben (1047). Különösen alacsony a szemérem elleni bűnesetek száma, ez emberre vetítve Edinburgh-ban csak 13, míg Glasgow-ban 21, Aberdeenben 25 volt. Ugyanakkor például csalás, gyújtogatás és vandalizmus bűntettekben már Edinburgh is hasonló mutatókkal rendelkezik, mint az említett nagyvárosok. Mivel helyben nincs saját rendőri állomány, a közbiztonsági feladatokat Lothian régió egysége látja el. A sok fesztivál és közösségi rendezvény miatt kiemelt hangsúlyt kap ezek biztosítása, és ebben jelentős szerepet vállal a városi tanács. ## Híres lakosai A város szülötte: - David Hume (1711–1776) filozófus és történész - James Hutton (1726–1797) geológus - Walter Scott (1771–1832) író - James Clerk Maxwell (1831–1879) skót fizikus - Alexander Graham Bell (1847–1922) mérnök, feltaláló - Robert Louis Stevenson (1850–1894) író - Sir Arthur Conan Doyle (1859–1930) író - Muriel Spark (1918–2006) író - Sir Sean Connery (1930–2020) színész - Ian Wilmut (1944–) orvosprofesszor - Tony Blair (1953–), az Egyesült Királyság miniszterelnöke - Shirley Manson (1966–), a Garbage énekesnője - Claire Emslie (1994–), labdarúgó Itt élt és alkotott: - John Napier (1550–1617) matematikus - Adam Smith (1723–1790) közgazdász - James Young Simpson (1811–1870) szülészorvos ## Testvérvárosai és partnervárosai - München, Németország (1954) - Nizza, Franciaország (1958) - Firenze, Olaszország (1964) - Dunedin, Új-Zéland (1974) - Vancouver, Kanada (1977) - Kijev, Ukrajna (1989) - Aalborg, Dánia (1991) - San Diego, Amerikai Egyesült Államok (1977) - Xi’an, Kína (1985) - Krakkó, Lengyelország (1995) ## Edinburgh régi illusztrációkon ## Városkép

Allosaurus

Az Allosaurus (jelentése 'különös gyík', az ógörög αλλος / allosz 'furcsa', 'eltérő' és σαυρος / szaürosz 'gyík' szavak összetételéből) a nagy theropoda dinoszauruszok egy neme. Fajai főként a jura időszakban, mintegy 155-150 millió évvel ezelőtt éltek a mai Észak-Amerikában. Az első, egyértelműen ehhez a nemhez tartozó maradványokat Othniel Charles Marsh írta le 1877-ben. Mivel ez az első jól ismert theropoda dinoszaurusz, nem csak az őslénykutatók figyeltek fel rá, több játék- illetve dokumentumfilm is foglalkozott vele. Az Allosaurus két lábon járó húsevő volt, nagy koponyájában tucatnyi éles foggal. Testhossza körülbelül 8,5 méter lehetett, de a töredékek alapján elképzelhető, hogy akadtak 12 méteres példányok is. Hátsó lábai aránylag nagyok és erőteljesek; mellső lábain három ujj nőtt. Testét a hosszú és nehéz farok tartotta egyensúlyban. Allosauridaként, a Carnosauria theropodák egy csoportjaként osztályozták. A nem taxonómiája bonyolult: legismertebb faja az A. fragilis, de számos tisztázatlan érvényű fajt is ide sorolnak. Maradványainak többsége az észak-amerikai Morrison-formációból került elő, de ismertek portugál és feltételesen ide sorolt tanzániai leletek is. A 20. század közepéig Antrodemus néven ismerték, de a Cleveland-Lloyd dinoszaurusz-lelőhelyről (Cleveland-Lloyd Dinosaur Quarry) előkerült bőséges maradványok hatására megkapta az Allosaurus nevet, és az egyik legismertebb dinoszaurusszá vált. A Morrison-formáció egyik jelentős nagy méretű ragadozójaként a tápláléklánc csúcsán helyezkedhetett el, és elképzelhető, hogy a korabeli nagy növényevőkre vadászott, de talán más húsevőkre (például a Ceratosaurusra) is. Potenciális zsákmányai közé tartoztak az ornithopodák, a stegosauridák és a sauropodák. Bár gyakran úgy gondolják, hogy a sauropodákra csoportosan vadászott, kevés bizonyíték áll rendelkezésre az együttműködő szociális viselkedésére vonatkozóan, és az is elképzelhető, hogy az egyes példányok inkább agresszíven viselkedtek egymással, így az egy csoportban összegyűlt maradványok talán egy zsákmányból közösen táplálkozó magányos egyedek lehettek. Feltételezhető, hogy lesből csaptak le az áldozataikra, szekerceként használva a felső állcsontjukat. ## Anatómia Az Allosaurus egy szokványos nagyméretű theropoda, rövid nyakon ülő masszív koponyával, hosszú farokkal és kisméretű mellső lábakkal rendelkezett. Legismertebb faja, az Allosaurus fragilis átlagos hossza 8,5 méter, a legnagyobb példányának (az Amerikai Természetrajzi Múzeum AMNH 680-as jelzésű leletének) becsült hosszúsága 9,7 méter, a tömege pedig mintegy 2,3 tonna lehetett. 1976-ban James Madsen az Allosaurusról készült írásában a csontok mérete alapján a maximális hosszúságot 12–13 méterre becsülte. Ahogy a dinoszauruszoknál általában, a tömegbecslés viták tárgyát képezi, és 1980 óta a felnőtt egyedekre vonatkozóan 1500 kilogrammtól 1000–4000 kilogrammon át 1010 kilogrammig többféle átlagos tömeget valószínűsítettek. A Morrison-formáció szakértője, John Foster kijelentette, hogy az 1000 kilogramm megfelel egy nagyméretű, felnőtt A. fragilisnek, míg a 700 kilogramm közelítő becslés az általa mért átlagos combcsontú egyedek számára. Több óriási példányt is Allosaurusnak véltek, de elképzelhető, hogy más nemhez tartoztak. A közeli rokonságába tartozó Saurophaganax (a Sam Noble Oklahomai Természetrajzi Múzeum OMNH 1708-as lelete) elérhette a 10,9 méteres testhosszt, és egyes példányait időnként Allosaurus maximusként sorolták be, de az újabb keletű vizsgálatok szerint más nemhez tartoznak. Egy másik feltételezett Allosaurus példányt (az AMNH 5767 jelzésűt), amit egyszer az Epanterias nemhez soroltak be, 12,1 méter hosszúságúra becsültek. Az egyik legújabb felfedezés egy Peterson-lelőhelyről, a Morrison-formáció Új-Mexikó állambeli részéről származó hiányos csontváz; ez a nagy méretű allosaurida feltehetően egy újabb Saurophaganax példány. ### Koponya Az Allosaurus koponyája és fogazata mérsékelten arányul a theropoda méreteihez. Gregory S. Paul őslénykutató egy 845 milliméter hosszú koponyához 7,9 méteres testhosszt valószínűsített. Az egyes premaxillák (a pofa elejét alkotó csontok), öt darab D keresztmetszetű fogat tartanak, a maxillákban (a felső állcsont fő fogtartó csontjaiban) pedig 14–17 fog helyezkedik el; a fogak száma nem függ össze pontosan a csont méretével. Az alsó állkapocs fogmederként szolgáló (dentális) csontjai 14–17, átlagosan 16 fogat tartanak. A fogak rövidebbek, keskenyebbek és nagyobb ívben hajlanak hátra a koponya hátsó része közelében. Az összes fog fűrészszerű éllel rendelkezik. Könnyen kihullottak, de folyamatosan pótlódtak, a fosszíliákban gyakran megtalálhatók. A koponya legjellegzetesebb részei a szemek felett lévő csontképződmények. Ezek a szarvak, melyek a könnycsont kiterjedései, különböző alakúak és méretűek. Az orrcsontok felső éleitől dupla redők futnak a szarvakig. A szarvak, melyeket valószínűleg keratin burkolat fedett, talán többféle célt is szolgáltak, például védték a szemet a napfénytől, pózolásnál vagy a fajtársakkal vívott harcokban lehetett szerepük (habár törékenyek voltak). A koponyatető hátsó részén egy, a tyrannosauridáknál is megtalálható redő helyezkedik el, ami izomtapadási pontként szolgált. A könnycsontok belsejében levő benyomódásokban talán mirigyek (például sómirigyek) lehettek. A maxillákban üregek voltak, valamivel fejlettebbek azoknál, amik a bazális theropodáknál, például a Ceratosaurusnál és a Marshosaurusnál ismertek; és feltehetően a szaglásban volt szerepük, talán a vomeronazális szervhez (Jacobson-szerv) hasonlót tartalmaztak. A agyat fedő koponyatető vékony volt, feltehetően az agy hőszabályzásának javítására. A koponya és az állkapocscsont ízületei lehetővé tették ezen részek elmozdulását. Az állkapocs első és hátsó fele lazán illeszkedett, miáltal ez a testrész kifelé tudott hajolni, így az állat nagyobbra tudta nyitni a száját. A koponyatető és a homlokrész talán szintén ízülettel volt ellátva. ### A csontváz egyéb részei Az Allosaurus 9 nyak-, 25 hát-, és 5 keresztcsonti (medence) csigolyája volt (a nyak és a hát kezdetét illetően több eltérő álláspont is létezik, például Gregory S. Paul szerint a nyak 10, a hát pedig 13 csigolyából áll). A farokcsigolyák száma ismeretlen, illetve egyedenként eltérő; James Madsen 50-re becsüli a számukat, míg Gregory S. Paul szerint a farok mindössze 45 vagy kevesebb csigolyából állt. A nyaki és elülső hátcsigolyákban üreges részek voltak. Hasonló képződmények találhatók a modern theropodákban (és a madarakban is), melyekről azt gondolják, hogy a légzőrendszer részét képező légzsákokat tartalmaztak. A bordák terjedelmesek voltak, különösen az olyan kevésbé fejlett theropodákhoz viszonyítva, mint a Ceratosaurus, és hordó alakú mellkast képeztek. Az Allosaurus rendelkezett hasi bordákkal (gastralia) is, de ezek ritkán kerülnek elő, és talán a többinél kevésbé lehettek csontosak. Egy publikált esetnél a hasi bordák az állat élete során bekövetkezett sérülés jelét mutatták. A villacsont szintén a váz részét képezte, de csak 1996-ban ismerték fel; egyes esetekben ugyanis a villacsontot összetévesztették a hasi bordákkal. A csípőcsont, a csípő fő része erőteljes, a szeméremcsonton pedig egy kiemelkedő alsó rész helyezkedett el, ami egyfelől izomtapadási pontként szolgálhatott, másfelől pedig megtámaszthatta a testet a földön, nyugvó helyzetben. Madsen feljegyezte, hogy a Cleveland-Lloyd dinoszaurusz-lelőhelyről előkerült példányok mintegy felénél, a mérettől függetlenül előfordul, hogy a szeméremcsontok nem nőttek össze egymással az alsó résznél. Véleménye szerint ez a nemi kétalakúság (ivari dimorfizmus) jele, és a nőstényeknél az összeforratlan csontok a tojások kijutását segítik. Elképzelése azonban nem váltott ki tudományos érdeklődést. A mellső lábak jóval rövidebbek voltak a hátsóknál (a felnőtteknél csak a hátsó láb hosszának 35%-át érik el), a rajtuk levő három ujj nagy, erősen görbült és hegyes karmokkal volt ellátva, melyek hossza elérte a 15 centimétert is. A mellső lábak erőteljesek voltak, és az alkar valamivel rövidebb volt a felkarnál (a felkarcsont/singcsont aránya 1:1,2). A csukló egy félholdas kéztőcsonttal rendelkezett, ami más fejlettebb theropodáknál, például a maniraptoráknál is megtalálható. A három ujj közül a legbelső (a hüvelykujj) volt a legnagyobb, és eltért a többitől, az állat befelé tudta fordítani. A hátsó lábak nem voltak olyan hosszúak vagy sebes mozgáshoz alkalmazkodottak, mint a tyrannosauridák esetében, a karmaik pedig a korábbi theropodákéhoz hasonlítva kevésbé fejlettek, inkább pataszerűnek tűnnek. Minden lábon három, nagy teherbírású karom volt és egy belső fűkarom, ami Madsen szerint a fiókák megragadására szolgált. Az ötödik (legszélső) lábközépcsonthoz egy szárkapocscsontszerű maradvány tartozott, ami talán emelőként szolgált az achilles-ín és a lábfej között. Madsen 1976-ban ezeket a csontokat a belső lábközépcsont lehetséges felső részeiként azonosította. ## Osztályozás Az Allosaurus egy allosaurida volt, a nagy theropodák családjába tartozó Carnosauria csoport tagja. Az Allosauridae családot 1878-ban Othniel Charles Marsh hozta létre a nem számára, de az az 1970-es évekig feledésbe merült, mert a kutatók inkább a szemétkosár-taxonként használt Megalosauridae-t részesítették előnyben. Ekkortájt hagytak fel az Allosaurus Antrodemusként való megnevezésével is, de a régi név továbbra is fontos lehet azok számára, akik James Madsen 1976-os művénél korábbi publikációkban keresnek információkat az Allosaurusra vonatkozóan. A Megalosauridae családra hivatkozó hosszabb írások között Charles Gilmore (1920), Friedrich von Huene (1926), Alfred Sherwood Romer (1956, 1966), R. Steel (1970) és Alick Walker (1964) munkája is megtalálható. Madsen művének hatására az Allosauridae elfogadott családdá vált, a definíciója azonban nem volt megfelelő. A félig szakmai jellegű munkák a családot különböző nagy testű theropodákhoz társították, főként azokhoz, amelyek nagyobbak és ismertebbek voltak a megalosauridáknál. Az Allosaurus rokonának tekintett theropodák között megtalálható az Indosaurus, a Piatnitzkysaurus, a Piveteausaurus, a Yangchuanosaurus, az Acrocanthosaurus, a Chilantaisaurus, a Compsosuchus, a Stokesosaurus és a Szechuanosaurus is. A theropodák sokféleségével kapcsolatos modern ismeretek és az evolúciós kapcsolatok kladisztikus vizsgálatainak hatására ezeket a theropodákat már nem tekintik allosauridának, néhányuk azonban, például az Acrocanthosaurus és a Yangchuanosaurus a rokon családok tagjai. Az Allosauridae egyike a három Carnosauria családnak; a másik kettő a Carcharodontosauridae és a Sinraptoridae. Az Allosauridae-t időnként a Tyrannosauridae ősének tekintették (miáltal parafiletikus csoporttá vált), erre az egyik legújabb példa Gregory S. Paul Predatory Dinosaurs of the World (A világ ragadozó dinoszauruszai) című műve, ám ezt a nézetet elvetették, amikor a tyrannosauridákat a Coelurosauria csoportba, a theropodák egy külön ágaként sorolták be. Az Allosauridae a legkisebb carnosaurida család, az Allosaurus mellett csak a Saurophaganax és egy névtelen, francia allosauroidea tartozik az elfogadott nemei közé. Lehetséges, hogy az Epanterias is ide sorolható, de az sem kizárt, hogy a Saurophaganax mellett ez a nem is csak az Allosaurus egy nagy méretű példánya. A legújabb ismertetők megtartják a Saurophaganax nemet, az Epanteriast pedig az Allosaurus szinonimájának tekintik. ## Felfedezések ### Korai felfedezések és kutatások Az Allosaurus felfedezése és korai vizsgálatai nehezen áttekinthetőek, mivel az 1800-as években lezajlott „csontháború” idején sokféle elnevezést használtak. Az első fosszíliáról készült leírás 1869-ből, Ferdinand Vandiveer Haydentől származik, aki másodkézből jutott egy csonthoz, ami feltehetően a Middle Parkból, a Morrison-formáció területéről, Granby közeléből származott. A helybéliek a hasonló csontokat „megkövült ló pataként” azonosították. Hayden elküldte a leletet Joseph Leidynek, aki megállapította, hogy egy farokcsigolya fele, és átmenetileg az európai Poekilopleuron nem Poicilopleuron [sic] valens nevű fajaként sorolta be. Később úgy döntött, hogy saját nemet alkot a számára, az Antrodemust. Az Allosaurus holotípusa, az YPM 1930 egy töredékes csontokból álló gyűjtemény, ami tartalmaz három csigolyát, egy borda-maradványt, egy fogat, egy lábcsontot és a jobb felkarcsont szárát, ami a legtöbb vita alapjául szolgál. Othniel Charles Marsh 1877-ben az Allosaurus fragilis nevet adta a leletnek. Az Allosaurus név az órörög αλλος / allosz ('furcsa', 'eltérő') és σαυρος / szaürosz ('gyík') szavak összetételéből származik. Azért nevezték el „különös gyíknak”, mert a gerince eltért azokétól a dinoszauruszokétól, amiket a felfedezése idején ismertek. A faj jelzője, a fragilis (a latin szó jelentése: törékeny), a könnyített csigolyákra utal. A kövületeket a Colorado állambeli Cańon Citytől északra, a Garden Park területén, a Morrison-formációban találták meg. Marsh és vetélytársa, Edward Drinker Cope számos különböző nemet azonosított a későbbiekben az Allosaurusénak tulajdonított szórványos anyagokhoz való hasonlóság alapján. Ezek között volt a Marsh által felfedezett Creosaurus és a Labrosaurus, valamint a Cope által elnevezett Epanterias. Sietségükben Cope és Marsh nem mindig ellenőrizték a felfedezéseiket (vagy általában inkább az alárendeltjeikre bízták ezt a feladatot). Például Benjamin Franklin Mudge-ot, az Allosaurus típusfajának coloradoi felfedezőjét Marsh egy wyomingi feladatra jelölte ki 1883-ban, amikor folytatódott a munka a Garden Parkban, ahol M. P. Felch talált egy majdnem teljes Allosaurust és több részleges csontvázat. Továbbá Cope egyik begyűjtője, H. F. Hubbell 1879-ben a wyomingi Como Bluff területén talált egy példányt, de mivel nem számolt be a teljességéről, Cope sosem csomagolta ki. Csak 1903-ban vizsgálták meg (évekkel Cope halála után), és kiderült, hogy az egyik addig ismert legteljesebb theropoda példány. 1908-ban AMNH 5753-as jelzéssel katalogizálták, és bemutatták a nyilvánosság előtt. Később Charles R. Knight illusztrációt készített róla, amelyen a jól ismert helyzetben, egy részleges Apatosaurus fölé tornyosulva áll, látszólag dögevőként táplálkozva. Habár az első szabadon felállított theropoda dinoszauruszként vált ismertté, melyet gyakran használnak illusztrációként és fényképeznek, mégsem készült róla tudományos leírás. A korai nevek sokfélesége megnehezítette a későbbi kutatásokat, ahogy az is, hogy Mash és Cope mindössze rövid leírásokat készített. Ekkoriban Samuel Wendell Williston és más kutatók felvetették, hogy túl sok név van használatban. Például 1901-ben Williston rámutatott, hogy Marsh sosem volt képes megfelelő módon különbséget tenni az Allosaurus és a Creosaurus között. 1920-ban Charles W. Gilmore volt a legbefolyásosabb azok közül, akik megpróbálták rendezni a kaotikus helyzetet. Arra a következtetésre jutott, hogy a farokcsigolya, amit Leidy az Antrodemushoz társított, megkülönböztethetetlen az Allosaurusétól, így az Antrodemusnak kell elfogadott névvé válnia, mivel régebbiként elsőbbséget élvez. Ezután ötven évre az Antrodemus lett a nem elfogadott neve, míg végül James Madsen publikálta a Cleveland-Lloyd példányokat, és úgy döntött, hogy az Allosaurus nevet fogja használni, mivel az Antrodemus gyenge tárgyi bizonyítékokon, diagnosztikus jellemzőkön és lelőhely információn alapul, már amennyire vannak ilyenek (nem ismert ugyanis, hogy az Antrodemus egyetlen csontja melyik formációból származik). Az „Antrodemus” elnevezést nem hivatalosan arra használják, hogy különbséget tegyenek a Gilmore által rekonstruált és a Madsen által összeállított és rekonstruált koponya között. ### A Cleveland-Lloyd lelőhely A szórványos munkákból már 1927-ben ismertté vált a Utah állambeli Emery Countyban levő Cleveland-Lloyd dinoszaurusz-lelőhely, de fosszília lelőhelyként William J. Stokes írt róla elsőként 1945-ben, nagyobb munkálatok pedig nem folytak a területen az 1960-as évek előtt. 1960 és 1965 között, közel 40 intézmény összefogása révén több ezer csontot tártak fel. A lelőhely nevezetes a jelentős mennyiségű Allosaurus maradványról, az ott található egyedek jó állapotáról, és arról, hogy nincs részletes tudományos magyarázat arra, hogyan jött létre. A csontok többsége a nagy testű theropodához, az Allosaurus fragilishez tartozik (a becslések alapján az ott talált minimum 73 dinoszauruszból mintegy 46 A fragilis). A fosszíliák széttagolódva és összekeveredve helyezkednek el. Közel egy tucatnyi tudományos cikket jelentettek meg a lelőhely tafonómiájáról, melyek számos egymásnak ellentmondó magyarázatot tartalmaznak a hely kialakulására vonatkozóan. Az elképzelések között például szerepel az, hogy az állatok mocsárba vagy mély sárba ragadva pusztultak el, hogy az aszály idején egy vízzel teli mélyedésbe fulladtak bele, illetve hogy egy tavaszi áradás végzett velük egy tó közelében vagy egy ártéri területen. Eltekintve a magyarázatoktól, a nagy számú, jól megőrződött Allosaurus maradvány lehetővé tette a nem részletes megismerését, miáltal bekerült a legjobban ismert theropodák közé. A lelőhely csontmaradványai különféle korú és méretű egyedekhez tartoznak, melyek hossza 1 métertől 12 méterig változik, és a széttagoltságuk előnyt jelent a rendszerint csak összeforrva megtalálható csontok leírásánál. ### Újabb felfedezések: 1980-tól napjainkig Azt az időszakot, amely Madsen művének megjelenése óta eltelt, kiterjedt kutatások fémjelezték az Allosaurus életével kapcsolatos (ősbiológiai és ősökológiai) témaköröket illetően. A vizsgált témák között szerepel a csontok különbözősége, a növekedés, a koponya szerkezete, a vadászati módszerek, az agy működése és az esetleges társas életmód, illetve a szülői gondoskodás. A régi kutatási anyagok újraelemzése (főként a nagy példányokra vonatkozóan), az új portugáliai felfedezések és a különböző majdnem teljes új példányok tovább bővítették a tudományos ismereteket. Gerard Gierliński lengyel őslénykutató a 2000-es évek elején egy sor Bałtówban talált megkövesedett lábnyomot az Allosaurusénak tulajdonított. #### „Nagy Al” Az egyik legjelentősebb Allosarurus lelet (A Museum of the Rockies MOR 693-as jelzésű példánya), az 1991-ben felfedezett „Nagy Al” néven ismertté vált, 95%-ban teljes, részben tagolt csontváz, ami 8 méter hosszú. A wyomingi Shell közelében bukkant rá egy svájci kutatócsoport, melyet Kirby Siber vezetett, a feltárást pedig a Museum of the Rockies és a Wyomingi Egyetem Geológiai Múzeuma (University of Wyoming Geological Museum) tudósai együtt végezték el. A svájci csoport később kiásott egy újabb Allosaurust, amely az eddigi legjobb állapotban megőrződött fosszília, és a „Nagy Al 2” nevet kapta. A „Nagy Al” név a lelet teljességét, jó állapotát és tudományos fontosságát jelzi; maga a példány egy közepesnél kisebb méretű, nagyjából 87%-ban kifejlett állat volt. A fosszíliáról Brent H. Breithaupt készített leírást 1996-ban. Csontjai közül 19 eltört, illetve betegség jeleit mutatja, ami valószínűleg közrejátszott az állat pusztulásában. A beteg csontok közé öt borda, öt csigolya és négy lábcsont tartozik; egy részükön a csont fertőzése, csontvelőgyulladás nyoma látható. A legnagyobb problémát az élő állat számára az a fertőzés és trauma jelenthette, ami a jobb lábát érintette, és valószínűleg kihathatott a mozgására, illetve a járása megváltozása révén talán fogékonyabbá tehette egyéb lábsérülésekre is. ## Fajok és taxonómia Tisztázatlan hogy az Allosaurusnak hány faja volt. 1988-ig hét érvényes fajt tartottak számon (az A. amplexus, az A. atrox, az A. europaeus, a típusfaj az A. fragilis, a hivatalosan le nem írt „A. jimmadseni”, az A. maximus és az A. tendagurensis), azonban rendszerint egyszerre csak egy töredéket tekintenek érvényesnek. Emellett legalább tíz bizonytalan vagy leíratlan faj létezik, melyet az évek során az Allosaurus nemhez társítottak, azon nemek mellett, amik a későbbiekben beolvadtak az Allosaurusba. A bazális tetanurán theropodákról szóló legújabb ismertető szerint csak az A. fragilis (az A. amplexust és az A. atroxot szinonimájaként véve), az „A. jimmadseni” (mint névtelen faj), és az A. tendagurensis az elfogadott és érvényes fajok, míg az A. europaeus egyelőre nem számít annak, az A. maximus pedig a Saurophaganax nemhez tartozik. Az A. amplexus, az A. atrox, az A. fragilis, az „A. jimmadseni” és az A. maximus maradványait mind az Amerikai Egyesült Államokban levő Morrison-formációban, Colorado, Montana, Új-Mexikó, Oklahoma, Dél-Dakota, Utah és Wyoming államok területén elszórtan, a késő jura kor kimmeridge-i–tithon korszakához tartozó rétegekben találták meg. Az A. fragilis a leggyakoribb, legalább 60 példány alapján ismert faj. Az 1980-as évek óta viták folynak arról, hogy a Morrison-formációban talán két Allosaurus faj élt, melyek közül a második az A atrox lehetett; az újkeletű művekben azonban továbbra is az „egy faj” elképzelés jelenik meg, a Morrison-formációból előkerült leletek eltéréseit csak az egyedek közti különbségeknek tekintik. A Cleveland Lloyd dinoszaurusz-lelőhely példányai kisebbek és könnyebb felépítésűek, mint az a hatalmas és robusztus egyed, amely a Dry Mesa lelőhelyről került a Brigham Young Egyetem birtokába, de a különböző lelőhelyeken talált csontok alakján nem látható eltérés. Az A. europaeusra a Lourinhă-formáció részét képező Porto Novo-tagozat kimmeridge-i korszakhoz tartozó rétegeiben bukkantak rá, de feltételezhető, hogy a lelet egy A. fragilis. Az A. tendagurensis a tanzániai Mtwara régióban levő Tendaguru kimmeridge-i korszakához tartozó rétegeiből került elő. Habár a legújabb ismertetők átmenetileg érvényes fajnak fogadják el, elképzelhető, hogy a maradványok egy bazálisabb tetanuránhoz vagy egy nem meghatározható (nomen dubium – kétséges nevű) theropodához tartoznak. Annyi bizonyos, hogy nagy termetű, körülbelül 10 méter hosszú és nagyjából 2,5 tonna tömegű állat lehetett. Az Allosaurust az Antrodemus, a Creosaurus, az Epanterias, valamint a Labrosaurus nem szinonimájának tekintik. A legtöbb, törmelékes maradványok alapján ismert fajt az A. fragilis szinonimájának tekintik vagy nem társítják ehhez a nemhez. Kivételt képez az 1884-ben Marsh által elnevezett Labrosaurus ferox, amit egy különös formájú állkapocs alapján azonosított, aminek a hegyénél a fogsoron egy feltűnő lyuk látható, és amelynek hátsó része nagy mértékben nyújtott és lefelé irányul. A későbbiekben a kutatók felvetették, hogy a csont kóros elváltozás folytán deformálódott, és az élő állat sérülését jelzi, a hátsó rész szokatlan formája pedig a gipsszel való rekonstrukció eredménye. Ezt a leletet jelenleg az A. fragilis példányának tekintik. A világ számos pontján találtak olyan fosszíliákat, amelyeket az Allosaurusénak tulajdonítanak, például Ausztráliában, Szibériában és Svájcban, de ezekről megállapították, hogy más dinoszauruszokhoz tartoznak. ## Ősökológia Az Allosaurus a leggyakoribb nagy testű theropoda volt a mai Egyesült Államok nyugati részén, mint ahogy arról a Morrison-formáció szikláiban megőrződött kövületek tanúskodnak (a theropodák 70–75%-át teszi ki,) és ezen a területen nyilván a tápláléklánc csúcsán állt. A Morrison-formáció félig száraz éghajlatú környezet lehetett, nedves és száraz évszakokkal, és egy lapos ártéri területtel. A növényzet az ártéri erdőktől, a tűlevelűekkel, páfrányfákkal és harasztokkal borított térségeken át a fákkal ritkán benőtt szavannás területekig meglehetősen változékony volt. A Morrison-formáció gazdag terület a fosszíliavadászok számára, zöld algák, gombák, mohák, zsurlók, páfrányok, cikászok, ginkók és a tűlevelűek számos családjának maradványai találhatók itt. Az egyéb fosszíliák között előfordulnak kétkagylósok, csigák, sugarasúszójú halak, békák, szalamandrák, teknősök, sphenodonták, gyíkok, szárazföldi és vízi crocodylomorphák, a pterosaurusok különböző fajai, több dinoszauruszfaj, valamint olyan korai emlősök, mint a docodonták, a multituberculaták, a symmetrodonták és a triconodonták. A dinoszauruszok között előfordulnak theropodák, mint például a Ceratosaurus, az Ornitholestes és a Torvosaurus, sauropodák, mint például az Apatosaurus, a Brachiosaurus, a Camarasaurus és a Diplodocus, valamint madármedencéjűek, mint a Camptosaurus, a Dryosaurus és a Stegosaurus. Portugália késő jura kori formációi, melyek területén az Allosaurus is élt, hasonlítanak a Morrisonra, de erős óceáni hatás érezhető rajtuk. A két terület számos dinoszaurusza ugyanahhoz a nemhez (például Allosaurus, Ceratosaurus, Torvosaurus, és Apatosaurus) vagy hasonlóhoz (például Brachiosaurus, Lusotitan, Camptosaurus és Draconyx) tartozott. Az Allosaurus mellett mindkét területen olyan nagy testű theropodák éltek, mint a Ceratosaurus és a Torvosaurus. A fosszíliák lelőhelye és anatómiai vizsgálata alapján mindhárom különböző ökológiai fülkét töltött be. A ceratosaurusok és a torvosaurusok feltehetően a vízi utak mentén éltek, ahol vékonyabb testük előnyt jelenthetett az erdős és aljnövényzettel benőtt területeken, míg az Allosaurusok zömök teste és hosszú lábai gyorsabb mozgást, de kevésbé jó manőverező képességet biztosítottak, és úgy tűnik, inkább a kiszáradt ártéri területeket részesítették előnyben. A Torvosaurusnál jobban ismert Ceratosaurust magasabb és keskenyebb koponyája, valamint széles fogai teszik leginkább megkülönböztethetővé az Allosaurustól. Egy theropoda (Ceratosaurus vagy Torvosaurus) fognyomát viselő szeméremcsont lelet alapján az Allosaurus más húsevők zsákmányává is válhatott. A felsőtest alatt elhelyezkedő, és a lábak által védett csont, ami a csontváz egyik legerősebb része, jelzi hogy a példányból dögevők táplálkoztak. ## Ősbiológia ### Élettörténet A különböző korú Allosaurus fosszíliák bősége lehetővé teszi a tudósok számára az állat növekedésének vizsgálatát, és lehetséges élettartamának megbecslését. A maradványok között előfordulnak korai életszakaszból származók, akár tojások is – például Coloradoból olyan összetört tojások kerültek elő, amiket az Allosaurusénak tulajdonítanak. A végtagok csontjainak szövettani elemzése alapján az Allosaurus élettartamának felső határa körülbelül 22–28 év lehetett, ami nagyjából megegyezik a többi nagy méretű theropoda, például a Tyrannosaurus maximális életkorával. Ezen elemzés alapján az is megállapítható, hogy az állatok körülbelül 15 évesen érték el a maximális méretüket, a testtömegüket évente mintegy 150 kilogrammal gyarapítva. A más dinoszauruszoknál, például a Tyrannosaurusnál és a Tenontosaurusnál fellelhető medulláris csontszövet legalább egy, a Cleveland-Lloyd lelőhelyről előkerült Allosaurus példány sípcsontjában is megtalálható. Napjainkban ez a csontszövet csak a nőstény madaraknál fordul elő tojásköltés idején, ugyanis a tojáshéjakhoz szükséges kalcium termelésére szolgál. Jelenléte az Allosaurusnál utalhat a példány nemére és ivarérettségére. A növekedési vonalak alapján ez az állat 10 éves lehetett a pusztulása idején, ami azt jelzi, hogy már a nemi érettség állapotában volt, mielőtt elérte volna a maximális testméretét. A csaknem teljes hátsó lábbal rendelkező kifejletlen példány felfedezése arra is bizonyítékul szolgál, hogy ezeknél az egyedeknél a lábak hossza aránylag nagyobb volt, és a láb alsó része (a lábszár és a talp) hosszabb volt a combnál. Ez a különbség arra utal, hogy a fiatalabb állatok gyorsabbak voltak, így más stratégiával vadásztak, mint a felnőttek; talán eleinte kisebb célpontokat szemeltek ki és vettek üldözőbe, majd felnőttként áttértek a nagyobb állatok lesből történő elejtésére. A combcsont idővel vastagabbá és szélesebbé vált, keresztmetszete eltért a korábbi kör alaktól, így az izomtapadási pontjai is eltolódtak, az izmok rövidebbé váltak és a láb növekedése lelassult. A változások révén a láb képessé vált arra, hogy elbírja a felnőtt állat tömegét, melyet főként előrefelé kellett mozgatnia. ### Táplálkozás Az őslénykutatók az Allosaurust nagyméretű állatokra vadászó aktív ragadozónak tekintik. A sauropodák maradványain talált sérülések, melyekbe beleillenek az Allosaurus fogai és a sauropoda fosszíliák közelében talált elhullajtott fogak, azt jelzik, hogy ezek az állatok a célpontjai lehettek, akár élő zsákmányra vadászott, akár dögevőként keresett táplálékot. Egy Stegosaurus lelet drámai bizonyítékokkal szolgál egy támadására vonatkozóan, melyek között szerepel egy Allosaurus farokcsigolya egy részben begyógyult szúrás okozta sérüléssel, amibe beleillik a Stegosaurus faroktüskéje, valamint a Stegosaurus sérült nyaki lemeze, melynek U alakú bemetszésébe beleilleszthető az Allosaurus pofarésze. Gregory S. Paul 1988-ban kijelentette, hogy az Allosaurus egymagában valószínűleg nem vadászott kifejlett sauropodákra, legfeljebb csapatban volt képes ilyesmire a mérsékelt méretű koponyája, az aránylag kis fogai és a tömege miatt, ami messze elmaradt a kortárs sauropodákétól. Az is lehetséges, hogy a felnőttek helyett csupán a fiatal egyedekre vadászott. Az 1990-es és 2000-es évek kutatásai talán egyéb magyarázattal is szolgálhatnak erre a kérdésre. Robert T. Bakker összehasonlította az Allosaurust a kainozoikum kardfogú húsevő emlőseivel, és olyan hasonlóságokat talált közöttük, mint például az állkapocs izomzat csökkenése és a nyakizmok megerősödése, valamint a szokatlanul nagyra nyitható állcsontok. Az Allosaurusnak azonban nem voltak kardfogai, így Bakker szerint más támadási módot kellett alkalmaznia, hogy kihasználhassa a feje és nyaka adta lehetőségeket, például a felső állcsont mentén levő rövid fogak fűrészként hatolhattak bele az áldozat húsába. Ez a fajta állcsont lehetővé teszi hogy az állat lecsapjon egy nagyobb méretű zsákmányra azzal a céllal, hogy meggyengítse az áldozatot. Más, az Allosaurus koponyáját érintő kutatások a végeselem analízis használatával hasonló eredményekre jutottak. A biomechanikai elemzés szerint a koponya nagyon erős volt, de aránylag kis harapáserővel rendelkezett. Csupán az állkapocs izmok segítségével 805–8724 N erőt lehetett képes kifejteni, de a teljes koponya használatával már közel 55 500 newtont is elérhetett. Azok a szerzők, akik szerint az Allosaurus a koponyáját szekerceként használva, nyitott szájjal csapott le a prédájára, kihasítva és kitépve belőle a húst, úgy vélik, hogy nem zúzta össze a csontokat, ellentétben a Tyrannosaurusszal, amelyről azt feltételezik, hogy erre is képes volt. Emellett azt is valószínűsítik, hogy a koponya felépítése lehetővé tehette, hogy az egyes zsákmányállatokat egyedi stratégiával támadta meg; kis tömege miatt alkalmas volt a gyors ornithopodák elejtésére, de elég erős volt ahhoz is, hogy lecsapjon vele az olyan nagyobb méretű állatokra, mint a stegosauridák vagy a sauropodák. Egyes kutatók azonban vitatják ezt az elképzelést, arra hivatkozva, hogy nem találtak modern példát a szekerceként való koponyahasználatra, bár úgy vélik, hogy a testrész nyitott állapotában is elég erős volt ahhoz, hogy a vergődő préda által okozott igénybevételt elviselje. A többféle támadási stratégiát lehetővé tevő koponya mellett érvelő szerzők szerint, bár az Allosaurusnak nincs mai megfelelője, a fogsor jó illeszkedése lehetővé tette a szekerceként való lecsapást, emellett pedig az elrendezése segítette a szájpadlás védelmét és csökkentette a rá ható erőt. Egyéb lehetőségként az is felmerült, hogy a nagyobb állatokról az Allosaurushoz hasonló theropodák „legelték” a húst, azaz kiharaptak egy-egy darabot az élő állatokból, ami elegendő volt a fennmaradásukhoz, így nem volt szükségük arra, hogy megöljék a prédát. Ez a stratégia azt is lehetővé tenné, hogy a sérülésből felgyógyult áldozat a későbbiekben újra élelemforrásként szolgáljon. Egy állítás szerint az ornithopodák jóval könnyebben elérhető zsákmányállatok voltak, és az Allosaurusok talán a modern nagymacskákhoz hasonlóan végeztek velük; mellső lábaikkal megragadták, majd a légcső összezúzása érdekében többször torkon harapták az állatot. Ez összhangban áll az erős és a zsákmány megtartására képes mellső lábakra utaló bizonyítékokkal. A táplálkozás szempontjából fontosak a szemek, valamint a mellső és hátsó végtagok is. Az Allosaurus koponyájának formája és szemeinek elhelyezkedése 20°-os szögre korlátozza a binokuláris látást, ami valamivel kisebb annál, ami a ma élő krokodiloknál mérhető. Ez elég lehetett ahhoz, hogy az Allosaurus a krokodilokhoz hasonlóan képes legyen megítélni a zsákmány távolságát és a támadás megfelelő pillanatát. Emellett pedig arra utal, hogy az állat a krokodilokhoz hasonlóan lesből támadt. A mellső lábak a többi theropodáéhoz hasonlítva, a zsákmány adott távolságból történő megragadására, illetve fogva tartására alkalmasak, a kampószerű karmok mindkét esetben segítséget nyújthattak. Az Allosaurus csúcssebességét 30–55 km/h-ra becsülik. ### Szociális viselkedés Az Allosaurust a félig tudományos és szórakoztató irodalomban sokáig olyan állatként ismertették, amely csapatosan vadászott a sauropodákra és más nagy méretű dinoszauruszokra. Robert T. Bakker kiterjesztette a szociális viselkedést a szülői gondoskodásra vonatkozó elképzelésekkel, ugyanis az elhullajtott Allosaurus fogak és a nagy testű zsákmányállatok megrágott csontjai alapján úgy vélte, hogy a felnőtt egyedek élelmet hordtak a búvóhelyükre, hogy a kicsinyeiket táplálják, illetve hogy elrejtsék a húst a dögevők elől. Habár kevés bizonyíték létezik a theropodák csapatban való tevékenykedésére, az azonos fajba tartozó egyedek közötti szociális kölcsönhatás részben ellenséges lehetett, ami a hasi bordákon és a koponyákon levő sérülésekből látható (erre szolgálhat bizonyítékul a Labrosaurus ferox kórosan elváltozott állkapcsa is). Az efféle fejharapások talán a dominancia eldöntésének módszerei voltak a csapatban vadászó állatok között, vagy a területi viták rendezésében játszottak szerepet. Az Allosaurus talán csapatban vadászott, de egy újkeletű kutatás szerint az Allosaurusra és más theropodákra inkább a meglehetősen agresszív viselkedés volt jellemző, mint a fajtársak közti együttműködés. A kérdéses tanulmány a csapatban való vadászattal kapcsolatban megemlíti, hogy a vadászat e formája, ami lehetővé tenné a ragadozó egyedeknél nagyobb méretű zsákmány elejtését, a theropoda dinoszauruszoknál nagyon ritka lehetett, ahogy az a gerincesekre és köztük a modern diapsida húsevőkre (a gyíkokra, a krokodilokra és a madarakra) is jellemző, melyek jellemzően territoriálisak, és megölik vagy akár kannibálként el is fogyasztják a betolakodó fajtársakat, illetve azokat a kisebb példányokat, amelyek egy esetleges közös zsákmányból előttük próbálnak enni. Ezen értelmezés szerint például a Cleveland-Lloyd lelőhelyen talált Allosaurus egyedek nem a csapatos vadászat miatt gyűltek össze, hanem azért, hogy egy másik sérült vagy elpusztult példányból táplálkozzanak, de némelyiket megölték eközben. Ez megmagyarázná a fiatal és kifejletlen egyedek magas elhullási arányát, ami hasonló ahhoz, ami napjainkban a krokodilok és komodói varánuszok táplálkozási helyein tapasztalható. Ez a fajta értelmezés Bakker búvóhelyekkel kapcsolatos elméleténél is használható. Az Allosaurusok kannibalizmusára létezik bizonyíték, például találtak elhullajtott fogakat az összetört bordák között, és feltételezett fognyomokat egy lapockacsonton, valamint csontok között heverő, elfogyasztott Allosaurus csontvázakat Bakker búvóhely lelőhelyein. ### Agy és érzékszervek Az Allosaurus agya egy koponyaöntvény spirális CT letapogatása alapján jobban hasonlít a krokodilok agyához, mint más ma élő archosaurusokéhoz, például a madarakéhoz. Az előcsarnoki rendszer szerkezete azt jelzi, hogy a koponya nagyjából vízszintesen helyezkedett el, nem erősen előre- vagy hátrabillentett helyzetben. A belső fül szerkezete szintén a krokodiléra emlékeztet, és ebből következően az állat valószínűleg a mély frekvenciatartományban hallott a legjobban, a finom hangokat pedig nehezen kezelte. A nagy méretű szaglógumó jó szaglást biztosított, de a szagfelismerést végző terület aránylag kicsi volt. ## Popkulturális hatás A popkultúrában a Tyrannosaurus mellett az Allosaurus jelképezi az ideális nagy testű húsevő dinoszauruszt. Gyakran fordul elő a múzeumokban, főként a Cleveland-Lloyd dinoszaurusz lelőhelyen végzett ásatások óta; 1976-tól kezdődően három kontinens nyolc országának 38 múzeuma jutott innen Allosaurus maradványokhoz vagy róluk készült öntvényekhez. 1988-ban az egyesült államokbeli Utahban az Allosaurust az állam fosszíliájának nyilvánították. Az Allosaurust a 20. század eleje óta sokszor ábrázolták a populáris kultúrában: - Elsőként 1912-ben, Arthur Conan Doyle Az elveszett világ című regényében és a belőle 1925-ben készült némafilm adaptációban jelent meg, amely az első egész estés produkció, amiben dinoszauruszok láthatók (egyebek mellett a Tyrannosaurus is felbukkan). - Főszerepet kapott az 1956-os The Beast of Hollow Mountain (Az üreges hegy szörnye) című filmben. - Az 1969-es A tiltott völgy (The Valley of Gwangi) című filmben szereplő állatot Ray Harryhausen ugyan a Tyranosaurusról mintázta, az mégis jobban hasonlít egy Allosaurusra (egy DVD interjúban elhangzottak alapján néha összetévesztette őket: „Mindkettő húsevő, mindkettő zsarnok... az egyik egy kicsit nagyobb, mint a másik.”). - Emellett az Allosaurus megjelent az 1966-os Egymillió évvel időszámításunk előtt (One Million Years B.C.) című filmben, - Edgar Rice Burroughs The Land That Time Forgot (A föld, melyet elfeledett az idő) című regényének 1975-ös filmadaptációjában. - A BBC által készített dokumentumfilm-sorozat, a Dinoszauruszok, a Föld urai Nagy Al balladája című különkiadása mellett a sorozat második részében több, Diplodocusra vadászó példány is feltűnik, az ötödik részben pedig egy Leaellynasaurát elejtő kis méretű antarktiszi faj látható. E sorozat folytatásának (Szörnyek bolygója – Walking with Monsters) végén az Allosaurus megjelenése jelzi a dinoszauruszok uralmának kezdetét. - A Discovery Channel Dinoszauruszok, az ősvilág urai (When Dinosaurs Roamed America, 2001) című dokumentumfilmje is bemutatja ezt az állatot. - A History csatorna 2008-ban készült Őshüllők arénája (Jurassic Fight Club) dokumentumfilm sorozatban is felbukkan a Ceratosaurus ellenfeleként. - A Dinosaucers című rajzfilmsorozat „Allo” nevű főhőse egy Allosaurus. - Ez az állat több képregényben is szerepel, például az Age of Reptiles és a Kázmér és Huba című sorozatokban, de feltűnik az Irregular Webcomic! és a Questionable content című internetes képregényekben is. - Ez a dinoszaurusz több számítógépes játékba is bekerült, találkozhatunk vele a Jurassic Park: Operation Genesis és a Dino Crisis 2 állatai között. ## Fordítás

Tengeri vidra

A tengeri vidra (Enhydra lutris) az emlősök (Mammalia) osztályának ragadozók (Carnivora) rendjébe, ezen belül a menyétfélék (Mustelidae) családjába és a vidraformák (Lutrinae) alcsaládjába tartozó Enhydra emlősnem egyetlen élő faja és egyben a típusfaja is. A tengeri vidra az Észak-Csendes-óceán jellegzetes állata. A felnőtt tengeri vidrák testtömege 14–45 kilogramm között van, így a menyétfélék közül a legnehezebbek, de a tengeri emlősök közül a legkönnyebbek. Eltérően a többi tengeri emlőstől, a tengeri vidra a testhőmérséklet megtartásában, nem a hőszigetelő zsírrétegre, hanem a vastag bundájára hagyatkozik. Habár a szárazon is képes mozogni, a tengeri vidra életének legnagyobb részét az óceán vízében tölti. A tengeri vidra a partközeli vizeket kedveli, ahol gyorsan le tud merülni a tengerfenékre, hogy táplálékot hozzon fel. Főleg tengeri gerinctelenekkel táplálkozik, például tengerisünökkel, különféle puhatestűekkel és rákokkal, de egyes halfajokat is fogyaszt. Táplálkozási módszere szinte hihetetlen; a kemény héjú kagylókat a tengerfenékről felhozott kövekkel ütögetve töri fel, így azon kevés állatok közé tartozik, amelyek tárgyakat használnak. Az állat kulcsfaj: megfékezi a tengerisünök túlszaporodását, melyek lelegelnék az összes barnamoszat erdőt. Tápláléka között olyan élőlények is vannak, amelyeket az ember is szívesen fogyaszt, emiatt sokszor konfliktusba kerül a kagylótenyésztőkkel és a halászokkal. Az egykor – egyedből álló tengeri vidra állományt értékes prémje miatt az ember 150 év alatt szinte teljesen kipusztította. A vadászat betiltása, a védelmi intézkedések és a szaporítási programok segítségével sikerült megmenteni ezt a fajt. Mostanra az egykori elterjedési területük kétharmadát vették újra birtokba. Mivel tankhajóbalesetek bármikor történhetnek, melyek a kialakuló olajszennyezés révén nagy veszteségeket okozhatnak az állományban, a fajt még mindig a veszélyeztetett fajok listáján tartják. ## Neve Az állat első tudományos leírását Georg Wilhelm Steller alkotta meg 1751-ben, azt követően pedig Linnaeus 1758-ban belefoglalta a „Systema Naturae” című művébe. Az állatot először Lutra marina tudományos néven ismerték, de azóta megnevezése sokszor változott, amíg 1922-ben végül elfogadták az Enhydra lutris nevet. Az „Enhydra” elnevezés az ógörögből származik, en/εν „benne” és hydra/ύδρα „víz”, jelentése „a vízben”, és a latin „lutris” melynek jelentése „vidra”. Korábban „tengeri hód”-nak is nevezték, bár a vidrák és hódok között nagy a rokonsági távolság. A tengeri vidrát nem kell összetéveszteni a ritka parti vidrával (Lontra felina), amely Dél-Amerika nyugati partjain él. Számos édesvízi vidra is elő-elő bukkan a tengerparti vizekben. A kihalt tengeri nyérc (Neovison macrodon), amely Észak-Amerika északkeleti partjainál élt, egy másik menyétféle, amely jól alkalmazkodott a tengeri élethez. ## Kifejlődése A tengeri vidra a legnehezebb menyétféle, viszont az óriásvidra hosszabb, de lényegesen karcsúbb. Ebbe a családba 13 élő vidrafaj és sok más szárazföldi állat tartozik, köztük a menyét, a borz és a nyérc is. Az állat egyedi a menyétfélék között, mivel nem ás búvóhelyet, nem jelzi revírterületét szagokkal és egész életét a vízben tölti. Az Enhydra emlősnem egyetlen élő tagjaként, a tengeri vidra annyira eltér a többi menyétfélétől, hogy 1982-ben egyes biológusok inkább a valódi fókafélékkel állították rokonságba. A genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a tengeri vidrának, a foltosnyakú vidrának, az európai vidrának, a nagyfogú tömpeujjú-vidrának és az ázsiai kiskarmú vidrának körülbelül 5 millió évvel ezelőtt közös őse volt. A kövületek szerint az Enhydra ág körülbelül 2 millió évvel ezelőtt különült el az Északi-Csendes-óceánban, létrehozva a mára már kihalt Enhydra macrodonta fajt és a ma is élő tengeri vidrát. Az E. macrodonta mellett egy másik pleisztocén kori fajt is találtak, az Enhydra reevei-t, melynek kövületeire Anglia keleti partjain bukkantak rá. A modern tengeri vidra először Hokkaidó északi részén és Oroszország partjainál jelent meg, aztán kelet felé terjeszkedett, az Aleut-szigetek és Alaszka környékén, innen pedig dél felé indult Észak-Amerika partja mentén. Összehasonlítva a cetekkel, tengeritehenekkel és úszólábúakkal, amelyek 50-40, illetve 20 millió éve élnek a tengerekben, a tengeri vidra új jövevény. Néhány szempontból jobban alkalmazkodott a tengeri élethez, mint az úszólábúak, mivel az utóbbiak ki kell jöjjenek a szárazra vagy jégre, hogy világra hozzák kicsinyeiket. ## Előfordulása A tengeri vidra a Csendes-óceán északi partvidékén és szigetein él, nyugaton Kaliforniától Alaszkáig, keleten Japán és Oroszország partvidékén található meg. A számuk, feltételezések szerint 150 000–300 000 között volt. 1741–1911 között könyörtelenül vadászták, ezért egyedszámuk az időszak végére 1000–2000-re csökkent. A nemzetközi vadászati tilalom, az élőhelyek megóvása és a visszatelepítések segítettek a tengeri vidrának, hogy újra benépesítse az egykori elterjedési területének a kétharmadát. A tengeri vidra állomány helyreállása nagy sikert jelent a tengeri természetvédelemben, bár az Aleut-szigeteken és Kaliforniában az állomány nagysága napjainkban visszaesett. Az állatot, a halászok és a kagylótenyésztők törvénytelenül üldözik (ölik és elkergetik még a nekik kijelölt helyekről is), a betegségek és az időnként tengerbe ömlő olaj miatt még mindig a veszélyeztetett állatok listáján tartják. ## Alfajai Három elismert alfaja létezik, amelyek méretben és koponyájuk, illetve foguk alapján különböznek egymástól: - ázsiai tengeri vidra (Enhydra lutris lutris) (Linnaeus, 1758) - a Kuril-szigeteken, Kamcsatka partvidékén és a Parancsnok-szigeteken fordul elő. Ez a legnagyobb alfaj. - alaszkai tengeri vidra (Enhydra lutris kenyoni) Wilson, 1991 - Alaszka partvidékén és az Aleut-szigeteken él. Ez a legnagyobb számban fennmaradt alfaj. Kóborló egyedei olykor Brit Columbia, Washington állam, sőt Oregon északi részének partvidékén is fellelhetőek. Az oregoni visszatelepítés nem járt sikerrel, viszont az 1969-es és 1970-es évi, Washington államban, igen. Azóta az állatok visszafoglalták korábbi elterjedési területüknek jelentős részét. A tengeri vidrák ma már megtalálhatók a Juan de Fuca szorosban, keleten Pillar Pointig. De láttak példányokat a San Juan-szigetek mellett és Puget Sound északi részén is. - kaliforniai tengeri vidra (Enhydra lutris nereis) (Merriam, 1904) - korábban az Amerikai Egyesült Államok teljes nyugati partja mentén megtalálható volt, egészen Kalifornia állam déli részéig. A szőrméje miatti kíméletlen vadászat miatt úgy tűnt, hogy a 20. század első évtizedeiben kihalt, de 1938-ban egy alig 100 egyedből álló kis populációját újra felfedezték. Mára egyedszáma növekedőben van, de még mindig ez a legritkább a három alfaj közül. Feltehetően kevesebb halat fogyaszt, mint a másik két alfaj és ritkábban is jön ki a szárazföldre. ## Megjelenése A tengeri vidra az egyik legkisebb tengeri emlős. A hím fej-törzs-hossza 120–150 centiméter, testtömege 22–45 kilogramm, a nőstényé 100–140 centiméter, 15–32 kilogramm. Mindkét nemnek körülbelül 30–33 centiméter hosszú a farka. Bundája sima, sűrű és meleg. A tengeri vidra nem rendelkezik hőszigetelő zsírréteggel, csak a bundája védi a hidegtől; ha az olajtól összeragad a szőre, az állat megfagy. Bőre egy négyzetcentiméterén 150 000 szőrszál található, így a legsűrűbb bundájú állatnak számít. A bunda két szőrrétegből áll: az egyik a hosszabb, felszíni védőszőrzet, amely szárazon tartja az alsó rövidebb szőrzetet, így az állat bőréhez nem ér a hideg víz és a testmeleg nem használódik el hamar. A vastag bunda egész évben megmarad, és mivel az állat fokozatosan hullatja szőrét, nincs nála vedlési időszak. A felszíni védőszőrzet tisztaságától függ a hőszigetelés, ezért létfontosságú, hogy az állat a testének minden részét elérhesse. Ebben segíti a rugalmas bőre és a nagyon hajlékony csontváza. A bunda színezete legtöbbször sötétbarna, ezüstös foltokkal, de a sárgától vagy szürkésbarnától a majdnem feketéig is változhat. A felnőtt állatoknál a fej, a nyak és a melltájék világosabb a test többi részénél. Az állat számos módon alkalmazkodott a vízi életmódhoz. Az orrlyukak és a kis fülek képesek bezáródni. Hátsó lábai hosszúak, szélesek, és lábujjai között úszóhártyák feszülnek. Zsákmányszerzés közben az állat hátsó lábának erős csapásaival hajtja magát előre. Mindkét hátsó lábán az ötödik ujj hosszabb, mint a többi, ami segíti a háton való úszáskor, de nehezíti a szárazon való járását. A farok eléggé rövid, vastag, kissé lapított és izmos. A mellső lábak rövidek, visszahúzható karmokkal, tenyerén pedig durva kinövések vannak, amelyek megakadályozzák a síkos zsákmány menekülését. A tengeri vidra úszás közben a teste hátsó részét, a farkát és a hátsó lábait fel-le mozgatja, és képes 9 km/h sebességet is elérni. A víz alatt az állat teste hosszú és áramvonalas, mivel a mellső lábait testéhez szorítja. A felszínen általában a hátán fekszik, ide-oda mozgatva hátsó lábait és farkát. Pihenés közben mind a négy végtagját hasi részére teszi, hogy hatékonyabban tartsa meg testhőmérsékletét, a melegebb napokon pedig a hátsó lábait a víz alá dugja, hogy hűljön. Az állat nagyon jól tud lebegni a vízfelszínén, mivel a tüdeje befogadóképessége igen nagy – 2,5-szer nagyobb, mint egy hasonló méretű, szárazföldi emlősnek – és a bundája is megtart sok levegőt. A tengeri vidra ügyetlenül, gurulósan jár, míg futás közben meghajolva szökell. Habár képes a szárazon is járni, a nyílt vízben tölti idejének legnagyobb részét. Nagyon érzékeny, hosszú bajuszszálainak és a mellső lábainak köszönhetően a tengeri vidra képes akár sötét, zavaros vizekben is zsákmányt találni. A kutatók észrevették, hogy amikor éppen meg akarták közelíteni az állatokat, és felőlük fújt a szél, a tengeri vidrák hamarább reagáltak, mint amikor az állatok irányából fújt a szél. Ez arra enged következtetni, hogy a tengeri vidráknak jobb a szaglása, mint a látása. Más megfigyelések azt mutatták, hogy egyaránt jól lát a víz alatt és felett, de nem olyan jól, mint a fókák. A hallása nem rossz, de nem is kitűnő. A kifejlett állatok 32 foga, főleg az őrlőfogak, lapítottak és lekerekítettek. Inkább zúzásra és nem vágásra alkalmasak. A fókák és a tengeri vidrák az egyetlen ragadozók, amelyeknek két pár alsó metszőfoga van, és nem három, ahogyan a többieknél. A felnőtt állatok fogképlete a következő: A tengeri vidra anyagcseréje kétszer-háromszor gyorsabb, mint egy hasonló nagyságú szárazföldi emlősnek. Az állat minden nap körülbelül saját testsúlya 25–38 százalékát kitevő táplálékot kell megegyen ahhoz, hogy életben maradhasson a hideg vízben. Az emésztőrendszere körülbelül 80–85%-os hatásfokú, a táplálék mindössze három óra alatt halad végig a tápcsatornán. A legtöbb vizet a táplálékából nyeri, de eltérően a többi tengeri emlőstől, a tengeri vidra képes sós vizet is inni. Méretéhez képest az eléggé nagy veséi ki tudják választani a tengervízből az édesvizet, emiatt az állat vizelete igen sűrű. ## Életmódja A tengeri vidra nappali állat. A táplálékszerzést egy órával napfelkelte előtt kezdi, aztán délben alszik vagy pihen. Pihenés után, napnyugtáig még néhány órát táplálkozik, de néha, késő éjszaka, egy harmadik táplálékszerző útja is lehet. Az olyan nőstények, amelyeknek kölykei vannak, inkább éjszaka vadásznak. Megfigyelésük azt mutatja, hogy az állatok a táplálékkínálattól függően, a napnak 24–60 százalékát töltik táplálékszerzéssel. A neki megfelelő élőhelyek az óriás barnamoszaterdők, ahol ügyesen vadászik. Az állatok a szőrzetápolásnak nagy jelentőséget tulajdonítanak, amely bundájuk takarításából, kibogozásából, az elhullt szőrök eltávolításából, a bundából való vízkiszorításból és a szőrzetbe való levegő befújásából tevődik össze. Egy kívülállónak ez a tevékenység vakarózásnak tűnhet, de nincs bizonyíték arra, hogy a tengeri vidrák bundájában lennének tetvek vagy más élősködők. Táplálkozás közben időnként meg-megfordul a vízben, hogy lemossa a „morzsákat” a hasi részről. ### Táplálkozása Tápláléka halak, rákok, csigák, kagylók és tengeri sünök. A tengeri vidra rövid merülések közben vadászik, gyakran a tengerfenéken. Bár az állat képes 5 percig visszatartani lélegzetét, a merülések alig tartanak egy percig, ritkán 4 percig. Az egyetlen tengeri emlős, amely képes a fenékről felhozni vagy megfordítani köveket, mely műveletet a mellső lábaival végzi. A tengeri vidra leszedi a moszatokról a csigákat és a többi élőlényt, vagy mélyre leás a kagylók után a tengerfenéken. Az egyetlen tengeri emlős, amely a halakat a mellső lábaival és nem a szájával fogja meg. Mindkét mellső láb alatt megnyújtható bőrzseb van, amelyek a mellig érnek. Ezekben a zsebekben (főképp a balban) tárolja zsákmányát az állat, amíg a felszínre ér. A felszínen, háton úszva, mellső lábaival szétszedi táplálékát, aztán szájához juttatja. A kisebb kagylókat héjastól megrágja és lenyeli, míg a nagyobbakat összetöri. A kagylók szétnyitásához az alsó metszőfogait is használja. Azért, hogy nagy tengeri sünöket is elfogyaszthasson, a tengeri vidra az állatok alsó részét harapdálja, mivel itt puhábbak és a tüskék kisebbek, míg a testük többi része nagy tüskékkel fedett. Miután megsértette a tengeri sün alsó részét, és az „vérezni” kezd, a tengeri vidra felnyalja tartalmát. A tengeri vidra vadászás és táplálkozás közben köveket is használ, emiatt azon kevés emlősök közé tartozik, amelyek tárgyakat használnak. Háton úszva a mellére rakja a víz mélyéről fogott halat és kagylót. Karmos elülső mancsaival és egy kő segítségével feltöri a kagylót, aztán az ehető részeket a szájába gyömöszöli. Azért, hogy a kúpcsigákat (Vetigastropoda öregrend) leszedhesse a sziklákról, egy nagy kővel, 15 másodperc alatt negyvenötször üti meg áldozatát. A kúpcsigák a saját testtömegénél 4 ezerszer erősebb húzóerőnek is ellen tudnak állni, emiatt leszedésükhöz a tengeri vidrának többször kell lemerülnie. Mivel olyan állatokkal is táplálkozik, amelyek az ember számára is táplálékul szolgálnak, a kagylótenyésztők és a halászok ellenségei. A tengeri vidra a környezetének fontos tényezője, mivel megfékezi azon állatok túlszaporodását, amelyek teljesen „lelegelnék” a vízalatti „erdőket”. ### Társas viselkedésük Ez az állat a partok lakója és csoportokban él. Habár minden felnőtt állat és önálló fiatal egyedül vadászik, pihenéskor csoportokba gyűlnek azonos nemű társaikkal, úgynevezett „tutaj”-okba. Egy tutaj körülbelül 10–100 állatból áll, a hím tutajok nagyobbak, mint a nőstény tutajok. Eddig a legnagyobb tengeri vidra tutaj 2000 egyedet számlált. Azért, hogy alvás közben a hullámok ne vigyék el őket, az állatok óriás moszatokba csavarják testüket. Annak a hím tengeri vidrának van nagyobb esélye a párosodásra, amelyik olyan területet ural, amely a nősténynek is tetszik. Mivel ősszel érik el a szaporodási időszak csúcspontját, a hímek tavasztól őszig területféltők. Ez idő alatt a hímek a területük határait járják, hogy elűzhessenek minden oda tolakodó más hímet, viszont a verekedések eléggé ritkák. A felnőtt nőstények szabadon járnak egyik hím területéről a másikéra, számuk túlhaladja a hímekét. Egy hímre öt nőstény jut. Az olyan hímek, amelyeknek nincs saját területük, nagy „legénycsapatokba” verődnek, és így keresik fel a nőstényeket. Ez a faj sokféle hangot képes kiadni: a kiskutya nyüszítéstől a sirály kiáltásáig. Amikor a nőstények nyugodtak, búgó hangokat hallatnak, a hímek viszont torokhangokat. A veszélyben levő felnőttek fütyülnek, sziszegnek vagy éppenséggel visítanak. Bár a tengeri vidrák játszanak és érintkeznek egymással, mégsem mondható, hogy társas állatok. Az idejük legnagyobb részét magányosan töltik, a felnőttek egyedül vadásznak, ápolják bundájukat és védik magukat. ## Szaporodása A tengeri vidráknál a hímek több nősténnyel is párosodhatnak, bár néhány napig tartó párt is alkothatnak. A párzás a vízben történik meg és alkalmanként el is durvulhat, mert a hím harapdálja a nőstény orrát – ami gyakran véresre sebződik –, és néha a nőstény fejét is a víz alatt tartja. A párzási időszak egész évben tart, emiatt az ellés az év akármelyik napjára eshet, a legtöbbször azonban az északibb részeken május–június között, a délebbi részeken pedig január–március között történik. A vemhesség 4–12 hónapig tart, mivel a nőstények képesek késleltetni a beágyazódást, majd ezután négy hónapig fejlődik a magzat. Míg a kaliforniai állatok minden évben ellenek egy utódot, ezzel szemben az alaszkai példányok csak minden második évben. Az ellés általában a vízben történik. A nőstény egy, néha két utódot hoz a világra. A kölyök 1,4–2,3 kilogramm tömegű. Az ikerellés csak 2 százalékban fordul elő, de általában ekkor is csak az egyik kölyök marad meg. Születéskor az újszülött szeme nyitva van, látszik 10 kis foga, és testét vastag bébibunda fedi. Az anyák gyakran órákig nyalják kicsinyeik bundáját, ezután levegőt fújnak bele. A szőrzetápolás után a bunda úgy tele van levegővel, hogy a kölyök lebeg a vízfelszínen, mint egy fadarab, és képtelen lemerülni. 13 hét után kicserélődik a sűrű, puha bébibunda a felnőttekre jellemző bundára. A kaliforniai állománynál a szoptatás 6–8 hónapig, míg az alaszkainál 4–12 hónapig tart, de az anyák már az 1–2 hónapos kölyküknek is adnak szilárd táplálékot. A tengeri vidra teje két, a hason elhelyezkedő csecsbimbóból jön, gazdag zsírokban és inkább a többi tengeri emlősére hasonlít, nem a menyétfélékére. A kölyök az anyja felügyelete mellett, hetekig tanul úszni és merülni, mielőtt elérné a tengerfeneket. Először csak kis tápértékű zsákmányt hoz fel, mint amilyen egy kis, színes tengeri csillag vagy egy kavics. Általában egy fiatal 6–8 hónaposan válik önállóvá. Az is előfordul, hogy az anya elhagyja kicsinyét, ha nem talál elegendő táplálékot. Létezik azonban ennek az esetnek a fordítottja is, amikor egy kölyök már majdnem felnőtt méretű, de még mindig szopik. A kölykök halálozási rátája nagy, főleg az első tél idején – a feltételezések szerint csak 25 százalékuk éli túl az első évet. A tapasztaltabb anyák kölykeinek nagyobb esélyük van a túlélésre. A nőstények táplálják és gondozzák kicsinyeiket, néha árvákat is elfogadnak. Már sokat írtak a tengerividra-anya kölyök iránti szeretetéről – egy anya állandó figyelmet mutat kicsinyével szemben, a mellén ölelgeti, hogy távol tartsa a hideg víztől és alaposan átvizsgálja bundáját. Amikor táplálékszerző útra indul, a kicsit moszatokkal tekeri be, hogy a hullámok ne vigyék el; ha a kölyök ilyenkor nem alszik, akkor hangosan sír anyja visszatértéig. Ha elpusztul a kölyök, az anya még napokig gondozza. A nőstények 3–4, a hímek 5 évesen válnak ivaréretté. Bár a hímek csak néhány évvel ezután tudnak párosodni. Egy fogságban tartott hím még 19 évesen is sikeresen párosodott. A természetben a tengeri vidrák legfeljebb 23 évig élnek, az átlag élettartam 10–15 év a hímeknél, 15–20 év a nőstényeknél. Néhány fogságban lévő állat életkora meghaladta a 20 évet, egy nőstény pedig a Seattle Aquariumban 28 évesen pusztult el. A vadon élő tengeri vidráknak hamar elkopik a foguk, lehet, hogy emiatt ilyen rövid az élettartamuk. ## Az állományok A tengeri vidrák a parttól egy kilométeres távolságig tanyáznak és a 15–25 méteres mély vizeket kedvelik. Olyan helyeket választanak maguknak, amelyek védettek az erős óceáni széltől: sziklás parti részeket, vastag moszaterdőket és korallzátonyokat. Bár az állatokat legtöbbször köves tengerfenéken kutatóknak képzeljük el, a tengeri vidrák egyaránt képesek sáros, homokos és iszapos vízben is keresgélni. Az északi elterjedési területüket a jég határozza meg, mivel a tengeri vidrák képesek az úszó jégtáblák mellett élni, de képtelenek a hamar befagyó tenger környékén sokáig tartózkodni. Az egyedek általában néhány kilométeres territóriumukon élnek, és ott is maradnak egész évben. A tengeri vidrák állománya feltételezések szerint valamikor 150 000–300 000 egyedet számlált. Élőhelyük a Csendes-óceán északi partjainak egy ív alakú része, Észak-Japántól a Mexikóhoz tartozó Kaliforniai-félsziget középső részéig. A prémvadászat, amely 1740-ben kezdődött, lecsökkentette a tengeri vidrák számát 1000–2000-re. A megmaradt állatok tizenhárom kolóniába tömörültek. Körülbelül a korábbi elterjedési területük kétharmadán újra elkezdett nőni a számuk, egyes helyeken jobban, máshol viszont kevésbé. A tengeri vidrának állandó állománya Oroszország keleti partjainál, valamint Alaszkánál, Brit Columbiánál, Washington államnál és Kaliforniánál van, de bizonyítékok vannak arra, hogy Mexikó és Japán partjainál is visszatelepednek. A 2004–2007 közötti felmérés körülbelül 107 000-re tette a világ tengerividra-állományának a számát. ### Oroszország Jelenleg a legbiztonságosabb helyek a tengeri vidrák számára az orosz partok. A 19. század előtt körülbelül 20 000–25 000 példány élt a Kuril-szigeteken, ennél is több Kamcsatka partvidékén és a Parancsnok-szigeteken. A Nagy Vadászat évei után, ezeken a helyeken, amelyek manapság Oroszországhoz tartoznak, 750-re esett vissza a tengeri vidrák száma. 2004-ig a tengeri vidrák már visszafoglalták egykori élőhelyeiket, számuk körülbelül 27 000-re tehető. A Kuril-szigeteken körülbelül 19 000, Kamcsatka partvidékén 2000–3500 és a Parancsnok-szigeteken 5000–5500 példány él. Az egyedszám-növekedés lassulni kezdett, amiből arra lehet következtetni, hogy az itteni állomány megközelítette az élőhely befogadóképességét. ### Alaszka Alaszka a tengeri vidrák szaporodási területének központja. 1973-ban az itteni állományt 100 000–125 000 egyedre becsülték, ez 2006-ig 73 000-re esett vissza. Hatalmas egyedszámcsökkenés történt az Aleut-szigeteken; a nagy méretű pusztulás oka egyelőre ismeretlen, de a tudósok a kardszárnyú delfinek aktivitását gyanítják. A Prince William-szoros tengeri vidráinak több ezer példánya pusztult el 1989-ben, amikor az Exxon Valdez tankhajó hajótörést szenvedett. ### Brit-Columbia és Washington állam Az Alaszkától délre levő állományok külön-külön csoportokban élnek, melyek nem érintkeznek egymással. 1969–1972 között 89 tengeri vidrát hoztak hajóval Alaszkából a brit columbiai Vancouver-sziget partjaira. Ez a 89 példány egy egészséges, jól fejlődő állományt hozott létre, 2004-ig számuk több mint 3000-re nőtt. Elterjedési területük Tofino és Cape Scott között helyezkedik el. 1989-ben, közép Brit Columbia partvidékén egy különálló állományt fedeztek fel. Még nem tudják, hogy ez az állomány az újratelepített tengeri vidráktól szakadt le, vagy a prémkereskedelem éveinek túlélői alkotják. 2004-ben körülbelül 300 egyedből állt az újonnan felfedezett populáció. 1969–1970 között 59 állatot hoztak az Amchitka-szigetről Washington állam vizeibe. A 2000 és 2004 között végzett éves megfigyelések azt mutatják, hogy az állomány 504–743 egyed között van. Elterjedési területük az Olympic-félsziget és délen a Destruction-sziget és Pillar Point között fekszik. Brit-Columbiában és Washington államban a tengeri vidrák legnagyobb része távol tartózkodik a partoktól. De az Olympic-félsziget partjainál két méterre is megközelítik a szárazföldet. A San Juan-szigeteken és Puget Soundon látott tengeri vidrák valójában kanadai vidráknak bizonyultak, amelyek eléggé gyakoriak ezeken a partokon, bár a biológusok megerősítették, hogy errefelé a ’90-es évek közepétől időnként fel-felbukkan egy-egy tengeri vidra is. ### Kalifornia 2007 tavaszán, 3026 tengeri vidrából állt az állomány, közép-Kalifornia partjainál. Az itteni, prémkereskedelem előtti, állomány 16 000 lehetett. A ma élő kaliforniai tengeri vidrák egy 50 egyedet számláló kolóniának a leszármazottai, amelyeket a Big Sur-nál fedeztek fel 1938-ban. Jelenlegi főbb elterjedési területük San Franciscótól délre és Santa Barbara megye között fekszik. Az 1980-as évek utolsó éveiben, Az Amerikai Egyesült Államok Halászati és Vadászati Hivatala (U.S. Fish and Wildlife Service) körülbelül 140 kaliforniai tengeri vidrát helyezett át a dél-kaliforniai San Nicolas-szigetre, hogy tartalékot biztosítson olyan esetekben, ha tankhajóbaleset következne be a tengeri vidrák területén. A biológusok meglepetésére a San Nicolas-szigeti populáció csökkenni kezdett, mivel az állatok visszavándoroltak eredeti helyükre. 2005-ben már csak 30 állat tartózkodott San Nicolas-sziget közelében, de az ottmaradottak a bőséges zsákmánykínálat miatt nagyon jól élnek. Az állatokat áthelyező hivatal szerint az élőhely befogadóképessége 5–10 év alatt érte volna el a határt. Amikor a hivatal elhatározta az áthelyezési programot, a kaliforniai populáció „térségi gazdálkodását” is kigondolta. Azért, hogy enyhítse a vetélkedést a halászok és tengeri vidrák között, Point Conception-tól a mexikói határig levő részt „tengerividra-mentes övezetnek” nyilvánította. Ezen a szakaszon, csak a San Nicolas-sziget partjai mentén élhettek tengeri vidrák. E menedékhelytől eltávolodó állatokat befogták és más helyekre szállították. Ezt a tervet aztán feladták, mert fölöslegesnek bizonyult, mivel a több száz befogott tengeri vidra visszatért a tengerividra-mentes övezetbe, nem törődve a szabályokkal. 2005-ben, a nyilvánosság nyomására, az Amerikai Egyesült Államok Halászati és Vadászati Hivatala döntést kellett hozzon az ügy megoldását illetően. ### Oregon Oregonban, a Depoe öbölben, 103 év után, 2009. február 18-án láttak először vad tengeri vidrát. A magányos hím Kaliforniából vagy Washington államból vándorolhatott ide. ## Ökológia ### Étrendje A tengeri vidrák több mint 100 különböző állatfajjal táplálkoznak. Elterjedési területük legnagyobb részén majdnem kizárólag tengeri gerincteleneket fogyasztanak, például tengeri sünöket, különböző kagylófajokat, a Vetigastropoda öregrend egyes fajait, más puhatestűeket, rákokat és csigákat. A zsákmány mérete az apró Docoglossa-fajoktól az óriáspolipig terjed. Ahol különböző méretű tengerisünök, kagylók és kúpcsigák élnek együtt, a tengeri vidra mindig a legnagyobb példányokat választja ki elfogyasztásra. A kaliforniai megfigyelések azt mutatták, hogy a tengeri vidrák figyelemre se méltatják a 7 centiméter átmérőjűnél kisebb Pismo kagylókat. Az állatok néhány északi élőhelyen halakkal is táplálkoznak. Az 1960-as években, Amchitka-sziget partjainál – ahol a befogadóképesség elérte a határt – a tanulmányozások azt mutatták, hogy a tengeri vidrák gyomrában 50 százalékban halak voltak. A legtöbb halfaj tengerfenéki vagy lassú mozgású volt, mint például a Hemilepidotus hemilepidotus és a gömbhal-fajok. Alaszkától délre a hal alig játszik szerepet az étrendjükben. Ellentétben a tévhittel, amely szerint a tengeri vidrák tengeri csillagokat fogyasztanának, ezt csak ritkán teszik. Ha barnamoszatot nyelnek le, az emésztetlenül távozik el az ürülékkel együtt. A tengeri vidrák étrendje és vadásztechnikája egy adott területen belül is változatos. A zsákmány kiválasztását és annak megszerzését az anyjuktól tanulják a kicsinyek. Egy állomány étrendje idővel megváltozhat, ha kedvenc zsákmányukat túlvadásszák, például a nagyobb tengerisünöket; vagy ha az ember is azt fogja ki, ami a tengeri vidráknak kedvelt tápláléka. Az állatok képesek egy helyről teljesen összeszedni a kúpcsigákat, kivéve azokat, amelyek mélyen a sziklafalak között élnek, de azért a tengeri vidrák vigyáznak arra, hogy ne irtsák ki teljesen a táplálékforrásaikat. 2007-ben, egy kaliforniai tanulmányozás során megfigyelték, hogy ha kevés a táplálékkínálat, a tengeri vidrák többféle zsákmányfajhoz folyamodnak. Érdekesség, hogy a táplálékban szegény helyeken az állatok jobban szakosodtak egyfajta zsákmányra, mint az olyan helyeken, ahol bőséges a kínálat. ### Kulcsfaj szerepe A tengeri vidra egy tipikus kulcsfaj, mivel nagy egyedszámú jelenléte meghatározza az élőhelyének kinézetét és összetételét. A tengeri vidrák megakadályozzák, hogy a tengerfenéken lakó, legelő állatok, például a tengerisünök túlszaporodjanak. A tengerisünök megrágják az óriás barnamoszatok alsó szárát, így azokat a hullámok elviszik. Az ilyen „óriás erdők” pusztulása az ökoszisztéma összeomlásához vezetne, mivel ezek élőhelyet és táplálékot nyújtanak rengeteg élőlény számára. Az olyan észak-csendes-óceáni helyeken, ahol nincsenek tengeri vidrák, „tengerisün-sivatagok” jöttek létre, ahol nagy számban élnek tengerisünök, de hiányoznak a tengeralatti erdők. A brit columbiai tengerividra-visszatelepítések, fontos ökoszisztéma-javulást idéztek elő. Ilyen javulás történt az Aleut-szigeteken, a Parancsnok-szigeteken és a kaliforniai Big Sur-nél is. Kalifornia egyes vízalatti erdői a tengeri vidrák nélkül is megvoltak, mert a tengerisün-állomány elszaporodását egyéb tényezők korlátozták. A tengeri vidrák szerepe a barnamoszaterdők karbantartásában fontosabb a nyíltabb vizeken, mint a védett öblökben és torkolatokban. A tengeri vidrák az élőhelyük fajgazdagságában is szerepet játszanak, mivel a jól szaporodó kagylókat összeszedik a sziklás helyekről, helyet engedve más élőlények megtelepedésének. ### Ragadozói A tengeri vidrákkal táplálkozó állatok közé sorolhatók a kardszárnyú delfinek (Orcinus orca) és a fülesfókák (Otariidae); a fehérfejű rétisas (Haliaeetus leucocephalus) is vadászik rájuk, kiemelve a kölyköket a víz felszínéről. Kaliforniában, a cápaharapások, főleg a fehér cápa (Carcharodon carcharias) támadásai, okozzák a tengerividra-halálozások 10 százalékát; emiatt az állományok nem nagyon terjednek északabbra. Találtak már cápaharapás által elpusztult tengeri vidrákat, de még nincs bizonyíték arra, hogy a cápák meg is eszik őket. ## A tengeri vidra és az ember ### Prémkereskedelem A régészeti leletek azt mutatják, hogy a helybéli lakosság már több ezer éve vadászik a tengeri vidrákra, táplálékért vagy a bundájáért. Az állatok nagy volumenű levadászása, aminek következtében körülbelül egymillió tengeri vidrát öltek meg, a 18. században kezdődött, amikor a világ összes tájáról a vadászok és a kereskedők érkeztek az élőhelyekre, hogy kielégítsék a tengeri vidra prémje utáni keresletet. Ebben az időben a tengeri vidra bundája volt a legdrágább árucikk. Az 1700-as évek elején az oroszok elkezdték vadászni a tengeri vidrákat a Kuril-szigeteken, és a zsákmányt először Kínának adták el. Oroszország felfedező utakat rendelt az Észak-Csendes-óceán térségére, Vitus Beringet küldve, hogy térképezze fel az Arktisz partjait és találjon átjárókat Szibéria és Észak-Amerika között. 1741-ben, az Észak-Csendes-óceán térségét feltáró második felfedező útján, Bering hajótörést szenvedett a Parancsnok-szigetekhez tartozó Bering-szigeten, ahol ő és legénységének nagy része meghalt. Az életben maradt legénység között volt Georg Steller biológus, aki felfedezte a tengeri vidrát, amelyet először a partokon tekintett meg. A telet ezekre vadászva töltötte, a kártyajátékok tétjét tengerividra-bőrök tették ki. Szibériába 1000 vidrabőrrel tértek vissza, amikért magas árat kértek. Így kezdődött az úgynevezett „Nagy Vadászat”, amely még száz évig tartott. Az orosz prémvadász expedíciók nemsokára kiirtották a tengeri vidrákat a Parancsnok-szigetek környékéről, és 1745-ben a vadászok átköltöztek az Aleut-szigetekre. Az oroszok először kereskedtek az aleut őslakosokkal. Egy idő után a nőket és gyermekeket foglyul ejtették, míg a férfiakat kötelezték, hogy vadásszanak nekik, akik nem engedelmeskedtek, megkínozták, sőt meg is ölték őket. Sok aleut őslakos az oroszok keze, vagy az általuk behozott betegségek által lelte halálát. Az őslakosság számát az oroszok 20 000-ről 2000-re csökkentették. Az 1760-as években az oroszok elérték Alaszkát. 1799-ben, I. Pál orosz cár egyesítette az ellenségeskedő prémvadász társulásokat, az Orosz-amerikai Társaságba, amelynek birodalmi szabadalmat, védelmet és monopóliumot garantált a prémekre és az elfoglalt területekre. I. Sándor orosz cár alatt a kereskedők által vezetett Társaság a Cári Haditengerészet kezébe került, mert a tisztek a kereskedők által bántalmazott őslakosokról számoltak be. 1818-ban az alaszkai őslakosoknak megadták azokat a jogokat, amelyeket egy orosz városi lakos is élvezhetett. A déli részeken más népek is bekapcsolódtak a vadászatba. Mexikó és Kalifornia partjain a spanyol felderítők tengerividra-bőröket vettek az amerikai őslakosoktól, melyeket aztán eladtak Ázsiában. 1778-ban, az angol James Cook kapitány elérte Vancouver-szigetet, és ott tengerividra-bőröket vásárolt az őslakosoktól. Amikor Cook hajója egy kínai kikötőbe érkezett, a bőrök magas áron is hamar elkeltek – nemsokára „puha arany”-nak nevezték az árucikket. Ahogy terjedt a hír az értékes prémekről, Európából és Észak-Amerikából vadászok és kereskedők érkeztek a Csendes-óceán keleti partjaira. Az orosz vadászat délfelé kezdett terjeszkedni. Ezt az amerikai hajóskapitányok is elősegítették, ugyanis orosz kereskedőket és aleut vadászokat alkalmaztak hajóikon. Ezek az egyezségek főleg Washington, Oregon és Kalifornia államokban működtek jól. 1808–1842 között 75 amerikai hajó vett részt a kaliforniai vidravadászatban, míg ezzel szemben az Orosz-amerikai Társaságnak csak 13 hajója volt. 1812-ben az oroszok megalapították Fort Rosst (Észak-Kalifornia), egy mezőgazdasági települést, hogy itt legyen a déli főszálláshelyük. A következő 29 évben, először az amerikaiakkal együtt, 50 000 kaliforniai tengeri vidrát öltek meg, ezek többségét az amerikai kereskedők dolgozták fel, aztán amerikai hajókkal Kantonba szállították. A sok vadászat során a tengeri vidrák száma annyira lecsökkent, hogy ez a tevékenység kereskedelmi szempontból már nem volt kifizetődő. Az Aleut-szigeteken a kereskedelmi célú vadászat 1808-ban leállt, mivel az Orosz-Amerikai Társaság védelmi intézkedéseket hozott, amelyeket 1834-ben továbbiak követtek. 1867-ben, amikor Oroszország az Amerikai Egyesült Államoknak eladta Alaszkát, az alaszkai vidraállomány 100 000-re nőtt, de az amerikaiak újból irtani kezdték őket, ismét a kihalás szélére sodorva a fajt. A prémek ára emelkedni kezdett, ahogy az állatok ritkultak: az 1880-as évek alatt egy bőr 105–165 dollár volt a londoni piacon, 1903-ban már egy bőr 1125 dollárt is megért. 1911-ben Oroszország, Japán, Nagy-Britannia (Kanada helyett) és az Amerikai Egyesült Államok aláírták a Fülesfókák Védelme Egyezményt, amelyben a tengeri vidrák vadászatát is felfüggesztették. Annyira kevés példány maradt – csak 1000–2000 egyed – hogy úgy gondolták, hogy a faj ki fog pusztulni. ### Állománynövekedés és -védelem A 20. század során a tengeri vidrák visszanépesítették az egykori elterjedési területük kétharmadát, így a megóvásukra kidolgozott program a tengeri természetvédelem egyik legsikeresebb vállalkozása lett. Ennek ellenére a Természetvédelmi Világszövetség a tengeri vidrát még mindig a veszélyeztetett fajok listáján tartja, mert az intézkedések ellenére sok veszély leselkedik rá: olajszennyezés, kardszárnyú delfinek, orvvadászok, halászok – a tengeri vidra belegabalyodik a horgászzsinórokba is. Az állat vadászata ma már tilos, kivéve az őslakosokat, akik számára az Egyesült Államokban néhány tengeri vidra elejtése engedélyezett egy-egy szezonban. 1991-ben, a Szovjetunió felbomlása után az orvvadászat nagy gondot okozott az orosz Távol-Keleten, de a törvények megerősítése és a gazdasági javulás csökkentette ezt a tevékenységet. A tengeri vidrát az olajszennyeződések veszélyeztetik a legjobban. Ez kimondottan veszélyes az állatok számára, mivel életben maradásukhoz meleg bundára van szükségük. Amikor bundájuk megtelik olajjal, elveszti a levegőt megtartó képességét, és az állat rövid időn belül hipotermia (kihűlés) által pusztul el. Az állat mája, veséje és tüdeje károsodik, ha bundatisztogatás közben olajat nyel le vagy szippant fel. Az Exxon Valdez óriás tankhajó 1989. március 24-i balesete több ezer tengeri vidrát pusztított ki a Prince William-szoros térségében, és a fel-felbukkanó újabb olajfoltok egészen 2006-ig zavarták a helybéli állomány regenerálódását. A nyilvánosság előtt bevallott, a tengeri vidrákért érzett sajnálatában az Amerikai Egyesült Államok Halászati és Vadászati Hivatalának szóvivője a következőket mondta: „A játékos, a fotogén, ártatlanul bámészkodó tengeri vidra tömören összefoglalva az áldozat szerepébe került [...] az édes, játékos tengeri vidrák hirtelen veszélyben vannak, olajosak, ijedtek és haldoklanak, veszett ügyük van az olajjal szembeni küzdelemben.” Mivel Kaliforniában, Washington államban és Brit-Columbiában kicsi az állatok elterjedési területe, egy nagyobb tankhajóbaleset nagy katasztrófához vezetne az adott térségben vagy tartományban. Az olajszennyeződések megelőzése céljából fontos intézkedéseket hoztak, de ez nem elég: ha növelni lehetne a tengeri vidráknak szánt területet, akkor megakadályoznák azt, hogy egy baleset esetén az egész állomány kipusztuljon. Mivel a tengeri vidrák nagy tengeriélőlény-fogyasztók, a halászok és kagylótenyésztők ügyvédei ellenzik az elterjedési terület növelését, sőt egyes halászok törvénytelenül pusztítják is ezeket az állatokat. Az utóbbi évtizedekben az Aleut-szigeteken nagymértékű tengerividra-pusztulás volt érezhető. Az 1980-as években a térség körülbelül 55 000-100 000 példánynak adott otthont, de az állomány 2000-re körülbelül 6000 állatra csökkent. A legelterjedtebb, de még vitatott feltételezés szerint a kardszárnyú delfinek voltak a populáció csökkenésének okozói, ezek ették meg a tengeri vidrákat. Az állatok számának csökkenése egybeesik az orkák vadászati idejével, de nincs bizonyíték arra, hogy az orkák tengeri vidrákra vadásznának. Egy másik aggodalmat keltő élőhely a kaliforniai partoknál van, ahol az 1990-es évek vége felé ingadozás mutatkozott az állatok számában. Feltűnően nagy volt a halálozási ráta a felnőttek és fiatalok, főleg a nőstények között. Az elpusztult állatok felboncolása azt mutatta, hogy egy Toxoplasma gondii nevű élősködő támadta meg a szervezetüket, mely nagy méretű elhullást okozott a kaliforniai vidrák között. A halálos Toxoplasma gondiit a macskafélék és az oposszumok hordozzák. A tengeri vidrák a házi macskák vécén át eltávolított ürülékén keresztül fertőződnek meg. Habár ismert a kaliforniai tengeri vidrák elpusztulásának oka, még nem tudott dolog, hogy az itteni állatok miért érzékenyebbek erre a fertőzésre, mint a más helyeken lévők. A tengeri vidráknak néhány védett területe van az Amerikai Egyesült Államokban, Oroszországban és Kanadában. Az ilyen védett területeken szigorúan tilos a szennyező anyagok vízbe engedése és a kőolaj kutatását célzó fúrások. Feltételezik, hogy több mint 1200 tengeri vidra él a Monterey Bay National Marine Sanctuaryben és több mint 500 az Olympic Coast National Marine Sanctuaryben. ### Gazdasági hatása A tengeri vidra zsákmányállatai között olyan élőlények is vannak, amelyeket az ember is szívesen fogyaszt, például egyes csigafajok, kagylók és rákok. Egyes helyeken a szegényes zsákmány heves vitákat idézett elő. A nyilvánosság a hatóságoktól várja az ügy megoldását. Az ügy bonyolult, mert a tengeri vidrákra fogják a zsákmány csökkenését, de valójában ehhez a túlhalászás, a betegségek, a szennyezés és a földrengések is hozzájárulnak. A zsákmánykínálat csökkenése olyan helyeken is érezhető, ahol nincsenek tengeri vidrák. A természetvédők megjegyzik, hogy a tengeri gerinctelenek elszaporodása egy eléggé új jelenség, ami a tengeri vidrák kiirtásának köszönhető. Bár sok tényező hozzájárul a zsákmánykínálat visszaeséséhez, a tengeri vidrák képesek egy helyen annyira lecsökkenteni a táplálékforrást, hogy az már nem kifizetődő a halászok számára. A tudósok egyetértenek azzal, hogy a tengeri vidrák és a csigatenyésztők nem élhetnek egyazon helyen, és ez igaz más tenyésztőkre is. A tengeri vidra és az ember kapcsolatának sokféle alakja van, egyesek nem érzékelhetőek azonnal. A tengeri vidrának köszönhető a nagyobb mennyiségű barnamoszat begyűjtése, mivel az állat korlátozza a tengerisünök elszaporodását; a barnamoszatot különböző ételekben és gyógyszerekben használják. Bár az ember összeszedi a Strongylocentrotidae tengerisüncsalád fajait tápláléknak vagy a tengeralatti erdők védelme céljából, a tengeri vidrák ennél jóval hatékonyabbak, hiszen több fajt és nagyobb mennyiségben „takarítanak” be. A barnamoszaterdők egészsége igen fontos, mivel sok iparilag halászható halat táplálnak. Egyes helyeken az állatok turistákat vonzanak, így a helybéli szállodák, vendéglők és a tengeri vidrákat megfigyelő kirándulást rendező társaságok jövedelemre tesznek szert. ### Szerepe a kultúrában Sok észak-csendes-óceáni őslakosnak, mint például a Kuril-szigeteki ainuknak, a kamcsatkai korjákoknak és itelmeneknek, az aleut-szigeteki aleutoknak és még sok más észak-amerikai őslakos törzsnek fontos kulturális és anyagi értéket jelentett a tengeri vidra. Ezekben a kultúrákban, amelyek közül sokan erős animista szokásokkal rendelkeznek, ahol a legendák és történetek összeszövődnek a természeti és szellemvilággal, a tengeri vidra mindig családtagnak számított az ember számára. A Nuu-chah-nulth-ok, haidák és más parti Brit-columbiai törzsek a meleg, értékes vidrabőröket a törzsfőnökök kellékeinek tekintették. Tengerividra-bőröket ajánlottak fel a potlachokon is, amelyeket a felnőtté válás, esküvő és temetés alkalmával tartottak meg. Az aleutok tengeri vidrákat faragtak tárgyaikra díszként vagy játék céljából. A szárított és összetört ivarszerveket láz elleni orvosságnak használták. Az ainuk azt hitték, hogy a vidra az emberek és a teremtő közti hírnök. Egy aleut legendának, miszerint a szerelmes vagy reménytelen nők a vízbe vetették magukat és vidrává váltak, sok változata van. Az ilyen, emberrel való összehasonlítások, abból indulnak ki, hogy a tengeri vidrák sok esetben az emberhez hasonlóan viselkednek: játékosak, az anya-kölyök közti kapcsolat igen erős, tárgyakat használnak, ezért sokszor megszemélyesítik az állatokat. Az ipari méretű vadászat erősen érintette úgy az embereket, mint a tengerividra-állományokat – az ainukat és aleutokat elkergették, e népeknek a száma még mindig kicsi; az észak-amerikai tengerparti törzsek teljesen elvesztették a kapcsolatot az állattal, mivel itt annyira kevés tengeri vidra maradt, hogy egy ideig az őslakosságnak sem volt szabad vadászni rá. Az 1970-évek közepétől e faj szépsége és vonzereje megnyerte a nyilvánosság tetszését, manapság a természetvédelem egyik jelképe. A kerek, kifejező pofa és a puha bunda rengeteg emléktárgyat ihlet (képeslapok, ruhák és plüssjátékok). ### Akváriumok és állatkertek A tengeri vidrák jól bírják a fogságot, világszerte 40 akváriumban és állatkertben találhatók meg. A seattle-i akvárium tenyésztett elsőként tengeri vidrákat, a fogamzástól a felnőttkorig. Az első fogságban született vidra Tichuk volt, amely 1979-ben jött a világra, majd az 1980-as évek elején még három kölyök született. 2007-ben, a YouTube-ra feltett videóklip, amelyben két tengeri vidra egymás „kezét” fogja, az első két héten 1,5 millió nézőt vonzott, azóta több, mint 12 millióan nézték meg. A film a vancouveri akváriumnál 5 évvel azelőtt készült, mielőtt a YouTube-ra felkerült volna. A YouTube egyik legnépszerűbb videóklipje volt akkoriban. A videóklipen látható világosabb színezetű vidra neve Nyac, az 1989-es Exxon Valdez tankhajó balesetének a túlélője. Nyac 2008 szeptemberében, 20 évesen pusztult el. ## Egyéb A konvergens evolúció egy érdekes példája a tengeri vidra és a kavicsfogú álteknősök (Placodontia) fogai között meglévő hasonlóság. Ahogy a ma élő tengeri vidrák, úgy a „kavicsfogú álteknős” is kagylókra, tüskésbőrűekre vadászott a triász kori tengerekben. ## Fordítás

Modális logika

A modális logika a klasszikus logika olyan bővítése, amely már modális kijelentéseket is tartalmaz. A modális logikában egy kijelentés nem pusztán igaz vagy hamis lehet, hanem egy bizonyos módon igaz is – például szükségszerű, tudott vagy hitt, kötelező, bizonyítható. A modális logika legjellemzőbb kifejezései a „lehetséges, hogy A” (jelben: '$\scriptstyle{\Diamond A}$'), a „szükségszerű, hogy A” (jelben: '$\scriptstyle{\Box A}$') és ezek átfogalmazásai, például: „Lehet, hogy holnap tengeri csata lesz.” „Nixon győzhetett volna.” „Szükségszerű, hogy egy modális logikáról szóló bevezetőben mindig az alethikus modalitással kezdjék.” Ezek az operátorok a dualitás elve alapján kölcsönösen kifejezhetők egymással; ha A mondat, akkor lehetséges A akkor és csak akkor, ha nem szükségszerű, hogy nem A, azaz: : $\Diamond A \Leftrightarrow \,\lnot \Box \lnot A$ szükségszerű A akkor és csak akkor, ha nem lehetséges nem A, azaz: : $\Box A \Leftrightarrow \,\lnot\Diamond \lnot A$ A szükségszerűségen és a lehetőségen, azaz az úgynevezett alethikus modalitásokon kívül vizsgálható számos egyéb modalitás is. Ilyenek például a megismerhetőséget (episztemikus modalitás), a meggyőződés fokát (doxatikus modalitás), az időbeli elhelyezkedés szintjeit (temporális modalitás), a valamely normarendszerben megengedhető tevékenységeket (deontikus modalitás), vagy pl. az egy formális rendszerbeli bizonyíthatóságot kifejező állítások. ## Áttekintés ### A modális logika története A modális logika ugyanolyan régi, mint maga a logika. Arisztotelész foglalkozott vele először, aki a kategorikus szillogizmusok összegyűjtése után fölsorolja a modális szillogizmusokat is. Később a középkori logikusok foglalkoztak bővebben a modális szillogizmusok természetével. Ők már megkülönböztették a de dicto és a de re modalitásokat. Az, hogy melyik modális szillogizmust melyik értelemben tartották elfogadhatónak, szinte kizárólag a filozófiai nézetrendszerükön múlott. A tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején egy ideig kizárólag extenzionális logikával foglalkoztak, ezért a modális logikában nem születtek új eredmények. A modern modális logika kezdetét általában Clarence Irving Lewis 1918-ban megjelent A Survey of Symbolic Logic című könyvéhez szokás kötni. Ebben Lewis már egy konkrét modális állításkalkulust fejt ki, amelyben konzekvensen alkalmazza a modális operátorokat. A modális logika elsőrendű bővítése azonban paradoxonokhoz vezetett, amelyekkel kapcsolatos két markáns álláspont a Quine–Marcus vitában kristályosodott ki. Mindezen viták után a még 17 éves Saul Kripkének (nem kis mértékben Rudolf Carnap korábbi munkásságára támaszkodva) sikerült szemantikát szerkesztenie a modális kalkulusokhoz, így ezeket azóta már teljes értékű logikaként lehet vizsgálni. ### A modális logika mint intenzionális logika A modális logika elsősorban abban különbözik a klasszikus logikától, hogy a modális kifejezéseket tartalmazó állításainak vizsgálata nem fér el az ún. extenzionális logika keretei között: Extenzionális egy logika, ha benne az összetett kifejezések extenzióját (ez terminusok esetében a jelölt, kijelentések esetében az igazságérték) egyértelműen meghatározza az összetevők extenziója. Tekintsük a következő két példát: - Klasszikus logikából jól ismert extenzionális kifejezés például a tagadás: „Nem igaz, hogy az Esthajnalcsillag a Vénusz.” Ez az állítás pontosan akkor hamis, ha az Esthajnalcsillag a Vénusz, tehát ha tudjuk az összetevőjének, jelen esetben az azonosságállításnak az igazságértékét, akkor tudjuk az egész mondat igazságértékét is. - Ellenben a helyzet nem mindig ilyen egyszerű. Előfordulhatnak olyan kifejezések, melyeknél hiába tudjuk az argumentumának igazságértékét, ezekből mégsem vonhatunk le semmilyen következtetést az egész kifejezés igazságértékét illetően. Vegyük például a következő mondatot: „Esetleges, hogy az Esthajnalcsillag a Vénusz.” Itt az a tény, hogy az „az Esthajnalcsillag az a Vénusz" azonosságállítás igaz, még magában nem elég ahhoz, hogy egyértelműen eldönthessük, a modális „esetleges, hogy” kifejezéssel ellátott állítás igaz-e vagy hamis. Az ilyen intenzionális (azaz nem extenzionális) kifejezések vizsgálata már az intenzionális logika feladata. A modális logikát ezért is szokás az intenzionális logika első fejezetének tekinteni. ### A modális operátor A modális logikára jellemzően a matematikában mint a logikailag konzekvens mondatoperátorok elméletére tekintenek, ami alatt a következő értendő: A klasszikus logikának egy olyan bővítése, melyben adott legalább két, általában a $\scriptstyle \Box$ és $\scriptstyle \Diamond$ szimbólummal jelölt és formulákhoz kapcsolódó operátor, melyekre a következőket kötjük ki: - $\scriptstyle \Box A \leftrightarrow \lnot \Diamond \lnot A$, azaz érvényes a modális operátorokra vonatkozó De Morgan azonosság, más szóval kifejezhetők egymással. - Érvényes a következő következtetés: $\scriptstyle \frac{A_1, A_2, ..., A_n \Rightarrow B}{\Box A_1, \Box A_2, ... , \Box A_n \Rightarrow \Box B}$ azaz ha adott egy helyes következtetés, akkor a premisszákat modalizálva azokból következik a konklúzió modalizáltja is. Szokás a $\scriptstyle \Box$ jellel jelölt operátort erős, a $\scriptstyle \Diamond$ jellel jelölt operátort gyenge modalitásnak is nevezni. A modális operátorokkal kapcsolatban két érdekes modális logikai típust érdemes még megemlíteni: - Vannak olyan logikák, az ún. multimodális logikák vagy többdimenziós modális logikák, melyekben több ilyen (nem redundáns) operátor is előfordul. Ilyen logika például a temporális logika. - Vannak olyan logikák is, az ún. polimodális logikák, amelyekben a modális operátornak nem csupán egy argumentuma van, pl.: $\scriptstyle{\Box (\phi_1, \phi_2, ... , \phi_n)}$. A következőkben bemutatásra kerülő Lewis-i szigorú kondicionális (${-\!\scriptstyle{\mathsf{3}}}$) is tulajdonképpen ilyen kétargumentumú modális operátor. ### Motiváció: C. I. Lewis szigorítása Clarence Irving Lewis alkotta meg a modális logika első formalizált rendszereit abból a célból, hogy szigorítsa a klasszikus logika materiális kondicionálisát. Értelmezésében az általa használt ${\scriptstyle A} {-\!\scriptstyle{\mathsf{3}}} {\scriptstyle B}$ ún. szigorú kondicionális azt fejezné ki, hogy $\scriptstyle A$-ból levezethető $\scriptstyle B$ (nem pedig hogy $\scriptstyle A$ hamis vagy $\scriptstyle B$ igaz, ahogy ez a klasszikus logikában van). A modalitásnak ezzel levezethetőségként, bizonyíthatóságként való értelmezésével ma már a modális logikán belül az ún. bizonyíthatósági logika foglalkozik. A szigorítást Lewis a következőképpen képzeli el: Amíg a klasszikus $\scriptstyle{A \rightarrow B}$ jelentése: Nem áll fenn, hogy $\scriptstyle{A}$ igaz, de $\scriptstyle{B}$ hamis. Addig ezt a következőképpen lehet szigorítani az alethikus modalitással: Nem állhat fenn, hogy $\scriptstyle{A}$ igaz, de $\scriptstyle{B}$ hamis. Más szóval: Szükségszerű, hogy $\scriptstyle{A}$ hamis, vagy $\scriptstyle{B}$ igaz. Tehát : ${\scriptstyle A} {-\!\!\scriptstyle{\mathsf{3}}} {\scriptstyle B}{ \scriptstyle \iff_{\!\!def}\Box (A \rightarrow B)}$ Azaz itt már érezhetően nem csak az aktuális szituáció, hanem az összes lehetséges szituáció is szerepet játszik ${\scriptstyle A} {-\!\scriptstyle{\mathsf{3}}} {\scriptstyle B}$ igazságának eldöntésében. E jelet egyébként 'horognak' szokás mondani, ezt a kondicionálist pedig Lewis után szigorú kondicionálisnak nevezik. A bikondicionális szigorú változatát pedig oda-vissza horoggal szokás jelölni: ${\scriptstyle A} {\varepsilon\!\!\!-\!\scriptstyle{\mathsf{3}}}{\scriptstyle B}$ ### De re és de dicto olvasatok Kvantifikált modális állításokkal kapcsolatban előfordulhatnak kétértelmű kifejezések. Vegyük például a következő állítást: „Minden káplár lehet generális.” Ennek kétfajta olvasata lehetséges: „Minden káplár számára nyitott a lehetőség, hogy generális legyen.” „Lehetséges, hogy minden káplár generális legyen” vagy „lehetséges, hogy nincs olyan káplár, aki ne lenne generális.” Formalizálva a különbség egyből kitűnik: de re: $\scriptstyle{\forall x (}$káplár$\scriptstyle{(x) \and \Diamond }$ generális $\scriptstyle{(x) ) }$ de dicto: $\scriptstyle{\Diamond \forall x (}$káplár$\scriptstyle{(x) \and }$ generális $\scriptstyle{(x) ) }$ A kétfajta olvasat tehát abban különbözik, hogy a $\scriptstyle{\Diamond}$ modális operátor szabad vagy kötött változóra vonatkozik-e. Előbbit nevezzük a de re, „a dologról szóló”, utóbbit a de dicto, „az állításról szóló” olvasatnak. A modalitás és kvantifikáció kapcsán felmerülő de re és de dicto értelmezésekkel kapcsolatos viták a nyelvfilozófia és filozófiai logika jellegzetes problémái, melyek Arisztotelésztől a 20. századig jellegzetes és szinte mindig előtérben lévő témái a modális logikával kapcsolatos vitáknak. ### Hol használják? Egy kis illusztráció – a teljesség igénye nélkül –, hogy különböző területek milyen logikákon keresztül miféle modalitásokat vizsgálnak: - Filozófiában széles körben, például alethikus modalitást, temporális modalitást, episztemikus modalitást, deontikus modalitást, - A matematika megalapozásánál az intuicionista logikában vagy a bizonyíthatósági logikában. - Számítástechnikában a dinamikus logikában és temporális logikában, - Kognitív tudományokban például az autoepisztemikus logikában, - Nyelvészetben a modalitások tanulmányozásánál. ## Grammatika A modális logika grammatikája mindig egy klasszikus logika grammatikájának bővítése. A bővítés abban áll, hogy a klasszikus logika nyelvébe még bevezetnek egy vagy több modális operátort, majd a dualitás törvénye szerint definiálják azok párjait. ## Lehetséges világok szemantikája Már fentebb volt szó arról, hogy nem egy szituációt veszünk figyelembe, hanem több lehetséges szituációra terjesztjük ki a modális operátorokkal formuláink igazságfeltételét. Ha a modalitást egyfajta logikai értelemben vett szükségszerűségként értelmezzük, akkor így a $\scriptstyle{\Box A}$ formula akkor lesz igaz, ha $\scriptstyle{A}$ minden ilyen lehetséges szituációban, minden ún. lehetséges világban igaz. Ehhez hasonló módon a $\scriptstyle{\Diamond A}$ formula pedig akkor lesz igaz, ha $\scriptstyle{A}$ igazságértéke legalább egy lehetséges világban igaz lesz. A $\scriptstyle{\Box}$ és $\scriptstyle{\Diamond}$ modális operátorokat fölfoghatjuk tehát egyfajta 'álcázott' kvantoroknak, melyek a lehetséges világok fölött kvantifikálnak. Azon formulák esetében, melyekben nem szerepel modális operátor, természetesen nem kényszerülünk másik világokat megvizsgálni - ilyenkor minden úgy működik, ahogy azt a klasszikus logikában megszoktuk. A lehetséges világoknak ez a felfogása megfelelő szemantikát fog biztosítani a modalitás egy bizonyos, a logikai szükségszerűségre vonatkozó értelmezése mellett. Ahhoz azonban, hogy más, 'megengedőbb' modalitásokra is kiterjesszük a szemantikát, valahol megszorításokat kell bevezetnünk. Erre jók az ún. alternatíva- vagy elérhetőségi relációk, melyek „összekötik” a szóba jöhető lehetséges világokat. Ilyen szóba jöhető lehetséges világ például egy jövőről szóló temporális logikában a holnapi nap egy időpillanata. Ekkor ugyanis a világ összes időpillanatban vett állapotaira lehetséges világként tekintünk, azonban a múltbeli pillanatok nem számítanak majd szóba jöhető időpillanatoknak annak eldöntésében, hogy egy a jövőről szóló állítás igaz-e vagy hamis. Itt tehát az alternatíva reláció az aktuális időpillanatból az összes jövőbeli világ fele mutat majd. A relációk fogalmát felhasználva így a modális operátorok jelentése a következőképpen néz ki: - $\scriptstyle{\Box A}$ igaz a.cs.a., ha minden olyan lehetséges világban igaz, mely elérhető az alternatíva-reláció mentén az aktuális világból. - $\scriptstyle{\Diamond A}$ hamis a.cs.a., ha minden olyan lehetséges világban hamis, mely elérhető az alternatíva-reláció mentén az aktuális világból, azaz igaz a.cs.a., ha van olyan lehetséges világ, amely elérhető az alternatíva-reláció mentén az aktuális világból, és ott igaz. A logikai szükségszerűség esetében ez a reláció egy ekvivalenciareláció volt. A továbbiakban a megszorítások aszerint fognak alakulni, hogy ennek a relációnak mely tulajdonságait fogjuk elhagyni, milyen új tulajdonságokat kötünk ki rájuk, vagy mely világokat kötjük össze az alternatívarelációval. Ezek a relációkra vonatkozó szemantikai megszorítások a szintaxisban bizonyos formulák axiómaként való posztulálásával esnek majd egybe. A modális logika azon fejezetét, mely ezen viszonyokat, melyek a klasszikus első- vagy másodrendű logika illetve modális logika közt fennállnak, vizsgálja, korrespondencia-elméletnek nevezik. ### Példa A következő (csak látszólag bonyolult) ábra lehetőséget ad arra, hogy adott világok esetén az alternatívarelációkkal hogyan is működtetjük majd a $\scriptstyle{\Box}$ és $\scriptstyle{\Diamond}$ operátorainkat. A világokat a $\scriptstyle{w_1, w_2 ... w_6}$ körök fogják jelölni. Az ebbe a körökbe írt $\scriptstyle{\phi, \psi, \chi}$ formulák jelölik azt, hogy a világban mely formulák igazak. 1. Bemelegítő - A $\scriptstyle{w_1}$ világban igazak a $\scriptstyle{\Box \phi}$ és $\scriptstyle{\Box \chi}$ formulák, mert minden elérhető világban, azaz $\scriptstyle{w_2}$ és $\scriptstyle{w_5}$ világban $\scriptstyle{\phi}$ és $\scriptstyle{\chi}$ igazak. Vegyük észre azonban, hogy míg $\scriptstyle{\Box \phi}$ és $\scriptstyle{\Box \chi}$ igazak a $\scriptstyle{w_1}$ világban, addig $\scriptstyle{\phi}$ és $\scriptstyle{\chi}$ maguk nem igazak ott! - $\scriptstyle{w_2}$-ben ilyesmi nem fog előfordulni: Mikor azt vizsgáljuk, $\scriptstyle{\Box \phi}$ igaz-e (igaz), akkor $\scriptstyle{w_3}$ és $\scriptstyle{w_5}$ mellett magát $\scriptstyle{w_2}$-t is meg kell vizsgálnunk, mivel van egy reflexív alternatívarelációja! - Hasonló okok miatt nem igaz $\scriptstyle{w_3}$-ban $\scriptstyle{\Box \chi}$. 2. Izolált világok - Furcsák azok a világok, melyeket nem kapcsol alternatívareláció sem magához, sem máshoz. Ezekben a világokban, mint például $\scriptstyle{w_4}$-ben, megeshet például, hogy $\scriptstyle{\Box \phi}$ igaz, mivel nincsen olyan elérhető világ, melyben ne lenne igaz, hasonlóképpen ugyanitt $\scriptstyle{\Diamond \phi}$ hamis, hiszen nincs olyan elérhető világ, melyben igaz lenne. 3. Iterált operátorok. Mi van akkor, ha több modális operátort használunk egymás után? - Már beláttuk, hogy $\scriptstyle{w_2}$-ben $\scriptstyle{\Box \phi}$ igaz. Nézzük azonban meg a $\scriptstyle{\Box\Box \phi}$ formulát! Ebben az esetben minden elérhető világban ($\scriptstyle{w_2, w_3}$ és $\scriptstyle{w_5}$) meg kell nézni, hogy minden onnan elérhető világban igaz-e $\scriptstyle{\phi}$! Így ez a formula már nem lesz igaz, mivel $\scriptstyle{w_3}$-ból és $\scriptstyle{w_5}$-ből is elérhető a $\scriptstyle{w_6}$ világ, ahol $\scriptstyle{\phi}$ nem igaz. Az, hogy a $\scriptstyle{\Box A}$ alakú formulák esetén $\scriptstyle{\Box\Box A}$ alakú formulák is igazak legyenek, tranzitivitást igényelnek az elérhető világok közt, mint amilyen például a $\scriptstyle{w_1, w_2, w_4}$ világok közt is van. (Ilyesmiről bővebben lásd majd a K4, S4 és OS4 rendszereket!) - De vehetjük például érdekességként a $\scriptstyle{w_6}$-beli $\scriptstyle{\Box\Box...\Box \chi}$ formulát. Ez mindenképpen igaz lesz, hiszen, $\scriptstyle{w_6}$-ból csak $\scriptstyle{w_5}$ elérhető, és $\scriptstyle{w_5}$-ből csak $\scriptstyle{w_6}$, és mindkettőben igaz a $\scriptstyle{\chi}$ formula. ## Nulladrendű modális rendszerek ### Normális modális logika (K) A leggyengébb ún. normális modális logika a Kripke után elnevezett K modális logika. Ez az a modális logika, amikor a szemantika keretstruktúrájában semmilyen tulajdonságot nem követelünk meg sem a világoktól, sem az alternatívarelációtól. Általában véve normális modális logikának mondjuk ezen logika bővítéseit. Ennek a logikának a karakterisztikus formulája – és majd a leendő kalkulusának axiómája – a K formula: K : $\scriptstyle{\Box (A\rightarrow B) \rightarrow (\Box A \rightarrow \Box B)}$ Általában egy modális kalkulus a klasszikus kalkulus (például Frege–Hilbert-típusú kalkulus) valamilyen bővítése lesz. A bővítés abban áll, hogy további axiómákat és levezetési szabályokat illesztünk a klasszikus kalkulushoz. Természetesen a legszűkebb ilyen kalkulus a K kalkulus lesz, minden további kalkulusunk ennek lesz bővítése. Nem a K axióma azonban az egyetlen, amivel egy klasszikus kalkulust mindig kibővítünk. Új levezetési szabályt is felveszünk. Az új levezetési szabály az ún. szükségességi szabály, avagy a Modális Generalizálás szabálya: (MG) : Ha $\scriptstyle{ \vdash_{K} A}$, akkor $\scriptstyle{\vdash_{K} \Box A}$. Vagy más jelöléssel: (MG) : $\scriptstyle{ \frac{A}{\Box A}}$ Eszerint, ha egy $\scriptstyle{A}$ formula levezethető, akkor az ún. modális generalizáltja, $\scriptstyle{\Box A}$ is levezethető. Emögött azon meggondolás áll, hogy ha egy formula logikai igazság, akkor ezen már az sem erősít, ha szükségszerű, azaz a logikai törvényszerűségnél egyik modalitás sem erősebb. Általában véve K-hoz később felvett új axiómák felelősek a modális kalkulusok sokszínűségéért, csakúgy, mint a különböző elérhetőségi relációk a lehetséges világ-szemantikában. E két szerep közt nagyon szoros kapcsolat van: A modális axiómák érvényességének volta kikényszerít a modell alternatívarelációjától bizonyos tulajdonságokat és viszont; az alternatívareláció bizonyos tulajdonságai érvényessé tesznek bizonyos modális axiómákat. A modális logikának ezzel foglalkozó fejezetét a modális definiálhatóság elméletének vagy korrespondencia-elméletnek nevezik. A K logika esetében legfeljebb annyit mondhatunk, hogy a K definiálja a szokásos Kripke-szemantikát. ### Alethikus rendszerek (T, K4, S4, B, S5) #### T Az a modális logika, melyben az alternatívarelációra csak a reflexivitás teljesül, lesz a T névvel jelölt modális logika. Az, hogy ez a reflexivitás teljesül, valami ilyesmit jelent: „Ha valami szükségszerű, akkor az úgy is van.” „Ha valamely állítás igaz bármely elérhető lehetséges világban, akkor az ebben a világban is igaz.” Az erre a logikára jellemző következő formulát alethikus sémának nevezik: T: $\scriptstyle{\Box A \rightarrow A}$ E formula felelős az alternatívareláció reflexivitásáért, azaz ez a formula modálisan definiálja a reflexivitást. Ennek megfelelően e modális logika kalkulusának egy axiómája is lesz. Alethikus egy modális logika akkor, ha tétele az alethikus séma. A leggyengébb alethikus logika tehát T lesz. #### K4 Az a modális logika, amelyikben az alternatívarelációra csak a tranzitivitás teljesül, lesz a K4 modális logika. Az, hogy a tranzitivitás teljesül, valami ilyesmit jelent: „Ha valami igaz bármely elérhető lehetséges világban, akkor az ezekben az elérhető világokban is szükségszerű, azaz bármely belőlük elérhető lehetséges világban is igaz.” A tranzitivitást definiáló formula, és így a rendszer kalkulusának axiómája: 4: $\scriptstyle{\Box A \rightarrow \Box\Box A}$ E rendszer tehát szigorúan véve nem alethikus rendszer, azonban szoros kapcsolata azokkal igényli a velük való tárgyalást. E logikát az általában szintén nem alethikus logikákat tanulmányozó bizonyíthatósági logikában használják. Ennek oka hogy a K, 4 formulák és a (MG) levezetési szabály ha a $\scriptstyle \Box A$-t úgy értjük, hogy $\scriptstyle A$ gödel-száma levezethető $\scriptstyle PA$-ban, jelentős szerepet játszik Gödel második nemteljességi tételének bizonyításában. Ezért e három $\scriptstyle PA$-beli megállapítást Hilbert-Bernays-Löb-féle levezethetőségi feltételeknek is mondják. #### S4 Az előző két logikának inkább csak technikai jelentősége volt, magukban még elégtelenek bármiféle szükségszerűséghez hasonló fogalmunk leírására, inkább csak annak néhány jellegzetes vonását tudták megragadni. Azonban T és K4 logikák tulajdonságait kombinálva adódik az S4 logika, amelyben az alternatívareláció már egyszerre reflexív és tranzitív. Ez a logika már nem pusztán technikai jelentőséggel bír, ugyanis megragadható lesz benne például az episztemikus értelemben vett szükségszerűség, amivel az episztemikus logika foglalkozik. Értelmezzük most a $\scriptstyle{\Box}$-operátort ez utóbbi szellemében a „tudom, hogy ...” értelemben. A reflexivitás és a tranzitivitás ekkor így fogalmazható: „Ha tudok valamit, akkor az úgy is van.” „Ha tudok valamit, akkor azt is tudom, hogy tudom azt.” Az S4 nagyon fontos még a bizonyíthatóság modalitása szempontjából is, ahol is az intuicionista logika bizonyíthatóság-fogalmát írja le. A reflexivitásért és tranzitivitásért felelős formulák természetesen az előző két logika jellemző formulái lesznek: re: $\scriptstyle{\Box A \rightarrow A}$ tra: $\scriptstyle{\Box A \rightarrow \Box\Box A}$ A kalkulus axiómái is ennek megfelelően ezek lesznek. Az így axiomatizált logika deduktíve ekvivalens a C. I. Lewis-nél szereplő S4 kalkulussal, innen is kapta ezt az elnevezést. Szokás egyébként az S4 bevezetése mellett szintaktikai érveket is felhozni. Szintaktikai értelemben modalitásnak nevezik azon jelsorozatokat, melyek a $\scriptstyle{\Box}$, $\scriptstyle{\lnot}$, $\scriptstyle{\Diamond}$ jelekből állnak (vagy még ezekből se). A De Morgan azonosságok ismeretében ezek átalakíthatók olyan sorozatokra is, melyek csak a $\scriptstyle{\Box}$ és $\scriptstyle{\Diamond}$ jeleket tartalmazzák. Az S4 bevezetése előtt a feltett kérdés a következő volt: Milyen hosszú nem ekvivalens modalitások lehetségesek az adott modális logikában? Azok közt pedig, amelyek lehetségesek, mi az erősségi sorrend? Pl. $\scriptstyle{\Box\Box A}$ erősebb-e $\scriptstyle{\Box A}$-nál? Erre pl. már T-ben is kaphatunk választ, ott azonban még végtelen sok modalitás lehetséges. Azon formulák, amelyek a modalitások redukálhatóságát biztosítják, (az ún. modális redukciós törvények) a következők: : : : : $\scriptstyle{\Box A \leftrightarrow \Box\Box A \qquad \qquad \Box A \leftrightarrow \Diamond \Box A}$ : : : : $\scriptstyle{\Diamond A \leftrightarrow \Diamond \Diamond A\qquad \qquad \Diamond A \leftrightarrow \Box \Diamond A}$ Ezen négy ekvivalenciából mindegyiknek egyik iránya rendelkezésünkre állt már T-ben. Ha meg akarjuk kapni ezeket, akkor további axiómák felvételére van szükség. Az T és K4 axiómájának együttes felvétele mellett ez az érv szólt, ezek ugyanis biztosítják az első oszlopban lévő ekvivalenciákat és a második oszlopban lévők egyik felét. Ezekkel sem rendelkezünk még azonban az összes ekvivalenciával, így az S4-ben nem ekvivalens modalitások a képen látható módon gyengülnek. Ha még rendezettebb (háromelemű) ábrát akarunk látni, akkor az utolsó hiányzó ekvivalenciára, $\scriptstyle{\Diamond A \leftrightarrow \Box \Diamond A}$-ra van szükség. Érdekes módon azonban a T-ben már ez egymaga elegendő az összes többi ekvivalencia levezetésére. Az így kapott logika lesz az S5. #### B Ha az T-beli (reflexív) alternatívarelációt szimmetrikussá is tesszük, akkor kapjuk a B modális logikát. A szimmetria a szemantika szemszögéből: „Ha egy formula igaz, akkor minden elérhető lehetséges világból elérhető lesz egy olyan lehetséges világ, melyben ez a formula igaz.” E modális logika új formulája a B, mely a reláció szimmetriájáért lesz felelős. A jellemző formulák tehát: T: $\scriptstyle{\Box A \rightarrow A}$ B: $\scriptstyle{A \rightarrow \Box\Diamond A}$. A B modális logika nevét az intuicionista Brouwer-ről kapta, mivel a szimmetriáért felelős sym formulában egyes logikusok intuicionista vonásokat véltek felfedezni, mégpedig a következő gondolatmenet miatt: Intuicionista logikában a negációt szigorúbban értelmezik. A $\scriptstyle{\lnot A}$ szemléletes jelentése nem az, hogy „nem igaz, hogy $\scriptstyle{A}$”, hanem hogy „cáfolva van, hogy $\scriptstyle{A}$”, azaz „lehetetlen $\scriptstyle{A}$”. Ezt modális logikában egy $\scriptstyle{\Box \lnot A}$-val fejezhetnénk ki. Ekkor a negációtörvények az intuicionizmusban a következőképpen fordítódnának: $\begin{array}{ccccc} \lnot \lnot A \rightarrow A & \rightsquigarrow & \Box \lnot \Box \lnot A & \iff & \Box \Diamond A \rightarrow A \\ A \rightarrow \lnot \lnot A & \rightsquigarrow & A \rightarrow \Box \lnot \Box \lnot A & \iff & A \rightarrow \Box \Diamond A \end{array}$ Ahol is az intuicionizmus számára megengedett második negációtörvény modális változata B jellemző formulája lenne. Ennek a logikának azonban az intuicionizmushoz valójában nem sok köze van (nem úgy, mint S4-nek). #### S5 Ha az S4-ben lévő alternatívarelációt szimmetrikussá vagy a B-ben lévő alternatívarelációt tranzitívvá tesszük, akkor ezzel egyúttal ekvivalenciarelációt is kapunk, és így a már emlegetett logikai szükségszerűség modalitásához jutunk. A szimmetria a szemantika szemszögéből: „Ha egy formula igaz, akkor minden elérhető lehetséges világból elérhető lesz egy olyan lehetséges világ, melyben ez a formula igaz.” E modális logikának tulajdonképpen már nincs új formulája, csak a meglévő rendszerek tulajdonságait ötvözi: T: $\scriptstyle{\Box A \rightarrow A}$ 4: $\scriptstyle{\Box A \rightarrow \Box\Box A}$ B: $\scriptstyle{A \rightarrow \Box\Diamond A}$. Lehetséges és szokásos azonban az S5 rendszert euklideszi relációval, avagy az ezt defináló eukl formulával megkapni T-ből. Ez a lehetséges világok nyelvén már kissé bonyolultabbat jelent, mint az előző rendszerek esetében: „Ha valami igaz egy szomszédos világban, akkor nem csak neki, de minden szomszédos világnak is van olyan szomszédja, amiben igaz.” Azaz formula szerint: 5: $\scriptstyle{\Diamond A \rightarrow \Box\Diamond A}$. E rendszert szokás az analiticitás logikájának nevezni, mivel a $\scriptstyle{\Box A}$ modalitásnak szokás azt a jelentést tulajdonítani, hogy analitikusan igaz, hogy $\scriptstyle{ A}$. Ennél is kézenfekvőbb kimondása $\scriptstyle{\Diamond A}$-nak S5-ben a következő: Van olyan lehetséges világ, amelyben $\scriptstyle{A}$ igaz. Vegyük észre, hogy az előbbi mondatban nem szerepelt az elérhető szó. Sajnos $\scriptstyle{\Box A}$ esetében már nem élhetünk ilyen leegyszerűsítéssel, mivel a S5 axiómái és alternatívarelációjának tulajdonságai megengedik az egymástól izolált világ(csoportosulás)okat. Szintaktikai értelemben vett modalitások tekintetében (azaz hogy milyen lényegesen különböző $\scriptstyle{ \Box}$-$\scriptstyle{ \Diamond}$ sorozatok lehetségesek a tételei közt és ezek milyen viszonyban állnak egymással) az S5 rendszer igen egyszerű, ugyanis három modalitás van: $\scriptstyle{ \Box}$, $\scriptstyle{ \Diamond}$, vagy egyszerűen csak nem modalizált. ### Deontikus rendszerek (SDL,SDL+) #### SDL Az alethikus séma a deontikus modalitás esetében túlzó; vegyük például következő mondatot: „Ha valami kötelező, akkor az úgy is van.” Ez természetesen kerülendő a modalitás deontikus értelmezése esetében. Ehelyett kevesebbet követelünk az alternatívarelációtól: nem azt követeljük meg, hogy reflexív legyen, hanem csak azt, hogy definitív legyen. Ezt a következőképpen fogalmazhatnánk meg: „Ha valami kötelező, akkor az megengedett.” vagy lehetséges a világok nyelvén: Deontikus modalitások esetében a lehetséges világokra a következőképp érdemes gondolni: Az aktuális világ szomszédjai olyan világok, amelyek morális szempontból ideális(abb)ak. Így a lehetséges világok nyelvén a fenti mondat a következőképpen fogalmazható: „Ha valami minden elérhető lehetséges világban igaz, akkor van is olyan elérhető lehetséges világ, melyben igaz.” Így az erre a rendszerre jellemző formula a következő lesz: D vagy ser : $\scriptstyle{\Box A \rightarrow \Diamond A}$ Az alethikus sémához hasonlóan nevezhetjük ezt deontikus sémának is. A leggyengébb deontikus rendszert, standard deontikus logikának nevezzük és SDL-lel jelöljük. Formális jelentősége még e rendszernek, hogy bármilyen normális rendszernek ha van $\scriptstyle{\Diamond A}$ alakú tétele, akkor az tartalmazza SDL-t is, azaz egy modális logika akkor és csak akkor deontikus, ha van $\scriptstyle{\Diamond A}$ alakú tétele. #### SDL+ Úgy tűnik azonban, hogy az SDL rendszernek még nem részei az olyan kijelentések, mint például a következők: „Ha valami kötelezően kötelező, akkor az kötelező” „Elvárt, hogy ha valami kötelező, akkor az úgy is legyen.” Ezek biztosításához egy további szigorítást kell eszközölnünk az alternatívareláción. A szomszédos világok legyenek törvény szerint tökéletesek; kössük ki azt, hogy azon világok, melyek a definitivitás következtében alternatívarelációban állnak az aktuális világgal, magukkal is relációban álljanak (azaz onnantól már követeljük meg reflexívnek az alternatívarelációt). Ezzel az ún. másodlagos szerialitás tulajdonságát fogalmaztuk meg. Ez már elegendő ahhoz, hogy a fenti tulajdonságok érvényesek legyenek. Az e rendszert meghatározó formula a második mondattól kölcsönzi az alakját: ser2 : $\scriptstyle{\Box (\Box A \rightarrow A)}$ Ezzel az újonnan alkotott SDL+ rendszert meghatározó formulák a következők: ser : $\scriptstyle{\Box A \rightarrow \Diamond A}$ ser2 : $\scriptstyle{\Box (\Box A \rightarrow A)}$ #### OS4 Amennyiben tovább bővítjük SDL-t (ezúttal a T bővítéséhez hasonló módon) a tranzitivitással, akkor nyerhetjük a OS4 rendszert. Az erre a rendszerre jellemző formulák: ser : $\scriptstyle{\Box A \rightarrow \Diamond A}$ tra : $\scriptstyle{\Box A \rightarrow \Box\Box A}$ Utóbbi deontikus olvasata: „Ha valami kötelező, akkor elvárt, hogy kötelező is legyen” vagy némi egyszerű ekvivalens átalakítással nyerhető ebből a $\scriptstyle{\Diamond \Diamond A \rightarrow \Diamond A}$ formula ami pedig valami ilyesmi: „Ha megengedett, hogy valami meg legyen engedve, akkor az már meg is van megengedve” Látható, hogy a tranzitivitás beengedése a deontikus logikába egy meglehetősen szigorú kötelességfogalomhoz vezet. Ez már nem is annyira a törvényi, hanem inkább egy lelkiismereti kötelezettségfogalomhoz áll közelebb. #### OS5 Az OS5 esetében, ha alethikus rokonához, S5-höz hasonlóan a relációt még ezentúl szimmetrikussá is tesszük, a jellemző (részben már ismert) formulák a következők lesznek: ser : $\scriptstyle{\Box A \rightarrow \Diamond A}$ tra : $\scriptstyle{\Box A \rightarrow \Box\Box A}$ sym: $\scriptstyle{A \rightarrow \Box \Diamond A}$ „Ha valami tény, akkor kötelező, hogy meg legyen engedve.” Azonban ez a rendszer csak névleg deontikus, valójában e három tulajdonság már biztosítja az alethikus sémát: 1. szerialitás: Tetszőleges világra igaz, hogy egy alternatívareláció mentén elérhető belőle egy másik világ 2. szimmetria: E másik világból is elérhető ekkor már az előző világ. 3. tranzitivás: Tehát az eredeti világból elérhető saját maga is. Ezzel beláttuk, hogy OS5 valójában egy alethikus rendszer, méghozzá a logikai szükségszerűség rendszere. ### A bizonyíthatósági modalitás rendszerei Vannak olyan tipikusan matematikai modalitások is, mint a bizonyíthatóság. Gödel használta először a modális operátort ilyen kontextusban, mikor a konstruktív bizonyítások logikáját, az intuicionista logikát megfeleltette C. I. Lewis egyik modális kalkulusának - ez a logika S4 volt. Később több megfeleltetést is leírtak, és új modális logikák is születtek a kutatások során. A másik, híresebb modális kalkulus a GL. Ennek a kalkulusnak két szemantikája is van, az egyik a szokásos Kripke-féle lehetséges világ-szemantika, a másik pedig a Peano-aritmetika. Itt a $\scriptstyle \Box A$-nak a Peano-aritmetika $\scriptstyle Biz(\ulcorner A\urcorner)$ kifejezés felel meg, tehát ez a modális logika a Peano-aritmetika bizonyíthatóság fogalmát ragadja meg. Erről is kiderült, hogy jó fordítás abban értelemben, hogy akkor és csak akkor vezethető le egy formula a GL-ben, ha a neki megfelelő formula levezethető a Peano-aritmetikában. Kripke-szemantika szerint a GL kalkulus modelljei az irreflexív, tranzitív, és inverz-jólfundált keretstruktúrák. Külön érdekesség, hogy az utolsó tulajdonság elsőrendben nem, csak másodrendben definiálható tulajdonság. ### Temporális rendszerek Az elkövetkező néhány egyszerű temporális logika tárgyalása kapcsán példát mutathatunk polimodális rendszerre. E logikában lényegében két operátor fog szerepelni; egy a múltra, egy a jövőre vonatkozó modalitást fogja képviselni a következő módon: A két modalitáshoz tartozó rendszerek együtt fognak bővülni; Egy tételben tetszőlegesen megcserélhetjük a múlt-jövő modális operátorokat. Ezt a szabályt analógiás szabálynak hívják. Temporális logikában a lehetséges világokat érdemes egymást követő időpillanatoknak elképzelni. Az itt bemutatott temporális rendszerek az időfelfogással kapcsolatosan tesznek más és más megszorításokat. Az itt szereplő rendszerek relációira nem lesz jellemző a reflexivitás, ez azonban nem zárja ki, hogy ne lenne ilyen értelmezés; ebben az esetben a modalitások a következőhöz hasonlóan alakulnak: $\scriptstyle{\Box A}$: „Most és mindig úgy volt, hogy $\scriptstyle{A}$.” #### TL0 Mivel a temporális logika egy bimodális logika, azaz két modális operátor szerepel benne. A két gyenge operátort, (azaz a $\scriptstyle{\Diamond}$ megfelelőit) $\scriptstyle{F}$-fel (mint future) és $\scriptstyle{P}$-vel (mint past) fogjuk jelölni. Innen az ábécét folytatva $\scriptstyle{\lnot F \lnot A \Leftrightarrow GA}$ és $\scriptstyle{\lnot P \lnot A \Leftrightarrow HA}$ A két modalitás kapcsolatát, nevezetesen hogy 'ellentétes irányúak', már a legalapvetőbb rendszerben meg kell teremteni. Ezt a feladatot látják el az antisym_f és antisym_p axiómák, amelyek azt követelik meg, hogy amerre az egyik modalitás mentén lehet menni, onnan a másik modalitással lehet visszajönni. Ezen kívül általában minden axióma „kétszer szerepel” majd, mivel mindkét operátorra ki kell mondani őket. Így lesz ez minden levezetési szabállyal is, például a modális generalizációval is (mely utóbbit speciálisan itt szokás temporális generalizációnak mondani és (TG)-vel jelölni). Az első (pontosabban nulladik) rendszerben tehát csak azt kötjük ki, hogy az alternatívareláció ne legyen szimmetrikus, mivel a jövőre utaló állításoknak és a múltra utaló állítások pontosan egy (egymásnak ellenkező) irányba mutatnak: A szimmetriát jellemző formula S5-ben a következő volt: sym: $\scriptstyle{A \rightarrow \Box\Diamond A}$. Ehhez nagyon hasonló módon a különböző modális operátorokat 'ötvözzük össze', hogy az antiszimmetriát elérjük: antisym_f$$\scriptstyle{ A\rightarrow GPA}$$ antisym_p$$\scriptstyle{ A\rightarrow HFA}$$ Azaz: „Ha valami jelen pillanatban igaz, akkor mindig igaz lesz, hogy valaha igaz volt.” „Ha valami jelen pillanatban igaz, akkor mindig igaz volt, hogy egyszer majd igaz lesz.” Mivel ezekben az axiómákban mindkét modalitás szerepel, hívják ezeket interakciós axiómáknak is. #### TL1 Következő lépésben a már ismert tranzitivitást várhatjuk el a temporális logikától. Azaz: „Ha valami a jövőben mindig igaz lesz, akkor a jövőben is örökké igaz lesz, hogy mindig igaz marad.” „Ha valami a múltban mindig igaz volt, akkor az a múltban is örökké igaz volt, hogy mindig igaz maradt.” tra_f: $\scriptstyle{G A \rightarrow GG A}$ tra_p: $\scriptstyle{H A \rightarrow HH A}$ #### TL2 TL1-ben még a világok közt előfordulhattak olyan világok, azaz olyan pillanatok, melyek nem állnak egymás előtt vagy mögött, viszont van közös múltjuk vagy jövőjük. Ezt kiküszöbölendő az alternatívarelációra kiköthetjük azt, hogy bármely két különböző világ relációban álljon egymással, azaz az alternatívareláció legyen trichotóm, más néven összefüggő. Ezt valahogy így lehetne mondani: „Ha két állítás a jövőben lesz igaz, akkor a jövőben lesz olyan pillanat is, hogy mindkettő egyszerre lesz igaz, vagy lesz olyan pillanat, hogy csak az egyik igaz, és a másik majd igaz lesz, vagy olyan pillanat lesz, hogy az egyik lesz a jövőben igaz, mikor a másik éppen az.” „Ha két állítás a múltban igaz volt, akkor a múltban is volt olyan pillanat, hogy mindkettő egyszerre volt igaz, vagy volt olyan pillanat, hogy az egyik igaz, de a másik már régebben az volt, vagy olyan pillanat volt, hogy az egyik volt a múltban igaz, mikor a másik éppen az.” E rendszer jellemző formulái tehát: H vagy comp_f$$\scriptstyle{(FA\land FB)\rightarrow (F(A\land B)\vee F(A\land F B)\vee F(F A \land B))}$$ H vagy comp_p$$\scriptstyle{(PA\land PB)\rightarrow (P(A\land B)\vee P(A\land PB)\vee P(P A \land B))}$$ A formula H neve H Hintikkára utal. Az összefüggőség leírására egy ezzel ekvivalens formula használata is elterjedt: H vagy comp_f: $\scriptstyle{(\Diamond A\land \Diamond B)\rightarrow (\Diamond (A\land B)\vee \Diamond (A\land F B)\vee \Diamond (F A \land B))}$ H vagy comp_p: $\scriptstyle{\Box(\Box A \rightarrow B)\vee \Box(\Box B \rightarrow A)}$ #### TL5 A mostani utolsó lépés már csak az, hogy a ezeket a lehetséges világokat vagy időpillanatokat olyanná tegyük, mint a valós vagy racionális számtest; sűrűvé. Ez azt jelenti, hogy bármely két időpillanat közt is kell legyen egy időpillanat, azaz: „Ha valami a jövőben igaz lesz, akkor lesz olyan (köztes) pillanat is, hogy ott elmondható: ez a valami a jövőben igaz lesz.” „Ha valami a múltban igaz volt, akkor volt olyan (köztes) pillanat is, hogy ott elmondhattuk volna: ez a valami a múltban igaz volt.” E rendszer jellemző formulái tehát: den_f$$\scriptstyle{FA\rightarrow FFA}$$ den_p$$\scriptstyle{PA\rightarrow PPA}$$ Megjegyzendő, hogy [#T \|reflexív] vagy [#SDL+\|másodlagosan szeriális] alternatívarelációnál ez a két tulajdonság automatikusan teljesül (és a megfelelő tulajdonságokkal rendelkező rendszerekből le is vezethetőek). ## Elsőrendű modális rendszerek Hasonlóan ahhoz, ahogy nulladrendű modális logikában minden lehetséges világra lehetett úgy gondolni, mint egy klasszikus nulladrendű interpretációra, az elsőrendű modális logikára is lehet úgy gondolni, hogy a különböző lehetséges világok különféle klasszikus elsőrendű interpretációk. Ezt az elgondolást követve minden világhoz tartozna - egy saját univerzum, - melynek elemein a többi világétól függetlenül lennének a relációk értelmezve, - továbbá amelyen különböző szemantikai függvények határoznák meg a relációk és névkonstansok jelöleteit. - továbbá egy értékelés, ami a kvantoros kifejezéseket kezelné. Mivel azonban ez a sok függvény, univerzum stb. nem függ a többitől, általában egyetlen univerzumot, függvényt, relációt stb. fogunk minden világra külön értelmezni. Egy elsőrendű modális logikai modell ez alapján a következő lesz: $\scriptstyle \mathfrak M = \langle W, R, U, Q, \mathfrak V\rangle$ ahol - $\scriptstyle W$a lehetséges világok halmaza, azaz egy tetszőleges nem üres halmaz. - $\scriptstyle R$ az alternatívareláció ezen a halmazon, azaz $\scriptstyle W\times W$ egy tetszőleges része. - $\scriptstyle U$ minden lehetséges individuumok halmaza, azaz egy tetszőleges nem üres halmaz. (Fontos, hogy a kvantifikáció nem feltétlen fut majd ezen az egész halmazon!) - $\scriptstyle Q$ egy $\scriptstyle W$-beli világokhoz \scriptstyle U egy részét rendelő függvény, azaz nem más, mint aki majd mindegyik világról megmondja, hogy benne mely lehetséges individuumok lesznek aktuálisak is. A kvantifikáció tehát ide lesz 'bezárva', ez lesz az ún. kvantifikációs tartomány. - $\scriptstyle \mathfrak V$ az a szemantikai függvény, ami megmondja, hogy a névkonstansok és a predikátumok az univerzum mely elemeit és azok közti relációkat jelölik. A kvantifikációs tartományok, azaz $\scriptstyle Q$ szempontjából két jelentősen különböző elsőrendű modális logikát különböztetünk meg. ### Barcan-típusú elsőrendű modális logikák A történetileg is első és legegyszerűbb eset, hogy minden világban ugyanaz a kvantifikációs tartomány, azaz a $\scriptstyle Q$ világokhoz kvantifikációs tartományt rendelő függvény egy konstans függvény, azaz minden világ kvantifikációs tartománya az $\scriptstyle U$ univerzum. Egyszerűen szólva ez annyit jelent, hogy minden világban ugyanazok az individuumok léteznek, tehát nincs olyan individuum, ami az egyik világban létezne, a másikban viszont nem. #### Merev jelölő Az olyan terminusokat, amelyek minden elérhető lehetséges világban ugyanazt jelölik, merev terminusoknak vagy merev jelölőknek nevezzük. A merev jelölőknek ezen a tulajdonságát a következő formula ragadja meg: $\scriptstyle t=t \,\, \rightarrow \,\, \Box t=t$` ` A Barcan-típusú logikákban tehát minden terminus merev jelölő. #### A Barcan-formula Barcan-típusú logikákban érvényes a következő, kvantor és modális operátor sorrendjének megfordításáról szóló ún. Barcan-formula: BF : $\scriptstyle \Diamond \exists x A \rightarrow \exists x \Diamond A$ A formula természetes nyelvi megfogalmazása problematikusnak tűnik; legyen $\scriptstyle A$ az, hogy „$\scriptstyle x$ marslakó”: Ha lehet, hogy vannak marslakók, akkor vannak is olyasvalamik, amik marslakók lehetnének. Átfordítva a lehetséges világok nyelvére ez azonban csak annyit tesz, hogy Ha van olyan lehetséges világ, ahol van olyan individuum, ami benne van a „marslakó” extenziójában, akkor van olyan individuum is (mivel itt minden terminus merev, alighanem ugyanez lesz), ami egy lehetséges világban (vélhetően az előbb említettben) benne van a „marslakó” extenziójában. A paradox jelenséget az okozza, hogy mivel minden világ kvantifikációs tartománya ugyanaz, nevezetesen $\scriptstyle U$, ezért azon individuumok, melyek fölött kvantifikálunk, tulajdonképpen lehetséges individuumok, azaz olyan individuumok, melyek fölött bár kvantifikálunk, nem köteleződünk el az adott világbeli létezésük mellett. Ezt a látszólagos ellentmondást többféleképp szokás feloldani, mely megoldások a Kripke-típusú elsőrendű modális logikákhoz vezetnek. ### Kripke-típusú elsőrendű modális logikák Az előző problémát kezelhetjük úgy is, hogy a szabad logika eszköztárát használjuk fel. Minden világban elkülönítjük az aktuális objektumok körét egy $\scriptstyle \mathbf{E}$ ún. egzisztencia-predikátummal, amit a nyelvben a logikai szimbólumok közé szokás felvenni. Ekkor szigorúbb kvantorokat nyerhetünk a következő definíciókkal: $\scriptstyle \underline{\exists} x A \Leftrightarrow_{def} \exists x( \mathbf Ex \land Ax)$ $\scriptstyle \underline{\forall} x A \Leftrightarrow_{def} \forall x( \mathbf Ex \supset Ax)$ A kérdés már csak $\scriptstyle \mathbf E$ szemantikai értéke maradt: Azonban alighanem erre való az a $\scriptstyle Q$ függvény, amely a Barcan-típusú logikákban konstans $\scriptstyle U$ értékű függvény volt. Ha ezt világokhoz $\scriptstyle U$-beli részhalmazt rendelő függvénynek vennénk, akkor ez megfelelne $\scriptstyle E$ intenziójának. Az eredmény tehát az lenne, hogy az újonnan bevezetett erős $\scriptstyle \underline{\forall}$ és $\scriptstyle \underline{\exists}$ kvantorok világról világra változó kvantifikációs tartományát határoztuk meg egy predikátummal. Természetesen az egzisztencia-predikátumok bevezetése és a kvantorok duplikációja egyáltalán nem szükséges, ez megoldható úgy is, ha a szokásos $\scriptstyle \forall$-$\scriptstyle \exists$ kvantorokkal való kvantifikáció szemantikai értelmezését eleve egy nemkonstans $\scriptstyle Q$ által világokhoz rendelt univerzum-részhalmazon belül definiáljuk. A továbbiakban a félreértés elkerülése végett az egzisztencia-predikátumos megoldással dolgozunk. #### Barcan-formulák érvényessége Kripke-típusú logikákban Kripke rendszerekben gyorsan lehet cáfolni a (szigorú $\scriptstyle \underline{\forall}$-$\scriptstyle \underline{\exists}$ kvantorokkal értett) Barcan-formula érvényességét. Érdemes azonban megvizsgálni, hogy milyen feltételek szükségesek és elégségesek az érvényességéhez. Ekkor a következőt állapíthatjuk meg: A BF: $\scriptstyle \Diamond \underline{\exists} x A \rightarrow \underline{\exists} x \Diamond A$ akkor és csak akkor érvényes, ha minden világ kvantifikációs tartománya tartalmazza az alternatívareláció mentén őt követő világ kvantifikációs tartományát. Más szóval, aki létezik \scriptstyle{w}-ben, létezzen az őt követő \scriptstyle{ w'}-ben is. Vagy matematikai kifejezéssel élve; a világokhoz kvantifikációs tartományt rendelő függvény legyen anti-monoton az alternatívareláció mentén: $\scriptstyle K\models \underline{\exists} x \Diamond A \rightarrow \Diamond \underline{\exists} x A \leftrightsquigarrow (\forall w, w' \in W) (wRw' \to D_{w} \supseteq D_{w'})$ Itt természetesen a két oldalt a kvantorok más nyelv kvantorai: A bal oldalon egy elsőrendű modális nyelvé, a jobb oldalon pedig egy halmazelméleté. Érdemes megvizsgálni a Barcan-formula konverzét is, ami persze pont fordítva fog működni: A CBF: $\scriptstyle \underline{\exists} x \Diamond A \rightarrow \Diamond \underline{\exists} x A$ akkor és csak akkor érvényes, ha minden világ kvantifikációs tartománya tartalmazza az alternatívareláció mentén őt megelőző világ kvantifikációs tartományát. Más szóval, aki létezik \scriptstyle{w'}-ben, létezzen az őt megelőző \scriptstyle{ w}-ben is. Vagy matematikai kifejezéssel élve; a világokhoz kvantifikációs tartományt rendelő függvény legyen monoton az alternatívareláció mentén: $\scriptstyle K\models \Diamond \underline{\exists} x A \rightarrow \underline{\exists} x \Diamond A \leftrightsquigarrow (\forall w, w' \in W) (wRw' \to D_{w} \subseteq D_{w'})$ Érdekes módon a Barcan-formula konverzének természetes nyelvi jelentése nem paradox. Jó ötlet lehetne tehát, hogy egy természetes nyelvnek szánt elsőrendű modális logika esetében a konverz Barcan-formula érvényességét megköveteljük, míg a Barcan formula érvényességét elkerüljük. Ez azonban csak ideig-óráig működik, mivel amint szimmetrikus lesz az alternatívareláció, pl. a B és S5 nulladrendű modális logikák elsőrendű bővítéseinél, a monotonitási és antimonotonitási tulajdonságok egymást involválják. A Kripke-típusú rendszerekben tehát, amelyek a logikai szükségszerűség modalitásáig, tehát S5-ig el akarják kerülni a Barcan-formula érvényességét, ki kell tagadniuk a Barcan-formula konverzét is. #### Merev jelölők a Kripke-típusú logikákban Természetes nyelv leírásakor nem szerencsés, ha (a Barcan-típusú logikákhoz hasonlóan) minden terminus merev, azaz hogy ha egy terminus egy világban jelöl egy individuumot, akkor minden (elérhető) világban ugyanezt az individuumot jelöli. Intuitíción alapuló nyelvfilozófiai érvelések oda vezettek, hogy ez a tulajdonnevek és demonstratívumok esetében helytálló, azonban a deskripciók esetében már problematikus. Az „a Wikipedia alapítója” határozott leírás most Jimmy Wales-et jelöli, azonban intuitíve lehetséges, hogy ne Jimmy Wales alapítsa meg a Wikipediát. Sőt, még az is elképzelhetőnek tűnhet, hogy senki sem alapítja meg a Wikipédiát, ez esetben ennek a leírásnak még jelölete sem lenn az adott lehetséges világban. A fenti meggondolások okán el szokás várni tehát a merev jelölést a konstansoktól és a változóktól, de nem a deskripcióktól. ### Viselő nélküli nevek Egyre közelítve a nyelvfilozófiához kérdéses lehet aztán, hogy egy lehetséges individuumról, mondjuk a Vulkánról vagy a jelenlegi francia királyról szóló kijelentések (azaz ezen individuumokkal kitöltött predikátumok) milyen igazságértékkel bírnak? Az a logikai diszciplína, ami erre a kérdésre keresi a választ, a szabad logika. Több válasz is született erre az idők során: - Az ilyen terminusokat tartalmazó atomi kijelentések néha lehetnek igazak. Ez az ún. pozitív stratégia. Eszerint legalább az olyan önazonosságot kifejező kijelentések, mint például a „Vulkán az a Vulkán”, legalább a logikai formájuk okán igazak kellene legyenek. - Az ilyen terminusokat tartalmazó atomi kijelentések kivétel nélkül mind hamisak. Ez a negatív stratégia. Az emellett szóló érvek a logikai rendszer egyszerűsége, és az, hogy minden ilyen állítás kimondásakor az ágens egzisztenciálisan elköteleződik a terminus jelöletének létezése mellett. Tehát „a jelenlegi francia király kopasz” kijelentés hamis, mert ilyenkor beleértendő, hogy azt is feltesszük, hogy van egy ilyen individuum, akiről a megállapításokat tesszük. Ilyen azonban nincs. A mai analitikus nyelvfilozófiában ebben a kérdéskörben ez a Bertrand Russelltől eredő álláspont tekinthető a legelfogadottabbnak. - Az ilyen terminusokat tartalmazó atomi kijelentések nem bírnak igazságértékkel. Ez a stratégia a fregeánus vagy értékréses stratégia. Eszerint a viselő nélküli nevet tartalmazó atomi kijelentésekhez nem rendelünk igazságértéket (vagy gyakorlatban egy harmadik, értékrést kifejező igazságértéket rendelünk hozzájuk). Az értékréses szemantika mellett teszi le a voksát Ruzsa Imre, az intenzionális logikával foglalkozó neves magyar logikus is, aki Arthur C. Prior munkásságát jócskán továbbfejlesztve jelentőset alkotott az intenzionális értékréses szemantika terén. Ő egész munkássága során az előbbi, szigorú értékréses koncepciót vallotta. ### Prior-típusú logika #### A deskriptor-operátor Az értékrés megjelenésének legjellemzőbb oka (modalitástól és lehetséges világoktól függetlenül) a határozott leírások 'sikertelensége'. Egy határozott leírás akkor jelöl sikertelenül, ha nem tud kijelölni senkit (pl. „A jelenlegi francia király kopasz”), vagy ha sikertelenül jelöl egy individuumot (pl. ha a sejtés helyes, „Az Odüsszeia szerzője”). A határozott leírásokat, vagy más néven deskripciókat kezelő logikai operátor az ún. deskriptor, melynek jelölése és szemléletes jelentése: $\scriptstyle \iota x A$: „Azon''' $\scriptstyle x$, melyre igaz, hogy $\scriptstyle A$”. A $\scriptstyle \iota$ szintaxisa tehát a kvantorokéval azonos. Szemantikája pedig a következőképpen alakul: $\scriptstyle \iota x A$ a $\scriptstyle w$ világban az $\scriptstyle u$ individuumot jelöli, ha $\scriptstyle A$ a $\scriptstyle w$ világban csak és kizárólag $\scriptstyle u$-ra igaz, egyébként pedig a $\scriptstyle \Theta$ ún. nullentitást jelöli. A nullentitás hivatott tehát jelképezni jelölés sikertelenségét. Ezt követően a kijelentésekben bevezetésre kerül az igazságértékrés, amelyet vagy szintén $\scriptstyle \Theta$-val vagy egy 2-es jellel szokás jelölni, intuitív jelentése pedig hogy a mondat értelmetlen abban az értelemben, hogy az igazságértéke megállapíthatatlan. Az igazságértékrés továbbfertőződésére kétfajta koncepció létezik: - A megengedő: Az értékrések 'továbbfertőznek' mindent: Minden olyan kijelentés, amelynek része egy értékréses atomi kijelentés, értékréses. Emögött az a meggyőződés áll, hogy értelmetlenséget tartalmazó bármilyen beszéd értelmetlen. - A szigorú: Az értékrések bizonyos helyzetekben képesek eltűnni, pl. hogy ha egy $\scriptstyle A\land B$ kijelentésben $\scriptstyle A$ bár értékréses, $\scriptstyle B$ viszont hamis, akkor e koncepció képviselői szerint joggal mondhatnánk, hogy ez a kijelentés hamis, mert az egyik tagja hamis. Hasonló meggondolások szólnak a duális $\scriptstyle A\vee B$ és más logikai konnektívumok mellett is. A két koncepció tulajdonképpen annyiban különbözik egymástól, hogy a klasszikus kétértékű logikában hogyan értelmezik pl. a fenti $\scriptstyle A\land B$ alakú formulák igazságfeltételeit. Inkább az-e, hogy igaz, ha mindkét tag igaz (ez az első koncepció szerint teljesül), vagy hamis, ha legalább az egyik tag hamis'' (ez a második koncepció szerint teljesül). #### Az értékrés szerepe a modális logikában Az értékrés a modális szemantikában ott tud segíteni, hogy modális kontextusokban is előfordulhat, hogy amíg egy individuum létezett egy adott világban, addig egy másikban már könnyen előfordulhat, hogy nem létezik. Ugyanígy, egy világban még sikeresen jelölő deskripció egy másik világban már lehet hogy több dolgot jelöl ki, vagy egyáltalán nem jelöl senkit. Ruzsa Imre azért is tartja még fontosnak az értékrés bevezetését a modális logikába, mert az így kapott logika érdemben képes hozzászólni a Barcan-formulák érvényességével kapcsolatos vitához: Míg a Barcan-típusú logikában mind a Barcan formula mind a konverze érvényes, a Kripke-típusú logikában mind a Barcan-formula, mind a konverze érvénytelen, a Prior-típusú logikában az intuitíve problematikus Barcan-formula érvénytelen, míg az elfogadható konverze érvényes.

Szucsou

Szucsou (, régebbi angolos latin betűs átírással Soochow), az egyik leghosszabb történelmi múltra visszatekintő, a 21. század elején pedig az egyik leggazdagabb kelet-kínai város és prefektúra tartományban, és közelében, a Nagy-csatorna mentén. Földrajzilag a Jangce alsó folyása közelében, a folyó deltavidékén, a , magyarul Nagy-tó partján terül el. Közigazgatásilag prefektúrai szintű város. A hozzá tartozó terület nagysága 8488,24 km2, ebből 2743 km2 a városi terület. Lakossága 2012 végén volt, ebből a városi lakos. A várost i. e. 514-ben alapították. 2500 éves történelme gazdag eseményekben. A Han-dinasztia idejére tehető az első virágzása. I. sz. 100 körül a nagy számban beáramló lakosság révén az akkori világ tíz legnagyobb városa között volt. A 10. században, a Szung-dinasztia idején az ország egyik fontos kereskedelmi központja volt. A Ming és a idején a gazdasági erő mellett már kulturális központnak is számított, és egyben a világ legnagyobb olyan városa volt, amelyiknek nem volt fővárosi rangja. Nagyjából a 19. század derekától, a tajping-felkelés idején, de nem elsősorban annak következtében vesztette el regionális gazdasági vezető szerepét a feltörekvő kikötővárossal, jal szemben. Nagy szerepe volt ebben a csatornákon zajló vízi közlekedés fokozatos háttérbe szorulásának is az épülő vasutakkal szemben. A város gazdasági fejlődésének lefékeződése azonban azzal a jótékony hatással is járt, hogy a 20. század ipari fellendülése nem tett nagy kárt a gazdag műemlékekben, különösen a világszerte híressé váló kertekben, amelyek 1997-ben illetve 2000-ben Szucsou klasszikus kertjei néven az UNESCO világörökségi listájára is felkerültek. A 69 megmaradt tipikus kínai kert közül néhány ezer éves múltra is visszatekinthet. A Jangce mélyen fekvő deltavidékén elhelyezkedő várost sűrűn behálózzák a csatornák, ezek is hozzájárulnak a festői látképhez. Már a 20. század derekán kiszámították, hogy a csatornákon átívelő 310 híd miatt egységnyi területre több híd jut, mint Velencében. Az ezredfordulón itt is, mint általában a Kínában meginduló rohamos gazdasági fejlődés során, már nagy tekintettel voltak a műemlékvédelmi és a környezetvédelmi szempontokra is, ezért a város turisztikai vonzereje töretlenül megmaradt. A város jelképe az osmanthus virág és a kámforfa. ## Etimológia A nevet hivatalosan i. sz. 589-ben, a rövid életű (581–618) idején használták először. A 蘇 karakter, vagy egyszerűsítve 苏, a ', tulajdonképpen egy rövidített utalás a közeli ' hegyre. Ennek a névnek a második szótagja egy fűszernövényt, a kínai bazsalikomot (Perilla frutescens) jelöli. Ehhez adódik a városnév második tagja, a ', ami eredetileg egy adminisztratív körzetet jelentett, de fokozatosan, metonímia révén tartalma egy ilyen megye vagy tartomány székhelyére, azaz városra tolódott át. (Lásd pl. t is.) ## Történelem A város helyén volt a ' kultúra bölcsője. A Tavasz és ősz korszak idején, a (i. e. 1046 körül – i. e. 256) korában a ' nevű törzsek éltek a vidéken, a dombok és a vizek találkozásánál, a -tó partján. `A történetíró feljegyzései című művében számol be arról, hogy a -dinasztia uralkodója, az i. e. 11. században megalapította a államot a közeli várossal mint központtal. Az udvart később a modern körzet helyén fekvő városba költöztették, amit a királyság nevéről nak is neveztek. I. e. 514-ben király új fővárost alapított városa néven, és ebből fejlődött ki a mai . I. e. 496-ban királyt a város mellett lévő Tigris-hegyen temették el. I. e. 473-ban államát legyőzte királysága, és területét annektálta. királyságát később, i. e. 306-ban állama foglalta el. Ebből a korból származnak a városfal egyes fennmaradt részei.` A Hadakozó fejedelemségek korában a várost megye () vagy parancsnokság () néven ismerték.). A Kínát egyesítő első császári uralkodóház, a idején a nevét 'ra változtatták. , a híres hadvezér i. e. 209-ben itt indította meg felkelését, ami hozzájárult a -dinasztia megdöntéséhez. A Nagy-csatorna megépülte után, i. sz. 605-től stratégiai pozícióba került e fontos gazdasági útvonal mentén, és ettől kezdve a város az egész kínai történelem során ipari és kereskedelmi központ volt. A Tang-dinasztia idején a nagy költő és kormányzó megépíttette a -csatornát, ami azóta is összeköti a város központját a Tigris-heggyel. 1035-ben Konfuciusz-templomot alapított itt a híres költő és író, . A város az egyik fontos székhelye lett a császári vizsgáknak is. Ezen a hagyományon alapult az 1910-es években itt megnyitott korszerű főiskola. 1130-ban az északi feldúlta a várost. Ezt követte a mongol invázió 1275-ben. 1356-ban a vörösturbánosok felkelése egyik vezetőjének, nek a székvárosa lett, aki királynak kiáltatta ki magát. 1367-ben riválisa, a szintén a ellen lázadó 10 hónapos ostrom után foglalta el a várost, majd néven császárrá proklamálta magát, és ezzel megalapította a Ming-dinasztiát. Az új uralkodó leromboltatta a belvárosi palotákat és súlyos adókat vetett ki a helyiekre. A helyi vezető réteg egy része az új fővárosba, ba költözött. Ennek ellenére a város hamarosan újra gazdasági virágzásnak indult. Marco Polo is öregbítette a város hírnevét a 13. században. Feljegyezte, hogy itt nagy tömegben gyártanak selymet, brokátot; iparból és kereskedelemből élnek. A nagy itáliai utazó szokásos túlzásaitól nem mentesen azt írta, hogy a város kerülete negyven mérföld és hatezer magas kőhíd található benne. 1488-ban a koreai Csoszon-dinasztia egy magas rangú tisztviselője, járt a városban, és úti beszámolójában elragadtatással emlékezett meg annak szépségéről és gazdagságáról. A város már ekkor is messze földön híres volt kertjeiről. ### Virágzó `(, 1712–1777 után), udvari festője 1759-ben alkotta ezt a 12 méter hosszú tekercsfestményt, ami művészi értéke mellett felbecsülhetetlen értékű dokumentuma a város akkori állapotának, életének, a korabeli kínai hétköznapoknak. A tekercset asztalra helyezve, a jobb oldalán kezdve lehetett megtekinteni, szakaszonként, mintegy utazást téve a városban és környékén. Ebben a korban a kínai festők már kezdték alkalmazni a nyugati perspektivikus ábrázolást, ezért a kép részletei nagy hűséggel és jól tanulmányozhatóan ábrázolják a 18. századi kínai városok életének egyes jeleneteit. A festményen több mint emberi alak, 2000 építmény és 400 hajó, csónak látható. A művet 2013 októberétől 2014 januárjáig a londoni Victoria and Albert Museumban állították ki.` #### Részletek a tekercsről ### 19. és 20. század 1860-ban újabb csapás sújtotta a várost, a tajping-felkelés katonái foglalták el. Az ópiumháborúk nyomán félgyarmati sorba süllyedt Kínában a Charles George Gordon brit hadvezér vezette császári csapatok foglalták vissza 1863-ban. Lóczy Lajos már a tajping-felkelés után látogatta meg a várost. Úti beszámolója szerint a szabályos négyzet alakú várost 20 kilométernyi magas kőfal és széles csatorna vette körül. Vízi útjait a hajók tömkelege lepte el. A város ebben a korban, a 19. század végén is selyemszöveteiről, porcelánjáról – különösen a vörös mázas, úgynevezett bikavér vázákról – volt híres messze földön. A kor kínai divatáruit neve úgy fémjelezte, ahogy Európában Párizs vagy London neve segített eladni az árukat. A város történetében a következő katasztrófát a második kínai–japán háború jelentette 1937-ben, amikor a japán invázió során számos kert is elpusztult. Ezek helyreállítása csak az 1950-es években indult meg. Baracs Dénes az 1970-es években is arról számolt be, hogy a csatornák sűrű hálózata meghatározza a város életformáját, ezért is nevezik t Kelet vagy Kína Velencéjének. A lakosság jelentős hányada a vízen ringó hajókon születik, ott él, dolgozik és ott is hal meg végül. A csatornák partját szegélyező egy-két emeletes házak mindegyikéből lépcső vezet le a partra. A kor új jelensége volt a vasbeton bárkák megjelenése. A drága fa helyettesítésére vékony vasbetonból építették a hajókat, nagy, zárt légkamrákkal, amik biztosították ezeknek az 5–30 tonnás teherbírású alkotmányoknak az úszóképességét. ## Földrajz `prefektúra a Kínai-alföld délkeleti részén, tartományban, a Jangce torkolatvidéke feltöltött síkságának és a dombvidéknek a találkozásánál fekszik. Keleten , délen tartomány, nyugaton a -tó, északon a Jangce határolja.` ### Közigazgatási beosztása <table> <thead> <tr class="header"> <th><p>Térkép</p></th> <th colspan="3"><p>Név</p></th> <th><p>Lakosság<br /> (2010-es kínai népszámlálás)</p></th> </tr> </thead> <tbody> <tr class="odd"> <td><p>Népszerű magyar átírás</p></td> <td><p>Kínai</p></td> <td><p>Pinyin</p></td> <td></td> <td></td> </tr> <tr class="even"> <td rowspan="15" style="text-align:center;"></td> <td></td> <td></td> <td></td> <td></td> </tr> <tr class="odd"> <td colspan="4" style="text-align:center;"><p>Belváros</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Kuszu körzet</p></td> <td><p>姑苏区</p></td> <td><p>Gūsū Qū</p></td> <td style="text-align: right;"></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Szucsou Új körzet</p></td> <td><p>苏州高新技术产业开发区</p></td> <td><p>Sūzhōu Gāo Xīnjìshù Chǎnyè Kāifāqū</p></td> <td style="text-align: right;"></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Vucsong körzet</p></td> <td><p>吴中区</p></td> <td><p>Wúzhōng Qū</p></td> <td style="text-align: right;"></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Szucsou ipari park</p></td> <td><p>苏州工业园区</p></td> <td><p>Sūzhōu Gōngyèyuán Qū</p></td> <td style="text-align:center; "><p>lásd Kuszu körzet</p></td> </tr> <tr class="even"> <td colspan="4" style="text-align:center; "><p>Elővárosok</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Hsziangcseng körzet</p></td> <td><p>相城区</p></td> <td><p>Xiāngchéng Qū</p></td> <td style="text-align: right;"></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Vucsiang körzet</p></td> <td><p>吴江区</p></td> <td><p>Wújiāng Qū</p></td> <td style="text-align: right;"></td> </tr> <tr class="odd"> <td colspan="4" style="text-align:center; "><p>Környező megyei jogú városok</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Csangsu</p></td> <td><p>常熟市</p></td> <td><p>Chángshú Shì</p></td> <td style="text-align: right;"></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Tajcang</p></td> <td><p>太仓市</p></td> <td><p>Tàicāng Shì</p></td> <td style="text-align: right;"></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>Kunsan</p></td> <td><p>昆山市</p></td> <td><p>Kūnshān Shì</p></td> <td style="text-align: right;"></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>Csangcsiakang</p></td> <td><p>张家港市</p></td> <td><p>Zhāngjiāgǎng Shì</p></td> <td style="text-align: right;"></td> </tr> <tr class="even"> <td colspan="3" style="text-align:center; "><p>Összesen</p></td> <td style="text-align: right;"><p>'''</p></td> </tr> </tbody> </table> ## Éghajlat `a monszun által befolyásolt nedves szubtrópusi éghajlati övezetben fekszik. Nyarai forrók és nedvesek, a tél hűvös, párás. A téli, Szibéria felől fújó északnyugati szelek erős éjszakai lehűlést, havazást is okozhatnak. A hőmérsékleti maximum rekordját, az 1951-ben indult mérések óta, 2013. július 31-én mérték 40,1 °C-kal. A negatív rekordot 1958. január 16-án jegyezték fel −9,8 °C-kal.` ## Látnivalók ### Kertek A város legfontosabb látnivalói a kertek, a kínai kertművészet kiemelkedő alkotásai, amelyek a világörökségi listára is felkerültek. A kertek általános jellemzői a kis tavak és a csatornák, a közeli Taj-tóból származó fantasztikus alakú sziklák, valamint a pavilonok és más építmények egyedi kombinációi. A kertépítés csúcspontján, a Ming-dinasztia idején 150–200 kert volt a városban, amiből mára 69 maradt fenn, ezek közül pedig 9 került fel a világörökségi listára. A kínai kertek társadalmi szervezete, a Chinese Garden Society a kulturális forradalom kényszerű szünete után 1978-ban újította fel a tevékenységét, helyi egyesülete, a Suzhou Garden Society pedig egy évvel később alakult. A szervezet a nagy nemzetközi érdeklődésre támaszkodva gyorsan élénk kapcsolatokat épített ki, nem függetlenül az Egyesült Államok és Kína közötti kapcsolatoknak az 1970-es években megindult fejlődésétől. Ennek egyik eredménye volt az Astor-udvar (Astor Chinese Garden Court) nevű állandó kiállítás létrehozása 1981-ben a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban, a i Hálók mesterének kertje fő motívumaival. A kínai kertek elemeivel is ékesített természetes domb, a Tigris-hegy a történelmi óváros közelében a kínai történelem legnevezetesebb helyei közé tartozik. A 36 méter magas domb szigetként emelkedett ki a vízből, amikor a környéket még a tenger borította. Nevét állítólag alakjáról kapta, mivel némi fantáziával egy kuporgó tigrisre hasonlít. A legenda szerint i. e. 500 körül ide temették a állam uralkodóját, királyt. Eszerint a sírba temérdek kincset, aranyat és jádét, 3000 kardot helyeztek. A temetés utáni harmadik napon egy fehér tigris jelent meg a dombon. A dombot a későbbiek során számos uralkodó kutattatta, de nem találták meg a kincset. A hely ennek ellenére már a középkorban sok „turistát” vonzott, számos híres ember felkereste és meg is írta itteni élményeit. kori költő arról emlékezett meg, hogy egy életen át sajnálta: járt ban, de a Tigris-hegy megtekintését elmulasztotta. ### Templomok A Tigris-dombon áll emblematikus jelképe, a nyolcszögletes, hétszintes, 54 méter magas téglapagoda, amit 959–961 között építettek. A pagoda a pisai ferde toronyhoz hasonlóan megdőlt, teteje 2,3 méterrel tér el a függőlegestől, de a dőlést itt is megállították. `számos híres buddhista és taoista temploma körül a legnevezetesebb a . Ismertsége nagyrészt a tartománybeli költőnek köszönhető, aki már a 8. században költeményt írt róla, és ez bekerült A Tang-kor háromszáz verse című nevezetes gyűjteménybe is. A kolostort még 502-ben alapították, de jelenlegi épülete a 19. századból származik.` ### Csatornák A városra jellemző csatornák közül a legnevezetesebbek az 1200 éve kiépült 3 kilométeres -utca és csatorna, valamint a 800 éve, körülbelül 120 hektáron létrehozott -úti negyed a csatornáikkal, folyóvizeikkel, ódon házaikkal, kulturális emlékeikkel. ### Felhőkarcolók A város új üzleti negyede hatalmas felhőkarcolókkal büszkélkedhet. A legmagasabb a 302 méteres, 64 emeletes, kaput formázó kettős felhőkarcoló, a Kelet kapuja, amit 2014/2015-ben fejeztek be, de teljes magasságát már 2012-ben elérte. ## Gazdaság A város gazdasági élete a Tang-dinasztia kora óta a textiliparra, elsősorban a selyem és az arannyal átszőtt brokát gyártására, valamint a fontos vízi utak – a Jangce és a Nagy-csatorna – által elősegített kereskedelemre épült. Már a 15. századtól fennmaradtak adatok a selyemszövő munkások sztrájkjairól, amelyek gyakran erőszakba torkollottak. A kommunista forradalom győzelem után, 1949-től is az iparosítás útjára lépett. Megjelent, majd megerősödött a városban a fémfeldolgozás, szerszámgépipar, műszeripar, elektronikai ipar, vegyipar. Emellett a hagyományos iparágak is fennmaradtak, a kézműves termékeket, a lakkfa-árut, a jáde- és fafaragványokat, a szantálfából készült termékeket, a bársonyt elsősorban exportra termelték. `a 20. század nagy visszaesései, illetve csendesebb fejlődése után az ezredforduló tájától az országgal együtt a gyors növekedés útjára lépett, és egyúttal a vezető városok közé emelkedett. 2012-ben a GDP termelése szempontjából Kína hatodik városa volt , , , és után; az ipari termelés értéke szerint a második volt után; a helyi költségvetés nagysága szerint a hatodik , , , , után; az export tekintetében a harmadik és után; a befektetett külföldi tőke szerint az ötödik , , Dalien és után.` A város, mint közigazgatási egység nemzeti jövedelme 2012-ben 10,1%-kal emelkedett. A helyi költségvetés bevétele 2002-től 2012-ig, összehasonlítható árakon 17-ről 120 milliárd ra (CNY, 2014. február 3-án 1 CNY egyenlő 37,6 HUF), mintegy hétszeresére nőtt. A három fő gazdasági ágazat, a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások aránya a GDP termelésében 1,5:54,2:44,2 volt. A nagy külföldi multinacionális vállalatok közül 43 amerikai, 39 japán, 13 francia és 5 brit cég telepedett meg a városban. ### Mezőgazdaság A mezőgazdaság (beleértve az erdészetet, állattenyésztést és halászatot is) termelési értéke 2012-ben 4,1%-os emelkedéssel elérte a 33,8 milliárd CNY-t. A gabonatermelés 1,177 millió tonna volt. A város környékén mintegy 1700 fajta terméket igazoltak szennyeződésmentes, „zöld” árunak. 431 új gazdasági szövetkezet alakult, ezzel a városkörnyéki szövetkezetek száma 2012-ben 3928-ra nőtt, amelyekben a vidéki háztartások 96%-a vett részt. A vidéki lakosság átlagos jövedelme 2012-ben 15%-kal nőtt. ### Ipar és építőipar A város legújabb ipari fellendülése 1990-ben indult meg egy új ipari terület létrehozásával, amit 1992-re országos szintű kiemelt high-tech zónának nyilvánítottak (Suzhou National New & Hi-Tech Industrial Development Zone, SND). 2007 végére a külföldi vállalatok már 6,8 milliárd dollárt ruháztak be itt. Az SND területén 2014-ben mintegy 1500 külföldi vállalat működik, közülük 40 szerepel a Forbes magazin 500-as listáján. 1994-ben avatták fel szingapúri közreműködéssel az óvárostól nyugatra, 288 km2 területen létesült másik ipari parkot (Suzhou Industrial Park, SIP). 2002-ben a SIP területén belül létrehoztak egy külön, exportra termelő zónát, fejlett infrastruktúrával. Minden adminisztratív feladatot, vámeljárást már számítógépen lehetett intézni, és a külföldi befektetők jelentős kedvezményeket kaptak. A város egészének ipari termelése 2012-ben 3,5%-kal nőtt és elérte a 3452,8 milliárd CNY-t. Ebből a magánvállalatok termelése 14%-ot, a külföldi tulajdonban lévő vállalatok termelése 55,4%-ot tett ki. Az építőipar termelése 12%-kal nőtt ebben az évben. ### Közlekedés és hírközlés #### Autóutak `a 274 km hosszú – autópálya vonalán helyezkedik el. Emellett érinti a Jangce folyó menti autópálya, valamint ba is vezet egy autópálya. A város körüli külső körgyűrű 2005-ben készült el. A 312-es számú kínai országos főútvonal is érinti a várost. 2012-ben 11,61 milliárd CNY-t fektettek be a közlekedés további fejlesztésébe, ebből 6,07 milliárdot útépítésbe és 3,5 milliárdot kikötőépítésbe. A városban és környékén az autópályák hossza elérte az 533,1 km-t. A magán-személygépkocsik száma egy év alatt 20,65-kal emelkedett és elérte az 1,445 milliót.` #### Vasút `a – vasúti korridoron fekszik, amihez három párhuzamos vasútvonal is tartozik. A város központi pályaudvara Kínában a legforgalmasabbak közé tartozik. Ezen halad át a Peking és közötti „hagyományos” vasútvonal, a – intercity vasút és a nagy sebességű D- és G-sorozatú, főleg szintén és között közlekedő vonatok. A ig tartó 100 km-es utat a leggyorsabb vonatok 25 perc alatt teszik meg.` A Északi Pályaudvaron halad át a 2011-ben megnyílt Peking–Sanghaj nagysebességű vasútvonal. #### Légiközlekedés `elérhető közelségében három repülőtér van. A városával közösen üzemeltetett Sunan Shuofang International Airport, és mellett két repülőtér, a Shanghai Hongqiao International Airport és a Sanghaj-Putungi nemzetközi repülőtér (Shanghai Pudong International Airport) is elérhető. Igaz, az utóbbihoz a közvetlen buszjárat menetideje három óra. A gyorsvasúthoz átszállás szükséges, de így is rövidebb idő alatt (két óra körül) megtehető az út. Rendelkezésre áll még 5 utasos iránytaxi és normál taxi is.` #### Folyami közlekedés `kikötője a Jangce jobb partján 2012-ben 428 millió tonna árut és 5,86 millió konténert mozgatott meg, amivel a világ legforgalmasabb belvízi folyami kikötője lett.` A városi kis folyókon és csatornákon élénk turistaforgalom is zajlik. #### Városi közlekedés A városban gyors ütemben folyik a tömegközlekedés fejlesztése. A kilenc vonalra tervezett metróhálózat első vonalát 2012 áprilisában, a másodikat 2013 decemberében adták át. A városi buszokkal a település minden része elérhető. A viteldíj a megtett úttól függetlenül 1 CNY, illetve 2 CNY a légkondicionált buszokra. A taxiközlekedés jól szervezett, okostelefon-applikációkon is megrendelhető. Az alapdíj 2014-ben 15 CNY + 3 CNY kilométerenként. A régi, hagyományos riksák helyett az újabban Nyugaton, illetve Magyarországon is divatos pedálos járműveket, a pedicab-et lehet bérelni. Természetesen a kerékpár-kölcsönzés is széles körben elérhető. #### Telekommunikáció A telekommunikáció szektorában termelt jövedelem 2012-ben 9,1%-os emelkedéssel elérte 18,46 milliárd CNY-t. A telefonok száma 15,47 millió, a széles sávú internetet használók száma 2,678 millió lett. ### Turizmus A 21. század elején a városban virágzó tömegturizmus nagy előzményekre tekinthet vissza. A városba már a kínai középkorban is sok látogató érkezett, az utazgató gazdag írástudók körében szinte elengedhetetlen volt a meglátogatása. A 20. század viharos évtizedei után, már a viszonylagos konszolidáció hajnalán, a Kínába érkező külföldi turistacsoportokat a Tiltott Város és a kínai nagy fal mellett leggyakrabban a –– háromszög megtekintésére vitték el. 2012-ben már 3,22 millió külföldi turista érkezett a városba, ami 8,1%-os növekedést jelent a megelőző évhez képest. A turizmusból származó jövedelem 15,1%-kal nőtt. A belföldi turistákkal együtt a teljes idegenforgalom elérte a 115 millió főt. A városban 148 minőségi szálloda volt, közülük 75 darab 4 vagy több csillagos minősítésű. ### Szolgáltatás A széles értelemben vett pénzügyi szolgáltató szektorban működő vállalatok száma elérte a 70-et, összesen több mint alkalmazottal. Együttes forgalmuk 20%-os növekedéssel meghaladta a 600 milliárd CNY-t. További 260 modern szolgálató vállalkozás jött létre, így számuk összesen 1042-re emelkedett. ## Környezetvédelem `városa nagy figyelmet fordít a környezetvédelemre is. 2012-ben a város területén már 339 nap folyamán jó minőségű volt a városi levegő. A vezetékes ivóvíz minősége mindenütt kitűnő volt.` A városban 2012-ben 174 környezetvédelmi projekt végrehajtása volt folyamatban, főleg a különböző légköri szennyező anyagok kibocsátásának csökkentése érdekében. ## Tudomány és technika A K+F kiadások a hegyi GDP 2,6%-át tették ki 2012-ben. A hi-tech ipar termelése 10,9%-kal nőtt. A város nagy figyelmet fordít a szellemi tulajdon védelmére, az elsők között van Kínában e téren. Ugyancsak nagy erőket összpontosítanak tehetségkutatásra, a kiemelkedő képességű fiatalok speciális oktatására. ## Oktatás és kultúra A városban összesen oktatási intézmény működik, köztük 20 egyetem és főiskola. A színjátszó és kulturális előadócsoportok száma 15, 12 kulturális múzeum és 36 egyéb múzeum valamint 12 közkönyvtár működik. A Szucsou tartomány hagyományos népi színjátszási hagyomány a Kun Qu opera 2008-ban került fel a UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára. ## Egészségügy, társadalombiztosítás, átlagjövedelem ban egészségügyi intézmény működik, közöttük 326 kórház. A kórházi ágyak száma , az orvosoké (8,4 illetve 6,4%-os növekedés 2011-hez képest). Az egészségügyi hálózat mind a városi, mind a vidéki körzetek 100%-át lefedi. A városban a társadalombiztosítás rendszere élenjáró. Ez az első olyan körzet Kínában, ahol a különböző szociális és egészségbiztosítások rendszere gyakorlatilag a lakosság egészére kiterjed. Az egy főre jutó havi átlagjövedelem 2012-ben a körzetben a városi lakosság körében forintnak felelt meg, a vidéki lakosság esetében forint volt. ## Sport A városban született sportolók a 2012. évi nyári olimpiai játékokon két arany- és egy ezüstérmet szereztek a kínai csapatnak. Ebben az évben még négy atléta lett világbajnok, és ezzel világbajnokainak száma 23-ra emelkedett. A városban 2012-ben 23 nemzetközi sportversenyt rendeztek. A lakosság 3,3 milliárd CNY értékben (124 milliárd forint) fogadott a sportra a számítógépes lottón, és ezzel a második lett a kínai nagyvárosok sorában. ## Kínai mondások a városról „Szüless ban, élj ban, egyél ban, halj meg ban.” (生在苏州, 活在杭州, 吃在广州, 死在柳州) (Azaz az ott született híres emberekről, szépségéről, ételeiről, pedig a nanmu fából készült koporsóiról volt nevezetes, amelyben állítólag nem indul oszlásnak a test). „Fent az ég, lent és .” (上有天堂,下有苏杭). (Azaz ami az égben a mennyország, az a földön ez a két város.) „ban a vita kellemesebb, mint ban a hízelkedés.” (Utalás a városi ' dialektus kellemesnek tartott hangzására.) ## Híres Szucsouiak - Szun-ce hadvezér, a hadtudomány egyik legnagyobb géniusza - Po Csü-ji a Tang-dinasztia korának egyik legismertebb költője - I. M. Pei Pritzker-díjas kínai származású amerikai építész - Li Cseng-tao fizikai Nobel-díjas kínai-amerikai fizikus - Fej Csün-lung kozmonauta ## Testvérvárosok `testvérvárosai (zárójelben a kapcsolat létrejöttének éve):` Ezen kívül a vezette prefektúra, illetve annak egyes városai is létesítettek számos, 2012-ig összesen 25 testvérvárosi kapcsolatot világszerte. ## Fordítás

Törökország

<table class="infobox ujinfobox"> 82 003 882[^1] fő (2018. december) </td> </tr> </table> Törökország (törökül , IPA: //) állam, amelynek területe kisebbik részben Európában, nagyobbik részben Ázsia nyugati részén fekszik. A Fekete-tenger és a Földközi-tenger között elhelyezkedő Anatóliai-félsziget alkotja az ország fő területét. Északról Grúzia és Örményország, keletről Irán és egy kis részen az Azerbajdzsánhoz tartozó Nahicseván, délről Irak és Szíria, míg nyugatról az Égei-tenger szigetei, Görögország és Bulgária határolja. Törökország kultúrája az ország különleges, európai-ázsiai fekvésének és történelmének köszönhetően igen változatos, ötvözi a keleti és a nyugati tradíciókat. Földrajzi fekvésének köszönhetően az ország mind politikailag, mind gazdaságilag fontos stratégiai pontnak számít. Törökország demokratikus, szekuláris, az alkotmánya szerint magát nemzetállamként meghatározó ország, de élnek más kisebbségek is az ország területén. 1923. október 29. óta köztársaság. Politikai rendszerének alapjai Mustafa Kemal Atatürk irányítása alatt az 1920-as és 30-as években szilárdultak meg, az Oszmán Birodalom felbomlása, illetve az első világháború után. 2022-ben az ENSZ jóváhagyta a török kormány kérelmét, ami a szervezetben hivatalosan is a török Türkiye-re változtatja az ország nemzetközi megnevezését az eddigi angol Turkey helyett (ami angolul pulykát is jelent). ## Etimológia A Törökország szó alapját képező török melléknév/főnév valószínűleg a göktürk vagy köktürk („törökök gyökere”) népcsoport türük szavából származik (i. sz. 8. század), mellyel magukat nevezték. A szó talán a tatárjárás környékén kerülhetett át a magyar nyelvbe, majd az ü hang nyíltabbá vált. A türük szó a török nyelvbe türk formában öröklődött tovább. A türk szó régi jelentése „erős”. A Törökországot jelölő Türkiye összetétel -iye ragja arab eredetű; jelentése: „tulajdonos” vagy „valamihez kapcsolódó”. A legtöbb nyelvbe a középkori latin Turchia alakból került át, i. sz. 1369 körül. A Törökország (Türkiye) nevet hivatalosan az 1921-ben készült első török alkotmányban rögzítették először. A köztársaság kikiáltása után az 1924-es alkotmányban is megerősítették. ## Földrajz ### Tájegységek Az országot az európai és török geográfusok más-más szempontok szerint osztják különböző tájegységekre. Az európai felfogás az alábbi egységekre tagolja az országot: - Nyugat-Anatólia és a Márvány-tenger partvidéke - Pontuszi-hegyvidék - Anatóliai-fennsík - Torosz-hegyvidék - Kelet-Anatólia (Örmény-magasföld) - Délkelet-Anatólia A török geográfusok hét fő földrajzi régiót különböztetnek meg, melyeket tájegységekre bontanak. ### Domborzat Törökország Ázsia nyugati részén fekszik. A Kis-Ázsiai félsziget egy központi fennsíkból és keskeny tengerparti síkságokból áll, északon a Pontuszi, délen a Toros-hegylánc határolja. Keleten is hegyvidék található, itt ered az Eufrátesz, a Tigris és az Araksz folyó, itt fekszik a Van-tó, valamint az Ararát-hegy Törökország legmagasabb pontjával (5166 m). Az ország területének 80%-a 500 méternél magasabban fekszik a tengerszint felett, partvonala 8372 km hosszú, határain belül 15 sziget fekszik, és két tengerszorosa van, a Boszporusz és a Dardanellák. Törökországban Anatólia geológiai sajátosságai miatt előfordulnak erős földrengések is. ### Vízrajz Törökország folyói közül a leghosszabbak az Eufrátesz (a folyó hosszának közel fele, 1263 km van Törökország területén), a Kızılırmak (1151 km), a Sakarya (824 km) és a Murat (722 km). Anatólia területén körülbelül 50 nagyobb és 200 kisebb tó fekszik (összesen 9423 km2) ezek közül a legnagyobb a Van-tó. A másik említésre méltó tó a Tuz-tó, ami szó szerint „sós tavat” jelent, mérete a lehullott csapadék mennyiségétől függően változik, peremét lerakódott só borítja. ### Éghajlat Törökország régióinak éghajlata igen változatos. Az égei- és földközi-tengeri területeken mediterrán éghajlat a jellemző, enyhe, esős telekkel, meleg, száraz nyarakkal. Az átlagos maximum hőmérséklet a nyári hónapokban 33-34 C°, télen a hőmérséklet nem süllyed 8-10 C° alá. A csapadék átlagértéke 580 és 1300 milliméter között váltakozik. A fekete-tengeri területek csapadékban gazdagok, 1400 milliméternyi átlaggal, nedves szubtrópusi éghajlattal. A régió keleti részein enyhébb az időjárás, nyugaton szárazabb. A középhőmérséklet télen 7 C°, nyáron 23 C°. A hegyvonulatok megakadályozzák a mediterrán éghajlati hatást az anatóliai területeken, így itt kontinentális éghajlat uralkodik. A keleti részeken (Örmény-magasföld) tipikus magashegységi éghajlat a jellemző: kemények a telek, akár −30 °C vagy −40 °C is előfordulhat, a hó pedig akár 120 napig is megmaradhat. Nyugaton (Anatóliai-fennsík) a téli hőmérséklet átlagértéke 1 °C, a nyarak melegek, szárazak, gyakran 30 °C fölötti hőmérsékletűek, az éghajlat száraz sztyepp-jellegű. ### Élővilág, természetvédelem Az ország európai részének, illetve Kis-Ázsia márvány-, égei- és földközi-tengeri partvidékének természetes növénytakarója az alacsonyabb hegyvidékeken a tölgyfajok, borókák és illatos levelű cserjék alkotta keménylombú erdők, magasabban a fenyők alkotta mediterrán tűlevelű erdők. Az erdőirtások nyomán állományaik megritkultak, helyükön olajfaligetek, citrom, narancsültetvények és mediterrán cserjések vannak. A Pontuszi-hegység Fekete-tenger felé eső oldalán a babérlombú, a déli oldalán a mérsékelt övi lombhullató erdő a természetes növényzet. Fő fafajaik a tölgy, a bükk. A babérlevelű erdők cserjeszintjében jellemző pl. a babérmeggy, a hangarózsa. tszfm. fölött tűlevelű erdők, fölöttük kb. tszfm.-on havasi rétek vannak. Lomboserdő-állományok főként a hegység keleti részén találhatók. Az égei-tengeri partokon a vallon tölgy, a Nyugati-Toroszban a tölgy és a boróka terjedt el. A mediterrán klímájú területek folyóit követő erdők jellegzetes fája a keleti platán. Anatólia belső részének természetes növénytakarója a gyér, mediterrán jellegű sztyep, amelynek déli állományai átmenetet képeznek a félsivatagok felé. #### Nemzeti parkjai Törökországnak jelenleg (2008) 33 nemzeti parkja van (más források szerint 39), melyek összterülete 877 771 hektár. Az első nemzeti parkot 1958-ban hozták létre. A török nemzeti parkok egyik jellegzetessége, hogy többségük nemcsak természeti, de történelmi kincseket is őriz, ilyen például az Antalya tartománybéli Beydağları Parti Nemzeti Park, ahol Phaselis és Olimpos ókori városok romjai találhatóak, vagy a szintén antalyai Köprülü Kanyon Nemzeti Park, ahol például a ciprusfélék közé tartozó Cupressus sempervirens fák a világon egyedülálló módon összefüggő erdőt alkotnak. A legtöbb nemzeti park erdős területeken található, van azonban néhány, amely a sztyeppék élővilágát hivatott megóvni, ilyen például a Kelet-anatóliai régió Munzur Völgyi Nemzeti Parkja, mely farkasoknak, rókáknak, vad kecskéknek, sasoknak ad menedéket. #### Természeti világörökségei Törökországban jelenleg kilenc világörökségi helyszínt tartanak számon, ebből hét kulturális, kettő pedig kulturális/természeti jellegű. Ezen utóbbiak név szerint Kappadókia sziklatemplomai és Pamukkale mészkőképződményei (Hierapolisz ókori városa mellett). A török kormány további 19 helyszínt szeretne a világörökség részévé nyilváníttatni. ## Történelem Anatólia (Kis-Ázsia) az ókorban több civilizációnak és királyságnak volt a bölcsője. Területén az I. e. 7. évezredben élte fénykorát a legkorábbi ismert városok közé tartozó Çatal Hüyük. Később több ókori birodalom területe is részben átnyúlt Anatóliába, vagy itt volt a központja. Éltek itt például akkádok, asszírok és hettiták. A Hettita Birodalom bukása után Phrügia és Lüdia uralta a nyugati partokat, ahogy az ókori görög kultúra terjedni kezdett. A terjeszkedést egyedül a távoli Perzsa Birodalom fenyegetése akadályozta meg. Ahogy a perzsák egyre hatalmasabbak lettek, az anatóliai kikötők is úgy lettek egyre gazdagabbak. Uralmukat végül Nagy Sándor törte meg, mikor győzelmet aratott III. Dareiosz felett. Halála után a birodalmat hadvezérei egymás között osztották fel, miközben folyamatosan védeniük kellett a területeiket a pergamoni, pontoszi, egyiptomi és más uralkodók támadásaitól. A rómaiak úgy erősítették meg uralmukat a régióban, hogy helyi kormányzásra bízták a területeket, ami hatékonynak bizonyult; és katonai védelmet is biztosítottak. Nagy Konstantin idején épült ki az „új birodalom”, melynek székhelye Konstantinápoly lett. A térségben a 7. század óta folyamatos háborúskodás zajlott a muszlimok ellen. Végül a szeldzsukok a 11. században egyesítették a számos anatóliai fejedelemséget, a terület egészen a 14. század elejéig a kezükben maradt. A szeldzsukok közül 1299-ben kiváló, folyamatosan terjeszkedő oszmánok a 15. században, Konstantinápoly elfoglalásával megdöntötték a Bizánci Birodalmat, melyet kiterjesztettek a Földközi-tenger keleti részére. Határai I. Szulejmán uralkodása idején a Perzsa-öböltől egészen Magyarországig és Egyiptomtól a Kaukázusig húzódtak. A 19. században ébredő balkáni nacionalizmus és az első világháború okozta a folyamatosan gyengülő birodalom széthullását. Az Oszmán Birodalom utolsó évtizedeiben az államot egy heterogén, nacionalista, alkotmánypárti politikai tömörülés, az Ifjútörök mozgalom irányította, 1908-tól kis megszakítással 1918-ig. Hivatalos szervezetük az Egység és Haladás Mozgalma (Ittihád ve Terakki Dzsemijeti) volt, melynek egy szélsőségesen nacionalista, Talát, Enver és Dzsemal pasa által fémjelzett csoportosulása gyakorolta a tényleges hatalmat. Az ifjútörökök nevéhez fűződik az örmény népirtás, melynek során mintegy másfél millió örményt telepítettek ki és mészároltak le 1915 és 1917 között. Ugyancsak az ifjútörök vezetés nyomására lett a birodalom Németország szövetségese az első világháborúban. Az elvesztett háborút lezáró sèvres-i békeszerződés ellen a törökök katonai ellenállást szerveztek. A török függetlenségi háború (1919-1923) során a Mustafa Kemal, İsmet İnönü, Kazım Karabekir és más tábornokok által vezetett török haderők kiszorították az angol, olasz, görög és francia csapatokat, valamint megalakult a Török Nemzeti Országgyűlés, melyet azonban a szultán és kormánya nem volt hajlandó elismerni. 1922. november 1-jén az ankarai országgyűlés eltörölte a szultanátust, majd a sèvres-i döntéseket felülbíráló lausanne-i békeszerződés megkötése után, 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot. Az ország vezetője, Mustafa Kemal Atatürk, modern, világi és Nyugat-orientált államot hozott létre drasztikus reformok segítségével. A 20. század során több katonai puccs történt az országban, az utolsó 1980-ban. Törökország 1952-ben lett a NATO tagja, és célul tűzte ki az Európai Unióhoz való csatlakozást. A ciprusi török jelenlét, a régóta tartó kurd szabadságharc keleten, és az iszlám növekvő politikai jelenléte táplálja a közéleti vitákat, és befolyásolja az ország nemzetközi kapcsolatait és az uniós csatlakozási tárgyalások kimenetelét. ## Politika és közigazgatás ### Alkotmány, államforma Az 1982. évi alkotmány demokratikus, világi, parlamentáris kormányformát írt elő, erős elnöki hatalommal és független bíróságokkal. Ezt módosította a 2017-es népszavazás. 2018-tól elnöki rendszer működik. Elvileg biztosítja a nemzetközileg elismert emberi jogokat, amelyeket vészhelyzetben korlátozni lehet, és nem lehet őket az állam egységének megsértésére vagy nem-szekuláris nem-demokratikus kormány létrehozására felhasználni. ### Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás Az egykamarás török parlament, a Nagy Török Nemzetgyűlés vagy Türkiye Büyük Millet Meclisi a törvényhozó testület. 550 tagját arányos képviselet elve alapján választják 5 éves periódusra, a jelenlegi (2007) képviselők közül 52 nő. Egy pártnak a szavazatok legalább 10%-át kell megszereznie országos szinten a parlamentbe bejutáshoz. A parlamentben az AKP van többségben, a köztársasági elnök Recep Tayyip Erdoğan. Törökországban a kisebbségi nyelveket nem ismerik el, az ország és az oktatás hivatalos nyelve a török. Erdoğan újraválasztott államfő 2018. július 9-ei eskütételével új korszak kezdődött az országban. A korábbi parlamentáris berendezkedést végrehajtói elnöki rendszer váltotta fel. Az elnököt öt évre választják, kétszer (esetleg harmadszor is) újraválasztható. Megszűnt a miniszterelnöki intézmény, az államfő jogkörei jelentősen bővültek. ### Politikai pártok 2004-ben 50 regisztrált politikai párt volt Törökországban, változatos politikai ideológiákkal, a szélsőjobboldaltól egészen a szélsőbaloldalig. 2007-ben három párt került be a parlamentbe, Igazság és Fejlődés Pártja (AKP), a Köztársasági Néppárt (CHP), melyet Atatürk alapított, és a Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP). A Demokratikus Társadalom Pártja (DTP) által támogatott független jelöltek közül 20 fő jutott képviselői mandátumhoz, akik a parlamentben létrehozták a DTP frakcióját. ### Jogállamiság A hatékony fékek és ellensúlyok hiánya, valamint a hatalomnak a végrehajtó hatalomban (elnökben) való túlzott koncentrációja a 2017-es alkotmánymódosításokat és a 2018-as elnöki rendszerre való átállását követően a törvényhozó és az igazságszolgáltatás rovására a politikai rendszer szerves jellemzőjévé vált. A Velencei Bizottság szerint nem elegendőek a szükséges fékek és ellensúlyok a hatalom egy hivatalban történő túlzott koncentrációja elleni védelemhez és az igazságszolgáltatás függetlenségének biztosításához. A módosított alaptörvény (alkotmány) több cikkelye különösen vitatott, például a parlament bizonyos jogainak eltörlése. ### Emberi jogok 1959 és 2011 között az Emberi Jogok Európai Bírósága több mint kétezer ítéletet hozott Törökország ellen, az emberi jogok megsértése miatt olyan kérdésekben, mint a kurdok és a nők jogai, az LMBT-jogok és a médiaszabadság. Az emberi jogok helyzete továbbra is jelentős akadálya az ország EU-s tagságának. A 2020-as évek elején a gyűlöletbeszéd, az etnikai és vallási kisebbségekkel szembeni fenyegetés, valamint az LMBTQ+ személyek jogainak megsértése továbbra is súlyos probléma. A szexuális irányultságon és nemi identitáson alapuló munkahelyi megkülönböztetést 2020-ban sem tiltja a törvény. A homoszexualitás bár legális, a török hatóságok számos diszkriminatív gyakorlatot alkalmaznak. Az emberi jogokkal vagy különösen a kurd kérdéssel foglalkozó szervezetek az országon belül továbbra is erős nyomással szembesülnek. A kurd kisebbség kulturális jogai továbbra is korlátozottak, beleértve a kurd nyelv általános és középfokú oktatásban való használatára vonatkozó jogi korlátozásokat. A közszolgáltatásokat csak török nyelven biztosítják. A 2020-as évek elején is nyomás nehezedik a kurd médiára, kulturális és nyelvi intézményekre. A vallási és etnikai kisebbségekhez tartozók gyakorlatilag ki vannak zárva bizonyos szakmai beosztásokból, például közalkalmazotti és katonatiszti tisztségekből. A vallási vagy etnikai kisebbségeket, illetve a kiszolgáltatott csoportokat, például a romákat célzó fenyegetés továbbra is komoly probléma. ### Közigazgatási beosztás Törökország közigazgatási egységei egymással szorosan összefüggő, hierarchikus rendbe illeszkedő egységek, melyek elnevezése és egymással való kapcsolata némileg eltér a Magyarországon megszokott fogalmaktól. Az ország tartományokból áll, melyeket ilcsékre (körzet) osztanak. Az ilcsék alárendelt egységei a budzsakok és a kaszabák (kisvárosi önkormányzatok). A falvak önkormányzatai a városoknak vannak alárendelve, míg a falvaknál kisebb települések a falusi önkormányzatoknak. A városok szemtekre (kerület) vannak osztva, melyek további alegységekből, mahallékból állnak. Minden egyes közigazgatási alegységnek külön vezetője van. Törökországot hét – négy külső és három belső – földrajzi régióra osztjuk, melyeket a táj jellege, klímája, talajszerkezete és vegetációja alapján hoztak létre. A külső régiók: Karadeniz (Fekete-tengeri régió), a Marmara (Márvány-tengeri régió), az Ege bölgesi (Égei-tengeri régió) és Akdeniz (Földközi-tengeri régió). A három belső régió: İç Anadolu (Közép-anatóliai régió), Doğu Anadolu (Kelet-anatóliai régió) és Güneydoğu Anadolu (Délkelet-anatóliai régió). Bár a régiók hivatalosan nem közigazgatási egységek, a tartományi felosztás szempontjából fontos funkciót töltenek be. Törökország 81 tartományból (il) áll. A tartományokat a vali, a kormányzó irányítja. Minden megyének van egy kormányzói székhelye (merkez ilçe), melynek neve általában egyezik a tartomány nevével, a kivételek: Hatay (Antakya), İçel (Mersin), Kocaeli (İzmit), és Sakarya (Adapazarı). A nagyobb városoknak, mint például Isztambul, kerületei (szemt) vannak (például Kadıköy), amelyek mahallékra bomlanak (például Fenerbahçe). Egy szemten belül városi és vidéki területek is lehetnek. A szemteket a polgármesterek irányítják, és minden mahallénak külön vezetője van, a kajmakam. Minden városnak saját önkormányzata van (belediye). ## Védelmi rendszer Törökország haderejét (törökül: Türk Silahlı Kuvvetleri) a szárazföldi hadsereg, a haditengerészet és a légierő alkotja. A török csendőrség (Jandarma) és a parti őrség (Sahil Güvenlik Komutanlığı) békeidőben a belügyminisztérium hatáskörébe tartozik (akárcsak a rendőrség), de egyben a hadsereg illetve a haditengerészet alá is. Háború esetén mindkettő rendelkezik jogérvényesítő és katonai hatáskörrel. A török haderők vezérkari főnöke 2006. augusztus 28. óta Yaşar Büyükanıt tábornok. A török hadsereg 1 054 750 katonájával a második legnagyobb hadsereg a NATO-ban az Amerikai Egyesült Államok után. ## Népesség ### Általános adatok Törökország népessége 2011-es becsült adatok szerint 78 785 548 fő, ebből 39 708 547 férfi, 39 077 001 nő. A lakosság fele 28 éven aluli. Az emberek 70,5%-a városban lakik, Isztambulban élnek a legtöbben (a teljes populáció 17,8%-a). 2007-ben 98 064 külföldit regisztráltak az országban. 1960 és 2000 között a népesség egyenletesen évi 1 millióval gyarapodott. - Teljes termékenységi arányszám: 2,15 - Népességnövekedési ráta: 1,23%. - Várható átlagos élettartam: 72,5 év. - Férfiak: 69 év - Nők: 74 év - Csecsemőhalandósági ráta: 23,94 (84. a világon) ### Népességének változása ### Legnépesebb települések Törökországban hat olyan város található, melyek lakossága milliós nagyságrendű; ezek: Isztambul, Ankara, İzmir, Bursa, Adana és Gaziantep. A nyári turistaszezonban a népszerű üdülőhely, Antalya lakossága is egymillió fölé emelkedik, köszönhetően a környező városokból és falvakból érkező idénymunkásoknak. ### Vallási megoszlás A lakosság 99,8%-a iszlám vallású. Legtöbbjük a vallás szunnita ágához tartozik, de igen jelentős a síita misztikus (bátin) alevi (török: Alevîlik) muszlimok száma is. Elenyészően kisebb ortodox (keleti keresztény), örmény ortodox (monofizita), izraelita, római katolikus és protestáns csoportok is jelen vannak. ### Etnikai, nyelvi megoszlás A lakosság kb. 70-75%-a török etnikumú, akik csak az ország hivatalos nyelvét, a törököt beszélik. A legjelentősebb kisebbség a kurdoké, akik az ország népességének körülbelül 20%-át alkotják (más források szerint 17%-ot, és így 13 millióan vannak), főleg az ország keleti területein, valamint a nagyobb városokban élnek. A további népcsoportok közé tartoznak a grúzok (1,5 millió), cserkeszek (1 millió), zazák (1 millió), azeriek (800 000), lázok (500 000), szírek, arabok, görögök (5000) és örmények (70 000). Kevéssé ismert tény, hogy Törökországban élnek magyar származásúak is. Mind Bolu, mind Antalya tartományban van egy-egy Macarköy, azaz „magyar falu”. Mardin tartományban pedig a nusaybini magyar muszlimok élnek. Előfordulnak még bosnyákok is albánok is. ### Diaszpóra Sok török vándorol külföldre a jobb megélhetés reményében. A tömeges kivándorlás az 1960-as és 70-es években kezdődött. A törökök legnagyobb számban a második világháború után munkaerőhiánnyal küzdő Németországba költöztek. Egy 2004-es felmérés szerint Németországban mintegy 1,739 millió török él. A hetvenes-nyolcvanas években vendégmunkásként érkező törökök jó része ma vállalkozó, akiknek üzlete 2005-ben 29,5 milliárd euró értékű eladást produkált. Németországon kívül sok török él Hollandiában, Franciaországban, Belgiumban, Oroszországban és Ausztriában is, a tengeren túlon pedig az Egyesült Államokban és Kanadában jelentős a számuk. ### Szociális rendszer A szociális rendszeren belül három intézményen keresztül kapnak ellátást a török és külföldi állampolgárok, ezek a Sosyal Sigortalar Kurumu (SSK), azaz a társadalombiztosító; az Emekli Sandığı, vagyis a nyugdíjbiztosító, valamint a Bağ-Kur, az önalkalmazásban lévők biztosítási rendszere. A létminimum alatt élők számára az Egészségügyi Minisztérium úgynevezett zöld kártyát biztosít, melynek segítségével térítésmentesen vehetik igénybe az állami kórházak és rendelőintézetek szolgáltatásait, valamint nem kell fizetniük a gyógyszerekért, ha a fekvőbeteg-ellátást veszik igénybe (a járóbeteg-ellátásban nem térítik meg a gyógyszerek árát). #### Társadalombiztosítás, nyugdíj A társadalombiztosítási rendszer alapjait 1949-ben rakták le, a jelenlegi rendszert az 1964-es társadalombiztosítási törvény szabályozza, melyet 1999-ben módosítottak. Minden 18 éven felüli munkavállaló jogosult a juttatásokra, a bankszektorban, a mezőgazdaságban, a biztosítóknál és a tőzsdén dolgozók, valamint az önalkalmazásban lévők és a köztisztviselők esetében speciális feltételek érvényesülnek. A munkavállalók havi munkabérének 9%-át vonják le. A nyugdíjkorhatár férfiaknál 60 év, nőknél 58 év, nyugdíjra az jogosult, aki legalább 25 évig (7000 napnyi hozzájárulás) fizetett biztosítási díjat. A nyugdíj örökölhető, abban az esetben, ha a biztosított már nyugdíjasként halálozott el, vagy legalább 5 évig rendszeresen fizette a biztosítási díjat. Az örökösnek közeli hozzátartozónak kell lennie: míg a házastárs addig jogosult az elhunyt nyugdíjára, amíg újra nem házasodik, a gyermekek 18 éves korig (felsőoktatásban tanuló esetén 25 éves korig) jogosultak, a 18 éven felüliek pedig csak akkor, ha munkanélküliek és nem kapnak más szociális támogatást. A nyugdíjat a munkavállaló éves átlagfizetésének alapján számolják ki (360 nap átlagának 3,5%-a). #### Egészségügy A betegszabadságra vonatkozó első törvényt 1950-ben vezették be, a betegbiztosítás a havi munkabér 5%-a. Fekvőbeteg-ellátás esetén a munkavállaló a bér 50%-ára jogosult, járóbeteg-ellátás esetén a 2⁄3-ára. Szülési szabadság igénylése esetén a bér 2⁄3-át utalják át a szülést megelőző 8 hétben, valamint az utána következő nyolc hétben. A betegek a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök árának 20%-át önrészként fizetik, a többit a biztosító finanszírozza. #### Munkanélküliség A munkanélküliek támogatására vonatkozó törvény 2000-ben lépett életbe. A munkavállaló havi munkabéréből 1%-ot vonnak le egy elkülönített alapba, ehhez 2%-kal járul hozzá a munkáltató, az állam pedig további 1%-kal. A feltételek szerint a munkahely elvesztését megelőző 3 évben legalább 300 napnyi hozzájárulással kell rendelkeznie a biztosítottnak. Ebben az esetben 180 napig kaphat munkanélküli járulékot, mely a napi átlagkeresetének 50%-a. Minél több ideig biztosított valaki, annál hosszabb ideig jár neki a támogatás. A járulék egyszerre, egy összegben is igényelhető, akárcsak a betegbiztosítás. A munkanélküliek aránya 2007-ben 11,3% volt, ami 2 576 000 embert jelent, 75%-uk férfi, illetve 58%-uk csupán általános iskolai végzettséggel rendelkezett. A munkanélküliek száma vidéken gyorsabban emelkedett, mint a városokban. ## Gazdaság Törökország dinamikus gazdasága keveréke a modern iparnak és kereskedelemnek, valamint a hagyományos mezőgazdaságnak, amely 2001-ben a lakosság 40%-ának adott munkát. A magánszektor erős és gyorsan növekszik, de az államnak nagy szerepe van az iparban, a pénzügyekben, a közlekedésben és a telekommunikációban. A legfontosabb iparág és legnagyobb exportőr a textilipar, amely majdnem teljesen magánkézben van. A 2000-es évek elején a gazdasági helyzetet kiszámíthatatlan növekedés és komoly kiegyensúlyozatlanság jellemezte. A GNP növekedése több évben is meghaladta a 6%-ot, de ezt megszakította a termelés erős hanyatlása 1994-ben, 1999-ben és 2000-ben. A költségvetési hiány rendszeresen meghaladta a GDP 10%-át, amit nagyrészt a kamatfizetések hatalmas terhe okozott, amely 2001-ben a költségek több mint felét alkotta – az infláció pedig magas (két számjegyű) maradt. Ezen okokból kifolyólag a külföldi befektetés Törökországban alacsony volt – kevesebb mint 1 milliárd dollár évente. 2000 végén és 2001 elején a növekvő kereskedelmi hiány és a bankszektor gyengesége válságba sodorta a gazdaságot, amely arra kényszerítette a kormányt, hogy lebegtesse a lírát, és gazdasági pangás következett. A 2002-es év eredményei jobbak voltak, az Nemzetközi Valutaalaptól érkező erős pénzügyi támogatás és a szorosabb pénzügyi politika miatt. Az utóbbi években növekedtek a privatizációs eladások, melyek értéke meghaladja a 21 milliárd dollárt. A CIA besorolása szerint Törökország a világ 34 fejlett országához tartozik, a Morgan Stanley pedig a feltörekvő gazdaságok (emerging markets) kategóriába sorolta (2006). Törökország alapító tagja az OECD-nek illetve az ipari és küszöbországok csoportjának, a G-20-nak. 2007-ben az egy főre eső GDP 9400 \$ volt, amivel a világon a 99. helyet foglalta el. A legnagyobb iparág a textil- és ruhaipar (16,3%), melyet az olajfinomítás (14,5%), az élelmiszeripar (10,6%), a vegyipar (10,3%), a vas- és acélipar (8,9%), az autóipar (6,3%) és a gépipar (5,8%) követ. Az export tekintetében is a textilipar vezet, 2005-ben 19%-ot tett ki. Az autóipar állt a második helyen 18%-kal, ezt a vas- és acélipar követi 13%-kal, majd a háztartási gépek (10%), vegy- és gyógyszeripari termékek (9%) és a gépipar (7%). A ruhaipar 2006-ban 13,98 milliárd dollárnak megfelelő exportot bonyolított le, ennek 76,33%-a az Európai Unió országaival való kereskedelemből származott. Törökországban több sikeres, multinacionális vállalat is működik, ilyen például a Koç Holding, melynek olyan cégei vannak, mint a többszörös díjnyertes Arçelik, aminek BEKO márkája vezeti például az angol hűtőgép-piacot. Az európai televíziópiac több mint felét a Törökországban gyártott áruk teszik ki. Ugyancsak rendkívüli sikereket könyvelhet el a 78 országba exportáló Ülker édességipari vállalat, mely nemrég vásárolta meg a híres Godiva csokoládé-márkát 850 millió dollárért a Campbell Soup Co.-tól. Az ország második legnagyobb óriásvállalata (a Koç Holding után) a Sabancı Holding, melynek tulajdonában 70 cég található, közöttük több bankkal és olyan leányvállalatokkal, melyek például a Toyotát vagy a Mitsubishit képviselik Törökországban. ## Infrastruktúra ### Közlekedés Törökország közlekedésének legfontosabb szereplői az autóutak és a gépjárművek, valamint a vízi közlekedés. A sokáig háttérbe szoruló vasútnak új lendületet adott a készülőben lévő Marmaray projekt, valamint az Ankara–Isztambul és az Ankara–Konya nagysebességű vasút építése. A nagyvárosi közlekedésben még mindig a személyautók dominálnak a tömegközlekedés helyett, ezen igyekeznek javítani, például új villamospályák és metrók építésével. Különösen Isztambul és Ankara tömegközlekedése fejlődik rohamosan. A szárazföldi és vízi közlekedés mellett egyre nagyobb teret kap a légi közlekedés is, az állami tulajdonú Turkish Airlines légitársaság mellett az országnak két nagy, magánkézben lévő légitársasága is van, az Onur Air és az AtlasJet, melyek főleg belföldi szállítással foglalkoznak. Az ország legnagyobb repülőtere az isztambuli Atatürk reptér. ### Közművek Törökország Vízügyi Igazgatóságát (Devlet Su İşleri Genel Müdürlüğü) 1954-ben alapították, a fő feladata az ország vízellátásának felügyelete és a rendszer fejlesztése. Az országban jelenleg 555 víztározó található, és további 210 építését tervezik. Törökországban 135 vízerőmű működik, melyek 45 325 GW elektromos áramot termelnek évente. Az erőművek 2,96 milliárd köbméter vizet biztosítanak a vízhálózat számára. Jelenleg naponta 280 liter víz jut egy főre. A villanyáram termeléséért, exportjáért, importjáért és a villamoshálózat működtetéséért a Törökországi Villamosenergia Társaság (Türkiye Elektrik Kurumu) felelős. 2021-ben Törökországban GW elektromos áramot termeltek, 2334 GW-ot importáltak. 2021-ben az ország telepített energiaforrásának 53%-át megújuló energia tette ki, melynek mintegy 23%-a származott vízenergiából. A napenergia 7,8%, a szélenergia 10,6% volt. Az Oszmán Birodalom Postaszolgálati és Távirati Minisztériumát 1840-ben hozták létre. Az első posta a Postahane-i Amire volt Isztambulban, az Új mecset mellett. A nemzetközi postaszolgálat 1876-ban indult. A török posta elnevezése PTT (posta-telefon-telegráf), logója sárga-kék. Törökországban a PTT-t szinte kizárólag levélküldeményekhez veszik igénybe, a csomagküldést magáncégek végzik. A nagy nemzetközi csomagküldő cégek – mint például a DHL – mellett számos hazai cég látja el a szolgáltatást, úgy mint a Yurtiçi Kargo vagy az Aras Kargo. Samuel Morse 1847-ben kapta meg a telegráf szabadalmát Isztambulban, magától I. Abdul-Medzsid szultántól a Beylerbeyi palotában, miután a szultán maga tesztelte a találmányt. Az első távíróvonal kiépítése még ugyanebben az évben megkezdődött, Isztambul és Edirne között. 1855-ben létrejött a Távirati Iroda. 1881 júliusában kiépítették az első telefonvonalat a Postaszolgálati és Távirati Minisztérium és az isztambuli Postahane-i Amire (Főposta) között. Az első, 50 vonalas telefonközponttal a Sirkeci Főposta büszkélkedhetett 1909-ben. E-mail-levelezést először 1984-ben lehetett folytatni Isztambul, Ankara, İzmir és Adana között; 1987-ben pedig Isztambulban tartották Európa első videokonferenciáját. Az első mobiltelefon-szolgáltatás 1986-ban indult. ## Kultúra ### Török nyelv Az oszmán-török vagy (a tulajdonképpeni) török nyelv (türkçe vagy türk dili) az altaji nyelvcsalád török ágán belül a köztörök nyelvek oguz csoportjába tartozik. Az elnevezés eredetileg a hajdani Oszmán Birodalom török ajkú lakosságának zömét kitevő török nép anyanyelvének megjelölésére szolgált, de a magyar szakirodalomban az oszmán-török nyelv közvetlen folytatójának számító modern török nyelv megnevezéseként használatos, megkülönböztetésül a többi török nyelvtől, ugyanis e nyelv neve és a török nyelvcsalád elnevezése azonos. Bár a többi türk nyelv (főleg az azeri és a türkmén, melyeket a volt Szovjetunió utódállamaiban beszélnek) közel áll a törökhöz, fontos különbségek vannak köztük a nyelvtan, a szókincs és a hangtan tekintetében. A török agglutináló nyelv, főleg ragokat használ, ritkák az elöljárószavak. Egészen 1929-ig az arab ábécét használták, Atatürk radikális reformjának köszönhetően vezették be a latin betűket. ### Oktatási rendszer A török oktatási rendszer Atatürk reformjainak alapjain nyugszik, melyeket a török függetlenségi háború és a köztársaság kikiáltása után vezettek be. A rendszert az állam felügyeli, úgy alakították ki, hogy képzett munkaerőt legyen képes adni a szociális és gazdasági szektorok számára. Törökországban a gyerekek 5,5 koruktól 17,5 éves korukig iskolakötelesek. Az 5-14 éves korú gyerekek 95%-a jár iskolába, ez alatta van az OECD-átlagnak. Az óvodások száma igen alacsony, a 4-éveseknek csupán 19%-a járt óvodába 2012-ben, ami jóval alatta van a 84%-os OECD-átlagnak. Ugyanebben az évben összesen 3287 óvodát tartottak számon az országban, 275 ezer gyerekkel. Törökországban 12 év általános iskolai tanulás kötelező, az általános iskolát követően a középiskola két részből áll, alsó és felső szintű középiskolából (middle school, high school). Vannak állami illetve magániskolák is, a gyerekek többsége az állami oktatásban tanul, azonban egyre növekszik a magániskolákat választók száma, 2015-ben mintegy 1,1 millióan tanultak ilyen iskolában. 2012-ben az olyan 15 és 29 év közötti fiatalok száma, akik nem járnak iskolába és nem is dolgoznak, 29% volt. Az írástudatlanok száma Törökországban 2015-ben mintegy 2,6 millió fő volt, a legtöbben, 1,3 millióan 65 év felettiek. 2002-ben az állam, magán- illetve nemzetközi források 13 milliárd lírát költöttek az oktatásra Törökországban. Törökország az OECD átlagnál kevesebbet költ oktatásra. A törökországi egyetemek többféle képzést ajánlanak: kétéves felsőfokú képzettséget adó tanfolyamokat (associate's degree), melyre szakközépiskolai bizonyítvánnyal rendelkezők jelentkezhetnek felvételi vizsga nélkül; 4 éves alapképzést (bachelor's degree), 2 éves mesterképzést (master's degree), 4 éves doktori képzést és egyéb posztgraduális képzéseket. Törökországban 2016-ban 183 egyetemet tartottak nyilván. A műszaki egyetemek programjait az Egyesült Államok Mérnökképzésért Felelős Akkreditációs Bizottsága (ABET) is elismerte, így azok megfelelnek az amerikai programoknak is. 2016-ban az ország tíz legjobb egyeteme közé a következők tartoztak: 1. Közel-keleti Műszaki Egyetem (Orta Doğu Teknik Üniversitesi; ODTÜ; Ankara) 2. Sabancı Egyetem (Sabancı Üniversitesi, Isztambul) 3. Bilkent Egyetem (İhsan Doğramacı Bilkent Üniversitesi, Ankara) 4. Boğaziçi Egyetem (Boğaziçi Üniversitesi, Isztambul) 5. Isztambuli Műszaki Egyetem (İstanbul Teknik Üniversitesi, Isztambul) 6. İzmiri Műszaki Egyetem (İzmir Yüksek Teknoloji Enstitüsü, İzmir) 7. Özyeğin Egyetem (Özyeğin Üniversitesi, Isztambul) 8. Koç Egyetem (Koç Üniversitesi, Isztambul) 9. TOBB Gazdasági és Műszaki Egyetem )TOBB Ekonomi Ve Teknoloji Üniversitesi, Ankara) 10. Hacettepe Egyetem (Hacettepe Üniversitesi, Ankara) ### Kulturális világörökségi helyszínek Törökországban kilenc világörökségi helyszín található, ebből kettő kulturális/természeti (Pamukkale és Göreme Nemzeti Park/Kappadókia), hét pedig kulturális jellegű. Ez utóbbiak közé sorolják Isztambul történelmi negyedeit, a divriği nagymecsetet és kórházat, Hattusát (a hettiták egykori fővárosát), a Nemrut-hegy szobrait, Xanthos és Letoon ókori városait, Safranbolu házait és Tróját. Törökország további 19 helyszínt szeretne a világörökség részévé nyilváníttatni. ### Kulturális intézmények #### Múzeumok Törökország ókori történelmének sokszínűsége miatt szerte az országban rengeteg múzeumot találhatunk. Csak Isztambulban harmincnál több múzeum van, ezek közül is kiemelkedik a Topkapı palota, az Isztambuli Archeológiai Múzeum, a Szépművészeti Múzeum és a Török és Muszlim Művészetek Múzeuma. Ankara ad otthont Atatürk hatalmas emlékművének, Anıtkabirnak, valamint az értékes leletekkel zsúfolt Anatóliai Civilizációk Múzeuma, Antalya a híres Régészeti Múzeum-nak. Érdekes lehet még az epheszoszi archeológiai múzeum, a Konyai Mevlana Múzeum és a bodrumi Vízalatti Archeológiai Múzeum is. #### Atatürk Kulturális Központok 1983-ban alakultak meg Törökország-szerte az úgy nevezett „Atatürk Kulturális Központok” (Atatürk Kültür Merkezi), melyeket államilag hoztak létre az atatürki eszmék terjesztésére, a kultúra terjesztésének elősegítésére. Ezek amolyan közösségi házak, vagy „kultúrházak”, ahol koncerteket, bemutatókat, kiállításokat, szemináriumokat, előadásokat szerveznek. #### Könyvtárak Törökország Nemzeti Könyvtára (Milli Kütüphane) Ankarában található. Csak azok a könyvek kölcsönözhetőek, amelyek elérhetőek könyvtárközi kölcsönzésre. Külföldieknek előzetes regisztráció szükséges a belépéshez, melyhez meghívó levelet kell kitölteni, és mellékelni kell az útlevél másolatát. A könyvtárnak külön van Atatürk hagyatékát kutató részlege. Ankarában van a speciálisan Atatürk-kutatások céljából létrehozott Atatürk Kutatóközpont (Atatürk Araştırma Merkezi), ahol minden, az alapító államfővel kapcsolatos dokumentum fellelhető és kutatható. Törökországban több mint 1400 nyilvános könyvtár található, emellett mintegy 80 felsőoktatási intézmény könyvtárai is látogathatóak. Ezek mellett találhatóak még egy-egy témakörre specializálódott könyvtárak és magánkönyvtárak is. Az egyes tartományok mobil könyvtárakat is üzemeltetnek, ezekből napjainkban 65 található szerte az országban. Jelenleg 60 könyvtár rendelkezik digitális katalógussal, az internetre viszont csak 30 könyvtárban lehet csatlakozni. Általában nincsenek audiovizuális szolgáltatások, de a könyvek egy része elérhető hangoskönyv formájában a látássérültek segítésére. Az egyetemi könyvtárakban általában elérhető az internet-szolgáltatás. A levéltárak viszonylag új intézmények Törökországban, az Állami Levéltárak Igazgatóságát (Devlet Arşivleri Genel Müdürlüğü) 1984-ben alapították, az oszmán kori iratokat Isztambulban, a köztársaság alapítása után keletkezett dokumentumokat Ankarában őrzik. ### Művészetek #### Építészet A török építészet formavilágának alapjai a nép ősi nomád életmódjára vezethetők vissza. Ezeket a motívumokat is felhasználta a perzsa, görög, római, örmény és bizánci hatásokat mutató szeldzsuk építészet, mely főképpen medreszéiről (iskola), karavánszerájairól és türbéiről nevezetes. Az oszmán építészet monumentalis jellegét a leghíresebb török építész, Szinán munkáiban is felfedezhetjük. A legjellemzőbb oszmán épületek az impozáns mecsetek, mint például az Edirnei Szelim-mecset, vagy az isztambuli Kék mecset, illetve a pompázatos szultáni és főúri paloták. A modern török építészetre a 18. illetve 19. században virágzó török barokk és oszmán Art-Noveau stílusok is hatást gyakoroltak. A 20. század elején a nemzeti érzelmek feltámadása hozta létre a monumentális nacionalista építészetet, melynek gyökerei a klasszikus oszmán építészetig nyúlnak vissza. Az 1930-as évekre a funkcionalista, eklektikusságot mellőző építészet volt a jellemző, ahogy azt Ankara épületei is jól mutatják. Később számos irányzat jött létre, mint például a Sedad Hakki Eldem, illetve a német Paul Bonatz nevével fémjelzett „második nacionalista építészet”, vagy a hatvanas években népszerű újregionalizmus. #### Színház, opera A török színházművészet már az oszmán időkben is jelen volt, bábszínházakkal, tradicionális török karagöz (árnyjáték) előadásokkal szórakoztatták a közönséget. Törökországban élénk a színházi élet, vannak állami színházak és magán színi társulatok. Az állami színházakat az Állami Színházak Intézete (Devlet Tiyatroları) felügyeli. Jelenleg 37 társulat tartozik ide, az ország nagyobb városaiból. Az intézet célja többek között a török drámaírók segítése, a török színdarabok külföldi népszerűsítése, a színházkultúra terjesztése. Az állami és magánszínházak mellett az egyes városok önkormányzatai is tartanak fenn színházakat. Az állami színházakból sok színész a televízióban is játszik, az egyik legismertebb ilyen színész Levent Kırca. A legjelentősebb drámaírók között tartják számon Ferhat Sensoyt és Orhan Asenát. A színészeket, rendezőket, dramaturgokat, jelmeztervezőket állami konzervatóriumokban képzik. A török opera története egészen az oszmán időkig nyúlik vissza, az Európában népszerű műfaj a szultáni udvart is elérte a 18. században. Giuseppe Verdi néhány operáját például előbb mutatták be Isztambulban, mint Olaszországban. Atatürk köztársaságának első török operáját 1934-ben mutatták be Özsoy címmel. Atatürk támogatta a török zenei életet, megalakult az Elnöki Szimfonikus Zenekar, és sorra nyíltak a zeneiskolák és konzervatóriumok. Az 1960-as évekre más nemcsak Ankarának volt operatársulata, de Isztambulnak, İzmirnek és később Antalyának is. #### Filmművészet Néhány évvel azután, hogy az első filmvetítések megkezdődtek Európában, a film elérte az Oszmán Birodalmat is. Ez először csak a szultán számára volt elérhető magánvetítések formájában, 1908-tól azonban sorra nyíltak a nyilvános filmszínházak is, többségük külföldi vagy kisebbségi tulajdonban volt. Az első török filmnek Fuat Uzkınay katonatiszt Ayos Stefanos'taki Rus Abidesinin Yıkılışı („A Szent Sztefanosz-beli orosz szobor ledöntése”) című munkáját tartják. Az első török filmekre erőteljes hatást gyakorolt a színház. A befolyásmentes, „igazi” filmművészet kezdete az 1950-es évekre tehető. 1952-ben rendezték az első török filmfesztivált, melynek első díját Lütfi Akad Kanun Namına („A törvény nevében”) című filmje nyerte el. Az 1960-as évek a török filmművészet aranykorának kezdeteként is tekinthető, évente mintegy 60 filmet készítettek ekkor, melyek többsége társadalmi és gazdasági problémákkal foglalkozott. Az 1960-as évek végén a televízió megjelenése a török filmművészetre is kihatott. Az 1980-as években rohamos fejlődés kezdődött, és a török filmek már a nemzetközi fesztiválokra is eljutottak. A társadalmi problémák mellett megjelentek a pszichológiai témákat és a nők jogait boncolgató alkotások is. Az 1990-es években kevesebb, de magasabb színvonalú filmet készítettek, ennek oka pedig a filmművészet oktatásában rejlik: ekkor vezették be az egyetemeken a filmművészeti karokat, és kezdtek el szakembereket képezni. A hollywoodi és európai filmek nemzetközi népszerűsége kihatott a török filmgyártásra is, a filmek és ezzel párhuzamosan a mozik száma is csökkenni kezdett. Állami támogatással azonban a török rendezők elkezdtek más országok stábjaival közösen dolgozni, aminek következtében a filmgyártás ismét fellendült. Ma a török filmek egy része Európába is eljut, ilyen például a népszerű stand-up komikus, Cem Yılmaz G.O.R.A. című filmje, mely Magyarországon is megjelent DVD formátumban, vagy a hazai mozikban is vetített Farkasok völgye: Irak című, sok vitát kiváltott akciófilm. A török-európai filmművészet legismertebb alakja az Olaszországban élő, de sokszor török témákat feldolgozó Ferzan Özpetek, akinek legismertebb filmje a Törökfürdő. Ugyancsak ismert török rendező a Németországban született Fatih Akın, akinek Fallal szemben című filmje több díjat is nyert. Akın másik érdekes alkotása a Crossing the Bridge: The Sound of Istanbul című műve, mely Isztambul zenei életébe kalauzol, olyan török sztárok segítségével, mint Sezen Aksu, az Eurovízió-győztes Sertab Erener vagy a török rap királyának tartott Ceza. Törökországban minden évben több filmes fesztivált is rendeznek, ezek közül a legnagyobb presztízzsel az antalyai Altın Portakal (Arany Narancs) és az Uluslararası İstanbul Film Festivali (Nemzetközi Isztambuli Filmfesztivál) rendelkezik. #### Zene Törökország tradicionális zenéje két fő hagyományhoz kötődik, melyek szorosan összefüggenek, mégis eltérő jellegűek. Az egyik a török népzene, melyet az anatóliai, balkáni és közel-keleti népek kultúrája határoz meg. A török népzene nemcsak a közép-ázsiai türk népek zenéjére támaszkodik, de erőteljes kölcsönhatásban van a régió más népeinek zenéjével is. A másik zenei tradíció, a török klasszikus zene az oszmán elit társadalom zenéjét tükrözi, melyre erősen hatottak az iszlám (különösen az arab és a perzsa) kultúrák. Az Oszmán Birodalom korában a török klasszikus zenét a palotákban játszott zene jelentette, míg a népzene a falvakban játszott zene volt. 1923-ban, a köztársaság kikiáltásával új korszak kezdődött: az új köztársaság céljai között szerepelt többek között az ország modernizálása és a nyugati kultúra támogatása, így az oszmánnak maradványnak nyilvánított isztambuli székhelyű klasszikus zene helyett a törökösnek számító anatóliai zenei világot népszerűsítették. Mindemellett támogatták a nyugati klasszikus zene terjesztését is, az ország modernizálásának egyik lépcsőfokaként. Az 1960-as években a nyugati populáris zene Törökországot is elérte, törökül a hafif-batı müziği (könnyű nyugati zene) nevet kapta. A kommunista eszmék világméretű terjedésének következtében a török művészek a modern dallamokat népzenei elemekkel ötvözték, létrehozva az ún. anatóliai rock műfaját. Az 1970-es években elkezdődött a városiasodás: vidékről egyre többen költöztek a munkahelyet biztosító nagyvárosokba (leginkább Isztambulba), ám nagyon sokan nem tudtak hozzászokni az új környezethez, az urbanizációhoz, és ennek következtében létrejött egy új zenei műfaj, az arabeszk, „a szenvedés zenéje”, melyet néhány szakember az oszmán klasszikus zene „elferdítésének” minősített. Az arabeszk (Arabesque) zene a török népzene és a közel-keleti zene fúziója. A növekvő baloldali közösségek létrehozták saját protest-zenei stílusukat, az „özgün müzik” azaz szabad zenét. A katonai kormányzat ideje alatt mind az arabeszk, mind az özgün zenét „elkorcsosodottnak” minősítették, és a török klasszikus zenét részesítették előnyben. Az 1990-es évek elején lett népszerű a nyugati stílusú popzene, a világra nyitó modernizációs tendenciáknak köszönhetően. A popzene növekvő népszerűsége olyan nemzetközileg is ismert sztárokat emelt a magasba, mint Tarkan vagy az Eurovíziós Dalfesztivál győztese, Sertab Erener, és Berksan. Az ezredforduló óta egyre nagyobb teret nyer a rockzene is, olyan népszerű előadókkal, mint Şebnem Ferah, a Kargo, a maNga vagy Emre Aydın. A török népzene az 1990-es évek végén ismét középpontba került, és egyre népszerűbb. #### Tánc Törökország hivatalos néptáncegyüttesét, az Állami Néptáncegyüttest 1975-ben alapították. A társulat több mint 50 országban lépett már fel, repertoárjában az összes régió főbb táncai megtalálhatóak. A néptáncot az Atatürk Kulturális Központokban is oktatják, és több magán tánccsoport is létezik. A néptáncokat a modern táncokkal ötvöző leghíresebb török társulat az Anadolu Ateşi, akik percenkénti 241 lépésszámukkal Guinness-rekordot döntöttek. ### Gasztronómia A török konyhaművészet jól ismert Európában. A török konyhát jelentősen befolyásolta az Oszmán Birodalom sokszínűsége, multikulturális környezete. Az oszmán konyhaművészet egyesítette a birodalom területén élő népek ételeit és elkészítési módszereit. A legnagyobb befolyást a görög és közel-keleti konyha gyakorolta rá, de keveredtek benne az ősi, közép-ázsiai török hagyományok is. A leggyakrabban használt alapanyagok: padlizsán, zöldpaprika, hagyma, lencse, bab, paradicsom, fokhagyma, és uborka. A legkedveltebb gyümölcsféleségek közé tartozik a szőlő, az őszibarack, a cseresznye, a sárgadinnye, a füge, a citrom; a törökök kedvelik a magvakat és dióféléket: a pisztáciát, a mogyorót, a mandulát, a földimogyorót, a fenyőmagot, a pörkölt csicseriborsót. A leginkább használt fűszerek a petrezselyem (melynek csak a levelét hasznosítják), a köménymag, a feketebors, a paprika, a menta és a kakukkfű. A legízletesebb fehér sajtok és joghurtok juhtejből készülnek. Népszerű köret a rizs (pilav) és a bulgur (összetört, főzött majd kiszárított búzakása). Az olívaolaj széleskörűen elterjedt, leginkább Törökország nyugati területein, ahol bőven találhatóak olajfaligetek. Az olívabogyó (zöld, fekete, rózsaszín) kedvelt előétel. A kenyér búzából, árpából és kukoricából készül. Jellegzetesen török kenyér a pide (pita) és a tandır ekmeği (tandır: szabadtéri, kerek tűzhely, melynek a belső oldalán sütik ki a kenyértésztát). ## Média Törökországban élénk a médiaélet, a törökök szeretnek újságot olvasni, népszerűek a napilapok és a pletykalapok. A nyomtatott sajtót tekintve a legnépszerűbb napilapok közé tartozik a Hürriyet, a Milliyet, a Zaman és a Vatan. A török televíziózás 1964-ben kezdődött, amikor elkezdte sugározni első adását a TRT csatorna. Az állami televíziócsatorna mellett számos kereskedelmi csatorna is működik. A legnépszerűbb műsorok a helyi sorozatok, illetve a show-műsorok. Törökországban számos országos szórású rádióadó működik, ezek mellett pedig szinte minden nagyobb településnek vannak saját rádióállomásai. A legtöbb napilapnak, magazinnak, televízió- és rádiócsatornának saját honlapja is van, ezeken kívül több, független internetes hírportál is működik. Nemzetközi megfigyelők szerint a török médiát erősen cenzúrázzák, kényes témáknak a hatalom szempontjából nem megfelelő közlése miatt több újságírót is letartóztattak már, illetve egyes csatornák műsorsugárzási idejét is felfüggesztették. 2004 óta a TRT csatornának újra van kurd nyelvű adása, mellyel az Európai Uniós szabályoknak kívánnak megfelelni. A török médiaszabályozó intézet, az RTÜK új rendelete szerint tilos mindennemű alkohol- és cigarettakép a televíziókban. Az olyan filmekben/sorozatokban, amelyekben láthatóak alkoholfogyasztó jelenetek, a poharat/üveget ki kell kockázni. A török sorozatok forgatókönyvírói pedig ezentúl csak olyan jeleneteket írhatnak, amiben nem isznak és nem dohányoznak a szereplők. ## Turizmus Törökország népszerű turistacélpont, 2007-ben közel 19 millió külföldi látogató érkezett az országba. Főként az úgynevezett „török riviéra”, azaz az Égei-tenger és a Földközi-tenger partján, 8000 kilométernyi homokos tengerparton fekvő üdülővárosok és falvak közkedveltek. A nyári szezon itt már április végén elkezdődik és egyes helyeken egészen október végéig tart, a kedvező időjárási viszonyoknak köszönhetően. Az antalyaiak például úgy tartják, náluk húsz évente egyszer esik hó télen, akkor sem marad meg pár óránál tovább, a nyár folyamán pedig nagyon ritkán esik az eső. A leglátogatottabb üdülőváros Antalya, de kedvelt még Alanya, Kemer, Marmaris, a festői szépségű Fethiye, Bodrum és Çeşme is. A nyári időszakban a riviérán sok a főként német, kelet-európai, de leginkább orosz turista, de egyre több az arab látogató is. Antalya külön érdekessége, hogy a várost gyűrűként körülölelő Toros-hegységben télen síelni is lehet, utána pedig fürdeni a tengerben. A riviéra városain kívül az egyik legnépszerűbb úti cél Isztambul, az ország kulturális fővárosa. Itt számos ókori, középkori és újkori látnivaló várja a turistákat, gazdag a kultúrája és híres-hírhedt az éjszakai élete is, megannyi szórakozóhellyel, étteremmel és pubbal. Kedvelt célpontok még az ókori görög maradványokat kínáló városok, mint például Trója, İzmir, Efeszosz, illetve a világon egyedülálló méretű, hófehér mészkőmedencéiről és gyógyvízéről híres Pamukkale. Az ország belsejében húzódó, barlang- illetve föld alatti lakásrendszeréről híres Kappadókia is vonzza a látogatókat. A magyarok számára külön érdekesség lehet II. Rákóczi Ferenc emlékháza Rodostóban. ### Nevezetességek - Isztambul számtalan nevezetessége - Anıtkabir, Atatürk nyughelye Ankarában - Trója romjai - Hacilar és Çatalhöyük, az ismert legrégibb emberi települések területe - İzmir városközpontja - Pergamon és Epheszosz romjai - Kocademre (Myra), Szent Miklós, azaz a „mikulás” szülőhelye - Manavgat-vízesés, Antalya - Fethiye kristálykék öblei - Göreme Nemzeti Park és Kappadókia sziklatemplomai - Hierapolisz, Pamukkale és Denizli - Konya, a volt szeldzsuk főváros, számtalan szekzsuk-kori műemlékkel - Bogazköy-Hattuszasz-Yazılıkaya, a hettiták fővárosának romjai - Rize és a Fekete-tenger partvonalán húzódó városok különleges kultúrájukkal és természeti szépségükkel - Çanakkale és vidéke (Gelibolu), a török függetlenségi háború legfontosabb csatáinak egyik helyszíne - Az Ararát-hegy, ahol a Biblia szerint Noé bárkája megfeneklett ## Sport ### Olajbirkózás Törökország nemzeti sportja a yağlı güreş, azaz az olajbirkózás, melynek évszázadokra visszatekintő hagyományai vannak. Az 1300-as évek óta Edirnében tartják a Kırkpınar Güreşleri elnevezésű olajbirkózó versenyt. ### Labdarúgás Törökországban a legkedveltebb sportág a labdarúgás, minden városnak van saját labdarúgócsapata, akik a Török labdarúgó-szövetség által szervezett Turkcell Süper Lig bajnokságban vesznek részt. Az ország legerősebb csapatai a külföldön is ismert és elismert Galatasaray S.K., a Fenerbahçe S.K. és a Beşiktaş J.K., és olyan labdarúgókat adtak a világnak, mint Hakan Şükür vagy Rüştü Reçber. ### Formula-1 2005-ben Törökország helyet kapott a Formula–1 versenynaptárában, a török nagydíjat az Istanbul Park Circuit'' pályán tartották. ## Ünnepek ## Képek [^1]:

A miskolci vendéglátás története 1945-ig

A miskolci vendéglátás története szoros összefüggésben van a település kereskedőváros voltával. A Miskolcra a város kapuin át érkező és esetleg továbbhaladó kereskedők ellátása a vendéglátás sokirányú kielégítését kívánta meg. Erre szolgáltak a miskolci kocsmák és vendéglők, a vendégfogadók, a szállodák, a kávéházak és cukrászdák, valamint a több százra tehető, ételt is kínáló pincék. A számos városi kocsma a meglévő helyi igények kielégítésében játszotta a fő szerepet, és az akkori (bel)város számos pontján helyezkedtek el. Ezeken kívül ki kell emelni az Avas, a Tetemvár és a Bábonyibérc pincehálózatának kocsmáit is. A kocsmákban eleinte csak bort és pálinkát mértek, csak később jelent meg a sör a kínálatban. A városi rendelkezések szerint a pincékben szigorúan tilos volt étel, harapnivaló kiszolgálása. A korcsmálás – elvileg – szigorú körülmények között folyt, az italmérési jog megszerzését, ellenőrzését és időszakonkénti szabályozását a borbíró végezte. A város folyamatos – de az események tükrében sikertelen és nem is teljes erővel végzett – harcot folytatott az engedély nélküli italmérés, az úgynevezett kura vagy kurta kocsmák ellen. Az is előfordult, hogy a lakosság a megbüntetett kurta korcsmárosoknak a pártjára állt, megakadályozta a lefoglalt bor elszállítását, és még az ispánt is elűzte, a hajdúival együtt. A vendéglátás más szintjét jelentették a vendégfogadók és a szállodák. Ezen a területen némi késéssel reagált a város az igényekre. Miskolc tanácsa 1718-ban építette meg Zöldfa vendégfogadóját a Csabai (akkor Mindszenti) kapunál, a Miskolctól akkor elkülönült Mindszent településsel szemben, az út másik oldalán. Erre a helyre a tanács a városba érkező nagy kereskedelmi és szekérforgalom miatt gondolhatott, de – bár a 19. század közepéig működött – nem igazán vált be, mert távol volt a város központjától. Miskolc belvárosában nyílt a 18. század utolsó harmadában a Három Rózsa vendégfogadó, de eleinte csak két vendégszobája volt. A Korona vendégfogadó még inkább az akkori belvárosban helyezkedett el, a Piac utca központi helyén (ma Széchenyi utca 1.), de ebben is csak négy vagy hat vendégszoba volt. Ez azt jelenti, hogy Miskolcnak még 1798-ban is csupán három szállója volt, összesen 13–15 szobával. Az elszállásolási igények azután kikényszerítették további szálláshelyek, szállodák építését. Sajátos oldala volt a vendéglátásnak a kávéházak és cukrászdák megjelenése a városban. A kávézás szokása az 1700-as években kezdett elterjedni Miskolcon, először a nagypolgárság köreiben. Az első kávéház 1788-ban nyílt meg a Piac utcában. A következő a legendássá vált Jost–Rabel–Roráriusz kávéház és cukrászda volt, amelyet eleinte svájci cukrászok vittek sikerre, és számos híresség is megfordult benne. A Megay cukrászda is nevezetes intézmény volt Miskolcon. Tulajdonosa számos szakmai versenyen szerzett hírnevet magának és cukrászdájának. További híres és a miskolciak emlékezetében sokáig megmaradó cukrászda volt a Piva, a Trillhaas–Doró–Rácz és a Capri. ## Kocsmák és vendéglők Miskolcon az évszázadok során működő kocsmák számát lehetetlen megállapítani. A 19. század előtti időkből kevés írásos forrás van, csak azt követően szaporodtak meg a leírások. Az állandó engedéllyel rendelkező borkimérések vagy földesúri (uradalmi és apátsági), vagy városi kezelésben voltak, ahol fizetett alkalmazott mérte az uradalom, az apátság és a város borát. Voltak időszakosan működő kocsmák is, amelyek Szent Mihály napjától karácsonyig vagy újévig működtek. Ezeket kántorkocsmáknak nevezték. Sok engedély nélküli kocsma is volt a városban, amelyeket kurta vagy kura kocsmáknak hívtak. A tilalmas italmérést a város – sikertelenül – üldözte, 1790-ben például 131 kurta korcsmáros ellen indult eljárás. Sok helyen az avasi, a tetemvári és más pincékhez is telepítettek kocsmákat, ezek voltak a korcsmáló pincék. A kocsmákban bort, esetleg pálinkát mértek, de szigorúan tilos volt bármiféle ételt kiszolgálni, ezért a kocsmák egyikét-másikát koplalókocsmának is nevezték. A bor kimérése mellett a 18. század elején meghonosodott a sörivás is Miskolcon. A Mindszenten létesült, a tapolcai apátság tulajdonában lévő serfőző műhelyről 1709-ben, míg a város serházáról 1714-ben esik szó először. A serházakban pálinkafőzés is folyt, de 1917-től központi városi szeszfőzde is üzemelt, ahol elsősorban égetett, tömény alkoholt állítottak elő még 1929-ben is. A nyolc embert foglalkoztató üzem a mai Zsolcai kapu 45. alatt működött. A serfőzés azonban igény hiányában nem fejlődött kellő mértékben. A 19. század végén, a két miskolci sörüzem megszűnése után létesült Zurich János-féle műhely is csak szakaszosan működött, de volt év, hogy egyáltalán nem termelt, meg is szűnt. Magyarországon, így Miskolcon is a sörfogyasztás az 1920-as évektől indult növekedésnek. Mivel serfőző üzem akkor már nem volt a városban, a sör nagykereskedőkön keresztül érkezett Miskolcra más sörüzemekből. Megemlítendő Kálmán József nagykereskedése, a Kálmán- és Mann-féle lerakat, vagy a Dréher (-Haggenmacher) Serfőzde főlerakata. Ezek jobbára a Zsolcai kapuban helyezkedtek el. Utóbbi létesítette a Zsolcai kapu 5. alatti Hági söröző-éttermet. - A tapolcai apátság mindszenti serfőző műhelye. A serfőző műhely 1709-ben létesült Mindszenten, a Petrik András tapolcai apát, illetve Bazilud Jakab és Kirsz János közötti szerződés értelmében. A tulajdonosok engedélyt kaptak pálinkafőzésre is. Érdekes kitétele volt a szerződésnek, hogy külső (azaz miskolci) kocsmákba nem szállíthattak sört. Nem tudni, mikorra épült fel a sörüzem, de 1713-ban már üzemelt. A telep 1733 körül leégett, de az ismert, hogy 1742-ben már működött. Egy 1746-os elszámolás szerint január és augusztus között 463 3/4 köböl árpából 385 hordó sört főztek. A pálinkafőzéshez az alapanyagot az apátság tapolcai, görömbölyi és miskolci szőlőiből, gyümölcsöseiből szállították. A serfőző üzem működésével kapcsolatban 1818-ból származik az utolsó adat: egy peres levélben említik, ezt követően szűnhetett meg. - Miskolc város serfőző műhelye. „Az Hunyad utcán kívül való városunk közönséges serháza" az akkori Serház utcában (a mai Tizeshonvéd utca 21. alatt) működött, ma a Herman Ottó Gimnázium épülete áll a helyén. A serházban pálinkát is főztek. 1774 előtt a ház leéghetett, az új üzemről 1775-ben készült egy felmérés: „Jó anyagból épült, zsindelyezve, két részből áll. Az első rész, a nyersanyagraktár 13 öl 2 láb hosszú, 4 öl széles. Padlózata tégla, s itt található a malátatűzhely. Efölött a ... magtár. Ezután következik a malátaszárító.... Aztán a sörfőzésre szolgáló kő tűzhely. Ez után következik maga a sörfőző, bolthajtásos, 4 négyszegletes kőgyám tartja a bolthajtását. ... Itt vannak a sörfőző edények, kádak fából. ... Ezt követi a ... sörraktár.” Az 1783-as összeírás hasonló állapotokat talált, de megemlítette még, hogy az üzem a Hóhér, vagy Serházkorcsma táján található. Ezt követően megszűnnek az adatok, a serfőző műhely 1883-ban valószínűleg megszűnt. Helyén, a régi épület elemeit felhasználva épült fel 1889-re a József laktanya a Miskolci 10. honvéd gyalogezred számára. Néhány a legfontosabb, illetve legtöbb írásos forrással rendelkező miskolci korcsmák és vendéglők közül, a feljegyzések szerinti írásmódban: - Apátsági korcsma a mindszenti pincék között. Erről a kocsmáról került elő először feljegyzés, a vendéglátóhely szinte folyamatos pereskedéseinek iratanyaga. A 18. század elején Althann Mihály váci püspök, tapolcai apát felügyeletében működött a kocsma, ami Miskolc város jogait sértette, ugyanis a Csabai kapunál, a Mindszenti templommal szemben a város is fenntartott egy kocsmát (Zöld Fa néven), innen adódott az állandó jogi perpatvar. A pincében még a 18. század második felében is volt borkimérés. Mindszent településén működött, de a pontos helye nem ismert. - Korcsmaház a Szijgyártó nevű funduson. Az 1745-ös összeírás részletes képet mutat a kocsma kialakításáról, berendezéséről. A deszkával borított, háromablakos szoba közepén hosszú asztal állt, mellette lócákkal. Az italtároló kamrába reteszes ajtón át lehetett bejutni, a kocsmaépület alatt pince volt. Akkori állapotára jellemző, hogy az összeírók javasolták, hogy „az Betssületes Város menél hamarébb megtsináltassa”. Feltehetően röviddel ezután lebontották. A kocsma a Piac utcában, a mai Széchenyi utca 26. szám, a Miskolci Takarékpénztár épülete helyén állt. - A Piatzon a Mészár Székek melletti régi épülletű korcsma. Az 1745-ös összeírásban található adat róla. Az írás ismerteti a korcsmáros lakóhelyét és az ivóházat, amely a Piac utca felől nyílt. Berendezése mindössze egy levert lábú tölgyfa asztalból, három lócából és egy fűtőkemencéből állt. A leltár a pincében „egy ón itzét, egy ón messzelyt, egy fa poltúrást, a sörhöz való egy-egy iccét és messzelyt, egy pénzestálat, valamint deszkából készült kettős csapszéket, három csapalávalót, egy tölcsért, egy csapfúrót” írt össze. A mai Művészetek Háza környékén, attól északra állt, ivószobája a főutcára nyílt. - Szarvas vagy Koplaló kortsma. A kocsma fennállását 1755-től 1874-ig lehet nyomon követni. Eszerint először uradalmi tulajdonban volt, és Szarvas Kortsma volt a neve. Az 1783-as összeírás szerint a Vay-házhoz tartozott. 1787-ben több gyanús nőszemélyt fogtak el benne, az idegeneket pedig kizsuppolták. Az „erkölcstelenségek” azonban tovább folytak, és 1811-ben az immár Koplaló kortsma névre hallgató hellyel kapcsolatban újabb városi intézkedésekre volt szükség. Az uradalom 1816-ban eladta az épületet Czinczifa Ádám görög kereskedőnek (az ő nevéhez fűződik a Főutca és a Rákóczi utca közötti kapcsolatot megteremtő Sötétkapu megépítése). 1828-ban újabb tulajdonosa lett, aki patikává alakította, majd az 1874-es nagy tűzvészben megsemmisült. - Sodoma Kortsma. 1764-ben említette Miskolc város jegyzőkönyve, hogy a kocsmában – a tiltások ellenére – egy cigány asszony táncolt, harminc korbácsütés volt a büntetése. Ezután is jobbára botrányos és peres iratokban fordul elő, végül 1811-ben említették utoljára. Helye nem ismert. - Jézus Kútja nevezetű Kortsma és bormérés. 1745-ben említették először, uradalmi kimérés volt. Itt is említés történt egy – kocsmákban nyilván nem ritka – részeges botrányokozásról, a vétkes Miklósi Mihály 1767-ben ötven botütést kapott. Az 1775. évi összeírás szerint az épület jó anyagból épült, a szoba-konyhás épület alatt helyezkedett el az ivószoba, pincéjében 12 hordó fért el. Helyileg az avasi pincék között, szűk helyre volt beszorítva az Avas oldalában. 1783-ban Johann Jung tervei alapján átépítették, de 1832-ben már nem létezett. - Lutzi- (Lacai-, Luciné-) korcsma. A kocsmát 1873-ban említették először, a Piac utcában helyezkedett el. Három szoba-kamra-konyhás, előtérrel rendelkező, boltozatos épület volt. „Kiszolgálásra alkalmas" pincéje is boltozott volt, amelyben 31 hordó bort lehetett tárolni, emellett négy asztalt, négy padot és hat széket helyeztek el benne. 1787-ben Luciné kocsmájaként említették, ezt követően nemsokára lebontották. A mai Széchenyi utca 32. szám alatti Divatház épülete áll a helyén. - 3 Kakas korcsma, később Fehér Kakas fogadó és korcsma. A kocsma neve 1787-ben tűnt fel először, a mai Zsolcai kapu 26. szám alatt állt. Később, az 1878-as árvízi jelentésben és más levelekben írtak róla („régebbi uradalmi épület”), majd 1881-ben Fehér kakas néven említették. 1880-ban Leszih Miksa gépgyáros vette meg az épületet gazdasági gépgyára számára, de az 1878. évi miskolci nagy árvíz után lebontották. - Hóhér, Serház vagy Felsővárosi kocsma. Az 1745. évi összeírás szerint „a Serházzal áttal ellenbe lévő” korcsmaként említették. A leírás ismerteti a kocsmáros lakását, és részletesen leírja a „mulatók házát”, „abban ex fundamentum kőből felrakott kémény, ezalatt egy kőkonyha, alatta egy sütő kementze, 1 hosszú asztal két lótza levert lábakkal. ... Az ház alatt vagyon egy 3 öl hosszúságú és 2 öl szélességű kőből rakott Bóthajtásos Pintze, jó Botos Torokkal, és fa garádittsal, Béllett ajtóval elkészítve”. A kocsma folyamatosan működött, de az 1878-as nagy árvíz súlyosan megrongálta. - Újj város utcai korcsma-ház vagy Újvárosi korcsma. Az 1745. évi összeírás szerint „jó Fa épületű korcsmaház, sindelezettel. ... A mulatóházban vagyon 2 hosszú lótza”. A ház alatt 3 öl hosszú és 2 öl széles kőből rakott bolthajtásos pince helyezkedett el, 18 gönci hordó fért el benne. A mai Horváth Lajos utca déli oldalán állt, megszűnésének körülményei nem ismertek. - Tetemvári korcsma. A 18. század elején épült, és a mai Petőfi tér mögötti meredek utcák elágazásánál állt. Az 1745-ös összeírás kőből rakott, jó épületnek nevezi, „mulató ház"-ában egy hosszú asztal és három lóca volt. Pincéjében 22 hordó fért el. A 18. század végén már romló állapotúnak írták le, megszűnése a 19–20. század fordulójára tehető. - Szárazfa vagy Svábsori korcsma. A 19. század elején épülhetett, és a Győri kapuban, az akkori Sváb soron, a mai Thököly utcával szemben működött. Fapadlós épület volt deszkakerítéssel, és nyáron az udvaron folyt a kiszolgálás. - Kispipa vendéglő. A mai Rákóczi utca 4. alatti épület 1890 körül került Mayer József, a Miskolci Polgári Egylet egyik szervezője és hivatalos vendéglőse tulajdonába, talán ő is építtette, és ő nevezte el Kispipának. Lakása az épület emeletén volt, a vendéglőegység a földszintet foglalta el. A Kispipa vagy Halászcsárda évtizedeken keresztül a miskolciak kedvelt vendéglője, Kispipa Halászcsárda néven a mai napig működik régi helyén, a Művészetek Házával szemben. - Messzelátó csárda. 1821–22-ben Pollák Dávid nyitotta meg az intézményt, majd az 1930-as években Balázs Lajos tulajdona volt. Az 1970-es években bontották le a Vörösmarty lakótelep építése miatt. - Népkerti Vigadó vagy Sport vendéglő. A Vigadó építése 1877 után történt meg, a terület rendezését követően. A Máyer József által bérelt vendéglő a Lövölde kert főbejáratának végén állt, táncteremmel, fabalkonnal, oldalt volt a vendéglői rész. Az épület mögött helyezkedett el a konyha, ettől balra volt a sportpálya, amely nyáron teniszpályaként, télen korcsolyapályaként működött. 1910-ben a neves Böczögő József vette át a Vigadót, és fellendítette a forgalmát. Az épületet 1926-ban Hajós Alfréd tervei alapján átépítették. Az 1930-as években átkeresztelték Sport vendéglővé, bérlője ekkor Tóth Sándor volt. A Népkerti Vigadó – jelentősen felújítva és korszerűsítve – a 21. században is működik. - Hunyadi vendéglő. A Medvecz József által alapított vendéglő a mai Dayka Gábor utca sarkán működött. Jó hírű, rendezett hely volt. Először a söntés helyiségébe lehetett belépni, ahol csak italokat szolgáltak fel, innen lehetett bejutni az éttermi részbe, ahol étel- és italkiszolgálás is volt. A vendéglő 1945 előtt bezárt, lebontották. - Leffler (Lefler, Lendvay) Károly vendéglői. Leffler Károlynak több vállalkozása is volt: működtetett vendéglőt a Belvárosban, de még Tapolcán is (utóbbi a mai posta helyén állt). A miskolciak közül az első a Hunyadi utcai vendéglő átvétele volt (Sárga korcsma néven), de ennek igen rossz híre volt. Nyitott még egyet a mai Déryné utca 6. szám alatt, majd a Széchenyi utca 115. alatt is, kerthelyiséggel. A földszintes épület ma is megvan. - Hági söröző, étterem. A Zsolcai kapu 5. számú telket 1907-ben vásárolta meg a Haggenmacher Kőbányai és Budafoki Sörgyárak Rt. sörözője számára. Földszintes, utcafrontra néző épület volt, 1936-ban valósult meg, mai homlokzata ekkor alakult ki. A Hági elnevezés valószínűleg a Haggenmacher névből rövidült le és vált „hivatalossá”, és a nevet ezt követően minden tulajdonos megtartotta. Színvonalas, népszerű szórakozóhely volt. Az étterem az 1944. június 2-i bombatámadás során megsérült, de hamar újjáépítették. Napjainkban nem működik. Az állandó vendéglők és éttermek mellett a Búza téri hetivásárokon rendszeresek voltak a lacikonyhák is, amelyek lacipecsenyét, hurkát és kocsonyát kínáltak az arrajáróknak miskolci fehérkenyérrel. ## Vendégfogadók, szállodák Miskolc – elhelyezkedésének köszönhetően – már korán kereskedőváros volt, ahová, illetve ahonnan a város négy kapuján érkeztek a kereskedők kocsijaikkal. A Pest irányú forgalom volt a legjelentősebb, amely a Csabai kapun (eleinte Mindszenti kapunak nevezték) haladt a belváros irányába. Útvonalában az első vendégfogadó a Mindszenti kapunál, szinte a város határán kívül álló, a korábban itt lévő Zöldfa (Zöld Fa) kocsma helyén 1718-ban épült Zöldfa vendégfogadó volt, amelyet a város tanácsa építtetett. Az áthaladó útvonal a Szinva hídján vezetett át, a híd (a későbbi Forgó-híd) előtt a Csillag vagy Fehér Csillag fogadó, a híd túloldalán pedig a Három Rózsa vendégfogadó működött. A városba bevezető másik útvonal az Alsó Papszeren (ma Rákóczi utca) vezetett a későbbi Sötétkapu felé, itt először a Bárány vagy Aranybárány fogadó esett útba, majd a Piac utcán áthaladva a Czikó (Kossuth) utca két sarkán álló, a tapolcai apátság kereskedő- és vendégháza, a Curia Regais (a későbbi Pannónia szálloda), illetve a nyugati oldalon a Fekete Sas vendégfogadó (a későbbi Béke étterem). A felsorolt vendégfogadók természetesen nem egyszerre létesültek. Izdenczy Antal diósgyőri prefektus leírása szerint Miskolcnak még 1798-ban is csupán három szállója volt, ezek közül a Zöldfa távol volt a belvárostól, a Három Rózsának két, a Koronának négy vagy hat vendégszobája volt. - Zöldfa (Zöld Fa, Zöld ág) vendégfogadó. A Mindszenti (Csabai) kapunál álló kocsma meglétéről 1710-ben szól először adat. Ennek helyére épült 1718-ban a fogadó Mindszent településsel szemben. Ez az épület nem állt fenn sokáig, mert 1721-ben leégett vagy más módon megsemmisült, de újjáépítették. Első részletes összeírása 1745-ben készült el, ekkor a város egyetlen vendégfogadójaként említették, és feltehetően inkább a kocsmafunkció volt a fontosabb. Az igények fokozódása miatt 1761-ben emeletet húztak az épületre, hét vendégszobát alakítva ki azon. A vendégfogadó a 19. század első felében élte fénykorát, de 1858–1870 között már nem fogadóként működött, hanem a lóavató bizottság bérelte. - Három Rózsa vendégfogadó. A Miskolci Kötelkönyv szerint 1702-ben a telek tulajdonosa Szikszai Kúra János, és egy kura korcsma állt rajta. Az épület ezután valószínűleg leégett, és a helyén 1767-ben a diósgyőri uradalom építtetett újat Három Rózsa korcsma néven. Az 1783. évi összeírás már vendégfogadó néven említette. Az 1832–1833-as uradalmi összeírás szerint a Három Rózsa uradalmi vendégfogadó jó anyagból, jól megépített épület volt, és zsindelytető fedte, bár ez utóbbi a feljegyzés szerint némi javításra szorult. Két vendégszobája volt, mindkettő fapadlós, kétszárnyú ablakos, vasrácsos, fazekas kályhákkal. Volt istállója 16 ló számára és egy nyitott, de zsindelytetővel fedett kocsiszínje hat kocsinak. 1840-ben itt szállt meg Kossuth Lajos, 1851-ben pedig Albrecht főherceg katonai és polgári kormányzó. A szállodát átkeresztelték Grand Hotelnek, ezután pedig minden új tulajdonos a maga nevével hirdette a szállodát. 1872-ben két miskolci polgár, Szabó Gyula és Pilta Miklós vette meg forintért, lebontották, és egy szomszédos telekkel kiegészítve 1878-ra (még a nagy árvíz előtt) felépítették a mai kétszintes, 40 vendégszobás épületegyüttest. A reprezentatív szálloda a nevét első bérlőjéről kapta: Grand Hotel Stögermayer. A hotel nevezetes lakói közül megemlítendő Ferenc József, aki 1881. szeptember 9–16. között időzött itt, 1888 májusában Rudolf trónörökös, majd ugyanezen év októberében Edward walesi herceg, a későbbi brit király. A bérlők szaporán váltották egymást, éttermeket, kávéházat, sörözőt működtettek benne, de a sokszobás szállodát nem tudták tartósan rentábilisan üzemeltetni. A nagy gazdasági világválság idején, 1934-ben megszűnt az épület szállodafunkciója, bérpalotává alakították, a földszinten üzleteket alakítottak ki. Ezek közül a Fehér Kígyó Gyógyszertár máig fennmaradt, ugyancsak régi a sarkon, változatos neveken működő könyvesbolt. - Korona vendégfogadó, szálló (később Kossuth, Avas). A mai Széchenyi utca 1. alatt Nyáry Zsigmondnak 1652-ben már kúriája állt, ahol „szabad korcsmát" működtetett. A 17. század második felében már Dőri-kocsmaként volt ismert, majd 1757-ben, az ún. Grassalkovich-féle szerződés keretében a diósgyőri koronauradalom tulajdona lett. Az 1783-as összeírás szerint az Arany Korona közepesen jó állapotú épület, hat vendégszobája, kétrészes istállója és kocsiszíne volt. Az 1780-as–1790-es években nyaranta ebben az udvari kocsiszínben, majd 1802-től a fákkal borított árnyas kertben, egy összeácsolt színkörben kapott helyet a „Nemzeti Jádzó Társaság”, ahol Déryné Széppataki Róza is játszott. 1798-ban a miskolci Klir Vencel tervei alapján átépítették az épületet. Az északi, kétemeletes szárnyban voltak a vendégszobák, a Piac utcai egyemeletes szárnyban a vendéglői helységek. 1893-ban a város lebontatta a szállót, hogy nagyobbat, korszerűbbet építsenek helyette. Az építészeti terveket Adler Károly készítette el. A szálloda főhomlokzata a Széchenyi utcára nézett, és – miként a régi Korona is – rendelkezett egy belső udvarral. Az új Korona gyorsan felépült, 1894-ben már meg is nyitott. A szálloda első bérlője Reidinger Béla volt, őt Bakos Károly követte, majd a legendás Böczögő József következett, aki országos hírre emelte a szállodát és konyháját. Böczögő 1938-ban csődbe ment, ezután az államosításig a Janits testvérek vezették az intézményt. A Kossuth, illetve az Avas nevet későbbi időszakban kapta a szálló. A szállodát 1987-ben bezárták, azóta tulajdonváltások révén szinte követhetetlen lett a sorsa, a félbehagyott felújítás után állapota romlik. - Csillag vagy Fehér Csillag vendégfogadó. A telek és építményei 1816-ban kerültek a csizmadiacéh tulajdonába, és ehhez még megvásárolták Lichtenstein Józseftől a szomszédos házat, amelyben Fehér Csillag néven kávéház működött. Lakószobák voltak benne, sőt még egy karzatos táncterem is a része volt. A csizmadiacéh itt tartotta alkalmanként gyűléseit, de mivel ezek ritka események voltak, kiadták bérlőknek, akik továbbra is vendégfogadót, éttermet és kávéházat működtettek benne. Első bérlője 1847 és 1873 között Szombati József és felesége volt, 1874 és 1877 között pedig Zrotál József volt a bérlő. A fogadóban hat kétszemélyes, jól felszerelt szoba volt. 1874-ben az ingatlant eladták, és ettől kezdve mint Csillag kaszárnya, Csillag laktanya néven fordul elő a feljegyzésekben. Az épület ma is megvan a Szinva terasz mellett (Kandia utca 24.). - Arany Bárány vagy Mindszenti Vendég Fogadó. Az Arany Bárány vagy „Mindszenti fogadó” létezésére 1716-ból származik az első adat. Az épület a mai MÁV Igazgatóság (Szemere utca 26.) területén állt. 1734-ben épült, és 1743-ban a neve Mindszenti Vendég Fogadó, 1746-ban Mindszenti Alsó Vendégfogadó volt, amelynek négy szobája volt. 1750-ben a fogadót átépítették, Bárányka néven működött (valószínűleg kocsmaként), ám még a 18–19. század fordulója előtt megszűnt. - Curia Regalis, Pannónia szálló. A mai Kossuth utca 2. helyén – 1504-es okleveles adat szerint – a tapolcai apátság épülete állt, déli irányban a Piac utcától, észak felé a Pecéig lenyúlva. Részben raktározásra, részben vendéglátásra használták. Az épület az 1672-es tűzvész során komoly károkat szenvedett, de hamar újjáépítették: három szoba, két bolt, egy kocsma és mészárszék volt benne. A telek és építményei közben a munkácsi püspökségé lettek, majd számos bérlőváltást követően az 1860-as években került Miskolc város tulajdonába a ház, amely az 1878-as miskolci árvíz során súlyos károkat szenvedett. A 19. század végén Blau Gyula megépíttette a helyén az új Pannónia Szállodát, 1894. július 15-én „délelőtt a kávéházat nyitották meg, este pedig a szállodai részt és az éttermet” (Borsodmegyei Lapok). 1933-ban a Pannóniának 50 szobája volt. 1945-ig az utolsó bérlők Blach Ármin és Somló Vilmos voltak. Az épület ma ismét szállodaként üzemel, de korábban tiszti szálló volt, sőt itt működött a „pincés” Állami Áruház is. - Fekete Sas vendéglő (később Béke étterem). A vendéglő a mai Széchenyi és Kossuth utca nyugati sarkán helyezkedett el. A telek – az ún. Szerafin-fundus – 16. századi eredetű, később városi tulajdonba került. A telekre 1737-ben egy városi kőboltot építettek, ami az 1745-es összeírásban is szerepelt, mint rossz állapotú kocsma. A helyére építtette a város Pfajtenberger Lőrinc egri kőművessel 1746 és 1750 között a Fekete Sashoz címzett vendégfogadót. Az átadáskor még nem volt teljesen kész, 1751-ben a miskolci Kőmíves Mátyás fejezte be. A leírás szerint jó anyagból épült, „kétoldalú" épület volt, egyik oldala emeletes, amelynek földszintjén hat boltozatos, vasajtóval ellátott bolthelyiség volt, az épület sarki része volt a Fekete Sas. A boltokat görög kereskedőknek adták bérbe. Az épületet 1778-ban Johann Jung tervei alapján kibővítették, átalakították. A kosáríves, kerékvetővel ellátott kőkeretes barokk kapu záróköve egy sasos címer volt, talán innen adódott a Fekete Sas elnevezés. A tűzvész után újabb felújítást kellett elvégezni. Az 1920-as évek második felében Széchenyi büfé, majd az 1930-as évek elejétől Széchenyi étterem volt a neve. Az államosítás után Székelykert étterem, majd 1956-tól Béke étterem néven működött, 1971-ben lebontották. - Pest városához címzett étterem és szálloda, majd Budapest, illetve Abbázia szálloda. A mai Széchenyi utca 24. alatti épület helyén a 18. században görög kereskedőház állt, ebben nyílt meg 1859-ben Szálloda Pest városához Miskolczon névvel Fejér Miklós szállodája. A szálloda jól ment, mert a szemközti színházból a közönség a szünetben, vagy az előadás után szívesen látogatta. 1898-ban Pfenning József Budapest néven nyitotta újra a szállodát. A házat 1904-ben lebontották, a helyén épült fel a mai kétemeletes épület. Grünfeld Sándor tulajdonos a már sikeres vendéglős Böczögő Józsefnek adta bérbe az épületet, aki közel másfél évtizedig vezette a Budapest Szálloda, Böczögő étterem és Abbázia kávéház komplexumot. 1918-ban Rósenfeld Jenő és Schwarz Zsigmond vásárolta meg a szállodát, és Abbázia kávéház, étterem és szálloda Schwarz és Rósenfeld néven nyitották meg üzletüket. Ebben az időben a létesítmény a város legnagyobb, 50 szobás és leglátogatottabb szállodája volt. Az államosítás után Abbázia, majd Arany Csillag néven működött tovább, 1991-ben bezárt. - Royal szálló. A szálloda épülete a Széchenyi utca 60. alatt található. Az elődépület egyemeletes volt, és ebben kezdte meg működését 1883-ban a „Miskolczi Termény Csarnok” (voltaképpen gabonatőzsde). Az épületben akkor már működött a Weinberger-féle kávéház, amely 1904-ben Czeizel Adolf tulajdonába került, és Lloyd Szálloda, Kávéház és Étterem néven üzemeltette. 1904–1906 között az épületre újabb szintet húztak. A szálloda az emeleten volt, a földszinten üzleteket és kávéházat alakítottak ki. 1930-ban vette át a szállodát Bárd György, és negyven szobát alakított ki benne. A Royal szálloda a két világháború között folyamatosan működött, de az 1930-as évektől csökkent a színvonala, és lassan rossz hírűvé vált. 1936-ban Gránát Sándor bérelte, majd az 1940-es évek elején Márkus Soma volt a tulajdonosa. Az államosítás után szálloda funkciója megszűnt, magánlakásokat alakítottak ki benne. - Lillafüredi Palotaszálló. Lillafüreden 1890–1892-ben épült fel az első jelentős szálloda, a kétemeletes Lilla szálló vagy Nagy szálló, ami 1944 decemberében leégett. A Palotaszálló állami beruházásként 1925 és 1929 között épült fel a Hámori-tó mellett, Lux Kálmán tervei alapján. A neoreneszánsz stílusú szállót 1930-ban avatták fel. Az első emeleten helyezték el a luxuslakosztályokat, és külön ebédlő–konferenciatermet és társalgó–játéktermet is kialakítottak. Az emeletes ágyakkal berendezett „turistalakosztályokat” a harmadik és a negyedik emeleten hozták létre, körülbelül 120 vendég számára. A szállóban rendezték meg 1933-ban azt az írókongresszust, amelynek József Attila Óda című verse köszönhető. Az első időszakban a vendégek elsősorban a korabeli előkelőségek, az elit köreiből kerültek ki. 1937–1938-ban Ságody Ferenc igazgatása idején nyílt meg a szállóban aHunyadi söröző, a későbbi Mátyás étterem. Az ország német megszállása után német katonákat szállásoltak el a szállóban, majd szovjet katonák vették át a helyüket, később pedig szakszervezeti üdülő lett. 1993-tól a Hunguest Hotels működteti. - Tapolcai Anna szálló. Görömböly-Tapolcát 1910-ben vette meg Miskolc város a munkácsi püspökségtől, és 1934-ben üdülőhellyé nyilvánította. Tapolca legpatinásabb vendéglő-szállodája az Anna volt, amely 1923-ban épült, és működtetője (a Margit szállóval együtt) Nagy Gyuláné volt. Ez összesen 15 vendégszobát jelentett. Az Anna szálló bérlői, vezetői később gyakran változtak, de szinte mindig Miskolchoz kötődő szakemberek közül kerültek ki. 1938-ban épült a szálló mellé a jellegzetes „bungaló” épülete. A szálloda télen-nyáron nyitva tartott, 21 szobájában 58 férőhelyet biztosítottak. A bungaló 1988-ban leégett, majd magát a szállodát is lebontották. ## Kávéházak, cukrászdák A kávézás szokása Miskolcon először a nagypolgári családok körében terjedt el. Az első adat 1760-ból, egy görög kereskedő számadáskönyvéből származik, 1786-ban pedig Négyesi Szepessy Zsigmond ezüsttárgyai között soroltak fel kávéskészletet. A kávézási szokásokról Božena Němcová cseh írónő naplója is beszámol: „1851. ápr. 28. – Csaba falun és Mindszent előváráson keresztül a városba – ti. Miskolcra – érkeztünk, ahol egy öregasszonynál szálltam meg. A nagyon tiszta ház árkádos volt ... az úri házak közé tartozik. Este kávézás a háziasszonyomnál. ... Mi minden volt itt előttünk az asztalkán! ... aranyozott kiscsészék, pohárkák, ... és középen elhelyezve állt a háromlábú edény tejszínnel.” A kávéházak és cukrászdák Miskolcon elsősorban a Széchenyi utcában helyezkedtek el. Ennek az az oka, hogy egy tanácsi rendelet értelmében csak a Fő utcán nem korlátozták a kávéházak számát, a többi helyen utcánként csak egyet engedélyeztek. - Első miskolci kávéház. 1788-ban nyílt meg, Nóvák Jakab tescheni kávés működtette az egykori Dőry-kúria nyugati végén lévő uradalmi sóház földszinti részében. Helyén ma a Biztosító palota áll. A kávézó nem működhetett túl rentábilisan, a kávés hamar elhagyta Miskolcot. 1805-ben Malagetz Ferenc görög kereskedő volt a bérlő, aki a kávé mellett „pálinkát, égett bort és Szilvóriumot” is árult. - Jost–Rabel–Roráriusz kávéház és cukrászda. Az új kávéházat, a legendássá vált Rábel–Roráriusz kávézó és cukrászda elődjét 1828-ban nyitotta meg Jost János (korábban tévesen Adolf keresztnévvel írták). Ez volt Miskolc első cukrászdája. Jost Bécsből érkezett a városba, és Rózsa Antal görög kereskedő Széchenyi utca 5. sz. házában nyitotta meg „kávéházzal egybekapcsolt cukorsüteményes boltját”. Feljegyzések szerint a cukrászdában megfordult Déryné, Petőfi Sándor, Tompa Mihály, Vadnai Károly, Egressy Gábor, Lendvay Márton, Latabár Endre, Prielle Kornélia, Blaha Lujza és Laborfalvi Róza. 1895-ben a Lőcséről származó Rábel Alberté lett a cukrászda, amelyet nívós biedermeier bútorokkal rendezett be. Lövey József cukrászmester, aki Rábelnél tanulta ki a mesterséget, így emlékezett vissza: „A cukrászda kapujából, ahogy az utcáról bementünk balra volt a kávéskonyha, innen lehetett bemenni a cukrászdába, vagyis a sütödébe, ahol a kemence volt. És dolgozott a három cukrász. Rábel bácsi pedig a vendégekkel foglalkozott. Nagyon kellemes, kedves lőcsei ember volt, aki a németen, magyaron kívül még más nyelveken is beszélt. Előkelő volt a vendégsége is.” Rábel Albert 1938-ig vezette az üzletet, utódja a Ceglédről érkezett Rorárius Gyula lett. Rorárius már érkezésekor idős ember volt, és 1948-ban halt meg. Az üzletet unokaöccse, Rorárius László vitte tovább. Az államosítás után Béke cukrászda lett a neve, de a miskolciak mindvégig Roráriusznak, Rorinak nevezték. 1971-ben – néhány környező házzal együtt – felrobbantották. - Sikorszky-féle kávéház. A kávézóval kapcsolatban 1910-ből van az első adat. A Kazinczy utca 8. alatt állt, és az államosításig mindig a család tulajdonában volt. 1940-től Sikorszky cukrászdája és kávézója volt a neve. Az államosítás után is cukrászdaként működött egy darabig, de 1954–1956 körül lebontották. - Tűzoltó kávéház. A Tűzoltóhoz címzett kávéház már az 1880-as években létezett, a Kossuth utca 1. szám alatt, az utcára három ablakkal néző épületben működött. Ezt bővítette ki, alakította át 1885-ben Bok János kávés, aki főutcai kávézóját helyezte át ide. A Tűzoltó kávéház főleg a szerényebb jövedelműek és a katonák szórakozóhelye volt, még „kéjhölgyek” is működtek itt. A városi hatóságok ezért 1920 körül bezárták, és ide költözött a Miskolci Kereskedelmi Testület. Az épületet 1939-ben lebontották, és a helyén építették fel a testület új székházát. - Megay cukrászda. Megay Róbert Kassán tanulta ki a mesterséget, és 1893-ban, miután jegyességet kötött Miskolczy Margittal, cukrászmestere lányával, Rimaszombatból érkezett Miskolcra. Iparengedélyét 1892–1893-ban kapta meg, és a mai Széchenyi utca 36. alatti épület földszintjén alakította ki első üzletét. 1909-ben a szivarozó cukrászmester gázrobbanást okozott, és az épület nagy része romba dőlt. Ezután vásárolta meg a közeli Széchenyi utca 42. alatti sarokházat (a Széchenyi és Szemere utca sarkán). A család és a személyzet egy része az emeleten lakott, a földszintet pedig az üzlet és a szalon foglalta el. Üzlete gyorsan hírnevet szerzett és fogalommá vált, a korabeli híradások szerint Megay mestersége zsenije volt, aki sorra nyerte a hazai és nemzetközi bemutatókat. A mester 1922-ban bekövetkezett halála után özvegye vezette a vállalkozást, de már 1923-ban bezárta a boltot. A ház azonban még évtizedekig Megay-ház néven volt közismert, sőt a helyiek az utcasarkot is Megay-sarokként emlegették. A háború vége felé, amikor a németek felrobbantották a Szinva hídját, az épület is súlyos károkat szenvedett, 1954-ben lebontották. - Piva cukrászda. Carlo Piva olasz cukrászmester Bécsben, apja mellett tanulta ki a cukrászmesterséget. 1929-ben érkezett Miskolcra, lakása és első fagylaltozó-cukrászdája a Szemere utca és az akkor még létező Zöldfa utca sarkán, szemben a Mindszenti templommal volt. Az üzlet a földszinten, a lakás az emeleten volt. A második világháború során az akkori Szent István tér sérüléseket szenvedett, rajta Piva háza pedig kiégett. Piva ezután 1945-ben először a Széchenyi utca 48. alatt nyitott üzletet, de egy év múlva a szemközti ház (Bloch-ház, Széchenyi utca 43.) egyik üzlethelyiségbe tette át székhelyét, ez lett a legendás „Piva”. Miskolcon ő alkalmazott először fagylaltgépet, és ő árusított először tölcséres fagylaltot. Piva 1955-ig vezette az üzletet, de ekkor – valószínűleg koholt vádak (adócsalás) miatt – letartóztatták, börtönbe került, és egész házát, cukrászdáját lefoglalták. A cukrászda a Napsugár nevet kapta, de a helyiek még évtizedekig Pivaként emlegették. 1990 körül végleg bezárt. - Trillhaas–Doró–Rácz cukrászda. Trillhaas Gyula 1870-ben született Miskolcon, a cukrászmesterséget is itt sajátította el. Bejárta Oroszországot, hosszabb időt töltött Szentpéterváron. Közel 30 éves korában tért vissza Miskolcra, és 1900-ban nyitotta meg üzletét a mai Városház tér 9/b. alatt. A mestert 1919-ben ismeretlen körülmények között kivégezték. Ezt követően 1932-ig Ilona nevű nővére, özv. Polatschek Beláné volt a tulajdonos. Tőle 1932-ben, az akkor Miskolcra érkező Doró Ernő vásárolta meg az üzletet, aki átalakította a cukrászda berendezését, „külön uzsonna termet" rendezett be, és a portál üvegfala helyett kirakatot alakított ki. Kortársai nagyra értékelték szakmai képességeit, de 1945-ben – politikai okok miatt - elhagyta Miskolcot. Az üzlet ekkor került Rácz Kálmán (Miskolcon tanult, Trillhaas Gyula volt a mestere) tulajdonába, de csak hat évig működtethette a cukrászdát, mert államosították. 1951 augusztusától a cukrászda a Miskolci Vendéglátóipari Vállalat egysége lett, majd 1963-ban gyakorlatilag megszűnt. - Frei kávéházak. A kiterjedt Frei család az 1920-as években tűnt fel Miskolcon. Közülük öten lettek cukrászok, egy pedig szakács. Frei Lipótnak és Aladárnak a Széchenyi utca 42. mögötti épületben volt üzlete, Jenőnek a Széchenyi utca 12. alatt volt üzletrésze, illetve cukrászdája, a legfiatalabb, Oszkár pedig Diósgyőrben működtetett rövid ideig cukrászdát és cukrászüzemet. Freiék tömeggyártásra, nagy igények kielégítésére rendezkedtek be, ellátói voltak vendéglőknek, éttermeknek és kávéházaknak. Az államosítás idején eltűntek Miskolcról, állítólag Amerikába emigráltak. - Capri cukrászda. A Capri cukrászdát Ermenegildo Buttignon olasz cukrász alapította. Az 1930-ban Miskolcra érkező Buttignon első üzlete a Széchenyi utca 107. alatt volt, de hamarosan a Széchenyi utca l6. alá tette át vállalkozását. Itt névleg Adamecz Kálmán volt a bérlő, de valójában a miskolciak között népszerű „Dzsildó” vitte az üzletet. Az új cukrászda ekkor kapta a Capri nevet, és ezt megőrizte az államosítás után is. Napjainkban a helyén működik a miskolci Tourinform. Miskolcon az ismertetetteken kívül számos kisebb, vagy rövid ideig működő kávéház volt. Ilyen volt a Polgári kávéház (Széchenyi utca 24.), Grosszmann Hermann Sport kávézója (Munkácsi utca 2.), a Király kávézó (Ady E. utca 18.), az Erzsébet kávézó (Hunyadi utca 1.), Rüchmann Izidor Ortodox Kóser Kávézója (Széchenyi utca 88.), és számos más.

Peking

Peking (北京; pinjin: Běijīng; IPA: [pei˨˩˦ tɕɪŋ˥˥]; ) a Kínai Népköztársaság fővárosa, négy tartományi jogú városának egyike, a Pekingi főegyházmegye érseki székvárosa. Pekinget északról, nyugatról, délről és kis részben keletről tartomány határolja, míg délkeletről tartománnyal szomszédos. Peking – népességét tekintve – Sanghaj után a második legnagyobb kínai város. Az ország egyik fő közlekedési csomópontja, minden irányban számos vasútvonal, közút és autópálya indul ki innen. Itt található a legtöbb nemzetközi légitársaság kínai központja is. Peking elismerten Kína politikai, oktatási és kulturális központja, míg Sanghaj és Hongkong inkább gazdasági téren domináns városok. Peking Kína négy ősi fővárosának egyike. ## Neve A Beijing (北京) szó szerinti fordításban azt jelenti „északi főváros”, ezzel illeszkedik abba a kelet-ázsiai hagyományba, hogy a fővárosokat ilyen módon nevezzék el. Hasonló nevű városok közé tartozik a kínai (南京), jelentése „déli főváros”; a japán Tokió (東京), és a vietnámi Tonkin (東京; ma Hanoi), mindkettő jelentése „keleti főváros”; valamint a szintén japán Kiotó (京都) és a dél-koreai Kjongszong (京城; ma Szöul), jelentésük egyszerűen „főváros”. A város Európában ismert névalakját (Peking) francia misszionáriusok honosították meg 400 évvel ezelőtt. Ez a korabeli kiejtést tükrözi – az akkor k-ként ejtett hang mára a cs felé tolódott el. A városnak korábban több neve is volt. 1928 és 1949 között (北平, Běipíng) nevezték, ami szó szerint „Északi Békét” jelent (Magyar kiadványokban ez Pejping alakban honosodott meg). A név változását a „fővárost” jelentő elem (京) elhagyásával érték el – ez jelezte, hogy a kormány saját fővárosát rendezte be, Peking nem volt már Kína fővárosa, és hogy a Pekingben székelő, hadurak által vezetett kormány illegitimmé vált. A Kínai Kommunista Párt 1949-ben visszaállította a Peking elnevezést, ezzel is hangsúlyozva, hogy a város újra Kína fővárosa lett. A tajvani Kínai Köztársaság kormánya hivatalosan soha nem ismerte el a névváltozást. Az 1950-es és 1960-as években gyakran utaltak ként a városra, ezzel is tiltakozva a Kínai Népköztársaság ellen. Mára Tajvanon is átvették a főváros régi-új elnevezését. Még több, nem hivatalos neve is van a fővárosnak, ilyen a ' (燕京, Yānjīng), amely a idejében létező ősi államra utal. Az elnevezés megjelenik helyi sör nevében, de a korábban Pekingben elhelyezkedő Egyetemében is. ## Történelem ### Őstörténet A város mai területén, a központtól mintegy 50 kilométerre délnyugatra terül el , az a lelőhely, ahol 1929-ben megtalálták a pekingi ember (Sinanthropus pekinesis) éves koponyáját, majd 1933-ban feltárták az ott i. e. évvel élt sokkal fejlettebb ember maradványait. A csontmaradványok mellett a sok olduvai típusú kőeszközt és csonteszközöket is találtak. A felfedezés igen fontos volt, ugyanis megdöntötte azt a teóriát, hogy a kínaiak a Közel-Keletről vándoroltak jelenlegi hazájuk területére. Ugyanezeket a barlangokat használta mintegy 25 000 évvel ezelőtt, az őskőkorszakban a Homo sapiens is. A lelőhelyet 1987-ben felvették az UNESCO világörökség-listájára. ### Középkor Peking körzetében már az i. e. 1. évezredben voltak városok, és a állam (燕) (a Hadakozó fejedelemségek korának egyik állama) fővárosát a mai Peking-környéki (蓟) alapították meg. sokan tartják a mai Peking elődjének; az igazság azonban az, hogy városa már a 6. század előtt elnéptelenedett. pontos helyszínét a mai napig nem sikerült megtalálni, annak ellenére, hogy jelentős erőfeszítéseket tesznek felkutatására. A és a Tang dinasztiák idején csak kisebb városok épültek ezen a területen. Korabeli költők nagy számban érkeztek erre a helyre és – költeményeik tanúsága szerint – búsultak az elveszett város miatt. Az észak-kínai késői (936–947) 936-ban az ország északi területeinek nagy részét (benne Pekinget) átadta a Liao-dinasztia részére. 938-ban a Liao-dinasztia saját területének déli részén, a mai modern Peking területén új fővárost hozott létre néven (a „déli főváros”). 1125-ben a dzsürcsi uralkodókhoz tartozó bekebelezte Liaót, és 1153-ban áthelyezte fővárosát Liao városába, elnevezve azt -nak (中都), vagy „Központi fővárosnak”, amelyet 1215-ig használtak a várost fővárosként. a mai Peking központjától valamelyest délkeletre elhelyezkedő nevű területen helyezkedett el. A mongol hadak 1215-ben porig égették és 1267-ben, a fővárostól északra felépítették saját „Hatalmas Főváros”-ukat, (大都, mongol nyelven: Kanbalik), ami a jelenlegi Peking valódi elődjének számít. Marco Polo írásaiban Kambulak néven emlegeti a várost. A jelek szerint a kínai császári ambíciókat dédelgető mongol Kubiláj nagykán Pekingben rendezte be fővárosát más, közép-kínai, hagyományos városok helyett, tekintettel arra, hogy Peking mongóliai hatalmi bázisához közelebb helyezkedett el. A kán döntése jelentősen megerősítette a Kína északi peremén elhelyezkedő város státuszát, amely addig kiesett az ország vérkeringésből. a modern Peking központjától északra helyezkedett el. Központja a mai főváros 2. körgyűrűjén volt, és egészen a 3. és a 4. körgyűrű közötti területig tartott. Még ma is állnak a mongol kori városfal maradványai. ### A Ming és a Csing dinasztia idején `(永樂), a 3. Ming császár, a Ming fővárost 1421-ben (北京), vagyis az „Északi Fővárosba” helyezte át, tőle származik a város mai neve is. A császár teljesen új fővárost emeltetett itt, így Peking ekkor nyerte el mai formáját. A korábbiaktól eltérően a várost nem folyópartra építették, hogy fontos közlekedési csomóponttá válhasson. A fővárost azért helyezték vissza északra, mert Kína legerősebb ellenségei a mongolok voltak. Az új főváros szinte teljesen négyzet alakú volt, és a köré épített városfal egészen a modern korig szolgált védelmi objektumként, amikor is lebontották és helyén épült fel a 2. körgyűrű (körgyűrűket lásd később).` A város két részre oszlott, az úgynevezett Kína- vagy Külső-városra és a Tatárvárosra. Az építési elvek szerint a közigazgatásilag fontos épületek a város közepén helyezkedtek el, a középponttól némileg délebbre a Tiltott Várossal, amely csupán a Külső-város hozzácsatolásával került teljesen középre. Az utak észak–déli és kelet–nyugati irányban, párhuzamosan futottak, azonban a változó távolság miatt nem jött létre sakktáblaszerű elrendezés, és a város több, különböző méterű és formájú téglalapból tevődött össze. A Külső-város spontán módon történő felépülése miatt nem felelt meg az ősi, szigorú szabályoknak. Itt csupán két közigazgatásilag is fontos épület található, a Földművelés Temploma és az Ég Oltára. A 20 századig a város közepén álló Tiltott Várost fal választotta el Peking többi részétől. A , ami Kína állami szimbóluma és még címerében is megjelenik, kétszer is lángok martalékává vált a Ming-dinasztia idején, végleges helyreállítására 1651-ben került sor. A Ming főváros Pekingbe helyezése volt az, ami évszázadokig képes volt a dinasztia hatalmát fenntartani, ugyanis a mongolok rájöttek, hogy hiába foglalják el a fővárost, és ejtik fogságba a császárt, nem tudnak ezzel a helyzettel mit kezdeni. Ráébredtek, hogy egyszerűbb számukra, ha kívánságaik végrehajtását a kínai hivatalnokokra bízzák, míg ők maguk saját területeiken maradnak. A parasztokra kirótt terhek azonban egyre növekedtek, és az 1600-as évekre a dinasztia hanyatlani kezdett, és 1644-ben paraszti csapataival elfoglalta a fővárost. Az utolsó Ming császár, felakasztotta magát a városban. Az északról támadó mandzsuk nyolc évig harcoltak Peking uralmáért, és végül tól hódították el, aki csupán 42 napig uralkodott császárként. A Ming-dinasztia helyett megalapították a , Pekinget pedig megtartották a dinasztia fővárosának. A város belső negyedéből azonban kitelepítették a han kínaiakat, és ott csak mandzsuk élhettek. Később emiatt ragadt rá a Tatárváros név, míg a külvárost Kínai-városként is emlegették. 1793-ban George Macartney angol diplomata Pekingbe utazott, ahol kérte a császárt, hogy nyissák meg az angol áruk előtt a kikötőiket, engedélyezzék a brit kereskedő letelepedését, és fogadják el az angol javakat a kínaiakért cserébe. Mivel a kínai császárok semelyike sem volt hajlandó ezeket elfogadni, a britek ópiumot kezdtek csempészni Kínába. 1720-ra már széles tömegek váltak függővé, ezért Pekinget hermetikusan elzárták a külföldiek elől, és szigorú büntetéseket róttak az ópiumárusítással kapcsolatos cselekményekre. 1899-ben tudós egy pekingi patikában fedezte fel, hogy az orvosságként felajánlott csontokban ősi írásjelek találhatóak, amely felfedezésnek köszönhetően ezer évvel korábbra került a kínai írás kialakulásának feltételezett ideje. ### Kínai Köztársaság Az 1911-es kínai polgári forradalom, amely a hatalom helyébe köztársaságot kívánt állítani, eredetileg kívánta helyezni fővárosát. Miután , a császár miniszterelnöke Pekingben lemondatta az uralkodót, biztosítva a forradalom győzelmét, a forradalmárok elfogadták, hogy legyen a Kínai Köztársaság ideiglenes köztársasági elnöke, azzal a feltétellel, hogy fővárosát délre, Nankingba helyezi. A hadsereg egyes egységei, amelyek korábban töretlen hűséget mutattak, azonban fellázadtak Pekingben, és zavargásokba kezdtek. erre hivatkozva elérte, hogy a főváros Pekingben maradjon, és itt tehesse le az elnöki esküt 1912. március 10-én. Kína északi részei, így Peking is jóval konzervatívabbnak számított a haladó gondolkodású délnél, és katonáinak és tisztjeinek többsége is erről a vidékről került ki. `fokozatosan megszilárdította hatalmát, majd hozzálátott saját diktatúrájának kiépítéséhez. Pekingből irányítva legyőzte a , és elűzte vezetőit, a parlamentet pedig feloszlatta. Végül 1915 végén a nép akaratára hivatkozva kikiáltotta a Kínai Császárságot, amelynek császárává magát nyilvánította. E lépése nagyon népszerűtlen volt, maga pár hónapon belül meghalt, ezzel véget vetve rövid uralkodásának. Kína különböző katonai diktátorok vagy ismertebb nevükön hadurak hatalmába került, akik közül a legerősebbek rendszeresen háborúztak a Peking feletti hatalom megszerzéséért, ugyanis a külföldi hatalmak mindig a Pekingben székelő kormányzatot ismerték el törvényesnek. Ennek köszönhetően a hadurak korának másfél évtizedében 24 kabinet, 26 miniszterelnök és öt törvényhozó gyűlés váltotta egymást.` Mikor az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés tartomány német koncessziót Japánnak ítélte oda, Pekingben forrongani kezdtek az emberek. 1919. május 4-én, hatalmas utcai tüntetésekkel vette kezdetét a május negyedike mozgalom, és az ennek hatására kibontakozó országos tiltakozási hullám hatására egyre többen követeltek változást. A város 1925-ben a haladó szellemiségű irányítása alá került, aki puccsal döntötte meg a korrupt Cao Kun elnök uralmát, és a városba hívta a vezetőjét, , aki itt is halt meg nem sokkal később. Azonban a Feng ellen összefogó hadurak végül a város feladására kényszerítették őt. Nagy politikai vihart kavart, amikor 1927. április 6-án a pekingi militarista kormány katonái razziát tartottak az orosz kolónián, és olyan papírokat találtak, amelyek alapján a Szovjetunió kommunista államot kívánt létrehozni Kínában. A északi hadjáratának sikere után, amelynek során legyőzte az északi hadurakat, 1928-ban a Kínai Köztársaság fővárosa lett. 1928 júniusában Pekinget is elfoglalták, és 're (Északi Béke) nevezték át, ezzel is jelezve, hogy az ország egyetlen fővárosa Nanking. A második kínai–japán háború során 1937. július 29-én Japán kezére került. A megszállás idején a város visszakapta korábbi nevét, a Pekinget, és itt helyezkedett el az Észak-kínai Végrehajtó Bizottság (华北政务委员会), a japán megszállás alatt álló Észak-Kínát igazgató bábállam, amely később a -kormányba olvadt. Amikon Japán 1945. augusztus 15-én kapitulált a második világháború végén, a város ismét a nacionalisták kezére került, akiket amerikai segítséggel tengeri és légi úton szállítottak ide, nehogy az ellenséghez közelebbi pozíciókban lévő kommunisták hamarabb vonuljanak be. Peking nevét ezután újra re változtatták. ### A kommunista hatalomátvétel után A kínai polgárháborúban, 1949. január 31-én, a kommunista erők harc nélkül elfoglalták Pekinget, ugyanis kínai tábornok elmeállapota miatt képtelen volt irányítani csapatait, a titokban kommunista lánya közvetítésével tárgyalásokat kezdett, majd letette a fegyvert, harc nélkül átadva a várost. Ugyanazon év október 1-jén a vezetése alatt álló Kínai Kommunista Párt a pekingi bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakítását, amely Mao egyetlen nyilvános beszéde volt uralmának idején. A Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület úgy döntött, hogy a elnevezést visszaállítják Pekingre, és ez a város lett ismét Kína fővárosa. Akkoriban Peking tartományi jogú város csak a fővárosból és néhány elővárosból állt. Az 50-es évektől kezdve sok környező tartományt olvasztottak be, többszörösére növelve ezzel a város területét. A által elindított gazdasági reformok hatására Peking városa is hatalmas növekedésnek indult. Ez a növekedés azóta is tart: míg az 50-es években a városhatárt a 2. körgyűrű jelentette, ma már a hatodik épül. `kerületben új kereskedelmi zóna alakult ki, és körzetek új bevásárlóközpontokat építettek, míg Kína új elektronikai központját építette ki.` 1989-ben, a május 4. mozgalom hetvenéves évfordulóján a fiatal értelmiségiek Pekingben demokráciát és szabadságot követeltek. Nagy diáktüntetések kezdődtek, és a független diákszervezetek sztrájkot hirdettek. Mivel a korrupció ellen is felléptek, sok más szervezet is csatlakozott hozzájuk. Június 4-én a Tienanmen téren a karhatalom tankokkal és katonákkal fojtotta vérbe a diáklázadást. Az utóbbi években Peking terjeszkedésével számos probléma került előtérbe: a megnövekedett autóforgalom, levegőszennyezés, történelmi városrészek eltűnése. Egy 2005-ben elfogadott terv szerint Peking eddigi körkörös növekedését megpróbálják kelet–nyugati irányúvá redukálni. Peking rendezhette meg a 2008. évi nyári olimpiai játékokat, amelyre 2008. augusztus 8–24. között került sor, amelynek költségei legalább 43 milliárd amerikai dollárra rúgtak, amiből csak a stadion több százmillióba került. Ezen kívül új kiszolgáló létesítményeket is kellett építeni, többek között egy új terminált a légikikötőhöz, és az ahhoz vezető vasútvonalat. ## Földrajz és éghajlat Pekinget északról és nyugatról hegyek veszik körbe, legmagasabb pontja a tartomány határán fekvő, 2303 méter magas -hegy, a -hegység része. A tartományon folyik keresztül a és a folyó. Innen indul a világ leghosszabb csatornája, az 1794 kilométer hosszú Nagy-csatorna, amely összeköti a folyót, a Sárga-folyót, a , a Jangce és a Qiantang folyókat. Peking gazdasági agglomerációjához tartoznak a környező városok, amikkel kereskedik a főváros. Délre van Daxing, Langfang, Yangliuqing. Nyugatra van Pekingtől Xiheying, Yuxian, Yangyuan. Pekingtől északra található Changping. Észak-nyugatra Huailai, Xuanhua, Zhangjiakou, a Nagy Fal déli oldalán van még az észak-nyugati irányba Ximalin, Huai'an. Dél-nyugatra Pekingtől Zhouzhou és Xincheng. Keletre van a fővárostól Sanhe, Jixian, Zunhua. Észak-keletre Miyun és távolabb Changde és Yingshouyingzi. Dél-keletre található Pekingtől Tianjin, Dagu, Tanggu, Hangu. Peking városa a tartomány délnyugati részén fekszik . A város koncentrikus körgyűrűk által határolt sávos rendszerben terjeszkedik, a körgyűrűk számozása 2-vel kezdődik, míg a legszélső, az 5. körgyűrű, már külvárosokon is keresztülhalad. Központja a kapu és tér, illetve az attól északra fekvő Tiltott Város, ami a császárok rezidenciája volt. A tértől nyugatra terül el városrész, Kína mai legfőbb vezetőinek lakóhelye. Peking központján keletről nyugatra fut a főút, a város egyik fő ütőere. A város klímája meglehetősen zord. A nyár a kelet-ázsiai monszun hatására forró és párás, míg a tél hideg, száraz és szeles a Szibériából érkező légtömegek miatt. A januári középhőmérséklet –4, –7 °C, a júliusi pedig 25-26 °C. Az évi csapadékmennyiség több mint 600 milliméter, aminek 3⁄4-e nyáron esik. Pekingben komoly probléma a általános szennyezettség és a közlekedés és ipar okozta levegőszennyezés. Az Észak- és Északnyugat-Kínában található sivatagok talajeróziója miatti por jelenléte gyakran okoz homokviharokat, amelyek megbénítják a várost. Peking jelentős erőfeszítéseket tett arra, hogy a 2008-as olimpiára megtisztítsák a fővárost. Ennek eredményeképpen korlátozásokat vezettek be a közlekedésben; bizonyos napokon csak bizonyos rendszámú autók közlekedhettek. ## A város szerkezete ### Közigazgatási szerkezet Peking tartományi jogú városban 18 közigazgatási egység található, megyei jogú egységek, amelyeket a tartomány vezetésének helyettesi rangú vezetői kormányoznak. A 18 között 16 kínai körzet és 2 kínai megye található. Peking belvárosi és külvárosi területei 8 körzetre tagozódnak: - körzet (东城区, Dōngchéng Qū) - körzet (西城区, Xīchéng Qū) - körzet (崇文区, Chóngwén Qū) - körzet (宣武区, Xuānwǔ Qū) - körzet (朝阳区, Cháoyáng Qū) - körzet (海淀区, Hǎidiàn Qū) - körzet (丰台区, Fēngtái Qū) - körzet (石景山区, Shíjǐngshān Qū) ### Városok Peking tartományi jogú városhoz tartoznak közigazgatásilag: - Csangping 昌平 - 怀柔 - 密云 - 良乡 - Liulimiao 琉璃庙 - 通州 - 亦庄 ### Körzetek Peking az alábbi városrészekből áll: - 安定门 - 北苑 - 朝阳门 - 东直门 - 方庄 - 阜成门 - 复兴门 - 国贸 - 和平里 - 望京 - 王府井 - 五道口 - 西单 - 亚运村 - 中关村 További 8 körzet és 2 megye a központtól távolabb helyezkedik el, távolabbi külvárosok, agglomerációs városok és falusi területek irányítása is ide tartozik: - körzet (门头沟区: Méntóugōu Qū) - körzet (房山区: Fángshān Qū) – megye 1986-ig - körzet (通州区: Tōngzhōu Qū) – megye 1997-ig - körzet (顺义区: Shùnyì Qū) – megye 1998-ig - körzet (昌平区: Chāngpíng Qū) – megye 1999-ig - körzet (大兴区: Dàxīng Qū) – megye 2001-ig - körzet (平谷区: Pínggǔ Qū) – megye 2001-ig - körzet (怀柔区: Huáiróu Qū) – megye 2001-ig - megye (密云县: Mìyún Xiàn) - megye (延庆县: Yánqìng Xiàn) Peking 18 körzete és megyéje tovább osztódik 273 alacsonyabb, kerületi szintű közigazgatási egységre: 119 városrészre, 24 kerületre, 5 etnikai városrészre és 125 alacsonyabb egységre tagozódik. ## Gazdaság Peking bruttó hazai terméke (GDP) 2004-ben 428,3 milliárd (RMB) volt, ami az előző évhez képest 13,2%-os valódi növekedést jelentett. A város gazdaságának legtermékenyebb ágazata a szolgáltatási szektor, ami a GDP 60%-át adta. A városi felhasználható jövedelem fejenkénti összege 15 637,8 RMB, 11,5%-os növekedés az előző évihez képest, a falusi tiszta jövedelem pedig 7172 RMB/fő volt, ami 9,2%-os növekedésnek felel meg. Peking ingatlan- és gépjármű-piaca a előző évek során folyamatosan fejlődött. 2004-ben összesen 24,72 millió négyzetméter lakóingatlan került értékesítésre, összesen 108,51 milliárd ért. Pekingben 2004-ben összesen 1 871 000 gépkocsit regisztráltak, amelyek közül 1 298 000 volt magántulajdonban. Abban az évben 447 000 új és használt gépkocsit értékesítettek a fővárosban. Peking új központi üzleti negyede a területre koncentrálódik, számos vállalati regionális székhely, bevásárlóközpont és luxus lakóingatlanok találhatók itt. A és a körzetekben található Peking pénzügyi főutcája, az ország pénzügyi központja. A és a körzetek fontos bevásárló központok. , „Kína Szilícium-völgye”, az elektronikai és számítástechnikai ipar központja, valamint itt találhatók a legnagyobb gyógyszeripari kutatóintézetek is. Ezzel együtt szerepe egyre növekszik a gyógyszeriparban, információs technológiai iparágakban és a gépészet területén. A gazdasági fejlődés árnyoldalaként Peking szintén jól ismert a kalóztermékek forgalmazása miatt. Itt minden megtalálható, a legújabb divatházak topmodelljeitől kezdve a friss kiadású amerikai filmeket tartalmazó DVD-ig és a márkás sportruházatig. Ezeket a termékeket elsősorban külföldi turistáknak kínálják.[^1] `a főváros egyik legfontosabb ipari körzete, Peking nyugati külvárosában helyezkedik el. Mezőgazdasági termelés csak Peking urbanizált részein kívül folyik, a legfőbb termények ezen e területen a búza és a kukorica. A város szükségleteit kielégítendő, a város közvetlen környezetében zöldségeket és gyümölcsöket is termelnek.` ## Politika Peking politikai rendszere kettős pártrendszerben működik, mint a Kína minden más kormányzati intézménye. A polgármesteré a legmagasabb rangú hivatal Pekingben. Mióta a város egy központilag irányított önkormányzat, a polgármester ugyanolyan szintű jogokkal rendelkezik, mint a tartományi kormányzók. Azonban kisebb hatalommal bír, mint a Kínai Kommunista Párt városi bizottsági minisztere (Municipal Committee Secretary). A város irányítása a helyi kommunista párt (CPC) kezében van a hatósági rendeletek, adók begyűjtése és a gazdaság működtetése terén. A helyi CPC irányítja a városi kongresszus állandó bizottságát a politikai döntések meghozatalában és a helyi önkormányzat ellenőrzésében. Peking polgármestere 2008. január óta Gou Jinlong. ## Építészet Pekingben alapvetően három fő építészeti stílus jelenik meg. Időben az első a császári Kína tradicionális építészete, amelyet talán a (Mennyei Béke Kapuja), Kína egyik védjegye, a Tiltott Város és a Ég temploma szemléltet legjobban. Természetesen bőségesen jelen van a szocialista realista („szocreál”) építészet, az 1950-es és 1970-es évek között épült kocka formájú, alacsony színvonalon elkészített épületek is. Végül, szinte mindenhol találkozhatunk a legújabb kori építészeti csodákkal – legfőképpen Peking központi pénzügyi körzetében. Az építészet régebbi és új stílusainak döbbenetes kavalkádjával találkozhatunk a Művészeti Körzetben, ahol az 1950-es évek látványképei keverednek a mai hipermodern építészet keverékével. Az amerikai városi élet befolyása tükröződik a kínai Orange County kialakításában, amely kísérlet egy külvárosi projekt végrehajtására a fővárostól kb. egy órára északra. ## Népesség Peking tartományi jogú város lakossága (definíció: azok, akik évente legalább 6 hónapot Pekingben laknak) 2004-ben fő volt. városi lakos, akik Peking városi területein vagy a környező kisvárosokban laknak, a többi vidéki lakos volt. embernek volt pekingi hukou-ja (állandó tartózkodási engedélye), a többi közel 3,3 millió ember ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkezett. Léteznek továbbá a jelentős számban jelen lévő migráns munkavállalók, akiknek számáról nincsen pontos adat, akik mindenféle tartózkodási engedély nélkül, illegálisan élnek Pekingben (ők a 'ek, „fekete” emberek). A szűken vett Peking város lakossága kb. 7,5 millió. Peking lakosságának több mint 95%-a a kínai han népcsoporthoz tartozik. Kis százalékban mandzsu, és mongol etnikai csoportok is hazájuknak tekintik a fővárost. Az elmúlt években igen sok kínai származású dél-koreai költözött Pekingbe, elsősorban üzleti és tanulmányi céllal; ők főleg és körzetekben telepedtek le. Tibeti gimnáziumot alapítottak a tibeti fiatalok részére, akik tanulmányi szándékkal érkeztek Pekingbe. ## Kultúra A pekingi lakosok pekingi dialektust beszélnek, mely a kínai nyelvnek a mandarin nyelvváltozata. Ez a beszéd a putunghuára épül, mely a hivatalos beszélt nyelv a kontinentális Kína és Tajvan területén, és egyike Szingapúr négy hivatalos nyelvének is. A Pekinghez tartozó vidéki területek lakói saját dialektusban beszélnek, mely a Hebei tartományban beszélthez hasonlatos. A „pekingi opera” (京剧, ') a nemzet jól ismert művészeti formája. Széles körű egyetértés alakult ki arról, hogy a pekingi opera a kínai kultúra egyik legjelentősebb eredménye, amelyet dalok, monológok, dialógusok és átvitt értelemmel bíró cselekvések, úgy mint gesztusok, mozdulatok, harcok és akrobatika egységes keverékeként adnak elő. A pekingi operát archaikus nyelven adják elő, amely különbözik a mandarin vagy a pekingi dialektus jelenlegi állapotától. Ettől a szöveget nehéz megérteni, ezért a modern színházak gyakran alkalmaznak kínai és angol nyelvű elektronikus feliratozást. A (四合院, sìhéyuàn) Peking hagyományos építészeti stílusa. A egy négyszögletes lakóépület, amelynek szobái egy központi udvart fognak közre. A belső udvaron általában egy gránátalmafa, virágágyások vagy kis halastó található. ok szegélyezik a okat (胡同, hútòng), fasorokat, amelyek Peking óvárosi részeit kötik össze. Általában kelet–nyugati irányú egyenes utcák, hogy a rá nyíló kapuk a elvei szerint északra vagy délre nyílhassanak. A ok és a ok, amelyek valaha Peking fő arculatát adták, folyamatosan tűnnek el, átadva helyüket a magas épületeknek és irodaházaknak. A ok lakói a kisajátítás eredményeként azonos, vagy nagyobb méretű lakásokra jogosultak, mint amekkora házuk eredetileg volt. Sokan panaszkodnak azonban arra, hogy a ok hagyományos utcai és közösségi élete nem helyettesíthető. A kormány programjában szerepel a legtradicionálisabb ok megőrzése, hogy a 2008-as olimpia idején az ide érkező vendégek megtapasztalhassák ezen utcák hangulatát. A Kínai Nemzeti Könyvtár Ázsia legnagyobb könyvtára, a világ egyik legnagyobb könyvgyűjteményével rendelkezik a több mint 23 millió kötetével. A legnagyobb és a leggazdagabb kínai könyvgyűjteményről és történeti dokumentumtáráról van szó. A Kínai Nemzeti Könyvtár előfutára a Fővárosi Könyvtárat 1909. április 24-én alapította a Csing-dinasztia kormánya. 1912-ben nyitották meg formálisan a Xinhai forradalom (Hsinhai forradalom, a kínai Xinhai év után.) 1916-ban kapott egy új státuszt. 1928 júliusában a nevét Nemzeti Pekingi Könyvtárra, majd Nemzeti Könyvtárra változtatták. A Kínai Nemzeti Könyvtár kollekciója könyveket és archív anyagokat örökölt a Csing-dinasztia Császári Wenyuange Könyvtárától, beleértve olyan könyveket és kéziratokat is, melyek Szung-dinasztia déli könyvtárából származtak. Peking jellemző konyhaművészete a mandarin konyha, amelynek legismertebb étele a pekingi kacsa (北京烤鸭, '). A Manhan Quanxi vagy Manchu Han császári ünnepség egy hagyományos díszlakoma, melyet a Csing-dinasztia mandzsu császárai tiszteletére tartottak. Napjainkban is rangos és drága rendezvény. A Fuling Jiabing egy hagyományos pekingi édesség, egy töltött palacsintához (bing) hasonlít, mely fu ling gyökérrel, a hagyományos kínai konyha egy általános hozzávalójával készül. A teaházak Peking fontos intézményei. A kínai tea kultúrája rendkívül változatos, és a drágább teafajtáknak valóságos varázserőt tulajdonítanak; ezek a monda szerint rendkívül hatékonyan gyógyítják a beteg szervezetet. A cloisonné vagy más néven rekeszzománc egy hagyományos kínai fémmegmunkálási technika és egyike a legmegbecsültebb hagyományos mesterség Kínában. A rekeszzománc-készítés körülményes és komplikált folyamat. A rekeszeket vagy cloisonokat (francia: „rekesz”) zománcanyaggal (vizes üvegporral) töltik ki, majd a tárgyat kiégetik, simára csiszolják, polírozzák, díszítéséhez arany, ezüst, vörös- vagy sárgaréz szalagokat, vagy akár egyszerűbb fémet használnak. A pekingi lakkművesség szintén jól ismert kifinomult mintázatairól, a tárgyak külsejére faragott képekről, és a különböző díszítési technikákról. A legjellegzetesebb a faragott vöröslakk. Akár 20-60 vékony lakkréteg adja a díszítendő felület vastagságát, melyből amikor gumikeménnyé száradt, kifaragják a tárgyat díszítő domborművet. A faragott vöröslakk tárgyakon a vörös kiegészítéseként előfordulhat világoszöld, sárgásbarna, barna, fekete és lila színű lakkréteg is. ### Sztereotípiák A pekingi embereket nyílt, öntudatos, humoros embereknek tartják, akik lelkesen nyilatkoznak a politikáról, művészetről, kultúráról és más „nagy dolgokról”, általában nagyvonalúak és bőkezűek, örülnek, ha központba kerülhetnek. Ugyanakkor (általánosítva) arisztokratikusak, arrogánsak, tartózkodóak, elítélik a „tartományiakat”, de rendkívül érzékenyek a társadalmi osztály-hovatartozásra. E sztereotípiák elsősorban Peking elmúlt 800 évben betöltött fővárosi státuszának köszönhetőek, amikor a közhivatalnokok és más nemesek az átlagosnál nagyobb arányban éltek a városban. ## Közlekedés A gazdasági reformok eredményeként a város növekedésnek indult és jelenleg fontos közlekedési csomópont. Peking körül hat közúti körgyűrű fut, kilenc autópálya, tizenegy országút és számos vasútvonal kerüli meg a települést. Egy nemzetközi repülőtere is van. ### Vasút Pekingben két csomóponti vasútállomás található: a Peking Főpályaudvar (北京站, ') és a Nyugati pályaudvar (rövidítve: 北京西, '). A városban további négy nagyobb pályaudvar bonyolít utasforgalmat: a Keleti, az Északi, a Fengtai és a Déli. A külvárosokban számos kisebb állomás is található. Jóformán az egész országba indulnak vonatok a nap 24 órájában. Nemzetközi vonatok indulnak Oroszország városaiba, az észak-koreai Phenjanba, de innen indulnak a hongkongi Kowloonba közlekedő vonatok is. 2005\. július 4-én kezdődött meg a Peking–Tiencsin nagysebességű vasútvonal építése, mely a pekingi olimpiával egyidőben nyílt meg 2008 augusztusában. ### Utak és autópályák Peking közúti összeköttetéssel rendelkezik Kína minden részével. Kilenc autópálya (további hat készülőben), valamint 11 kiemelt országút érinti a fővárost. Peking öt körgyűrűjét és az azokat összekötő autópályákat leszámítva a városi utcák sűrű hálózata jellemző. Érdekesség, hogy a város utcahálózata általában észak–déli vagy kelet–nyugati tájolású. A pekingi közlekedés egyik legnagyobb problémája a szinte állandósult közlekedési dugó. Különösen csúcsforgalom idején gyakorlatilag leáll a város belső részének közlekedése. Több fő közlekedési útvonal a csúcsidőszakon kívül is majdnem járhatatlan. Kísérleti jelleggel a pekingi önkormányzat 2007. augusztus 7. és 20. között egymillió járművet tiltott ki a főváros útjairól. Az intézkedés célja az volt, hogy az autósokat átszoktassák a tömegközlekedésre és hogy felkészítsék a lakosságot a 2008. évi nyári olimpiai játékok idején várható forgalomkorlátozásokra. A közelmúlt változása, hogy egyes sugárirányú autópályákat meghosszabbítottak, így a 3. körgyűrűn belülre is el lehet jutni rajtuk; így jelentősen rövidül a gyűrűk közötti forgalom ideje, kevesebb lámpás kereszteződésen kell áthajtani. Peking központját Kelet–Nyugat irányban szeli át a sugárút, amely áthalad a is, a „Kína főutcája” megtisztelő címet kapta a helyi polgároktól. A Peking-Sanghaj autópálya Kínában a leghosszabb, 1130 km. ### Légiközlekedés Peking fő repülőtere, a Peking fővárosi nemzetközi repülőtér (egyszerűsített kínai: 北京首都国际机场), a város központjától körülbelül 20 kilométerre található kerületben helyezkedik el. Három terminállal rendelkezik. Ez a repülőtér az Air China nemzeti légitársaság bázisa. A városközpontból a repülőteret az Airport Expressway autópályán (egyszerűsített kínai: 机场高速公路) lehet megközelíteni, normális forgalom mellett az utazás 40 percet vesz igénybe. Az olimpiára elkészült a repülőtéri gyorsvasút, így alig 20 perc alatt elérhető a városközpont(ból). A fővárosban öt további repülőtér is található, de ezek kisebb jelentőségű, vagy katonai használatú légikikötők, így kevésbé ismertek a közönség előtt. ### Tömegközlekedés A pekingi metró 1971-ben indult el és mindössze két vonala volt egészen 2002-ig, amikor megnyitották a 13-as metrót. Azután még tizenegy vonallal bővült a hálózat. Az 1-es vonal és a metróvonal majdnem teljes Pekinget átszeli keletről nyugatra. A 4-es és 5-ös vonal két, az előbbiekre merőleges vonal. A jegy ára két jüan korlátlan átszállásra (kivéve a repülőtéri expressz vonalat, ami 25 jüan utazásonként). Pekingben közel 700 autóbusz- és trolibuszvonal működik, beleértve három gyorsjáratot is. A tömegközlekedés bármely fajtáján használható a 2006-ban bevezetett Jikatong chipkártya, melyet rádiófrekvenciát használva szkennelnek a metró állomásokon és buszokon. 2010 májusában a pekingi önkormányzat bejelentette további 21 metróvonal létesítését 2020-ig. A terv megvalósításával Pekingben összesen 30 metróvonal és 450 állomás működne, 1050 km-es vonalhosszúsággal, a 4-es körgyűrűn belül lakók 10–15 perc sétával elérhetnék valamelyik vonalat. 2010\. december 30-án öt új metróvonalat, illetve vonalszakaszt adtak át Pekingben, amivel 336 kilométerre bővült a kínai főváros metróhálózata. Az öt új vonal teljes hossza 108 kilométer. Huszonegy állomás kapott P+R parkolót. Az új fejlesztéssel Pekingben 14-re nőtt a vonalak száma, bár az egyik új vonal már a 15-ös számot viseli. A vonalak száma 2017 elejére elérte a 19-et, hosszuk pedig az 574 kilométert. Pekingben városszerte működnek hivatalos és nem hivatalos taxik. 2008. június 30-ai adatok szerint a hivatalos taxik ára az első 3 km-re 10 renminbi, és minden további kilométer plusz 2 renminbibe kerül állásidő nélkül. A taxi gépkocsik legtöbbje Hyundai Elantra, Hyundai Sonata, Peugeot Citroën és Volkswagen Jetta. 15 km után a viteldíj 50%-kal növekszik. Éjjel 11 óra és hajnali 5 óra között a díj 20%-kal nő, tehát ebben az időszakban 15 km-nél nagyobb távolság esetén 80%-kal nagyobb a viteldíj az általánoshoz képest (120%\*150%=180%). ### Kerékpáros forgalom Peking régóta ismert a jelentős kerékpár forgalmáról. Peking jellemzően sík város, így az átlag formában lévő emberek számára is megfelelő közlekedési mód a biciklizés. A motorok terjedésével a kerékpárok kissé háttérbe szorultak, de az elektromos kerékpárok és rollerek megjelenése felélesztette a két kerekű járművek használatát. A város legnagyobb részében lehetséges a kerékpáros forgalom és más, nyugati országrészben fekvő városokkal ellentéteben a feltételei biztonságosak. A túlzsúfolt utak és levegőszennyezés miatt a hatóságok több alkalommal próbálták a lakosságot a kerékpár-használatra ösztönözni. A kormány fejleszteni akarja a kerékpáros infrastruktúrát, ideértve a kerékpár utakat, valamint a kerékpár tárolókat a busz- és metróállomások környékére. ## Turizmus A 19. és a 20. századokban lezajlott események – az európai katonai beavatkozás okozta károk, a második világháborúban bekövetkezett japán megszállás és a kulturális forradalom –, valamint a jelenlegi felfokozott ütemű urbanizáció, a hutongok felszámolása ellenére Peking számos jelentős történelmi értékkel rendelkezik, igen vonzó a turisták részére. A tér („mennyei béke kapuja”) Kína és Peking legfontosabb látnivalója, annál is inkább, mert saját szépségén túl innen nyílik a Tiltott város bejárata. További világszínvonalú turistalátványosságok: a kínai nagy fal melletti szakasza, a Nyári Palota, valamint a Mennyei Béke temploma. ### Épületek, emlékművek - A nagy fal részletei Badalingnál – (Világörökség) - A Tiltott Város (紫禁城, ') – (Világörökség) - Mennyei béke tere vagy Tienanmen tér – az 1919-es, 1976-os és 1989-es tiltakozások és események helyszíne - (天安门, Tiān'ānmén) – „Mennyei Béke Kapuja”, a Tiltott város főbejárata - A Nagy Népi Tanács (人民大会堂, ') – a törvényhozás ünnepi helyszíne - Nemzeti Múzeum (中国国家博物馆, ') - A Nép Hőseinek emlékműve (人民英雄纪念碑, ') - Mao Ce-tung mauzóleuma (毛主席纪念堂, Máo Zhŭxí Jìniàntáng) - Nyári Palota (颐和园, ') – (Világörökség) - Régi Nyári Palota romjai (圆明园, ') - „Pekingi ember” – Homo erectus emlékhely – (Világörökség) - A Ming-dinasztia sírkamrái – (Világörökség) - Történelmi számos régi kerületben ### Templomok, katedrálisok, mecsetek - Az Ég temploma (天坛, ') – (Világörökség), Peking déli részén - A Föld temploma (地坛, ') – Peking északi részén - A Nap temploma (日坛, ') – Peking keleti részén - A Hold temploma (月坛, ') – Peking nyugati részén - (雍和宮, ') – Láma templom - Konfuciusz temploma - (八大处, ') – 8 buddhista templom a Pekingtől nyugatra fekvő hegységekben - A Szeplőtelen fogantatás katedrális - (牛街清真寺, ') – Peking legrégebbi mecsete ### Közparkok - park (北海公园, ') - park (景山公园, ') - park (香山公园, ') - Pekingi Botanikuskert (北京植物园, ') - Pekingi Állatkert (北京动物园, ') ### Vásárlás és kereskedelmi körzetek - (王府井) – Peking legnépszerűbb nemzetközi bevásárlókerülete - (西单) – bevásárlóközponzok, szupermarketek - (秀水街) – „Selyem utca”, a hamisított termékek legnépszerűbb lelőhelye - (中关村) – „Kína Szilicium-völgye”, elektronikai termékek ### Szállodák A Kínai Népköztársaság 1949-es megalakítása utáni első két évtizedben, az akkori gazdasági és társadalmi helyzet miatt Pekingben gyakorlatilag nem voltak szállodák, legalábbis nyugati színvonalúak. A külföldről vagy távoli részekről érkező utazók elhelyezésére a (招待所) hálózat állt rendelkezésre. Ezek valójában állami tulajdonú és alárendeltségű szálláshelyek voltak, kb. a magyar egyetemi kollégiumok által biztosított körülményekkel. Néhány ilyen intézmény a mai napig működik. Az 1970-es évek végén, akkori vezető irányításával egész Kína gazdasági fejlődésnek indult, soha nem látott reformokat hajtottak végre. Erre az időszakra tehető Pekingben a nyugati színvonalú szállodák megjelenése, ekkor vált az ország egyik fontos érdekévé a külföldi tőke, az üzletemberek fogadása. Ebben az időben épültek a turisták részére szánt szállodák, szálláshelyek is. Tekintettel arra, hogy mára Peking Ázsia egyik legnagyobb és legfontosabb státusszal rendelkező városává vált, rangjának megfelelő színvonalú nemzetközi szállodák közül lehet választani, amelyek a legkényesebb igényeket is kielégítik. Peking legismertebb szállodája az állami tulajdonú Peking Hotel (北京饭店). További fontosabb szállók: a Nagy Fal Sheraton Hotel, a Hotel, a China World Hotel, a Grand Hyatt az Oriental Plazában, valamint a Peninsula Palace Hotel, amelyet a hongkongi Peninsula-csoport üzemeltet. Egyre növekvő számban ifjúsági szálláshelyek is találhatók a városban. A legtöbb a belvárosban, a Keleti Harmadik körgyűrű (三环路东) környékén nyílt. ### Éjszakai élet Peking éjszakai élete igen változatos. A legtöbb klub és bár a utcában (三里屯路) és annak környékén található körzetben. A kezdetben csak a szűk utcára korlátózódó terület ma már egész szórakozónegyeddé nőtte ki magát, a Munkás stadiontól (工人体育场) a Harmadik körgyűrűig (三环路). Északnyugat-Pekingben található (五道口), a főleg koreai és más külföldi diákok által lakott kerület, amely szintén pezsgő éjszakai élettel rendelkezik. ## Oktatás Pekingben igen nagy számban találhatók magas színvonalú képzést biztosító egyetemek és főiskolák, többnek közülük komoly nemzetközi rangja van. Ezek közül is kiemelkedik Kína két legjelentősebb felsőoktatási intézménye, az 1898-ban alapított Pekingi Egyetem („”) és a Egyetem. Tekintettel arra, hogy Peking Kína politikai és kulturális fővárosa is egyben, minden más városnál több felsőfokú oktatási intézményt alapítottak itt, számuk közel 60. Minden évben külföldi diákok ezrei érkeznek ide tanulmányaik megkezdésére, főleg Japánból, Dél- és Észak-Koreából, Észak-Amerikából, Európából és Délkelet-Ázsiából. A nyugati diákok száma évről évre jelentősen emelkedik. Az itt felsorolt intézmények a kínai Oktatási Minisztérium felügyelete alatt állnak. A legnevesebb intézmények: - Egyetem (清华大学) (alapítva: 1911-ben) - Pekingi Egyetem (北京大学) (alapítva: 1898-ban) - Kínai Medicína Pekingi Egyeteme (北京中医药大学) - Pekingi Kőolaj- és Földgáztudományi Egyetem (石油大学) - Központi Színházművészeti Akadémia (中央戏剧学院) - Pekingi Filmakadémia (北京电影学院) ## Média ### Televízió és rádió A Pekingi Televízió (BTV) tíz csatornán sugároz műsort mandarin nyelven. A Kínai Központi Televízió (CCTV) angol nyelvű csatornája (CCTV-9) a városban mindenütt fogható. Peking több tucat rádióállomása közül három sugároz rendszeresen angol nyelvű műsorokat: a Hit FM (88.7 MHz), az Easy FM (91.5 MHz) és a Radio 774 (774 KHz). ### Sajtó A népszerű, kínai nyelvű ' (Pekingi Esti Hírlap) napilap minden délután megjelenik. További sajtótermékek: ' (Pekingi Hírek),'' a ' (Pekingi Reggel), valamint angol nyelven megjelenő hetilapok, mint a Beijing Weekend és a Beijing Today. Elsősorban a külföldi látogatók és a külföldön élő kínaiak részére készül az angol nyelvű City Weekend, Beijing This Month, that's Beijing és a MetroZine. A nemzetközi sajtó főbb kiadványai nagyobb nemzetközi szállodákban és a Barátság Üzletekben (友谊商店, ') beszerezhetők. ### Internet Kínában az internetes oldalak hozzáférését cenzúrázzák. ## Sport Peking rendezhette a XXIX. nyári olimpiát és paralimpiát. Az olimpia központi eseményeit a Pekingi Nemzeti Stadionban („Madárfészek”) és a Pekingi Nemzeti Vízi Központban („Vizeskocka”) tartották. A pekingi Olimpiai Bizottság nyilatkozata szerint az olimpia összes kiadása nagyjából annyi volt, mint a 2004-es athéni játékoké, mely 15 milliárd dollár körüli volt, és a nyereség meghaladta az eredetileg várt 16 millió dollárt. Más források ezzel ellentétben 40 milliárd dollár körülire becsülték, mely a legdrágább olimpiai rendezést jelenti. A NOB 2015. július 31-ei döntése értelmében Peking rendezi XXIV. téli olimpiát és paralimpiát, ezzel az első város lesz, mely nyári és téli olimpiát is rendezhetett. ### Peking hivatásos sportszövetségei - A kínai szuperliga a kínai profi labdarúgás legrangosabb szintje, melyet a kínai labdarúgó-szövetség pártfogol. A liga győztesei eddig a Shenzhen Jianlibao, Dalian Shide, Shandong Luneng, Changchun Yatai és a Pekingi (北京国安) csapatai voltak. - Chinese Football Association Jia League - A Kínai Kosárlabda-szövetség (CBA) a férfiak profi kosárlabda ligája Kínában. Külön szövetségben működik a Kínai Női Kosárlabda-szövetség. A férfi profi játékosok közül több is játszott az NBA-ben, mint Jao Ming, Vang Csecse, Ji Csienlien, Szun Jüe és Mengko Patöer. Viszont csak korlátozott számú külföldi játékost engednek a CBA csapataiban játszani. Közülük ismertebb az NBA All-Star játékosa, Stephon Marbury. - Az Asia League Ice Hockey (ALH) szövetség működteti a kelet-ázsiai profi jégkorong szövetséget hét japán, kínai és dél-koreai csapattal. Székhelye Japánban van. A döntő győztese minden évben egy bajnoki kupában részesül. - A China Baseball League (CBL) (中国棒球联赛) a kínai profi baseball szövetség, melyet a Kínai Baseball-szövetség működtet. A ligát 2002-ben alapították. ## Városi és regionális kapcsolatok Peking testvérvárosai/testvérrégiói: ¹ Franciaország régiója 2 Dél-afrikai tartomány [^1]: {{cite web\|title=Pirates weave tangled web on 'Spidey\|url=

Albán Fejedelemség (1913–1925)

Az Albán Fejedelemség (albán Principata e Shqipërisë vagy geg dialektusban Principata e Shqipnis’) az 1912. november 28-án függetlenségét kikiáltó Albánia de jure 1913-tól 1925-ig fennállt alkotmányos monarchiája volt. A több száz éves oszmán uralom alól felszabadult, de az első Balkán-háborúban a szomszédos országok által lerohant fiatal állam sorsa felől az 1912 decemberétől zajló londoni konferencia döntött. 1913 során véglegesítették Albánia államhatárait (londoni és firenzei egyezmények), az 1913. július 29-én ratifikált albán statútummal pedig hivatalosan is létrehozták az Albán Fejedelemséget, amelynek önállóságát és semlegességét a nagyhatalmak garantálták. Az uralkodó kiválasztásáig hátra lévő időben az ugyancsak a nagyhatalmak mandátumával rendelkező Nemzetközi Ellenőrző Bizottság feladata volt a fejedelemség közjogi és belpolitikai helyzetének megszilárdítása, míg a Nemzetközi Csendőrség az ország rendvédelmi testületének megszervezésére kapott megbízást. Az 1912 decembere óta hivatalban lévő Qemali-kormány 1914 januárjában a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak adta át a végrehajtó hatalmat, februárban pedig az Esat Toptani vezette ellenkormány, a Közép-albániai Köztársaság is feloszlott. A külső fenyegetettség ugyanakkor nem szűnt meg: a szerb csapatok időnkénti betörése mellett Dél-Albánia nagy részét Görögország tartotta megszállás alatt, majd csapataik evakuálásával párhuzamosan, 1914 februárjától az elszakadáspárti Észak-epiruszi Autonóm Köztársaság gerillái vették át a helyüket. Időközben a nagyhatalmak a német Wilhelm zu Wied herceg – uralkodói nevén Vilmos fejedelem – személyében találták meg az Albán Fejedelemség uralkodóját. Az albán nemzet küldöttsége 1914. február 21-én Neuwiedban ajánlotta fel a koronát Vilmos részére, aki ezzel de jure az Albán Fejedelemség uralkodója lett. Ténylegesen csak 1914. március 7-én érkezett meg az ország új fővárosába, Durrësba, és kezdte meg hat hónapig tartó, dicstelen uralkodását. A történeti elemzések szerint a balkáni politikában járatlan, határozatlan és gyengekezű Vilmos alkalmatlan volt a feladatra. Albánia gazdasági és infrastrukturális elmaradottsága, a pénzügyi források hiánya mellett a belpolitikai fejlemények és a külső támadások egyaránt jelképessé tették hatalmát. Uralkodása során mellőzte a tényleges politikai tapasztalattal rendelkező Nemzetközi Ellenőrző Bizottság tanácsait, ehelyett a népszerűtlen és jobbára tétlen Përmeti-kormány kezébe tette le a végrehajtó hatalmat. 1914. április 10-én ugyan hatályba lépett az Albán Fejedelemség alaptörvénye, de a kaotikus belpolitikai és katonai helyzettel küzdő országban tényleges közjogi érvényt nem lehetett neki szerezni. Miután a Përmeti-kabinet meghatározó alakja, Esat Toptani puccskísérletét leleplezték, őt magát pedig száműzték, 1914. május 21-én hívei körében kitört a közép-albániai felkelés. A fejedelem egyre reménytelenebb katonai helyzetbe került a főváros köré ostromgyűrűt vonó, gyarapodó számú lázadókkal szemben, emellett a görög–északepiróta hadmozgások is egyre hevesebbé váltak Dél-Albániában. 1914 nyarára fontosabb belföldi támogatói a hátországba húzódva cserbenhagyták a fejedelmet (pl. Ahmet Zogolli, Prenk Bibë Doda), a Nemzetközi Csendőrség feloszlott, az államkincstár pedig kiürült. Az Albán Fejedelemség ügye az első világháború kitörésével háttérbe szorult a nemzetközi politika színpadán, és a nagyhatalmak kormányai sem siettek Vilmos segítségére. A fejedelem végül 1914. szeptember 3-án elmenekült az országból, szeptember 6-án pedig a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság is feloszlott, ezzel az Albán Fejedelemség de facto megszűnt létezni. Az első világháborúban Albánia káoszba hullott, és a világháborút követően összeült nemzetgyűlés, a lushnjai kongresszus az 1920. január 30-án elfogadott statútummal helyezte vissza hatályába az Albán Fejedelemség 1914-es alaptörvényét. Noha Vilmos fejedelem formálisan sem addig, sem a későbbiekben nem mondott le az albán trónról, a kongresszus résztvevői úgy döntöttek, hogy visszahívása helyett létrehozzák a Vilmos nevében működő, államfői jogkörökkel rendelkező négytagú Legfelsőbb Tanácsot. A lushnjai statútum még öt évig volt érvényben, amikor a hatalmát építő Ahmet Zogu nyomására az albán nemzetgyűlés 1925. január 21-én kikiáltotta a köztársaságot, ezzel az Albán Fejedelemség de jure is megszűnt létezni. Bár az Albán Fejedelemség – és különösen történetének 1914-es szakasza, Vilmos fejedelem uralkodása – sok szempontból kudarcokkal terhelt államalapítási kísérletnek tűnhet, a nagyhatalmi akaratból 1913-ban létrehozott monarchia közjogi alapjai, az akkor megállapított államhatárok status quóként hozzájárultak ahhoz, hogy a világháborút lezáró béketárgyalások során Albánia ne váljon a szomszédos országok martalékává, és 1920-ban már meglévő alapokon folytatódhasson az albán állam küzdelmes szervezése és kiépítése. ## Előzmények Az 1912. október 8-án kitört első Balkán-háborúban részt vevő Balkán-szövetség országai – Szerbia, Montenegró és Görögország – elfoglalták az addig az Oszmán Birodalomhoz tartozó albán lakta területek nagy részét. Pár hónappal korábban az albánok fegyveres felkeléssel vívták ki a birodalmon belüli autonómiájukat (Albánia vilajet), az új helyzetben azonban félő volt, hogy területeik a szomszédos nemzetállamok martalékává válnak. Ezért több évszázados oszmán hódoltság után 1912. november 28-án a vlorai nemzetgyűlésen kikiáltották a független Albániát, és az ideiglenes Qemali-kormány is megkezdte működését. A háborúban harcoló felek 1912. december 3-án tűzszünetet kötöttek, s a nagyhatalmak által kezdeményezett londoni nagyköveti konferencián december 17-én megkezdődtek a békét előkészítő tárgyalások. A brit külügyminiszter, Edward Grey elnökletével zajló tárgyalássorozaton Franciaország, Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország és Oroszország Londonba akkreditált nagykövetei vettek részt. Az albánok autonómiájának garantálása mellett 1913 folyamán megszületett a döntés az albán–montenegrói és albán–szerb államhatárok kérdéséről is (londoni egyezmény), 1913. július 29-én pedig elfogadták Albánia statútumát, amely a függetlennek elismert állam belső szervezeti felépítéséről és szabályozásáról rendelkezett. Ezzel az aktussal hivatalosan is megszületett a független, örökletes Albán Fejedelemség. A statútum rendelkezései értelmében az ország semlegességét, közigazgatási és gazdasági ügyeit a hat nagyhatalom képviselőiből és egy albán küldöttből álló, héttagú Nemzetközi Ellenőrző Bizottság volt hivatott felügyelni elsősorban az albán trón elfoglalásáig és a közjogi rendszer kialakításáig tartó időszakban. A testület tízéves mandátumot kapott arra, hogy felügyeleti és tanácsadói munkáját az Albán Fejedelemség szolgálatába állítsa. ## Elnevezési kérdések: hercegség, királyság vagy fejedelemség? Az európai nagyhatalmak által 1913. július 29-én ratifikált francia nyelvű statútum (Statut de l’Albanie) első mondata így szólt: „L’Albanie est constituée en principauté autonome, souveraine et héréditaire [...]”, amiből az állam helyi, albán megnevezése Principata e Shqipërisë vagy geg dialektusban Principata e Shqipnis’ lett. Az albánban a principata a 12–15. századi középkori albán fejedelemségekre használt kifejezés volt (principatat shqiptare). Vilmos e történelmi előképek iránti tiszteletből, egyben kései utódlásának legitimálásául – e középkori albán fejedelmek legnagyobbika, Szkander bég után – a Vilmos (II. Szkanderbég) fejedelem vagy albánul Princ Vilhelmi, Skënderbeu i Dytë uralkodói nevet vette fel. Ugyanakkor Vilmos közkeletű albán címe nem a princ, hanem a mbret (határozott alakjában mbreti) volt. A latin imperator gyökre visszavezethető szó főjelentése a szótárak szerint ’király’, ugyanakkor az albán nyelvben a szó használata lefedi az általánosabb ’uralkodó’ fogalmát is. Erre például szolgálhat a II. Bajazid oszmán szultán által a 15. században építtetett berati mecset, amelynek neve az uralkodó iránti hálát és tiszteletet kifejező Xhamia e Mbretit (’a király mecsetje, királyi mecset’) lett. Mindezeket figyelembe véve az uralkodó címzése (herceg, király vagy fejedelem) már a korabeli literátus emberek körében is zavart okozott. Ahogy Edith Durham írta 1914 márciusában: „Értésünkre jutott, hogy az albán mbret cím pontos angol megfelelője a prince (’fejedelem’) – no nem a nyelvészek, hanem a diplomaták szerint –, [...] következésképpen fordításaként kerülendő a king (’király’) szó használata.” A magyar nyelvű történeti munkákban döntően a fejedelem címmel illetik Vilmost, az ország államformájára pedig a fejedelemség szót alkalmazzák. Jóllehet, előfordul a herceg szó használata is, de szinte kizárólag születési címeként, Wied herceg formában. Az Albán Királyság / albán király vagy Albán Hercegség / albán herceg változatokra a felhasznált magyar nyelvű forrásokban nincs utalás. ## Az Albán Fejedelemség helyzete 1913 derekától A fiatal Albánia gazdasági, társadalmi és kulturális értelemben egyaránt Európa legelmaradottabb országának számított. Gazdaságát alapvetően a feudális birtokrendszer határozta meg, amelyben a konzervatív földesurak, a bégek nagy kiterjedésű földbirtokaikat – különösen Közép-Albániában – jóformán megfizethetetlen ellenértékért adták ki művelésre az albán lakosság 90%-át kitevő nincstelen parasztok tömegeinek. A két társadalmi réteget tátongó szakadék választotta el egymástól, az albán társadalomban nem volt középosztály. A kézművesség és a kereskedelem rendkívül elmaradott, a modern értelemben vett ipari termelés ismeretlen volt. Noha az ország a legtöbb alapvető cikkből behozatalra szorult, külkereskedelmi kapcsolatokkal jóformán mégsem rendelkezett. Az 1913-as év külkereskedelmi mérlege 4,36 millió korona értékű kivitelt és 18,47 millió korona bevitelt mutatott. A fejlődési potenciált erősen hátráltatta, hogy a népesség több mint 95%-a írástudatlan volt, s az ország egészségügyi ellátórendszerrel gyakorlatilag nem rendelkezett. ### Belpolitikai erőviszonyok és regionális tagoltság Noha névleg a Qemali-kormány irányította a független albán állam életét, valójában az ország el nem foglalt területei is három hatalmi erőcentrum köré szerveződtek. Ezek Shkodra (Észak-Albánia), Durrës (Közép-Albánia) és Vlora (Dél-Albánia) voltak. Az első Balkán-háború kitörésekor Szerbia és Montenegró csapatai ostrom alá vették Shkodra városát, amelyet a nagyhatalmak által tető alá hozott londoni egyezmény Albániának ítélt. A döntést követően a szerbek elvonultak a város alól, de a montenegrói sereg folytatta az ostromot. 1913. április 5-én a nagyhatalmak hadihajóikkal zár alá vették a montenegrói partokat, bár ezzel a kis ország elhanyagolható tengeri külkereskedelme miatt nem érték el a kellő hatást. A montenegróiak ügye ráadásul nem várt helyről kapott segítséget: az ostromlott városban Esat Toptani még január 30-án megölette a vár védelmét irányító Haszan Riza pasát, majd a parancsnokságot átvéve április 23-án átadta a várat a montenegróiaknak, és csapataival Tirana környéki birtokaira vonult. 1913. május 14-én végül a nagyhatalmak nyomására Montenegró feladta Shkodrát, és a Brit Királyi Haditengerészet irányítása alatt álló nemzetközi katonai kontingens vette át a város irányítását. A közigazgatás feje Cecil Burney altengernagy, 1913. őszi távozása után pedig George Fraser Phillips ezredes, a West Yorkshire gyalogosezred parancsnoka lett. A helyi római katolikusokból és muszlimokból szerveződött tanács 1914. március 19-ei felállásáig osztrák–magyar, brit, francia, német és olasz zászló lobogott a shkodrai Rozafa-vár fölött. A londoni nagyköveti konferenciáról 1913 júniusában a fővárosba, Vlorába hazatérő miniszterelnök, Ismail Qemali folytatta az ország újjászervezésének és a rend helyreállításának munkáját. Számos akadállyal kellett azonban szembesülniük. Az ország nagy része idegen megszállás alatt állt, az államhatárok kérdését a nagyhatalmak még nem tisztázták megnyugtatóan, a szabad területek albánságát pedig megannyi politikai érdek osztotta több frakcióra. A kormány ellenőrzése alatt álló területeken be tudtak vezetni egyfajta közigazgatást, szétválasztották az államot és az egyházat, kiépítették a büntetőbírósági rendszer alapjait, és szintén nagy jelentőségű lépés volt egy albán főmuftinak a szunnita muszlimok élére történő kinevezése. A Qemali-kormány tevékenységét azonban alapvetően elégedetlenség övezte, különösen a radikális változásokat remélő, nyugatias gondolkodású értelmiségi albánok részéről. További presztízsveszteséggel járt az albán kormányra nézve az Albán Nemzeti Bank megalapítása, amelynek működtetését koncesszióban az olasz Banca Commerciale Italiana és az osztrák Wiener Bankverein kezdte meg. Az ország gazdasági fellendülését remélték egy albán pénz- és hitelintézet megalapításától, de a bank jogosítványai között szerepelt annak a lehetősége, hogy rendkívül kedvező áron albániai ingatlanokat vásároljon fel. A kormány a nyugati pénzintézetek nyomására 1913 szeptemberében kénytelen volt az alapító okiratot ezzel a kitétellel együtt elfogadni, de az értelmiségi körök felzúdultak, mert az egyébként is nincstelen albánság kizsákmányolásának veszélyét látták az ügyletben. A belpolitikai palettát tovább színesítette a Qemali-kormány ellenlábasa, Esat Toptani pasa tevékenysége. A neve korábban a janinai török csendőrség keménykezű parancsnokaként lett ismert, majd akkor vált igazán hírhedtté, amikor 1914 áprilisában Shkodra városát átjátszotta a montenegróiak kezére. Ezt követően Toptani Közép-Albániában szervezte politikai hátországát, a Shkodra védelmében elszenvedett veszteségeiért pedig jóvátételt követelt a Qemali-kormánytól. Kezdeti tervei arra irányultak, hogy szerb és montenegrói támogatással – a Fekete-Drintől keletre fekvő területekért cserébe – Albánia uralkodója legyen, de 1914 májusára nyilvánvaló volt, hogy törekvései kudarcot vallottak. Így az Osztrák–Magyar Monarchia rábeszélésének engedve és Qemali hívásának eleget téve 1913. július elején a vlorai kormány belügyminisztere lett. Nem vett részt sokáig a kabinet munkájában, 1913. augusztus 1-jén kivált a kormányból, és közép-albániai párthívei körében, Durrësban vetette meg a lábát, ahol ellenkormányt szervezett. Követői a Qemali-kormánnyal szembehelyezkedve Toptaniban látták a haza megmentőjét, és nem utolsósorban az iszlám hit bajnokát. Toptani többször felszólította Qemalit, hogy kormányát Durrësban szervezze újra, vagy rendelje az Oszmán Birodalom fennhatósága alá. Miután Qemali nem volt hajlandó teljesíteni követeléseinek egyikét sem, Toptani 1913. október 16-án kikiáltotta a Közép-albániai Köztársaságot, és megalakította az államalakulat törvényhozó testületét, a szenátust. Toptani kommünikéjében a lakosság értésére adta, hogy a Qemali-kormány visszaélései motiválták lépését, és amint a fejedelem elfoglalja a trónját, átadja neki a hatalmat. Fennhatósága a Mat és a Shkumbin folyók közötti területre terjedt ki, jelentősebb központjai Durrës mellett Tirana, Kruja, Kavaja és Shijak voltak. Ezzel a Qemali-kormány mozgástere a korábbiaknál is jobban beszűkült. Fennhatósága csupán a főváros, Vlora tágabb környezetére terjedt ki, Toptani Közép-Albániát tartotta ellenőrzése alatt, Shkodra városa nemzetközi katonai igazgatás alatt állt, az északi törzsek pedig megtartották függetlenségüket. Emellett az ország külső támadásoknak is ki volt téve. ### Államhatárok és területi integritás A londoni nagyköveti konferencián képviselt nagyhatalmak 1913. március 22-én megállapodtak az északi és északkeleti államhatár kérdésében. A Hoti, Gruda és Kelmendi törzsek területeit, valamint Plava és Gusinje vidékét Montenegrónak, az egykori Koszovói vilajet – ma Nyugat-Koszovó és Nyugat-Macedónia – csaknem teljes területét pedig Szerbiának ítélték, köztük olyan, albán többségű piacvárosokkal, mint Shkup (ma Szkopje), Dibra (Debar), Prizren, Gjakova és Peja. Még délebbre Ohri (Ohrid) és Manastir (Bitola) városai kerültek szerb kézre. Az ezt szentesítő londoni egyezmény ratifikálására 1913. május 30-án került sor. 1913 augusztusától mind sűrűbben érték atrocitások a Szerbiához csatolt területek albánságát, szeptemberre pedig már mindennaposak voltak a határvillongások is. Szeptember 20-a körül reguláris szerb katonák Dibra és Luma vidékén tíz falut égettek fel, a lakosság egy részét megölték (köztük a Luma törzs két vezetőjét), jószágaikat elhajtották. A Qemali-kormány hadügyminisztere, Isa Boletini hatezer embere élén benyomult a szerb ellenőrzés alatt álló koszovói területekre, és pár napon belül elfoglalta Dibra, Gostivar, Struga és Ohri városokat. Szeptember 25-ére már Kiçevo, Peshkopia és Gjakova, illetve a Montenegróhoz csatolt Tuz és Gucia is a kezén volt. Októberben azonban mobilizálták a szerb hadsereg 60 ezres alakulatát, amely nagy túlerejének köszönhetően visszaszorította Boletini csapatait, és mélyen behatolt albán területre. Az Orosh–Elbasan vonalig előrenyomuló szerbek közel száz albán faluban 12 ezer házat borítottak tűzbe, mintegy nyolcezer albánt gyilkoltak le és további 125 ezret tettek földönfutóvá. Mintegy 80 ezer menekült árasztotta el Tirana és Elbasan vidékét. Október 14-én a német, az osztrák–magyar és az olasz kormány felszólította a szerb hadsereget a londoni egyezmény betartására és Albánia területének elhagyására, amennyiben el akarja kerülni a Monarchia katonai beavatkozását. Október 20-án a szerb kormány elfogadta az ultimátumot, és megkezdték csapataik kiürítését, amit október 25-éig – más források szerint november 7-éig – be is fejeztek. A londoni nagyköveti konferencián részt vevő nagyhatalmak ugyan nagy vonalakban megállapították a déli albán–görög államhatár vonalát, de 1913. augusztus 11-én felállították az Albánia Határait Kijelölő Nemzetközi Bizottságot, amelynek feladatául szabták, hogy helyszíni bejárással, a lakosság etnikai hovatartozásának figyelembevételével négy hónapon belül véglegesítsék a határt. A bizottság helyszíni munkáját alapvetően megnehezítette, hogy a nagyhatalmi szándék szerint Albániának ítélt Korça, Përmet és Gjirokastra vidéke az első Balkán-háború kitörése, 1912 vége óta görög megszállás alatt állt. E területek görög adminisztrációja mindent elkövetett azért, hogy a bizottság a bejárás során a lakosság görög etnicitásának megannyi jelével találkozzék. 1913 októberének végére nyilvánvalóvá vált, hogy a bizottság ilyen körülmények között nem képes objektívan ellátni a feladatát, így demográfiai adatokra és térképekre hagyatkozva Firenzében folytatták a munkát. Javaslatukat 1913 decemberében véglegesítették, az albán–görög határt rögzítő firenzei egyezményt december 17-én ratifikálták a nagyhatalmak és Albánia képviselői. Ennek alapján Janinát és Çamëria nagy részét Görögországnak ítélték, míg Korça, Përmet, Gjirokastra, Delvina és Saranda vidéke az albán oldalon maradt. A nagyhatalmak a firenzei egyezmény szellemében követelték a görög csapatok kiürítését a dél-albániai területekről. Miután azonban a görög kormány már az egyezményt sem volt hajlandó aláírni, természetesen ennek a követelésnek is ellenszegült, és Dél-Albániában kezdetét vette az észak-epiruszi görög ellenállás szervezése. A nagyhatalmak végül 1914. január 18-áig meghosszabbították a görög csapatok evakuálásának határidejét. ### Nemzetközi szervezetek tevékenysége 1913 őszén ilyen körülmények között alakult meg ténylegesen is a vlorai székhelyű Nemzetközi Ellenőrző Bizottság, amelynek első ülésére 1913. október 16-án került sor. A nagyhatalmak képviseletében a bizottság tagja a brit Harry Harling Lamb, a francia Léon-Alphonse-Thadée Krajewski, az osztrák–magyar Aristoteles Petrović, az orosz Alekszandr Mihajlovics Petrjajev, a német Julius Winckel és az olasz Alessandro Leoni voltak, az albán küldött pedig a Qemali-kormány külügyminiszteri posztját elhagyó Myfit Libohova lett. A bizottság fő feladata az albán társadalmi és politikai viszonyok feltérképezése, egy alkotmánytervezet, Albánia kormányzati formájának az államszervezet, közigazgatás és gazdaságirányítás valamennyi területére kiterjedő kidolgozása, a rendvédelmi szervek munkájának segítése volt, amivel hat hónapon belül el kellett készülniük. A Nemzetközi Ellenőrző Bizottság tagjai eleinte határozott utasítást kaptak arra nézve, hogy az államigazgatás helyi szerveit, vagyis elsősorban az Ismail Qemali vezette ideiglenes nemzeti kormányt vagy bármely más regionális önkormányzati testület joghatóságát ne ismerjék el, sőt, amennyiben lehetséges, számolják fel. A helyi szervekkel szembeni merev elzárkózás hamarosan azonban enyhült, s 1913. november 28-án – Albánia függetlenségének első évfordulóján – a nagyhatalmakat képviseletében eljáró Nemzetközi Ellenőrző Bizottság elismerte a Qemali-kormányt mint a független Albánia végrehajtó hatalmát. Az 1913-as statútum kilencedik pontja rendelkezett a Nemzetközi Csendőrség felállításáról, amelynek feladata az Albán Fejedelemség rendvédelmi munkájának megszervezése volt. A semleges és gyarmattartó országként muszlim többségű területeken nagy tapasztalattal rendelkező Hollandia vállalta el a testület megszervezését. Az első holland tisztek 1913 októberében érkeztek az albán fővárosba, Vlorába, a testület főparancsnokai, Willem de Veer és Lodewijk Thomson pedig novemberben követték őket. Három héten át az országban utazgatva ismerkedtek a körülményekkel, majd Vlorába visszatérve belevágtak a szervezőmunkába, a csendőröknek alkalmas albánok verbuválásába és kiképzésébe. 1914 januárjára egy ütőképes, szervezett csendőri erőt állítottak fel, amely 1914 januárjában felszámolta a vlorai Grebena-összeesküvést és leverte Esat Toptani közép-albániai milíciájának Shkumbin-völgyi és elbasani garázdálkodását. Épp ez utóbbi konfliktusok azonban végletesen aláásták a Qemali-kormány egyébként is megfogyatkozott tekintélyét. Qemali lemondott a kormány vezetéséről, 1914. január 22-én kabinetjét feloszlatta, és a végrehajtó hatalmat átadta a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak arra az időtartamra, míg a nagyhatalmak által kijelölt fejedelem el nem foglalja az ország trónját. A bizottság elszánt volt a tekintetben, hogy további lépéseket tesz a belpolitikai helyzet megszilárdításáért az uralkodó megérkezéséig hátra lévő időben. Február elején a bizottság két tagja, Lamb és Winckel felkereste Durrësban Esat Toptanit, a Közép-albániai Köztársaság vezetőjét, hogy Qemali példáját követve hagyja el Albánia területét, ő azonban erre nem volt hajlandó. Ellenkormánya és a Közép-albániai Köztársaság feloszlatásának azt szabta feltételéül, hogy ő vezethesse a leendő uralkodónak az albán koronát felajánló delegációt. ## Vilmos fejedelem uralkodása ### A fejedelem kiválasztása Az 1913. júliusi statútum szellemében még a nagyhatalmakra várt az Albán Fejedelemség uralkodójául alkalmas személy kiválasztása. Az Oszmán Birodalom ragaszkodott volna egy oszmán uralkodó kinevezéséhez, albán körökben pedig felmerült Ismail Qemali, Esat Toptani és Prenk Bibë Doda neve is mint lehetséges fejedelemjelölteké. A nagyhatalmak végső soron Ausztria–Magyarországot és Olaszországot bízták meg az Albán Fejedelemség uralkodójának alkalmas személy kiválasztásával. Jelöltekben nem volt hiány, a lehetséges trónjelöltek között felmerült Albert Ghica herceg (Románia), Ferdinand d’Orléans herceg (Franciaország), Wilhelm Karl von Urach herceg, Moritz Georg von Schaumburg-Lippe herceg (mindketten Németországból), Arthur of Connaught herceg (Egyesült Királyság) és Savoyai Lajos Amadé abruzzói herceg (Olaszország) neve. A folyamat a bizottság döntésképtelensége miatt elhúzódott, és végül az eredetileg esélytelennek ítélt Wilhelm zu Wied hercegre – a „román jelöltre” – esett a választás. Lényegében azzal, hogy német uralkodót választottak az albán trónra, a nagyhatalmak a Görögországban, Romániában és Bulgáriában már jó bevált receptet alkalmazták; ezen országok első modern kori uralkodói – I. Ottó, I. Károly és I. Ferdinánd – ugyanis valamennyien német származásúak voltak. Eredetileg valószínűleg Wied apai nagynénje, Erzsébet román királyné fejéből pattant ki az ötlet – aki egyébként Carmen Sylva álnéven romantikus történeteket is írt –, hogy kedvenc unokaöccsét ajánlja az albán trónra, és ehhez kérte Take Ionescu román miniszterelnök támogatását is. Wied neve jóformán saját hazájában is ismeretlen volt, és a nagyhatalmak kezdetben egyáltalán nem támogatták a jelöltségét. Nem rendelkezett ismeretekkel a Balkánról, emellett elsősorban egyenes és kötelességtudó katona volt, akitől mi sem állt távolabb, mint a diplomáciai és politikai fondorlatok világa. Egy protestáns uralkodó trónra lépése abban az Albániában, ahol protestánsok jóformán nem éltek, eleve kockázatos döntésnek ígérkezett, más szemszögből éppen ez látszott szerencsés választásnak, tudniillik, hogy nem az Albániában bevett felekezetek valamelyikéhez tartozik a fejedelem. II. Vilmos német császár kifejezetten hevesen ellenezte a tervet, miután a Balkán ügyeiben tájékozatlan herceget alkalmatlannak vélte a feladatra, és attól tartott, hogy kudarca magára Németországra is rossz fényt vethet. A kor albánszakértője, Edith Durham viszont éppen célzatosságot sejdített meg az mögött, hogy a nagyhatalmak egy nyilvánvalóan alkalmatlan jelöltet támogattak, elkerülendő, hogy a későbbi geopolitikai játszmáik tárgyává váló Albánia élén álló határozott, erőskezű uralkodó keresztezze terveiket. Amikor 1913 októberében Wiedet tájékoztatták a jelöltségéről, ő maga sem fogadta nagy lelkesedéssel az ötletet. Gondolkodási időt kért és feltételül szabta, hogy a nagyhatalmi döntést mind Ismail Qemali kormányának, mind Esat Toptani ellenkormányának el kell fogadnia, az albán államhatár kérdését pedig megnyugtatóan rendezni kell. A nagyhatalmak 1913. november 23-án tájékoztatták a Qemali-kormányt arról, hogy megszületett a döntés az uralkodó személyéről, majd december 3-án Wied herceget hivatalosan is felkérték az Albán Fejedelemség trónjának elfoglalására. A továbbra is szabódó Wied herceget végül ambiciózus és erős akaratú felesége győzte meg, nagynénje, Erzsébet királyné pedig túlzóan dicsérő brosúrát adott ki unokaöccséről. Vélhetően férje, I. Károly román király is latba vetette rábeszélőképességét. 1914. február 6-án Wied végül hivatalosan is elfogadta jelölését az albán trónra, amikor már tudott volt, hogy korábban megszabott feltételei teljesültek: a Qemali-kabinet és a Toptani-ellenkormány feloszlott, az 1913. decemberi firenzei egyezmény pedig véglegesítette az albán–görög államhatárt. A nagyhatalmak emellett 3 millió fontsterlinges kölcsönt szavaztak meg az új állam adminisztratív költségeire, amelyből félmilliót Vilmos személyes költségeire az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország már 1913 novemberében rendelkezésére bocsátott. ### Vilmos fejedelem trónra lépése Vilmos 1914. február 6-án hivatalosan jelezte a nagyhatalmak felé, hogy elfogadja az albán trónt, majd tisztelgő látogatást tett az európai fővárosokban. Legelőször Rómába utazott el, február 13-án Bécsben Leopold von Berchtold külügyminiszterrel költött el egy ebédet, majd este maga I. Ferenc József fogadta a Schönbrunnban vacsorára. Február 18-án már Londonban volt, ahol előbb V. György és Mária királyné meghívására ebédre volt hivatalos a Buckingham-palotába, majd Edward Grey külügyminiszterrel találkozott. Másnap, február 19-én Párizsban, az Élysée-palotában fogadta Raymond Poincaré köztársasági elnök, valamint megbeszéléseket folytatott Gaston Doumergue miniszterelnökkel. 1914\. február 21-én Wied, a leendő Vilmos fejedelem neuwiedi családi kastélyában fogadta a koronát felajánló albán küldöttséget. A tizenhét tagú delegációt Esat Toptani vezette, és tagjai között volt Mihal Turtulli, Hasan Prishtina, Shefqet Vërlaci, Iliaz Vrioni, Eqrem Vlora, valamint Miltiadh Salvari is. Ajándékképpen átnyújtottak Vilmosnak egy díszes ládikát, amelyben egy-egy marék albán földet és homokot, valamint egy üvegcse albán vizet helyeztek el. Ezt követően Toptani albán nyelvű – Eqrem Vlora által tolmácsolt – köszöntőbeszédében kiemelte, hogy az albánság egészét képviselve felajánlják számára a koronát és üdvözlik új uralkodójukat. Vilmos német nyelvű válaszában elfogadta a koronát, ezzel hivatalosan is az Albán Fejedelemség uralkodója lett. Ezt követően az albán fejedelem és fejedelemasszony bankettet adott a küldöttek tiszteletére, másnap pedig a fejedelmi pár az albán delegációval együtt Waldenburgba utazott, hogy tisztelgő látogatást tegyenek Zsófia fejedelemné családjánál. A ceremóniát követően Vilmos folytatta európai udvariassági látogatásait. Február 25-én Berlinben felkereste a német külügyminisztériumot, valamint fogadta őt a berlini olasz és orosz nagykövet. Február 27-én Szentpétervárott előbb a Téli Palotában fogadta Totleben gróf, a cár egyik hadsegéde, ezt követően II. Miklós cárral költött el egy ebédet Carszkoje Szelóban, majd hivatalában meglátogatta Szergej Dmitrijevics Szazonov külügyminisztert. Este a szentpétervári német nagykövetség adott bankettet Vilmos tiszteletére. Ezt követően Vilmos hazatért, és az időt a fejedelemség címerének, zászlajának és hadserege tiszti uniformisainak megtervezésével töltötte el. Vilmos végül március 4-én útnak indult, hogy elfoglalja trónját. 1914. március 7-én délután két órakor Trieszt érintésével, az osztrák–magyar Taurus kerekes gőzös fedélzetén – olasz, brit és francia hadihajóktól kísérve – érkezett meg Durrësba. Feleségén, Zsófia fejedelemnén kívül vele érkezett brit magántitkára, Duncan Heaton-Armstrong, német udvari számvevője, von Trotha, a fejedelemné két udvarhölgye (von Oidtmann és von Pfuel kisasszonyok), valamint néhány holland katonatiszt. A parton Esat Toptani pasa fogadta Vilmost, de megjelentek az Alizoti-kormány miniszterei, a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság két tagja, a nagyhatalmak konzuljai, a Nemzetközi Csendőrség holland parancsnokai, Durrës és Vlora közigazgatásának vezetői, valamint a keresztény és muszlim közösségek képviselői is. Toptani színpadias eszközökkel saját politikai pozíciójának megszilárdítására használta fel az alkalmat: a hajó fedélzetére még szalonkabátban lépett az uralkodó üdvözlésére, majd amikor immár Vilmos fejedelem oldalán ismét megjelent a parton, már a fejedelem által tervezett, erre az alkalomra készíttetett gyöngyszürke tábornoki egyenruhájában feszített. A későbbiekben nem mulasztotta el megosztani azt az intim információt, hogy a fejedelem saját kezűleg segédkezett neki az átöltözésben. Vilmos életében először albán földre lépett. Miután a velencei bástyáról és a kíséretet adó hadihajókról eldördültek az üdvözlő ágyúlövések és a köszöntőbeszédek is véget értek, a lelkes durrësiak kifogták a lovakat és a palotáig húzták a fejedelmi pár kocsiját. Ott Vilmos kiment az erkélyre, és végignézte, amint a népviseleteikbe öltözött albánság küldöttei elvonultak előtte. A Nemzetközi Ellenőrző Bizottság már 1914. február 3-án javasolta, hogy a délnyugati Vlora helyett a központibb elhelyezkedésű Durrës legyen az Albán Fejedelemség székvárosa; a javaslatot március 7-én Vilmos fejedelem el is fogadta. A város korábbi török kormányzójának rezidenciája (konak) már január óta átalakítás alatt állt, hogy a fejedelem már egy monarchához méltó palotában rendezkedhessen be. Az általános közhangulat Szkander bég fejedelem utódját, Albánia megmentőjét üdvözölte Vilmos személyében. A hiszékeny nép körében ráadásul elterjedt, hogy a fejedelem érkezésével sosem látott jólét és gazdagság köszönt Albániára. A partra lépő fejedelem magas termete és katonás viselkedése szintén elnyerte az üdvözlésére érkező tömegek tetszését. Koronázásra vagy külsőséges körülmények közötti uralkodói beiktatásra nem került sor, de az új főváros utcáit elfoglaló össznépi vigalom egy hétig tartott. Három nappal később, 1914. március 10-én a fejedelem jelenlétében Fan Noli megtartotta az új főváros első albán nyelvű ortodox istentiszteletét. ### Vilmos fejedelem uralkodásának első hónapjai Hamarosan azonban a kijózanodás vette át az eufória helyét, Vilmos uralkodása legelején hibát hibára halmozott. Miután a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság Vilmos kezébe tette le a végrehajtói hatalmat, a fejedelem hallani sem akart arról, hogy a nemzetközi testület székhelyét Durrësba áthelyezve a munkáját segítse, és nyersen visszarendelte őket a déli Vlorába. Ezt követően a Qemali-kormány január 22-ei feloszlásával alakult ideiglenes Alizoti-kabinet helyett az 1914. március 15-én kinevezett és március 18-án felesküdött Përmeti-kormány vette át a közügyek irányítását. Maga a miniszterelnök és egyben külügyminiszter, Turhan Përmeti éveken át oszmán diplomataként szerzett érdemeket, 1910 és 1913 között szentpétervári követ volt. A kabinet további tagjai a már jól ismert Esat Toptani (belügy és hadügy), Myfit Libohova (igazság- és vallásügy, a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság korábbi angol tagja), Aziz Vrioni (mezőgazdaság és kereskedelem), Adamidi Frashëri (pénzügy), Hasan Prishtina (közmunka és postaügy), valamint Mihal Turtulli (oktatás) voltak. A kormány már a kezdetektől rendkívül népszerűtlen volt, különösen Esat Toptani kulcspozíciókba kerülése borzolta fel a kedélyeket. Esat pasa elsősorban azt remélte, hogy nagyszámú közép-albániai párthívével a háta mögött és a kormány befolyásos tagjaként személyes uralkodói ambícióit építheti, ugyanakkor miniszteri posztját és Vilmos fejedelmi tekintélyét addig is politikai ellenfelei félreállítására használhatja fel. Maga Përmeti, noha tapasztalt és tehetséges diplomata volt, Esat Toptani mesterkedéseivel és intrikáival szemben tehetetlennek bizonyult, aki így hamarosan a kormány erős emberévé vált. A fejedelem magántitkárának tanúsága szerint a Përmeti-kabinet tagjai a kormányzati munka helyett leginkább Toptani házában kávét szürcsölgetve múlatták az időt. Ha mindez nem lett volna eléggé kudarcos kezdés, Vilmos újabb ütést mért az albán nemzeti büszkeségre azzal, hogy megalakított egy a közvetlenül a személye mellé rendelt belső tanácsot, amelynek brit magántitkára, Duncan Heaton-Armstrong, az olasz Fortunato Castoldi és az osztrák Carl Buchberger volt a tagja. A durrësi udvartartás március végéig a fejedelem szárnysegédjével, Eqrem Libohovával, az udvari kamarás Sami Vrionival és a palotatiszt Selim Vasával egészült ki. A tarka nemzetiségű fejedelmi udvar lingua francája alapvetően a francia és a német nyelv volt. A fejedelem napirendje májusig egy békében és prosperitásban élő ország monarchájának életét idézte. Délelőtt kilenckor elfogyasztott reggelije után ebédig államügyekkel foglalkozott, majd pihenést és a délutáni teázást követően sétát tett a palota kertjében vagy fegyveres-kutyás kísérettel a városban. Az este nyolckor elköltött vacsorát követően sakkozott vagy kártyázott, majd nyugovóra tért. Hetente kétszer-háromszor Vilmos és Zsófia lovas csendőri védőkísérettel kilovagoltak. A Nemzetközi Ellenőrző Bizottság kötelezettségeinek megfelelően időközben előkészítette az Albán Fejedelemség alaptörvényét, amelyet március közepén adtak át a fejedelemnek és a Përmeti-kormánynak véleményezésre. Az alkotmány 1914. április 10-én lépett életbe, ezzel az 1913. július 29-ei nagyhatalmi statútumot hatályon kívül helyezte. A dokumentumot ünnepélyes külsőségek között Vlorában írták alá a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság tagjai, illetve az albán kormány képviseletében Mehdi Frashëri. Az alaptörvény nagyhatalmi garanciával deklarálta az ország semlegességét, felállított egy négy miniszterből álló, az uralkodónak felelős végrehajtó tanácsot, és elrendelte a törvényhozó nemzetgyűlés összehívását. A négyévente újraválasztandó nemzetgyűlésbe a hét prefektúra mindegyike három-három küldöttet delegálhatott, tíz képviselőt pedig maga az uralkodó jelölhetett ki. Emellett helyet kaptak a parlamentben a szunnita muszlim, a római katolikus, az ortodox és a bektási felekezetek, továbbá az Albán Nemzeti Bank vezetői. ### A közép-albániai felkelés Toptani nem fogadta kitörő lelkesedéssel a nemzetgyűlés gondolatát, titkos politikai tervei végrehajtását hátravetette volna bármely efféle, a nemzet politikai egységét kifejező lépés. Ezért elkezdte felfegyverezni párthíveit és a Shijak környékén letelepedett bosnyák menekülteket. Május 17–18-án utasítására Shijakban felfegyvereztek kétszáz embert, színleg azzal a céllal, hogy az északepiróták ellen induljanak harcolni, valójában azzal az utasítással, hogy Durrës ellen vonuljanak. A főváros katonai vezetése és a fejedelem azonban neszét vette a szervezkedésnek, és Vilmos felszólította Toptanit a lemondásra, május 19-én pedig némi tűzharc árán letartóztatták és Olaszországba száműzték a volt belügy- és hadügyminisztert. Másnap, 1914. május 20-án a Përmeti-kormány formálisan feloszlott, majd azonnal újjáalakult, ám a Toptani híveiül számító kormánytagok nélkül. Az albán belpolitika szempontjából nagy megkönnyebbülést jelentett az intrikus Toptani és híveinek eltávolítása, több, az eseményeket addig távolról szemlélő albán hazafi támogatólag a fejedelem kormánya mellé állt. Az ezt követő titkosrendőrségi vizsgálatok és kihallgatások során fény derült arra, hogy Toptani és májusi puccskísérlete mögött valóban az olaszok álltak, akik rajta keresztül kívántak befolyást gyakorolni az albániai belpolitika alakulására. Esat Toptani eltávolításával azonban korántsem oldódott meg a belpolitikai helyzet. Május 21-én zavargások törtek ki Kavajában, amelynek során a Toptani letartóztatásán felháborodott városlakók a török lobogót húzták fel az albán zászló helyébe. A rend helyreállítására küldött kormánycsapat tévedésből lelőtt három shijaki földművest, amire válaszul a felháborodott – és még Toptani által felfegyverzett – lakosság megtámadta a különítményt, lefegyverezték a tagjait, majd elfoglalták a Durrës keleti határában fekvő rashbulli magaslatot. 1914. május 23-án a lázadók Haxhi Qamili vezetésével megindultak és egy puskalövés nélkül, rövid időre akadálytalanul bemasíroztak a fővárosba. Bár a kormánycsapatok végül kiverték őket Durrësból, a felkelők az elkövetkező hónapokban ostromgyűrűt vontak a főváros köré, és egyre nagyobb területeket vontak az ellenőrzésük alá. A lázadók követelései alapvetően iszlamista és oszmanista elemeket tartalmaztak (muszlim uralkodó, az oszmán fennhatóság visszaállítása stb.), de megfogalmazott céljaik között társadalmi és gazdasági reformok is szerepeltek, valamint a fejedelemmel és a Përmeti-kormánnyal szembeni általános elégedetlenség is egyre nagyobb hangsúlyt kapott. 1914. június 15-én került sor a szembenálló felek legvéresebb ütközetére Durrës mellett, amelynek során bár megfutamították a felkelőket, de érzékeny veszteségeket szenvedtek a fejedelem csapatai is, a harcmezőn esett el a hadsereg főparancsnokául kinevezett Lodewijk Thomson is. Vilmost a kevéssé ütőképes kormánycsapatok mellett a Nemzetközi Csendőrség alakulatai, Isa Boletini, Prenk Bibë Doda és Ahmet Zogolli harcosai is támogatták, a folyamatosan gyarapodó felkelők 1914 júliusára azonban egyértelmű katonai fölénybe kerültek, elfoglalták Elbasant és Beratot is. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy június közepétől a Dél-Albániát elfoglaló északepiróták és a közép-albániai fegyveres felkelők több vidéken együttműködtek, július folyamán pedig Zogolli és Doda is magukra hagyta a fővárost védő csapatokat. ### Szerb és görög csapatmozgások Albániában Noha a szerb hadsereg a londoni egyezmény szellemében 1913. november 7-éig kivonta csapatait az albán területekről, 1914 tavaszán a határ menti villongások kiújultak. Ezeregyszáz katonája élén Popović tábornok több ízben betört albán területre, s nem kímélték sem az útjukba eső falvakat, sem azok lakóit. A koszovói és macedóniai albánságot hasonló atrocitások érték; a szófiai L’Indépendance Albanaise 1914. március közepi beszámolója szerint ötvenhárom albán falut értek támadások Peja, Gjakova, Prizren, Dibra és Ohrid környékén, 359 lakóházat romboltak le és az 1800-at is meghaladta a polgári áldozatok száma. Az osztrák–Magyar Monarchia felszólította Szerbiát az albán államhatárok tiszteletére, de ez csak tovább szította a szerbek Ausztria-ellenes érzelmeit. Az albán–görög államhatárt véglegesítő, 1913. december 17-én aláírt firenzei egyezmény szellemében a nagyhatalmak felszólították Görögországot, hogy csapataikat ürítsék ki az Albániának ítélt területekről, Korça, Përmet és Gjirokastra vidékéről. Miután a görög kormány 1913 végéig nem engedelmeskedett a felszólításnak, a nagyhatalmak 1914. január 18-áig meghosszabbították csapataik evakuálásának végdátumát. Időközben a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság is interpellált a nagyhatalmak kormányainál, és arra figyelmeztetett, hogy a dél-albániai helyzet alááshatja az ország konszolidálására irányuló erőfeszítéseket. A nagyhatalmak azonban türelmesnek bizonyultak, a január 18-ai határidőt még kétszer módosították, és a görög csapatok evakuálásának végső dátumát 1914. március 1-jében jelölték meg. Éppen mielőtt az ultimátum által megszabott nap elérkezett volna, 1914. február 28-án az elszakadáspárti görögök felkelést robbantottak ki Dél-Albániában, és Gjirokastra fővárossal kikiáltották az Észak-epiruszi Autonóm Köztársaságot. A fővároson kívül Saranda, Himara, Delvina, Përmet és Korça vidékét magában foglaló, mintegy államalakulat elnöke az a Jeórjiosz Hrisztákisz-Zográfosz lett, aki 1909-ben a külügyminiszteri tárcát vezette a görög kormányban. A Venizélosz-kabinet tagadta, hogy Görögország keze is benne lett volna az epiróták elszakadási kísérletében. Az ő olvasatukban a görög hadsereg kötelezettségeinek megfelelően kivonult Albániából, pusztán a terület görög lakossága fejezte ki így Görögországgal szembeni szimpátiáját, sőt, Venizélosz az athéni országgyűlés pártjait felszólította, hogy ne álljanak Zográfosz észak-epiruszi törekvései mellé. Egyes történeti munkák szerzői ennek ellenére úgy gondolják, hogy görögországi politikusok részvétele az epiróta kormányban arra utal, hogy az eseményeket Athénból irányították. Emellett az érintett területeken a görögök kisebbséget alkottak az albánokkal szemben, felkelésük sikeres véghezviteléhez fegyvert és lőszert mindenképpen kapniuk kellett a görög hadseregtől. Jóllehet, nem mindenütt jártak sikerrel: Korça mellett (lásd a keretes írást) a sarandaiak is kikergették az epirótákat a településükről, ezért március 9-én Görögország a tenger felől blokád alá vette a sarandai partszakaszt. A Dél-Albánia teljhatalmú főbiztosává kinevezett holland Lodewijk Thomson ezredes – a diplomáciai megoldás híveként – március 11-én Korfu szigetén tárgyalásokba kezdett Alékszandrosz Karapánosz északepiróta külügyminiszterrel, aki mellesleg Zográfosz unokaöccse volt. A helyzet megoldásaként felajánlotta, hogy Észak-Epirusz az Albán Fejedelemségen belül autonómiát kapjon, de mérsékelt önrendelkezéssel, ugyanakkor hevesen ellenezte azt a követelést is, hogy az észak-epiruszi területeken a görög az albánnal egyenértékű államnyelv legyen. Az epiróták azonban nem engedtek a követeléseikből, és teljes autonómiát akartak, kijelentették, hogy a Vilmos fejedelem irányította Albániához nem kívánnak tartozni. Thomson dolgavégezetlen távozott, s miután visszatért Durrësba, a katonai megoldást támogató – Olaszországtól és a Monarchiától fegyvereket is vásárló – albán kormány megrótta, miután a maguk részéről a részleges autonómiát is elfogadhatatlannak tartották. Az ezt követő időszakban sajátos események helyszíne volt Dél-Albánia. A reguláris görög hadsereg a nagyhatalmak követelésének engedve fokozatosan kivonta csapatait Albániából, de helyüket az Észak-epiruszi Autonóm Köztársaság irreguláris, görög fegyverrel és hadi felszereléssel harcoló gerillaalakulatai vették át. Gjirokastrából, az epiróták fővárosából 1914. március 27-én kezdték meg a visszavonulást a görög helyőrség katonái, útközben azonban epiróta gerillák „támadták meg” őket, akiknek ellenállás nélkül átadták fegyvereiket, köztük néhány ágyút. A Përmeti-kabinet március 29-én azzal a kéréssel fordult a Nemzetközi Ellenőrző Bizottsághoz, hogy befolyásukat vessék latba a dél-albániai helyzet rendezésére, ugyanis bár a görög katonaság kivonul, helyét felfegyverzett felkelők veszik át. A görög kormány még két hónappal korábban, 1914. február 21-én azzal fordult a nagyhatalmakhoz, hogy alávetik magukat a nagyhatalmi döntésnek, de a határvonal kisebb kiigazítása mellett garanciákat kértek a dél-albániai görögök vagyoni és személyi biztonságának, jogainak megőrzésére. Április 24-én a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság a nagyhatalmak képviseletében végül válaszolt a görög kormány februári memorandumára, és garantálták a szabad vallásgyakorlás és nyelvhasználat elvét az epiruszi területeken, valamint garanciákat ígértek a görög nyelv szabad használatára a hivatali ügyintézés és az igazságszolgáltatás területén is. Egyúttal ajánlást tettek az albán kormány felé, hogy ennek megfelelően szervezze meg görög anyanyelvűek felvételét a dél-albániai közigazgatási szervek és a csendőrség soraiba. Továbbá kérték azt is, hogy a Përmeti-kormány a görögök által felvetett kisebb határmódosításokat fogadja el. A kedvező válasz hatására a görög reguláris csapatok evakuálása felgyorsult, és 1914. május közepéig kiürítették Albánia területét, jóllehet visszavonulásuk során százötven dél-albániai falut feldúltak. Április végén tizenegy muszlim falut gyújtottak fel Kolonja és Frashër vidékén, de a legvéresebb atrocitásra a Tepelena környéki Kodrában került sor 1914. április 29-én, amelyről a helyszínen járt holland Willem de Veer ezredes, a csendőrség parancsnoka adott számot. A görögök 220-230 falubelit – a férfiak mellett öregeket, nőket, gyerekeket – zártak be a helyi ortodox kolostorba. Az összeterelt tömegre ráomlasztották az épület tetejét, majd géppuskákkal és kézi fegyverekkel fejezték be a mészárlást. A holttesteket lefejezték. Albán lapok beszámolói szerint 1914 májusában a görögök felégették Borovát, és tizenhárom, míg Gostivishtban tizennyolc nőt becstelenítettek meg; Luarasban húsz muszlim gyereket öltek meg, négy másikat pedig erőszakkal megkereszteltek; Panarit korábban elüldözött, de a faluba visszatérő háromszáz muszlim lakóját lemészárolták. A régióban utazgató amerikai újságíró, William W. Howard hasonló szörnyűségekről számolt be: az Erseka közelében fekvő Qinamban, miután albán önkéntesek kiűzték onnan a görögöket, az egyik házban többször megbecstelenített nők meztelen holttesteire bukkantak; görög katonák elpusztították Nikolica (Miras) és Hormova (Tepelena) teljes lakosságát. További felbecsülhetetlen eszmei veszteséget jelentett, hogy a dél-albániai területeken mintegy nyolcvan bektási tekkét tettek a földdel egyenlővé. A becslések szerint mintegy 300 ezer albán hagyta el otthonát, a Vlora és Elbasan környékén kialakult menekülttáborokban 100 ezren várták sorsuk jobbra fordulását. A görög kormány általában is elhárította magáról annak felelősségét, hogy ezekhez a véres eseményekhez az országból kivonuló katonáiknak bármi közük lett volna. Eközben a háttérben az albán kormány az albán–északepiróta egyezmény megszövegezésén dolgozott. Zográfosz, az északepiróták vezetője 1914. május 6–7-én Sarandában tárgyalóasztal mellé ült a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság képviselőivel, hogy az egyezményben foglaltakról tovább tárgyaljanak. Előzőleg azonnali tűzszünetet hirdettek, és felfüggesztették az ellenséges csapatmozgásokat Dél-Albánia területén, kivéve Korça vidékét, ahova nem jutott el a tűzszünet híre, és az északepiróták tovább támadták a Morava-hegységben állomásozó albánokat. Május 12-én albán részről szegték meg a tűzszünetet, amikor gerillák egy csoportja ostrom alá vette az északepiróta fővárost, Gjirokastrát. A város felmentésére a görög hadsereg a Papúliasz tábornok vezetése alatt álló gyalogsági és tüzérségi hadosztályt vezényelte Gjirokastrába, jóllehet a görög kormány ezúttal is tagadta, hogy bármi köze lenne az újólagos dél-albániai csapatmozgásokhoz. E közjátékok ellenére a tárgyalások – immár Korfu szigetén – tovább folytak a háttérben, és 1914. május 17-én az északepiróták és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság képviselői a korfui Bella Venezia hotelban megegyeztek a korfui egyezmény néven ismert dokumentum végleges változatáról. Az egyezmény fő vonalakban visszaállította az 1913-as firenzei egyezménnyel kijelölt államhatárokat, de Korça és Gjirokastra körzetében elismerte az északepiróták önrendelkezési jogait, és hatáskörükbe utalta e két kerület közigazgatási, katonai, rendvédelmi és közoktatási kérdéseit, valamint elismerte a görögök nyelvhasználati jogait a közoktatás és a vallásgyakorlás területén egyaránt. A nagyhatalmak ugyanakkor kikötötték, hogy az autonóm Észak-Epirusz az Albán Fejedelemség része, az északepiróták uralkodójukul ismerik el Vilmost és képviselőket küldenek az albán nemzetgyűlésbe. A nagyhatalmak végül 1914. június 18-án Athénban írták alá a korfui egyezményt. A görög állam képviselői ugyan sem akkor, sem később nem írták alá a dokumentumot, de Sazan szigetét átengedték Albániának. Egy héttel később, 1914. június 25-én az albán Përmeti-kormány is ellenjegyezte a korfui egyezményt, így a nagyhatalmak július 1-jei hivatalos leiratukban arról értesíthették a görög kormányt, hogy az Észak-epiruszi Autonóm Köztársaságot elismerik. Mindez azonban nem volt több írott malasztnál, a háttérben zajló nemzetközi konfliktusok, az első világháború közelgő kitörése, az albán fejedelem és kormánya érdekérvényesítő képességének hiánya eleve kudarcra ítélte a korfui egyezményt, amelyről a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság brit tagja, Harry Harling Lamb is elismerte, hogy a körülményeket figyelembe véve teljességgel irracionális és a szemétdombon fogja végezni. Így is történt: az északepiróták gyakorlatilag akadálytalanul és a reguláris görög hadsereg támogatásával folytatták katonai akcióikat. Július 9-én az északepiróták a közép-albániai felkelőkkel szövetkezve, háromnapos csata után elfoglalták Korçát, a Nemzetközi Csendőrséget kiűzték a városból. Július 13-án kiverték az albán kormánycsapatokat, a bolgár önkénteseket és a holland csendőri alakulatokat Berat városából, emellett Tepelena és Këlcyra is a kezükre került. Az albán határt gerilláknak maszkírozott reguláris alakulatok lépték át, nyomultak előre Dél-Albániában, és folytatták a helyi albán, s főként a muszlim lakosság elleni tavaszi atrocitásaikat. Július 18-áig már Vlora térségéig nyomultak előre, június közepétől ráadásul a közép-albániai felkelés lázadói is több helyen csatlakoztak hozzájuk. A fenyegetett vloraiak a nagyhatalmak beavatkozását sürgették, ezért Olaszország három hadihajót és hat rombolót vezényelt a térségbe. Leon Ghilardi osztrák–magyar tiszt nyolcszáz, a kormányhoz lojális albánból hadosztályt toborzott, és a Vjosa völgyében felvette a harcot a felkelőkkel. Durrësban minden eshetőségre felkészülve kikötött az osztrák–magyar Panther torpedócirkáló és a német Breslau cirkáló (később visszavonták őket). A nagyhatalmi nyomásra 1914. július végén Elefthériosz Venizélosz görög miniszterelnök elismerte, hogy valóban sokan dezertáltak a görög hadseregből azért, hogy Észak-Epirusz ügye mellé álljanak, de az ily módon megnyilvánuló görög nemzeti érzelmekkel szemben kormánya tehetetlen, azokat eltiporni nem kívánja. Eközben az albánok ellen elkövetett atrocitások szemtanúja, William Willard Howard amerikai újságíró New Yorkban megalapította az Albán Segélyalapot (Albanian Relief Fund), amelynek célja a lakhelyükről elüldözött albánok tömegeinek segélyezése volt. Az ügynek megnyerték Richard R. Crane iparmágnás támogatását is. Működésük alatt az alapítvány által bérelt és Albania névre keresztelt hajón több élelmiszer-szállítmányt (liszt, bab, búzakorpa stb.) juttattak el a balkáni országba. ### Nemzetközi reakciók az albániai válsághelyzetre A nagyhatalmak az 1913-as statútumban ugyan garanciát vállaltak az Albán Fejedelemség önállóságának és semlegességének garantálására, és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság is nagyhatalmi mandátummal működött közre az ország közigazgatásának szervezésében – jóllehet, Vilmos fejedelem döntéshozatalaiban jobbára mellőzte a testületet –, anyagi és katonai téren mégsem segítették hatékonyan az albán államszervezők erőfeszítéseit. Távolról nézve az Albán Fejedelemség ügyének két legfőbb támogatója az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország volt, valójában a színfalak mögött egymással rivalizálva igyekeztek a másikat megelőzve befolyást szerezni a kis balkáni országban. A Durrësi-öbölben horgonyoztak hadihajóik, és legénységeik Esat Toptani májusi puccskísérletekor aktiválták is magukat. Olaszországnak jól meghatározott politikai és katonai céljai voltak Albániával, és miután Vilmos fejedelmet az osztrákok bábjának és osztrákbarátnak gondolták, leginkább a fejedelem hatalmának destabilizálásán fáradoztak, többek között Toptani pénzelésével. Emellett a „kulturális expanzió” híveiként országszerte több olasz tannyelvű iskolát működtettek, amelyekben 1914 közepén már csaknem félezer albán gyerek tanult, valamint a bevételre szoruló albán kormányzat közreműködésével halászati, erdőművelési és távíróvonal-üzemeltetési koncessziós jogokat szereztek. Ezzel szemben az osztrák–magyar hatóságok éppen Toptani félreállítását kívánták elérni, továbbá az észak-albániai római katolikus népesség körében igyekeztek befolyást szerezni, leginkább vallási vonalon. Időközben a Vilmost protezsáló osztrákok elveszítették türelmüket. Az első világháború előestéjén Bécsből egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a fejedelemre, hogy Albánia a központi hatalmak oldalán lépjen be az európai konfliktusba. Vilmos azonban ragaszkodott országa semlegességéhez, így a Monarchia felfüggesztette az Albán Fejedelemség pénzügyi támogatását, ami hozzájárult a kincstár gyors kiürüléséhez. E két nagyhatalom mellett számottevő szerepet játszott az Albán Fejedelemség rövid életében Hollandia és Románia. A Nemzetközi Csendőrséget irányító holland tisztek a fejedelemség egyik legütőképesebb fegyveres alakulatát szervezték meg és erőfeszítéseikkel hozzájárultak az elkerülhetetlen összeomlás hátráltatásához. 1914 májusában még 2500 főt tettek ki az északepiróták ellen harcoló csendőri erők, a nyárra azonban az északepirótákkal és a közép-albániai felkelőkkel vívott folyamatos harcok erodálták a testület harci kedvét és motiváltságát. Ehhez hozzájárult az is, hogy a testület főparancsnoka, Willem de Veer tábornok már június 4-ét követően elhagyta Albániát, miután Vilmos fejedelem riválisát és rang szerinti helyettesét, Lodewijk Thomsont tette meg hadseregparancsnokká, maga Thomson pedig június 15-én a felkelőkkel folytatott harc során elesett. 1914. július 27-én de Veer formálisan is lemondott főparancsnoki tisztéről, ezzel a holland irányítású Nemzetközi Csendőrség formálisan megszűnt. A román kormány szintén jelezte, hogy részt venne az ország pacifikálásában, amennyiben a nagyhatalmak erre felhatalmazzák, és először 1914. július 7-én Cristescu kapitány vezetésével több száz, július 17-én pedig további ötszáz román önkéntes hajózott be Durrësba, hogy fegyvereiket Vilmos szolgálatába állítsák. Mellettük osztrák, német és bolgár önkéntesek is harcoltak albán területen a felkelők és az északepiróták ellen, az amerikai aktivista, Harold Sherwood Spencer pedig saját költségén, önkéntesekből toborzott csapata élén védte az albánok és Vilmos fejedelem érdekeit az északepiróták ellen vívott harcokban. 1914\. június 29-én a brit Lordok Házában és a parlament alsóházában ugyan megvitatták és elítélték a dél-albániai görög atrocitásokat, és Edward Grey külügyminiszter megerősítette, hogy elkötelezettek az autonóm Albánia ügyében, de a küszöbön álló első világháború miatt katonai lépésre nem szánták el magukat. Július 10-én Vilmos fejedelem egy feljegyzést küldött a nagyhatalmak képviselőihez, amelyben az Albániával kapcsolatos kötelezettségeik ellátására figyelmeztette őket. A válsághelyzet elemeinek ismertetése mellett kiemelte az állandó ember- és pénzhiányt, és amennyiben a nemzetközi világ támogatását a továbbiakban is nélkülözniük kell, ő lemond a trónról. A nagyhatalmak válasz nélkül hagyták feljegyzését. Mindeközben a kormány vezetője, Turhan Përmeti is európai körútra indult, hogy támogatókat nyerjen meg az albánok ügyének – ez időben a kormányfői feladatokat Myfit Libohova látta el –, de július végén ő is dolgavégezetlen tért haza. Albánia ügye a szarajevói merénylet és a nyomában körvonalazódó szövetségesi rendszerek kialakulása mellett, az első világháború árnyékában elsikkadt, és a már Albániában állomásozó, a fejedelmet támogató katonai egységeket is fokozatosan visszahívták. Július 24-én a holland kormány bejelentette, hogy megtette az első lépéseket Albániában állomásozó, a csendőrséget irányító kontingense visszahívására, és augusztus 4-éig a hollandok el is hagyták az országot. Augusztus 2-án az addig az országban harcoló osztrák és német önkéntesek is kihajóztak Durrësból. ### Tétova válságintézkedések 1914 júliusában Az albánok és Vilmos fejedelem tehát – a szórványos nemzetközi támogatást nem tekintve – magukra maradtak. A fejedelemhez hű vloraiak és az őket szervező Ismail Qemali július 19-én arra kérték az uralkodót és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságot, hogy a helyzetet megoldani képtelen Përmeti-kabinetet menesszék, és az ország végrehajtó hatalmául a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságot jelöljék ki. Úgy vélték, hogy a nagyhatalmak képviselőiből álló testület a delegáló kormányokon keresztül eredményesebben képviselheti Albánia területi egységének ügyét, és elejét veheti annak, hogy albánok további százezrei váljanak földönfutóvá. Egyúttal Qemali arról is tájékoztatást adott, hogy a Vilmos fejedelemhez hű vlorai, gjirokastrai, tepelenai és delvinai politikusokból megalakították az ország ügyeit előmozdítani szándékozó közjóléti bizottságot. Másnap, július 20-án a fejedelem összehívta a munkáját segítő tanácsot, és az ülésen számba vették a válságból kivezető lehetőségeket, ütköztették a helyzettel kapcsolatos véleményeket. A vita során az a megoldás kezdett körvonalazódni, hogy a Përmeti-kormányt menesztik, az uralkodó bizonytalan időre elhagyja az országot, és Albániát három kormányzósági területre osztják, a központi a visszahívott Esat Toptani, az északi Prenk Bibë Doda, a déli pedig Ismail Qemali irányítása alatt állna. A terv ellen szólt, hogy Doda jelezte, anyagi támogatás nélkül nem tudja a feladatot elvállalni, mások pedig annak adtak hangot, hogy a kormányzósági rendszer kiépítése helyett éppen időszerű lenne, ha az uralkodó több joghatóságot biztosítana a némileg mellőzött Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak. Isa Boletini ugyanakkor éles hangon kikelt az ellen a terv ellen, hogy az uralkodó akár csak ideiglenesen is elhagyja az országot; mint megjegyezte, az albán hazafiaknak szent kötelességük az alkotmányos uralkodó támogatása. Vilmost fellelkesítették Boletini szavai, így a terveket félresöpörte, az ország elhagyásának gondolatát elvetette, és lényegében bármiféle megoldás vagy érdemi változás nélkül ért véget az ülés. 1914\. július 25–26-án Vilmos fejedelem Zsófia fejedelemné társaságában és az udvar néhány tagjával Vlorába hajózott a Misurata jachttal, ahol nagy tömeg fogadta őket. A városban találkozott a görögök által elkövetett atrocitások áldozataival, Dél-Albániából elüldözött bektásik képviselőivel. Visszatérése után, július 27-én végiglátogatta Ausztria–Magyarország, Franciaország, Németország és Olaszország durrësi legátusait, és újólag figyelmeztette a nagyköveteket, hogy az epirótakérdéssel és a felkeléssel súlyosbított belpolitikai helyzet dacára kevés támogatást kap a nagyhatalmaktól, és a helyzet rendezésére azonnali katonai és pénzügyi segítséget kér. A nagyhatalmak képviselői válasz nélkül hagyták kérését, figyelmüket már a küszöbön álló világháború kötötte le, így az Albán Fejedelemség összeomlása elkerülhetetlennek látszott. ### Vilmos fejedelem menekülése és az Albán Fejedelemség összeomlása 1914\. augusztus 2-án a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság durrësi ülésén a testület tagjai abban egyeztek meg, hogy Vilmos fejedelmet az ország ideiglenes elhagyására buzdítják, ők pedig a Përmeti-kormánnyal karöltve stabilizálják a belpolitikai helyzetet. A durrësi német követ ennél messzebb ment, és egyenesen a trónról való lemondásra szólította fel Vilmost. Vilmos azonban nem hallgatott a bizottság tanácsára, a helyzet azonban a kincstár tartalékainak augusztus 13-ai kiürülésével végképp tarthatatlanná vált. Augusztus 17-én a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság brit tagja, Harry Lamb távozott az országból. Augusztus 22-én végül Vilmos fejedelem úgy döntött, hogy legalább a gyermekeit, Károly Viktor herceget és Mária Eleonóra hercegnőt biztonságba helyezi, és magántitkárát, Duncan Heaton-Armstrong kapitányt bízta meg azzal, hogy a gyermekek kíséretében Zsófia németországi otthonába, Waldenburgba utazzék. Mindeközben arról érkeztek hírek, hogy a szerbek ismét átlépték az albán határt; Hasan Prishtina már szervezte a fegyveres alakulatokat a szerb hadsereg megfékezésére. Augusztus folyamán a kormányellenes felkelők Haxhi Qamili vezetésével bevették Lushnját, majd szeptember 1-jén bevonultak Vlorába is, és kitűzték az oszmán birodalmi zászlót. A helyzet kilátástalanságát érzékelve a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság képviselői már augusztus 31-én Shijakba mentek, hogy tárgyaljanak a felkelők vezetőivel, de megérkezésük után azonnal visszarendelték őket Durrësba. Az albán csendőri testületben zendülés tört ki, és a felkelők fegyveres támogatásával fenyegetőztek, amennyiben a fejedelem zsoldjuk kifizetését elmulasztva hagyná el az országot. A rendkívüli helyzetet kihasználva a felkelők egy csoportja megtámadta Durrëst, és lövéseket adott le a fejedelmi palotára. Noha többen csatlakoztak a fejedelem védelmét biztosító testőrséghez, a felkelők végül behatoltak a városba és felhúzták az oszmán lobogót. Az ország más pontjain is megindult a felkelők offenzívája, így például megtámadták Vlora városát is és az éppen Osman Haxhi elnöklete alatt ülésező közjóléti bizottságot. A felkelők szeptember 1-jén levelet intéztek a Nemzetközi Ellenőrző Bizottsághoz azzal a követeléssel, hogy Vilmos azonnal hagyja el az országot, ellenkező esetben megadásig tűz alá veszik a fejedelmi palotát. Vilmos két nappal később, 1914. szeptember 3-án elfogadta a felkelők követeléseit és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság hasonló szellemű tanácsát, és az olasz Misurata jacht fedélzetén Zsófia, Turhan Përmeti miniszterelnök és a kormány néhány tagja társaságában reggel hét órakor elhagyta Albániát. Elismerte, hogy az áprilisban elfogadott alaptörvénynek nem volt képes érvényt szerezni, hatalmát és a kormányzási funkciókat átadta a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak, a trónról azonban nem mondott le. Albánia népének még indulása előtt egy kiáltványban üzent, amelyben külföldre távozását ideiglenesnek nevezte és „kedvező körülmények” esetére kilátásba helyezte visszatérését, valamint jóindulatáról biztosította az albánokat. Formálisan Vilmos soha nem is mondott le az albán koronáról, de az országba soha többé nem tért vissza. Vilmos távozása után a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság vette át újra az államügyek irányítását, de az első világháború kirobbanásával a hat európai nagyhatalom küldötteiből álló testület is működésképtelenné vált, így 1914. szeptember 6-án feloszlatta önmagát. Az Albán Fejedelemség összeomlott, de facto megszűnt létezni. Az oszmán restaurációért küzdő közép-albániai lázadók 1914. szeptember 6-án – három nappal azután, hogy Vilmos fejedelem elmenekült az országból, és aznap, hogy a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság is feloszlott – bevonultak Durrësba, de győzelmük rövid életűnek bizonyult. Esat Toptani visszatért az országba, és október 5-én megalakította kormányát. Albánia azonban 1914 végére hat részre szakadt: Shkodrát a helyi, muszlimokból és keresztényekből álló tanács kormányozta; az északi törzsek és nemzetségek – a malësorok, a mirditai Prenk Bibë Doda és a Mat-vidéki Ahmet Zogolli – megőrizték függetlenségüket és önkormányzatukat; Durrës és szűk körzete Esat Toptani és kormánya befolyása alatt állt; a közép-albániai vidékek urai a Toptani ellen szerveződött Krujai Liga lázadói voltak; Vlora olasz, Dél-Albánia többi vidéke pedig görög megszállás alatt állt. A káoszba hullott országról állapította meg Szazonov orosz külügyminiszter: „Albánia meghalt, még mielőtt megszülethetett volna.” ### Vilmos fejedelem uralkodásának értékelése Ha csak Vilmos uralkodásának kézzelfogható eredményeit tekintjük, bizonyosan megállapítható, hogy képtelen volt hatalmát Durrëson és Vlorán túl a belső országrészekre is kiterjeszteni és konszolidálni. Kormánya hathatós politikai támogatás és pénzügyi segítség nélkül folyamatos ostromállapotban volt, a társadalmi elmaradottság és a különféle politikai érdekek mentén széttöredezett albánság állami létében számottevő gazdasági és infrastrukturális kihívással kényszerült szembenézni. A függetlenség 1912. novemberi kikiáltása után az államépítés munkáját megkezdő Qemali-kormány bár hasonló bel- és külpolitikai nehézségekkel szembesült, mégis az albánság akaratát képviselő és támogatását maga mögött tudó vlorai nemzetgyűlés után kezdhette meg a munkát. A nagyhatalmak által megszövegezett albán statútum – és az annak nyomán a trónra jelölt európai uralkodó – azonban egy kívülről az országra erőltetett, és nem az albánság akaratából megszületett döntés eredménye volt. A kor neves alkotmányjogásza, Robert Redslob véleménye szerint Albánia statútuma, majd 1914 áprilisában életbe lépett alkotmánya, ahogy maga Vilmos fejedelem is, pusztán papíron léteztek. A történeti értékelések általában is egyetértenek abban, hogy Vilmos tapasztalatlansága és személyes jellemvonásai eleve alkalmatlanná tették őt a sikeres uralkodásra. Jó szándéka ellenére az anarchikus bel- és külpolitikai helyzet megoldására nem volt képes, és a nagyhatalmi alkuk eredményeképpen létrejött uralkodása dicstelenül zárult. Még magántitkára, a brit Duncan Heaton-Armstrong kapitány is azt emelte ki visszaemlékezéseiben, hogy bár Vilmos széles látókörű és nagylelkű ember volt, de túlságosan erélytelen és határozatlan, ami az albánok kezdeti tiszteletét és bizalmát gyorsan erodálta: óvatosságát félelemnek, szívélyességét gyengeségnek tartották. Mindezt tetézte azzal, hogy a legközelebbi támogatóival sem találta meg a hangot. Népszerűségének az sem használt, hogy durrësi palotájának falai közé zárkózott, és nem igyekezett személyes jelenlétével megismerni és megnyerni magának az albán népet. Uralkodása alatt Vilmos mindössze három ízben hagyta el a fővárost: egy rövid kavajai kirándulást követően 1914. április 23-án Turhan Përmeti és Esat Toptani társaságában Tiranába látogatott el, július 25–26-án pedig Zsófia fejedelemné társaságában és az udvar néhány tagjával Vlorába hajózott. E három alkalmon kívül még a durrësi fejedelmi palotát is csak erős fegyveres kísérettel hagyta el. Vilmos a nyilvánosság erejét is alábecsülte, és uralkodása alatt elzárkózott attól, hogy a hozzá érkező újságíróknak interjút adjon; a sajtó képviselői hamar ellene fordultak, még szülőhazájában, Németországban is. Mindez alapvetően megkönnyítette az ellene szervezkedő, tapasztaltabb és ambiciózusabb riválisai, különösen Esat Toptani dolgát. Néhány elemzés abban is egyetért, hogy egy jóval rátermettebb, a balkáni politikában tapasztaltabb, a kül- és belföldi intrikákat kezelni képes államférfi képes lett volna felülkerekedni a válsághelyzeten. Ahogy a brit Albánia-szakértő, Edith Durham megfogalmazta: „Hibáztathatjuk persze Wiedet a hozzá nem értéséért, de csak egy kivételesen erős jellemű, az országról közvetlen ismeretekkel rendelkező ember lett volna képes ellenszegülni az ellene szövetkező erőknek.” Jóllehet ugyanő egy magánlevelében már így jellemezte a fejedelmet: „Mihaszna fickó, erélytelen fajankó. Erőnek, diplomáciai érzéknek és modornak egyaránt híján van, és teljességgel tájékozatlan az ország dolgai felől. A fejedelemasszony minden gondolata a jótékonykodás körül forog, virágcsokrokat és kitüntetéseket osztogat a sebesülteknek, és helyi motívumokkal borított tarka ingeket hímez.” Csaplár-Degovits Krisztián a fejedelemé mellett a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság felelősségét is felveti az Albán Fejedelemség 1914-es összeomlásában. Úgy véli, a nagyhatalmak által delegált tagokból álló szervezet ahelyett, hogy erős kézzel konszolidálta volna az albán államiságot, jobbára csupán az események tanúja volt és mindenben az egyébként is gyengekezű, a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságot egyébként is mellőző fejedelem akaratának rendelte alá magát. Ugyanakkor úgy véli, hogy az államalapítási kísérlet kudarcos befejezése ellenére az 1912 és 1914 közötti időszak hozzájárult ahhoz, hogy az albánság esélyt kapjon a nemzetállami létre, legyen az mégoly gyenge és törékeny is. Egyfelől a későbbiekben az albán nemzeti identitás fontos alapkövévé váltak ezek az évek, másfelől az ország – geopolitikai szempontból bizonyos mértékig, nemzetközi jogi aspektusból pedig határozottan – saját jogán került megkerülhetetlen tényezőként Európa térképére. Léte a nagyhatalmi politikában ellensúlyt képezett az északi szláv szomszédsággal szemben, megakadályozta a montenegróiak és a szerbek expanziós törekvéseit. Végül, de nem utolsósorban az elkövetkező világháborút lezáró béketárgyalások során az 1913-as Albánia – államhatárai, területi integritása és államjogi státusa – a visszaállítandó status quo szerepét töltötte be. ## Az Albán Fejedelemség 1915-től 1925-ig A Toptani-ellenes lázadók, a későbbi Krujai Liga soraiból 1914 végén már hallatszottak olyan hangok, amelyek a fejedelem visszatérését követelték. 1915. februári elbasani ülésükön ismét felmerült a gondolat, hogy amennyiben nem lehet az Oszmán-ház valamely tagja az albán uralkodó, abban az esetben visszahívják Vilmos fejedelmet a trónra. Maguk a felkelés vezetői, Haxhi Qamili és Musa Qazimi – akik az előző évi közép-albániai felkelés során Vilmos ellen harcoltak – hevesen ellenezték a tervet, ahogy az Osztrák–Magyar Monarchia kormánya is. Vilmos – Kruja grófja (Graf von Kruja) néven – ekkor már a német hadsereg állományában, a keleti fronton szolgált. 1915. október 14-én áthelyezték a bolgár I. Ferdinánd hadseregének állományába, ami táptalajt szolgáltatott azoknak a spekulációknak, hogy Vilmos a trónja visszafoglalására készül. Ezt látszott alátámasztani – és Vilmos illúzióit oktalanul táplálni – a német kormány 1915. november 28-ai közleménye is, amely szerint a központi hatalmak elszántak az Albán Fejedelemség restaurálására, és készek visszahelyezni Vilmos fejedelmet a trónjára. Maga Vilmos is kijelentette az 1915-ös év folyamán, hogy kész újra elfoglalni a trónját, amennyiben ez az albánság egyöntetű akarata. Miután 1916 elején után az Osztrák–Magyar Monarchia bevonult Észak-Albániába, Bulgária pedig az ország középső részeire, Esat Toptani kormánya egyre inkább a főváros, Durrës határain belülre szorult. A hatalmi vákuumot kihasználva Ahmet Zogolli szervezőmunkába fogott abból a célból, hogy Vilmos fejedelmet visszahívják a trónra. 1916. február 18-án Elbasan városában össze is ült a nemzetgyűlés. Ennek során Aqif Elbasani vezetésével megalakítottak egy ideiglenes ellenkormányt, amelynek feladata a közügyek irányítása lett volna Vilmos visszatértéig. A küldöttek szükségesnek látták továbbá, hogy egy összalbán kongresszuson döntsenek az albán állam jövőjéről, amelynek időpontját 1916. március 18–20-ában jelölték meg, és az előkészítő munkát a Zogolli vezette szervezőbizottságra bízták. Zogolli időközben fegyveresei élén Durrësba menetelt, és Vilmos nevében kitűzte a lobogót a fejedelmi palotára, március 7-én pedig Elbasanban és Tiranában is megünnepelték Vilmos trónra lépésnek második évfordulóját. Amikor azonban a szervezők a megszálló osztrák–magyar hadsereg által szervezett közigazgatás polgári vezetője, August Kral beleegyezését kérték a terveikhez, csalódniuk kellett. A Monarchia az albán államiság visszaállítására irányuló törekvéseket csírájukban elfojtotta. Alakulataik még a kongresszus kitűzött időpontja előtt bevonultak Elbasanba, a gyűlést betiltották, később feloszlatták az Elbasani-kormányt, a szervezkedők egy részét pedig külföldre deportálták. Az első világháborút lezáró Párizs környéki béketárgyalások küldötteinek intézett levelében Vilmos jelezte, hogy mint a törvényes albán kormányzat feje, kész újra elfoglalni trónját, de a tárgyaló felek figyelmen kívül hagyták levelét. Az albánok egyfajta nemzetgyűléseként értelmezhető lushnjai kongresszus 1920. január 30-án visszahelyezte hatályába az Albán Fejedelemség 1914-es alkotmányát, így Albánia továbbra is alkotmányos monarchia maradt. Bár Vilmos fejedelem formálisan nem mondott le, így szóba került visszahívása is, a kongresszus résztvevői hosszas vita után végül úgy döntöttek, hogy az ország közjogi helyzetének stabilizálása érdekében az albánság egységét veszélyeztetné a befolyásolható és erélytelen Vilmos visszatérése. Emellett az is komoly aggodalomként merült fel, hogy az első világháborúban a német hadsereg kötelékében harcolt Vilmos melletti döntés kompromittálná az új albán döntéshozókat az antanthatalmak szemében. Ezért az 1914-es alkotmányt kiegészítő, lushnjai statútum néven ismert dokumentumban megalakították a fejedelem távollétében az államfői feladatokat ellátó, négy főből álló, régenstanácsként működő Legfelsőbb Tanácsot. A tanács első tagjai a négy fő albániai vallási irányzat képviseletében Aqif Elbasani (bektási), Abdi Toptani (szunnita muszlim), Luigj Bumçi (katolikus) és Mihal Turtulli (ortodox) voltak. Az ország közjogi helyzetét rendező lushnjai kongresszus azzal a meghagyással oszlott fel, hogy az ország államformáját majd egy későbbi alkotmányozó nemzetgyűlés rendezi megnyugtatóan. Az 1922. december 2-ai nemzetgyűlési beszédében a miniszterelnökké választott Ahmet Zogolli, pontosabban immár nyugatosított nevén Ahmet Zogu ígéretet tett a lushnjai statútumok kiegészítésére, és december 8-án egy 128 paragrafusos alkotmánytervezetet terjesztett a parlament elé. Ez lényegében az 1914-es alaptörvény alapján megerősítette, hogy Albánia államformája az örökletes monarchia, egyúttal helyén hagyta az 1920-as lushnjai statútum alapján felállított Legfelsőbb Tanácsot. Egyszóval ezúttal sem született döntés Vilmos visszatéréséről, jóllehet, Zogu ellenzékében is sokan számítottak a fejedelem hívének, így például Luigj Gurakuqi vagy Sami Vrioni. Az 1924-es júniusi forradalmat bevezető politikai válság idején, áprilisban Vilmos ismét jelezte, hogy kész visszatérni az Albán Fejedelemség trónjára. A forradalom leverését követően a hatalomba visszatért Ahmet Zogu összehívta az alkotmányozó nemzetgyűlést, amely 1925. január 21-én kikiáltotta az Albán Köztársaságot. Ezzel az Albán Fejedelemség de jure is megszűnt létezni, a régenstanácsot feloszlatták. A nemzetgyűlés január 31-én február 1-jei hatállyal Zogut választotta meg köztársasági elnöknek. 1925. március 2-án életbe lépett a köztársasági alkotmány, Albánia harmadik organikus alaptörvénye, amely hatályon kívül helyezte az Albán Fejedelemség 1914-es alkotmányát. Amikor három esztendővel később Zogu immár arra készült, hogy az albánok királyává kiáltassa ki magát, 1928. augusztus 24-én Vilmos sajtóközleményt tett közzé, amelyben bejelentette, hogy továbbra is jogot formál Albánia trónjára, miután arról soha nem mondott le, és az albánok többsége is üdvözölné visszatértét. Az alkotmányozó nemzetgyűlés 1928. szeptember 1-jén Tiranában megszavazta az 1925-ös alkotmány első paragrafusának megváltoztatását azzal, hogy Albánia államformája monarchia, uralkodója pedig – I. Zogu III. Szkanderbég néven – Ahmet Zogu legyen. Vilmos azonban nem veszítette el a hitét. Évekkel később, 1931-ben a Pesti Naplónak azt nyilatkozta, hogy albániai hívei és nemzetközi lobbistái továbbra is dolgoznak visszatérése előkészítésén. Vilmos fejedelem azonban soha többet nem lépett albán földre. Családjával 1925-ben felesége romániai, hidegkúti birtokára költöztek. 1945. április 18-án hunyt el Predeálban, földi maradványait a bukaresti evangélikus templomban helyezték örök nyugalomra. Fia, az akkor 31 éves Károly Viktor herceg – akit az albánok 1914-ben mindközönségesen „a kis Szkander bégnek” címeztek –, bár névleg ő lett a fejedelmi Wied-ház feje, soha nem tartott igényt a trónra.

Mostar

Mostar (ejtsd: mosztár) város és község (járás) Bosznia-Hercegovina déli részén, Hercegovina-Neretvai kanton székhelye, Hercegovina legnagyobb települése, a boszniai horvátok kulturális, politikai központja. A város nevét az azt keresztülszelő Neretva folyón álló hidak egyikéről, az úgynevezett „Öreg hídról” kapta (szerbhorvátul Most stari vagy Stari most; most = híd, stari = régi, öreg). A középkori oszmán épületegyüttest felvonultató kisváros Bosznia-Hercegovina egyik fő turisztikai látnivalója. Az Öreg híd az UNESCO kulturális örökségéhez tartozik. A polgárháborúban lerombolt, majd (a magyar honvédség közreműködésével) újból felépített hidat 2004. július 23-án avatták fel és azóta ismét régi alakjában látható. A délszláv háború alatt Mostar számított a horvát kisebbség által kikiáltott, de hivatalosan soha el nem ismert Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság de jure fővárosának. A város etnikailag még mindig megosztott. A bosnyákoknak és a horvátoknak külön egyetemük és labdarúgó csapatuk is van. A városban a legnépszerűbb sport a labdarúgás és sporttörténeti érdekesség, hogy az első boszniai labdát 1903-ban Budapestről kapták. A turisták által is sűrűn látogatott Mostarban nyáron nagyon meleg van, hiszen ez Bosznia-Hercegovina legmagasabb hőmérsékletű városa: forró napokon akár 45 °C-ot is mérhetnek. ## Fekvése Mostar Bosznia-Hercegovina déli részén fekszik. A legismertebb dombok a város körül: Hum, Brkanovo Brdo, Galac, Orlovac, Mikuljača, Žovnica, Planinica és Fortica. Maga a város 60-80 méteres átlagos tengerszint feletti magasságban fekszik. A két legismertebb hegy a Velež és a Prenj. Mostar két legjelentősebb folyója a Neretva és a Radobolja, ezenkívül itt található a Drežanjka, a Buna, a Bunica és a Jasenica is. ## Éghajlat Hercegovina éghajlata kontinentális, egyúttal a hegyvidéki éghajlat hatása is érvényesül, amely a tikkasztó meleget okozza a térségben. Ezen belül Mostarban az éghajlatot befolyásolja a Neretva folyó, illetve az Adriai-tenger közelsége. Az átlaghőmérséklet itt a leghidegebb hónapban, januárban 6, míg a legmelegebb hónapban, júliusban 26 °C. Nem ritkák a szélsőségesen magas hőmérsékletek, így például 2008. augusztus 6-án 13 órán át mértek az árnyékban 39 °C-ot, a napon pedig 56,4 °C volt. De nemcsak nappal, hanem éjszaka is mértek komoly meleget: 2009. július 16–17-én 29,3 °C-ot mutatott a hőmérő Mostarban. Mostarban 2013. február 12-én a Julián ciklon következtében négyzetméterenként 124 liter eső esett, ami egész Európában rekordnak számít. Az első három hónapban pedig 999,7 liter csapadék esett egy négyzetméterre. Májusban 415,7 liter eső esett, ami szintén rekord. Csapadék tekintetében a legszegényebb időszak júniustól szeptemberig tart, az év többi része csapadékos, különösen október és január között. ## Története ### A török megszállás előtt Az őskor és neolit-időszak idején a mai Mostar területén már az őskorban is éltek emberek. A neolitikus, bronz- és vaskorból több mint 150 emlék került elő, például a Zöld-barlangból, a Buna folyó forrása felett. A barlang körül temetőket, fegyvereket, pénzérméket találtak. Hajóépítésre utaló nyomok is voltak, így feltételezhető, hogy a vidék komoly kereskedelmi központ lehetett. A Római Birodalom idején a terület a Dalmácia provincia része volt, itt futott keresztül a Neretva útvonal. Ebből a korból nem maradt fenn ismert lelet. A 4–6. század között Cimben (ma Mostar része) keresztény bazilika épült, és Sarsenterum püspökség székhelye lett. E templomon kívül további kettő épült Žitomislićiben és Sutinában. Dalmatia részeként jelentős vallási gyülekezet volt a vidéken. A Római Birodalom bukása után a város a Hun Birodalom része lett, majd a 7. században szlávok érkeztek a vidékre. Később a Frank Birodalom része lett, amikor több kisebb, önálló fejedelem is uralkodott Mostar környékén. Az első fejedelem Mihajlo Viševićnek (910–950) volt. Később szerb terület lett, majd a bosnyák bánok irányítása alá került. A 14–15. században az egyik hum fejedelem, Stjepan Vukčić Kosača egyesítette Bosznia déli területeit és felvette a hercegi címet. Innen a Hercegovina terület nevének az eredete. A herceg 1448-ban helyezte Mostarba a székhelyét. A 15. században a Neretva jobb partján volt egy Cim nevű város, ahol egy erőd állt, ugyanakkor a bal parton ott volt a Nebojša erőd is. A városról az első írásos emlék egy olasz nyelvű raguzai jelentésből származik, amely 1452. április 3-án kelt. A jelentésben ez áll: „ha preso quello di ... Blagay et do castelli al ponte de Neretva” (Onnan vette, hogy... Két erőd áll a hídon a Neretván). A Mostar név első alkalommal egy 1468–1469-ben keletkezett írásos emlékben szerepel, amelyben egy települést említenek két erőddel a Neretván. ### A török megszállás alatt Az oszmánok 1468-ban érkeztek a városba, Mostarban ekkor 35 oszmán katona állomásozott. A város a 16. században a neretvai szandzsák székhelye lett. Az Öreg-hidat, amely ma a város nevezetessége, 1566-ban építették. Egy 16–17. században kelt feljegyzés szerint a városban 10 000 fő lakott, tipikus oszmán település: piac (čaršija), lakónegyedek (mahalе). A piac a város legrégebbi és legfontosabb része, itt van a közigazgatási szervek hivatala. Ez Mostar esetében az Öreg-híd környékén terül el. A lakónegyedek a piac körül találhatók, főleg a Neretva bal partján. A 17–18. század fordulóján a városban 24 mecset és 22 lakónegyed volt. A 18. században lakossága stagnált, majd csökkenésnek indult. Az oszmán uralom alatt, a 19. században, a lélekszám csökkenése miatt a keresztények is szerepet kaptak a város életében. A muzulmánok és a keresztények között ekkor nagy volt a tolerancia. A legrégibb keresztény épület az 1834-ben épített ortodox templom, amely a város keleti felében, a Fortica hegyen található. A katolikusok 1847-ben építették a püspöki palotát a Vukodolában, majd 1866-ban kezdték meg a Szent Péter és Pál-bazilika építését. Az ortodoxok 1873-ban emelték új templomukat, a Gyülekezési templomot. 1833-ban létrehozták a hercegovinai szandzsákot, amelynek központja Mostar lett, élén pedig Ali-paša Rizvanbegović állt, aki felvette a vezír tisztséget. 1840-ben elűzték a városból a katolikusokat. Ez idő tájt több ország konzulátusa is működött itt, úgymint Ausztria, Olaszország, Oroszország, Egyesült Királyság és Franciaország. 1862-ben építették ki a Mostar-Metković utat. Mostar a 19. század végén élénk szerb irodalmi központtá nőtte ki magát. A város legjelentősebb szerb szülötte Aleksa Šantić (1868–1924), a szerb romantikus líra jeles képviselője. ### A török megszállás után a polgárháborúig Az Osztrák–Magyar Monarchia foglalta el a területet az 1878-ban a városban és egész Bosznia-Hercegovinában véget ért a török uralom, és Ez időben a város sokat fejlődött. Megépítették a vasutat, európai stílusban felújították a város számos pontját. Ebben az időben építették meg a Musala, a Lučka és a Carinski hidakat. A városban átadtak szökőkutakat, csatornákat, és elektromos hálózatot építettek ki. Az oktatást is modernizálták, új iskolákat építettek. Ilyen iskola volt a Régi Mostari Gimnázium (ma Mostar Gimnázium). A turizmus is megjelent, megépítették a Neretva Hotelt és megalapították a városi bankot is. Az itt állomásozó osztrák és magyar katonákat az északi és a déli táborban helyezték el. A város kulturális élete is felvirágzott, mivel több egyesület és csoport is alakult. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Zrinjski Mostar Horvát Sportklub. Az első világháború végén felbomlott a Monarchia. Mostar a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (később Jugoszlávia lett a neve) része lett. A második világháború végéig a város nem fejlődött jelentősen. A királyi Jugoszlávia eleste után a város a Független Horvát Állam része lett. Mostarban állomásozott az usztasa kormány, az olasz és a német állam katonái. A partizán jelenlét is jelentős volt azonban, így a háború során többször cserélt gazdát a város. 1945\. február 14-én a kommunisták foglalták el végleg, és vált a kommunista Jugoszlávia részévé. Ebben az időszakban, egészen 1992-ig, a város a második aranykorát élte. Ismét megalakultak az egyesületek, építkezések folytak, urbanizálódott a terület. A város lakói együttműködtek, toleránsak voltak egymással. Jelentős mértékben fellendült a hazai és nemzetközi turizmus jelenléte és szerepe. Ez idő tájt több gyárat is alapítottak: Soko, Hepok, Mostari borászat, valamint a dohánygyár. Mostar nyugati része is ekkor kezdett el városiasodni. Néhány évtizeddel később itt jöttek létre az új városnegyedek: Avenija, Strelčevina, Bijeli Brijeg, Centar 2, Centar 3. Ezekben a városrészekben több iskola, bolt, üzem épült. 1992-re a horvátok, a szerbek és a bosnyákok között pattanásig feszült a helyzet, a nemzetek közötti ellentét ekkorra már nagyon elmélyült. A háború valóságos veszélyt jelentett, amely Bosznia-Hercegovinában, egy évvel Horvátország után, 1992-ben tört ki. A város a bosnyák-horvát konfliktus központja volt. Amit a kommunista időszakban felépítettek, azt a háború tönkretette, sőt az évszázados emlékművek, köztük az Öreg híd is megsemmisült 1993-ban. Kezdetben még a szerbek uralták a nagyobb mostari hegyeket a város keleti felén, 1992-ben azonban a horvátok kiszorították őket a területről. Ezután, 1993 májusában, a bosnyákok lázadtak fel a horvátok ellen és kezdetét vette a bosnyák-horvát konfliktus. A horvátok blokád alá vették a bosnyákok által lakott keleti területet és bombázták az ott levő bosnyák hadsereget. A háborús konfliktusnak több mint 1000 halálos áldozata volt a városban. ### A függetlenség után A háborút követően a horvátok és a bosnyákok diplomáciai úton békét kötöttek és létrehozták a városban a politikai körzeteket, amely három horvát és három bosnyák területből áll: Dél, Nyugat, Délnyugat; Észak, Óváros és Délkelet. Mostar 2004-ben egyesített városi rangot kapott. A horvátok többen élnek a városban, mint a bosnyákok, azonban a szavazati arány fele-fele, így a horvátok arányukat tekintve kevésbé vannak képviselve. A háborúban lerombolt Öreg híd elemeit az 1990-es évek végén az SFOR csapatának magyar tagjai emelték ki a Neretvából. Az ezredfordulóra a város ismét a régi fényében pompázott. 2000-ben a Hum hegyen a horvátok felállították a 33 méter magas, nagy keresztet, amely a kereszténység 2000 éves évfordulójára készült. Az Öreg híd rekonstrukciója 2003-ban kezdődött meg, 2005 júliusában adták át és ismét szerepel az UNESCO világörökségi listáján. Felújították a híd környékén található üzleteket és a háborúban megsérült ferences templomot is, amelynek harangtornya 107 méter, ezzel a város legmagasabb épülete. Az osztrák időkben épült Mostar Gimnáziumot is újjá kellett építeni. Mostar Kulturális és Sportközpontját, amely a Centar 2 alatt található, az 1980-as években építették. 2008-ban új központ építését tervezték, ahol étterem, diszkó, mozi és fitneszterem is helyet kap. Az új komplexum létrehozásának költsége mintegy 33 millió márka. A városban új kórházat építettek, amelyet a horvát állam 100 millió kunával támogatott, a létesítmény összköltsége pedig 76 millió márka volt. 2008. szeptember 15-én avatták fel. Dél-Európa legjobb és legmodernebb ilyen létesítménye lett, amely 3 hektár területen fekszik, 500 ággyal rendelkezik és 20 műtétet tudnak párhuzamosan végezni. 2010\. május 31-én kezdték el építeni az ország legnagyobb bevásárlóközpontját a Mepas Mallt, amely megnyitásakor, 2012. április 12-én 99 000 m2 volt. A beruházás 100 millió márka volt. ## Lakosság A város lakossága vegyesen katolikus horvát, muzulmán bosnyák és ortodox szerb volt, ezért 1994-ben, a jugoszláv háború idején az emberek rendkívül sokat szenvedtek. A közparkok közül ma nem egy temetőként szolgál. A város ma gyakorlatilag kettéosztva működik, a Neretva bal partján bosnyákok, a jobb partján horvátok élnek. ### Mostar község (járás) ### Mostar város Az utóbbi években két becslés is volt a lakosok számára vonatkozóan. Az állami statisztika 2003-ban Mostar városában 105 448 lakost, 2004-ben Mostar községben pedig 127 066 lakost becsült. A 2013-as népszámlálás szerint a város lakossága 113 169 fő volt. A katolikus egyház minden évben felméri a mostari közösséget, 2009-ben több mint 64 ezer hívőt jegyzett fel. ### Mostari horvát katolikusok lélekszáma ## Politika Mostarnak 2004-ben új státusza lett: egyesített város. A státusz a kisebbségben levő bosnyákokat segítette a kormányba, így ez a népcsoport került politikailag kedvezőbb pozícióba. Ez a státusz csak Mostart illeti meg, más boszniai városra nem érvényes. Mostar község hat választási körzetből áll. A bosnyák közösségnek valamivel kevesebb választója van, mint a horvátnak, azonban a városi tanácsba azonos arányban küldenek képviselőket. A város élén a polgármester és a városi tanács áll. A jelenlegi hivatalos polgármester: Ljubo Bešlić. A városi tanács felügyeli a polgármestert és a városi jogot. A tanács egykamarás és 35 képviselő a tagja. Egy elnöke és két alelnöke van. A 2008 októberében rendezett választáson nem szerzett többséget Ljubo Bešlić, azóta több ízben próbálták a képviselők polgármestert választani, de még mindig nincs megállapodás a pártok között a város első emberét illetően. ### Konzulátus 2008\. augusztus 22-e óta magyar konzulátus működik a városban. ## Látnivalók - Az Öreg hidat a háború alatt a horvát hadsereg a Neretvába robbantotta. Ezt később közös német–magyar erőfeszítéssel sikerült újjáépíteni, és ma már az azt körülvevő történelmi negyedbe is kezd visszatérni a turistaforgalom. Helyi hagyomány, hogy a mostari legények a hídról fejest ugranak a folyóba, ezzel keresve némi pénzt a turistáktól. (A háború után ez a szokás a folyóban maradt aknák miatt sokáig életveszélyes volt.) - Óváros, amely az Öreg híd környékén található, azonban számos más látnivaló is van ebben a városrészben: tornyok az Öreg híd környékén, Tabán, a Kujundžiluk utca, a Rózsa Hotel. - Karađoz bég dzsámija, mely a legrégebbi hercegovinai dzsámi. - A ferences Szent Péter és Pál templom, melynek az országban a legtöbb harangtornya van. A polgárháborúban lerombolták, majd újjáépítették. - A Bišćevića utca, híres török házakkal. - A történelmi Brankovac falu, ahol az oszmán uralom idején éltek a városi elöljárók. - Mostarban az Öreg hídon kívül még találhatók hidak, mint a Musala híd (1882), a Lučki híd (1913). - A Mária katedrális Mostar székesegyháza. A harangtoronyban lévő harang Európa második legnehezebb harangja. - Az ortodox Gyülekező templom, melyet a polgárháborúban megrongáltak, majd renoválták. - A Spanyol tér a város főparkja, ahol a Mostar Gimnázium található. A tér a polgárháború alatt a bosnyákok és a horvátok közötti állandó konfliktus helyszíne volt. - A Horvát nagyok tere, mely a város nyugati részének a főtere, és még az osztrák uralom alatt építették. Jelenleg hat horvát hősnek van itt szobra. A téren áll a Sjepan Kosač herceg-horvát ház. - A Musala tér a város keleti részének a főtere, melyet az osztrák uralom alatt építették. Itt található a Neretva Hotel. A hotel a háborúban megsérült, renoválása még nem kezdődött el. - A Zrinjevac városi park a város központi parkja. A Horvát nagyok tere és a Spanyol tér között található. 2007-ben fejezték be felújítását. - A Katolikus kereszt a Hum hegyen, amely 33 méter magas, és a kereszténység 2000 éves megszületését szimbolizálja. ## Gazdaság Mostar mai gazdaságának gyökerei az Osztrák–Magyar Monarchia idején kezdődtek, mikor a város nyugati oldalán lefektették a Szarajevó-Mostar-Ploče vasútvonalat. A jugoszláv időkben több cégnek is itt volt a székhelye: Aluminij, Soko, Hepok, Mostari borászat, Mostar dohányüzem, Unis stb. Mostar jelenleg is Hercegovina gazdasági központja. A város nyugati részén alakult ki Mostar gazdasági centruma, ahol kórházakat, iskolákat, áruházakat építettek. A két legjelentősebb gazdasági városrész Vranica és Hercegovina. A mostari szénbányákban a mai napig bányásznak szenet. Az Aluminij cég ma a legjelentősebb boszniai cég. Mostarban van a Daimler Chrysler és a PSA boszniai kirendeltsége és a horvát „HT-Eroneta” cég központja is itt található. Mostarban minden évben megrendezik a Nemzetközi gazdasági vásárt, ahol számtalan boszniai kiállító képviselteti magát. Első alkalommal 1997-ben tartották meg. Ezen kívül több kisebb tematikus vásárt is rendeznek, ilyen a bor-, könyv- és gasztronómiai vásár. A gazdaság jelentős hányadát képviseli a turizmus. ## Kultúra ### Kulturális helyszínek A városban több kulturális helyszín is található: - Stjepan Kosača herceg-horvát ház - Mostar Kultúrközpont - Abrašević Ifjúsági Központ - Pavarotti-Mostar Zeneközpont - Mostar Horvát Nemzeti Színház - Nemzeti Kiállítás - Megyei archívum - Hercegovina Múzeum - Aluminij galéria - Stjepan Kosač herceg városi könyvtár - Gyermekkönyvtár - Luka városi könyvtár - Aleksa Šantić-ház ### Fesztiválok - A Mostari tavasz a boszniai horvátok egyik legnagyobb ünnepe, amit a Matica Hrvatska rendez minden évben. A rendezvényre minden alkalommal meghívják a horvát kormányt és a Bosznia-hercegovinai Föderáció kormányát. - A Mostari nyár címet viselő fesztiválon belül több kisebb rendezvény van: a Šantić esték, a Mostari Nyári fesztivál és az Énekkarok fesztiválja. - Az Esti pecsét című tudományos rendezvény a boszniai-hercegovinai és a horvátországi politikai és egyéb szervezetek rendezvénye. Stjepan Kosača herceg-horvát házban rendezik meg minden évben, melyet a boszniai televízió is mindig közvetít. - A Mostar hangja fesztivál minden év tavaszán, a Bijelom Brijeg-stadionban megrendezendő zenei fesztivál, amelyet első alkalommal 1995-ben rendeztek meg. - A Mostari Filmnapok egy filmszemle, amelyet a Nemzeti Színházban tartanak meg 2007 óta. Elindítója a színház volt, mivel a városban nincs mozi. ## Közlekedés Mostaron keresztül halad az M-17-es út (E73-as európai út), a legfontosabb út, amely metković-i kikötőig vezet Szarajevóból. Az úttal párhuzamosan halad egy vasúti vonal. A városban két autóbusz-pályaudvar és egy vasúti pályaudvar van. A déli elővárosban, Ortiješben található a város repülőtere. ## Oktatás Mostarban több mint húsz általános iskola és három gimnázium működik, ebből kettő horvát, egy pedig bosnyák nyelvű. Emellett a városban található a United World Colleges nemzetközi oktatási szervezet egyik iskolája is, ahol a tanítás angol nyelven folyik. Két egyetem működik, a Džemal Bijedić Egyetemen bosnyák, a Mostari Egyetemen horvát nyelven oktatnak. Ez utóbbi az egyetlen Horvátországon kívüli horvát egyetem, amit eredetileg a ferencesek hoztak létre. Ez volt a város és Hercegovina első ilyen intézménye, melyet 1895-ben alapították. Egyetemi karok: Agronómiai-, Közgazdasági-, Filozófiai-, Természettudományi-matematikai-, Ipari-, Építészeti-, Orvostudományi-, Jogi-, Művészeti Akadémia, Egészségügyi kar. A Mostari Egyetem az ország harmadik legnagyobb egyeteme, a szarajevói és a banja luka-i egyetem után. A hallgatók 17%-a Horvátországból származik. ## Sport ### Labdarúgás A városban a legnépszerűbb sport a labdarúgás. Az első boszniai labdát Budapestről hozták 1903-ban. Két évvel később a horvát HKD Hrvoje egyesület megalapította az NK Zrinjski Mostar labdarúgócsapatot, így ez az ország legrégebbi csapata ebben a sportágban. Ezen kívül megalakították a „JŠK” és a „Vardara” nevű, illetve 1922-ben az FK Velež csapatot is. 1923-ban rendezték meg a városban az első bajnokságot, melyet a Zrinjski nyert. Mostarban számos kupát rendeztek. 1941-ben bejutott a horvát első osztályba is. 1945-ben a kommunista hatalomátvétel után létrehozták a szövetségi első ligát. Ebben az 1952/53-as évadban vett részt először az FK Velež csapata. A csapat 1956 és 1992 között nem esett ki az első osztályból, sőt 1981-ben és 1986-ban megnyerte a Tito marsall-kupát. 2003–2007 között ismét a másodosztályba került. 1992-től újra megerősödött az 1905-ben alapított HŠK Zrinjski Mostar, melyet horvát fiatalok hoztak létre. A csapat 2005-ben országos bajnok lett, majd a 2007/08-as szezonban megnyerte a Bosznia-Hercegovina-kupát. Amikor a két legjelentősebb mostari klub az FK Velež Mostar és a HŠK Zrinjski Mostar városi derbin játszik, az kiemelt eseménye a város életének. A polgárháború idején a horvát-bosnyák konfliktus egyik színhelye volt az ilyen mérkőzés. Néhány klub, amely az alacsonyabb, másodosztályban játszik: HNK Branitelj, FK Soko Drežnica, FK Lokomotiva Mostar. A megyei bajnokságokban az alábbi csapatok vesznek részt: HNK Bjelopoljac Mostar, FK Bjelopoljac, HNK Buna, HNK Cim, FK Blagaj. A kispályás labdarúgásban kiemelkedő a város MNK Karaka csapata. Ez a klub többször is országos bajnok volt. ### Egyéb sportágak A labdarúgáson kívül a másik két jelentősebb sportág a kosárlabda és a kézilabda. Kosárlabdacsapatok: - HKK Zrinjski Mostar, 1992-ben alapították és az első ligában játszik. - ŽKK Zrinjski Mostar, női kosárlabdacsapat. 1995-ben alapították és az első ligában szerepel. - KK „Koš”, az A1-es ligában játszik. Kisebb kosárlabdacsapatok: KK Velež, OKK Mostar, OKK Mostar'05. és KK Spars. Kézilabdacsapatok: - HMRK Zrinjski Mostar, a másodosztályban játszik. - HŽRK Zrinjski Mostar, női kézilabdacsapat, amely az első osztályban játszik. - HRK Katarina, női kézilabdacsapat, amely először nyerte meg a Bosznia-Hercegovina-kupát. Kisebb kézilabdacsapatok: RK Velež, RK Lokomotiva és ŽRK Galeb. E három sportágon kívül számos más sportot is űzhetnek a helyiek: úszás, asztalitenisz, tenisz, judo, ökölvívás, sakk, teke. A teniszklub minden évben Mostarban rendezi meg a HT Eronet Mostar Futures Open tenisztornát. Mostarban az extrém sportoknak is lehet hódolni. A leghíresebb a neretvai ugrás, melynek során a résztvevők az Öreg hídról ugranak a Neretvába. ### Sportlétesítmények A városban több klubnak is van saját pályája, uszodája, fedett terme. Mostarban számos kisebb sportpálya van. A város közösségei megosztottak, így a sportegyesületek is. A horvátoknak és a bosnyákoknak is külön klubjai, sportlétesítményei vannak. Ezért hozták létre a Mostar Város Sportegyesületet, hogy összefogják a két népcsoportot. A város nyugati oldalán található sportlétesítmények: - Bijeli Brijeg Stadion, az HŠK Zrinjski Mostar labdarúgócsapat stadionja. A többcélú létesítményt 1971-ben adták át a közönségnek. Van atlétikai és labdarúgópályája is. Huszonötezer férőhelyével Bosznia-Hercegovina második legnagyobb stadionja, amelynek egy nyugati és egy keleti tribünje is van. - Mostar Kulturális és Sportközpontja, amely a Centar 2 alatt található. Az 1980-as években építették. - Bijeli Brijeg Sportpálya, a S.S. Kranjčević Általános Iskola mellett van a Bijeli Brijeg hegyen. A létesítményt a jugoszláv időkben építették és 1000 főt képes befogadni. Itt tartják a horvát kosár-, kézi- és röplabdacsapatok a mérkőzéseiket. A sportpályán többször tartanak koncerteket is. - Kantarevac Kulturális és Sportközpont nyitott betonpálya, ahol kispályás labdarúgó és kézilabda-mérkőzéseket is rendeznek. - Karting klub műfüves pálya, amelyet 2006-ban építettek, ahol kispályás labdarúgó mérkőzéseket tartanak. Itt edzenek a horvát klubok csapatai. - A Teniszközpontban minden évben megrendezik a HT Eronet Mostar Futures Open tornát. Itt edz a TK Mostar klub is. - A Városi uszoda nyitott, emiatt csak nyáron van nyitva. A jugoszláv időkben építették, medencéje 50 méter hosszú. Az uszoda mellett egy kisebb medence és két kávézó is van. - Asztalitenisz-pálya az Ivan Gundulić Általános Iskola mellett van, Rudnik elővárosban. 2008-ban építették. A város keleti oldalán található sportlétesítmények: - A Džemal Bijedić Egyetem Sportpályáján edzenek a bosnyák kosarasok és labdarúgók. Ez volt korábban az északi tábor. - Egyiptomi Pálya, a korábbi déli tábor. A szuezi válság után építették. - Vrapčići elővárosban található a Vrapčići Stadion. Itt van a FK Velež stadionja. 7000 főt képes befogadni a létesítmény. ## Híres személyek - Aleksa Šantić, költő - Blaž Slišković, labdarúgó, edző - Toni Šunjić, labdarúgó - Jadranko Fink és Goran Fink (Braća Fink), műugrók - Dražen Dalipagić, kosárlabdázó - Duško Bajević, labdarúgó - Džemal Bijedić, politikus - Enver Marić, labdarúgó - Franjo Vladić, labdarúgó - Josip Sesar, kosárlabdázó - Ljubo Bešlić, polgármester - Meho Kodro, labdarúgó - Mujaga Komadina, polgármester - Osman Đikić, író - Senad Lulić, labdarúgó - Pero Zubac, költő - Goran Jurić labdarúgó - Safet Oručević, polgármester - Sejo Kajtaz, labdarúgó - Semir Tuce, labdarúgó - Mateo Pavlović, labdarúgó - Sergej Barbarez, labdarúgó - Svetozar Ćorović, író - Nino Raspudić, filozófus - Nenad Valentin Borozan, irodalmár - Alois Podhajsky (1898–1973), a bécsi spanyol lovasiskola egykori igazgatója ## Testvértelepülések Mostar testvértelepüléseinek listája: - Ammán, Jordánia - Arsoli, Olaszország - Brčkói Körzet, Bosznia-Hercegovina - Heidelberg, Németország - İzmir, Törökország - Jincsuan, Kína - Kaposvár, Magyarország - Kayseri, Törökország - Kragujevac, Szerbia - Millau, Franciaország - Montegrotto Terme, Olaszország - Orkdal község, Norvégia - Split, Horvátország - Tutin, Szerbia - Vejle, Dánia ## Fordítás

Ófelnémet hangeltolódás

Az ófelnémet vagy második germán hangeltolódás (Zweite Lautverschiebung) egy hangtani változás, amely feltehetőleg a 3. és 9. század között ment végbe a német nyelvterület déli részén, tehát lezárult még a legkorábbi német nyelvemlékek megszületése előtt, és amelynek során létrejött az ófelnémet nyelv, a mai déli német nyelvjárások és az irodalmi német nyelv közös elődje. Az első germán hangeltolódás valamennyi germán nyelvet elkülöníti a többi indoeurópai nyelvtől, a második germán hangeltolódás pedig a német nyelvet különíti el a többi germán nyelvtől. A német nyelvjárások aszerint osztályozhatók, hogy milyen mértékben vettek részt a második germán hangeltolódásban. A Berlin és Köln közötti képzeletbeli vonaltól (az ún. Benrath-vonaltól) északra alnémet, délre felnémet dialektusokat beszélnek. A felnémet nyelvjárások tovább oszthatók felső és középnémetre a Speyer-vonal mentén. Megjegyezzük, hogy az „al” és „fel” jelzők természetesen nem minősítések, hanem a földrajzi elhelyezkedésre utalnak: a felnémet beszélői a déli hegyvidéki (felső) területeken élnek, míg az alnémet beszélők az északi tengerparti (alsó) vidéken. A német irodalmi nyelv, amit az iskolában tanítanak, a felnémet nyelvjárásokon alapul, így jobbára jelentkeznek benne a hangeltolódás eredményei. Felnémet nyelvet beszélnek Magyarországon a dunai svábok és az erdélyi szászok egy része is. Hangtani tekintetben az alnémet dialektusok közé tartozik a holland nyelv. Az alnémet és felnémet szókincs nagyrészt azonos, a hangeltolódás miatt a szavak hangalakja gyakran mégis annyira különbözik, hogy a nyelvjárások a másik beszélői számára sem érthetőek. A felnémet nyelv újkori dominanciája miatt az alnémet beszélők mind értik a (felnémet) köznyelvet, a felnémetek viszont nemigen értik az alnémetek mondandóját. Ezért, ha egy német nyelvű tévében nyelvjárási beszélőt szólaltatnak meg, gyakran feliratozzák a szavait. ## Áttekintés A hangeltolódás négy lépésben ment végbe a századok során. Az első két lépés a zöngétlen zárhangokra hatott: az elsőben jobbára a szó belsejében vagy végén állók váltak réshangokká, míg a másodikban jobbára a szó elején állók zár-réshangokká. A harmadik lépésben a zöngés zárhangok elzöngétlenedtek, a negyedikben pedig a þ hang (fogréshang, az angol th-val jelöli, mint a the vagy think szavakban) d-re váltott. A négy lépés különböző területekre volt hatással. Valamennyi érintette a legdélebbi nyelvjárásokat (a mai Svájcban, Bajorországban és Ausztriában), itt olyan hangváltozásokat is megfigyelhetünk, amelyeket az irodalmi nyelvben nem. A legtöbb változás megjelenik a felsőnémet nyelvterület egészén (a Speyer-vonaltól délre) és az irodalmi nyelvben, a középnémet terület pedig amolyan „átmeneti zóna”. Az északi alnémet nyelvjárások jórészt érintetlenek maradtak, a negyedik lépés viszont nemcsak a felnémet nyelvjárásokra, hanem a teljes német nyelvterületre hatással volt (beleértve a mai Hollandiát is). ## A négy lépésről bővebben ### Első lépés Az első lépés során, amely a 4. században kezdődhetett és melynek hatása a teljes felnémet nyelvterületre kiterjedt, a zöngétlen zárhangok szó közepén kettős, szó végén pedig egyszerű réshangokká alakultak. - p→ff vagy szóvégi f - t→zz (később ss) vagy szóvégi z (sz) - k→hh (később ch) Példák: - óangol slǣpan (alszik) : ófelnémet slāfan (angol sleep, holland slapen, német schlafen) - óangol strǣt (utca): ófelnémet strāzza (angol street, holland straat, német Straße) - óangol rīce (birodalom): ófelnémet rīhhi (angol rich, holland rijk, német reich) Az első lépés nem volt hatással a kettős zárhangokra (például az \*appul „alma” vagy \*katta „macska” szavakban), sem pedig olyan egyszerű zárhangokra, amelyek egy másik mássalhangzó után álltak (például a \*scarp „éles” vagy \*hert „szív” szavakban). ### Második lépés A második lépés során, amely a 8. századra befejeződött és a felső német nyelvjárásokra korlátozódott, zár-réshangokká alakultak az első lépésben változatlanul maradt zöngétlen zárhangok: a szókezdő helyzetben állók, a kettőzöttek, valamint az l vagy r után állók. - p→pf (ófelnémet szövegekben ph; később l és r hang után f-re váltott) - t→c (német szövegben általában z-nek írják) - k→kch (ez a változás az irodalmi nyelvben nem jelenik meg.) A tiroli nyelvjárás az egyetlen, amelyben a kch (IPA-jellel: /kx/) hang minden helyzetben kifejlődött. Az alemannban csak a kettős hangok fejlődtek zár-réshanggá, egyébként sima ch-t találunk (lásd az első lépést). Ugyanakkor ettől függetlenül a szókezdő kch hang az alemannban is megvan, ez áll a k helyén a jövevényszavakban. Sőt előfordul saját képzett szavakban is, például a Gchnorz [kxno(ː)rts] (nehéz munka) szóban, ami a chnorze ige származéka (a g a befejezettség jele, mint a németben a ge). Itt ugyanis a ch zöngétleníti az előtte álló g-t, ami így k lesz. Példák: - óangol æppel (alma): ófelnémet aphul (angol apple, holland appel, német Apfel) - óangol scearp (éles): ófelnémet scarpf (angol sharp, holland scherp, német scharf, alemann scharff) - óangol catt (macska): ófelnémet kazza (angol cat, holland kat, német Katze, alemann Chatz) - óangol tam (szelíd): ófelnémet zam (angol tame, holland tam, német zahm) - óangol liccian (nyal): ófelnémet lecchōn (angol to lick, holland likken, német lecken, alemann schlecke/schläcke /ʃlɛkxə, ʃlækxə/) - óangol weorc (munka): ófelnémet werk vagy werch (angol work, holland werk, német Werk, alemann Werch/Wärch) Az alábbi kapcsolatokban nem ment végbe a hangeltolódás: sp, st, sk, ft, ht, tr. - óangol spearwa (veréb): ófelnémet sparo (angol sparrow, holland spreeuw, német Sperling) - óangol mæst (árbóc): ófelnémet mast (angol mast, holland mast, német Mastbaum) - óangol niht (éjszaka): ófelnémet naht (angol night, holland nacht, német Nacht) - óangol trēowe (hűséges): ófelnémet (ge)triuwi (angol true, holland (ge)trouw, német treu) ### Harmadik lépés A harmadik lépés során, melynek földrajzi kiterjedése a legkorlátozottabb volt, a zöngés zárhangok elzöngétlenedtek. - b→p - d→t - g→k Az irodalmi németben csak a d→t váltás jelenik meg, a másik kettő a svájci német nyelvre, valamint az osztrák és bajor dialektusokra korlátozódik. Amikor a hangeltolódás harmadik lépése elkezdődött, az első és második lépés minden bizonnyal nem volt már produktív, különben a létrejövő zöngétlen zárhangok tovább változtak volna réshangokká és zár-réshangokká. Valószínű ideje tehát a 8–9. század. Példák: - óangol dōn (tesz): ófelnémet tuon (angol do, holland doen, német tun) - óangol mōdor (anya): ófelnémet muotar (angol mother, holland moeder, német Mutter) - óangol rēad (piros): ófelnémet rōt (angol red, holland rood, német rot) - óangol biddan (ajánl): ófelnémet bitten vagy pitten (angol bid, holland bieden, német bitten, bajor pitten) Valószínű, hogy a pizza egy korai ófelnémet jövevényszó az olasz nyelvben, a bizzo módosult változata (modern német Bissen „falat”). ### Negyedik lépés Végül a negyedik lépésben a þ fogréshang d-vé alakult. Ez a lépés elüt az előző háromtól abban, hogy csak egyetlen hang változott, nem pedig párhuzamosan három. Ugyancsak jellegzetes, hogy a teljes német nyelvterületre, az alnémet és németalföldi nyelvjárásokra is hatással volt. Emiatt néhány kutató nem is tekinti az ófelnémet hangváltás részének, bár a legtöbben ide sorolják. Ez a hangeltolódás a harmadik lépés lezárulta után kezdődhetett, különben a létrejövő d tovább változott volna t-vé. A negyedik lépés a 9. században indult délről és a 10. században érte el az alnémet területeket; ez pontosan behatárolható, ebből az időből ugyanis már vannak írott nyelvemlékek. A legkorábbi ófelnémet szövegekben þ-t találunk, míg a klasszikus ófelnémetben d-t. Az érdekes jelentésváltozás miatt gyakran említett példa, hogy a korai ófelnémet thiorna szüzet jelent, mai német megfelelője, a Dirne pedig kurvát. Példák: - korai ófelnémet thaz → klasszikus ófelnémet daz (angol that, holland dat, német das) - korai ófelnémet thenken → klasszikus ófelnémet denken (angol think, holland denken, német denken) - korai ófelnémet thegan → klasszikus ófelnémet degan (angol thane, holland degen, német Degen) - korai ófelnémet thurstag → klasszikus ófelnémet durstac (angol thirsty, holland dorstig, német durstig) - korai ófelnémet bruather → klasszikus ófelnémet bruoder (angol brother, holland broeder, német Bruder) - korai ófelnémet munth → klasszikus ófelnémet mund (angol mouth, holland mond, német Mund) - korai ófelnémet thou → klasszikus ófelnémet du (angol thou, német du, óholland du) ## Időrend Mivel a þ→d változást leszámítva a teljes felnémet mássalhangzó-eltolódás az ófelnémet nyelv írásának 9. századi kezdete előtt zajlott, a fázisok idejének meghatározása elég bizonytalan vállalkozás. A fenti becslések javarészt a dtv-Atlas zur deutschen Sprache-ből származnak (63. oldal). Másutt más becslések jelennek meg, például Waterman szerint az első három lépés nagyjából egyszerre zajlott le és a 600-adik évre az alemann területeken már befejezettnek volt tekinthető, északra terjedése pedig további két vagy három évszázadot vett igénybe. Bizonyos esetekben a történelmi egybeesések segítségünkre lehetnek; például az, hogy Attilát németül Etzelnek hívják, bizonyítja, hogy a második fázisnak az 5. századi hun invázió után termékenynek kellett lennie. Annak alapján, hogy sok latin jövevényszónak a németben a megváltozott alakját találjuk, (például latin strata→német Straße), másoknak pedig nem (például latin poena→német Pein), a hangváltozásokat a kölcsönzés valószínű időszaka előttre vagy utánra datálhatjuk. Mindazonáltal a kronologikus adatok leghasznosabb forrásai a késő klasszikus és kora középkori időszak latin szövegeiben idézett német szavak. Az változások idejének pontos meghatározása azért is nehéz, mert mindegyik fázis egy szóval vagy egy szavakból álló csoporttal kezdődhetett egy bizonyos környék nyelvjárásában, és fokozatosan terjedhetett át lexikális diffúzió útján minden olyan szóra, ami ugyanazzal a fonológiai szerkezettel bírt, majd később, hosszabb idő alatt nagyobb területekre is kiterjedt. Mindazonáltal egy, a 2., 3. és 4. fázis sorrendjére vonatkozó viszonylagos időrendet megállapíthatunk az alapján, hogy a t→c változásnak meg kell előznie a d→t-t, aminek ugyancsak meg kell előznie a þ→d-t, hiszen különben az eredetileg þ-t tartalmazó szavak mindhárom lépésen keresztülmentek volna és végül c-vé váltak volna. Ismert jelenség, hogy egy hangváltás egy korai fázisa űrt hagy maga után, (esetünkben a zöngétlen zárhangokét), amit egy későbbi fázis feltölt; hasonló láttunk az első germán hangeltolódás során is. Felvetődtek más időszakolások is. Egy nem túl széles körben elfogadott, Theo Vennemann német nyelvész nevéhez fűződő elméletet szerint a mássalhangzó-eltolódás sokkal korábban ment végbe és az i. e. 1. század elejére már befejeződött. Ennek alapján ő a germán nyelveket felnémet és alnémet nyelvekre osztja. ## Földrajzi elterjedés Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a hangeltolódás első lépésének hatásai a fel- és középnémet nyelvterületen figyelhetők meg, a második és harmadik lépéséi csak a felnémet, míg a negyedik lépés hatásai az egész német és holland nyelvterületen. Az általánosan elfogadott határ a közép- és alnémet nyelvterület között (a maken-machen vonal) átszeli Düsseldorf Benrath nevű külvárosát, ezért Benrath-vonalnak nevezik. Mintegy 200 kilométerrel délebbre, Speyer városa mellett húzódik a Speyer-vonal, a közép- és felnémet fő határa (az Appel-Apfel vonal). Mindazonáltal a változások földrajzi kiterjedésének pontos leírása sokkal összetettebb. Nem csak az egy fázison belüli egyes hangváltások különbözhetnek elterjedésükben (például a 3. fázis részben a teljes felnémet nyelvterületre hatással volt, részben viszont csak a felnémet legdélibb dialektusaira), de még az egyes szavak hangalakjában is vannak apró variációk ugyanannak a mássalhangzó-eltolódásnak az elterjedési területén. Például az ik-ich vonal északabbra húzódik a maken-machen vonalnál, bár mindkettő ugyanazt a /k/→/x/ változást mutatja. Ezenfelül maguk a nyelvi határvonalak is mozoghatnak az idők során: a két Németország újraegyesítése óta megfigyelték a Benrath-vonal keleti végének az északi irányú mozgását. Különösen jellegzetes a nyugati középnémet nyelvjárás felosztása egy sor kisebb dialektusra az első fázis egyes hangváltásainak különböző kiterjedése szerint. Németül rajnai legyezőnek nevezik (Rheinischer Fächer), mert a dialektushatárok térképén a határvonalak egy legyezőalakot adnak ki. Itt nem kevesebb mint nyolc izoglossza fut keletről nyugatra, amelyek a keleti középnémet területen részben összeolvadnak egy egyszerűbb rendszerbe. A jobb oldali táblázat felsorolja ezeket az izoglosszákat (vastag betű) és a köztük beszélt fő dialektusokat (dőlt betű), északról délre haladva. Az alábbi linkeken térképek is vannak: ## Keleti germán hipotézisek Úgy tűnik, hogy a második és harmadik fázisból eredő mássalhangzó-eltolódások közül néhány a longobárdban, Észak-Olaszország kora középkori germán nyelvében is észlelhető, ami rúnaírásos töredékekben maradt fenn a 6. század végéről és a 7. század elejéről. Sajnos a longobárd nyelvemlékek nem elégségesek ahhoz, hogy pontosan osztályozhassuk a nyelvet. Nem tudjuk tehát biztosan, hogy a nyelv a teljes hangeltolódáson keresztülment-e vagy csupán szórványos hatások érezhetők rajta, de a b→p változás világosan látható. Ez jelentheti azt is, hogy a változás Olaszországban kezdődött, de azt is, hogy egyaránt terjedt déli és északi irányba. Ernst Schwarz és mások felvetették, hogy a hangeltolódás a longobárd nyelvvel való kapcsolatok eredményeképpen következett be a németben. Ha valóban van ilyen kapcsolat, akkor a longobárd nyelv tanúságtétele alapján arra kellene következtetnünk, hogy a harmadik fázisnak a 6. század végéig el kellett kezdődnie, tehát jóval korábban, mint a legtöbb becslés szerint, de nem következik ebből szükségképpen, hogy ugyanilyen korán átterjedt volna a németbe. Ugyanakkor, mivel a longobárd egy keleti germán nyelv volt és nem képezte a német nyelvjárási skála részét, az is ugyanúgy lehetséges, hogy a némettől függetlenül mentek benne végbe párhuzamos változások. Hasonlóképpen Waterman kimutatta, hogy egy, az ófelnémet hangeltolódás negyedik fázisához hasonló változás végbemehetett a gót nyelvben is (szintén keleti germán) már a Kr. u. 3. században, és felvetette, hogy a gótból terjedhetett át a felnémetbe a vizigótok nyugatra vándorlása nyomán (kb. 375–500). Akár a longobárd feltevés, ez is egy érdekes lehetőség, de jelenlegi tudásunk alapján nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket. ## Példaszövegek A hangeltolódás hatásainak illusztrálására hasonlítsuk össze a késő középkorból származó alábbi szövegeket. Bal oldalon egy közép-alnémet idézet a Sachsenspiegelből (1220), amely nem mutatja a változásokat, jobbra pedig ugyanez a szöveg a közép-felnémet Deutschenspiegelből (1274), amelyben láthatók a megváltozott mássalhangzók; mindkettő a kor mértékadó törvénykönyve.

Apollo–11

Az Apollo-program ötödik, űrutazókkal végrehajtott repülése az Apollo–11 volt. Az első kísérlet a holdra szállásra, amely egyben az első sikeres holdra szállás is lett. A holdprogram fő célkitűzése 1969. július 20-án teljesült, amikor Neil Armstrong és Buzz Aldrin sima leszállást teljesítettek a Mare Tranquillitatison (Nyugalom Tengerén), a Hold innenső oldalának egyik lávasíkságán. Később 2 óra 31 perc 40 másodperces időtartamú holdsétát tett a két űrhajós, amelyen 21,55 kg holdkőzet- és holdpormintát gyűjtöttek. Az expedíció harmadik tagja Michael Collins volt, aki Hold körüli pályán keringett a parancsnoki űrhajóval, míg két társa a holdkomppal (LM) leszállt a felszínre. A sikeres holdra szállás az emberiség legnagyszerűbb tudományos eredményei közé sorolt, máig ható teljesítmény, emellett a hidegháborús katonai szembenállás idején az egész emberiség eggyé válását elősegítő, szimbolikus esemény volt, amely rövid időn belül elvezetett a nagyhatalmak világűrbeli együttműködéséhez és a katonai enyhüléshez. Az Apollo 11 pontos leszállási helyét a Hold térképek Statio Tranquillitatis „Nyugalom Bázis” önálló néven jelölik. Ilyenformán egyedi módon a Holdon hátrahagyott tárgyak a felszíni képződményekre jellemző megjelölést kaptak. A helyszín közelében fekszik a három űrhajós nevét viselő, nagyobb távcsövekkel látható három kráter is, amelyeket a megszokottól eltérően élő személyekről neveztek el. ## A személyzet ### Tartalék személyzet \(2\) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is. ### Kapcsolattartó személyzet - Charlie Duke, CAPCOM - Ron Evans, CAPCOM - Owen Kay Garriott, CAPCOM - Don Leslie Lind, CAPCOM - Ken Mattingly, CAPCOM - Bruce McCandless II, CAPCOM - Harrison Schmitt, CAPCOM - Bill Pogue - Jack Swigert ## Előzmények ### A leszállóhely kiválasztása Az ötödik Apollo expedíció volt az első olyan űrutazás, amelyhez leszállóhelyet kellett választani. A landolási pont keresése az ember leszállásának előkészítésére korábban felbocsátott Lunar Orbiter szondák fotói alapján történt. A leszállóhelyet kijelölő bizottság választási kritériumai a következők voltak: - Síkság: a leszállóhely a lehető legsimább síkságon terüljön el. - Ne legyenek kráterek és nagyobb kövek rajta. - A síkság ne lejtsen 2°-nál jobban. - Megközelíthetőség: a leszállás útvonalába ne essen nagyobb domb, hegy, szakadék, vagy mélyebb kráter, amely a leszállóradar számára hamis magassági adatokat jelezne. - Üzemanyag: a lehető legkevesebb üzemanyag felhasználásával elérhető legyen. - Starthalasztás: a földi start késése esetén is elérhető legyen. - Szabad visszatérés: a szabad visszatérés pályáján közlekedő űrhajó hatósugarába essen. A legfőbb szempont a biztonság volt, melyet elsősorban a legsimább terület kiválasztása biztosított. A megközelítés és az üzemanyagtakarékosság szempontjai pedig kijelöltek a holdi egyenlítő mentén egy 10° – délre is 5°, északra is 5° – széles sávot, ahová a keresés kiterjedt. Természetesen csak az innenső, állandóan látható oldal jöhetett szóba, szintén biztonsági megfontolások (a rádiókapcsolat egyszerűbb fenntartása) miatt. A keresési terület tovább szűkült, amikor a keleti félgömböt jelölték ki a kutatók, mivel a holdutazók nyugatról keletre kerülték meg az égitestet és a keleti félen több sík mare terület mutatkozott. A 10° széles és 90° hosszú sávot tovább szűkítette az a holt zóna, amelyet a holdkomp befut a Hold mögül előbukkanó űrhajóval való rádiókapcsolat újra felépítéséhez szükséges idő alatt. Ezek alapján a kritériumok alapján összesen öt lehetséges, ezen belül három fő jelöltet választottak ki. Ezen jelöltek újbóli, részletesebb vizsgálata később az Apollo–8 és az Apollo–10 űrhajósainak egyik fő feladata lett. Bormanék repülése után még az „1-es leszállóhely” tűnt befutónak, a Nyugalom Tengere keleti részén – abban a zónában, amely a legkeletibb hely volt, ahol űrhajó egyáltalán leszállhat –, végül az Apollo–10 fotói a „2-es leszállóhelyet” kedvezőbbnek mutatták. A holdgömb közepe táján fekvő „3-as” gyakorlatilag kiesett, a választás a Mare Tranquillitatisra esett, annak is a nyugati oldalán fekvő, a Moltke és a Sabine kráterek között fekvő részére. ### A legénység kiválasztása Az Apollo–11 személyzetének kiválasztásakor az alkalmasságon kívül, nem kisebb volt a fő kérdés, hogy ki lesz az első ember, aki a Holdra lép, ki lesz az, aki örökre beírja magát a történelembe. A kiválasztás a NASA személyzeti ügyekért felelős vezetője, Deke Slayton és az Űrhajós Iroda vezetője, Alan Shepard feladata volt. A program kezdetétől fogva létezett egy legénységi rotáció, amelyben először nagy tapasztalatú, veterán űrhajósok repültek. Tartalékként szintén tapasztalt Gemini-legénységek szerepeltek és a rotáció szerint ezek a tartalékok két repülés kihagyása után kerültek repülési státuszba. Így a repülés várományosai az Apollo–8 tartalék személyzetének tagjai voltak. Slayton és Shepard a rotációba való beválogatáskor eleve úgy jelölte ki a legénységeket, hogy amikor az első holdra szállás kísérletei jönnek, akkorra olyan űrhajósok kerüljenek sorra, akik már jártak az űrben. Másrészt volt tapasztalatuk űrrandevú és dokkolás végrehajtásában és esetleg valamilyen nem várt helyzet megoldásában. Jelmondata szerint „mindenkinek képesnek kell lennie mindenféle repülési feladat megoldására”. Ezek alapján az Apollo–7, –8, –9 tartalékai egyaránt teljesen alkalmasak voltak az első holdra szállásra, mi több, ugyanezen repülések fő személyzeteiből is többen szóba jöhettek, igaz rotáción kívül. Az Apollo–8 tartalék legénysége eredetileg Pete Conrad, Dick Gordon és Alan Bean volt, így ők voltak a „G”-jelű repülés (azaz a holdra szállás első kísérletének) várományosai. Aztán az eredeti Apollo–8 – a „D” repülés, a holdkomp Föld körüli pályán történő berepülése – és az Apollo–9 – az „E” repülés, egy nagy magasságú teszt – helyet cseréltek, hogy az Apollo–8 a szovjeteket megelőzve a Holdhoz repülhessen. Ekkor vált a holdra szállás első számú esélyesévé Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Jim Lovell. Aztán Lovell átvette Michael Collins helyét az Apollo–8 parancsnoki modul pilótájának székében, mivel Collinsnak egy kényszerű műtét miatt ki kellett hagynia az első holdrepülést. Betegségéből felgyógyulva ő is csatlakozhatott Armstrong és Aldrin mellé, így alakult ki a végleges hármas. Deke Slayton azonban szívesen felrúgta volna a rotációt, csak hogy a történelmi feladatra egy nagy egyéniséget, a legtapasztaltabb veterán űrhajóst küldhessen fel. Első számú jelöltje a korábban az Apollo–1 tüzében elhunyt Virgil „Gus” Grissom volt, egészen annak haláláig. Ezek az űrhajósok a következők voltak: Wally Schirra (Apollo–7), Frank Borman (Apollo–8), Jim McDivitt (Apollo–9). Aztán ahogy ezek a parancsnokok lerepülték a maguk Apollo küldetését, sorban jelentették be, hogy nem kívánnak több űrrepülést tenni. Így mivel nem maradt „kimagasló” egyéniség, maradt a rotáció, amelyben az Armstrong–Aldrin–Collins hármas állt elöl. Külön jó pontnak számított, hogy Armstrong civil volt, nem katona, ezzel a militarizmus látszatát is távol lehetett tartani a történelmi holdra szállástól. Így kapta meg végül Armstrong a különleges lehetőséget. Slayton 1969. január 6-án közölte Armstronggal, hogy őt jelöli az Apollo–11 parancsnoki beosztására, három nap múlva pedig a NASA hivatalosan is bejelentette a jelölést. Később az óriási médiafelhajtást kevésbé jól viselő Aldrin megpróbálta átkérni magát egy másik, kevésbé történelmi és kevesebb médiafigyelmet magára vonó, ám tudományos szempontból fontosabb repülésre. Slayton azonban világossá tette számára, ha most nem repül, később sem fog, így Aldrin visszakozott és a kijelölt legénység változatlan maradt. A start előtt egy héttel Tom Paine, a NASA elnöke példátlan ajánlatot tett Armstrongnak, megígérte, hogy ha valamilyen probléma miatt meg kéne szakítani a küldetést, úgy a következő expedíción is ők repülhetnek. A NASA ezzel a kockázatot szerette volna csökkenteni, mivel a berepülőpilóták az átlagosnál sokkal merészebbek, valamint az Űrhajós Irodához hasonló, katonai alapokon nyugvó szervezetekben sokszor már egészségtelen versenyszellem uralkodik. Paine a kivételes ajánlattal próbálta kissé csökkenteni a parancsnokra nehezedő nyomást, hogy baj esetén könnyebben döntsön az esetleges – a többiek szemében kudarccal egyenértékű – megszakításról és ne vállaljon felesleges rizikót, ami akár tragédiába is torkollhat. ### Hívójel- és emblémaválasztás A rádió hívójelek kiválasztása – amelyek a parancsnoki űrhajó és a holdkomp nevével megegyeznek – hagyományosan a legénység privilégiuma volt. A gyakorlások során az Armstrong-féle csapat a Jégkása és a Szénakazal neveket választotta, ám amikor a hivatalos jelölés megtörtént, lecserélték a kissé komolytalan neveket a történelmi küldetéshez illőkre. Így kapta a parancsnoki űrhajó a Columbia nevet, amelyet elsősorban Jules Verne Utazás a Holdba és Utazás a Hold körül című regényei cselekményével és a Columbiad ágyúval meglevő asszociáció ihletett. De a szónak további jelentései is voltak, mint például a hasonló nevű 18. századi legendás amerikai hajó, amely az északnyugati ismeretlen tengeri területeket kutatta. Magára az Egyesült Államokra is utalhatott a név, hisz Columbia Amerika nőnemű költői neve is egyben a kultúrában. A holdkompot pedig az Eagle névre keresztelték (pontosabban a különválást követően ezen a hívójelen kommunikáltak az utasaival), amely egyértelmű hazafias utalás Amerikára, amelynek a címermadara a fehérfejű rétisas. Szintén az űrhajósok dolga volt legénységi emblémát tervezni. A legénység az egész program legminimalistább logóját tervezte, elhagyva belőle minden sallangot – még a saját nevüket is – hogy egyértelműen szimbolizálják az üzenetet: az Egyesült Államok békével érkezett a Föld lakóinak nevében a Holdra. A szimbólumrendszerben egy fehérfejű rétisas száll le egy kráterszaggatta holdi tájon, karmai között – a béke jeleként – olajágat szorítva, háttérben a Földdel és az Apollo–11 felirattal. ### Gyakorlati kiképzések a Földön Az Apollo–11 minden korábbinál bonyolultabb expedíciónak készült, így Armstrongéknak a legkomplexebb tréningprogramon kellett átesniük a normál űrhajós kiképzés mellett. A parancsnok valós kiképzést kapott a holdkomp leszállására az LLTV (Lunar Lander Training Vehicle – Holdi Leszállóegység Gyakorló Eszköz) nevű furcsa szerkezettel. Ez a gép egy függőlegesen beépített sugárhajtóművel és további rakétahajtóművekkel ellátott csővázas repülőeszköz volt, amely a holdkomp függőleges leszállásának szimulációjára szolgált. A függőleges sugárhajtómű szolgált a Föld gravitációjának ellensúlyozására, az 1/6 erősségű holdi gravitáció érzetének megteremtésére, a rakétahajtóművek pedig a holdkomp (LM) épített manőverező fúvókák másai voltak. Ezzel a géppel kellett a leendő holdra szálló űrhajósoknak begyakorolniuk a holdi leszállás legvégső fázisát. A gép sajnos nagyon megbízhatatlannak bizonyult, egy ízben Armstrong kis híján meghalt benne, amikor a hajtómű elromlott, és alig 100 méterről az eszköz lezuhant. Szerencsére az űrhajós a pillanat tört része alatt felismerte a bajt és katapultált. A repülési műveletek begyakorlására – a korábbi küldetésekhez hasonlóan – széles körben használták a parancsnoki űrhajó- és a holdkomp szimulátorokat. Ezen gyakorlások alatt az út során előforduló tervezett műveleteket (elsősorban a dokkolásokat) lehetett készségszintig begyakorolni, valamint rengeteg vészhelyzeti eljárást próbáltak ki segítségükkel az űrhajósok és az irányítás. Ez utóbbi esetben a szimulátor kezelőszemélyzete az űrhajósok tudtán kívül elrontott valamilyen repülési paramétert – műszerhibát, vagy esetleg rendellenes űrhajó működést szimulálva –, és az űrhajósoknak ezekre a váratlan helyzetekre is helyes megoldást kellett találni. Armstrong és Aldrin – eltérően a korábbi küldetésektől – rengeteg lehetőséget kapott a holdi leszállás gyakorlására a szimulátorban. A szerteágazó terepgyakorlatok szintén új színfoltot jelentettek a kiképzésben. Ezek egyik fajtája volt a holdműveletek szkafanderben történő gyakorlása, amelynek során egy hatalmas NASA hangárban kialakított, homokkal borított területen kellett a végrehajtandó műveleteket szimulálni az űrhajósoknak egy holdkomp makettel és a felküldendő eszközök egy-egy gyakorló példányával. A másik szimulációs terület a mozgás gyakorlása volt, a Hold gyengébb gravitációs környezetéhez való szoktatás. Ehhez az űrruhás űrhajósokat úgy függesztették fel rugalmas szalagok segítségével, hogy a nehézségi erőt a valóságos gravitáció egyhatodának érezzék. Ezek a gyakorlások többnyire sikertelenek voltak, mert a felfüggesztő szalagok, rugók nagyban korlátozták a mozgást és azt mutatták, hogy a holdfelszíni munka cseppet sem lesz könnyű. A geológiai terepgyakorlatok ettől eltérően egészen más típusú kiképzést jelentettek. Nagyon kevés ilyen gyakorlatra jutott idő a túlfeszített felkészülési tervben, de meg kellett ismertetni az űrhajósokat valós körülmények között az egyes kőzetfajtákkal és előfordulásukkal még idelenn a Földön. Ezért a NASA sivatagi gyakorlatokat szervezett, amelyen Armstrongék is részt vettek. Sajnos néhány esetben a sajtó túlzott érdeklődése meghiúsította a gyakorlásokat, mikor tudomást szerezve egy-egy ilyen kitelepülésről, tömegesen jelentek meg a helyszínen. Helikopterrel figyelték a lenti munkát, megakadályozva a nyugodt tanulást, vagy akár az űrhajósok és a tanár egymás közötti kommunikációját. ### Luna–15 A Hold eléréséért folyó versenyt a Szovjetunió elvesztette az N1 rakétáinak robbanásai miatt, de utolsó esélyként megpróbálta még csökkenteni a holdra szállás jelentőségét azzal, hogy felküld egy űrszondát, ezzel kérdőjelezve meg az emberek feljuttatásának szükségességét. A Luna–15 küldetése anyagminta visszahozása lett volna a holdfelszínről, mégpedig az elképzelt időrend szerint az Apollo–11 visszatérése előtt. A Szovjetunió, amikor látta a holdverseny elvesztését, váltott propagandájában és azt kezdte kihangsúlyozni, hogy az amerikaiak temérdek felesleges pénzt költenek és emberek életét veszélyeztetik a holdra szállással, amikor annak tudományos céljait egyszerűen és olcsón teljesíteni lehet mintavevő holdszondák feljuttatásával is. Az állítás demonstrálására – és az Apollo-program tudományos megkérdőjelezésére – 1969. július 13-án elindították a szondát, amely Armstrongék előtt, 1969. július 17-én állt Hold körüli pályára. Ezután azonban irányítási problémák léptek fel és a leszállás elhúzódott. Mivel a két küldetés időben fedte egymást, a szovjetek kénytelenek voltak átadni a repülési adatokat a NASA-nak, bizonyítván, hogy nincs ütközésveszély a szonda és az űrhajóegységek között. Ez volt az első űrkutatási célú közvetlen adatcsere a szovjet és amerikai fél között. Végül a Luna–15 leszállás helyett 1969. július 21-én egy hiba folytán becsapódott a Holdba valahol a Mare Crisiumon. ## A repülés ### Felszállás Az Apollo–11 startprocedúrája műszaki értelemben 1969. május 20-án, két nappal az Apollo–10 startját követően kezdődött, ekkor szállították ki a kész rakétát a VAB összeszerelő csarnokból a 39A indítóállásba az 1-es számú Mobil Indítótoronnyal. Az indítási folyamat hivatalos kezdete T – 28:00:00-kor, 1969. július 14-én 22:30 (UTC) (floridai helyi idő szerint 17:30-kor) kezdődött. A 28 órás hivatalos és a 40 óra 2 perces valós időtartam között egy hat és egy fél órás tervezett visszaszámlálási szünet volt, amelyből a hosszabbik szünet végül 11 óra 32 percesre húzódott el. Az űrhajósok 2 óra 40 perccel indulás előtt foglalták el helyüket az űrkabinban. Az Apollo–11 1969. július 16-án 14:32-kor (UTC), (helyi idő szerint 9:32) emelkedett a magasba a Cape Canaveralon található Kennedy űrközpontból. ### Odaút és Hold körüli pályára állás Az utazás első lépcsője a Föld körüli pálya volt, másfél fordulatnyi időt töltöttek itt el az űrhajósok, amíg minden rendszert le nem ellenőriztek. A rendszertesztek után – miután megbizonyosodtak róla, hogy minden működőképes – az S-IVB újraindításával gyorsítottak. Az űrhajó a szabad visszatérés pályáján indult a Hold felé. Az első manőverre fél órával a holdirányú gyújtást követően került sor, ekkor választották le a parancsnoki űrhajót az S-IVB-ről. Ezután az űrhajósok megkezdték a holdkomp-retrakciót, azaz a holdűrhajó kihúzását az S-IVB fokozat felső részén levő holdkomp adapterből. Ehhez a rakétafokozatról levált és néhány méterre eltávolodott anyaűrhajó a kereszttengelye körül 180°-os fordulatot végzett (azaz innentől kezdve menetiránynak háttal repült), majd az orrán levő dokkolószerkezettel megcélozta a holdkompon levő fogadó egységet és összekapcsolódtak. Következő lépésként a parancsnoki hajó kormányhajtóműveinek húzóerejével és az adapterbe épített rugós mechanizmus segítségével kihúzták a holdkompot a rakétafokozatból. A fenti manőverek miatt az űrhajóegyüttes 6 m/s-ot lassult, ezt később pályaközi korrekcióval kellett kompenzálni, hogy a hajó végig a szabad visszatérés pályáján haladjon. Ám egyúttal a műveletek olyan jól sikerültek, hogy a tervezett négy korrekció közül csak egyet kellett végrehajtani. Houston közben az S-IVB hajtóművét indította újra távirányítással, hogy a kiürült rakétafokozat véletlenül se legyen útban a későbbiek során. A fokozat három nap múlva elhaladt a Hold mellett, és Nap körüli pályára állt. Az Apollo–11 három napig repült a Hold felé, mire elérte azt és az űrhajósok megkezdhették a pályára állást körülötte. ### Leszállás a Holdon A leszállási folyamat a holdkomp felélesztésével kezdődött. Erre a műveletre azért volt szükség, mert a leszállóegység készleteivel (oxigén, áram, hűtővíz stb.) nagyon takarékosan bántak a tervezők, csak annyi volt mindenből, amire odalenn a holdfelszínen szükség lehet – plusz persze a le- és felszállás szükségletei némi, de nem túl sok tartalékkal –, ezért a lehető legkésőbb kezdték a készletek használatát, így az űrhajó a lehető legtovább maradt „stand by” üzemmódban. A leszállást végző parancsnok és holdkomppilóta a 10. keringés során mászott át a holdkompba és kezdett az üzembe helyezéshez. A műveletekhez hozzátartozott a beöltözés is, amely önmagában egy óráig tartott, innentől kezdve viszont az űrhajósoknak tilos volt levenniük az űrruhájukat (az odaúton könnyű kezeslábasban utaztak a holdutazók), másfél napig szkafanderben voltak kénytelenek dolgozni. A leszállás érdemi része a 13. keringésben kezdődött. Először – a Hold mögött, rádiótakarásban – Armstrongék leválasztották a holdkompot a parancsnoki űrhajóról. Ebben a szakaszban pillantották meg először a terminátor (a nappali és éjszakai féltekét elválasztó fény-árnyék határvonal) mögül előbukkanó leszállóhelyet. A rádiócsendből előbukkanva aztán jelentették Houstonnak, hogy minden rendben (a folyamat során minden egyes lépést jelenteni kellett, és csak a sikeres végrehajtás után kaptak az űrhajósok engedélyt egy újabb repülési szakasz elindítására): „A Sasnak szárnyai vannak.” Ezután Collinsnak kellett szemrevételeznie a holdkompot, megbizonyosodni a sérülésmentességről, valamint arról, hogy a lábak megfelelően kinyíltak-e és a rögzítőelemek a helyükön vannak-e. A lábak az S-IVB fokozatban a helytakarékosság miatt behajtott állapotban utaztak, és csak a Holdnál terpesztették szét őket leszálló konfigurációba. Helyzetük pedig kulcsfontosságú volt, hiszen ha valamelyik a leszálláskor becsukódott volna, az a biztos halált jelentette volna Armstrongék számára, ezért a két űrhajóegység egy darabig még pár méterre egymástól kötelékben repült tovább, hogy a parancsnoki egység pilótája megfigyelhesse a holdkompot, míg a parancsnok a tengelye körül körbeforgatta azt. Mikor ez a teszt lezajlott, kezdődhetett a fékezés, valamint a parancsnoki egység más pályára állítása (a parancsnoki hajót el kellett távolítani a holdkomp közeléből, nehogy ütközzenek, illetve egy kicsit magasabb pályára emelve az az előnye is megvolt a manővernek, hogy a parancsnoki űrhajó előbb ért ki a következő körben a Hold mögötti rádiócsendből és reléként szolgálva hamarabb kaphatott telemetriai adatokat az irányítás a leszállás közben a holdkompról). A fékezés – a repülési magasság csökkentése – a 14. keringésben történt meg, ismét a Hold mögött. Az űrhajósok 15 000 méter magasságig ereszkedtek a holdfelszín fölé. Így bukkantak ki a Hold mögül, ekkor még könnyen vissza lehetett volna jutni a parancsnoki hajóhoz, ha valami baj van, ez egyfajta választóvonal volt a leszálláson belül, és külön engedély is kellett Houstontól a leszállás utolsó fázisának végrehajtására. Ám problémák támadtak a telemetriai adatok letöltésével, az adás szakadozottan érkezett, Gene Kranz repülésirányító nem tudta kiadni a leszállási engedélyt. Az irányítóteremben tartózkodó Pete Conradnak támadt az a mentőötlete, hogy Armstrongék döntsenek kicsit az űrhajó hossztengelyén, és így a rádióantennájuk nagyobb szögben nézhet a Földre, javítva a vételen. Az ötlet használt, a beérkező adatok alapján az irányítás kiadhatta a végső engedélyt a leereszkedésre. Armstrongék ekkor növelték a fékezőhajtómű teljesítményét és egyre lejjebb ereszkedtek. A következő fontos állomás a radar bekapcsolása volt (a felszín feletti magasságot radarral állapították meg és ennek az eszköznek az adatai jelentették a referenciát a fedélzeti számítógép számára). 12 000 méteren jártak, amikor a radar először érzékelte a holdfelszínt. Azonban rögtön hibát jelzett a komputer, a radarjelek túltöltötték a memóriát, az irányításnak pár másodperce volt eldönteni, hogy megszakítsák-e a küldetést. Egy komputermérnök jelezte, hogy a probléma nem komoly, a hiba ellenére biztonságosan folytatható a leszállás. Később, 3000 méter magasan megismétlődött ugyanez a probléma, de ugyanúgy veszélytelennek ítélte meg az irányítás és továbbengedte a leszállást. A leszállási görbe ballisztikus ívet rajzolt, először a felszínnel párhuzamosan, ablakokkal lefelé nézett az Eagle, majd egyre lassulva lassan függőleges helyzetbe állt, a legvégső ereszkedést pedig már tökéletesen függőlegesen kellett megtenni, hogy az űrhajósok elkerüljék a borulásveszélyt. Ezt a repülési pályát a számítógép vezérlésével lehetett végrehajtani, emberi kéz képtelen lett volna végig olyan precíz parancsokat adni és olyan optimális üzemanyag-felhasználást biztosítani, mint a számítógép. A leszállóhely tulajdonképpen nem egy pont, hanem egy, némi vezérlési hibával is számoló ellipszis volt, amelynek középpontja volt az optimális leszállópont. Armstrongéknak a rendszerek felügyelete volt a feladata, valamint a legutolsó fázisban a számítógépnek adott parancsokkal a leszállópont korrigálása. Végső esetre pedig a kézi vezérlés lehetősége – a számítógép kiiktatása – is megmaradt. 300 méter magasságra érve élesen kirajzolódott a leszállópont és környéke, ami Armstrongot kemény elhatározásra késztette: a leszállóponton hatalmas, autó nagyságú sziklák és nagy kráterek voltak, a biztos felborulással fenyegettek. A parancsnoknak nem maradt más választása, mint áttérni kézi vezérlésre, mivel a finom pályamódosítások kevésnek látszottak a sziklamező elkerülésére. Aldrin a műszerfalon látható adatok hangos bemondásával segítette a parancsnokot, akinek nem volt ideje egyszerre a műszereket és a kinti tájat is figyelnie. A kézi vezérlés megnövekedett üzemanyag-felhasználással párosult, és ez ilyen alacsonyan már megnövekedett kockázatokat vetett fel, 50 méternél húzódott a határ, ami alatt már nem lehetett vészeljárással leválasztani a holdkomp leszállófokozatát és begyújtani a felszálló hajtóművet (egyszerűen nem lett volna idő a folyamatra), így ha ott fogy ki az üzemanyag, az űrhajó biztosan lezuhant volna. Armstrong éles manőverezésbe fogott – a szorult helyzetre jellemző, hogy még arra sem maradt ideje a parancsnoknak, hogy az irányításnak jelezze a kézi vezérlés tényét – és elkormányozta a hajót a sziklamezőtől egy simább terület felé. Közben figyelmeztető jelzés gyulladt a műszerfalon – és mivel a telemetrián át az irányítás is megkapta a jelzést, a CapCom is rádiózott figyelmeztetésül: 60 másodperc repülésre elegendő üzemanyag maradt. Armstrong rendületlenül folytatta a kézi vezérléssel történő süllyedést, de még mindig magasan volt és még mindig volt oldalirányú sodródás is, amelyet meg kellett állítani. Az üzemanyag 30 másodpercnyi mennyiségre fogyásánál újabb figyelmeztetés gyulladt a műszerfalon. Ekkor jelentette kisvártatva Aldrin: „Kontakt fény.” A leszállótalp aljáról lelógó, nagyjából másfél méteres (67 hüvelyk hosszú) érzékelőpálcák egyike elérte a talajt, amit egy lámpa jelzett a kabinban. E jelzésre a parancsnoknak le kellett állítania a hajtóművet, ám Armstrong elmulasztotta ezt megtenni. Kisvártatva újabb rádióüzenet érkezett, ezúttal Neil Armstrongtól: „Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.” A leszállás 1969. július 20-án 20:17-kor (UTC) történt meg. Az egyetlen szépséghiba Armstrong késlekedése volt a hajtómű leállításával, amellyel azt kockáztatta, hogy a hajtóműharang alá beszorul a gázsugár és szétrobbantja, de szerencsére ez nem történt meg. A tartályban végül 20 másodpercre elegendő hajtóanyag maradt. ### Leszállás utáni teendők A Sas talajt érése után az űrhajósoknak azonnal neki kellett látniuk a felszállás előkészítésének. Biztonsági okokból ugyanis az volt a logikusabb, hogy ha bármi váratlan probléma történne, inkább mihamarabb el tudják hagyni a holdfelszínt és elérjék a biztonságot nyújtó parancsnoki űrhajót, mintsem kockáztassanak a felszínen. Ezért először nem a holdi tevékenységekhez láttak hozzá, hanem a holdkomp felszállásra történő előkészítéséhez. A felszállási előkészületek végén, a holdséta (EVA) előkészületek előtt Aldrin váratlanul furcsa szöveget mondott a rádióba: „Itt a holdkomppilóta beszél. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy minden ember, aki hallgat bennünket, legyen az bárki és legyen bárhol, álljon meg egy pillanatra és gondolkodjon el az elmúlt néhány óra eseményein, és adjon hálát mindenki a maga módján.” Aldrin csak évek múltán mondta el, hogy ezután úrvacsorát vett. A kenyeret és a bort Dean Woodrufftól kapta, aki akkoriban a Websteri Presbiteriánus Gyülekezet vezető pásztora volt, mely gyülekezetnek Aldrin egyik elöljárója volt. A holdkomppilóta senkinek sem szólt előre a tervéről – még felesége előtt is titokban tartotta a szándékát – és azért fogalmazott ilyen kétértelműen, mert sokak vitában voltak azzal, hogy az űrteljesítményekkel járó nyilvánosságot az űrhajósok – magánakciók keretében – vallásos üzenetek közreadására használják fel. A NASA az idő tájt még mindig perben állt egy ateista aktivistával, amiért az Apollo–8 űrhajósai a Teremtés Könyvéből idéztek az 1968. karácsonyi holdutazásukkor. ### A holdséta #### Kiszállás A műveleti terv szerint egy 8 órás pihenőidő következett volna, ám Armstrong és Aldrin felvetette, hogy elég fittnek érzik magukat, felesleges lenne pihenni, inkább engedélyezze az irányítás a holdsétát rögtön, a tervezettnél előbb. Az irányítás rövid gondolkodás után engedélyt adott. Ugyan nincs egyértelmű bizonyíték rá, de valószínű, hogy az eredeti terv is a leszállást követő azonnali holdsétáról szólt, a pihenőidő csak biztonsági időtartalékként került a tervbe, hogy ha csúszna a leszállás a tervezett időrendhez képest, ne úgy kelljen hírt adni, miszerint az Apollo–11 holdsétája a tervezett időhöz képest később kezdődik. Ehelyett ki lehetett használni a korábbi kiszállás propagandaértékét (a tervezett idő előtt sikerül kiszállni a Holdra). Az űrhajósok az engedély birtokában nekiláthattak a holdséta előkészítésének, ami nagyjából 2,5–3 órás tevékenység volt. Ennek keretében visszavették a leszállás után levett sisakjukat, illetve az üvegbúra formájú sisak tetejére rácsatolták az ún. felső sisakot, a nagy, aranyozott ellenzőt tartalmazó fehér fémgömböt, amelyet csak kinn a felszínen alkalmaztak. Aztán magukra öltötték a hátizsákjaikat, átcsatlakoztatták a holdkomp forrásairól a hátizsákra az oxigén, hűtővíz és áram csatlakozóit, nyomástesztet végeztek. Végül elkezdték csökkenteni a kabinnyomást. Az oxigén csak lassan távozott a kabinból. Közel 40 perc telt el, amikor a nyomás csökkenése megállt az eredeti nyomás nagyjából tizedén, ami az ajtót még mindig szorosan a helyén tartotta. Ekkor Aldrin óvatosan elfeszítette a kabinajtó egyik sarkát és a résen át kiillant a maradék oxigén. A leszállástól 6 óra telt el az ajtó kinyitásáig, a holdséta (EVA) 1969. július 21-én 2:51-kor (UTC) vette kezdetét. Az előre meghatározott sorrend szerint először a parancsnok kezdte el a kiszállást. Ehhez Armstrongnak térdre kellett ereszkednie és hátrálva kellett kimásznia a kabinból. A hátizsák többször is elakadt a művelet során, Aldrinnak kellett segítenie. Armstrong ekkor kijutott az ún. tornácra – a kabinajtónál elhelyezett kis platformra, amely a létra tetején volt –, ahol felegyenesedhetett. Itt egy bowdent meghúzva lenyitotta az alatta a holdkomp oldalán elhelyezett MESA-t (a holdkomp csomagtartóját), amelyre a tévékamerát is ráerősítették. Ez az aktus egyben aktiválta a kamerát is, ettől a perctől kezdve – a Deep Space Network ausztráliai óriás parabolaantennáján keresztül – megindulhatott a tévéadás is. Armstrong – immár a nagyjából egymilliárdnyi tévénéző szeme láttára – óvatosan lemászott a létrán, majd az utolsó fokról leugrott a leszállótalp tányérjába. Ekkor jelezte, hogy a talp nem csúszott össze, ahogy a mérnökök várták, hanem derékmagasságban tartotta az utolsó létrafokot. Ezt bizonytalannak ítélte meg, ezért mielőtt folytatta volna a holdsétát, inkább visszaugrott az alsó fokra, hogy vissza tud-e jutni. Mikor sikerrel bizonyosodott meg a visszajutásról, ismét leugrott a tányérba és a holdpor tanulmányozásába kezdett, cipője orrával turkálva a porban. – A létra alján vagyok. A holdkomp lábai talán 1–2 hüvelyknyire mélyedtek a porba, bár a talaj nagyon, nagyon finom szemcséjű, ahogy közelről láthatom. Majdnem olyan, mint a púder. A por nagyon finom. – Most lelépek a talpról. Aztán a parancsnok lelépett a Hold felszínére. 1969. július 21. 2:56 (UTC) volt ekkor. Ekkor hangzott el Armstrong híressé vált mondata: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” („That's one small step for [a] man, one giant leap for mankind.”) Armstrong legelső dolga a felszínen a holdkomp körbejárása volt, hogy megbizonyosodjon az űrhajó sérülésmentességéről, valamint arról, hogy stabilan áll-e a felszínen. Szerencsére a holdkomppal semmiféle probléma nem volt. Ezután a parancsnoknak biztonsági mintát kellett vennie. Ez azt a célt szolgálta, hogy ha bármilyen váratlan okból a tervezettnél előbb kellett volna visszaszállni a holdkompba, akkor is haza tudjanak hozni némi kőzetmintát az űrhajósok a Holdról. Ehhez Armstrong egy hosszú nyelű lapáttal némi holdport és néhány kavicsot tett egy kisebb, zárható zacskóba és a mintát a zsebébe tette. Mozgás közben megállapította, hogy még a vártnál is könnyebb a mozgás. Miután a parancsnok biztonságosnak ítélte a kintlétet, akkor következhetett a holdkomppilóta felszínre lépése is. #### A holdkomp pilótája is a felszínre lép és a Holdon jár Hozzávetőleg húsz perc múltán Aldrin is engedélyt kapott a kiszállásra. A holdkomppilóta is lassan kihátrált a kabinból, majd lemászott a létrán, végül lelépett a leszállótalpról. Armstrong lelkesen fogadta, a lemászásról remek fotósorozatot készített, majd véleményt várt társától. Aldrin egy rövid, de Armstrongéhoz hasonlóan híressé lett mondattal foglalta össze érzéseit: A leszállástól 6 óra telt el az ajtó kinyitásáig, a holdséta (EVA) 1969. július 21-én 2:51-kor (UTC) vette kezdetét. „Varázslatos sivárság.” A második űrhajós felszínre lépésével kiteljesedett a munka. Előzőleg Armstrong már levette a MESA-ra erősített kamerát és a holdkomptól 12 méterre egy háromlábú állványra állította. Aldrin a mozgással ismerkedett elsőként, a kamera és a holdkomp között kellett járnia, majd futnia, mivel a műveleti terv rárótta a mozgás tanulmányozását feladatul. Közben Armstrong fényképekkel dokumentálta ezt a folyamatot (később ezekből a képekből állt össze az Apollo-program leghíresebb felvételeiből álló klasszikus kollekció jelentős része, amelyből a legtöbbször választanak fotót a felhasználók, vagy akár maga a NASA). Aldrin ugyanolyan könnyűnek találta a mozgást, mint Armstrong. A mozgással kapcsolatos kísérleteknek azért volt jelentősége, mert a holdi egyhatod gravitáció, valamint az űrhajós tömegét megközelítő tömegű hátizsák által teljesen máshová került súlypont miatt nehéznek ítélték meg az alkalmazkodást és a járást. Az űrhajósok mindössze annyit éreztek meg a nehézségekből, hogy egy furcsa, a sasszézáshoz hasonló szökdelő járást vettek fel önkéntelenül. Következő feladatként a MESA kipakolásához láttak, majd jöhetett a magukkal hozott eszközök felállítása. #### Zászlótűzés és beszélgetés az elnökkel A MESA-ból kipakolt eszközök közül Buzz Aldrin először a napszélösszetétel-mérő fóliát állította fel. Ez az eszköz egy 1,4×0,3 méter méretű alumíniumfólia volt, amelyet egy rúdra tűztek. Ennél a műveletnél is és Armstrong korábbi mintavételeinél is az derült ki, hogy a felső 5–10 cm-es regolitréteg alatt egy kemény kőzetréteg kezdődik, nagyon megnehezítve bárminek a földbe szúrását. Másodikként az amerikai lobogó kitűzése következett. A két űrhajós együttes erőfeszítése kellett a zászlórúd letűzéséhez, az előbb említett kemény felszín alatti kőzetréteg miatt. A zászlót 12 méterre a holdkomptól helyezték el, a napszélmérő fólia és a tévékamera mellé (a zászlótűzés semmiféle területhódítást nem jelentett, csak amolyan szimbólumként szolgált, mint ahogy a hegymászók is zászlóval jelzik egy-egy hegycsúcs meghódítását). Aztán elhelyeztek néhány emléktárgyat is a holdfelszínen: egy kis fehér tasakban egy szilícium korongon miniatűr betűkkel 73 állam üzenetét, a béke jelképeként egy aranyozott olajágat, az Apollo–1 és az Apollo–11 expedíciós emblémáit és néhány érmét. A szimbolikus tevékenységek egy plakett leleplezésével végződtek. A holdkomp elülső lábán, a létra fokai között egy kis tábla utazott, amelyről csak egy takarólemezt kellett levenniük az űrhajósoknak, hogy láthatóvá váljon a felirat rajta: „Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.” Az űrhajósok ezután munkához láttak volna, geológiai mintákat kellett gyűjteniük és méréseket kellett végezniük, ám a műveleti tervben nem szereplő esemény következett, Richard Nixon elnök jelentkezett be, hogy beszéljen Armstrongékkal: Hello Neil és Buzz. A Fehér Ház Ovális Irodájából beszélek és ez bizonyosan a legtörténelmibb telefonbeszélgetés, amelyet valaha lebonyolítottak. Csak el akarom mondani, milyen büszkék vagyunk mindannyian Önökre. Az összes amerikai számára ez a legbüszkébb nap az életben. És meggyőződésem, hogy a Föld többi lakója is osztozik abban a felismerésben, milyen roppant teljesítmény ez. Amit Önök véghez vittek, azzal az égbolt is kicsit része lett az emberek életterének. És az, hogy most a Nyugalom Tengeréről beszélnek hozzánk, az arra inspirál bennünket, hogy megkettőzzük erőfeszítéseinket, hogy békét és nyugalmat teremtsünk a Földön. Az emberiség történetének erre az egyetlen, kivételes pillanatára az emberiség tényleg eggyé vált, egyrészt büszkeségünkben azért, amit Önök tettek, másrészt az imában, ami az Önök biztonságos hazatéréséért szól. Ezek az események és nyilatkozatok mindenki számára bebizonyították, hogy az expedíció nem militarista jellegű, és semmi kétség sem maradt, hogy az USA nem nagyhatalmi céljainak szolgálatába kívánja állítani a holdra szállást, hanem mintegy felajánlja az emberiség közös teljesítményéül, elősegítve az egész emberiség eggyé válását, a megbékélést. #### Geológiai munka Az elnöki telefonnal lezárultak a szimbolikus tevékenységek és kezdetét vehette a zavartalan geológiai kutatómunka. Ehhez az űrhajósok szétváltak, Armstrong feladata a mintavétel és a fényképezés volt, míg Aldrinnak az EASEP műszereit kellett felállítani és működésbe hozni. Armstrong korábban már vett mintát, az ún. ömlesztett mintát a holdkomp környezetéből. 22 vagy 23 lapátnyi vegyes anyagot (port és kavicsokat) tett egy vákuumzáras fémedénybe, gyakorlatilag válogatás nélkül. Érdekes módon már ez a tevékenység is a tervezettnél tovább tartott, ahogy általában a Holdon minden. Az elnöki telefon után részletesebb mintavétel következhetett, az ún. dokumentált mintavétel. A dokumentálás kétirányú volt, egyrészt a mintául vett követ még a felszedése előtt le kellett fotózni, majd számozott zsákba helyezni, másrészt az irányítás számára szóban is le kellett írni a mintát (természetesen a zsák számának megjelölésével, hogy odalenn a Földön párosítani lehessen a szóbeli leírást és magát a mintát). Ám az idő egyre jobban szorított – a holdi munka általános tapasztalatává és a következő küldetések intelmévé vált a folytonos időhiány –, a dokumentált mintavétel nem volt megfelelő metódus, ezért felváltották az összegyűjtő mintavétellel. Armstrong különböző, az Eagle 10–15 méteres körzetéből származó helyekről gyakorlatilag találomra szedett össze néhány kőzetet, amelyeket a számozott zsákokba helyezett. A mintavételi feladatok között szerepelt még két mélymintavétel is. Ehhez egy csövet kellett leverni a talajba, majd kihúzni, amely művelet végén a talaj felső részének rétegeiből maradt keresztmetszet a cső belsejében. A zászló és napszélmérő kihelyezésénél akadályt jelentő kemény kőzet itt is hátráltató tényezőnek bizonyult, Armstrongnak kalapáccsal kellett levernie a rudat a talajba. Mindkét minta a napszélmérő környezetéből származik és egyenként több mint 6 percig tartott a begyűjtésük. A parancsnok másik feladata a fényképezés volt. A kőzetmintavételek mellett sztereó közelképeket és panorámafotókat kellett készíteni a leszállóhelyről. Összesen öt helyen – öt nézőpontból – készült panoráma. Ezek között egy különlegesebb is volt, amikor Armstrong eltérve a tervtől megcélzott egy messzebb fekvő krátert, a leszállóhely körzetének legnagyobb mélyedését, a 30 méter átmérőjű Little West krátert. A parancsnok a 120 méteres utat futva tette meg, kb. 3–4 km/h sebességgel. A panorámák mellett 17 sztereofelvétel-pár készült, amelyeknél érintetlen és az űrhajósok által feltúrt helyek egyaránt szolgáltak témául. Ezekből a képekből a tudósok a felszín szerkezetéről kaptak részletesebb megfigyelési anyagot. Buzz Aldrin más irányba indult, az ő feladata a műszerek felállítása volt. A MESA-ból kipakolt két főműszert biztonságos távolságba kellett vinnie a holdkompról egy lehetőleg sík területre. Aldrin két kezébe kapva odébb cipelte a két műszert, és a lézertükröt nagyjából 14 méternyire, a passzív szeizmométert pedig még további 10 méterrel odébb helyezte le egy kráterektől és nagyobb kövektől mentes folton (ezzel a műszerrel egybeépítve kapott helyet egy holdi pordetektor is). A műszerek beüzemelése könnyű volt: a lézertükröt csak a Föld felé kellett irányítani, mivel passzív műszer volt, a rengésmérőnek pedig csak a napelemtábláit kellett aktiválni. Elvileg ez egy automatikus művelet volt, ám az egyik napelemtábla nem nyílt ki magától, Aldrinnak kézzel kellett segíteni kinyitni. Ezt a műszert közvetlenül egy nagyobb szikla mögé helyezték, hogy megvédjék a felszállás hatásaitól, legfőképpen a portól, ami a napelemtáblák hatásfokát ronthatta volna. A mintavétel és a műszerek felállítása, a készletek, valamint az űrhajósok oxigén- és hűtőfolyadék-fogyasztásának figyelembevételével, a vártnál jobban alakuló felhasználási adatok alapján kapott 15 perces hosszabbítás után elkövetkezett a visszaszállás ideje. Először a holdkomppilóta mászott vissza, majd utána a parancsnok is. 2 óra 36 perc 40 másodperc után zárták magukra az űrhajósok az ajtót, ezzel ért véget a világ első holdsétája. ### Pihenés Armstrong és Aldrin a holdséta után megvacsorázott, majd a holdséta előttről elhalasztott alvási periódus ideje jött el. A két űrhajósnak tilos volt levennie az űrruhát, csupán a sisakot vehették le a holdkompon belül. Ez egy olyan óvintézkedés volt, amelyet elővigyázatosságból hoztak, ha egy váratlan, például meteortalálat miatti nyomáscsökkenés következett volna be. A beöltözés túl sokáig tartott a földi tapasztalatok szerint, ezért csak a sisak felvétele maradt a tolerálható időkorláton belül. Ez a biztonságos öltözék azonban szinte lehetetlenné tette a pihenést. Armstrong egy függőágyban, Aldrin a padlón próbált aludni, ám a merev ruha, különösen a nyaki részen levő, a sisak hermetikus zárására szolgáló keret tette kényelmetlenné a fekvést. Ráadásul a pihenőidőre az űrhajósok a holdkomp jó pár rendszerét leállították, befüggönyözték az ablakot, ezzel elvontak mindenféle hőforrást, így kellemetlenül hideg is lett a kabinban. Az alvási nehézségek fő oka azonban pszichés eredetű volt: az átélt izgalmak, a tudat, hogy a Holdon vannak, folyamatosan ébren tartotta a testüket, így végül Aldrin két órányi szendergésről, míg Armstrong öt teljesen elvesztegetett óráról tett említést alvás helyett. ### Felszállás a Holdról A sikertelen alvási periódus után a következő művelet az Apollo–11 felkészítése volt a hazaindulásra. 21 óra 40 percnyi holdfelszínen tartózkodást követően az Eagle felszállófokozata startra készen állt. Ehhez Armstrongék végigmentek egy rövid ellenőrző listán és repülőkésszé tették a holdkompot, aztán egy szelep megnyitásával a héliumtartályt összeköttetésbe hozták a hajtóanyagtartállyal, túlnyomás alá helyezve az üzemanyagot, ezzel helyettesítve bármilyen szivattyús rendszert, végül élesítették a hajtóművet, betáplálták a komputerbe a felszálló programot és aktiválták azt. A felszállás simán történt, mindenféle hang, vagy láng nélkül. Aldrin megfigyelte az ablakon át, ahogy a gázsugár apró fecniket szakít le és fúj szét a holdkomp felszállóállványként funkcionáló alsó részéről, amely mindörökre a Holdon maradt. Végül azt is látta, hogy az űrhajóhoz túl közel leszúrt zászlót is baleset éri, a gázsugár elfújja és a porba hull. Houstonnak ezt a momentumot nem jelentette, csak a repülésre vonatkozó információkat: „Nagyon sima... nagyon csendes repülés.” Az űrhajósok tökéletesen működő űrhajóval hamarosan Hold körüli pályára álltak, hogy „hagyományosan” a Hold háta mögött randevúzzanak és dokkoljanak a Columbiával. Collins – aki egy napja egyedül repült –, sokat készült erre a pillanatra, tucatnyi forgatókönyv (és a hajó számítógépébe táplált pálya) állt a rendelkezésére, ha Armstrongék felszállása nem sikerülne tökéletesre, a segítségükre siethessen, ám erre nem volt szükség, a rutin dokkolási manővert mutathatták be. Armstrongék pályáját úgy tervezték, hogy automatikusan közel vigye a holdkompot a leszállóhely felett átrepülő parancsnoki hajóhoz. A végső fázisban – amikor a két űrhajó 20–25 méterre közelítette meg egymást – Collins játszotta az aktív, az Eagle utasai a passzív szerepet, azaz a parancsnoki űrhajó dokkolt a holdkomphoz. Később az űrhajósok átszálltak, majd átrakodták a rakományt, holdkőzeteket, fényképkazettákat stb. Ezután hamarosan leválasztották a holdkompot, amely néhány hónapig stabil Hold körüli pályán maradt. Ekkor még egy utolsó kísérletet végeztek vele: a hűtővízkészlete ugyan teljesen elfogyott, de minden rendszerét bekapcsolva hagyták az űrhajósok, hogy az irányítás láthassa, milyen gyorsan mennek tönkre a berendezések hűtés nélkül. Ez a tapasztalat később az Apollo–13-nál vált értékessé. További feladat nem maradt, következhetett a hazaindulás. ### Hazaút és leszállás A Hold körüli pályáról a 31. keringésben gyorsítottak ki az űrhajósok és vették az irányt a Föld felé. Ahogy elhagyták a Holdat, legelőször is egy 10 órás pihenési periódust iktatott be az irányítás. A szokatlanul hosszú alvásidőre azért volt szükség, mert az űrhajósok végletesen kimerültek voltak: a parancsnok a holdfelszíni alvási problémák miatt közel 40 órája volt ébren, de Aldrin sem állt jobban, sőt Collins sem, aki úgyszintén nemigen pihent a Hold körüli egyedül keringés egy napja alatt. Ezt követően eseménytelen útjuk volt az űrhajósoknak, a tervezett három pályaközi korrekcióból mindössze egy végrehajtására volt szükség. A leszállás előtti éjszakán az űrhajósok egy utolsó tévéadást sugároztak, amelyben köszönetnyilvánítással zárták le az expedíciójukat. Collins: „A Saturn-V rakéta, ami feljuttatott bennünket, bonyolult gépezet, amelynek minden alkatrésze hibátlanul tette a dolgát... Mindez csak egy csomó ember vére, könnye és verejtéke árán jöhetett létre. Először is amerikai munkásokén, akik a gyárakban összeszerelték ezeket a szerkezeteket. Másodszor azoknak a csapatoknak a gondos munkája árán, akik tesztelték ezeket az összeszerelés közben, majd utána is. És végül mindazon emberek munkájának árán, akik a Manned Spaceflight Centerben dolgoznak akár a vezetőségben, akár a küldetések tervezésén, vagy az irányítóközpontban, vagy végül, de nem utolsósorban a legénységek felkészítésén. Úgy néz ki ez a munka, mint a tengeralattjáró periszkópja. Önök csak hármunkat látják, de a felszín alatt ezrek és ezrek vannak még, nos nekik csak annyit szeretnék mondani: Nagyon szépen köszönöm.” Aldrin: „Messze több volt az utunk három ember holdutazásánál, még annál is több, mintha egy kormányzati és ipari csoport erőfeszítése lenne, sőt még annál is, mint egy nemzet erőfeszítése. Úgy érzem, ez az egész emberiségre jellemző kielégíthetetlen kíváncsiság, az ismeretlen felfedezése iránti vágy szimbóluma inkább. Mától úgy gondolom, hogy tényleg teljesen alkalmassá váltunk az űrfelfedezői szerepre. Kicsit visszatekintve különösen büszkék vagyunk a nehezen megtalált Columbia és Eagle hívójelre. Büszkék vagyunk a repülésünk emblémájára, a sasra, amely egy olajágat markol, hogy elvigye a béke jelképét a Földről a Holdra is.” Armstrong: „Ennek a repülésnek kötelességei vannak a történelemmel és tudós géniuszokkal szemben, akik munkájukkal előkészítették ezt az erőfeszítést; aztán azokkal az amerikaiakkal szemben, akik akaratukkal kiálltak a szándék mellett; aztán a négy kormányzattal és a velük dolgozó országgyűlésekkel szemben, akik keresztülvitték ezt az akaratot, végül az ügynökséggel és ipari csoportokkal szemben, akik az űrhajónkat, a Saturnt, a Columbiát és az Eagle-t, vagy a kis EMU-t, az űrruha és a hátizsák, azaz a mi kis személyes holdfelszíni űrhajónk együttesét építették. Kötelességünk hálásnak lenni és külön köszönetet nyilvánítani azoknak az amerikaiaknak, akik építették az űrhajókat, akik szerelték, tervezték és szívüket, lelküket is beleadták a szerkezetekbe. Ma este szeretnénk külön köszönetet mondani mindezeknek az embereknek. Valamint Isten áldását kívánjuk mindazoknak, akik néztek és hallgattak bennünket ma este. Az Apollo–11 jó éjszakát kíván.” A Föld légkörébe való visszatérés sikeres volt. Az Apollo–11 1969. július 24-én 16:50:35-kor (UTC) a Csendes-óceánban landolt a Johnston-atolltól 380 kilométerre délre, 8 nappal és 3 órával a felszállás után. A leszállás nem a legpontosabban sikerült, a mentésre kirendelt USS Hornet repülőgép-hordozótól 15 kilométerre ereszkedett az űrhajó az óceánra. A vízre éréskor az ejtőernyőkbe kapaszkodó szél felborította a kabint, így az fejjel lefelé állapodott meg az óceánban, és csak akkor fordult a talpára, amikor felfújták a kabin tetején levő ballonokat, amelyeknek pontosan az esetleg felboruló űrhajó átfordítása volt a feladata. Pár perc kellett csak, és a Hornet által küldött mentőhelikopterek már a helyszín felett voltak és a vízbe dobták a Navy Seal elitalakulatból verbuvált búvárokat. A búvárok vitték magukkal az űrhajósok számára az izolációs ruházatot, mivel a kabinajtó kinyitásának pillanatától karanténba helyezték a három holdutazót. A helikopter a fedélzetére vette Armstrongékat, közben a búvárok fertőtlenítették a kabint. A leszállást követően 40 perccel már a hajón voltak az űrhajósok, ahol Nixon elnök és Tom Paine, a NASA elnöke már várta őket. ## A repülést követő események ### Karantén A Holdról az Apollo-programig csak nagyon kevés ismeret állt rendelkezésre, így megvolt a kockázata, hogy az új közegben valamilyen ismeretlen eredetű fertőzés éri Armstrongékat, ezért a tervek a hazatéréskor egészségügyi elszigetelést írtak elő. Emiatt a leszálláskor egy speciális műanyag öltözetbe és maszkba kellett bújniuk a holdutazóknak, majd a hajóra lépve késedelem nélkül be kellett szállniuk egy lakókonténerbe, melyet rájuk zártak. A külvilág jókívánságait csak a konténer ablakain keresztül fogadhatták. A konténerrel a Hornet anyahajó Hawaiiba hajózott, ahol Pearl Harbourban átrakodták egy katonai szállítógépre, amely az anyaországba vitte a „bezárt” holdutazókat. Armstrongék csak Houstonban, egy külön erre a célra létrehozott épületben, a Lunar Receiving Laboratory-ban szállhattak ki. Az LRL-ben az egészségügyi vizsgálatokon kívül sor került a holdi kőzetminták tartóedényeinek felbontására, valamint az első geológiai vizsgálatokra, miközben maguk a mintákat vevő űrhajósok segíthettek a minták azonosításában, az összegyűjtésük környezetének, valamint körülményeinek elmondásában. Armstrong, Aldrin és Collins 1969. augusztus 13-án szabadult fel a karantén alól az egészségességükről szóló orvosi bizonyítványok birtokában. ### Világ körüli út A karantén alóli felmentést követően az űrhajósok útja New Yorkba vezetett, ahol egy fergeteges parádéban hajtattak végig nyitott kocsijaikban a „Hősök Kanyonján”, azaz a Broadway és a Park Avenue egy szakaszán, a Városházától az ENSZ palotáig terjedő részén, ahol az ünneplő tömeg konfettiözönnel ünnepelte a holdutazókat. Még aznap este hivatalos vacsorára került sor Los Angelesben, 44 állam kormányzója és 83 állam nagykövete és számos hollywoodi sztár részvételével, míg az Egyesült Államok legnagyobb városaiban parádékat rendeztek a holdutazók tiszteletére. Később Richard Nixon elnök és Spiro T. Agnew alelnök a Szabadság Érdemrendet nyújtotta át a három felfedezőnek. A hazai ünneplést követően indult a „Project Giantstep”, későbbi népszerű – és nem kevésbé stílusos – nevén a „Giant Leap Tour”, egy 37 napos, 23 országot érintő Föld körüli út. Richard Nixon az elnöki különgépet (egy Boeing VC-137B-t, amelyet a köznyelv „Air Force One”-ként ismer) adta kölcsön az űrhajósok útjához. Armstrongék útja érintette mind az öt földrészt, Magyarországhoz legközelebb Belgrádban, az egykori Jugoszláviában jártak a holdutazók, viszont egyetlen akkori szocialista országban sem tettek látogatást. Az út során az űrhajósok és feleségeik 26 nagyvárosban jártak, jobbára egynapos látogatásokat téve, ennek során legalább 100 millió ember láthatta őket testközelből és huszonötezren kezet is rázhattak velük, köztük olyanok, mint II. Erzsébet angol királynő, vagy VI. Pál pápa. Az utazás utolsó állomása a Fehér Ház volt, ahol vendégként egy éjszakát is eltölthettek az utazók. Nem sokkal később Armstrong újra világkörüli útra indult, ezúttal Bob Hope és az USO vendégeként, hogy a világ több pontján állomásozó, vagy harcoló amerikai katonai alakulatok morálját segítő műsorokon fellépve lelkesítse a katonákat. Érdekes módon még a nagyon kockázatos Vietnámba is eljutott Armstrong. ### Statio Tranquillitatis A csillagászati nevek elnevezését a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) végzi, köztük a holdfelszíni képződmények nevét is ez a testület hagyja jóvá, és bár a szokásjog szerint a felfedezőké a névjavaslat joga, az Apollo-program során használt munkanevekből szinte semmit sem vett át, szinte semmit sem tett hivatalossá a szervezet. Kivétel ez alól az Apollo–11, ahol magát a leszállóhelyet is elfogadta az IAU felszíni képződményként és az Armstrong által kitalált Nyugalom Bázis (Tranquility Base) latin változatát adta névként a helynek. A 0°40'27"É, 23°28'23"K holdrajzi hely Statio Tranquillitatis néven szerepel a térképeken. ### Kráterek és kőzetek elnevezése A legénység tiszteletére holdi elnevezések is születtek. Egyrészről három kisebb, korábban Sabine E (4,6 km), Sabine D (2,4 km) és Sabine B (3,4 km) néven jegyzett krátert nevezték át Armstrong, Aldrin és Collins krátereknek. A Hold innenső oldalán ezek a kráterek kivételesek: kizárólag ezek viselik élő emberek nevét. A kráterek mellett az űrhajósok által visszahozott kőzetminták között is találtak olyan összetételűt, amely akkoriban a Földön még nem volt ismert, s így elnevezésre várt, ezért az űrhajósok nevének kezdő szótagjaiból alkotott nevet kapott: armalcolit. ### Összeesküvés-elméletek Az Apollo-program lezárását követően hamar napvilágot látott egy összeesküvés-elmélet, miszerint a holdra szállások – beleértve az Apollo–11 repülését is – sohasem történtek meg, helyette a NASA egy hatalmas hangárban készített műtermi képekkel, tévé- és filmfelvételekkel hamisította a holdi tevékenységek dokumentációját. Azóta különböző emberek az összeesküvés különböző változatait állították fel: - az űrhajósok fel sem szálltak, az egész program átverés volt - Armstrongék még nem jártak fenn, csak a szovjetek legyőzése miatt hazudta a NASA a sikerüket, és csak a későbbi expedíciók voltak igazi holdra szállások - a holdra szállások megtörtén(het)tek, csak a publikált képeket készítette újra a NASA idelenn a Földön az eredetiek rossz minősége és/vagy valamilyen okból való elvesztése miatt. Az elméletek mindegyike különböző közvetett bizonyítékokra támaszkodik. Ezek főként az űrhajósok által visszahozott fényképeken alapulnak. Szemelvények az állítólagos bizonyítékokból: - a fényképeken levő árnyékok helyenként nem párhuzamosak - a fényképeken levő – a későbbi elemzést segítő – szálkeresztek a téma mögé kerültek - nincsenek csillagok a képeken - a fényképek száma túlzottan nagy Már rögtön az első repülésen is készültek „gyanús” képek. Köztük az egyik legtöbbet publikált Apollo-fotó, amelyen Armstrong Aldrinról készített egész alakos közelképet. A feltételezések szerint ez a kép azért nem hiteles, mert Aldrin a Napnak háttal áll, mégis teljesen jól látható a néző felé néző oldala, pedig légkör és annak fényszóró hatása híján a megvilágítástól takart oldalának teljesen feketének kellene lennie (a magyarázat a talaj fényvisszaverő képességében, esetleg a szemben álló Armstrong fehér űrruhájának fényképészeti derítőlapként való viselkedésében keresendő). A NASA és más független szakértők az összeesküvés-elméleteket tételesen cáfolták, mégis népszerű elméletnek számítanak elsősorban a bulvármédiában. ### 40. évforduló A holdra szállás 40. évfordulója élénk médiafigyelmet vont magára. Az eseményre valós idejű közvetítést tartott a NASA, a honlapjukon minden eseményt a bekövetkezésének idejében, de természetesen 40 éves késéssel mutattak be, ezen kívül a John F. Kennedy Könyvtár is elindított egy honlapot, ahol a holdra szállás mozzanatait digitális grafikákon és játékfilmeken keresztül lehetett megismerni. Ezen kívül a NASA az évfordulóra megjelentette a korábban elveszettnek hitt tévéadás rögzített változatának digitálisan felújított anyagait is. Korábban, 2009. május 1-jén amerikai képviselők javasolták a Kongresszusban, hogy Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Michael Collins megkapja a Kongresszusi Aranyérmet, a legmagasabb amerikai civil kitüntetést. A kitüntetés átadására az űrhajósok Holdra lépésének évfordulóján, 2009. július 21-én került sor. Az évfordulóra a NASA a vadonatúj Lunar Reconnaissance Orbiter szonda programjának keretében a korábbi összeesküvés-elméletekre válaszul megkísérelte az Apollo-leszállóhelyek lefényképezését nagy felbontású kameráival. Bár a szonda felbocsátása sokat késett, emiatt az évfordulóra még a teljes kalibrációja sem készült el, mégis sikerült olyan fotókat készíteni az átmeneti Hold körüli pályáról, amelyen beazonosíthatóak a leszállóhelyek, köztük a Statio Tranquillitatis is. Az évforduló, valamint a leszállóhelyek fényképeken történő azonosítása indukálta tudósok azon kezdeményezését, hogy a leszállóhelyet nyilvánítsák történelmi emlékhellyé, védett helyszínné, amelyen még az űrhajósok lábnyomait is háborítatlanul kellene megőrizni, mint az emberiség egyetemes történelmének kiemelten fontos helyszínét. Ennek érdekében, legalább részlegesen az Egyesült Államok egy törvényt is hozott, amelynek értelmében védendő az Apollo-program összes leszállóhelyét - beleértve természetesen a Statio Tranqulitatist is – semmilyen USA-beli űrtevékenység során nem lehet a leszállóhelyeket érintő tevékenységet folytatni, azok legalább 75 méteres környezetében. ## Magyarországi visszhang A holdra szállás sajtóbeli tálalása Magyarországon politikai problémákat vetett fel, lévén hazánk az ellentábor tagja volt a hidegháborúban, amely egyáltalán életre hívta az amerikai holdprogramot. Kétféle dilemma vetődött fel, az egyik a televíziós közvetítés milyensége (egyáltalán ne, vagy ha igen akkor élőben, vagy felvételről, teljes terjedelmében, vagy csak összefoglaló formájában közvetítse-e a Magyar Televízió az eseményt), a másik az írott sajtó hangneme a „hidegháborús csata elvesztéséről”. A televíziós közvetítésről a legfőbb politikai fórum, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága döntött, de az utolsó percig döntésképtelenek voltak, hogy egyáltalán átvegye-e a televízió a nyugati adást. Végül az a tény döntötte el a dilemmát, hogy az osztrák televízió – amelynek adását Nyugat-Magyarországon tökéletesen lehetett fogni – egyenesben közvetítette a holdra szállást, ezért nem lehetett elhallgatni a dolgot. Végül a közvetítés zöld utat kapott, és az MTV az Eurovízió adását átvéve egyenesben adta a magyar idő szerint késő este zajló leszállást. Ezt követően, mivel a hazai tévéseknek nem volt előzetes információja, hogy esetleg előbb elkezdődhet a holdséta, a személyzetet hazaengedték, hogy majd reggel, az eredetileg tervezett időben adják le élőben Armstrongék holdsétáját. Ám a kiszállást előrehozta az irányítóközpont, így a holdsétát már felvételről közvetítették a hajnali időpont helyett reggel. A szokatlan időpont ellenére mintegy 800 000 készüléken – azaz hozzávetőleg 2 milliónyian – követték az adást Magyarországon. Az írott sajtó is természetesen megemlékezett a holdra szállásról, a legnagyobb magyar napilap, a Népszabadság például címlapon közölte a hírt, illetve belső oldalain nagyobb cikkben írta le az eseményeket, azonban az ilyen kivételes alkalmakhoz alkalmazott piros betűs fejléc ezúttal elmaradt. A lapok visszafogottan, tárgyszerűen és szakmailag nagyon korrekten tudósítottak, de mindenféle különösebb – az esemény jelentőségéhez egyébként illő – lelkesedés nélkül. Emellett némileg megpróbálták ellensúlyozni a szovjet vereséget azzal, hogy a Luna–15 szondának a holdra szállással egy időben futtatott, de lezuhanással végződött küldetését „sikeresnek” tüntették fel, és jelentőségét szélsőségesen eltúlozták, továbbá szerkesztőségi cikkben finom hangulatkeltéssel utaltak a rakétatechnika atomfegyverkénti felhasználására is, rombolva az amerikaiak által gondosan épített nonmilitarista képet. ## Repülési adatok ### A parancsnoki egység és a holdkomp dokkolása - Szétválás: 1969. július 20. – 17:44:00 UTC - Összekapcsolódás: 1969. július 21. – 21:35:00 UTC ### Holdséta - Holdkompból való kiszállás: 1969. július 21., 02:39:33 UTC - Armstrong – EVA - Kiszállás: 02:51:16 UTC - Lelépés a Holdra: 02:56:15 UTC - Beszállás a holdkompba: 05:09:00 UTC - Aldrin – EVA - Kiszállás: 03:11:57 UTC - Lelépés a Holdra: 03:15:16 UTC - Beszállás a holdkompba: 05:01:39 UTC - Beszállás: 05:11:13 UTC - Holdséta időtartama: 2 óra 31 perc 40 másodperc

Tigris és sárkány (film)

A Tigris és sárkány (eredetileg "Guggoló Tigris, Rejtett Sárkány", egyszerűsített kínai: 卧虎藏龙, hagyományos kínai: 臥虎藏龍, pinjin: Wòhǔ Cánglóng, magyaros átírásban: Vo hu cang lung) 2000-ben bemutatott mandarin nyelvű film. A kínai–hongkongi–tajvani–amerikai koprodukcióban készült film rendezője Ang Lee, főszereplői a kínai nemzetiségű Chow Yun-fat, Michelle Yeoh, és . A film alapjául egy ötrészes regénysorozat azonos című negyedik része szolgál, mely Kínában Daru-Vas Pentalógia (Crane-Iron Pentalogy) címen ismert, írója a műfajában alkotó . A harcművészeti és akciójeleneteket koreografálta, akinek munkája jól ismert például a Mátrix, a Félelem nélkül és a Kill Bill című filmekből. A csupán 17 millió dollárból, mandarin nyelven készült film meglepő nemzetközi sikert aratott. Amerikában a Hawaii Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, majd csak az Egyesült Államokban 128 millió dolláros bevételt ért el, amivel az amerikai mozitörténelem legjövedelmezőbb idegen nyelvű filmje lett. Több mint hetven díjat nyert el, többek között négy Oscar-díjat további hat jelölés mellett, valamint három BAFTA-díjat és két Golden Globe-díjat. ## Cselekmény A film története a Csing-dinasztia idején, Csien-lung császár uralkodása alatt játszódik. (Chow Yun-fat) a stílus kiváló kardforgatója. Évekkel korábban mesterét meggyilkolta a Jáde Róka (), aki nő létére a stílust igyekezett megtanulni, ezért ellopta a stílus titkos tekercseit. jó barátja (Michelle Yeoh), egy női harcos, akivel gyengéd érzelmeket táplálnak egymás iránt, azonban ezt sosem ismerték be vagy mutatták ki harcos mivoltuk miatt. `úgy dönt, visszavonul kardforgató életétől, és megkéri , hogy kardját, a Zöld Végzetet vigye el Pekingbe barátjának, úrnak (Sihung Lung) ajándékba. úr házában találkozik Jennel (), kormányzó () lányával, akik látogatóban vannak úrnál. Jen, akit akarata ellenére apja kiházasítani készül, inkább kalandokra vágyna, és irigyli harcos életstílusa miatt. Az éjszaka során egy álarcos tolvaj belopózik úr házába és ellopja a több száz éves kardot. és kormányzó házáig üldözik a tolvajt, ahol rájönnek, hogy Jáde Róka az, aki Jen szolgálójaként él a családnál évek óta. megismerkedik felügyelővel () és lányával, Mejjel (Li Li), akik Jáde Róka nyomában érkeztek Pekingbe. A bűnöző kihívja az apát, lányát és úr szolgáját, t () egy leszámolásra, végzetüket Li érkezése akadályozza meg. Amikor azonban megölhetné Rókát, az álarcos tolvaj ismét feltűnik és segítségére siet. Róka megöli felügyelőt, mielőtt megszökik a helyszínről a tolvajjal, aki maga Jen, Jáde Róka tanítványa. Róka a küzdelmek során rájön, hogy Jen titokban tanulmányozta a stílus titkos tekercseit is, és ezzel felülmúlta mestere tudását.` Éjjel Lo (), egy sivatagi bandita betör Jen hálószobájába és arra kéri, szökjön meg vele. Korábban, amikor kormányzó családjával a sivatagon keresztül utazott, Lo és emberei megtámadták őket és elrabolták Jent, majd Lo és Jen egymásba szerettek. Lo végül meggyőzte a lányt, hogy térjen vissza családjához. Együttlétük során elmesélt a lánynak egy legendát egy fiúról, aki leugrott a semmibe egy szikláról, hogy kívánsága beteljesüljön, és mivel szíve tiszta volt, nem halt meg. Lo ezúttal azért érkezett Jenhez, hogy megakadályozza az erőltetett házasságot, de Jen nem akar vele tartani. A szerelmes férfi ezért közbelép a házasságkötés idején és újra könyörög a lánynak. és Li segíteni akar a párnak, megkérik Lót, hogy várjon Jenre a ben, ahol biztonságban lesz a lány dühös családjától. Jen megtudja , hogy szerelme hova ment, és mérges szócsatájuk harcban végződik. Jen a Zöld Végzettel kezében tönkretesz mindent fegyvert, mellyel próbálkozik, végül mégis a gyakorlottabb harcos győz, és kardot fog Jen torkához. Ekkor érkezik Li , aki egy bambuszerdőbe kergeti Jent. Párbajuk során Li felajánlja Jennek, hogy ha három mozdulattal vissza tudja venni kardját a lánytól, akkor Jen a tanítványa lesz. Azonban Jen visszautasítja ezt, mire a vízesésbe dobja a kardot. Jen azonnal utánaugrik, elkapja a kardot a víz alatt, és Jáde Róka menti ki a vízből. Róka egy barlangba viszi és elkábítja Jent, ahol Li és rájuk talál. Küzdelmük során Róka egy mérgezett tüskével eltalálja Li , akinek azért sikerül megbosszulnia mestere halálát, és megöli Jáde Rókát. Jen elindul, hogy ellenmérget szerezzen Li , aki közben felkészül a halálra. Utolsó leheletével bevallja szerelmét , és éppen akkor hal meg karjaiban, mikor Jen visszatér az ellenméreggel. A Zöld Végzet végül visszakerül úrhoz, Jen pedig a megy szerelméhez. Következő reggel Lo a szakadék szélén álló teraszon találja Jent. Ismét a régi legendáról beszélnek, és Jen megkéri Lót, hogy kívánjon valamit. Lo azt szeretné, hogy ők ketten újra együtt lehessenek a sivatagban, mire Jen leugrik a hatalmas szakadékba a felhők közé. ## Szereplők ## Előkészületek ### Alapmű A film alapja öt részes Crane Iron Pentalogy (鶴鐵系列) című művének negyedik, Guggoló Tigris, Rejtett sárkány (臥虎藏龍) című része. a sorozatot 1938 és 1942 között írta, mely négy generáció , vagyis kínai vándorló lovag történetét meséli el. `regénye, melyet a második világháború előtt írt, Thaiföldön a betiltott könyvek között volt sokáig. Emiatt Ang Lee csak 1994-ben jutott hozzá először, hogy elolvassa. Már akkor tudta, hogy ebből filmet szeretne készíteni, de csak három filmjével később kapott zöld utat hozzá.` A film angol címe, a Guggoló tigris, rejtőző sárkány az eredeti kínai cím () közvetlen fordítása. A címnek kettős jelentése van. Egyrészt ez egy ismert kínai mondás, amit olyan helyekre vagy helyzetekre alkalmaznak, ahol sok felfedezetlen tehetséges ember és megbúvó erő rejtőzik. Másrészt a cím az adaptáció alapjául szolgáló regény két főszereplőjének nevéből származik. Jen neve , ahol a kínai '' szó sárkányt jelent, míg Lo neve , ahol pedig a kínai hu szó a tigrist jelenti. ### Szereplőválogatás Amikor a film forgatókönyve készen volt, több különböző lehetőséget is figyelembe vettek a szerepek kiosztásával kapcsolatban. Jet Li volt az első jelölt a főszerepre, ám ő visszautasította. Azzal indokolta döntését, hogy megígérte feleségének, nem forgat, míg gyermekük meg nem születik. Mivel abban az időben Chow Yun-fat volt a következő legnagyobb mozisztár Ázsiában, a szerepet ő kapta meg. Chow korábban azt mondta, nem fog történelmi műben játszani, nem fogja kopaszra nyíratni a fejét és lófarkat viselni. Aztán Ang Lee megmutatta neki a forgatókönyvet, és mégis elvállalta szerepét. Ang Lee szerencsésnek mondta magát, amiért Chow lett a főszereplő. A főszereplő cseréje miatt az akciójeleneteket egyszerűsítették, viszont a szereplő jellemét gazdagították. Ang Lee-nek rendező ajánlotta t, akivel a fiatal színésznő több alkalommal dolgozott együtt. Ang Lee eredetileg hongkongi sztárt akarta a szerepre, de úgy vélte, túl sokat kellene edzenie, ezért kapta Jen szerepét végül , aki azelőtt éveken át intenzíven edzett táncosként. A színésznőnek a harcművészetek mellett a klasszikus viselkedésmódot és mozgáskultúrát, kalligráfiát, etikettet és a hangképzést is el kellett sajátítania a felvételek idején. Michelle Yeoh-nak 1998-ban vetette föl Ang Lee, hogy el akarja készíteni 1995-ös Értelem és érzelem című filmjének harcművészeti változatát, és Yeoh-t tökéletesnek vélte a szerepre, aki egyből el is fogadta az ajánlatot. Yeoh saját bevallása alapján tizenöt éve várta, hogy együtt játszhasson Chow Yun-fattel. A színésznő dolga annyiban is nehezebb volt, hogy mivel nem beszéli a mandarin nyelvet, és nem tudja olvasni a kínai írást, a szövegét kiejtés szerint kellett megtanulnia a pinjin átírás alapján. ## Forgatás Bár az Oscar-díjat Tajvan kapta a Legjobb idegen nyelvű film kategóriában, a Tigris és sárkány valójában nemzetközi koprodukcióban készült négy nemzet filmtársaságainak részvételével. A filmet a kínai China Film Co-Production Corporation, az amerikai Columbia Pictures Film Production Asia, Sony Pictures Classics és Good Machine, a hongkongi EDKO Film, és a tajvani Zoom Hunt International Productions Company, Ltd filmgyártó társaságok alkották meg, valamint a United China Vision és Asia Union Film & Entertainment Ltd., melyeket kizárólag ennek a filmnek az elkészítésére hoztak létre. A filmet Pekingben készítették olyan külső forgatási helyszínekkel, mint a kínai , , és Hszincsiang tartományok. A külső helyszíneken öt hónapot át tartott a forgatás, ezt négy hónapnyi utómunkálat követte. Ang Lee egy interjúban elmondta, hogy a forgatás nagyon rosszul indult. „A felvételeket a Góbi-sivatagban kezdtük. Aznap éjjel a stáb eltévedt a sivatagban reggel hét óráig... A második jelenet után egy homokvihar jött.” Később Michelle Yeoh térdsérülése miatt kellett a színésznőnek egy hónapot kihagynia a munkából. Hónapokon át megfeszített erővel dolgoztak, Ang Lee úgy nyilatkozott, a végén már arra sem volt energiája, hogy boldog legyen. A küzdelmi jelenetek során drótkötelek segítségével alkotott gyönyörű jeleneteket. Chow Yun-fat és bambuszerdő tetején vívott harcának kivitelezését kezdetben kívül senki nem tartotta lehetségesnek. Végül a drótköteles technika bevált, 20-30 technikus segített lentről a színészeket megfelelően mozgatni a levegőben. Ang Lee és jól kiegészítették egymást. Némely jelenetek esetén Lee mondta azt, hogy nem hajlandó megcsinálni ötleteit, néha pedig kellett visszarántania a rendezőt a földre, hogy fizikai képtelenség megvalósítani, amit kitalált. A felvételekkel töltött napok nagyjából 80%-a csak a küzdelmi jelenetekkel telt, a 120 perces filmből 30 percet tesznek ki ezek a jelenetek. Peter Pau, a film operatőre, aki a filmben végzett munkájáért végül hét díjjelölést kapott és kilenc díjat nyert meg – köztük a Hong Kong Film Awards és az Oscar-díjat is –, csak a harmadik választottja volt Ang Lee-nek. és Christopher Doyle helyett, akik már több, szintén díjnyertes filmben dolgoztak Lee-nek, a producerek aggodalma miatt választották Pau-t, mert a két korábbi jelöltnek nem volt tapasztalata a küzdelmi jelenetek forgatása terén. Felkérése után Pau több helyszínt bejárt, hogy a megfelelő felvételeket készíthessék el, végül még ő segédkezett az utómunkálatok során is a felvételek véglegesítésében, mert nem volt több pénz még egy különleges effektusokért felelős technikusra. A legnehezebb a drótkötelek digitális eltávolítása volt, főként a bambuszerdős akciójeleneteknél. ## Fogadtatás A Tigris és sárkány a bemutatását követően 2000 és 2002 között megnyert négy Oscar-díjat, valamint további 75 díjat és 91 jelölést mondhatott magáénak. A Filmvilág kritikusa elismerően nyilatkozik a szereplőkről, azonban úgy véli, Ang Lee képtelen volt egységes történetbe foglalni az epizódokat, a film közepébe iktatott visszapillantások, közjátékok rontották az összképet. A mozinet.hu cikke teljes mértékben negatívan értékelte a világ által elismert filmet. A kritika írója Ang Lee minőségileg egyik legmegkérdőjelezhetőbb munkájának minősítette a produkciót, mind a történetet, mind szereplők wire-fu technika által biztosított repüléssel tarkított küzdelmeit. A kínai nemzetiségű nézők többségét zavarta a szereplők akcentusa. Sem a kantonit beszélő Chow, sem a Malajziában felnőtt Michelle Yeoh nem beszéli a mandarint anyanyelvi szinten. Mind a négy főszereplő más akcentussal beszéli a kínait: Chow kantoni, Yeoh malajziai, tajvani, pedig pekingi akcentussal. Yeoh egy interjúban erre így reagált: „Az általam alakított szereplő Pekingen kívül élt, így nem is kell, hogy pekingi akcentusa legyen.” A filmkritikusok jellemzően pozitív értékelése mellett a nézői visszajelzések vegyesebbek voltak, a Metacritic oldalán összesítve tízből hét pontra értékelték a filmet. A kevesebb pontszámot adó amerikai nézők a feliratozást, a szereplők „repkedését” vagy a nem túl mozgalmas cselekményt bírálták. A film nagy népszerűséget hozott a kínai filmeknek a nyugati világban, ahol azelőtt alig ismerték a műfajt, ez olyan filmeknek jelentett további reklámot, mint A repülő tőrök klánja és a Hős. karrierjében áttörés volt a szerep. Egy interjúban azt állította, az olyan filmek miatt, mint a Tigris és sárkány, a Hős és az Egy gésa emlékiratai, az Egyesült Államokban és Európában is megnőtt az érdeklődés a kínai filmek iránt. A filmtett.ro kritikusa szerint Ang Lee nagyszerűen oldotta meg azt a feladatot, hogy egyesítette a szerelmi történetet, a drámát, a harcművészeti filmet, a krimivonalat és a fejlődéstörténetet. „Minden kép gyönyörködteti a szemet. Hihetetlen jó beállítások, gyönyörű színek és szereplők jellemzik a képi világot. ” – írja az azsiafilm.hu. A Népszabadság kritikusa olyan jelzőkkel illeti a filmet, mint a „szépség reprodukálhatatlan formája”, „hihetetlenül kifinomult és mesterien megszerkesztett mű,” vagy mint egy „tündérmese és hitvallás”. Jami Bernard kritikájában azt írja, „a Mátrix gyerekeknek való Ang Lee elbűvölő Tigris és sárkányához képest... szép film, szenvedélyes és humoros. Mindaz, amiért moziba járunk.”[^1] A New York Post szerint sosem láttunk még ilyen filmet, mert sosem volt még ilyen film. A cikkíró úgy véli, mindhárom főszereplő – különösen az érzelmi középpontban álló Yeoh – az előadó művészet olyan árnyalatát mutatja, melyet sosem várnánk egy harcművészeti filmtől. Az Entertainment Weekly cikke szerint „a küzdelmi jelenetek lélegzetelállítóak...a történet szárnyaló és romantikus, vad és békés, feminista és merész, az év egyik legjobb filmje.”. Kenneth Turan a Los Angeles Times cikkében gyönyörű harcművészeti románcként jellemzi, ahol meglepő harci és szenvedélyes, de idealista szerelmi jelenetek váltják egymást. ## A műfaj a filmben A Tigris és sárkány a nyugati nézők számára újszerű, de az ázsiai moziba járóknak nem ismeretlen a műfaja. A '60-as évek végén, '70-es évek elején az ázsiai nézők olyan kardcsörgető hősök és hősnők klasszikusain nőttek föl, mint a Golden Swallow vagy az A Touch of Zen. A Tigris és sárkány egyes beállításaiban is tükröződnek ezen filmek jelenetei, mint például Jen küzdelme az ivóban ülők ellen vagy a bambuszerdőben folyó harc. Ang Lee remélte, hogy sikerül összeolvasztania, nem pedig összeütköztetnie a mozgás keleti eleganciáját az előadás nyugati intenzitásával, a hongkongi kungfu-filmek következetességét a britek viselkedésre fordított aprólékos figyelmével. A cselekménye gyakran tartalmazza a társadalmi hűség és a személyes vágyak közötti belső harcot, mint ahogy a filmben is előtérbe helyezi mestere halálának megbosszulását, így nem vonulhat még vissza a harcos élettől, hogy élhessen. A egyik központi témája minden esetben a kard, ebben a filmben a Zöld Végzet, mely az események mozgatórugója. A műfaj az erő, romantika és erkölcsi kötelesség látomása volt, amit a Tigris és sárkányban és testesít meg. Sok műben az író túlzásba viszi a , vagyis a küzdelmi témát, a , vagyis a lovagiasság kárára. Erre a filmre ez nem jellemző, erőteljes hangsúlya van a becsületnek, a bajtársiasságnak, a társadalmi felelősségnek is. ## Hatása A film nemzetközi sikere mellett jelentős hatást gyakorolt a kínai filmiparra. Az 1997-es ázsiai gazdasági válság után nem volt túl nagy érdeklődés a kosztümös történelmi filmek iránt. 1997 és 2000 között az egyetlen kosztümös eposz Chen Kaige A császár és a gyilkos című filmje volt. A nagy költségvetésű eposzok túl nagy üzleti kockázatot jelentettek a forgalmazók számára, kevés vagy szinte semmi eséllyel a megtérülésre. A Tigris és sárkány 17 millió dolláros gyártási költségét sokszorosan túlszárnyalta a bevétele, így a nagyobb kínai rendezőkben felélesztette a befektetési kedvet a hasonló történelmi eposzok iránt. 2000 után számos mozifilm készült, melyek megkísérelték Ang Lee sikerfilmjét másolni, azonban csak a 2002-ben bemutatott Hős volt képes megközelíteni a Tigris és sárkányt. ## Egyéb megjelenés ### Televíziós sorozat és új film Az eredeti regény alapján 2001-ben készült egy tajvani televíziós sorozat is. Ezután 2004-ben egy újabb, csak DVD-re kiadott film készült Új tigris és sárkány címmel. A 228 perces változat kb. másfél órával hosszabb a Tigris és sárkánynál, jóval részletesebben követi regényének eseményeit. Az új film a Tigris és sárkány'' nemzetközi sikeréhez képest jóval negatívabb fogadtatást kapott, melynek oka lehetett az alacsony költségvetés, illetve a kritikák szerint a minőség és a megfelelő rendezés hiánya. Pozitív tulajdonsága az eredeti regényhez való történeti hűsége. Az IGN kritikusa bírálta mind a színészeket, mind a küzdelmi jeleneteket, azok technikai kivitelezését és a hanghatásokat is. ### Videójáték Észak-Amerikában és Európában 2003-ban, Japánban 2004-ben jelent meg a Tigris és sárkány videójáték, fejlesztője a Bergsala Lightweight, kiadója a Ubisoft. A játék PlayStation 2, Xbox és Game Boy Advance platformokra jelent meg. Fogadtatása nem volt túl pozitív, a kritikusok legjobb esetben is közepes pontszámokkal értékelték. ### Képregény Azonos címmel adta ki Hongkongban a Hong Kong Comics Ltd. képregénykiadó, Amerikában a ComicsOne ázsiai képregényekkel foglalkozó képregénykiadó 2002 és 2005 között a tizenkét részes képregénysorozatot, melyet Andy Seto írt és rajzolt. A párbeszédek írója, So Man Sing Pekingbe utazott helyszíneket felfedezni, melyek a képkockák valósághűbb megrajzolásában segítettek, és pekingi családtagjaitól is kapott segítséget Seto. Az előkészületek majd egy évet vettek igénybe a jogok megszerzésétől a képregény tényleges munkálatainak megkezdéséig, mely így tovább tartott, mint Seto addigi bármely más műve esetén. [^1]:

Deszkatemplom

A Deszkatemplom a miskolci Tetemváron álló református templom, és mint a neve is mutatja, fából épült. Külső megjelenésében és belső kialakításában erdélyi építészeti elemek, motívumok dominálnak. A jelenlegi épület 1999-ben épült az előző másolataként, amelynek tervezője Szeghalmy Bálint, Miskolc főépítésze volt. A mai templom helyén már három fatemplom állt ezelőtt, az első 1637-ben épült. Amikor annak az állapota nagyon leromlott, 1724-ben újat emeltek a helyére. Ennek a második templomnak az újjáépítésében elévülhetetlen érdemei vannak Bató István gazdag miskolci kereskedőnek, aki 1874-ben saját pénzén újíttatta fel, és végrendeletében alapítványt is létrehozott a templom céljaira. A felújítás ellenére a 20. század elején már ez a templom is menthetetlenné vált, ezért lebontották, és Szeghalmy Bálint tervei szerint új, monumentális, és az erdélyi, szatmári népi építészet formavilágát megjelenítő templomot építettek. A templomot 1938. szeptember 19-én avatták fel. A Deszkatemplomot 1997-ben felgyújtották, és a mai épület – az eredeti formavilágát megtartva – közadakozásból és állami támogatásból épült újjá Puskás Péter tervei szerint, Simon Gábor építész vezetésével, és 1999. május 2-án avatták fel. A temetőben nyugszik Szabó Lőrinc édesanyja. A temetés a költőt megrendítő vers írására késztette, amely a Tücsökzene-ciklus utolsó kötetében (Helyzetek és pillanatok) jelent meg 1957-ben. A költemény címe: A miskolci „deszkatemplom”-ban. ## Az első templom A mai templom helyén álló első templomot a szájhagyomány szerint 1637. szeptember 13-án avatták fel. Az információ Bató Istvántól származik, aki ennek kapcsán ezt mondta: „Hogy a templom 1637-ben épült, szüleinktől, ők ismét szüleiktől, azok pedig 1759-ben Négyesi Szepessy István főgondnoktól hallották.” A templomról szóló első hiteles dokumentum a város 1698-as jegyzőkönyve, amelyben feljegyezték: „Ebben az esztendőben zsindelyezték meg a Külső Temetőben lévő Isteni szolgálatra rendeltetett helyet”. A Külső Temető Miskolc új városrészének, a Nova Civitasnak volt a temetője. Az itt lévő egyszerű templom valószínűleg csak ravatalozásra szolgált. A magyar templomépítkezésben nem voltak ritkák a széles, vízszintesen elhelyezett deszkákból épített templomok. A tetemvári épület – építészeti analógiák tanulmányozása alapján – téglalap alaprajzú, keletelt, sövény vagy vízszintes deszka falazatú, nyeregtetős kivitelű lehetett. A kinézetére, építési módjára vonatkozó következtetés elsősorban Balogh Ilona és Várady József kutatásain alapul, akik sok száz templomot vizsgáltak meg. ## A második templom A megromlott állapotú régi templom helyébe 1724-ben emeltek újat. Ennek költségeit a Tarczali Sámuel prédikátor által, 1724 tavaszán indított gyűjtés fedezte: „39 frt. 89 kr. collecte pénz gyűlt össze”. További hozzájárulásokból az összeg május 1-jére „136 frt. 90 dénár”-ra nőtt. Az összeget Faragó János főbírónak adták át, hogy hozassa rendbe a templomot. A főbíró azonban új templom építése mellett döntött, és megbízta „Sóry Zsigmond uramat” a faanyag beszerzésével a nyárádi erdőből, valamint intézkedett az alapozáshoz szükséges kövek kitermeléséről is, maga a főbíró pedig a „sín-vasakat” és a „léc-szögeket” szerezte be. A május 18-án beszállított fából egy Jakab nevű, a miskolci legendákból is ismert ácsmester készítette a gerendákat. Az oldalfalak kiképzéséhez 117 szál deszkát használtak fel (valószínűleg ezért és ettől kezdve nevezték a templomot Deszkatemplomnak). A kizárólag helyi munkaerő közreműködésével folyó építkezés szeptember vége felé ért véget, és „133 frt. 25 denárba” került, a begyűjtött összegből pedig 3 forint 65 dénár még meg is maradt. Az építkezésen dolgozó munkások számára magánosok hét hordó bort és egy hordó sört biztosítottak. Az épület T alaprajzú lett, így sikerült a befogadóképességét úgy növelni, hogy a temető környező sírjait ne kelljen megbolygatni. Erre utalnak a méretek is: a Deszkatemplom főszárnya 8,5 méter széles, a déli csak 7–7,4 méter széles volt, a bejárati főtömeg pedig alacsonyabb volt a főhajó tömegétől, ezt a domb ellensúlyozta. A templom favázas épület volt, függőleges deszkaburkolattal, tetőzete zsindelyezett, padlás nélküli kontyolt nyeregtető volt. A fény beáramlását hat fali és hat tetőablak biztosította. A templom tetejére míves bádoggombok kerültek. A református közösség létszáma az 1780-as évekre annyira megnövekedett, hogy a két miskolci református templom (az avasi templom és a Deszkatemplom) már nem tudta ellátni az igényeket, csak úgy, hogy mindkét helyen két istentiszteletet tartottak egymás után. A gondokat csak az 1808 végére elkészült Kakastemplom oldotta meg, és ettől kezdve a Deszkatemplomot újra csak temetések alkalmából használták. 1817-ben azonban a Hunyadi utcai evangélikus templom villámcsapás miatt leégett, ezért két évig az evangélikusok a Deszkatemplomban tartották istentiszteleteiket. Pedig a templom lebontásának gondolata már 1806-ban felmerült, de a közösség ellenállása meghiúsította ezt a tervet, sőt, ugyancsak a hívők kérésére 1825-től a három nagy sátoros ünnepen istentiszteletet és úrvacsora osztást is rendeztek benne. Amikor 1845-ben az új templomot javították és festették, naponta tartottak istentiszteletet a folyamatosan romló állagú templomban. 1874-re a Deszkatemplom már életveszélyessé vált, és az egyháznak nem voltak forrásai a rendbetételére. Ekkor lépett elő Bató István, a korabeli Miskolc nevezetes személyisége, gazdag gabonakereskedő, aki elhunyt Eszter lánya emlékére vállalta, hogy saját költségén felújíttatja a templomot. A munkát gyors tempóban elvégezték: kicserélték a szarufákat és a tartóoszlopokat, helyreállították a zsindelyezést, mindezt 1788 forintos ráfordításból. A templom belsejében táblát helyeztek el „UJITT. SZÜLÉI BATÓ ESZTER EMLÉKÉRE 1874” szöveggel. Bató egyúttal végrendeletében intézkedett a templom jövőjéről is: „Ezen deszkatemplom tartassék fenn a legjobb karban időről-időre mindaddig, míg Miskolcz városában helvét-hitvallású protestáns egyházi tagok és Egyház leendenek... ha megégne is az, az alapjából deszkából és fából építtessék fel.” A második tetemvári deszkatemplom 1937-ig állt, a búcsú istentiszteletet szeptember 11-én tartották. ## A harmadik templom Az 1920-as évek végére a Deszkatemplom ismét nagyon leromlott állapotba került, az alapoktól a tetőig minden elkorhadt, „közel áll(t) az elenyészéshez”. 1929-ben az egyháztanács már beadványt is kapott, amiben a templom elbontását javasolták. Akkor ez még nem valósult meg, nagy ünnepeken (karácsony, húsvét, pünkösd) továbbra is használták. A templom ügye azonban egyre sürgetőbbé vált, és 1936 áprilisában ismét a presbitérium elé került, majd 1937 tavaszán, Farkas István lelkészelnök előterjesztése alapján határozatot hoztak, hogy – a Bató-hagyaték figyelembe vételével – új templomot kell építeni, a régi helyén. A bontás megkezdését azonban akadályozta az, hogy a templom műemléknek volt nyilvánítva. A Műemlékek Országos Bizottsága – Farkas István közbenjárására – végül Lux Kálmánt küldte ki ellenőrzésre, és a neves építész megállapította, hogy „...a miskolci református deszkatemplomnak nincsen semmiféle műemléki jellege...”, és javasolta a bontás engedélyezését. A református egyháztanács a bontás előtt intézkedett a bontandó templom műszaki leírásának és rajzainak elkészítéséről. A miskolci polgárok 1937. szeptember 11-én búcsú-istentisztelet keretében vettek búcsút a templomtól. A Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap című napilap így írt az eseményről: „Református hívők százai búcsúztak el szombat este a három évszázados Deszkatemplom szúette gerendáitól, rozzant falaitól, hiányos zsindelyeitől. ... Hétfőn recsegve-ropogva háromszáz év súlyával, terhével, szélviharával, történelmével, elsorolhatatlan emlékével romokba roskad a templom.” A bontásra kiírt pályázatot Kapus András és társai nyerték el 1931 pengőért. A munkálatokkal egy hét alatt végeztek. A gondosan végzett bontás során számos muzeális értékű emlék került elő, de a múzeumba került darabok azóta megsemmisültek. Az egyháztanács egyházi lapokban tervpályázatot írt ki, amin „...részt vehet minden református vallású okl. építész, aki tagja a mérnöki kamarának”. A kiírás szerint fából készülő templomot kellett tervezni 500 főre, 320 ülőhellyel, toronnyal, és legfeljebb beruházási költséggel. A kinevezett bíráló bizottság összetétele: Farkas István püspök, lelkészelnök és Barabási Kun József dr. főgondnok mint elnökök, a tagok: Enyedy Andor, Pósa Péter lelkészek, Szűcs Sándor, Demes Béla, Leszih Andor múzeumi igazgató és két még meghívandó építész. A presbitérium előre kijelentette, hogy a bizottság döntését vita nélkül el fogja fogadni. A felhívásra négy jelszavas pályázat érkezett „Semper Reformari Debet”, „Magyar vallás”, „A hit” és „Az én hitem az én gazdagságom” címmel. A bíráló bizottság minden pályázatot alaposan kiértékelt, és közülük „A hit” címűt hirdette ki nyertesnek, mert – többek között – „Beépítési rendszerét tekintve a legmegfelelőbb terv. Kelet-nyugati tájolású, a mellékelt pontos terepfelvételek és szelvények mutatják, hogy az épület az emelkedő terepviszonyok figyelembe vételével nyert pontos elhelyezést.” A bizottság a jeligét tartalmazó borítékokat nem bontotta fel, csak az eredmény elfogadása után került nyilvánosságra a tervező építészek neve. Eszerint a „Semper Reformari Debet” jeligéjű terv szerzője Gulyás László diósgyőr-vasgyári építész, a „Magyar vallás” készítője Szeghalmy Bálint, „A hit” építésze vitéz Hercegh Zsigmond budapesti építész, „Az én hitem az én gazdagságom” című tervezője pedig Kalas Imre miskolci építészmérnök volt. Csak később derült ki, hogy a győztes pályamunkát is Szeghalmy Bálint, Miskolc város főmérnöke készítette a legnagyobb titokban, és barátja, Hercegh Zsigmond építész neve alatt nyújtotta be. Noha suttogtak róla, hogy valójában Szeghalmy pályázata, a kiviteli tervek elkészítésével Herceghet bízták meg. Nem tudni, mikor derült ki, hogy a tervező ténylegesen Szeghalmy Bálint. Az új Deszkatemplom alapkövét 1937. szeptember 26-án tették le. A kőműves vállalkozó Szabó István, az ács Hován Lajos, az asztalos a Szollár és Thomász cég volt. A költségeket a Bató-alap, az egyház által felvett jelzálogkölcsön, a városi tanács által biztosított 9000 pengő, valamint egyéni adományok biztosították. Juhász Gyuláné például 2000 pengőt adott, a Juhász család adományozta az Ödön nevű harangot, a Mánik család a Sándor harangot, Szeghalmy Bálint toronyvégző fadíszt, a Földművelési Minisztérium nyolc köbméter fát stb. A fagerendák „a Tátra bérczeiről hozott hatalmas fenyőrönkökből” készültek. Az építkezés összköltsége 86 fillér volt. A templomot 1938. szeptember 19-én avatták fel. Ekkor már kiderült a valódi tervező személye, mert az egyháztanács december 19-ei ülésén Farkas István püspök már Szeghalmynak köszönte meg meleg szavakkal a munkáját: „A hálának és elismerésnek szavakkal ki nem fejezhető köszönet illeti meg Szeghalmy Bálint városi műszaki tanácsos urat, kinek fáradsága és áldott tehetsége hozta létre a felépült Deszkatemplomot.” A templom külső, belső megjelenése Szeghalmy építészeti hitvallását tükrözi, amelyben a szülőföld, Erdély építészeti hagyományainak tisztelete volt a meghatározó. A templom kelet-nyugati tájolással épült. Tornya a délnyugati oldalon csatlakozott a főtömeghez, és négy fiatoronnyal rendelkezett. Hangsúlyos eleme volt az alsó boronafal, a tornyokat díszítő, népi faragásos csipkézett deszkaburkolat és a zsindelyfedés, amely akkoriban még zöld színű volt. A nyílászárókat fehér, kék és piros színezéssel látták el. A belső térben a padsorok két oldalt helyezkedtek el, amit más padsorok is kiegészítettek. A tér két oldalán oldalfülkék voltak, a torony alatti részben gótikus boltívvel díszített ravatalozót helyeztek el. A szószék, a papi szék és az úrasztala a ravatalozóval szemben helyezkedett el. Ezt az elrendezést az 1950-es években megváltoztatták, az elemeket a templom tengelyébe helyezték át. A templom Rieger-orgonája 1950-ben készült, 1956-ban pedig még bővítették. A templomot 1957-ben renoválták, 1969-ben kicserélték a teljes zsindelyezést ( zsindellyel), 1981-ben a tetőzetet renoválták, 1984-ben pedig a belső felújítás keretében központi fűtést szereltek be. A Deszkatemplomot 1997. december 4-ére virradó éjjel felgyújtották, és teljesen leégett. Egy elborult elméjű fiatal férfi volt az elkövető. Szomorú érdekesség, hogy Szeghalmy Bálint másik faépítménye, a miskolciak kedvelt avasi kilátója szintén a tűz martaléka lett, 1956-ban. ## A negyedik templom A tűzvészt követően azonnal közadakozás indult meg, és a város polgárainak, a híveknek egyöntetű véleménye az volt, hogy nem új tervezésű templomot akarnak, hanem a leégett templomot kell újjáépíteni. A helyreállítás koordinálására felállt bizottságnak ugyanez volt a véleménye, azzal kiegészítve, hogy ami a tűzvész után megmaradt, hasznosítható, azt konzerválni kell és fel kell használni az újjáépített templomban. Az új tervek elkészítése során felhasználták az eredeti terveket és fotókat, és ehhez képest a megvalósításhoz három helyen módosítottak: a főtorony alatti raktárakat (eredetileg hullakamrának épültek) a templomtérhez kapcsolták, a torony téglaszerkezetében előtűnt csúcsíves nyílás felhasználásával emeleti toronykarzatot alakítottak ki, valamint kissé megnövelték az orgonakarzatot, miközben az orgonát úgy építették be, hogy az ne takarja a főbejárat fölötti ablakot. A leégett templom ötvenes években készült lineáris elrendezését az eredeti terveknek megfelelően axiálissá alakították. A vezető tervező Puskás Péter volt, az újjáépítést Simon Gábor építész vezette. A belső tér látható faszerkezetei vörösfenyőből, a többi rész borovi és lucfenyőből készültek. A hasított lucfenyő zsindelyek Erdélyből érkeztek, a szepesváraljai római katolikus püspök mintegy egymillió forintos faanyagot ajándékozott a tető deszkázatához, a díszítéseket Erdélyből, Alsócsernátonból érkezett fafaragók készítették. A templomépítés során nagy figyelmet fordítottak a tűzvédelemre: a faanyagot UV-, gomba- és tűzvédelemmel látták el, a zsindely lécezése alá pedig horganyzott acéllemezt építettek be. A templom belső berendezésének terveit egy hatfős belsőépítész csoport készítette el, Rudolf Mihály vezetésével. A belső tér dúsan faragott, hársfából és vörösfenyőből készült. A kialakításban számos képzőművész működött közre, a miskolci Jószay Zsolt szobrászművész például a szószék koronáján álló Főnix faszobrot, az örök újjászületés jelképét készítette el. A nyugati ólomüvegek Horváth Mária, a keleti ólomüvegek pedig Kovács Keve János munkái. A megrongálódott harangok helyett újak készültek Gombos Lajos őrbottyáni harangöntő mester műhelyében. Az Ödön-harang 360 kilogrammos, a Sándor-harang 193 kilogrammos lett. Az új, 21 regiszteres, kétmanuálos, mechanikus orgona 2000-re készült el, Albert Miklós munkája. A harangszentelést az 1938. évi templomavatás hatvanadik évfordulóján, 1998. szeptember 18-án tartották meg. Az év végére a templom már olyan készültségi állapotban volt, hogy a hívek gyertyafény mellett ünnepelhették a karácsonyt. A templom 1999 januárjában új díszkivilágítást is kapott, az ÉMÁSZ adományaként. A Deszkatemplom felszentelési ünnepsége 1999. május 2-án volt. A templom déli oldalában helyezték el a Szeghalmy-sírhelyet, amely az építész külföldről hazahozott hamvait tartalmazza. 2015-ben – a régi kazán meghibásodása miatt – korszerűsítették a fűtési rendszert a Deszkatemplomban. ## A temető híres halottai A Deszkatemplom melletti ún. „Deszkatemetőben” Miskolc több híres polgára nyugszik. - Bató István (1812–1890) kereskedő - Budai József (1851–1939) pedagógus, pomológus - Csáthy Szabó István (1834–1903) üzletember, a villamosközlekedés megszervezője - Csorba György (1869–1945) pedagógus - Diószeghy Dániel (1900–1969) kohómérnök - Farkas István (1879–1941) püspök - Gálffy Ignác (1859–1940) pedagógus, iskolaigazgató, régész - Gálffy Imre (1894–1957) polgármester - Haller József (1876–1935) egyházi főgondnok - Horváth Barna (1936–2009) esperes - Kopátsy Sándor (1922–2020) közgazdász - Kovács Lajos (1839–1915) polgármester - Kun Bertalan (1817–1910) püspök - Mikuleczky István (1843–1905) egyházi főgondnok - Misley Emese (1943–1956) az 1956-os forradalom áldozata - Mokry-Mészáros Dezső (1881–1970) festőművész - Nagy Gy. Margit (1931–2015) szobrász - Nyíri Dániel (1879–1932) levéltáros - Perjéssy László (1906–1985) lelkész - Révész Kálmán (1860–1931) püspök - Szeghalmy Bálint (1889–1963) építész, a Deszkatemplom tervezője; hamvait 2000-ben hozták haza - Szentpáli István (1861–1924) polgármester - Szilágyi Miklós (1859–1945) gépgyáros, presbiter - Szűcs Miklós (1820–1886) jogász - Szűcs Sámuel (1819–1889) ügyvéd, naplóíró - Szűcs Sándor (1872–1939) mérnök - Terplán Zénó (1921–2002) gépészmérnök, egyetemi tanár, akadémikus - Tóth Pál (1843–1903) pedagógus, író - Tüdős István (1866–1918) püspök - Varga Miklós (1928–2018) szobrász ## Képek

Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord

Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord (kiejtése: ʃaʁl moʁis də tal(ɛ)ʁɑ̃ peʁiɡɔʁ; röviden, közkeletűen Talleyrand; kiejtése kb. tal(e)ran) (Párizs, 1754. február 2. – Párizs, 1838. május 17.) Autun püspöke, Périgord, majd Benevento (1806), utána Dino (1815) hercege. Kiemelkedő, de ellentmondásos megítélésű francia politikus, diplomata, államférfi volt. Sikeresen tevékenykedett XVI. Lajos, a nagy francia forradalom, majd Napóleon, XVIII. Lajos, X. Károly és I. Lajos Fülöp szolgálatában. A történészek egy része szerint rendkívül tehetséges diplomataként és politikusként következetesen és eredményesen működött az akkoriban a jövőt képviselő feltörekvő polgárság érdekei védelmében. Mások szerint erkölcsileg romlott, született áruló volt, aki minden megbízóját elárulta, és kizárólag egyéni haszonszerzés volt a célja. Kétségtelenül végtelenül pénzéhes és korrupt volt, de egy olyan korban, amikor ez nem csak általános, hanem szinte elfogadott volt; viszont társadalmilag és politikailag általában kitűnő pontossággal értékelte a helyzetet és a jövő fejlődési vonalait, felismeréseihez következetesen ragaszkodott és azoknak megfelelően, a társadalmi és a francia nemzeti érdekek védelmében cselekedett. Síkraszállt a forradalmi és a fehérterror ellen egyaránt, nemzetközileg is a békés megoldások híve volt, ellenezte Napóleon céltalan, önsorsrontó hódító politikáját. Ebben a gyors változásokkal terhes történelmi időszakban az általa támogatott rendszereket és uralkodókat akkor hagyta el, amikor azok sorsa – gyakran saját hibájukból – már megpecsételődött, és a történelmi-társadalmi fejlődés új irányt vett. ## Származása, tanulmányai Előkelő és régi, de elszegényedett nemesi családból származott. Apja Charles-Daniel de Talleyrand-Périgord (1734–1788), főnemes, aki mindössze 20 éves volt Charles-Maurice születésekor, Versailles-ban élt feleségével, Alexandrine de Damas d'Antigny-val (1728–1809). A családi hagyományok szerint az első ősük a 9. században Kopasz Károly rokona volt. Újabb kutatások azonban a família ilyen fokú ősiségét, a kora középkori Périgord grófokkal való rokonságukat kétségbe vonják. Talleyrand maga azonban – ahogy környezete is – mélyen hitt családja ősi arisztokrata mivoltában. Gyermekkorától fogva erősen sántított jobb lábára, ortopéd cipőt kellett viselnie, ami nagyon kedvezőtlen hatással volt lelki fejlődésére is. Sánta ördögnek csúfolták (diable boiteux). Életrajzíróinak egy része szerint rokkantsága veleszületett volt, ő maga azonban memoárjaiban szüleit, illetve dadáját teszi felelőssé, akik nem törődtek vele, és így leesett egy magas komódról. Mindenesetre Talleyrand örömtelen gyermekkorra emlékezett vissza. Szülei a fizikai alkalmatlansága miatt kizárták az elsőszülöttségből, nevelőhöz adták, és évekig nem törődtek vele. Iskoláit kollégiumban élve végezte, örökké a magányosság érzése uralkodott rajta. Tanulmányaiban nem volt szorgalmas, de 15 éves korára azért befejezte az iskolát, és nagybátyja, Alexandre Angélique de Talleyrand-Périgord, akkor Reims érseke támogatásával papi szemináriumba lépett – mivel szülei másra alkalmatlannak tekintették. A papi rend ekkoriban megfelelő megoldás volt olyan nemesi ifjak eltartására, akik nem voltak alkalmasak a katonai szolgálatra, vagy szüleik nem voltak elég gazdagok ahhoz, hogy – a szokásoknak és a jogi lehetőségeknek megfelelően – a polgári közigazgatásban vásároljanak számukra állást. Talleyrand-t nem vonzotta a papi pálya, gyűlölte a reverendát, és hideg szkeptikusként fejezte be a szemináriumot. ## Egyházi pályafutása Talleyrand a Saint-Sulpice-templom papneveldéjében fejezte be tanulmányait. Ekkor jelentette ki: „Arra kényszerítenek, hogy pap legyek, de meg fogják bánni”. A papi szeminárium épülete előtt sétálgatott az utcán barátnőjével. Pappá szentelése után megfelelően jövedelmező hivatal után nézett, egyidejűleg szerelmi kalandokkal töltötte idejét. Rokkantsága ellenére szellemességével számtalan nőt meghódított. Mindig ő hagyta el szeretőit, akik aztán arra panaszkodtak, hogy őutána mindenki más unalmasnak tűnt. Madame Dubarry szalonjában kijelentette: „Párizs olyan város, ahol sokkal könnyebb egy nőt meghódítani, mint egy jól jövedelmező káplánságot!” 21 éves korában, 1775-ben azonban már abbé lett Reimsben, és szerepet kapott XVI. Lajos koronázási szertartásán, nemsokára pedig fővikáriussá lépett elő ugyanott. Tehetsége itt is gyorsan megnyilvánult: 1780-tól öt évig a francia katolikus egyház egyik legmagasabb rangú gazdasági végrehajtó tisztségét töltötte be. Az egyik vezető francia egyháztörténész szerint „a század egyik legjelentősebb általános ügyvivője” volt a katolikus egyházban. Felváltva élt Reimsben és Párizsban, ahová az egyház delegálta a kormánnyal az egyházi adókról és más pénzügyi kérdésekről folytatandó tárgyalásokra. Gondtalan társasági életet élt, ügyesen építette kapcsolatait az udvarban. Később klasszikussá vált az a mondása, hogy „aki nem élt 1789 előtt, nem ismeri az élet igazi édességét”. 1788. november 2-án XVI. Lajos kinevezte őt Autun püspökévé. Hamarosan megkapta emellé egy királyi apátság jövedelmeit is. 1789 elején szentelték fel püspökké. Rövid, de intenzív választási kampány után a papi rend helyi képviselőjének választatta meg magát az akkor összehívott rendi gyűlésre, amely a forradalom közvetlen előzménye lett. Kitért a húsvéti mise személyes megtartása elől, és sürgősen, végleg elhagyta Autunt, Párizsba utazott. ## A forradalom híve Mint sokan mások, Talleyrand is érezte a közelgő forradalmat, de ő azt is felismerte, hogy a rendi gyűlésben a harmadik rend, a polgárság összehasonlíthatatlanul erősebb lesz a másik kettőnél. Álláspontját maga a következőképpen fogalmazta meg: „egyetlen észszerű megoldás maradt: engedni, mielőtt erre erőszakkal kényszerítenek, olyan időben, amikor ezt az engedékenységet még az érdemünkül számíthatják be.” Ezért, bár a papi rend képviseletében választották meg, Versailles-ban hamarosan átvonult a papi rend terméből a harmadik rend termébe, és ott a nép barátjaként, a privilégiumok ellenségeként, az elnyomottak védelmezőjeként szónokolt. Annyira meg volt győződve a monarchia közeli bukásáról, hogy végtelen anyagiassága ellenére visszautasította azt a pénzt, amivel a királyi udvar meg akarta vesztegetni. Memoárjából az is kitűnik, hogy nem csak elkerülhetetlennek, hanem végső soron az ország számára is hasznosnak tartotta a forradalmat. Belevetette magát a munkába, és a forradalom első három évében olyan értékekért szállt síkra, amelyek máig érvényesek maradtak. Vezető szerepet vállalt az Emberi és polgári jogok nyilatkozata megfogalmazásában, ő volt a szerzője a híres VI. fejezetnek, amely a polgároknak a törvény előtti egyenlőségét fogalmazta meg. Óriási jelentősége volt a forradalom gazdasági túlélése és a további fejlődése szempontjából annak, hogy 1789 októberében, püspökként, javasolta az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek az egyházi földek kincstári tulajdonba vételét (későbbi elárverezésük érdekében), és azonnal megfelelő törvényjavaslatot is benyújtott. A forradalom egyik fontos célja ugyan a magántulajdon szentségének biztosítása volt (a korábbi királyi önkénnyel szemben), de Talleyrand bravúrosan áthidalta ezt a problémát: az indoklásban kifejtette, hogy az egyházi tulajdon egészen más természetű, mint a közönséges magántulajdon, és az állam bátran kisajátíthatja. Ezzel Talleyrand hihetetlen népszerűséget szerzett, és 1790 februárjában a Nemzetgyűlés az elnökévé választotta. Közben azonban magánéletében nem tagadta meg önmagát; egyszerre két előkelő hölggyel folytatott bonyolult szerelmi viszonyt, esténként kártyaklubokban játszott nagy tétekben, és amikor a spanyol követ kezdeményezte a Franciaországgal fennálló kereskedelmi egyezmény megújítását, a Nemzetgyűlés diplomáciai bizottságának tagjaként amerikai dollár kenőpénzt kért és kapott tőle. Az egyházi javak elkobzása miatt a papság és a nemesség gyűlölte Talleyrand-t, de velük, mint a múlt képviselőivel, már nem törődött. 1790. július 14-én nagy részt vállalt az új nemzeti ünnep megteremtésében és lebonyolításában, teljes püspöki díszben jelent meg, „megtestesítve az evangélium és a forradalmi testvériség egybeolvadását”. Megáldotta a királyi családot, a Nemzeti Gárdát, a Nemzetgyűlés tagjait, a forradalmi tömegeket egyaránt. Este és éjjel aztán – saját visszaemlékezései szerint – egymás után két kártyaklubban robbantott bankot, majd egyik szeretőjéhez, Laval grófnőhöz sietett, és boldogan mutatta neki a nyereség pénzhalmait – még a kalapja is tele volt bankókkal. Még egyszer vehette hasznát püspöki süvegének: a pápa ellenében püspökké szentelte azokat a papokat, akik szolgálatokat tettek az új rendnek. Ezután azonban már a pápa kiközösítette. Talleyrand első reagálásaképpen a forradalmi Franciaország nevében visszautasította az egyházfő erre vonatkozó jogát, de aztán élt az alkalommal és végleg levetette az általa amúgy is gyűlölt papi talárt. 1792 januárjában a francia forradalmi kormány attól tartott, hogy a monarchista Európa háborút indít ellene. Ezért diplomáciai feladatot bíztak Talleyrand-ra, Londonba küldték, hogy eszközölje ki Anglia semlegességét egy európai háború esetére. Londonban a közvélemény nagyon ellenségesen fogadta, a sajtó intrikusnak, tolvajnak és kiugrott papnak titulálta. Az angol arisztokrácia, az udvarral az élen, az emigráns francia királypártiak mellett állt. Talleyrand azonban ebben a helyzetben is megmutatta tehetségét, a támadásokat fel sem vette, hatalmas önbizalommal tárgyalt, és – legalábbis egy évre – biztosította is Anglia semlegességét. ## Emigrációban A köztársaság kikiáltása 1792 augusztusában azonban meggyőzte Talleyrand-t arról, hogy az ország egyre veszélyesebbé válik a számára is; megérezte a terror időszakának közeledését. Még megfogalmazta azt a forradalmi hévvel átitatott jegyzéket, amelyben Nagy-Britannia kormányát értesítették a trónfosztás szükségességéről, aztán útlevelet kért a maga számára azzal, hogy Angliában akar tárgyalni a közös súly- és hosszmértékek elfogadásáról. A téma valóban napirenden volt, de Talleyrand menekülésének igazi oka az volt, hogy a frissen trónfosztott király iratai között olyan, tőle származó levelek is voltak, amelyek minden bizonnyal a vesztét okozták volna. Egy jellemző anekdota szerint a francia partokat elhagyó hajón így suttogott maga elé: „Leshetik, amíg én még egyszer forradalmat csinálok mások számára...” Szeptember 10-én távozott, és decemberben már vádat emeltek ellene. Miután megtagadta a hazatérést, 1793 augusztusában hivatalosan is emigránsnak nyilvánították, vagyonát elkobozták. A londoni francia emigráció túlnyomó része gyűlölte őt, de volt egy kicsiny csoport, amely befogadta. Ekkoriban érkezett oda Madame de Staël is, akihez akkoriban bizalmas viszony fűzte. 1794 januárjában azonban újra csomagolnia kellett, mert a brit kormány kiutasította. Sok választása nem lévén, Amerikába utazott. Ez a frissen függetlenné vált ország egyáltalán nem érdekelte, csak a kényszernek engedett, ahogy maga írta: „Kiérkezésemkor tele voltam ellenszenvvel mindazon új dolgok iránt, amelyek az utazót általában érdekelni szokták. A kíváncsiságnak a szikrája is alig ébredt bennem.” Ennek ellenére elmélyült az amerikai gazdasági viszonyok, különösen az ingatlanspekuláció tanulmányozásában, mivel attól tartott, hogy sok időt kell ott töltenie, és újra vagyont akart szerezni. Az Egyesült Államok politikai köreihez nem tudott közelebb férkőzni. George Washington nem fogadta; a fiatal amerikai demokrácia puritán hagyományokra építkező vezetői is sokat hallottak már Talleyrand erkölcseiről. A volt püspök nem is cáfolt rá a róla szóló pletykákra: Philadelphiában azzal botránkoztatta meg az úri társaságot, hogy a korban hallatlan tettet hajtott végre: karonfogva sétált az utcán egy feketebőrű szépséggel. A távolból is követte a franciaországi eseményeket, és az újgazdag burzsoákból álló Direktórium hatalomra jutása után párizsi kapcsolatai révén nehezen, de kieszközölte a maga számára a kegyelmet, a hazatérés lehetőségét. Ebben nagy segítségére volt az a heves gyűlölet, amely a királypárti emigránsok részéről övezte személyét. 1795 novemberében kapott kegyelmet, haladéktalanul nekilátott amerikai érdekeltségei felszámolásához, és 1796 szeptemberében érkezett vissza Franciaországba. ## A Francia Köztársaság külügyminisztere Talleyrand hazatért, de vagyonát nem kapta vissza, így abból a kevésből élt, amit a tengerentúlon földspekulációval szerzett. Kereste helyét, 1797. április 4-én előadást tartott a tudományos akadémiának megfelelő Institut de France előtt az angol-amerikai kereskedelemről. (Ő is bábáskodott az intézmény létrehozásánál, és még Amerikában volt, amikor a tagjává is választották.) Leginkább külügyminiszter szeretett volna lenni, a betegeskedő, tumorral küzdő (és orvosilag terméketlen) Charles-François Delacroix helyébe lépni, akinek egyébként családi barátja lett. Valószínűleg ő volt a biológiai apja Eugène Delacroix-nak, az 1798 áprilisában született romantikus festőnek, akinek munkásságát később is támogatta. Felajánlotta szolgálatait a Direktóriumnak, de annak öt tagja közül három, köztük a vezető, Paul Barras korruptnak tartotta őt, a negyedik tolvajnak és korruptnak, az ötödik (Jean-François Reubell) árulónak, tolvajnak és korruptnak. Barras azonban – aki maga is megvásárolható és hírhedten kicsapongó volt – tudta, hogy szükségük van Talleyrand diplomáciai tehetségére a nemzetközi téren előttük álló óriási nehézségek leküzdésére. Emellett Talleyrand barátai és szeretői, főleg a befolyásos – és kitartóan erőszakos – Madame de Staël mindent megtettek azért, hogy meggyőzzék Barras-t az ő alkalmazásának szükségességéről. Barras szavazásra tette fel a kérdést a direktóriumban, és 1797 júliusában 3:2 arányban úgy döntöttek, hogy kapja meg a külügyminiszteri tárcát. Talleyrand ettől a hírtől olyan boldog lett, hogy ritka kivételként elvesztette önuralmát, és barátai előtt hosszasan hajtogatta: „Az állás a miénk! Most aztán vagyont kell szerezni, óriási vagyont!” Másnap már újra nyugodt, fölényes nagyúrként jelent meg hivatalában, de célját nem felejtette. Még a kor szokásaihoz képest is elképesztő nyíltsággal követelt és kapott súlyos összegeket a különböző diplomáciai partnereitől az ügyeik intézéséhez. Poroszországtól , Ausztriától, Spanyolországtól , Nápolytól félmillió aranyfrankot kapott különböző szerződések megkötése kapcsán. A korabeli sajtó összegzései szerint csak az első két év alatt, 1797 és 1799 között frankot gyűjtött be – úgy, hogy tulajdonképpen nem kötött az ország érdekeivel ellentétes megállapodásokat, csak a francia nagyhatalom képviselőjeként sápot szedett azoknak az ügyleteknek a kapcsán, amelyeket úgyis el kellett intézni. Egyedül a fiatal amerikai állam képviselői nem értették vagy értékelték ezeket az európai finomságokat, és nem akartak fizetni a kereskedelmi megállapodásért. Az XYZ-ügy néven emlegetett afférból csaknem háború lett a két fél között, mielőtt elsimították. Vagyonosodásának másik forrása a tőzsde volt, ahol szinte veszteség nélkül játszott. Barátai és szeretői, barátainak szeretői és szeretőinek barátai révén mindig tudta, hogyan alakulhatnak az árfolyamok. Talleyrand az elsők között ismerte fel Bonaparte tábornok képességeit, és külügyminiszteri kinevezése után meleg hangú levélben üdvözölte őt, amit a hadvezér hasonló hangnemben viszonzott, sőt levélben gratulált a Direktóriumnak a külügyminiszter nagyszerű kiválasztásához. Ettől kezdve Talleyrand és Napóleon kapcsolata egyre szorosabbá vált. Hamarosan azonban létrejött az első súlyos konfliktus kettőjük között: Talleyrand Napóleon kérésére szavát adta, hogy a török fennhatóság alatti Egyiptom elleni hadjárat idejére Isztambulba megy követként, hogy diplomáciai segítséget nyújtson Törökország megbékítésére. Ezt azonban nem tette meg, kiváltva így a tábornok féktelen dührohamát. Külpolitikájában, reálisan ítélve meg a nemzetközi helyzetet, igyekezett mérséklő hatással lenni a Direktórium hódító elképzeléseit illetően; kiépítette a külügyi tárca hatékony apparátusát, tehetséges és szorgalmas munkatársakkal vette körül magát. A követeket azonban maga a Direktórium nevezte ki, gyakran anélkül, hogy vele egyáltalán konzultált volna. A Direktórium népszerűsége azonban folyamatosan csökkent, és Talleyrand úgy döntött, kiszáll a süllyedő hajóból. 1799 nyarán – úgymond a sajtó támadásai miatt – lemondott, és csatlakozott a hatalom átvételére készülő Bonaparte tábornokhoz. A napóleoni puccs napján, a francia forradalmi naptár szerint brumaire 18-án (1799. november 9.) már azt a kényes feladatot kapta, hogy vegye rá Barrast az önkéntes lemondásra, mégpedig egy jelentős pénzösszegért, mint fájdalomdíjért cserébe. Az egyébként nem gyáva Barras a puccstól azonban annyira megijedt, hogy magától, ingyen is hajlandó volt távozni. A vesztegetési összeg így Talleyrand zsebében maradt, aki ettől úgy meghatódott, hogy kezet csókolt neki, a „nemzet háláját” kifejezve. ## A napóleoni korszak ### A császár híve Bonaparte puccsa után Talleyrand, általa rendkívül nagyra becsült barátja, az újdonsült Első Konzul révén, újra átvette a külügyi tárcát. Kapcsolatba lépett az európai udvarokkal, ahol általában örömmel vették a Direktórium bukását. A leendő császár a bizalmába fogadta, és mivel a külügyeket közvetlenül maga alá rendelte, Talleyrand gyakorlatilag a napóleoni adminisztráció második embere volt a következő nyolc év alatt. Franciaország nemzetközi helyzete ebben az időszakban kedvezően alakult. Ausztriát 1800-ban sikerült legyőzni, Poroszország semleges álláspontot foglalt el, Oroszországgal pedig küszöbön állt a (főleg Anglia elleni) szövetség megkötése. I. Pál orosz cárt azonban meggyilkolták, és utódja, I. Sándor (aki legalábbis tudott a készülő merényletről) kevesebb elkötelezettséget mutatott a francia szövetség iránt, bár az orosz–francia kapcsolatok még sokáig igen jók maradtak. Az Angliával megkötött 1802-es amiens-i béke nyomán Franciaország teljesen szabad kezet kapott szomszédai ellen. Bonaparte szakadatlan hódításokba kezdett Európában, újabb és újabb területeket vett birtokba, Talleyrand pedig diplomáciai nyelven megfogalmazta a hódítás utáni tényállást – természetesen beszedve a megfelelő „illetéket” is a legyőzöttektől, egy-egy kedvezőbben hangzó feltétel fejében. Talleyrand azonban maga is megtapasztalta Napóleon parancsuralmát. A párizsi diplomáciai testület ugyanis bojkottálni akarta Talleyrand rendezvényeit amiatt, hogy palotájában együtt élt aktuális barátnőjével, a feltűnően szép, de híresen ostoba Grand asszonnyal. Napóleon ráparancsolt külügyminiszterére, hogy vegye el a nőt. Nem volt mit tenni, meg kellett kötnie a hivatalos házasságot. A házastársak később különváltan éltek, mert Talleyrand megszerette és házába költöztette unokaöccse feleségét, Dorothea von Sagan kurlandi hercegnőt, Dino hercegnét, aki aztán haláláig az élettársa maradt. Arra is utasította Talleyrandot az első konzul, hogy vásároljon magának, külügyminiszteri reprezentációs célokra egy kastélyt, megfelelő birtokkal. Ekkor vette meg uradalmát Valençay-ban, persze anyagi támogatást csikart ki hozzá Bonapartétól. Talleyrand egyébként kiváló földesura lett a környező 23 falunak, iskolákat építtetett és tartott fenn, támogatta a helyi önkormányzatot. A királypártiak leleplezett összeesküvései nyomán Talleyrand azt sugalmazta Bonaparténak, hogy radikális lépést kell tenni a royalisták elrettentésére a további akcióktól. Ennek nyomán rabolták el külföldön a királyi család egyik fontos tagját, Enghien hercegét. Az összeesküvésekben egyébként ártatlan herceg statáriális kivégzése Napóleon döntése volt, de a császár élete végéig haragudott Talleyrand-ra azért, mert rávezette erre a morálisan és utólag politikailag is nagy hibának bizonyult döntésre. Napóleon 1804-ben császárrá koronáztatta magát; a szertartáson Talleyrand a fő helyek egyikén állt a császár mellett, ahogy azt monumentális festményén Jacques-Louis David is megörökítette. A külpolitikai kérdésekben azonban egyre gyakoribb volt közöttük az ellentét. Talleyrand folyamatosan az elért eredmények konszolidálását szorgalmazta, békekötést, kompromisszumokat javasolt, mert jól látta, hogy a folyamatos napóleoni háborúk kimerítik az országot és semmiféle további előnyt nem hoznak már, csak előrevetítik egy későbbi nagy bukás lehetőségét. Egyelőre azonban hatalmas anyagi előnyei származtak a császársági berendezkedésből is. Ő lett Napóleon főkamarása, valamint az itáliai Beneventói Hercegség – amelyet a császár a pápától vett el – uralkodó hercege. A miniszteri fizetésével együtt az évi jövedelmei elérték a aranyfrankot. A legális jövedelmei még így is eltörpültek a kenőpénzek mellett, amelyeket Európa térképének újra és újra történő átszabása során az érintett felektől begyűjtött. Napóleon még a marengói győzelem után az Ausztriával kötött béke körüli fáradozásai fejében frankkal ajándékozta meg; ugyanezért a tárgyalásért I. Ferenc osztrák császártól még kapott frankot. Amikor Napóleon eladta Louisianát az Amerikai Egyesült Államoknak, a tárgyalásokat Talleyrand vezette, és ezek „eredményeképpen” az eredetileg 80 millióra tartott vételár 54 millióra csökkent; máig nem tudni, hogy mekkorák voltak azok az amerikai „érvek”, amelyek lehetővé tették az ár csökkenését. Napóleon persze sejtette, hogy folyamatosan meglopják, de a nagyságrendeket nem ismerte, és időnkénti dühkitörései ellenére mindig arra jutott, hogy Talleyrand tehetsége megéri számára ezeket a veszteségeket. Így aztán külügyminisztere megkapta az új kitüntetés, a Becsületrend nagykeresztjét is. ### Napóleon árulója 1805 novemberében és decemberében, az austerlitzi csata előtt és után egyaránt, újabb kísérleteket tett a császár meggyőzésére: térjen át az elért eredmények konszolidálására, ne alázza meg ellenfeleit. Különösen tartott Ausztria végleges szétverésétől, a helyén kialakulható veszélyes hatalmi vákuum miatt. 1807-ben végül lemondott külügyminiszteri tisztségéről: állítólag kijelentette, hogy nem akar Európa hóhéra lenni. Napóleon ekkor hatalma csúcsán állt, de Talleyrand már látta a császár hajthatatlansága miatt fenyegető véget. Talleyrand az uralkodóval folytatott egyik mindennapos vitáját használta fel a nyugalomba vonulás bejelentésére, de olyan ügyesen, hogy Napóleon bőkezűen megajándékozta távozó külügyminiszterét – aki hamarosan aktívan elkezdett császára ellen dolgozni. A külügyminiszterből vice-elektor, az egyik legmagasabb udvari cím birtokosa lett; minden ünnepségen ott kellett állnia az uralkodó mellett díszöltözetben. Spanyolország megtámadását, az ottani királyi család tagjainak elrablását is ellenezte, de elfogadta Napóleon parancsát, hogy a királyi foglyokat ő szállásolja el – illő körülmények között – kastélyában. Igaz, ehhez a feladathoz is külön tetemes anyagi támogatást igényelt. Napóleon továbbra is olyan nagyra értékelte tehetségét, hogy magával vitte az 1808. novemberi erfurti találkozóra, ahol Sándor cárral tárgyalt. Az oroszok is mély megvetéssel viszonyultak Talleyrand-hoz viselt dolgai miatt. Sándor cár személyesen is gyűlölte, mert amikor 1804-ben felemelte a szavát az enghieni herceg meggyilkolása miatt, Talleyrand válaszában célzást tett arra, hogy a cárnak köze volt apja halálához. Ezért is lepte meg a cárt annyira, hogy a beneventói herceg egy társasági eseményen közvetlenül hozzá fordult, és Napóleon elleni politikájának keményítését tanácsolta neki. Ezt a felvetést aztán titkos találkozók követték, amelyen Talleyrand egyértelműen felajánlkozott az oroszoknak. Tevékenysége kétségtelenül hazaárulás volt, az ő olvasatában azonban Napóleon vezette katasztrófa felé Franciaországot, és ebben megállítani őt neki a kötelessége volt. Persze jelentős anyagi haszonra is számíthatott. Talleyrand mellesleg kérte és megkapta Sándor engedélyét ahhoz, hogy unokaöccse, Edmond de Talleyrand-Périgord tábornok elvehesse az akkor már Oroszországhoz tartozó Kurland hercegének leányát, a kor egyik gazdag, mindössze 15 éves örökösnőjét Dorothea von Biron kurlandi hercegnőt (franciásan Dorothée de Courlande-ot). A kurlandi herceg özvegye Párizsban élt, és Talleyrand szeretője volt, ahogy majdan a leánya, Dorothea, a későbbi Dino hercegné is az lett. Napóleon Erfurtban továbbra is töretlenül megbízott volt külügyminiszterében. Reggelente megtárgyalta vele, hogyan lehetne szerződéssel megszilárdítani a francia-orosz szövetséget, Talleyrand pedig este arról győzködte a cárt, hogy bizonyos pontokat feltétlen vetessen ki a tervezetből. Franciaország nevében ő maga csak a Pireneusokon, az Alpokon és a Rajnán belüli hódításokat kívánta volna megtartani, az ezeken túli napóleoni szerzeményekről lemondott volna az ország hosszú távú biztonsága érdekében. Párizsba visszatérve Talleyrand Nesselrode cári követségi tanácsossal tartott titkos kapcsolatot. Anyagi ellenszolgáltatás fejében rendszeresen informálta őt azokról a fejleményekről, amelyeket ő maga fontosnak tartott közölni az oroszokkal. Joseph Fouché, Napóleon rendőrminisztere gyanakodni kezdett, de addigra már ő maga is megingott a császár támogatásában. Az ibériai fejlemények, a spanyol partizánharc sikerei a császári hadtestek ellen arról győzték meg ezt a két politikust, hogy – személyes ellenszenvük dacára – érdemes együttműködniük. Napóleonnak azonban többfajta titkosszolgálata volt; az egyiket Fouché működtette, de egy másik a rendőrminisztert magát is ellenőrizte. A császár így nehéz spanyolországi harcai közepette hírt kapott Talleyrand és Fouché közeledéséről, és hazasietve 1809. január 28-án egy híres jelenetben, palotájának nyilvánossága előtt hordta le útszéli hangon, ütötte ököllel főkamarását manipulációi miatt. A dolog azonban ennyiben is maradt. Másnap Talleyrand újra megjelent díszruhájában egy udvari rendezvényen, és a császár ügyet sem vetett rá. Ugyanaznap viszont a herceg felvette a kapcsolatot az osztrák követtel, Metternichhel is, hogy az ő birodalmát is mozgósítsa céljai érdekében. Felajánlotta segítségét a „közös ügy” érdekében, és mindjárt kért is néhány százezer frankot, „mert a császár tönkretette őt anyagilag a spanyol hercegek beszállásolásával kastélyába”. Mindeközben továbbra is tett nagyon fontos szolgálatokat Napóleonnak: közreműködött válása megszervezésében Jozefinától és új házassága megkötésében az osztrák császár leányával, Mária Lujzával. Talleyrand kétségtelen személyes bátorságról is tanúbizonyságot tett, amikor ilyen bonyolult titkos tevékenységbe kezdett. Napóleon sok mindenről tudott, de csak udvari intrikának, áskálódásnak tekintette; ha tisztában lett volna Talleyrand tevékenységének dimenzióival, minden bizonnyal kivégezteti. Ehhez csak arra lett volna szükség, hogy az oroszok vagy az osztrákok elárulják a herceget. Ez azonban – amint abban Talleyrand bízott is – egyáltalán nem állt érdekükben. Így rendszeresen elláthatta információkkal az oroszokat és az osztrákokat. Az értesülések begyűjtésében Fouché is segítségére volt, amíg a császár el nem távolította őt. Az új rendőrminiszter, Savary tábornok Napóleon odaadó katonája volt, és bizonyára habozás nélkül likvidálta volna az árulókat, ha bizonyítékot szerez. A hírforrások beszűkültek, de Talleyrand mégis kért egy félmilliónyi extra jutalmat az oroszoktól, anyagi nehézségeire hivatkozva. Sándor cárnak azonban ez már sok volt, és hasonló arcátlansággal úgy válaszolt, hogy nem akarja a herceget kompromittálni, gyanúba keverni, ezért inkább nem adja meg neki ezt az összeget. Talleyrand persze ennek hiányában is folytatta, tőle telhetően, az információk szállítását. Annál inkább fontos volt ez az oroszoknak, mert nyilvánvaló volt, hogy elkerülhetetlen a háború a két fél között. Igaz, 1811-től már működött Párizsban Alekszandr Csernyisov ezredes professzionális katonai hírszerző szolgálata is, amely olyan konkrét információkhoz is jutott, amilyenekről Talleyrand-nak sejtése sem volt. Az oroszországi vereség után Napóleon hatalma gyorsan hanyatlott. Bár nem bízott Talleyrand-ban, mégis újra felkínálta neki a külügyminiszteri posztot, mert őt tartotta alkalmasnak arra, hogy az ellenfeleket megtévessze, és a béketárgyalásokat elnyújtsa. De a herceg ezt már elhárította. Viszont amikor 1814-ben a császár újra hadvezéri képességeinek legjavát mutatta, és minden esély ellenére új meg új harctéri győzelmeket aratott, komoly félelem fogta el. Ha a császár mégis nyeregben marad, előbb-utóbb fény derülhetett volna titkos tevékenységére. Ezért minden erejével siettette a végső bukást, tájékoztatta a szövetségeseket Napóleon tényleges gyengeségéről. 1814\. március végén a szövetségesek már megközelítették Párizst. Napóleon utasítására az udvarnak el kellett hagynia a várost, de Talleyrand ez elől ügyesen kitért: megszervezte, hogy a nemzetőrség tartóztassa őt fel a város határán. Másnap már palotájában fogadta a Párizsba bevonuló III. Frigyes Vilmos porosz királyt és az orosz cárt, akinek meghívására egy időre oda is költözött hozzá. I. Sándor elképzelhetőnek tartotta volna Napóleon fiának adni a francia trónt, de Talleyrand határozottan a Bourbonok visszahívása mellett szállt síkra: úgy értékelte, hogy a napóleoni korszakot csak a Bourbon-restauráció zárhatja le végérvényesen. ## Restauráció Talleyrand összehívta a Szenátust, amely Napóleon idején csak egy kirakat-intézmény volt, érdemi szerepet nem játszott. Jelenlévő tagjai most azonban engedelmesen meghajoltak a herceg akarata előtt, megválasztották őt az ideiglenes kormány élére. Talleyrand úgy látta, hogy csak a Bourbon-restauráció biztosíthatja a konszolidációt az országban, Mária Lujza régenssége csak a bizonytalanságot tartósítaná. Ugyanakkor elvárta volna, hogy a Bourbonok legalább némileg alkalmazkodjanak az ország új helyzetéhez. Kérte őket, hogy fogadják el az új trikolórt, a forradalom háromszínű zászlaját. A monarchia képviselői azonban jelképes változásokat sem voltak hajlandók elfogadni, és az alatt a fehér zászló alatt vonultak be, amelyet az elmúlt negyedszázad alatt felnőtt generációk megtanultak gyűlölni. Talleyrand világosan látta, hogy a Bourbonok máris megkezdték ásni saját sírjukat. Egyelőre azonban teljes mellszélességgel kiállt a Bourbonok, és különösen XVIII. Lajos mellett. Első találkozójukon a király – miután 3 órát megvárakoztatta – barátságosan utalt arra, hogy a két család egyidős, csak az ő ősei ügyesebbek voltak Talleyrandéinál. Az audienciáról távozva Talleyrand azt mondta, hogy kölcsönösen meg voltak elégedve egymással, de élete vége felé ugyanerről már úgy nyilatkozott, hogy „XVIII. Lajos a legravaszabb hazudozó volt, akit a föld valaha is hordozott.” Eszerint emberükre találtak egymásban. Talleyrand első miniszter, azaz miniszterelnök szeretett volna lenni, hogy befolyását minél jobban érvényesíteni tudja az országba visszaáramló tízezernyi emigráns önsorsrontó követelőzéseivel szemben. Nem lett az, csak külügyminiszter, de a király mást sem nevezett ki első miniszternek, a kezében akarta tartani a kormányzást. A külügyminiszteri esküje Talleyrandnak pappá szentelésétől számítva a 13. eskü volt életében, de nem az utolsó. Első feladatai közül a legfontosabb a béke megkötése, valamint a Bourbonok és a még Párizsban tartózkodó Sándor cár közötti közvetítés volt. A két uralkodó között kimondottan megromlott a viszony. Az a bizarr helyzet állt elő, hogy az orosz cár, amikor már beleegyezett a Bourbon-restaurációba Napóleon fiának trónra emelése helyett, helyesnek tartotta volna alkotmány elfogadását Franciaországban. Már akkoriban is sokan felvetették a kérdést: miért lett a demokrácia bajnoka Európában az orosz cár, akit odahaza nem éppen erről ismertek? Sándor ezekre a felvetésekre úgy reagált, hogy szilárd francia államot szeretne, amely akkor is fennmarad, amikor az orosz seregek már hazatértek Nyugat-Európából. Talleyrand mindenesetre ékesszólóan érvelt az alkotmány szükségtelensége mellett. A békeszerződést azonban gyorsan megkötötték a négy szövetséges hatalommal, 1814. május 30-án, négy nappal Sándor elutazása előtt írták alá. Franciaország az 1792-es határokat tarthatta meg. A párizsiak félelmei, az oroszok bosszúja Moszkva felégetése miatt, nem váltak valóra; az orosz csapatok gyorsan kivonultak. A cár azonban elégedetlenül utazott el, a Bourbonok magatartása kiábrándította, ezért a maga részéről is ott bosszantotta őket, ahol tudta, például gyakori látogatásokat tett Jozefinánál, Napóleon elvált feleségénél. Talleyrand iránti megvetése is csak fokozódott; elutazása előtt nem is volt hajlandó fogadni őt. ### A bécsi kongresszus A napóleoni háborúkat lezáró, az európai rendet konszolidáló bécsi kongresszus (1814. szeptember – 1815. június) Talleyrand egész pályafutásának legalábbis az egyik csúcspontja volt. Egy legyőzött állam szavazati jog nélküli képviselőjeként érkezett Bécsbe, és egy, a többiekkel egyenrangú európai nagyhatalom képviselőjeként távozott onnan. Bécsbe magával vitte a 21 éves Dorothée de Courlande-ot, unokaöccse feleségét, akinek házassága ekkor már – két gyermek születése után – felbomlóban volt. A nála csaknem negyven évvel fiatalabb hölgy lett Talleyrand házának dísze, az egymást érő rendezvények háziasszonya. Az ezután született lánya valószínűleg Talleyrand gyermeke volt, bár több más szeretője is volt az ifjú hölgynek, az öregedő herceg nagy féltékenységére. Talleyrand háza egyébként a vendégek tömegét vonzotta, ennek ellenére a herceg gondot fordított arra, hogy védje titkait az akkoriban egyre professzionálisabb tevékenységet folytató különféle titkosszolgálatok elől. Az osztrák titkosrendőrség fennmaradt jelentéseiben az egyik ügynök a következőképpen panaszkodott felettesének: „Háza jelenleg erődítményhez hasonlít, s benne helyőrséget tart fenn, csupa olyan személyből, akiben megbízik. Ennek ellenére végre sikerült néhány iratot megszereznünk irodájából.” Talleyrand már a konferencia kezdetén hevesen felszólalt az ellen, hogy a négy győztes: Anglia, Ausztria, Oroszország és Poroszország szövetségeseknek titulálta egymást a tárgyalásokon: „Netán rosszul értettem? Szövetségesek, és ki ellen, Napóleon ellen már nem lehetnek, ő Elba szigetén van. Franciaország ellen nem lehetnek: a békét megkötöttük; Franciaország királya ellen nem lehetnek: ő a béke szavatolója.” Amíg be nem fogadták a nagyhatalmak, addig előszeretettel tüntette fel magát a kis államok szószólójának. Sikerrel fordította a négy nagy ellen az általuk Napóleon ellen használt legitimitás elvét: ez mind a francia királyság határainak védelmére, mind Poroszország túlzott megerősödésének, azaz Szászország hozzácsatolásának megakadályozására alkalmas volt. Hiába váltott ki elképedést gátlástalansága, ahogy Napóleon volt külügyminisztereként itt a legitimitás híveként küzdött, manipulációi eredményesek voltak. 1815 januárjára összehozta a titkos angol-francia-osztrák egyezményt, amely Oroszország és Poroszország ellen irányult, és így megbontotta a győztesek egységét. Másik nagy célját azonban, egy független Lengyelország fenntartását – ami az orosz és a porosz hatalom korlátozása szempontjából lett volna fontos Franciaország számára – nem tudta elérni, hiába oktatta ki Nesselrode orosz küldöttet és rajta keresztül Sándor cárt (akiknek éveken keresztül nagy összegekért adott el információkat) az elvi politizálás szükségességéről. Anyagi érdekeiről a bécsi tárgyalások során sem feledkezett meg. Szászország függetlenségének fenntartása Franciaország fontos érdeke volt, tárgyalási mandátumának egyik kiemelt pontja. Emellett azonban a sikerért a szász királytól is bezsebelt ötmillió aranyfrankot. Az is többé-kevésbé világos volt a tárgyalások kezdeteitől, hogy Murat, Napóleon tábornoka nem maradhat a nápolyi trónon, ott is be kell következnie a „legitimista” restaurációnak, a Bourbon-ház nápolyi ágának vissza kellett kerülnie a hatalomba. Ennek ellenére Talleyrand hosszan alkudozott a Bourbon trón(vissza)követelővel, IV. Ferdinánd nápolyi királlyal e diplomáciai művelet áráról, és végül kapott is kétmillió frankot. A napóleoni száz nap, a Waterloonál végződő nagy kaland idején a császár újra úgy érezte, hogy szüksége lenne Talleyrand tehetségére, minden korábbi árulása ellenére. Ajánlatait azonban a herceg nem fogadta el, világosan látta az akció kilátástalanságát. Jellemző, hogy Bécsben, ahol a kongresszuson érthetően nagy izgalmat váltott ki Napóleon visszatérése, a nagyhatalmak képviselői is rettegtek attól, hogy Talleyrand átáll, ezért gyorsan bőséges pénzadományokat juttattak neki annak elkerülése érdekében, amit úgysem állt szándékában megtenni. Talleyrand szerencséje azonban nem volt végtelen. XVIII. Lajos újabb menekülése során Párizsban felejtette íróasztalán a januárban megkötött titkos angol-francia-osztrák paktum szövegét, ezt Napóleon megtalálta, és azonnal külön futárral küldte el Sándor cárnak. A cár ellenszenve Talleyrand ellen immár végleg gyűlöletté fokozódott. ## A második restauráció Talleyrand meg volt győződve arról, hogy a Bourbonok a második restauráció után is igényt tartanak majd kitűnő szolgálataira. Ezúttal azonban már nem tökéletesen ismerte fel a helyzetet. Az új békét gyorsan megkötötték. A határok csak keveset módosultak, de az országot angol, porosz, osztrák és orosz csapatok szállták meg hosszú évekre. Az 1815 júliusában kinevezett új kormánynak még ő lett a vezetője. Az ultraroyalisták azonban a száz napból sem tanultak, sőt a megaláztatás miatt még nagyobb őrjöngéssel fordultak a forradalom és a császárság emlékezete ellen. Ekkor született meg a fehérterror fogalma: a Bourbon-zászló alatt tömeges kivégzések folytak, jogi alapon vagy anélkül egyaránt. Fouché, a másik nagy köpönyegforgató hosszú likvidációs listákat állított össze, amelyről Talleyrand-nak még sikerült levétetnie sokakat, de távolról sem mindenkit. Talleyrand jól látta, hogy Fouché a fehérterror irányításával sem tudja elfogadtatni magát az ultraroyalistákkal, ezért eltávolította posztjáról, hogy pályáik elváljanak egymástól: Drezdába küldte követnek. De Talleyrandon sem segített ez. Azt kérte a királytól, hogy kapjon szabad kezet az ultraroyalisták kilengései ellen, amelyek aláássák a Bourbonok iránti legcsekélyebb bizalmat is. Kérésének elutasítása esetére kilátásba helyezte a lemondását – és ezt a király azonnal elfogadta. 1815. szeptember 29-én így Talleyrand közéleti pályája 15 évre félbeszakadt. Talleyrand eltávolítását a monarchista ultrák mellett Sándor cár is szorgalmazta. A cár javasolta azt is, hogy helyére az a Richelieu herceg kerüljön, aki 1804–1814 között az oroszok által a törököktől elhódított Krím és Odessza cári kormányzójaként szerzett érdemeket. ### A magánember Talleyrand nyugalmazása alkalmával újra megkapta a főkamarás rangját évi frank jövedelemmel, minden kötelezettség nélkül, majd hercegi címét is visszakapta, és a főrendiház tagja lett. Ez persze nem volt elég költséges életviteléhez, ezért az általa a napóleoni levéltárból eltulajdonított fontos okmányokat és levelek tömegét, összesen 832 darabot felajánlotta Metternichnek frankért azzal, hogy ha felfedezik tettét, Ausztria nyújtson menedéket számára. Metternich fizetett, bár az okmányok nagy többsége csak másolat volt. Talleyrand emellett hozzálátott emlékiratai megírásához is. Az emlékiratok kevés újat tartalmaztak az érdeklődők számára, hiszen az életrajzi tények közismertek voltak, csakúgy, mint Talleyrand apologetikus vélekedése saját magáról. Ezúttal úgy tüntette fel magát, mint aki tulajdonképpen egész életében királypárti volt. Ebből úgy tűnik, eredetileg nem döntött arról, hogy kiadatja-e a munkát, és az adott kor szellemében kezdett írni. Később azonban kikötötte, hogy csak a halála után 30 évvel hozható nyilvánosságra az írás. Öt kötet készült el, amelyek csak 1891-ben jelentek meg nyomtatásban. Érdekesség, hogy Talleyrand – egyébként a 18. századi arisztokrácia sok más tagjához hasonlóan – nemigen tartotta magára nézve irányadónak a francia helyesírás bonyolult szabályait, bár, diplomata létére, egyetlen más nyelven sem tudott. Gyakran őszinte csodálattal gratulált külföldi partnereinek hibátlan franciasággal írott leveleikhez. 1817 végén a nápolyi királytól hercegséget is kapott címéhez; igaz, Dino csak egy terméketlen kis sziklasziget volt a calabriai partoknál. Az adományban rögzítették, hogy a cím továbbadható; ezt Talleyrand meg is tette, és unokaöccsének, Edmondnak adta címet, akinek felesége, Dorothea kurlandi hercegnő az ő szeretője volt. Így lett Talleyrand utolsó szerelmének közkeletű neve Dino hercegnéje. Talleyrand nehezen viselte az eltávolodást a politika boszorkánykonyhájától, igyekezett továbbra is véleményt nyilvánítani, részt venni a történésekben, miközben folyamatosan várta, hogy újra szükség legyen rá. Tevékenységét Carlo Andrea Pozzo di Borgo, a cár nagykövete is figyelemmel kísérte, rejtjelzett távirataiban gyakran beszámolt erről Szentpétervárnak. Talleyrand eleinte taktikai okokból az ultraroyalisták mellett vállalt szerepet a főrendiházban, hogy minél több gondot okozzon az őt eltávolító kormányzatnak. 1821-től azonban „balra” fordult, az erősödő burzsoá liberalizmus fiatal vezetői felé, mint Thiers, Mignet, Royer-Collard. Ritka felszólalásai a főrendiházban, mint a sajtószabadság védelmében elhangzott beszéde, vagy az ultraroyalisták által szorgalmazott spanyolországi intervenció elleni fellépése, nagy visszhangot keltettek. Stendhal az utóbbiról azt tudósította londoni lapja számára, hogy az nem csak politikai, hanem egyszersmind nagyszerű irodalmi teljesítmény is volt. ## Lajos Fülöp híve, londoni nagykövet Az óvatos és ingadozó XVIII. Lajos halála után öccse, az ultrakonzervativ X. Károly lépett a trónra. 1825 májusában középkori pompával koronázták meg. Talleyrand látta, hogy az új király vakon rohan a pusztulásba. 1829-től közeledni kezdett Orléans-i Lajos Fülöp herceghez, a Bourbonok „ifjabb” ágának trónjelöltjéhez, aki mellett felsorakoztak a gazdag polgárság és parasztság képviselői, hiszen – a történelmi tapasztalatok miatt – a köztársaság gondolatát erősen ellenezték. Az 1830-as júliusi forradalom végleg elsöpörte a Bourbonok uralmát. Lajos Fülöpöt az ellenzéki képviselők felkérték, hogy fogadja el a legfőbb helytartó posztját azzal, hogy később király lesz. Az elmenekülő X. Károly ugyancsak azt kérte tőle, hogy legyen helytartó az unokája, Chambord grófja, mint leendő király mellett. Lajos Fülöp a 76 éves Talleyrand-tól kért tanácsot, melyik ajánlatot fogadja el, és a herceg az ellenzék javaslatát támogatta. 1830 augusztusában Lajos Fülöpöt – immár koronázás nélkül – királlyá kiáltották ki. Az új uralkodó nemzetközi helyzete nem volt könnyű, mert a párizsi barikádok népe emelte trónra, és ezt a külföldi monarchiák nem felejtették el. I. Miklós orosz cár, „Európa zsandárja”, intervenciót sürgetett, amelyhez szerette volna megszerezni Poroszország és Anglia támogatását. Az a hír azonban, hogy a korábban annyira megvetett Talleyrand az új dinasztia mellé állt, nagy hatást váltott ki külföldön is, és sok fővárost ez vett rá arra, hogy elismerjék az új francia kormányzatot. Amikor Miklós cár hírt kapott arról, hogy az agg herceget a francia kormány londoni nagykövetévé nevezte ki, állítólag maga is elismerte: ez azt jelzi, hogy az új rendszernek esélyei vannak a fennmaradásra. Londoni nagykövetként Talleyrand feladata elsősorban Anglia támogatásának biztosítása volt. Ezúttal nem volt nehéz dolga. Az őt szállító fregattot üdvlövésekkel fogadták. A konzervatívok az igazi arisztokratát látták benne, a liberális polgárság képviselői pedig a Franciaországban már győzelmes liberális burzsoázia képviselőjét. Az utca embere, az akkoriban gyakori angliai munkástüntetések résztvevői számára pedig a francia forradalom emlékét idézte fel az ő személye. Még Wellington hercege is el volt ragadtatva tőle, pedig 1814-ben ki nem állhatta őt. Felettese, M. Molé párizsi külügyminiszter aggódott is, hogy Talleyrand Londonban majd „megadja magát”, és a brit érdekeket fogja képviselni. Talleyrand azonban nem állt az angol érdekek szolgálatába, sőt erősen nyugtalanította őt Anglia ipari és kereskedelmi fölénye. Mindenesetre jól látta, hogy a két országnak hosszú távon is össze kell fognia; ekkoriban jelent meg az angol-francia kapcsolatok történetében az „entente cordiale” fogalma, amelynek Talleyrand nagy híve lett. A herceg könnyűszerrel megoldotta azt a csiklandós feladatot is, hogy miképpen képviselheti ő, aki 1814-ben szinte a legitimizmus szobra volt a bécsi kongresszuson, a párizsi forradalom nyomán hatalomra került „barikád-királyt”. Ezzel kapcsolatban azt a vonalat követte, hogy X. Károly felháborító módon megszegte az alkotmányt, amelyre felesküdött, és így már ő, a legitimizmus elismert híve sem tudta tovább támogatni. A kor aktuális nemzetközi politikai problémája az 1830-as belga szabadságharc nyomán kialakult helyzet, Belgium függetlenségének kérdése volt. A holland uralom ellen felkelők egy része Franciaországhoz szeretett volna csatlakozni, de Talleyrand megértette, hogy erről szó sem lehet, vesztett ügyeket pedig soha nem szeretett képviselni. Anglia ugyanis stratégiai okokból ragaszkodott ahhoz, hogy a vele szemben lévő tengerparton ne egy nagyhatalom, hanem egy vagy több kis állam terüljön el. Londonban nemzetközi konferencia kezdődött a témáról, ennek során Talleyrand meglehetős nagylelkűséget mutatott a határok kialakításánál Hollandia javára. Csak 1934-ben kerültek elő olyan levéltári dokumentumok, amelyek bizonyították: Hollandia ezért fontot, azaz több mint félmillió frankot adott Talleyrand-nak. A herceg tehát élete vége felé, milliomos arisztokrata diplomataként sem tagadta meg önmagát; pusztán megszokásból is elfogadta a kenőpénzeket, amelyekre már semmi szüksége nem lehetett. A francia érdekeket sem hagyta azonban figyelmen kívül: elérte, hogy a béke fejében Belgium lerombolta a korábban a francia határon emelt erődítményeket. Lajos Fülöp annyira elégedett volt teljesítményével, hogy 1832-ben még miniszterelnöki kinevezése is szóba került, de az aggastyán már nem akarta elhagyni londoni posztját. Még a belga kérdés végleges lezárása előtt Talleyrand számára kellemetlen változás történt a brit belpolitikában: a Wellington vezette konzervatív kormány lemondott, és a whigek vették át az irányítást. A kormányfő lord Grey lett, de az igazi irányító lord Palmerston külügyminiszter volt, aki nagy bizalmatlanságot tanúsított a herceg iránt. Ez megnehezítette a francia nagykövet mindennapi munkáját. ### Az utolsó évek 1834-ra ereje megfogyatkozott, és visszavonult valençay-i kastélyába, ahol Dino hercegné volt a társasága. 1838 márciusában a közvélemény nagy meglepetésére újra beszédet mondott az Akadémián. A félholt öregember nagy hatású szónoklatban fejtette ki, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie az eszményi diplomatának, külügyminiszternek – haza, lelkiismeret, szent kötelesség... A közönség megbabonázva hallgatta, bár jól tudták, hogy a gyakorlatban milyen magatartást tanúsított (ha árulásainak egy részére csak sokkal később derült is fény). Halála előtt még, Dino hercegné unszolására, megbékült a katolikus egyházzal, bűnbocsánatot nyert a pápától. A közvéleményben ezzel kapcsolatban az a franciás bon mot terjedt el, miszerint „Talleyrand herceg egész életében becsapta az istent, halála előtt pedig még gyorsan és ügyesen becsapta a sátánt is”. 1838\. május 17-én Lajos Fülöp király nővérével együtt meglátogatta a haldoklót, aki még választékos bókkal hódolt a királynak. Nem sokkal a látogatás után elhunyt. ## Magyarul megjelent művei - Értekezés annak előnyeiről, hogy a jelen körülmények között új gyarmatokat szerezzünk; ford., sajtó alá rend. Szász Géza; JATE, Szeged, 1992 (Documenta historica) ## Szépirodalom, színház, játékfilm - A sánta ördög (Le diable boiteux), 1948-as francia film. Rendezője és címszereplője Sacha Guitry. Főbb szerepekben Lana Marconi (Catherine), Émile Drain (Napóleon), Henry Laverne (XVIII. Lajos), Maurice Teynac (X. Károly), Philippe Richard (Lajos Fülöp). - Jean-Claude Brisville: A hercegi vacsora („Le Souper”) c. drámája XVIII. Lajos király visszatérésének, 1815. július 6-ának előestéjén játszódik, a történet Talleyrand és Fouché elképzelt (?) tárgyalásáról szól, a hatalom megtartásának módjáról. A drámából 1992-ben hasonló című francia film készült, rendezte Edouard Molinaro, főszereplők Claude Brasseur (Fouché) és Claude Rich (Talleyrand). ## Fordítás [Franciaországi politikusok](Kategória:Franciaországi_politikusok "wikilink") [Francia diplomaták](Kategória:Francia_diplomaták "wikilink") [A francia forradalom szereplői](Kategória:A_francia_forradalom_szereplői "wikilink") [A napóleoni korszak szereplői](Kategória:A_napóleoni_korszak_szereplői "wikilink") [1784-ben született személyek](Kategória:1784-ben_született_személyek "wikilink") [1838-ban elhunyt személyek](Kategória:1838-ban_elhunyt_személyek "wikilink") [Franciaország külügyminiszterei](Kategória:Franciaország_külügyminiszterei "wikilink") [Az Aranygyapjas rend lovagjai](Kategória:Az_Aranygyapjas_rend_lovagjai "wikilink") [A Szentlélek-rend lovagjai](Kategória:A_Szentlélek-rend_lovagjai "wikilink") [Autuni püspökök](Kategória:Autuni_püspökök "wikilink") [Franciaország követei és nagykövetei az Egyesült Királyságban](Kategória:Franciaország_követei_és_nagykövetei_az_Egyesült_Királyságban "wikilink") [Franciaország követei és nagykövetei külföldön](Kategória:Franciaország_követei_és_nagykövetei_külföldön "wikilink") [Az Osztrák Császári Lipót-rend kitüntetettjei](Kategória:Az_Osztrák_Császári_Lipót-rend_kitüntetettjei "wikilink") [Párizsiak](Kategória:Párizsiak "wikilink") [Hercegek](Kategória:Hercegek "wikilink")

Franciaországi hadjárat

A franciaországi hadjárat (, , azaz „nyugati hadjárat”) a második világháború során, 1940. május 10-én indult meg, amelyben a náci Németország lerohanta Franciaországot és kikényszerítette megadását. A német hadsereg emellett elfoglalta Belgiumot, Hollandiát és Luxemburgot is. A franciaországi hadjárat vetett véget a második világháború kitörését követően vívott furcsa háborúnak, amelyet a harccselekmények szinte teljes hiánya jellemzett a nyugati fronton. A hadjáratot két nagyobb szakaszra lehet osztani: az első szakaszban („Fall Gelb”) a német páncélos ékek átkeltek az Ardennek hegységen és hátulról bekerítették a szövetséges főerőket, amelyek Franciaország északi részén és Belgiumban harcoltak. A harcok eredményeként a Brit Expedíciós Haderő a tengerpartra szorult vissza és a Dinamó hadművelet keretében több mint brit, francia és más nemzetiségű katonát kellett kimenteni Dunkerque-ből. A hadjárat következő szakaszában, amely június 5-én kezdődött („Fall Rot”), a német csapatok áttörték a sebtében kiépített francia védelmi állásokat, hátulról megkerülték a fő francia védelmi állást, a Maginot-vonalat, és mélyen benyomultak Franciaország területére. Június 10-én Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és támadást indított az ország déli részén. Ezt követően a francia kormány Bordeaux-ba menekült. Június 14-én elesett Párizs, június 17-én pedig Philippe Pétain marsall bejelentette, hogy országa fegyverszünetért fog folyamodni, amit június 22-én írtak alá a compiègne-i erdőben, ugyanabban a vasúti kocsiban, amelyben 1918 novemberében a németek aláírták az első világháborút lezáró fegyverszüneti egyezményt. A hadjárat a tengelyhatalmak döntő győzelmével zárult: Franciaországot két, északi és nyugati megszállási zónára osztották fel, délen az olasz csapatok tartottak megszállva egy kis részt, míg a maradékon – az ún. zone libre – megalakult a Vichy-kormány, amely elvileg polgári fennhatóságot gyakorolt mindhárom zónában. 1942 novemberében a német csapatok megszállták a zone libre-t is, és Franciaország német megszállás alatt maradt egészen 1944 júniusáig, amikor a szövetségesek partra szálltak Normandiában. Franciaország területének nagy része csak 1944 szeptemberére szabadult fel. A Nagy-Britanniába menekült, illetve a tengerentúli gyarmatokon állomásozó francia csapatok azonban nem tették le a fegyvert, és Charles de Gaulle vezetésével a Szabad Francia Erők folytatták a harcot. ## Előzmények Az 1939. szeptember 1-jén megindított lengyel hadjárat következményeként mind Nagy-Britannia, mind Franciaország hadat üzent Németországnak, amire a lengyelekkel korábban kötött szövetségi szerződések kötelezték. A furcsa háború („Phoney war”, „Sitzkrieg” vagy „Drôle de guerre”) időszakában közel 110 szövetséges hadosztály nézett szembe a Siegfried-vonalat tartó 23 német hadosztállyal. Azonban egy félszívvel és igen korlátozott erőkkel (a francia hadsereg 102 hadosztályából 9 vett részt benne) végrehajtott támadás, a Saar-hadjárat kivételével sem a szövetségesek, sem a németek nem indítottak egymás ellen nagyszabású szárazföldi hadműveleteket, csak a tengeren és a levegőben történtek összecsapások. Adolf Hitler eközben azt remélte, hogy a gyors lengyelországi győzelem jobb belátásra kényszeríti majd a szövetségeseket, és ezért 1939. október 6-án békeajánlatot tett nekik. Azonban még a (végül elutasító) választ sem tudták még megfogalmazni a britek és a franciák, amikor Hitler október 9-én kiadta 6. számú hadműveleti utasítását (Führer-Anweisung N°6), amelyben a Franciaország legyőzésére irányuló nyugati hadjárat („Westfeldzug”) terveinek kidolgozására utasította a Wehrmacht vezetését. ## Német hadműveleti tervezés Hitler elképzelései alapján a nyugat-európai hadjárat fő célja az lett volna, hogy lehetőséget biztosítson a keleti irányú terjeszkedésre. Hitler úgy látta, hogy a francia és a német nép konfliktusát le kell zárni, hogy utána a német haderőt a keleti irányú terjeszkedésre tudja összpontosítani, és elkerülje a kétfrontos háborút. Azonban a Führer-Anweisung N°6 még ennyire sem volt ambiciózus, mivel azzal számolt, hogy Németországnak még évekre lesz szüksége, hogy felfejlessze fegyveres erőit. Ezért Hitler utasítása lényegében azt célozta, hogy Németország stratégiai pozícióit megerősítse Nyugat-Európában, hogy sikeresen átvészelje a feltehetően elhúzódó háborút. Hitler parancsa Belgium és Hollandia, valamint az északi francia határterületek elfoglalására irányult, hogy megakadályozza a szövetségesek bevonulását és azt, hogy az itt települt szövetséges légierő fenyegesse a fontos ipari központnak számító Ruhr-vidéket. A hadművelet másik eredeti célja az volt, hogy megfelelő hátországot biztosítson a Nagy-Britannia elleni tengeri és légi hadműveletek végrehajtásához. Az utasításban nem volt szó Franciaország elleni közvetlen támadásról. A Führer-Anweisung N°6 megírása során Hitler úgy hitte, hogy a német hadsereg néhány héten belül készen fog állni a hadművelet megkezdésére. Azonban még azon a napon, amikor kiadta a parancsot, értesítették, hogy a német csapatokat a vártnál jobban igénybe vette a lengyel hadjárat. A harckocsizó alakulatoknak és a gépesített lövészeknek időre volt szüksége, hogy megjavítsák járműveiket, ezen felül a hadsereg lőszerkészletei is vészesen alacsony szinten álltak. ### Az első hadműveleti tervek 1939\. október 10-én előbb a brit, majd 12-én a francia kormány utasította vissza Hitler békeajánlatát. Néhány nappal később, október 19-én Franz Halder, a német szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke (Generalstabschef des Heeres) bemutatta a Fall Gelb fedőnevet viselő hadművelet terveinek első változatát. Az Aufmarschanweisung N°1, Fall Gelb az első világháborús Schlieffen-tervhez volt hasonló, és Belgiumon keresztül vázolta fel a német hadsereg főcsapását. Azonban a Schlieffen-tervtől annyiban tért el, hogy nem számolt stratégiai győzelemmel – a várt félmilliós német veszteségek árán azt kívánta elérni, hogy a szövetséges csapatokat visszaszorítsák a Somme folyó vonaláig. Mivel Németország nem volt felkészülve hosszú háborúra, a fő csapást csak 1942-re tervezték végrehajtani. Hitler nagyon elégedetlen volt Halder tervével, és elhatározta, hogy a német hadseregnek – felkészült vagy sem – minél hamarabb támadnia kell, hogy meglepje a szövetségeseket, és ezáltal kényszerítse ki a győzelmet. Azonban a különböző szintű parancsnokok egymás után érték el, hogy a hadművelet megkezdését elhalasszák, különféle elhárítandó problémákra vagy éppen a rossz időjárásra hivatkozva. Hitler emellett a terveket meg akarta változtatni, de nem volt vele tisztában, mi lenne a megfelelő alternatíva. Az általa javasolt változások alapján készítette el Halder a terv második változatát (Aufmarschanweisung N°2, Fall Gelb), amely már egy másodlagos támadást is magában foglalt a semleges Hollandia ellen, majd november 11-én Hitler javasolta, hogy indítsanak további támadásokat a front déli részén francia célpontok ellen, ami a német hadsereg erejének szétforgácsolásával járt volna. Hitler nem volt egyedül: számos német főtiszt ellenezte a tervet. Gerd von Rundstedt tábornok, az „A” hadseregcsoport parancsnoka sem találta megfelelőnek, de Hitlerrel ellentétben – mivel hivatásos katona volt – világosan látta, hogy hol kellene módosítani. Rundstedt szerint a terv alapvető problémája az volt, hogy nem vette figyelembe a német hadsereg egyik alapvető harcászati doktrínáját, a mozgó hadviselést (Bewegungskrieg), nem törekedett az ellenséges frontvonal áttörésére és átkaroló hadműveletekkel az ellenség fő erőinek felszámolására. Rundstedt szerint erre ideális hely lett volna Sedan város környéke, amely éppen Rundstedt „A” hadseregcsoportjának kijelölt támadási irányába esett. Október 21-én Rundstedt és vezérkari főnöke, Erich von Manstein altábornagy megegyeztek, hogy egy alternatív hadműveleti terv kidolgozásába kezdenek. ### Manstein és Guderian terve Miközben Manstein az új hadműveleti terven dolgozott Koblenzben, a vezérkar székhelyén, Heinz Guderian altábornagy, az egyik legelitebb páncélos alakulat, a XIX. hadtest parancsnoka éppen a városban tartózkodott egy közeli hotelben. Ekkor Mansteinnek még az volt az elképzelése, hogy a német főcsapás Sedan térségéből északra, a szövetséges csapatok hátországába irányul. Amikor Guderiant meghívta egy közvetlen, nem hivatalos megbeszélésre, egy új és radikális elképzelés merült fel. Guderian ugyanis nem csak a parancsnoksága alatt álló hadtestet, hanem lényegében a teljes német páncélos haderőt (Panzerwaffe) Sedan térségében akarta koncentráltan bevetni. Ezt követően az összevont páncélos csapatok nem északi, hanem nyugati irányban támadtak volna, egy gyors, mély és önálló csapást hajtva végre a La Manche-csatorna irányába anélkül, hogy megvárták volna a lényegesen lassúbb lövészcsapatokat. Guderian szerint ez a csapás, amennyiben sikeres, az ellenség ellenállásának összeomlásához vezet, és elkerülhetővé teszi az ellenséges főerőkkel való, feltehetően jelentős veszteségekkel járó, közvetlen összecsapást (Kesselschlacht). A páncélos csapatok ilyen önálló, meglehetősen kockázatos alkalmazását a háború előtt széles körben megvitatták a német katonai teoretikusok, de sosem vált a német hadsereg elfogadott doktrínájává, és a német vezérkar nem bízott abban, hogy egy ilyen hadművelet az akkori körülmények között sikeres lehetett volna. Guderian azonban behatóan ismerte a terepet, hiszen 1914-ben és 1918-ban is harcolt itt. Manstein október 31-én készítette el első memorandumát, amelyben felvázolta az alternatív hadművelet alapjait. Ekkor még nem merte megemlíteni sem Guderian nevét, sem annak elképzelését az önálló páncélos ékekről, mivel nem akart túl nagy felzúdulást kelteni a vezérkarban. Hat további memorandumot dolgozott ki október 31. és 1940. január 12. között, amelyek egyre radikálisabb elképzeléseket tartalmaztak. Azonban a szárazföldi csapatok vezérkara (Oberkommando des Heeres) mindet elutasította, és egyik sem érte el Hitlert. ### A Mechelen-incidens 1940\. január 10-én egy német Bf 108 típusú repülőgép kényszerleszállást hajtott végre Belgium területén, Maasmechelen város közelében. A repülőgép pilótája Hoenmanns őrnagy, utasa pedig a Luftwaffe egyik tisztje, Helmuth Reinberger őrnagy volt, aki az éppen aktuális hadműveleti terv (Aufmarschanweisung N°2) egyik példányát vitte magával Kölnbe, a Luftwaffe egyik vezérkari ülésére. A kényszerleszállás után Reinberger megkísérelte, de már nem volt lehetősége megsemmisíteni a terveket, amelyek végül eljutottak a belga katonai hírszerzéshez, és rajtuk keresztül a szövetségesekhez. Korábban azt feltételezték, hogy ez az incidens váltotta ki a tervek nagyszabású módosítását. Azonban a január 30-án kiadott új változat, az Aufmarschanweisung N°3, Fall Gelb lényegében megegyezett a korábbi tervekkel. Viszont a szövetségesek ezt követően meg voltak győződve arról, hogy a német főcsapás Belgium és Hollandia felé fog irányulni, és saját hadműveleti terveiket is ennek megfelelően alakították ki: a német támadás megindulása után a legjobban felszerelt francia hadseregeknek belga és holland területen kellett volna felvenni a harcot a német csapatokkal. ### Manstein tervének elfogadása Január 27-én Mansteint felmentették az „A” hadseregcsoport vezérkari főnökének posztjából, és egy porosz területen állomásozó hadtest parancsnokságát vette volna át február 9-től. A lépést Halder kényszerítette ki, aki ezzel akarta csökkenteni Manstein befolyását a hadművelet tervezésére. Von Manstein kollégái azonban egyenesen Hitlerhez folyamodtak. Hitler már korábban javasolta, hogy a német támadást Sedan ellen kellene irányítani, de a vezérkar tisztjei lebeszélték erről az általuk kockázatosnak tartott elképzelésről. Február 2-án Hitlert értesítették Manstein terveiről, és február 17-én maga elé rendelte Mansteint, Rudolf Schmundt tábornokot (a német haderő személyzeti főnökét) és Alfred Jodl tábornokot, a német fegyveres erők vezérkarának (Oberkommando der Wehrmacht, OKW) hadműveleti főnökét. A megbeszélésen Hitler csak ült és hallgatta az általuk felvázolt terveket, anélkül, hogy félbeszakította volna őket, és végül Manstein minden javaslatát elfogadta. A következő napon Hitler utasítást adott a hadműveleti tervek teljes átdolgozására Manstein elképzelései alapján, mivel ezek legalább azzal kecsegtettek, hogy a németek ki tudják vívni a végső győzelmet a nyugati fronton. A La Manche-csatorna felé irányuló csapás és a szövetséges csapatok bekerítése, amennyiben sikeresen hajtják végre, igen kedvező stratégiai helyzetet teremtett volna. Halder vezérkari főnök még most sem tartotta elfogadhatónak, hogy az „A” hadseregcsoport hat páncélos hadosztálya önálló hadműveleteket hajtson végre mélységben, ezért ez az elképzelés először teljesen kimaradt az új tervekből – Guderian legnagyobb megdöbbenésére. Az 1940. február 24-én kiadott Aufmarschanweisung N°4, Fall Gelb nem is utalt ezekre az elképzelésekre, később azonban Halder meglepő módon megváltoztatta nézeteit, és szabad utat adott Guderiannak. Ezért éppen úgy kritizálták, mint korábban Mansteint, és a német tisztikar nagy része a páncélos csapatok sírásójának tartotta. Még a hagyományos elképzelésekhez jobban alkalmazkodó terv is megrökönyödést váltott ki a német tábornokokból, akik teljesen felelőtlennek tartották a páncélos csapatok ilyen arányú összevonását. Nem tartották ugyanis elképzelhetőnek, hogy a német hadsereg logisztikai rendszere el tudná látni utánpótlással a gyorsan előrenyomuló páncélosokat, főleg akkor nem, amikor a várható szövetséges ellentámadás elvágja a gyalogsági támogatás nélkül előrenyomuló páncélos ékek utánpótlási vonalait. Márpedig ha ez bekövetkezik, akkor a fényes siker helyett teljes megsemmisülés, a katasztrófa várt volna a legjobb német egységekre. A tábornokok ellenkezését azonban Halder lesöpörte az asztalról, mondván, hogy Németország stratégiai helyzete amúgy is reménytelen, úgyhogy még mindig jobb a siker reményével kecsegtető kockázatos terv, mintha nem csinálnak semmit és biztosan vereséget szenvednek. ### Unternehmen Weserübung 1939 tavaszától kezdve a brit admiralitás a közelgő háború egyik hadműveleti színterének tartotta a skandináv országokat. A britek el akarták kerülni az elhúzódó szárazföldi hadműveleteket a németekkel szemben, és tengeri blokáddal akarták térdre kényszeríteni a Harmadik Birodalmat. Mivel a német hadiipar jelentős mértékben az észak-svédországi bányákban kitermelt vasércre támaszkodott, a britek egyik célpontja a norvég Narvik kikötőváros volt, mivel ezen keresztül szállították a vasércet télen. 1939 októberében a német Kriegsmarine főparancsnoka, Erich Raeder admirális felvetette Hitlernek, hogy a várható brit támadás előtt kellene elfoglalni a norvég tengerparton található haditengerészeti támaszpontokat, azonban a Wehrmacht többi fegyverneme ekkor még nem volt érdekelt egy norvég támadásban. Novemberben Winston Churchill, aki a brit háborús kabinet tagja volt, felvetette, hogy a norvég parti vizeket el kellene aknásítani, és ezzel megakadályozni a vasérc szállítását vagy a nyílt tengerre kényszeríteni a szállítóhajókat, ahol a Királyi Haditengerészet lecsaphatott volna rájuk. Churchill tervét azonban leszavazták. Decemberben a britek és a franciák komolyan fontolóra vették egy esetleges norvég partraszállás ötletét, mivel katonai segítséget szándékoztak küldeni a téli háborúban elkeseredett küzdelmet folytató finneknek. A terv szerint a brit-francia expedíciós haderő Narvikban szállt volna partra, és ellenőrzése alá vonta volna mind a bányavidékeket, mind pedig a vasérc szállításában fontos szerepet játszó vasútvonalat. Azonban a tervet az akkor még semleges Norvégia és Svédország is élesen elutasította, de az egész elvesztette fontosságát, amikor Finnország 1940 márciusában békét kért a szovjetektől. Hitler 1939. december 14-én adott parancsot Studie Nord fedőnévvel a norvég támadás terveinek kidolgozására. Dánia csak mint előretolt támaszpont volt fontos a németek számára, illetve a Luftwaffe ragaszkodott ahhoz, hogy vadászgépeinek szüksége van a dán repülőterekre. Április 9-én indult meg a támadás Dánia és Norvégia ellen, Dánia hat órán belül kapitulált, és április végére megszűnt a norvég ellenállás is. Az invázió biztosította a németek számára a vasércbányákat, kiszorította a skandináv térségből a briteket és szabad kezet biztosított számukra a hamarosan meginduló nyugati hadjárathoz. ## Szövetséges előkészületek 1939 szeptemberében a hivatalosan semleges Belgium és Hollandia – feltehetően az első világháborús tapasztalatokon okulva – felvették a kapcsolatot a szövetségesekkel és együttműködést ajánlottak arra az esetre, ha Németország megtámadná őket. Ekkor a francia hadsereg főparancsnoka, Maurice Gamelin tábornok felvetette, hogy a szövetségeseknek Németalföldön keresztül kellene Németország ellen támadást indítani, amíg utóbbi erőinek nagy részét a lengyel hadjárat befejezése kötötte le. Azonban Gamelin javaslatát már a francia kormány sem fogadta el. A háború előtt megkötött védelmi szerződéseknek megfelelően szeptember 7-én a francia hadsereg támadást indított Németország ellen – az ún. Saar-hadműveletet. A jelentős számbeli fölényben lévő francia csapatok kb. 30 kilométeres fronton nyomultak be Németország területére Saarbrücken térségében, elfoglaltak pár kiürített falut, de a támadást leállították, amikor elérték a Siegfried-vonalat. Bár a franciáknak minden esélyük meg lett volna arra, hogy áttörjék a csak gyengén védett erődítményrendszert, de a támadást szeptember 13-án leállították, majd októberben a francia csapatokat visszavonták kiindulási állásaikba. Ezzel véget ért a furcsa háború egyetlen jelentősebb hadmozdulata. ### A Dijle-terv Hadászati okokból – és részben a Mechelen-incidens alapján megismert német elképzelések hatására – a szövetséges brit-francia főparancsnokság úgy döntött, hogy Belgium területén kísérli megállítani a várt német támadást. A brit kormány ragaszkodott ahhoz, hogy a belga tengerpartot ne foglalják el német csapatok és ne veszélyeztessék a Királyi Haditengerészetet. Francia részről viszont igyekeztek elkerülni, hogy a háború és az azzal járó pusztítás a francia területeket érintse. Gamelin tábornok, a francia hadsereg főparancsnoka tisztában volt az igazi okkal is, miszerint a francia-brit hadsereg nem lett volna képes felvenni a harcot a németekkel, amennyiben azok kiérnek az észak-francia térségbe és teljes mértékben ki tudják használni páncélos egységeik mobilitását. Belgiumban sokkal nagyobb eséllyel tudták volna felvenni a harcot a német csapatokkal. Ezért Gamelin javasolta, hogy egy német támadás esetén a szövetségesek a Dijle folyó mentén védekezzenek, ami megakadályozta volna azt is, hogy a dél-belgiumi ipari területek német kézre kerüljenek. A „Plan D” néven ismert tervet Gamelin javaslata alapján annyiban módosították, hogy a francia csapatok egészen a holland Scheldt folyóig nyomultak volna előre. A terv alapján a francia 1. és 9. hadseregek tartották volna megszállva a Wavre és Givet közötti frontot, a francia 7. hadsereg tartotta volna a Scheldt folyó mentén kiépített állásokat, a holland csapatokkal együttműködésben. A belga hadsereg feladata lett volna a Gent–Antwerpen vonal védelme, míg a brit expedíciós haderő Brüsszeltől keletre, Wavre és Leuven között védekezett volna. Gamelin haditerve azon a teljesen reális elképzelésen alapult, hogy a német hadsereg feltehetően a páncélos csapatok összevonásával kísérli meg az áttörést. Ezt azonban nem tartotta kivitelezhetőnek a jól kiépített és megerősített Maginot-vonal mentén, sem pedig a Belgiumban összevont szövetséges csapatok frontvonalán. A front középső részén a Meuse folyó jelentett szinte áthatolhatatlan akadályt a német harckocsiknak, amelyek csak nehezen tudták volna leküzdeni a folyó mentén kiépített erődítményeket. Azonban Namur városnál a Mause élesen kelet felé fordult, és jelentős rés alakult ki a Meuse és a Dijle folyók között. A Gembloux-rés néven ismert térség, amely ideális terepet jelentett a mobil hadviseléshez, a szövetséges állások egyik leggyengébb pontja volt, és Gamelin úgy határozott, hogy a rendelkezésre álló páncélos tartalékok felét ide vonja össze. Gamelin ekkor úgy vélte, hogy a németek feltehetően megpróbálnak valahol átkelni a Meuse folyón, és remélte, hogy a belga hadsereg meg tudja akadályozni ezt, vagy legalábbis lelassítja a támadás menetét. Arra azonban egyáltalán nem gondolt, és nem is készített terveket arra az esetre, ha a németek Belgiumtól délre kísérlik meg az áttörést, ami szükségessé tette volna a szövetséges csapatok azonnali kivonását Belgiumból. Gamelin tervét élesen bírálták beosztottjai, többek között Gaston Billotte tábornok (a francia 1. hadseregcsoport parancsnoka) és Alphonse Joseph Georges tábornok (az Északkeleti Front parancsnoka, amely magában foglalta az 1. és 2. hadseregcsoportokat) fogalmazott meg kritikákat. Georges rámutatott Gamelin vakfoltjára, vagyis arra, hogy csak azzal számolt, hogy a németek Belgium vagy Hollandia területén kísérlik meg az áttörést. Véleménye szerint Gamelin engedi magát csapdába csalni, és még azt is felvetette, hogy a Belgium elleni német támadási tervek csak elterelik a szövetségesek figyelmét a fő támadásról. Ebben az esetben, amikor a szövetséges főerők Belgiumban állomásoznak és „az ellenség fő támadására középen, a Meuse és a Moselle közötti fronton kerülne sor, akkor nem állna rendelkezésünkre az az erő, amely azt visszaverhetné.” A szövetséges haditervek kidolgozásában a fő szerep a franciáknak jutott, mivel a britek – a kontinensen állomásozó expedíciós haderő ellenére – csak alárendelt szerepet játszhattak mellettük. ### Felderítési információk 1939–1940 telén a Kölnben állomásozó belga konzul hírszerzési jelentések alapján megsejtette Von Manstein tervének fő vonalait. A belgák rájöttek, hogy a németek csapatokat vonnak össze a belga és luxemburgi határ mentén, és meg voltak győződve arról, hogy a német főcsapás iránya az Ardenneken keresztül a La Manche-csatorna lesz, azzal a céllal, hogy bekerítsék a Belgiumban és Franciaország északi részén állomásozó szövetséges csapatokat. A belgák arra is rájöttek, hogy a németek ejtőernyős és siklórepülős csapatokat akarnak ledobni a szövetséges vonalak mögé, hogy elfoglalják a főbb belga erődítményeket. Azonban figyelmeztetéseiket sem a franciák, sem a britek nem vették figyelembe. 1940 márciusában a svájci hírszerzés hat vagy hét német páncélos hadosztályt jelenlétét észlelte a német–belga–luxemburgi határ mentén. További gépesített hadosztályok is a térségben tartózkodtak, és erről a franciákat is értesítették. A francia hírszerzés légi felvételek elemzése során kimutatta, hogy a németek az Our folyó mentén számos helyen pontonhidakat kezdtek építeni. A Bernben tartózkodó francia katonai attasé április 30-ára keltezett jelentésében arra figyelmeztette feletteseit, hogy a német támadás fő iránya a Meuse folyó mentén, Sedan város környékén lesz, valamikor május 8. és 10. között. Ezek és az ehhez hasonló jelentések azonban már nem változtatták meg Gamelin elképzeléseit. ## A szemben álló erők 1940 májusában \(a\) 1939. szeptember és 1940. május között a francia hadiipar teljesítménye jelentősen felfutott, a mozgósításnak köszönhetően. Ennek ellenére a legyártott harckocsik és tüzérségi eszközök jelentős része nem jutott el a harcoló csapatokig, kb. 700 modern harckocsi maradt raktáron a német támadás megindulásakor. Ennek ellenére a franciáknak legalább 3700 korszerű harckocsi állt rendelkezésükre, igaz ezeket szétszórták a lövészcsapatok támogatására, és nem vonták össze önálló páncélos alakulatokba. (b) Csak a Brit Expedíciós Erő fegyverzete és állománya. (c) Csak a ténylegesen bevethető repülőgépek. ### Német erők 1940-re Németországban összesen fő szolgált a szárazföldi haderőben (Heer), fő a Luftwaffe kötelékében, fő a haditengerészetnél (Kriegsmarine) és fő a Waffen-SS alakulatainál. A Lengyelországban, Dániában és Norvégiában is lekötött alakulatokat figyelembe véve kb. fő állt rendelkezésre a nyugati hadjárat végrehajtására, összesen 157 hadosztályba szervezve. A támadás végrehajtására 135 hadosztályt vontak össze, ebből 42 tartalékos hadosztály volt. 1940\. május-június hónapban a németeknek összesen 2439 harckocsi és 7378 tüzérségi eszköz állt a rendelkezésére, beleértve a hadászati tartalékokat is. 1939–40-ben a haderő személyi állományának 45%-a legalább 40 éves volt, és a sorkatonák fele alig néhány hét kiképzés után került a frontra. A „Blitzkrieg ” mítoszával ellentétben nem minden német egység volt gépesített, a csapatok mintegy 10%-a rendelkezett robbanómotoros szállítóeszközzel, összesen jármű állt rendelkezésükre (ezzel szemben a francia hadseregnek járműve volt). Még a brit erők is jobban fel voltak szerelve szállítójárművekkel, mint a németek, ahol az utánpótlás nagy részét lóvontatású járművek szállították. A német harckocsicsapatok állománya 1939. szeptember 1-jén és 1940. június 10-én 1940-re a nyugati hadszíntéren tartózkodó német csapatoknak csak mintegy 50%-a érte el a teljes harckészültséget, számos alakulat alacsonyabb színvonalon volt felfegyverezve, mint a szemben álló brit vagy francia csapatok, vagy akár az 1914-es német hadsereg. A német haderőt a kis létszámú elit alakulatok (páncélos és gépesített lövész), illetve a nagyobb számú, de csak második vagy harmadik vonalbeli alakulatok keveréke jellemezte 1940-ben. #### Hadrend A Fall Gelb végrehajtására kijelölt alakulatokat három hadseregcsoportba szervezték. Az „A” hadseregcsoport parancsnoka Gerd von Rundstedt tábornok volt, alárendeltségébe pedig 451⁄2 hadosztály, közte hét páncélos hadosztály, tartozott. A hadseregcsoport feladata volt a végleges tervek alapján végrehajtani a döntő csapást, a „Sarlóvágást” („Sichelschnitt”), amely keresztülvágott a szövetséges vonalakon Sedan térségében. A hadseregcsoport alárendeltségébe a 4., 12. és 16. hadseregek tartoztak, illetve három önálló harckocsizó hadtest. Ezek közül a XV. Panzerkorps a 4. hadsereg kötelékében harcolt, de a másik kettő – a XXXXI. (Reinhardt) és a XIX. (Guderian) hadtestek – a XIV. hadtest két gépesített lövész hadosztályával egy önálló magasabbegységet alkottak (Panzergruppe Kleist). A „B” hadseregcsoport parancsnoka Fedor von Bock tábornok volt, állományába 291⁄2 hadosztály (közte három páncélos) tartozott, és feladata a Belgium és Hollandia elleni megtévesztő támadás kivitelezése, a szövetséges csapatok északra vonása volt. Alárendelt egységei a 6. és a 18. hadseregek voltak. A „C” hadseregcsoport parancsnoka lovag Wilhelm von Leeb tábornok volt, aki az alárendelt 18 hadosztállyal azt a feladatot kapta, hogy akadályozza meg a Maginot-vonalból kiinduló francia ellentámadást, illetve indítson kisebb támadásokat a vonal erődítményei ellen, hogy megakadályozza a francia erők átcsoportosítását. A hadseregcsoport kötelékébe az 1. és a 7. hadsereg tartozott. #### Hírközlés A német hadsereg sem kiképzés, sem felszerelés, sem szállítóeszközök tekintetében nem múlta felül a szemben álló szövetséges csapatokat, viszont rádió állt a rendelkezésükre. A német harckocsik mindegyike rádiókapcsolatban állt az alegység többi harckocsijával, a parancsnokkal és a szomszédos egységekkel is. Ez az állandó (és megbízható) kapcsolat lehetővé tette számukra, hogy aránylag gyorsan reagáljanak a harctéren kialakult helyzetekre, rugalmasan változtassanak taktikájukon vagy alakzatukon. Egyes német parancsnokok a rádiókapcsolatot tekintették az legfontosabb fegyverüknek. A rádiókapcsolat nemcsak az alegységek irányítását tette lehetővé, hanem az egyes páncélos és lövészegységek közötti koordinációt is, és lehetőséget teremtett arra, hogy a harckocsik egy adott pillanatban egy célpontra összpontosítsák tüzüket, akár támadás, akár védekezés esetén. Mivel a szemben álló francia páncélos egységeket szétszórva vetették be, és a parancsokat szájról szájra, futár útján kellett továbbítani, a rádió biztosította gyors kommunikáció a német páncélos egységek egyik legnagyobb előnyét jelentette a hadjárat során. A hírközlési rendszer nemcsak a harckocsik közötti összeköttetést tette lehetővé, hanem bizonyos mértékben hozzájárult a szárazföldi csapatok és a légierő tevékenységének összehangolásához is. A páncélos hadosztályokhoz ún. Fliegerleittruppen (harcászati vagy előretolt légi irányító) csapatok tartoztak, akik az Sd.Kfz. 251 parancsnoki járművön keresztül állandó kapcsolatban álltak a Luftwaffe egységeivel, és szükség esetén közeli légi támogatást kérhettek, amennyiben a harckocsik vagy a tábori tüzérség tűzereje nem volt elegendő. Guderian páncélos hadosztályának villámgyors előrenyomulását többek között az tette lehetővé, hogy általában csak 15–20 percet kellett várniuk a légi támogatás megérkezésére. Az „A” hadseregcsoport támogatására a VIII. légi hadtest (Fliegerkorps) egy Junkers Ju 87 zuhanóbombázó és egy vadászrepülő-századot állandó készenlétben tartott, hogy azonnal tudjon reagálni a hadtest felől érkező légi támogatási kérésekre, és átlagosan 45–75 percen belül a célpont felett voltak. #### Harcmodor A német csapatok harcmodorát az összhaderőnemi együttműködés jellemezte: a Panzer hadosztályokba magasan kiképzett, jól felszerelt harckocsizó, gépesített lövész, tábori tüzér és utászcsapatok tartoztak, amelyek állandó rádiókapcsolatban álltak egymással. Ezek a csapatok igen hatékonyan tudták összpontosítani és koordinálni tüzüket, és aránylag könnyen át tudták törni a számukra kijelölt védelmi vonalat, mielőtt az ellenségnek lehetősége lett volna átcsoportosítani erőit vagy felvonultatni tartalékait. A páncélos hadosztályok önállóan voltak képesek kivitelezni a harcfelderítést, felderíteni az ellenség gyenge pontjait, és azonnal kihasználni azokat, ellentámadás esetén pedig képesek voltak megtartani az elfoglalt területet, ahonnan újabb támadást tudtak indítani. Az elfoglalt területek megtartását a gépesített lövész egységekre bízták, akiket az utászok és a tábori tüzérség is támogatott. Bár az 1940 elején hadrendben álló német páncélosokat még nem a harckocsik elleni harcra tervezték (sem páncélzatuk, sem lövegjeik nem voltak erre alkalmasak), igen hatásosan tudtak fellépni az ellenséges gyalogság ellen, míg az ellenséges harckocsikat a saját gyalogság által elfoglalt állások elé tudták vonni, ahol a páncéltörő ágyúk tüze megsemmisítette azokat. A páncélos hadosztályok emellett mindennel fel voltak szerelve, ami 3–4 napra biztosította az önálló tevékenységüket. A német haderőnek nem álltak rendelkezésére olyan nehéz harckocsik, mint amit a franciák már rendszeresítettek, és számbeli hátrányban is voltak a szövetségesekhez viszonyítva. A német páncélosok viszont gyorsabbak, jobban manőverezhetők, megbízhatóbbak voltak, és volt egy elsőre nem nyilvánvaló előnyük: a harckocsik személyzete öt főből állt: parancsnok, lövegkezelő, töltő, vezető és szerelő. Mivel ezeket a feladatokat külön személyek végezték, mindenki teljes mértékben a saját feladatára tudott koncentrálni. A francia harckocsik személyzete 3–4 fő volt, és a parancsnoknak kellett kezelni a löveget is. Emiatt nem tudta hatékonyan irányítani a harckocsit és leküzdeni a felderített célokat. A német harckocsizó és gépesített lövész csapatokat az Auftragstaktik végrehajtására képezték ki, vagyis az alakulat tisztjeitől és beosztottjaitól elvárták, hogy a kapott parancsok végrehajtása mellett alkalmazkodjanak a harctéren kialakult helyzethez, használják kezdeményezőkészségüket, és meg is volt a lehetőségük arra, hogy igénybe vegyék más fegyvernemek támogatását. #### Légierő A német hadsereg sikereiben nagy szerepet játszott a Luftwaffe és az általa biztosított légi támogatás. A nyugati frontra összevont repülőcsapatokat két csoportra osztották fel: 1815 harci repülőgép, 487 szállító és 50 siklórepülőgép támogatta a „B” hadseregcsoportot a Belgium és Hollandia elleni támadás kivitelezésében, a többi, 3286 harci repülőgép pedig az „A” és a „C” hadseregcsoportot támogatta. A hadseregcsoportokhoz beosztott repülő erők legfontosabb feladata a szárazföldi csapatok légi harctámogatása volt, amelyet a közepes bombázó és zuhanóbombázó repülőgépek hajtottak végre. 1940-ben a Luftwaffe olyan szervezetet alakított ki, amely egyformán volt képes a légi szembenállási, stratégiai és a felszíni erők elleni légi hadműveletek végrehajtására. A légierő erőforrásait nem egy jól behatárolt doktrína alapján fejlesztették, hanem képesnek kellett lennie a hadászati és harcászati műveletek végrehajtására is. Az 1940-es években a szövetséges légierőt jórészt még a szárazföldi csapatok közeltámogatására használták, míg a Luftwaffe könnyedén tudott váltani a légi fölény kivívása után a stratégiai bombázási feladatokra, vagy az ellenséges szárazföldi erők elleni műveletek végrehajtására – a szárazföldi csapatok szükségleteinek megfelelően. Ez és a szárazföldi csapatokkal fenntartott rádiókapcsolat tette lehetővé, hogy a Luftwaffe eredményesen tudta támogatni a páncélos ékek előrenyomulását annak ellenére, hogy erejének alig 15%-át fordította erre. ### Szövetséges erők Az első világháború és a rákövetkező világválság hatására Franciaországban évek óta viszonylag alacsony volt a születési ráta, és a teljes lakossága is csak mintegy fele volt Németország háború előtti lakosságának. Ennek ellenére, a 20 és 45 év közötti férfi lakosság harmadának mozgósításával a francia hadsereg teljes létszáma elérte az főt. Közülük azonban csak kb. fő állomásozott Franciaország északi részén és vett részt a harcokban, jelentős részük a Maginot-vonal erődítményeiben volt lekötve. A Brit Expedíciós Erő létszáma 1939. szeptemberében fő volt, majd a további erősítésekkel 1940 júniusára főre emelkedett - igaz ezek közül fő a hátországban tartózkodott és lényegében semmilyen katonai kiképzéssel nem rendelkezett. A teljes brit haderő létszáma 1940 júniusában fő volt. A holland és a belga hadsereg létszáma és fő volt. #### Hadrend A francia hadsereg összesen 117 hadosztályból állt, ezek közül 104 hadosztály (11 tartalékban) védelmezte az ország északi részét. A britek összesen 13 hadosztályt vonultattak fel, de ebből három még nem volt teljesen harcra kész, amikor megindult a német támadás. Emellett 22 belga, tíz holland és két lengyel hadosztály alkotta a szövetséges haderőt. A tüzérségi eszközök tekintetében a briteknek volt 1280 ágyújuk, míg a belgáknak 1338, a hollandoknak 656 és a franciáknak darab. A brit, belga és holland hadseregnek alig volt harckocsija, azonban a francia hadseregben addigra 3254 harckocsit állítottak hadrendbe. A szövetséges csapatokat északon három hadseregcsoportba szervezték. Ezek közül a 2. és 3. hadseregcsoport feladata volt a Maginot-vonal védelme, míg az 1. hadseregcsoport (Gaston-Henri Billotte tábornok parancsnoksága alatt) északnyugaton állomásozott, és feladata volt Belgium területén feltartóztatni a német támadást. A francia tengerparthoz közel állomásozó 7. hadsereg, amelyet egy könnyű páncélozott hadosztállyal erősítettek meg, kapta a feladatot, hogy Hollandia területére vonuljon Antwerpenen keresztül. A hadrendben ezután a BEE hadosztályai következtek, amelyek a Dijle-vonal megtartását kapták feladatul, a belga és a francia hadsereg között. A két könnyű páncélozott hadosztállyal megerősített 1. francia hadsereg feladata volt a Gembloux-rés védelme Wavre és Namur között. A 9. francia hadsereg kapta a feladatot, hogy Namur és Sedan között tartsa a frontot. Jobbszárnyán a francia 2. hadsereg az előre kialakított védelmi állásokban, francia területen védekezett, és végül itt érte a német páncélos ékek támadása. Szerencsétlen módon, mivel állóháborúra készült, a 2. hadseregnek nem volt elegendő embere, légvédelmi és harckocsi-elhárító tüzérsége, légi támogatása és csak öt hadosztály állt rendelkezésére, amelyek közül kettő tartalékosokkal, míg egy szenegáli katonákkal volt feltöltve. Emellett relatíve hosszú frontszakaszt kellett tartaniuk, és végül a francia hadrend gyenge pontjának bizonyultak. #### Harcmodor A francia hadsereg is meglehetősen vegyes képek mutatott 1940 elején: egyes, békeidőben is létező egységei magas színvonalon voltak kiképezve és felszerelve, különösen a könnyű és nehéz páncélozott hadosztályok (Division Légère Mécanisée, DLM és Division cuirassée, DCR). A hadosztályok nagy részét azonban rosszul felszerelt, alig kiképzett tartalékos katonákkal töltötték fel. Általánosan jellemző volt a francia hadosztályokra, hogy nem volt megfelelő a légvédelmi tüzérségük, a harckocsik ellen használható tüzérségük, illetve nem voltak rádióik. A francia harcászati elképzelések is idejét múltak voltak: a harckocsikat nem vonták össze olyan egységekbe, amelyekkel támadó hadműveleteket lehetett végrehajtani. Bár egyes fiatal tisztek, mint például de Gaulle, az 1930-as években megpróbálták rávenni a katonai felsővezetést, hogy hozzanak létre önálló, légierővel és gépesített gyalogsággal támogatott páncélos magasabbegységeket, a vezérkar konzervativizmusa megakadályozta ennek kivitelezését. A francia főparancsnokok legnagyobb problémája az volt, hogyan állítsák meg a németeket és tartsák meg a frontot. Ez határozta meg, hogy a harckocsikat elosztották a frontvonalon, hogy a gyalogságot inkább védelmi harcra, semmint támadó hadműveletek végrehajtására képezték ki, hogy jelentős erőket kötöttek le a Maginot-vonal erődjeiben, és még az 1939-es lengyel hadjárat után sem fordítottak kellő figyelmet a nagy mozgékonyságú német csapatokkal szemben eredményes harcmodor gyakorlására. #### Légierő A szövetséges légierő számbeli fölényben volt a Luftwaffével szemben: a francia Armee de l’Air 1562, a RAF Fighter command 680, míg a RAF Bomber Command 392 repülőgéppel rendelkezett a hadjárat megkezdése előtt. A számok mögött a valóság más volt: a legtöbb szövetséges repülőgéptípus, mint például a francia Morane–Saulnier MS.406, elavultnak számított. A vadászrepülőgépek között csak a brit Hawker Hurricane és a francia Dewoitine D.520 vehették fel a versenyt a német Messerschmitt Bf 109 vadászokkal. Azonban a hadjárat első napjaiban a franciák csak 36 darab Dewoitine D.520-at vezényeltek a frontra, ezeket is egy repülőszázadban. Bár a szövetségesek repülőgépgyártása is jelentősen felpörgött 1940 májusa előtt, és jelentős tartalékokkal rendelkeztek, a frontrepülőket jelentősen hátráltatta a rendelkezésre álló alkatrészek hiánya: becslések szerint a szövetséges légierő alig harmada (599 repülőgép) volt bevetésre alkalmas állapotban, ezek közül is 170 bombázórepülő volt. Mindezek együttesen az jelentették, hogy a német légierő egyértelmű légi fölényben volt a hadművelet első napjától kezdve. ## Fall Gelb – 1940. május 10. ### Harcok az északi hadszíntéren A német hadvezetés 1940. május 10-ére tűzte ki a Fall Gelb terv végrehajtásának kezdetét. Az ezt megelőző este, május 9-én a német külügyminisztérium diplomáciai jegyzéket küldött a belga és holland nagykövetnek, amelyben azt követelték, hogy a rákövetkező napon hajnali 5.45-től szabad átvonulást adjanak a német csapatoknak, ellenkező esetben úgy veszik, hogy Németország ellenségeit támogatják, és a Reich teljes katonai erejével garantálni fogják országuk semlegességét. Még 9-én a német csapatok bevonultak a semleges Luxemburg területére, majd az éjszaka folyamán a „B” hadseregcsoport megindította támadását Hollandia és Belgium ellen. #### Hollandia elfoglalása 1940\. május 10-én a reggeli órákban a német 1. ejtőernyős hadosztály (Fallschirmjäger) és a 22. légiszállítású hadosztály (22. Luftlande Infanteriedivision) katonái Kurt Student vezetésével támadást indítottak Hága, Rotterdam és a belga Eben-Emael erőd ellen, hogy lehetővé tegyék a „B” hadseregcsoport főerőinek támadását. A Luftwaffe a kezdetektől fogva uralta az eget Hollandia felett számbeli fölényének köszönhetően: a „B” hadseregcsoportot 247 közepes bombázó, 147 vadászrepülőgép, 424 Ju 52 szállítógép és 12 He 59 hidroplán támogatta. A Holland Légierő (Militaire Luchtvaartafdeling, ML) ezzel szemben összesen 144 repülőgéppel rendelkezett, és az első napon ezek több mint a felét el is vesztette. A többi repülőgép szétszóródott, és csak néhány Luftwaffe repülőt tudtak lelőni. Összességében az ML 332 bevetést hajtott végre a hadjárat alatt, és összesen 110 repülőgépet veszített. A német 18. hadsereg a terveknek megfelelően elfoglalta a holland csatornákon és folyókon átvezető legfontosabb hidakat, amelyek megnyitották az utat Rotterdam felé. A hollandok által kiépített vízi akadályokat délről kerülték meg. Ennek ellenére a Luftwaffe egyedül kísérelte meg elfoglalni a holland kormány székhelyét, Hágát, de kudarcot vallott. A Hága környékén található repülőtereket (Ypenburg, Ockenburg és Valkenburg) súlyos veszteségek árán, de elfoglalták (miközben 96 szállítógépet veszítettek). Az ejtőernyős csapatok célba juttatása sem ment könnyen: 125 darab Ju 52 megsemmisült, további 47 megrongálódott. Az ejtőernyős csapatok is súlyos veszteségeket szenvedtek: 8000 főből 2800 halott és sebesült, 1200 hadifogoly (akiket a hollandok brit területre evakuáltak). A francia 7. hadsereg beavatkozása sem tudta megakadályozni, hogy a német 9. páncélos hadosztály egységei május 13-án elérjék Rotterdamot. Ugyanezen a napon a grebbebergi csata során a holland ellentámadás kudarcot vallott, és a hollandoknak fel kellett adni a Grebbelinie védelmi vonalat. A jelentéktelen veszteségeket szenvedett holland hadsereg másnap, május 14-én kapitulált, miután a Luftwaffe bombatámadást hajtott végre Rotterdam ellen. Az 54. bombázóezred (Kampfgeschwader 54) He 111 bombázói lerombolták a belvárost, és mivel a hollandok stratégiai helyzete reménytelennek tűnt, a további bombázásokat elkerülendő a holland kormány a megadás mellett döntött. A holland kapitulációt május 15-én írták alá, ennek ellenére kisebb holland erők folytatták a küzdelmet Zeeland tartományban, illetve a holland gyarmatokon. Vilma királynő és családja Nagy-Britanniába menekült, míg a francia 7. hadsereg Belgium területére vonult vissza, hogy Brüsszel körül vegyen fel védelmi állásokat. A négy napig tartó harcok során a hollandok vesztesége 2357 fő volt, és további 2559 polgári személy is életét vesztette. #### Belgium elfoglalása A Belgium ellen május 10-én meginduló német támadás során a Luftwaffe jelentős légi fölényben volt. A háború előtti alapos légifelderítésnek köszönhetően a belga légierő (Aeronautique Militaire) 179 repülőgépéből 83 az első 24 órában megsemmisült. Ennek ellenére a belgák 77 bevetést hajtottak végre a Luftwaffe ellen, de igazából nem tudtak jelentős eredményt elérni – a Luftwaffe ellenőrizte a légteret az ország felett. Mivel az első tervektől eltérően a „B” hadseregcsoport lényegesen gyengébb erőkkel hajtotta végre támadását, a német 6. hadsereg elterelő hadművelete kudarccal fenyegetett: az Albert-csatorna mentén létesített belga védelmi állások ugyanis heves ellenállást fejtettek ki. A belga védelmi vonalat csak a Eben-Emael erőd elfoglalása után lehetett megközelíteni, ami akkoriban Európa legmodernebb erődjének számított, és teljes mértékben ellenőrizte az Albert-csatorna és a Meuse folyó találkozását. Mivel a legkisebb késlekedés is veszélybe sodorhatta a teljes hadjárat sikerét, a németek szokatlan eszközökhöz folyamodtak az erőd elleni támadás során. Május 10-én a kora reggeli órákban DFS 230 vitorlázó-repülőgépek értek földet az erőd közelében, a gépekből kiszálló német rohamcsapatok pedig felrobbantották az erőd fő lövegtornyait, míg az Albert-csatornán átívelő legfontosabb hidakat német ejtőernyősök foglalták el. Az elkeseredett belga ellentámadásokat a Luftwaffe légi támogatásának segítségével hárították el. A belga főparancsnokságot sokkolta a védelmi rendszer legfontosabb és legerősebbnek hitt láncszemének elesése és a tervezettnél öt nappal hamarabb visszavonta a belga csapatokat a második védelmi állásba, a Dijle-vonalba (Dijle-line vagy KW-linie, Koningshooikt és Wavre között húzódott). A Maastricht környékén, a Maas folyón átívelő hidak elleni hasonló támadások azonban kudarcot vallottak, a németeknek csak egy vasúti hidat sikerült épségben elfoglalni, a többit a holland utászok felrobbantották. Ez azt jelentette, hogy a kezdeti sikerek ellenére a német páncélos csapatok egy része megrekedt. Ez azonban csak időleges haladékot jelentett: a Brit Expedíciós Haderő és a Belgiumba bevonuló francia csapatok még nem tudták kiépíteni védelmi állásaikat, és a belgák visszavonulása jelentős veszélybe sodorta őket. A szövetséges haditerv arra a feltételezésre épült ugyanis, hogy a belgák legalább pár hétig fel tudják tartóztatni a németeket, amíg a britek és a franciák Gembloux térségében beássák magukat. Amikor Erich Hoepner tábornok XVI. páncélos hadteste (a 3. és 4. német páncéloshadosztály) megindult Gembloux ellen, a szövetséges hadvezetés biztosra vette, hogy ez lesz a német támadás súlypontja, mivel Gembloux a Wavre és Namur közötti sík, harckocsi-hadviselésre kiválóan alkalmas területen feküdt. Hogy időt nyerjen, René Prioux tábornok, a francia 1. hadsereg lovassági hadtestjének parancsnoka a 2. és 3. könnyű páncélos hadosztályt (2e Division Légère Mécanique és 3e Division Légère Mécanique) küldte harcba a németek ellen. A két hadosztály ideig-óráig fel tudta tartóztatni, illetve le tudta lassítani a német támadást és időt adott a francia 1. hadseregnek, hogy kiépítse védelmi állásait. #### Harcok Hannut és Gembloux térségében A május 12–13-án vívott hannut-i csata az egyik legnagyobb harckocsiütközet volt a második világháború során, összesen 1500 harckocsi részvételével. A franciák körülbelül 160 német harckocsit lőttek ki, míg ők 91 Hotchkiss H35 és 30 Somua S35 harckocsit vesztettek. A csata után a franciák visszavonultak, és a németek el tudták foglalni a harcmezőt, ami lehetővé tette számukra, hogy a kilőtt vagy lerobbant harckocsik nagy részét megjavítsák, így véglegesen csak 49 harckocsit vesztettek (20 Panzer III és 29 Panzer IV). Ennek ellenére a német támadás megakadt és a francia 1. hadsereg időt nyert, vagyis Prioux elérte célját. A németek ugyan megakadályozták, hogy a francia 1. hadsereg Sedan felé vonuljon, de nem tudták megsemmisíteni a francia erőket, amelyek két hét múlva eredményesen avatkoztak bele a Dunkerque körül harcokba. Május 14-én a hannut-i csatát követően Hoepner megkísérelte a francia vonalak áttörését a gembloux-i csatában. A hadjárat során ez volt az egyetlen alkalom, amikor német páncélos egységek frontális támadást indítottak megerősített állások ellen. A 4. német páncélos hadosztály támadását a franciák (elsősorban az 1. marokkói hadosztály – 1e Division Marocaine) visszaverték, a németek további 42 harckocsit vesztettek (26-ot nem is lehetett megjavítani). A következő napon a német 4. páncélos hadosztály további támadásokat indított a franciák ellen, amelyek során további kilenc Panzer I, kilenc Panzer II, hat Panzer III, nyolc Panzer IV és két parancsnoki harckocsit veszítettek, a hadosztály 314 harckocsijából eddigre csak 137 darab maradt (ebből húsz Panzer III és négy Panzer IV). A francia ellenállás sikerét azonban beárnyékolta a középső frontszakaszon végrehajtott német áttörés. ### Harcok a középső frontszakaszon #### Német áttörés a belga és francia Ardenneken keresztül A középső frontszakaszon a német „A” hadseregcsoport támadását a belga gépesített lövész és francia könnyű páncélos egységeknek (Divisions Légères de Cavalerie) kellett volna megállítani az Ardennekben felvett védelmi állásokban. Belga részről az 1. ardenneki hegyivadász ezred (1e Régiment de Chasseurs Ardennais) és a francia 5. könnyű lovas hadosztály vett részt a harcokban, de egyik egységnek sem voltak megfelelő eszközei a meglepően nagy számban felvonuló német harckocsik elhárítására, és aránylag gyorsan visszavonultak a Meuse folyó mögé. A német előrenyomulást leginkább az lassította, hogy túlságosan sok jármű és katona próbált felvonulni az Ardenneken keresztül – Kleist Panzergruppe-ja járművel vonult fel, amelyeknek négy felvonulási útvonal állt rendelkezésre. A támadási tervben kitűzött határidőket lehetetlen volt betartani, és hamarosan óriási torlódást alakult ki, amely a Rajna folyó vonalánál kezdődött, és két hétig hátráltatta a német előrenyomulást. Az egy helyben álló német járművek ideális célpontot nyújtottak volna a szövetséges légierőnek, de nem került sor semmilyen támadásra. Gamelin francia főparancsnok ugyan tudott a németek szorongatott helyzetéről, de a térségben rendelkezésére álló erőkkel nem merte vállalni a támadást a Luftwaffe légifölényével szemben. A maastrichti csata során a francia légierő hiábavaló kísérletet tett a német páncélosok felvonulásának megakadályozására, és súlyos veszteségeket szenvedett: két nap alatt 135 bombázógépből 72-t elvesztettek. Május 11-én Gamelin tábornok parancsot adott a tartalékban álló hadosztályoknak, hogy siessenek a Meuse szektor megerősítésére. Mivel a franciákkal szemben a Luftwaffe jelentős veszélyt jelentett a felvonuló francia csapatoknak, azok csak éjszaka tudtak előrehaladni, ami jelentősen lelassította felvonulásukat. Ez azonban nem zavarta a francia vezetést, mivel azt hitték, hogy a németek csak ugyanilyen lassan fognak a térségbe érkezni, tudatában voltak annak, hogy jelentős német páncélos és lövészegységek állnak szemben velük, de bíztak az előre kiépített erődítményekben és a tüzérségi támogatásban. A katonai felsővezetéssel szemben a katonák morálja és harckészsége azonban jelentősen megromlott. A német erők május 12-én a délutáni órákban érték el a Meuse-vonalat és három széles hídfőállást létesítettek, hogy lehetővé tegyék az „A” hadseregcsoport átkelését Sedan, Monthermé és Dinant térségében. A térségbe érkező első német csapatok alig voltak fölényben, a rendelkezésükre álló elégtelen tüzérségi támogatást tovább korlátozta a tény, hogy lövegenként csak 12 gránát állt rendelkezésükre. Szerencséjükre a francia tüzérség is hasonló gondokkal küzdött, csak napi 30 lövedékük volt ágyúnként. #### A sedani csata Sedannnál a Meuse-vonal 6 kilométer mélységben, a folyó völgyére néző lejtős terepen, 103 bunkerrel megerősített védelmi rendszer volt, amelyet a 147. gyalogezred szállt meg. A mélységben lévő állásokat a tartalékos 55. lövészhadosztály tartotta. Május 13-án reggel Sedantól keletre a frontra érkezett a 71. lövészhadosztály is, amely lehetővé tette az 55. hadosztálynak, hogy keskenyebb és mélyebb területen védekezzen. A francia erők jelentős tüzérségi fölényben voltak a németekkel szemben. Német részről a XIX. hadtest három helyen kísérelte meg az átkelést a Meuse folyón, amelyeket az 1., 2. és 10. páncélos hadosztályok, illetve a Großdeutschland lövészezred hajtott végre. A franciák azt várták, hogy a németek tüzérségi tüze fogja előkészíteni a támadást, ehelyett a Luftwaffe bombázói szőnyegbombázással és egyedi célok elleni zuhanóbombázós támadásokkal semmisítették meg a francia védelmi állásokat. Hermann Göring személyesen ígérte meg Guderian tábornoknak, hogy különlegesen erős légi támogatást fog nyújtani 13-án a reggeli óráktól alkonyatig. A légitámadás rendkívül heves volt: a Luftwaffe két teljes zuhanóbombázó-ezredet (Sturzkampfgeschwader) vetett be a támadás során, amelyek összesen 300 bevetést hajtottak végre a francia állások ellen. Május 13-án a német bombázó repülőgépek összesen 3940 bevetést hajtottak végre. Az első védelmi vonalak megerősített állásai jórészt átvészelték a légitámadásokat és sikerrel verték vissza a 2. és 10. páncélos hadosztály átkelési kísérleteit. Azonban a tartalékban álló 55. francia lövészhadosztály morálját megtörték a német légitámadások, és a francia tüzérséggel együtt visszavonultak. Éjfélre a németek 8 kilométer mélyen behatoltak a francia vonalakba, s ezt a sikert csak a német gyalogság töredéke, néhány rohamosztag érte el. Sedantól kiindulva a francia állásokon végigsöpört a pánik. Május 13-án este hétkor az 55. hadosztály 295. ezrede, amely az utolsó kiépített állásokat foglalta el a folyótól 10 kilométerre, elmenekült, mivel a katonák körében elterjedt, hogy német harckocsik vannak a hátukban. A francia vonalakban rés keletkezett, mielőtt akár egyetlen német harckocsinak is sikerült volna átkelni a folyón. A pánik átterjedt a hadosztály tüzérezredére is, bár a németek csak másnap, május 14-én reggel 7.20 körül érték el állásaikat. A pánik azt is megakadályozta, hogy a franciák ellentámadást indítsanak a német hídfőállások felszámolására, pedig erre bőven lett volna lehetőségük. A Sedan környékén kialakult helyzet súlyosságát felismerve Gaston-Henri Billotte tábornok, a francia 1. hadseregcsoport parancsnoka azt követelte, hogy azonnal bombázzák le a Meuse hídjait, mivel véleménye szerint ezeken múlik a győzelem vagy a vereség!. A szövetséges bombázók kísérletet is tettek erre, de egyik hidat sem sikerült komolyan megrongálni, miközben súlyos veszteségeket szenvedtek – a szövetséges légierő 44%-át semmisítették meg aznap. #### Német áttörés és a Meuse-vonal összeomlása Heinz Guderian tábornok, a Meuse folyónál áttörést végrehajtó XIX. hadtest parancsnoka már május 12-én jelezte feletteseinek, hogy a hídfőállást 20 kilométer mélyre ki akarja tolni. Azonban Ewald von Kleist tábornok, a Panzergruppe Kleist parancsnoka Hitler nevében elutasította kérését. Május 14-én 11.45-kor von Rundstedt megerősítette a korábbi parancsot, ami azt jelentette, hogy a páncélosoknak el kellett volna kezdeni beásni magukat. Guderian a lemondásával fenyegetőzve annyit elért Kleistnél, hogy engedélyt kapott további „harcfelderítésre", s a szándékosan homályos megfogalmazást kihasználva tovább folytatta az előrenyomulást. Von Manstein eredeti terve szerint az áttörés után további elterelő támadásokat indítottak volna délkelet felé, a Maginot-vonal mögé, hogy ezzel is összezavarják a francia hadvezetést. Halder, a vezérkari főnök ezt később kivette a tervekből, de Guderian ragaszkodott az elképzeléshez, és a 10. páncélos hadosztályt és a Großdeutschland lövészezredet délre küldte, hogy a Stonne-fennsíkon keresztül támadják hátba a franciákat. A francia 2. hadsereg parancsnoka, Charles Huntziger tábornok éppen ebből az irányból próbált meg ellentámadást indítani a németek ellen a 3. tartalékos páncélos hadosztály (3e Division Cuirassée de Réserve) élén. A rákövetkező összecsapások sorozata május 15–17. között igen heves harcokat eredményezett, Stonne falu összesen 17-szer cserélt gazdát a két nap alatt. Amennyiben Huntzigernek sikerült volna elfoglalni a falut és visszahódítani Bulsont, a siker reményével tudta volna feltartóztatni a németek kitörését a sedani hídfőállásból. Azonban a németek kitartásának köszönhetően ez nem sikerült neki, és május 17-re beszüntette támadását. Mindeközben Guderian az 1. és 2. páncélos hadosztályokat május 14-én élesen nyugat felé fordította, és erőltetett ütemben a La Manche-csatorna partja felé kezdett támadni. Május 15-én Guderian gépesített lövész alegységei szétszórták a Sedantól nyugatra újraszervezett francia 6. hadsereget, és végzetesen meggyengítették a francia 9. hadsereg déli szárnyát. A 9. hadsereg, amelynek nem volt ideje megerősített állásokat kiépíteni, szinte összeomlott, katonái tömegesen adták meg magukat, miután Erwin Rommel tábornok 24 óra alatt áttörte állásaikat. A 102. helyőrségi hadosztályt május 15-én kerítették be és számolták fel a németek, a Monthermé közelében elfoglalt hídfőállásból kiinduló támadásokkal a 6. és 8. német páncélos hadosztály harckocsijai. A francia 2. hadsereg is súlyos veszteségeket szenvedett, és nem tudott eredményesen részt venni a további harcokban. A francia ellenállás összeomlása után sem engedélyezett pihenőt Rommel katonáinak, és a 7. páncélos hadosztály élén mélyen benyomult a francia vonalak mögé: 24 óra alatt közel 50 kilométert tett meg. Rommel alakulatának a Szellemhadosztály nevet adták a szövetségesek, mivel sosem tudták, hol kell felbukkanására számítani. Az előrenyomulás következtében Rommel összeköttetése megszakadt felettesével, Hermann Hoth tábornokkal, a 10. hadsereg parancsnokával. Rommel ezért büntetlenül hagyhatta figyelmen kívül korábbi utasításait, és nem várta meg, amíg a franciák kiépítik újabb védelmi állásaikat, hanem északnyugati irányban folytatta a támadást, Avesnes-sur-Helpe felé, kicsivel az 1. és 2. páncélos hadosztályok egységei előtt. Szerencséje is volt, mert a francia 5. gépesített hadosztály, amelyik éppen vele szemben volt, éjszakai nyugovóra tért, járműveit szépen felsorakoztatva az út mentén. A német 7. hadosztály harckocsijai lényegében átgázoltak a franciákon, akiket járműveik lassúsága, a harckocsik közötti kommunikáció hiánya és a kezelőszemélyzet elégtelensége is akadályozott. A franciáknak sikerült ugyan veszteségeket okozni a 7. hadosztálynak, de végül nem tudtak lépést tartani a német egységekkel, akik nagy sebességüknek köszönhetően utolérték, majd közvetlen közelről kilőtték a francia harckocsikat. A csata során a francia 1. páncélos hadosztály (DCR), amelynek csak 16 harckocsija maradt a belgiumi harcok után, szintén súlyos veszteségeket szenvedett, és csak három harckocsija maradt. A németek összesen 50 harckocsit veszítettek a csata során bevetett 500-ból. A csata után Rommel azt állította, hogy hadifoglyot ejtett és csak 36 főt veszített. Guderian elégedett volt a német sikerek nyomán, és további támadásokra biztatta a XIX. hadtestet (1., 2. és 10. páncélos hadosztály) a csatorna irányába, amíg el nem fogy az üzemanyaguk. A harctéri parancsnokok optimizmusa és bizakodása nem ért el azonban a legfelsőbb német katonai vezetésig: Hitler most azon kezdett el aggódni, hogy túlságosan gyors a német előrenyomulás. Halder vezérkari főnök azt jegyezte fel május 17-én naplójába, hogy „a Führer rettenetesen ideges. Saját sikerétől megijedve nem mer további kockázatot vállalni, és vissza akarja fogni a gyeplőt ... állandóan a déli szárnnyal zargat minket. Dühöng és azt üvölti, hogy úton vagyunk a hadjárat teljes összeomlása felé.” Hitler félelmei ellenére, feletteseik félrevezetése és az ellenkező tartalmú parancsok figyelmen kívül hagyása révén a német harctéri parancsnokok folytatni tudták az előrenyomulást a csatorna partja felé. #### Német páncélosok a La Manche-csatorna partján A hadjárat első hetében a szövetségesek lényegében semmit nem tudtak tenni, hogy érdemben feltartóztassák a német páncélos hadosztályok előrenyomulását, veszélyeztessék szárnyaikat, vagy éppen megmentsék saját csapataikat az általuk jelentett fenyegetéstől. Május 17–18-án a németek megálltak ugyan, hogy pihentessék katonáikat és utánpótlással lássák el a harckocsikat, de már május 18-án Rommel egy színlelt támadással arra kényszerítette a franciákat, hogy adják fel Cambrai városát. Május 19-én Edmund Ironside tábornok, a brit Birodalmi Vezérkar főnöke tanácskozást tartott Lord Gorttal, a Brit Expedíciós Erő parancsnokával Lens közelében. Ironside arra biztatta Gortot, hogy mentse meg a BEE maradékát egy Amiens felé irányuló támadással. Gort válasza az volt, hogy kilenc hadosztályából hét már harcban állt a Schelde folyó mentén, és csak két hadosztállyal tudna támadni. Ironside ekkor azt kérdezte, hogy kinek az utasításait követi a harcok során. Gort válasza: névleg Billotte tábornok, a francia 1. hadseregcsoport utasításait követi, de Bilotte már nyolc napja nem hallatott magáról. Ironside ekkor Bilotte főhadiszállására sietett, és elképedve látta, hogy a francia tábornok lényegében képtelenné vált bármilyen parancs kiadására. Ironside ekkor sietve visszatért Londonba, és a kormánynak sürgős invázióellenes intézkedéseket javasolt. A rövid pihenő után a német csapatoknak ismét mozgásba kellett lendülni, hacsak nem akartak időt adni a szövetséges csapatoknak, hogy újjászervezzék a szétvert egységeket és kiépítsék állásaikat. Május 19-én Guderian engedélyt kapott, hogy megindítsa páncélosait, amelyet áttörték a brit 18. és 23. tartalékos hadosztályok által a Somme folyó mentén kiépített állásokat. A németek ezután bevették Amiens-t és elfoglalták a további előrenyomulást lehetővé tévő hidat Abbeville-nél. A határozott támadás elszigetelte az északon harcoló brit francia, holland és belga csapatokat a francia főerőktől. Május 20-án a német 2. páncélos hadosztály felderítő egységei elérték Noyelles-sur-Mer települést, amely 100 kilométerre volt a május 17-i pozíciójuktól. Innen már látták a Somme torkolatát és a La Manche-csatorna partját. A Belgiumban támadó német „B” hadseregcsoporttal együtt ekkor egy hatalmas katlant hoztak létre, amelyben a teljes 1. hadseregcsoport (a belga hadsereg, a brit BEE, valamint a francia 1., 7. és 9. hadsereg) csapdába esett. A villámgyors német előrenyomulást részben a Luftwaffe által biztosított légi fedezet tette lehetővé. A VIII. Fliegerkorps (légi hadtest), Wolfram von Richthofen vezetésével biztosította a német páncélosok közeltámogatását. A Junkers Ju 87 (Stuka) zuhanóbombázók villámgyorsan tudtak reagálni a harckocsizók támogatási kéréseire, mivel közvetlen rádió-összeköttetésben álltak a harctéri parancsnokokkal, és utat vágtak a legjobban kiépített védelmi állásokon keresztül. A Stukák emellett létfontosságú szerepet játszottak a németek déli szárnya ellen irányuló ellentámadások felszámolásában, az elszigetelt erődök lerombolásában és a szövetséges utánpótlási vonalak szétzúzásában is. A szárazföldi csapatok és a Luftwaffe között kialakított kommunikációs rendszer, a rádiók és az előretolt légi irányítók segítségével a Stukák akár 10–20 percen belül a helyszínre értek és közvetlen csapást mértek a kiválasztott célpontra. Hans Seidemann alezredes, Richthofen vezérkari főnöke később azt mondta: „soha nem volt még ilyen simán működő rendszere a közös műveletek megbeszélésének és tervezésének”. Ez akkor is igaz volt, hogy ha a valóságban 45–75 percig tartott a Stukáknak a célpont fölé érni, de a Henschel Hs 123 zuhanóbombázók akár 10 perc alatt odaértek. #### A francia összeomlás A Sedan környékén végrehajtott áttörés és a rákövetkező gyors előrenyomulás igen sebezhető helyzetbe hozta a német páncélos hadosztályokat: messze elszakadtak az őket támogató gyalogságtól és az utánpótlást szállító egységektől, saját vonalaik rendkívül megnyúltak, számos harckocsi lerobbant, a legtöbbnek alig volt üzemanyaga. Amennyiben a szövetségesek eltökélt ellentámadást indítottak volna a tartalékban álló gépesített hadosztályokkal, teljesen szétzúzhatták volna a németeket és sikeresen elháríthatták volna a német támadást. Erre azonban soha nem került sor. A francia hadvezetést ugyanis sokkolta a hirtelen, nagy erejű német támadás, illetve a francia védelmi vonalak áttörésének híre, és ekkor már nem bíztak abban, hogy meg tudják állítani a német támadást. Május 15-én reggel Paul Reynaud francia miniszterelnök felhívta Winston Churchillt, aki május 10-e óta volt brit miniszterelnök, és azt mondta: „Legyőztek minket. Megvertek minket, és elvesztettük a csatát.” Churchill megpróbált lelket verni Reynaudba, és emlékeztette, hogy hányszor fordult elő az első világháború során, hogy a németek nagy támadást indítottak a nyugati fronton és áttörték a vonalakat, de végül a szövetségesek mindig megállították őket. Reynaud azonban már túlságosan elkeseredett volt. A kétségbeesett Churchill május 16-án Párizsba repült, hogy a helyszínen tájékozódjon, és azonnal felmérte, hogy mennyire válságos a helyzet – a francia kormány ekkor már felkészült a főváros kiürítésére, és a titkos dokumentumok megsemmisítésével volt elfoglalva. Churchill találkozott a szövetséges erők főparancsnokával, Gamelin tábornokkal, akitől megdöbbenve hallotta, hogy a franciáknak nincsenek bevethető tartalékaik. Churchill később úgy emlékezett vissza erre a beszélgetésre, mint élete legsokkolóbb pillanatára. Mikor azt kérdezte a tábornoktól, hogy hol és mikor tervez ellentámadást indítani a németek ellen, Gamelin csak annyit válaszolt: „elégtelen létszám, elégtelen eszközök, elégtelen harcmodor”. #### A szövetséges ellentámadások sikertelensége A Belgiumban állomásozó szövetséges csapatok jelentős része ekkor még csak kisebb összecsapásokban vett részt, és lehetősége lett volna ellentámadást végrehajtani a németek ellen. Ironikus módon, az első világháborús tapasztalatokból kiindulva a szövetséges vezérkar ragaszkodott ahhoz, hogy a hadászati tartalékon Franciaországban vonják össze, hogy a belga földön várt fő német támadást meg tudják fogni, és helyreállítsák a frontot északon. Harckocsijaik számbeli fölénye ellenére a franciák nem tudták sikeresen felvenni a harcot a német páncélosokkal, nem is tudták veszélyeztetni a sebezhető szárnyakat. A németek ugyanis harckocsijaikat önálló magasabbegységekbe szervezték, míg a legtöbb francia harckocsit szétszórták a fronton állomásozó lövészegységek támogatására. Az 1. francia páncélos hadosztály május közepére lényegében megsemmisült, a 3-ikat Sedan környékén megállították a németek, így nem tudta felszámolni a hídfőállásokat. Az egyetlen, tartalékban lévő 2. francia páncélos hadosztály (2e division cuirassée) május 16-án Saint-Quentintől nyugatra támadott, de a parancsnok az alárendelt tizenkét századból csak héttel tudott kapcsolatba lépni, ezek is egy 80×60 kilométeres térségben voltak szétszórva. A német 8. páncéloshadosztály lerohanta és szétverte a franciákat, amíg azok a soraik rendezésével voltak elfoglalva. Charles de Gaulle ezredes, a sebtében létrehozott 4. páncélos hadosztály (4e division cuirassée) parancsnoka Montcornet-től délre indított ellentámadást, ahol Guderian hadtestjének főhadiszállása és az 1. páncélos hadosztály ellátókörzete volt. A németek sebtében kialakított védelmi állásokat foglaltak el, míg Guderian a 10. páncélos hadosztályt vonultatta fel, hogy oldalba támadja De Gaulle-t. Az oldaltámadás veszélye és a Luftwaffe támadásai lényegében felőrölték a franciákat, akik május 17-én 32 harckocsit vesztettek (a német veszteségek nem ismertek). Május 19-én De Gaulle erősítést kapott és újabb támadást indított, amelynek során megmaradt 155 harckocsijából 80-at veszített. A támadás elhárításában nagy szerepet játszottak a VIII. Fliegerkorps Stukái, amelyek felvonulás közben tudták támadni a francia harckocsikat. De Gaulle kudarca és a Stukák támadásai következtében a francia 9. hadsereg lényegében összeomlott. ### A Weygand-terv kudarca Május 20-án reggelre Gamelin tábornok elérkezettnek látta az időt, hogy ellentámadást indítson. A Belgiumban és Franciaország északi részén rekedt csapatokat déli irányú támadásra utasította, míg a francia főerők a Somme folyótól kiindulva északi irányú támadással fejezték volna le a német páncélos ékeket. Mielőtt kiadhatta volna azonban a parancsot, május 19-én este Paul Reynaud miniszterelnök menesztette, mivel őt hibáztatta a német áttörésért, és helyére Maxime Weygand tábornokot állította, aki úgy érezte, hogy nem sürgeti az idő. Weygand, mint szövetséges főparancsnoknak az első cselekedete az volt, hogy jól kialudta magát, majd lefújta a Gamelin által tervezett támadást, és a rákövetkező két napon udvariassági látogatásokat tett Párizsban, elvesztegetve a rendelkezésére álló időt. Majd május 22-én lényegében ugyanazt tette, mint előtte Gamelin: összehangolt déli és északi irányú támadást rendelt el az északon bekerített csapatoknak, illetve a sietve létrehozott francia 3. hadseregcsoportnak (parancsnoka Antoine-Marie-Benoît Besson volt). Május 22-én Weygand végre kiadta a parancsot a német ék elleni támadásra, ami papíron igen sikeresnek ígérkezett. Von Kleist két páncélos hadteste egy hosszú és keskeny folyosót foglalt el, és Weygandnak elméletileg elegendő erő állt a rendelkezésére: északon három könnyű páncélos hadosztály és a britek, míg délen De Gaulle 4. páncélos hadosztálya (vagyis ami megmaradt belőle). Azonban május 19. és 22. között a németek sikerrel vonták előre a lövészalakulatokat a páncélosok által tört résbe, és már korántsem voltak olyan hátrányos helyzetben, mint pár nappal korábban. Május 21-én Weygand látogatást tett az északi erőknél és találkozott az 1. hadseregcsoport parancsnokával, Billotte tábornokkal, illetve III. Lipóttal, a belga főparancsnokkal. A belgák világosan elutasították a támadási tervet, mivel sem harckocsik, sem légierő nem állt a rendelkezésükre, és csak a jelenlegi pozíciójuk megtartásában bízhattak. A király nem gátolhatta meg a briteket abban, hogy támadjanak, de értésükre adta: ha eltávolodnak a belga hadsereg állásaitól, akkor az össze fog omlani. Lipót király ekkor javasolta, hogy a szövetségesek létesítsenek egy hídfőállást Dunkerque és a belga kikötők térségében, és kezdjék meg a csapdába esett katonák evakuálását. A maga részéről Lord Gort, a BEE parancsnoka nem tartotta hihetőnek, hogy a franciák bármilyen eredményt el tudnak érni a támadás során. Ennek ellenére Weygand kiadta az utasítást. A helyzetet tovább rontotta, hogy május 23-án Bilotte tábornok országúti baleset áldozata lett, pedig Weygand csak őt avatta be teljesen a támadási tervbe, és napokig nem volt parancsnoka az 1. hadseregcsoportnak. Május 23-án a britek egyoldalúan elhatározták, hogy megpróbálják kimenteni a csatorna partján rekedt katonáikat, míg a nagy francia ellentámadás lényegében két, helyi jelentőségű offenzívára redukálódott: május 21-én Arras, 22-én Cambrai térségében volt két elszigetelt támadás. Arrasnál a brit Harold Edward Franklyn vezérőrnagy indított támadást két harckocsizászlóalj élén, miközben a francia hadsereg V. hadteste Cambrai térségben északi irányú támadásban kezdett. Szerencsétlen módon egyik sem tudott a másikról – Franklyn azt hitte, hogy csak az arrasi helyőrség felmentése a cél, és nem akarta az összes rendelkezésére álló erőt (az 5. és 50. lövészhadosztályt, illetve egy francia könnyű páncélos hadosztályt) bevetni. A meglepetésszerű támadás időleges nehézségeket okozott a németeknek az arrasi csata során, de így sem ért el sikert. A harckocsik és a gyalogság között semmilyen rádió-összeköttetés nem volt, és a sietve felállított német védelem (többek között a harckocsi-elhárító szerepben alkalmazott 88 milliméteres FlaK 18/36/37/41 légvédelmi ágyúk és a 105 milliméteres tábori ágyúk) segítségével sikerült megállítani az ellentámadást. A Luftwaffe ismét nagy szerepet kapott a brit támadás megállításában, a britek 88 harckocsija közül csak 28 maradt használható. Az V. hadtest támadása szintén sikertelen volt – a hadtest korábban Belgium területén harcolt és nem jelentett komoly fenyegetést a németeknek. Bár a britek támadása egy kis időre meglepte a német vezérkart (azt hitték, hogy hamarosan brit harckocsik százai fogják szétzúzni legjobb egységeiket), május 22-én reggelre magukhoz tértek, és utasították Guderiant a La Manche-csatorna legfontosabb kikötőinek elfoglalására. Az 1. páncélos hadosztály Calais, a 2. Boulogne-sur-Mer, míg a 10. hadosztály Dunkerque felé támadott. Később az 1. és a 10. hadosztály célpontját felcserélték, az 1. hadosztály támadott Dunkerque ellen. A szövetségesek folytatták próbálkozásaikat: május 24-én De Gaulle indított támadást Amiens ellen maréknyi páncélosával, sikertelenül. Május 27-én a sebtében francia földre vezényelt brit 1. páncélos hadosztály indított támadást Abbeville ellen, amit jelentős brit veszteségek mellett a németek visszavertek. A rákövetkező napon De Gaulle ismét próbálkozott és ismét kudarcot vallott, és ez lényegében megpecsételte az északon rekedt szövetséges erők sorsát. ### Harcok a La Manche-csatorna mentén #### Német megtorpanás Május 23-án Günther von Kluge tábornok javasolta, hogy a német 4. hadsereg, amelynek a Dunkerque elleni támadás volt a feladata, álljon meg és zárkózzon fel. Mivel a szövetségesek csapdába estek a városban, Gerd von Rundstedt altábornagy egyetértett von Klugével, és a 4. hadsereg május 24-én szünetet tartott. Walther von Brauchitsch tábornagy, a fegyveres erők főparancsnoka azonban mindenáron folytatni akarta a támadást (a német páncélosok ekkor már Dunkerque külterületén jártak), de Franz Halder vezérkari főnök ellenállt. A nézeteltérést végül Hitler döntötte el, aki egyetértett von Rundstedt és a Dunkerque elleni támadás szüneteltetésével. Bár erre csak utólag derült fény, a németek hibát követtek el, a briteknek pedig kiváló lehetőségük nyílt arra, hogy ez alatt a pár nap alatt rendezzék soraikat és megkezdjék a német kelepcébe esett csapatok kimenekítését. A harctéri parancsnokok többsége nem értett egyet a megállással. Ugyanebben az időben a „B” hadseregcsoport parancsnoksága alól kivettek számos hadosztályt, beleértve a hadseregcsoport összes tartalékát és a légi támogatást adó repülőszázadokat. Állományába ekkor csak 21 hadosztály tartozott, míg az „A” hadseregcsoport összesen 70 hadosztállyal rendelkezett, beleérte az összes (10) páncélos hadosztályt. Pedig a német tervek szerint a „B” lett volna a „kalapács”, amely összezúzza a brit csapatokat az „A” hadseregcsoport „üllőjén”. Halder később azt állította, hogy Hitler kifejezett kívánsága volt, hogy a döntő csatát francia, és ne belga területen vívják. Hermann Göring sikeresen győzte meg Hitlert arról, hogy a Luftwaffe meg tudja akadályozni a szövetséges katonák evakuálását, míg von Runstedt arra figyelmeztette, hogy a páncélos csapatok további bevetése még jobban elnyújtja a számukra szükséges pihenő hosszát. Amíg a németek május 24–27. között erről tanácskoztak, a szövetségesek kis időt nyertek és megerősítették védelmi állásaikat Dunkerque körül, amely az evakuálás legfontosabb kikötője volt. #### Calais-i csata Május 23-án a hajnali órákban Lord Gort, a brit csapatok főparancsnoka visszavonult Arrasból. Ekkorra a britek elvesztették reményüket a Weygand-terv sikerességében, és Weygand másik javaslatában, hogy a szövetségesek vonuljanak vissza a flamand tengerpart egy megerősített szakaszára, az ún. Reduit de Flandres-be („Flamand erőd”). Gort ugyanis látta, hogy az erőd ellátásához szükséges tengeri kikötők német támadás veszélyének vannak kitéve. Ugyanezen a napon, mintegy alátámasztva Lord Gort félelmeit, a német 2. páncélos hadosztály megtámadta Boulogne-sur-Mer kikötőt, amelynek brit helyőrsége május 25-én megadta magát, igaz a brit haditengerészetnek sikerült 4286 főt kimenekíteni. A német támadás alatt a RAF még tudott légifedezetet biztosítani a városban védekező csapatoknak. Május 24-én indult támadásba Calais ellen a 10. páncélos hadosztály, a város az alig egy nappal korábban partra szállt brit 3. királyi harckocsizó ezred és a 30. lövészdandár katonái védték. A britek elkeseredetten védekeztek, mert a lehető legtöbb ideig próbálták lekötni a német erőket, elvonni azokat egy Dunkirque elleni támadástól. A védők ellenállása miatt a német támadás nem nagyon haladt előre, mire a frusztrált Guderian parancsot adott: ha május 26-án délután 2 óráig nem foglalják el a várost, akkor visszavonja a páncélosokat, és a Luftwaffét fogja felkérni a város elpusztítására. Május 26-ra a védők szinte teljesen kifogytak lőszerkészletükből, és a németeknek végre sikerült betörni a városba, délután fél 2 körül. A brit katonák egy része egészen május 27-én a reggeli órákig védte a kikötői dokkokat, ami lehetővé tette további 440 fő evakuálását. Calais ostroma négy napig le tudta kötni a német csapatokat, amelyek csak ezután állhattak neki Dunkirque ostromának. Ezért az „eredményért” azonban súlyos árat fizettek: a védők közel 60%-a meghalt, megsebesült vagy fogságba esett. #### A dunkerque-i evakuálás A szövetséges hadvezetés május 26-án indította meg a dunkerque-i bekerítésben rekedt brit, francia és belga katonák evakuálására irányuló Dinamó hadműveletet. A hadművelet első napján mintegy főt sikerült kimenekíteni. A hadművelet jórészt azt tette lehetővé, hogy a Lille-ben rekedt francia 1. hadsereg – amelyet Weygand „elfelejtett” visszavonni a többi francia egységgel együtt – egészen május 31-éig kitartott, bár ekkor a megmaradt fő kapitulált a németeknek. Amíg az 1. hadsereg utóvédharcát vívta, további szövetséges katona menekült meg Dunkirque-ből, míg a teljes partszakaszon összesen több, mint főt szállítottak Nagy-Britanniába. A szövetségesek helyzetét nagymértékben nehezítette, amikor május 27-én III. Lipót belga király kapitulált a németeknek, bár ténylegesen csak május 28-án szüntette be a harcot. A belga hadsereg kiesésével Ypres és Dixmude között rés keletkezett a szövetséges fronton, amit nagy nehézségek árán sikerült végül betömni. Május 31. és június 4. között további brit és francia katona menekült meg Dunkerque-ből, a Dynamo hadművelet során összesen főt sikerült biztonságba helyezni. A sikerek ellenére is legalább 30– francia katona esett végül a németek fogságába Dunkerque-nél. A dunkerque-i csata alatt a Luftwaffe mindent elkövetett, hogy megakadályozza a szövetségeseket – június 4-ig összesen 1882 bombázó bevetést és 1997 vadászbevetést hajtottak végre repülői. Bár a német légierőnek nem sikerült megakadályozni a szövetséges katonák evakuálását, de jelentős veszteségeket tudott okozni: összesen 89 kereskedelmi hajót süllyesztettek el ( bruttó regiszter tonna), míg a Királyi Haditengerészet 40 rombolójából 29 süllyedt el vagy rongálódott meg súlyosan. A német légierő körülbelül 100 repülőgépet, míg a RAF összesen 106 vadászrepülőgépet és 60 pilótát vesztett. A szövetséges hadvezetésben teljes zűrzavar uralkodott: alig fejeződött be a dunkerque-i evakuáció, amikor Bretagne-ban partra tették az 1. kanadai lövészhadosztály egységeit, akiket a francia fegyverletétel után sietve kellett kimenteni. A brit 1. páncélos hadosztály 1940 júniusában érkezett francia területre az 51. Highland lövészhadosztály katonáival. A britek – bár jelentős hátrányban voltak harckocsik terén és alig volt lőszerük – sikeres utóvédharcokat vívtak, Erwin Rommel tábornok később elismerően nyilatkozott a britek szívósságáról. ## Fall Rot – 1940. június 5. A Fall Gelb során a legjobban felszerelt, kiképzett és vezetett francia hadseregek jelentős része megsemmisült, vagy szétverték a német páncélos alakulatok, vagy csapdába estek és megadták magukat. A veszteségek között volt a legtöbb harckocsizó alakulat és a nehéztüzérség jelentős része is. A szövetségesek összesen 61 hadosztály vesztettek május 10. és június 4. között, és Weygandnak jelentősen megcsappant erőivel, szövetséges támogatás nélkül most egy közel 1000 kilométer hosszú, Sedantől a csatorna partjáig kialakult frontot kellett volna megvédeni. Weygandnak ekkor alig 61 francia és egy brit hadosztály állt a rendelkezésére, és a hosszú front miatt lényegében semmilyen tartaléka nem maradt a mélységben való védekezésre vagy a frontvonalban harcoló csapatok felváltására. A németeknek a támadás megkezdésekor 142 hadosztály állt rendelkezésre. ### A Weygand-vonal összeomlása A német hadvezetés június 5-én indította meg a Fall Rot névre keresztelt, második nagy támadást. A korábbi sikerek alapján arra számítottak, hogy könnyű dolguk lesz, de nagy meglepetésükre meglehetősen erős francia ellenállásba ütköztek. A franciáknak volt egy kis idejük összeszedni magukat, saját hazájukban harcoltak, előre előkészített raktárak várták őket a visszavonulás során, és a Dunkerque környékéről kimentett francia katonák közül fő ismét harcba tudott szállni. A francia hadvezetés újjászervezte a 7. és 10. hadseregeket, az 1. és 2. páncélos hadosztályokat (1., 2. DCR), illetve pótolták De Gaulle egységének, a 4. DCR veszteségeit. A francia sikereket magyarázza az is, hogy a harcokat túlélő tiszteknek már voltak tapasztalataik a németek harcmodoráról, illetve fel tudtak készülni a páncélosok elhárítására, sikeresebben tudták alkalmazni tüzérségüket, amely továbbra is felülmúlta a német tüzérséget, illetve kitapasztalták, hogyan tudják előnyükre fordítani a francia harckocsik jobb fegyverzetét és páncélzatát a csatában. Weygand most az ún. sündisznó-harcmodor alkalmazása mellett döntött. Ennek az volt a lényege, hogy minden kisebb-nagyobb települést megszállt és körkörösen megerősített, az utolsó emberig védekező helyőrségeknek pedig a lehető legnagyobb veszteséget és késedelmet kellett okozni a németeknek. Hátukban sorakoztatta fel az újjászervezett lövész és harckocsizó egységeket, amelyeknek a körbezárt csapatok felmentése, ellentámadás lett volna a feladata. A „B” hadseregcsoport június 5-én 47 hadosztállyal indított támadás Párizstól nyugatra és keletre. A jelentős túlerőben lévő németek az első 48 óra alatt lényegében semmit nem haladtak előre. Az Aisne völgyében Erich Hoepner tábornok XVI. hadteste összesen 1000 páncélozott harcjárművet és két harckocsi-hadosztályt vetett be, de az előbbiekből gyorsan elveszített 80-at. A német 4. hadseregnek sikerült néhány helyen átkelni a Somme folyón, de az Aisne mentén bajban voltak. Weygand mélységben szervezte meg a védelmet, és meg tudta hiúsítani a német átkelési kísérleteket. Amiens térségében a francia tüzérség összpontosított tüze törte meg a német támadást. A kudarcok miatt a németek ismét csak a Luftwaffe támogatására szorultak, amely képes volt elhallgattatni a francia ágyúkat, és lehetővé tette, hogy a német gyalogság lépésről lépésre előrenyomuljon. Erre csak a támadás harmadik napján került sor, és a francia légierő még ekkor is kísérletet tett az Aisne-n létesített hídfőállások bombázására. Bár a Luftwaffe ezt megakadályozta, a csata német források szerint „kemény volt és jelentős veszteségekkel járt, az ellenség komoly ellenállást tanúsított, különösen az erdőkben és a facsoportokban folytatták az ellenállást, amikor csapataink már elhaladtak mellettük”. Az elkeseredett francia ellenállás először Abbeville mellett tört meg, ahol Robert Altmayer tábornok 10. hadseregének (egy sebtében újjászervezett egység) vonalait a németek áttörték, és Rouen felé, a Szajna folyó mentén délre visszavonulásra kényszerítették. Ezt követően a francia ellenállás egyre gyengült. Rommel 7. páncélos hadosztálya átkelt a Szajnán, és Normadián keresztül nyugat felé támadva június 18-án elfoglalta Cherbourg kikötővárost. Útközben, június 12-én kikényszerítették a francia földön maradt utolsó brit egység, az 51. Highland hadosztály megadását. A hadművelet sikereihez megint nagymértékben hozzájárultak a Luftwaffe zuhanóbombázói, amelyek sikeresen törték meg a francia páncélos alakulatokat, a megerősített tüzérségi állásokat és védelmi vonalakat. A franciák nem merték összevonni és tömegesen bevetni harckocsijaikat, kis számban viszont nem tudták érvényesíteni a páncélzat és fegyverzet terén fennálló előnyüket. Június 10-én a francia kormány nyílt várossá nyilvánította Párizst, bár a főváros felé vezető utakat megerősítették. A német 18. hadsereg ekkor a francia főváros ellen fordult, és több helyen sikerült áttörnie a francia védelmi vonalakat. Weygand ekkor kijelentette, hogy a francia hadsereg nemsokára szét fog hullani. Churchill június 13-án Tours-ban vett részt a szövetségesek legfelsőbb háborús tanácsának ülésén, ahol a katasztrofális helyzetre való tekintettel a két ország formális unióját javasolta. Churchill tervét a franciák elutasították, és másnap, június 14-én Párizs elesett. A párizsiak tömegesen menekültek, de akik nem akartak vagy nem volt erre lehetőségük, meglepetéssel tapasztalták, hogy a megszálló német katonák az esetek nagy többségében udvariasan viselkedtek velük. A levegőben is kritikus volt a helyzet, mivel a francia légierő (Armée de l'Air) az összeomlás küszöbére jutott. A Luftwaffe eddigre kivívta a teljes légifölényt, a francia veszteségeket szinte lehetetlen volt pótolni már, míg a harcokban az angol támaszpontokról felszálló RAF gépek súlyos veszteségeket szenvedtek, különösen Dunkerque térségében. Június 9-e után lényegében megszűnt a francia légierő, és a Luftwaffe azt tehetett, amit akart a német hadsereg közvetett és közvetlen támogatása érdekében. ### A Maginot-vonal összeomlása Eközben a front keleti részén a „C” hadseregcsoport azt a feladatot kapta, hogy támogassa a Maginot-vonalban védekező francia csapatok bekerítését és felszámolását. A hadművelet célja Metz és térségének bekerítése volt az erődítményekkel együtt, hogy megakadályozzák az elzászi térségből induló francia ellentámadást a Somme folyó mentén támadó német csapatok ellen. Első lépésben Guderian XIX. hadteste délkelet felé, a francia-svájci határig nyomult előre, és csapdába ejtette a Vogézekben állomásozó francia csapatokat. Ezt követte a XVI. hadtest támadása nyugat felől (a Maginot-vonal hátából) Verdun, Toul és Metz ellen. A francia hadvezetés már korábban kivonta a Maginot-vonalból a csapatok nagy részét, hogy nyugatabbra, a Weygand-vonal mentén vessék be ezeket. A Maginot-vonal erődítményeit csak kisebb egységek tartották. A „C” hadseregcsoport támadása június 15-én indult meg („Tigris hadművelet”), amelynek során csapatai átkeltek a Rajna folyón, behatoltak Franciaország területére, és frontális támadást indítottak a Maginot-vonal ellen. A „Tigrist” megelőzően a német próbálkozások sikertelenek voltak: a vonal legészakibb részén egy korábbi, nyolc órás támadás eredménye 46 halott és 251 sebesült volt német részről, míg a franciák csak két katonát veszítettek. Június 15-én azonban a legjobban felszerelt és kiképzett helyőrségek is már kiürítették, vagy éppen elhagyni készülték a Maginot-vonalat, amikor megindult a német támadás. A németek jelentős számbeli fölényben voltak és több mint 1000 ágyú nyitott tüzet az erődökre. Igaz, ezek többsége első világháborús ágyú volt, amelyek nem tudták átütni a lövegtornyok páncélzatát – erre csak a 88 milliméteres ágyúk voltak képesek, és ebből csak 16 darab állt rendelkezésre. A megfelelő tüzérségi támogatás érdekében 150 milliméteres és vasúti ágyúkat is ide irányítottak, a Luftwaffe pedig az V. repülőhadtestet (Fliegerkorps) vezényelte a térségbe. A fentiek ellenére is csak igen nehezen és jelentős veszteségek árán tudtak előrenyomulni a németek. Minden erődöt egyesével kellett megrohamozni és elfoglalni vagy elhallgattatni. A Schoenenbourg erőd az ostrom alatt összesen darab 75 milliméteres lövedéket lőtt ki a támadókra, cserébe ez az erőd szenvedte el a leghevesebb tüzérségi támadásokat. A Tigris hadművelettel egyszerre kezdődött a Kleiner Bär hadművelet: a VII. lövészhadtest öt hadosztálya kelt át a Rajna folyón Colmar térségében azzal a céllal, hogy a Vogézek lábáig elfoglalják a térséget. A német gyalogságot 400 tüzérségi eszköz támogatta, és június 17-ére a hegyek közé szorították vissza az itt védekező francia 104. és 105. hadosztályokat. Ugyanezen a napon Guderian páncélosai elérték a svájci határt, és a Maginot-vonalban védekező francia csapatokat teljesen bekerítették. A legtöbb erőd június 25-én adta meg magát, német állítások szerint hadifoglyot ejtettek ezen a hadszíntéren. Néhány nagyobb erőd azonban Franciaország kapitulációja után is folytatta a harcot, a legutolsó csak július 10-én, Alphonse Joseph Georges tábornok személyes közbenjárására, és akkor is csak ellenkezésének hangot adva szüntette be a harcot. A Maginot-vonal 58 nagyobb erődítménye közül a németek csak tízet tudtak elfoglalni a harcok során. ### Olasz beavatkozás Június 10-én az addig semleges (bár Németország szövetségesének számító) Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és Nagy-Britanniának. Az olasz hadsereg azonban jóval gyengébben volt felszerelve és kiképezve, mint a német, és alig ért el sikereket a hadjárat utolsó napjaiban. Benito Mussolini tisztában volt hadserege gyengéivel, de előre látta Németország győzelmét, és helyet akart magának biztosítani a tárgyalóasztalnál. Mint azt a vezérkari főnöknek, Pietro Badoglio marsallnak kifejtette: „Csak pár ezer halottra van szükségem ahhoz, hogy úgy üljek oda a tárgyalóasztalhoz, mint aki ténylegesen harcolt.” Az alpesi francia csapatokat vezénylő René Olry tábornok azonban minden olasz támadást meghiúsított. ### A második brit evakuálás A francia ellenállás összeomlása szükségessé tette a brit erők újbóli evakuálását is, amire június 15. és 25. között került sor (Ariel hadművelet). A Luftwaffe korábban kudarcot vallott a dunkerque-i evakuálás során, és a légierő vezetése elhatározta, hogy mindenáron megakadályozza a szövetséges katonák kimentését. Az 1. légihadtest kapta feladatul, hogy Normandia és Bretagne kikötőiben támadja a szövetséges hajókat. Június 9–10-én Cherburgra 15 tonna bombát dobtak le, míg Le Havre-t összesen tíz bombatámadás érte. Június 17-én Junkers Ju-88 zuhanóbombázók St Nazaire partjainál elsüllyesztették a tonnás RMS Lancastria csapatszállító hajót, és összesen 4000 fő vesztette életét a támadás során. A részleges sikerek ellenére sem tudták megakadályozni azonban – fő sikeres evakuálását. ### Kapituláció és fegyverszünet Mivel kormánya ellenségesen reagált Churchill javaslatára, hogy formálisan egyesítsék Nagy-Britanniát és Franciaországot, és mivel azt hitte, hogy miniszterei többé nem támogatják, Paul Reynaud francia miniszterelnök június 16-án lemondott. Helyét az első világháborús hős, Henri Philippe Pétain marsall vette át, aki rádióüzenetében bejelentette, hogy fegyverszünetet fog kérni Németországtól. Hitler, amint meghallotta, hogy a franciák a megadásról akarnak tárgyalni, a compiègne-i erdőt jelölte ki helyszínül. Compiègne azért volt fontos a németek, de különösen Hitler számára, mivel itt írták alá a császári Németország képviselői az első világháborút lezáró Compiègne-i fegyverszüneti egyezményt 1918. november 10-én. Hitler a helyszín megválasztásával is ki akarta elégíteni bosszúszomját. Az eseményre előkerítették ugyanazt a vasúti kocsit, amelyben a francia és a német fél képviselői 1918-ban találkoztak, és ugyanarra a helyre állították fel. A fegyverszüneti egyezmény aláírására 1940. június 22-én került sor. Hitler ugyanabban a székben ült a ceremónia elején, mint amelyben Ferdinand Foch marsall foglalt helyet annak idején. Az egyezmény bevezetőjének felolvasása után azonban felállt, és faképnél hagyta a francia küldöttséget, és a tárgyalásokat a Wehrmacht vezérkari főnökére, Wilhelm Keitelre hagyta. A fegyvernyugvás június 25-én hajnali 1.35-kor lépett életbe. ## Következmények A fegyverszüneti megállapodás értelmében Franciaországot három részre osztották fel. Az ország északi részét a belgiumi katonai kormányzóság alá rendelték, az északi és nyugati rész német megszállás alá került, míg délen létrejött egy névleg önálló francia állam, amelyet a kormány székhelyéről Vichy-Franciaországnak (Zone libre) neveztek. Délkeleten egy kis területet az olaszok foglaltak el. Az atlanti partvidéket a németek közvetlen katonai irányítás alá vonták, ahová francia civileknek (az ott lakók kivételével) tilos volt belépni. Az északi megszállási övezetben elvileg a Vichy-kormány gyakorolta a polgári közigazgatást. Északkeleten Strasbourgot és környékét a Harmadik Birodalomhoz csatolták, aminek következményeként a férfilakosságot besorozták a Wehrmachtba. Franciaország többi részéről „csak” munkaszolgálatosokat hurcoltak el. Charles de Gaulle, akit Renaud nemzetvédelmi államtitkárnak nevezett ki Londonban, június 18-án kiáltványt adott ki, amelyben elutasította Petain kormányát, és felhívta a franciákat, hogy szervezzék meg a Szabad Francia Erőket, és folytassák a harcot a németek ellen. A britek attól tartottak, hogy német kézre kerül a jelentős francia flotta, amelynek egy része Toulonban, egy része észak-afrikai kikötőkben állomásozott. Mivel a francia vereség után a németek tervbe vették a britek elleni inváziót, amelyhez minden elérhető hadihajóra szükségük volt, a britek megtámadták és elsüllyesztették a Mers-el-Kébir kikötőjében állomásozó francia hadihajókat. A támadás során 1297 francia tengerész vesztette életét, egy francia csatahajó elsüllyedt, öt másik hadihajó megrongálódott. A francia Strasbourg csatacirkáló és négy romboló megmenekült, ezeket 1942-ben a franciák maguk süllyesztették el, amikor 1942 novemberében a németek bevonultak a szabad zónába az Anton hadművelet során. Franciaország felszabadítása 1942-ben kezdődött, amikor a szövetségesek partra szálltak Észak-Afrikában és elfoglalták az ottani francia területeket. 1944. június 6-án került sor a normandiai partraszállásra, a szövetségesek augusztus 24-én szabadították fel Párizst, és 1944 szeptemberére az ország legnagyobb része felszabadult a német megszállás alól. A német megszállás ideje alatt összesen francia vesztette életét: 1939–1940-ben fő esett el a harcokban, míg a Szabad Francia Erők kötelékében 1940–1944 között további fő vesztette életét. Az Elzász-Lotaringiából besorozott katonák közül -en vesztették életüket. A polgári áldozatok számát -re becsülik ( fő a bombázások következményeként, további az ellenállás során, főt a német megszálló erők gyilkoltak meg). A hadifoglyok és deportáltak számát -re becsülik, akik közül fő halt meg fogságban (közülük főre becsülik a koncentrációs táborokba hurcolt francia zsidók számát). ## Veszteségek ### Tengelyhatalmak A hadjárat német veszteségeit nem könnyű megbecsülni, a leggyakrabban elfogadott számítás szerint fő vesztette életét a harcokban, fő sebesült meg, fő eltűnt. Mások a német veszteségeket főre becsülik, elsősorban a harcok után életüket vesztett sebesültek és az eltűnt, később halottá nyilvánított katonák beszámításával. A franciaországi hadjárat során a Luftwaffe frontvonalbeli erőinek 28%-át vesztette el, összesen mintegy 1236–1428 repülőgépet (ebből 299-et baleset következtében). További 323–488 repülőgép megsérült, vagyis a hadjárat a Luftwaffe erejének 36%-át érintette. A pilóták és a személyzet vesztesége 4417 fő volt, ezek közül 1129 halott, 1930 hadifogságba esett vagy eltűnt. A foglyok többségét a francia fegyverletétel után kiszabadították. Olasz részről a veszteségek: 1247 halott vagy eltűnt, 2361 sebesült, illetve további 2000 fő szenvedett fagyási sérüléseket az Alpokban. ### Szövetségesek Francia részről főre becsülik a harcok során meghalt katonák számát (beleértve körülbelül 5400 fő észak-afrikai katonát), fő eltűnt, fő megsebesült, fő hadifogságba esett. Újabb francia kutatások és fő közé teszik a halottak számát. 1940 augusztusáig hadifoglyot hurcoltak Németországba, ezek közül mintegy fő maradt fogságban egészen 1944–45-ig, amikor az előrenyomuló szövetséges csapatok felszabadították a hadifogolytáborokat. Összesen francia katona halt meg német fogságban, megszökött, míg főt különböző német-francia egyezmények alapján hazaengedtek, több százat közülük betegségre vagy fogyatékosságra hivatkozva. A hadjárat során a francia légierő 1274 repülőgépet vesztett. Brit részről a veszteségek elérték a főt (halottak, sebesültek, hadifoglyok és eltűntek együtt). A Brit Expedíciós Erők járműve semmisült meg vagy került a németek kezére, 2472 ágyút semmisítettek meg vagy hagytak hátra az evakuálások során. A RAF a hadjárat során (május 10. és június 22. között) 931 repülőgépet és 1526 pilótát veszített. A belga hadsereg vesztesége 6093 fő halott és sebesült volt, kb. 2000 hadifogoly halt meg német fogságban, az eltűntek számra több mint 500 volt. A németek összesen belga hadifoglyot ejtettek. A harcokban részt vettek lengyel katonák is, akiket két önálló egységbe szerveztek. A lengyelek vesztesége mintegy 6000 fő volt a harcok során, a Svájcba menekült 2. hadosztály katonái pedig a háború alatt svájci internálótáborban voltak fogva tartva. ## A francia összeomlás okai A franciaországi hadjárat megkezdésekor a Wehrmacht sem személyi állomány, sem pedig technikai eszközök tekintetében nem múlta felül lényegesen a francia hadsereget. A franciáknak is rendelkezésükre álltak olyan korszerű harckocsik, amelyek mind fegyverzet, mind páncélvédettség terén fel tudták venni a harcot a német Panzer III és IV típusokkal. Azonban a francia hadvezetés és hadszervezés olyan elavult elveket követett, amelyek végül nem tették lehetővé, hogy sikeresen felvegyék a harcot. Az egyik ilyen alapelv az volt, hogy a hadsereget védelmi jellegű hadműveletekre tervezték bevetni – ennek következtében mind a fegyverzet, mind a kiképzés, mint az alakulatok megszervezése a védelmi harc követelményeinek volt alárendelve. A vereség másik következménye, hogy a hadsereg és a gazdaság mozgósítása csak aránylag későn kezdődött, a hadianyagok termelését nem sikerült felfuttatni, és a modern harckocsik és repülőgépek nem érték el időben és nagy tömegben a frontvonalon harcoló csapatokat. A harmadik nagy ok a francia hadvezetés meglehetősen merev elképzeléseiben és alapvetően hibás stratégiai tervezésében rejlik. Gamelin nyomására a szövetségesek egy Belgium ellen irányuló német főcsapás elhárítására készültek fel, és az ennek ellentmondó hírszerzési jelentések hatására sem változtattak a háború előtti terveken. Hadászati szinten a hadművelet megindításakor északra indított francia egységek elvesztése jelentette a legnagyobb csapást, ezeket szemből a „B” hadseregcsoport támadta, míg az „A” hadseregcsoport mélységben bekerítette és felmorzsolta. ### Légierő és tüzérség A hadjárat kezdetétől fogva a Luftwaffe uralta az eget, a vele szemben álló francia vadászrepülők túl kevesen voltak ahhoz, hogy felvehessék a harcot. A korszerű Dewoitine D.520 francia vadászrepülőből csak 36 darab állt rendelkezésre a fronton 1940. május 10-én, mivel túl későn kezdődött meg a típus sorozatgyártása. Emiatt a francia légierő csak elavult, lassú és gyenge fegyverzettel felszerelt típusokkal rendelkezett. A francia hadsereg légvédelmi tüzérsége lényegében alkalmatlan volt a Luftwaffe elhárítására, ismételten a túl későn megkezdett fegyverkezés következményeként. A legtöbb francia egység a gyalogság ellen rendszeresített géppuskákat volt kénytelen légvédelmi célokra alkalmazni. A francia légierő kötelékeit szétszórták a hátországban, és gyakran nem tudtak idejében közeltámogatást nyújtani a harcoló csapatoknak, akikkel nem is tudtak közvetlen rádiókapcsolatot létesíteni. Az 1930-as évek során a francia katonai vezetés nem dolgozta ki a légierő közeltámogatási doktrínáját, nem volt elképzelése arról, hogyan alkalmazza az összhaderőnemi harc során. A francia harckocsik nagy részét nem a német harckocsik lőtték ki, hanem levegőből, a Ju 87 Stuka zuhanóbombázók semmisítették meg ezeket. Tüzérség tekintetében nem volt a franciáknak szégyenkeznivalójuk, a német feljegyzések is a francia tüzérek nagyfokú hatékonyságáról és pontosságáról számolnak be. Azonban a németek által alkalmazott összhaderőnemi harc egyik jellemzője a nagyfokú mobilitás, ami sok esetben meglepte a franciákat – igen gyakran a francia ütegeket közvetlen német támadás érte és ekkor kénytelenek voltak a 75 milliméteres ágyúkat közvetlen irányzású páncéltörő ágyúként használni. ### Harckocsik A széles körben elterjedt hiedelemmel ellentétben a Wehrmacht páncélosai nem voltak legyőzhetetlenek, sőt, a hadjárat megindulásakor a francia Somua S35 és Char B1 harckocsik számítottak a kor legjobbjainak fegyverzet és páncélvédettség terén. Páncélzatuk ellenállt a németek rendelkezésére álló páncéltörő ágyúk, illetve a Panzer III-asok és IV-esek tüzének is. Bár ezek a típusok nem álltak rendelkezésre nagy számban és a francia harckocsik túlnyomó többsége könnyű páncélos volt (mint például a Renault R35, R39, Hotchkiss H35, H39, illetve az első világháború idejéből származó és teljesen elavult FT17/18), de ugyanez volt a helyzet a németeknél is: a Panzer IV csak a harckocsizó csapatok állományának körülbelül 10%-a volt. A hadtörténelem első nagyszabású harckocsi-ütközetében, a hannut-i csatában a francia harckocsizók sikeresen vették fel a harcot a németekkel, az ütközetet elsősorban a német légifölény, illetve a Wehrmacht és a Luftwaffe közötti koordináció döntötte el. A francia harckocsik nagy hátrányát jelentette, hogy a toronyban egyedül volt a parancsnok, aki a löveget is töltötte és kezelte, emellett a vezetőt is irányította. A német harckocsik ezeket a feladatokat különválasztották, a Panzer IV személyzete öt fő volt: parancsnok, tüzér, töltő, vezető, híradós/géppuska-kezelő. Egyértelműen látszott, hogy a német harckocsik személyzete jobban tud alkalmazkodni a helyzetek gyors és éles változásaihoz. A francia harckocsik nagy része emellett nem volt rádióval felszerelve, amelyiknek meg volt, a kis hatótávolság és a megbízhatatlan működés miatt nem tudta nagy hasznát venni. A francia harckocsizó alakulatok parancsnokai rá voltak kényszerítve a jelzőzászlók alkalmazására, miközben nemegyszer lepték meg őket a nagy ütemben támadó német harckocsizók. A németek a rádió segítésével gyorsan tudták továbbítani a parancsokat, összehangolni a páncélos és lövész alegységek harcát. A francia harckocsikat – az első világháborúban kialakult doktrínának megfelelően – a gyalogság támogatására tervezték, ezért sem sebességük, sem hatótávolságuk nem felelt meg a modern hadviselést jellemző nagyfokú manőverezés követelményeinek (kivéve a Somua S35-öt). Emiatt számos francia harckocsit egyszerűen magára hagyott a személyzete, amikor kifogyott a benzin, és ezeket a németek minden nehézség nélkül fel tudták később használni. ### Harcmodor A francia hadsereg nem is a felszerelés, hanem a hadászati és harcászati elképzelések, a harckocsik alkalmazásának és a légierővel való koordináció terén volt a legnagyobb hátrányban. A 2592 német harckocsi nagy részét tíz önálló hadosztályba szervezték: a kb. 250 harckocsi harcát gyalogság, műszaki alakulatok, gépesített tüzérség és logisztikai alakulatok, illetve a közeltámogató légierő biztosította. Ezzel szemben a több mint 3200 francia harckocsi kétharmadát vegyes összetételű, ún. harckocsi zászlóalj-csoportba (groupements de bataillons de chars) szervezték. Ezeknek a zászlóaljaknak nem voltak meg sem az adottságaik, sem lehetőségük önálló manőverek végrehajtására, nem volt támogató tüzérségük, sem légifedezetük, sem megfelelő logisztikai támogatásuk. A francia vezérkar számára, csakúgy, mint 1918-ban, a harckocsi továbbra is a gyalogság harcát támogató eszköz maradt. A francia harckocsik, esetenként jobb fegyverzetük és páncélzatuk ellenére, számos hátránytól szenvedtek: a rádiókommunikáció szinte totális hiánya, a parancsok továbbításának nehézkessége, a kis hatótávolság és az időben érkező utánpótlások hiánya, a harckocsi személyzetének túlterheltsége. Ennek ellenére helyi sikereket elértek – Stonne térségében, Sedantól délre több mint 100 német páncélost lőttek ki, ebből 12-t egyetlen Char B1, illetve további sikereket értek el Hannut és Montcornet (De Gaulle támadása) térségében. Azonban így sem tudták befolyásolni az események menetét – a németek jóval nagyobb tempót diktáltak, és a Luftwaffe gyorsan gondoskodott arról, hogy a francia páncélosok ne tudjanak nappal menetet végrehajtani vagy nagy tömegben támadni. ### Hadvezetés A hadjárat első napjaitól kezdve megmutatkoztak a francia vezérkar és egészében a parancsnoki állomány hiányosságai: merev, dogmatikus gondolkodás, a kommunikációs rendszer hiányosságai miatt késve megérkező parancsok és jelentések, általánosságban az információáramlás lassúsága. A legjobb harckocsizó egységeket elszórtan és késve vetették be, gyakran teljesen felesleges áldozatokat hozva, majd feláldozták ezeket a visszavonulás fedezésére. Néhány tábornoknak arról sem volt fogalma, hogy mely egységeknek parancsoltak és azok éppen hol voltak. A vezérkart a német előrenyomulás sebessége annyira meglepte és kizökkentette, hogy lényegében képtelen volt időben alkalmazkodni a folyamatosan változó helyzethez és időben kiadni a megfelelő utasításokat, hiszen azt sem tudták, hogy hol vannak a saját és hol az ellenséges egységek. A háború előtt számos katonai és polgári vezető figyelmeztette a vezérkart, hogy a Sedan környéki védelmi állások nem megfelelően, de utóbbi vakon bízott abban, hogy az Ardenneken keresztül nem lehetséges harckocsikkal átkelni, és a fő támadás Belgium felől várható majd. Láthatóan elfelejtették Napóleon intését, miszerint a legjobban kidolgozott haditerv sem ér semmit, ha nem számol a váratlannal, a német hadvezetés pedig szemmel láthatóan „elfelejtett” a francia vezérkar által kidolgozott szabályokhoz alkalmazkodni. ### Alacsony morál és kishitűség A német Blitzkrieg, azaz villámháborús hadviselés legyőzhetetlenségébe vetett mítosz jórészt a francia politikai és katonai vezetés kreálmánya (magát a szót a brit sajtó alkotta), hogy ezzel is csökkentsék felelősségüket a vereségben. A fegyverszünet után a Vichy-kormány megkísérelte megállapítani a felelősséget a vereségért és már ekkor elhangzott, hogy a Wehrmacht 7500 harckocsit, a Luftwaffe 5000 repülőgépet vetett be a franciák ellen. Azonban a vereség jórészt a vezető réteg és a kisemberek kishitűségén is múlt, akik nem akarták ezt a háborút, és vakon hittek abban, hogy a német hadsereget első világháborús módszerekkel megállásra és állóháborúra lehet kényszeríteni. Taktikai, hadvezetési és részben fegyverzeti fölényüknek köszönhetően a németek azonban átkeltek az Ardenneken, áttörték a szövetséges állásokat Sedan térségében és bekerítették a front északi részén harcoló alakulatokat. Hat hét alatt 95 francia, 10 brit, 35 belga és 10 holland hadosztályt győztek le, morzsoltak fel és semmisítettek meg, és Franciaországra történelmének egyik legsúlyosabb és legmegalázóbb vereségét mérték. ## Kronológiai áttekintés - 1939\. október 9.: Hitler kiadja a parancsot a nyugati hadjárat (Westfeldzug) terveinek elkészítésére. - október 19.: Franz Halder vezérkari főnök elkészíti a támadási terv első változatát: frontális támadás Belgium–Hollandia ellen. - 1940\. január 10.: Mechelen-incidens, a német tervek a belga hadsereg kezére kerülnek. - február 24.: a támadási tervek 4. változata, Von Manstein és Guderian elképzelései alapján: nagyarányú harckocsi-támadás nyugati irányba. - május 9.: a Wehrmacht megszállja Luxemburgot. - május 10.: a német hadsereg támadást indít Belgium és Hollandia ellen, Luxemburg kapitulál. - május 15.: Rotterdam bombázása után Hollandia kapitulál. - május 17.: a német csapatok bevonulnak Brüsszelbe, a rákövetkező napon elesik Antwerpen. - május 20–27.: német támadás, majd áttörés Sedan térségében. - május 20.: német harckocsik elérik Abbeville térségét. - május 28.: a belga hadsereg megadja magát. - május 26.–június 4.: Dynamo hadművelet, a szövetséges haderő evakuálása Dunkerque térségéből. - június 5.: Fall Rot, megindul a hadművelet második szakasza. - június 14.: a németek elfoglalják Párizst. - június 22.: a francia kormány képviselői aláírják a fegyverszüneti egyezményt. - június 24.: aláírják a francia-olasz fegyverszüneti egyezményt. - június 25.: életbe lép a fegyverszünet. - július 25: Németországhoz csatolják a Mosel vidéket, Elzászt és Lotaringiát. ## További képek ## Fordítás ## Források és ajánlott szakirodalom

Galaxis útikalauz stopposoknak

A Galaxis útikalauz stopposoknak című sorozatot (eredeti angol címén The Hitchhiker’s Guide to the Galaxy) először Douglas Adams rádiójátékaként ismerte meg a közönség, amelyet 1978-ban a BBC 4 rádió sugárzott fejezetenkénti folytatásokban. 1979 és 1992 között Adams ötrészes regényfolyamot írt, majd 2009-ben kiadták az Eoin Colfer által írt hatodik részt. 1981-ben televíziós sorozat, 1984-ben számítógépes játék, 1993 és 1996 között képregény és 2005-ben mozifilm is készült belőle, melynek forgatókönyvírója és egyik producere maga Douglas Adams volt. 2004–2005 folyamán a regény 3., 4. és 5. részének története alapján The Hitchhiker's Guide to the Galaxy Tertiary to Quintessential Phases címmel egy újabb, 14 részes rádiójátékot sugárzott a BBC 4. A sikeres regénysorozatot több mint harminc nyelvre fordították le, lemez, kazetta és CD formátumban is kiadták, valamint színházi előadásként is látható volt. A sorozat címét az elektronikus útikalauz után kapta, mely a világegyetem összes információját tartalmazza, és regénybeli népszerűségének oka a borítóján található Ne ess pánikba felirat. A Galaxis útikalauz stopposoknak gyakran szerepel „HHGTTG” vagy „H2G2” rövidítésként. Az előbbit Neil Gaiman használta először Don't Panic: The Official Hitch-hiker's Guide to the Galaxy Companion című művében, az utóbbi a BBC által működtetett h2g2 internetes enciklopédia neve lett, amelyet 1999 áprilisában indított Douglas Adams. ## Háttér Az első rádiójáték egy „The Ends of the Earth” (magyarul: A Föld pusztulásai) című kezdeményezésből származik. Ez egy hat epizódos történet volt, amelyek során hat különböző módon pusztul el a Föld. Az első epizód írása során Douglas Adams rájött, hogy szükség lenne egy földönkívülire a bolygón, és az idegennek egy megfelelő indok is kell, amiért a Földre érkezett. Adams végül amellett döntött, hogy az idegen a Galaxis útikalauz stopposoknak című útikönyv világjáró kutatója lesz. Az epizód formálódása során az útikönyv lett a történet – és az egész sorozat – központi témája, az eredeti ötletből csak a Föld pusztulása maradt meg. Adams szerint a mű címét egy 1971-es esemény ihlette, amikor Európa körül autóstoppolt egy Hitch-hiker's Guide to Europe című európai útikönyv társaságában. Miközben részegen feküdt egy innsbrucki mezőn és a könyvvel a kezében bámulta a csillagokat, úgy gondolta, jó ötlet lenne valakinek egy stopposoknak szóló útikönyvet írni a galaxisról is. Később azonban Adams már úgy nyilatkozott, annyiszor mesélte el ezt a történetet, hogy már nem is emlékszik magára az eseményre, csak arra, hogy elmeséli azt. Barátai szerint Adams 1973-ban egy görögországi nyaraláson vetette föl a galaxis körüli stoppolás ötletét. Az útikalauz a cselekmény szerint a Tejút galaxisának elektronikus útikönyve, melyet eredetileg a Megadodo Publications adott ki, mely az Ursa Minor Béta bolygójának egyik legnagyobb kiadója. A történet alakulását gyakran megszakítják az útikalauz egyes szemelvényei, melynek hangja az első két rádiósorozatban és a televíziós sorozatban Peter Jones, a rádiósorozat további részeiben William Franklyn, a moziverzióban Stephen Fry volt. A sorozat különböző megjelenései azonos alaptörténetet mondanak el. A történet Arthur Dent, egy boldogtalan angol férfi, valamint néhány egyéb főszereplő kalandjait követi. Ford Prefect – aki Földre érkezése után a Ford Prefect autómárka után nevezte el így magát – egy földönkívüli lény, aki valahonnan a Betelgeuse mellől származik, munkája pedig az útikalauz bővítése, pontosítása. Zaphod Beeblebrox Ford másod-unokatestvére és a galaxis exelnöke; Marvin, a paranoid robot és Trillian, földi nevén Tricia McMillan, aki Arthur mellett az emberiség egyetlen túlélője. ## Az eredeti rádiójáték A Galaxis útikalauz hat epizódos első rádiójáték-sorozata (The Hitchhiker's Guide to the Galaxy Primary and Secondary Phases) 1978-ban került műsorra a BBC Radio 4 rádiócsatornán. Az első epizódot, amelyet tulajdonképpen nem vertek nagydobra, 1978. március 8-án, szerdán este fél 11-kor sugározta a BBC. Ennek ellenére jelentős közönségvisszhangot váltott ki és kifejezetten jó kritikákat kapott. Az érdeklődőknek, akikkel Douglas Adams beszélt telefonon, leginkább Marvin tetszett a legjobban, holott az író őt csupán egyetlen jelenet poénjának szánta. Később az év során a BBC egy karácsonyi különkiadást is készített, amely összekötő kapocs volt az első és a második sorozat között. A különszám a második hat részes sorozat részeként, később The Secondary Phase címen jelent meg kazettán és CD-n. Az első és második sorozatot az Egyesült Államokban kissé vágott verzióban közvetítette az NPR rádiócsatorna. Az első sorozatot 1978-ban kétszer, a további évek során számos alkalommal megismételték, ennek hatására jelent meg a hanglemez. A második sorozatot 1980-ban tűzte műsorára a BBC. A rádiósorozat, illetve a hanglemez és televíziós sorozat esetében sikert aratott a komikus színész, Peter Jones hangja a Galaxis útikalauz hangjaként. Az alkotók három hónapig kerestek egy Peter Jones-hangzású színészt a narrátor szerepére, majd a sikertelen keresés miatt vonakodva és meglehetősen drágán magát Peter Jonest hívták. Jones zengő, idős tónusú hangja kétségtelenül óriási lendületet adott a sorozatnak és megalapozta hangulatát. Adams azt mondta, a műsort egy modern rock albumhoz hasonlóan szeretné elkészíteni. A költségvetés jelentős részét a hanghatásokra költötték, amelyeken legtöbbet Paddy Kingsland (bevezető epizód és második sorozat), Dick Mills és Harry Parker (első sorozat 2-6. epizód) dolgozott. A sorozat arról is híressé vált, hogy az első vígjáték sorozat volt, amelyet sztereóban készítettek már 1978-ban. Az a tény, hogy a rádiójátékot készítő hangtechnikusok a modern rádiózás élenjáró eredményét hozták létre, később is megismétlődött, amikor a következő sorozat rádióváltozata lett az első olyan rádiójáték, amelyet négycsatornás dolby surround technikával készítettek. A rádiójátékhoz, lemezkiadványokhoz, illetve a televíziós és film verziókhoz használt betétdal a Journey of the Sorcerer, mely az Eagles együttes tagjának, Bernie Leadon-nek az instrumentális műve, és az 1975-ös One of These Nights című albumukra vettek fel. Az eredeti felvételt csak a rádiósorozatban használták. A lemez és a televíziós sorozat számára Tim Souster készített egy hasonló hangzású feldolgozást, a 2005-ös mozifilmhez Joby Talbot szerzett újabb változatot, majd a 2004–2005-ben sugárzott második rádiójáték-sorozathoz pedig Philip Pope feldolgozását alkalmazták. Adams futurisztikus hangzása miatt választotta ezt a dalt a sorozathoz, illetve azért, mert bendzsót használnak benne, ami Adams szerint amolyan „úton lévő érzést, stoppos hangulatot” sugároz. Az első két sorozat 12 epizódja 1988-ban megjelent kazettán és CD-n, ez volt a BBC Radio Collection első CD-kiadványa. 1992-ben újra kiadták, ekkor nevezték el az első hat epizódot The Primary Phase-nek, a második hatot pedig The Secondary Phase-nek az általában használt első és második sorozat elnevezés helyett. Akkoriban már tárgyalások folytak Dirk Maggs íróval a harmadik sorozatról, Az élet, a világmindenség, meg minden adaptációjáról, de ez a következő tíz évben még nem készült el. ### Főszereplők - Simon Jones – Arthur Dent - Geoffrey McGivern – Ford Prefect - Susan Sheridan – Trillian - Mark Wing-Davey – Zaphod Beeblebrox - Stephen Moore – Marvin, a paranoid android - Richard Vernon – Szlartibartfaszt - Peter Jones – az Útikalauz hangja ## Regények A rádiójáték sikere után érdeklődni kezdtek a kiadók, és a Pan Books megbízta Adamset, hogy írja meg a sorozatot regényformában is. Ezzel párhuzamosan Adams dolgozott a második rádiójáték-sorozaton és a Ki vagy, Doki? televíziós sorozathoz írt forgatókönyveket, így hosszas halogatás után 1979 szeptemberében jelent meg az első rész Galaxis útikalauz stopposoknak címmel. Egy évre rá hanglemez kiadványok és újabb rádiójátékok után megjelent a második rész, a Vendéglő a világ végén, 1982 nyarán pedig Az élet, a világmindenség, meg minden. Ekkortájt Adams Amerikába utazott, hogy forgatókönyvet írjon a mozifilm verzióhoz, ennek csúszása idején írta meg a Viszlát, és kösz a halakat! című negyedik részt, ami 1984 őszén jelent meg. Végül 1992-ben készült el a „trilógia” befejező része Jobbára ártalmatlan címmel. A regénysorozat a borító szerint egy „öt részes trilógia”. A harmadik rész borítóján még „trilógia”, a negyedik rész borítóján pedig „trilógia négy részben” szerepel. Az ötödik rész amerikai borítóján a híres mondat jelent meg: a teljesen pontatlanul elnevezett Útikalauz-trilógia ötödik része, az ezt követő kiadásokat – köztük egyes magyar megjelenéseket is – a teljesen pontatlanul elnevezett Galaxis-trilógia [első, második, harmadik, negyedik, ötödik] része mondattal adták ki. Az ötödik rész fülszövegén az alábbi mondat olvasható: A könyv, ami egészen új értelmet ad a „trilógia” szónak. Szívroham miatt bekövetkezett halálát megelőzően Adams még fontolgatta egy hatodik rész megírását. Harmadik Dirk Gently-regényén dolgozott éppen A kétség lazaca munkacímmel, de úgy érezte, a könyv nem elég jó és félretette. Egy interjúban azt nyilatkozta, a könyv egyes ötletei jobban illenének az Útikalauz-sorozatba, ezért inkább át kellene dolgoznia azokat egy hatodik Útikalauz-résszé. A Jobbára ártalmatlan című ötödik könyv „nagyon barátságtalan (zord)” és „szeretne az Útikalauznak egy némiképp vidámabb” befejezést. Adams azt is megjegyezte, hogy ha megírná a hatodik részt, ugyanarról a helyről folytatná a szereplők történetét, ahol az ötödik részben abbahagyta. Eoin Colfer, aki végül is megírta a sorozat Ja, és még valami... című hatodik részét, ezt az utóbbi koncepciót követte, és A kétség lazaca alapötleteit nem hasznosította. ### Galaxis útikalauz stopposoknak A könyvsorozat első része a rádiójáték első négy epizódjából készült. Először 1979-ben jelent meg, és mivel a BBC Publishing elutasította a rádiójáték regényként való kiadását – amit később meg is bánt –, a Pan Books lett a könyv kiadója. A könyv már a megjelenését követő második héten az eladási listák élére került, és megjelenésének első három hónapjában több mint példányban fogyott az Egyesült Királyságban. 1980 októberében az Egyesült Államokban megjelent a kemény borítós változat, majd 1981-ben ingyen példányt osztottak szét a Rolling Stone magazin mellékleteként. 1994-ben az első rész megjelent fényképekkel illusztrált kiadványban is. 2005-ben a Del Rey Books újabb borítóval adta ki a sorozatot az azonos címmel készült mozifilmmel egy időben. Ekkor már 14 millió eladott példányszám fölött járt a könyv. Ford a történet elején Arthur Dent nevű barátját keresi fel islingtoni otthonában, hogy figyelmeztesse őt a közelgő világvégére, azonban barátja éppen a háza előtt fekszik a földön fürdőköpenyben egy nagy, sárga buldózer előtt, hogy megakadályozza otthona lerombolását, ami egy tervezett gyorsforgalmi út útvonalában fekszik. Ford ráveszi a dózerolást felügyelő Mr. Prossert, hogy feküdjön egy félórára a sárba Arthur helyett, amíg ő és barátja elugranak a Ló és Lovász nevű közeli ivóba, ahol Ford elmeséli, a vogonok a Föld felé közelednek, hogy elpusztítsák, mert a bolygó egy új hiperűrsztráda útvonalában áll. Ford és Arthur űrhajóstoppal menekül el, éppen a kipusztításukra érkező vogon hajóra kerülnek. A hajó kapitánya, Prostatikus Vogon Jeltz kegyetlenül megkínozza őket egyik verse előadásával, majd kidobják őket az űrbe. Szerencséjükre Zaphod Beeblebroxnak, Ford másod-unokatestvérének valószínűtlenségi hajtóművel működő Arany Szív nevű (lopott) űrhajója az utolsó pillanatban felveszi őket. Itt találkoznak össze Zaphoddal, Trilliannel és Marvinnal. Zaphod űrhajója a Lófej-ködbe, azon belül a Magratheára, egy ötmillió éve alvó luxusbolygóra tart, amely egykor bolygógyártással foglalkozott. Ott Szlartibartfaszttól megtudják, hogy a Földet a szuperintelligens, pándimenzionális lények (egerek képében) megrendelésére készítették, a bolygó ugyanis egy olyan számítógép, amelynek feladata megadni a Végső Kérdést a 42-re, ami egyébként a válasz „az életre, a világmindenségre, meg mindenre”. Az egerek, akik a számítógépprogramot kormányozták, válasz nélkül maradtak, mivel a program vége előtt öt perccel a vogonok lerombolták a Földet, ezért Trillian két egere, Frankie és Benji, ki akarják venni Arthur agyát, a számítógépes program utolsó maradványát, hogy megtalálják benne a program eredményét. Ford, Arthur és a többiek sikeresen elmenekülnek a Magratheáról, mert a megállításukra érkező űrhajó öngyilkos lesz, amikor meghallgatja Marvin világegyetemről alkotott véleményét. ### Vendéglő a világ végén A sorozat második része a rádiójáték további, vagyis 5-12 részei alapján készült, bár a sorrendben történtek jelentősebb változtatások, valamint kimaradtak a Brontitallon játszódó események, és a Haggunenon-részeket a Katasztrófasújtotta Terület eseményeire cserélték. Előbbi csak az LP-kiadványon jelent meg először. Douglas Adams szerint a Vendéglő a világ végén a legjobb az öt történet közül. Ford Arthurral, Zaphoddal, Trilliannel és Marvinnal az Univerzum Pereme Étterembe utaznak, majd a vacsora után az étterem parkolójába mennek, ahol Zaphod ellopja Pörkölt Desiato, a Katasztrófasújtotta Terület plutóniumrock-együttes tagjának fekete űrhajóját. A szereplők ezzel utaznak tovább, de az űrhajó hamarosan egy rockkoncert keretében a Kakrafoon bolygó napjába repül. Az utolsó pillanatban az űrhajó teleportjával elmenekülnek a hajóról, Ford és Arthur egy golgafrichami űrhajón kötnek ki, amely egy bolygón a rosszul sikerült landolás következtében teljesen tönkremegy. Ford és Arthur rájönnek, hogy a bolygó az őskori Föld, ahol ottragadtak. Szabadulásukra öt évet kell várniuk, mikor egy Chesterfield kanapé segítségével végre elmehetnek. ### Az élet, a világmindenség, meg minden Az élet, a világmindenség, meg minden, a sorozat harmadik része volt az első olyan, amely először regény formájában született meg, és nem rádióadaptáció volt. A történetet Adams eredetileg egy Ki vagy, Doki?-epizód részeként írta Doctor Who and the Krikketmen címmel, de a BBC elutasította. Később felmerült, hogy ez lesz a Galaxis útikalauz stopposoknak televíziós sorozat folytatásának története, de ez végül nem készült el. A regény az Egyesült Királyságban 1982-ben, Magyarországon 1993-ban jelent meg először. 2004-ben elkészítették rádiójáték-változatát Tertiary Phase címen. A történet során Ford és Arthur átutaznak a tér-idő szerkezetében felfedezett lyukon a prehisztorikus Földről a londoni Lord's Cricket Ground nevű krikettpályára. Ott összefutnak Szlartibartfaszttal, aki a segítségüket kéri egy galaktikus háború kitörésének megakadályozásában. Sok-sok évvel korábban a Krikket bolygó népe megpróbált elpusztítani minden életet az univerzumban, de sikerült őket megállítani és bebörtönözni őket saját bolygójukon. Ezúttal ismét megpróbálják. Marvin, Zaphod és Trillian segítségével Arthuréknak sikerült megmenteni az univerzumot. ### Viszlát, és kösz a halakat! A Viszlát, és kösz a halakat! című negyedik rész 1984-ben jelent meg. 2005-ben készült el a rádiójáték változata. Arthur visszatér a Földre, ahol találkozik egy lánnyal, Fenchurchcsel, akivel egymásba szeretnek. Arthur rájön, hogy a korábban elpusztított Föld helyett a jelenlegi egy új változat, amit a delfinek intéztek el a Mentsük meg az embereket akciójuk keretében. Újra találkozik Forddal, aki állítása szerint időközben megmentette az univerzumot, valamint még egyszer utoljára űrstoppolnak, hogy megnézzék az Isten által a teremtményei részére hagyott végső üzenetét, ami így hangzik: Elnézést az okozott kényelmetlenségekért. Útközben összefutnak Marvinnal, és az univerzumnál is 37-szer idősebb, mindig lehangolt és depressziós robot az üzenet elolvasása után végre egyszer jobban érzi magát, majd szétesik. A regénynek nagyon különböző hangvétele lett a sorozat előző elemeihez képest. Ennek oka főként a romantikus szál, valamint részben az is, hogy az események többször ugrálnak az időben, ami kiszámíthatatlanabbá teszi a történteket. Az eddigiekhez képest nagyon kevés az űrutazással töltött idő, Arthur mindössze egyszer hagyja el a Földet, az utolsó fejezetben. A könyv munkálatainak idején Douglas Adams szerkesztője, Sonny Mehta beköltözött Adamshez, hogy biztosítsa a könyv határidőben való elkészültét. Ennek következtében Adams később azt nyilatkozta, nem volt igazán elégedett a könyvvel, amely több, a szerzői szándékot nem tükröző, a szerkesztő által erőltetett részt tartalmaz. A történet Adams számítógépekkel kapcsolatos nézőpontjába is betekintést enged. A korábbi regényekben a számítógépeket némiképp negatív szerepben tünteti föl, azonban a harmadik és eme regény idejére a technológiával kapcsolatos ellenérzései már jelentősen megváltoztak. Egy számítástechnikai vásáron beleszeretett a Macintosh egyik legelső modelljébe. Állítások szerint Adams volt az első a világon, aki a Macintosh modellből vásárolt, a második pedig barátja, Stephen Fry. 1993-ban a Library Journal azt írta, a regény „tele van ütődött humorral és kifacsart logikával, ami Adams írását annyira elragadóvá teszi.” A School Library Journal kritikájában az jelent meg, hogy „a humor még mindig szokatlan, de jóval szelídebb, mint az előző könyvekben. A cselekmény egyszerűbb és kevésbé bizarr, mint a korábbiak voltak.” Az ekultura.hu ismertetőjében súlyosan abszurdnak véli a történetet, emellett hol lendületesnek, hol letehetetlennek értékeli, amiben mindössze egyszer-kétszer ül le kissé az elbeszélés. ### Jobbára ártalmatlan 1992-ben jelent meg a Jobbára ártalmatlan című ötödik regény, Magyarországon 1998-ban jelent meg először. 2005-ben készült el a rádiójáték változata, melynek utolsó epizódját 2005. június 21-én sugározta a BBC Radio 4. A regény címe az első rész egyik poénja nyomán keletkezett. Az útikalauz eredeti bejegyzése a Földről ennyi volt: ártalmatlan. Ford munkája és megfigyelései során kibővítette az alábbira: jobbára ártalmatlan. A történet során a vogonok átveszik az útikalauz irányítását, hogy egyszer és mindenkorra teljesítsék a Föld elpusztítására vonatkozó parancsukat. Arthur, aki váratlanul elveszíti Fenchurchöt, galaxis-szerte utazgat mindenfelé. Űrhajó szerencsétlenséget szenved és a Lamuella bolygóra kerül, ahol letelepedik és boldog szendvicskészítőként éli életét egy kis faluban egyszerű és békés emberek között. Ezalatt Ford Prefect betör az útikalauz irodaépületébe, ahol találkozik a madár formában létező Útikalauz II-vel, a mesterséges intelligenciával, óriási hatalommal és titokzatos céllal bíró útikalauzzal. Miután Ford visszautasítja, hogy segítsen a veszélyes gépezetnek, elküldi azt Arthur címére, hogy biztonságban legyen. Trillian felkeresett egy DNS-bankot, amikor gyermeket szeretett volna, ahol egyetlen azonos fajú DNS minta volt. Mint később kiderült, Arthuré, aki korábban a levágott lábkörmeiért és köpetéért kapott pénzből utazgatott a galaxisban. Amikor Trillian egy háborúba indul tudósítani, lányát, Vaktát elviszi Arthurhoz. Vakta, egy tipikusan problémás tinédzser, ellopja a küldeményként érkezett Útikalauz II-t, és segítségével a Földre utazik. Arthur, Ford, Trillian és az alternatív univerzumbeli Tricia McMillan követi őt a Béta Klubba, így Zaphod kivételével mind együtt vannak, amikor a vogonok végül ismét megsemmisítik a Földet. Az ekultura.hu kritikája szerint a regény nem ugyanolyan szórakoztató, mint a Galaxis útikalauz-sorozat előző részei, de „ebből a regényből sem hiányzik a sziporkázó, abszurd humor, a nyelvi lelemény, és a valóban természettudományos alapokra helyezett, mégis hihetetlen fantasztikum.” ### Ja, és még valami... Douglas Adams halála után az író özvegye, Jane Belson Eoin Colfernek adott engedélyt a Galaxis útikalauz-sorozat folytatására. A hatodik részt 2008. szeptember 16-án jelentették be. Colfer arról beszélt, hogy gyalázatos dolog, hogy más író folytatja a sorozatot, ám a könyvet remek lehetőségnek látta, hogy azokkal a szereplőkkel dolgozhat, akiket gyermekkora óta szeretett, és míg igyekszik megtartani Adams szellemiségét, a saját „hangját” is hozzáadhatja a történethez. A regény 2009. október 12-én jelent meg az Egyesült Királyságban a Penguin Books, az Egyesült Államokban a Hyperion kiadásában, Magyarországon 2010-ben adta ki a GABO kiadó. 2009-ben Penny Leicester elkészítette a rádiójáték változatot tíz részben. Az eddigi epizódoktól eltérően, amelyeknek nem volt sajátos címük, csak Fit the First, Fit the Second, Leicester ezúttal mind a tíz résznek egyedi címet adott. A könyv története ott kezdődik, ahol a Jobbára ártalmatlan eseményei zárultak, amikor a vogonok halálsugara ismét elpusztította a Földet. A szereplők felébrednek egy virtuális valóságból, Zaphod mentette meg őket nem sokkal haláluk előtt, de a halálsugarat nem sikerült kikerülniük. Wowbagger, a Végtelenül Meghosszabbított menti meg őket, akivel megállapodnak, hogy segítenek neki végre meghalni. Zaphod Asgardra utazik, hogy Thor segítségét kérje ehhez. Ezalatt a vogonok a Nano bolygó felé tartanak, ahol a Földlakók egy kolóniája még életben van. Arthurék is oda indulnak, hogy megállítsák őket, útközben pedig Trillian és Wowbagger egymásba szeretnek, ami viszont megkérdőjelezi, hogy Wowbagger tényleg meg akar-e halni. Vakta segítségével Thor majdnem megöli őt, de végül is csak a halhatatlanságát veszti el, és összeházasodnak Trilliannel. Thor megállítja az első vogon támadást, majd meghal. Prostatikus Vogon Jeltz fia, Konstans Mown meggyőzi apját, hogy a Nano lakó nem földiek, ezért a parancsukkal ellentétes lenne megölni őket. A történet végéhez közeledve Arthur Vaktának keres egy lehetséges világegyetemet, amikor egy hiperűr-ugrás során alternatív valóságokon ugrik keresztül, közben találkozik Fenchurchcsel és végre oda kerül, ahol lenni szeretne. A vogonok pedig ismét felbukkannak... A hatodik rész megszületése a rajongók körében vegyes érdeklődésre talált. Egyeseknek tetszett, hogy van folytatás, mások pedig „szentségtörésnek” vélték, hogy Adams helyett valaki más írta a folytatást. A thebookseller.com szerint Colfer és a Galaxis útikalauz találkozása egy lelkesítő kombináció, bár számos rajongó sajnálta, hogy egy teljesen egyedülálló sorozat miért nem maradhat érintetlen, és remélték, hogy Colfer nem teszi teljesen tönkre a sorozatot. Az ekultura.hu kritikájában dicséri a folytatást. A cikkíró szerint Colfer megfelelően követi Adams stílusát, kiegészítve azt a sajátjával. A regény szórakoztató, számtalan poénnal tarkított, és az események a folytatás lehetőségét is lehetővé teszik. ## Más, az Útikalauzzal kapcsolatos könyvek és történetek ### Kapcsolódó regények Adams rövid története, az Ifjú Zaphod biztosra megy először 1986-ban az The Utterly Utterly Merry Comic Relief Christmas Book című különleges kiadású gyűjteményben jelent meg különböző történetek és képek mellett, mellyel az akkoriban induló Comic Relief elnevezésű brit jótékonysági szervezet számára gyűjtöttek pénzt. Később benne volt a The Ultimate Hitchhiker's Guide To The Galaxy illetve egyéb gyűjteményes Galaxis útikalauz-kiadványokban és A kétség lazaca című könyvben is (a magyar kiadásban úgyszintén). Terry Jones Douglas Adams Titanic csillaghajója című regénye, szintén Adams ötlete alapján készült. A regény Adams hasonló című videójátékának történetén alapszik. A történet egy luxus csillaghajóról szól, amely kilövése után nem sokkal SLH, vagyis Spontán Létezési Hiba áldozata lett. Wowbagger, a Végtelenül Meghosszabbított, aki több alkalommal keresi meg Arthurt az univerzumban, hogy sértegesse őt, megjelenik A kétség lazaca című kötet Dzsingisz kán magánélete című történetében, valamint Eoin Colfer Ja, és még valami... című regényében is. ### Rádiójáték-szövegkönyvek Douglas Adams és Geoffrey Perkins együttműködésével jelent meg 1985-ben az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is The Hitchhiker's Guide to the Galaxy: The Original Radio Scripts címen az eredeti rádiójáték-sorozat szövegkönyve. Megjelenésének 10. évfordulójára 1995-ben, majd a rádiójáték sugárzásának 25. évfordulójára ismét kiadták. Dirk Maggs, aki a regénysorozat utolsó három részét ültette át rádiójáték-epizódokká, 2005 júliusában jelentette meg ezek szövegkönyvét, minden epizódot saját megjegyzéseivel bővítve. Ez a könyv The Hitchhiker's Guide to the Galaxy Radio Scripts: The Tertiary, Quandary and Quintessential Phases címen jelent meg Simon Jones előszavával, Bruce Hyman és Dirg Maggs bevezetőjével, valamint a stáb egyéb tagjainak jegyzeteivel. Douglas Adamset elsődleges íróként jelölték meg a könyvben, mivel az eredeti regények az ő művei. ## Televíziós sorozat A Galaxis útikalauz stopposoknak rádiójáték 1978-ban sugárzott első hét epizódjának sikere után 1979. május 29-én Douglas Adamset megbízták, hogy augusztus 1-jéig írjon egy forgatókönyvet a televíziós adaptáció bevezető részéhez. Egy animációs változatról megbeszélés zajlott 1978 őszén, de végül akkor úgy döntöttek, a sorozat jelentős részét élő szereplős filmre készítik el, csak az Útikalauz ismertetői lesznek animált változatban. John Lloyd írót, aki az első rádiójáték-sorozaton is együtt dolgozott Adamsszel, bízták meg, hogy kezdje el a sorozat televízióra alkalmazását a forgatókönyv elkészülte után. Adams akkor már a második rádiójáték-sorozaton dolgozott, illetve a Ki vagy, Doki? televíziós sorozatban is közreműködött, így a BBC a forgatókönyv határidejét kiterjesztette november végére. Végül is 1979 decemberében készült el a bevezető forgatókönyve, majd 1980 januárjában megegyezés született a hátralévő részek forgatókönyvéről is. Bár még volt néhány ellenvélemény, miszerint a történet nem filmesíthető meg, Alan J. W. Bell kapta a produceri és rendezői feladatokat, John Lloyd társproducer volt. A sorozat főszereplői Simon Jones (Arthur Dent), David Dixon (Ford Prefect), Mark Wing-Davey (Zaphod Beeblebrox) és Sandra Dickinson (Trillian). Az útikalauz hangja Peter Jones. Simon Jones, Peter Jones és Mark Wing-Davey az első rádiójátékban is hangjukat adták már szereplőjüknek. Az alkotó, Douglas Adams két alkalommal is látható az első két epizód során cameoszerepekben. 1980 elején a bevezető epizódot több jelenettel elkezdték forgatni. Rod Lord rendezett egy 50 másodperces, animált részletet a Bábel-hal bemutatásáról. Douglas Adams és Alan J. W. Bell is elégedett volt az eredménnyel, így Rod Lord zöld utat kapott az első epizód – majd a teljes sorozat – további animációinak elkészítésére. Az utolsó epizód munkálatai 1981 januárjában folytak. A hat részes sorozatot a BBC 2 televíziós csatorna 1981 januárja és februárja között sugározta az Egyesült Királyságban. Hat epizódja az első regényt és a második regény 15. fejezetétől a végéig fedi le. Magyarországon 2005-ben jelent meg DVD-n a Budapest Film Kft két lemezes kiadásában. Annak ellenére, hogy a BBC illetékesei úgy vélték, a Galaxis útikalauz megfilmesíthetetlen, a sorozat mégis sikeres lett. 1981-ben a BBC elnyerte a brit Royal Television Society RTS Television-díját, a sorozat készítői pedig 1982-ben három kategóriában nyertek BAFTA-díjat. A The British Comedy Guide weboldal ismertetője szerint a történetben megjelenő furcsa, szatirikus humor talán nem mindenkinek jön be, de Adams egy csodálatosan abszurd és szürreális világot alkotott meg színes szereplőkkel és emlékezetes pillanatokkal. A hat epizód szeretett kultusz klasszikussá vált az alacsony költségvetés és a kor technikai korlátozottsága ellenére is. Tervek között szerepelt a sorozat folytatása, melynek történetét Adams eredetileg egy Ki vagy, Doki?-epizód részére írta Doctor Who and the Krikketmen címmel, de a BBC elutasította azt. A sorozat második szériája sosem készült el, és Adams ötletéből született meg Az élet, a világmindenség, meg minden című harmadik regény. ## Újabb rádiójáték 2004\. június 21-én a BBC egy sajtókonferenciáján bejelentette, hogy 2004 szeptemberében sugározza a harmadik sorozatot, amely Az élet, a világmindenség, meg minden című harmadik regényen alapszik. Epizódjait már 2003 végén fölvették, de a műsorra kerülése csúszott, amíg sikerült megegyezniük a The Walt Disney Companyval az internetes ismétléssel kapcsolatban, mivel a Disney közben elkezdte a mozifilm előmunkálatait. A következő hírek arról szóltak, hogy további rádiójátékok készülnek a negyedik és ötödik regény alapján. Ezek 2004. szeptember–október, illetve 2005. május–júniusban kerültek műsorra. A CD megjelenések az egyes sorozatok utolsó epizódját követően történtek. A harmadik rádiójáték szorosan követte a harmadik regény eseményeit, ami jelentős szerkezeti problémákat vetett föl a második rádiójáték és regény összefüggései kapcsán. Mivel a második rádiójáték eseményeiből számos rész kimaradt a második regényből, és a benne lévők is más sorrendben történtek, a rádiójáték és a regény is különböző irányba fordult. A két utolsó adaptációban emiatt eltérések vannak. A Jobbára ártalmatlan egyes eseményeinek előhangjai vannak a Viszlát, és kösz a halakat! adaptációjában, illetve mindkettő tartalmaz olyan plusz eseményeket, amelyek a harmadik rész történéseire épülnek, hogy összekössék mind az ötöt. Különösképpen vonatkozik ez Zaphod szerepének kiemelésére az utolsó fejezetekben. Míg a Jobbára ártalmatlan című utolsó regénynek meglehetősen zord bejezése lett, Dirk Maggs eltérő végjátékot alkotott a rádiójáték-verziónak, sokkal vidámabb események keretében még utoljára összehozta újra a főszereplőket. A stáb magja a harmadik-negyedik-ötödik sorozatban azonos volt, kivéve, hogy az útikalauz hangja Peter Jones helyett William Franklyn lett, és a Szlartibartfaszt szerepét játszó Richard Vernon helyett Richard Griffiths került a csapatba. Sandra Dickinson, aki a televíziós sorozatban Trilliant alakította, a rádiójátékban egy angol származású, amerikai akcentusú alternatív univerzumbeli Trilliannek, vagyis Tricia McMillannek adta hangját. Jane Horrocks kapta meg Fenchurchnek, Arthur barátnőjének a szerepét, és az utolsó részben megjelenő Vakta Dentnek, Arthur és Trillia lányának szerepe Samantha Béarté lett. Az eredeti rádiójáték-sorozatban szereplő Jonathan Pryce (Zarniwoop), Rula Lenska (Lintilla) és Roy Hudd (a Teljesút műsorvezetője) szintén visszatérő szereplő lett az utolsó három sorozatban. A sorozatban számos vendégszereplő is részt vett, köztük olyan ismert személyek, mint Joanna Lumley színésznő, Jackie Mason stand-up komikus, Miriam Margolyes színésznő, Henry Blofeld sportújságíró, Fred Trueman krikettjátékos, June Whitfield színésznő, Leslie Phillips színész, Saeed Jaffrey színész, Sir Patrick Moore amatőr csillagász és Christian Slater színész. Maga az író, Douglas Adams adta hangját Agradzsagnak, akinek különböző inkarnációit a sorozat folyamán Arthur Dent több alkalommal is megölte. ### Főszereplők - Simon Jones – Arthur Dent - Geoffrey McGivern – Ford Prefect - Susan Sheridan – Trillian - Mark Wing-Davey – Zaphod Beeblebrox - Stephen Moore – Marvin, a paranoid android - Richard Griffiths – Szlartibartfaszt - Sandra Dickinson – Tricia McMillan - Jane Horrocks – Fenchurch - Rula Lenska – madár hangja - Samantha Béart – Vakta Dent - William Franklyn – Útikalauz ## Film A hatrészes televíziós sorozat ugyan csak a rajongók körében aratott sikert, Douglas Adams nem adta fel, hogy elkészítse egy nagy, egész estés mozifilm forgatókönyvét. 1998-ban végül megszületett a szerződés a Disney-vel, azonban pár hónappal az aláírást követően Douglas Adams elhunyt. A forgatókönyv véglegesítése Karey Kirkpatrickre, a Csibefutam írójára maradt, aki addig nem is olvasta a könyvet. Több éves szünet után és negyed századdal az első regény megjelenését követően elkészült a mozifilm. Az előmunkálatokat 2003-ban kezdték el, a forgatást 2004. április 19-én, az utómunkálatokat pedig 2004 szeptemberében. A korszerű CGI és egyéb trükk technológiákkal sikerült kiküszöbölni a tévésorozat kissé ódivatú díszleteit, jeleneteit. A 2005. április 20-ai londoni premier után az Egyesült Királyságban és Ausztráliában április 28-án, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában április 29-én, Magyarországon június 16-án, Dél-Afrikában pedig július 29-én került a mozik vetítővásznára. Főbb szerepeit Martin Freeman (Arthur), Mos Def (Ford), Sam Rockwell (Zaphod) és Zooey Deschanel (Trillian) játszotta. Marvin Alan Rickman hangján szólalt meg, az útikalauz beszámolóit Stephen Fry mondta. A film cselekménye jelentősen eltér az alapjául szolgáló rádiójátéktól, televíziós műsortól és könyvtől egyaránt. Az Arthur, Zaphod és Trillian közti romantikus háromszöget erőteljesebben hangsúlyozza a film, és néhány egyéb különbség is tapasztalható. Az események nagyjából követik az első négy rádiójáték eseményeit, és a szereplők útja a Teljesútban végződik, lehetőséget hagyva a folytatásnak (ahogyan a regény is folytatódik). Kereskedelmi szempontból a produkció mérsékelten sikeresnek bizonyult csak, nyitó hétvégéjén 21 millió dolláros bevételre tett szert az Egyesült Államokban és közel 3,3 millió fontra az Egyesült Királyságban. Összesen 104,5 millió dolláros bevételt ért el világszerte, míg produkciós költségei 50 millió dollárba kerültek. A Rotten Tomatoes oldalán 60-65%-os értékelést kapott, a Metacritic oldalán 100-ból 63 pontra értékelték az szakmai és a nézői vélemények alapján. A film 2005-ben elnyerte a Golden Trailer-díjat és további négy díjra kapott jelölést. DVD kiadványként 2005. szeptember 5-én jelent meg az Egyesült Királyságban, egy dupla lemezes változatban és egy exkluzív korlátozott példányszámú változatban. Az exkluzív kiadvány a regény egy példányát tartalmazta a filmhez kötődő borítóval, különböző képkollekciókat a film anyagából, mindez a filmben szereplő Útikalauz-külsejű csomagolásban. Az Egyesült Államokban és Kanadában egylemezes verzióban adták ki 2005. szeptember 13-án. Magyarországon az Intercom forgalmazásában jelent meg 2007-ben. ## Színpadi előadások Első megjelenése óta a Galaxis útikalauz-sorozat számos alkalommal került színpadra, mind profi, mind amatőr színielőadások keretében. Az első három profi színdarabot 1979-80-ban adták elő. Az első a londoni Institute of Contemporary Arts színpadán került műsorra 1979. május 1. és 9. között. A színdarab az első sorozatra épült, rendezője, Ken Campbell, aki szereplője volt a második rádiójátéknak. A főszerepet Chris Langham (Arthur) játszotta, aki 2004-ben részt vett a harmadik rádiójátékban is. A darab 90 perces volt, de esténként mindössze nyolcvan néző láthatta. A színészek több különböző emelvényen és párkányon adták elő szerepeiket, a nézőket pedig forgatták a mozgó nézőtérrel. Ez volt az első olyan előadás, ahol Zaphod szerepét egyetlen nagy ruhába bújt két színész játszotta. Az útikalauz szövegeit két jegyszedőnő adta elő, egyikük, Cindy Oswin volt Trillian hangja a lemez kiadványon is. A darabot nagy várakozás fogadta, a rendelkezésre álló 640 jegyet már a nyitóelőadást megelőzően eladták. A második színdarabot Walesben játszották 1980. január 15. és február 23. között. A darabot Jonathan Petherbridge rendezésében a Clwyd Theatr Cymru színház társulata adta elő. A társulat teljes rádiójáték epizódokat mutatott be, esténként két epizódot, illetve más estéken az első rádiójáték mind a hat epizódját három órás részekben. Ezt az előadást újra bemutatták 1981 decemberében az Oxford Playhouse-ben, 1982. május–júniusban a Plymouth's Theatre Royal színházban és 1983 júliusában a Belgrade Theatre-ben Coventryben. A harmadik és egyben legkevésbé sikeres színpadi előadást a londoni Rainbow színházban tartották 1980 júliusában. Ezt a darabot is Ken Campbell rendezte, és egyik jelenetét (Dish of the Day) maga Douglas Adams írta. Az előadás több mint három órán át tartott, amiért számos bírálatot is kapott, csak úgy, mint a zenéért, a lézer effektekért és a színészi játékért. Annak ellenére, hogy igyekeztek a darabot lerövidíteni és egyéb változtatásokat eszközölni, három-négy héttel a tervezett időpont előtt a műsort megszüntették és jelentős anyagi veszteséggel zárt az előadás. A negatív kritikák ellenére a darab két kiemelkedő színésze, Michael Cule és David Learner a televíziós sorozatban is szerepet kapott. A további színházi produkciók jogait jelentősen megnehezíti a filmes jogok eladása, ennek ellenére számos amatőr és profi előadáson napjainkban is műsorra került világszerte a sorozat. 2011 márciusában Glasgowban láthatták a nézők, novemberben a louisville-i Alley Theater tűzi műsorára az első részt. ## Audiokiadványok Az első négy rádiójáték-epizód The Hitchhiker's Guide to the Galaxy címmel dupla lemezes kiadványként jelent meg, kezdetben csak megrendelésre, később bolti árusításra is. A lemezt és a folytatásait is az Original Records adta ki az Egyesült Királyságban 1979-ben és 1980-ban, majd 1982-ben a Hannibal Records az Egyesült Államokban és Kanadában. Később, az 1980-as évek közepén a Simon & Schuster's Audioworks újra megjelentetett egy kissé lerövidített változatot. Mindkét kiadvány producere Geoffrey Perkins volt, a lemezborítók a Hipgnosis nevű brit tervezőcsapat alkotásai. Az első dupla lemez története szorosan követi az első négy rádiójáték-epizód eseményeit, bár a lemez hossza miatt kihagyásokra volt szükség. Az eredeti stáb jelentős része az audiokiadványokban is szerepel, kivéve Susan Sheridant, aki a Disney The Black Cauldron fantasy filmjén dolgozott éppen. Trillian hangját Sheridan helyett ezért Cindy Oswin adta. Douglas Adams maga is szerepel a lemezen, a Magrathea bolygó hangszórójából érkező bejelentéseket mondta felvételre. A szerzői jogok miatt az első rádiójátékban elhangzó zenét vagy lecserélték vagy új hangszereléssel vették föl. Tim Souster zeneszerző és Paddy Kingsland végezte mindkét feladatot, és ez a verzió hallható a televíziós sorozatban is. A második lemez The Hitchhiker's Guide to the Galaxy Part Two: The Restaurant at the End of the Universe címen jelent meg az Egyesült Királyságban és The Restaurant at the End of the Universe címmel az Egyesült Államokban. Ennek műsora a rádiójáték ötödik és hatodik részét tartalmazza, kisebb módosításokkal. Egy félreértés miatt a második lemez az utolsó simítások előtt forgalomba került, mielőtt Douglas Adams és Geoffrey Perkins átnézhette volna. Perkins szerint túl hosszú lett mindkét oldal és kissé gyengének érezte, ő még pörgősebbre szerette volna. A Simon & Schuster Audioworks kiadásán már rövidítettek, a Ford Prefect és Pörkölt Desiato testőre közti párbeszédet kihagyták. Az első dupla lemezből több mint példány fogyott, ennek fele megrendelésre, fele kiskereskedelemben került eladásra. A második részt szintén ugyanennyi példányban adták el az Egyesült Királyságban. Az amerikai és kanadai megjelenések ügyében Adams és ügynöke, Ed Victor a Hannibal Records és a Simon & Schuster kiadókkal folytatott tárgyalásokat, miután az időközben csődbe ment Original Recordstól megszerezték a kiadási jogokat. ## Multimédiás felhasználásai 1982 és 1984 között a Supersoft nevű brit játékfejlesztő cég kiadott egy szöveges kalandjátékot, amely a regény alapján készült, és Commodore PET illetve Commodore 64 gépekre fejlesztették. Egy beszámoló szerint mivel vitatott volt, hogy volt-e engedélye a cégnek a Galaxis-történet felhasználására, a játékot kivonták a forgalomból, és a megmaradt példányokat is megsemmisítették. Más beszámoló szerint a programozó, Bob Chappell átírta a játékot és kivett belőle mindent, ami a sorozatra utalt, majd ismét kiadták Cosmic Capers néven. A televíziós sorozatot követően 1984 szeptemberében megjelent egy hivatalos interaktív kalandjáték az Infocom szoftvergyártó cég jóvoltából. A játékot Douglas Adams és az Infocom részéről Steve Meretzky együtt tervezte, és egyike lett az Infocom legsikeresebb játékainak, illetve 1985 egyik legjobb játéka lett eladott példánnyal csak a megjelenés évében. A cég más játékaihoz hasonlóan ennek a doboza is tartalmazott kiegészítőket, többek között egy Don't Panic-kitűzőt, egy veszélyre elsötétülő napszemüveget, egy a Föld elpusztítására vonatkozó parancsot, továbbá egy kicsi, üres nejlonzacskót, amiben „egy mikroszkopikus méretű hadiflotta” volt, valamint egy parancsot Arthur Dent házának elpusztítására. 2004 szeptemberében a BBC Radio 4 weboldalán újra elérhetővé vált a harmadik rádiójáték-sorozat, és elérhető az online játékmód. Ez az új verzió az eredeti játék Infocom-adatállományát használja, de Sean Sollé egyedi parancsértelmezőt készített hozzá, Shumon Young pedig a flashes kódokat írta. A játékban Rod Lord illusztrációi láthatóak; ő volt 1980-ban annak a Pearce animációs stúdiónak a vezetője, amelyik a televíziós sorozat részére az útikalauz grafikáit készítette. 2005. március 2-án a játék BAFTA Interactive-díjat nyert a legjobb online szórakozás kategóriában. Terveztek egy folytatást is Milliways: The Restaurant at the End of the Universe címmel, de ez többféle akadályba ütközött: „hiányzott egy kiforrott játéktervezet, nem volt rá programozó, plusz közrejátszottak az Infocom gazdasági gondjai is”, és így a tervet végül 1989-ben elvetették. A játék kezdeti jelenetei 2008 áprilisában kiszivárogtak, de a jelentős része végül nem készült el a projekt törlése miatt. Egy új, teljes egészében grafikus játékot tervezett és fejlesztett a The Digital Village és a PAN Interactive. Az új játék 1998 és 2002 között készült, de az Infocomos folytatáshoz hasonlóan ez sem valósult meg végül. 2005 áprilisában a Starwave Mobile két mobiltelefonos játékot mutatott be, melyek a mozifilm alapján készültek. Az első (The Hitchhiker's Guide to the Galaxy: Vogon Planet Destructor) tervezője az Atatio volt, ez egy tipikus lövöldözős játék volt és a címén kívül kevés köze volt az eredeti történethez. A másodikat a TKO Software fejlesztette, ami egy grafikus kalandjáték The Hitchhiker's Guide to the Galaxy: Adventure Game címmel. A névhasonlóság ellenére a játék különbözött az Infocom játékától, és új szereplőkkel és helyszínekkel bővült ugyan, de szorosan követte a mozifilm eseményeit. A játék 2005 májusában elnyerte az IGN Editors' Choice díját. 2011\. május 25-én, a Douglas Adams emlékére létrejött törülközőnapon jelentette be a HotHead Games, hogy új mobilalkalmazás készül a Galaxis útikalauz témára. A Galaxis-sorozatból ismert útikalauz ezúttal a mobiltelefonokon jelenik majd meg, tartalmazni fogja a sorozatból ismert elemeket, animációkat. Az iPad-, iPhone- és iTouch-alkalmazás Simon Jones hangján szólal majd meg. ## Képregény 1993-ban a DC Comics Byron Preiss amerikai író kiadójával (Byron Preiss Visual Publications) együttműködve három részben kiadta a Galaxis útikalauz stopposoknak regény képregényváltozatát. A második regény 1994-ben szintén három képregényfüzetben jelent meg, majd 1996-ban a harmadikat is átültették képregénnyé. Az első három füzetet 1997 májusában gyűjteményes formában ismét kiadták. Két év alatt kilenc darab 48 oldalas képregényfüzetet kellett volna Howard Zimmermannak, a képregény szerkesztőjének társaival együtt létrehoznia abban az újabb, és kétévesre tervezett projektben, amiről 1991 tavaszán szerzett tudomást. A két év végül is hosszabbra nyúlt, a célhoz vezető út számos csapdát is rejtett, de Zimmerman úgy tartja, hogy a feladatot jól teljesítették. A képregény megalkotása során azt az akadályt vette a legnehezebben, amikor Douglas Adamsszel kellett egyezkedni az amerikai-angol helyesírásról és kifejezésekről. Adams a történetét „velejéig britnek” tartotta, és így ha végül hagyta is, hogy az amerikai kiadók minden ellenérzése dacára rábeszéljék az amerikanizálásra, nagyon elégedetlen volt a megállapodással. John Carnell ültette át a történetet képregényre, az adaptációk rajzolói Steve Leialoha, Shepherd Hendrix, Neil Vokes és John Nyberg, szerkesztői pedig Howard Zimmerman és Ken Grobe voltak. ## 42 A 42 a Galaxis útikalauz-sorozatból híressé vált szám, ami a válasz az életet, a világmindenséget, meg mindent érintő végső kérdésre. Douglas Adamset számos alkalommal megkérdezték, miért választotta a 42-es számot. Sok elmélet született, de Adams mindet visszautasította. 1993. november 3-án megadta a (végső) választ az alt.fan.douglas-adams Usenet-hírcsoportban: Szuperintelligens pándimenzionális lények, kiknek egérformája csak egy a mi dimenziónkba való betüremkedés, a Galaxis útikalauz stopposoknak regényben valamint az első rádiójátékban felteszik a kérdést szuperszámítógépüknek, Bölcs Elmének az életről, a világmindenségről meg mindenről. Bölcs Elmének hét és fél millió évig tart, hogy kiszámolja a választ, és ez a 42-es szám. Azonban a kérdést feltevők maguk sem tudják, hogy mi is lenne maga a végső kérdés, amire most választ kaptak. Ezt Bölcs Elme sem tudja kideríteni, szerinte erre csak egy még nála is nagyobb számítógép képes, egy olyan komplex és kifinomult gépezet, aminek már a szerves élet is a részét képezi, és tíz millió éven át fog számolni. A neve pedig Föld. A programba azonban két hiba is belecsúszik: Az első hibára a Vendéglő a világ végén címet viselő második részben derül fény. Nagyjából 8 millió évvel azelőtt a Földre menekült Golgafrincham népének egyharmada abban a hitben, hogy bolygójukat pusztulás fenyegeti (valójában csak a bolygójuk népességének haszontalan részétől szabadulnak meg ilyen módon a Golgafrincham lakói). Így aztán, mint Arthur Dent és Ford Prefect ki is derítik, a földi emberek nem a bolygó saját ősembereitől, hanem ezektől a golgafrinchamiaktól származnak. A második becsúszott hiba, hogy éppen öt perccel a program befejezése előtt a vogonok elpusztítják a bolygót, mivel az útban van egy új hiperűrsztráda építéséhez. Az egerek, hogy ne kelljen újabb tízmillió évet várni a kérdésre, ki szeretnék venni az egyik túlélő, Arthur Dent agyát abban a reményben, hogy az majd tartalmazza a választ. Arthurék a Föld prehisztorikus korába menekítik magukat, és amikor egy Scrabble-t játszó ősember véletlenül kirakja betűiből a negyvenkettő szót, ő is megpróbálkozik a játékkal. Az eredmény: A hatszor kilenc természetesen ötvennégy. A Föld nevű számítógépen futó tíz millió éves programnak tökéletesen kellett volna működnie, de minthogy a golgafrinchamiak érkezése hibát okozott a rendszerben, az Arthur agyában rejtőző kérdés is hibás. Néhány olvasó később észrevette, hogy 6₁₃ × 9₁₃ = 42₁₃ (13-as számrendszerben). Douglas Adams viccelődött eme megfigyeléssel kapcsolatban, mondván: „Lehet, hogy szánalmas, de 13-as számrendszerben nem poénkodom.” Az élet, a világmindenség, meg minden című regényben, Prak, aki mindenről tudja az igazságot, megerősíti, hogy valóban 42 a végső válasz, de azt is hozzáteszi, a végső kérdés és a végső válasz egyazon univerzumban nem létezhet egyszerre. „Ha mégis megtörténne, a Kérdés és a Válasz érvénytelenítenék egymást, és velük együtt az Univerzum is megszűnne létezni, és valami más, még bizarrabb és megmagyarázhatatlanabb dolog foglalná el a helyét.” Bár a végső kérdés végül sosem derül ki, a 42 több alkalommal szerepet játszik az események során. Arthur és barátai rádiójáték-sorozat végén a Teljesútban a 42-es asztalnál ülnek, és az a Béta Klub is a 42-es szám alatt van, ahol a Föld ismételt elpusztítása idején az ötödik részben a főszereplők tartózkodnak. ## Útikalauz-relikviák Már az 1980-as évek elejétől számos Galaxis útikalauz-témájú terméket gyártottak, beleértve például a Don't Panic feliratú törülközőket, pólókat, a Zaphod után Beeblebearnek nevezett játékmacikat, kitűzőket, hangzó kiadványokat. A 2005-ös mozifilm változatot követően még több ilyen tárgy került forgalomba a filmekkel, televíziós műsorokkal, zenékkel, videójátékokkal, sporttal kapcsolatos relikviákat gyártó amerikai National Entertainment Collectibles Association jóvoltából. A vogon űrhajón és bolygón látott bögrét, tollat és kitűzőt, akciófigurákat, illetve a film betétdalainak kiadványait tartalmazta ez az újabb kollekció. A 2018-ban felbocsátott Falcon Heavy űrhajó, fedélzetén egy Tesla Roadster kabrióval, műszerfalán egy Don’t Panic felirattal kering a Nap körüli pályáján. ## A sorozat utóélete A sci-fi alkotásokról újra meg újra kiderül, hogy meghaladják saját korukat. Ahogy H. G. Wells The Sleeper Awakes című művében már 1899-ben automata ajtókról írt, és ezek 1960-ban meg is valósultak, Adams alapötlete, az interaktív Galaxis útikalauz is a mai iPadek előfutárának bizonyult. Az 1978-ban megismert sorozat vonzereje az olvasóira, rajongóira több mint harminc éve nem hagy alább. Noha a cselekmény jórészt távoli bolygókon játszódik, gyakran valódi tudományt és megvalósítható technológiát mutat be, és mindezt végig egy szürreális és nagyon angol humor közepette. Éppen ez a képtelennek tűnő kombináció bizonyult alkalmasnak arra, hogy kikövezze az utat a Vörös törpétől (Red Dwarf) a Men in Blackig. A Galaxis útikalauz mintájára készült a h2g2 brit internetes enciklopédia. 1999-ben alapította Douglas Adams, Robbie Stamp és Richard Creasey, 2001 óta pedig a BBC üzemelteti. Az oldal első cikkeinek nagy részét Adams írta. Gyakran hasonlítják a Wikipédiához, bár a két enciklopédia eltér egymástól. A h2g2 eredetileg arra jött létre, hogy szerkesztői megoszthassák az információkat saját földrajzi elhelyezkedésükről, saját környékük szórakozási és üzleti lehetőségeiről, és így segítsenek mindenkinek a döntésben, hogy egyáltalán ellátogassanak-e oda, illetve hogy előre tudják, mi vár rájuk, ha arra járnak. A projekt kinőtte a kezdeti terveket, és időközben már az éttermektől és receptektől a kvantummechanikáig és történelemig minden témában tartalmaz cikkeket. Üzleti célú reklámok elhelyezése tilos, de szabad visszajelzéseket, véleményeket írni. A h2g2 mellett a földönkívüli nyelvek fordításában segédkező Bábel-hal is nyomott hagyott a világban. A 14 nyelv között fordító Yahoo! Babel Fish oldalt, a Yahoo! online fordító rendszerét, 1999-ben alapította és fejlesztette ki társaival Oscar A. Jofre. Minden évben május 25-én tartják világszerte a törülközőnapot, mellyel 2001 óta tisztelegnek a rajongók Douglas Adams előtt. 2001. május 14-én, Douglas Adams halála után három nappal jelent meg először a felhívás a Binary Freedom nyílt forráskódú fórumon, melyben arra kértek minden rajongót, hogy ezen a napon vigyenek magukkal törülközőt. A towelday.org ismertetője szerint 2011-ben harmincegy országban rendeztek Galaxis útikalauz-témájú rendezvényeket. Magyarországon is több összejövetelt tartottak, köztük a pécsi Minerva Könyvtár is találkozót szervezett a törülközőjükkel együtt érkező rajongóknak. A Google-ben rákeresve a következő kifejezésre: „answer to life the universe and everything” a keresőmotor az alábbi választ adja: 42 ## Magyarul - Galaxis útikalauz stopposoknak. Tudományos fantasztikus regény; ford. Molnár István; Kozmosz Könyvek, Bp, 1987 (Kozmosz fantasztikus könyvek) - Vendéglő a világ végén; ford. Nagy Sándor; Móra, Bp., 1992 (A sci-fi mesterei) - Az élet, a világmindenség, meg minden. A Galaxis útikalauz stopposoknak harmadik része; ford. Kollárik Péter; Új Vénusz, Bp., 1993 (Science fiction) - Viszlát, és kösz a halakat!; ford. Németh Attila; N&N, Bp., 1997 (Möbius) - Jobbára ártalmatlan; ford. Kollárik Péter; N&N, Bp., 1998 (Möbius) - Viszlát, és kösz a halakat!; ford. Németh Attila; bőv. kiad.; N&N, Bp., 1999 (Möbius) - Jobbára ártalmatlan; ford. Kollárik Péter; 2. jav. kiad.; N&N, Bp., 2000 (Möbius) - A kétség lazaca. Egy utolsó stoppolás a Galaxisban; ford. Gedeon Béla; Gabo, Bp., 2002 - Eoin Colferː Ja, és még valami... Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak trilógiájának hatodik része; ford. Pék Zoltán; Gabo, Bp., 2010 ## Fordítás

Pentium 4

A Pentium 4 az Intel egymagos, nagyteljesítményű, asztali és laptop gépekbe szánt CPU-sorozata volt; a Pentium III-at követte. A Pentium 4 típust az Intel 2000. november 20-án jelentette be, és egészen 2008. augusztus 8-ig szállította. Ez a processzortípus alapvetően egymagos, az x86 architektúrával kompatibilis, alapjául az Intel besorolása szerint hetedik generációs NetBurst mikroarchitektúra szolgál. A Pentium 4 különböző változatai mellett a NetBurst mikroarchitektúrát a többmagos Pentium D és a szerverekbe szánt Xeon processzorokban is alkalmazták. Emellett az alacsony árú Celeron processzorok egy része is olyan Pentium 4-es, amelyben a másodszintű gyorsítótár (L2 cache) egy részét kikapcsolták. A Pentium 4 sorozatba tartoznak még a 2005-ös Pentium Extreme Edition kétmagos processzorok is. A Pentium 4 gyártása 2000-ben kezdődött. 2005 közepétől a kétmagos Pentium D processzor piaci megjelenésével a Pentium 4-esek ára csökkenni kezdett. 2006. június 27-én megjelentek az Core 2 Duo processzorcsalád első tagjai, amelyek felváltották a NetBurst architektúrájú processzorokat, és 2007. augusztus 8-án az Intel bejelentette, hogy (bizonyos határidőn belül) beszünteti ezek gyártását. ## Áttekintés A Pentium 4 CPU-k az újabb NetBurst mikroarchitektúrán alapulnak, amely jelentősen különbözött a korábbi, Pentium II és Pentium III processzorokban alkalmazott 1995-ös P6 mikroarchitektúrától. A NetBurst architektúrában a fő hangsúlyt az órajel növelése kapta; ez a felépítés az Intel állítása szerint megengedi az akár 10 GHz órajel használatát is, azonban melegedési-hűtési problémák miatt (különösen a Prescott-magos Pentium 4-nél) az órajelet 3,8 GHz-re korlátozták. Az órajelfokozás egyik kulcseleme a hiper-futószalagos technológia („Hyper-Pipelined Technology”) bevezetése volt, ez a gyakorlatban egy igen hosszú, a dekódoló fokozatok nélkül is 20 fokozatú futószalag alkalmazását jelenti. A nagyon hosszú futószalag hatékonyságának növelése érdekében a Pentium 4 processzorokat olyan további speciális kiegészítőkkel látták el, mint a Trace Execution Cache (nyomkövető végrehajtási gyorsítótár), Enhanced Branch prediction (javított elágazás-előrejelzés), és Quad Data Rate bus (négyszeres adatátviteli sebességű busz). Az első, Willamette kódnevű Pentium 4-magok órajele 1,3 GHz-től 2 GHz-ig terjedt. Ezeknél nem volt megfigyelhető túlzott sebességnövekedés, sőt néhány esetben lassabbak voltak, mint a leggyorsabb Pentium III processzorok; az Intel a rákövetkező Pentium 4-magokban további teljesítménynövelő újításokat alkalmazott. A Pentium 4-ben jelent meg a 400 MT/s (megatransfers per second) sebességű front-side bus (FSB, memóriát és grafikát kiszolgáló busz). Ebben maga a busz 100 MHz-es sebességen működött, de négyszeres adatátvitelt biztosított. Összehasonlításképpen az AMD Athlon processzornál a kétszeres átvitelű FSB 100 vagy 133 MHz órajellel működött, így 200 vagy 266 MT/s sebességet érhetett el. A későbbi verziókban jelent meg a hiperszálas technológia (Hyper-Threading Technology, HTT), amely egy fizikai processzoron belül megengedi több végrehajtási szál futtatását egyidejűleg, ezáltal az egyetlen processzor látszólag két független processzorként működik (két logikai processzor). További sebességnövekedést jelentett a megnövelt L2 gyorsítótár. A Pentium 4 CPU-k 144 új SIMD utasítást is kaptak, ez az SSE2 jelű utasításkészlet-kiterjesztés; a Prescott-magos Pentium 4s processzoroktól kezdve pedig megjelent ennek SSE3 jelű változata. Az SSE kiterjesztések a számítások, tranzakciók, a 3D grafika, a médiafeldolgozás és a játékok gyorsítására szolgálnak. Végül 2004-ben a Pentium 4 processzor eredetileg 32 bites x86 utasításkészletét kiterjesztették 64 bitesre, ez az x86-64 utasításkészlet. ## Tokozások, fizikai jellemzők A Pentium 4 processzorokat asztali számítógépek és laptopok processzorainak szánták. A processzorok három különböző tokozásban kerültek forgalomba. A korai Willamette-magot tartalmazó processzorokat 2000 novemberétől 2004 elejéig forgalmazták. Ezek a processzorok a Socket 423 foglalatba illeszthető FCPGA tokozással készültek. A tokozás alapját egy szerves anyagból készült hordozólemez képezte (substrate), a csatlakozók, a lapka és a hőterelő borítás erre van építve. A hordozólemez mérete 53,3×53,3 mm, ezen 423 csatlakozó tű található, aszimmetrikus kialakításban, így a foglalatba csak egy módon helyezhető. A foglalat ZIF típusú. A processzorkristályt egy hőterelő burkolat fedi (integrated heat spreader, IHS). A hordozó alsó részén néhány felületszerelt elem található. Ez a foglalat-tokozás páros nem tette lehetővé a 2 GHz fölötti órajel használatát, ezért ezt a gyorsabb processzoroknál újabb típus váltotta fel. A későbbi Willamette-, a Northwood-, a Gallatin-magot tartalmazó Pentium 4 Extreme Edition processzorok egy része, valamint a korai (2001-től 2005-ig) Prescott-magos processzorok már a Socket 478 foglalatba illeszkedő FC-mPGA2 tokozással készültek. Ebben is megtalálható a hordozólemez és a hőterelő burkolat, a hordozón 478 csatlakozó tű található, a lemez mérete 35×35 mm. A Gallatin-magot tartalmazó Pentium 4 Extreme Edition processzorok másik része, a későbbi Prescott-magos processzorok és a 2004 elejétől kibocsátott Prescott-2M- és Cedar Mill-alapú processzorok FC-LGA4 tokozásban jelentek meg, egészen 2007 őszéig. A tokozás felépítése hasonló az előzőekhez, megtalálható a hordozólemez és hőelvezető borítás. A lemez mérete 37,5×37,5 mm. A hordozólemez alsó részén 775 érintkező pont található – ezen a tokozáson az érintkezések nem tűk, hanem érintkezési pontok, a processzorfoglalatban vannak az érintkezőtüskék. A Northwood-magos mobil processzorok egy részét FC-mPGA tokozással készítették. Ez abban különbözik a FC-mPGA2 tokozástól, hogy nincs rajta hőelvezető borítás. A processzorok jelzései a hőterelő borításra kerültek, az ilyen borítás nélküli tokozásokon pedig a processzorkristály mellett két oldalon felragasztott matricákra. A processzorok jelölése tartalmazza a processzor megnevezését, alatta az órajel-frekvenciát, a gyorsítótárméretet, a buszsebességet és -feszültséget, valamint különböző sorozatszámokat. Az adatok gyakran egy 2D pontmátrix jelölésben is szerepelnek. ## Architekturális jellemzők A Pentium 4 processzorok alapjául szolgáló NetBurst architektúra kifejlesztésének elsődleges célja a processzorok órajelének növelése volt. A NetBurst nem a Pentium III processzorokban használt P6 mikroarchitektúra utódja vagy folytatása, hanem egy teljesen új elveken alapuló kialakítás; legfontosabb vonásai a hiper-futószalagos kialakítás és a mikroutasítások gyorsítótárazása a hagyományos utasítás-gyorsítótár használata helyett. A NetBurst architektúrájú processzorok ALU-ja is lényegesen különbözik a többi architektúrában található ALU-któl. ### Hiper-futószalagos technika (Hyper Pipelining) A Willamette- és Northwood-magos Pentium 4 processzorokban 20 fokozatú futószalag van, míg a Prescott és Cedar Mill-magokra épülő processzorokban a futószalag már 31 fokozatú. Ebben nincsenek benne az utasítás-dekódolási fokozatok, mivel a mikroutasítás-gyorsítótár alkalmazása miatt a dekódolás a futószalagon kívül történik. Ez teszi lehetővé a rövidebb futószalagot, de az azonos gyártási technológiát használó processzorokhoz képest magasabb órajel használatát a Pentium 4 processzorokban. Például a Coppermine-alapú 180 nm-es technológiájú Pentium III processzorok maximális órajele 1333 MHz lehet, míg a Willamette-alapú Pentium 4 processzoroké elérheti a 2000 MHz-et is. A hosszú futószalagok legnagyobb hátránya az utasítás-végrehajtás fajlagos hatékonyságának csökkenése a rövidebb futószalagokhoz képest (egy ciklus alatt kevesebb utasítás hajtódik végre), valamint az utasítások helytelen végrehajtása esetén előálló komoly veszteségek (pl. feltételes elágazás rossz előrejelzése vagy gyorsítótár-találati hiba esetén). A rosszul előre jelzett elágazások hatásának minimalizálása érdekében a NetBurst architektúrán alapuló processzorokba az elődökhöz képest megnövelt méretű elágazás-előrejelző puffer (branch target buffer) és újabb előrejelző algoritmus került, ami az előrejelzés pontosságát jelentősen megnövelte – kb. 94%-ra – a Willamette-magokban. A rákövetkező magokban tovább javítottak az előrejelző mechanizmuson, tovább növelve az elágazás-előrejelzés pontosságát. ### Mikroutasítások gyorsítótárazása (Execution Trace Cache) A NetBurst architektúrán alapuló processzorok, akárcsak a modern x86-kompatibilis processzorok többsége, olyan CISC processzorok, amelyek belsőleg RISC magot tartalmaznak: a bonyolult x86 utasításokat végrehajtás előtt egy mechanizmus sokkal egyszerűbb belső utasítások (mikroutasítások) sorozatává alakítja át, és ez lehetővé teszi az utasítások gyorsabb végrehajtását. Azonban, mivel az x86 utasítások változó hosszúak és nem rendelkeznek egységes utasításformátummal, ezek dekódolása jelentős időráfordítással jár. Mindezek miatt a NetBurst architektúra fejlesztése során úgy határoztak, hogy lemondanak a tradicionális első szintű gyorsítótárakról (ami ebben az esetben x86 utasításokat tartalmazott volna), ehelyett a dekódolt mikroutasítás-sorozatok kerülnek a gyorsítótárba a végrehajtás feltételezett sorrendjében. Ez a fajta gyorsítótár-szervezés lehetővé tette a feltételes elágazások végrehajtására és az utasítás kiválasztásra fordított idő csökkentését. ### ALU és gyorsított egész értékű utasítás-végrehajtási mechanizmus (Rapid Execution Engine) Mivel a NetBurst architektúra alapvető célja a hatékonyság növelése volt magas órajel használatával, szükségessé vált az egész értékű (integer) utasítások végrehajtásának gyorsítása is. Ennek érdekében a NetBurst-alapú processzorokban az ALU több részegységre lett darabolva: egy „lassú ALU” integer műveletek nagy tömegét képes végrehajtani, és két „gyors ALU”, amelyek csak a legegyszerűbb műveleteket – pl. összeadás – tudják végrehajtani. A „gyors ALU” három lépésben hajtja végre a műveleteket: először az eredmény alacsony helyiértékű részét számolja ki, a következő lépésben a magas helyiértékű részt, végül kiszámítja az állapotbiteket. A két „gyors ALU”, a kiszolgáló logika és a regisztertömb szinkronizálása a processzor órajelének minden fél ütemében megtörténik, tehát ezek az egységek gyakorlatilag kétszeres órajelen működnek. Ezek az egységek alkotják a gyorsított egész értékű utasítás-végrehajtási mechanizmust. A Willamette- és Northwood-alapú processzorokban a „gyors ALU” egységek csak azokat az utasításokat képesek végrehajtani, amelyek az operandusokat az alacsonyabbtól a magasabb helyiértékű rész felé haladva dolgozzák fel. Ekkor az alacsonyabb helyiértékű rész eredménye fél órajelciklus alatt előáll, így az effektív késés fél órajel. A Willamette- és Northwood-alapú processzorokban nincs egész értékű szorzást és eltolásokat végző egység, ezeket a műveleteket más egységek végzik, pl. az MMX utasítás-végrehajtó. A Prescott-magon alapuló processzorokban és a későbbiekben már van egész értékű szorzó egység és a „gyors ALU”-k is képesek az eltolási műveletek elvégzésére; a „gyors ALU” által végrehajtott műveletek effektív késése azonban egy órajelciklusra nőtt. ### Mikroutasítások ismételt végrehajtása A Pentium 4 processzor rendelkezik egy Replay System (újrajátszó rendszer) elnevezésű, kevésbé ismert belső alrendszerrel, ami a mikroutasítások ismételt végrehajtását végzi. A magokban található ütemezők (scheduler) alapvető feladata annak eldöntése, hogy a mikroutasítások készen állnak-e a végrehajtásra, majd azok továbbítása a futószalagra. A futószalag szakaszainak nagy száma miatt az ütemezők már akkor kénytelenek átadni a mikroutasításokat a végrehajtó egységeknek, mielőtt még az előző mikroutasítások végrehajtása befejeződött volna. Ez biztosítja a végrehajtó egységek optimális kihasználtságát, és segít elkerülni a végrehajtási veszteségeket, de csak abban az esetben, ha a mikroutasítások végrehajtásához szükséges adatok a másodlagos gyorsítótárban vagy a regiszterfájlban vannak, illetve ha átadhatók a regiszterfájl kihagyásával. A mikroutasítások készenlétének eldöntésekor az ütemezőnek ki kell számítania azon megelőző mikroutasítások végrehajtási idejét, amelyek a kérdéses mikroutasítás végrehajtásához szükséges adatokat előállítják. Amennyiben a végrehajtási idő még nincs előzetesen meghatározva, az ütemező a legrövidebb végrehajtási időt veszi alapul. Ha az adatok rendelkezésre állásához szükséges idő becslése helyes volt, a mikroutasítás sikeresen végrehajtódik. Abban az esetben, ha az adatok nem állnak készen időben, az eredmény helyességének ellenőrzése sikertelen lesz. Ekkor az a mikroutasítás, amely sikertelen eredményt produkált, egy speciális sorba lesz beállítva (replay queue) és később újból az ütemezőhöz jut, ismételt végrehajtásra. Annak ellenére, hogy a mikroutasítások ismételt végrehajtása csökkenti a hatékonyságot, a mikroutasítások hibás vagy sikertelen végrehajtása esetén a fenti mechanizmus használatával elkerülhető a futószalag leállítása és kiürítése, ami sokkal komolyabb veszteséget okozna. ## Modellek Az Intel hivatalos terveiben 1998 októberében jelent meg a Willamette kódnevű processzor, habár a Willamette név már 1996-ban felbukkant a közleményekben. Kidolgozása csak a Pentium Pro fejlesztésének lezárulása után kezdődött (a Pentium Pro 1995 végén jelent meg). A 64 bites Merced processzor kidolgozása során nehézségek merültek fel, fejlesztése erősen elhúzódott (1994-től csak 2001-re jutottak el a működő termékig); a Merced processzor hatékonysága az x86 utasítások végrehajtásában nem bizonyult kielégítőnek az általa felváltani kívánt processzorokhoz képest, ezért volt szükség egy újabb IA-32 architektúrájú processzor létrehozására, amelyre az Intel, tervei szerint, a P6 architektúrájú processzorok utódjának szerepét oszthatja. Az elképzelések szerint a Willamette 1998 második felében jelent volna meg, azonban számos fennakadás miatt bejelentését a 2000-es év végére halasztották. 2000 februárjában az Intel Fejlesztői Fórumon (IDF Spring 2000) bemutattak egy számítógépet, benne egy 1,5 GHz órajelen működő processzort: ez egy Willamette processzor mérnöki mintája volt, ami aztán a „Pentium 4” megnevezést kapta. Az első Willamette-magon alapuló, sorozatban gyártott Pentium 4 processzorokat 2000. november 20-án jelentették be; ezek 180 nm-es technológiával készültek. A Pentium 4 család fejlődésének következő állomását a Northwood-magon alapuló processzorok jelentették 2002 januárjában, ezek 130 nm-es technológiával készültek. 2004. február 2-án mutatták be az első Prescott-magot tartalmazó, 90 nm-es technológiával készült processzorokat. Az utolsó mag, amely a Pentium 4 processzorokba került, a Cedar Mill volt: ez 65 nm-es technológiával készült. Northwood- és Prescott-magokat mobil Pentium 4 és Pentium 4-M processzorokba is építettek, amelyek tulajdonképpen csökkentett fogyasztású Pentium 4 processzorok. Az Intel az említett összes maggal szerelt Celeron processzorokat is kibocsátott, ezeket alacsony árkategóriájú gépekbe szánták. A Celeron processzorok csökkentett méretű második szintű gyorsítótárral és alacsonyabb órajel-frekvenciájú rendszerbusszal szerelt Pentium 4 processzorok. A különböző Pentium 4 modellek megjelenési ideje és a processzorok ára a megjelenéskor: ### Pentium 4 #### Willamette A NetBurst mikroarchitektúra első megvalósítását célzó Willamette nevű projekt befejezése sokat késett. A projektet 1998-ban indították, amikor az Intel még a Pentium II vonalat akarta továbbvinni. Ebben az időben a Willamette-magok órajele legfeljebb az 1 GHz-et érte el. Még a projekt befejezése előtt megjelentek a P6 mikroarchitektúrán alapuló Pentium III processzorok, amelyek gyökeresen eltértek a NetBurst mikroarchitektúrától, ezért az Intel marketingrészlege úgy döntött, hogy a NetBurst architektúrát Pentium 4 néven fogja forgalmazni. 2000\. november 20-án az Intel bejelentette a Pentium 4 sorozat első processzorainak megjelenését. Ezek az új Willamette-magon alapultak, amely elveiben különbözött az előző processzortípusokban szereplő magoktól. A Pentium 4 processzorokba újabb rendszerbusz került, amelyek a buszfrekvencia négyszeresén képesek az adatok továbbítására (quad pumped bus), így a rendszerbusz-órajel effektív frekvenciája 400 MHz, miközben a fizikai frekvencia 100 MHz. A Willamette-magot tartalmazó processzorok 8 KiB gyorsítótárat tartalmaznak, a mikroutasítás-sorozatok gyorsítótára kb. képes egyszerre tárolni, a második szintű gyorsítótár mérete 256 KiB. A processzor 42 millió tranzisztort tartalmaz, a processzorlapka mérete 217 mm2, ezt az akkoriban már kissé elavultnak számító technológia magyarázza: 180 nm-es processz, 6 rétegű alumínium összeköttetéssel. 2001 őszéig a Willamette-alapú processzorok Socket 423 foglalatba illeszthető FCPGA tokozással készültek (amely ebben az esetben egy OLGA – Organic Land Grid Array burkolatban levő IC, PGA hordozón). Az Intel már az első Pentium 4 processzorok megjelenése előtt úgy tervezte, hogy mind a Willamette-alapú processzorok, mind a Socket 423 foglalat csak 2001 közepéig marad a piacon, utána ezeket felváltják a Northwood-magon alapuló processzorok és a Socket 478 foglalat, azonban különböző okok miatt – a 130 nm-es technológia bevezetése során jelentkező problémák, a tervezettnél jobb kihozatali arány a Willamette-magok gyártása során, és a már elkészült processzorokat is el kellett adni valahogy – a Northwood-alapú processzorok bejelentését 2002-re halasztották, és ezzel párhuzamosan 2001. augusztus 27-én megjelentették az FC-mPGA2 tokozású (Socket 478 foglalatba illeszkedő), továbbra is Willamette-magot tartalmazó processzorokat. A Willamette-alapú Pentium 4 processzorok órajele 1,3–2 GHz között lehetett, a rendszerbusz frekvenciája 400 MHz, a mag feszültsége modelltől függően 1,7–1,75 V, a maximális hőtermelés: 2 GHz-en 100 W. A Willamette kódnevet az oregoni Willamette völgy inspirálta, ahol az Intel több gyártólétesítménye is található. #### Northwood 2002\. január 7-én az Intel bejelentette az új Northwood-magon alapuló Pentium 4 processzorait. Ezek a Willamette-magon alapultak, bennük az L2-es gyorsítótár méretét 512 KiB-ra növelték. A Northwood-magos processzorok gyártása során újabb, 130 nm-es csíkszélességű, réz összeköttetéseket használó CMOS technológiát használtak, aminek köszönhetően sikerült a processzor lapkaméretét a tranzisztorszám növelése mellett tovább csökkenteni: a Northwood-magos processzorok B0 verziója 146 mm2 felületű kristályon volt, a későbbi revíziókban a processzorlapka mérete 131 mm2-re csökkent. A Northwood-magos processzorok 55 millió tranzisztort tartalmaztak. A Northwood-magos Pentium 4 processzorok órajele 1,6–3,4 GHz közötti, a rendszerbusz (FSB) frekvenciája 400, 533 vagy 800 MHz lehetett, modelltől függően. Az összes Northwood-magos processzor Socket 478 típusú foglalatba illeszthető FC-mPGA2 tokozásban jelent meg, a processzormag üzemi feszültsége a különböző modellekben 1,475–1,55 V közé eshet, a disszipáció (hőveszteség) 134 W, 3,4 GHz-en. 2002\. november 14-én jelent meg a 3066 MHz-es Pentium 4 processzor, amely támogatta a virtuális többmagos működést, a Hyper-Threading technológiát. Ez volt az egyetlen 533 MHz-es rendszerbusszal felszerelt Northwood-magos, Hyper-Threadinget támogató processzor; a továbbiakban ezt a technológiát a 2,4–3,4 GHz közötti órajelű, 800 MHz-es rendszerbusz-frekvenciájú processzorok támogatták. A Northwood-magos Pentium 4 processzorok jellemző tulajdonsága volt, hogy nem voltak képesek huzamosabb ideig emelt magfeszültségen dolgozni (a mag feszültségének emelése nagy terhelés mellett elterjedt fogás volt, növelte a működés stabilitását magas órajelen). A mag feszültségének 1,7 V-ra emelése az elektromigráció és a fellépő magas helyi hőmérséklet miatt a processzor gyors tönkremeneteléhez vezetett, annak ellenére, hogy a csip egészének hőmérséklete eközben nem emelkedett észrevehetően. Ezt a jelenséget hívták „hirtelen Northwood-halál szindrómának” (sudden Northwood death syndrome), ami komolyan korlátozta a Northwood-magos Pentium 4 processzorok túlhajtását. #### Prescott 2004\. február 2-án az Intel bejelentette az első Prescott-maggal szerelt Pentium 4 processzorait. Ez a mag is a NetBurst architektúrán alapult, de az, életciklusa során először, jelentős változásokon esett át. A Prescott-mag legfontosabb eltérése az elődeitől a meghosszabbított futószalag: a fokozatok számát 20-ról 31-re növelték. Ez megnövelte a processzor frekvencia-potenciálját, ugyanakkor a hosszabb futószalag sokkal komolyabb veszteségeket okozhat az elágazások hibás előrejelzése esetén. Emiatt a Prescott-mag javított elágazás-előrejelző blokkot kapott, amely nagymértékben lecsökkentette a hibás előrejelzések számát. Ezen kívül az ALU-t is felújították, egész értékű szorzóegység került bele, ami hiányzott a Willamette- és Northwood-magokból. Az elsőszintű adat-gyorsítótár méretét 8-ról 16 KiB-ra, a második szintű gyorsítótár méretét 512 KiB-ről 1 MiB-ra növelték. A Prescott-magos Pentium 4 processzorok órajele 2,4–3,8 GHz közé eshetett, a rendszerbusz frekvenciája 533-tól 800 MHz-ig terjedhetett a különböző modellekben. A 2,8 GHz órajel alatti, asztali gépekbe való processzorokban ki volt kapcsolva a Hyper-Threading támogatása. Eleinte a Prescott-magos processzorokat (Socket 478-ba való) FC-mPGA2 tokozással gyártották, később azonban LGA775 foglalatba való FC-LGA4 tokozásra váltottak. A processzorok 125 millió tranzisztort tartalmaztak, 90 nm-es feszített szilíciumos (strained silicon) CMOS technológiával készültek, a lapka mérete 112 mm2, a mag feszültsége 1,4–1,425 V közé eshetett. A keskenyebb csíkszélességű technológia ellenére a hőtermelést nem sikerült csökkenteni ezeknél a processzoroknál, pl. a Northwood-magos Pentium 4 3000 tipikus hőtermelése 81,9 watt, a Prescott-magos Pentium 4 3000E (FC-mPGA2 tokozásban) hőtermelése 89 watt. A Prescott-alapú Pentium 4 processzorok maximális hőtermelése 151,13 W 3,8 GHz-es órajelen. A Prescott-magban az utasításkészlet is bővült: megjelent benne az SSE3 utasításkészlet-bővítmény és az EM64T technológia támogatása, azaz a 64 bites üzemmód, mely utóbbi azonban a korai processzorokban ki volt kapcsolva. A Hyper-Threading technológiát tovább optimalizálták, így az SSE3-ba is kerültek a folyamatok szinkronizációjára vonatkozó utasítások. A NetBurst architektúrába bevitt változtatások eredményeképpen a Prescott-magos Pentium 4 processzorok teljesítménye változott a Northwood-magos processzorokéhoz képest, de a használt kiterjesztésektől függően különböző mértékben: azokat az egyszálas alkalmazásokat, amelyek x87, MMX, SSE és SSE2 utasításokat használnak, a Prescott-magos processzorok lassabban hajtják végre, mint az elődök; azokat az alkalmazásokat azonban, amelyek kihasználják a többszálú működést vagy érzékenyek a L2 gyorsítótár méretére, az elődöknél gyorsabban futtatják. 2005\. február 20-án az Intel bemutatta a továbbfejlesztett Prescott-magon alapuló Pentium 4 processzorokat. Ez a mag mindössze abban különbözött az előzőtől, hogy az L2 gyorsítótár méretét 2 MiB-ra növelték benne, ezért aztán a „Prescott 2M” jelölést kapta. Az újabb magban a tranzisztorok száma 169 millióra, a processzorkristály felülete 135 mm2-re nőtt meg, a mag feszültsége nem változott (1,4–1,425 V maradt). A Prescott 2M-magos processzorok FC-LGA4 tokozást kaptak, a rendszerbusz-frekvencia 800 MHz volt, támogatták a Hyper-Threading és EM64T technológiákat, órajelük 3–3,8 GHz között lehetett. #### Cedar Mill Az Intel 2006. január 16-án mutatta be a Cedar Mill-magon alapuló Pentium 4 processzorokat. Ez a mag volt a Pentium 4 processzorokban alkalmazott utolsó típus, lényegében egy újabb, 65 nm-es technológiával gyártott Prescott 2M-mag. Az új gyártási technológiának köszönhetően a mag felülete 81 mm2-re csökkent. A Cedar Mill-magokban nem alkalmaztak jelentősebb felépítésbeli újításokat, azonban a processzorok fogyasztását csökkentették. A Cedar Mill-magos Pentium 4 processzorokból 4 modell készült: a 631 (3 GHz), a 641 (3,2 GHz), a 651 (3,4 GHz), és a 661 (3,6 GHz). Mind a négy modell 800 MHz-es rendszerbusz-frekvenciával működik, LGA775 foglalatba illeszthető, támogatja a Hyper-Threading, EM64T, XD-bit technológiákat, a későbbi C1 és D0 revíziók (stepping) ezenfelül tartalmazták az energiamegtakarítást célzó EIST (Enhanced Intel SpeedStep Technology), C1E (Enhanced C1 state vagy Enhanced Halt State) és a túlhevülést megakadályozó TM2 (Thermal Monitoring 2) technológiákat. A processzorok üzemi feszültsége 1,2–1,3375 V között lehet, a TDP értéke 86 watt a C1 és D1 revízióknál, a D0 revízióban ezt a mutatót 65 W-ra csökkentették. A Cedar Mill-mag szolgált alapjául a kétmagos, Presler-magra épülő Pentium D processzornak, ami nem egyetlen monolitikus kristályt tartalmaz, hanem két Cedar Mill processzorlapkát egymás mellett, ugyanazon a tartórészen és egy hőterelő borítás alatt. A Cedar Mill-magon alapuló Pentium 4 processzorokat 2007. augusztus 8-ig gyártották, ekkor az Intel bejelentette, hogy beszünteti a NetBurst architektúrán alapuló processzorok gyártását. A „Cedar Mill” az oregoni Cedar Mill település nevéből származik, amelynek szomszédságában található az Intel Hillsboro-beli létesítménye. #### Leállított processzorfejlesztések 2004 vége – 2005 eleje táján a tervek szerint a Prescott-magon alapuló asztali Pentium 4 processzorokat felváltotta volna a Tejas-mag. A Tejas-magot tartalmazó processzorok 90 nm-es technológiával készültek volna, tervezett jellemzőik: órajelük elérte volna a 4,4 GHz-et, a rendszerbusz sebessége 1066 MHz, L1 gyorsítótár mérete 24 KiB, javított Hyper-Threading támogatás. A tervek szerint 2005 végére a gyártási technológiát 65 nm-esre változtatják és a processzorok órajele ekkorra eléri a 9,2 GHz-et. A bevezetés időpontját állandóan elhalasztották, mert a Prescott-magok nem tudták elérni a 4 GHz órajelet sem, főleg a nagy hőtermelés miatt. Végül 2004. május 7-én az Intel bejelentette, hogy abbahagyja a Tejas-magon végzett munkálatokat, és ezzel együtt a NetBurst technológia további fejlesztését is. ### Pentium 4 Extreme Edition Az Pentium 4 Extreme Edition processzorokat egy szűkebb felhasználói körnek – játékosoknak, rajongóknak – szánták, ezt a cég a 2003 szeptemberében tartott Intel Developer Forumon jelentette be, ahol 30–60 napon belülre ígérte ezek megjelenését:, és november 3-án valóban be is mutatta ezek első példányait. Az Extreme Edition legfőbb eltérése az „átlagos” Pentium 4 processzoroktól a magra integrált harmadik szintű gyorsítótár (L3 cache) és a magasabb órajel. A bejelentés mindössze egy héttel előzte meg az AMD Athlon 64 és Athlon 64 FX processzorainak kibocsátását. A processzorok ára elég borsos volt (az indításkor 999 dollár), emiatt a kritikusok a kiadást „Expensive Edition” (drága kiadás) vagy „Extremely Expensive” (extrém drága), mások „Emergency Edition” (vészkiadás) gúnyneveken emlegették – a „vészkiadás” okai a találgatások szerint a Prescott-magos Pentium 4 processzorok késése volt és az a szándék, hogy csökkentsék az AMD bejelentésének súlyát. A processzormag alapját a Xeon szerverprocesszorokban is alkalmazott Gallatin-mag képezte, amely egy 2 MiB méretű harmadik szintű gyorsítótárral (L3 cache) bővített M0-s revíziójú Northwood-mag, 237 mm2 felületű szilíciumlapkán. A Gallatin-magos P4EE processzorok 3,2—3,466 GHz órajelen működtek, a rendszerbusz frekvenciája a 3,466 GHz-es modelleknél 1066 MHz volt, az alacsonyabb órajelű (3,2 és 3,4 GHz) modelleknél 800 MHz. A magfeszültség 1,4—1,55 V közötti, a maximális hőleadás 3,466 GHz-es órajelen 125,59 W volt. Ezek a processzorok kezdetben Socket 478 foglalatba illeszthető FC-mPGA2 tokozással jelentek meg, később áttértek FC-LGA4 (LGA775 foglalat) tokozásra. A Gallatin-magos processzorokból hiányzott a 64 bites utasításkészlet támogatása. 2005\. február 21-én az Intel bemutatta az Extreme Edition kiadás újabb tagját, egy Prescott 2M-magot tartalmazó és magasabb órajelen működő processzort. Ez a processzor FC-LGA4 tokozásban jelent meg, az LGA775-ös foglalattal ellátott alaplapokba volt illeszthető, órajele 3,733 GHz, a rendszerbusz frekvenciája 1066 MHz, üzemi feszültsége 1,4 V, maximális hőleadása 148,16 W. Az Extreme Edition kiadás következő fejlődési állomása a kétmagos Pentium XE processzor volt. Az Intel ezzel egy új termékvonalat alapozott meg, ami bár nem járt magas eladási mutatókkal, mégis a piacon maradt a rajongói tábort célozva, mivel az Intel a legmagasabb specifikációkkal rendelkező, csúcskategóriás termékeit kínálta, és szabad utat engedett az órajel túlhajtásának, a tuningnak is. Ez a piaci taktika a Pentium D, Core 2 Extreme és újabban a Core i7 típusoknál is folytatódik. ### Pentium 4-M és a Mobile Pentium 4 A mobil Pentium 4 processzorokat hordozható eszközökbe szánták. Ezek a Pentium 4-esek a Nortwood-magra épülnek, fő jellemzőjük az alacsony tápfeszültség és a kis hőtermelés, valamint az Intel SpeedStep energiatakarékossági technológiájának támogatása. A processzortest megengedett maximális hőmérsékletét ezeknél a típusoknál 100 °C-ra emelték – összehasonlításképpen az asztali Northwood-magos processzoroknál ez az érték 68–75 °C között van –, a mobil eszközökben, azaz leginkább a laptopokban uralkodó működési körülmények (kis légtér, kis hűtőbordák és gyengébb légáramlás) miatt. A Pentium 4-M (a dokumentációban Mobile Intel Pentium 4 Processor-M) processzorok 400 MHz-es rendszerbusszal működnek együtt, a processzormag feszültsége 1,3 V, a hőtermelés legnagyobb értéke 48,78 W 2,666 GHz-es órajel mellett, a tipikus érték 35 W, csökkentett energiafelhasználási üzemmódban 13,69 W. A Pentium 4-M processzorok órajele 1,4-től 2,666 GHz-ig terjedhet. A Mobile Pentium 4 (a dokumentációban Mobile Intel Pentium 4 Processor) processzorok lényegében Northwood- vagy Prescott-magos Pentium 4-esek; a Pentium 4-M processzorokénál magasabb órajeleken működnek: órajelük 2,4–től 3,466 GHz-ig terjedő tartományban lehet. Közülük néhány változat támogatta a Hyper-Threadinget is. Az összes Mobile Pentium 4 processzor 533 MHz frekvenciájú rendszerbuszt támogat. A mag feszültsége 1,325—1,55 V, a maximális hőtermelés értéke 112 W 3,466 GHz-es órajel mellett, a tipikus érték 59,8 és 88 W közötti, csökkentett energiafelhasználási üzemmódban 34,06 és 53,68 W között van. ### A Pentium 4 utódai Eredetileg a Pentium 4 processzorok kijelölt utódja a Tejas kódnevű processzor volt, amelyet 2005 első felében szándékoztak megjelentetni. Ennek fejlesztését azonban a Prescott-mag megjelenése után néhány hónappal beszüntették, főleg a rendkívül magas TDP miatt (a Tejas hőkibocsátása 2,8 GHz órajelnél 150 W volt, szemben pl. a Northwood 80 W-os és a Prescott 100 W-os hőkibocsátásával, ugyanazon órajel mellett). Ezzel együtt a NetBurst architektúra fejlesztését is leállították, néhány kivételtől eltekintve, mint a kétmagos Pentium D, Pentium Extreme Edition és a Cedar Mill-magon alapuló Pentium 4 HT. 2005 májusától kezdve az Intel elkezdte a kétmagos Pentium 4 processzorok kibocsátását, Pentium D és Pentium Extreme Edition nevek alatt. Ez azt jelezte, hogy az Intel elmozdul a párhuzamosság és a többmagos processzorok irányába. A processzorok 90 nm-es és 65 nm-es technológiával készült változatai a Smithfield és Presler kódnevet kapták. A Pentium 4 valódi utódaivá végül a 2006. július 27-én kiadott, Core mikroarchitektúrán alapuló Conroe-magos Intel Core 2 processzorok váltak. Az Intel Core 2 processzorok egy-, két- és négymagos kiépítésben jelentek meg. Az egymagos processzorokat főleg az OEM piacra szánták, míg a két- és négymagos verziókat a nagykereskedelemben és OEM-eknek is árulták. ## Piaci viszonyok A Pentium 4 processzorok vezető helyet foglaltak el az Intel termékpalettáján, 2000-es megjelenésüktől a Pentium D 2005 májusi megjelenéséig. A Pentium 4-es processzorok a felsőbb árkategóriába tartoztak, áruk a Pentium D megjelenésével csökkent. Az Intel ezeket nemcsak általános célú processzorként reklámozta, hanem erős multimédiás processzorként is, amellyel a hang- és képfeldolgozó szoftverekben, játékokban és internetes alkalmazásokban a maximális teljesítmény érhető el. A megjelenést követő évben az Intel processzorok eladási listáit még mindig a Pentium III processzorok vezették – ez a drága RDRAM memóriát igénylő Pentium 4-es rendszerek magas árával és az alternatíva hiányával magyarázható, mígnem 2001 őszén megjelent az Intel 845-ös lapkakészlet. Az Intel agresszív piaci és marketingpolitikájának következményeképpen azonban változott a helyzet, és a Pentium 4 processzorok népszerűvé váltak. Az Intel piaci taktikái közé tartozott pl. árkedvezmény nyújtása a kizárólag Intel termékeket használó forgalmazóknak, a konkurens termékek forgalmazásáról való lemondásért járó díjazás, és az Intel kezére játszott a konkurens AMD nem túl sikeres marketingje is. Ugyancsak az Intelt segítette a „megahertz-mítosz” elterjedése – az az állítás, hogy a magasabb órajelű processzorok gyorsabbak és nagyobb teljesítményűek –, ami még az Intel processzorok között sem igaz, de alkalmas a tapasztalatlan vásárlók megtévesztésére. Az AMD emiatt vezette be a teljesítmény-összehasonlítási teszteket az Athlon processzorok megjelenésekor. Mindezek ellenére az AMD-nek sikerült nagyobb részesedést kiharcolnia a mikroprocesszor-piacon, főként az Athlon XP és Athlon 64 processzorok révén, amelyek ára alacsonyabb, számítási teljesítménye pedig magasabb volt a Pentium 4 processzorokénál. Így 2000-től 2001 végéig az AMD részesedése az x86 architektúrájú mikroprocesszorok piacán kb. 18%-ról 22%-ra nőtt, miközben az Intel részesedése 82,2%-ról 78,7%-ra csökkent. Az AMD-nél fellépett problémák miatt piaci részesedésük 2002-ben 14%-ra csökkent, ezek megoldása után, a 2003-tól 2006-ig terjedő időszakban azonban 26%-ra emelkedett (miközben az Intel részesedése 73%-ra csökkent). ## Összehasonlítás a konkurenciával A Pentium 4 processzorok mellett a következő x86-os processzorok voltak még a piacon: - Intel Pentium III-S (Tualatin). Munkaállomásokba és szerverekbe szánt processzor. A kisebb órajel ellenére teljesítménye a legtöbb feladatban meghaladta a Willamette-magos Pentium 4 processzorokét. Ezen kívül a Pentium 4 processzorral ellentétben a Pentium III-S processzorok kétprocesszoros konfigurációban is képesek voltak működni. Az Intel kibocsátott Tualatin-magos Pentium III processzorokat is, amelyek a Pentium III-S-től a kisebb L2 gyorsítótár-méretben különböztek. Ez a két processzor nem terjedt el: később jelentek meg, mint a Pentium 4, amely akkor már az Intel vezető processzora volt, és jóval drágábbak is voltak, mint a Pentium 4, miközben hasonló teljesítményt nyújtottak. - Intel Celeron (Tualatin). Ezek csökkentett frekvenciájú rendszerbusszal működő, olcsóbb rendszerekbe való Pentium III processzorok. Összességében elmaradtak a Pentium 4 mögött, az alacsonyabb órajel, a kisebb memóriaelérési sebesség és az alacsonyabb rendszerbusz-frekvencia miatt: a Tualatin-magos Celeronok 2002-ben érték el az 1,4 GHz-es órajelet, miközben az első Pentium 4 processzorok órajele is 1,3 GHz volt; a Celeron-processzoros rendszerek általában PC133 SDRAM, a Pentium 4-es rendszerek RDRAM vagy DDR SDRAM memóriákat használtak; 100 MHz-es rendszerbusz a Pentium 4-es 400 MHz-es buszával szemben. A tuningolt / túlhajtott órajelű és olcsóbb Celeronok teljesítménye összehasonlítható volt a hasonló órajelű Pentium 4-esekével. - Intel Celeron (Willamette-128 és Northwood-128), Celeron D (Prescott-256 és Cedar Mill-512). Alacsonyabb sebességű rendszerbusszal és kisebb másodszintű gyorsítótárral rendelkező, olcsóbb rendszerekbe szánt Pentium 4 processzorok, teljesítményük elmaradt a Pentium 4 sorozattól. Néhány alkalmazásban a Willamette-128-magos Celeron még az elődjénél, az alacsonyabb órajelű Tualatin-magos Celeronnál is gyengébb teljesítményt nyújtott. - Intel Pentium M és Celeron M. Ezek a Pentium III hordozható gépekbe szánt továbbfejlesztései, jellemzőjük a kis fogyasztás és alacsony hőkibocsátás. A Pentium M megelőzte a mobil Pentium 4 M processzorok többségét, valamint néhány asztali Pentium 4 modellt is, alacsonyabb órajel és hőtermelés mellett. A Celeron M teljesítménye csak egy kicsivel maradt el a Pentium M teljesítménye mögött. - Intel Pentium D (Presler, Smithfield). Kétmagos processzorsorozat, a processzorokban két Prescott vagy Cedar Mill-mag található (a Prescott-magok egymás mellett, a Cedar Mill-magok közös hordozórétegen); teljesítményük meghaladta az azonos órajelű Pentium 4-eket az alkalmazások többségében, bár a Pentium 4 sorozat maximális órajele (3,8 GHz) meghaladta a Pentium D sorozat legnagyobb órajelét (3,2 GHz), és emiatt az egymagos processzorok jobb teljesítményt nyújthattak a nem többszálas működésre optimalizált alkalmazásokban. - AMD Athlon (Thunderbird). A Willamette-magos Pentium 4 processzorok konkurensei. Az Athlon processzorok a Pentium 4-nél gyengébb teljesítményt nyújtottak az SSE és SSE2 utasításkészlet-bővítményeket használó programok, a nagy memóriaelérési sebességet igénylő, nagy adatfolyamokkal dolgozó és a NetBurst architektúrára optimalizált programokban, viszont jobbak voltak az irodai, üzleti alkalmazásokban, a 3D modellek és matematikai számítások terén. - AMD Athlon XP. Leginkább a Northwood-magos Pentium 4 konkurense. Az Athlon XP processzorok nevében nem az órajel, hanem a (Athlon XP–Pentium 4) teljesítmény-összehasonlítás értékei szerepeltek. Az „azonos tesztértékű” Athlon XP processzorok lemaradtak az Intel processzorok mögött a NetBurst architektúrára optimalizált, az SSE2 támogatást vagy nagy memóriasebességet igénylő alkalmazásokban, de jelentősen megelőzték azokat a lebegőpontos számítások sebességében és a nem optimalizált alkalmazásokban. A későbbi Pentium 4 processzorok megelőzték a konkurensüket a legtöbb alkalmazásban. - AMD Athlon 64. A Prescott-magos Pentium 4 konkurense. Egy sor feladatban megelőzi az Intel processzorait, pl. irodai alkalmazások, tudományos számítások, játékok, a gyorsabb memóriaelérés és a jobb matematikai koprocesszor miatt, viszont elmarad a Pentium 4 processzorok mögött a NetBurst architektúrára optimalizált programokban és a többszálú működést támogató alkalmazásokban. - AMD Athlon 64 FX. A Pentium 4 Extreme Edition konkurense. Az Athlon 64 és Pentium 4 esetéhez hasonlóan, az Athlon 64 FX felépítésbeli vonásai: az integrált memóriavezérlő, a hatékonyabb matematikai koprocesszor tekintetében megelőzi a riválisát, a NetBurst architektúrára optimalizált programokban és a többszálú működés terén elmarad attól. - AMD Duron (Morgan és Applebred). Ezek a processzorok az olcsó árkategóriát célozták, így a Celeron processzorok konkurensei voltak, teljesítményük ezáltal általában elmaradt a Pentium 4-étől; a nem NetBurst architektúrára optimalizált és az SSE2 utasításokat nem használó programokban azonban képesek voltak jobb teljesítményt nyújtani, mint az akár jóval magasabb órajelű Pentium 4 processzorok. - VIA C3 (Nehemiah) és VIA Eden. Ezek a processzorok alacsony fogyasztású gépekben, laptopokban, valamint integrált processzorként való felhasználásra készültek; teljesítményük elmaradt a konkurens processzorokétól. - VIA C7. A VIA C3 processzorokhoz hasonlóan kisfogyasztású gépekbe és laptopokba szánt processzorok. Teljesítményük jelentősen elmarad a konkurens termékektől, kivéve a titkosítási feladatokat, amelyhez hardveres támogatással rendelkeznek. - Transmeta Efficeon. Laptopokba szánt alacsony fogyasztású és kis hőtermelésű processzorcsalád, melyben a belső 256 bites VLIW felépítésű architektúra emulálja az x86-os utasításokat. Habár kompatibilis a Pentium 4 processzorok utasításkészlet-architektúrájával, teljesítménye az AMD és Intel mobil processzorainak közelében jár, és megelőzi a VIA processzorokat. A magas órajel-frekvenciákon működő Pentium 4 processzorok nagy energiafelvétele nagy hőkibocsátással jár. A Pentium 4 sorozat processzorainak maximális órajele 3,8 GHz, ezen az órajelen a tipikus hőkibocsátásuk 100 W, maximális: 150 W. Ezeknek a processzoroknak azonban jobb védelmük van a túlhevülés ellen, mint a konkurenseiknek. Az Intel Thermal Monitor és a későbbi modellekben bevezetett Thermal Monitor 2 technológiák hatékonyan szabályozzák a hőleadást és védik a processzorokat a túlmelegedéstől. Ezt az órajel modulációjával, majd a Pentium 4 Prescott E0-s alverziótól kezdve a belső órajel-frekvencia és a magfeszültség csökkentésével érik el, végső soron pedig a processzor leállításával. A különböző processzorok túlhevülés elleni védelmének demonstrálására Thomas Pabst (a Tom’s Hardware technológiai portál alapítója) 2001-ben elvégzett egy kísérletet, amely felhívta a figyelmet a probléma fontosságára és a megoldások gyengeségeire, azonban az eredmény nem meggyőző, mivel a vizsgálatot egy-egy darabon végezte, statisztikai áttekintést nem ad (nem is volt célja). A NetBurst architektúra alapvetően a magas órajelen való működést célozza, ennek egyik érdekes következménye, hogy a Pentium 4 processzorok igen népszerűek lettek processzor-tuningoló (overclocker) körökben. Így pl. a Cedar Mill-magot tartalmazó processzorok képesek akár 7 GHz-et meghaladó órajelen működni, extrém hűtés, pl. folyékony nitrogén alkalmazása mellett, és a korai Northwood-magos processzorok alaphelyzetű 100 MHz frekvenciájú rendszerbusz helyett megbízhatóan működtek 133 MHz-es és afölötti frekvencián is. ## Technikai jellemzők ## Fordítás

Szurikáták udvarháza

A Szurikáták udvarháza (eredeti cím: Meerkat Manor) brit tévéfilmsorozat, amelyet az Oxford Scientific Films gyártott az Animal Planet részére. Bemutatója 2005 szeptemberében volt, és négy évad készült el a sorozat 2008 augusztusában történt törléséig. A történet egyesíti az állatokról szóló dokumentumfilm és drámai elbeszélés stílusát. A sorozat a Kalahári sivatag több tucat szurikátacsaládjának egyikének, a Bajusz-családnak a történetét meséli el. A család életét a Kalahári Szurikáta Projekt (KMP) részeként tanulmányozták, így saját természetes környezetükben, hosszú távon figyelhették meg a szurikáták természetes együttműködő természetének ökológiai és evolúciós jellemzőit. Az epizódok eredeti mesélője Bill Nighy, míg az ausztráliai adásokat Mike Goldman, az amerikai epizódokat az első három évadban Sean Astin, az utolsó évadban pedig Stockard Channing kommentálta. A magyar változatban Jakab Csaba volt a mesélő. A sorozat az Egyesült Királyságban 2005. szeptember 12-én debütált, az első 13 epizód október 24-én ért véget. A produkció sikerének köszönhetően az Animal Planet sugározni kezdte más, nemzeti csatornáin Ausztráliában, Kanadában és az Egyesült Államokban is. Azóta több mint 160 más országban került műsorra. A negyedik és egyben utolsó évadot 2008. június 6-tól augusztus 22-ig vetítették az Egyesült Államokban, 2009 áprilisában az Egyesült Királyságban. 2009 augusztusában jelentették be a sorozat törlését. Bár a sorozatot sok támadás érte a nézők részéről, amiért a készítők nem avatkoztak be, ha egy szurikáta megsebesült vagy elpusztult, összességében a Szurikáták udvarháza jelentős siker volt, az Animal Planet legjobb sorozata lett 2007 októberében, mind a kábelcsatornákat, mind a Video on Demand szolgáltatást igénybe vevők között. A show kísérleti formája úttörő az állati dokumentumfilm-készítésben, olyan technikákat alkalmazott, ami lehetővé tette az állatok életének hosszú távú és bensőséges megfigyelését, ledöntve ezzel a néző és a megfigyelés tárgya között érezhető hagyományos falat, ami a legtöbb dokumentumfilmben tapasztalható. 2007-ben a sorozatot Primetime Emmy-díjra jelölték, illetve három díjat nyert el a 2006-os Omni Awards, valamint a 2006–2007-es New York Festivals Award Gálán. A sorozat első három évada 1-es és 2-es régiókódú DVD-n jelent meg. 2007-ben Meerkat Manor – The Story of Flower of the Kalahari címmel egy Hortenzia és a Bajusz-család életének előzményeit feldolgozó könyv is készült az Egyesült Királyságban. A sorozat előzményét a Szurikáták udvarháza – Ahogy kezdődött című televíziós film mutatja be, a történteket Hortenzia születésétől a család vezető szerepének eléréséig dokumentálják a készítők. A műsort 2008. május 25-én vetítette az Animal Planet. ## Forgatás A Szurikáták udvarházát Caroline Hawkins, az Oxford Scientific Films vezető producere és sorozatszerkesztője alkotta meg az Animal Planet executive producerének és szerkesztőjének, Mark Wildnak a megbízásából. A 13 epizódos forgatás 7–8 hónapot vett igénybe; csak a Kalahári sivatag tavaszi és nyári idényében dolgoztak, mert a szurikáták télen kevésbé aktívak. A harmadik évadot 2006 novemberétől 2007 áprilisáig forgatták, az utolsó évad felvételeit pedig 2007 októberében kezdték el. A legtöbb jelenetet a Kuruman rezervátumban forgatták, ahol a Kalahári Szurikáta Projektben részt vevő szurikáták élnek. Mindazonáltal a reklámokban és a show honlapján szereplő állatok nem ugyanazok voltak, mint a sorozatban. Erre a célra ehelyett a Fellow Earthlings Wildlife Centerben élő szelíd, megmentett állatokat filmeztek zöld képernyő előtt. A műsor forgatásán elsősorban a Sony DSR 570 kamerát használták, bár speciális felszerelés is szükséges volt néhány különleges felvételhez. Az állatok odúihoz mini optikai szálú infravörös fényképezőgépeket alkalmaztak; a nagy látószögű képeket egy hétméteres daruval és egy távvezérlésű fényképezőgép platformmal filmezték. Vezeték nélküli mikrofonokat is használtak, hogy rögzíthessék az állatok által kiadott hangokat. A legtöbb felvételt egyetlen operatőr és egyetlen hangmérnök végezte, mert a kutatók megkövetelték a minimális emberi jelenlétet, hogy ne zavarják meg az állatokat. A szemmagasságban filmezett képkockák kivitelezése olykor nehezen volt megvalósítható, mert a szurikáták magassága még a legkisebb állványhoz is kicsi volt. Nyomkövetés céljából a kutatók rádiós nyakörvet szereltek fel minden csapat domináns nőstényére, illetve néhány domináns és kóborló hímre. Az egyes egyedeket – főként a fiatalokat – festékekkel különböztették meg. Az állatok megszokták, hogy figyelmen kívül hagyják a kamerákat mindaddig, amíg a stáb tiszteletben tartotta a „személyes terüket”. Maga a forgatás 2004 augusztusában kezdődött, ami Dél-Afrikában a tél végét jelenti, nagyon hideg éjszakákkal, és esőmentes, napos nappalokkal. Szeptemberben és októberben folyamatos felmelegedés kezdődött, ami együtt járt a viharokkal és esőkkel. Ennek köszönhetően megindul a növényzet fejlődése, és a szurikáták fellélegezhettek a tél viszontagságai után. Az időjárás nehézségei a stábot is sújtották, mini tornádók, viharok okoztak károkat a felszerelésben, vagy épp a házak tetejét vitte le. A sorozatot sikere ellenére négy évad után törölték, 2009 augusztusában jelentették be a végét. Egy rajongó petíciót indított a folytatás érdekében, amelyet a megcélzott 5000 aláíróból 3300-an alá is írtak. ## Nemzeti verziók Az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban azonos tartalommal mutatták be a legtöbb epizódot, de az USA-ban növelték a hosszát, hogy több kereskedelmi reklámnak adjanak helyet. Néha a tartalmat is változtatták: a párzási jeleneteket gyakran eltávolították. Az Animal Planet US olykor megváltoztatta a szurikáták nevét és egyes epizódok címeit is. Hortenzia két kölykét például átkeresztelték Renről és Stumpyról Lenre és Squiggyre, és epizódjuk címét is megváltoztatták. De la Soul – aki a De La Soul rapegyüttesről neveztek el – Amerikában a Whoopi nevet kapta Whoopi Goldberg tiszteletére, aki nagy rajongója volt a sorozatnak. Hortenzia két, a 3. évadban született kölyke az amerikai verzióban szintén a sorozat két híres rajongója, Elizabeth Taylor és Denis Leary után kapta nevét. Több rész kapott új címet az Államokban. A második évad utolsó része The Killing Fields helyett The Quiet Fields lett. A harmadik évad harmadik epizódját Something's Got to Give-ről Sister Act-re módosították, szintén Whoopi Goldbergre utalva, míg a hatodik rész címe The House of Zappa helyett Sibling Rivalry lett. ## A szurikáták A sorozat több szurikátacsapat életét követi nyomon, akik annak a csapatnak a jólétéért cselekednek, amelyben élnek. A csapatokat általában egy domináns hím vagy nőstény vezeti, akinek szinte kizárólagos joga, hogy kölykei legyenek. A legközelebbről bemutatott csapat a Bajusz-család. Vezetőjük, Hortenzia miatt esett rájuk a választás, aki egy szokatlanul sikeres domináns nőstényszurikáta, lévén hogy öt éven át állt csapatának élén. A harmadik évad során Hortenzia egy kígyóharapás miatt elpusztult, és lánya, Rakéta vette át a helyét. Az egyes évadokban a környékbeli csapatokat is bemutatták. Az első évadban a Lazuli csoport volt az, mely a Bajusz-család versenytársa volt, és az epizódok nyitó képsorai alatt „szomszédok a pokolból” címen hivatkoztak rájuk. Bár domináns hímjük, Big Si elpusztult az események során, a Lazuli szurikáták a második évadnak is szereplői voltak, mint kóborló példányok. Egy másik csapat, a Commandók, akiknek a vezetője egy egyszemű hím, Hannibál volt. Ők azzal kerültek az események folyamába, hogy megtámadták a Lazulik odúját, megölve közben egy kölyköt és súlyosan megsebesítve a kölykökre vigyázó felnőttet. Ők váltak a környék fő ellenségévé, elpusztították a Bajusz-család Mozart nevű nőstényének kölykeit, és átvették a Bajuszok területének egy részét. A Bajusz-család új szomszédai voltak a Zappa és a Starsky csapat. Bár Bajuszéknál kevesebben voltak, a Zappa-szurikáták folyamatosan támadásokat indítottak ellenük, majd amikor egy támadás után menekülni kényszerültek, a Bajusz-család tagjai – a fajra nem jellemző módon – magukhoz fogadták az egyik elhagyott Zappa-kölyköt. A Starsky szurikátái nem jelentettek fenyegetést a főszereplőkre nézve. A Bajusz-családtól elzavart három Hortenzia-ivadékból kialakult csoportot betegségek, ragadozók és a kölyökutánpótlás hiánya fenyegette. A folyamatosan harcoló Starskyknak végül az utolsó előtti epizódban az utolsó túlélő példány, Mozart halála vetett véget, akivel egy sakál végzett. A Bajuszok egyik korábbi nősténye, Maybelline elszakadt csapatától a harmadik évad végén, és új csapatot alakított, az Aztékokat. A negyedik évadban ők lettek a Bajusz-család fő riválisai. ## Módosítások a felvételekben Bár a sorozat a Kalahári-sivatag szurikátáinak valós eseményeit mutatja be, az állatok életének ismétlődő eseményei nem kerültek be az epizódokba. A napok legtöbbjét a tisztálkodás és a táplálkozás töltötte ki, ezeket kihagyták a sorozatból a kevésbé általános események bemutatása kedvéért. A négy évadban szereplő szurikátákat a Kalahári Szurikáta Projekt önkéntesei nevezték el. Mindig az a kutató nevezhetett el egy példányt, amelyik először látta meg előbújni odújából. Emiatt a nevek típusai meglehetősen változóak, az önkéntesek kedvenc könyvei, filmjei, együttesei, családtagjai és barátai, történelmi személyek és földrajzi helyek egyaránt voltak ötletadók. Az Animal Planet időnként átnevezett egy-egy állatot, mondván, hogy a kutatók által adott nevek tára túl korlátozott volt. A változtatások miatt azok a rajongók, akik a Friends of the Kalahari Meerkat Project weboldalat böngészték további információkért, időnként bajban voltak egy-egy szurikáta beazonosításával. Az oldal készítői ennek megoldása érdekében létrehoztak egy listát a különböző névváltoztatásokról, hogy segítsék a nézőket a valóságban és a showban szereplő állatok összekötésében, illetve a havi KMP Life History jelentések és az epizódok összepárosításában. A lista csak az oldal előfizetői számára érhető el. A Bajusz-család két fő riválisának történeteit számos csoport eseményeiből állították össze. Például a Commando-család esetében egyes történetek az igazi Commando-csapat megtörtént eseményei voltak, de elsősorban a Vivian-csapat és annak domináns párja látható a felvételeken. Hasonlóképpen, a Zappák jeleneteit egy The Young Ones nevű szurikátacsapat eseményeivel egészítették ki, de a tényleges történet és domináns pár valóban a Zappák sajátja volt. Axelnek, a harmadik évad elhagyott kölykének olyan, a kutatók által adott sorszáma volt, mely arra enged következtetni, hogy talán a Young Ones csapat egyik kölyke volt, és nem a Zappáké, mint az a sorozatban látható volt. ## Fogadtatás A sorozatot jól fogadták a nézők és a kritikusok is. 2007 októberében az Animal Planet legsikeresebb sorozata volt, csak az Amerikai Egyesült Államokban több mint négymilliós nézettségével. Az USA-ban az első epizódot egymillióan látták, a második és harmadik évad első részére -en voltak kíváncsiak, míg az utolsó évad első része már nem produkált ilyen jó eredményt, kevesebb, mint néző látta. A Video on Demand szolgáltatást használók körében 2007 szeptemberében 20%-kal nőtt a Szurikáták udvarházát nézők száma, amikor a Discovery elérhetővé tette a teljes harmadik évadot, az első és második évad „video capsules”, a show tíz legjobb pillanatát és egy megemlékezést az elpusztult Hortenziáról. A sorozat sikerének köszönhetően az Animal Planet további két, hasonló típusú műsor elkészítésére adott megbízást. Ezek egyike, az Orangutan-sziget egy csapat elárvult orangután történetét dolgozza fel a Nyaru Menteng Orangutan Rescue and Rehabilitation Centerben, a másik pedig a Maki utca, amely két rivális gyűrűsfarkú maki banda életét mutatja be Madagaszkár szigetén. A rajongók egy része bírálta a sorozatot, amiért időnként nem avatkoztak be a szurikáták életébe. Megkérdőjelezték, miért nem adott a stáb, illetve a kutatócsoport antiszérumot a kígyómarást elszenvedett példányoknak, vagy miért nem szabadították meg a szenvedéstől a haldokló állatokat. Az amerikai executive producer Mick Kaczorowski rámutatott, hogy a Szurikáták udvarháza a szurikáták valós életét és halálát mutatja be. A kutatócsoport álláspontja is az, hogy a filmes stáb nem avatkozhat be a természetes eseményekbe, mert „nem engedhetik meg, hogy befolyásolják a faj génállományát azzal, hogy megmentenek egy gyengébb példányt, hogy megváltoztatnak egy olyan kimenetelt, ami természetes a Kalahári sivatagban.” A projekt során megfigyelték, hogy a szaporodási folyamatba és az egyedek túlélésébe, illetve az ezeket befolyásoló tényezőkbe való beavatkozás hatására a kutatás eredményei helytelenek lennének. A be nem avatkozás szabálya alól egyetlen kivétel van: a kutatók csak abban az esetben altatnak el szurikátákat, ha az egyedet között tuberkulózis üti fel a fejét, mert ilyenkor járvány törhet ki, ami veszélyezteti a szurikátapopulációt és a közeli szarvasmarha-állományt egyaránt. ### Díjak, jelölések A Szurikáták udvarháza sorozatot 2005-ben Jackson Hole Wildlife Film Festival-díjra jelölték állati viselkedés és 2007-ben legjobb betétdal kategóriában. 2006-ban a Wildscreen Festival keretében három kategóriában is – állati viselkedés, innováció és népszerű műsor – döntős lett. A sorozat aranyszobrot nyert természetrajz és cinematográfia, ezüstszobrot pedig az írás kategóriájában a 2006-os Omni Awards-on. A harmadik évad nyolcadik epizódját (Journey's End), amely a Bajusz-családot vezető Hortenzia halálát mutatta be, a 2008. évi Wildscreen Festival Panda-díjával ismerték el. A sorozat első évada kétszeres aranyéremgyőztes volt a Nature & Wildlife kategóriában a New York Festivals díjkiosztó gálán, 2006-ban, majd 2007-ben ismét az első és második évadért. A sorozat két kategóriában is jelölést kapott a Primetime Emmy-gálán 2007-ben; az egyiket a valós eseményeket feldolgozó műsor kiemelkedő operatőri munkájáért, a másikat pedig a kiemelkedő vágás kategóriában. 2009-ben a sorozat elnyerte a New York-i filmfesztivál nagydíját a családi programok kategóriában. ## Hatása a műfajra A sorozat filmezése közben alkalmazott innovatív módszerek lehetővé tették a Kalahári Szurikáta Projekt tudósai számára, hogy olyan nézőpontból mutassák be a szurikáták életét, mint azelőtt senki, beleértve az odúk belsejében zajló életet is. Ez a stáb volt az első, amely filmre vehetett gyermekgyilkosságot a szurikáták körében. Míg számos dokumentumfilmben megmarad egy bizonyos távolság a felvétel alanyaival, a Szurikáták udvarháza egy közelibb, személyesebb képet ad a szurikátákról. Ez a szappanopera jellegű narrációnak, az állatok életének romantikus bemutatásának, a közeli felvételeknek köszönhető. A nézőket érzelmileg jobban megérinti az állatok élete, időnként megfeledkeznek arról, hogy dokumentumfilmet látnak. A szurikáták általában rövid élete és kegyetlen halála meglepi és felzaklatja a közönség egy részét. Ezzel a kísérleti módszerrel kiterjesztették mind a természeti dokumentumfilmezés, mind természeti valóságshow-k határait. ## Kereskedelem ### Könyv Tim Clutton-Brock professzor, brit zoológus Meerkat Manor: The Story of Flower of the Kalahari című keménykötésű könyve 2007. október 4-én jelent meg az Egyesült Királyságban. Clutton-Brock könyve Hortenzia és a Bajusz-család eseményeit mutatja be, hogy hogyan jött létre csapatuk. Bemutatja Hortenzia életét, kölykeit, életterületüket, emellett további háttérinfomációkkal szolgál arról, hogyan indult el a Kalahári Szurikáta Projekt, a kutatás céljairól, eredményeikről, illetve maguknak a kutatóknak az életéről. A könyv az Egyesült Államokban puha kötésű formában jelent meg 2008. április 15-én Meerkat Manor: Flower of the Kalahari címmel. ### Film A természettudományi és dokumentációs anyagokat gyártó Oxford Scientific Films készített egy filmet a Discovery Films részére, amely a sorozat előzményfilmje. Az eredetileg a Flower: Queen of the Kalahari és Meerkat Manor: The Story Begins címen bejelentett film rendezője Chris Barker és Mike Slee, narrátora Whoopi Goldberg. A dokumentumfilm Hortenzia korai életét mutatja be, ahogy egy fiatal nőstény szurikátából az egyik legsikeresebb klánvezető válik. A filmet a 2008-as Tribeca filmfesztiválon mutatták be, majd 2008. május 25-én került adásba az Egyesült Államokban az Animal Planet műsorán, egy harminc perces werkfilm után (Making of Meerkat Manor: the Story Begins). DVD-n 2008. június 3-án jelent meg Észak-Amerikában. A lemezre rákerült a werkfilm és még egy extra műsor The Science of Meerkat Manor címmel. ### A meg nem valósult videójáték 2007 novemberében a Discover Communications bejelentette, hogy az Activisionnal együttműködve egy videójáték is készül a sorozatból, amely első lenne a természeten alapuló videójátékok körében. A bejelentés szerint a játék 2008 végén jelent volna meg, végül nem készült el. ## Fordítás

Inoue Orihime

Inoue Orihime (井上 織姫; Hepburn: Inoue Orihime^?) Kubo Tite Bleach című manga- és animesorozatának egyik főszereplője. A sorozatban egy középiskolás diáklány, aki a főhős, Kuroszaki Icsigo osztálytársa és barátja. Mint Icsigo többi barátja, Orihime is rendelkezik saját szellemi erőivel, melyek gyorsan megmutatkoznak, miután Icsigo halálisten lesz. A történet során Orihime tudomást szerez Icsigo halálisteni küldetéséről, és úgy dönt, hogy vele tart, amikor elmegy a Lelkek Világába, hogy megmentse Kucsiki Rukiát. Orihime komoly érzelmeket táplál Icsigo iránt, melyek a sorozat előrehaladtával egyre mélyebbé válnak, de nehézségekbe ütközik, hogy kimutassa őket. Ezek az érzései azonban már a történet kezdetétől fogva nagy hatással lesznek cselekedeteire és sorozatbeli fejlődésére. Orihime a sorozat elején meglehetősen mókás és ügyetlen szereplőnek mutatkozik. Lidérccé változott bátyjával való találkozása és Icsigo iránti érzéseinek mélyülése következtében azonban komoly, felelősségtudó és odaadó jellemvonásai is megjelennek. Orihime emellett a sorozat egyik humorforrása is, ami szokatlan hóbortjainak és testi adottságainak köszönhető. Megítélése a különböző publikációkban eltér; míg Carl Kimlinger „ügyefogyottnak”, addig Ramsey Isler „örökkön édesnek” nevezi. A manga- és animesorozatok mellett Orihime megjelenik még a Bleach alapján készült videójátékokban és animációs filmekben is. Rendkívül népszerűvé vált a mangaolvasók és animerajongók között, magasan áll a Bleach szereplőinek népszerűségi listáján. Népszerűségének köszönhetően számos őt mintázó reklámtermék, köztük plüssfigurák, kulcstartók és egyéb figurák is készültek. A mangáról és animéről szóló publikációk többnyire dicsérően írnak Orihime jelleméről, vonásairól és sorozatbeli fejlődéséről. ## A szereplő megalkotása és az alapelgondolás A manga megalkotója, Kubo Tite megállapítása szerint Icsigo mellett Orihime arcát volt a legnehezebb megrajzolni, a sorozatbeli fontosságára való tekintettel ezért sokat gyakorolta a szereplő megrajzolását. Amikor Kubót megkérték, hogy készítsen karácsonyi plakátot a Bleach egy női szereplőjével, először Rukiára gondolt, később változtatta meg Orihimére, mivel őt sokkal szimpatikusabbnak találta erre a feladatra. Orihime a Lelkek világa fejezet után a második női főszeplővé vált, ebből kifolyólag más Súkan Sónen Jump sorozatokban, illetve különleges „Sónen Jump” plakátokon is a központba került. Az „Orihime” név egy ősi japán meséből, a Tanabatából származik, amely a Tanabata ünnep alapjául is szolgál. A manga első kötetének egyik borítóján Orihime nevét „Vegá”-ra változtatták, ami szintén a Tanabata-történetre utal. Vegát, az északi félteke egyik csillagát Orihimével, a Tanabata legenda hercegnőjével azonosítják. Kubo Titét egy interjúban arról kérdezték, hogy Orihime és Icsigo barátságát szeretné-e többé tenni a történet előrehaladtával. Kubo azt válaszolta, hogy már rengetegszer tették fel neki ezt a kérdést, de semmiképp sem szeretne a Bleachből egy szerelmes történetet csinálni, mivel sokkal izgalmasabb jellemvonásokkal is rendelkeznek a szereplők és „mást is tehetnek ahelyett, hogy románccá alakul kapcsolatuk”. Az eredeti animesorozatban Macuoka Juki személyesíti meg, akinek alakítását díjazták a 2007-es Szeijú Awardson. Az angol nyelvű változatban a távol-keleti származású Stephanie Sheh, míg a magyar nyelvű változatban a nagy „animés múlttal” rendelkező Bogdányi Titanilla kölcsönzi a hangját. ## A szereplő ismertetése ### Múltja Orihime és 15 évvel idősebb bátyja, Szora egy alkoholista apa és egy prostituált anya mellett nőttek fel. Amikor Szora 18 éves lett, megelégelte a „családi” légkört, és elmenekült Orihimével, aki akkor hároméves volt, és felnevelte őt. Nem tudni, hogy élnek-e még a szülei. Hat évig boldogan éltek együtt, annak ellenére, hogy Orihimét csúfolták az iskolában a szokatlan hajszíne miatt. Szora adott neki egy hajcsatot, de nem viselte, mert túl gyerekesnek tartotta. Egy nap Szora súlyosan megsérült egy autóbalesetben, és életét vesztette a Kuroszaki klinikán. Ettől fogva viseli Orihime a hajcsatjait. Egy évvel a tragédia után találkozott Ariszava Tacukival, aki megvédte őt a kötekedő társaitól és örökre jó barátok lettek. ### Kapcsolatai és személyisége Orihime hosszú, fényes, narancssárga hajat visel, csatokkal a fülei mögött, melyeket hajtűkkel erősít meg. Szinte sosem veszi le ezeket a hajtűket, mivel ezekben hordja bátyja emlékét és a spirituális energiáját, a Hat virágpajzsot. A haját kibontva hordja és sosem vágja le, mert ez jelképezi a barátságát és tiszteletét Tacuki iránt. A legfeltűnőbb testi vonása kamaszkora ellenére meglepően fejlett alakja. Nagy mellei gyakran szolgálnak viccek forrásául a sorozatban. Egy komikus jelenetben, amikor Orihime együtt ebédelt barátnőivel, Tacuki megkérdezte tőle, hogyan lehet az, hogy ilyen sok kalóriadús ételt eszik és mégis jó alakja van, mire egy másik lány azt válaszolta, hogy mind a mellére megy. Orihime meglehetősen keményfejű, s ezt gyakran megszenvedik társaik. A színes mangában barna, az animében lilászöld színű szeme van. Orihime barátságos, a maga módján humoros, gyengéd és kedves. Gondoskodó személyiségű, Juzuhoz hasonlóan. Kitűnő tanulmányi eredménye dacára sokszor naiv, bután és bolondosan viselkedik, főleg ha Icsigóval találkozik. Ennek ellenére Tacuki szerint Orihime a fekete öves karatét sodan (első) szinten teljesítette, amikor közösen edzettek. Szembetűnően reménytelen eset, ha technológia közelébe kerül: még egy mobiltelefon használatához sem elég ügyes, ezért nincs is neki. Nagyon szereti az ázsiai virágmintás ruhákat. Orihime főzési stílusa meglehetősen rémes, undorítóan vagy szokatlanul főz, az ételei egyáltalán nem ízletesek, ami szintén gyakori humorforrás a sorozatban. Csupán Macumoto Rangiku és Cukabisi Tesszai találták ízletesnek a főztjét. A kedvenc étele a vörösbabkrém és a vajjal bekent édesburgonya. Orihime gyakran gondolkozás nélkül cselekszik vagy „zöldségeket” hord össze, ezért sokszor hozza magát kellemetlen helyzetekbe. Gyakran álmodozik tátott szájjal bambulva, nagy képzelőereje van, sokszor véletlenszerű helyzetekben kezd el fantáziálni Icsigóról vagy hogy bokszbajnokká válik és kioszt néhány pofont. Amikor a jövőbeli elképzeléseiről kellett portrét rajzolnia az iskolában, pusztító robotnak ábrázolta magát. Orihime már a sorozat elején bensőséges érzelmeket táplál Icsigo iránt, amely szerelemmé válik és egyre mélyebb lesz a sorozat folyamán. Ezeket az érzéseit már felfedte Macumoto Rangiku és Icsigo előtt is, bár utóbbi akkor éppen aludt. Féltékeny Icsigo és Rukia kapcsolatára, de ennek ellenére jó barátságot és együttműködést alakít ki Rukiával. Kiteljesedő szerepénél fogva, Orihime felhagy kezdeti bolondozásaival, és több figyelmet fordít hiányosságainak és belső zűrzavarának leküzdésére. Tudja, milyen érzés egyedül lenni, Icsigóhoz hasonlóan ő is erősebbé szeretne válni, hogy megvédhessen másokat. Orihime különös hatást gyakorolt Ulquiorra Ciferre Las Nochesben töltött napjai alatt. Ulquiorra képtelen volt felfogni az emberi szív értelmét, Orihime lelki összetörését, ezért kérdezgette erről, mikor egyedül voltak. Később Icsigóval vívott harca alatt Icsigo úgy nyilatkozott Ulquiorráról, hogy „sokkal emberibbé vált”, mely megvilágítja Orihime empatikus jellemének befolyását Ulquiorra saját érzelmi kapacitására. Halála előtt Ulquiorra megfogja Orihime kezét, akinek viszonzott gesztusán keresztül rátalál saját emberi szívére. ### A sorozatban való szereplésének áttekintése Miután Kuroszaki Icsigo Kucsiki Rukia erejének elvételével halálisten lesz, és Orihime előtt megjelenik lidérccé változott bátyja, előjön spirituális képessége, a Sun Sun Rikka, amely hat tündérszerű lényből áll, akik a Szorától kapott hajcsatjában laknak. A későbbiekben Orihime ezeket a manókat használja harc közben. Akkor szerez róluk tudomást, amikor Isida Urjú számtalan lidércet csalogat Karakura városba, hogy versengjen Icsigóval, ki tud többet legyőzni. Orihimére és társaira is rátámad egy lidérc, aki átveszi felettük az irányítást. A könnyek közt vergődő Tacukit látva, Orihime úgy dönt, most ő menti meg Tacukit, hogy viszonozza barátságát. Ekkor jön elő teljesen véletlenül a hat tündér, akik segítségével legyőzi a lidércet és megmenti társait. Miután Rukiát visszaviszik a Lelkek Világába és halálra ítélik, Orihime is csatlakozik társaihoz, hogy megmentsék őt. Joruicsi komoly edzésnek veti alá őket, hogy felvehessék a harcot a náluk jóval erősebb halálistenekkel, és Orihime megtanulja tudatosan előhívni a Hat virágpajzsot. A Lelkek Világában a csapat szétválik, és Orihime társa Urjú lesz. Első ellenfelük Ikkanzaka Dzsiróbó lesz, aki ellen megmutatkoznak Orihime békeszerető jelleméből adódó hiányosságai, ezután próbálják kerülni a harcot. Orihime ötletére elveszik két halálisten egyenruháját, akiket Orihime puszta kézzel győz le. Mint kiderült, Tacuki alapos edzésnek vetette alá, megtanult egy fekete öves karatéhoz hasonló harcművészetet. Aramaki Makizó azonban leleplezi őket és foglyul ejti Orihimét, amíg Urjú kénytelen megküzdeni Kurocucsi Majurival. Orihimét a 11. osztaghoz viszik, de a kapitány, Zaraki Kenpacsi az oldalukra áll, s elindulnak Rukiáért, közben kiszabadítják a többi elfogott társat. Rukiát sikeresen megmentik, de már nem tudják megállítani az áruló Aizen Szószukét, a kivégzés kitervelőjét, aki elmenekül Hueco Mundóba. Ezután Icsigóék visszatérnek az élők világába. Az animében Orihimét meglátogatja halott bátyja, Szora, és megnyugtatja, hogy sikeresen eljutott a Lelkek Világába, ahol a lelke békére lelt. Rövidesen megjelenik három fura alak, akik egy, a Pokol kapujához hasonlító portált nyitnak meg, amely beszippantja Orihimét. Vezetőjük, egy szőke kislány, feladatokat ad Icsigóéknak, amiket meg kell oldaniuk, hogy kiszabadítsák Orihimét. Egyre bonyolódnak az események, míg végül kiderül, hogy Kiszuke tesztelte képességüket három új módosított lélekkel, Lilinnel, Clouddal és Novával. Hamarosan azonban igazi ellenségek bukkannak fel: a bountok. Orihime segítőtársa Claude lesz, akit egy fura füles plüssbábuba rak. Orihime először Icsigónak segít megmenteni a harcképtelenné vált Urjút, akit elfogtak a bountok, majd Rukiával marad, akivel kénytelen megküzdeni, amikor Mabasi Riz nevű bábja megszállja őt. Orihime képes lesz elég motivációt adni Rukiának, hogy felülkerekedhessen a bábon. Később csatlakozik a barátaihoz, amikor a bountok megtámadják a Lelkek Világát. Orihime a harcok alatt főként gyógyítással foglalkozik. Kicsivel később az arrankarok megkezdik Karakura város lerohanását. Megjelenik két espada: Yammy Riyalgo és Ulquiorra Cifer. Orihime Csaddal Tacuki megmentésére siet, aki az espadák közelében tartózkodott, amikor megérkeztek. A Yammy Riyalgóval vívott harcban Orihime Sun Sun Rikkájának a támadó „komponense”, Cubaki elpusztul, ezért nem segíthet a további harcokban. Ez kicsit szomorúsággal tölti el, viszont örül annak, hogy így nem lesz terhére Icsigónak. Azonban a vaizard Usóda Hacsigen, akivel Orihime rögtön jó barátságot alakít ki, képes lesz feltámasztani Cubakit, így Orihime elmegy a Lelkek Világába, hogy felkészüljön a következő támadásra Rukiával. A két világ közötti úton Ulquiorra Ciferrel találkozik, aki megfenyegeti, hogy megöli a barátait, ha nem megy el vele Hueco Mundóba. Orihime beletörődik helyzetébe, elfogadja és önként vele tart. Lehetőséget kap, hogy búcsút vegyen egy barátjától, természetesen Icsigót választja, akinek - bár éppen alszik - kimutatja érzéseit, elég közel hajol hozzá, hogy megcsókolja, de már nem lesz rá képes. Orihime utolsó szavait egy jegyzetfüzetbe írja le: „Viszlát, boldog szép napok.” Las Nochesbe való megérkezés után Aizen Szószuke, az arrankarok jelenlegi vezetője, arra kéri Orihimét, hogy mutassa meg a képességeit Grimmjow karjának meggyógyításával. A megfélemlített Orihimét egy szerény szobába vezetik, ahol új arrancar-egyenruhát kap. Később Aizen felfedi igazi célját előtte, arra kéri, hogy a Sun Sun Rikkát használva javítsa meg a Hógjokut, mely szükséges az arrancarok teremtéséhez és az ő uralkodói tekintélyének megszerzéséhez. Orihime úgy dönt, hogy az erejét felhasználva inkább elpusztítja a gömböt, de mielőtt megvalósíthatta volna a tervét, Icsigóék megérkeznek Hueco Mundóba, hogy megmentsék őt. Tudomást szerez a történtekről Ulquiorrától, aki közli vele, hogy a barátainak esélyük sincs, és csak bolondok jönnek úgy Hueco Mundóba, hogy nincsenek tisztában a képességeikkel. Ettől Orihime összetörik és sírni kezd. Jelenlétét sem fogadja mindenki szívélyesen, Loly és Menoly nem nézi jó szemmel, hogy Aizen ekkora fontosságot tanúsít neki, így többször is megkínozzák és megpróbálják megölni. Első alkalommal Grimmjow lép közbe, hogy viszonozza a szívességet, hogy Orihime meggyógyította a karját, és elviszi a sérült Icsigóhoz és arra kéri, gyógyítsa meg, hogy egy igazi csatát vívhasson vele. Icsigo kemény harcot vív Grimmjow-val, de Orihime biztatása erőt ad számára, így képes lesz legyőzni. Ezután Orihime és Icsigo barátaik megkeresésére indulnak, de Nnoitra Jirugával keverednek harcba, akinek a fracciónja, Tesla elfogja Orihimét. A csata eldől, amikor megjelenik Zaraki Kenpacsi, legyőzni Teslát, majd Nnoitrát is. Orihime meg akarja gyógyítani Kepacsi sebeit, de Coyote Starrk megállítja és Aizen elé viszi. Aizen igazi tervére fény derül, mindig is az volt a célja Orihime elrablásával, hogy azzal Hueco Mundóba hívja a halálisteneket, és addig elpusztíthatja a védtelen Karakura várost. Aizen azonban hátrahagyja Orihimét, aki csatlakozhat a barátaihoz, de még közte és Icsigo között ott áll Ulquiorra, akik csatájának szemtanúja lesz. Orihime próbál segíteni a kimerült Icsigónak az Ulquiorrával való küzdelemben, de Loly és Menoly újból kínozni kezdik, elszaggatják a ruháját és ki akarják tépni a szemét, majd Yammy is megérkezik, aki meg akarja őt ölni. Icsigo nem tud neki segíteni, de időközben Urjú is a helyszínre ér, akit Icsigo arra kér, hogy az élete árán is védje meg Orihimét. Az egyenlőtlen küzdelemben Icsigo teljesen kimerül, Ulquiorra közli Orihimével, hogy most láthatja annak az embernek a halálát, akibe minden reményét belevetette, majd ceroval egy hatalmas lyukat üt Icsigo mellkasába, és Urjút is könnyen legyőzi. Orihime pánikba esik, gyógyítani próbálja Icsigót, de semmi hatást nem tapasztal. Icsigo meghallja Orihime hangját, s mint lidérc-Icsigo veszi fel a harcot, de valójában egy új lidércszintet ért el, ebben a formájában győzi le Ulquiorrát. A csata után Orihime hátramarad Las Noches dómjának tetején, hogy meggyógyítsa Urjú sebeit. Miután Icsigo Aizen Szószukét is legyőzte, a barátai, köztük Orihime, a helyszínre sietnek, hogy segítsenek a kimerült Icsigónak, majd visszatérnek az élők világába. ### Képességei és készségei Orihime ereje a Hat virágpajzsban (盾舜六花; Sun sun rikka; Hepburn: Shun shun rikka^?, ’A pajzsos hibiszkusz hat virága’) rejlik, mely hat tündérszerű lény, akik a hajcsatjában tartózkodnak. Mindegyik tündér más megnyilvánulása Orihime szellemének, mindegyik eltérő megjelenésű és személyiségű, és mindegyik egy virág nevét viseli. Orihimének kezdetben varázsigére volt szüksége, hogy használja technikáit, ám később az edzések után már a gondolataival is képes lesz irányítani őket. A varázsige egyébként a szükséges tündérek neveinek kimondásából állt, majd ezt követte a technika neve és a varázsige: vatasi va kiozecu szuru (私は拒絶する); én ezt elutasítom (Példa: Krizantém, Mályva, Lily, hármas védőpajzs, ezt én elutasítom.) Orihime erejének egyetlen gyenge pontja a magabiztosságában rejlik, ugyanis az önbizalomhiány gyengítheti vagy meghiúsíthatja a technikáit. A Hat virágpajzs megnyilvánulása négyféle lehet, hármas védőpajzs, hasító pajzs, fordított pajzs és siten kósun. A hármas védőpajzs (三天結盾; szanten kessun; Hepburn: santen kesshun^?, ’mennyei hármas pajzs’) Orihime védekező technikája. Varázsigére három tündér, Lily, Hinagiku és Baigon egy háromszög alakzatot vesz fel, és egy mindent visszaverő pajzsot képez. Mivel a pajzs elhárít minden negatív hatást, s légzsákszerűen működik, ezért Orihime képes megvédeni a körülötte lévőket is. Ezen képessége a sorozat folyamán fejlődik, még Ulquiorra Cifer támadását is kivédte és megvédte Icsigót. Annak ellenére, hogy a pajzs megrepedt, hőstettet hajtott végre. A hasító pajzs (孤天斬盾; koten zansun; Hepburn: koten zanshun^?, ’mennyei vágópajzs’) Orihime támadó technikája. A varázsige megidézi Cubakit, aki egy keskeny pajzsot képez, mely az anyagot két irányba téríti el, gyakorlatilag kardként vágja át ellenfeleit. Azonban, ha Cubaki elpusztul, Orihime nem használhatja ezt a technikát, míg Cubaki újra életre nem kel. A koten zansun a legkevésbé hatásosabb technikája, de nem valamilyen erőhiány, hanem Orihime békeszerető természete miatt. Miután a technikai eljárása (az ellenfél kettévágása) változtathatatlanul halálos kimenetelű, Orihimének nagy akaraterőre és gyilkos szándékra van szüksége, hogy működjön, ennélfogva egy erős ellenség blokkolhatja a támadást. A fordított pajzs (双天帰盾; szóten kissun; Hepburn: sōten kisshun^?, ’mennyei gyógyító ikerpajzs’) Orihime gyógyító technikája, mely túltesz egy egyszerű gyógyításnál. Varázsigére megjelenik két tündér, Ajame és Sunó, és egy félovális pajzsot képez, ami vagy aki körül Orihime szeretné. Amíg a pajzs aktív, elhárít minden sérülést maga körül. Lényegtelen, hogy a sérülés milyen súlyos és hogy élő vagy élettelen dolgon alkalmazzák, a pajzs minden sérülést meggyógyít, illetve kijavít helyben és időben visszafelé haladva a sérült területen, visszaállítva az eredeti állapotokat. Még a halottakat is feltámasztja. Minél súlyosabb a sérülés, annál tovább tart a művelet, és attól is függ, hogy élőn vagy élettelenen alkalmazzák. A technika végrehajtásához Orihimének szüksége van a gyógyítani kívánt test valamely részére. Cubakit azért nem tudta meggyógyítani, mert túl kicsi részekre esett szét egy küzdelem során. Ezen képessége iránt érdeklődött Aizen Szószuke is, szerinte még az „istenek hatalmát is megszentségteleníti”. A siten kósun (四天抗盾; Hepburn: shiten kōshun^?, ’négy mennyei elutasító pajzs’) technikát azután fejleszti ki Orihime, hogy Icsigo elvesztette halálisteni erejét. A technika elsőre a hármas védőpajzsra hasonlít, Orihime egy háromszög, pontosabban piramis alakú pajzsot állít fel, azonban Cubakit a piramis csúcsába állítja. Ha a pajzsra lesújtanak, az visszafordítja a támadást egy koncentrált kitörés formájában az ellenfél támadásának ellenkező irányába. Mivel a pajzs a támadás erejét fordítja vissza és nem magát a támadást, így közelharci támadások visszafordítására használható. #### A Hat virágpajzs „tündérei” Ajame (あやめ) (Nőszirom; magyar szinkron: Írisz): Ajame egy félénk lánytündér, akinek a testét nála nagyobb ruha fedi. Súnóval együtt gyógyít. Az eredeti animében Ajame hangját kölcsönző szeijú Szakuragava Tomoe, angol szinkronhangja Philece Sampler. Baigon (梅巌) (Japán kajszibarack; magyar szinkron: Mályva): Baigon egy kopasz férfitündér, akinek az arcát maszk takarja. Lilyvel és Hinagikuval pajzsot állít a támadások kivédésére. Az eredeti animében Baigon hangját kölcsönző szeijú Janada Kijojuki, angol szinkronhangja Liam O’Brien. Hinagiku (火無菊) (Százszorszép; magyar szinkron: Krizantém): Hinagiku egy férfitündér, aki egy nagy szemkötőt visel, mely szarvban végződik. Lilyvel és Baigonnal pajzsot állít a támadások kivédésére. Az eredeti animében Hinagiku hangját kölcsönző szeijú Kisio Daiszuke, angol szinkronhangja Kirk Thornton. Lily (リリィ) (Liliom; magyar szinkron: Lily): Lily egy lánytündér, aki fényes, rózsaszín hajat, átlátszó sárga védőszemüveget és kék fürdőruhát visel. A popsiján egy tetoválás van. Baigonnal és Hinagikuval pajzsot állít a támadások kivédésére. Az eredeti animében Lily hangját kölcsönző szeijú Kugimija Rie, angol szinkronhangja Kate Higgins. Sunó (舜桜) (Orvosi ziliz; magyar szinkron: Jázmin): Sunó egy kedves fiútündér, aki copfot visel. Általában csak ő és Cubaki beszél Orihiméhez. Ajaméval együtt gyógyít. Az eredeti animében Sunó hangját kölcsönző szeijú Noda Dzsunko, angol szinkronhangja Dorothy Elias-Fahn. Cubaki (椿鬼) (Kamélia; magyar szinkron: Nárcisz): Cubaki egy forróvérű, nagyszájú férfitündér, aki a Hat virágpajzs egyetlen támadó tündére. Gyakran megtámad másokat, ha felidegesítik, beleértve Orihimét is. Támadás közben könnyen megsérülhet, mivel ekkor nem képes védekezni az ellentámadások ellen. Orihime dühe és gyilkos szándékai erősebbé teszik, de félénk természete kontrollálja Cubaki erejét. Cubaki egyszer már megsemmisült, mikor a 10. Espada, Yammy Riyalgo apró darabokra törte. Mivel túl apró darabokra esett szét, ezért Orihime nem találta meg azokat, s nem gyógyíthatta meg őt. Csak később, Hachi segítségével tudta újra feltámasztani. Az eredeti animében Cubaki hangját kölcsönző szeijú Morikava Tosijuki, angol szinkronhangja Wally Wingert. ## Megjelenése a manga- és animesorozaton kívül Orihime a Bleach rajongótáborán kívül is hírnevet szerzett, köszönhetően egy rövid kis animációnak, a Loituma lánynak, melyben Orihime egy póréhagymát pörget. Az öt képkockából álló animáció az anime második epizódjából származik. Először a Loituma finn népi zenekar „Ievan Polkka” című számának a háttéraláfestéseként mutatták be, innen származik a Loituma lány elnevezés. Orihime kisebb szerepet játszik két Bleach-filmben, a Bleach: Elveszett emlékek és a Bleach: A gyémántpor lázadás című egész estés mozifilmekben, illetve játszható karakter számos videójáték adaptációban, mint a Heat the Soul videójáték-sorozatban. A Bleach Beat Collection Season 2 lemezén ő kapta a főszerepet egy szólóénekben, a „La La La”-ban és a „Holy Fight” duettben Kucsiki Rukia mellett. ## Kritikák és a szereplő megítélése A mangáról és az animéről sokféle publikáció jelent meg, melyek dicsérték Orihime vonásait és fejlődését. Jarred Pine-nak, a Mania Entertainment írójának tetszett Orihime fejlődése a manga első fejezetében, mivelhogy a lidérccé változott bátyjával való összecsapása „több dimenziót” adott a szereplőhöz, mely megváltoztatta a kezdetben róla alkotott „bögyös cicababa” képet. Carlos Santos, az Anime News Networktől, egy tipikus szereplőnek találta. Megjegyezte, hogy mint minden szereplő, ő is nagyon érdekes volt jellemének és annak köszönhetően, hogy hatalmát „divatkellékek” által használja. Carl Kimlinger a második évad kapcsán jegyezte meg, hogy „Orihime növekvő segítségre szorulása, ami egyre nyilvánvalóbb hóbortos külseje ellenére is, szomorkás alapot biztosít Isidával közös jeleneteihez, melyek közül a legemlékezetesebb nem egy harc, hanem egy rég várt viszontlátás.” D. F. Smith, az IGN-től, panaszkodott azokra az alkalmakra, amikor Orihime csatlakozik a barátaihoz, hogy megmentse Rukiát, mivel a legtöbb ilyen jelenet nevetséges és az unalomig ismételt volt. Ramsey Isler (szintén IGN) „örökkön édesnek” nevezi Orihimét, szerinte több összetettséget és érzelmi töltetet ad a sorozat „Gyenge vagyok, erősebbé kell válnom!” témájához, emellett ellentéte a „legényes férfiak” egymással viaskodó táborának. Hacsival való találkozását jól kidolgozottnak találja, szerinte „a mézesszájú nagy alak nagyszerű kiegészítést ad Orihime jelleméhez.” Ramsey Isler kitért arra is, hogy Orihime cselekedetei „mindig jól megjósolhatók, agyafúrtak és a kis történetecskéi a legrokonszenvesebb és legmegszerethetőbb szereplővé teszik.” Orihime alakját az olvasók már a mangából megkedvelték, ötödik helyet ért el az első népszerűségi szavazáson. A második alkalommal nem került be az első tíz helyre (12. lett), de a harmadikon tizedik, az azt követőn pedig nyolcadik helyezést ért el, Kira Izurut 123 szavazattal felülmúlva. Orihime népszerűségére való tekintettel sokféle őt ábrázoló termék jelent meg, mint plüssfigurák, kulcstartók és bábuk, még jellegzetes hajcsatjai is kaphatók cosplayhez. Az első Szeijú Awardson, 2007 márciusában Macuoka Juki a „Legjobb mellékszerep színésznője” kategóriában a győztesek között volt Orihime megszemélyesítéséért. Stephanie Sheh, Orihime angol hangja az egyik legjobb szinkronszínészként kapott díjat Carl Kimlingertől. Kimlinger egyébként egyik kritikájában úgy nyilatkozott, hogy Sheh „Orihiméje csemege, bármennyire is sánta a párbeszéde”. Carlos Alexandre, a popcultureshock.com-tól szintén értékelte Sheh munkáját, megjegyezte, hogy jól visszaadja Orihime „pezsgő” egyéniségét. ## Fordítás

Bruce Lee

Bruce Lee (születési neve kínaiul: 李振藩, népszerű latin betűs átírással: Lee Jun-fan; jűtphing átírással: Lei5 Zan3 Faan4, magyarosan: Léj Can-fán; hanjü pinjin átírással: Lǐ Zhènfān, magyaros átírással: Li Csen-fan; San Francisco, Kalifornia, 1940. november 27. – Hongkong, 1973. július 20.) hongkongi származású kínai harcművész, színész, rendező, producer és forgatókönyvíró; a jeet kune do harcművészeti iskola létrehozója. A Time a 20. század legfontosabb személyei közé sorolta, a Variety pedig a 20. század 100 ikonja között tartja számon. Széleskörűen elfogadott, hogy nagy hatást gyakorolt a populáris kultúrára. Csillaga van a hollywoodi hírességek sugárútján és a hongkongi hírességek sugárútján, utóbbin szobrot is emeltek a tiszteletére. Hongkongi származású szülők gyermekeként az Amerikai Egyesült Államokban született, de Hongkongban nőtt fel. Tizenhárom éves volt, amikor Wing Chun-mester tanítványa lett, de más sportokat is űzött, például bokszolt és vívott. 18 évesen visszatért Amerikába, ahol filozófiát tanult. Egyetemi évei alatt tánctanítással, majd harcművészet-oktatással tartotta fenn magát. Első szerepét Hollywoodban a The Green Hornet című televíziós sorozatban kapta. 1970-ben Raymond Chow producer leszerződtette a hongkongi Golden Harvest filmstúdióhoz. Negyedik filmje, A sárkány közbelép premierje előtt, 1973. július 20-án váratlanul halt meg, a boncolás szerint allergiás volt a korábban bevett fájdalomcsillapító egyik összetevőjére. Lee hatással volt a filmművészetre, a harcművészet filmbeli ábrázolására, és számos későbbi rendezőt, színészt inspirált, annak ellenére, hogy csupán négy ilyen jellegű játékfilmet készített. Gyakori magyar hangja Kassai Károly, a Sárkány közbelépben pedig Selmeczi Roland kölcsönözte hangját a színésznek. ## Nevei Bruce Lee születési neve (nyugatias átírással: Lee Jun-fan). A ' jelentése „gazdaggá tenni”, míg a ' kettős jelentésű, egyrészt születési helyének kínai nevére utal, másrészt „kerítés”, illetve „határország” jelentésű. Gyerekkorában azonban babonából (細鳳), azaz „kis főnix” néven szólították, ami lánynév. A szülők első fiúgyermeke csecsemőkorában meghalt, és a hiedelem szerint a szellemeket úgy lehetett megtéveszteni, ha a fiúgyermeknek lánynevet adtak. A Bruce nevet egy nővér adta a kisfiúnak a kórházban, ahol született, ám ezt a nevet középiskolás koráig egyáltalán nem használta és a családja sem szólította így. Filmes karrierje során a nevet használta (a ', pinjin átírással ' jelentése „kis sárkány”). ## Élete és pályafutása ### Családi háttere és gyermekkora Bruce Lee 1940. november 27-én született a San Franciscó-i kínai negyedben található Jackson utcai Kórházban, reggel 6 és 8 óra között, a kínai asztrológia szerint a sárkány évében és a sárkány órájában. Édesapja, (李海泉), a kantoni opera előadóművésze volt, és számos filmben is szerepelt. Hosszú ideig turnézott az Egyesült Államokban, ahol a kínai közösségeknek adott elő operadarabokat. Gyakran volt távol a családjától, és engedéllyel rendelkező ópiumszívó volt. Lee édesanyja, Grace Ho (何愛瑜, ), félig kínai, félig német származású volt, és katolikus neveltetést kapott. Hongkong egyik leggazdagabb, legbefolyásosabb klánjából származott, melynek feje akkoriban az angol-holland-kínai származású Sir Robert Hotung volt, Grace nagybátyja. Bruce-nak négy testvére volt, nővérei Phoebe és Agnes, bátyja Peter, öccse Robert. Bátyja vívóbajnok volt, és e sportág iránti vonzalma később öccsére is átragadt. Bruce Lee még csak három hónapos volt, mikor a család visszaköltözött Hongkong negyedébe. A második világháború és a japán megszállás hatással volt a kisfiú életének első néhány évére, különösen mivel a család lakása szemben volt a japán rendőrség főhadiszállásával. A kisfiú gyakran látta és megfigyelte őket az erkélyről. Amúgy eléggé beteges gyermek volt, ez csak akkor változott meg, amikor aktívan sportolni kezdett. Édesapja filmes karrierjének köszönhetően a kis Bruce is már három hónapos korától szerepelt a filmvásznon. Tizenhét éves koráig több mint húsz kantoni nyelvű filmben játszott, például a The Orphan (人海孤鸿) című 1960-as alkotásban. Az első igazi szerepet hatévesen, a The Birth of Mankind című filmben alakította. Gyermekszínészként a , azaz „kis sárkány” nevet használta. Ezekben az alkotásokban gyakran rebellis, bajkeverő gyerekeket alakított, akik utcai verekedésekbe keveredtek. ### Utcai bajkeverő és tanítványa Iskoláit Hongkongban végezte, a hagyományos kínai általános iskola elvégzése után, 12 éves korában szülei a katolikus La Salle College fiúiskolába íratták be. Jegyei átlagosak voltak, mert tanulni nem nagyon szeretett, különösen a természettudományokat nem kedvelte. Gyakran keveredett bajba, verekedésekbe, utcai bandákhoz csapódott. A La Salle tanulói főképp keresztény kínai gyerekek voltak, de a belőlük alakult bandák gyakran keveredtek összetűzésbe a brit elit gyerekeivel, akik a King George V. College-ba jártak. Egyik nap Bruce azzal ment haza az iskolából, hogy kijelentette, harcművészetet akar tanulni. Apja, aki a tajcsicsuant gyakorolta, elvitte magával néhány edzésre, ám az eleven, örökmozgó kisfiúnak nem igazán tetszettek a gyógyító tornának is alkalmazott stílus lassú mozdulatai. Végül nak, a Wing Chun nagymesterének tanítványa lett. `nem csak a harcművészet alapjaival ismertette meg tanítványát, de a hagyományos kínai filozófiával is. Lee ekkor kezdett el érdeklődni a taoizmus, Konfuciusz, és mások tanításai iránt, különösen érdekelte a külső és belső egyensúlyról és a harmóniateremtésről szóló jin-jang elmélet, melyről később egyetemi évei alatt tanulmányt is írt. Mestere ismertette meg a víznek a kungfu-ra alkalmazott metaforájával is: a víz ugyan lágy, de mégis kivájja a követ. Ez az elmélet később központi szerepet játszott saját filozófiai gondolataiban is. Sajnos harcművészeti tanulmányai során is folytatta az utcai verekedéseket, s a bandázást. mester két másik – rangidős – tanítványával, gel és William Cheunggal gyakran vettek részt titokban rendezett verekedőversenyeken is. Gyakori verekedései miatt eltanácsolták a La Salle-ból, és egy másik iskolába, a St. Francis Xavier-be került.` A középiskolai évei alatt nem csak az utcai verekedésekben kamatoztatta újonnan tanult harcművészeti technikáit, de egyszer egy olyan ökölvívó- mérkőzést is megnyert, ahol több helyi iskola versenyzői mérkőztek meg egymással. A versenyben való részvételre a St. Francis Xavier egyik szerzetes-tanára buzdította, és ellenfele, akit legyőzött, a King George V. College három éve veretlen bajnoka volt. Az angol stílusú ökölvívás mellett más küzdősportokba is belekóstolt, több más kínai harcművészeti ág mellett megismerkedett a japán dzsúdóval és a thai boksszal is. Brucet azonban nem csak a verekedés érdekelte, mindenféle mozgásformát kedvelt, 1958-ban például megnyerte a hongkongi csacsacsa-bajnokságot, több mint százfajta tánclépést ismert. ### Amerikában #### Seattle-i évek 1959-ben Lee állandó verekedéseinek komoly következménye lett. A Wing Chun iskola és egy rivális iskola tanulói kihívásos verekedésben vettek részt, ami gyakori jelenség volt Hongkongban, háztetőkön rendezték őket. A kihívás során Bruce úgy elverte az egyik ellenfelét, hogy annak szülei feljelentették Lee-t a rendőrségen. Édesanyjának kellett felelősséget vállalnia a fia tetteiért, csak úgy engedték el. A szülők ekkor úgy döntöttek, hogy a fiúnak Amerikába kell utaznia, mert csak így tudják eltávolítani a bajkeverő életmódtól. 1959 áprilisában Bruce Lee száz dollárral a zsebében hajóra szállt San Francisco felé. A hajón csacsacsát oktatott az utasoknak, s tizennyolc napnyi utazás után érkezett vissza szülőföldjére, ahol bátyja és egyik nővére várta. Először táncoktatásból tartotta fenn magát, ám hamarosan elhagyta San Franciscót és Seattle-be ment, ahol a család egyik ismerősének, Ruby Chow-nak az éttermében kezdett el dolgozni. Mivel tanulni is vágyott, – hiszen Hongkongból úgy jött el hogy nem fejezte be a középiskolát, – beiratkozott az Edison Technical Schoolba. Középiskolai tanulmányai befejeztével később egyetemre jelentkezett; felesége és a Bruce Lee Foundation hivatalos életrajza szerint a Washingtoni Egyetem filozófia szakára, az egyetem archívuma szerint azonban drámaszakos hallgató volt. Nappal iskolába járt, éjjel az étteremben dolgozott, szabadidejében pedig elkezdett harcművészetet oktatni, először csak néhány érdeklődőnek, bárhol ahol lehetőség nyílt rá, akár még parkokban és garázsokban is. Akkoriban a keleti harcművészetek szinte ismeretlenek voltak Amerikában, a népszerűbb japán karatén és a cselgáncson kívül nem igen ismertek mást, a kínai kungfu pedig újdonságnak számított. Első tanítványai között volt Jesse Glover és az akkor harminchat éves Taky Kimura, akik később aztán tovább oktatták Lee harcművészetét. Viszont Glover révén ismerkedett meg Bruce a cselgánccsal. A csoportjának a Wing Chun módosított változatát oktatta, és bárkit tanított, aki jelentkezett hozzá, nemtől és nemzetiségtől függetlenül. Bruce 1963-ban, Seattle-ben találkozott először a svéd – angol származású Linda Emeryvel. Linda még negyedéves középiskolás volt, amikor Bruce egyetemi hallgatóként vendégelőadásokat tartott kínai filozófiából a középiskolában. Linda egy kínai származású barátnője, Sue Ann Kay javaslatára beiratkozott Lee harcművészeti edzéseire is, majd októberben, Linda édesanyjának tudta nélkül randevúzni kezdtek. Az év nyarát Lee Hongkongban töltötte a szüleinél; ez volt az első év Amerikába érkezése óta hogy haza tudott látogatni. Az egyetem engedélyével Lee bemutatókat tartott az egyetemi tornacsarnokban is, melynek köszönhetően még több magántanítványra tett szert. Még ugyanebben az évben megnyitotta első „hivatalos” kwoonját azaz kungfuiskoláját, Jun Fan Gung Fu Institute néven. #### Oakland, Kalifornia 1964 nyarán Bruce Lee egy régi barátja, James Y. Lee tanácsára úgy döntött, nyit egy újabb iskolát, ezúttal Oaklandben, ahol James Lee is oktatott kungfut. A seattle-i iskoláját Taky Kimurára bízta, abbahagyta tanulmányait az egyetemen, és átköltözött Oaklandbe. Lindával azon a nyáron csupán levelezéssel tudták tartani a kapcsolatot. Augusztusban Bruce visszatért Seattle-be, és megkérte Linda kezét. Titokban akartak összeházasodni, ám az akkori törvényeknek megfelelően a házassági engedélyért folyamodók nevét közzétették az újságban, és Linda családja rájött, mire készül a pár. Nem nézték jó szemmel a dolgot, mivel akkoriban az ázsiai férfi – fehér bőrű nő kapcsolat az amerikai háborúk miatt tabunak számított. Linda édesanyja tartott attól, hogy a lányát kiközösíti a társadalom, ha egy ázsiai férfi párja lesz. Linda Emery és Bruce Lee végül 1964 augusztusában összeházasodott, Lee tanúja az esküvőn Taky Kimura volt. Az ifjú házasok Oaklandben James Leenél laktak, annak feleségével és gyerekeivel, mivel az új iskola nem ment annyira jól, hogy saját lakást tudtak volna fenntartani. Bruce Lee az új tanítványok mellett új ellenségeket is szerzett Kaliforniában. Itt már számos harcművészeti iskola létezett, a közeli San Franciscónak jelentős méretű kínai negyede volt, és a többi kungfuoktatónak nem tetszett, hogy Lee válogatás nélkül bárkinek átadta tudását. A hagyományok szerint ugyanis a nem kínai származásúaknak tilos volt harcművészetet oktatni,átadni. Az egyik mester kihívta párbajra, a feltétel az volt ha Lee veszít, abba kell hagynia a nem kínaiak oktatását. Lee a mester legnagyobb meglepetésére elfogadta a kihívást, és le is győzte ellenfelét. A győzelem ellenére Lee mégis csalódott volt: elégedetlen volt saját teljesítményével. Úgy vélte, túl hosszú ideig tartott legyőzni az ellenfelet. Ekkor ébredt fel benne a gondolat, hogy a jelenlegi tudása talán nem elegendő, és tovább kell fejlesztenie a harcművészetét. #### Jeet kune do Lee tehát a másik mesterrel való küzdelem után kezdte el újragondolni a technikákat. Wing Chun alapokra építkezve olyan harcművészetet akart létrehozni, ami egyszerű, de egyszerűségében is a legeredményesebb az ellenfél legyőzésében. Lee a hagyományos kínai harcművészetek tanulmányozása során azt a következtetést vonta le, hogy egyes stílusok „túldíszítettek”, vagyis felesleges mozdulatokkal vannak tele, amelyek látványosak és elegánsak ugyan, de inkább tűnnek táncnak vagy akrobatikának mint effektív harcmozdulatnak, és a valódi harcban inkább állnak a győzelem útjába mintsem hogy azt elősegítenék. Lee szerint a szorosan lefektetett szabályokhoz való gondolkodás nélküli igazodás nem felszabadítja a harcost, hanem limitálja a képességeit: „A technikát kifejezni és nem csinálni kell. Mikor megtámadnak, nem az 1. számú technika, vagy esetleg 2. számú technika, 2. állás, 4. mozdulat az, amit alkalmazni fogsz, hanem a támadás pillanatában egyszerűen bemozdulsz, mint a hang és visszhang, mindenféle mérlegelés nélkül.” Ez ugyan egy technikai bázisból merít, de a gyakorlás során ahogy fejlődik az egyén, saját magának a megismerése és formálása egyre nagyobb hangsúlyt kap. Lee mindenféle harcművészeti könyvet gyűjtött, tanulmányozta a karatét, a cselgáncsot, a dzsúdzsucut, a thai bokszot, az ökölvívást, a vívást és a birkózást is. Számos jegyzetet készített az olvasmányai alapján, de nem mindent épített be a stílusába, amit később jeet kune do-nak, a „feltartóztató ököl útjának” nevezett el. Kínai nevéből kiindulva először Jun Fan boxnak szólította, csak később nevezte el Jeet Kune Donak. Lee eredetileg nem akart elnevezést adni, hiszen nem egy stílus létrehozására törekedett, mégis valamiképpen hivatkoznia kellett a művészetére, így nem maradt más választása. Az elnevezés végül 1967-ben jött létre. Ő maga nem hitt „a” stílusban mivel az korlátokat jelentett, ő egyszerűen csak egy effektív módszert akart kifejleszteni amivel a leghatékonyabb módon lehet győzni. Lee a saját módszerét inkább tekintette filozófiának, mint stílusnak. #### Hollywood Miközben Lee harcművészete tökéletesítésén kezdett el dolgozni, élete más fordulatot vett. Megismerkedett Ed Parkerrel, a kenpó amerikai mesterével, aki meghívta, hogy tartson bemutatót a Long Beach International Karate Championships elnevezésű harcművészeti bajnokságon. A bemutatóra 1964. augusztus 2-án került sor, Lee Taky Kimura és James Lee segítségével demonstrálta harcművészetét, többek között a később híressé vált „egy inches ütést” is. A bemutató nem csak a hírnevét növelte, de szerzett neki egy új barátot, Dan Inosantót, és belépőt jelentett Hollywoodba is. A közönség soraiban ült ugyanis Jay Sebring, az egyik legnevesebb sztárfodrász, aki egy alkalommal elmesélte Bruce demonstrációját William Dozier producernek. Dozier épp színészt keresett egy új televíziós sorozathoz, ami egy kínai származású nyomozóról szólt volna. A producer megnézte a bemutató videófelvételét és elhívta Leet egy próbafelvételre. Közben Lee-ék új családtaggal is gyarapodtak: három nappal Bruce próbafelvétele előtt, 1965. február 1-jén megszületett első gyermeke, Brandon Bruce. A tesztfelvétel sikeres volt, időközben azonban a Number One Sun elnevezésű projektet a stúdió elvetette. Dozier nem akart megválni Leetől, így felajánlott neki egy másik szerepet a The Green Hornet című sorozatban, melyet az azonos című rádiójáték és képregény alapján akartak készíteni, kihasználva a Batman sikerét. Egy héttel a próbafelvétel után Lee megtudta, hogy édesapja meghalt. Az opciós előlegből, amit Doziertől kapott, családjával Hongkongba utazott a temetésre. Ez volt az első alkalom, hogy rokonai megismerhették feleségét és újszülött kisfiát. A család négy hónapig maradt a városban, ezalatt Lee gyakran eljárt egykori mestere, Yip Man iskolájába gyakorolni. Hazatértük után egy ideig Seattle-ben laktak Linda édesanyjánál, majd visszaköltöztek Oaklandbe egy időre, mielőtt Los Angelesbe költöztek volna, ahol Dan Inosantóval közösen megnyitotta harmadik kungfuiskoláját. 1966-ban megkezdődött a The Green Hornet forgatása. Lee nem csak Katót, a főhős Britt Reid maszkos alteregójának, a Green Hornet sofőrjének és kungfumester segítőjének szerepét alakította, de Dozier a harckoreográfia tervezésével is megbízta. A forgatás során számos kaszkadőrt megsebesített, és többször meg kellett kérni, hogy lassítsa le a mozdulatait, mert annyira gyorsan mozgott, hogy a kamera nehezen tudta követni. Szerepe azonban nem volt hálás, alig volt szövege, és folyamatosan a Van Villiams alakította főhős árnyékában volt. A harminc perces epizódokat hetente egyszer vetítették, az első epizód 1966. szeptember 9-én került adásba. Lee hetente 313 dollárt keresett vele. A sorozat azonban veszteségesnek bizonyult, 26 rész után 1967 márciusában levették a képernyőről. A sorozat sikertelensége ellenére Hollywood és az amerikai fiatalok megismerték Lee nevét, és Kato karaktere népszerű volt harcművészeti jelenetei miatt. Ugyanakkor Hollywood sem tudta feledtetni a korszak faji előítéleteit, melyet az ázsiai amerikai háborús részvétel sem könnyített. Hiába volt Lee a sajtó kedvence és titulálták az újságírók „megnyerő személyiségnek”, a filmstúdiók nem rajongtak az ötletért, hogy ázsiai színésznek főszerepet adjanak. Lee a The Green Hornet visszavonása után csupán epizódszerepeket kapott, többek között az Ironside (1967), a Blondie (1968) és a Longstreet (1971) című sorozatokban, illetve A kicsi nővér című krimiben, ahol negatív szereplőt alakított. A Longstreet forgatókönyvét Lee egyik tanítványa írta, így Bruce-nak lehetősége nyílt a saját ízlése szerint formálnia a szereplőt. Szerepe szerint egy kungfuoktatót alakított, aki a főszereplő vak nyomozót tanítja harcolni. Lee a jeet kune do filozófiáját is belevitte a szerepbe, például az azóta híressé vált víz-elméletét. 1969\. április 19-én megszületett második gyermeke, Shannon. A filmezés közben továbbra is oktatott kungfut, 250 dollárért óránként. Tanítványai közé tartozott például Steve McQueen, James Coburn és James Garner is. Lee ekkorra már megszállott testedző volt, még tévénézés közben is edzett. 1970-ben az egyik gyakorlat közben, amikor nehéz súllyal a vállán hajolt előre, megsérült a keresztcsontjánál, aminek következtében hosszú időre pihenni kényszerült. A lábadozás időszakában hat kötetnyi írásban foglalta össze a jeet kune do elveit és technikáját. Orvosai azt tanácsolták neki, többé ne kungfuzzon, annyira súlyos volt az idegsérülése, ám hat hónappal később Lee már a szokásos tempójában edzett újra. Lee ez idő tájt kezdett el dolgozni egy történeten, melyben egy „keleti” szerzetes járja Amerikát, és puszta kézzel segít a bajbajutottakon. A Warner Bros. stúdiót érdekelte a történet, ám végül a szerepet a Kung Fu című sorozatban mégsem Leenek ajánlották fel, hanem David Carradine-nak, mert még mindig nem voltak meggyőződve arról, hogy egy ázsiai színésszel el lehet adni egy teljes sorozatot. ### Újra Hongkongban Bruce Lee még 1970-ben újra hazalátogatott Hongkongba, amíg hátsérüléséből lábadozott. Ekkor szembesült azzal, hogy mennyire népszerű volt a The Green Hornet az ázsiai országokban, ahol The Kato Show címen vetítették. A hongkongi filmproducerek érdeklődve figyelték Amerikába szakadt honfitársuk filmes karrierjét, és 1971-ben, amikor a hollywoodi stúdiók Lee egyik újabb filmötletét utasították vissza, Raymond Chow a Golden Harvest nevű hongkongi stúdiótól megkereste Bruce-t és felajánlott neki egy két filmre szóló, 15 ezer dollár értékű szerződést. Lee 1971 nyarán újra Hongkongba utazott, majd megkezdődött A nagyfőnök forgatása Thaiföldön. A forgatás körülményei igencsak megterhelőek voltak, a forgatókönyv kifogásolható minőségű, a szereplők többsége harcművészeti szempontból alulképzett, a cselekmény értelmetlen és követhetetlen, az operatőri munka szörnyű. Mindezek ellenére a film óriási siker lett Hongkongban és Ázsia más országaiban is, 3,2 millió dolláros bevételével rekordot döntött. A filmet a hongkongi bemutató után a Golden Harvest újravágatta, így az Amerikában, illetve Európában később bemutatott verzióból több perc is hiányzik. Főképp a túlságosan véres, erőszakos jeleneteket ritkították meg, de néhol a karakterfejlődés követéséhez szükséges jelenetekbe is belevágtak. A film az All Movie Guide kritikája szerint az 1970-es évek hongkongi filmjeinek már ismert hibáival küszködik, Lee karizmája azonban feledteti ezeket, emlékezetessé téve a harcjeleneteket. A Variety hasonló kritikát írt, kijelentve, hogy „a bugyuta cselekmény, az ijesztően rossz mellékszereplők és a mesterkélt moralitás ellenére (vagy talán épp miattuk) A nagyfőnök néha egész szórakoztató, ami leginkább Lee érdeme.” A nagyfőnök sikere után Lee azonnal újabb film forgatásába kezdett. A Tomboló ököl története nagy sikert aratott a kínaiak körében, akik a japán megszállásra még jól emlékeztek. Lee a filmben tanítványát alakította, aki külföldről hazatérve megtudja, hogy mestere gyanús körülmények között meghalt, és kideríti, hogy a városban működő japán busidó iskola is felelős érte. A feldühödött tanítvány megbosszulja mesterét. Az All Movie Guide úgy véli, a film minősége jóval felülmúlja A nagyfőnökét, rendezés, cselekmény és színészi alakítás tekintetében is. A film a maga idejében a The New York Timestól is pozitív kritikát kapott. A Tomboló ököl felülmúlta A nagyfőnök sikerét is, Lee társult Raymond Chow producerrel és megalapította saját produkciós cégét, a Concordot. Ez lehetőséget adott neki, hogy maga vegye kezébe az irányítást, és következő filmjében már ne csak főszereplő legyen, hanem író és rendező is egyben. A Sárkány útja az író, rendező, főszereplő és harckoreográfus Lee számára valódi szabadságot jelentett. A forgatókönyv könnyedebb, Lee humoros oldalát is megmutatja. Hosszú idő óta ez volt az első kantoni nyelven készülő film Hongkongban, mivel korábban a kommunista Kínából menekülő mandarin anyanyelvű filmesek uralták a hongkongi piacot, és anyanyelvükön készítették a filmeket, melyeket később kantonira feliratoztak vagy szinkronizáltak. A film egy részét Rómában forgatták, ami nem véletlen: Lee szerette a spagettiwestern filmeket, melyben a hős cowboy megmenti a banditáktól a helybélieket, illetőleg Leet nagyon vonzotta az ötlet, hogy a Colosseumban vívjon harcot. A Sárkány útja története hasonló a spagettiwesternekéhez: Tang azért érkezik az olasz fővárosba, hogy segítsen a maffia által fenyegetett helybéli kínai éttermeseken. A filmben Lee fő ellenfele az akkor már világbajnok karatézó Chuck Norris, aki ekkor debütált mozifilmben. A szerepet eredetileg Joe Lewis amerikai karatebajnoknak ajánlották fel. A forgatás Rómában nagyon nehéz volt, mivel munkavállalási vízum hiányában csak pár hétig maradhattak. Ennek következtében 12–14 órát dolgoztak a hét minden napján, a legrosszabb időjárási viszonyok között is. A BBC szerint a film végső harcjelenetét általában az egyik legjobb, valaha filmre vitt harcnak tartják, és a film mintául szolgált számos későbbi harcművészeti alkotás számára. Az All Movie Guide szerint a végig könnyed hangvételű film vége érthetetlenül tragikus, ennek ellenére azonban „a kungfu és a komédia szerethető keveréke, mely valószínűleg mosolyt csal a Bruce Lee-rajongók arcára.” A Lee-filmek sikerének híre eljutott Hollywoodba is, miután a mozibevételei meghaladták A Keresztapa ázsiai bevételeit is. 1972 őszén Lee már a Halálos játszmát forgatta, amikor a Warner Bros. ajánlatot tett neki. Az amerikai stúdió, Lee Concord nevű produkciós cége és a Golden Harvest belefogott az első amerikai–hongkongi koprodukció forgatásába. A Warner Bros. előzetesen a Han's Island (Han szigete) címet akarta adni a filmnek, a főszereplő azonban ragaszkodott az Enter the Dragon címhez. A sárkány közbelép rendezője Robert Clouse lett. A forgatás nem volt könnyű, a stáb amerikai és kínai tagjai nyelvi nehézségekkel küzdöttek, és több kisebb sérülés is meg-megakasztotta a folyamatot. Lee a filmben egy harcművészt alakít, aki a brit titkosszolgálatot segítve részt vesz a drogbáró Han brutális harcművészeti versenyén. A filmben a több mint száz statiszta között a későbbi hongkongi harcművészeti filmek (ekkor még igen fiatal) meghatározó alakjai, Jackie Chan, Yuen Biao és Sammo Hung is szerepelnek. Az All Movie Guide szerint bár Lee egyetlen filmje sem tökéletes, A sárkány közbelép mégis az egyik legnépszerűbb kungfufilm, amit valaha vászonra vittek. A körülbelül 850 ezer dollárnyi költségvetésből készült film világszerte 90 millió dollárt jövedelmezett. Több filmes weboldal is 1973 egyik legjobb filmjeként tartja számon, a Rotten Tomatoes 37 kritikus véleményére alapozva 97%-ra ítélte. 2004-ben a Kongresszusi Könyvtár kulturális szempontból jelentősnek minősítette és felvette a National Film Registry 400, jelentősnek ítélt amerikai alkotása közé. Bruce Lee azonban már nem érhette meg a sikert, egy hónappal a hivatalos bemutató előtt, 1973. július 20-án elhunyt. ### Halála 1973\. május 10-én Bruce Lee a Golden Harvest stúdiójában szinkronizálta A sárkány közbelépet, amikor a levegőtlen, meleg helyiségben (a ventilátorokat kikapcsolták, hogy a zaj ne legyen hallható a felvételeken) rosszul lett és elájult. Azonnal kórházba vitték, ahol az orvosok agyi ödémát (oedema cerebri) állapítottak meg, és mannit alapú gyógyszerrel kezelték. Orvosai szerint épp, hogy sikerült megmenteni az életét. Felépülése után Lindával visszautazott Amerikába, ahol egy neves klinikán szintén kivizsgálták és megerősítették a hongkongi orvosok diagnózisát. 1973\. július 20-án este Leenek George Lazenby színésszel lett volna találkozója Hongkongban, délután kettőtől négyig Raymond Chow-val a Halálos játszma forgatását beszélték meg, majd a tajvani származású színésznő Betty Ting Pei lakására hajtottak, ahol a forgatókönyvet nézték át. Később Lee fejfájásra panaszkodott, így Betty Ting egy Equagesic nevű, aszpirin és izomlazító hatású meprobamát tartalmú fájdalomcsillapítóból adott neki. A színész lefeküdt pihenni, majd amikor nem ment le vacsorázni, a színésznő, majd Raymond Chow is elkezdte ébresztgetni, hiába. Orvost hívtak, aki szintén nem tudta magához téríteni. Mentőt hívtak és az Erzsébet királynő Kórházba szállították az eszméletlen Leet, segíteni azonban már nem tudtak rajta. A boncolás szerint allergiás volt a fájdalomcsillapító egyik összetevőjére, ami agyduzzadást okozott. Az ismert brit patológus, Donald Teare véleményét is kikérték, aki ugyanerre a következtetésre jutott. Egyes feltételezések szerint Lee halálában marihuána-fogyasztás is szerepet játszhatott, az orvosok azonban cáfolták a feltevést. Linda Lee Seattle-ben temette el férjét, a Lakeview Cemetery 276-os parcellájában, előtte azonban Hongkongban is tartottak egy búcsúztatót, amin körülbelül harmincezer ember vett részt. A kivételesen fittnek tartott Bruce Lee halálának ilyen prózai okát a rajongók elfogadni nem tudták. Számos elmélet keringett arról, hogy Leet esetleg a triádok ölették meg, vagy hogy a családon átok ül. Más feltevések szerint a harcművész halálát egy korábban elszenvedett dim mak ütés okozta, mely a hiedelem szerint egy olyan titkos kínai harcművészeti fogás, ami képes olyan ponton eltalálni az emberi testet, hogy az halált okoz. Linda Lee második férje, Bruce Lee egykori tanítványa, Tom Bleecker egy interjúban azt állította, hogy Lee izomnövelő szteroidokat is szedett, és úgy vélte, elképzelhető, hogy a színészt megmérgezték. Linda és a család perrel próbálta megakadályozni, hogy Bleecker Lee halálát boncolgató könyve megjelenjen. Egy elmélet szerint elképzelhető, hogy Lee hirtelen halált okozó epilepsziás roham következtében hunyt el; ez a jelenség az 1970-es években még nem volt széles körben orvosilag ismert. Mathew Polly, Lee legújabb kori életrajzírója hosszú évek munkájával összegyűjtötte az összes dokumentumot Bruce életéről és haláláról. 2018-ban megjelent könyvében két fejezetben tárgyalja halálának körülményeit. Sorra veszi a fentebb tárgyalt elméleteket, és orvosi szakvélemények alapján kizárja a gyógyszerérzékenységre, a gyilkosságra, vagy az epilepsziás rohamra alapozott korábbi verziókat. Lee halálát nagyon prózai okokra vezeti vissza. Szerinte a hirtelen jött siker felpörgette, pihenésről hallani sem akart. A túlhajszolt, stresszel teli életmód, az állandó éjszakázások következtében élete utolsó két hónapjában kilenc kilót fogyott, szervezete legyengült. Ez vezethetett a július 20-án bekövetkezett tragédiához is, amikor egy átdolgozott, forró nap végén hőgutát kapott és meghalt. ## Életmódja és edzésprogramja Lee szinte megszállott testépítő volt, napi két-háromórás testedzést tartott, de ezeken kívül is, a hétköznapi tevékenységei – például televíziónézés vagy étkezés – közben is izomerősítő gyakorlatokat végzett. Könyveket és testépítő magazinokat olvasott a témában, és kipróbált minden leírt módszert, hogy lássa, az ő céljainak megfelelnek-e. Többféle gyakorlatot is csinált, súlyokat emelt, gyakran karjára és lábára kötözött súlyokkal futott, három- illetve kétujjas, ökölbe szorított kezes fekvőtámaszokat csinált, felüléseket és más hasizom-erősítő gyakorlatokat végzett, ugrókötelezett, árnyékbokszolt, bokszolt, intervallum tréninget és izometrikus tréninget végzett, különböző hajlító, nyújtó edzésprogramokat csinált. Lee azon a véleményen volt, hogy a fizikai edzésnek legalább akkora szerepe van a harcművészetben, mint a technikai edzésnek. Testfelépítését hivatásos testépítők is irigyelték, sok későbbi testépítő bajnok nyilatkozott úgy, hogy nagy hatással volt rájuk Lee izomzata, és a módszer, amivel mindezt elérte, még Arnold Schwarzenegger is elismerően nyilatkozott róla. Tanítványai, Jesse Glover és Ted Wong szerint Lee nem hagyományos értelemben vett testépítő volt, mert nem az izmok mennyisége, hanem minősége, illetve a testfelépítés funkcionalitása foglalkoztatta, vagyis az erőkifejtés és gyorsaság fokozása érdekelte. Számos legenda kering arról, hogy Bruce Lee milyen rendkívüli képességekkel rendelkezett az effektív testfelépítésének és harcművészeti technikájának köszönhetően. Lee életrajzírója, John Little szerint a harcművész képes volt ötven alsó fogásos húzódzkodást (chin-up) végezni egyhuzamban, egy karral; plafonig tudott rúgni egyetlen rúgással egy 130 kilogrammos homokzsákot; harminc percen át képes volt tartani a V-felülést és gyors rúgásainak ideje a másodperc töredékrésze volt. A Leenek tulajdonított egyik legismertebb mutatvány az úgynevezett „egy inches ütés”. A testedzés mellett Lee a táplálkozásra is odafigyelt, úgy vélte, ahhoz, hogy a test megfelelő erőnlétben legyen, megfelelő energiaforrásra van szükség, a nem megfelelő táplálék csak lelassítja a testet, emiatt nem fogyasztott finomított lisztből készült termékeket és pékárut. Sok zöldséget és gyümölcsöt evett, leginkább a kínai és ázsiai konyha híve volt, kedvelte az osztrigából készült ételeket, a marhahúsból készült steaket, a tofut és a májat. Rendszeresen fogyasztott táplálékkiegészítőket, például búzacsíraolajat, csipkebogyó-kivonatot, acerolakivonatot, folsavtartalmú készítményeket, különféle vitaminkapszulákat, méhpempőt. A proteinitalok is részét képezték az étrendjének, ezek általában tejport, tojást, búzacsíraolajat, sörélesztőt, mogyoróvajat, banánt, inozitolt és lecitint tartalmaztak. Ezen felül különféle zöldségekből és gyümölcsökből turmixolt vitaminitalt is fogyasztott, de szívesen ivott ginzengtartalmú italokat, illetve fekete teát is. ## Filozófiája Bruce Leet harcművészete mellett filozófiai gondolatairól is ismerik. Szeretett olvasni, rengeteg könyve volt különféle témákban, többek között harcművészetekkel és filozófiai irányzatokkal foglalkozók is. Eklektikus filozófiai nézetei tükrözték a harcművészeti nézetei sokféleségét. Úgy vélte, mindenfajta tudás igazából az önismerethez vezető utat jelenti és hogy ő maga a harcművészetekben találta meg az önkifejezés legjobb módját. Filozófiai nézeteire befolyással volt többek között a taoizmus, a buddhizmus és Dzsiddu Krisnamúrti, ugyanakkor például nézetei éles ellentétben álltak a konfucianizmus konzervatív világával. John Little életrajzíró szerint Lee ateista volt, amikor 1972-ben megkérdezték tőle, hisz-e Istenben, azt válaszolta, „hogy őszinte legyek, egyáltalán nem.” Filozófiája szorosan összekapcsolódott harcművészetével. Több interjúban és a Longstreet című sorozatban is beszélt a vízzel kapcsolatos filozófiájáról. A harcművészettel kapcsolatosan azt a filozófiai álláspontot képviselte, miszerint „csak azt alkalmazd, ami működik, és vedd el bárhonnan, ahol rátalálsz.” További, Lee filozófiájára jellemző idézetek: - „A hirtelen természet előbb-utóbb bolondot csinál az emberből.” - „Mindig tanulok valamit, mégpedig azt, hogy az ember mindig legyen önmaga. És hogy fejezze ki magát, bízzon saját magában. Nem szabad sikeres embereket keresni és lemásolni a személyiségüket.” - „Szabadulj meg mindattól, mi felesleges.” ## Emlékezete Bruce Lee nem csak filmjein keresztül él tovább a köztudatban. Emlékezetét a családja által létrehozott Bruce Lee Foundation ápolja, melynek elnöke a színész lánya, Shannon. Shannon Lee egyben a Bruce Lee-relikviák, illetőleg a Bruce Lee márkanév jogaival is rendelkező Bruce Lee Enterprises cég, valamint a Leeway Media filmprodukciós cég igazgatója is. A márkanév jogdíjaiból évente körülbelül két millió dolláros bevétele van a családnak. A kórházban, ahol Lee született, emléktáblát helyeztek el, Hongkongban, a Csillagok sugárútján szobra áll, 2005-ben pedig a boszniai Mostar városában is szobrot emeltek neki. Lee nagyapja a tartománybeli nevű faluból származik, itt emlékére a régi családi ház közelében múzeumot alakítottak ki. Bruce Lee halála után megjelentek a Lee-imitátorok, a filmstúdiók rajtuk keresztül igyekeztek hasznot húzni a hirtelen népszerűvé vált harcművészeti filmekből. Az elhunyt harcművész hírnevéből pénzt csinálni akaró színészek Lee nevéhez nagyon hasonlatos álnevek alatt forgattak (például Bruce Li, Bruce Le, Dragon Lee), létrehozva a Bruceploitation fogalmát (a Bruce és az exploitation azaz „kihasználás” szavakból). rendező Jackie Chanből is Bruce Lee-imitátort akart faragni, Chan azonban nem volt hozzászokva Lee harcstílusához, így végül saját stílust alakított ki. Lee mindössze négy teljes harcművészeti filmet forgatott, ezek azonban más művészekre is hatottak. Stan Lee, a Marvel Comics főszerkesztője The Deadly Hands of Kung Fu címmel képregénymagazint indított Lee hatására, John Woo filmrendező pedig elismerte, hogy Lee munkássága is hozzájárult ahhoz, hogy filmezéssel kezdett el foglalkozni. Lee után több keleti harcművész számára is megnyílt az út a filmezés felé, Jackie Chan, Jet Li vagy Tony Jaa nemzetközi hírnévre is szert tettek. Lee ikonikussá vált mozgását, jellegzetes harci kiáltását, vagy épp öltözékét reklámfilmekben is felhasználják termékek népszerűsítéséhez. A Halálos játszma című filmjében viselt jellegzetes sárga kezeslábasa több filmben is feltűnik, például Quentin Tarantino Kill Bill című alkotásában Uma Thurman visel hasonlót. Lee alakját több videójátékban is felhasználták, például a Street Fighterben, a Tekkenben vagy a Mortal Kombatban. Róla nevezték el Hitmonlee-t a Pokémonban. Az Ultimate Fighting Championship elnöke, Dana White szerint Lee „a kevert harcművészetek atyja”, 1999-ben pedig a kaliforniai Martial Arts History Museum Hall of Fame csarnokának első tagjává választották. Lee életéről számos dokumentumfilm készült, ezek közül többet a család felügyelete alatt álló produkciós cég készített. 2008-ban a kínai állami CCTV The Legend Of Bruce Lee címmel 50 részes dokumentumfilm-sorozatot indított, mely a csatorna egyik legnézettebb műsora lett. Lee életéről fikcionalizált filmek is készültek, az első 1993-ban A Sárkány – Bruce Lee élete címmel, Jason Scott Lee főszereplésével. 2010-ben Lee testvére, Robert és más családtagok emlékiratai alapján Bruce Lee, My Brother címmel került a mozikba egy háromrészes sorozat első része, amely Lee gyermek- és fiatalkorát dolgozza fel. A filmben Bruce Lee szerepét Aarif Lee alakítja. 2019-ben Shannon Lee megvalósította apja egyik álmát és producerként televízióra adaptálta Lee ötletét és treatmentjét (melyet korábban a Warner Bros. a Kung Fu című sorozatban használt fel, Lee megemlítése nélkül) Warrior címmel. ## Filmográfia

Maria Callas

Maria Callas (görögösen María Kállasz [Μαρία Κάλλας]; New York, 1923. december 2. – Párizs, 1977. szeptember 16.) Amerikában született görög származású opera-énekesnő (szoprán), aki elsősorban lenyűgöző bel canto technikájának, valamint hatásos drámai képességeinek köszönhette hírnevét; rajongói La Divinaként vagy primadonna assolutaként emlegették. María Ána Szofía Kekilía Kalojeropúlu New Yorkban született, görög bevándorló apja a könnyebbség kedvéért a Callas nevet adta lányának. Miután szülei elváltak, az anyja és két lánya 1937-ben hazautazott Athénba. Maria itt énektanulmányokat folytatott, majd 1940-ben lépett az athéni operaház színpadára. A második világháború idején is foglalkoztatták, emiatt gyakran hozták kapcsolatba a német megszállókkal. 1945-ben meghallgatáson vett részt a New York-i Metropolitan operaházban, mivel azonban nem tetszett neki a felajánlott szerep (Leonora a Fidelióból) inkább visszamondta a felkérést. 1947-ben Olaszországba utazott, ahol Amilcare Ponchielli La Gioconda című operájának főszereplőjeként lépett a híres Veronai Aréna színpadára. Ez az előadás hozta meg számára a várva várt sikert. Az új csillag színészileg is képezte magát a neorealista rendező Luchino Viscontinál, aki a legnagyobb tragikának nevezte. Magánéletének örvendetes fordulataként megismerkedett a nála 30 évvel idősebb Giovanni Battista Meneghinivel, aki férje és impresszáriója lett. Sorra hódította meg a világ leghíresebb operaházait. Három oktávnyi hangja a felső E-től az alsó F-ig terjedt, így a koloratúrszoprántól a drámai szopránig mindenre alkalmas volt. Legszívesebben olyan érzelmekben gazdag asszonyok bőrébe bújt, akik meghalnak vagy ölnek szerelmükért, vígoperát csak kettőt vállalt (A sevillai borbély és A török Itáliában című Rossini-műveket). Határozott temperamentuma és sorozatos botrányai miatt gyakran szerepelt bulvárlapok címoldalán. Ugyancsak ezek a botrányok vezettek oda, hogy a milánói és a bécsi operaház szakított vele. Egészsége az 1950-es években megrendült, sokak szerint a túlzásba vitt fogyókúrák miatt. 1959-ben elvált férjétől, és viszonyt kezdett Arisztotélisz Onászisz görög hajómágnással, aki végül Jackie Kennedy miatt hagyta el. 1965-ben a londoni Covent Gardenben Toscaként lépett utoljára színpadra. Ezután többnyire csak hangversenyeken énekelt. Maria Callas 1977. szeptember 16-án halt meg Párizsban, szívroham következtében. Több mint negyven operaszerepet énekelt, és húsz teljes operafelvételt hagyott maga után. Alakításaiban Bellini, Donizetti, Rossini, Cherubini rég elfelejtett operái születtek újjá. Legjelentősebb szerepei Lucia a Lammermoori Luciából, Floria Tosca a Toscából, Violetta a Traviátából, Bellini Normája, valamint Cherubini Médeiája. ## Élete és pályafutása ### Gyermekévei A Kalojerópulosz házaspár – Jórgosz Kalojerópulosz és Evangelía Dimitriádi – közé válaszfalat húzott a látható korkülönbség, valamint az eltérő temperamentum: míg a férj igénytelen és kényelmes, addig a feleség vidám, társasági életre vágyó és művészeteket pártoló volt. A család életét beárnyékolta, hogy második gyermekük, Vaszílisz tífuszban meghalt. Noha volt egy idősebb lányuk is, Jakínthi Kálasz (akiből az Amerikai Egyesült Államokban Jackie lett), mégis a mélyen hagyományőrző és vallásos Kalojerópulosz családban az egyetlen fiúgyermek elvesztése különösen nagy tragédiát jelentett, hiszen ő lett volna a család nevének továbbvivője. Az apa, Jórgosz, aki gyógyszerész volt a peloponnészoszi Meligalában, megelégelte a szegényes életkörülményeket, eladta üzletét, és elhatározta, hogy családjával együtt kivándorol Amerikába. Feleségével az elutazásuk előtti napon közölte a hírt. Evangelía tiltakozott ugyan, hiszen már terhes volt Mariával, de elkeseredetten és haraggal telve követte férjét. A család 1923. augusztus 2-án szállt partra a New York-i kikötőben egy jobb élet reményében. Megérkezésük után Long Islanden béreltek lakást. Jórgosz gyógyszerészi állás kapott, de nem sikerült önálló üzletet nyitnia. 1923\. december 2-án megszületett María Ána Szofía Kekilía Kalojeropúlu (görögül: Μαρία Άννα Σοφία Καικιλία Καλογεροπούλου). Nevét apja hamarosan Callasra változtatta, mivel abban bízott, hogy egy Amerikában könnyebben kiejthető névvel sokkal hamarabb sikerül majd érvényesülnie. Az anya fiúgyermeket várt, aki pótolja majd Vaszíliszt. Csalódottságát a későbbiekben többször is lánya szemére vetette. 1927-ben Kalojerópulosznak sikerült önálló üzletet nyitnia, ezért a család Manhattanbe költözött. Evangelía a házvezetéssel és a lányok (Jackie és Maria) nevelésével volt elfoglalva. Az apa kezdettől fogva ellenezte, hogy Evangelía zenélni és énekelni tanította a lányokat, de az anya rádöbbent, hogy mindkettejüknek csodálatra méltó tehetsége van. Ő ismertette meg a lányokat az operával: elsőként megvette nekik a Faust, a Lammermoori Lucia és a Mignon című operalemezeket, valamint zongoraleckékre íratta be őket. Evangelía elképzelése az volt, hogy Mariából „párját ritkító énekesnőt”, Jackie-ből pedig „rangos zongoraművésznőt” farag. Ennek érdekében számos rádióversenyre és zenei vetélkedőre is benevezte őket, melyeken sorozatos sikereket értek el, elsősorban Maria. A becsvágyó anya minden létező finomságot megadott lányának, hiszen véleménye szerint a „jó hangot táplálni kell”, így Maria már gyerekkora óta kövér volt, ráadásul sokdioptriás szemüveget viselt, hiszen egészen kicsi kora óta rövidlátó volt. ### Visszatérés Görögországba 1937-ben Evangelía és Jórgosz között annyira megromlott a kapcsolat, hogy már képtelenek voltak az együttélésre. Elhatározták, hogy elválnak. Mivel a férj keresete kicsi volt, nem tudta eltartani a három nőt. Úgy döntött, hogy Evangelíát és a lányokat hazaküldi Görögországba, ahol az általa havonta folyósított – Amerikában kevésnek számító – száz dollárból élnek majd. Evangelía, Jackie és Maria 1937 májusában, a Saturnia fedélzetén érkeztek meg Athénba. Evangelía családja, a Dimitriádik várták őket, és az ő házukba költöztek. Mindhárman újra felvették a Kalojerópulosz nevet. A Kalojerópuloszok és Dimitriádik között azonban hamarosan megromlott a viszony, így Evangelía és lányai kénytelenek voltak elköltözni a Patiszíon utcába, ahol Maria végre valóban nekifoghatott a tanulásnak. Evangelíának sikerült megszerveznie lánya számára egy próbaéneklést Nicola Moscona, híres görög basszista előtt. Ezen részt vett Maria Trivella szopránénekesnő, a Nemzeti Konzervatórium tanára is. Akkoriban Athénban két jelentős zenei intézet működött: a tekintélyes Athéni Konzervatórium, ahonnan az ország híres énekesei kerültek ki, valamint a Nemzeti Konzervatórium, ahol a felvételi követelmények kevésbé szigorúak voltak. Az előbbi intézmény 1937-ben elutasította Maria felvételét, mivel nem töltötte még be tizenhatodik életévét. Meghamisítva életkorát, 1938-ban Mariát felvették a Nemzeti Konzervatóriumba, ahol Trivella felügyelete alatt elkezdte a komoly tanulást. Első színpadi szerepére a konzervatóriumban 1939. április 2-án sor került a Parasztbecsület Santuzzájaként. ### Konzervatóriumi évek Evangelía Kalogeropulosznak még 1938-ban sikerült megszerveznie egy próbaéneklést Elvira de Hidalgónál, a híres spanyol szopránnál, aki az Athéni Konzervatórium tanára volt. Hidalgo beleegyezett, hogy tanítványává fogadja Mariát, de az anya kérésére megvárták a lány tanulmányainak befejezését a Nemzeti Konzervatóriumban. Callas hangjának három regisztere (magas, közép és mély) között törés volt, és ezt már Trivella is észrevette. Ezek a törések veszélyeztették az átmenetet az egyik regiszterből a másikba, így éneke a hozzáértők számára hézagosnak tűnt. Callas rengeteget dolgozott ezek enyhítésén, és elsősorban kitűnő drámai érzékének köszönhetően sikerült is elfeledtetni e hibákat. Véglegesen azonban csak jóval később sikerült nagyjából kiküszöbölnie őket, amikor hangja már túljutott a csúcson, és a kifáradás miatt regiszterei is veszítettek intenzitásukból. Hidalgo is nagyon érezte ezeket a töréseket, és azt tanácsolta tanítványának, hogy kezdetben foglalkozzék az operairodalom könnyedebb részeivel, maradjon a koloratúraszoprán szerepek mellett, és tanuljon (akkoriban mellőzött) bel canto szerepeket. Az volt a véleménye, hogy Maria hangja idővel kifejlődik majd, és képes lesz nehezebb szerepeket is elénekelni. A bel canto alapjában véve olyan éneklési stílus, amely teljesen alá van rendelve a veszélyesen nehéz dallamvonalnak és a dús díszítésnek, amit aztán az énekes saját kedve szerint módosíthat. Az ilyenfajta éneklés hajlékony hangot követel, amely képes alkalmazkodni az opera követelményeihez. Rossini, Bellini és Donizetti operái rendszerint ezt a szép éneklést követelték meg, de a később született Verdi-, majd Puccini-darabok sokkal nagyobb kifejezőerőt kívántak, és a regiszterek szélsőségeire alapoztak, ezért a 20. század elejére a bel canto operák zöme lekerült az operaházak műsoráról. Elvira de Hidalgo nemcsak énekelni tanította Callast, hanem színpadi helytállásra is: megtanította neki a helyes testtartást, a kézmozdulatok fontosságát és kifejezőerejét, így a kissé ügyefogyott lányból magabiztos, nyílt tekintetű, méltóságteljes nőt nevelt, aki szemüvege nélkül is úgy tudott keresztülmenni a színpadon, mintha jól látna. Maria és az anyja lassan elhidegültek egymástól. Evangelía később többször is megjegyezte, hogy lánya gőgös, dicsőségre vágyó és kapzsi lett. Maria viszont felrótta anyjának, hogy miatta lett kövér és vaskos, valamint az anyja mindig a vékonyabb Cynthiát részesítette előnyben annak szépsége miatt. Callas bemutatkozó előadására az Athéni Konzervatóriumban 1940 májusában került sor egy gálaesten, amelyen Verdi áriáit énekelte az Aidából és Az álarcosbálból. Ezek távol álltak Hidalgo elképzeléseitől, de a fiatal énekesnő kénytelen volt elvállalni őket, hiszen a konzervatórium legtehetségesebb diákja volt, és meg kellett felelnie a vezetőség elvárásainak. ### Az Athéni Operaház énekese 1941\. január 21-én Hidalgo közbenjárásának köszönhetően Callas Beatrice szerepében debütált Franz von Suppé Boccacciójában, az Athéni Operaházban. A mindössze tizenhét éves Maria hatalmas sikert aratott. Időközben kitört a második világháború, ami hozzájárult ahhoz, hogy a feltörekvő énekesnő sorsa gyökeresen megváltozzék. A Kalojerópulosz család támogatta a görög katonai ellenállást, és házukban nem egyszer bujkáló görög katonákat, sőt brit pilótákat rejtegettek. A számos rendőrségi nyomozás és házkutatás csak fokozta a feszült hangulatot a családban, hiszen ha a megszálló németek megtalálták volna azokat, akiket keresnek, Evangelíát kivégezték volna. A háború alatti megpróbáltatások része volt a szegényes étrend is: Maria félt, hogy éhen pusztul, de ennek ellenére egyetlen kilót sem fogyott le a nélkülözések alatt. A megszállásnak azonban volt egy jó oldala is. A német csapatok görögországi parancsnoka, Speidel tábornok kedvelte a színházat, és pártolta a művészeteket, ezért a színházak rövid időn belül ismét megnyíltak. A Kalogerópoulousz családot Mario Bonalti, olasz tüzérezredes vette pártfogásba, majd később, az 1970-es években olyan mendemondák is szárnyra kaptak, miszerint a Propaganda Korps vezetőjének, Friedrich Herzognak a közbenjárásával sikerült megalapozni Maria karrierjét. Tagadhatatlan tény, hogy Maria Callas karrierjének első sikerét a háború ideje alatt aratta. 1941 júliusában az Athéni Operaház Toscája hirtelen megbetegedett. Elvira de Hidalgo a tanítványát ajánlotta „beugrásra”, és Maria olasz „összeköttetéseinek” köszönhetően jóvá is hagyták a fellépését. Július 4-én lépett színre Puccini operájában és óriási sikert aratott. Erről Friedrich Herzog is elismerő beszámolót írt a Deutsche Nachrichten in Griechenland című újságban, és valószínűleg emiatt terjedt el a feltételezés, hogy Callast a Propaganda Korps segítette volna színpadra. A Tosca – noha saját bevallása szerint nem szerette – Callas egyik meghatározó szerepe lett Norma, Lucia, Violetta és Médeia mellett. Az Athéni Operaház (szintén Hidalgo közbenjárásának köszönhetően) szerződtette az énekesnőt, akinek hivatalos karrierje az 1942-es évaddal kezdődött. A Tosca mellett fellépett Lehár A mosoly országa című művében, valamint Mascagni Parasztbecsületében, a kevésbé ismert Manólisz Kalomírisz Protomásztorasz (Építőmester) című alkotásának női címszerepében, valamint Eugen d’Albert Hegyek alján című operájában Martha szerepét énekelte. 1944. augusztus 14-én Athénben, a Herodes Atticus színházban Beethoven egyetlen operájának, a Fideliónak a női címszerepét (Leonora) alakította. Énekelte mindezen szerepeket annak ellenére, hogy Hidalgo óva intette őt hangjának korai megerőltetésétől. A Fidelio után két hónappal Athén a felszabadító partizánok kezére került, és kitört a pánik mindazok körében, akik közvetlenül vagy akár közvetve a kommunizmus kísértetétől rettegtek. A Kalogeropoulousz család aktívan részt vett az antikommunista mozgalomban, és a Patiszion utcában csak két év múlva állt be a nyugalom, amikor vérbe fojtották a kommunista mozgalmat. Mariának azonban nem kedvezett a szerencse, mivel az Athéni Operaház nem újította meg a szerződését, arra hivatkozva, hogy túl sokat szerepelt a megszállás alatt, és kollaboránsként árthat a társulat hírnevének. 1945 nyarán az athéni amerikai konzulátus azt ajánlotta Mariának, hogy sürgősen térjen vissza az Egyesült Államokba, hogy továbbra is megőrizhesse útlevelét és állampolgárságát. Maria gyorsan döntött, hiszen Görögországban amúgy is reménytelen volt a helyzete, és a Stockholm nevű hajó fedélzetén New Yorkba utazott, ahol apja és feltehetően fényes karrier várta. Elvira de Hidalgo azonban figyelmeztette, hogy ha valaki igazán világhírű énekesnő akar lenni, annak Olaszországba kell mennie, nem pedig Amerikába, ahol a karriert formáló gépezet össze is tudja zúzni a karrierre áhítozót. ### Amerikai próbálkozások Callast az Egyesült Államokban édesapja várta, pedig Maria még otthon elhatározta, hogy nem fogja felkeresni, hiszen anyja kioktatta, hogy apja méltatlan a szeretetre. Az apa befogadta a lányát, sőt egy évvel később, amikor Evangelía is a lánya után utazott, őt is befogadta a lakásba, minden korábbi nézeteltérés ellenére. Maria számos stúdiót és impresszáriót felkeresett, számos próbaéneklésen vett részt, azonban mindenhol elutasították, elsősorban kövér alakja miatt. Felvette a kapcsolatot Giovanni Martinellivel, a Metropolitan Opera veterán énekesével is, aki minden kötelezettség nélkül kijelentette, hogy a lány tehetséges, de még tanulnia kell. New Yorkban találkozott Nicola Moscola, híres görög basszistával is, akivel otthon (Görögországban) már dolgozott együtt. Moscola elutasította a segítséget, mivel nem akarta kockára tenni barátságát a Met nagy karmesterével, Arturo Toscaninivel egy fiatal és ismeretlen énekesnő miatt. Toscanini a későbbiekben ellenségesen viszonyult Callashoz, mivel lelkes védelmezője lett Renata Tebaldinak a két énekesnő közötti háborúskodásban. A mentőöv Edward Johnsontól, a Metropolitan igazgatójától érkezett, aki hosszas huzavona után meghallgatta Callast, és két szerződést is felkínált neki: a Fidelio Leonóráját és a Pillangókisasszony címszerepét. Callas kategorikusan visszautasította mindkét szerepet, mégpedig azért, mert nem volt hajlandó Beethoven operáját angol nyelven énekelni az eredeti német helyett, valamint úgy gondolta, hogy nyolcvanöt kilósan nevetségessé válna a tizenhét éves, törékeny Cso-cso-szán szerepében. Röviddel New Yorkba érkezése után megismerkedett Louise Caselotti egykori szopránénekesnővel és hollywoodi zenés filmek szereplőjével, valamint férjével, az ügyvéd Edward Richard Bagarozyval, aki lemondott hivatásáról, és színházszervező-impresszárió lett. Ők ketten elhatározták, hogy újra életre keltik a chicagói operaházat United States Opera Company néven. Úgy tervezték, hogy a bemutató előadás Puccini Turandotja lesz. A siker érdekében számos híres külföldi (elsősorban olasz) énekest csábítottak magukhoz, többek között Callast is, akinek a félelmetes hercegnő szerepét kellett volna énekelnie. Az első előadást 1947. január 27-ére tervezték, de az utolsó pillanatban az amerikai kardalos szindikátus pénzbeli garanciát kért, mivel féltek, hogy a beözönlő idegen énekesek mellett pénztelenül maradnak. Ezt a kérést Bagarozynak nem sikerült teljesítenie, és kénytelen volt feloszlatni a társulatot. Callas számára azonban szerencsésen alakultak az események, hiszen Nicola Rossi-Lemeni, híres tenor és jó barát közbenjárására részt vett Giovanni Zenatello énekpróbáján, aki a Veronai Ünnepi Játékokon bemutatandó Ponchielli-opera, a La Gioconda női főszereplőjét kereste Amerikában. Zenatello döntött: a szerepet Callas énekli Veronában 1947 augusztusában. Callas 1947. június 13-án a Rossia hajó fedélzetén elindult Olaszország felé, de előtte még aláírt egy szerződést Bagarozyval, aki vállalta, hogy karrierjének „fellendítője” lesz az énekesnő fellépti díjának tíz százaléka ellenében. ### Veronai bemutatkozás 1947\. augusztus 6-án Maria Callas a Veronai Arénában, Ponchielli Giocondájának címszerepében állt az olasz operakedvelő közönség elé. Elsöprő sikert aratott, játékát hatalmas tapsvihar követte. Hangjára mindenki felfigyelt, hiszen határtalan lehetőségek rejlettek benne, de ugyanakkor rámutattak fő hibáira is: a regiszterek közötti törésekre. Callasnak tíz évig kellett szüntelenül gyakorolnia, skáláznia, hogy észrevétlenné tegye ezeket a hibáit, és ne sértse velük a zeneértők fülét. A fesztivált követően ismerkedett meg életének két meghatározó férfijával, Giovanni Battista Meneghinivel és a nagy karmesterrel, Tullio Serafinnel. Utóbbi volt, aki egyengette az énekesnő pályáját, és megteremtette a Callast, a dívát. Meneghini jó családból való úriember, vagyonos nagyiparos és megrögzött agglegény volt, aki pénzének javát a veronai építőiparból szerezte. Első találkozásuk alkalmával beleszeretett Mariába, aki viszonozta kedvességét. Valószínű azonban, hogy csak nyugalomra és egy erőskezű férfira vágyott, emiatt bízta rá magát Meneghinire és nem volt igazi szerelem kettejük között. Hivatalosan azonban csak 1949-ben házasodtak össze, Maria argentínai turnéja előtt. A kapcsolatot mind Meneghini anyja, mind a Kalogerópoulouszok ellenezték, hiszen a férfi akár apja is lehetne Mariának. Meneghini felszámolta veronai vállalkozásait is annak érdekében, hogy Maria Callas ügynöke és korrepetitora legyen. Ő döntött a vállalt szerepekről és a fellépti díjakról is, amelyeket minden előadás után magasabbra emelt. ### Az első nagy sikerek A következő évben Firenzében vendégszerepelt, ahol Bellini Normáját énekelte, amely karrierjének egyik meghatározó szerepe lett. Tullio Serafin tanácsára számos nehéz, hangját nem kímélő szerepet énekelt: Wagner A walkür, Parsifal és Trisztán és Izolda című operáinak főszerepeit, Puccini Turandotjának hercegnőjét, valamint Verdi Aidáját. Elsősorban Firenzében és Velencében énekelt, Milánót még nem sikerült meghódítania. Az igazi áttörésre 1949. január 19-én került sor, amikor a velencei La Fenice operaházban felkérték Bellini A puritánok című operájának főszerepére, mivel az eredetileg felkért szoprán, Margherita Carosio lebetegedett. Elvira szerepét mindössze hat nap alatt tanulta meg úgy, hogy időközben kétszer is elénekelte a nagyközönség előtt Wagner A walkürjét. Callas bemutatkozása a La Fenicében igazi diadal volt, nemcsak Olaszországban, hanem Európa-szerte, sőt Amerikában is cikkeztek róla az újságok. A puritánokban megmutatkozott Callas igazi tehetsége a bel canto terén, sikerült visszaadnia Bellini legnehezebb kromatikus meneteinek virtuozitását és zenei értékeit. Bellini operája után ismét két nehezebb szerepet énekelt: Wagner Parsifaljának Kundryját és Verdi Nabuccójának Abigéljét. Az előbbit Rómában, az utóbbit pedig Nápolyban énekelte. Ugyanebben az évben, 1949-ben került sor Callas első nemzetközi turnéjára Tullio Serafin és Nicola Rossi-Lemeni társaságában a Buenos Aires-i Teatro Colónban. 1949-ben feleségül ment Meneghinihez egy egyszerű szertartás keretében, hiszen Maria nem volt hajlandó áttérni a katolikus hitre. A továbbiakban Maria Meneghini Callas néven lépett színpadra. Maria Callas egészségi állapota roppant gyenge volt, állandóan szédült és fáradt volt, ami elsősorban kövérségének számlájára volt írható. Később alacsony vérnyomást is megállapítottak nála, majd 1950-ben sárgaságon is átesett, ami miatt kénytelen volt lemondania nápolyi vendégszereplését a Don Carlosban. A színpadon Maria szinte vak volt, hiszen nem hordhatott szemüveget, és az ebből eredő idegfeszültség szintén károsan hatott az egészségére. 1950-ben egyetlen előadás erejéig helyettesítette a lebetegedett Renata Tebaldit Verdi Aidájában, melyet az olasz opera fellegvárában, a milánói La Scala operaházban adtak elő. Ez csak egy bemutatkozó előadás volt, mert a Scala-beli igazi debütálás csak később következett. 1950 nyarán Callas Mexikóvárosban turnézott, ahol A trubadúr, a Rigoletto és a Lammermoori Lucia női főszerepeit játszotta, valamint a Normát és az Aidát is. Az 1950-51-es évad elején találkozott Luchino Viscontival, aki rávette, hogy dolgozzanak együtt Rossini korai, elfeledett műveinek felújításán. Callas elvállalta A török Itáliában című opera főszerepét, amelynek bemutatója 1950. október 19-én volt a római Eliseo színházban. Ezt követően három új szereppel ismerkedett meg: Verdi Violettájával a Traviatából (amely szintén egyik leggyakrabban énekelt szerepe lett), valamint A szicíliai vecsernye Elenájával és Haydn Orpheus és Eurüdiké című művének Eurüdikéjével. Egy negyedik szerepet is megtanult: Verdi Macbethjéből, mégpedig Lady Macbethét. Ezen előadások során már sztár énekesnőként ünnepelték, de ekkor történtek első incidensei is, amelyekre a sajtó azonnal lecsapott. Egy mexikóvárosi Aida-előadás során összezördült a Radamest alakító Kurt Baum tenorral, mivel Callas egyedül akart kimenni a függöny elé megköszönni a tapsokat. Szintén Mexikóvárosban, szintén egy Aida-előadás alkalmával került összetűzésbe Mario del Monaco tenorral, mivel hosszabban tartotta ki a magas hangokat, mint ő. A szicíliai vecsernye egyik előadása során állítólag szóváltásba keveredett Borisz Hrisztov bolgár tenoristával, akit megfenyegetett, hogy összetöri, ha nem engedi egyedül kiállni a függöny elé. 1951 tavaszán, egy Rio de Janeiró-i rövid turné alatt összeszólalkozott Renata Tebaldival: sértő és epés megjegyzéseket tett rá, mivel Tebaldi nem tartotta magát korábbi egyezségükhöz, és egy közös koncertjükön két ráadást is elénekelt. Ez az incidens volt a két énekesnő közötti rivalizálás első fejezete. ### A Scala meghódítása Maria Callas előtt 1951. december 7-én gördült fel a La Scala vörös bársony függönye és ekkor szembesült először a világ legigényesebb közönségével. Verdi A szicíliai vecsernye című operájának főszerepét, Elenát alakította. A karmester Victor de Sabata volt. Ezek után nyolcszor énekelte karrierjének talán legnagyobb szerepét, a Normát. Ezt követően Mozart Szöktetés a szerájból című operájának női főszereplőjét, Konstanzét alakította, annak ellenére, hogy sem a művésznő, sem pedig a milánói közönség nem volt a salzburgi zeneszerző nagy rajongója. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Callas Mozart-operában lépett fel, későbbi koncertjei során is csak néhány áriát énekelt tőle, elsősorban a Don Giovanniból. A Scala nagy dívája akkoriban Renata Tebaldi volt, aki az 1951-52-es évadban Verdi Falstaffjában és Arrigo Boito Mefistofeléjében énekelt. Mivel a milánói sajtó megszellőztette a két énekesnő között Rio de Janeiróban kialakult vitát, a Scala közönsége már az 1951-52-es évadtól kezdődően két pártra szakadt, akik hosszú éveken át szakadatlanul háborúztak egymással, brávóztak, tapsoltak vagy hurrogtak, és tüntetőleg csendben maradtak a hivatalos „klakkfőnök” döntései szerint, hiszen az illető a szolgálatait – drága pénzért – mindkét félnek eladta. Annak érdekében, hogy megelőzzék a viszály erősödését, illetve megnyugtassák a két tábort, Ghiringelli, a Scala intendánsa igyekezett kompromisszumos megoldást találni: Maria Callas énekelt az évad első felében, Renata Tebaldi pedig a másodikban. Maria Callas az 1952-53-as évadot Verdi Macbethjével nyitotta. Csak ebben az évadban énekelte ezt a szerepet, amelyre vonatkozó összes későbbi terve meghiúsult, pedig saját bevallása szerint neki is tetszett Lady Macbeth hatalmas képességeket követelő szerepe. A Macbeth után Ponchielli Giocondáját énekelte, mellyel korábban a veronai arénában debütált, de ez a milánói előadás bukás volt: lehurrogták, sőt ócsárló szavakat is intéztek hozzá. Sikerült viszont visszakerülnie a kritikusok kegyeibe A trubadúr csodálatos előadásával. Az 1953-54-es évadot Cherubini Médeájával nyitotta meg, melyet Leonard Bernstein vezényelt. A siker mindent elsöprő volt, a közönség tombolva ünnepelt, és bár az évadot Tebaldi indította Alfredo Catalani La Wally című operájával, Maria Callas diadalát nem lehetett összemérni annak egyszerű sikerével. Ebben az évadban éleződött ki leginkább a kettejük közötti viszály. Callas következő szerepe a Lammermoori Lucia volt Herbert von Karajan vezényletével, majd pedig Gluck Alkésztisze Carlo Maria Giulini karmester irányítása alatt. Az évadot Verdi Don Carlosával fejezte be és a Scala királynőjeként távozott Milánóból Veronába, majd Angliába és az Egyesült Államokba, ahol fél évet töltött lemezfelvételekkel. 1954 őszén New Yorkba utazott, remélve, hogy sikerül majd énekelnie a Metben, de Rudolf Bing, az operaház impresszáriója nem volt hajlandó megadni a Meneghini által kért fellépti díjat. Callas 1954. november 1-jén a Norma címszerepében megnyitotta a chicagói Lyric Theater évadját. Ez volt az első amerikai diadala. A Time Magazine megjegyezte, hogy Callas talán nem a világ legjobb hangú énekese (ez a titulus Olaszországban Renata Tebaldit, az Egyesült Államokban pedig Zinka Milanovot illette meg), de feltétlenül a világ legizgalmasabb énekesnője. Következő előadásainak sikereivel (a Traviata és a Lammermoori Lucia) sikerült meghódítania az amerikai sajtót és egy csapásra világhírű énekesnő lett. ### A híres átalakulás Amikor 1954. április 12-én a Don Carlos Erzsébeteként színre lépett, Maria Callas már egy teljesen más nő volt. Kevesebb, mint két év alatt kilencvenkét kilóról hatvanötre fogyott le. Ezt a jelentős változást a sajtó azonnal észrevette, és különböző elméletek jelentek meg módszeréről: a legkülönlegesebb az volt, hogy galandférget nyelt. Egy római tésztagyár azt állította, hogy a művésznő az ő termékeinek köszönhetően fogyott le, emiatt Callas be is perelte a céget. Az énekesnő a súlyvesztését az alacsony kalóriatartalmú ételek (saláták és csirkehús) fogyasztásával magyarázta. Nemcsak súlya változott, hanem a megjelenése is: befestette a haját, és Chicagóból már hamvasan fénylő szőkeségként tért vissza Milánóba. Ruhatárát is radikálisan megváltoztatta, amiben nagy segítségére volt a milánói divattervező, Biki asszony (Elvira Leonardi Bouyeure), aki az 1952-53-as évad jelmezeit is tervezte számára. Családjával – elsősorban az édesanyjával – megromlott a kapcsolata, mivel Maria nem volt hajlandó támogatni nővére zongorista karrierjét és nem volt hajlandó évjáradékot fizetni az anyjának. Emiatt ő lett „a hálátlan leány”, aki „gyémántot reggelizik és nercek közt alszik, de hagyja, hogy anyja bejárónőként tengesse az életét”. Ezt a családi perpatvart a sajtó minduntalan megszellőztette, amit Callas anyja ki is használt és jó pénzért, több alkalommal is becsmérlően nyilatkozott lányáról. Callas még amerikai tartózkodása idején szembesült az úgynevezett „Bagarozy-üggyel”. A megbukott United States Opera Company impresszáriója még 1947-ben, Callas New York-i tartózkodásának utolsó napján aláírattatta vele a szerződést, amely szerint mindenkori fellépti díjának 10%-ra igényt tart. Most, hogy Callas világhírű énekesnő lett, Bagarozy pert indított ellene, hogy megszerezze az akkoriban mintegy 300 ezer dollárra rúgó összeget. Callas ellentámadásba lendült, és váltig bizonygatta, hogy Bagarozy nem teljesítette a szerződésben vállalt kötelezettségeit, hogy támogatni fogja új szerepek megszerzésében. ### A Scala királynője Maria Callas karrierjének legsikeresebb időszaka az 1954 és 1959 közötti évek, amikor – elsősorban Luchino Visconti és Franco Zeffirelli rendezőknek köszönhetően – a milánói operaház első számú énekesnője volt. #### Az uralkodás első évadja Az 1954-55-ös évadot Gaspare Spontini A Vesta-szűz című operájával nyitotta meg. Callas remekelt, lenyűgözte a közönséget, de érződött, hogy hangja már megváltozott és nem hasonlított arra, amivel karrierje kezdetén a Turandot hercegnőjének szerepét énekelte. Ettől függetlenül bel canto technikája tökéletes volt, színpadi megjelenése, amelyet Visconti tanított be: hibátlan. Ezzel az alakításával sikerült kivívnia Arturo Toscanini elismerését, aki korábban ridegen viszonyult hozzá, hiszen Renata Tebaldi elkötelezett híve volt. Az évad második előadása Bellini Az alvajáró című operája volt. Ez volt az első alkalom, amikor Luchino Visconti, Leonard Bernstein és Maria Callas együtt dolgoztak. A harmadik előadás Verdi Traviatája volt. A főszerep megformálására Callas rengeteg figyelmet fordított, és így egyike lett az operatörténet leghitelesebb Violettáinak. Zeffirelli rendezésében A török Itáliában Fiorella szerepét játszotta, szintén nagy sikerrel. Ötödikként A trubadúr Eleonóráját kellett volna énekelnie, de végül Umberto Giordano André Chénier című operájának főszerepét énekelte. A trubadúr azért hiúsult meg, mert a Manrico szerepére kijelölt tenor, Mario del Monaco az utolsó pillanatban visszalépett. Attól félt, ha elrontja az opera egyik legnehezebb áriáját, a Di quella pirát, akkor a milánói közönség lehurrogja, hiszen a Nabucco Va’ pensierója mellett ez is afféle nemzeti himnusz volt. Az André Chénier viszont hatalmas bukás lett, a milánói közönség lehurrogta Callast, mert másnak ábrázolta Chénier kedvesét, mint azt elvárták tőle. Ugyanakkor így álltak bosszút rajta, mert Madeleine Renata Tebaldi egyik nagy szerepe volt, amelynek eljátszásával Maria kiváltotta Tebaldi rajongóinak haragját. #### Chicagói vendégszereplés 1955 őszén Lawrence Kelly és Carol Fox meghívására Callas a Chicago Civic Operában énekelt három Pillangókisasszonyban, abban az operában, amelyet korábban sosem énekelt színpadon. A chicagói operaház és Callas kapcsolata mindössze erre a három előadásra korlátozódott, mivel a harmadik előadás után, az impresszáriók minden elővigyázatossága ellenére, Callas öltözőjébe berontott két rendőr, akik átnyújtották az idézést a Bagarozy által indított perben. Ez azért fontos momentum, mert az amerikai törvények szerint csak akkor lehet valakit bíróság elé állítani, ha az illető amerikai földön kapja kézhez az idézést. Ezt Callasnak addig sikerült elkerülnie. Callas dühkitöréséről a sajtó is cikkezett, és az addig „szeszélyes”-nek és „nehéz természetű”-nek titulált énekesnőből fúriát és hárpiát faragtak. Maria elhagyta a várost, ahová csak hosszú évek múltán tért vissza, és akkor is csak egyetlen hangverseny erejéig. #### További milánói sikerek Callas számára az 1955-56-os évad a Scalában nem tartozott a legjobbak közé: igaz ugyan, hogy majdnem negyvenszer lépett színpadra, de csak négy szerepet énekelt. Az évadnyitó előadás a Norma volt, amelyen jelen volt az Olasz Köztársaság elnöke is. Ezen előadások alkalmával Callas többször is összezördült Mario del Monaco tenorral, aki a főhős szerepét játszotta, mivel nem tudtak kiegyezni, ki menjen ki a függöny elé megköszönni a tapsokat. Maria következő szerepe a Traviata Violettája volt. Az egyik előadáson a függöny lehullását követő virágesőben valaki egy csomag retket (vagy répát, nem tudni pontosan) dobott az énekesnő lába elé. Az incidensnek két változata ismert: az egyik szerint a dühös Callas a zenekari árokba rúgta az „ajándék”-ot, a másik szerint pedig a virágokkal együtt a szívéhez ölelte, hiszen színpadon alig látott valamit, így nem vette észre a retket. Nem tudni, mi az igazság, de Callasnak az előadást követő őrjöngéséről a világ minden sarkában cikkeztek az újságok. A harmadik szerep Rosina volt Rossini A sevillai borbély című operájában. Ez karrierjének egyik leggyengébb szerepe volt, a közönség és a kritika egyaránt bukásnak tekintette. A negyedik előadás, Umberto Giordano Fedora című operája szintén kevés sikert hozott. A kritikusok ekkor már megállapították, hogy hangja változóban van és bár sokat vesztett az erejéből, de megszabadult a magas regiszterének sokat bírált éles hangzásaitól. #### A Met meghódítása A chicagói sikerek láttán Rudolf Bing, a New York-i Metropolitan operaház igazgatója már 1955-ben felkereste Callast és szerződést ajánlott neki, sőt megadta a Meneghini által kért honoráriumot is, noha néhány évvel korábban megtagadta az előadásonkénti 1000 dollárnál nagyobb pénzösszeg kifizetését. Maria Callas 1956 kora őszén érkezett meg New Yorkba. Tudatában volt, hogy a Met-beli sikerektől függ bekerülése a high societybe. Érkezését a sajtó is beharangozta, felkerült a Time címlapjára, de az embereket inkább a pletykarovatok érdekelték, mivel anyja, Evangelía „kipakolt” önzőnek és hálátlannak titulált lányáról. Callas október 29. és december 19. között öt Normát, négy Luciát és két Toscát énekelt a Metben, továbbá fellépett egy philadelphiai Normában, valamint részt vett egy televíziós hangversenyen is. A közönség kezdetben hűvösen fogadta, csak a Toscával sikerült feloldania a hangulatot. A kritikusok elismerően nyilatkoztak róla, de ugyanakkor fenntartásokkal is, hiszen New York Zinka Milanov birodalma volt, aki ráadásul egy közös előadásuk során több tapsot is kapott. A Time azonban megszellőztette a Milánóban dúló Callas–Tebaldi-viszályt és nyilatkozatra bírta az olasz szopránt, aki kifejtette álláspontját, hogy a Callas által elviselhetetlenné változtatott légkör miatt hagyta ott a Scalát. A hírt Elsa Maxwell, az amerikai bulvársajtó leghíresebb szerkesztője is felkapta és Tebaldi pártját fogva epés hangvételű cikkeket jelentetett meg Callasról. Hatalmas port kavart az úgynevezett „Enzo Sordello-ügy” is. A fiatal bariton egy Lammermoori Lucia-előadás során került összetűzésbe az énekesnővel, amikor elhatározta, hogy kivágja a rezet a Metben és minden várakozás ellenére, nem törődve a karmester Fausto Cleva utasításaival, addig tartotta a magas hangot Enrico és Lucia egyik duettje során, ameddig hatalmas tüdejéből kitelt. Sem Callas, sem pedig a zenekar nem tudta követni. A baritont elbocsátották az operaházból, amit a sajtó természetesen Callas bosszújának állított be, noha a karmester követelte az énekes menesztését. Callas váratlan pártfogóra talált Elsa Maxwell személyében, akinek segítségével sikerült megismernie a New York-i jótékonysági bálok és gálák frakkos-estélyiruhás urait-hölgyeit. Maxwell lett Callas egyik legbizalmasabb barátnője és támogatója. #### Vendégszereplések és új szerepek A rövid, de sikeres New York-i vendégszereplés után Callas visszatért Milánóba. Mivel másutt volt elfoglalva, ezúttal nem ő énekelte a Scala évadnyitó előadását. Az év folyamán rengeteget utazott, hiszen felkéréseket kapott Amerikától Bécsig, sőt Athénba is visszatért. Az 1957-es év elején előbb Chicagóban és New Yorkban énekelt gálaesteken, majd februárban a londoni Covent Gardenben a Normát énekelte, amellyel hatalmas sikert aratott: kritikusai dicsérték egyre finomabb bel canto technikáját. Márciusban Az alvajáró főszerepét énekelte Milánóban, majd áprilisban egy új operában, Donizetti Boleyn Annájában debütált, amelyet Visconti rendezett. Ezt követően Gluck egy másik operájában – Iphigeneia a tauriszok földjén – szerepelt, amelynek premierje után az államelnök az Olasz Köztársaság „commendatore” címével tüntette ki. A sikeres évadot ismét egy honorárium körüli huzavona árnyékolta be. Herbert von Karajan, akivel korábban már dolgozott együtt, meghívta a bécsi operaházba, hogy énekelje el a Traviatát. Callas férje, Meneghini azonban hatalmas honoráriumot kért, amit hosszas alkudozás után Karajan nem adott meg. Az összezördülés eredménye az lett, hogy Callas Chicago után a bécsi operából is kizárta magát. Barátnője, Elsa Maxwell sietett a segítségére és Karajant Maria ellenségének állította be, ezzel rontva az amúgy is puskaporos helyzeten. Callas 1957-ben két hangversenyre kapott meghívást Athénba. Meneghini a két előadásért 9000 dollárt kért. Ezt a görög sajtó megtudta és azonnal kitört a vita, hogy egy szegény ország megengedheti-e magának ezt a költséget. A vita a görög parlamentbe is eljutott, ahol a Karamanlisz-kormányt is felelősségre vonták emiatt. Callasnak Herodes Atticus színházában kellett volna fellépnie, de fáradtsága miatt kénytelen volt lemondani az első előadást, amiért a görög sajtó durván felelősségre vonta és „az ország hűtlen lányá”-nak titulálta. Mielőtt elhagyta volna Athént, Callas a Lammermoori Luciával, A trubadúrral és Izolda halálával kápráztatta el a közönséget és sikerült lecsillapítania a kritikusait. Visszatérve Milánóba orvosi vizsgálatokon esett át: alacsony vérnyomást állapítottak meg nála, egészségi állapotát fogyása is rontotta. Orvosai tanácsa ellenére az év második felében elutazott az edinburghi operafesztiválra, ahol a Scala társulata Az alvajáróval vett részt. Az operát négyszer adták elő, hatalmas sikerrel, az énekesnő viszont kimerült és nem vállalta az ötödik szereplést. Visszautazott Olaszországba, ahol részt vett Elsa Maxwell egyik velencei gálaestjén. Ez újabb botrányhoz vezetett: ő lett a „lehetetlen sztár, aki inkább elmegy Velencébe táncolni, mint hogy Edinburghban énekelne”. Velencében találkozott először Arisztotélisz Onászisz hajómágnással. Az év vége kedvezőtlenül alakult számára, hiszen megromlott egészségi állapotára hivatkozva lemondta San Franciscó-i fellépéseit. Ezzel magára haragította az ottani operaház igazgatóját, aki azonnal feljelentette az Amerikai Zeneművészek Szövetségénél (A.G.M.A.) szerződésszegésért. Ez a per azért volt fontos, mert ha az A.G.M.A. (American Guild of Musical Artists) elmarasztalta volna, akkor többé nem énekelhetett volna Amerikában. A szövetség elfogadta Callas érveit, de ettől függetlenül a San Franciscó-i operaház is bezárta előtte a kapuit. #### Szakítás a Scalával A Scala az 1957-58-as évadot Verdi Az álarcosbál című operájával nyitotta meg, amelynek főszerepét Callas játszotta. Az előadás próbái azonban zaklatott körülmények között zajlottak, hiszen egyrészt Ghiringhelli, az operaház intendánsa az edinburgh-i eset óta neheztelt az énekesnőre, másrészt Callas folyamatos konfliktusban állt Giuseppe Di Stefano tenorral, mivel kölcsönösen azzal vádolták egymást, hogy elorozzák a másiknak járó tapsokat. Mindezektől függetlenül Az álarcosbál hatalmas siker volt. Az 1958-as év egy újabb botránnyal kezdődött. Callast a római operaház kérte fel a Norma előadására január 2-án. Mivel az énekesnő a szilveszteri mulatság után rekedten ébredt fel, kérte az előadás elhalasztását. Ebbe viszont az operaház vezetősége nem egyezett bele, hiszen az előadás díszvendége az olasz államelnök volt. Callas kénytelen volt énekelni, de az első felvonás után mégis visszalépett. Annak ellenére, hogy tudtak Callas torokfájásáról, az operaház vezetősége nem gondoskodott helyettesről, ezért kénytelen volt lemondani az előadást. Az őrjöngő közönség egyértelműen a „szeszélyes dívá”-t vádolta az előadás felfüggesztésével, megostromolta az öltözőket, Callas pedig kénytelen volt egy titkos folyosón át elmenekülni a szomszédos szállodába. Az operaház vezetősége beperelte ugyan, de veszítettek. Callas előtt viszont bezárultak a római operaház kapui is. Az év márciusában visszatért New Yorkba, ahol óriási sikereket aratott a Traviata és a Tosca címszerepeiben, az előadások között pedig Elsa Maxwell támogatásával belevetette magát az amerikai társasági életbe. Ezek után visszautazott Milánóba, ahol májusban Bellini A kalóz című operájának főszerepét énekelte. A május 19-i bemutató előadás hatalmas sikert aratott, a közönség többször is a függöny elé hívta, de Ghiringhelli könyörtelenül ráengedte a vasfüggönyt, a hangosan tüntető közönséget pedig az alkalmazottak segítségével eltávolította a teremből. Callasnak ezek voltak az utolsó előadásai a Scalában, hiszen Ghiringhelli nem ajánlott fel neki újabb szerepeket. Maria az év további részében az Egyesült Királyságban, Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban koncertezett. Közben újabb felkérést kapott Rudolf Bingtől, a Met impresszáriójától, aki két darab éneklésére akarta szerződtetni a New York-i operaházba. Callas azonban halogatta a válaszadást, minek következtében Bing ultimátummal fenyegette meg, végül érvénytelenítette ajánlatát, és ezzel a New York-i operaház is bezárta a kapuit az énekesnő előtt. ### Találkozás Onászisszal, válás Meneghinitől Callast a párizsi operaház szerződtette. Bemutatkozó előadása a francia Becsületrend tagjainak tiszteletére rendezett gálaesten volt, 1958 decemberében. A következő év első hónapjaiban kedvenc szerepeit, Luciát és Normát énekelte. 1959 áprilisában a londoni Covent Gardenben vendégszerepelt, ahol egy díszvacsorán megismerkedett Arisztotélisz Onászisszal és feleségével, Tínával (Athiná Livanú). Onászisz hajómágnás volt és egyben a leggazdagabb görög a világon. Nagyvonalúságával és fényűzésével elkápráztatta Callast, aki egy csapásra szerelmes lett az őszülő férfiba. Onászisz egy földközi-tengeri jacht-körútra hívta Callast és férjét, amelyen többek közt Winston Churchill és Greta Garbo is részt vett. Csatlakozott hozzájuk Carl Foreman producer, aki felajánlotta az énekesnőnek következő filmje, a Navarone ágyúi főszerepét, de ezt Meneghini tanácsára Callas elutasította. A hajóút végére Maria és Meneghini kapcsolata megromlott Callasnak Onászisz iránti rajongása miatt, amit az idős férj nem nézett jó szemmel és féltékenységének többször is hangot adott. Augusztusban visszatértek a Garda-tó partján fekvő villájukba, ahol megegyeztek válásuk feltételeiben. A tárgyalásra november 14-én került sor Bresciában. A válás után Callas Dallasba repült, ahol két Médeia előadással megnyitotta az operaévadot. Ezek után visszatért Onásziszhoz a jachtra, új életet kezdeni. Időközben Onászisz is rendezte helyzetét: elvált feleségétől. A pletykalapok szerint Tina beleegyezését és hallgatását a híres Hope gyémánttal sikerült megvásárolnia. Tény azonban, hogy Onászisz válópere csendben, a családi szennyes kiteregetése nélkül zajlott le. Egyedül Elsa Maxwell támadta Callast, aki régi barátnője, Tína, a „megcsúfolt hitves” pártjára állt, és megszakította kapcsolatát az énekesnővel. ### Az első hangválság Callas az 1959-es évet New Yorkban kezdte, ahová kénytelen volt visszatérni az egyre inkább elhúzódó Bagarozy-ügy miatt és egyúttal fellépett egy hangversenyen a Carnegie Hallban. Január 27-én a párizsi operában énekelt a francia államelnök előtt. Az év során két nagy sikerű előadássorozatot énekelt: a Lammermoori Luciát Franco Zeffirelli rendezésében Joan Sutherlanddel Dallasban, a Médeiát pedig a londoni Covent Gardenben. Az év végén Kansas Cityben elvállalt egy előadássorozatot, amely sikeres volt ugyan a közönségnél, de művészileg nagy bukást jelentett, hiszen a Lammermoori Luciában számos hangot elhibázott, sőt egy őrülési jelenet során majdnem összeroskadt. A másik elvállalt operát, A sevillai borbélyt nem tudta elénekelni, helyette Eugenia Ratti, a Scala egyik neves énekesnője ugrott be. Az 1960-as év első felében Callas nem énekelt: ekkor esett át első hangválságán, amely az évek során aztán többször is megismétlődött. Ennek okai részben az idegkimerültség (válása Meneghinitől, pihenést nem ismerő élete Onászisz mellett), részben pedig egészségi problémái (alacsony vérnyomás, fájdalom az arcüregében, amely minden énekléskor megkínozta) voltak. Onászisz mellett teljes baráti köre lecserélődött, még inkább a sajtó reflektorfényébe került és egyre többször felmerült esetleges házasságuk kérdése. Mindketten elváltak: Callas, aki Olaszországban esküdött meg Meneghinivel, nem tudott újra férjhez menni a katolikus egyház ott érvényben lévő tiltása miatt, de mivel nem mondott le amerikai útleveléről, férjhez mehetett volna az Egyesült Államokban. Mégis, egyikük sem szánta rá magát a házasságra. Callas ugyan hajlott rá, de Onászisz minduntalan kitért a válaszadás elől. ### Az epidauroszi Norma Callast visszahívták Görögországba, hogy az epidauroszi estéken, a hatalmas ókori színházban elénekelje a Normát. Az előadást üldözte a balsors: a bemutató estéjén, néhány perccel a kezdés előtt özönvízszerű eső zúdult a színházra, a gálaestet le kellett mondani. Ezúttal elmaradt a felháborodás, nem úgy, mint évekkel korábban, Athénban, köszönhetően talán annak is, hogy az énekesnő immár nem a szeszélyes, csupa tűz díva hírében állt, hanem elsősorban társasági személyiség volt, a leggazdagabb görög üzletember szeretője. Az előadást végül kétszer is színre vitték és mindkét alkalommal hatalmas sikert aratott. Az előadások után, a helyi szokásokhoz híven babérkoszorút helyeztek Maria fejére. Az utolsó, augusztus 28-i fellépés azért is fontos volt Callas számára, mert a közönség soraiban ült apja is, akivel az előadás után kibékült. Másrészt a sikeres előadássorozat helyreállította önbizalmát, így az év végén Milánóba ment, ahová minden korábbi sérelmet félretéve visszahívták elénekelni a Normát. Bár a kritikusok megállapították, hogy hangja nem volt a legjobb állapotban, a közönség mégis zajosan ünnepelte. Callast azonban éneklés közben folyamatosan gyötörték az arcüregfájdalmak, ezért az előadások előtt sebészi beavatkozásra volt szükség, hogy tágítsák az arcüregeit. Emiatt elhatározta, hogy ezentúl csak három szerepet fog énekelni, amelyek kevésbé viselik meg: Normát, Médeiát és Toscát. Ekkor békült ki Renata Tebaldival is, akivel a következő években közösen lépett fel egy New York-i hangversenysorozaton. ### Párizsi évek Callas Párizsba költözött, ahol megismerkedett Georges Prêtre karmesterrel és Michael Glotzzal, az EMI zenekiadó franciaországi igazgatójával, aki rábeszélte egy francia operaáriákból összeállított lemez felvételére. Kevés fellépést vállalt: Londonban énekelt egy jótékonysági hangversenyen, majd visszatért Epidauroszba is, ezúttal a Médeiával. Itt találkozott anyjával és nővérével is, így egész családjával látszólag sikerült megbékélnie. 1961 decemberében visszatért Milánóba, ahol szintén Médeiát énekelte, de kevés sikerrel, ugyanis a közönség a nemtetszésének adott hangot. 1962-63-ban élte át második nagyobb hangválságát, amelyet tetőzött a sajtó által felkavart számos botrány is. Volt férje, Meneghini folyamatosan támadta a sajtón keresztül, hiszen úgy érezte, számára előnytelen válással zárult a házasságuk, másrészt a felhőtlennek ígérkező családi hangulatot beárnyékolta anyja öngyilkossági kísérlete, amiért ismét „szívtelen gyermek”-nek titulálták, sőt Onászisz is egyre gyakrabban hagyta magára. 1962 februárjában Maria a londoni Royal Albert Hallban koncertezett. Fellépéséről az angol sajtó megállapította, hogy „a díva haldoklik”. Mivel fokozatosan elveszítette a felső regisztere feletti uralmat, Callas kénytelen volt gyöngédebb, kifejezőbb középső regiszterét használni, így repertoárjába mezzoszoprán szerepek is bekerültek, mint például a Carmen, amelyet május 12-én énekelt először Münchenben, Georges Prêtre vezényletével. A Carment két év múlva lemezre is énekelte, de nem vállalkozott nehéz szerepek eléneklésére, mint például A hugenották főszerepére, hiszen a hangját már nem tudta kellőképpen uralni. 1962\. június 3-án lépett fel utoljára a milánói operaházban, Médeiát énekelve. Ez az előadás karrierjének végét jelentette, hiszen hangja többször is megbicsaklott, eltűnt az élessége, és a kritikusok szerint „siralom volt hallgatni”. Egy londoni gálaest kivételével 1963. május 3-áig, amikor új lemezfelvételekbe fogott bele, nem énekelt többet. A nagyvilág előtt is alig mutatkozott, Párizs és Monte Carlo között ingázott (hiszen Onászisz révén a monacói hercegi pár jó barátja lett). A sajtó Onászisz állítólagos nőügyeiről cikkezett, de azoknak hamar végük lett, Onászisz Maria mellett maradt. 1963 májusában Prêtre vezényletével Callas egy újabb lemezfelvételt készített klasszikus francia áriákkal, majd egy sikeres európai koncertkörúton vett részt Németországban, Londonban, Párizsban és Koppenhágában. ### Az utolsó operák 1964-ben Callas visszatért az operaházak színpadára, mivel be akarta bizonyítani – elsősorban önmagának –, hogy még el tudja énekelni azokat a szerepeket, amelyeknek zenéje mindig a fülében csengett, másrészt pedig rengeteg felkérést kapott. Egészségi állapota is helyrejött, homloküreg-gyulladása elmúlt. Az 1964-es évet egy nagy sikerű Tosca-sorozattal kezdte a londoni Covent Gardenben Georges Prêtre vezényletével. A rendező Franco Zeffirelli és a díszlettervező Renzo Mongiardino a világ egyik legnépszerűbb és legidőtállóbb előadását alkották meg, amelyet több mint 20 évvel később is játszottak, igaz, már Callas nélkül. Az előadások során Callas hangja kiegyensúlyozott és fegyelmezett volt, érezhetően javult a két korábbi hangválság után, de a kritikusok azért megérezték harmadik regiszterének enyhe vibrálását és hangjának kifáradását. Az év tavaszán Callas Párizsban énekelt hangversenyeken, majd május 22-én Norma szerepében fellépett az Opérában is. 1964 júliusában Maria lemezre énekelte a Carment, mely egyike lett a legkiválóbb zenefelvételeinek. Az év további részét Onásziszal töltötte Görögországban: a hajómágnás hajóján, illetve saját szigetén, Szkorpioszon. Az 1965-ös év elején Párizsban, majd New Yorkban énekelte a Tosca főszerepét. Amerikából fáradtan tért vissza, de nem mondta le soron következő fellépéseit a párizsi operában. A május 14-i Norma előtt rosszul lett. Orvosai teletömték gyógyszerekkel és injekciókkal, de az előadást nem mondta le, viszont megkérte, hogy még a kezdés előtt jelentsék be a közönségnek, hogy nincs jól. A közönség a legrosszabbtól tartott ugyan, de Callas összeszedte minden erejét, és csodálatosan énekelt. A május 21-i előadásra egészségi állapota rosszabbodott: csak szíverősítő injekcióknak köszönhetően sikerült végigénekelnie a műsort és diadalt aratott. Az utolsó Norma előadásra május 29-én került sor. A szerepet bátran és erőteljesen kezdte el, de a második felvonás kettősét Fiorenza Cossottóval már nem bírta végigénekelni és a színpadon elhallgatott. A színpadról leérve összeesett, az előadást pedig lefújták. Az orvosok idegösszeroppanást diagnosztizáltak, pihenőt javasoltak neki, ezért néhány napra visszatért pihenni Onászisz jachtjára. A következő előadás-sorozata a Covent Gardenben lett volna, azonban orvosai tanácsára a négy bevállalt előadás helyett mindössze egyet énekelt. A kritikusok, noha megjegyezték, hogy hangja nem volt hatalmas, mégis elismerően méltatták a szereplését. Ez volt utolsó színpadi fellépése. ### Élete Onászisz mellett 1965-ben rendeződtek peres ügyei volt férjével, Meneghinivel. Noha a milánói bírák megrótták Mariát Onászisszal való kapcsolatáért, de ugyanakkor megállapították, hogy Meneghini is súlyos károkat okozott az énekesnőnek azzal, hogy a sajtóban ártó interjúkat adott. A folyamodványt, amelyben Meneghini azt kérte, hogy Mariát tegyék felelőssé a válásért, elutasították. Callas bolondulásig szerette Onásziszt: ezt a rajongást sajtó többször is megszellőztette, és a görög „rabszolganőjének” titulálták az énekesnőt. Továbbra is nyílt kérdés volt esetleges házasságuk. Mindketten Párizsban éltek, azonban nem költöztek egy fedél alá: a Foch sugárúton voltak házaik, nem messze egymástól. Onászisz üzlettársa is volt Callasnak, hiszen az énekesnő pénzét jövedelmező vállalkozásokba fektette. Életrajzírói szerint Callasnak egy gyereke is született Onászisztól 1960. március 30-án, de az újszülött néhány órával a szülés után meghalt. Meneghini cáfolta ezt a feltételezést és saját életrajzában azt állította, hogy Callas meddő volt. Más források arról beszélnek, hogy Callasnak legalább egy vetélése volt, amíg Onászisz élettársa volt. Kettejük kapcsolatának 1968 őszén lett vége, amikor egy váratlan fordulattal Onászisz elhagyta Callast és feleségül vette a meggyilkolt amerikai elnök özvegyét, Jackie Kennedyt. Onászisz magántitkára azonban arról számolt be, hogy noha Onászisz feleségül vette a Kennedy özvegyet, többször is találkozott Párizsban az énekesnővel. Közeli barátaik beszámolói szerint a házasságkötéshez a Kennedy özvegy ragaszkodott, aki nem akart egy titkos kapcsolatba kezdeni, nehogy magára haragítsa gyermekeit. Onászisz 1975-ben halt meg, két évvel Callas előtt. A barátok beszámolói szerint Callas többször is ellátogatott élete nagy szerelmének sírjához. ### Filmes próbálkozások Callas a londoni és párizsi előadások kiábrándító tapasztalatai után a következő években sorra hárította el az operákra szóló felkéréseket (New York, Párizs, San Francisco). Soha nem mondott azonban egyértelműen „nem”-et, hanem olyan feltételeket szabott (pénzalapok, hosszú próbák), amelyekről tudta, hogy egyetlen operaház impresszáriójának sem áll módjában teljesíteni. Maria tehát egyetlen ajtót sem csukott be maga előtt, hanem hagyta, hogy azok maguktól becsukódjanak. Karrierje során több filmes felkérést is kapott, de a forgatás ötlete igazából akkor kezdte foglalkoztatni, amikor Onászisz jachtján találkozott Carl Foreman producerrel, aki felajánlotta neki a Navarone ágyúi című film egyik főszerepét. Franco Zeffirelli két operafilmet szándékozott Callasszal leforgatni, a Toscát és a Traviátát, de az énekesnő nem tudta rászánni magát a szereplésre, ezért mindkét projekt zátonyra futott. Egyetlen filmes projektje azonban mégis megvalósult, a Médeia, Pier Paolo Pasolini rendezésében. Noha az énekesnő nem rajongott az olasz rendező filmjeiért, mégis ráállt a filmezésre, mivel a rendező „meg tudta nevettetni” és „tisztelte” is őt. A filmet 1969-ben forgatták Olaszországban és Kis-Ázsiában. Az énekesnő teljes odaadással dolgozott a néha zord éghajlati viszonyok mellett is. A film tisztes karriert futott be a művész- és stúdiómozikban. ### Utolsó hangversenyek Két év múlva Callas kilépett az elszigeteltségéből és ismét énekelni kezdett, ugyanis elvállalta, hogy az Egyesült Államokban mesterkurzusokat tart fiatal énekesek számára. A philadelphiai Curtis Institute of Music nem tudott ugyan egy osztályra való tanítványt előállítani, de a New York-i Juilliard School of Music viszont igen. Hallgatói között volt Plácido Domingo és Lilian Gish, de óráira ellátogatott Rudolf Bing (a Met igazgatója) és a pianista Alexis Weissenberg is. 1973-ban Torinóban felkérték A szicíliai vecsernye rendezésére, de az előadás, minden különösebb leleményt nélkülözve, középszerűre sikeredett. 1973-74-ben Di Stefano tenorral (akivel nem sokkal korábban békült ki) közös hangversenykörútra indult a világ körül, melyet aztán meghosszabbított egy távol-keleti fellépéssorozattal. Noha hangja már rendkívül bizonytalan volt, mégis minden előadás után tapsvihar üdvözölte. A közönség elsősorban személyét üdvözölte és nem teljesítményét. Az előadás művészi szempontból bukást jelentett Callas számára, és ezek után véglegesen visszavonult az énekléstől. ### Utolsó évei Callas utolsó éveit Párizsban töltötte az Avenue Georges Mandel egyik bérházában. Bruna nevű szobalánya és egy sofőr, aki egyben inasa is volt, gondoskodtak róla. Egyedül maradt, hiszen barátai és csodálói közül sokan meghaltak: Onászisz és Pasolini 1975-ben, Visconti 1976-ban, és Lawrence Kelly is elhunyt. Családja szétszóródott: apja meghalt, anyja és nővére tovább áskálódott ellene, és a bulvársajtót tömték sértő nyilatkozatokkal. Ugyanakkor új barátnőket is szerzett Montserrat Caballé, Sass Sylvia és Leontyne Price személyében, akik kezdő szopránokként kikérték tanácsát jelentősebb fellépéseik előtt. Callas 1977. szeptember 16-án, délután fél kettőkor halt meg. Halálának okát máig vitatják: egyes feltételezések szerint (amelyet az orvosi papír is tanúsít) szívinfarktusban halt meg legyengült egészségi állapota miatt. Más feltételezések szerint öngyilkosságot követett el (methaqualon túladagolás). Szeptember 20-án helyezték örök nyugalomra a párizsi Père-Lachaise temetőben. Hamvait ellopták. Miután sikerült visszaszerezni, Callas korábbi kérésének megfelelően a hamvakat az Égei-tengerbe szórták. ## Hangja Callas hangja mai napig vita tárgyát képezi, hiszen egyes vélemények szerint zavaró és kellemetlen, más vélemények szerint viszont izgalmas és művészi volt. Hangját nehéz a fach-rendszer alapján besorolni, mivel karrierje során változatos szerepeket énekelt a nehéz drámai szoprántól a koloratúr szopránig. Karrierjének kezdetén Callas maga is vallotta, hogy ő tulajdonképpen mezzoszoprán, és hangjának skáláját sok gyakorlattal és akaraterővel szélesítette. Híres fogyókúrája előtt Callas hangjának felső regiszterét nyers, erőteljes, tremolo nélküli hangok jellemezték. Hangterjedelme majdnem három teljes oktávot felölelt a fi-től egészen a háromvonalas oktáv C hangjáig (C6). A Callas hangját tanulmányozó szakértők szerint az énekesnő hangja három regisztert ölelt fel: az alsó regiszter mély hangjaival a szerepeinek drámaiságát hangsúlyozta ki, a középső regiszter volt természetes hangfekvése, melyet üveges hangzás jellemzett, valamint a magas regiszter, melynek hangjait teljes erőből énekelte eltérően a koloratúra szopránok gyöngéd, fuvola-szerű hangjaitól. Mindhárom regiszterét erőteljes vibrato jellemezte. A három regiszter közötti éles töréseket, melyek miatt rengeteg kritika érte főleg fiatalkorában, folyamatos gyakorlatokkal sikerült tompítania. Kiváló tanárainak köszönhetően Callas elsajátította a legnehezebb énektechnikákat is, ezért különösebb akadályok nélkül képes volt a legnehezebb és legigényesebb szerepeket is elénekelni. ### Hangjának hanyatlása Callas hangjának hanyatlásáról többféle elmélet is létezik. A leggyakrabban híres fogyókúrájával hozzák kapcsolatba és úgy tartják, hogy a hirtelen megváltozott testsúly és ezzel együtt az izomzat, már képtelen volt megfelelő háttérerőt biztosítani az énekesnőnek. Egy másik elmélet szerint Callas hangját a karrierjének elején énekelt igényes és nehéz szerepek tették tönkre, melyek meggyengítették a rekeszizmát és a felső regiszter teljes kontrolljának elvesztéséhez vezettek. Egyéb elméletek Callas korai menopauzájával hozzák kapcsolatban hangjának elvesztését. Az énekesnő maga légzési problémáinak tulajdonította, de sohasem hozta összefüggésbe tüdejének gyengülését a híres fogyókúrájával. ## Öröksége Maria Callas hírnevét nem csak csodálatos hangjának és megható színészi alakításainak köszönheti. Sikeréhez hozzájárult, hogy egy olyan időszakban élt, amikor a médiába egyre fokozódott az érdeklődés a sztárok iránt, ezek karrierje illetve botrányai iránt. Ismertségéhez hozzájárult a számos lemezfelvétel, valamint televíziós szereplés is, melyek során nem csak az opera- és koncertjáró közönség ismerhette meg. Halála után Vasso Devetzi, az énekesnő egykori zongoristája megalapította a Maria Callas Alapítványt a kezdő énekesek megsegítésére. 2007-ben posztumusz megkapta a Grammy Életmű-díjat. 2002-ben Franco Zeffirelli rendezésében elkészült a művésznő utolsó éveit bemutató, részben fiktív eseményeken alapuló Mindörökké Callas című film, a főszerepben Fanny Ardant-nal. ## Szerepei ## Lemezfelvételei

Haarlem

Haarlem város és közigazgatási egység (község, gemeente) Hollandiában, Észak-Holland tartomány fővárosa, a Haarlem-Amszterdami egyházmegye székhelye. A Spaarne folyó mentén, a Kennemerland történelmi tájegységben, a Randstad, a hatodik legnagyobb európai konurbáció északi részén terül el. Amszterdamtól húsz kilométerre nyugatra, a tengerparthoz közel, a tulipántermesztésre nagyon alkalmas homoktalajon fekszik. Évszázadok óta a tulipántermesztés központja, ezért is kapta a virágváros becenevet. Több mint lakosával Hollandia tizenharmadik legnagyobb községe. Haarlem első írásos említése a 10. századból maradt fenn. 1245-ben városi jogokat kapott II. Vilmos holland gróftól. A középkor végére Hollandia egyik legjelentősebb városa lett. Az újkor kezdetén textiliparáról volt nevezetes, valamint a holland festészet haarlemi iskolájáról. A 20. század elejére Amszterdam mellett háttérbe szorult, az évszázados gazdasági versengés a két város között a holland főváros javára dőlt el. Ez hozzájárult ahhoz, hogy Haarlem óvárosa meg tudta őrizni műemléki jellegét, hagyományos városképét. Haarlem ma főleg szolgáltató város, lakosai közül sokan járnak dolgozni Amszterdamba. ## Etimológia A Haarlem név valószínűleg egy eredeti, feltételezett Harloheim név eltorzulásából alakult ki. A régi holland nyelvben a heim szó lakóhelyet, otthon jelentett (mai formája hollandul heem). Az eredeti név egészében így egy homokos magaslaton (haar) elterülő erdőben (lo) lévő otthont jelenthetett. Más etimológiai megoldások is lehetségesek azonban, mivel a haar szónak annak idején egy sor különböző jelentése volt. A város első írásos említése Haralem formában történt valamikor 900-950 között, amikor az utrechti Szent Márton-templom egyik írnoka felvette az egyházi tulajdonok listájára. Ebben a leltárban Haralem három parasztgazdasággal szerepel. A Spaarne folyó melletti fekvésből eredően a városkát később Spaarnestadnak is nevezték. A város lakóinak neve hollandul Haarlemmer, azaz haarlemi, de tréfásan gyakran mug (szúnyog) néven is emlegetik őket. Az elnevezés eredetére vonatkozóan több eltérő legenda is létezik, de kézenfekvő lehet összefüggésbe hozni azt a korabeli mocsaras vidéken tenyésző szúnyogokkal. Már a 14. és a 15. században is a városka lakóinak csúfneveként szerepelt ez az elnevezés. A holland festészet aranykorában Haarlem festészeti iskolájáról kiérdemelte a festők városa nevet. A tulipántermesztő zóna közelsége miatt a virágok városának is hívják. A városi karnevál idején pedig Muggendonk a neve. 1658-ban Peter Stuyvesant megalapította a Nieuw Haarlem, „Új Haarlem” elnevezésű gyarmatot Észak-Amerika keleti partvidékén. 1664-ben az angolok kezére jutott a kolónia, akik Harlemnek nevezték át. Harlem ma New York városának része, a Manhattan északi részén terül el. ## Története ### Korai történet Az emberi települések legrégebbi nyomait Haarlem területén a késő újkőkorszak idejéből tárták fel (i. e. 2850–2000). Ezek a leletek a harangedényes kultúrához tartoznak. A dűnevidék állandó szárazulatán megtelepedett lakosság már az újkőkorszakban és a bronzkorban is mezőgazdasági tevékenységet folytatott itt. A leletek tanúsága szerint a korabeli lakosság már élénk kapcsolatokat tartott fenn távoli területekkel, minden bizonnyal vízi úton. A város területén és közvetlen környékén erre utaló cserépleleteket tártak fel. A közeli Waarderpolderben az i. sz. 1. és 2. századból, a római hódítás korából származó, helyi készítésű agyagcserepeket találtak. A város alapját egy geest-település adja. A holland partvidéken a 4–7. században a még a jégkorszakból eredő morénákat és a tengerparti dűnék szárazföld felé eső oldalát borító erdőket a növekvő lakosság helyenként felégette, hogy termőföldhöz jusson. Az irtásföldek talaját a homok mellett a dűnék közötti mocsarakban keletkező tőzeg, valamint az időnkénti vihardagályok áradásai által lerakott a tengeri eredetű agyag is variálta. A védettebb magaslatokon jellegzetes települések jöttek létre az Északi-tenger partvidékén, nemcsak a mai Hollandia, hanem Alsó-Szászország és Dánia területén is. Haarlem neve először 900–950 körül jelenik meg a forrásokban. A parttal párhuzamosan futó magaslat egyben jó útvonalat adott az észak-déli irányú közlekedéshez a tenger és a beljebb fekvő tavak és mocsarak között. A Spaarne folyó is jó közlekedési lehetőséget biztosított. A két útvonal jelentősen hozzájárult a település gazdasági felvirágzásához. ### Középkor A város lakói I. Vilmos holland gróf zászlaja alatt harcoltak az V. keresztes hadjáratban, és részt vettek az egyiptomi Damietta meghódításában. A Nílus deltájában fekvő, erősen védett várost 1218 májusától csaknem 17 hónapig ostromolták a keresztesek, míg be tudták venni. Bár a várost a lovagoknak hamarosan fel kellett adniuk, ez a győzelem a középkor során nagy szerepet játszott a haarlemiek öntudatában. 1480 körül Johannes van Leiden, a haarlemi karmeliták kolostorának perjele írta le a város címerének történetét. Eszerint a címer eredetileg csak négy csillagot ábrázolt, de a haarlemiek egyiptomi hősi cselekedetei, a damiettai kikötői lánc átvágása után II. Frigyes német-római császár engedélyezte a címer kibővítését egy arany markolatú ezüst karddal, a jeruzsálemi pátriárka pedig egy keresztet adott hozzá. Ez volt a címer „megsokszorozásának” történelmi eseménye, amit festményen is megörökítettek. A történet valósságát azonban megkérdőjelezi egy bizonyos Kölni Olivér lovag korabeli szemtanúi beszámolója az ostromról, ő ugyanis nem tesz említést a haarlemiekről, a kikötői lánc átvágását a frízeknek tulajdonítja. Ugyancsak ellene szól e legendának az a tény, hogy a legrégebbi ismert, 1345-ből származó városi pecséten még csak a négy csillag látható, a kard és kereszt először 1391-ben jelenik meg. A Grote Kerk kis harangjai azonban esti harangjátékukkal máig emlékeztetnek arra, hogy 1219-ben a haarlemi vitézek nagy szerepet vállaltak Damietta megvívásában. Maguk a damiettaiaknak nevezett harangok is szerepelnek a címeren. (Természetesen a harangok sem az egyiptomi városból származnak, „csak” 1564 óta vannak a templomtoronyban.) A címerpajzs felett látható száraz fa, amelyen a harangok függenek, a Haarlemmerhout erdőt ábrázolja. A pajzsot eredetileg két szarvas tartotta, ugyancsak erre az erdőre emlékeztetve, ezeket azonban később a hősiességet jelképező arany oroszlánok váltották fel a címer oltalmazójaként. Holland grófjai, a német-római császár hűbéresei a keresztes hadjárat után a települést székhelyükké tették, és annak II. Vilmos holland gróf 1245-ben városi jogokat adományozott. A jó közlekedés mellett a sörfőzés, a hajóépítés és a posztóipar voltak a település gazdasági életének fő pillérei a 13. és a 14. században. A 15. század elején a városban 120 sörfőzde volt. Közvetve a gazdasági fejlettséget mutatja az is, hogy a város 19 kolostort és egy begina-udvart tartott el. 1429-ben város vámjogokat kapott. A helyi legenda szerint a város szülötte, Laurens Janszoon Coster, Johannes Gutenberget megelőzően itt fedezte fel a könyvnyomtatást. A gazdasági fejlődés a 15. században azonban a környező holland területek belviszályai miatt megtorpant, sok ház megüresedett, és a város nem tudta fizetni adósságait. A belháborúk ellenére Haarlem a 16. század elején több mint lakossal a hat legnagyobb holland város közé tartozott (Leiden, Amszterdam, Dordrecht, Delft és Gouda mellett). 1559-ben létrehozták a haarlemi püspökséget, az első püspök Nicolaas van Nieuwland lett. 1572-ben Haarlem a németalföldi szabadságharc idején az Orániai Vilmos vezette felkelők oldalára állt a spanyolok ellenében. Decemberben a Don Fadrique Álvarez de Toledo, a félelmetes Alba herceg fia által vezetett spanyol hadak ostrom alá vették a várost. Haarlem keményen ellenállt, különösen, hogy a közeli Naardenben néhány nappal korábban a spanyolok annak ellenére vérfürdőt rendeztek, hogy a város megadta magát. A spanyol táborba küldött haarlemi követnek az ostromlók csak a levágott fejét adták vissza; erre a haarlemiek tizenegy általuk elfogott spanyol katona fejét küldték a spanyol táborba egy hordóban. A spanyol ostromlókat megviselte a kemény tél, nyáron pedig pestisjárvány tört ki soraikban. A védők azonban mégsem bírták végig, a város felmentésére igyekvő Orániai Vilmos tengeren és szárazföldön egyaránt vereséget szenvedett. 1573 júliusában aztán a város megadta magát, váltságdíjat ajánlott a spanyoloknak, de ők lemészárolták a katonákat, és a civilek köréből is sokakat meggyilkoltak, 700 védőt fejeztek le. A város összes veszteségét tízezer főre teszik a történetírók. 1576-ban a megszálló katonák miatt tűz pusztította a várost. 1577-ben a spanyolok elhagyták a várost, és az visszatért Orániai Vilmos pártjára. A lakosság nagy része azonban katolikus maradt, és ez további súlyos gondokat okozott. Bár 1577-ben kötöttek egy megállapodást, a veerei egyezményt a reformátusok és a katolikusok közötti egyházbékéről, ami csak Haarlemre vonatkozott, ezt nem sokáig tartották be. 1578 júniusában a protestánsok megtámadták az akkor még katolikus központi templomot, a Grote Kerket a főtéren, kifosztották, és a papot meggyilkolták. 1581-ben formálisan is felmondták a veerei megállapodást, és a katolikusokat illegalitásba kényszerítették. `A nyugalom visszatérte után sok flamand és franciaországi hugenotta család telepedett le a városban. Szaktudásukkal hozzájárultak a vászonszövés és általában a textilipar fellendüléséhez. Frans Hals, a város nagy festője is flamand bevándorló textilmunkás családjában született.` ### Újkor A 17. század Haarlem számára is, akárcsak Amszterdamnak és egész Hollandiának, nagy fellendülést hozott. Ez az építészet terén is megmutatkozott. Már 1593-ban Lieven de Key, a szintén Flandriából, Gent városából származó mester lett a város főépítésze, aki aztán a holland reneszánsz stílusában alkotott jelentős épületekkel máig meghatározó módon járult hozzá a város arculatához. A lakosság száma az 1577-et követő 50 évben -ről -re nőtt, ezzel Haarlem lett a legnagyobb holland város. A gazdasági növekedés alapja a textilipar volt. 1631-ben vontatóúttal ellátott csatorna (trekvaart) épült Haarlem és Amszterdam, majd 1657-ben Haarlem és Leiden között. Ezeknek a víziutaknak a rendszere Hollandiában a 17. században meglehetősen hatékonyan működött, mind az áruszállítás, mind a személyszállítás terén. 1635–37 között a városban pestisjárvány pusztított, amelynek a lakosság egynegyede esett áldozatul. A század végére a lakosság száma mégis -re emelkedett. 1680 után azonban a holland textilipart, és emiatt Haarlem gazdaságát hanyatlás sújtotta. A város lakosainak száma 1815-re alá süllyedt. Az első holland vasút 1839-ben indult el Amszterdam és Haarlem között, majd a vonalat 1843-ban Leidenig meghosszabbították. Az első holland vasútvonalak széles nyomtávúak voltak, 1866-ban tértek át a mai normál nyomtávra. 1878-ban indult el az első lóvasút a városban a vasútállomástól, ezt 1913-ban villamosították. 1881-ben helyiérdekű, gőzvontatású kisvasutat építettek Haarlem és Leiden között, amit 1932-ben villamosítottak. 1853-ban a katolikus egyház újjáalakította a haarlemi püspökséget, amit 2009-től haarlem-amszterdami püspökségnek neveztek át. 1895–1930 között a város akkori szélén új katedrálist építettek. A 19. század második felében élénkült meg újra a gazdasági fejlődés. Új iparágak telepedtek meg a városban, így a vasúti járműgyártás (Beijnes villamosgyár), gépgyártás (Figee gépgyár), valamint tovább fejlődött a nyomdaipar (Joh. Enschedé nyomda). 1927. május 1-jén a város határán fekvő ősi Schoten községet Haarlemhez csatolták néhány más környező területtel együtt. Az 1929–33-as nagy világgazdasági válság, majd a második világháború súlyosan érintette a város gazdaságát, ipari vállalatok sora tűnt el. Haarlem egyre inkább szolgáltató jellegű várossá vált, iskolákkal és közigazgatási intézményekkel. A gazdasági fejlődés a közeli Amszterdamra koncentrálódott. Haarlem „alvóváros” jelleget öltött, ahová az amszterdami lakosok egy része is kitelepült az olcsóbb lakhatás miatt, de dolgozni visszajárt a nagyvárosba. 2000-től egy sor nagyszabású városfejlesztési projekt indult a városban. ## Földrajza ### Elhelyezkedése Haarlem a Randstad északi részén terül el. A szomszédos községek északról kezdve, az óramutató járásával egyező irányban: Velsen, Haarlemmerliede és Spaarnwoude, Haarlemmermeer, Heemstede és Bloemendaal. Haarlemtől keletre terül el Amszterdam (19 km) és Schiphol repülőtér (13 km). IJmuiden kikötője 10 km-re északra fekszik. Az Északi-tenger partja 7 km-re van nyugati irányban. A város folyója, a Spaarne mentén sok régi raktár- és gyárépület áll. A nyári hónapokban a folyó kellemes turisztikai, hajózási és csónakázási lehetőségeket nyújt. A folyóról északi irányban az Északi-tengeri csatorna révén ki lehet jutni a tengerre, dél felé pedig Dél-Holland tartomány kiterjedt csatornarendszerére. A városon belüli csatornarendszer is bejárható alacsony építésű csónakokkal. ### Geológia és tájkép Haarlem történelmi központja a Spaarne folyótól nyugatra fekvő, a tengeri hullámzás által régebben létrehozott dűne-soron, úgynevezett partfalon fekszik. Ugyanezen az észak-déli irányban húzódó geológiai képződményen terülnek el a közeli Heemstede és Bennebroek falvai is. A város nyugati negyedei már síkvidéki tőzegtalajon fekszenek, ami e partfal és a tőle a tenger felé fekvő újabb keletkezésű dűnék között alakult ki. Ezen az újabb keletű dűnesoron jöttek létre Aerdenhout, Overveen, Bloemendaal és Santpoort falvai. Ezektől még tovább nyugatra fekszenek a mai, lakatlan, részben erdős dűnék. Haarlem keleti negyedei, Haarlem-Oost és Schalkwijk, a Spaarne folyótól keletre, szintén tőzeges talajon fekszenek. Ugyancsak keletre, távolabb fekszenek a Haarlemmermeer mesterségesen kiszárított területei. Haarlemtől északra tengeri agyag alapú polderek vannak, a korábbi IJ tengeröböl helyén. A város teljes területe 32,12 km2, ennek 91,3%-a (29,32 km2) szárazulat, 8,7%-a (2,8 km2) pedig vízfelület. A terület 53%-a (17,02 km2) volt 2003-ban beépítve. ### Éghajlata Haarlem a mérsékelt övi óceáni éghajlat hatása alatt áll, időjárása szeles, enyhe, csapadékos. A mintegy 10 kilométerre fekvő Schiphol repülőtér meteorológiai állomásának alábbi hivatalos éghajlati adatai Haarlemre is érvényesek. ### A város közigazgatási beosztása A várost közigazgatásilag kilenc kerületre, ezeket összesen további negyven körzetre osztották. Statisztikai célokra ezen kívül használatos egy olyan felosztás is, amelyben öt városnegyedet különböztetnek meg. | | | | | |----------------------------------------|---------------|----------------------|-----| | Kerület | Elhelyezkedés | Lakosok száma (2009) | | | Óváros | | | | | Leideni vasút | | | | | Haarlem-Kelet | | | | | Haarlemmerhouti negyed | | | | | Az északi külső Spaarne nyugati partja | | | | | Ter Kleef és Te Zaanen | | | | | Oud Schoten és Spaarndam | | | | | Duinwijk | | | | | Schalkwijk | | | | | Összesen | | '''' | | ## Városkép ### Óváros Haarlem Hollandiának műemlékekben a hatodik leggazdagabb városa. 1149 országos jelentőségű és mintegy 80 helyi jelentőségű műemléke van. 2010-ben megkezdődött további mintegy 650 épület vizsgálata abból a szempontból, hogy megkaphatják-e ezt a rangot. A legtöbb műemlék természetesen a történelmi belvárosban van, közöttük a legjelentősebbek a Szent Bávó-templom, a városháza, a Haarlemi húscsarnok (Vleeshal). Jelentős modern építészeti alkotások is vannak a városban, mint a 2003-ban épült Toneelschuur nevű előadóterem, az 1984-ben épült Patronaat nevű zenés színház, az 1918-ban épült és 2008-ra teljesen felújított városi színház, valamint az ING bank városi központja. A csatornákkal körülvett történelmi óváros szűk utcáival és műemlékeivel a Grote Markt (nagypiac) körül terül el. A főtér közepén áll Laurens Janszoon Coster nyomdász szobra, aki a helyi legenda szerint már Gutenberg előtt felfedezte a könyvnyomtatást. Az óváros központi épülete a háromhajós, gótikus Sint Baafskerk (Szent Bávó-templom) 140 méter hosszú tömbje, a 86 méter magas toronnyal. Az 1328. évi nagy tűzvész után, a 14. század közepén kezdték építeni; harangtornya 1519-re készült el. A templom a reformáció győzelme óta a holland református egyházé. Belsejében a korabeli képrombolás ellenére a katolikus egyházművészet sok alkotása látható: 1512 körül faragott kanonoki stallumok, oszlopos falfestmények, a szentélyt elválasztó aranyozott rézrács, amely az égő csipkebokor történetét eleveníti meg. A világhírű orgonán (1738-ból) játszott Mendelssohn, Händel, a 10 éves Mozart, valamint Albert Schweitzer is. A templomban kapott végső nyughelyet sok más híresség között Frans Hals, Willem Bilderdijk költő, Pieter Teyler van der Hulst, a Teylers Múzeum alapítója, és Lieven de Key, a város főépítésze. A templom tornyát 1911-ben körülrepülte Anthony Fokker, első repülőgépének 3. változatán, a Spin 3-on. A főtéren álló, holland reneszánsz stílusban épült kis ház, a Haarlemi húscsarnok (Vleeshal Lieven de Key alkotása) ma kiállításoknak ad otthont. A városháza épülete még a 13. századi grófi palota egyes elemeit is megőrizte. A 16. századtól működött ebben a funkciójában. Mai külseje nagyjában a 17. századra alakult ki, de jelenlegi tornya csak 1914-ben épült. Az első emeleti nagyterem ékességei egykori környékbeli templomokból származnak, így az üvegablakok Bloemendalból, a csillárok Medemblikből. A főtér és a város valószínűleg legöregebb épülete a Hoofdwacht. Legrégebbi részei a 13. század második feléből származnak, Haarlem első városházája lehetett. Később polgári lakásnak építették át. A 18. században a városi őrség lövöldéjeként szolgált. 1919 óta a Haarlemi Történelmi Egyesület bérli a várostól és használja azt székhelyeként. A város fennállásának 750. évfordulója alkalmából, 1994–1995-ben restaurálták; természetesen az országos jelentőségű műemlékek listáján szerepel. A főtéren hetente kétszer van piac, és gyakran kerül sor más nagy rendezvényekre is, köztük az éves vásárra. A nagypiacról három irányba fontos bevásárlóutcák nyílnak. A középkori németalföldi városokban a 12. századtól egészen a 19. századig gyakoriak voltak a hofje nevű kis, egy-egy udvar körüli házcsoportok, ahol a parányi épületekben általában egyedülálló, szegény sorú nők laktak, és az udvarra az utcáról csak egy vagy két, zárható kapun lehetett bejutni. Haarlem különösen híres ezekről az udvarokról. A valaha létezett mintegy negyvenből mára csak a fele maradt fenn, de ezek értékes műemlékek. Eredetük szerint háromfélék: egyházi, alapítványi, illetve céhes eredetűek. Kialakulásuk a beginák mozgalmával függ össze. A Sparne partján álló Teylers Hofje a múzeumot is alapító Pieter Teyler családjának emlékét őrzi. A haarlemi hofjék egész éven át nyitva vannak a látogatók számára, általában délelőtt 10-től délután 5 óráig. A hétvégeken és ünnepnapokon azonban többnyire zárva tartanak. A legrégibb haarlemi hofje, az eredeti beginaudvar, ma sajátos módon a helyi piroslámpás negyednek ad otthont. A Spaarne folyó kettészeli a belvárost, de annak nagyobb része a nyugati parton terül el. A folyó nyugati partján áll a Waag (mérleg) 16. századi műemlék épülete, amely minden középkori holland városban fontos szerepet játszott. Ezekben az épületekben őrizték – és használták egészen 1915-ig – a kereskedelemhez oly szükséges hiteles mérlegeket. A keleti oldalon található a város egyetlen megmaradt kikötője, az Amszterdami kikötő. Itt látható az 1901-ben elkészült Kupolabörtön jellegzetes épülete. Az óvárosnak a Spaarne keleti partján lévő részét az Amszterdami kapu 1355-ből származó impozáns épülete zárja le. A város felé eső részét a 17. században átépítették. Ez az egyetlen kapubástya maradt meg a várost hajdanán övező védműveken épített tizenkét bejárat közül. A közelében áll a város számos fennmaradt szélmalma közül az egyik legszebb, az Adriaan-malom. A folyó két partját több nyitható híd köti össze, a legújabbat a lakosok „festékhengernek” nevezték el (hivatalos neve Lange brug, Hosszú híd). A lakost számláló városközponthoz tartozik még a történelmi óvároson kívül a vasútállomás és Nieuwe Gracht (Új csatorna) között elkerülő, nagyrészt a 19. század második felében épült városrész is. A Nieuwe Gracht mentén tekintélyes nagypolgári házak, „patríciuslakások” állnak. A 19. század 60-as, 70-es éveiben két villanegyed is épült a közelben, a Kenaupark, illetve a Bolwerken (régi városi sánc) mentén, a neves korabeli haarlemi (kert)építész, Louis Paul Zocher tervei alapján. 1908-ban épült a vasútállomás jelenlegi, szecessziós stílusú épülete Dirk Margadant tervei nyomán. ### A délnyugati városrész A belvárostól délre és nyugatra elterülő városrésznek mintegy lakosa van. A központtól délre fekszik a Harlemmerhout nevű városi park, benne a 18. századi neoklasszikus Paviljoen Welgelegen, „szépfekvésű pavilon” nevű palotácskával, ami ma az Észak-Holland tartomány közigazgatási központjának ad helyet. Az épületet Henry Hope bankár építtette. A hollandiai francia uralom idején Napóleon öccse, Louis Bonaparte, II. Lajos néven holland király, ezt a palotát választotta lakóhelyéül. A park körül terülnek el a város legdrágább villanegyedei. A 20. század első feléből származó épületek nagy részében már luxusirodák vannak. A közelben, a Spaarne partján azonban van egy régi munkásnegyed, a Rozenprieel is, amelynek épületeit csak a 20. század végén kezdték el bontani és új épületekkel felváltani. A városközponttól nyugatra, a Leidenbe vezető csatorna és az ugyancsak arrafelé futó vasútvonal között is van egy 19. századi eredetű munkásnegyed, a Leidsebuurt. Az épületek nagy része ma is az eredeti külső képét mutatja. Ettől délre kezdődött a 19. század végén az új katolikus Szent Bávó-katedrális építése. 1927-ben a vasútvonaltól nyugatra épült egy nagy nyitott uszoda, ahol az 1928-as amszterdami olimpia idején az amerikai úszók edzettek. Még tovább nyugatra, a dűnék felé, de még a város közigazgatási határán belül, mezőgazdasági területek vannak, ahol a virághagyma- és zöldségtermesztés 400 éves töretlen hagyományra tekint vissza. ### Haarlem-Kelet A keleti városrész főleg a 20. század első felében épült munkásnegyedeinek mintegy lakosa van. A régi házak a nedves talajon facölöp-alapozásra épültek, és ez később a cölöpök elkorhadása miatt sok gondot okozott. 1960 körül már modernebb lakótelepek épültek. Az utolsó nagyobb fejlesztésre a kilencvenes években került sor. Az Amszterdami-csatornától északra terül el a Waarderpolder ipari terület. Ma főleg kereskedelmi vállalatok, valamint építőipari és könnyűipari cégek telephelyei vannak itt. A Waarderpolder keleti szélén található Haarlem legmagasabb épülete, a KPN holland telekommunikációs vállalat 149 méter magas toronyháza. ### Az északi városrészek A 2010-ben összesen mintegy lakost számláló három északi városrészt együttesen Haarlem-Noordnak is nevezik. A korábbi Schotenhez tartozó területek kisebb részét 1884-ben, majd a maradékát 1927-ben csatolták Haarlemhez. A 19. század végén épült itt a Ripperdakazerne laktanya, valamint nagyobb lakónegyedek. A 20. század 30-as éveitől a terület maradékát családi házas formában építették be. A lakóterületeken kívül kertészetek, három nagy temető, valamint sportlétesítmények is találhatók e városnegyedben. Itt van a HFC Haarlem labdarúgóklub stadionja és a HC Haarlem jégkorongcsarnoka, de több más kisebb sportlétesítmény is. Haarlem-Noordban található Hollandia legkisebb hivatalos állatkertje, amiben kizárólag önkéntesek dolgoznak, a Stichting Artisklas Haarlem. ### Schalkwijk Ezt a Haarlem centrumától dél-délkeletre fekvő városrészt csak 1963-ban csatolták a városhoz, addig a Haarlemmerliede en Spaarnwoude holland község része volt. Lakosainak száma mintegy . A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években nagy lakótelepekkel építették be, ugyanakkor jelentős zöldfelületeket is hagytak a házcsoportok között. A kerület úthálózata is kitűnő. Központjában nagy bevásárlócentrum található. A városnegyedet három oldalról víz veszi körül: nyugatra folyik a Spaarne, délre a Molenplas és a Meerwijkplas nevű tavak fekszenek, keleten pedig a Haarlemmermeer körüli 60 kilométeres körcsatorna helyi szakasza húzódik. ### Városképi védettség Az óvárost, a haarlemmerhouti városrészt és a kettőt összekötő területet 1990 decemberében városképi védettség alá helyezték, azaz ezen a területen nemcsak a műemlékek, hanem az egész városszerkezet, az utcák, csatornák, hidak megóvása kötelező lett. A város északi határán elterülő, és az új közigazgatási felosztás szerint részben a szomszédos Haarlemmerliede en Spaarnwoude községhez tartozó Spaarndam falucska már 1971 óta ilyen védettséget élvez. Haarlem északi és délnyugati részén további negyedek védettség alá helyezését tervezik (2010). ### Parkok és természetvédelmi területek A haarlemi parkok közül a legnagyobb és legismertebb a Haarlemmerhout városi parkerdő, amely már az időszámításunk kezdetén is fennállott. A 17. századi holland aranykorban különösen nagy vonzerőt gyakorolt a gazdag polgárok számára, akik az erdő közelében, a Spaarne partján építkeztek. Az 1865-ben létrehozott Kenaupark a második legismertebb a városban. Nevét Kenau Simonsdochter Hasselaer asszonyról kapta, aki a 16. században élt és nagy szerepet játszott Haarlem 1572–73-as spanyol ostroma idején. További parkok a városban a Frederikspark, a Ripperdapark, a Bolwerken, a Molenplaspark a déli városrészben és a Schoterbos. A város környékén is találhatók természetvédelmi területek és parkok. A legnagyobb közülük Nationaal Park Zuid-Kennemerland a szomszédos Velsen községben. ## Demográfiai helyzete Haarlem, lakosságának száma szerint, Amszterdam után Észak-Holland tartomány második legnagyobb városa. A holland községek, azaz közigazgatási területek sorában a 13. helyet foglalja el a lakosság nagysága szerint. Először az 1920-as években haladta meg a lakosság száma a százezres szintet. Az eddigi csúcsot 1967 adata jelentette: . Utána visszaesés következett a munkahelyek számának csökkenése miatt. 1994-re a lakosság száma alá csökkent, majd stagnált, végül 2004-ben lakossal mélypontot ért le. Ezután a lakosság száma újra emelkedni kezdett. A demográfiai trendek szerint a lakosság a 2010-es években egyértelműen növekedni fog. Haarlem a kilencvenes évek óta részben Amszterdam alvóvárosának számít: az ottani magas lakásárak miatt sokan Haarlemből járnak dolgozni a nagyvárosba. A négyzetkilométerenként fős népsűrűséggel (Hollandia egészében a népsűrűség 486 fő/km2) Haarlem az egyik legsűrűbben lakott város az országban. A fenti ábra a lakosság számának alakulását mutatja hosszabb időszakra vonatkozóan. Az 1927-es és 1963-as növekedések mögött a város határainak kiterjesztése áll. A 2012-es és 2017-es adatok előrejelzések. A különböző külföldi származású lakók arányait, valamint a lakosság kor és nem szerinti összetételét az alábbi ábrák mutatják. ### Vallás A holland statisztikai hivatal 2001–2003-as felmérése szerint a város lakosságának 64,4%-a nem volt vallásos. 18,2% tartozott a római katolikus egyházhoz, 6,3% a holland református egyházhoz, 2,8 református volt, 6,4% pedig muzulmán. A város védőszentje Szent Bávó, akinek tiszteletét Gent városából vették át, amellyel a posztóipar révén jó kapcsolatokat ápoltak. Haarlem 1853 óta római katolikus püspöki székhely, 2009. január 1. óta Haarlem-Amszterdami egyházmegye néven. A püspöki katedrális az 1930-ra felépült Szent Bávó-bazilika a Haarlem–Leiden közötti csatorna mellett. A püspöki palota a Nieuwe Gracht 80. szám alatt áll a városban. ### Dialektus A haarlemi városi dialektus közel áll az amszterdami tájszóláshoz. Régebben a kennemerlandi kiejtéshez állt közelebb, de ma már ez a kapcsolat eltűnt. A helyi dialektus fonológiájának egyik jellegzetessége, hogy a réshangokat a sztenderd holland nyelvtől eltérően zöngétlenül ejtik (v, z, g \> f, s, ch), viszonylag zártan ejtik a rövid e hangot és palatalizálva ejtik a d, t és n hangokat. A haarlemi helyi nyelvet sokáig a „legtisztább” holland nyelvnek tartották, valószínűleg Johan Winkler 19. századi dialektus-kutató munkássága nyomán, de ma már ezt vitatják. Mindenesetre a haarlemi helyi dialektus nem áll távol a holland köznyelvtől, és sok más várostól eltérően, a helyieket nem is foglalkoztatja különösebben annak megléte, ápolása vagy éppen karikírozása. ## Közigazgatás és politika Haarlem az Észak-Holland nevű hollandiai tartomány központja. A tartományi közigazgatás székhelye a Harlemmerhout városrészben lévő Paviljoen Welgelegen nevű műemlék épületben van. A haarlemi községi tanácsnak, mai magyar kifejezéssel a városi önkormányzatnak 39 választott tagja van. Élén 2006. július 4. óta Bernt Schneiders polgármester áll. (A polgármestert a helyi választások eredményének figyelembevételével, a kormány javaslatára a királynő nevezi ki.) A városi tanácsban kilenc különböző politikai frakció képviselteti magát. A városi közigazgatás tényleges vezetője a polgármester és az elöljárók (wethouders) kollégiuma, amely közösen hozza meg a döntéseket. Ez a testület a 2010–2014-es időszakra vonatkozóan a 2010-es választások alapján a polgármesterből és öt elöljáróból áll, akik a helyi koalíciós pártokat képviselik: D66 (baloldali liberálisok), PvdA (szociáldemokraták), GroenLinks (baloldali zöldek) és a VVD (jobboldali liberálisok). Ez a négy párt rendelkezik a helyi képviselői testület 39 helyéből 27-tel. A polgármestert a PvdA (Munkapárt) adja, aki 1977 óta megszakítás nélkül már a negyedik haarlemi polgármester ebből a pártból. A „polgármester és az elöljárók kollégiumának” tagjai és felelősségi területük a következők: - Bernt Schneiders polgármester, PvdA: Közrend és közbiztonság, közigazgatás, polgári ügyek, város-promóció - Ewout Cassee (elöljáró, D66): városrendezés, ingatlan-ügyek, polgárok részvétele a közügyekben - Jack van der Hoek (elöljáró, D66): sport, népjólét, népegészségügy, szolgáltatások, kommunikáció - Jan Nieuwenburg (elöljáró, PvdA): Economie, lakhatás, oktatás, ifjúsági ügyek, szociális ügyek - Rob van Doorn (elöljáró, Groenlinks): fenntartható fejlődés, kerületek, mobilitás, menedzsment - Pieter Heiliegers (elöljáró, VVD): pénzügyek, vállalatok, kultúra A képviselői helyek megoszlása és választási eredmények (százalékban) az 1990-es, 1994-es, 1998-as, 2002-es, 2006-os és 2010-es helyi választások eredményei alapján: ## Testvérvárosi kapcsolatok Haarlem – más hollandiai városokhoz hasonlóan – viszonylag kevés testvérvárosi kapcsolatot tart fenn, azokat viszont intenzívebben ápolja a nemzetközileg szokásosnál. A városnak három hivatalos kapcsolata van, a német Osnabrückkel 1961 óta, a francia Angers-vel 1964 óta, és a törökországi Emirdağgal 1995 óta. Emellett még magánkezdeményezés alapján hasonló kapcsolatokat tartanak a zimbabwei Mutare és a nicaraguai Rivas városával. Különösen élénkek a kapcsolatai Emirdağgal, főleg azért, mert a városban élő török közösség nagy része onnan származik. Ennek keretében például közös projektet hoztak létre az ottani hulladékfeldolgozás modern rendszerének kialakítására. ## Kultúra ### Múzeumok és kiállítótermek Haarlemben összesen mintegy 22 múzeum és kiállítóterem van. A Teylers Múzeum a Spaarne partján 1784-ben nyílt meg, és ezzel Hollandia legrégibb múzeuma. Művészeti és tudományos gyűjteményei mellett magának a muzeológiának a fejlődéséről is képet ad. Michelangelo rajzainak egy értékes gyűjteménye is megtalálható itt. Szintén világhírű a Frans Hals Múzeum. Ez 1862-ben nyílt meg a városháza épületében. 1913-ban helyezték át az egyik nagyobb hofje szépen felújított 17. századi épületcsoportjába. A múzeum gazdag gyűjteményt mutat be a holland festészet aranykorából, köztük természetesen a névadó Frans Hals műveit. A szervezetileg ehhez a múzeumhoz tartozó Museum De Hallen a főtér melletti két épületben modern művészeti alkotásokat mutat be. A számos további múzeum között, amelyek a város történetét, a régészeti feltárások leleteit és más érdekességeket mutatnak be, különleges a Het Dolhuys, szó szerint „Őrültekháza”. Ez a pszichiátria hollandiai országos múzeuma, egy középkori ilyen intézet épületében. Az intézményt eredetileg 1320-ban hozták létre elmebetegek, leprások és más súlyos betegek számára. A pszichiátriai múzeum holland–angol–francia–német nyelvű honlapjának már a nyitólapja is jól illusztrálja a témát. ### Képzőművészet Haarlemet évszázadokon át festők városának is tekintették. A város ebből a szempontból Németalföld északi részének a központja volt, jelentősége meghaladta Amszterdamét is az 1580–1630 közötti időszakban. Legnevesebb festői Albert van Ouwater, Jacob van Ruisdael, Frans Hals, Pieter Saenredam voltak, bár az utóbbi kettő nem a város szülötte volt. A város szülötte volt, s itt töltötte aktív időszakát Judith Leyster Nyugat-Európa első hivatásos festőnője. A Frans Hals Múzeumban a haarlemi festők sok műve megtekinthető. A város neves festőinek munkásságát a festészetben haarlemi iskolának is nevezik. A város közterületein is számos művészi alkotás, szobor látható. Hat különböző alkotás is emlékeztet Laurens Janszoon Costerre, akit a helyiek a könyvnyomtatás feltalálójának, Gutenberg megelőzőjének tekintenek. Az első ilyen szobor, Gerrit van Heerstal műve 1722-ben készült, és a városi gimnázium kertjében áll. A város legrégebbi szobra 1633-ból származik, Justitiát ábrázolja a városháza épületében. Más közterületi szobrok Frans Hals, Godfried Bomans és Kenau Simonsdochter Hasselaer alakját ábrázolják. Mari Andriessen, Theo Mulder, Eric Claus és Kees Verkade haarlemi szobrászok sok műve látható a városban. ### Irodalom, nyomdászat Haarlem híres az íróiról is, akik itt születtek és/vagy alkottak, közöttük Nicolaas Beets, Lodewijk van Deyssel, Godfried Bomans, Louis Ferron, Harry Mulisch, L.H. Wiener és Lennaert Nijgh. Ha Coster nem is előzte meg Johannes Gutenberget a könyvnyomtatás feltalálásával, kétségtelen, a városban nagyon korán megkezdődött ez a tevékenység. Izaak Enschedé 1703-ban lépett be a haarlemi nyomdászok céhébe, ami már akkor is nagy múltra tekintett vissza, és megalapította a mai Koninklijke Joh. Enschedé vállalat elődjét. Ez a haarlemi cég ma már főleg biztonsági papírok, bankjegyek és bélyegek előállításával foglalkozik. ### Színház, film, kulturális központok A haarlemi városi színház (Stadsschouwburg Haarlem) 1918-ban nyitotta meg a kapuit. 2003-tól felújították, modernizálták. 2008-ban a trónörökös felesége, Maxima hercegnő nyitotta meg újra. A városi legidősebb kulturális előadóművészeti épülete a Philharmonie Haarlem, 1872-ből. 2001-ben teljesen felújították és kibővítették. Ekkor építették át a filmharmónia mellé a Toneelschuur nevű előadótermet is. Az 1984 óta meglévő Patronaat nevű pop-pódium is új helyet kapott 2005-ben; két előadóterem és egy zenei kávéház van az épületében. Az ország egyik legöregebb filmszínháza volt a Cinema Palace 1915-ből. 2011 januárjában zárt be végleg, átadva helyét az új, modern, többtermes moziknak. ### Sajtó Haarlem regionális lapja a Haarlems Dagblad a világ legrégebbi, még létező és papíron terjesztett újságja: 1656 óta adják ki. A Haarlems Weekblad, a Haarlem dit Weekend és a De Haarlemmer ingyenes heti kiadványok. Az utóbbival együtt terjesztett Stadskrant Haarlem tartalmazza a helyi hivatalos közleményeket. A helyi rádió és televízió neve Haarlem 105, a rádió a 105,1 MHz-es frekvencián, a televízió kábelen érhető el. ### Rendezvények Minden év áprilisában virágfelvonulást tartanak a Noordwijk és Haarlem közötti országúton. 1980 óta minden május 5-én, Hollandia felszabadulásának ünnepén popfesztivált rendeznek a Haarlemmerhout parkban; ez a legrégebben megrendezésre kerülő ilyen esemény az országban. A haarlemi főtéren is rendszeresen vannak nagy zenei, kulináris és egyéb rendezvények. A legnevesebb haarlemi sportrendezvények a haarlemi baseball-hét (Haarlemse Honkbalweek), az évente váltakozva Haarlemben és Amszterdamban megrendezésre kerülő kosárlabda-hét és a Zilveren Kruis Achmea Loop félmaraton. ## Gazdaság Haarlem gazdasága ma elsősorban szolgáltatási szektorra támaszkodik (kereskedelem, vendéglátás, iskolák, közigazgatás). Emellett ipari üzemek is vannak a városban. Jelentős a szerepe a turizmusnak, 2005 és 2006 márciusa között a városnak mintegy külföldi látogatója volt. ### Ipar A 13. századtól a 17. század végéig Haarlem fontos textilipari város volt. Négy évszázadon keresztül virágzott a posztógyártás, a lenvászontermelés és a gyapjúszövetek gyártása. A másik fontos iparág a sörfőzés volt, amihez eleinte a Spaarne vizét használták. Amikor ez a víz már túl szennyezett lett erre a célra, ivóvizet szállító csatornát építettek a dűnéktől Haarlemig. A 19. századi ipari forradalom nyomán Haarlem igazi iparvárossá vált. A Spaarne mentén egy sor különböző üzem települt le. A folyó és a gyorsan megépített vasútvonal Amszterdam és Leiden felé nagy szerepet játszott a város ipari fejlődésében. Jelentős lett a városban a vasútijármű-gyártás J.J. Beijnes gyára révén. Hendrik Figee eleinte koporsókat készített, majd a nagy vízszabályozásokhoz kezdett cölöpverő gépeket, emelődarukat, kotróhajókat gyártani. Haarlem nemzetközi hírnévre tett szert a nyomdaipar terén főleg Joh. Enschedé vállalata révén. 1890-ben telepedett meg a városban a Droste csokoládégyár. Jelenleg a városban az ipart gyógyszeripari vállalatok és építőipari cégek képviselik. Ma is itt működik a Joh. Enschedé értékpapír-nyomda. ### Kereskedelem, szolgáltatás A városban számos nagy kereskedelmi vállalat telepedett le, amelyek mind a nagy-, mind a kiskereskedelmet képviselik. Sok, szakmai szolgáltatásokat nyújtó vállalat is működik Haarlemben. Haarlem 1994-ben, 2004-ben és 2005-ben elnyerte a holland központi statisztikai hivataltól a Hollandia legjobb bevásárló-városa címet. A város üzletei nagy változatosságot mutatnak, a nagy bevásárlócentrumok mellett megtalálhatók a kis és a specializált üzletek is. A belvárosi üzletek minden hónap első vasárnapján és csütörtökönként este is nyitva tartanak. Az üzletek mellett a városban csaknem a hét minden napján van vásár az egyik vagy másik téren. A Botermarkt (vajpiac) terén például minden pénteken biotermékeket árusítanak a termelők, szerdánként pedig könyvvásárt tartanak. ### Idegenforgalom A turizmus egyre fontosabb szerepet játszik az város gazdasági életében. 2000 és 2005 között a vendégek száma megháromszorozódott: 2005 márciusa és 2006 márciusa között mintegy turista látogatott Haarlembe. Haarlemnek van a legtöbb látogatója a négy holland nagyváros (Amszterdam, Rotterdam, Hága és Utrecht) után. Haarlem népszerűségét kedvező fekvésének – Amszterdam, a schipholi repülőtér és a tengerpart közelsége – valamint kulturális ajánlatának, a vásárlási lehetőségeknek és vendéglátóiparának köszönheti. A város legfontosabb vonzereje a történelmi belváros, a templomok és a hofjék, a védett városkép, valamint a két leghíresebb múzeum, a Frans Hals Múzeum és a Teylers Múzeum, amelyek 2007-ben Észak-Holland tartomány tíz leglátogatottabb múzeuma közé tartoztak – ha csak az Amszterdamon kívülieket vesszük számításba. A nagy rendezvények közül a virágfelvonulás a legnépszerűbb: körülbelül egymillió nézőjével a tartomány leglátogatottabb eseménye. 2007-ben a város 731 szállodai szobával rendelkezett. Az idegenforgalmi szektor 2009-ben mintegy haarleminek adott munkát. ### Foglalkoztatás, jövedelmek 2007-ben a városban körülbelül munkahely volt. A Haarlemben dolgozók egy része a környező településekről (főleg Heemstede, Bloemendaal és Velsen) jár be a városba. A haarlemiek jelentős része viszont máshol dolgozik, így Amszterdamban, a Schiphol repülőtéren, Hoofddorpban, Velsenben és Leidenben. A háztartásonként átlagosan rendelkezésre álló éves jövedelem 2005-ben körülbelül euró volt, ami valamivel elmaradt a hollandiai átlagos eurótól. A személyenkénti éves jövedelem euró volt (a holland átlag euró volt). ## Közlekedés és szállítás ### Közutak Haarlem északról és keletről autópályán (A9-es és A200-as számú), délről és nyugatról autóúton érhető el. A Haarlem körüli utak nagy része a városba irányuló vagy onnan távozó forgalmat szolgálja, de van néhány, főleg a tengerpartra irányuló, átmenő forgalmat bonyolító út is. Ezeken főleg nyáron, a strandidényben nagy a forgalom, gyakran dugók keletkeznek, amelyek akadályozzák a város megközelítését is. ### Vasút Haarlem városának két vasútállomása van. Az egyik az 1908-ban elkészült műemlék főpályaudvar, 10 percnyi sétára a belvárosi főtértől. Innen intercity és személyvonatok egyaránt közlekednek az igen régi Amszterdam-Rotterdam vonalon valamint más irányokban is, Alkmaar, Leiden és Zandvoort aan Zee felé. Haarlem másik vasútállomása, a Haarlem Spaarnwoude állomás 1998-ban nyílt meg, ahol csak személyvonatok közlekednek. Több vasútállomás van még közvetlenül a haarlemi község közigazgatási határán túl, így Bloemendaal, Overveen és Heemstede-Aerdenhout állomások, a haarlemi külvárosi lakosok gyakran veszik igénybe ezeket is. ### Helyi és helyközi közlekedés A haarlemi helyi és helyközi közlekedést a Connexxion vállalat városi és helyközi buszai látják el. A vállalat számos városi és helyközi járatot üzemeltet. A 300-as vonal, a Zuidtangent modern és gyors összeköttetést biztosít a haarlemi főpályaudvar, Hoofddorp, Schiphol repülőtér és Amszterdam déli része között. ### Hajózás Haarlem folyója, a Spaarne a középkor óta jelentős hajóforgalmat bonyolított. A Haarlemmermeer kiszárítása óta a folyó vízutánpótlása csökkent, az üledék-lerakódás nehezítette a hajózást. A városi nehézipar igényeit kielégítendő a 20. század elején a község hozzáfogott a folyó mélyítéséhez és szélesítéséhez. A Waarderpolder területén új kikötőt alakítottak ki teherhajók számára, az Industriehavent (ipari kikötő). A teherhajózás jelentősége ugyan csökkent a városban, de a kikötőnek továbbra is megvan az összeköttetése az Északi-tengerrel, északi irányban, a Noordzeekanaalon keresztül, amely az IJ-en és a C jelű mellékcsatornán (Zijkanaal C) át érhető el. ## Oktatás, egészségügy és sport ### Oktatás Haarlemben számos tekintélyes, különböző intézményi formákban működő középszintű oktatási intézmény (líceum, bentlakásos iskola) van. A középfokú szakmai oktatásnak egy intézménye van, a Nova College, de ez nyolc különböző helyszínen működik a különböző oktatott szakmák szerint. A felsőoktatást a Hogeschool Inholland ( diák) és a Kunstacademie Haarlem képviseli. ### Egészségügy, katasztrófavédelem A régió fontos kórháza és egyben nagy munkáltatója a Kennemer Gasthuis, két telephelyen működik a város északi, illetve déli részében. A régióban három mentőszolgálat tevékenykedik, szervezetten együttműködve. Az egészségügyi szolgálatot, csakúgy, mint a tűzoltóságot regionális szinten szervezték meg, a Kennemerland régió keretében. Ezen a területen mintegy lakos él, és Hollandia egyik legveszélyeztettebb körzete katasztrófavédelmi szempontból. A terület nagy része a tengerszint alatt fekszik, az erdőkben és a természetvédelmi területeken száraz időszakban fennáll az erdőtűz veszélye, és nem utolsósorban itt van a Schiphol repülőtér. ### Sport Haarlemben több sportágban is Hollandia legrégebbi egyesülete működik. A Koninklijke HFC 1879 óta áll fenn, és ezzel a legrégebbi labdarúgó-egyesület az országban. A HLTC Haarlem (1884) teniszklub szintén az első volt a maga nemében annak idején. Haarlem tekintélyes sportmúltját nagyrészt Pim Muliernek köszönheti, aki a 19. század végén sok, addig ismeretlen sportágat honosított meg az országban, Haarlemből kiindulva. A Koninlijke HFC rögbiklubként indult, de 1889/90-ben, 1892/93-ban majd 1894/95-ben már országos bajnok lett labdarúgásban. Később a másik haarlemi futballklub, a HFC Haarlem sikeresebb lett; 1982/83-ban az UEFA-kupát is megnyerte; 2010 januárjában azonban a klub csődbe ment. A cselgáncs világában ismert a haarlemi Kenamju klub, amelyet 1948-ban alapítottak. Haarlem tollaslabda-egyesülete (BC Duinwijck) többszörös országos bajnok. A Kinheim baseballklub 1935 óta áll fenn, és a holland első osztályban szerepel. A helyi jégsportklub, az IJsclub Haarlem 1869 óta működik. Jégkorongklub is van a városban, a HC Haarlem. A Kennemerland'' műjégpálya 1977 óta működik, 2006-ban be is fedték. Hat nagyobb uszoda található Haarlemben, ebből három városi kezelésben. ## Ismert haarlemiek Haarlem festői révén, mint Cornelis van Haarlem, Jacob Isaackszoon van Ruisdael és Jan de Bray már a 16. és a 17. században híressé vált. Frans Hals, Pieter Claesz és Pieter Jansz. Saenredam, bár nem Haarlemben születtek, munkásságuk java részét ott végezték és nagyban hozzájárultak a „festők városa” hírnevéhez. Jacob van Campen, az amszterdami királyi palota és a hágai Mauritshuis építésze, Claus Sluter és unokaöccse Claus de Werve is Haarlemben született, csakúgy, mint Pieter Post építész és Laurens Janszoon Coster nyomdász. Nicolaas Beets, Arthur Japin, Harry Mulisch és Lennaert Nijgh íróként járultak hozzá Haarlem kulturális híréhez. Kenau Simonsdochter Hasselaer a spanyolok elleni németalföldi szabadságharc idején tűnt ki ellenállóként, Corrie ten Boom és Hannie Schaft pedig a második világháborúban. A mai holland politikusok közül Haarlemből származik Job Cohen, aki 2010-től a PvdA elnöke. Számos országos hírű holland médiaszemélyiség, előadóművész is a város szülötte. ## Fordítás

Nap

A Nap a Naprendszer központi csillaga. Körülötte kering a Föld, valamint a Naprendszerhez tartozó többi bolygó, továbbá törpebolygók, kisbolygók, üstökösök és más égitestek. A Földtől körülbelül 150 millió kilométer távolságra van, ami fénysebességgel haladva 8,3 perc. A Nap tartalmazza a Naprendszer anyagának 99,8%-át, átmérője 109 földátmérő. 73,5%-ban hidrogénből áll, amely a központjában zajló magfúzió során héliummá alakul. Az ennek során felszabaduló, majd a világűrbe szétsugárzott energia nélkülözhetetlen a legtöbb földi élőlény számára: fénye a növények fotoszintézisét, hője pedig az elviselhető hőmérsékletet biztosítja. Éltető ereje miatt a Nap kiemelkedő kulturális és vallási jelentőséggel bír. Fénye és hője mellett különböző tudományágak szempontjából is rendkívül fontos, mert bizonyos jelenségeket nem tudunk mesterségesen előállítani, csak a Napon megfigyelni. Ezek a tudományágak: plazmafizika, magnetohidrodinamika, atomfizika, részecskefizika. A Nap egy G2V színképtípusú csillag, a mintegy 10 milliárd évig tartó fősorozatbeli fejlődésének a felénél jár. A fűtőanyagát jelentő hidrogén elhasználása után, 5 milliárd év múlva vörös óriássá duzzad, majd a külső rétegeiből planetáris köd képződik, magja pedig magába roskadva fehér törpévé alakul. Ez egyúttal a földi élet pusztulását fogja magával hozni. Mivel anyagát képlékeny plazma alkotja, a különböző szélességi körön levő területei eltérő sebességgel forognak; az egyenlítői területek 25, míg a sarkvidékek csak 35 naponként fordulnak körbe. Az eltérés miatt erős mágneses zavarok lépnek fel, amelyek napkitörések és – különösen a mágneses pólusok 11 évente bekövetkező felcserélődésének idején megszaporodó – napfoltok kialakulásához vezetnek. A Nap asztrológiai és csillagászati jele egy kör, középen ponttal: . Ez a jel volt Ré ókori egyiptomi napisten hieroglif jele is. A naptisztelet már ősidőktől fogva kimutatható; globálisan istenségként tisztelték és a napkultusz a Föld minden táján elterjedt, egyes régiókban pedig meghatározó kultuszként működött. Napjaink újpogányságában fontos ünnepei szerveződnek a nyári és téli napforduló, illetve tavaszi és őszi nap-éj egyenlőség köré. A decemberi téli napfordulón, a Yule (Jul) ünnepén köszöntik az újpogányok és a mai boszorkányok az újjászülető Napot. ## Fizikai és egyéb tulajdonságok A Nap élete első ciklusában lévő csillag, a G2V színképosztályba tartozik, valamivel nagyobb és forróbb, mint a legtöbb csillag. A G2 jelölés lényegében egy felszíni hőmérsékleti tartományra – az 5800–5900 kelvin körüli felszíni hőmérsékletre – utal, amely egyben meghatározza fehér színét is, továbbá az adott felszí­ni hő­mér­sék­le­té­re ér­zé­keny abszorpciós vo­na­lak in­ten­zi­tá­sa­ira, lényegében arra, hogy a színképében ionizált és semleges fémek színképvonalait lehet felismerni, nagyon gyenge hidrogénvonalak jelenléte mellett. A V jelölés pedig luminozitásának jelölése, amely a Napot a fősorozatbeli csillagok közé sorolja: a belsejében zajló folyamatok egyensúlyban vannak, nincs összeomló vagy felfúvódó állapotban. Színe érdekes paradoxont rejt, míg a köztudat szerint a Nap sárga színű, a róla érkező fény valójában fehér, akár a fehér szín etalonjának is tekinthető. A jelenségre több magyarázat is született: - a légkör fénytörése, amely az ég kék színéért is felelős, változtatja meg a Nap színét; - optikai csalódás, amelyet a kék ég kontrasztja miatt látunk; - csak olyankor tudunk többé-kevésbé belenézni, amikor alacsonyabban áll az égen és ilyenkor a légkörben lebegő por miatt elszíneződik a fénye a sárgától a narancson át egészen a naplemente vöröséig. - ősi „hagyomány” a Napot sárgának tekinteni, mivel őseink a tűzzel azonosították csillagunkat, amelynek lángja sárgás. Precíz mérések azonban egyik hipotézist sem támasztják alá. A Nap közel tökéletes gömb alakú égitest, amely saját tengelye körül forog, így a hidrosztatikai egyensúlyban levő gömb fizikai megtestesülése. Lapultsága igen kicsi: az egyenlítő mentén csak 10 km-rel szélesebb, mint a sarkokon. A viszonylag lassú tengelyforgás miatt – az átlagos forgási periódusa 28 nap – az egyenlítőn a centrifugális erő 18 milliószor kisebb a felszínen ható gravitációs erőnél, emiatt a centrifugális erő alaktorzító hatása minimális. A bolygók gravitációs ereje sem befolyásolja mérhetően a Nap alakját, mert egyrészt túlságosan is távol vannak a Naptól – a tömegközéppontok távolsága a nap átmérőjének sokszorosa, így az alakot befolyásoló gravitációs erőkülönbség elhanyagolható –, másrészt azok tömege még együtt is elenyésző a Napéhoz képest (a Nap tömege kb. 750-szer nagyobb, mint a gravitációs terében mozgó valamennyi bolygó és más égitest össztömege). Csillagunk az egyenlítőjén nézve nyugatról keletre, az északi pólusa felől vizsgálva az óramutató járásával ellentétes irányú tengely körüli forgást végez. Ez a tengely körüli forgás azonban nem hasonlít a Földnél tapasztaltakra, hanem bonyolult rendszert alkot. Különböző módon forognak például az égitest belseje és külső régiói. A sugara kb. 70%-áig lényegében merev testként forog, míg a felette levő régiókban a szélességi körök mentén „szétcsúszik” a forgás, az egyenlítői régiók előbb tesznek meg egy kört, míg a sarki régiók lemaradnak. Az átlagos forgási sebesség 2000 m/s, míg az egyenlítői és sarki régiók sebességkülönbsége ± 100 m/s. A nap egyenlítőjének síkja 7° 15' szöget zár be a Föld pályasíkjával (az ekliptika síkjával). A Föld Nap körüli keringésének iránya megegyezik a Nap forgásának az irányával, így a Nap tengelyforgása a Földről nézve a valóságosnál lassúbbnak látszik, ezért kétféle forgási periódust szokás megkülönböztetni: - a szinodikus rotációs periódus, azaz a látszólagos forgási idő: 27,275 földi nap, - a sziderikus rotációs periódus, azaz a tényleges forgási idő pedig 25,380 nap a Nap egyenlítőtől 16°-ra fekvő területein. Csillagunk plazma állapotban levő anyagból áll. Ebben a halmazállapotban az anyagot alkotó atomokról egy vagy több elektron leszakad és így a plazma ionok és szabad elektronok keveréke. A nagyobb sűrűségű régiók anyaga kétkomponensű folyadékként viselkedik, melynek összetevőit (az elektron- és az ion-folyadékot) elektromágneses erők kötik össze. A kisebb sűrűségű külső régiók esetén különösen furcsa jelenségek tapasztalhatók, mivel az egyes részecskék mozgása és a folyadékszerű viselkedés keveredik. A folyadékszerű viselkedés okozta legfontosabb jelenség a R. Carrington által felfedezett differenciális rotáció. A Nap a különböző szélességi körei mentén eltérő sebességgel forog, egyenlítői területei a centrifugális erő hatására gyorsabban forognak, mint a sarki területek. Az egyenlítői területek kb. 25, míg a sarkok környékén fekvők csak kb. 35 naponként fordulnak körbe. A Napon megfigyelhető jelenségek szinte mindegyike a differenciális rotációhoz kapcsolható, amely az ezen jelenségeket létrehozó mágneses tevékenység létrejöttének fő mechanizmusa. Csillagunk tengely körüli forgása nem stabil, az idők során lassul. A kezdetekor a Nap gyorsabban forgott a saját tengelye körül, majd az impulzusmomentum-megmaradás elve szerint lelassult és perdülete a bolygókba adódott át. A Nap második vagy harmadik generációs csillag; a Naprendszer az univerzum csillagközi gázaiból és korábbi – szupernóvaként elpusztult – csillagainak maradványaiból jött létre. Ezt bizonyítja a nehéz elemek (vas, arany, urán stb.) jelenléte, ugyanis ezek az anyagok jellemzően szupernóva-robbanások során, vagy első generációs csillagokban alakulnak ki. ### Életciklusa A Nap életciklusára ma csak elméleti modelljeink vannak, amelyek más csillagok megfigyeléséből, valamint holdkőzetek kormeghatározásaiból származó adatokból épülnek fel (a Nap keletkezésére vonatkozó korábbi hipotéziseket a tudományos megfigyelések meghaladták, ezekkel „A Naprendszer keletkezése és története” c. cikk foglalkozik). Ezek alapján ma a csillagászat tudomány úgy gondolja, hogy csillagunk 4,57 (± 0,11) milliárd évvel ezelőtt keletkezett, és életpályája két fő szakaszt fog bejárni, egy aktív és egy passzív szakaszt. A választóvonal a két szakasz között a magban lejátszódó energiatermelés fennmaradása, vagy leállása lesz. #### Az aktív szakasz A Nap élete egy kiterjedt molekulafelhőben kialakuló protocsillagként kezdődött. A Tejútrendszerben számos gigantikus molekulafelhő fordult elő és fordul elő a mai napig, amelyek ún. csillagbölcsők is egyben. Egy-egy nagyobb külső behatásra (pl. a galaxisunk spirálkarjait alkotó lökéshullám-frontokon való áthaladáskor, vagy közeli szupernóva robbanások hatására), a felhőkben levő viszonylag sűrű anyagban inhomogenitások, anyagcsomók jöttek létre, és az ilyen anyagcsomókban összeomló gáz- és poranyag elkezdett még inkább összecsomósodni. Az egy pont felé zuhanó, sűrűsödő anyag melegedni kezdett, a gravitációs összehúzódás során egyre több hő szabadult fel, extrém módon felmelegítve az anyagot. Egy ilyen egyre jobban összezsugorodó anyagcsomóból, ún. globulából kb. év alatt jött létre a proto-Nap. Ez a protocsillag még vörösen fénylett, ám középpontjában elérte a hőmérséklet a néhány millió fokot és elkezdődött benne a hidrogénfúzió. Ehhez a folyamathoz mindössze néhány millió év kellett. A proto-Nap megszületése után még tovább zsugorodott és melegedett, ám csak további pár ezer év kellett, hogy létrejöjjön a gáznyomás és a gravitáció egyensúlya. Amikor ez az egyensúly stabilizálódott, a Nap belépett az ún. fősorozati állapotba. Ez csillagunk köznapi értelemben vett működésének szakasza: a magban a hidrogén héliummá alakul át. Élete során a Nap mintegy 10 milliárd évig számít fősorozatbeli csillagnak, és ebből 5 milliárd év már eltelt. Várhatóan 4–5 milliárd év múlva vörös óriássá duzzad: az üzemanyagként szolgáló hidrogén mennyiségének csökkenése miatt megbomlik a gáznyomás és a gravitáció évmilliárdos egyensúlya, a nyomás lecsökken, a Nap teste elkezd összehúzódni. Amikor az összehúzódás során felszabaduló gravitációs energia miatt a hőmérséklet tovább emelkedik a magban és elegendő lesz a hélium „égetéséhez” (további, szenet eredményező fúziójához), a más típusú fúzió még több energiát szabadít fel a magban – nagyjából 100 milliárd fokra hevíti a magot – és a nyomás ismét megnövekszik, a felszabaduló energia felfújja a Napot. A Nap külső határa különböző modellek szerint ekkorra a Föld jelenlegi pályáján túl fog kinyúlni. A Nap vörös óriássá válik, mivel felszíne jóval nagyobb lesz, így a magban termelődő energia sokkal nagyobb felületen oszlik szét, kevésbé melegítve fel ezt a nagyobb felszínt, ami miatt a fénye gyengébb, „vörösesebb” lesz. Ez a fázis a fősorozati léthez képest nagyjából egy nagyságrenddel kevesebb ideig, 1 milliárd évig tart majd. A Nap a vörös óriás fázisban el fogja veszíteni anyagának nagy részét (és így – a gyengülő gravitáció miatt – addigra a Föld már egy távolabbi pályán fog keringeni, elkerülve a megsemmisülést.) Csillagunk héliumégető fúziója nem lesz olyan stabil folyamat, mint a fősorozati energiatermelésé volt, így ezek az instabilitások felfúvódások és összehúzódások sorozatát váltják ki (amilyeneket a csillagászat az ún. változócsillagokon figyel meg napjainkban is), amelyekben a Nap gázanyagának külső héjai leválnak, ezzel okozva az említett tömegvesztést. #### A passzív szakasz Miután a Nap az összes üzemanyagát eltüzelte, leáll a fúzió, a gáznyomás megszűnik, teret engedve az egyedül fennmaradó gravitációs erőnek és csillagunk belseje összeroskad, és fehér törpévé válik. Eközben a pulzálások során korábban leszakadt külső rétegeiből planetáris köd képződik, amely lassan tágul és végül elenyészik. Az összeroskadó mag egy rendkívül kompakt égitestként, voltaképpeni fehér törpeként marad fenn: a fennmaradó, nagyjából 0,6 naptömegnyi anyag egy Föld méretű gömbben sűrűsödik össze. A mag összeroskadása ismét energiát termel, ám az nem elegendő a szén további, még nehezebb anyagokat létrehozó fúziójához, így minden további energiatermelésnek vége szakad, a Nap csak a maradék energiáját sugározza ki. Ez a hősugárzó fázis ismét milliárd-tízmilliárd év hosszú folyamat lehet (az Univerzum jelenlegi, kb. 13,7 milliárd éves koránál fogva lényegében még nincs olyan fehér törpe, amely ennek a fázisnak végére érhetett volna). Legvégül az összes energia kisugárzását, az égitest lehűlését követően a Napból egy fekete törpe válik majd. Ez egy kihűlt, passzív „csillagtetem”, amely mindössze gravitációs hatást gyakorol majd a környezetére. A jelenlegi kozmológiai modellek szerint ez az égitest akár végtelen hosszú élettartamot is megérhet, hiszen az Univerzum legvégsőbb koráig is fennmaradhat, amely kor mai ismereteink szerint végtelen. Ezt a fennmaradást egyedül egy kozmikus karambol, valamely csillagnak, vagy fekete lyuknak ütközés akadályozhatja meg (igaz, ez bekövetkezhet a csillagfejlődés korábbi fázisaiban is). #### Mi nem lesz a Napból? A Nap nem lesz vörös törpe, hisz a csillagkeletkezéskor több anyagot kebelezett be. A mi Napunk nem fog szupernóvává alakulni, mert a tömege alatta marad az ehhez szükséges Chandrasekhar-határnak. Ebből következően sem neutroncsillag, sem fekete lyuk nem válhat a Napból. ### A napciklus A Nap aktivitása 11,2 éves periódust mutat, azaz átlagosan ennyi idő telik el két napfoltmaximum között. A napciklus elején a napfoltok a 30–45°-os szélességen jelennek meg, később az egyenlítő felé egyre közelebb. Új napfoltciklus során a vezető és követő napfoltok polaritása felcserélődik. A napfoltciklus felfedezése H. Schwabe csillagász nevéhez fűződik. Az első napciklust a csillagászok 1760-tól számítják. A Napot megfelelő szűrőkön keresztül megfigyelve láthatóvá válnak a napfoltok. Feltűnően sötét színüket az okozza, hogy hűvösebbek – bár csak 1-2 ezer fokkal – az őket körülvevő anyagnál, mert a körülöttük levő igen erős mágneses tér megakadályozza a hőátadást. A napfoltok belső részén sötétebb terület (umbra) található, ezt övezi a világosabb zóna, a penumbra. Átmérőjük a több tízezer kilométert is elérheti (általában 2–3 földátmérő), gyakran kiindulópontjai intenzív flereknek és a koronában látható hatalmas napkitöréseknek. A megfigyelhető napfoltok száma nem állandó; a tizenegy évig tartó napciklus során változik az intenzitásuk. A napciklus minimumán csak néhány látható, de időnként megesik, hogy egy sem. Később az egyenlítő két oldalán szimmetrikusan, magas szélességi körökön jelennek meg, és az egyenlítő felé vándorolnak, miközben újabbak alakulnak ki. A két féltekén található napfoltok általában párokban jelennek meg, és környezetükben ellentétes előjelű a mágneses töltés. A napciklus végén, az északi és déli mágneses pólusok felcserélődésekor látható a legtöbb napfolt. A mágneses pólusok legutóbbi felcserélődése 2001 nyarán volt, amit az egy teljes napcikluson át működő Ulysses űrszonda is megfigyelt. Sikerült megállapítani továbbá, hogy a Nap déli mágneses pólusa instabil; valójában több pólus létezik, egy nagyobb területen szétszórva. A napfolttevékenység erőssége szintén szabálytalanul változó intenzitást mutat; az 1600-as évek során például a ciklusoktól függetlenül is rendkívül kevés napfoltot figyeltek meg, egyes feltételezések szerint részben ez okozta az akkori hűvösebb időjárást. A napciklus jelentősége a Föld szempontjából abban mutatkozik meg, hogy a Földet elérő zavaró és káros hatások milyen mértékűek lesznek. Ezek a napciklus elején minimálisak, a ciklus közepe táján erősebbek. Bár a Nap 24. napciklusa hivatalosan 2008. január 4-én megkezdődött (ekkor észlelte a SOHO űrszonda az első napfoltot), a 2008-as és 2009-es év az elmúlt 50 év egyik leghosszabb napfoltmentes időszakának számít. A következő napfoltmaximum 2013-ban volt várható. ## Belső felépítése A szilárd felszín hiánya miatt nem lehet pontosan meghatározni, hogy hol húzódik a Nap határa: a középpontjától kifelé haladva folyamatosan csökken a sűrűsége. A Nap sugarát a középponttól a fotoszféráig mérik, mert ez a legkülső olyan réteg, ami még elég sűrű ahhoz, hogy ne legyen átlátszó. A Nap anyagának többsége a központból mérve a sugarának 70%-án belül található és bár ezeket a belső területeket nem lehet közvetlenül megfigyelni (ugyanis a Nap anyaga nem enged át semmilyen elektromágneses sugárzást), fizikai modellekkel és az égitest rezgéseit vizsgáló helioszeizmológia módszerével mégis pontos képet alkothatunk a belső szerkezetéről, rétegeiről. Tisztán elméleti úton (fizikai modelleken keresztül) is fontos információkhoz lehet jutni a Nap belsejében uralkodó viszonyokkal kapcsolatban, olyan adatokból kiindulva, mint a tömege, átmérője, fényessége stb. Egy, a Naphoz hasonló gázgömbnek a felépítését három erő határozza meg; a gáznyomás, a sugárzási vagy fénynyomás és a gravitáció. A gáznyomás és a fénynyomás önmagukban a Nap felfúvódását, szétszóródását okoznák. A fénynyomás a fénykvantumok abszorpciójakor jön létre, azonban a Nap esetében ez az erő a gáznyomáshoz képest csekély, csak az óriáscsillagok esetében van nagy jelentősége. A gravitáció az előbbi két erővel ellentétes hatású, de önmagában azt eredményezné, hogy az egymáson elhelyezkedő gázrétegek saját súlyuk alatt összeroskadnának, a Nap önmagába omlana. Mivel egyik szélsőséges eset sem következik be, nyilvánvaló, hogy a három erő mechanikai egyensúlyban van; a Nap belsejének minden pontjában a gáznyomás és a fénynyomás erejének összege megegyezik a gravitációéval. Továbbá sugárzási egyensúly is jelen van; a belső rétegekben termelődött sugárzásnak el kell hagynia a Napot, a felszínből a központ felé haladva pedig folyamatosan nő a felsőbb gázrétegek vastagsága és ezzel együtt a tömege, az egyensúlyi állapot miatt viszont a gáznyomásnak is növekednie kell. Ezen alapelvek segítségével a Nap belsejében uralkodó állapotokat jellemző adatok kiszámíthatóak. Az ezt az egyensúlyt, annak összetevőit, hatásmechanizmusát és matematikai leírását Standard Napmodell néven említi az asztrofizika. Az elméleti számítások mellett a gyakorlati megfigyelések is nélkülözhetetlenek, segítségükkel több, részletesebb és pontosabb adatot lehet megtudni. Ahogyan a földrengések természetéből szeizmológiai módszerekkel lehet következtetni a Föld belsejében zajló folyamatokra, úgy ehhez hasonlóan a napszeizmológia (helioszeizmológia) a Nap felszínén tapasztalható jelenségek tanulmányozásával következtet a mélyebb rétegek szerkezetére. Fontos szerephez jutnak ebben a munkában a napkutató űrszondák. ### A mag A mag a sugár 20%-án belül eső teret jelenti, és ez a Nap egyetlen olyan része, amelyet közvetlenül a magfúzió fűt, a többi réteg az innen kiáramló energiának köszönheti hőmérsékletét. A magban keletkezett összes sugárzás áthalad a felette levő rétegeken, mielőtt elérné a fotoszférát és kijutna a világűrbe. A Nap középpontjában a sűrűség eléri az 1,5·10⁵ kg/m3, a hőmérséklet pedig a 15·10⁶ (15 millió) kelvin értéket. Hogy jobban érzékelhető legyen: a csillagunk központjában levő gáz (plazma) 150-szer sűrűbb a víznél és kb. fél liternyi Nap anyag tömege annyi, mint egy átlagos emberé. A rendkívül magas hőmérséklet és nagy sűrűség hatására termonukleáris reakció (magfúzió) jön létre, melynek során minden négy hidrogénatom egyesüléséből egy héliumatom keletkezik, miközben energia szabadul fel. Másodpercenként átlagosan 8,9·10³⁷ hidrogénatom (600 millió tonna hidrogén) egyesül, ami 383·10²⁴ watt teljesítmény felszabadulásával jár. A magban zajló láncreakció intenzitásának állandóságát önszabályozó mechanizmusok segítik; a reakció továbbterjedése az egyesülő atommagok nagyobb aránya miatt a mag felhevüléséhez, és a megnagyobbodásához vezetne, de a felsőbb rétegekben található nagy mennyiségű semleges anyag beáramlása csökkenti a fuzionáló atomok arányát, lecsillapítva ezzel a reakciót, ami idővel visszaáll a normális szintre. A nagy energiájú fotonok (gamma- és röntgensugárzás) számára hosszú időt vesz igénybe ez az út; a mag anyaga elnyeli és – alacsonyabb energiával – újra kisugározza őket. A fotonok utazási idejére vonatkozóan a számítások igen eltérő eredményeket adnak; 17 ezer – 50 millió év között. Miután sikerül a magból kijutniuk és a konvekciós rétegen is áthaladtak, a fotonok látható fény formájában távoznak; minden egyes gamma részecske több millió látható fény fotonra bomlik a Napból történő kilépése előtt. A neutrínók szintén a magfúzió során keletkeznek, de nagy áthatoló képességüknek köszönhetően ritkán lépnek kapcsolatba a környező anyaggal, ezért szinte azonnal távoznak a Napból. A neutrínók kísérleti kimutatása szolgáltatta a végső bizonyítékot a Nap magjában zajló magfúziós elmélet valós voltára. Az évekig tartó mérések során viszont elméletileg várható neutrínómennyiség harmadát sikerült csak kimutatni, és csak a közelmúltban született meg a neutrínóoszcilláció jelenségének felfedezése, amely megmagyarázta a neutrínóhiányt. (Lásd: A napneutrínók rejtélye). #### Termonukleáris reakció A Nap energiájának forrását az 1930-as években értették meg, amikor Hans Bethe, George Gamow és Carl Friedrich von Weizsäcker azonosította a lényeges nukleáris reakciókat. Az energiatermelés termonukleáris reakciók révén folyik, amelyekben hidrogén alakul át héliummá. A termelődő energia 98,5%-át az úgynevezett „p-p lánc”, a fennmaradó 1,5%-ot pedig a CNO-ciklus adja (CNO = szén-nitrogén-oxigén). Ezen reakciók során a tömeg 0,7%-a sugárzássá alakul (amit Albert Einstein E = mc2 tömeg-energia-ekvivalencia egyenlete ír le). A fő energiatermelő folyamatként azonosított p-p lánc lefolyása két hidrogén-atommag (proton) egyesülésével kezdődik (erre az egyesülésre átlagosan 5 milliárd évet kell várniuk az atommagoknak), így deutérium (nehézhidrogén) képződik. Melléktermékként egy pozitron és egy neutrínó keletkezik. A pozitron azonnal összeütközik egy elektronnal, és energiává (fotonná) alakul. Ezután csak 1,4 másodpercet kell várni, hogy a deutérium egy újabb protonnal egyesüljön és hélium-3 (3He) jöjjön létre. Ezután átlagosan év telik el, míg két hélium-3 egyesül, létrehozva a folyamat végtermékét, a héliumatomot (⁴He), valamint felszabadítva két hidrogénatomot (protont). A folyamatnak létezik egy másik ága, amelyben láncreakciók során berillium (⁷Be) és lítium (⁷Li) is részt vesz végül természetesen ebből is hélium (⁴He) keletkezik. A folyamat matematikai leírása: p + p → ²H + e⁺ + $\nu$_e ²H + p → ³He + $\gamma$ ³He + ³He → ⁴He + p + p vagy ³He + ⁴He → ⁷Be + $\gamma$ ⁷Be + e^- → ⁷Li + $\nu$ _e ⁷Li + p → ⁸Be + $\gamma$ → ⁴He + ⁴He Francis William Aston mutatta ki 1920-ban, hogy megmérve 4 hidrogénatom és 1 héliumatom tömegét, a kettő között nem áll fenn egyenlőség (a hidrogénatomok valamivel nehezebbek), a kettő közti különbség, nagyjából 0,7%, az a tömeg, amely energiává, fotonokká alakul át. Jelenleg a Napban másodpercenként 600 millió tonna hidrogén lép reakcióba, és 596 millió tonna hélium keletkezik, a különbözetet jelentő 4 millió tonna anyagból teljes egészében energia lesz. A Nap teljes élettartama a rendelkezésre álló tömeg és a fényesség alapján a következőképpen becsülhető: t₀ ≈ 0,1 × 0,007 m₀c² / L₀ ≈ 10¹⁰ év (10 milliárd év), ^{ahol azt feltételezzük, hogy a Nap tömegének 0,1 része vesz részt a fenti reakciókban, mivel csak a legbelsőbb magban van elegendően magas hőmérséklet a reakció fenntartásához.} A fúzió jelenlegi paramétereivel számolva a Nap 10 milliárd éves várható életkorának felénél járunk, mivel nagyjából még 5 milliárd évre elegendő a hidrogénkészlet a fúziós reakció táplálására. ### A sugárzási zóna Körülbelül a sugár 20–70%-a közötti gömbhéjban helyezkedik el a sugárzási zóna. Ez a régió az energiaáramlás módjáról kapta a nevét: ebben a rétegben az anyag még elég sűrű és forró ahhoz, hogy a magban keletkezett energia sugárzás, nem pedig hőáramlás formájában haladjon át rajta (ezt az ionizált formában jelenlévő hidrogén teszi lehetővé). A hőmérséklet a magtól kifelé haladva folyamatosan csökken, de még így is rendkívül magas, az alsó „zónahatáron” K, míg a felsőn K. A hőmérséklet-csökkenés rátája alacsonyabb, mint a magasság növekedésével arányos hőcserementes hőmérséklet-csökkenés rátája, ezért nincsenek konvekciók az anyagban. Az anyag sűrűsége a hőmérséklethez hasonlóan csökkenő karakterisztikát mutat, csak sokkal erőteljesebb mértékben. A sűrűség 20 g/cm3-ről (hozzávetőleg az arannyal megegyező értékről) 0,2 g/cm3 értékre ( a víz sűrűségének ötödére) csökken, azaz a hőmérséklet harmadnyira csökkenésével szemben 100-szoros a csökkenés rátája. A sugárzási zóna egyik érdekes tulajdonsága, hogy „feltartja” a fotonokat. A magban keletkező energia fotonok és neutrinók formájában megy végbe, amelyek kifelé indulnak a magból, át a napbelső többi részén, majd szabadon tovább az univerzumba. A nagy áthatoló képességű neutrínók gyakorlatilag szinte akadály nélkül jutnak ki a Napból, ám a fotonok a sűrű sugárzási zónában sorozatos ütközéseken mennek keresztül. Az egy foton által megtehető ún. közepes szabad úthossz, mindössze 2 cm (azaz 2 cm-nyi mozgás után a foton beleütközik egy másik atomba, vagy ionba), amely után a foton visszapattan, szóródik. A foton ide-oda pattogása nyomán átlagosan kb. 1 millió év telik el, mire végül az általa hordozott energia kijut a Napból. ### Tachoklína A helioszeizmológia legfrissebb felfedezése, egy vékony átmeneti réteg a sugárzási és a konvektív zóna között. Ez a réteg jelenti az átmenetet a merev testként forgó belső régiók és a differenciális rotáció jellemezte külső tartományok között. A korábbi feltételezések úgy tartották, hogy a differenciális rotáció átmenete a merev forgásba egy széles tartományt érintő folyamat, ám a legújabb helioszeizmológiai mérések egy meglepően vékony, a Nap sugarának mintegy 4%-át kitevő gömbhéjat mutattak, amelyben mindez végbemegy. Ráadásul az új mérési eredmények arra is rámutattak, hogy valószínűleg ez a réteg a napdinamó, azaz a Nap mágneses mezejének forrása, mivel itt fordulnak elő a különböző rétegek közötti legnagyobb sebességkülönbségek. Mivel a napbelső övekre osztását az energiatranszport módja alapján szokták meghatározni, a tachoklínát szokás a sugárzási zóna részének is tekinteni, mivel az energiaáramlás itt is még sugárzás formájában történik. ### A konvekciós zóna A konvekciós zóna a napbelső legkülsőbb tartománya, értelmezéstől függően a sugár 70%-ától kifelé elterülő, a felszín alatti mintegy km vastag gömbhéjat jelenti. Ez a réteg már nem elég sűrű és forró ahhoz, hogy az energia sugárzás formájában haladjon át rajta, mivel az alsóbb rétegektől eltérően itt már nem elég magas a hőmérséklet az anyag ionozáltan tartásához, a gázok csak részlegesen ionizáltak, amelyek így elnyelik a sugárzás egy részét. Az energia hővezérelt anyagáramlások, konvekciók formájában terjed tovább a napfelszín felé. A konvekciók a folyadékoknál megfigyelt Rayleigh-Bérnard hatás révén jönnek létre úgy, hogy a gázok legkülső rétegét a hőmérsékleti szempontból homogénnek tekinthető alsóbb rétegek folyamatosan fűtik, míg a réteg külső határán hűtő hatás érvényesül. Emellett az anyagban hőmérséklet-különbségek jönnek létre a hő elnyelődésének kisebb különbözőségeiből. Egyes tartományok jobban felmelegszenek, mások kevésbé, így a melegebb részek sűrűsége a környezeténél kisebb lesz, ezért ez a hígabb, melegebb anyag felfelé kezd emelkedni, konvektív cellákat (feltörekvő anyagáramlatokat) alkotva. Az anyag egészen a felszínig emelkedik, a bennük levő energia szétsugárzódik, míg maga az anyag lehűl, átadva a helyét az újabb, feltörekvő hőoszlopnak, míg maga a kihűlt anyag az áramlat szélén lefelé süllyed. A gáz ilyen módon való fel-le „liftezése” a konvekció, míg maguk a belül forró, kívül hideg „buborékok” okozzák a fotoszféra granulációját (lásd lejjebb). #### Differenciális rotáció A konvekciós zóna fő sajátossága, hogy a benne levő anyag a csökkenő sűrűség miatt elveszti szilárdtestkénti viselkedését és a Nap tengely körüli forgása ebben a gömbhéjban átmegy differenciális rotációba. Ez a forgás kétféle differenciálódását is jelenti, egyrészt hogy csillagunk egyenlítői és sarki régiói eltérő sebességgel tesznek meg egy-egy fordulatot (ez az ún. szélességi differenciális rotáció), másrészt azt, hogy a felszín anyaga és a mélyebben levő anyag is eltérő sebességgel tesznek meg egy fordulatot (ez pedig az ún. mélységi differenciális rotáció). #### Meridionális cirkuláció A meridionális cirkuláció, vagy népszerű nevén a „nagy szállítószalag” egy hatalmas, forró plazmaáramlás a Nap felszínén. A plazma cirkulációja az egyenlítőre merőleges síkban, azaz a meridiánsíkban jön létre, összekeverve az egyenlítői és a sarki régiók anyagát (hasonlóan a Föld Golf-áramlatához, csak attól természetesen teljesen más mechanizmusok hatására). A Nap felszínén a meridionális áramlás igen gyenge (összehasonlítva a differenciális rotáció nagyságával csak kb. 20 m/s). Irányát tekintve a felszínen az egyenlítőtől a pólus felé tartó áramlás a Nap belsejében visszafordul, mélysége eléri a km-t és ott egy a pólustól az egyenlítő felé tartó áramlás alakul ki. A Nap belsejében, ahol a sűrűség jóval nagyobb, az áramlás már lassabb, kb. 1–2 m/s körüli érték. Az áramlásrendszernek két ága van, egy északon és egy délen. Sebességét 1996 óta mérik a SOHO műhold segítségével, mindegyik mintegy 40 év alatt tesz meg egy kört. A kutatók szerint a szalag mozgása befolyásolja a napfoltciklust, illetve a napfoltok megjelenését. 2000 és 2010 között a sebessége megnőtt, a kutatók ezt összefüggésbe hozzák az ugyanebben az időszakban tapasztalható eddigi legnagyobb napfolt-minimummal. ## Atmoszféra Mivel a Nap egy ionizált gázgömb (plazmagömb), nincs éles felszíne, a rendkívül nagy sűrűségű mag és a végtelenül ritka napkorona között folyamatos a sűrűségbeli átmenet. A napfelszín és a légkör határának mégis létezik egy fizikailag jól definiálható meghatározása, értelmezése: a Nap „felszínének” egyezményesen azt a felületet tekintjük, ahonnan egy 500 nm hullámhosszú (ez kb. a látható színtartomány közepének felel meg) foton függőlegesen felfelé mozogva $1/e\simeq 0,37$ valószínűséggel még elnyelés nélkül kijut a Nap anyagából. Ez a meghatározás összecseng azzal az értelmezéssel, amely szerint a légkör és a felszín közötti határt az „átlátszóság” jelenti. A látható fény tartományában átlátszatlan gömbhéj még a Nap testének része, az efölötti rétegek alkotják a Nap légkörét (atmoszféráját). A légkör megfelelő eszközökkel a teljes elektromágneses spektrumban közvetlenül is tanulmányozható; a látható fény mellett rádiósugarakat is kibocsát. Sűrűsége jóval kisebb, mint a mélyebben található rétegeké, hőmérséklete viszont rendkívüli szélsőségeket mutat. A Nap atmoszféráját három fő rétegre osztjuk: a fotoszférára, a kromoszférára és a koronára. Olykor a koronától elválasztják még a korona és a kromoszféra között átmenetet képező ún. átmeneti tartományt. ### Fotoszféra A fotoszféra (görög: a fény gömbje) a Nap látható felszíne, a naplégkör legalsó rétege, ahonnan a Nap látható fényének túlnyomó része – több mint 90%-a – származik. Lényegében a csillagunkban termelődött energia ebben a rétegben sugárzódik szét fény formájában. Ez a réteg egy rendkívül vékony (a napbelső és -légkör messze legvékonyabb egysége), mindössze néhány száz kilométer vastag réteg, alsó határa a Nap fentebb – a Kromoszféra fejezetben – definiált felszíne, felső határa a naplégkör azon szintje, ahol a hőmérséklet minimális. Más megközelítésben ez a Nap, mint gázgömb első olyan rétege, amely átlátszó az elektromágneses spektrum látható fény tartományában. A Nap sugarának kevesebb mint egy ezrelékét kitevő vékonyságának köszönhetően a napkorongot éles pereműnek látjuk. A fölötte elhelyezkedő rétegek már annyira ritkák, hogy a Nap látható összsugárzásához nem járulnak számottevően hozzá. A fotoszféra átlátszósága a levegőéhez hasonló, bár kissé kisebb annál. Az átlátszósághoz kapcsolódó optikai jelenség a „peremsötétedés” vagy „szélsötétedés”: a Nap (és más csillagok, óriásbolygók) pereme kevésbé fényes, mint a közepe. A napkorong közepén a merőleges rálátás miatt mélyebb, ezáltal melegebb, fényesebb rétegekbe látunk le, míg a szélén a lapos szögű rálátás csak kevésbé mély, ezáltal kevésbé meleg és fényes rétegekig hatol le. Az átlátszóság, így a benne megjelenő jelenségek miatt ez a Napnak az a része, amely szabad szemmel, illetve távcsővel (biztonsági okokból speciális fényszűrő alkalmazásával), megfigyelhető, így ez jelenti a Napmegfigyelés fő területét. A fotoszféra alsó határától a felsőig a hőmérséklet 6500 kelvinről 4400 kelvinre, a sűrűség 10⁻⁶ g/cm³-ről 10⁻⁸ g/cm³-re, a nyomás 10⁴ pascalról 600 pascalra csökken (a sűrűség még a fotoszféra alján sem éri el a levegő sűrűségének egy ezrelékét). A kilépő sugárzás összességében ugyanannyi energiát szállít, mintha egyetlen, 5785 K hőmérsékletű felületről származna, ezért ezt tekintjük a Nap effektív hőmérsékletének. A színképelemzések során kiderült, hogy ebben az alacsony hőmérsékletű rétegben olyan bonyolultabb molekulák is jelen vannak, mint a szén-monoxid vagy a víz. A fotoszféra megfigyelései számos, főként a mágneses mezőhöz köthető jelenséget azonosítottak. Ilyenek a napfoltok, a granuláció, a napkitörések. #### Granuláció, szupergranuláció Bár a szabadszemes megfigyelők számára a Nap homogénnek látszik, csillagunk felszínének jellegzetes szemcsés megjelenése van, amelyet – megfelelő biztonsági rendszabályok betartása mellett – már kis távcsöveken keresztül is megpillanthatunk. A Nap felszíne lényegében úgy néz ki, mint egy fazék forrásban levő víz. A fotoszféra jellegzetes szemcsés szerkezetét, a granulációt a konvekciós zónából hőoszlopok formájában feltörő, majd lehűlve visszaáramló gáz hozza létre. Egy ilyen granula, azaz szemcse tipikusan 500 km átmérőjű. A granulák jellemzően kerek vagy sokszög alakúak, bennük a feláramlás sebessége 5–7 km/s, közöttük pedig a lehűlt, süllyedőben levő gáz található. Átlagos élettartamuk 10–20 perc, folyamatosan változtatják az alakjukat keverednek más granulák anyagával. Ezek a felszíni alakzatok a Földről – tudományos igényű vizsgálatok számára – nehezen figyelhetők meg a légkör zavaró hatása miatt, alapos tanulmányozásukra csak az űrkorszakban nyílt lehetőség, majd a 21. század távcsőfejlesztései, a számítógép-vezérelt adaptív optikák fejlődése teremtette meg a lehetőséget a földi megfigyelésekre is. A granulák képesek óriási szerkezeteket is alkotni, ezek a szupergranulák. A szupergranuláció több száz granulákból létrejött, akár km átmérőjű ugyancsak rövidebb életű rendszer, 1–2 napos élettartammal. Ez azonban nem figyelhető meg optikai úton, a szupergranulákat a vízszintes sebességeloszlás mérésével lehet kimutatni. A szupergranulákban a plazma áramlási sebessége 0,5 km/s körüli. #### Napfoltok, napfáklyák A napfelszín talán legrégebben felfedezett jelensége a napfolt-tevékenység. A csillagászattörténet főként az európai kultúrkör történeti emlékeire támaszkodik, így kevéssé ismert tény, hogy az i. e. 4. században történt az első napfolt-megfigyelés, kínai csillagászok által. Gan De és két társa, Si Sen és Vu Csian írták le először a napkorongon látható sötét foltokról. Kétszáz évvel később pedig már a napfoltok formájáról is születtek leírások. A megfigyelésekkel kapcsolatos feljegyzések sajnos nagyrészt elvesztek, így az első tudományos értékű – jól dokumentált – megfigyelések valóban Galilei első távcsöves eredményei lettek. A távcső csillagászati alkalmazása a jelenség részletes megismerését is lehetővé tette. A napfoltok a fotoszférában található, a környezetüknél 1–2 ezer kelvinnel alacsonyabb hőmérsékletű – jellemzően 4000 K hőmérsékletű –, sötét területek. A napfoltok általában csoportokban jelentkeznek, melyek ellentétes mágneses polaritású vezető és követő részekre oszthatók, polaritásuk a Nap északi és déli féltekéjén ellentétes. Egy különálló napfolt mérete jellemzően a Földdel összemérhető nagyságú. Két jól megkülönböztethető részük van: a belső, sötétebb terület, az umbra és az ezt övező a világosabb, szálas szerkezetű zóna, a penumbra. Azonban a napfoltok nemcsak optikai jelenségként értelmezhetők, hanem „kézzelfogható” objektumok, a napfelszín „gödrei” is egyben. Az ún. Wilson–effektus elmélete szerint a lehűlt gáz összezsugorodik, ezért közelebb kerül a Nap belsejéhez, azaz a hidegebb napfolt a felszínen mélyedésként jelenik meg. A napfoltok élettartama általában néhány nap, de a nagyon nagy példányok élettartama több hét is lehet. Alakjuk legtöbbször közelítőleg kör, ám változatos skálán változik, ovális, vagy csepp alakú foltok is bőven akadnak. A jelenség magyarázata a mágneses mező és az energiaszállítási rendszer kölcsönhatásából vezethető le: a napfoltoknál a felszínt áttörő mágneses erővonal-kötegek a hőt szállító áramlások ellen hatnak a konvektív zónában és akadályozzák az energia szállítását a felszínre. Ennek eredményeképpen alakulnak ki az alacsonyabb hőmérsékletű foltok, amelyek kevesebb fényt bocsátanak ki. A napfolttevékenység hosszútávú megfigyelése ciklikusságot mutatott ki a napfoltok számának alakulásában. Átlagosan 11 év alatt zajlik le az a folyamat, amelyben először erőteljesen megnövekszik, majd ugyanilyen erőteljesen lecsökken a napfoltok előfordulása. A ciklus során nemcsak a foltok száma, hanem elhelyezkedése is változik. A napciklus kezdetén a foltok a 35–45°-os heliografikus szélességeken jelennek meg (általában a 45° szélességnél magasabban nem fordul elő napfolt). A napciklus előrehaladtával a felbukkanó új foltok az egyenlítőhöz egyre közelebb tűnnek fel. Ha a foltok vándorlását egy diagramon ábrázoljuk, egy jellegzetes mintázatot, az ún. pillangódiagramot kapunk. A 11 éves ciklus összefügg a Nap ugyanilyen időközönként bekövetkező mágneses pólusváltásával, ám ennek mechanizmusát még nem ismerjük pontosan. Az egyes ciklusokban nem egyforma a napfolt aktivitás változása, vannak olyan ciklusok (vagy ciklus-sorozatok), amelyekben mégsem növekszik meg a napfoltok száma drasztikusan. Ilyen gyengébb ciklust figyeltek meg 1650 és 1710 között, az ún. Maunder-minimum idején. Ebben az időszakban a Földön egy átmeneti globális lehűlés volt megfigyelhető, az ún. „kis jégkorszak”, amelyet kutatók szoros összefüggésbe hoznak a Nap aktivitásának csökkenésével. Bár a tudomány akkori fejlettségi szintje (főként a mérési adatok hiánya) nem teszi lehetővé a pontos modellezést, kutatók úgy hiszik, hogy a Nap energiakibocsátása csökkent – ennek látható jele volt a napfoltok számának csökkenése –, amely befolyásolta a felsőlégköri ózon képződését, ezzel felborítva a légkörzés tartós folyamatait, megváltoztatva az éghajlati tényezőket. A napfáklyák a fotoszféra felső tartományában lévő, a környezetüknél 300 fokkal magasabb hőmérsékletű felhők, amelyekből a napfoltok környékén világosabb gyöngyszerűen összefűzött szerkezetek alakulnak ki. Ezen szerkezeteket nevezzük fáklyamezőnek, ennek elemeit fáklyáknak. #### Flerek A fler a naplégkör egy korlátozott részének hirtelen (percek alatti) erős kifényesedése a röntgentartományban és esetleg más hullámhosszokon, amit lassú (mintegy fél óra-óra alatti) elhalványulás követ. (A fler kifejezés az angol flare – kifényesedés, erős fény – magyarosan átirata.) A flert gyakran szokták a napkitörés szinonimájaként használni, utóbbiak azonban inkább a napkorona eruptív jelenségei, míg a flerek a fotoszféra mágneses eredetű kifényesedései. A legtöbb fler a mágneses tartományban figyelhető meg, ám a legnagyobbak hullámhossza a fény tartományaiban nyúlik át, elsősorban a hidrogén $H_\alpha$-vonalának hullámhosszára (ezek az ún. $H_\alpha$-flerek), ám a kivételesen nagyok bármiféle speciális szűrő nélkül a teljes látható spektrumban érzékelhetőek. A flerjelenség oka a mágneses energia hirtelen felszabadulása a mágneses átkötődésnek nevezett folyamatban. Az átkötődés során a mágneses tér szerkezete leegyszerűsödik, energiája lecsökken. A felszabaduló energia a plazmában jelenlevő töltött részecskék (elektronok, protonok, atommagok) mozgási energiájává alakul, így az átkötődési pontból két átellenes részecskenyaláb indul ki. ### Kromoszféra A Nap légkörének a fotoszféra fölötti rétege a kromoszféra. Nevének jelentése színes gömbréteg, mert a napfogyatkozások során vörös fényben ragyog. Vörös fényét a hidrogénnek köszönheti a normál megfigyelési körülmények között átlátszó réteg. A kromoszférában uralkodó hőmérsékleten a hidrogén egy foton kibocsátása közben tér vissza az első gerjesztett állapotából, így a sugárzás túlnyomó része a hidrogén 656,3 nm hullámhosszúságú élénkvörös, ún. $H_\alpha$-vonalban történik. A réteg nem stabil, vastagsága 500–3000 km között változik. A kromoszféra alsó határa definíció szerint a Nap leghidegebb régiója, ahol a hőmérséklet 4500 kelvinre csökken. A kromoszférában azonban a hőmérséklet felfelé haladva ismét növekedésnek indul, és a réteg nagy részében 6–7000 K között mozog, tehát a kromoszféra valamivel melegebb a fotoszféránál. Végül a kromoszféra legtetején a hőmérséklet meredeken emelkedni kezd; a kromoszféra felső határát egyezményesen a K hőmérsékletű szinten vonják meg. A hőmérséklettel ellentétben az anyag sűrűsége a kromoszférában is tovább csökken, 10⁻⁸ g/cm³-ről 10⁻¹⁶ g/cm³-re. A kromoszférát vizuális megfigyelés esetén spektrohelioszkóppal, vagy fényképeket készítő spektroheliográffal, illetve különféle színszűrők segítségével lehet tanulmányozni. Színképelemzésre csak teljes napfogyatkozások alkalmával nyílik lehetőség, mert egyébként a fotoszféra színképe elnyomja a kromoszféráét. A kromoszférába gyakran felnyúlik a fotoszféra granulációja, ún. flokkuluszok formájában. A kromoszféra legjellegzetesebb képződményei azonban a napfogyatkozásokkor megmutatkozó szálas szerkezetet alkotó szpikulák és szintén a napfogyatkozások fő látványosságának számító protuberanciák. #### Szpikulák A kromoszféra jelenségei közül a leggyakoribbak a sok helyen kinyúló, fűszálakra vagy tüskékre emlékeztető, ún. szpikulák. Felfedezésük Angelo Secchi nevéhez fűződik, még 1875-ből, később nevezték el a csillagászok szpikuláknak őket (az angol spike – tüske – szó kapott egy latin kicsinyítőképzőt: spicule). A legfrissebb kutatási eredmények a szpikulákat is összekötik a Nap mágneses mezejével: az 5 perces periódusú p-módusú oszcillációk keltik azokat a lökéshullámokat, amelyek a plazmát a mágneses fluxuscsövek mentén felfelé mozgatják, így a mágneses erővonalak mentén hosszú, „tüskeszerű” gázáramlások jönnek létre. A szpikulák nagyjából 1000 kilométer átmérőjű, ám akár 6–10 ezer kilométer magasságba is felnyúló szálakká nyúlnak. Az anyag bennük 20–30 km/s sebességgel áramlik felfelé, majd elérve a maximális magasságot visszahullik a kromoszféra aljára. A folyamat mindössze 5–10 percig tart, egy-egy szpikula élettartama ilyen hosszú, aztán elenyészik és másik jön létre. Egyszerre hozzávetőleg aktív szpikula lehet a napfelszínen. #### Protuberanciák, filamantek A protuberanciák a Nap fotoszférájából a kromoszférába emelkedő, nagyságrendileg 10–100 ezer kilométeres gáznyúlványok. A protuberanciák anyagát a Nap felszínéből kiemelkedő mágneses erővonalak tartják lebegő állapotban. A nyugodt protuberanciák élettartama több hét, az aktív (robbanó) protuberanciák gyorsan változnak, anyaguk ritkán ki is repülhet a Napról. A napkorong peremén a protuberanciák világosak, a korong előtt sötétek, utóbbi esetben filamenteknek is nevezik őket. ### Átmeneti réteg A naplégkörnek a még „hideg” kromoszféra és a rendkívül forró napkorona között elhelyezkedő részét átmeneti rétegnek nevezzük. Ez a tartomány rendkívül vékony, mindössze néhány száz kilométer széles és itt játszódik le a hőmérséklet K-ről a millió kelvines tartományokba történő ugrásszerű növekedése. Az átmeneti réteg megfigyelése a legújabb keletű a naplégkörben: ezen a hőmérsékleten a hidrogén ionizálódik, ami miatt nehéz a megfigyelése, helyette más elemek emisszióját kell segítségül hívni, amelyek színképvonalai azonban áttolódnak az ibolyántúli tartományba, amelyet azonban csak űreszközökről lehet megfigyelni. Ha a naplégkör gömbszimmetrikus lenne, amint azt a legegyszerűbb modellek felteszik, akkor ez egy rendkívül vékony réteg lenne a kromoszféra és a korona között. A naplégkör ezen felső rétegei azonban igen távol állnak a gömbszimmetriától, ezért – mint a TRACE (Transition Region and Coronal Explorer) amerikai űrobszervatórium felvételei megmutatták – az átmeneti tartomány túlnyomó része nem egy réteg, hanem egy igen bonyolult, térben és időben változó finom struktúra, amely az egész napkoronát áthatja. Mindazonáltal az ilyen hőmérsékletű gáz a naplégkör térfogatának csak nagyon kis hányadát teszi ki. A klasszikus értelemben vett, rétegszerű átmeneti tartományt csupán az aktív vidékek fölött sikerült megfigyelni az ún. moha képében. ### Korona A napkorona a Nap légkörének ritka és kiterjedt legkülső része, ahol a hőmérséklet meghaladja a félmillió kelvint. A hőmérséklet tipikus értéke 1–2 millió K, a sűrűségé 10⁹ részecske/cm3, szemben a fotoszférával, amely 10¹⁷ atomot tartalmaz köbcentiméterenként. A korona sokkal kiterjedtebb, mint a Nap maga; 17 millió kilométeres távolságig mutatható ki a jelenléte. Éles külső határa nincsen. Magas hőmérséklete miatt a koronában a részecskék hőmozgásból adódó sebessége könnyen eléri a szökési sebességet, ezért a napkorona anyaga folytonosan szökik (miközben alulról pótlódik), ebben a folyamatban keletkezik a Napból kiinduló plazmaáramlás a napszél. A napkorona sokkal átlátszóbb, mint az alatta levő rétegek, saját fényét azonban a sokkal fényesebb fotoszféráé általában elnyomja. A korona azonban így is megfigyelhető. A teljes napfogyatkozások idején akár szabad szemmel is (a védekezésre ilyenkor is gondolni kell), vagy koronagráfnak nevezett speciális távcsövekkel, melyekben egy korong kitakarja a Napot, ezzel „mesterséges napfogyatkozást” idézve elő. Speciális, professzionális megfigyelések tehetők röntgentartományban, kihasználva, hogy a naplégkör alig néhány ezer fokos alsóbb rétegei nem elég forrók ahhoz, hogy ilyen nagy energiájú sugárzást bocsássanak ki, a több millió fokos korona viszont igen, végül rádióteleszkópokkal, mivel a koronában végbemenő egyes jelenségek rádiósugárzást gerjesztenek. Mivel a röntgensugárzást a földi légkör elnyeli, s az égbolt háttérfényessége a korona megfigyelhetőségét a látható tartományban is erősen korlátozza, a korona megfigyelésére a földfelszínnél sokkal alkalmasabbak az űrobszervatóriumok. Az optikai színképek alapján a korona négy komponensét (K-, X-, E-, és F-korona) szokás elkülöníteni: - K–korona (fehér korona): a látható fény tartományában lényegében fehér fénnyel világítónak láthatjuk a koronát (napfogyatkozások alkalmával ezt láthatjuk a jelenség leglátványosabb részének), ez a látható korona. A napciklus előrehaladtával alakja folyamatosan változik, maximum idején közel gömbszimmetrikus, minimumkor hosszan elnyúlt alakú. - E–korona (emissziós korona): az összetevőire bontott fényben figyelhetjük meg az emissziós koronát, amelyben fényes, emissziós vonalak figyelhetők meg, különböző fémek sokszorosan ionizált ionjainak vonalai. A legismertebb koronavonalak például a tizenháromszorosan ionizált vas (Fe XIV) zöld, a tizennégyszeresen ionizált kalcium (Ca XV) sárga, és a kilencszeresen ionizált vas (Fe X) vörös vonalai. Ezen ionok felfedezése szolgáltatta a bizonyítékot később a korona millió fokos extrém hőmérsékletére. - X–korona (röntgen korona): a röntgentartományban is a millió fokos hőmérséklet kísérleti bizonyítékát találjuk, mivel az alacsonyabb hőmérsékletű szférákban nincs elég energia ilyen sugárzás kibocsátásához, itt viszont van. Ebben a környezetben sikerült felfedezni az ún. koronalyukakat, amelyek a mágneses tér nyitott szerkezetének nyomai. A színképek alapján egy negyedik koronát is megkülönböztetünk, amely azonban már nem tekinthető szorosan a napkorona részének, ez már a bolygóközi tér porszemeiről visszaverődő fény: - F–korona (Fraunhofer-korona): az E-korona emissziós (kibocsátási) vonalaival ellentétben az F-korona a Fraunhofer vonalakból, azaz a sötét elnyelési vonalakból rajzolódik ki. #### Korona anyagkidobódás A napkoronából kiinduló, ám a fotoszféra flereihez kapcsolódó jelenség a korona anyagkidobódás (régebbi nevén koronatranziens, angolul CME – Coronal Mass Ejection). A flerek kipattanása folyamán végbement mágneses erővonal-átrendeződésnek olyan következménye is lehet, hogy az aktív vidék fölötti mágneses fluxuskötegek elszakadnak a felszínhez közeli részeiktől és szabaddá válva óriásira (a napátmérő sokszorosára) fúvódnak fel majd nagy sebességgel eltávoznak a Naptól. A korona-anyagkidobódások a Naprendszer legnagyobb összefüggő alakzatainak tekinthetők. A felfúvódásnak az az oka, hogy az elszakadás után a fluxuskötegben uralkodó mágneses nyomással és az erővonalak görbültsége miatti feszültséggel immár semmi nem tart egyensúlyt. Az alakzat egy olyan gigantikus buborékként képzelhető el, melynek összetartó ereje nem a felületi feszültség, hanem a mágneses tér. Egy átlagos anyagkidobódással kilövellt anyag tömege kb. egymilliárd tonna lehet (a fenti táblázat alapján a nyugodt Nap ennyit kb. negyedóra alatt bocsát ki a napszél révén), sebessége 20 km/s-tól 1200 km/s-ig terjedhet. ### Helioszféra A helioszféra nem tekinthető a naplégkör részének, ám bizonyos szempontból mégis az: a napkoronán túl elterülő térrészt a Napból származó és folyamatosan pótlódó részecskék töltik ki. A nap magjától kifelé folyamatosan csökken az anyag sűrűsége, ez a folyamatos csökkenés folytatódik tovább a koronán túl is, a Naprendszer egészét kitölti a napszél gázárama és az általa hordozott részecskék. Fizikai szempontból tehát a Nap anyaga egész a Naprendszer gázdinamikai határáig, a heliopauzáig tart. A helioszféra tehát a napkorona és a heliopauza közötti térrészt, azaz a bolygóközi teret jelenti. A heliopauza hozzávetőleg 100 CsE távolságban van, így a helioszféra egy ilyen méretű buborékot jelent, amelyet a Nap anyaga és gravitációs, mágneses, elektromágneses sugárzási hatásai uralnak. Ez a méret, a buborék alakjával együtt folyamatosan változik, függően a csillagszél nyomásától (amely a napciklussal változik) és a szomszédos csillagok csillagszeleinek nyomásától. A „buborék fala” nem más, mint a napszél és a külső csillagszelek erejének kiegyenlítődését kirajzoló vékony gömbhéj, a lökéshullámfront. A heliopauza határát hamarosan eléri a Voyager–1 szonda, majd később a Voyager–2 is. ## Kémiai összetétele A Napot két fő alkotóelem építi fel, a hidrogén és a hélium (előbbi 92,1%-át, utóbbi pedig 7,8%-át képviseli számosság szerint - tömeg szerint a hélium 27,4%). Ezek mellett számos további – a csillagászat által „fémek” gyűjtőnéven említett – kémiai elem fordul elő, elsősorban a számosság szerint 0,1%-nyi, a csillag tömegének kb. 1,9%-át kitevő, leggyakoribb elemek, a nitrogén, az oxigén, a szén, a vas, a magnézium, a szilícium, a kén és a nemesgázok. Megfigyelési technikáink azonban csak arra elegendőek, hogy a fotoszféra pillanatnyi összetételét megfigyeljük, a Napban az anyagok eloszlása korántsem homogén, ráadásul dinamikusan változik, így a fotoszféra összetétele nem reprezentálja pontosan a csillag anyagösszetételét. A magban magfúziós folyamatok zajlanak, amelyek során a hidrogén folyamatosan héliummá alakul át, ezért a belső régiókban a Nap sokkal nagyobb százalékban tartalmaz héliumot, mint a külső régiókban (ezt a jelenséget az tartja fenn, hogy a mag és a fotoszféra között nincsenek jelentősebb közvetlen konvekciós áramlások, amelyek elkevernék, homogenizálnák a Nap anyagát). A Nap fő alkotóelemeinek összetétele tehát folyamatosan változik a fúziós folyamat miatt. A hidrogénnél és héliumnál nehezebb anyagok részaránya nem változik, mivel ezek nem vesznek részt a fúzióban. A csillagfejlődés egy későbbi szakaszában, amikor a hidrogén már átalakult héliummá és beindul a héliumégető fázis, akkor fog a Napban néhány nehezebb elem keletkezni (a lítiumtól egészen a szénig terjedően). A megfigyelt fotoszférán belül azonban a fémes anyagok összetétele is változik az idő múlásával (még ha globálisan nem is változik az összetételük), mivel nagyobb tömegük miatt ezek folyamatosan a mag felé süllyednek és lassan kiürülnek a külső régiókból. Csillagunk kémiai összetételét elsősorban a színképelemzés módszerével határozzák meg, amely a Nap (a napfény elemzéséből megállapítható) energiasugárzásának egyenetlenségeiből képes az objektumban előforduló kémiai elemek kimutatására. ## A mágneses mező A Nap erős mágneses térrel rendelkezik, amit valószínűleg a töltéssel rendelkező anyagtömegek mozgása idéz elő a konvektív zónában, illetve a sugárzási zóna felső részének tekinthető tachoklínában. Csillagunk mágneses mezeje azonban nem hasonlít mindenben a Föld dipól mágneses mezejéhez, hanem attól sokkal bonyolultabb, változó intenzitású, irányú és szerkezetű mező jellemzi. A Nap összes anyaga képlékeny plazma állagú, ez teszi lehetővé, hogy az egyenlítői területei gyorsabban forogjanak, mint a sarkvidékek, ezt nevezik differenciális rotációnak. Az eltérő forgási sebesség miatt a Nap mágneses mezejének erővonalai időről időre összegabalyodnak és mágneses hurkok formájában elszakadnak a felszínétől, drámai napkitöréseket okozva ezzel. A 11 évig tartó napciklus során ezek a zavarok egyre gyakoribbá és erőteljesebbé válnak, és végül bekövetkezik a mágneses pólusok felcserélődése. Emellett a ciklikusság mellett a mágneses aktivitás felelős a Napon megfigyelhető szinte minden jelenségért: a napfoltokért, a fáklyamezőkért, a flerekért és napkitörésekért. A Nap forgó mágneses mezője a bolygóközi anyagban létrehozza a helioszférikus mágneses teret. Ez a plazmából álló szerkezet betölti szinte az egész Naprendszert, jelenlétét a Nap mágneses mezejének a Föld közelében érzékelhető erőssége is bizonyítja. A Nap közelében 10⁻⁴ tesla értékű mágneses mező erőssége a Földnél még mindig 10⁻⁹ tesla, pedig a számítások szerint csak 10⁻¹¹ tesla lehetne, ha a bolygóközi plazma nem erősítené fel. ## A Naprendszer Központi csillagunk nem egymagában álló objektum, hanem egy égitestekből, porból és gázokból, valamint különböző kölcsönhatásokból álló rendszer – a Naprendszer – központi objektuma, amelyet a Nap gravitációja tart egybe. A rendszer határait csillagunk gravitációja jelöli ki, amely mindaddig terjed, ahol már egy másik csillag gravitációs hatása válik erősebbé. Ezen belül helyezkedik el az ún. helioszféra, amelynek burka szintén felfogható a Naprendszer egyfajta határaként. Ez a burok a csillagközi anyagban a Nap által keltett napszél által tisztára fújt buborék, amely addig terjed, ahol más csillagok szeleinek hatása nagyobb már. A Naprendszer két logikai részre osztható, a belső Naprendszerre és a külső Naprendszerre. Ezeket a csillagkeletkezési folyamat során visszamaradt anyag akkréciós korongjából keletkezett objektumok eltérő fizikai tulajdonságai különböztetik meg (a belső Naprendszer a kőzetbolygók és holdjaik és a szintén kőzetekből felépülő kisbolygók és törpebolygók birodalma, míg a külső Naprendszer a gázokból és különböző jegekből felépülő óriásbolygók, óriásholdak és üstökösmagok hazája). A Naprendszert teljesen betölti a napszél, a csillagunkból kiinduló folyamatos részecskeáramlás, amely kölcsönhatásba lép az égitestekkel, létrehozva az űridőjárást. ## Helye a galaxisban és a világegyetemben Napunk a Tejútrendszer csillaga, a galaxis Orion-karjának belső peremén, a központi fekete lyuktól 25 000 ± 1000 fényévre kering ellipszis alakú pályáján. Átlagosan pályamenti sebességével nagyjából 226 millió évente tesz meg egy kört a galaxis központja körül, azaz ennyi idő alatt telik el egy kozmikus év. A Nap a Tejútrendszeren belüli, az ún. Lokális Csillagközi Felhőn halad keresztül éppen, amely egy 30 fényév átmérőjű sűrű anyagfelhő egy nagyobb, 300 fényév átmérőjű üres alakzat, a Lokális Buborékon belül. A sűrű anyagfelhő a Napunk csillagszele által fújt buborékon kívül fekszik, ezt a térrészt több ezer fokos plazma tölti ki, amely korábbi szupernóva robbanások eredménye. A Napnak megfigyelhető a keringéséből adódó saját mozgása is, amelynek látszólagos iránya a Lant és a Herkules csillagkép között, a Vega csillaghoz közeli, ún. Apex-pont felé mutat. Csillagunk környezete meglehetősen ritka, egy tíz fényéves körzetben mindössze hét csillagrendszer 11 csillaga található. Legközelebb – 4,4 fényévnyire – az Alfa Centauri hármas rendszere található, jelenleg (a szomszéd rendszer csillagainak egymás körüli keringése folytán) ennek legkisebb tagja, a Proxima Centauri (más jelöléssel, az Alfa Centauri C) vörös törpe esik a legközelebb hozzánk. A Nap az ún. galaktikus lakhatósági zónában kering a Tejútrendszeren belül, ami sokban segített az élet kialakulásában. ## Hatások a Földön ### Sugárzási hatások A napaktivitás hatása a Földön és környezetében is érzékelhető. Mivel a Földnek van saját mágneses tere, a napszél nem tud közvetlenül belépni a légkörbe, hanem előbb a Van Allen-övben gyülemlik fel. Az övezet belső részén főleg protonok, míg a külső részén elektronok találhatóak, és a sugárzása időnként műszaki problémákat okoz a műholdaknál. A Van Allen-öv köríveket alkot a Föld körül, amelyek a sarkok közelében metszik egymást. Az energia nagy része idővel kitör az övezetből és belép a légkör legfelső részébe, ahol sarki fény formájában láthatóvá válik. A sarki fény mágneses pólusok környékén, többnyire a 65. földmágneses szélességi fokon belül látható, de a napfolttevékenység felerősödése idején az egyenlítőhöz közelebb fekvő területeken is megfigyelhető. Az erősebb napviharok megzavarják a navigációs és hírközlő műholdak működését, bizonyos repülőjáratokat, a GPS-t, a nemzetközi banki műveleteket vagy akár a mobiltelefonok használatát is korlátozhatja. A napvihar hatással van a pólusok közelében haladó repülőgépek navigációs műszereire, rádiós kommunikációjára, személyzetére és utasaira is. Érintett repülési útvonalak például a New York–Tokió, a New York–Hong Kong és a Peking–Chicago viszonylatok. A kritikus időszakokban ezek használatát korlátozzák, illetve a gépeket más (hosszabb) útvonalra terelik. 1989-ben egy napvihar következtében Québec lakosainak egy része hat napig áram nélkül maradt. ### A napenergia A Nap energiája elsősorban közeli ibolyántúli, látható és infravörös sugárzás formájában hagyja el a csillagot, de a Nap kisebb mennyiségben mindenféle más frekvenciájú elektromágneses sugárzást is kibocsát, a gamma- és röntgensugaraktól egészen a rádióhullámokig. A Napból másodpercenként kisugárzott energia teljes mennyiségét a Nap sugárzási teljesítményének nevezzük, ez az érték 3,86·10²⁶ watt. A kisugárzott energiamennyiségnek kevesebb mint tízmilliárdod része, 174 petawatt (10¹⁵ watt) energia éri el a Földet a légkör felső részén, amelynek nagyjából 30%-a elnyelődik a felhőkben, óceánokon és a szárazföldeken. Az elnyelt energia melegíti az őt elnyelő közeget, ez a hőteljesítmény a beesési irányra merőleges felületen mérve 1,36 kW/m2 (ezt nevezik napállandónak), a földfelszínen mérve ideális esetben ~1 kW/m2 hőteljesítmény mérhető. A Nap energiája hozza létre az ún. kozmikus lakhatósági zónát, azt a Nap körüli gömbhéjat (egy bolygó pályájára értelmezve pedig sávot), amelyen belül az energia elegendő a víz folyékonyan tartásához. A napenergia a legbővebben rendelkezésre álló megújuló energiaforrás, a Földet a Napból annyi energia éri el egyetlen óra alatt, mint amennyit az emberiség egy egész év alatt fogyaszt el más energiahordozókból. Azonban jelenleg ezen energia csak elenyésző töredékét hasznosítjuk, elsősorban technikai korlátok miatt, másodsorban a napenergia változó elérhetősége miatt (éjjel nincs napenergia utánpótlás, magasabb földrajzi szélességeken télen lényegesen kevesebb energia érkezik, mint nyáron, illetve a felhős napokon is kevesebb energia éri a felszínt, mint napsütéses időjárás esetén). A napenergia hasznosítása az előállítás szempontjából történhet passzív, vagy aktív módon. A passzív módszer az üvegházhatás jelenségét használja fel, amikor megfelelően megválasztott anyagokkal (pl. üveg, műanyag fólia) a hőenergia csapdába ejthető és létesítmények fűtésére használható. Az aktív módszer napkollektorok vagy napelemek alkalmazását jelenti, amikor a napenergiát hő- vagy elektromos energiává alakítják és ezt a másodlagos energiát használják fel. Felhasználási szempontból az energia többféle felhasználás szerint csoportosítható. Eszerint a napenergia használható épületek fűtéséhez, mezőgazdasági termelés hőszükségletének előállításához, vízmelegítéshez, desztillációhoz (tengervíz sótlanítás és/vagy sólepárlás), elektromos áram előállításhoz (naperőművek), járművek meghajtásához, űreszközök energiaellátásához, elektromos eszközök (pl. zsebszámológépek, mobiltelefon-töltők, stb.) közvetlen áramellátásához. A napenergia el nem nyelt része visszasugárzódik a világűrbe. Ehhez köthető napjaink egyik legégetőbb környezeti problémája, a globális felmelegedés is (legalábbis a legvalószínűbbnek tartott magyarázat szerint). Az ipar, a háztartások és a közlekedés által a légkörbe juttatott üvegházhatású gázok az űrbe visszasugárzódó energia egy részét csapdába ejtik, egyre nagyobb hőmennyiséget akkumulálva a légkör burkán belül, a bolygó felszínén mért hőmérséklet emelkedését okozva. ### Élettani hatások #### Az emberi szervezetre gyakorolt hatása Szabad szemmel a Napba nézni fájdalmas és átmeneti vakságot okozhat, ugyanis ebben az esetben 4 milliwatt napenergia érkezik a retinára, ami kissé felmelegíti és bizonyos esetekben – de nem jellemzően – maradandóan károsítja azt. Ez indokolja a napfogyatkozások alkalmával védőszemüveg használatát is. Továbbá az UV-sugárzás az évek során akkor is károsíthatja a szemet, ha nem nézünk bele közvetlenül a Napba. Orvosi szempontból megoszlanak a vélemények a Nap szervezetünkre gyakorolt hatásaival kapcsolatban. A bőrgyógyászok kutatásai szerint az UV-A sugarak a bőr korai öregedését okozzák, míg az UV-B-sugárzás nagymértékben megnöveli a bőrrák és a szürke hályog előfordulását. A túlzott és védekezés nélküli napozás hatására bőrünk ráncossá, rugalmatlanná válhat. Az ismétlődő leégések rákos folyamatokat indíthatnak el. Jótékony hatása viszont, hogy a Nap ibolyántúli tartománya biztosítja, hogy szervezetünkben D-vitamin keletkezzen, ami nélkül csontozatunk és immunrendszerünk elgyengülhet. A nap melegének hatására az erek kitágulnak, fokozódik a bőr vérellátása, felgyorsul a salakanyag-eltávolítás, javul a sejtek tápanyagellátása és kedvezően hat az anyagcsere-folyamat enzimjeinek működésére is. Egyes bőrbetegségek kezelésére, mint az ekcéma vagy a pikkelysömör, kifejezetten ajánlott. Depresszió kialakulásának megakadályozására vagy ellensúlyozására a napozás az egyik leghatékonyabb természetes terápia. A klorofill a növények által felszívott és átalakított napenergia, amely a „növény vére”. Az ember egészségének tekintetéből a klorofill ugyanolyan fontos, mint a napfény. A klorofill bizonyítottan pozitív hatású a rák számos fajtájának és az érelmeszesedésnek a megelőzése és gyógyítása szempontjából. Számos tudományos kutatási eredmény bizonyítja, hogy alig létezik olyan betegség, amelynél ne lehetne klorofillal javulást elérni. #### Hatások a növényi szervezetekre A növények jelentős része (és bizonyos baktériumok) létfenntartásukhoz a napenergia felhasználásával állítják elő az energiát. Az ún. fotoszintézis nevű folyamat során a fényenergia kémiai energiává alakul. A fotoszintézisben a levegőben található szén-dioxidból, a talajból nyert vízből és a fényenergiából a növények szénhidrátot állítanak elő, míg a folyamat melléktemékeként oxigén szabadul fel. A földi növényzet által a fotoszintézis során felhasznált energiamennyiség évi 3000 exajoule, amely a teljes bolygót érő besugárzás 1 ezrelékét sem teszi ki. ## A tudományos megismerésének története ### Korai elméletek, megfigyelések A Napot számos ókori civilizációban természetfeletti jelenségnek tekintették és istenként – Egyiptomban például főistenként (Amon, Aton) – tisztelték. Ugyanakkor ugyanezen civilizációk behatóan tanulmányozták a Napot (és a többi égitestet), amelyre mezőgazdasági előrejelzési, vagy hajózási, navigációs ismeretek fejlesztése miatt volt szükség. Ezen megfigyelések első – mai értelemben vett – tudományos eredményét a milétoszi Thalész, matematikus nevéhez köti a tudománytörténet az i. e. 7. századból: a görög tudós megfigyelései alapján kimondta, hogy a Holdat a Nap világítja meg, ezzel saját fénnyel rendelkező és nem rendelkező égitestekre osztályozta az égi objektumokat (a Napot pedig az előbbi csoportba sorolta be). Nagyjából fél évszázaddal később Püthagorasz vetette fel a Hold fázisváltozásainak megfigyeléséből, hogy a Föld, a Hold és a Nap gömbölyű. Ezt a tételt az i. e. 3. században nem kisebb gondolkodó igazolta, mint Arisztotelész, amelyet kiegészített azzal a nap- és holdfogyatkozások megfigyeléséből levezetett felismeréssel, hogy a Föld–Hold és Föld–Nap távolságok különbözőek és a Nap messzebb van, mint a Hold. Ezeket a tanokat általában szabadon terjeszthették a görög bölcsek, ám a tudománytörténetet végigkísérték a vallási üldöztetések, akadályozva a felfedezések terjedését. Anaxagorasz görög filozófus volt az első az i. e. 5. században, aki természettudományos magyarázatáért – szerinte a Nap egy izzó kőgömb volt, amely nagyobb a Peloponnészoszi-félszigetnél – vallási üldöztetésben részesült. Szokatlan elképzelését istenkáromlásnak minősítették, őt magát börtönbe vetették, a halálos ítéletét csak Periklész közbenjárására nem hajtották végre. A görög filozófusokat követően nem a Nap mibenlétét, hanem inkább látszólagos égi mozgását fürkészték a tudósok. Az ókori Róma napkutatása a Julius Caesar naptárreformjához alapjául szolgáló megfigyelésekben, az év hosszának pontos megfigyelésében merült ki. A következő tudományos idényű megfigyeléssorozat az arab tudósok nevéhez fűződik. A vallási alapokon (a Nap járásához kötött napi imák időpontjának pontos meghatározásán) nyugvó megfigyelések közül kiemelhető Albategnius excentricitás-változásra vonatkozó felfedezése, vagy Ibn Junus több mint , tudományos igényű nappozíció meghatározása. Mindezek, bár a Nap volt a közvetlen megfigyelési célpont, mégis inkább a Föld keringésére szolgáltattak adatokat, igaz, a megfigyelők az uralkodó geocentrikus világkép miatt úgy tudták, a Nap Föld körüli keringését figyelik meg. A következő Nappal kapcsolatos felfedezést a reneszánsz Európa jegyzi a tudománytörténetben: a többi bolygó megfigyelése alapján a tudósok a Föld helyett a Napot kezdték központi égitestként kezelni kimondva, hogy a Föld – és a többi bolygó – kering a Nap körül, nem pedig fordítva. A heliocentrikus világkép első megjelenése még az ókori görög kultúrából származik, Arisztarkhosz Kr. előtt 300 évvel vetette fel a Naprendszer létét, ám ezek a tanok még feledésbe merültek. A Nap szerepére vonatkozó új elméletet a bolygók égi mozgásának magyarázatára vezette be Kopernikusz lengyel csillagász. A kopernikuszi fordulat néven is említett felfedezés a kozmológia legnagyobb hatású tudományos elmélete volt, amelyet a távcső felfedezése után, az eszköz használatával végzett megfigyelések támasztottak alá. ### A távcső korszakának eredményei A kopernikuszi tanok bizonyítását – és lényegében az egész csillagászat forradalmát – egy új találmány, a távcső feltalálása tette lehetővé. Az eszköz első tudatos csillagászati felhasználója Galileo Galilei, olasz természettudós volt, aki az 1600-as évek elején számos korszakos felfedezést tett vele. Ezen megfigyelések jó néhány közvetett bizonyítékot szolgáltattak a napközpontú elmélet mellett. Galilei felfedezte a Jupiter négy legnagyobb holdját, az ún. Galilei-holdakat és ezek mozgásából kiderült, hogy azok az óriásbolygó körül keringenek, amely ellentétes volt a geocentrikus elméletel, miszerint minden a Föld körül kering. Galilei másik ilyen közvetett bizonyítéknak számító megfigyelése a napfoltok felfedezése volt. A korabeli elmélet szerint a Nap „makulátlanul” tökéletes gömb volt, ám a napfoltok megtörték ezt a hiba nélküli képet, az elmélet tarthatatlanságát mutatva. Galilei a kopernikuszi tanokat támogató nézeteit publikálta is, ezek alapján több kortársa vált az elmélet hívévé. Ezek egyike volt a Prágában dolgozó császári csillagász, Johannes Kepler, aki a bolygók mozgásának matematikai leírásán dolgozott és levelezésbe is bocsátkozott az itáliai tudóssal. Kepler a távcsövet és elődje, Tycho Brahe akkurátus szabadszemes megfigyeléseit felhasználva megalkotta a Kepler-törvényeket, amelyek pontos matematikai bizonyításként szolgáltak a napközpontú világképhez. A Nap szerepe tehát az 1600-as évek első évtizedeiben alapvető változáson ment át, a Föld körül keringő égitestből a világegyetem központjává vált. Bár a távcsővel, mint eszközzel nem álltak közvetlen kapcsolatban Isaac Newton gravitációs kutatásai – sőt a Nappal, mint csillagászati objektummal sem – a tömegvonzás jelenségének felismerése és matematikai leírása újabb alapkő volt a heliocentrikus világkép bizonyításában. Az angol tudós géniusz érdeklődése később a fénytan felé fordult, amelyben az egyik kutatási területe a napfény volt. Egy prizma segítségével sikeresen összetevőire bontotta a fehér napfényt. Ez utóbbi módszert felhasználva fedezte fel később William Herschel az infravörös sugárzást 1800-körül. A 19. században végzett vizsgálatok során Joseph von Fraunhofer elsőként figyelt meg abszorbciós vonalakat a Nap színképében. 1868-ban, a fotoszféra színképvonalainak vizsgálata során Norman Lockyer, egy, a Földön még ismeretlen anyag jelenlétét fedezte fel a spektroszkópia alkalmazásával. Ezt az anyagot – amit 1895-ben már a Földön is elő tudtak állítani – két évvel később a Nap görög neve, Héliosz után héliumnak nevezte el. A Nappal kapcsolatos talán legnagyobb felfedezés a távcső és a fény összetevőire bontásának (azaz a spektroszkópia alkalmazásának) összeházasításából született. Ennek úttörője Angelo Secchi páter volt, aki a csillagok színképét kezdte tanulmányozni és megállapította, hogy a csillagok színképük alapján néhány jól meghatározható csoportba rendeződnek és Napunk az egyik csoportba tökéletesen beleillik. Megszületett tehát a Nap mibenlétének legpontosabb meghatározása: a Nap egy csillag. Ez a felfedezés egyben a világegyetem központi égiteste címtől is megfosztotta a Napot, galaxisunk akkoriban ezernyinek hitt, ma százmilliárdnyinak tudott csillagának egyikévé vált. A legtovább fennmaradt tudományos rejtély a Nap belsejében zajló folyamatok természete, a „Nap működési elve” volt. A korai elméletek – melyek szerint hidrogén és oxigén egyszerű égése, hideg meteorrajok becsapódása, vagy részecskék kölcsönös megsemmisülése szolgáltatná a Nap energiáját – sorra tarthatatlannak bizonyultak, elsősorban mert ezek a folyamatok túl rövid lefolyásúnak bizonyultak a Föld akkor gondolt korához képest. A vita a 19. század derekán a Hermann von Helmholtz és Charles Darwin által felvetett elméletek ellentéteiben csúcsosodtak ki. Helmholtz egy 1854-es előadásában fizikai magyarázatként azt vetette fel, hogy a Nap energiáját a hatalmas gáztömeg gravitációs összehúzódása szolgáltatja, az elmélet feltétlen hívévé váló Lord Kelvin pedig támogatandó az elméletet 24 millió éves élettartamot számított ki a folyamatra, amely elegendőnek látszott ahhoz, hogy „beleférjen a történelem”. Öt évvel Hemholtz elmélete után tette közzé Charles Darwin A fajok eredete című munkáját, amelyben az egyik angliai természeti képződmény kialakulását 300 millió évre becsülte. A két elmélet hívei azonnal vitába szálltak, de az evolúciós és geológiai folyamatok meggyőzően tanúsították a nagyságrendekkel nagyobb időskálák szükségességét, mint amit a fizikusok a Nap (és értelemszerűen a Föld) életkorára meghatároztak. A fizikusok előtt álló probléma hosszú ideig az volt, hogy olyan folyamatot találjanak, amely elegendő hosszú ideig működik önfenntartó módon és a megfelelő mennyiségű energiát termelve ahhoz, hogy összecsengjen a más módszerekkel mérhető földtörténeti kormeghatározásokkal. A megoldáshoz vezető kulcslépés az atommagok belsejének megismerése, a radioaktivitás Pierre Curie általi 1903-as felfedezése volt. 1904-ben Ernest Rutherford vetette fel, hogy a Nap energiáját nukleáris reakciók biztosítják. 1905-ben pedig Albert Einstein „Függ-e a test tehetetlensége az energiájától?” című cikkében tette közzé híres E=m·c2 képletét, illetve azt a teóriát, hogy az anyag képes átalakulni energiává. George Gamow 1928-ban fedezte fel, hogy az azonos töltésű, egymást taszító részecskék is képesek egymáshoz közel kerülni, megteremtve a magfúzió elméleti alapjait. 1938-ban Carl Friedrich von Weizsäcker Hans Bethe felvetése alapján az előzőek szintézisével leírta az ún. CNO-ciklust, egy magfúziós folyamatot, amelyben hidrogénatomok héliumatomokká alakulhatnak át szén, nitrogén és oxigén katalizáló jelenléte mellett. A probléma végső megoldása Hans Bethe nevéhez fűződik. 1939-ben jelent meg „Energy Production in Stars” című cikkében publikálta először a proton-proton ciklus elméletét, a Nap energiájának 98,5%-át biztosító magfúzió elméletének kidolgozását. Az elmélet kimondja, hogy a hidrogénatomok egyesüléséből héliumatomok, energia, fotonok és neutrínók keletkeznek. A neutrínó sikeres detektálásával bizonyítható volt az elmélet, amelyre 1956-ban került sor az Egyesült Államokban. ### Az űrkorszak megfigyelései – Napkutató űreszközök Az űrkorszak első felfedezéseinek egyike rögtön a Naphoz kötődik. A Luna–2 1959. szeptemberében a Hold felé tartva felfedezte a napszelet. A kifejezetten a Nap megfigyelésére szolgáló első űrszondák a NASA Pioneer-5, 6, 7, 8 és 9 jelű szerkezetei voltak, 1959 és 1968 között. Ezek a Földdel megegyező távolságban keringtek a Nap körül és a napszél alapos tanulmányozása mellett a Nap mágneses mezejének a feltérképezése is nekik köszönhető. A Pioneer–9 különösen hosszú életűnek bizonyult, még 1987-ben is közvetített adatokat. A szondák nem tökéletesen pontosan, csak közelítően a Föld pályáján keringenek a Nap körül, ezek a kis eltérések azonban az idő múlásával a földpálya különböző pontjaira juttatták az eszközöket, a Nap éppen nem látható oldalát is megfigyelhetővé, az ott zajló jelenségek alapján az űridőjárás előrejelzését lehetővé téve. Egy különösen sikeres kísérletsorozat volt a Skylab-program napobszervatóriumával végzett megfigyeléssorozat. Az 1973-ban feljuttatott Skylab űrállomás egy külön részegységet kapott (az Apollo holdkompból kialakított Apollo távcsőállványt), amellyel a három, egymást váltó legénység figyelhette meg a Napot. A megfigyelések a látható fény tartománya mellett kiterjedtek a spektrum infravörös, ultraibolya és röntgen tartományára is. Ez utóbbi tartományban fedezték fel az ún. koronalyukakat, a napkorona azon részeit, ahol a mágneses tér szerkezete nyitottá válik. A Skylab először szolgáltatott részletes képet a kromoszféra szerkezetéről, a szpikulákról – a kromoszférából a napkoronába felnyúló anyagnyalábokról –, e megfigyeléssorozat nyomán jött létre az első alapvető modell az atmoszféráról. A kizárólag a sarkok környékén előforduló jelenségekről (óriásszpikulákról, hosszú időn át fennmaradó koronalyukakról, nyitott mágneses vonalakról, amelyek a nagy protuberanciák kipattanásának helyei), az energiasugárzásról, amely a belső hőt juttatja el a csillag belsejéből a külső rétegekbe is a Skylab adott először pontos információkat a kutatók kezébe. Ezen megfigyelések voltak az első részletes összképet nyújtó megfigyelések az átmeneti tartományról és elsőként ezekből kaptak a tudósok valós képet a Nap jelenségeinek méreteiről, végül a legtöbb jelenségben közrejátszó mágneses erők kulcsszerepét is ezen mérések fedték fel. A következő fejlődési lépcsőt a Helios-program (egy közös német-amerikai napkutató program) űrszondái képviselték a Napmegfigyelésben. Az 1974-ben és 1976-ban felbocsátott Helios–1 és –2 már a Merkúr pályáján belülről végzett kutatásokat. Rekord közelségbe jutottak a Naphoz és rekord sebességet is értek el, és a Föld távolságában érzékelhetőnél sokkal intenzívebb napszelet kutathatták. A japán Yohkoh műholdat 1991-ben bocsátották fel és feladata az volt, hogy röntgencsillagászati eszközökkel évtizedes időtávon figyelje meg a Napot. A szonda nagyjából a napciklus csúcsán startolt és végül élettartama lehetőséget nyújtott egy teljes ciklus nyomon követésére. Röntgen képalkotó, illetve röntgen- és gammaspektrográf műszerei a napkoronát figyelték, fontos szerepet játszva a több millió fokos korona mágneses fűtési mechanizmusának megértésében és a folyamatok feltérképezésében az űridőjárási előrejelzések megteremtésében, a nagy energiájú flerek keletkezési helyeinek és mechanizmusának tanulmányozásában. A szonda egy 2001-es napfogyatkozás alkalmával elvesztette a Napot és orientációs rendszere meghibásodott, így soha többé nem sikerült megfelelő irányba fordítani, majd végül 2005-ben megsemmisült. Az Ulysses űrszonda egy teljes cikluson át (1990–2001) tanulmányozta a Napot, a bolygók keringési síkjából kilépve, így rengeteg új információt szolgáltatott a Nap pólusairól is. Az egyik legfontosabb napkutató űrszonda a SOHO (Solar and Heliospheric Observatory), amelyet a NASA és az Európai Űrügynökség közösen épített. 1995. december 2-án indult útjára, és – bár küldetését eredetileg csak kétévesre tervezték – máig érkeznek róla adatok, sőt a SOHO az űridőjárás előrejelzés első számú szondája; segítségével több mint 1000 üstököst fedeztek fel. A japán Hinode (napfelkelte) Solar-B jelzésű űreszköz 2006. szeptember 22-én startolt Japánból. Feladata a mágneses tér ki- és átalakulása monitorozásának kutatása, a Nap teljes energiakibocsátásában bekövetkező változások észlelése, a nagyenergiájú sugárzások keletkezésének tanulmányozása. Az SDO (Solar Dynamics Observatory) napdinamikai obszervatóriumot a NASA 2010. február 11-én indította útjára, azzal a céllal, hogy az obszervatórium megfigyelései révén meg lehessen jósolni a napkitöréseket, amelyek a Föld élővilágára és a távközlési rendszerekre is nagy hatást gyakorolnak. A műhold adatokat gyűjt a Nap mágneses teréről, a forró plazmáról a napkoronában, és bolygók ionoszféráját létrehozó sugárzásokról. ### Modern napmegfigyelés #### Naptávcsövek, magnetohidrodinamika A megfigyelési technikák fejlődésével nemcsak a világűrből nyílik lehetőség a Nap megfigyelésére, hanem a Földről is. Ezen új generációs napobszervatóriumok példája a La Palmán telepített Svéd Napteleszkóp, vagy a hawaii Mauna Loán felépített napobszervatórium. Ezekkel legfőképpen a fotoszféra jelenségeit vizsgálják a szakemberek. A fotoszféra legjellegzetesebb "objektumai" a napfoltok. A földfelszíni távcsövek legnagyobb problémája a légköri nyugtalanság (szaknyelven seeing), az a jelenség, amely miatt a „csillagok hunyorognak”, ám számítógépes képjavítási módszerekkel a 2000-es évekre sikerült ennek hatását minimalizálni, drámaian javítva ezen távcsövek képfelbontását. A Svéd Naptávcső esetében a napfelszínen 75 kilométeres felbontással lehet alakzatokat azonosítani, így lehetőség nyílt a napfoltok penumbrája (peremvidéke) finomszerkezetének vizsgálatára. A foltok penumbrája szálas szerkezetet mutatott a korábbi megfigyeléseken, ám ezzel a fejlettebb technológiával a szálakon belül is sikerült még finomabb szerkezeteket megfigyelni. Ezen megfigyelések már a magnetohidrodinamika tudományába vezetnek be, a Nap mágneses mezejének még pontosabb feltérképezésének lehetőségét nyújtva. Ezzel a technikával sikerült megfigyelni az ún. Alfvén-hullámokat is, amelyek a napkorona fűtéséért felelősek. A közel 20 km/másodperc sebességgel mozgó mágneses hullámokon keresztül történik a több millió fokos napkorona fűtése. A hőmérséklet a Nap egyes rétegeiben igen eltérő értékeket mutat; a magban 15 millió kelvin, de kifelé haladva folyamatosan csökken, és az optikai felszínen, a fotoszférában már csak 5800 kelvin az átlaghőmérséklet. Közvetlenül a fotoszféra felett, a kromoszférában pedig egy mindössze 4000 kelvines réteg is található, de ettől a ponttól kifelé haladva ismét növekedni kezd a hőmérséklet; a koronában már az egymillió kelvines forróság számít normálisnak. Ennek az ellentmondásnak a megmagyarázására két elmélet született. Az első szerint a korona felforrósodását a konvekciós zónában fellépő turbulencia során keletkező hang, gravitációs és magnetodinamikai hullámok a koronán áthaladva átadják az energiájukat az ott található gázoknak. A másik elmélet szerint a hőenergia átadása mágneses hullámok útján történik. A kutatások eredményei a mágneses fűtés elméletének a helyességét erősítik meg, mert a legtöbb hullám valószínűleg nem tud feljutni a koronáig, ugyanis a ritka anyag nem teszi lehetővé a hullámok terjedését, ellenben az Alfvén-hullámok láthatóan képesek erre. #### Neutrinó-megfigyelés A megfigyelések egy másik területe a neutrínók megfigyelése. Ennek az elemi részecskének a detektálására az 1930-as években megfejtett magfúziós működési elv (lényegében Albert Einstein E₀ = m·c2 tételének gyakorlati működésének) kísérleti bizonyítása miatt volt szükség. A neutrínók detektálása azonban nem volt egyszerű, először 1956-ban sikerült közvetlen kimutatásuk. Azonban a megfigyelési technikák bonyolultsága újabb és újabb elméleti és megfigyelési problémákat vetett fel. A napneutrínó-probléma néven ismertté vált tudományos kutatási témát végül közel hetven év után sikerült lezárni (a magban keletkezett neutrínók a Napot elhagyva szétszóródnak a világűrben, de az évekig tartó vizsgálatok során az elméletileg várható neutrínómennyiségnek csak a harmadát sikerült megfigyelni, ezt az ellentmondást nevezték „a napneutrínók rejtélyének”). A probléma megválaszolására több elmélet született; egyesek szerint a vártnál kisebb neutrínómennyiséget az okozza, hogy a Nap belső hőmérséklete alacsonyabb a jelenleg feltételezettnél, mások szerint pedig a neutrínók oszcillálnak és egy részük korábban kimutathatatlan neutrínótípusok (müon- és tauneutrínó) formájában ért a detektorokhoz, miután átszelte a Nap és Föld közötti távolságot. A napneutrínókkal kapcsolatos, végül sikerre vezető vizsgálatot a Sudbury Neutrínó Obszervatóriumban végezték, mely képes volt mindhárom fajta neutrínó észlelésére, és valóban sikerült kimutatni a neutrínóoszcillációt, megkapva a napmodellekből számított neutrínómennyiséget. Végül pedig van egy érdekes megfigyelési technika, amikor nem a Nap a megfigyelendő objektum, hanem csillagunk maga a megfigyelő eszköz, és gravitációs lencseként működik. Einstein relativitáselméletének egyik megjósolt jelensége volt a nagy tömegű objektumok által elhajlított fénysugár. Tudósoknak napfogyatkozásokon sikerült az eltakart napkorong mellett olyan csillagokat észlelniük, amelyek lényegében a Nap mögött voltak az észlelés időpontjában, viszont fényük mégis eljutott a megfigyelőhöz. Ezzel a technikával egyes tudósok szerint áttörést lehetne elérni más elektromágneses hullámok észlelésével a SETI kutatások területén is. #### Napszeizmológia Az 1960-as években csillagászok Doppler, vagy más néven radiális sebességméréseket végeztek a fény egyes színképvonalai mentén és azt tapasztalták, hogy a Nap felszínén túlnyomórészt függőleges (fel-le) mozgások figyelhetők meg az anyagban, „mintha lélegezne az égitest”. Lényegében ez lehet a sugárnyomás és a gravitáció „birkózásának” egyensúlya, amely egyben tartja a csillagot. A mozgások egy 5 perces periódust követnek, ezért nevezték el a jelenséget öt perces oszcillációnak. Ezeket a sajátrezgéseket különböző erőhatások hozzák létre, és attól függően, hogy a csillag belsejében levő anyagot az egyensúlyi állapotba milyen erő téríti vissza, többféle sajátrezgéstípust sikerült megkülönböztetni. Amikor a sugárnyomás felelős a sajátrezgésért azt az oszcillációt p–módusnak („p”, mint pressure), a gravitáció keltette rezgéseket pedig g-módusnak („g”, mint gravity) nevezzük. Ezeken kívül felületi hullámok is megjelennek, amelyek az f-módust („f”, mint fundamental) alkotják. A felfedezést a Nap belső szerkezetének megfigyelésére használhatjuk fel. A Föld belsejének földrengéshullámok általi feltérképezéséhez hasonlóan a naprengések is kirajzolják a belső szerkezetet, ugyanis a különböző sajátrezgések a Nap más és más rétegeiben érik el maximális amplitúdójukat. ## Megoldásra váró elméleti problémák ### A napdinamó probléma A modern kor űrszondás és földfelszíni megfigyelései egyértelműen kimutatták, hogy a Napon megfigyelhető jelenségek zömét a mágneses mező/mágneses erők hozzák létre. Ezen mágneses tér eredetének a Nap belsejében működő, egy ún. napdinamó-hatást jelölik meg az asztrofizikusok. Azonban a napdinamó működésére vonatkozó elfogadott modell még nem létezik. A napdinamóval kapcsolatban csak az a jelenségrendszer ismert, amelyre a modellnek meg kell felelnie: - 11,2 éves mágneses ciklusra - A 11,2 éves ciklus alatt a napfoltcsoportoknak a Nap egyenlítőjéhez viszonyított vándorlására (az ún. pillangó diagram) - A Hale–szabályra, azaz arra a jelenségre, hogy a napfoltcsoportok vezető és követő része ellentétes polaritást mutat, illetve adott ciklusban az ellentétes félgömbökön a foltcsoportok polaritása ellentétes a vezető és a követő oldalukon, valamint hogy ezek a polaritások 11 évente – napciklusonként – felcserélődnek. - A Joy–törvényre, vagyis arra a jelenségre, hogy a napfoltcsoportok szöget zárnak be az egyenlítővel - A napfáklyáknak a napfoltcsoportokkal ellentétes irányú vándorlására (az ún. kiterjesztett pillangódiagram) ### A halvány fiatal Nap problémája A Nap fejlődésével foglalkozó modellek szerint mintegy 3,8–2,5 milliárd évvel ezelőtt, a földtörténeti őskorban a fényenergia kibocsátása csak a jelenlegi szint 70%-át érte el, ami azért problémás, mert a geológiai vizsgálatok szerint a Föld felszínének az átlaghőmérséklete nagyjából állandó volt az idők során. Sőt a fiatal Földön valamivel melegebb is volt, mint napjainkban. Nagy valószínűséggel ez annak köszönhető, hogy akkoriban a légkör nagyobb arányban tartalmazott üvegházhatást elősegítő gázokat, főleg szén-dioxidot és ammóniát. ### A lítium hiánya Napunk más hasonló méretű és a csillagfejlődés hasonló szakaszában tartó csillaghoz képest lényegesen kevesebb lítiumot tartalmaz. Nagyjából 60 évvel korábbi megfigyelés, hogy a Nap fotoszférájában a hozzá hasonló típusú társaihoz képest csak mintegy 1 százaléknyi lítium mutatható ki, annak ellenére, hogy a kozmológiai modellek szerint a lítiumgyakoriságnak egyformának kell lennie a hasonló csillagokban. Ennek oka máig tisztázatlan. Csillagászok egy csoportja 2009-ben közelebb került a megoldáshoz, még ha kimerítő magyarázattal ők sem szolgáltak a jelenségre. Egy 500 csillagra kiterjedő, éveken át tartó méréssorozatból azt a megfigyelést tették, hogy a mintában szereplő 70, bizonyítottan bolygóval rendelkező csillag lítiumtartalma szintén alacsonyabb a bolygórendszerrel nem rendelkező társaiénál. Ennek alapján vonták le azt a következtetést, hogy a bolygók – csillaguk belsejének mozgásviszonyainak átrendezésével – a kémiai elemek eloszlását befolyásolhatják, amelynek nyomán a lítium hatékonyabban süllyedhet a Nap magja felé, ahol a „p-p lánc” folyamataiba bekapcsolódva részt vesz az energiatermelésben és héliummá alakul. Azonban ez a felfedezés csak a kezdő lépés az elméleti probléma megoldásában – mindemellett a tudományos közösség vitafolyamatát is ki kell állnia –, a pontos hatásmechanizmus még ismeretlen, ennek megoldása még várat magára. További érdekesség, hogy a megfigyelés új eszközt jelenthet az exobolygó-kutatásban, hisz a tételt megfordítva – „amelyik csillagnál kisebb lítiumgyakoriság figyelhető meg, annak nagy valószínűséggel bolygórendszere van” – a korábbi megfigyelési technikáknál egyszerűbb eszközökkel lehet bolygókat magukban foglaló idegen naprendszereket találni. ## A Nap amatőrcsillagászati megfigyelése A Napot a hivatásos csillagászok mellett (lásd: Modern napmegfigyelés) az amatőrcsillagászok is megfigyelik, utóbbiak kivételesen nagy számban. A nagy tömegű megfigyelés statisztikailag fontos, sok csillagászati adatbázishoz szolgáltat alapot. A napfogyatkozás megfigyelése veszélyeket rejt magában, tilos szabad szemmel megfigyelni vagy olyan távcsövet használni, amelyet megfelelő szűrővel nem láttak el. Az utóbbi eset azonnali teljes vakságot okozhat, az előbbi látásromláshoz, extrém esetben vaksághoz vezethet. A megfigyeléshez használjunk különböző – kereskedelemben kapható – optikai szűrőket, speciálisan napfogyatkozáshoz való szemüvegeket. Sem a kormozott üveg, sem a CD, sem a feketére exponált film nem véd meg a káros sugárzásoktól, sőt a pupilla kitágulása révén még a szabad szemes megfigyelésnél is nagyobb károkat okozhatnak! ### Közvetlen napmegfigyelések Az amatőrcsillagászok az általuk leginkább preferált megfigyelési területek és a rendelkezésre álló eszközpark szerint specializálódnak, így ezen közösségekben sok napmegfigyelő amatőr végez megfigyeléseket. Az ilyen napmegfigyelés alterületei: - Szabadszemes megfigyelések - Távcsöves megfigyelések - Hα szűrés, protuberanciatoldat A szabadszemes megfigyelések természetesen csak valamilyen fényszűrő segítségével végezhetők (pl. napszűrő fóliákon, vagy ilyen fóliából készült, főként a napfogyatkozásokhoz kapható szemüvegeken. esetleg hegesztőszemüvegen keresztül). Ezek kizárólag a különösen nagyméretű napfoltok (amatőrcsillagász terminológia szerint „szabadszemes napfoltok”) észlelésére irányulnak. Mivel az ilyen nagyobb napfoltok főként napfoltmaximumok környékén tűnnek fel, a maximumok idejét is könnyebb megállapítani ezek észlelésével (ilyen szabadszemes napfolt a maximum környékén évi 5–10 darab fordul elő, napfoltminimum idején pedig egy sem). A legnagyobb számú amatőr napmegfigyelés távcsöves megfigyelések formájában realizálódik. Csillagunk megfigyeléséhez nem kell különleges távcsővel rendelkeznünk, ám optimális eszköznek a kis fényerejű (f/15–f/50) távcsövek tekinthetőek. Ezek természetesen csak valamilyen fényszűrés alkalmazásával használhatók, amely lehet a távcső bemeneti nyílására helyezett – általában speciális, fémmel felgőzölt műanyag – szűrőfóliával, vagy a távcső okulárja elé rögzített szűrőüveggel oldható meg. Vizuális, rajzos és fotografikus észlelések keretében megfigyelhető a fotoszféra granulációja, a napfolttevékenység, valamint a flerek. A napfoltok megfigyelése, különösen formájuk és változásuk rögzítése mellett napi rendszerességű megfigyeléssorozattal „közepes napi gyakoriságot” és „relatívszámot” szoktak leggyakrabban számítani az amatőrcsillagászok. Ezen adatsorokból jól levezethető a napciklus alakulása a napfoltok számának változásából. A távcsöves megfigyelések speciális válfaját jelenti a Hα szűrés, vagy protuberanciatoldat alkalmazása. Ezek olyan speciális eszközök, amelyek vagy fényszűréssel, vagy a fényút egy részének kitakarásával szűkíti a megfigyelhető jelenségek körét, elsősorban a flerekre, protuberanciákra. Ezek az anyagkiáramlások hidrogénből állnak, így a csak a hidrogén hullámhosszán áteresztő szűrő alkalmazásával ezekre koncentráló megfigyelések végezhetők, ezt nevezzük Hα szűrésnek. A protuberanciatoldat egy mesterséges holdat hoz létre a távcső bemeneti nyílása előtt, így a megfigyelő számára mesterséges napfogyatkozás figyelhető meg. A természetes napfogyatkozás is alkalmat kínál a napkorong peremén végbemenő flerek, protuberanciák megfigyelésére, így ez a mesterséges napfogyatkozás is ugyanilyen alkalmat kínál a ezen jelenségek obszervációjára. ### Napfogyatkozás A Nap megfigyelésének speciális területét jelenti a fogyatkozások (a napfogyatkozás és a holdfogyatkozás megfigyelése). Tudományos jelentősége mellett egyre nagyobb laikus tömegeket megmozgató látványosság is a jelenség megfigyelése. Napfogyatkozás akkor jön létre, amikor a Hold pontosan a Föld és a Nap közé kerül, azaz újholdkor. De nem minden újholdkor, hanem csak akkor, ha a Föld körüli pálya leszálló, vagy felszálló csomópontjában van éppen újholdkor a Hold. (A holdpálya nagyjából 5°-os szöget zár be az ekliptikával, azaz a Hold hol kissé a Földet a Nappal összekötő képzeletbeli vonal felett, hol pedig alatta van. Amikor a Hold átszeli e vonalat (vagy legalábbis a közelébe kerül) – ezek a fel- ill. leszálló csomópontok –, akkor figyelhető meg a napfogyatkozás). A Hold átmérője 400-szor kisebb a Napénál, ám 400-szor közelebb is van, ez okozza, hogy a Nap és a Hold látszólagos átmérője közel azonos, így amikor megfelelő helyzetbe kerülnek az égitestek, akkor a Hold teljesen képes eltakarni a Napot. Teljes napfogyatkozás idején figyelhető meg a napkorona (a Nap több millió fokosra hevült külső légköre), valamint a napkorong szélén éppen zajló napkitörések, protuberanciák. Fő típusai: - Teljes napfogyatkozás: a Hold látszólagos átmérője nagyobb a Napénál, ezért a közelebbi égitest teljesen eltakarja a távolabbit egy földi megfigyelő számára. - Részleges napfogyatkozás: a Hold árnyéka vagy nem teljesen vetül a Földre, vagy teljesen rávetül, de a földi megfigyelő nem tartózkodik teljesen a holdárnyék vonulási sávjában és így számára a Hold nem takarja el teljesen a napkorongot. - Gyűrűs napfogyatkozás: ha a Nap látszólagos átmérője nagyobb a Holdénál (amikor égi kísérőnk pályájának földtávolpontja közelében éri el a fel- vagy leszálló csomópontot) és utóbbi nem takarja el teljesen a napkorongot. ### Holdfogyatkozás A holdfogyatkozás is egy, a Nap–Föld–Hold rendszer speciális együttállásából adódó jelenség, amelyben a Föld a Nap és a Hold közé kerül, és a Föld árnyéka vagy félárnyéka a Holdra vetődik. A napfogyatkozással ellentétben ez a jelenség teliholdkor jöhet létre és a Holdnak ugyanúgy a holdpálya felszálló, vagy leszálló csomópontja közelében kell tartózkodnia. És szintén szemben a napfogyatkozással, ez a jelenség nemcsak a földfelszín egy szűk sávjából figyelhető meg, hanem bárhonnan, ahonnan látni a Holdat. A holdfogyatkozás órákon át tartó jelenség. Fő típusai: - Teljes holdfogyatkozás: a Hold teljesen a Föld árnyékába kerül. - Részleges holdfogyatkozás: a Hold csak részben lép be a Föld árnyékába. ### Átvonulások megfigyelése #### Merkúr-átvonulások A naphoz legközelebb keringő bolygó, a Merkúr időről időre elhalad a csillag előtt a földi megfigyelő szemszögéből nézve (azaz ilyenkor a Nap–Merkúr–Föld rendszer együttállása, egy egyenesre rendeződése következik be). Ezek az átvonulások viszonylag sűrűn bekövetkező jelenségek, 100 év alatt 13–14 alkalommal fordulnak elő. Ilyenkor a bolygó egy apró fekete pöttyként (lényegében egy nagyon szabályos kör alakú, penumbra nélküli, gyorsan mozgó napfoltként) jelenik meg a megfigyelők előtt. A megfigyelést a legegyszerűbb amatőr távcsövekkel is el lehet végezni, sőt elméletileg akár szabad szemmel is (bár ez utóbbi nagyon nehéz megfigyelésnek számít, csak gyakorlott megfigyelő vállalkozhat rá nagyon nyugodt légköri viszonyok mellett, mivel a bolygó látszólagos mérete a szem felbontóképességének határán van ilyenkor). Az utolsó előtti Merkúr átvonulás 2006-ban volt, a következőre 2016-ban került sor. #### Vénusz-átvonulások A Vénusz átvonulásai hasonlóak a Merkúréihoz, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a sokkal ritkábbak a legbelső bolygóéinál, évszázadonként mindössze két alkalommal. Csillagászati pályaszámítások szerint 6000 év alatt (i. e. 2000–4000-ig) mindössze 81 átvonulás volt vagy lesz, a 21. században 2004-ben és 2012-ben volt. Az átvonulások szabályos időrendben történnek, az egyes előfordulások között rendre 8–121,5–8–105,5 év telik el. Az átvonulások ritka bekövetkezéséért a bolygók pályahajlása (az ekliptika síkja és a bolygó Nap körüli keringésének síkja közötti szögeltérés) felelős. A Vénusz és a Föld pályája között 3,39° eltérés van, így az esetek többségében a földi megfigyelő nézőpontjából a belső bolygószomszédunk vagy a Nap „alatt”, vagy „fölött” halad el (a nap látszó átmérője 0,5°, amely nagyságrenddel kisebb a 3,39°-nál). Csak akkor kerül sor átvonulásra, ha a Vénusz pályájának ún. leszálló, vagy felszálló csomópontján van (azaz a pálya éppen metszi az ekliptika síkját), amikor a Nap és a Föld közé kerül. Megfigyelési szempontból a jelenség sokkal látványosabb. Mivel a bolygó sokkal nagyobb és sokkal közelebb is van a Földhöz, ezért látszólagos mérete sokkal nagyobb is (55"-60", azaz a Merkúrénak 5–6-szorosa), megfelelő védőeszközzel szabad szemmel is könnyen felfedezhető a napkorong előtt. Látványa lényegében megegyezik a Merkúréval, egy kerek, penumbra nélküli napfolt. Természetesen igazán távcsővel nyújt élményt a megfigyelés. A megfigyelések általában a kontaktusokra (a nap peremének a bolygó általi érintésére – kívülről is és belülről is –), valamint az átvonulás időtartamára vonatkoznak. ## A kultúrában A napozás az egyik legrégebbi gyógymód, amelynek gyógyerejét az ősidőktől fogva ismerték. Több ókori leírás is ránk maradt. Az ókori görögök lapos házaik tetejét használták fel a napfürdőzésre. Innen nyerte a nevét is: solarion. Később e célra külön helyiségeket építettek, amelyeknek neve a Heliosis volt. ## A napkultusz A napenergia minden korban az emberek számára az életet jelentette, a megújulást és mindezek fenntartását. Mindennapi életüket tették függővé attól, hogy a Nap az égen milyen pályát jár be és az égi jelenségek határozták meg sorsukat. Az emberi kultúra kezdetein a természeti vallások – mint minden fontosabb természeti jelenséget – a Napot istenségnek tekintették. Az ebből a kulturális alapból kifejlődő többistenhívő vallások már megszemélyesítették az általuk istenként tisztelt jelenségeket (köztük természetesen a Napot is), mitológiai történetekkel építve fel az istenek személyiségét. Később, az egyistenhívő vallások teljes térhódításával a Nap vallási, kulturális jelentősége erősen lecsökkent, míg végül a tudományos kutatások széles körűvé válásával, a heliocentrikus világkép elfogadásával együtt ez a szerep lényegében megszűnt. ## Asztrológiai jelentése A Nap egy férfias égitest, ennek megfelelően az életerőt, vitalitást, állandóságot, energikusságot jelképezi. Kedvező vagy kedvezőtlen elhelyezkedése nagy hatással van a szülött testi és mentális állapotára egyaránt. Az ún. "ártalmas" bolygók közé tartozik az asztrológiában. Többek között az alábbi életterületekért felelős: egészség, apa, erő, energia, kormányzat, királyság, hírnév, bátorság, orvoslás, gyógyítás, ego, tehetség stb. Ha egy másik bolygó túl közel kerül a Naphoz (minden bolygónál meg van határozva a minimális távolság az égetettség létrejöttéhez), akkor a Nap megégeti azt, ezáltal az adott bolygó jó tulajdonságai leromlanak. Az északi és a déli holdcsomópontot soha nem tudja megégetni a Nap, hiszen ezek voltaképpen csak matematikai pontok.

Raúl González Blanco

Raúl González Blanco, közismertebb nevén Raúl (Madrid, 1977. június 27. –) 2015-ben visszavonult spanyol labdarúgó, csatár. A Real Madrid színeiben 550 bajnokin szerepelt, ezeken 228 találata van. A válogatottban 102 meccsen 44 gólt szerzett. A válogatottal több világversenyen is szerepelt, ám ezek közül egyiken sem sikerült kiemelkedő eredményt elérnie, ellenben a Real Madriddal hatszoros spanyol bajnok, háromszoros BL-győztes, valamint kétszeres spanyol gólkirály. 2010 nyarán igazolt a német Schalkéhoz, majd két év elteltével Katarba, az Asz-Szaddhoz szerződött. A legtöbb mérkőzésen ő lépett pályára a Real Madridban Tagja a FIFA 100-nak, a Pelé által összeállított listának, mely a 125 valaha élt legnagyobb labdarúgót tartalmazza. ## Gyermekkora Raúl Madridban látta meg a napvilágot 1977. június 27-én egy szegény család gyermekeként, akik a spanyol főváros szerény Colonia Marconi negyedében éltek. Édesapja, Pedro González Blanco, aki elektromos műszerészként dolgozott a madridi Torrejón légi támaszponton, két sportágért rajongott igazán: a bikaviadalért és a labdarúgásért. Előbbit a Las Ventas arénában, utóbbit pedig a Vicente Calderón stadionban figyelte előszeretettel, és ebből is kiderül, Atlético Madrid-drukker volt, ami nem véletlen, hiszen a család Madrid déli részében lakott. Az ifjú Raúl is ott ismerkedett meg a futball alapjaival, a madridi Villaverde kerület Cristóbal de los Angeles nevű kölyökcsapatban. Itt még 3 évig játszott, ezután a kisebbik madridi klub megfigyelői hamarosan jelentették a klub vezetőinek, hogy új tehetségre leltek. ## Pályafutása ### Fiatalkora Raúl végül nem állatorvos lett, hanem megvalósította édesapja álmát, és az Atlético serdülő együttesének igazolt játékosa lett. A csapat utánpótlása akkoriban meglehetősen reményteljes volt. A 14 éven aluliak együttese Francisco de Paula edzősége alatt például 1991-ben a korosztályos bajnokságban fél év alatt 175 gólt rúgott és mindössze egyet kapott. Ez az esemény a „futballőrült” Spanyolországban nagy szenzációnak számított, olyannyira, hogy az egyébként politikai napilapnak számító El País is a címoldalon közölte a hírt. A szezon végén a gárda teljesen megérdemelten szerezte meg a bajnoki címet: összesen 308 gólt rúgtak, ebből Raúl 65-öt. Az Atlético elnöke, Jesús Gil azonban nem volt teljesen megelégedve, mert egy évvel később úgy döntött, hogy megszünteti a klub utánpótlását. Az utánpótlás-nevelés megszüntetésével Gilék elvesztették egyik legnagyobb tehetségüket, Raúl ugyanis a nagy rivális, a Real Madrid futballistája lett. Maradhatott volna az Atléticónál is, mert bár a korosztályos csapat megszűnt, a klub szerette volna megtartani. Fel is ajánlották neki, hogy havi nyolcezer pesetás ösztöndíjat fizetnek neki és az utazási költségeit is állják. Ezt a pénzt azonban nem fizették ki időben, emiatt édesapja inkább nem játszatta ott tovább fiát. Amiatt nem kellett aggódnia, hogy fia csapat nélkül marad, hiszen a Real Madrid már régóta próbálkozott az ifjú tehetség megszerzésével. Ez végül Fermín Gutiérrez, a korábbi Real-játékos segítségével sikerült is. Gutiérrez akkoriban a királyi gárda utánpótlásánál dolgozott, és meggyőzte Raúlt, hogy szerződjön át a másik madridi együttesbe, amely nem csak megígérte, hanem ki is fizette a pénzbeli juttatást. ### Első lépések a Real Madridnál Raúl így tehát minden reggel buszra szállt, hogy eljusson a Real utánpótlás-központjába, ahol hamar kiemeltként kezelték, nem véletlenül: például az első idényében a csapatnál 71 gólt lőtt 33 mérkőzésben, ami nagyszerű kezdésnek számított. A Real serdülőcsapatával 1993-ban ugyanúgy bajnokságot nyert, mint egy évvel korábban az Atléticóval. Az 1993-94-es idényben már egy korosztállyal feljebb rúgott negyven gólt, és mindössze 16 évesen két mérkőzést játszhatott a 19 évesek között. A dicsőség kicsit a fejébe is szállt, egy alkalommal például láthatólag duzzogva fogadta, amikor kiderült, hogy taktikai okokból az FC Barcelona elleni rangadón csak a kispadon kap helyet. Gil ekkoriban meg is próbálta visszacsábítani, ami figyelmeztető jel volt a királyi gárda vezetői számára. A rákövetkező szezont már a Real Madrid C-csapatában kezdte, ahol hét mérkőzésen 13 alkalommal is eredményes volt a spanyol harmadosztályban, a Segunda B-ben, az egyik mérkőzésen például egymaga öt gólt rúgott. Az ifjúsági csapatokban végül összesen 180 gólt szerzett. Ez felhívta rá a nagycsapat vezetőjének, Jorge Valdanónak a figyelmét, aki október elején a Karlsruhe elleni barátságos mérkőzésen kipróbálta a fiatal tehetséget. ### Első évek a felnőtt csapatban Mindenki nagy jövőt jósolt tehát neki, azt azonban senki sem gondolta volna, hogy ez a jövő egy héten belül bekövetkezik. A Real Zaragoza elleni idegenbeli bajnoki előtt Valdano ugyanis gondolt egyet, felhívta a harmadik csapatból, és a kezdő tizenegybe tette. Az ifjú csatár a legendás Emilio Butragueño hetes mezét kapta meg, és beírta magát a spanyol futball történelemkönyvébe: ilyen fiatalon ugyanis soha senki nem lépett még pályára bajnokin a blancóknál. A debütálás nem a legjobban sikerült, a Zaragoza ugyanis 3-2-re nyert. Raúl nem lőtt gólt, ám nem játszott rosszul, ugyanis adott egy gólpasszt Amaviscának. Egy héttel később a Santiago Bernabéu stadionban már az összes néző az ő nevét skandálta, a városi rangadón ugyanis nevelőegyesülete, az Atlético ellen alaposan kivette a részét a győzelemből: rúgott egy gólt, adott egy gólpasszt Zamoranonak és kiharcolt egy tizenegyest. Első meccse kezdőként 1995. január 7-én, rögtön a Real Madrid számára az egyik legfontosabb spanyol meccsen, az El Clásicón (itt a 64. percben lecserélték). Az első duplára sem kellett sokat várni: 22-én, a Celta Vigo elleni otthoni meccsen szerzett két gólt. Mindenki vele foglalkozott, ám ez egyáltalán nem tetszett Valdanónak, aki megtiltotta, hogy szerepeljen a sajtóban. A fokozott sajtóérdeklődés cseppet sem zavarta, hiszen folyamatosan rutinos csatárokat megszégyenítően futballozott. A szezon folyamán összesen 28 mérkőzésen szerepelt, ami, figyelembe véve, hogy a kilencedik fordulóban lépett pályára először, azt jelenti, hogy azt követően csak egy találkozón nem vetették be. Összesen tízszer volt eredményes, és a bajnokság befejeztével - pályafutása során először - bajnoknak mondhatta magát. Valdano iránti tisztelete jeléül hat évvel később első fiának a Jorge nevet adta, jelezve, hogy nem feledi első mesterét, akit futballbéli apjának tekint. Az 1995-ös junior-világbajnokságon már a válogatottban is alapember volt, és a katari viadalon ezüstérmet szerzett a válogatottal, amelyben rajta kívül többek között olyan futballisták szerepeltek, mint Iván de la Peña vagy Guti. Teljesítmények elismerése pénzben is megmutatkozott: míg első profi szerződésében „csak” havi hatvanezer peseta volt a fizetése, 1995 októberében máris új kontraktust kötött, amelyben már évi 45 milliót garantáltak neki. Már nem kellett busszal járnia az edzésekre: Fermín Gutiérrez, aki időközben az ügynöke is lett, minden reggel elvitte autójával az edzőközpontba, Raúl ekkor ugyanis még nem kaphatott jogosítványt fiatal kora miatt. Az új szezonban pedig nagyszerűen játszott. Noha a bajnokságot kissé nyögvenyelősen kezdte, a Bajnokok Ligájában a Ferencváros ellen megszerezte első gólját, góljait (rögtön hármat), és ez új lendületet adott neki, és innentől kezdve alig lehetett megállítani. A szezont végül 19 találattal zárta, amivel ötödik lett a góllövőlistán. Szerződése 1996 februárjában ismét módosult, megint a számára kedvező módon: ekkor már évi 150 millió peseta szerepelt a kontraktusban. A szerződés 2005-ig szólt, és szerepelt benne egy záradék, amely szerint Raúl csak akkor adható el, ha legalább 1,6 milliárd pesetát ajánlanak érte. Időközben az utánpótlás-válogatottal kijutott az olimpiára, és az U21-es Európa-bajnokságon is a döntőig jutott a spanyol csapat, melyben ismét nagy szerepe volt Raúlnak. A fináléban Olaszország volt az ellenfél, és a döntő felemás érzésekkel zárult számára: ő szerezte ugyan csapata egyenlítő találatát, de a tizenegyes-párbajban rontott, és ez azt jelentette, hogy a trófea az olaszoké lett. Ráadásul 1996 nyarán még egy csalódás érte: noha a legtöbben a felnőtt válogatottban szerették volna látni, Javier Clemente nem vitte ki az angliai Európa-bajnokságra, hanem úgy döntött, hogy inkább az olimpián szerepeljen. Az ötkarikás játékok azonban szintén nem sok sikerélményt hoztak a számára: a csoportból ugyan simán továbbjutottak (Franciaország ellen kétszer volt eredményes), ám a nyolcaddöntőben Argentína ellen súlyos vereséget szenvedtek és kiestek. Mindez azonban különösebben nem zavarta a még mindig csak 19 esztendős futballistát, aki továbbra is bombaformában játszott. Clemente most már nem tehette meg, hogy kihagyja a válogatottból, és 1996 októberében a csehek ellen már pályára küldte Raúlt. ### A legsikeresebb időszak A bajnokságban is kiválóan futballozott, annak ellenére, hogy új szerepkört kellett megismernie: Predrag Mijatović és Davor Šuker mögött irányító középpályást játszott, teljes sikerrel, hiszen a szezont 21 bajnoki találattal zárta, és ismét aranyérmet akasztottak a nyakába. Az 1997-es esztendő újabb szerződésmódosítással kezdődött a számára, ám ekkor már nem Fermín Gutiérrez volt a menedzsere. Vele azért szakított, mert Raúl külön kérése ellenére nyilvánosságra hozta, hogy a PSG és az AS Roma is ajánlatot tett a focistának. Új képviselői Alberto Toldrá és Ginés Carvajal lettek. 1997 áprilisában ismét szerződést hosszabbított, ám ez már csak 2002-ig szólt 2006 helyett, az éves fizetés viszont már 300 millió peseta volt. A kontraktusban szereplő záradék összege is megváltozott: egy esetleges érdeklődőnek eszerint már legalább hatmilliárd pesetát (34,3 millió dollárt) kellett volna kifizetnie ahhoz, ha tárgyalni szeretett volna Raúlt illetően. Az új, meglehetősen értékes kontraktus azonban nem a legjobb hatással volt rá, akiről egyre többet cikkeztek a különböző bulvárlapok. Hol az egyik spanyol színésznővel, hol az aktuális szépségkirálynővel hozták össze, és mivel emellett a Realnak sem nagyon ment a bajnokságban, a kritikus hangok felerősödtek. Hiába zárt tíz góllal a bajnokságban, és vezette végső győzelemre a Bajnokok Ligájában csapatát, a közvélemény nem volt teljesen elégedett vele. Pedig a legrosszabb még hátra volt: az 1998-as világbajnokságon a spanyolokat mindenki az élmezőnybe várta, nem is alaptalanul. A játékoskeret rendkívül erős volt, ám az első két mérkőzésen ez nem nyilvánult meg a pályán. Nigéria ellen ugyan lőtt egy gólt, de a csapat kikapott, Paraguay ellen pedig már senkinek sem ment. A bolgárokat hiába ütötték ki 6-0-lal a spanyolok (Raúl itt csak csere volt), ez is kevés volt a továbbjutáshoz. Ráadásul a vb-t követő első Eb-selejtezőn Cipruson az ő gólja is kevés volt, és vereséget szenvedett a spanyol csapat. Ezenkívül a Real Madrid is válságban volt. A lehető legjobbkor jött tehát a Vasco da Gama elleni Interkontinentális kupadöntő, amit Raúl döntött el. A fiatal csatár olyan gólt lőtt, amit csak nagyon kevesen tudnak. Miután hajszálpontos beadást kapott Seedorftól, kétszer is elfektetve a Vasco de Gama egy-egy becsúszó játékosát, az elvileg gyengébb jobb lábával helyezett a kapus mellett a kapuba. Ez a találat adta meg a végső lökést számára, és innentől kezdve megint alig hibázott. A bajnokságban 25 góllal zárt, amivel megszerezte pályafutása első gólkirályi címét, a válogatottban pedig egészen elképesztő teljesítményt nyújtott: öt nap alatt hétszer volt eredményes. Előbb Ausztriának köszönt be négyszer, majd négy nappal később San Marinónak rúgott egy mesterhármast. A gólok a következő bajnokságra sem fogytak el: 17 találatig jutott, és az április 15-én, a Real Zaragoza ellen értékesített tizenegyes a századik bajnoki gólja volt pályafutása során. Huszonkét éves volt ekkor. 1999-ben megszerezte pályafutása első gólkirályi címét 25 góllal, ezzel pedig harmadik helyen végzett az Aranycipőért folytatott versenyben. Kiemelkedő formáját sokan annak is tudták be, hogy magánélete rendeződött, eljegyezte, majd feleségül vette Mamen Sanzot, a Spanyolországban közismert modellt, aki azóta már négy kisfiút is szült neki. A külföldi csapatok ismét legyeskedni kezdtek körülötte, a legkomolyabb a Lazio érdeklődése volt, Sergio Cragnotti ugyanis évi 900 millió pesetát sem sajnált volna érte. A Real drukkerei aggódtak is, hogy esetleg elfogadja a rómaiak ajánlatát. Érezhette a veszélyt a Real vezetősége is, ugyanis júniusban, még az Európa-bajnokság előtt meglepően értékes szerződést kötöttek vele. A kontraktus 2005-ig volt érvényes és évi egymilliárd pesetás fizetést biztosított a játékos számára (5,75 millió dollár), az aláírási záradék pedig 30 milliárd peseta, vagyis 171 millió dollár. Ilyen előzmények után mindenki azt várta tőle, hogy kiugró teljesítményt nyújt az Európa-bajnokságon, azonban a nagy világversenyeken egyelőre továbbra sem aratott sikert. A szlovének ellen ugyan parádés gólt szerzett, de nem ment neki a játék. Mégis megvolt előtte a lehetőség, hogy nemzeti hőssé váljon: a franciák elleni negyeddöntőben az utolsó percben elvállalta a tizenegyes elvégzését, ám kapu fölé lőtt. A spanyolok kiestek, és a kudarcot sokáig nem is tudta feldolgozni. A bajnokság első hat fordulójában mindössze egy gólt szerzett, ám fokozatosan visszanyerte azonban régi formáját, s immáron másodszor a szezon végén ő vehette át a gólkirálynak járó trófeát. Mivel a BL-ben is megvédte gólkirályi címét, az év végén az Aranylabda egyik legnagyobb esélyesévé lépett elő, azonban sokak meglepetésére nem ő kapta, második lett a szavazáson. A következő szezon felemásra sikerült, ám klubszinten megint sikeres tudott lenni: újabb BL-győzelem (házi gólkirály 6 találattal), az Európai Szuperkupát is megnyerte a Reallal, és zsinórban harmadszor választották a BL legjobb csatárának. Válogatott szinten ugyan beérte az örök-góllistán Hierrot (29 gól), de a vb újra kudarc: a titkos favorit spanyol válogatott menetelését a hazaiakat több más meccsen is erősen segítő bíró állította meg a negyeddöntőben. Ekkor Raúl sérülés miatt nem segíthetett csapatán. A vb-t feledtetik az újabb klubsikerek: a Real Madriddal első ízben elnyeri az Európai Szuperkupát és másodszor az Interkontinentális kupát, ezzel teljes a nagy nemzetközi mesterhármas (BL, Európai Szuperkupa, Interkontinentális kupa). Az Aranylabda megint elmaradt, pedig a közvélemény nagy része szerint ő volt a fő esélyes. ### Sikertelenség 2003 fontos év karrierjében: hiszen Hierro távozása után már nemcsak a spanyol válogatott, hanem a Real Madrid csapatkapitánya is lesz (ekkor mindössze 26 éves). Kora tavasszal a BL-ben szenzációsan játszott, ám vakbélműtéten esett át, és talán ez is szerepet játszott abban, hogy a Real Madrid elbukott a BL elődöntőjében a Juventus ellen. A bajnokságot ellenben megnyerték, ez volt a 4. bajnoki címe, majd nyár végén a Spanyol Szuperkupát is elhódította csapatával, immár csapatkapitányként először emelhette magasba a serleget. Az év során megerősítette vezető helyét mind a válogatott, mind a BL örök-góllövőlistáján. A spanyol válogatott Eb-pótselejtezőre kényszerült, és Raúl szinte egymaga vitte ki a csapatát a 2004-es Eb-re; talán ez volt az első olyan év, amikor a válogatottban jobban szerepelt, mint klubjában, melynek továbbra is ő volt az egyik legjobbja. A 2004-es évet nagy elánnal kezdte, főként a spanyol kupában villogott, ám súlyos magánéleti gondokkal küzdött, ami kihatott a játékára is, és pályafutása egyik legrosszabb formáját hozta tavasszal. Alig-alig talált a kapuba, mindez nagyon kihatott az egész Real Madrid teljesítményére hisz – Zidane mellett – elsősorban rá épült a csapat játéka. A Real hosszú idő után ismét trófea nélkül zárta az évet, 1999 után először nem nyernek semmit. A spanyol kupadöntőt drámai körülmények között bukták el, a BL-ben szintén így búcsúztak a legjobb nyolc között, a kimerült sztárok nem bírták a bajnoki hajrát sem. Raúlnak egy esélye maradt: a 2004-es Eb, a szomszédos Portugáliában. De csakúgy, mint csapattársai, ő sem tudott jó teljesítményt nyújtani a tornán. Ezt a csapat nagyon megsínylette, és a spanyolok már a csoportkör után búcsúztak, ezúttal megérdemelten. A görögök elleni zseniális sarkazós gólpassza valószínűleg sokáig megmarad a legtöbb szurkoló emlékezetében, de ennek ellenére nem játszott jól. Az oroszok ellen még megúszta, de a görögök ellen az elhibázott fejesei már a győzelembe kerültek, míg a portugálokkal szemben szinte helyzetbe sem került. Ennek ellenére sem váltott Saez, Spanyolország kiesett, Raúl pedig vezérként egy újabb nagy tornán bukott el. Ám volt az évnek egy pozitívabb oldala is, ugyanis számos rekordot döntött meg: a 2004-es esztendő zárásakor – és azóta is – ő a Bajnokok Ligája (BEK-et is beleszámítva) örökös meccs- és gólrekordere, továbbá a spanyol válogatottban tovább növelte előnyét a góllövőlistán, illetve a Real Madrid klubrekordjai közül a nemzetközi meccsek és gólok számában tört az élre. Ekkor a klub hívei már a legendás Alfredo Di Stéfanóval és több korábbi Real-sztárral emlegették őt egy lapon. A 2005-ös esztendő nagytakarítással kezdődött a Realnál: új alelnök, sportigazgató valamint edző került a csapathoz, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a Real nem zárhatja újból üres kézzel a szezont. Ám csak két hetet kellett várni az első hatalmas pofonra, a csapat kiesett a 16 között a spanyol kupából egy másodosztályú klub ellen, így ez a trófea továbbra is hiányzik sikerei közül. De ez még csak a kezdet, a csapat elvérzett a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében, így nem jut a 8 közé, amire éppen nyolc éve nem volt példa, ám ő lesz a BL történelmének első játékosa, aki 50 gól fölé jut (egykori madridi elődjét, Di Stéfanot megelőzve). Az újabb és talán minden eddiginél csúfosabb szezont már csak a bajnoki cím elnyerése menthette volna meg. De hiába nyerte sorozatban a mérkőzéseket a csapat, az ősi rivális Barcelona sem hibázott, így ismét üres kézzel zárja a szezont a Real Madrid. Két év trófea nélkül, ilyenre nagyon régen nem volt példa a királyi gárdánál. Nyáron inkább gyengült a keret mintsem erősödött, ráadásul ősszel sem a csapatnak, sem Raúlnak nem ment a játék. A spanyol válogatott újra pótselejtezőre kényszerült, azonban a szlovák csapat nem jelentett akadályt, így a Selección kijutott a németországi vb-re. 2005. november 19-e gyászos nap Raúl és a Real Madrid életében is, a csapat nagyon rég nem látott, megalázó verést kapott a Barcelonától, ráadásul hazai pályán, ezen kívül Raúl egy szerencsétlen mozdulat következtében pályafutása legsúlyosabb sérülését szenvedte el, ami után majdnem fél évig lábadozott. A 2006-os év elejét Raúl sérülése miatt kihagyta, de még így is a vártnál jóval korábban tért vissza, és már részese lehetett az újabb BL-kudarcnak az Arsenal ellen. A Real egymás után másodjára búcsúzott a nyolcaddöntők után. Raúl és a csapat végigszenvedte a liga hátralévő fordulóit, és végül sikerült a 2. helyre felkapaszkodni, emellett a kupában sem termett babér a Real számára. Három év trófea nélkül, ilyet a Real Madrid több mint 50 éve nem produkált, nem csoda hogy a nyáron elnökválasztást írtak ki. Raúlnak talán az utolsó vb-je következett, az utolsó nagy esély a vb-címre, és talán arra is, hogy feltámadjon. A válogatott jól játszott a csoportmeccseken, de az egyenes kieséses szakaszban már az első meccsen elvérzett Franciaország ellen, egy sima 3-1-gyel. Raúl a vb-n javuló játékot mutatott, és a csapattal együtt sikerre éhesen várta az új szezont. A 2006–2007-es szezonban negatív rekordot produkált azzal, hogy mindössze 7 gólt szerzett az idény során. Addig minden szezonjában legalább 10 gólja volt, de a gyengébb teljesítmény talán annak is betudható, hogy az edző, Fabio Capello a szokásosnál hátrébb játszatta. ### Másodvirágzás Miután viszonylag kevés, de annál fontosabb góljaival aktívan részt vett a 2006–2007-es bajnokság győzelmeiben, Raúl sokat javult a 2007–2008-as idényben, amelyben már majdnem annyi gólt lőtt, mint legsikeresebb időszakában. Feltámadása azzal volt magyarázható, hogy közelebb került „természetes élőhelyéhez”, a büntetőterülethez és az, hogy egy remek csatárt, Ruud van Nistelrooyt szerződtették mellé. A 2007–2008-as szezonnak új reményekkel vágott neki. Új edző, új remények – talán így lehetett összefoglalni a várakozásokat mind Raúl, mind a Real szempontjából. A vezetőség új edzővel (Bernd Schuster) erre a szezonra is a bajnokság megnyerését valamint a BL-győzelmet célozta meg csapatával. A Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében a Roma mégis megálljt parancsolt a királyi gárdának. Raúl mindkét meccsen szerzett 1-1 gólt, ám ez is kevés volt az üdvösséghez. A csapat sorozatban negyedik szezonjában kénytelen búcsúzni a BL küzdelmeitől a nyolcaddöntőben. A bajnokságban az ő és a csapat sorsa is sokkal jobban alakult. Hosszú évek óta a legeredményesebb szezonját produkálta, a szezonban összesen 18 gólt szerzett, ezzel a Real házi gólkirálya lett Ruud van Nistelrooyt megelőzve, és a Pichichi-trófeáért folyó versenyben is az igen előkelő 5. helyen végzett. Az elmúlt idényekben 7, 5, 9, illetve 11 találatig jutott a 30 éves csatár, ami a korábbi teljesítményének tudatában elég gyenge teljesítmény. A nyáron érkezett új tréner, Bernd Schuster az elődeihez képest sokkal többször, és az eddiginél előrébb szerepeltette, és ezt rendszeresen meg is hálálta. A 2007-08-as szezont kis híján húsz góllal zárta a spanyol válogatottba is visszavágyó csatár, amire legutóbb a 2000–2001-es bajnoki kiírásban volt példa. Ebben a szezonban kétszer jubilált. Először 2008 januárjában, amikor 643 Real Madridban lejátszott meccsével beérte, sőt, azóta már meg is előzte az addig előtte álló Santillanát, később pedig megszerezte kétszázadik bajnoki gólját. A Real Madrid góllövőinek örökranglistáján az első helyen áll, bajnokikon hét, összesítésben kilenc góllal megelőzve di Stéfanot. A spanyol bajnokság góllövőinek mindenkori listáján jelenleg az ötödik (itt a Bilbao-játékos Zarra vezet 251 találattal), ám nagy az esélye, hogy innen még előre fog lépni, ugyanis még csak 30 éves... Ezen a listán egyébként szintén megtalálható di Stéfano, a harmadik helyen, 227 találattal. Bemutatkozó idényét kivéve tíz éven keresztül legalább 43 meccsen szerepelt egy idényben, akkor viszont térdében részben elszakadt a keresztszalag, öt hónapig lábadozott. Formájának visszanyerése még tovább tartott, hónapokig nem rúgott gólt. A 2006–2007-es idényt magához képest kifejezetten gyenge átlaggal, 43 meccsen mindössze 12 góllal zárta. Pályájának negatívuma a sok gól ellenére a válogatott. Válogatott-mezben sosem tudta magából kihozni a maximumot, amikor csak rajta volt a felelősség, nem teljesített megfelelően. A 2008-09-es szezon a csapat szempontjából nem sikerült jól. A Barcelona ezúttal sikert sikerre halmozott, így a bajnokságban hamar kiderült, nincs sok esély a végső győzelemre. A 2009 tavaszi El Clásicón a Real elszenvedte története legsúlyosabb hazai vereségét, a végeredmény 2–6 lett. Raúl ezen a meccsen nem szerzett gólt. A szezon végén a házi góllövőlistán Raúl holtversenyben az élen végzett Gonzalo Higuaínnal, 22 góllal. ### A második Pérez-éra alatt 2009 nyarán Florentino Pérezt ismét megválasztották a Real elnökének. Előző elnöki ciklusához hasonlóan ismét több sztárjátékost igazolt, így Raúlnak ismét komoly konkurenciája akadt a kezdőcsapatba kerüléstért. Eddigi csatártársa, Gonzalo Higuaín mellé Pérez támadóposztra leigazolta Cristiano Ronaldót és Karim Benzemát. A szezon elején még körülbelül azonos időt játszottak, aztán Raúl fokozatosan a kispadra szorult. Októberben, a Valladolid elleni 4–2-es győzelem alkalmával 2 gólt szerzett. A kevés játéklehetőség miatt többször is felmerült Raúl visszavonulásának lehetősége. Utolsó madridi mérkőzését április 24-én, a Real Zaragoza ellen játszotta, amikor az ötvenedik percben megsérült, és le kellett cserélni. Ezt követően a szezon hátrelévő részében a sérülésével lábadozott. A szezon végeztével érkező új edző, José Mourinho szerette volna rábírni Raúlt a maradásra, ő nem szeretett volna még egy idényt harmadik vagy negyedik számú csatárként eltölteni. ### Először más csapatban Raúl 2010. július 28-án kétéves szerződést írt alá a német Schalke 04 csapatával. Bár korábban megkereste őt egy meg nem nevezett orosz klub, valamint Katarból és az USA-ból is voltak ajánlatai, a Schalkét választotta a BL-szereplés miatt. Első góljait egy kétszer harminc perces meccsekből álló felkészülési villámtorna, a Liga Total! Cup döntőjében szerezte, a Bayern München ellen. Mindkét gól rá jellemző találat volt, az első egy kapufáról visszapattant lövés után lett gól, a második pedig egy átemelés után talált utat a hálóba. Első hivatalos mérkőzését a Bundesliga első fordulójában, a Hamburg elleni 2–1-es vereség alkalmával játszotta, első gólját pedig a Borussia Dortmund ellen szerezte szeptember 25-én. A csendesebb szezonkezdet után jó formába lendült: két gólt szerzett a St. Pauli, hármat pedig a Werder Bremen ellen. December 18-án másodszor ért el mesterhármast, ezúttal a Köln ellen. Tavasszal a kupa elődöntőjében szerzett győztes gólt a Bayern München 1–0-s legyőzésekor, ezzel a Schalke 2005 óta először jutott kupadöntőbe. Itt a másodosztályú MSV Duisburg volt az ellenfél, amely ugyancsak rég, 2004 óta nem játszhatott döntőt a sorozatban. A Duisburg 5–0-s legyőzésével a Schalke 2005 után ismét kupagyőztes lett, maga Raúl pedig először nyert hazai kupát aktuális csapatával, ugyanis a Real Madrid még az ő pályafutása előtt, 1993-ban nyerte meg a Copa del Reyt. Maga a bajnokság egyébként nem sikerült jól, a szezon elején a Schalke sokáig kiesőhelyen is állt. Bár indulhatott nemzetközi kupában, ezt csak a kupagyőzelemnek köszönhette, ugyanis a bajnokságban csak a középmezőnyben végzett. A nemzetközi kupasorozatokban elért gólokat tekintve ismét, immár valószínűleg végleg megelőzte az olasz Filippo Inzaghit, aki minden UEFA-kupasorozatot (Bajnokok Ligája, UEFA-kupa, később Európa-liga, Szuperkupa stb.) figyelembe véve hetven találatnál jár. Később Gerd Müller rekordját is megdöntötte, aki addig a legtöbb nemzetközi gól birtokosa volt. Ezt Raúl annak köszönhette, hogy betalált még a Bajnokok Ligája csoportkörében, a Hapoel ellen háromszor, majd a negyeddöntőben a Valencia elleni visszavágón egyszer, végül az Internazionale elleni negyeddöntő két mérkőzésén egyszer-egyszer. Az Internazionale legyőzése azt jelentette, hogy a Scahlke története során először BL-elődöntőt játszhatott. Itt a Manchester United volt az ellenfél, amely végül simán, kettős győzelemmel búcsúztatta a Schalkét. A visszavágót követően Raúl a Manchester legendájával, Ryan Giggsszel cserélt mezt. A 2011-12-es szezonban, a november 19-i, Nürnberg elleni mérkőzésen először volt csapatkapitány új csapatában Benedikt Höwedes sérülése miatt. December 17-én ismét mesterhármast szerzett a Werder Bremen ellen, így a téli szünetet a Schalke dobogón, harmadikként várhatta. 2012. február 29-én megszerezte pályafutása négyszázadik gólját felnőttkarrierje során, ebből 323-at a Real Madrid, 44-et a válogatott, 33-at pedig a Schalke játékosaként. Április 5-én, az Athletic Bilbao elleni Európa-liga-negyeddöntő során megszerezte hetvenhetedik európai kupasorozatban lőtt gólját. ## Al Sadd 2012-ben Raúl a szezon végéig szóló szerződést kötött a katari Asz-Szadd al-Katarial. Először gólt a második fordulóban szerzett, a Katar SC elleni 5-2-es siker alkalmával lőtt két gólt, utána nem kellett sokat várni az újabb Raúl-gólra, a harmadik játéknapon az Umm Salal ellen talált be.Az első szezonjában új csapatát 9 gólt elérve,igazi vezérként vezette bajnoki címre! ### A spanyol válogatottban 1996 novemberében mutatkozott be a spanyol válogatottban egy Csehország elleni mérkőzésen, ám a szurkolók már korábban is a csapatba követelték, szívesen a csapatban látták volna már az 1996-os Eb-n is. Ám az akkori szövetségi kapitány, Javier Clemente még nem vitte ki az Eb-re, hanem inkább az olimpiára küldte az akkor még alig 19 éves játékost. Az azóta lejátszott 102 meccsén 44 gólt szerzett. 102 lejátszott meccsével második a spanyol válogatottsági örökranglistán Zubizarreta mögött, míg 44 szerzett góljával az örökranglista élén áll (a második Fernando Hierro 29 góllal). A Real ikonja már több világversenyen is játszott. Ezek az 1998-as vb, a 2000-es Eb, a 2002-es vb, a 2004-es Eb, valamint a 2006-os vb. Ám hiába volt ezeken mindig talán nem is olyan titkos esélyes Spanyolország, eddig sosem sikerült kiugró eredményt elérnie a válogatottal. Alighanem egyik legnagyobb személyes kudarca, amikor a 2000-es Eb negyeddöntőjében a franciák ellen, az utolsó pillanatban elvállalt egy tizenegyest, ám kihagyta és a csapat kiesett. A válogatottban a legjobb teljesítményt akkor nyújtotta, amikor a 2000-es Európa-bajnokság selejtezőiben 9 meccsen 11 gólt szerzett. Kifejezetten jól játszott ő és a válogatott is a 2002-es vb-n, a csoportjukból könnyedén tovább is jutottak három győzelemmel Szlovénia, Paraguay és Dél-Afrika ellen, azonban a negyeddöntőben a hazai pálya előnyét élvező dél-koreaiak tizenegyesekkel (és a bíró hathatós segítségével, aki nem adott meg két szabályos gólt a spanyol csapatnak, ráadásul tévesen lest ítélt, amikor Luis Enrique egyedül vezette a labdát kapura) kiejtették a spanyol csapatot. A világbajnokságon három gólt szerzett, de a negyeddöntőben sérülés miatt nem tudott játszani. A 2006-os vb-n sem a csapat, sem ő nem játszott rosszul, a csoportkörből simán, csoportelsőként továbbjutottak (például az első meccsen az ukránokat 4–0-ra verték), minden meccsen játszott, és a Tunézia ellen lőtt gólja után ő lett a 18. játékos, aki három vb-n minimum 1 gólt szerzett (ugyanezt a rekordot a szaúd-arábiai Sami Al-Jaber is beállította ezen a vb-n). 2006 óta, kevéssel a válogatottban lejátszott 100. mérkőzése után, Raúl már nem szerepel a szövetségi kapitány, Luis Aragonés tervei között. Nem beválasztása egyfajta lavinát indított el, ami akkor élénkült fel igazán, amikor a formája a legjobb időszakára emlékeztetően alakult. A vita elérkezett egy olyan pontra, ahol Luis Aragonés és Raúl egy sajtótájékoztató megtartása mellett döntenek, hogy megpróbálják tisztázni a vitát, amely a Real Madrid játékosának a válogatottból való kimaradása körül bontakozott ki. Ám hiába, miután Aragonés kvázi megígérte, hogy behívja Raúlt a válogatottba, az egyik utolsó barátságos meccsen az olaszok ellen behívott 22 játékos között továbbra sincs ott a Real Madrid csatára. Raúl áprilisban tett egy igen optimista nyilatkozatot, és úgy vélte, hogy ha továbbra is jól játszik és rúgja a gólokat, akkor lehet esélye bekerülni a kontinensviadalra utazó spanyol keretbe, amelyben 2006 szeptemberében szerepelt utoljára. Az északírek elleni csúfos, 3-2-es vereség óta nem hívta be őt Luis Aragonés annak ellenére, hogy kiváló formában volt, a Bajnokok Ligájában öt gólt szerzett, a bajnokságban pedig 18-at rúgott. #### Statisztikái a világbajnokságokon #### Eb-statisztikái #### Olimpián ## Magánélete Raúl felesége Mamen Sanz, korábbi spanyol modell és televíziós személyiség. A feleségéhez kapcsolódó történet, hogy minden egyes gólja után ad egy puszit a jegygyűrűjére, utalva ezzel Mamen iránti hűségére. Újabban egy kicsit átalakult a gólöröme, ugyanis a szokásos „gyűrűcsók” mellett mostanában egy-egy gólja után mindkét hüvelykujjával a hátán lévő nevére és a mezszámra mutat. Raúlnak jelenleg öt gyermeke van. Jorge (akit Jorge Valdano után nevezett el) 2000. február 5-én, Hugo (Raúl gyerekkori példaképe, Hugo Sánchez után) pedig 2002. november 20-án látta meg a napvilágot. A két kisebb ikerfiú, Héctor és Mateo 2005. november 17-én született, ők Héctor Rial és Lothar Matthäus után kapták nevüket. A négy fiú mellett van egy lánya, őt Maríának hívják. Raúl nagyon szeret olvasni, főleg egy spanyol költő, Arturo Pérez-Reverte könyveit, szereti a spanyol zenét, valamint „tipikus” spanyol lévén imádja a bikaviadalokat és szabadidejében szeret vadászni is. ## Sikerei, díjai ### Klubcsapat Real Madrid CF - Spanyol bajnok: 1994–95, 1996–97, 2000–01, 2002–03, 2006–07, 2007–08 - Spanyol szuperkupa: 1997, 2001, 2003, 2008 - UEFA-bajnokok ligája:1997–98, 1999–00, 2001–02 - UEFA-szuperkupa: 2002 - Interkontinentális kupa: 2000, 2002 FC Schalke 04 - Német kupa: 2010–11 - Német szuperkupa: 2011 Asz-Szadd al-Katari - Katari bajnokság: 2012–13 - Katari kupa: 2014 ### Egyéni sikerei - Pichichi-trófea: 1999, 2001 - Az év spanyol labdarúgója: 1997 - A spanyol kupa legjobb gólszerzője: 2004 - Az év legjobb spanyol sportolója: 2007 - 2008 áprilisában a Real szurkolói a csapat valaha volt 3. legjobb játékosának választották: 1 Alfredo Di Stéfano, 2 Zinédine Zidane , 3 Raúl, 4 Roberto Carlos, 5 Santiago Bernabéu, 6 Iker Casillas , 7 Fernando Hierro, 8 Emilio Butragueño, 9 Puskás Ferenc, 10 Hugo Sánchez, 11 Ricardo Zamora, 12 Pirri, 13 Fernando Redondo, 14 José Antonio Camacho, 15 Santillana, 16 Gento, 17 Juanito, 18 Amancio, 19 Del Bosque, 20 Pahíño - A bajnokok ligája Aranycipője: 2000, 2001 - Aranylabda, ezüst díj: 2001 - Az év labdarúgója, bronz díj: 2001 - FIFA 100 legnagyobb élő labdarúgói: 2004 - A Királyi Lovagrend Arany Medálja a Sportban Érdemeltekért: 2006 ## Rekordok - A 800. gólt rúgta a spanyol labdarúgó-válogatott történelmében, 1999. március 27-én, Ausztria ellen - A 900. gólt rúgta a spanyol labdarúgó-válogatott történelmében, 2002. szeptember 7-én, Görögország ellen - A spanyol labdarúgó-válogatott második legeredményesebb gólszerzője 44 találattal, David Villa mögött - A Real Madrid történelmében legtöbb gólt szerző játékos az Atlético Madrid ellen (11) - Az 5. mindenkori legeredményesebb gólszerző a La Ligában (228): - A Real Madrid történetének második legeredményesebb játékosa a bajnokságban: 228 - A legfiatalabb játékos a spanyol bajnokság történetében, aki elérte az 50 bajnoki gólos álomhatárt(alig több, mint 20 évesen) - Szintén ő a valaha volt legfiatalabb játékos, aki a 100 gólos álomhatárt elérte (22 évesen) - A 150 gólos álomhatárt is ő érte el a leggyorsabban (25 évesen) - Legalább egy gólt szerzett három különböző világbajnokságon, ami a spanyol válogatottban rajta kívül csak Julio Salinasnak sikerült. - A Bajnokok Ligájában az 5. legtöbb mérkőzésén szereplő labdarúgó (142) - 2 gól 3 Bajnokok Ligája döntőben - 30 hónap alatt nem kapott sárga lapot és profi pályafutása alatt nem állították ki - A Bajnokok Ligájában 15 egymást követő idényben szerzett legalább egy gólt. ## Statisztikái ### Klub 2012\. április 5. szerint ¹ Tartalmazza a Bajnokok Ligája és UEFA Kupa/Európa Liga mérkőzéseket. ² Tartalmazza a Spanyol Szuperkupa, Európai Szuperkupa, Interkontinentális kupa, FIFA Klubvilágbajnokság és a Német Szuperkupa mérkőzéseket. ### Válogatott 2006\. szeptember 6. szerint. ## Edzői statisztika 2021\. december 18-án lett frissítve.

MiG–31

A Mikojan–Gurjevics MiG–31 (Микоян–Гуревич МиГ–31) negyedik generációs, kétüléses, két hajtóműves, nehéz elfogó vadászrepülőgép, melyet a MiG–25-ből a Szovjetunióban fejlesztettek ki, elsősorban a gyér repülőtér-hálózattal rendelkező szibériai és távol-keleti területek védelmére. Avionikája a korszak többi szovjet repülőgépéhez képest fejlett, Zaszlon (Заслон, Pajzs) típusú rádiólokátora a világon elsőként szolgálatba állított olyan elektronikus sugárnyaláb-eltérítésű repülőgép-fedélzeti rádiólokátor, amely egyszerre négy rakétát tud a célra rávezetni. A sorozatban gyártott utolsó 50–60 repülőgép a levegőben utántölthető. Csak az Orosz Légierő és Kazahsztán légiereje (32 darab) alkalmazza. Nem exportálták külföldre, bár korábban Algéria, India és Kína jelentkezett mint potenciális vásárló, 2006 végén pedig Szíria elnöke tárgyalt MiG–31-esek beszerzéséről. Légi harcban idáig nem vett részt. ## Történet A hatvanas években a Szovjetunióban rendszerbe állított elfogóvadászok a nagy magasságban repülő nehézbombázó repülőgépek elfogására lettek tervezve, mely feladatot hatékonyan tudták megoldani, azonban hatástalanok voltak a kis magasságon támadó vadászbombázók, de még inkább az akkor már fejlesztés alatt álló robotrepülőgépek ellen. A repülőgépek kezdetleges elektronikája csak korlátozott önállóságot tett lehetővé, légi célok elfogásakor erősen függtek a légvédelem földi irányításától. Szabad tevékenykedésüket tovább korlátozta a nagy tüzelőanyag-fogyasztás, ami miatt csak kevés időt tölthettek a levegőben. A MiG–25 jó alapnak ígérkezett a továbbfejlesztésre, a hatalmas repülőgépben tetemes méretű elektronika elhelyezésére volt lehetőség, kezelőjével együtt. A fejlesztési munkálatokat 1967-ben kezdték meg, a Je–155MP jelű prototípus 1975. szeptember 16-án szállt fel, Alekszandr Fedotov, a Szovjetunió leghíresebb berepülőpilótájának vezetésével. A repülőgép sorozatgyártása 1979-ben kezdődött. Fedotov 1984. április 4-én a MiG–31 egy kísérleti példányával az üzemanyag-ellátó rendszer hibája miatt lezuhant, és fegyveroperátorával együtt meghalt. A Nyugat a repülőgép létezéséről először 1976-ban szerzett tudomást, mikor Viktor Ivanovics Belenko egy MiG–25-ös repülőgéppel Japánba dezertált, és beszámolt az őt kihallgatóknak az általa ismert szovjet kísérleti programokról. 1979 és 1985 között Adolf Tolkacsev, a Fazotron elektronikai tervezőiroda főkonstruktőre a CIA-nek dolgozott, és az akkor korszerűnek számító szinte összes szovjet rakétafegyver és rádiólokátor (köztük a MiG–31 Zaszlon típusú lokátorának és R–33 rakétáinak) teljes dokumentációját átadta az amerikai hírszerzésnek, ami miatt 1986-ban kivégezték. 1978-ban egy felderítő műholdról sikerült megfigyelni egy robotrepülőgép elfogását a MiG–31 egy prototípusáról indított R–33 rakétával. (Mivel a szovjetek pontosan ismerték az amerikai felderítő műholdak pályaadatait, valószínűleg szándékosan időzítették úgy a kísérleti lövészetet, hogy az amerikaiak megfigyelhessék az új repülőgép félelmetes teljesítményét.) A repülőgépet közelről a Norvég Királyi Légierő egyik F–16-osának pilótája tudta lefényképezni, 1985-ben a Barents-tenger felett. Sorozatgyártása 1977-ben kezdődött a gorkiji 21. sz. Állami Repülőgépgyárban (GAZ–21, ma: Szokol Repülőgépgyár). Az előszéria első sorozata két, a második három, a harmadik hat gépből állt. Ezek aerodinamikailag és berendezéseikben kis mértékben különböztek mind egymástól, mind a prototípustól. A fedélzeti rendszerek teszteléséhez a második példányt használták fel. A Szazvickij légimarsall vezette állami bizottság 1978-ban végezte el a hatósági állami vizsga berepülési programját az előszéria gépeivel. A sorozatban gyártott változat végül a harmadik sorozat ötödik gépe lett. Összesen több mint 500 db készült. A repülőgépet 1980-ban rendszeresítették a Honi Légvédelem vadászrepülő csapatainál. Az első gépeket a Pravgyivszkban állomásozó 786. sz. vadászrepülő ezred és a Honi Légvédelem Harceljárási Oktató Központja kapta. A második fázisban a Moncsegorszk repülőterén állomásozó 174. sz. gárda-vadászrepülő ezredet szerelték fel MiG–31-gyel. Ezeknél az egységeknél a kiöregedett Tu–128 és Szu–15 vadászrepülőgépeket váltotta fel. 1983 szeptemberében telepítették a típust a Szahalin-szigeten lévő Szokol repülőtérre. Habár harci cselekményekben nem vett részt, a dél-koreai KAL légitársaság 007-es járatán közlekedő Boeing 747 lelövése következtében megnövekedett feszültség miatt a ezeket a gépeket a Csendes-óceán térségében intenzív járőrözésre használták, és rendszeresen keveredtek konfliktushelyzetbe amerikai és japán harci repülőgépekkel. Az üzemeltetés során a típussal számos – köztük halálos kimenetelű – baleset történt. 2000-ig összesen 35 eseményt regisztráltak, ezek közül 12 a gép megsemmisülésével járó katasztrófa volt. A balesetek többsége a személyzet hibájából következett be, melynek oka főként az 1990-es évekre jellemző kevés repült idő és az ebből adódó gyakorlatlanság volt. A rendkívül nagy szerkezeti tömegű gép még a leszállás fázisában is tekintélyes szárnyfelületi terheléssel és tehetetlenséggel rendelkezik, ami nagyban hozzájárult a zömmel a leszállások során történt balesetekhez, illetve katasztrófákhoz. A legtöbb esemény a típus életében a leszállások során a földnek, illetve a kifutópályának csapódás. A gépek felszállásonként relatív elég hosszú időt töltöttek a levegőben, de az állománynak ezen időszakban volt, hogy évi 15(!) óra hajózónkénti órakerete volt csupán biztosítva. Ennek folyományaként a gépek személyzete elég kevés fel/leszállást teljesíthetett. Az alacsony repült óraszám oka az üzemanyaghiányon túl főként a gépek futókerekeinek pótlása, illetve bonyolult elektronikai rendszereinek karbantartása volt. ## Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok Bár a MiG–31 hasonló kialakítású, mint a MiG–25, a repülőgép szerkezetét teljesen újratervezték, a régebbi repülőgépen használt, nagy tömegű, de nagyon jó hőállósági tulajdonságokkal rendelkező rozsdamentes acélt ennél a gépnél is alkalmazták(49%), de emellett nagy mennyiségben használtak fel könnyűfémötvözeteket (33%) és titánt (16%) is, ez a repülőgép szerkezetét lényegesen könnyebbé tette, lehetővé téve a nagy tömegű elektronika és tüzelőanyag hordozását. A repülőgép hagyományos aerodinamikai elrendezésű, vállszárnyas, előrenyúló szárnycsatlakozással. A három főtartós szárny 4°-os negatív V-beállítással, automatikusan működő orrsegédszárnyakkal a belépőél teljes hosszában, fékszárnyakkal és csűrőként is működő ívelőlapokkal rendelkezik a kilépőél mentén. A felső felületén egy terelőlapot helyeztek el, a nagyobb fegyverfelfüggesztő csomópont felett. A vízszintes vezérsíkok teljes egészében magassági kormányként szolgálnak. Az osztott függőleges vezérsíkon helyezték el az oldalkormányt. A futómű hárompontos, tricikli-elrendezésű, az orrfutó hátrafelé húzódik a törzsbe. Az előrefelé behúzható főfutók két kereke egymás előtt, de nem egy nyomvonalon van, ez a hóban történő gurulást segíti. A főfutóaknák előtt, a törzs alsó oldalán két, előre nyíló törzsféklapot helyeztek el. Kifutáskor a repülőgép megállását két, kereszt alakú fékernyő segíti, ezeket a törzs végén, a két hajtómű között, felettük helyezték el. A két pilóta egymás mögött ül, de a gép tervezésénél az egymás melletti elhelyezésükre is gondoltak. A hátsó pilóta szükség esetén irányítani tudja a gépet, illetve az innen való irányítás a gyakorlórepüléseket is lehetővé teszi. ### Avionika A repülőgép fejlesztésének leglényegesebb eleme volt a fejlett avionika beépítése, melyet egy külön fegyveroperátor kezel. Fő eleme az RP–31 Zaszlon (Заслон), mely a világon elsőként szolgálatba állított elektronikus sugáreltérítésű repülőgép-fedélzeti rádiólokátor. Maximum 10 célt tud követni, ebből négyre rakétát vezetni. Hatótávolsága felderítő üzemmódban bombázó repülőgépek és hasonló méretű célok ellen (16 m2-es visszaverő felület) szemből 200 km, hátulról 160 km, és 150, illetve 120 km-ig tudja őket követni, vadászrepülőgépeket (2 m2 hatásos visszaverő felülettel) szemből 120 km-ről, hátulról 90 km-ről tud felderíteni, és 90 illetve 70 km-ről követni. 0,3 m2 felületű célokat is tud körülbelül 65 km-ről követni. Látómezeje oldalirányban ±70°, felfelé 70°, lefelé 60°. Ez volt az első szovjet radar, mely horizont alatti célok ellen is használható volt (look down/shoot down). A repülőgépen egy 8TP típusú behúzható infravörös érzékelő is helyet kapott, a pilótakabin alatt. Az észlelt célokat az Argon–15 típusú digitális számítógép dolgozza fel. A kommunikációt az UHF és HF sávú rádiókon kívül az APD–518 típusú digitális adatbusz szolgálja, ez lehetővé teszi az adatok cseréjét más vadászrepülőgépekkel, a földi irányítással, vagy A–50 típusú légtérellenőrző repülőgépekkel. A repülőgép navigációs berendezései korszerűek, részben a nagy hatótávolság miatt, részben pedig mert a geomágneses és a földrajzi északi pólus Oroszország északi területein már jelentősen eltér egymástól, megnehezítve a hagyományos, iránytűkön alapuló navigációt. A nagy távolságú navigációt a Marsrut (Маршрут), a közepes távolságút pedig a Tropik (Тропик) rendszer biztosítja. ## Hajtómű A repülőgép két darab Aviadvigatyel D-30F6 típusú hajtóművel rendelkezik. A szárazon 2416 kg tömegű hajtóművek kétáramúsági foka 0,55, ami a szuperszonikus harci repülőgépek közt közepesnek mondható. A levegőátfutás tekintélyes, 150 kg másodpercenként, maximális forgórész fordulatszámnál. A hajtómű két forgórészes, a kisnyomású forgórész 5, a nagynyomású 10 fokozatú kompresszorral és egyenként 2-2 fokozatú turbinával rendelkezik. A hajtómű első légi tesztjeit egy átalakított MiG-25-ösön végezték. A hajtómű főbb paramétereinek meghatározásában döntő szerepe volt a MiG–31-es repülési magasságának és szolgálati sebességtartományának kiterjesztése a MiG-25-öshöz képest, mégpedig az alacsonyabb tartományokban. Többek közt ezért, illetve a MiG–31-es kifejlesztésével kapcsolatos fokozott tempó miatt esett a választás a Tu-134-esekből is ismert Szolovjev D-30-as hajtóművére (nem azonos a teljesen más konstrukciójú D-30K/KP/KU hajtóművekkel), mint kiindulási alapra. Ez a hajtómű egyrészt már eleve rendelkezett a kis magasságon megfelelő propulziós hatásfokot biztosító kétáramúsággal (igaz ez 1,1 es érték, ami nagy sebességen és magasságon már nem kedvező) és levegőátfutással, másrészt a geometriai méretei alkalmasak voltak arra, hogy a MiG-25-öshöz hasonló méretű gépbe is beépíthetővé váljék, akár utánégetővel is. De mindezeknél is többet nyomott a latba az a tény, hogy ez idő tájt a Szovjetunió még nem rendelkezett ekkora méretű kétáramú utánégetős hajtóművekkel. Mindezeket együttvéve a D-30-as jelölés mint alap, feltehetően csak dezinformáció (illetve lehet gyári sajátosság, mint a Koleszov irodánál, ahol minden hajtóművet RD-36-nak hívtak), mivel a szerkezet végül teljesen más kialakítású forgórésszel, belépő keresztmetszettel, fordulatszámtartománnyal stb. rendelkezik. A forszázskamrában a diffúzor után négy külön forszázskollektort és lángstabilizátort találunk. Az utánégetés beindítása a MiG-29-eseknél is ismert lángátcsapásos módszerrel történik, de mind a négy körre külön. Ez a gyújtóláng a turbina előtti tüzelőtér injektorai közül az alsó egyikből csap át a lapátok között. A hajtómű a fejlesztés során jelentősen módosult, a prototípusok Laval-fúvócsöveit kívülről még burkolólamellák határolták, de a nagy fúvócső nyomásviszony az egyik berepülésnél közel 2,5 Mach-nál leszakította az egyik gépről őket. A hajtóművek fúvócsövei így egy merev áramvonalazó burkolatot kaptak, amelynek profilja a kialakításából adódóan fix (a mozgó Laval-profil az első 2/3-ig tart), így nem követi a nyomásviszony-növekedés adta sugártágulást. Részint ennek tudható be, hogy az eredetileg tervezett 2,7 Mach értéket ez a gép nem képes elérni, de erre a nagyméretű és tömegű fegyverzet miatt amúgy sem volt lehetőség. A hajtómű statikus fékpadi tolóereje 9900 kg maximál módon, 15 500 kg utánégetéssel. Ez az érték gépbe épített állapotban, földön némileg kisebb. A sebesség és magasság függvényében alakuló tolóerőértékek nem ismeretesek. A szerkezet elektro-hidraulikus vezérlő-szabályzó rendszerrel rendelkezik. A D-30F6-os hajtómű fejlesztése sokáig csak az üzembiztosság, illetve az élettartam kiterjesztésére szorítkozott. Első komolyabb modifikációt a később zátonyra futott Mig-31M gépek számára kifejlesztett D-30F6M típus jelentette. Itt a tolóerő értékét 15 500 kg-ról 16 700 kg-ra növelték, kompenzálandó az utódtípus lényegesen nagyobb felszálló tömegét. Ez a verzió nem volt hosszú életű, de hozzájárult a mind a mai napig rendkívül kis példányszámban megépült D-30F11-es változat megépítéséhez. Ez a típus a Szu-47 Berkut típusú előrenyilazott szárnyú technológia-demonstrátor gépbe került, kényszerből, mivel az Al-41F jelű hajtóművekből csak annyi volt, hogy azokat a MiG MFI-ként ismert 1.44-es gép kapta meg. Tolóereje némileg kisebb, fékpadon 16 000 kg. ## Fegyverzet A repülőgépen egy 23 milliméteres, GS–6–23 típusú gépágyú van beépítve, ezen kívül a szárnyak alatti két-két, valamint a törzs alatti, összesen négy fegyverfelfüggesztő csomópontra lehet légiharc-rakétákat és tüzelőanyag-póttartályokat függeszteni. A törzs alatti csomópontokra, AKU–33 típusú katapultos indítóberendezésekre a Vimpel R–33 (NATO-kód: AA–9 Amos) 110 km hatótávolságú, félaktív lokátoros irányítású rakéta függeszthető, ez a MiG–31 fő fegyvere. A hordozott négy rakéta sortűzben is indítható, mert a lokátor egyszerre tudja biztosítani mindegyik rávezetését külön-külön célokra. A szárny alatti két belső fegyverfelfüggesztő csomópontra egy-egy 2500 literes tüzelőanyag-póttartály, vagy az eredetileg MiG–25-höz kifejlesztett R–40T (AA–6 Arcid) infravörös önirányítású nagy hatótávolságú légiharc-rakéta modernizált változatait, az R–40TD és R–40TD–1 típusokat lehet függeszteni. (Az R–40R félaktív lokátoros önirányítású változatot nem integrálták a MiG–31 fegyverzetébe.) A külső fegyverfelfüggesztő csomópontokra általában dupla indítósíneken R–60 (AA–8 Aphid) típusú légi közelharc-rakétát függesztenek, de lehetőség van a korszerűbb R–73 (AA-11 Archer) rakéta hordozására is. Tervbe vették két további légiharc-rakéta rendszerbe állítását is. Az R–77 (AA–12 Adder) aktív lokátoros önirányítású, közép-hatótávolságú rakétát a négy, szárny alatti csomóponton hordozhatja a repülőgép, a R–37 (AA–X–13) nagy hatótávolságú légiharc-rakétát pedig az R–40 helyett. A repülőgépet, hasonlóan az előd MiG–25-höz, légvédelem elleni feladatra is tervezik felhasználni, ez esetben a H–58E (AS–11 Kilter) és a H–31P (AS–17 Krypton) lokátorromboló rakétákat, esetleg más, földi célok elleni fegyvert, a H–59 (AS–18 Kazoo), a H–59M, H–29L (AS–14 Kedge) és a H–29T rakétákat hordozza majd. ## Típusváltozatok ### MiG–31DZ A sorozatban gyártott utolsó 40–45 repülőgépet légi utántöltő berendezéssel szerelték fel, ezen repülőgépek nem hivatalos elnevezése a MiG–31DZ. ### MiG–31B A MiG–31 második gyártási sorozata, korszerűsített Zaszlon–A rádiólokátorral, elektronikai harceszközökkel és A–723 Knyitok–2 (Книток-2) nagy távolságú navigációs rendszerrel, mely az amerikai Loran és Omega rendszerrel, valamint a Csajka földi állomásokkal kompatibilis. A fegyverzet kiegészült az R–40TD és az R–33SZ rakétákkal. A repülőgép 1990 végén került sorozatgyártásra. ### MiG–31BSZ Alapváltozatú MiG–31-esek, melyeket a tervezett nagyjavítás alkalmával a MiG–31B standardra korszerűsítettek. ### MiG–31E Egyszerűsített exportváltozat gyengébb rádiólokátorral és aktív rádióelektronikai zavaróeszközök nélkül, eltérő IFF berendezéssel. 1997-ben Indiának és Kínának ajánlották fel megvételre, eredménytelenül. ### MiG–31Eh Kínának 2000-ben felajánlott exportváltozat. ### MiG–31F Tervezett többfeladatú vadászbombázó, földi célok elleni rakétákkal kiegészített fegyverzettel. ### MiG–31BM Eredetileg MiG–31F-en alapuló, elsősorban a légvédelem elnyomására tervezett változatot nevezték így. Ma a MiG–31BM a MiG–31B-k továbbfejlesztett változatát jelenti, amelyet a MiG–31M helyett ajánlottak fel az Orosz Légierőnek. Korszerűsített Zaszlon–M rádiólokátora képes akár 6 Mach sebességű célok követésére, hatótávolsága nagyobb, a bombázó méretű repülőgépeket szemből 280-320, hátulról 120 kilométerről derítheti föl, valamint fejlesztettek földi üzemmódjain, így alkalmas szintetikus apertúrájú üzemmódra és térképezésre is. Hogy elpusztítsa a célérték legfeljebb 304/280 km (rakéták, P-33 valamint P-37). A repülőgép műszereit a MIL Std 1553B szabványú adatbusszal kötik össze. Műholdas navigációs rendszerrel rendelkezik (az orosz GLONASZSZ rendszert használja), a pilótakabin kijelzőit a katódsugárcsöves helyett folyadékkristályosra cserélték (három-három 152×210 mm méretű kijelző), valamint Head Up Displayt is beépítettek a pilóta számára. A rakétafegyverzetet kiegészítették az R–33SZ, az R–37 és az R–77 légiharc-rakétákkal, a H–31P és H–58E lokátorromboló rakétákkal, valamint feltehetőleg a H–59, H–59M, és a H–29L/T földi célok elleni rakétákkal. Elképzelhető, hogy ennek a változatnak a tervezett élettartama is magasabb, a szerkezeti megerősítéseknek köszönhetően. Összesen két példány épült (2 +10 +(15+5)=32 (01.01.2014), = 50 (01.01.2019), de igény és újabban pénz is van a légierő korszerűsítésére, ezért megrendelték a meglévő repülőgépflotta legalább egy részének, egyes források szerint 270, mások szerint 370 repülőgép átalakítását. ### MiG–31D 1986–87-ben két példányban épült műholdromboló változat. A törzs alja teljesen sík volt, a gépágyút megszüntették, a szárnyak törővégeire alul-felül egy-egy függőleges szárnyacskát szereltek, amely a Vimpel által fejlesztett műholdromboló rakéta nagy magasságon történő indításakor stabilizálta volna a gépet. A programot később leállították. ### MiG–31ME/MF a MiG–31BM és a MiG–31F exportváltozatainak tervezett elnevezései. ### MiG–31LL Egy korai MiG–31-esből átalakított kísérleti repülőgép katapultülések kipróbálására. A szárnyvégekbe kamerákat építettek. ### MiG–31M (Foxhound B) A MiG–31 legfontosabb továbbfejlesztése, 1985. december 21-én repült először. A pilótakabin előtti szélvédő egyrészes lett, korszerűbb D–30F6M hajtóműveket kapott, a pilótakabin mögötti gerincrész megnövelésével tüzelőanyag-kapacitása 300 literrel nőtt. A gép üres tömege 16 350 kg-ra, a legnagyobb felszállótömeg 52 000 kg-ra nőtt. Megnövelték a szárnytövek előrenyúló részét, csökkentették a felső részen található kések méretét. A függőleges vezérsík végébe újabb rádióelektronikai eszközöket építettek be. A repülőgép számítógépes irányítást kapott, a fegyveroperátor kabinjába három darab színes, katódsugárcsöves kijelzőt építettek be. Zaszlon–M típusú rádiólokátorának antennaátmérőjét 1,4 méterre növelték, ezzel felderítési távolsága 360 km-re nőtt. A gépágyút kiépítették a repülőgépből, a törzsközépvonal alá két újabb rakétaindító berendezést építettek R–33 vagy R–37 rakéták számára, amelyeket a másik néggyel együtt tud indítani a gép, a lokátor ugyanis egyszerre mind a hat rakétát el tudja látni adatokkal. A félszárnyak alatt két-két új indítósínt hoztak létre az R–77 rakéták számára. 1993 októberében ilyen repülőgépről indítottak először R–37 rakétát. Legalább egy példánynál törővégi konténerben rádióelektronikai zavarókonténert építettek be. Az első prototípus 1991. augusztus 9-én lezuhant. A repülőgép sorozatgyártását a pénzhiány megakadályozta. ### MiG–31SZ Űrhajózási hordozórakéták indítására tervezett változat, amely a Fakel OKB Mikron rakétáját hordozhatná, ezzel kisebb műholdak 100 kg hasznos terhét juttathatják 200 km magas Föld körüli pályára. ## Kulturális hatás 1982-ben mutatták be Clint Eastwood rendezésében és főszereplésével a Tűzróka című akciófilmet, melyben a címszereplő gép a MiG–31-es fiktív változataként jelenik meg, amit az amerikaiak meg akarnak szerezni a szovjetektől.

Hafré-piramis

A Hafré-piramis (más néven Khafré-piramis vagy Kephrén-piramis, angolul Chephren's pyramid vagy Khafre's pyramid, arab nyelven هرم خفرع – haram Ḫafraʿ) a gízai piramismező G2 jelű piramisa Kairó közelében, Egyiptomban. A gízai piramisok közül látszólag ez a legmagasabb, annak ellenére, hogy valójában alacsonyab, mint Hnum-Hufu nagy piramisa. Ez annak köszönhető, hogy a plató magasabb pontján építették meg. Építtetője az óbirodalmi IV. dinasztia uralkodója, Hafré (kb. i. e. 2558–2532). Anyaga helyben fejtett mészkő, burkolata kiváló minőségű turai mészkő. A burkolat legalsó során vagy sorain asszuáni rózsaszín gránitot alkalmaztak. Méreteiben nem sokkal marad el a nagy piramistól, így mintegy négyezer évig a Hafré-piramis számított a világ második legmagasabb épületének, valamint ma is a világ legnagyobb építményei közé tartozik. A piramiskörzet több szempontból is különleges a korabeli hasonló építmények között: a mellékpiramisa a déli oldalon található, és a völgytemploma mellett a maga nemében egyedülálló szobor, a Szfinx készült, előtte külön templommal, amely szoros rokonságot mutat a piramiskörzet völgytemplomával. Másik ritka tulajdonsága, hogy a piramis csúcsa alatt egy jelentős darabon megmaradt az eredeti burkolat. A völgytemplomban és a halotti templomban talált szobortöredékek az egyiptomi szobrászat kiemelkedő alkotásai, amelyek alapján a királyi nagyplasztika fénykorának Hafré uralkodását tekintik. Mellékpiramisának felépítménye gyakorlatilag megsemmisült, alépítménye azonban fontos lelettel szolgált, amelyből a funkciójára lehet következtetni. A piramiskörzetben öt bárkaárok található, melyek közül kettőnek a fedőkövei is a helyükön vannak. Létezik egy további gödör is a halotti templom északi oldalán, amelyről feltételezhető, hogy egy hatodik bárkagödröt akartak ott kialakítani, de a munka félbemaradt. A piramis és a hozzá tartozó épületek feltehetőleg már az Első átmeneti korban pusztulásnak indultak. A XIX. dinasztia idején már bizonyíthatóan megbontották a burkolatot. A piramisból kifejtett, kiváló minőségű turai mészkő évezredeken át kedvelt építőanyag volt. Ennek ellenére a piramis napjainkban kifejezetten jó állapotúnak számít. Feltárásának története nagy mértékben hasonlít a Hufu-piramis feltárásáéhoz. Már Giovanni Battista Caviglia is megpróbált bejáratot keresni a piramisba, de csak Giovanni Battista Belzoni járt sikerrel. A piramist a későbbiekben is sokan, sokszor vizsgálták, az első valóban átfogó felméréseket John Shae Perring végezte. Auguste Mariette 1853-ban bukkant a völgytemplomban ma is megtekinthető rejtekhelyre, ahonnan a Hafrét a Hórusz-sólyommal ábrázoló szobor is előkerült. Később Flinders Petrie, Uvo Hölscher és Szelím Haszan kutatta a piramiskörzetet. Az 1990-es évek közepétől dr. Záhi Havássz és dr. Mark Lehner folytattak felméréseket és feltárásokat a piramiskörzeten és környékén. A munkálataik a III. évezredben is folytatódtak. A piramiskörzet legjelentősebb leletei közé sorolható a Nagy szfinx is, valamint a völgytemplom rejtekhelyén talált diorit királyszobor és más töredékek. ## Építtetője Hafré Hnum-Hufu és feltehetőleg Henutszen fia volt, és az egyik, gyakran hangoztatott nézet szerint az előtte uralkodó testvére, Dzsedefré meggyilkolása után lépett trónra. A Hufu trónjáért folytatott viszály részletei vitatottak: más változat szerint Dzsedefré idős korban, természetes halállal halt meg. Dr. Záhi Havássz az idézett helyen kifejti, hogy feltehetőleg Dzsedefré megölette Kawab herceget, a fivérét, és Hafré „csak” elégtételt vett. Záhi Havássz valószínűsíti azt is, hogy Hafré azonos Hufuhaf (más olvasat szerint Hufuhaef vagy Hafhufu) herceggel, és a trónra lépésekor változtatott nevet. Az utókor zsarnok uralkodóként emlékszik Hafréra, aki apja keménykezű politikáját folytatta, és az uralkodói székhelyet is visszahelyezte Gíza közelébe, melyet előzőleg Dzsedefré Abu Roasba költöztetett. Hafré uralkodása alatt még az erős központosított hatalom jellemezte Egyiptomot, de valójában már megjelentek a királyi hatalom későbbi csökkenését előrevetítő, a gazdasági erőforrások birtoklásában jelentkező változások. Ezek Hafré utóda, Menkauré halála után váltak feltűnővé, és az V. és VI. dinasztia idejére alapvető hanyatlásban mutatkoztak meg. Hafré uralkodásának időszaka az egyiptomi művészetben a királyi nagyplasztika aranykorának számít. Számos szobra és szobortöredéke maradt fenn, amelyek egészen magas művészi színvonalról tanúskodnak. Legismertebb szobra a leggyakrabban „sólymos Kephrén” vagy „Hafré a sólyommal” néven azonosított ülőszobor és a Nagy Szfinx. Legnagyobb jelentőségű építészeti emléke a piramiskörzete. Bár Manethón szerint Hufu és Hafré „bezáratták a templomokat”, az ókori Per Básztet (ma Tell el-Bászta, Zagazig város keleti határán) romjai között ismert olyan templom, amelyen Hufu és Hafré neve szerepel. ## Helyszíne Hafré piramisa a gízai platón, annak kelet-északkeleti szélén található, légvonalban 12 kilométernyire Kairó központjától, 8 kilométerre Gíza városrésztől, a hajdani Nazlet el-Szammán falu (ma Kairó városrésze) határában. A plató ősi mészkő alapja a Mokattam-formációhoz tartozik. Felső rétege erős, teherbíró kőzet, amely ideális helynek bizonyult a piramisépítéshez. ## Feltárása Hafré piramisát és annak körzetét számos kutató vizsgálta, különböző alapossággal és eredménnyel. Giovanni Battista Caviglia 1817-ben még hiába kutatott a piramis bejárata után. Az ókori rablók által vájt bejáratot egy évvel később, március 2-án Giovanni Battista Belzoni találta meg. A piramis felső folyosóján keresztül jutott el a sírkamrába egy épp nála vendégeskedő honfitársa, Chevalier Frediani kíséretében. A tettét, és annak dátumát jókora feliraton örökítette meg. Felfedezésének az adott jelentőséget, hogy egy Hérodotosz nyomán elterjedt tévhit miatt úgy tartották, hogy a piramisnak nincsenek belső helyiségei. Belzoni a piramis keleti oldalán is ásatott, azonosította a piramis körüli hajdani járószintet. Kiásta továbbá a Szfinxtemplomot, és rátalált egy gránit sztélére, amin IV. Thotmesz neve szerepel. Ez később az Álom-sztélé nevet kapta, a tartalma után. Az első alapos feltárást 1837-ben Vyse és Perring végezte a körzeten. Ők a belső helyiségekből kifelé haladva robbantásokkal tisztították meg a járatokat, és jutottak el végül a – szintén kirobbantott – eredeti bejárathoz. 1853-ban Auguste Mariette a völgytemplomban vezetett ásatást, és a következő évben igen jelentős felfedezést tett. A völgytemplom előcsarnokának padlójában rábukkant egy rejtekhelyre (úgynevezett cachette-re), amelyből számos szobortöredéken túl a híres „Hafré a sólyommal” szobor is előkerült. A szürke, diorit–gneisz szobor (JE 10062) a kairói Egyiptomi Múzeum (akkoriban) leghíresebb darabja lett. Annak ellenére, hogy a piramiskörzetet a rendkívüli alaposságáról és tudományos igényességéről nevezetes Flinders Petrie is vizsgálta, az első valóban módszeres feltárást és dokumentálást 1909–1910-ben Ernst von Sieglin expedíciója végezte, Uvo Hölscher vezetésével. A korai 1930-as években az egyiptomi Szelím Haszan, a Kairói Egyetem Egyiptológiai Tanszékének professzora (és az Egyiptomi Múzeum kurátora) vezetett felmérést az egyetem diákjainak. Ez nem várt sikert hozott, ugyanis ekkor bukkantak rá a piramiskörzet hajóárkaira. Az 1990-es évektől kezdve Mark Lehner és Záhi Havássz a Gízai Plató Térképészeti Projekt keretében végeztek felméréseket. Első alkalommal használtak modern geodéziai módszereket, és ezek több olyan bizonyítékkal szolgáltak, amelyek megerősítettek vagy megcáfoltak korábbi elgondolásokat. Többek között bizonyították a völgytemplom előtt egy rakpart létezését, és feltárták az előtér szoboraljzatait. Azonosították továbbá a piramiskörzet nyugati részén található magazinok szerepét, és a Varjú Falától délre rátaláltak a piramisvárosra és a piramisépítők temetőjére is. 1995-ben Záhi Havássz folytatta a völgytemplom és a Szfinx körüli munkálatokat, és elbontatta a templom előtt addig álló színpadot, hogy a terület bemutatható legyen. Feltárta a völgytemplom újabb különlegességeit: két alagutat vagy folyosót, amelyek lehetővé tették, hogy a piramiskörzetet a völgytemplom alatt is meg lehessen közelíteni. Ez a megoldás nem teljesen egyedülálló, mivel III. Amenemhat havarai piramiskörzeténél is találtak hasonló folyosókat, de mindenképpen ritkaság. ## A piramiskörzet Hafré piramiskörzete a klasszikus piramiskörzetek mintapéldánya, egy-két kisebb jelentőségű kivétellel mindaz megtalálható már benne, ami később általánossá vált. A piramis és a halotti templom a sivatagi plató szélénél helyezkedik el, a feljáróút észak-északnyugati irányban vezet fel az utóbbihoz. A völgytemplom a logikusnak tűnő helyzetétől délre eltolva épült meg. A völgytemplom és a szfinxtemplom egymáshoz igazított épületei azonos, részben helyi kőanyagból, azonos technikával épültek. A szfinxtemplom és a halotti templom alaprajzai között is feltűnően hasonló jegyek vannak. A völgytemplom egyes szerkezeti elemei megjelennek a halotti templomon is. A piramiskörzetet kőből épített, nagy méretű kerítésfal fogta körbe, amely a piramistól a déli, nyugati és északi oldalon mindössze tíz méterre húzódott. E kerítésfalon kívül egy látszólag találomra épített második kerítésfal nyomai is megtalálhatók, amelyet minden esetlegessége ellenére egyértelműen Hafré piramiskörzetével kapcsolnak össze a kutatók. A piramis egyetlen mellékpiramisa a déli oldalon, a piramis tengelyének vonalában épült, Sznofru Hamis-piramisához és Tört piramisához hasonlóan, és külön kerítésfal vette körbe. Öt hajóárok készült a körzethez (illetve egy veremről feltételezhető, hogy még egy hatodik hajóárkot is elkezdtek építeni, de nem fejezték be). A piramiskörzettől délre épült Hafré piramisvárosa. A körzet belső falának nyugati részén műhelyek nyomait azonosították. ### Piramis Hafré piramisa az egyiptomi piramisok között a második legmagasabb, még napjainkban is 136 méterrel emelkedik a plató fölé, eredeti magassága pedig 143,5 méter (2731⁄3 királyi könyök) volt. Alapjainak hossza 215,25 méter (410 királyi könyök). #### Felépítménye A piramis nagy méretű sziklamagra épült, ami az épület stabilitását volt hivatott növelni. A piramismag nagyjából azonos magasságúra faragott kőtömbökből kialakított, vízszintesen rakott rétegekből áll, amelyeken szabad szemmel is jól látható, hogy kisebb kváderekből rakták, mint a Hufu-piramis magját, és a kváderméretek, az illesztések pontossága számos alkalommal változott. Az építés amúgy is kevésbé pontos, mint a Hufu-piramisnál, egyes helyeken viszonylag nagy rések maradtak, kimaradt a kötőanyag, sőt, vannak rétegek, amelyek már jelentős mértékben eltérnek a vízszintestől. A piramis alsóbb részein nagyobb méretű kvádereket használtak, pontatlanabb illesztésekkel, és egyre feljebb haladva egyre csökkentették a kőtömbök méreteit. Csak a piramis felső részén látszik egy viszonylag keskeny sávon, hogy a köveket pontosabban vágták méretre és sikeresebben illesztették egymáshoz, de e sáv fölött a pontatlanságok szemmel is láthatóan folytatódnak. A piramist eredetileg mintegy 30 méterrel északabbra tervezték építeni, ez a magyarázata a két bejáratnak. A terv azonban még az építés kezdeti szakaszában megváltozott. A piramist körülvevő „küszöb” vagy „emelvény” is kevés helyen maradt fenn. A piramis alapját részben az alapkőzetből kivésett, részben az innen származó kövekből a keleti oldalon feltöltött teraszon alakították ki, így egyenlítették ki a platót alkotó Mokattam-formáció helyi, 3–6°-os lejtését. A burkolat a csúcs alatti részen egy nagy, összefüggő darabon megmaradt, ami egyedülálló dolog. Belzoni a bejárat keresése során elhordatta a piramis tövében felhalmozódott törmeléket, és mivel nem sikerült azonosítania közötte a piramis burkolatának darabjait, arra a következtetésre jutott, hogy a piramis legkülső felületének kialakítását felülről lefelé kezdték el, és Hafré piramisa esetében sohasem sikerült befejezni. A burkolat kövei a korábbi piramisokhoz képest jóval kisebbek, egy királyi könyök (52,2 cm) mélyek. A piramis alsó egy, vagy más forrás szerint néhány során vörös gránit burkolatot alkalmaztak, amelynek elvétett nyomai leginkább a piramis körül szétszóródva figyelhetők meg. A közelmúltban a burkolaton egyre feltűnőbbé váló eróziós nyomok és elszíneződések miatt egy olasz kutatócsoport megvizsgálta a nevezett részt. Megállapították, hogy a burkolatot az eddigi gyakorlattól eltérően, vízszintesen, lapjára fektetett kövekből alakították ki. Feltűnt az is, hogy a felület nincsen teljesen síkban, és az egyes sorok elmozdultak, bizonyos mértékű csavarodás történt. Számítógépes modellezéssel sikerült igazolniuk a feltételezésüket, hogy a deformációt a szeizmikus mozgások okozták. A piramidion mindeddig nem került elő, és a piramis legfelső részének egy jelentős darabja is hiányzik. #### Alépítménye Az alépítmény kialakítása jelentősen eltér a Hufu-piramis alépítményétől, leginkább Dzsedefré piramisával mutat rokonságot. A jelentős része a piramis alatti alapkőzetbe vésve készült, amihez a Dzsedefré-piramisnál látható módon mély, de meredekebb falú árkot alakítottak ki, még a piramismag megépítése előtt. A piramisnak két bejárata van, amelyből több szakértő arra a következtetésre jutott, hogy a piramis terve megváltozott az építés egy igen korai szakaszában, és a piramis 30 méterrel délebbre épült meg az eredetileg tervezettnél. Az eredeti elhelyezésnél az alsó járat is a piramis testében ért volna felszínre, a jelenlegi kivitelezés mellett a piramis alapjánál, a járószintre nyílik. Belzoni a felső bejáratot találta meg, miután egy rablójárat vizsgálatával annak különösen veszélyes volta miatt felhagyott. Később, a piramisba behatolva megtalálta az alsó járatot is, és azt is átvizsgálta, de az akkor zárva maradt. A látogatók számára az alsó bejárat használható. A piramis járatai (a szokásos módon) nem a piramis tengelyére illeszkednek, hanem attól kb. 12 méterre keletre húzódnak. A piramis járataiban és kamráiban Belzoni sok, különféle írással felrótt graffitit talált, melyek közül egyesek arab nyelvűek voltak, mások – Belzoni feltételezése szerint – kopt feliratok. Az egyik arab nyelvű feliratot Belzoni lefordíttatta, és ez, a hiányzó utolsó szavak ellenére is, bizonyította, hogy a piramis az arab hódítást követően is nyitva állt: ##### A járatok és a föld alatti kamra Az alsó bejárat egy 21° 40'-es lejtésű, 1,19 méter (2 királyi könyök) belmagasságú folyosóra nyílik, amely kb. 30 méter megtétele után egy vörös gránit zárókőhöz ér, amelyen túl egy vízszintes folyosóban folytatódik. A vízszintes folyosó belmagassága 1,7 méter (más változat szerint 1,75 méter, azaz 31⁄3 királyi könyök). A folyosó közepe táján egy aknánál nyílik, rövid, észak felé vezető átjáróból a föld alatti kamra. Ennek sátortető-szerűen kialakított mennyezete van, ami a sírkamráét imitálja, annak ellenére, hogy maga a helyiség nem a piramis testébe, hanem az alapkőzetbe épült. A kamra 10,41×3,12 méter alapterületű, téglalap alaprajzú, legnagyobb magassága 2,6 méter. Szerepe mindmáig tisztázatlan: elképzelhető, hogy szerdábnak épült, vagy a sírmellékletek, esetleg felajánlott áldozatok tárolására szolgált. A kamra maga befejezetlen lehet, és a korszak építészeti szokásai alapján valószínűsíthető, hogy gránittal akarták burkolni a falait. A vízszintes folyosót egy emelkedő szakasz követi, amely a felső részén csatlakozik a felső bejárattól idáig ereszkedő folyosóba. A felső bejárat a piramis oldalán 11,5 méteres (22 királyi könyök) magasságban nyílik, és egy rózsaszín gránittal burkolt folyosó ereszkedik le tőle a talajszintig, ahol egy újabb gránit zárókő található, majd vízszintesen vezet néhány métert addig a pontig, ahol az alsó folyosó beletorkollik. Innen is vízszintesen vezet tovább a járat, kicsivel a talajszint alatt, és a piramis középpontja közelében található sírkamra keleti végén érkezik annak északi oldalához. A folyosó 2,1 méter magas és 1,08 méter széles. ##### A sírkamra és a szarkofág A sírkamra a szokásos kelet–nyugati tájolású, téglalap alaprajzú helyiség, sátortető-szerű mennyezettel, amelyet hatalmas mészkőtömbök alkotnak. A mennyezet kivételével a teljes kamrát az alapkőzetbe vájták, és feltehetőleg rózsaszín gránit burkolattal tervezték ellátni. Nyugati végében, kissé, félig vagy teljesen a padlózatba süllyesztve áll a hatalmas, rózsaszín (vagy fekete, esetleg vörös) gránit szarkofág, amelynek elcsúsztatható fedelét Belzoni törötten, félig nyitottan találta. Belzoni azt is megemlíti, hogy a sírkamra mennyezete festett volt – ennek mára sajnos nyoma sem maradt. A kamra 14,15×15 méter alapterületű, a szarkofág kívül 2,41 méter hosszú és 1 méter széles, a belső mélysége 68,6 centiméter. A szarkofágot jókora gránittömbök veszik körül. A belsejében Belzoni és egy Pieri nevű francia látogatója földet és csontokat talált, amelyekről úgy vélte, hogy emberi maradványok, és Londonba küldte őket vizsgálatra. Kiderült, hogy egy bika csontjai voltak a szarkofágban, ami kiváltotta a korabeli sajtó gúnyolódását. A sírkamra padlózatába vágtak egy másik mélyedést is, ami feltételezhetően a király kanópuszedényeinek készült. Érdekesség a kamra falába vágott két járat, amelyek feltűnően emlékeztetnek a Hufu-piramis szellőzőjárataira – Hafrénál azonban ezek egészen rövidek, és nem vezetnek sehova. Sokkal valószínűbb, hogy egy fa szerkezet támasztékául szolgáltak, mint a Nagy Galéria hasonló nyílásai. ### Mellékpiramis A G2a jelű mellékpiramis a piramistól délre, annak középvonalán épült, és saját kerítésfal vette körül. Hajdani magassága 21 méter volt, de mára alig pár kőtömb maradt meg belőle, a többit elhordták. Oldalainak hossza szintén 21 méter, dőlésszögük 63°. A szokásostól eltér, hogy a magassága nem éri el a piramis magasságának ötödrészét. Alépítménye egyszerű, T alakú, egyetlen lejtős folyosóból és egy téglalap alaprajzú kamrából állt. A mellékpiramis nyugati oldalán van egy másik járat is, hasonló elrendezéssel, amely a járószintről nyílik, de elhelyezkedése egyértelművé teszi, hogy a mellékpiramishoz tartozott. Ennek kamrájában egy zsinórral lezárt fadobozt találtak, amelyben egy bútordarab részeinek látszó fadarabok voltak. Ahmed Jusszef megpróbálta ezeket összeilleszteni, és kiderült, hogy egy istensátort (szeh netjer [sḥ nṯr]) formázó szobortartó szán oszlopai, amelyeket szemmel láthatólag szándékosan törtek össze azonos méretű darabokra, valamilyen rítus során. Hasonló, istensátor alakú szobortartó szán látható Hufu nagyanyja, Mereszanh sírjában, amint a királyné szobrát vontatják rajta egy piramis felé. Ez a lelet azt az elméletet valószínűsíti, hogy a mellékpiramis, de legalábbis ez a típusa a déli sírból fejlődött ki, és kifejezetten kultikus célokat szolgált, a király ka szobrának tiszteletére. Ennek, és bármiféle temetkezésre utaló nyom hiányának ellenére Maragioglio és Rinaldi úgy vélik, hogy Hafré valamelyik hitvesének épülhetett nyughelyül. Stadelmann a dahsúri Tört piramis mellékpiramisának ugyanilyen elhelyezkedése alapján cáfolta e megállapítást, amit Hufu 1990-es években megtalált mellékpiramisa is igazolni látszik. Tovább erősíti az elképzelést az is, hogy a mellékpiramisban karneol gyöngyöket, állati csontok darabkáit, fadarabokat és edényekfedelek cserepeit is találtak. ### Halotti templom Hafré halotti temploma az egyik legnagyobb ilyen épület, ami ráadásul rekonstruálható állapotban ránk maradt. A klasszikus halotti templomok mintapéldájaként szolgált, a későbbi halotti templomok legtöbb eleme megtalálható benne. Itt alkalmazták először együtt azt az öt fő elemet (előcsarnok, nyitott udvar, öt szoborfülke, áldozati kamra és különféle tárolóhelyiségek), amelyek egysége Szahuré abu-szíri piramisánál érte el a végső, „tökéletes” formáját. A halotti templom nem érintkezik a piramissal. Herbert Ricke rekonstrukciója szerint a piramis és a halotti templom között kis méretű áldozati kápolna állt, két sztélével. A halotti templomon jól elkülöníthető egységek fedezhetők fel. Mint arra Ricke rámutatott, az elülső, előcsarnokból és oszlopcsarnokból álló rész feltűnően hasonlít a völgytemplom kialakítására. Ricke ennek megfelelően két részt különböztetett meg: az előtemplomot (Vortempel) és a tisztelet templomát (Verehrungstempel). Az ókorban az egyiptomiak három részt tartottak számon: az előcsarnokot per weru ([pr wr.w] – a „Nagyok Háza”, vagy „Szentély”), az udvart uszeht ([wsḫt] – a „Széles [tér]” vagy „Tágas udvar”), a hátsó részt pedig tephet ([tpḥ.t] – „Barlang”) névvel illették. #### Előcsarnokok: a Nagyok Háza A halotti templom nagy, téglalap alaprajzú, helyi mészkő gigantikus tömbjeiből épített épület volt, a belső falakon többnyire vörös gránit, egyes helyiségekben alabástrom borítással. A falak több tömbje meghaladja a 200 tonnát, és akad egy, amelynek a becsült tömege 400 tonna körül van. A padlózat burkolata fehér egyiptomi alabástromból készült. A feljáróút a keleti oldal déli harmadához érkezik, és egy kisebb átjárón, majd egy kétoszlopos termen át lehet eljutni a fordított T alakú, majd a hosszabb, téglalap alapú előcsarnokba. A T alakú előcsarnok két szélén hosszú, keskeny fülkék készültek, amelyekben feltehetőleg az uralkodó szobrai állhattak. A T-alakot két oldalt beugrók törik meg. Mindkét előcsarnok tetejét egyetlen tömbből faragott gránitoszlopok tartották. #### A Széles Udvar A nyitott udvart körbefutó, mészkő tömbökből kialakított tető határolta, amelyet vaskos, téglalap keresztmetszetű gránitpillérek tartottak. A pillérek előtt hajdan az uralkodó tizenkét, nagy méretű (3,75 méter magas) szobra állt. Hölscher álló szobrokat feltételezett ide, Ricke elképzelése szerint ezek ülőszobrok voltak, nemesz-kendővel. Lehner a piramisváros műhelyeinek egyikében talált modell alapján álló, kilépő helyzetű királyszobrokat valószínűsít. A nevezett modell Felső-Egyiptom koronáját viselte, ami arra utal, hogy a szobrok váltakozva a két országrész koronáival ábrázolták a királyt. Érdekes módon II. (Nagy) Ramszesz korából (XIX. dinasztia) ismert egy sor olyan, Dél koronáját viselő, előrelépő királyszobor, amelyről megállapították, hogy Ramszesz uzurpálta (elbirtokolta) azokat, de valójában sokkal korábbiak. Ezeknek a szobroknak az alapja (a méretük alapján) éppen beleillik az udvar szoboraljzataiba. Hogy valóban Hafré szobrait sajátította-e ki Ramszesz, az még nem bizonyított. A halotti templomban azonban legalább 53 életnagyságú szobor állt, de feltételezhető, hogy meghaladta a számuk a százötvenet is – mára azonban csak az apró töredékek, és a kisméretű szobrok maradtak meg, a többit összetörték vagy elbirtokolták. A királyszobrok ilyen mennyiségben való állítása egészen Újbirodalomig párját ritkítja. Az udvar falait simára csiszolt vörös gránit burkolat fedte, amelyen egy sávban mészkő frízen színes domborművek díszítettek. Ezekből sajnos csak elenyésző töredékek maradtak. Az udvar közepén kialakított elvezető csatornák arra utalnak, hogy ott nagyméretű áldozati asztal állt, és az áldozatokat ott mutathatták be. #### A Szentély Az udvar nyugati falánál nyílt az öt szoborfülke, amelyben a király három szobrát helyezték el, egy negyedikben Hathor, az ötödikben feltehetőleg a Hufu alakját felvevő Ré napisten szobra állt. Az öt szoborfülke mögé öt tárolóhelyiség épült, amelyekben a kultuszhoz használatos edényeket, áldozati tárgyakat tárolták. A templom északkeleti sarkánál lépcső vezetett a tetőre. Az északnyugati sarkában kijárat nyílt a piramis körüli elkerített részre. Itt, valószínűleg közvetlenül a piramis mellett, egy kis áldozókápolna állt, feltehetőleg álajtóval. #### Hajóárkok A piramiskörzet hajóárkait 1960-ban Szelím Haszan fedezte fel. A halotti templom északi oldalán kettő, a déli oldalon három hajóárok van. Haszan talált egy olyan gödröt is, amiről feltételezhető, hogy egy, az építés egészen korai szakaszában felhagyott, hatodik hajóárok lett volna belőle. Az öt hajóárokból kettőn a fedő kőtömbök is megvannak, de maguk az árkok üresek. Feltételezhető egy munkagödör alapján, hogy az északi oldalon egy hatodik hajóárok építését is elkezdték, de nem bizonyított. #### Galériák A piramis nyugati oldalán a kerítésfal fésűszerű nyúlványai szokatlan épületeket, „galériákat” formáltak, amelyeket 1881-ben Flinders Petrie fedezett fel. A romok egy sor, főként kelet-nyugati tájolású helyiséget rejtettek, amelyekről Petrie azt feltételezte, hogy a piramisépítő munkások szállásai. Hölscher osztotta ezt a véleményt, és úgy számította, hogy 111 nagyméretű helyiségben mintegy 5000 munkás szállhatott meg. 1988–89-ben Lehner és Havássz vizsgálta az építményt, és úgy találták, hogy ezek aligha voltak lakóhelyiségek, mivel nem találtak olyan maradványokat, amelyek az emberi tartózkodási helyekre, lakhelyekre jellemző hulladékból származnának. Valószínűbb, hogy raktárként szolgáltak, és műhelyek is helyet kaphattak bennük. Számuk Lehner szerint kevesebb, mint amennyit Hölscher becsült: nem éri el a százat, és ezek közül 75 kelet-nyugati tájolású, a többi észak-déli. A helyiségeket még az ókorban módszeresen kitakarították, így nem sok támpontot tudtak nyújtani a kutatóknak. Végül néhány szerszámot sikerült előkeríteni, például polírozáshoz használt homokkő dörzsölőket. A sarkokba, ahol a takarításnál nem tudtak kellőképpen hozzáférni, különféle növényi és állati anyagok, csontok, malachit, bazalt törmelék, gyöngyök, réz, földpát, karneol és egyéb maradványok rakódtak le. Egy sekély letétben további hasonló anyagok és cserepek kerültek elő, de volt közöttük megmunkálatlan gránitdarab is, különféle szobrocskák, például egy oroszlán mancsa, egy oroszlánfigura (amely valamilyen táblás játékhoz is tartozhatott – hasonlót a Szépművészeti Múzeum is őriz), és egy ujjnyi méretű királyszobor, Felső-Egyiptom vörös koronájával, előrelépő tartásban, amint egy oszlop előtt áll. Ez a halotti templom udvarának szobrai fajtájának valószínűsítéséhez fontos támpontot nyújtott, mivel az oszlop is megfelelt az udvar pilléreinek. A helyiségek ilyen gondos kitakarítása nem volt különösebben jellemző az ókori műhelyekre, és mindenképpen arra utalt, hogy az anyag, amivel ott dolgoztak, vagy amit ott tároltak, kiemelkedően értékes volt. Lehner felhívja a figyelmet arra is, hogy a következtetéseik csak egyféle magyarázatot adnak, de ezen felül számos elképzelhető. Az egyes helyiségek üres, tiszta voltára azt a feltételezést is elfogadhatónak tartja, hogy azokat sohasem vették használatba, és valamilyen hasonló, esetleg kultikus szerepük lehetett, mint Dzsószer lépcsős piramisa föld alatti galériáinak. Mindezeket egybevetve Lehner és Havássz arra a következtetésre jutottak, hogy a galériákban lévő műhelyek kizárólag a kultuszhoz szükséges tárgyak előállítására és raktározására voltak használatosak. Az egyéb tárgyak, eszközök előállítása a piramisváros műhelyeinek feladata volt. A galériáknál talált rengeteg csigaház arra enged következtetni, hogy a terület a IV. dinasztia korában nem a mostanihoz hasonló sivatag volt, hanem szavannás-félsivatagos vidék, ennek megfelelő élővilággal. ### Feljáróút ### Völgytemplom Hafré völgytemploma a legjobb állapotban ránk maradt völgytemplom, és a piramist leszámítva a piramiskörzet legépebb épülete. A majdnem négyzetes, trapéz alakú építményt óriási mészkő tömbökből építették, amelyek között több 150 tonnás is található. Az enyhén döntött falú, kívülről masztabát formázó épületet kívül-belül vörös gránittal burkolták. Két bejárata nyílik kelet felől, amelyek mindegyikéhez külön felvonulási út vezetett. Záhi Havássz és Mark Lehner geológiai méréseket végeztetett a közelében, és megállapították, hogy a völgytemplom mellett kikötő állhatott, a felvonulási út minden bizonnyal a rakpartról vitt a völgytemplomhoz. A bejárat előtt a két felvonulási út alatt szokatlan „alagutak” találhatók, amiket téglalap keresztmetszetűre alakítottak ki, és gondosan bélelték agyagtéglákkal. A szerepük tisztázatlan, de valószínűsíthető, hogy vizesárkok lehettek, amelyek az ősvizet, vagy az istenek közé utazó király égi hajózását voltak hivatottak felidézni. A völgytemplom közvetlen közelében olyan lyukakat vájtak a földbe, amelyek valamilyen könnyű, fából, növényi anyagokból készített szerkezet megtartására szolgálhattak. Egyes kutatók szerint ez egy szeh netjer (istensátor) volt, és a király szobrát helyezhették el itt. Más nézetek szerint wabet (wˁbet, a megtisztulás helye) állhatott azon a helyen, ahol a mumifikálás szertartásait végezhették. A völgytemplom két bejárata előtt két-két, 8 méter hosszú szfinx vagy oroszlánszobor állt – ezeknek csak a szoboraljzatai maradtak ránk, formájukra az aljzatok alakjából következtettek. A völgytemplom két bejáratát nagy, közel három méter széles, hat méter magas, rézcsapokon forduló, valószínűleg cédrusból készült, egyszárnyú faajtókkal látták el. Az ajtók csapjai és a használatukból eredő köríves kopásnyomok mind a mai napig láthatók. A templom északi kapuját, és így északi felét is Básztetnek dedikálták, míg a déli felét Hathornak. Mindkét bejárat egy kisebb terembe, majd egy keresztirányú csarnokba vezet, amelynek közepén nyílik átjáró a T alakú oszlopcsarnokba. A keresztirányú csarnok északi részén találta meg Auguste Mariette 1854-ben vagy 1860-ban a híres, Hafrét a feje mögött kitárt szárnyú sólyomként oltalmazó Hórusszal ábrázoló diorit-gneisz szobrot, amely ma a kairói Egyiptomi Múzeumban látható. Ilyen szoborból 23 állt az oszlopcsarnokban. A T alakú oszlopcsarnok fogalmat adhat arról, milyen nemesen egyszerű, az anyagválasztáson és a formákon alapuló elegancia sugárzott a piramiskörzet épületeiből. A díszítetlen falakat fényesre csiszolt vörös gránit borította, a tetőt 16 darab, egyetlen tömbből faragott, négyzet keresztmetszetű vörös gránit oszlop tartotta. A padlózat szabálytalan alakú, fehér alabástrom lapokkal volt kirakva. A félhomályos teret a mennyezet alatt kialakított világítóablakok látták el némi fénnyel. A falak gránit borítását kötésbe rakott kövek alkották, amelyek a sarkokban különleges megoldással illeszkednek egymáshoz. A szobrok sora az oszlopcsarnokon kívül, a keresztirányú teremben is folytatódott. Ennek északi oldalán található az a folyosó, amelyik a feljáróúthoz vezet – ez ma a Szfinxre kíváncsi turisták felvonulási útja. Ennek közepe táján két járat található, az egyik egy ismeretlen célú helyiségbe nyílik, amit időnként az őr pihenőszobájának mondanak, bár nem túl meggyőzően. A másik a templom felső szintjére vezet. Itt a déli oldalon egy kis udvart alakítottak ki, Lehner szerint a napfényen végzendő rituálék helyeként. Az udvar összeköttetésben volt azzal a három helyiséggel, amelyek a keresztirányú csarnok déli részén, nyugat felé nyíltak. A szerepük tisztázatlan. Lehner egyfajta kozmikus áramkör elemeinek fogja fel ezeket, és ezt az elképzelését az egész piramiskörzetre is kiterjeszti. Verner szerint a tetőn kiterjedt vízelvezető rendszert létesítettek, amely a (Delta közelében nem annyira szokatlan) eső vizét egy ciszternába vezette. A feljáróút felőli bejárat szemöldökköve nincs a helyén. A XVIII. dinasztia idején került a Szfinx elé, IV. Thotmesz ebből a tömbből vésette az Álom-sztélét. A hátulján ma is látható az ajtó csapjának nyílása. ### A Szfinx A szfinx mint szobortípus, már Dzsedefré idején megjelent. A Nagy Szfinx azonban egyedülálló a maga nemében – egyetlen másik piramiskörzetnél sem találni hasonlót –, továbbá az első ismert szoborkolosszus, és a legnagyobb szfinxszobor. Az elhelyezkedése és az elé épült Szfinxtemplom völgytemplommal való kapcsolata miatt a Hafré-piramiskörzethez szokás számítani. Vitatott, hogy a Szfinxet Hafré faragtatta volna ki. Az egyiptológusok sem értenek egyet egymással az eredetét illetően, de – ellentétben az ezoterikus elképzelésekkel – abban jobbára egy véleményen vannak, hogy az Óbirodalom, és azon belül a IV. dinasztia idején készült. A Szfinx 57 méter hosszú, 20 méter magas, fekvő oroszlántestű, emberfejű szobrát a helyi alapkőzetből faragták ki. A környezetének vizsgálata alapján egy, a Hufu-piramis építésekor használt kőfejtőben megmaradt tömbből készült. A fej és a test arányai eltérőek, és a test aránytalanul elnyújtott. Ez számos találgatásra adott okot, de a szakértők véleménye szerint a kőzet minősége mindkét arányvesztés oka. Hafré piramisának tájolásán egyértelműnek látszik, hogy a piramiskörzet idején a Szfinx vagy már részben vagy egészen készen volt, vagy kiszemelték a helyét, és annak figyelembevételével tervezték a többi épületet. Hafré feljáróútja, völgytemploma látványosan helyet hagy a Szfinxnek és a Szfinxtemplomnak. Ez utóbbi épület szoros rokonságot mutat a völgytemplommal és a halotti templom udvari részével. Mark Lehner 1979–1983 között részletes felméréseket végzett a Szfinxen, Ulrich Knapp és a Német Régészeti Intézet segítségével. A szoborról aprólékos rajzokat készítettek, és fotometriai méréseket végeztek, ami alapján később elkészítették a Szfinx számítógépes, 3D modelljét, mintegy 2,5 millió mérési pont feldolgozásával. Ez alapján többféle rekonstrukciót készítettek, ami alapján Lehner megállapította, hogy a Szfinx arca Hafré képmását viseli. Más kutatók szerint inkább Hufura hasonlít a szobor. Ez utóbbi vélemény súlyából az elég sokat levon, hogy Hufuról egyetlen olyan szobor van, ami biztosan azonosítható vele, viszont az olyan apró, hogy az alapján Hufu arcvonásait illetően következtetéseket levonni nem kellően megalapozott. Stadelmann további érveket is felhoz Hufu mellett, de azok is hasonlóképpen támadhatók, így a hasonlóság és az építtető kérdésében nincs döntés. Sőt, nemrégiben Vasil Dobrev kifejtette, hogy a Szfinx készíttetője Dzsedefré lehetett, apja, Hufu iránti fiúi tiszteletének kifejezéseképpen. A Szfinx szerepe is vita tárgya. Az Óbirodalom idejéből nem maradt róla feljegyzés, így közvetlen ismereteink nincsenek arról, hogy kinek, vagy milyen célból állították. Az Újbirodalom idején Horemahet (Harmakhisz) istennel azonosították. A tájolása egyértelműen szoláris funkcióra utal. Óbirodalmi szövegek alapján az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy akkoriban a lenyugvó naphoz társított Ré-Atum alakjának szánták. Havássz több helyen kifejti: #### A szfinxtemplom #### Horemahet temploma és az Álom-sztélé A Szfinx mellé II. Amenhotep építtetett egy kisebb templomot, Horemahet tiszteletére. Ez a Szfinxtől északra északkelet-délnyugati tájolással készült. Ezt a templomot szokás Harmakhisz-templomnak is nevezni. Lehner vizsgálatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a Szfinx álla alatt egy előrelépő királyszobor állt régen. Ennek töredékeit korábban többen (például Hölscher) meg is találták. Lehner egyetért velük abban, hogy ez a szobor újbirodalmi hozzátoldás lehet, és feltételezi, hogy azt is II. Amenhotep állíttatta. IV\. Thotmesz trónra kerülése után egy sztélét állíttatott a Szfinx mellső mancsai közé. A vörös gránit sztélé, amelynek alapanyaga a völgytemplom nyugati kapujának felső keresztgerendája volt, a trónra jutás mesés körülményeit írja le, innen az Álom-sztélé elnevezése. ## A piramisváros Hafré piramisvárosa a piramiskörzeten kívül, részben keletebbre, a völgytemplom előtt futó csatorna túloldalán, részben délebbre, a manapság Varjú Fala néven ismert fal túloldalán található. Udvari tisztségviselők temetkezési felirataiból tudjuk, hogy a piramisváros a piramiskörzet nevét viselte, egyik negyedének a Tjen-reszi, azaz Déli-medence nevet használták. Ez utóbbi helyen Mark Lehner ásatásai számos olyan leletet hoztak felszínre, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a piramisépítő munkások és családjaik életének megértéséhez. Előkerültek olyan emlékek is, például egy pékség, serfőző műhely, halfeldolgozó, amely más korabeli településekre is kiterjeszthető ismereteket nyújtottak. A piramisvároshoz tartozó temetőben talált emberi maradványok arról tanúskodtak, hogy a piramison dolgozók rendkívül nehéz fizikai munkát végeztek. Az ott talált csontvázakon gyakoriak a porckorong- és gerincelváltozások. ## Utóélete Nem tudni, mikor szűnt meg a piramiskörzetben a kultusz, és mikor kezdett romossá válni az épületcsoport. Feltehetőleg már az Első átmeneti kor idején kifosztották és megrongálták a templomait, és bejutottak a sírkamrába is. Az Újbirodalom idejéről a templom építésének felügyelője, May a piramis északi és nyugati falán hagyott graffitijei azt bizonyítják, hogy a XIX. dinasztia idején a piramist már kőfejtőnek használták. Más forrásokból kiderült, hogy a nevezett May II. Ramszesz kifejezett utasítására hordatta Iunuba (Héliopolisz) Hafré piramisának turai mészkő burkolatát, egy ottani templom építéséhez. Az Újbirodalom idején valamilyen szinten működött Hafré kultusza. Egy újbirodalmi eredetű sztélén található szöveg legalábbis erre utal: Az mindenesetre bizonyos, hogy a kultusz nem volt folyamatos. A római korban a Szfinxen és a Szfinxtemplomon végeztek felújításokat, ekkor épült a Szfinx előtt egy emelvény, ahonnan az akkor szép számban előforduló turisták kényelmesebben megtekinthessék a szobrot. Ennek fényében különös lehet, hogy csak az idősebb Plinius említi meg írásban a világ akkori (és még később is, hosszú ideig) legnagyobb szobrát. Az i. sz. 160 és 211 között, Marcus Aurelius, majd Septimius Severus római császár által végeztetett restaurálás nyomai ma is láthatók. A piramisról a XIV. századból van írásos emlék: Ibn Abd asz-Szalám megjegyezte, hogy a hidzsra 774. évében (Kr. u. 1372-ben) a piramis nyitva állt. Lehet, hogy ekkor készült az a rablójárat is, amelyik gondosan elkerülte a gránit záróblokkot. 1356 és 1362 között a Hasszán-mecset építéséhez fejtettek követ a piramis oldaláról, amint azt korabeli dokumentumok állítják. Verner valószínűnek tartja, hogy e kőfejtés során bukkanhattak rá a bejáratra, és esetleg már ekkor is létezhetett a rablójárat. ## Hafré piramisa a kultúrában - A Halhatatlanok (Immortel, rendezte Enki Bilal, 2004.) című filmben az istenek űrhajója pontosan olyan, mint a Hafré-piramis: még a burkolatból megmaradt „sapka” is látható rajta. - A völgytemplom és a Szfinxtemplom előtt régebben állt színpad, amely számos nevezetes előadónak és előadásnak adott helyet, mígnem a völgytemplom előtti rakpart felfedezésekor (1996) lebontották. - Minden októberben a piramisok előtt adja elő a Kairói Operaház társulata Giuseppe Verdi Aida című operáját. A helyszín adottságai miatt ez az előadás a Hafré-piramiskörzet előtt (annak keleti oldalán) kap helyet, ahonnan a legkedvezőbb a rálátás a három piramisra, és azok a legdrámaibb díszletet nyújtják az előadáshoz. ## Ajánlott irodalom Magyar nyelven: Újabb, javított, bővített kiadásban: Angol nyelven: Érdekességként:

Jules Mazarin

Jules Mazarin (született Giulio Raimondo Mazarino) (Pescina, 1602. július 14. – Vincennes, 1661. március 9.) olasz-francia diplomata, egyházi politikus, államférfi. Szegény családból származott, apja a Colonnák római hercegi udvarában szolgált. Kitűnő kommunikációs tehetsége már ifjúkorában megmutatkozott. Hatalmas ambíciókkal kapcsolódott be a kor római politikai életébe, majd azt a célt tűzte ki maga elé, hogy francia szolgálatba áll. Szívós munkával elérte, hogy fő mentorának, Richelieu bíborosnak utódjaként XIV. Lajos francia király főminisztere lehetett 1642-től haláláig. Ausztriai Anna támogatójaként döntő szerepe volt a francia állam belső és külső megszilárdításában. A különös polgárháború, a Fronde után helyreállította a központi hatalmat, az állam egységét. Kiterjesztette és megerősítette az ország határait, megteremtette az ország fejlődéséhez szükséges békét, megosztotta Franciaország ellenfeleit és biztosította a királyság vezető nagyhatalmi státuszát. Mint XIV. Lajos nevelője, nagy hatást gyakorolt a későbbi Napkirály személyiségére és politikájára, közvetve a francia abszolút monarchia kialakulására. Halálakor a 23 éves király felkészülten vehette át az ország irányítását. Pompakedvelő műgyűjtőként – és végtelenül kapzsi emberként – hatalmas vagyont gyűjtött, amelyet nagyrészt kiterjedt rokonságára hagyott. Személyes könyvtára lett a párizsi Bibliothèque Mazarine gyűjteményének alapja. Kitűnő ízlése és olasz kulturális gyökerei révén hozzájárult a kor francia kultúrájának fejlődéséhez. ## Származása, ifjúkora Mazarin családja Rómában élt, egész gyermekkorát ott töltötte. Édesanyja csak a szülés előtt vonult vissza a Nápoly közeli hegyekben lévő, hűvösebb levegőjű pescinai családi birtokra. A Mazzarini család genovai eredetű volt. Nagyapja, Giulio, Szicíliába költözött, itt született édesapja, Pietro is, aki már nagyon fiatalon Rómába utazott és Filippo Colonna connétable, Balliano hercege, a nagyhatalmú Colonna család tagjának szolgálatába állt. A Colonna- és a vele szoros rokoni kapcsolatokat tartó Barberini család, amelyből a pápa is származott, a római hatalmi elit központját alkották. Pietro Mazzarini munkájával az évek során annyira elnyerte urának jóindulatát, hogy az lehetővé tette számára keresztlánya, a nemesi rangú Ortensia Bufalini feleségül vételét. A házasságból két fiú és négy lány született. Giulio, a legidősebb volt a család kedvence. Hétéves korában felvették a jezsuita oktatás fellegvárába, a Collegio Romanóba, ahol kiemelkedő tehetségéről tett tanúbizonyságot. Könnyen tanult, szívesen szerepelt. 16 éves korában elismeréssel fogadott előadást tartott egy akkoriban az égen megjelent üstökössel kapcsolatban. Loyolai Ignác szentté avatása alkalmából, 1622-ben, egy passiójátékon Ignác szerepét játszotta, olyan átéléssel, hogy tanítói és nézői egyaránt elragadtatással nyilatkoztak tehetségéről és személyes varázsáról. A jezsuiták szerették volna megnyerni rendjük számára, de ő erre nem hajlott. Ellenkezőleg – amint azt az őt megfigyelő jezsuiták is megtudták –, gyakori látogatója lett kétes lebujoknak, és hatalmába kerítette őt a kártyaszenvedély. Apja kérésére ezért a Colonna család feje, aki 18 éves fiát éppen Spanyolországba, Alcalá de Henaresbe küldte tanulni, Giuliót adta mellé kísérőül. A két fiatal rendkívül jól megértette egymást, idejüket megosztották a jogi tanulmányok és a madridi udvari élet örömei között. Sajnálatos módon a játékszenvedély itt is utolérte Giuliót. Pénzzavarba került, és hitelezői javaslatára házasságot tervezett egy gazdag spanyol lánnyal. Ifjú ura azonban ezt nehezményezte, és ezért egy sürgős üzenettel Rómába küldte apjához. Az üzenet tartalma természetesen a házassági tervek elárulása volt, és Giulio vissza sem térhetett Spanyolországba. Rómában viszont tanulmányai befejeztével jogi doktorátust szerzett. ## Pápai szolgálatban VIII\. Orbán pápa ekkoriban összeütközésbe keveredett a franciákkal, akik az Alpokban a stratégiai fekvésű, a pápai állam fennhatósága alá tartozó Valtellina völgyet a befolyásuk alá akarták vonni, vetélkedve a Habsburgokkal, akik itt tudták volna összekötni a spanyol Habsburgok uralma alatt álló itáliai területeket az osztrák Habsburgok ősi birtokaival. A római nagyurak, köztük Palestrina hercege (a Colonna-család egy másik tagja), csapatokat biztosítottak a pápa számára a terület megvédéséhez. Az ifjú Mazarint kapitányi rangban az egyik század élére állították, ő azonban hamarosan – anyja betegségére hivatkozva – engedély nélkül elhagyta posztját és Rómába sietett. Később azonban felismerte hibáját, és oly meggyőzően könyörgött a pápa bocsánatáért, hogy az nemcsak atyai módon megbocsátott neki, hanem ettől fogva tartós szimpátiát tanúsított iránta. A kor legnagyobb itáliai – és európai – politikai problémája a spanyol–francia szembenállás volt. 1630-ban ez a mantovai hercegi trón öröklése körül csúcsosodott ki. A két keresztény nagyhatalom közötti nyílt háború elkerülése érdekében VIII. Orbán pápa Lyonba küldte tárgyalni unokaöccsét, Francesco Barberini bíborost, a pápai diplomáciai szolgálat irányítóját és vele Mazarint, aki itt találkozott először XIII. Lajos francia királlyal, valamint Richelieu bíborossal, 1630. január 29-én. A kemény tárgyalások során kitűnt, hogy az ifjú Mazarin diplomáciai tehetsége lényegesen meghaladja katonai képességeit. Richelieu is nagy elismerést tanúsított tevékenysége iránt. A tárgyalások alatt a katonai előkészületek is tovább folytatódtak. Október 26-án Casale Monferrato mellett a spanyol és a francia csapatok már harcra készen sorakoztak fel egymás ellen, amikor Mazarin a két arcvonal közé lovagolt „Béke! Béke!” kiáltásokkal. A teátrális jelenet nagyban növelte hírnevét. Az ezt követően megkötött béke nyomán a pápától kanonoki rangot kapott és egyházi ruhát öltött. Mazarin fennmaradt levelezésében számolt be arról, hogy Spanyolországból történt hazatérése után egy asztrológus azt tanácsolta neki, hogy álljon francia szolgálatba, és így negyvenéves kora előtt megszerezheti a bíborosi kalapot. Állítása szerint ugyan ennek nem tulajdonított jelentőséget, de a tények azt mutatják, hogy Richelieu-vel történt megismerkedése után érdeklődése egyértelműen a franciák felé fordult. Legnagyobb vágya az lett, hogy elnyerje a párizsi nunciatúrát, a pápa ottani diplomáciai képviselőjének rangját. A Vatikánban erős befolyással rendelkező spanyolok azonban felismerték törekvéseit és a franciák iránti vonzódását, és igyekeztek akadályozni előrelépését. 1631-ben Mazarin egy hónapra eljutott Párizsba a pápa követeként („Őszentsége minisztere”), és sok hasznos kapcsolatot teremtett. 1632-ben már három hónapot tudott ott tölteni, és igyekezett építeni kapcsolatait Richelieu bíborossal – aki tartózkodóbb volt vele szemben – és XIII. Lajossal, akire nagy hatást tett „elbűvölő személyisége”. Hasonló kedvező benyomást tett a királynéra, Ausztriai Annára is, akinek Richelieu – meglehetősen otromba módon – úgy mutatta be, hogy tetszeni fog neki Mazarin, mert hasonlít Buckinghamre. Párizsi diplomáciai küldetései azonban csak átmeneti jellegűek voltak. 1634-ben is csak az avignoni vatikáni képviseleten tudott beosztást szerezni, igaz, azzal, hogy onnan „ideiglenesen” Párizsba küldték, ahol egy idős püspök, Monsignore Bolognetti kapta meg a nunciusi rangot. Mazarin lett azonban a Vatikán tényleges képviselője a francia fővárosban és nagy aktivitással munkálkodott a nagyhatalmak közötti béke, de személyes előrejutása érdekében is. Fáradozásai azonban a politikai helyzet alakulása miatt nem járhattak sikerrel: Richelieu 1635-ben hadat üzent a Habsburgoknak, Mazarinnek pedig vissza kellett térnie Avignonba. Ott azonban nem érezte jól magát, számkivetésnek tartotta ezt a posztot, és elérte, hogy visszahívják Rómába, ahol immár teljesen a francia érdekeknek megfelelően kívánt tevékenykedni. Szorgalmas levelezéssel és figyelmes ajándékok rendszeres küldésével tartotta a kapcsolatot franciaországi jótevőivel, köztük Richelieu-vel, de a királynéval is. Már nyíltan kérte őket, hogy fogadják őt francia szolgálatba, de Richelieu arra biztatta, hogy maradjon még egy ideig Rómában, mert ott jobban tudja szolgálni a francia érdekeket. Richelieu titkosszolgálata a „Colmardo” fedőnevet adta neki, és kettős ügynökként kezelték. Amikor szolgálatai jutalmául végre megérkezett a meghívás Párizsból, akkor már a vatikáni spanyol befolyás meg tudta akadályozni, hogy útlevelet kapjon. Ezért szinte szökve, egy francia hadihajóval hagyta el 1639 decemberében Itáliát. ## Mazarin a francia király udvarában Mazarin 1640 januárjában érkezett XIII. Lajos udvarába, ahol meleg fogadtatásban részesült. A második gyermekével várandós királyné is kedvesen fogadta. A trónörökös megszületése óta Ausztriai Anna tekintélye nagyot nőtt, beteges férje miatt sokan már leendő régensként tekintettek rá. Richelieu a saját palotájában szállásolta el Mazarint, és sok kérdésben kikérte tanácsát, különösen az udvari rendezvényeket, színielőadásokat illetően. Mazarin egyelőre nem merte javasolni egy olasz opera bemutatását, ezzel mindaddig várt, amíg ő lett később a főminiszter, és akkor nagy sikert is aratott ezzel az újításával. Diplomáciai tevékenysége során továbbra is, a Vatikánban követett politikáját folytatva, a keresztény hatalmak közötti békét szorgalmazta, igyekezve közelíteni egymáshoz régi és új urait. Már 1640 tavaszán kineveztette magát XIII. Lajos meghatalmazottjának a Kölnbe tervezett béketárgyalásokra. Richelieu azonban újabb és újabb kifogásokkal visszatartotta őt – a bíboros a maga részéről még korainak találta a békekötést. Ehelyett az udvarral együtt Amiens-be kellett utaznia, ahol az Arras városát ostromló királyi hadak sikerét várták. A spanyolok elkeseredett ellenállás után, augusztus 9-én adták meg magukat. Richelieu-t azonban ez sem elégítette ki, és, mindkettőjük rossz egészségi állapota ellenére, rávette a királyt, hogy a lázadó katalánok támogatására vegyék ostrom alá Perpignan városát, Roussillon tartomány meghódítása érdekében. Emiatt 1642 januárjában az udvar Narbonne-ba költözött. Richelieu továbbra is nagyra értékelte Mazarin „flegmatikus, türelmes és okosan képmutató” diplomáciai képességeit. 1641 decemberében a bíborosi kalapot is megszerezte számára: VIII. Orbán francia kérésre adta meg neki ezt a rangot. 1642 során az is felvetődött, hogy VIII. Orbán pápa rossz egészségi állapota miatt Richelieu Rómába küldi az újdonsült bíborost, hogy a közeledő pápaválasztás során ott képviselje Franciaország érdekeit. Mazarin azonban végül inkább Richelieu mellett maradt, akinek az egészsége még gyengébb volt a pápáénál. Richelieu-nek azonban maradt még ereje az utolsó ellene irányuló összeesküvés leleplezéséhez. Gaston d'Orleans, a király öccse és Cinq-Mars márki, a király kedvenc főura titokban béketárgyalásokat folytattak a spanyolokkal. Mazarin ezúttal a francia belpolitikában is kipróbálhatta magát: az összeesküvés részleteinek feltárása során a felelősséget Cinq-Marsra hárították és lefejeztették. 1642 decemberében Richelieu elhunyt. Egyes történészek szerint utódjául Mazarint ajánlotta a királynak, de ez minden bizonnyal túlzás. Annyi bizonyítható, hogy javasolta a királynak Mazarin méltó foglalkoztatását, tekintettel arra is, hogy az olasz–francia diplomatának még nem volt hivatalos posztja az udvarban. XIII. Lajos ki is nevezte a királyi tanács tagjává. A királyt egyébként ekkoriban már az a gondolat foglalkoztatta, hogy közvetlenül a saját kezébe veszi a kormányzást. Mazarin mindenesetre, Léon Bouthillier, Chavigny grófja és Sublet de Noyers, a király pénzügyi főintendánsa mellett, a belső tanácsadók triumvirátusának tagja lett. A három politikus között azonnal megindult a rivalizálás. Mazarin és Chavigny összefogtak Noyers, a király kedvence ellen, és azzal vádolták meg, hogy ő a királynét támogatja az önálló régensség elérésében. XIII. Lajosnak ugyanis az volt a szándéka, hogy halála esetére felesége csak egy tanács keretében gyakorolhassa a hatalmat, amelynek tagja többek között Mazarin és Chavigny, Richelieu leghűbb munkatársa is. A király Noyers-t a vádak nyomán eltávolította az udvarból. XIII\. Lajos Mazarint, tevékenységének elismeréseképpen, felkérte a trónörökös keresztapjának. A keresztelőre április 21-én került sor, de a király betegsége miatt már nem tudott részt venni rajta. 1643. május 14-én meghalt; ezt követően Ausztriai Anna valóban kezébe vette a hatalmat. Május 18-án a párizsi parlament mint legfelső bíróság („lit de Justice”), a gyermek király elnökletével ülésezve – felülbírálta a királyi végrendeletet és a királynét nevezte ki régenssé, aki főminiszterének – Mazarint tette meg. ## Franciaország főminisztere Richelieu olasz pártfogoltjának szédítően gyors felemelkedése a francia királyság egyik legfontosabb hatalmi posztjára természetesen az ellenérdekelt politikusok heves reakcióit váltotta ki. Széles körben terjesztették, hogy Mazarin a királyné szeretője, sőt titokban össze is házasodtak, a legmerészebb pletykák szerint még a trónörökös is az ő fia lett volna. Fennmaradt levelezésük némi alapot is ad a híreszteléseknek, hiszen a kor barokkos szóhasználatával gyakran biztosították egymást forró érzelmeikről. A mai kutatók a titkos házasság gondolatát – és azt, hogy Mazarin lenne XIV. Lajos apja – egyértelműen kizárják. A szeretői kapcsolat sem valószínű, mert Ausztriai Anna a bigottságig vallásos katolikus volt, és egy fizikai kapcsolat – éppen fia keresztapjával – elviselhetetlen lelki terhet jelenthetett volna számára. Mazarin kiválasztása főminiszternek a kétségtelen személyes szimpátia mellett, elsősorban politikai okoknak köszönhető. A királyné régensi törekvéseivel szembement a XIII. Lajos végrendeletével, ezért megbízható és tehetséges támogatóra volt szüksége hatalmas ellenfeleivel szemben. Megőrződött levelezése szerint széles körben kérte ki bizalmasai tanácsát, és ők egyértelműen Mazarint javasolták mint aki Richelieu-höz mérhetően tehetséges, ugyanakkor nála sokkal rugalmasabb és kellemesebb személyiség. Mazarint ajánlotta a királyné számára az időközben meggyilkolt Buckingham bizalmasa, az akkoriban Franciaországban tartózkodó Walter Montagu is, akivel Mazarin már 1635-ös párizsi tartózkodása során összebarátkozott. 1643\. május 19-én, a királyné régensi kinevezése és Mazarin hatalomra kerülése utáni napon a 22 éves Louis d’Enghien herceg (a későbbi „Nagy Condé”) Rocroi mezején, az Ardennekben nagy győzelmet aratott az addig legyőzhetetlennek tartott spanyol gyalogság felett. Az új hatalmi rendszer kedvező előjelek mellett kezdhette meg tevékenységét. ### A király nevelője 1646-ban a királyné Mazarin számára létrehozta az akkor 8 éves gyermek király és öccse nevelési főfelügyelőjének posztját. Mazarin ellenfelei ezt a tevékenységét is élesen bírálták, amit aztán Saint-Simon is átvett – e témában meglehetősen elfogult – munkáiban. A bíboros valójában gondosan, a kor élenjáró színvonalán foglalkozott az uralkodó neveltetésével, olyan tekintélyes pedagógusok, mint Beaumont abbé segítségével. ### A Fronde – időleges bukás A folyamatos háborúskodás a katonai sikerek ellenére súlyos gazdasági nehézségeket okozott Franciaországnak. A katonai kiadások, amelyek 1600–1610 között évi 20 millió livre-t, 1635–42 között pedig 82 millió livre-t tettek ki, 1642 és 1647 között már évi 123 millió livre-re emelkedtek. Mazarin, akinek személyes vagyona egyébként 1643–48 között évi egymillió livre-rel növekedett, mint főminiszter, a szintén olasz származású Particelli d'Emery pénzügyi főfelügyelővel (pénzügyminiszterrel) egy sor új adót vezetett be a hadi kiadások fedezésére. Ezek különös mértékben sújtották a párizsi lakosságot, ahol nagy elégedetlenség alakult ki, zavargások kezdődtek. Még a párizsi parlament is, amely ekkoriban nem országos népképviseleti szerv, hanem bíróság volt, az elégedetlenkedők mellé állt. (Ezt az intézményt IX. Lajos francia király hozta létre a 13. században királyi bíróság gyanánt, és az idők során fokozatosan közigazgatási feladatokat is kapott.) 1648. június 15-én a párizsi parlament megtagadta az új adók törvénybe iktatását, viszont elfogadott egy 27 cikkből álló deklarációt az abszolutizmus korlátozása céljával. A francia történészek általában ezt tekintik a Fronde (parittya) néven ismert felkeléssorozat és polgárháború kezdetének. A párizsi királyi palota ebben az időben katonailag védhetetlen volt a város közepén, így a felkelés közvetlenül veszélyeztette a királyi család személyes biztonságát. Mazarin ezért azt javasolta a régensnek, Ausztriai Annának, hogy fogadja el a parlament követeléseit. 1648 augusztusában Lens mellett a királyi csapatok Condé hercegének vezetése alatt újabb nagy győzelmet arattak, és a régens úgy vélte, hogy ez jó alkalom a lázadó parlamenttel való leszámolásra: augusztus 26-án letartóztatta annak legellenségesebb tagjait, köztük az idős és rendkívül népszerű Broussel tanácsost. A hatalom azonban elszámította magát, Párizs-szerte barikádok emelkedtek. A királynénak újra visszakoznia kellett, Broussel szabadlábra került. 1649. január 6-án éjjel végül a királyné, fiával és Mazarinnel együtt titokban Saint-Germainbe menekült. (Ebben az időben a királyi kastélyok nem voltak állandóan bebútorozva; az udvar a berendezéssel együtt vonult át időnként egyikből a másikba. Ausztriai Anna, Mazarin és a gyermek király így a januári éjszakán egy fűtetlen, bútorozatlan épületbe érkeztek; XIV. Lajos életre szóló élményeket szerzett hűtlen alattvalói lázadásáról.) A királyné Párizshoz hívta Condé herceget csapataival, és körülvetette velük a várost. A parlament megrettent a katonai erőtől, és a tavasz folyamán újra hűséget fogadott a királynénak – ezzel a „magisztrátusok Frondéja” lezárult. Mindenki mindenkinek megbocsátott, a királyné és Mazarin augusztusban visszatértek Párizsba, ahol általános lelkesedéssel fogadták őket. Condé azonban annyira magabiztos lett katonái élén, hogy az ország tényleges urának tekintette magát. Ausztriai Anna megelégelte engedetlenségét, és 1650 januárjában letartóztattatta őt. A herceg családja azonnal elhagyta Párizst és a nyugati tartományokban lévő birtokaira vonult vissza, ahol fegyveres ellenállást szerveztek a királynéval szemben. Megindult a „hercegek Frondéja”. A szervezetlen felkeléssorozat, az időnként tragikomikus fordulatokkal zajló Fronde részvevőinek szinte csak egyetlen közös eszméje volt: Mazarin gyűlölete. Amikor a felkelők soraiban vita, szakadás keletkezett, Mazarin említése mindig elég volt a sorok tömörítéséhez. A korabeli „tömegtájékoztatás” sajátos terméke volt a „mazarinádok” műfaja. Ezek a nyomtatott röpiratok, gúnyrajzok, plakátok a bíboros iránti gyűlölet termékei voltak és egyben tovább szították az érzelmeket. Mintegy ilyen iromány maradt fenn. A tényleges sérelmek mellett némelyikük a legképtelenebb vádakat fogalmazta meg Mazarin ellen. A vádak sorában minden és mindennek az ellenkezője is szerepelt, így amellett, hogy Ausztriai Anna szeretőjének állították be, „természetellenes hajlamairól”, azaz homoszexualitásáról is gyakran írtak. (Ez utóbbi híresztelésnek némi alapot adhat, hogy a történészek az ifjúkori érdekházasság tervein, és a királynőhöz fűződő lángoló levelezési kapcsolatán kívül egyéb női kapcsolatát nem tudták feltárni. Nagyhatalmú férfi patrónusai viszont, fiatal korában, gyakran nyilatkoztak elragadtatással „szépségéről” és „elbűvölő személyiségéről”.) 1651 elején újabb fordulat következett a belháborúban: a régens és a hercegek közötti egyezség alapján Condét január 20-án szabadon engedték, Mazarin pedig február 2-án száműzetésbe vonult a Köln melletti Brühlbe, a kölni érsek-választófejedelem védelme alá. A királyné és a hercegek különböző és változó koalíciói közötti összecsapások azonban folytatódtak. Párizsban anarchia uralkodott, amit Condé ott állomásozó csapatai sem tudtak megfékezni, sőt idegen megszállóként viselkedtek, ami tovább szította a tüzet. Mazarin a távolból is kivette a részét a hatalmi harcból; szinte naponta küldte leveleit futárral Ausztriai Annának, és részletes tanácsokkal látta el. A folyamatos küzdelmek minden felet kimerítettek. Az egymás ellen vonuló francia csapatok, Condé herceg spanyol szövetségesei, a lotaringiaiak fosztogattak, raboltak, erőszakoskodtak. A polgárháború kivéreztette az egész országot. A legtöbbet Párizs környéke, Pikárdia és Champagne szenvedett. Az ország egész lakossága ezek alatt az évek alatt 20 millióról 18 millióra csökkent. A királynénak végül sikerült egy újabb egyezséget tető alá hoznia és (egy közben megismételt távozás után) 1652. október 26-án megint csak ünneplés közepette térhetett vissza Párizsba. Az 1651 szeptemberében, 13 éves korában nagykorúsított király 1652 októberében egy ékesszóló levélben kérette haza keresztapját és nevelőjét, Mazarin bíborost, önkéntes száműzetéséből. A levelet az egész királyság területén közzétették. Mazarin egy kicsit még kivárt, de 1653 februárjában már őt is általános lelkesedés fogadta a fővárosban. Guy Patin, a kor neves orvosa és közéleti személyisége megfogalmazása szerint Őeminenciája olyan mindenhatónak tűnt, „mint az Atyaisten a világ kezdetekor”. A Fronde véget ért. ### Újra a hatalomban Az ifjú király szabad kezet adott Mazarinnek a kormányzásra. A bíboros megvált korábbi, a régensség ideje alatt mutatott szerény allűrjeitől, nagy kormányzati apparátust hozott létre és óriási energiával látott munkához. Tehetségét mutatja, hogy a bizonyos fokig az ő kudarcosan indult belpolitikai tevékenysége nyomán kialakult vesztes helyzetből, száműzetéséből is sikerült visszakapaszkodnia, kijátszani a Fronde szereplőit egymás ellen és végül visszaszereznie főminiszteri posztját, sőt bizonyos mértékben népszerűségét is. A későbbiekben már jól gazdálkodott erőforrásaival, és olyan mértékben sikerült központosítani Franciaországban az államhatalmat, hogy ezzel megalapozta XIV. Lajos abszolút monarchiájának hosszú távú sikerét. Az egyházpolitika terén a bíboros ígéretekkel és halogatásokkal hosszú éveken át sikerrel tartotta kordában a hugenottákat és elkerülte a vallásháborút. Vallási-ideológiai téren a janzenizmus engesztelhetetlen ellenfele volt. XIV\. Lajos Mazarin sok kitűnő személyes képessége, így a hatalmas munkabírás, a diplomáciai tehetség, a kompromisszumkészség, az ellenfelek kijátszásának művészete közül leginkább a bíboros igazán „római”, a pompát és látványosságokat kedvelő ízlését értékelte a legnagyobbra. Maga is nagy kedvvel vett részt az udvari előadásokban. Szerepeivel, jelmezeivel megalapozta a későbbi Napkirály hírét. Az udvari rendezvényeknek és különösen a – legalább részben – nép előtt zajló látványosságoknak az uralkodó és az udvar szórakoztatásán kívül ebben a korban is komoly politikai jelentőségük, propagandaszerepük is volt. A legjelentősebb ilyen rítus XIV. Lajos megkoronázása volt 1654. június 7-én, a hagyományoknak megfelelően Reimsben. ### Külpolitikája Mazarin kitűnő diplomáciai érzékét, kompromisszumteremtő képességét jól hasznosította választott hazája érdekeinek a szolgálatában. Folytatta és saját taktikai érzékével ki is teljesítette mestere, Richelieu stratégiáját a Habsburgok spanyol és osztrák ága elválasztása, Franciaország nemzetközi hatalmi pozícióinak megerősítése érdekében. Mazarin személye, életútja mai szemmel nézve nem áll távol a kalandorságtól, de a külpolitikában meglehetős óvatosságot tanúsított. Megelégedett a reálisan elérhető eredményekkel, nem kívánta belevinni országát a teljesítőképességén felüli hódításokba. 1645-ben a háború fordulatai úgy alakultak, hogy a svédekkel szövetségben lehetőség nyílott Bécs elfoglalására, de Mazarin nem élt az alkalommal, mert felismerte, hogy Franciaország hosszú távú érdekeinek ez a kaland nem használna. 1647-ben pedig Nápolyban – fél évszázad alatt immár ötödik alkalommal – felkelés tört ki a spanyol uralom ellen, és a vezetői Franciaországhoz fordultak segítségért. Mazarin azonban csak nagyon óvatosan reagált. Odaküldött ugyan néhány hadihajót, de számot vetett azzal, hogy a komoly beavatkozás Nápolyban meghaladja Franciaország erejét és ezért nem is szolgálja az érdekeit. Magyar szempontból hátrányos is volt ez az óvatossága, amikor nem adta meg a II. Rákóczi György által kért segítséget az osztrák Habsburgok ellen – csak arra használta fel az erdélyi fejedelem aktivitását, hogy érzékeltesse Béccsel: nem csak Franciaországot lehet földrajzilag bekeríteni, hanem az osztrák birodalmat is. Richelieu munkáját folytatva a harmincéves háború végén, a vesztfáliai béke révén sikerült nyugalmat teremtenie az ország nyugati határain. A Rajnai Szövetség (1658) létrehozásával kialakította a Franciaországgal rokonszenvező német államok szövetségét, megakadályozva a Habsburgok befolyásának túlzott érvényesülését a német területeken. Ezután fő, immár önálló feladata a Spanyolországgal kötendő béke tető alá hozása volt 1659-ben. Richelieu távozásától 17 év telt el, amíg XIV. Lajos házasságával sikerült erre a művére feltennie a koronát. A pireneusi béke pontot tett az 1635 óta, eleinte a harmincéves háború keretében, majd annak befejezése után önállóan is folytatódó francia-spanyol háború végére. E háború csatái elsősorban Franciaország északi határán, Spanyol-Németalföldön folytak, és a Fronde alatt is folytatódtak, amikor egyes lázadó francia főurak, köztük Condé hercege spanyol szolgálatban küzdöttek a francia király ellen. Franciaország ezzel szemben Katalóniában igyekezett beavatkozni a spanyol birodalom belviszályaiba. Az erőviszonyok javítása érdekében Mazarin felhagyott a németalföldi emigrációban élő II. Károly angol király támogatásával, és titkos katonai szövetséget kötött Oliver Cromwell köztársasági Angliájával. A háború menetében a döntő fordulatot az 1658-as „dűnék csatája” hozta meg, ahol a franciák az angolokkal szövetségben Dunkerque közelében nagy győzelmet arattak a spanyolok felett, ennek nyomán Spanyolország tárgyalóasztalhoz kényszerült. A szövetségi szerződés értelmében Dunkerque-et az angolok, a többi elfoglalt flandriai kikötővárost a franciák kapták meg. A két királyság határán, a Fácánok szigetén megkötött pireneusi békeszerződés értelmében Franciaország ugyan csak viszonylag kis területekhez jutott északi és déli határain, de Spanyolország elismerte a vesztfáliai béke révén elért minden francia hódítást. Cserében Franciaország lemondott a spanyol uralom ellen felkelt Portugália és Katalónia támogatásáról. A szerződés fontos része volt a megállapodás XIV. Lajos és Ausztriai Mária Terézia spanyol infánsnő házasságáról. IV. Fülöp spanyol király legidősebb leányának a házassági szerződés keretében le kellett mondani a spanyol trónra támasztandó esetleges igényeiről, cserébe arany hozományért. Ezt az összeget azonban Spanyolország, gazdasági nehézségei miatt, soha nem tudta megfizetni a francia királynak, és ez lett az ürügye XIV. Lajos későbbi devolúciós háborúinak és a spanyol örökösödési háborúnak is. ### A bíboros vagyona A 17. században természetes volt az állami és magánvagyonok összefonódása, a hivatalok árusítása pénzért, a nepotizmus. A király személyes vagyonaként rendelkezett az állami erőforrásokkal, pénzeszközökkel. Gyakori volt a bel- vagy külpolitikában is, hogy nyíltan, busás anyagi juttatásokkal megvásárolta egy-egy, viszonylagos hatalmi pozíciókkal rendelkező bel- vagy külföldi személyiség támogatását. A biztos jövedelemmel vagy busás „mellékkereseti” lehetőségekkel járó hivatalokat pedig egyszerűen pénzért árusították. Főemberei nagy természetességgel követték őt ebben, csak arra kellett vigyázniuk, hogy a király saját érdekeit szem előtt tartsák. Már Richelieu kiemelkedett kortársai közül ebben a tekintetben, hiszen halálakor a királyság messze legnagyobb magánvagyonát hagyta hátra 22,4 millió livre értékben, amivel szemben 6,5 millió livre tartozás állt. Mazarin azonban e téren messze felülmúlta mesterét. Öröksége a forradalom előtti Franciaország történetének legnagyobb magánvagyona volt, 38 millió livre állt szemben 1,4 milliós passzívummal. Ez az összeg az állam éves teljes költségvetésének egyharmadát tette ki. Mazarin négy címen húzott hivatalos jövedelmet: mint miniszter, mint a királyi tanács elnöke, mint francia kardinális és mint az ifjú király nevelője. Ezeken a címeken összesen évi livre-t kapott, plusz további livre-t, mint személyes „költségtérítést”. Franciaország bíborosaként tucatnyi egyházi uradalom a közvetlen irányítása alatt állt, köztük a Metzi egyházmegye, a Saint Denis-i és a Clunyi apátság; főminiszterként egy sor tartomány és város igazgatása is személyesen hozzá tartozott, mint Elzász, Auvergne, Provence, La Rochelle. Ezek jövedelmével is, a kor szokásai szerint, a sajátjaként rendelkezett. A hivatalok árusításával szintén intenzíven foglalkozott: a fennmaradt levelek szerint a királyi könyvtárban betöltendő állásért szerény livre-t ajánlottak neki, egy állami főellenőri posztért már livre-t, Michel Le Tellier pedig, a nagyhatalmú Tellier család feje egy meg nem nevezett állásért levelében livre-t ígért azzal, hogy ebből csak -ról kér elismervényt. Vagyonának további forrásai is sokfélék voltak: hadiipari manufaktúrák működtetése, a katonák zsoldjának „eltérítése”, állampapírok olcsó felvásárlása és drága továbbadása, királyi uradalmak javadalmának „kezelése”, a legkülönbözőbb bonyolult pénzügyi manipulációktól gazdag személyek egyszerű megzsarolásáig. De tulajdonosa volt egy kisebb kereskedelmi flottának, részvényese az Északi Társaság nevű bálnavadász és bálnaolaj-kereskedő vállalkozásnak, kikötői koncessziója volt Algériában korall és parafa onnan történő exportálására. Ifjúkori játékszenvedélyét sikerült konvertálnia a vállalkozások irányába, mégpedig olyan hatalmi pozícióból, hogy a veszteségek kockázatát könnyű volt visszaszorítania. Személyiségének kevésbé nyilvános oldaláról árulkodnak azok a fennmaradt levelei, melyekben a nagy műgyűjtő folyamatosan panaszkodik az általa megvásárolt dolgok árairól, a saját költségeiről, és képes komolyan ecsetelgetni, hogy ha ez így folytatódik, koldusbotra jut. Nem kétséges, hogy Mazarin, és korábban Richelieu, az ország legnagyobb pénzügyi ragadozói voltak. Elidegenítették az állami bevételeket, kisajátították azokat, államot hoztak létre az államban saját céljaikra. Ugyanakkor a későbbi párhuzamoktól eltérően, személyes ambícióik szorosan összefonódtak az állam érdekeivel, és vagyonukból szükség esetén gyakran fordítottak állami célokra is. Egyszerre spekuláltak és támogatták az államot, a mai gondolkodásmódtól teljesen idegen módon. A bíboros egyik ilyen, a köz javát szolgáló „beruházása” volt a Bibliothèque Mazarine, a róla elnevezett – és a nagyközönség számára nyitott – könyvtár létrehozása Párizsban 1643-ban. A Fronde idején vagyona természetesen – hiszen a felkelések egyik fő célpontja az ő személye volt – nagy károkat szenvedett. Utána azonban kettőzött erővel látott neki a veszteségek pótlásának. Ausztriai Anna teljesen megbízott benne, és Mazarin ezzel igen szabadon élt. Nemcsak pénzeszközei szaporodtak, hanem párizsi és római palotái is fényűző berendezést kaptak, és az – egyébként kitűnő ízléssel gyűjtött – legkülönbözőbb műkincsek, szőnyegek, festmények, szobrok, ékszerek tömegét halmozta fel bennük. Különösen híres volt gyémántgyűjteménye. Azt, hogy Mazarin maga is végső soron részben állami tulajdonnak tekintette vagyonát, jelzi, hogy tizennyolc nagy gyémántját a királyra hagyta örökül. Ezek egy része ma a Louvre-ban látható. Halála előtt – ha talán csak formálisan is, de – felajánlotta a királynak, hogy a gyémántokon kívül is minden vagyonát rá hagyja. XIV. Lajos azonban elhárította keresztapjának és nevelőjének ezt a gesztusát. ### A Mazarin család Mazarin fokozatosan Franciaországba hozatta kiterjedt rokonságát is. Hét unokahúgát, akiket a köznyelv „mazarinetteknek” nevezett el, az udvarban neveltette, és magas rangú nemesekhez adta feleségül. Különösen híres lett közülük Marie Mancini, akivel 1659-ben a király első szerelmébe esett és feleségül szerette volna venni. Ausztriai Anna és – kis gondolkodás után – Mazarin is határozottan ellenezte ezt a házasságot, és az államérdekekre hivatkozva, nehezen, de meggyőzték a 21 éves királyt, hogy a spanyol királylányt kell elvennie feleségül. Mazarin, a halála előtt megszervezte Marie Mancini házasságát a nagyhatalmú Lorenzo Colonnával, a Nápolyi Királyság connétable-jával. Olympia Mancini is a király szeretője volt, majd kiházasították. Eugène Maurice de Savoie-Carignan herceg vette feleségül, egyik fiából Savoyai Jenőből nagy hadvezér lett, a császári haderőben. A bíboros Hortense Mancinit, kedvenc unokahúgát Armand Charles de La Porte de La Meilleraye herceghez, egy marsall fiához adta, aki a francia tüzérség főfelügyelője volt. Mazarin a címerét és hercegi címét is a vőlegényre hagyományozta, aki azonban erre később méltatlannak bizonyult. Feleségét bántalmazta, üldözte, bezáratta – Hortense végül csak a király segítségével tudott elmenekülni Franciaországból Angliába, ahol később II. Károly angol király szeretője lett. Két fiúrokona is Párizsba érkezett, azonban ők korán elhunytak; Paul Mancini 15 éves korában, a Fronde idején lett egy összecsapás áldozata, egy másik fiú 12 éves korában sportbalesetben a nyakát törte. ### A bíboros halála 1660-ra Mazarin olyan csúcsokat hódított meg, amely kevés államférfinak adatott meg. A béke hőseként ünnepelték egész Európában. A pireneusi megállapodás feltette a koronát külpolitikai törekvéseire, sikerült összebékítenie a két keresztény nagyhatalmat. Szövetségük akár egy új keresztes hadjáratot is lehetővé tett volna a törökök ellen, akik ebben az időben hódították el Velencétől Krétát. Mazarin azonban egyelőre csak pénzt és 4200 katonát küldött a velenceiek megsegítésére, de az expedíció kudarcot vallott. A bíboros azonban ennél is nagyratörőbb terveket forgatott a fejében. 1660. augusztus 20-án bejelentette, hogy kezdeményezi pappá szentelését. Ebben a korban a bíborosi rang elnyeréséhez nem volt feltétlen szükség a papi szentség felvételére, viszont anélkül pápa senki nem lehetett. Minden bizonnyal a pápai trón elnyerését szánta pályafutása megkoronázásának, amit az együttes spanyol és francia támogatás elérhetővé tett volna a számára. Ez azonban már nem adatott meg neki, VII. Sándor pápa egészsége erősebbnek bizonyult az övénél. Az ősz folyamán Mazarin korábbi gyengélkedései hevesen kiújultak. Riasztóan lesoványodott, lábain lila foltok jelentkeztek. Állandó álmatlanság gyötörte, majd tüdőembólia és veseelégtelenség támadta meg, végül urémia okozta a halálát 1661. március 9-én. Amikor orvosaitól megtudta, hogy már csak néhány hónapja van hátra, vincennes-i kastélyába költözött, de az államügyektől nem vonult vissza. Sőt, utolsó hónapjaiban despotikusabb volt, mint valaha. A hálószobájában tartotta a minisztertanács üléseit, míg ő öltözködött vagy a haját vágatta. Az ifjú királyt is megvárakoztatta; veszekedett az anyakirálynéval, nem adott pénzt az ifjú királynénak, miközben rokonaival bőkezűen bánt. 1661 februárjától már nem hagyta el szobáját, de továbbra is aktívan intézkedett. Azokat az unokahúgait, akikről addig még nem gondoskodott megfelelően, kiházasította. Hatalmas öröksége nyilvánvaló politikai problémákat okozhatott, ezért az egészet felajánlotta a királynak, de úgy, hogy az kötelezve érezze magát a visszautasításra. XIV. Lajos felismerte ezt, és legalább annyit tett, hogy két napig várakoztatta a mohó bíborost. Végül aztán a szokásoknak megfelelően visszautasította, és így Mazarin szétoszthatta vagyonát rokonai, szolgálói, egyházi intézmények, kórházak és a szegények között. Utolsó napjaiig intézkedett, udvari pozíciókat adományozott és vett el, előszobája állandóan tele volt kérelmezőkkel. Halálának közeledte a szokásosnál is merészebbé tette, tudta, hogy a király nem másítja meg utolsó rendelkezéseit. Ami a saját utódlását illeti, három miniszterét ajánlotta – az ő jelenlétükben – a király figyelmébe: Louvois-t, Nicolas Fouquet-t és Hugues de Lionne-t, azzal, hogy bármelyikük megérdemli az uralkodó teljes bizalmát. Négyszemközt azonban egészen más tanácsokkal látta el. Leghűbb munkatársaként Colbert-t ajánlotta a király figyelmébe, aki rendkívüli gazdasági és szervező tehetsége révén sokat segített a bíborosnak az ország gazdasági rendbetételében (és emellett személyes vagyonának kezelésében is). Fouquet-val kapcsolatban a legnagyobb óvatosságra intette az uralkodót. (XIV. Lajos e téren is jó tanítvány volt. Fouquet megbuktatására bonyolult tervet eszelt ki, és fél év múlva úgy tartóztattatta le, hogy ez a minisztert derült égből villámcsapásként érte.) A bíboros emellett biztosította a királyt arról, hogy meglesznek a képességei az ország irányítására. XIV. Lajos e tanácsoknak – és saját, egyre jobban kibontakozó ambícióinak – megfelelően Mazarin távozása után nem nevezett ki utódot, hanem fokozatosan, de határozottan a saját kezébe vette a hatalmat. ### Politikai végrendelete Utolsó heteiben a király rendszeresen felkereste Mazarint, és alkalmanként órákat töltött el betegszobájában. A temetés után titkárának lediktálta a Mazarintól hallottak összefoglalóját, ami tulajdonképpen a bíboros politikai végrendelete. Ez a fennmaradt dokumentum azt is rögzíti, hogy a király azt ebben a formájában jóváhagyta. A titkár a végén egy jegyzetben még azt is hozzáteszi, hogy a király bizonyos intrikák miatt hagyta abba a dokumentum szerkesztését. Mai történészek szerint az uralkodó felismerte, hogy a Mazarintól hallottak túlságosan részletes rögzítése káros lehet számára a kiszivárgás veszélye miatt. A dokumentum első tétele az egyház szerepéról, annak fontosságáról szól azzal, hogy a királynak fenn kell tartania az egyház minden jogát, privilégiumát és immunitását. Figyelemre méltó, hogy a vallásilag meglehetősen szkeptikus Mazarin politikailag mennyire fontosnak tartotta az egyház támogatását. A második tétel szerint Mazarin a jobbkezének tartotta a nemességet, és a királyt arra intette, hogy bizalommal és jóakarattal kell támogatnia ezt a társadalmi osztályt. Ez is meglepő nyilatkozat a részéről, hiszen – Richelieu nyomdokaiban járva - mindent megtett a nemesség megzabolázására és a király hatalmának történő alárendelésére. A király a gyakorlatban inkább követte Mazarin tényleges politikáját, mint intelmeit, és a nemességet nem a saját birtokaikban, hanem csak az udvarában kedvelte, ahol az udvari nemesek, mintegy megszelídítve, csak az ő fényét emelték. A polgári közigazgatást illetően, a párizsi parlamentnek a Fronde alatti magatartásából kiindulva, Mazarin fontosnak tartotta annak szoros ellenőrzés alatt tartását és a helytelen törekvéseik visszafogását. A negyedik tétel szól a népről, melynek jólétéről jó király módjára gondoskodni kell a lehetőségekhez mérten. A következő intelmek arra biztatták a királyt, hogy alaposan válogassa meg az őt körülvevő személyeket, és mindegyikükben tudatosítsa, hogy teljes mértékben személyesen tőle függ az egzisztenciájuk, mégpedig a király személyéhez való hűségük mértékében. A tehetségteleneket, önállótlanokat vagy tétleneket viszont mindenképpen el kell távolítani. Ezeket a tanácsokat a király különösen nagy aktivitással valósította meg, és már 1661-től, egészen haláláig, komoly szellemi igényeket támasztott környezete iránt, ugyanakkor teljes hűséget követelt meg. A velencei követ még 25 évvel később is arról jelentett megbízóinak, hogy a párizsi udvar teljesen Mazarin szellemében működik. XIV. Lajos húsz éven keresztül úgy használta legintelligensebb miniszterei, Colbert és Louvois tehetségét, hogy nap mint nap végighallgatta éles vitáikat, és ezekből vonta le a megfelelő következtetéseket, anélkül, hogy bármelyiküknek teljes mértékben igazat adott volna a másik rovására. Mazarinnek az erkölcsi szabadosság elleni intelmét a király viszont szinte egyáltalán nem hallgatta meg. Nyíltan kegyencnőket tartott az udvarhölgyek között, tőlük származó gyermekeit törvényesíttette. Így maga sem követelhetett sokat udvaroncaitól ezen a téren. A királyra nyilván nagy mértékben hatott Mazarin a leírtakon túlmenően is. A bíboros szédületes karrierjét nem kis részben olyan tulajdonságainak is köszönhette, amelyeket bízvást negatívnak értékelhetünk. A jó színlelés kedvező tulajdonsága a diplomatának, de ő olyan természetességgel hazudott mindenkinek, mint ahogy más lélegzetet vesz. Végtelen könnyedséggel és cinizmussal szegte meg adott szavát, elveket nem ismert, csak érdekeket. Saját céljai – amelyek azonban nagy eséllyel egybeestek az állam érdekeivel is - szentesítették bármely eszköz alkalmazását. Jó szervezőkészsége abban is megmutatkozott, hogy általános belső kémhálózatot épített ki az udvarban. Barátja nem volt, az anyakirálynéhez fűződő szentimentális kapcsolata volt az egyetlen emberi érzelem az életében. ### Mazarin hatása Franciaország kulturális életére Mazarin bevándorló volt Franciaországban és bizonyos értelemben az is maradt. Soha nem tanult meg tökéletesen franciául (egységes olasz nyelv még nem lévén, gyermekkorában a szicíliai dialektust, később a római köznyelvet, meg a latint beszélte). Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – nagyobb nacionalista volt a született franciáknál. Ő érte el, hogy a harmincéves háborút lezáró béketárgyalások sorozatának nyelve a francia lett az addig általános latin helyett, és ezzel megalapozta a francia nyelv uralmát a diplomáciában a következő 300 évre. Művészi érdeklődés terén nagy elődjének teljes ellentéte volt. Richelieu csak azért tartott fenn saját kastélyt, mert így volt szokás, a gyakorlatban állandóan az udvarban, a király közelében élt, és kizárólag a hatalom érdekelte. A művészekkel, „értelmiségiekkel” fenntartott kapcsolatát is a hatalmi érdekeknek rendelte alá. Mazarin ezzel szemben nagy örömet lelt gyűjteményeiben és vagyonában, felvilágosult és széles látókörű műkedvelő volt a képzőművészetek terén. Itáliai művészeket hozatott Párizsba (Romanelli, Grimaldi) palotája dekorálására. Mecénásnak nem nevezhetjük, mert ehhez túl fösvény volt, de az állam pénzéből szívesen adott megbízásokat. Sokat foglalkoztatta Francois Manzart építészt, ő kezdeményezte Charles Le Brun kinevezését a királyi gobelin-manufaktúra élére. Ő alapította végrendeletileg a Collége des Quatre-Nations-t, négy tartományból (négy „nemzet”) származó fiatalok támogatására. (Artois, Elzász, Pignerol, valamint a katalán Roussillon és Cerdagne területéről). Mazarin szenvedélyesen szerette a színházat. Kortársa, Molière több darabját előadatta az udvarban. Bevezette Párizsba az olasz operát, a Torelli-féle színpadi gépekkel együtt. Újításait a király is nagyon kedvelte, és azok az udvaron túlmenően a szélesebb közvéleményre is maradandó hatást gyakoroltak. Mazarin így nemcsak a kül- és belpolitikában, hanem a művészetek terén is hozzájárult Franciaország egyik aranykora, XIV. Lajos uralkodása fényéhez és sikereihez.

Scooter

A Scooter egy német elektronikus zenei együttes, mely az 1990-es évek elején alakult Hannoverben, majd a későbbiekben székhelyüket áttéve Hamburgban alkottak, és ez lett a székhelyük. Világszerte több mint harmincmillió nagylemezt adtak el, nyolcvannál is több nemzetközi elismerést gyűjtöttek be, emellett a legsikeresebb német előadónak számítanak huszonhárom TOP 10-es kislemezükkel. A Scooter trió formációban működik, a frontember H.P. Baxxter, mellette két másik taggal (közülük a legismertebb a hangzást húsz évig meghatározó Rick J. Jordan volt), de negyedik, háttérben meghúzódó tagként kezelik Jens Thele menedzsert is. Számos sláger fűződik a nevükhöz, amelyeket az időközönként bekövetkező stílusváltások és tagcserék tesznek még érdekesebbé. Ezeket mindig egy új fejezet (Chapter) jelzi. A csapat számos kisebb projektben, álnéven is tevékenykedett (például Ratty, Sheffield Jumpers). Kiadójuk a Kontor Records volt, de azon belül sajátot is üzemeltettek Sheffield Tunes néven, 2023-tól pedig a Universal Music. Magyarországon eleinte a Record Express forgalmazta lemezeiket, majd annak csődje után a Warner-csoporthoz tartozó Magneoton lett az importőr, később pedig az annak égisze alatt működő Elephant House Records a kiadójuk, majd hazánkban is a Universal Music. Hivatalos magyarországi rajongói közösségük a Scootertechno Hungary. Legsikeresebb albumuk a Jumping All Over the World, melyből csak Európában több mint félmilliót adtak el, legsikeresebb kislemezük pedig a Nessaja, az egyetlen, amely valaha is vezette a német kislemezlistát. ## Története ### The First Chapter (1993–1998) 1986-ban H.P. Baxxter (Hans-Peter Geerdes) és Rick J. Jordan (Hendrik Stedler) Hannoverben Britt Maxime (Birgit Geerdes. H.P. nővére) és Slin Thompson közreműködésével megalapította az újhullámos szintipop Celebrate the Nun együttest, mely nem volt hosszú életű, bár egy-két kisebb sikert elkönyvelhettek. 1991-ben, a zenekar feloszlása után egy ideig nem találkoztak, majd 1993-ban ők ketten H.P. unokatestvérének, Ferrisnek (Sören Bühler) és egy producernek, Jens Thelének a segítségével létrehozták a The Loop! nevű remixbandát. Első számuk Adeva Respect című dalának remixe volt. Eleinte egyáltalán nem bíztak a sikerben, így mindannyian a saját munkahelyükön maradtak, a zenét másodlagos dologként kezelték. H.P. ekkoriban telefonos értékesítőként dolgozott az Edel Recordsnál, akárcsak Jens. A Scooter létrejöttének közvetlen oka az volt, hogy az Edel Records szerette volna kiadni René et Gaston Vallée De Larmes című számát, azonban jogi problémák miatt ezt nem tehették meg. Felkérték hát H.P.-éket arra, hogy csinálják meg a saját változatukat, ő pedig megbeszélte a dolgot Rickkel és Ferrisszel, majd nekiláttak a munkának. Az eredetit szinte teljes mértékben másoló szerzemény nagy meglepetésre a nyolcadik helyig jutott a német slágerlistán (hivatalosan mégsem számítják a kislemezeik közé a mai napig sem). A projekt is a dal alapján kapta a nevét, mert dallama nagyon emlékeztette őket a vidámparkok világára, és ez járt a fejükben a kereszteléskor is. Többféle attrakción gondolkoztak, míg a dodzsemnél maradtak, ami pedig németül „Autoscooter”. Korábban gondolkoztak másféle neveken is, mint a "Jahrmarkt" (Búcsú), vagy a "Schießbude" (Céllövölde), de ezeket hamar elvetették. Stúdiójukat Hannoverben állították fel. A siker hatására hamarosan megkeresést kaptak, hogy lépjenek fel élőben is: erre 1994 áprilisában került sor Hamburgban, a Palladiumban. Nem volt túl sok számuk, csak a kiadott kislemez, annak B-oldala (Cosmos), valamint egy félkész instrumentális szerzemény. Ez utóbbira H.P. elkezdett spontán módon szövegelni, ahogyan azt az akkoriban divatos MC-ktől elleste, így született a Hyper Hyper szám, melybe teljesen véletlenül került a Scooter szó, de a csapatot innentől kezdve már ezen a néven ismerték, és nem mint The Loop! (noha ezen a néven egészen 1998-ig jelentek még meg remixek). A fellépés hatalmas siker volt, a közönség óriási ovációval fogadta őket, aminek hatására felkérést kaptak arra, hogy csináljanak a szerzeményből kislemezváltozatot. A Hyper Hyperből több mint hétszázezer példányt adtak el, ami platinalemezt jelentett, és olyan jól fogyott, hogy két kiadást is megért. A Scooter azonban nem maradt meg egyszámos együttesnek: az ezt követő Move Your Ass! is hatalmas sláger lett, csakúgy, mint az ezt követő számok, és az ...And the Beat Goes On! című debütáló nagylemez (két aranylemezt és két platinalemezt gyűjtöttek be vele, Magyarországon is nagy siker volt). 1995. május 27-én a Rave Olimpia szervezésében Sopronban léptek fel először, majd másnap a Vasas Sportcsarnokban volt első budapesti koncertjük. Ebben az évben már hazánkban is rendkívül ismertek voltak, ekkor volt Sarkadon az a híres fellépésük, amikor a település lakossága és a polgármester is díszes fogadtatásban részesítette őket. 1996-ban második albumuk, az Our Happy Hardcore a hangzást letisztultabbá tette (és három arany-, valamint egy platinalemezt kaptak érte), de az ugyanebben az évben megjelenő harmadik album, a Wicked! bemutatkozó kislemeze, az I’m Raving már jóval lassabb tempójú volt, mint az addigi számok, a Break It Uppal pedig megalkották a világ első technoballadáját. Ekkor költözött át stúdiójuk véglegesen Hannoverből Hamburgba. 1997-ben a már kevésbé jól sikerült Age of Love albumon megjelent a gitáreffekt is (Fire, amely a Mortal Kombat 2 című filmbe is bekerült). Ez a lemez arról is híres, hogy a címadó dal videóklipje akkoriban szokatlanul nagy költségvetéssel és profi technikával készült. A Scooter egyre sikeresebb lett, nemzetközileg is elismerték őket, sőt egy ízben még a Cobra 11 című sorozatban is felbukkantak mint szereplők (2. évad 20. rész: A hírnév átka). Az időszak lezárásaképpen megjelent a Rough and Tough and Dangerous című válogatáslemez, egy új számmal (No Fate). Ekkoriban nézeteltérések gyengítették a csapatot, melyek főként H.P. és Ferris közt alakultak ki amiatt, hogy trió létükre H.P. kapja a rivaldafényt és aratja le a babérokat. Nem segített a helyzeten Ferris mániás depressziója sem. Az ügy végére az ő 1998 elején történt távozása tett pontot: olyan közös megegyezéssel, hogy a korábbi Scooter-szerzemények után továbbra is megkapja a jogdíjakat, de minden további igényről lemond. Ez később konfliktusok forrásává vált. ### The Second Chapter: Axel Coon (1998–2002) Ferris a távozása után szólókarrierbe kezdett, több-kevesebb sikerrel. Helyére az ekkoriban Lacoon néven számokat kiadó fiatal producer és DJ, Axel Coon (Axel Broszeit) ideális választásnak ígérkezett, hiszen korábban már dolgoztak vele együtt (egyszer még helyettesíteni is beugrott egy brémai fellépésre, amikor Rick megsérült), valamint a Scooter hamburgi stúdiójába is bejáratos volt. Az új időszakot a „Second Chapter” névvel illették. Az első kislemez, a How Much Is the Fish? hatalmas siker lett (talán azért is, mert egy népszerű népdalt dolgozott fel,) a nyáron megjelent No Time to Chill album nemkülönben. Sikere miatt később kiadtak egy korlátozott példányszámú változatot is,melyen addig nem hallott remixek is helyet kaptak. Ez a lemez kicsit kísérletezgető jellegű volt, és lehetett rajta már érezni azokat a stílusbeli változásokat, amelyek ebben az időszakban jellemezték a Scootert. Készítéséről pedig, akkoriban egyedülálló módon, internetes naplót vezettek. 1999-ben olyan erős kislemezek jelentek meg, mint a Faster Harder Scooter, Fuck the Millennium; és a nagylemez, a Back to the Heavyweight Jam. Ugyanebben az évben jelentette be H.P. négy új álnevét: Sheffield Dave, Candyman, Ice, és Screaming Lord. Ezt követően is szokásává vált, hogy újabbnál újabb neveket vett fel, melyeket a lemezborítókon is feltüntettek. Nem sokkal később elindult a scootertechno.com weboldal. Ekkor avatták fel az új logót, a megafont, és ekkor változtatták meg a nevük betűtípusát is (Crass). Ez az időszak már teljes egészében a techno és hard trance stílusokról szólt, a teljes "Back to the Heavyweight Jam"-et ennek szentelték. A kemény ütemek, a hosszabb instrumentális blokkok, és az ezek közé beillesztett, stílusukkal kissé kilógó kísérletezgető számok lettek az időszak védjegyei. Felvették a "megafon-hangzást" is: ez egy különleges effekt, mely úgy szól, mintha H.P. egy megafonba szövegelne, és ehhez egy Shure-mikrofont használtak. Ezt egészen 2011-ig alkalmazták, azután fokozatosan elmaradt. 2000-ben jött a Sheffield, új ritmusokkal, és új zenei próbálkozásokkal. A lemez kicsit eklektikus lett, és kislemezei sem arattak túl nagy sikert, de még mindig népszerűek voltak. Ekkor kezdte meg működését a Sheffield Tunes is mint a frissen alapított Kontor Records égiszén belül működő alkiadó (miután ők maguk is alapítói voltak a Kontornak Jens Thelén keresztül). Az év végén elnyerték a legsikeresebb dance előadói díját a német VIVA Comet díjkiosztóján. Több álnéven is elkezdtek remixeket kiadni, miután a negatív kritikai hangok is elkezdtek felerősödni (ezek voltak a "Ratty", a "Guess Who?" a "3 A.M.", valamint a "Section 11"). Az évtized végére ugyanis a Scooter hagyományos stílusa kezdett kifutni a mainstream-vonalból, s ezért, valamint a feldolgozások számának növekedése miatt erősödtek a velük szembeni ellenérzések is. Ravasz húzásként ekkor megjelent "I’m Your Pusher" című kislemezüket megjelentették kétoldalas white label bakelitlemez-formában, "The Pusher 1" és "The Pusher 2" számcímekkel, előadó megnevezése nélkül. Eljuttatták egy korábban őket szidalmazó brit rádióhoz is, amely nagyon sokat játszotta a dalt, bár fogalma sem volt róla, ki az eredeti előadó. A Sheffield második kislemeze, a She’s the Sun korlátozott példányszámú kiadás volt, ugyanis mindössze 77 777 darab készült belőle, ebből az első ezerhez ajándék üzenetrögzítő-szöveg járt. B-oldala, a "Sunrise (Ratty's Inferno)" nem várt módon siker lett, feljavított verziójából "Sunrise (Here I Am)" címmel pedig önálló kislemez, melyet Ratty néven adtak ki. 2001-ben a Posse (I Need You On The Floor) új, rég hallott elemet hozott vissza a hangzásvilágba, az úgynevezett HPV-t (high pitched voice, a refrének magasra torzított éneksávval lettek rögítve) melyet a mai napig megtartottak. Az új lemez, a We Bring the Noise! egy keményebb, technósabb anyag lett. Nyári kislemezként az Aiii Shot The DJ-t jelentették meg. Az év végén még kijött a Ramp! (The Logical Song) kislemezen, melynek videóklipje a Halálos iramban című filmre hasonlított. Ekkoriban már több szám is kijött tőlük álneveken, a legismertebb talán a "Habanera", amelyet majdnem kislemezként is kiadtak, de végül elálltak tőle, és az először "Section 11" néven jelent meg bakeliten, majd a koncertrepertoár része lett. Ennek az időszaknak a lezárásaként jelent meg 2002-ben a Push the Beat for This Jam (kislemezdalok, B-oldalas számok, koncertfelvételek, és 4 új dal), és az első Scooter koncert-DVD, az Encore – Live and Direct, mely megjelent audio CD-n is. Utóbbin már megtalálható a Nessaja, a Third Chapter legelső próbálkozása. Megjelent továbbá a 24 Carat Gold is, melyen az addig megjelent 24 kislemez volt, igaz, némiképp lerövidítve, hogy elférjenek egy CD-n. ### The Third Chapter: Jay Frog (2002–2006) 2002-ben Axel Coon is úgy döntött, hogy a Scooter zajos és reflektorfényben lévő világa helyett kicsit visszavonul, és szólókarrierbe kezd. A megüresedő helyre egy ifjú DJ-tehetség, Jay Frog került. Ő is hasonlóképpen került be az együttesbe, mint Axel Coon: már korábban is dolgozott együtt a Scooterrel, és a remixei is ígéretesnek tűntek (több remixet készített álneveken, illetve eddigre „Pushin’” címmel megjelent egy kislemeze is). Már rögtön az első kislemez, a Nessaja nagy sikert ért el, ez volt az első, és ezidáig egyetlen alkalom, hogy Scooter-kislemez vezette a német listát. De ezzel nem álltak meg: az új formáció első albumán, a The Stadium Techno Experience-en szerepel a Scooter talán legismertebb száma, a Maria (I Like It Loud). Újabb stílusváltásnak lehettünk tanúi: több hard dance és trance alapú szám született, ugyanakkor a feldolgozások száma is látványosan megnőtt. Voltak olyan dalok, amiket három-négy szám részleteiből ollóztak össze. A Ratty-projekttel azonban felhagytak: utolsó próbálkozásukat, a „Day-O (Banana Boat Song)”-ot már nem is ezen a néven, hanem mint „Beetle Juice pres. Rick Maniac & Dr. Loop” hozták ki. Ezután kisebb szünet következett, amelyet csak egy kislemez, a „Jigga Jigga!” tört meg, amely igazából egyik nagylemezhez sem köthető. Ezzel a számmal másodikok lettek az Eurovíziós Dalfesztivál 2004-es németországi selejtezőjén. 2004-ben jött a kísérletezgetős, több stílus egyvelegét felvonultató Mind the Gap, méghozzá rögtön háromféle változatban, és a Shake That! kislemez, mely szintén hatalmas siker lett - és sikerült megosztania az akkor már meglehetősen heterogén rajongótábort. Ugyanebben az évben rendezték meg a zenekar fennállásának tizedik évfordulója alkalmából a hamburgi nagykoncertet. 2005-ben megjelent a Who’s Got the Last Laugh Now?, és azután egy hosszú szünet következett, új szám nem készült, a csapat csak turnézott. Többek között eljutottak az Egyesült Államokba, ahol többek között Chicagóban adtak koncertet, melyről videófelvételt is készítettek, és ebből lett a Hello! (Good to Be Back) videóklipje. 2006-ban megjelent az Excess All Areas koncert-DVD, melyet egy hosszú turné végén vettek fel Hamburgban. Turnéjuk látványos és egyedi volt: a pirotechnikai eszközök garmadáján túl velük együtt lépett fel a Venom együttes gitárosa, Jeff "Mantas" Dunn is, merőben új hangzást adva néhány dalnak; valamint Rick és Jay elektromos dobokat is használtak a számok közben. A kiadványt megjelentették audio CD-n is, ez volt tőlük a 2006-os évben az egyedüli zenei kiadvány. Az időszak lezárásaként nem jelent meg semmilyen összefoglaló jellegű válogatáslemez. ### The Fourth Chapter: Michael Simon (2006–2014) 2006-ban Jay Frog is kivált, hogy szólókarrierbe kezdhessen, de az is siettette a távozását, hogy a többi taggal ellentétben egészen más elképzelései voltak a Scooter jövőbeli stílusáról. Az ő helyét vette át Michael Simon, aki szintén veteránnak számított a német tánczenében (a Shahin & Simon duó főleg rave és happy hardcore stílusban dolgozott, Jerry Ropero-val pedig éveken keresztül klubzenét játszott; ezen felül számos sikeres projektben is részt vett). Akárcsak az előző tagok, Michael is korábbi közreműködése okán került a csapatba (a korai években segített az albumok elkészítésénél, illetve az "Age of Love Tour" alatt a Scooter előzenekarai voltak Shahin Moshiriannal). Az átállás zökkenőmentességét mi sem bizonyította jobban, minthogy öt nappal a tagcsere után már koncerteztek Svájcban. Michael beválasztása sok régi rajongóban aggodalmat keltett, hiszen ő alapvetően a house műfajban tevékenykedett. 2007-ben a „Chapter Four” jegyében jelent meg a mérsékelten sikeres, a hangzásba rockzenei és brit népzenei elemeket is becsempésző The Ultimate Aural Orgasm című album, rajta két kislemezzel (Behind the Cow és a német nyelvű Lass Uns Tanzen, mely az első olyan számuk is, mely kifejezetten a klubok számára íródott). Emellett a Lass Uns Tanzen Club Tour hosszú idő után az első olyan Scooter-turné volt, amely nem színpadi fellépésből állt, hanem diszkók és klubok látogatásából. Ugyanebben az évben, a kudarcot ellensúlyozandó, kipróbálták a jumpstyle stílust: egy egész albumot szenteltek ennek. A próbálkozás sikeres volt, ebben az évben jelent meg a 21. kislemezük (And No Matches), mely bekerült a német TOP 10-be, mely eddig még egy német előadónak sem sikerült a lista 1956-os indulása óta. 2008-ban újra lemezt adtak ki Nagy-Britanniában, s az első heti lemezmegjelenési adatok alapján a Jumping All Over The World album rögtön az első helyen nyitott a brit listán, megelőzve ezzel Madonna legújabb lemezét is. A lemezhez kapcsolódó Jumping All Over The World Tour hatalmas sikere miatt gyakorlatilag egész évben ezzel a lemezzel turnéztak. Koncertjeiken a klipekből már ismert jumpstyle táncosok is részt vettek, akik augusztusban saját projektet kaptak, Sheffield Jumpers néven. Ekkoriban több zenész, más-más stílusokból, remixelte a kedvenc Scooter-számát, az elkészült műveket pedig hosszú várakozás után 2009-ben Hands On Scooter néven ki is adták. Még az év vége előtt megjelent a Jumping All Over The World - Whatever You Want nevű speciális kiadás, amely háromféle változatban jelent meg, s két CD-n járt hozzá a Jumping All Over The World album, a Hands On Scooter első szerzeményei, a Scooter német TOP 10-es kislemezei, valamint a Status Quo-val közösen felvett Jump That Rock! (Whatever You Want), bónuszként pedig még egy koncert-DVD is helyet kapott a csomagban, amelyet 2008 augusztusában rögzítettek a berlini Spandauban. 2009-ben ünnepelték fennállásuk 15. évfordulóját, és új albumot valamint kislemezt ígértek. A J’adore Hardcore augusztusban, az Under the Radar Over the Top album októberben érkezett, és a német listán a második helyen nyitott, amely a legjobb eredményük volt szülőhazájukban. Az első kislemez klipjének forgatása nem zajlott zökkenőmentesen: H.P. Baxxtert kirabolták a szállodai szobájában. A rendőrségen nem értették meg, és kérték, hogy jöjjön vissza egy spanyol tolmáccsal. Nem sokkal azután, hogy elment, az ETA nevű terrorszervezet felrobbantotta a rendőrség épületét. Júliusban a Scooter képletesen a filmvásznon is hódított, mivel a Brüno című film főcímdala a Nessaja lett, de a Crank It Up is hallható volt benne. Szeptemberben hosszú idő után először látogattak el Magyarországra is. A BME Fesztiválon adott koncertjük teltház előtt zajlott - bár a rengeteg érdeklődő miatt kialakult zsúfoltság konfliktusokhoz vezetett. 2010-ben megjelent a Stuck On Replay nevű kislemezük, mely a német jégkorong-világbajnokság hivatalos dala lett, és videóklipjében a magyar válogatott is szerepel. Márciusban pedig lemezbemutató turnéra indultak, főként német nyelvterületen. Májusban megjelent egy újabb koncertlemezük, a Live In Hamburg, mely CD- és DVD-forma mellett immár Blu-Ray-en is kiadásra került. Augusztusban ismét Magyarországra látogattak, a Szegedi Ifjúsági Napokon léptek fel, ahol a hatalmas érdeklődés miatt a szervezők a nagyszínpadra tették át őket. A 2011-es év érdekesen indult a Scooter számára, ugyanis Ferris beperelte őket. Állítása szerint a "Nessaja" eredetijét ő készítette, de szerzőként való megnevezését a Scooter a mai napig mellőzi. Ezért szerzői jogi pert indított az együttes ellen. Más hírek is borzolták a kedélyeket: egy rosszindulatú fotómontázs alapján H.P.-t megvádolták azzal, hogy az ismert norvég, régen neonáci eszméket hirdető egy emberből álló zenekar, a Burzum rajongója. A hírt következetesen cáfolták. Ezen túlmenően egy finn fellépésük során megszakították a koncertjüket, mert kétszer annyi ember akart bejutni, mint ahány helyre engedélyezte a rendőrség a rendezvényt - kísértetiesen emlékeztetve a magyarországi West Balkán-tragédiára. A tavasz folyamán két kislemezt is megjelentettek, melyek eredetileg egyben jelentek volna meg, azonban az elsősorban filmpromóciós célokat szolgáló Friends Turbo és a merőben szokatlan hangzásvilágú The Only One megosztotta a rajongótábort. Az előbbi gyakorlatilag a "Friends" újrakevert változata volt, míg az utóbbi egy inkább klubhimnusznak mondható lassabb dal, furcsa videóklippel. Júniusban történetük legnagyobb fellépésére került sor az Imtech Arena falai között: a The Stadium Techno Inferno nevű rendezvényen léptek fel, néhány vendégzenész kíséretében. Októberben pedig megjelent a rajongókból vegyes érzelmeket kiváltó, az aktuálisan legnépszerűbb stílusokat ötvöző The Big Mash Up album. 2012-ben előbb kiadták a teljesen átírt It's A Biz-t kislemezen, majd ismét turnéra indultak. Itt azonban látszott előző albumuk sikertelensége, mert az azt tartalmazó számok az elvileg azt népszerűsítő koncerteken fokozatosan kikoptak a repertoárból és később sem nagyon kerültek elő. Ugyanebben az évben H.P.-t beválasztották a német X-Faktor zsűrijébe. Szeptemberben egy rendkívül váratlanul, mindössze két nappal a megjelenés előtt bejelentett kislemezt, a 4 A.M.-et adták ki, mely stílusában elég közel áll az előző lemezhez, s ez volt az első kislemezük, amely már nem jelent meg CD-n. Valamivel később bejelentettek egy új albumot is: a Music For A Big Night Out album novemberben jelent meg, és általában véve pozitív kritikákat kapott. 2013 jelentős része úgy telt el, hogy nem adtak ki újdonságot, viszont huszadik évfordulójuk megünneplésére készültek, számos különlegességgel. Ezek közt ott volt H.P. saját egyszemélyes klubturnéja, melynek promotálására "Who The Fuck is H.P. Baxxter?" címmel egy kislemez is megjelent (bár ezt nem a Scooter szerezte), s a promóció során két alkalommal is Magyarországra látogatott Michael-lel egyetemben. Március 15-én pedig az első három albumuk újrakiadásával megkezdték az első tizenöt albumuk megjelentetését különleges, úgynevezett "20 Years of Hardcore" csomagban. A kettő (esetenként három) lemezt tartalmazó vadonatúj digipak kiadások bónuszként B-oldalakat, ritkaságokat, és remixeket tartalmaznak, egymás mellé helyezve pedig egy ábrát adnak ki. A sorozat azonban, különösen a vége felé, hibáktól hemzsegett. A sorozat és az időszak lezárásaképpen kiadtak egy válogatásalbumot hasonló címmel, illetve az összes videóklipjüket 2 DVD-n, ugyancsak hasonló címmel. ### The Fifth Chapter: Phil Speiser (2014–2018) 2013 októberében bejelentették, hogy a 2014-ben megjelenő új albumuk címe The Fifth Chapter lesz, és ezzel egy új korszak kezdődik. Amint az várható volt, ezúttal is tagváltással történt a fejezetváltás, de legnagyobb megdöbbenésre a másik alapító, Rick volt az, aki úgy döntött, kilép, családi okokra, kiégésre és saját elképzeléseinek megvalósítására hivatkozva. Ezzel a Baxxter és Jordan között 27 éve fennálló zenei együttműködés hivatalosan is véget ért. Mivel az albumon már végzett munkákat, sokan arra tippeltek, hogy Phil Speiser lesz az új harmadik tag, melyet novemberben az oroszországi turnéjuk során meg is erősítettek. Phil sem rutin nélkül került be az együttesbe: 2013 nyarán "Baxxter, Simon and DDY" néven a másik két taggal már kiadott közösen egy kislemezt "Sweater Weather" címmel, illetve egy ideje a feltörekvő tehetségek között tartották számon. Származását tekintve osztrák, amellyel az addigi német hegemónia is megtört az együttesben. A felállás első kislemeze a május 23-án megjelent Bigroom Blitz lett, amely arról híresült el hogy a Wiz Khalifától kölcsönzött rapbetétet engedély nélkül használták fel benne, minek következtében mind a videóklip, mind a kislemez átmenetileg le lett tiltva. Phil a bigroom house és a maximal electro stílusokban alkotott korábban, és ezt a Scooterbe is magával hozta, megtartva a korábbi hangzás jellegzetes elemeit is. Változtak a munkamódszerek: a korábbi feldolgozásdömping helyett az eredetiségre helyeződött a hangsúly, és ennek érdekében egy ötletelő stábbal többször is összeültek. A végeredmény a "The Fifth Chapter" című album lett, azzal a tizenhét dallal, amelyeket az ötletek közül a legjobbnak találtak. Az album bekerült a német TOP10-be, és Magyarországon is felkerült a lemezeladási listákra, szép eredményeket produkálva. Négy kislemezt hoztak ki róla, ebből kettőt a felkapott énekesnővel, Vassyvel közösen. 2015-ben leginkább turnéztak, majd augusztus 28-án egy hamburgi fellépés során mutatták be a nagyközönségnek a "Riot" címre hallgató új kislemezüket, mely ismét új stílus felé kacsintgatott, hiszen egy klasszikus hands up számot készítettek, és amely hat év után az első számuk volt, ami felkerült a magyar kislemezeladási listára. Következő nagylemezük, az Ace, 2016-ban jelent meg, róla három kislemezt adtak ki, mindhárom szép sikereket ért el. 2017-ben meghirdették a "100% Scooter - 25 Years Wild & Wicked Tour" című turnéjukat, amelyet hivatalosan csak 2018-ban kezdtek el, de pár koncertet már abban az évben is így tartottak meg. Az 1993-ban megjelent Vallée De Larmes óta eltelt negyed századhoz képest kalkulálták ki a dátumot, melyet új albummal ünnepeltek: a Forever szeptemberben, 25 számmal érkezett. Közben egy fellépésük diplomáciai botrányt okozott: 2017. augusztus 4-én a vitatott hovatartozású Krím-félszigeten koncerteztek, amelyet Ukrajna sérelmezett, ezért büntetőeljárást helyeztek velük szemben kilátásba, az országból való örökös kitiltással egyetemben - de mivel a terület orosz fennhatóság alatt állt és a német–orosz kapcsolatok is rosszak voltak, ezért Németországban is számíthattak volna valamilyen felelősségre vonásra. Az esetet a Scooter nem kívánta bővebben kommentálni, csak annyit mondtak, hogy ők nem politikai okokból jöttek, csak egy jót bulizni a közönséggel. Év végén kiadtak még egy hatalmas válogatást, ugyancsak "100% Scooter - 25 Years Wild & Wicked" címmel, melyben az eddigi kislemezeik mellett egy mixalbum, sőt bizonyos kiadványokban kazetta, és a német zongoristanő, Olga Scheps által zongorára átírt Scooter-slágerek voltak megtalálhatóak. ### The Sixth Chapter: Etnik Zarari, majd Sebastian Schilde (2018-2022) 2018 októberében egy hannoveri fellépésen Phil helyett egy ismeretlen, bajuszos fiatalember lépett fel Phil helyén, majd pár nappal később egy DJ-szetten is ott volt velük. Az albán szülőktől származó Etnik Zararit néhány héttel később H.P. is megnevezte, mint utódot, aki Phil helyére kerül, miután utóbbi úgy döntött, hogy saját szóló projektjeire szeretne inkább koncentrálni. Phil teljesen váratlanul a turné kellős közepén, az ausztrál koncerteket követően hagyta ott az együttest, így távozása mögött sokan személyes okokat is sejtettek. Etniket az új német techno-hullám egyik legnagyobb tehetségének tartották, ezért is keltette fel a Scooter figyelmét. Az együttműködés azonban nem tartott túl sokáig: még a 2019-es koncertturné indulása előtt megköszönték Etniknek a segítséget, majd bejelentették, hogy a többek között Nacho néven is alkotó Sebastian Schilde lesz a Scooter új tagja. Etnikkel egyedül a "Move Your Ass! (Noisecontrollers Remix)" kiadvány jelent meg, aminek a videoklipjében látható néhány pillanatra. Az első közös kislemez április 5-én jelent meg, egy feldolgozás, a "Rave Teacher (Somebody Like Me)". Ezt az évben még három követte, amelyek mindegyike előkelő helyig jutott a magyar kislemezlistán. A zeneszerzésben ismét új módszereket alkalmaztak: a feldolgozások visszatérése ellenére megmaradtak a saját szerzésű részek is a dalokban, melyekhez segítséget is igénybe vettek, többnyire a Harris & Ford részéről. 2020-ban elindult a God Save The Rave Tour, de csak két oroszországi koncertig jutottak, ugyanis a világszerte tomboló koronavírus-járvány miatt az összes koncertjüket el kellett halasztani. Cserébe csatlakoztak a Kontor Records kezdeményezéséhez, és "I Want You To Stream!" címmel online koncertet adtak március 27-én, melyet aztán albumként ki is adtak. Június 6-án koncerteztek újra először, ekkor is különleges módon, Ingolstadtban, egy autósmoziban, de az évben több fellépésük már nem volt. A helyzetet a világszerte sikeres "FCK 2020" című kislemezükkel dolgozták fel, de kiadtak még ebben az évben egy kislemezt Timmy Trumpettel közösen ("Paul Is Dead"), illetve Dimitri Vegas és Like Mike közreműködésével készült egy dal, a "We Love Hardcore". Ez idő alatt pedig több mint három év után új albumon kezdtek el dolgozni - a "God Save The Rave" című nagylemez 2021 áprilisában jelent meg. Az albumra az addig megjelent kislemezek, valamint pár új szám került fel. Ebben az időszakban kezdték el a régi lemezeik bakelitkiadását: az első két lemez szimpla újrakiadás volt, a "Wicked!"-től kezdve pedig újonnan megjelent kiadványok, melyek hagytak maguk után kívánnivalót (gyenge minőségben felnagyított borítók, terjedelmi korlátok miatt megvariált számok). 2022 őszén került sor a "FCK 2020 - Két és fél év a Scooterrel" című dokumentumfilm díszbemutatójára, mely az együttes múltjával, illetve a 2020-2022-es történésekkel foglalkozott, szerepeltetve benne régi tagokat is. 2022 novemberének végén egy katari koncerten Sebastian helyére teljesen váratlanul Jay Frog került vissza, majd Dublinban is ő lépett fel velük. Mint utóbb kiderült, ennek az volt az oka, hogy ismeretlen okból kifolyólag Sebastian már nem volt a Scooter tagja - ezt ő maga jelentette be Instagram-videóüzenetben. Az okokat illetően a Scooter a szerződés lejártára hivatkozott, pletykaszinten beszélték csak, hogy nézeteltérései támadtak H.P.-vel és a menedzsmenttel. December 8-án aztán Facebook-üzenetben jelentették be, hogy Michael Simon is kilép, hivatalosan azért, mert inkább szólókarrierjére fordítaná az időt új pozíciója mellett, melyek a Kontor Records és a Sheffield Communications Publishing berkein belül kapott. Döntésében valószínűleg az is szerepet játszott, hogy nem sokkal ezt követően született meg első gyermeke. ### The Seventh Chapter: Jay Frog visszatérése, Marc Blou csatlakozása (2023-) 2023 januárjában bemutatták nagy nyilvánosság előtt is a "FCK 2020" filmet, és a film premierjével egy időben megjelent egy új kislemez, a "Waste Your Youth", amelyhez nem készült klip, csak egy H.P.-t ábrázoló, koncertvideókból összeállított "Lyric Video". Ekkor még egyáltalán nem volt bejelentve egyetlen új tag sem, de beszédes volt, hogy a szerzők között ott volt Jay Frog, aki 2002 és 2006 között volt már tag. A dal másik szerzője az ismert német producer, Neptunica volt, de nem ő lett végül a harmadik tag, hanem ahogy január 20-án bejelentették, Marc Blou (Marcel Neumann). Marc viszonylag új névnek számított, alig pár éve kezdett el dalokat készíteni. Március elején jelentették be, hogy valamennyi kiadványuk jogait eladták a Universal Music-nak, egyben a későbbi kiadványok kiadója is a Universal lett. A Scooter hangzása ismét változott: keményebb, technósabb számok is újra megjelentek ("Techno is Back", "Berliner Luft"), valamint újra elkezdtek nyitni a hardstyle irányzat felé ("Berliner Luft", "Rave & Shout!"). Szeptemberben bejelentették, hogy fennállásuk 30. évfordulóját, a "Thirty, Rough and Dirty" turnéval ünneplik meg. ## Stílusjegyeik A Scooter sajátosságai között a legjellegzetesebb talán H.P. Baxxter sajátos előadásmódja. A frontember a számok túlnyomó többségében nem énekel, de nem is igazán rapper módra szövegel, hanem gyakorlatilag kiabál, instruálva a közönséget. A dalszövegek a dadaizmus jegyeit viselik magukon, sokszor teljesen összefüggéstelen vezényszavak vagy jelmondatok alkotják, időről időre más művészektől átemelt idézetekkel színesítve, esetleg olyan mondatokkal, amiket H.P. éppen olvasott valahol és megtetszett neki. Tipikus példái ennek a "Lakierski materialiski" sor a "Posse (I Need You On The Floor)" című számban (amit H.P. Lengyelországban látott egy kamion oldalára írva), vagy a "Weekend"-ben az idézet A kis herceg című műből. Egy tipikus Scooter-dalszöveg így többnyire H.P. önfényezéséből vagy a közönség instruálásából áll, hasonlóképpen, mint a mintának tekintett 90-es évek elején tevékenykedő MC-k esetében. H.P. önmagára legtöbbször ráadásul valamilyen álnéven hivatkozik, amit gyakran cserélget. A Scooter-számok jelentős része, különösen a 2000-es években, teljes mértékben feldolgozás volt, mely nem egy dalt jelentett, hanem akár hármat is: máshonnan vették a dallamot, máshonnan a kiállást, és máshonnan a refrént (sőt alkalmanként a szöveget is). Phil Speiser érkezésétől az egyediség ismét elsődleges lett, de alkalmanként még így is készülnek feldolgozások. H.P. nagy rajongója a KLF-nek, így szinte minden albumukon van valamilyen visszautalás rájuk – a két együttes szövegvilága és előadói stílusa egyébként is nagyon hasonló. Néha készítenek balladisztikus szerzeményeket vagy feldolgozásokat is, ilyenkor adja tanúbizonyságát H.P. annak, hogy nagyszerű énekhangja is van. Legtöbb számuk angol nyelvű, eltekintve egy-egy bekiabálástól, kizárólag az "Am Fenster" és a "Lass Uns Tanzen" azok, amik teljesen német nyelvűek, illetve a "Marian"-ban hallható egyetlen versszak. A Scooter zenei stílusa többnyire követi az aktuális trendeket, mivel H.P. meglátása az, hogy mindig előre kell tekinteni, sohasem hátrafelé, és mivel ő is nagyon szeret bulizni, így azt próbálja meg átvinni saját fellépéseiken keresztül is a rajongók felé, amit ő is tapasztal. Így az első időszakban a happy hardcore és a rave dominált náluk, később a house és a hard trance, majd a 2000-es években egy hard dance/hands up időszakot követően átálltak arra, hogy egy-egy jellegzetes stílusnak szenteljenek egy albumot. Így került képbe a Scooterhez remekül passzoló jumpstyle és hardstyle, majd az EDM-korszakban a vegyes kritikákkal illetett dubstep és a progresszív house. Fellépéseik jelentős része félig élő, ami azt jelenti, hogy H.P. végigszövegeli az előre elkészített instrumentális trackeket. A dalok közötti részeket sample-ök közbeiktatásával, hangeffektekkel színesítik, emellett különféle show-elemeket is bevetnek, mint például Michael Simon esetében a Predator-maszk vagy a nadrágletolás. Gyakran be is száll a számokba H.P. mikrofonjával. Korábban Rick Roland szintetizátorával kötötte össze a számokat, improvizált zongoraszólókkal. Néha felbukkannak egyéb zajkeltő eszközök is, mint az elektromos dobok, néhány dal erejéig a gitár, illetve néhány alkalommal a szirénázó megafon. A Scooter-koncertek másik fő jellegzetessége az intenzív pirotechnika, ez csak azokban az országokban nincs így, ahol az eleve be van tiltva. ## Tagjai ### Jelenleg - Hans-Peter Geerdes (H.P. Baxxter) (1964. március 16.) (1993-) – ének, gitár - Jürgen Frosch (Jay Frog) (1976. május 7.) (2002–2006, 2023-) – producer - Marcel Neumann (Marc Blou) (1999. január 18.) (2023-) – producer ### Korábbi tagok - Hendrik Stedler (Rick J. Jordan 1993–2014) (1968. január 1.) – szintetizátor, dobok, gitár, vokál - Sören Bühler (Ferris Bueller) (1971. szeptember 29.) (1993–1998) – szintetizátor - Axel Broszeit (Axel Coon) (1975. március 23.) (1998–2002) – producer - Michael Simon (1972. augusztus 29.) (2006–2022) – producer, DJ - Phil Speiser (1990. október 12. - ) (2014-2018) –producer, gitár, DJ - Etnik Zarari (1992. május 27.) (2018-2019) – producer - Sebastian Schilde (1985. július 11.) (2019-2022) - producer ### Vendégelőadók - Nikk (Nicole Sukar, Rick felesége) (magasra torzított énekhang és szoprán-éneklés) - Mary K (Marijke Stedler, Rick húga) (The First Time és Tonight) - Shahin Moshirian (Age of Love album társszerző) - Mark Acardipane és Dick Rules (Maria (I Like It Loud)) - Jeff „Mantas” Dunn (A Who’s Got The Last Laugh Now? 2006 Tour és a The Ultimate Aural Orgasm album gitárosa) - Fatman Scoop (Behind The Cow) - Lincoln (Behind The Cow a koncerteken) - Jimmy Pop (a Bloodhound Gang énekese, The Shit That Killed Elvis) - Kamala (I’m Lonely, Scarborough Reloaded) - Status Quo (Jump That Rock (Whatever You Want)) - Antonella Ruggiero (Ti Sento) - Vicky Leandros (C’est Bleu) - Chris Avantgarde (The Only One) - Eric Chase (album-utómunkálatok: Under The Radar Over The Top, The Big Mash Up, Music For A Big Night Out) - Jaye Marshall (4 A.M., No Way To Hide, I Wish I Was) - Wiz Khalifa (Bigroom Blitz - eredeti verzió) - Vassy (Today, Radiate, Burn) - Jessica Jean (King of the Land, Listen, Fallin') - Michael Maidwell (What You’re Waiting For, Stargazer) - Kater!na (Don’t Break The Silence) - Jebroer (My Gabber) - Dave202 (Kill The Cat) - Xillions (Rave Teacher) - Harris & Ford (God Save The Rave, Techno Is Back, Rave & Shout) - FiNCH Asozial (Bassdrum, Rave Witchers) - Dimitri Vegas & Like Mike (We Love Hardcore) - Timmy Trumpet (Paul is Dead, For Those About To Rave) - Vanessa Schulz (Close Your Eyes, God Save The Rave, FCK 2020 vokál, Bassdrum vokál és társszerző, Rave Witchers vokál és társszerző) - Charlott Boss (Devil's Symphony, vokál és társszerző) - Diandra Faye (Never Stop The Show, vokál) - Leony (Paul Is Dead és Groundhog Day, vokál) - VIZE (Groundhog Day, társszerző) - Neptunica (Waste Your Youth, társszerző) - Donna Lugassy (Techno Is Back, társszerző és vokál) ### Menedzsment - Jens Thele (menedzser, a Scooter „negyedik tagjának” is tartják) - George Angelopoulos (fellépésszervezés) ## Diszkográfia A Scooter húsz stúdióalbumot, öt koncertlemezt, tíz válogatásalbumot, hetvenkilenc kislemezt, negyvenöt B-oldalas számot, harminchat remixet, és számtalan egyéb kiadványt adott ki. Ezek között egyaránt találhatóak soha ki nem adott projektek, csak interneten megtalálható kiadványok, illetve közreműködések más előadókkal. ## Díjak - ANIMAGO számítógépes grafikai fesztivál - Az év videója (Age of Love) (1998) - MTV Oroszország - a világ legjobb zenekara (1998) - Fonogram-díj - az év külföldi dance albuma: No Time To Chill (1999) - Német VIVA Comet - legjobb hazai dance előadó (2000) - Fonogram-díj jelölés - az év külföldi dance albuma: Sheffield (2001) - Fonogram-díj jelölés - az év külföldi dance albuma: We Bring The Noise (2002) - Német VIVA Comet - legjobb dance előadó (2003) - Echo Music Awards - legjobb hazai dance előadó (2003) - Fonogram-díj jelölés - az év külföldi dance albuma: The Stadium Techno Experience (2004) - Echo Music Awards - legjobb dance előadó (2004) - Euroconcert - legjobb előadó (2004) - Beatport.com - legjobb hard dance előadó (2009) - The Dome - különdíj 20 fellépés után (2009) - Német VIVA Comet - Platinum díj (legtöbbet játszott előadó a VIVA-n (2010) - Német ECHO-díj jelölés - legjobb hazai dance album: The Fifth Chapter (2015) ## Turnék - Age of Love Tour (1998) - No Time To Chill Tour (1999) - Sheffield Tour (2000) - Push The Beat For This Jam Tour (2002) - We Like It Loud Tour (2004) - Who’s Got The Last Laugh Now Tour (2006) - Lass Uns Tanzen Clubtour (2007) - The Ultimate Aural Orgasm Tour (2007, csak Ausztráliában) - Jumping All Over The World Tour + Clubland Tour (2008) - Under The Radar Over The Top Tour (2010) - The Big Mash Up Tour (2012) - 20 Years Of Hardcore Tour (2014) - Can’t Stop The Hardcore Tour (2016) - 100% Scooter - 25 Years Wild & Wicked Tour (2017-2018) - God Save The Rave Tour (2020-2023) - Thirty, Rough and Dirty Tour (2024) ### Fellépéseik Magyarországon Ezek a dátumok a scootertechno.ru által dokumentált időpontok és helyszínek. Amelyek mégsem, illetve nincs mellettük pontos dátum, azok rajongói beszámolókon alapulnak. A Scooter 1995-ben Magyarországon egy országos klubturnén járt, a sarkadi fellépés előtt készült videó tanúsága szerint, de hogy a nevezett fellépésen túl ez kiterjedt-e más helyszínekre is, jelenleg sajnos nem állítható teljes bizonyossággal. - 1995: Sopron, Rave Olimpia, Sportcsarnok (május 27.), Budapest, Vasas Sportcsarnok (május 28.) - 1995: Sarkad, Sweet Night (május 25.) Kazincbarcika, Akropolis (?) Ózd, RIO (?), Siófok, Flört Club (?) - 1997: Budapest, Total Dance Fesztivál (április 26.) - 1998: Budapest, In Da House party (május 9.), Sáránd, Club M47 - 1999: Budapest, No Time To Chill Tour (február 15.), Budapest, Total Dance Fesztivál (november 13.), lottósorsolás november 14-én - 2002: Budapest, Events Hall (október 19.) - 2003: Siófok, Flört Club (július 30.) - 2005: Budapest, Events Hall (május 15.) - 2009: Budapest, BME Egyetemi Napok (szeptember 15.) - 2010: Szeged, Szegedi Ifjúsági Napok (augusztus 27.) - 2011: Tokaj, Hegyalja Fesztivál (július 13.) Budapest, Fridge Fesztivál (november 10.) - 2012: Budapest, Unique Fesztivál (augusztus 24.) - 2013: Tokaj, Hegyalja Fesztivál (június 29.) Budapest, BME Egyetemi Napok (szeptember 19., DJ-szett) Debrecen, Lovarda (szeptember 20., DJ-szett) - 2014: Szeged, Deja Vu Fesztivál (június 4.), Budapest, Budapest Park (szeptember 12.) - 2015: Budapest, Budapest Park (május 16.), Szeged, Szegedi Ifjúsági Napok (augusztus 24.) - 2016: Budapest, Budapest Park (április 30.), Velence, A Mi Velencénk Fesztivál (június 18.) - 2017: Budapest, Budapest Park (május 27.) Székesfehérvár, FEZEN (augusztus 5.) - 2018: Budapest, Budapest Park (június 9.), Debrecen, Campus Fesztivál (július 20.) - 2019: Budapest, Budapest Park (június 15.), Velence, EFOTT (július 13.) - 2021: Sukoró, EFOTT (augusztus 12.), Budapest, Budapest Park (október 2.) (eredetileg 2020. június 13., majd október 3., aztán 2021. június 12.) - 2022: Budapest, Budapest Park (június 11.), Székesfehérvár, FEZEN (július 30.) - 2023: Budapest, Budapest Park (június 3.) - 2024: Budapest, Budapest Park (június 1.) ## Kritikák Mint minden együttesnek, így a Scooternek is vannak kritikusai. Számos ponton fedeztek fel gyengeséget, melyeket többnyire a következőkkel indokoltak: - Túlságosan is a tömeg igényeinek szeretnének megfelelni. Egymást követő számaik meglehetősen egyformák, amelyek miatt még a jó zenei ötletek is unalmassá válhatnak. Illetve éppen az ellenkező hatást váltotta ki a "The Big Mash Up" című lemezük, mely esetében a rajongók a hivatalos fórumon és a Facebook-on éppen azt sérelmezték, hogy inkább az aktuális trendeknek akarnak megfelelni, semmint a klasszikus hangzást folytatni. A lemezt követően csak erősödtek ezek a hangok, ugyanis ez a hatás csak még erősebb lett, a mainstream-hez igazodást viszont sok régi Scooter-rajongó, akik a happy hardcore, de még inkább a hard dance-hands up időszak hangzásvilágát tartják az egyetlen igazi "Scooter-stílusnak". - Rengeteg számuk feldolgozás. Bár a Scooter eredetileg is remixcsapatnak indult, így ez a terület nem lehet számukra idegen, azért a régebbi albumokhoz képest kirívóan magas a feldolgozások aránya. Emellett néha egészen különböző stílusú számok keverékeiből készítik el dalaikat. Rick J. Jordan az egészről ezt nyilatkozta: "Őszintén szólva, az olyan klasszikusok, mint Carajan, Callas, vagy Pavarotti, saját stílusukat mások által készített művekből nyerték el, anélkül, hogy kétségbe vonnánk tehetségüket. Néha nekünk is ettől különlegesek a dalaink: a régi és az új ütközése miatt." - Sokak számára a Scooter még mindig a kilencvenes éveket képviseli, és "retro"-nak gondolják. Számos kevésbé tájékozott rajongó is emiatt elsősorban a korai években készített számaikat várja a fellépéseken is, amely viszont csak igen ritkán, és akkor is főként turnéhelyszíneken történik meg. A műsor oroszlánrészét a 2020-as évek elejétől az újabb számok adják, illetve azok a nagy slágerek, amik évek óta a koncertrepertoár részét képezik (One, Maria, Fire, Fuck The Millennium / Call Me Manana, The Logical Song) ### Inspirált előadók A Scooter stílusát sokan próbálták meg lemásolni, és sajátjuk alapjává tenni. Magyarországon a kilencvenes években a Kozmix, illetve kisebb mértékben a korai Kerozin volt az, amely mind látványvilágában, mind hangzásában a Scooter utánzására törekedett. Legjellegzetesebb azonban a Section 1 nevű cseh-orosz formáció (ismertek még Satellite Bass néven is), akik több komplett albumot is kiadtak, melyeken nem nehéz felismerni azokat a Scooter-számokat, amelyeket leutánoztak. Korábban a Section 1 tagja volt Sound-X-Monster is, aki arról híres, hogy főként Scooter-számok szövegének összevágásával alkot új dalokat és hoz létre "alternatív Scooter-albumokat" korábbi dalok újraalkotásából. Érdekességképpen megemlíthető, hogy Sound-X-Monster segített Ferris 2021-es visszatérésénél is.

Kaliforniai kondor

A kaliforniai kondor (Gymnogyps californianus) az újvilági keselyűfélék (Cathartidae) családjába tartozó madár, a Gymnogyps nem egyetlen élő faja. A pleisztocén kor óta ismert, közvetlen rokonairól csak fosszíliákból tudunk. Észak-Amerika legnagyobb röpképes szárazföldi madara. Tollazata nagyjából fekete, a szárnyak belső felén fehéres foltokkal. Csaknem csupasz fején a fiatal példányok bőre szürkés, a felnőtteké sárga, költés idején élénk narancssárga. Az észak-amerikai madarak közül a kaliforniai kondor szárnyfesztávolsága a legnagyobb, mintegy három méter. Testtömege eléri a 12 kilogrammot, alig kevesebb a trombitás hattyúénál (Cygnus buccinator), ami a legnehezebb észak-amerikai madár. Kizárólag dögöket eszik. A világ egyik leghosszabb életű madara, 60 évnél tovább is élhet. Több kaliforniai bennszülött nép számára igen fontos, mitológiájukban jelentős szerepet játszik. Állománya a XX. században főleg az orvvadászat, az ólommérgezés és élőhelyei elvesztésének következtében jelentősen lecsökkent, 1982-ben már csak 22 példány maradt. 1987-ben 27-re nőtt ez a szám. Ezeket az Amerikai Egyesült Államok kormánya által elrendelt fajmegőrző program részeként befogták, és a San Diegó-i (San Diego Zoo Safari Park), valamint a Los Angeles-i állatkertben (Los Angeles Zoo) szaporították oly sikeresen, hogy 1991-ben néhányat már visszatelepíthettek a vadonba. Azóta visszatelepítették Arizona északi és Utah déli részére (többek között a Grand Canyonba és a Zion Nemzeti Parkba), valamint Kalifornia középső és déli partvidéki hegységeibe és Alsó-Kalifornia (Baja California) északi felére. Még így is a világ egyik legritkább madara; 2014 októberében 425 példányát tartották számon. 2021-re ez a szám 525-re emelkedett. 2022-ben 537 kaliforniai kondorkeselyűt tartottak nyilván, amelyből 336 példány a vadonban élt. ## Neve Ezt a madárfajt először 1797-ben, George Shaw angol természettudós írta le, illetve nevezte meg, de Vultur californianus név alatt. Shaw az andoki kondorral (Vultur gryphus) rokonította, mivel a két madárfaj első látásra hasonlít egymásra. Azonban jobban megfigyelve láthatók a különbségek: az andoki kondor szárnyfesztávolsága valamivel nagyobb, és dögök mellett kisebb állatokra is vadászik, amit a kaliforniai kondor nem tesz meg. Emiatt a szóban forgó madarat áthelyezték az akkor monotipikus Gymnogyps nembe - azóta négy fosszilis faj került melléje, tehát többé nem monotipikus a nemi szintű taxon. A Gymnogyps megnevezés a görög nyelvből ered és egy összetett szó: gymnos = „csupasz” vagy „meztelen” és gyps = „keselyű”. A tudományos fajneve, azaz a californianus a legfőbb élőhelyére utal, vagy Kalifornia államra. A magyar „kondor” megnevezés a kecsua „kuntur” szóból származik. ## Rendszertani besorolása és kifejlődése Az újvilági keselyűfélék (Cathartidae) rendszertani besorolása még manapság is bizonytalan. Habár az újvilági keselyűfélék és az óvilági keselyűformák (Aegypiinae) megjelenésben igen hasonlítanak, sőt ugyanazt a dögevő életmódot folytatják, a kettő nem áll közelebbi rokonságban egymással. Más-más ősökből fejlődtek ki, és a hasonlóság csak a konvergens evolúció műve. A két madárcsoport közti rokonsági kapcsolat még manapság is vita tárgya. Korábban az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe helyezték, mivel néhány gólyafajjal is mutatnak hasonlóságot úgy megjelenésben, mint életmódban is. A közelmúltban olyan elmélet is született, mely szerint a újvilági keselyűféléket és az óvilági keselyűformákat a sólyomalakúak (Falconiformes) közé kéne besorolni, vagy új, azaz külön rendet megalkotni a számukra. Az Amerikai Madarászok Egyesületének (American Ornithologists' Union) dél-amerikai rendszertani bizottsága kivonta az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak közül és incertae sedisnek, azaz „bizonytalan helyzetűnek” minősítette e madárcsoportot; továbbá megjegyzésként odatette, hogy az újvilági keselyűfélék talán átmozgathatóak a sólyomalakúak rendjébe, vagy létrehozható számukra egy külön rend, az úgynevezett újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes). A Gymnogyps madárnem jó példája a reliktum előfordulásnak. A pleisztocén kor idején e madárnem fajai széles körben elterjedtek voltak az amerikai szuperkontinensen; például: a kora pleisztocénben Florida területén a Gymnogyps kofordi, míg a késő pleisztocénben, Peruban a Gymnogyps howardae éltek. A Kubában felfedezett fosszilis kondort először Antillovultur varonai néven írták le, de azóta áthelyezték a kaliforniai kondor nemébe, továbbá átnevezték Gymnogyps varonaira. Ez az utóbbi madár a késő pleisztocén és a kora holocén határán élt és meglehet, hogy a kaliforniai kondor egyik szigetre vándorolt állományának a leszármazottja. A kaliforniai kondor e madárnem egyetlen túlélője. Nincsenek alfajai, viszont egyes kutatók egy késő pleisztocén korszaki fosszilis madarat a szóban forgó kondor paleoalfajának vélnek, Gymnogyps californianus amplus név alatt. Ez ügyben a vélemények megoszlanak, míg egyesek kihalt alfajnak tekintik, mások ősének, vagy akár önálló fajnak tartják a Gymnogyps amplust. A Gymnogyps amplus Kaliforniától Floridáig fordult elő. Csőre szélesebb volt, mint a mai kaliforniai kondoré. A Würm-glaciális idején a Gymnogyps amplus állományai annyira lecsökkentek, hogy a faj kihalt, vagy átalakult a mai recens fajjá. Az utóbbi feltételezést Syverson legutóbbi kutatásai megcáfolják. Ez a nagytestű madár, ami az andoki kondor méretét is elérhette, az egyetlen kondorfaj, amely a La Brea-kátránytó 10. gödréből került elő. Az itteni maradványok a szénizotópos kormeghatározás szerint holocén koriak, körülbelül 9000 évesek. ## Történelmi előfordulása Amerikában az első indiánok megérkezésekor a kaliforniai kondor az egész észak-amerikai kontinensen jelen volt. Késő pleisztocén korszaki maradványai kerültek elő a Dél-Floridában levő Cutler-lelőhelyről. A Würm-glaciális, ismertebb nevén legutóbbi jégkorszak végén klímaváltozások és a pleisztocén kori megafauna kihalása következtek be; ezek pedig a kaliforniai kondor előfordulási területének és egyedszámának a csökkenéséhez vezettek. Ötszáz évvel ezelőtt ez a madárfaj közönségesnek, azaz gyakorinak számított az amerikai délnyugaton és a nyugati partokon. Reliktum állományokról számoltak be Arizonában, Nevadában, Új-Mexikóban és Texasban. A kora 19. században történő híres Lewis és Clark expedíció alatt az expedíció tagjai a Columbia folyótorkolata mellett kaliforniai kondorokat láttak és lőttek. ## Megjelenése A kifejlett madár tollruhája egyformán fekete, kivételt képeznek a szárnyainak alsó vagy belső felén levő háromszögletű, nagy, fehér foltjai. Lábai és lábfejei szürkék. Csőre elefántcsontszínű. Nyaka tövén fekete tollgallér látható. A szemei barnásvörösek. A fiatal példány feje sötétbarnával tarkított fekete színű. A szárnya alatt levő foltok és az evezőtollak alsó része szürkés árnyalatúak. A kondor nyakán és fején, mint általában az újvilági keselyűféléknek, alig van tollazat. Ez pedig lehetővé teszi, hogy fejét tollai bepiszkítása nélkül belefúrja a dögökbe. Mivel a bőre jól látszik e testrészein, a kaliforniai kondor bőrszínének változtatásával jelzi a csapaton belül az ingerültségét és az egészségi állapotát. Ennek következtében a bőrszíne a sárgástól az élénk vöröses-narancssárgáig változhat. Pofájának alsó része, valamint a toroktájéka dagadtnak hat, főleg a szaporodási időszak alatt. Hiányzik az alsó gégefője (syrinx), ezért nem képes sokféle hangot kiadni. De ha elég közel kerül hozzá valaki, akkor sziszegő vagy mély torokhangokat hallathat. A fajnál jelen van a nemi kétalakúság - habár nem jelentős -, de az egyéb ragadozó madár csoportoktól eltérően, a kaliforniai kondornál, úgy mint családjának többi fajánál is a hím nagyobb, mint a tojó. A faj átlag hossza 110-140 centiméter, szárnyfesztávolsága 250-300 centiméter. Testtömege 7-14,1 kilogramm közöttire tehető, bár átlagosan 8-9 kilogramm. Be nem bizonyított beszámolók 340 centiméteres szárnyfesztávolságú példányokról is érkeztek, de a hivatalos legnagyobb méret 305 centiméter. A legtöbb mérést fogságban tartott példányokon végezték el, tehát nemigen lehet tudni, hogy van-e méretkülönbség a vadonban élő és a tenyésztett kondorok között. Észak-Amerikában a kaliforniai kondornak van a legnagyobb szárnyfesztávolsága. Szárnyai azért szélesek, mert ez elősegíti a vitorlázást. Testhosszúságban és testtömegben csak az ott őshonos trombitás hattyú és a betelepített bütykös hattyú (Cygnus olor) szárnyalja túl, de a kontinensen az orrszarvú pelikán (Pelecanus erythrorhynchos) és a lármás daru (Grus americana) is nagyobb testhosszúsággal rendelkezik a kondornál. Mégis ez a kondorfaj repülés közben olyan nagynak látszik, hogy akik nem ismerik, távolról azt hiszik, hogy egy kis sárkányrepülő van a messzi égen. Jellegzetes repülése és kinézete miatt egyéb másik madárral sem lehet összetéveszteni. A kaliforniai kondor középső lábujja jóval hosszabb, mint a többi; a hátsó lábujja pedig csökevényes állapotú. Az összes lábujjon a karmok egyenesek és tompák, ami azt jelenti, hogy lábai a járást szolgálják és nem pedig a fogást, azaz zsákmányolást. Ilyenformán a kaliforniai kondor és az újvilági keselyűfélék inkább a korábban rokonuknak vélt gólyafélékhez (Ciconiidae) hasonlítanak, semmint a tényleges, bár távolabbi rokonaikhoz, az óvilági keselyűformákhoz (Aegypiinae). Ez utóbbi madárcsoport karmait fegyverként és kapaszkodásra is használja. ## Életmódja ### Élőhelye A kaliforniai kondor főleg a sziklás bozótosokat, fenyveseket és tölgyes szavannákat választja élőhelyül. Gyakran a sziklák peremén vagy magas fákon látható; e helyekre rakja fészkét. Egy-egy példány revírterülete óriási. Táplálékszerzési célból akár 250 kilométeres távolságot is megtehet. Manapság főképp a következő két védett területen fészkel szabadon: az egyik a San Rafael Wildernesshez tartozó Sisquoc Condor Sanctuary, míg a másik a Los Padres Nemzeti Erdő (Los Padres National Forest). ### Viselkedése Repülés közben a mozgásai igen kecsesek. Mivel a szegycsontja, más néven mellcsontja (sternum) nem nagy, és nagy repülőizmai sincs, amire tapadjanak, ezért a madárnak viszonylag nagyok a szárnyai. Aktív repülésre alig képes; inkább magas szikláról vagy fáról leszökve siklórepülést alkalmaz. A felszálló meleg légáramlatok, az úgynevezett termikek segítségével, vitorlázva, hatalmas területeket jár be. A talajról is képes felszállni erős szárnyverdesésekkel, de ha elérte a megfelelő magasságot, akkor akár több kilométeren keresztül is úgy marad fent, hogy nem kell csapnia a szárnyával egyet sem. Megfigyelték már 4600 méteres magasságban és olykor elérheti a 90 km/órás sebességet. Hosszú élettartamú madárfaj, fogságban a 60 évet is meghaladja. Az emberen kívül a kifejlett kaliforniai kondornak nincsen, vagy alig van természetes ellensége. Mivel hiányzik az alsó gégefője, csak kevés hangadásra képes; inkább mély torokhangokat és sziszegést hallat. Gyakran fürdik, naponta akár több órát is tölt tollainak ápolásával, illetve rendberakásával. Mint minden újvilági keselyűféle, a kaliforniai kondor is gyakorolja az úgynevezett urohidrózist, azaz a párolgás hűtő hatását kihasználva vizeletüket a lábukra ürítve hűtik a testüket. E tevékenység miatt a madár lábára gyakran fehér színű húgysavréteg rakódik. Madárcsoportban jól meghatározott társadalmi felépítést követnek, a ranglétrán betöltött szerepüket a testtartások, a civakodások, valamint az a kevés hangkiadás határozzák meg, amire kèpesek. A ranglétrán betöltött helynek főleg a táplálékként szolgáló dög mellett van jelentősége, hiszen a nagyobb és idősebb példányok hamarabb és többet táplálkoznak, mint a fiatalabb egyedek. ### Táplálkozása A táplálékszerzési útjain naponta akár 250 kilométeres távolságot is megtehet. Feltételezhető, hogy korábban a kaliforniai kondor a pleisztocén kori megafauna tetemeivel is táplálkozhatott. Manapság Észak-Amerikában (nemcsak ott) a pleisztocén kori megafauna kihalt. Még manapság is a szárazföldi, nagytestű emlősök dögeit kedveli, mint például: a szarvasokét (Cervidae), a kecskékét (Caprinae), a juhokét (Ovis), a szamarakét (Equus asinus), a lovakét (Equus caballus), a disznókét (Sus), a pumákét (Puma concolor), a medvékét (Ursidae) és a szarvasmarhákét (Bos primigenius). Ha ezek hiányoznak, akkor beéri kisebb emlősökkel is, például: nyulakkal (Leporidae) vagy prérifarkasokkal (Canis latrans). A madarak és hüllők tetemeit csak ritkán fogyasztja el. A tengerpartokon élő példányok tengeri emlősökkel, például cetekkel (Cetacea) és kaliforniai oroszlánfókákkal (Zalophus californianus), valamint lazacokkal is táplálkoznak. Mivel e fajnak nincsen szagérzéke, a táplálékkeresést a látására hagyja, illetve más dögevő madarak követésével kutatja fel. E nagyméretű dögevő és a kisebb rokonai egyféle „szimbiózisban” élnek, mivel a kisebb, de gyengébb csőrű újvilági keselyûk nem tudják feltépni a nagy emlősök kemény bőrét, emiatt hasznukra van, ha megérkezik a nagy kaliforniai kondor, és ez utóbbinak is jó, hogy a kisebbek felkutatják neki a dögöt. A kaliforniai kondornak általában elég a megjelenése ahhoz, hogy helyet szerezzen magának a dögnél, ámbár ez nem igaz a medvék esetében, mert azok nem szoktak megijedni az esetlegesen megérkező nagytestű madártól sem. A madarak közül az agresszív szirti sas (Aquila chrysaetos) is szembeszállhat vele, vagy akár el is kergetheti a nála nagyobb testű kaliforniai kondort. A vadonban élő példányok nem táplálkoznak rendszeresen, táplálkozásaik között napok, vagy akár két hét is eltelhet. De amikor táplálékhoz jut, akkor akár 1-1,5 kilogramm húst is bekebelezhet. ## Szaporodása Észak-Amerika kondorfaja általában hatévesen éri el az ivarérettséget. A különböző nemű madarak ekkortájt keresik egymás társaságát. Hogy tojót vonzzon magához, a hím magát mutogató mozgásokba kezd. Ilyenkor a csupasz bőre vörös színűre vált, és a nyak körüli tollgallérját felborzolja. Ezek után széttárt szárnyakkal a tojó felé közelít. Ha a tojó leereszti a fejét, elfogadva ezzel a hímet, akkor a két madár életre szóló párkapcsolatba kezd. A madárpár a fészket sziklák barlangjaiba vagy azok széleire rakja, főleg olyan helyet választanak, ahol magas fák is vannak a közelben; innen könnyebb felszállniuk. A megtermékenyített tojó kétévente egy kékesfehér színű tojást rak. A tojásrakás ideje januártól áprilisig tart. A tojás körülbelül 280 grammos és 90-120 milliméter hosszú és 67 milliméter széles. Ha a tojás vagy a fiatal fióka elpusztul, de akkor is ha esetleg elveszi az ember, akkor a tojó még egy tojást rak. A kutatók és tenyésztők ezt a tulajdonságot kihasználva megkétszerezhetik a fészekaljat. Az első tojást a keltetőgép költi ki, aztán a fiókát egy kaliforniai kondor alakú báb segítségével a tenyésztő neveli fel. Az újabb, második tojásról, illetve fiókáról általában a szülőket hagyják gondoskodni. A tojáson egymást felváltva, mindkét szülő kotlik. A kotlás körülbelül 53-60 napig tart. Kikelésekor a fióka szeme nyitva van, de akár egy hétbe is beletelhet, amíg teljesen megszabadul a tojáshéjtól. A fiókát egészen addig, amíg akkora nem lesz, mint a szülei, szürkés pehely fedi. Öt-hat hónaposan válik röpképessé, de második életévéig a szülei mellett marad, és velük együtt táplálkozik. Ezután a szülők új fészekaljat raknak. A kaliforniai kondor tojásainak és a fiatal fiókák legfőbb ellenségei a hollók (Corvus corax), a fiókákra és a még nem röpképes fiókákra a szirti sasok és a medvék is veszélyt jelenthetnek. Érdekesség, hogy a faj úgynevezett szűznemzéssel is képes szaporodni, habár a kutatások szerint ritkán teszi ezt meg. ## A kaliforniai kondor és az ember ### Természetvédelmi helyzete #### Megmentésének akadályai A mai modern időkben számos ok vezethet a kaliforniai kondor állomány drasztikus csökkenéséhez: legfőképp az, hogy amikor ez a madár megjelent és kifejlődött, az ember még nem volt jelen a kontinensen. Csúcsragadozóként a kaliforniai kondor igen lassan szaporodik, körülbelül hatévesen válik ivaréretté, és csak kétévente rak egy tojást. Ezzel szemben az ember az idők során évente több madarat is elpusztított különböző módszerekkel mint például az orvvadászattal, múzeumok részére történő vadászattal, ólommérgezés által (dögevőként a lelőtt állatokkal táplálkozott, ezzel akár az állatban lévő lövedékből származó ólom is kerülhetett a szervezetébe), DDT-mérgezés által, a feszültség alatt álló villanyvezetékekhez hozzáérve, a tojások begyűjtésével és az élőhelyeinek elpusztításával. A kaliforniai aranyláz (1848–1855) idején házi kedvencként is tartottak néhány példányt. A fészekhalál egyik legfőbb okává a szülők által hozott, tápláléknak gondolt emészthetetlen emberi szemét vált. Amikor a szarvasmarha-tenyésztők látták, hogy kondorok esznek a döglött borjakból, azt hitték, hogy a madarak ölték meg azokat. E félreértés miatt bosszúból az USA egész nyugati részén kiirtották a kondort. Ez a tévhit annyira erős volt a farmerek körében, hogy a Grand Canyon-i visszatelepítést egyesek határozottan ellenezték. Nem akarták, hogy a visszatelepített kondorok majd a borjaikra és a bárányaikra vadásszanak annak ellenére, hogy ez egyébként természetüknél fogva nem fordulhat elő. A visszatelepített madarak körében váratlan elhullások is történtek, főleg a szirti sasok, az ólommérgezés és a villanyvezetékekkel történő ütközések miatt. 1994-től a fogságban tenyésztett kaliforniai kondorokat a villanyvezetékek és az emberek elkerülésére próbálják tanítani. E „tanulásnak” köszönhetően a villanyvezetékekkel történő érintkezések látványosan csökkentek. Az ólommérgezés azonban még mindig nagy kárt okoz mert a vadászok a zsigerelt zsákmány egy részét közte akár az ólmot tartalmazó lövedékdarabokat is ott hagyhatják az elejtés helyén és így a madár ezt megeheti, majd az erős emésztőnedvei az ólmot is feldolgozzák. Az ólommérgezés nem jelent olyan nagy veszélyt a rokon pulykakeselyűnek (Cathartes aura), illetve a hollónak (Corvus corax) sem. Kaliforniában, erre a veszélyre a Ridley-Tree Condor Preservation Act nevű határozat hozott megoldást. 2008. július 1-én lépett érvénybe, hogy a kaliforniai kondor előfordulási területén tiltott az a vadászat, melynek során olyan lőszert használnak, ami ólmot is tartalmaz. A Ridley-Tree Condor Preservation Act határozat beiktatásának következtében a szirti sasok és a pulykakeselyűk vérében levő ólomszint lecsökkent, jelezve, hogy a törvény a kaliforniai kondort védve egyéb állatfajoknak is védelmet nyújt az ólommérgezéssel szemben. 2015 januárjában, a „The Ecologist” című angol, környezetvédő magazinban a kaliforniai kondorok sorsáról szóló cikk jelent meg. A cikk címe „Condors or lead ammunition? We can't have both” („Kondorok vagy ólomlövedékek? Nem lehet mindkettő a miénk”), szerzője Dawn Starin. A cikkben ezek állnak: „A vadonban elpusztult felnőtt és majdnem felnőtt példányok több, mint 60%-át (ha nem tesszük be a fiókákat és a röpképtelen fiatalokat) az ólommérgezés okozza.” Starin így folytatja: „Mivel ismert, hogy a kondorok több, mint ötven évig élnek, hatévesen válnak ivaréretté, és csak kétévente nevelnek fel egy fiókát, az állományaik nem képesek kiheverni e neurológiai méreg okozta halálozási rátát.” Terra Kelly epidemiológus szerint: „Míg az összes természetes táplálékforrás nem mentesül az ólomalapú lőszerektől, addig az ólommérgezés mindig veszélyeztetni fogja a vadonban szaporodó állományok fennmaradását.” Ugyanebben a cikkben még ez van: „A katonaság nem használ ólmot, ha ez nem elég nagy üzenet, akkor nem tudom, mi más lehet.” #### A kaliforniai kondort megmentő terv Mivel a kondorok száma egyre csak csökkent, tárgyalások kezdődtek egy fogságban történő szaporítási program elindításáról. A program ellenzői azzal jöttek, hogy a kondoroknak joguk van szabadon repülni, továbbá ha befogják az összes példányt, a faj viselkedése és szokásai teljesen megfognak változni; ez pedig igen nagy ár lenne. Ez érvek ellenére az USA kormánya jóváhagyta a programot, és 1987 húsvét vasárnapjára befejeződött az összes vadonban élő kaliforniai kondor befogása. A vadonban már csak 22 egyed élt, utolsóként az AC-9-es sorszámú példányt fogták be. E program neve „A kaliforniai kondort megmentő terv” (California Condor Recovery Plan). Benne az volt a cél, hogy két, földrajzilag elkülönített állományt hozzanak létre; az egyiket Kaliforniában a másikat pedig Arizonában. Mindkét helyen legalább 150-150 példány legyen 15-15 költőpárral. Ahogyan ez a szaporító program közeledett a céljához, egyre több egyedet, egyre több helyre eresztettek vissza a vadonba. Kaliforniában három, Arizonában és a mexikói Alsó-Kaliforniában egy-egy főbb szabadon eresztő élőhelyet jelöltek ki a madarak számára. A szaporítási programon belül a San Diegó-i és a Los Angeles-i állatkert vállalta fel a legnagyobb szerepet. A program először nehezen indult be, mivel a kondorok csak a legmegfelelőbb párt választják ki maguknak. Sokat segített, hogy a tojó egy második tojást is tojik, ha az elsőt elveszik tőle, így beindulhatott a program. Az elkobzott tojásokat keltetőgépek költötték ki, a fiókákat pedig kaliforniai kondor alakú bábok segítségével nevelték fel. Amint nőtt a számuk, a vadonba való visszaeresztési terv került a középpontba. 1988-ban, az Amerikai Egyesült Államok Hal- és Vadvédelmi Szolgálata (United States Fish and Wildlife Service) kísérletképpen a befogott kaliforniai kondorok helyébe andoki kondorokat eresztettek szabadon, de csak tojókat, nehogy szaporodóképes dél-amerikai fajt telepítsenek be az Amerikai Egyesült Államokba. A kísérlet sikeres volt, és mielőtt visszaeresztették a fogságban felnevelt kaliforniai kondorokat, előbb újból befogták az összes andoki kondort, amiket később visszaeresztettek Dél-Amerika vadonjaiba. Kaliforniában az első szabadon eresztések 1991-ben és 1992-ben történtek meg; Arizonában a Grand Canyon környékére 1996-ba került sor a visszatelepítésre. Habár a vadonban történő egyedszám-növekedés igen lassú, az állományok egyre nőnek a fogságban felnevelt fiókák visszaeresztésének köszönhetően. „A kaliforniai kondort megmentő terv” volt eddig a legköltségesebb fajmegőrző program az USA történetében. Eddig 35 millió amerikai dollárba került, beleértve a második világháború óta költött 20 millió dollárt is. Ezt az összeget a szövetségi államkassza finanszírozta. 2007 óta évente 2 millió dollárba kerül a program. A költségek és nehézségek ellenére a megmentő terv mérföldköveket ért el: 2003-ban, 1981 óta szaporodott először olyan kondor, melynek szüleit fogságban nevelték fel, de ő maga már szabadon született. 2006 márciusában a Ventana Wildlife Society nevű szervezett olyan költőpárt eresztett szabadon, melyek a kaliforniai Big Surnál, azaz a Csendes-óceán hegyes partvonala mentén egy faodúba fészkeltek. Több mint egy évszázad után ezek voltak az első madarak, amelyek Észak-Kaliforniában költöttek. 2011 novemberében 394 példányt tartottak számon ebből a fajból, ezekből 205 volt a vadonban. A fogságban levők a következő állatkertekben és menhelyeken éltek: a San Diegó-i állatkertben, a Los Angeles-i állatkertben, az oregoni állatkertben és az idahói Boise-ban levő madárközpontban (World Center for Birds of Prey). 2010 októberében Kaliforniában, azaz a madár névadó államában, szabadon már 100, míg Arizonában még csak 73 fős állománya élt. 2012 májusában a kalifornia kondorok példányszáma 405-re nőtt, ebből 179 élt fogságban. 2014 júniusában a Nemzeti Park Szolgálat (National Park Service) adatai szerint, már 439 egyede létezik; 225 szabadon és 214 fogságban. Az Amerikai Egyesült Államok Hal- és Vadvédelmi Szolgálatától 2014 októberében érkezett jelentés 425 példányt (219 szabadon és 206 fogságban élőt) tartott számon. Amint egyre sikeresebb lett „A kaliforniai kondort megmentő terv”, úgy újabb szabadon eresztő helyeket létesítettek. Az ötödik ilyen hely a mexikói Alsó-Kaliforniában levő Sierra de San Pedro Mártir Nemzeti Park. A másik négy hely Kaliforniában (Big Sur, Pinnacles Nemzeti Park és Bitter Creek National Wildlife Refuge) és Arizonában (Vermilion Cliffs) van. 2007 első felében Mexikó területén, egy kaliforniai kondor tojást rakott. Ez volt az első ilyen fészekrakás az 1930-as évek óta. A mexikói állomány is növekedésnek indult a szabadon és fogságban felnevelt madaraknak köszönhetően. 2009 tavaszán a Sierra de San Pedro Mártir Nemzeti Parkban egy második fióka is kikelt a tojásból. A természetvédők ennek a példánynak az Inyaa nevet adták, mely „Napot” jelent a helybéli bennszülött Kiliwa nép nyelvén. 2014-ben a Condor \#597 sorszámú példány, melyet Lupine néven is ismernek, San Francisco déli részén levő Pescadero nevű part menti kisvárosig repült el. Lupine rendszeresen látható volt a Pinnacles Nemzeti Parkban, miután egy évvel azelőtt a Big Surnál eresztették szabaddá. A Kalifornia középső részén nevelkedett kondorok újabb és újabb területeket keresnek fel, ami azt jelenti, hogy a visszatelepített faj, újból meg akarja hódítani az egykori előfordulási területét. Meglehet, hogy több, mint 60 példány hagyta el szülei területét és szabadon repdes Kalifornia szívében. Szintén 2014-ben érkezett hivatalos beszámoló az első Utah állami költésről. Egy Arizonába telepített költőpár átrepült a utah-i Zion Nemzeti Parkba, ahol hamarosan fióka született. #### Kondorfigyelő 2014\. április 14-én a Zooniverse internetes portál elindította a Kondorfigyelőt (Condor Watch, CW). Ennek a projektnek az a célja, hogy az önkéntesek - aki lehet akárki -, a vadonban kitett fényképezőgépek által készített képek segítségével próbálják megállapítani a kaliforniai kondorok számát és azonosságát. Ezt a projektet az Amerikai Egyesült Államok Hal- és Vadvédelmi Szolgálata, a Nemzeti Park Szolgálat és a Ventana Wildlife Society igazgatja. Ilyenformán számon lehet tartani a megjelölt madarakat, az útvonalaikat és a táplálkozóhelyeiket. Ebből pedig például a biológusok meg tudják azt is állapítani, hogy hol lehet ólommérgezéses veszély a madárfaj előfordulási területén. A Condor Watch keretén belül közönséges állampolgárok és kutatók egyaránt részt vehetnek a megfigyelésben. A projektben legalább képe ellenőrizésére lenne szükség, ez azonban túl sok ahhoz, hogy csak a kutatók foglalkozzanak vele. A vezető kutató, Myra Finkelstein véleménye szerint az önkénteseknek ez a projekt érdekes lehet, mivel idővel nyomon követhetik az egyes kondorok „biográfiáját”. Ezt a polgári kutatást már régóta alkalmazza az ornitológia, például ilyen volt 1900-ban a Nemzeti Audubon Társaság (National Audubon Society) által rendelt Karácsonyi Madárszámlálás (Christmas Bird Count) és 1966-ban a költőmadarak felmérése. McCaffrey (2005) szerint ez a közeledés nemcsak a projektnek jön jól, hanem az ornitológusnak induló fiataloknak is segíthet. ### A kaliforniai kondor a kultúrákban Az egész előfordulási területén a kaliforniai kondor közkedvelt és fontos szereplője volt a bennszülött amerikaiak mitológiájának. Érdekes módon ez a madár a különböző indián törzsek történeteiben más és más szerepet játszott. A kaliforniai wiyot törzsbeliek szerint a kondor újrateremtette az emberiséget, miután Öregember Felett (Above Old Man) elpusztította az embereket az özönvízzel. Ettől eltérően a szintén kaliforniai mono törzsbeliek a kondort pusztítóként és nem pedig teremtőként írják le. A monok azt mondják, hogy a Kondor elkapta az embereket, és levágta a fejüket, hogy aztán a belőlük kifolyó vér elöntse a Földimókus üregét. Miután Földimókus kirohant az elöntött otthonából, a Kondor nyomába indult, de előbb megállt inni a vérből. Ekkor pedig Földimókus levágja a Kondor fejét. A közép-kaliforniai jokutok (Yokuts) úgy vélik, hogy a kondor időnként falatozik a Holdból, ezért léteznek a holdfázisok; amikor pedig széttárja szárnyait, napfogyatkozás következik be. A Kalifornia déli részén élő csumasok szerint ez a madár régen fehér volt, de fekete lett, miután túl közel repült egy tűzhöz. Egyes bennszülött amerikai sírokban kondorcsontokból és -tollakból készített fejdíszek találhatók, és barlangrajzokon is láthatunk kondorábrázolásokat. Néhány törzs hagyományos szertartások keretében kaliforniai kondorokat ölt meg, hogy tollaikból ünnepi ruhákat készíthessenek. Ezek után a javasemberek e ruhákat viselve addig táncoltak, míg el nem érték a felső és alsó spirituális világokat. Miután meghalt egy javasember, a ruháit elátkozottnak tekintették, emiatt az utódának új tollruhát kellett készíteni. Egyes tudósok, köztük Noel Snyder véleménye szerint, ez a hagyományos tollruha-készítési módszer is hozzájárult a kaliforniai kondor egyedszámának a csökkenéséhez.

The Piper at the Gates of Dawn

A The Piper at the Gates of Dawn a Syd Barrett vezette Pink Floyd első nagylemeze. 1967. augusztus 5-én jelent meg. Bár Barrettnek a zenekarral való munkája ezen az albumon a legjelentősebb, kisebb mértékben a következő album (A Saucerful of Secrets) munkálataiban is részt vett. Sokak szerint minden idők egyik legjobb albuma, ami óriási hatást gyakorolt a korszak pszichedelikus rockjára és az elkövetkező idők zenéjére. A dalszövegek sajátosak – űrről, manókról, madárijesztőkről, biciklikről és mesékről szólnak –, a zene pedig a pszichedelikus rock legjobbjai közé tartozik. ## Háttér 1967 januárjában, még az album felvételeinek kezdete előtt, a zenekar a londoni Sound Techniques stúdióban felvette első, Arnold Layne című kislemezét, ami két hónappal később meg is jelent és a brit listákon a 20. helyet érte el. Ugyanebben a stúdióban vettek fel két dalt Peter Whitehead Tonite Let’s All Make Love in London című filmjéhez: az Interstellar Overdrive 16 perces változatát, valamint az improvizációkkal tarkított Nick's Boogie-t. (Utóbbi csak az 1995-ös London ’66–’67 című albumon jelent meg.) A zenekar koncertjein ekkoriban instrumentális dalokat és blues-feldolgozásokat játszottak, ám alkalmanként Syd Barrett szerzeményeit is előadták. Erre többek között 1967. május 12-én, a Games For May című rendezvényen is lehetőségük nyílt. ## A felvételek A felvételek 1967. február 21-én kezdődtek az Abbey Road Studios 3. stúdiójában; a Beatles ugyanekkor a 2. stúdióban Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band című korszakalkotó albumán dolgozott. A produceri feladatot Norman Smith látta el, aki az 1965-ös Rubber Soul című albumig az összes Beatles-felvétel hangmérnöke volt. Szintén ő volt a producere az A Saucerful of Secrets és az Ummagumma című albumoknak is. Az Interstellar Overdrive és a Matilda Mother készült el elsőként, utóbbit kislemezen is meg akarták jelentetni. Az Interstellar Overdrive felvétele az egyébként konzervatív szellemű Smith ötlete volt, akinek munkáját gyakran kritizálják azért, mert poposabb hangzású albumot akart készíteni. A dal rövidített, rájátszások nélküli változata 1967 júliusában, egy francia kiadású EP-n jelent meg. Áprilisban felvették a Percy the Rat Catcher (később Lucifer Sam) és a máig kiadatlan She Was a Millionaire című dalt. Nick Mason visszaemlékezése szerint a Beatlest meg is látogatták a szomszéd stúdióban, amikor a Lovely Rita című dalt vették fel. Több eltérő vélemény is létezik a felvételi munkák hatékonyságát illetően. Mason Pink Floyd Inside Out - Kifordítva című könyvében azt írta, hogy a munka zökkenőmentesen zajlott, és az egész folyamat eredményes volt. Ezzel szemben Smith mind a felvételi munkát, mind a zenészek képességeit bírálta. Később azt mondta, hogy a stúdiómunka „maga volt a pokol”. A The Gnome és a The Scarecrow felvétele viszont első próbálkozásra sikerült. A zenekar későbbi albumaival ellentétben Roger Waters mindössze egy dallal járult hozzá az albumhoz, a Take Up Thy Stethoscope and Walkkal. Nyolc dalt Barrett, kettőt pedig az egész zenekar írt. Barrett saját dalait még 1966 második felében, jóval az album felvétele előtt írta. A stúdiómunka utolsó napja 1967. július 5-én volt: ekkor készült el a Pow R. Toc H. felvétele. ## Borító és cím A borítón látható képet Vic Singh készítette; azon kevés borító közé tartozik, melyen láthatók a zenekar tagjai. Az album címe Kenneth Grahame Szél lengeti a fűzfákat (The Wind in the Willows) című regényének hetedik fejezetéből ered, melyben Vakond úr és Patkány úr – miközben a Vidra eltűnt fiát keresik – olyan helyre érkeznek, ahol a Dudás fuvolázik. „Ez álmaim legkedvesebb helye, a hely, ami mindig megjelent előttem. Ha máshol nem, itt, ezen a szent helyen biztos megtaláljuk.” A dudás (piper) Pánra, a görög istenre utal. A cím Stevie Wonder 1979-es Power Flower című dalában is hallható („Fire and air, earth water I prepare, I am the piper at the gates of dawning”). A kifejezés az Iron Maiden Wicker Man című dalában is elhangzik („The piper at the gates of dawn is calling you his way”). A Pink Floyd Shine on You Crazy Diamond című dalában, ami Barrettről szól, a „you piper, you prisoner” (te dudás, te fogoly) valószínűleg az albumra való utalás lehet. ## Kiadások Az album (monó keverésben) 1967. augusztus 5-én jelent meg, egy hónappal később pedig sztereó kiadásban is kapható volt. A brit listákon a 6. helyet érte el. Az amerikai kiadást (Tower ST-5093) a Columbia Records Tower Records nevű leányvállalata adta ki 1967 októberében. Címe csupán Pink Floyd volt, hátulján viszont – a brit kiadáshoz hasonlóan – az eredeti cím is szerepelt. Az eredeti kiadáshoz képest jelentősen átszerkesztették, az amerikai listákon pedig csak a 131. helyig jutott. Az Astronomy Domine, a Flaming és a Bike helyett csupán a See Emily Play került fel az albumra. Fontos különbség, hogy az Interstellar Overdrive végén elúszást alkalmaztak ahelyett, hogy a dal a The Gnome-ba szünet nélkül ment volna át (a dalok új sorrendje ezt nem tette lehetővé). A kanadai kiadás (Capitol ST-6242) mind címében, mind tartalmában megegyezett a brit kiadással. 1973-ban az A Saucerful of Secrets című albummal együtt újra kiadták az A Nice Pair részeként (itt az Astronomy Domine eredeti változatának helyére az Ummagummán hallható koncertfelvétel került). Ennek amerikai kiadásán szintén nem sikerült az Interstellar Overdrive és a The Gnome közötti átmenetet pontosan reprodukálni. A sztereó kiadás első CD-változata 1987-ben, a digitálisan újrakevert CD 1994-ben (az USA-ban 1995-ben) jelent meg. 1997-ben az EMI Amerikán kívül mindenhol megjelentette a mono változat új kiadását digipak csomagolásban, 3-D-s illusztrációval. Ez azonban nem volt ugyanaz a változat, mint a ma már igen ritka, eredeti mono bakelit kiadás. Ezen az új mono kiadáson a Flaming kissé rövidebb változata hallható (eredeti mono változata 1967-ben az USA-ban kislemezen is megjelent). A harmincadik évfordulóra kiadott albummal egyidőben jelent meg az 1967: The First Three Singles című album, melyen az együttes első három kislemeze hallható. Az 1997-es kiadást sokan bírálták a rossz hangminőség miatt. A Pink Floyd hivatalos honlapján 2007. június 5-én megjelent tudósítás szerint: 2007\. június 25-én azonban a következő helyreigazítást tették közzé: az európai kiadás augusztus 27-én, az amerikai pedig augusztus 28-án fog megjelenni. Végül 2007. szeptember 4-én a kétlemezes, szeptember 11-én pedig a háromlemezes kiadás is a boltokba került. ## Fogadtatása Megjelenése idején az albumot pozitív kritikával fogadták, az utóbbi években pedig az 1960-as évek egyik meghatározó pszichedelikus-rockalbumának tartják. 1967-ben a Record Mirror és az NME is négycsillagosra értékelte a maximális ötből. A Record Mirror szerint „a zenekar pszichedelikus imázsa tökéletesen átjön az albumon, mely híven tükrözi tehetségüket és az általuk használt felvételi technikák újszerűségét. Zene, amitől elszáll az ember agya.” Paul McCartney és a Pink Floyd korábbi producere, Joe Boyd szintén dicsérte az albumot. Bírálói (köztük Pete Townshend, a The Who gitárosa) azt kifogásolják, hogy az album alig tükrözi a zenekar koncerteken megszokott stílusát. Az utóbbi években egyre nőtt az album rajongóinak tábora. 1999-ben a Rolling Stone 4,5 csillaggal értékelte az 5-ből és azt írta róla, hogy „Syd Barrett legnagyobb dobása”. 2000-ben a Q magazin alapvető jelentőségűnek minősítette és felkerült a magazin minden idők legjobb pszichedelikus albumait felsorakoztató listájára is. A Mojo magazin 50 legjobb albumot ismertető listáján a 40. lett. Szintén 2000-ben a Q Minden idők 100 legjobb brit albuma listáján az 55. helyet érte el. 2003-ban a Rolling Stone Minden idők 500 legjobb albumának listáján a 347. helyet szerezte meg. ## Az album dalai Minden dal Syd Barrett szerzeménye, kivéve azok, ahol a szerző neve külön jelölve van. ### Brit kiadás ### Amerikai kiadás ### Japán kiadás ### 40. évfordulós kiadás Az első lemezre az eredeti brit kiadás monó változata, míg a második lemezre az album eredeti sztereó változata került. A harmadik lemezen a Pink Floyd 1967-ben kiadott kislemezei és más ritkaságok szerepelnek. Ezek között található az Interstellar Overdrive második felvétele rájátszások nélkül, ami eddig csak egy francia EP-n jelent meg, valamint az Apples and Oranges sztereó változata. A Matilda Mother itt hallható első változatának még más szövege van, mint ami az albumon megjelent. Végül az Interstellar Overdrive hatodik felvétele került fel az albumra. 1967. március 16-án még négy felvétel készült a dalból, melyek nagyjából 5 percesek voltak (eltekintve egy hibás kezdéstől). ## Koncertek Bár az album népszerűsítésére nem szerveztek külön turnét, a zenekar fellépett Írországban és Skandináviában, majd 1967 novemberében első amerikai koncertkörútjára indult. Utóbbi sikertelenségének legfőbb oka Syd Barrett mentális leépülése volt. Az amerikai turnén a Flaminghez és a The Gnome-hoz hasonló könnyedebb dalokat nem játszották, ám az Astronomy Domine és az Interstellar Overdrive továbbra is műsoron maradt. Ez a két dal képezte a koncertek magját, 1970-ig az élő fellépések állandó darabjai voltak. Az Astronomy Domine koncertváltozata felkerült az 1969-es Ummagumma című albumra, de az 1994-es The Division Bell-turnén is gyakran elhangzott (szerepelt az 1995-ben megjelent P•U•L•S•E című dupla koncertalbumon is). A brit kiadás 8-11. dalait játszották élőben a legritkábban. Az Arnold Layne és a See Emily Play sikere nyomán a zenekarnak a kislemezeket is el kellett játszania, ám ezek a dalok Barrett kiválása után lekerültek a koncertek műsoráról. 1968-ban egy ideig rendszeresen előadták a Flaminget és Pow R. Toc H.-t, ám ekkor a Pink Floyd zenéje már komoly változásokon ment keresztül. A Piper néhány dalának átdolgozott változata szerepelt az 1969-es turnén bemutatott The Man and the Journey című műsorban (a The Pink Jungle a Pow R. Toc H. egy részlete volt, az Interstellar Overdrive pedig a The Labyrinths of Auximinesben hangzott el). 1967 szeptemberétől új dalokat is kezdtek játszani. Ezek között volt a Reaction in G (az együttes ironikus reakciója arra, hogy mindenki a slágereket akarta hallani), a Scream Thy Last Scream és a Set the Controls for the Heart of the Sun. Utóbbit Roger Waters írta és az A Saucerful of Secrets című albumon jelent meg. 1973-ig a koncertek szerves részét képezte. - 1967\. április 29–július 19.: koncertek Angliában, Walesben (és június 11-én a hollandiai Vlissingenben) - 1967\. július 20–25.: skóciai és észak-angliai turné - 1967\. július 27–szeptember 2.: angliai fellépések - 1967\. szeptember 9–13.: skandináv turné (Dánia, Svédország) - 1967\. szeptember 15–17.: ír turné - 1967\. szeptember 19–október 28.: angliai fellépések - 1967\. október 24–november 12.: észak-amerikai turné (munkavállalási engedély hiányában az október 24. és november 1. közötti fellépések elmaradtak) - 1967\. november 13.: The Hippy Happy Fair (Rotterdam, Hollandia) - 1967\. november 14–december 5.: The Jimi Hendrix Experience-turné - 1967\. december 6–december 22.: angliai fellépések ## Idézetek ## Slágerlistás helyezések ## Közreműködők Pink Floyd - Syd Barrett – ének, gitár - Roger Waters – basszusgitár, ének - Richard Wright – billentyűs hangszerek, vibrafon, ének - Nick Mason – dob, ütőhangszerek Produkció - Norman Smith – producer - Peter Bown – hangmérnök - Vic Singh – front borító - Syd Barrett – hátsó borító - Peter Jenner – égitestek nevei az Astronomy Domine elején - James Guthrie – újrakeverés (1994-es CD-kiadás) - Storm Thorgerson és Jon Crossland – csomagolás design (1994-es CD-kiadás)

Phanszori

A vagy koreai népi opera egy narratív zenei előadásmód a koreai kultúrában, hasonló az énekbeszédhez. Az előadás szereplői az énekes, aki énekkel, narrációval és dramatizált testbeszéddel, kezében legyezővel egy történetet mesél el, és a dobos, aki kíséri. Az előadás több órás is lehet. A ' a ' („tér, szabadtér”) és ' („hang” vagy „éneklés”) szavak összetétele, eredetileg ugyanis nyílt tereken, például piactereken léptek fel az előadók. A műfaj eredete a 17. század végére vezethető vissza, valószínűleg a sámánénekekből fejlődött ki. Ma már csak öt eredeti 'művet ismernek, azonban a 20. században születtek új darabok is. Az idők folyamán többféle változata is kialakult, így van például kísérettel előadott és létezik színházban előadott, több szereplős változat is. A összetett zenei és énektechnikát kíván meg a művelőitől, ahol a dobos szerepe éppen olyan lényeges, mint az énekesé. Eredetileg interaktív műfaj, ahol a közönség is aktívan részt vett az előadásban. A műfaj legkiválóbb képviselőit mesterénekesnek nevezik, a -korban a legjobb mesterénekeseket a nemesség is megbecsülte, alacsony származásuk ellenére is. Egyes nagy mesterek iskolákat hozták létre, melyeknek saját jellegzetességeik voltak énektechnika és előadásmód terén. Az eredetileg csak férfiak által művelt műfajba később a nők is bekapcsolódtak. A modern Dél-Koreában a hagyomány őrzésével foglalkozó legkiválóbb énekeseket az állam „élő nemzeti kinccsé” nyilvánította. 2008-ban a t az UNESCO felvette az emberiség kulturális örökségének listájára. ## Története A első említésére 1754-ben készült című könyvében került sor, ahol a szerző a ' történetét írja le kínai írással. A műfaj így valószínűleg a 17. század végén kezdte felölteni későbbi meghatározó jellegét. Számos elmélet létezik az eredetére, a legvalószínűbb, hogy a -tartománybéli sámánénekekből fejlődött ki, a leghíresebb énekesek is innen származnak. A sámánénekek nagyon hasonlítanak a ra: hosszú történetet mesélnek el, vegyesen verses és prózai formában; zenei struktúrája és énekmódja is hasonló. Lényeges különbség azonban köztük, hogy a sámánénekek főszereplői istenségek, és az éneklés vallásos célt szolgál, s mint ilyen, a sámánének szent dal. Ezzel szemben a a köznép gondjait ábrázolja realisztikus módon. Ennek a szétválásnak az oka valószínűleg a változó korok változó igényeinek tulajdonítható: a 17. század végére meggyengült a sámánizmusba vetett hit, így a sámánénekek, rituálék jobbára az ünnepségekre, fesztiválokra korlátozódtak. Ugyanakkor a sámánrituálé egyfajta látványosság, előadás is volt, az igény pedig a látványos előadásokra megmaradt. Így válhatott a önálló műfajjá. A 18. század végére a fokozatosan változásokon esett át. Bár korábban is akadtak gazdagok és nemesek, akik időnként elhívták magukhoz az énekeseket, ahogy a körében egyre népszerűbbek lettek a bankettek – például a koreai kultúrában igen fontosnak számító 60. születésnapra rendezett összejövetelek –, úgy kezdett el a részévé válni a nemesek szórakozásának is. Olyannyira népszerű lett a műfaj, hogy elkezdték megkülönböztetni az énekeseket tehetségük szerint, a kiváló mestereket nagy becsben tartották és bőségesen megfizették. Ahhoz, hogy valaki megbecsült mesterré válhasson, hosszú ideig keményen kellett tanulnia. A 19. század első felében a nyolc leghíresebb ilyen mesterénekest , azaz „Nyolc mesterénekes” néven emlegették. A műfaj kifinomulttá vált, és így megfelelt a nemesek kényes esztétikai érzékének is. Ennek megfelelően a tartalom is változott: mivel az előadók számára kifizetődőbb volt a műkedvelő felsőbb osztályoknak játszani, a nem megfelelő tartalmú kat egyszerűen nem adták elő. Ennek következtében az eredeti 12 ból csak öt maradt fenn, ezek tartalma is jelentősen módosult, köszönhetően egy gazdag műkedvelőnek, nak (1812–1884), aki átalakította őket, kiirtva a történetekből a köznép szemléletmódját. Sin befolyása a ra ilyen módon hatalmas volt, a műfaj legnagyobb patrónusaként tartották számon, akinek jó érzéke volt az énekesek kiválasztásához, és akinek segítsége nélkül egyetlen énekes sem emelkedhetett mesterszintre. A 18. század elején egyéb változások is érintették a műfajt, megalakultak a különféle iskolák, melyek saját énektechnikát, előadásmódot fejlesztettek. Amikor elindult a modern koreai színjátszás, és megalakult a társulat 1903-ban, a átalakult: egy énekes és egy dobos felállásból színházi társulattá alakult, és létrejött a (창극), a koreai opera. A nemcsak régi műveket adott elő, de megpróbált új repertoárt is létrehozni. Az egyik ilyen újonnan írt darab a ' (최병두타령, „ balladája”) egy korrupt hivatalnokról szólt. A 20. században folytatódott az úgynevezett mű (창작 판소리, ) írása, melyek a hagyományos művekhez hasonlóan készültek, azonban jóval rövidebbek, 20-60 percesek, modern témákat dolgoznak fel, modern nyelvezetet használnak és ismert a szerzőjük. Az első ilyen szerzők magukat névvel illették. Az egyik legelső új t írta a japán megszállásról. A japán időkben nehéz volt a -előadók sora, több iskola is megszűnt. Az 1950-es években a mozi elterjedése még inkább háttérbe szorította a hagyományos előadóművészeteket. Az 1960-as években megpróbálkoztak az újjáélesztésével, amikor létrejött a Hagyományos Koreai Előadóművészetek Nemzeti Központja. 1970 körül az elismert előadó írt t a katonai rezsim ellen. Több darabot lemezen is kiadtak. A modern énekesek adaptálódnak a modern közönség igényeihez. (이자람, 1979–) elismert énekesnő, aki 20 évesen bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe mint a legfiatalabb énekes, aki előadta a leghosszabb t, a nyolc órás időtartamú , más műfajokkal keresztezve egyfajta fúziós t hozott létre; például ként vitte színre Bertolt Brecht Kurázsi mama és gyermekei című darabját. ## Jellemzői A a („tér, szabadtér”) és szori („hang” vagy „éneklés”) szavak összetétele, eredetileg az előadást szabadtéren tartották. A továbbá jelenthet még nagy közönség előtt tartott fellépést, valamint általánosan szórakoztató előadást. Ennek megfelelően a szó jelentése olyan dalelőadás, amit nagyszámú közönség előtt adnak elő. A t általában egy énekes (소리광대, ) adta elő, aki szalmaszőnyegen állt, egy dobos (고수, ) kísérte, aki két-három méterrel az énekes előtt (vagy mellette) ült. A közönség is aktívan részt vett az előadásokban indulatszavak kiabálásával (추임새, ), valamint a dobos is kiadott magából ilyen hangokat. Emiatt a műfaj interaktívnak tekinthető, mivel a közönség aktív részese az előadásnak, a hallgatóság hangulata, reakciói befolyásolják az énekes előadásmódját, viselkedését, hangulatát. A énekeseknek rendkívül kreatívnak kell lenniük, az adott alkalomnak, helyzetnek, a közönség reakcióinak megfelelően szabadon változtatnak a darabokon, elhagynak vagy hozzáfűznek részeket, népszerű népdalokat toldanak az előadásba, ezért azt lehet mondani, hogy nincs két ugyanolyan -előadás, sem tartalmilag, sem zeneileg, sem előadásmódban, ami nehézzé teszi a darabok kottázását, és emiatt is minősül elsősorban szóban továbbadott műfajnak. A énekesek a -korban piacterek mellett időnként házakhoz is meghívást kaptak. Az előadás során az énekes variálta a ritmust és a dallamot is, az érdeklődés fenntartása érdekében, valamint váltakozva énekelt és narrált. Az előadások hossza több órásra is nyúlhatott. A történeteit később írásban is terjesztették, ami hatással volt más irodalmi műfajokra is, valamint a köznép realisztikus irodalmi ábrázolására. Ahogy a műfaj egyre több felsőbb osztálybeli nézőt és patrónust kezdett el vonzani, úgy változott az előadásmód is. Míg a köznép jobban kedvelte az eltúlzott mimikájú, drámai előadást, a gazdagabb, műveltebb közönség a kifinomult énektechnikát részesítette előnyben, így a 20. századra a narratív, drámai műfajból inkább zenei/énekműfajjá lépett elő. A realisztikus ábrázolás tekintetében a kiemelkedett a korabeli elbeszélő művek közül, éles kontrasztot alkotva a klasszikus irodalommal, melyben idealizált főszereplők idealizált világban éltek. A ban valóságosnak ható szereplők kaptak helyet, a főhősök nem egy-egy erkölcsi archetípus megtestesítői, és gyakran például maguk is gúny tárgyává válnak a történetben. A főhősnők akár vulgáris nyelvet is használnak, ami az idealizált nőalakok korában egy klasszikus regényben elképzelhetetlen lett volna. A negatív szereplők sem feltétlenül velejéig gonoszak, a mellékszereplők pedig határozott formát öltenek. A történet emberi viszonyokat, érzelmeket ábrázol, ezen belül is az egyszerű emberek mindennapjaihoz kapcsolódóakat. ## Típusai A nak több típusa alakult ki: - : a hagyományos, egy énekessel és egy dobossal felálló -előadás. 1852-ben a ' (광한루악부, 廣寒樓樂府) című könyvében így említi: „Egy ember állva énekel, egy másik pedig ülve ritmust dobol. 12 vulgáris dalból áll.” - : a t az énekes kötéltáncolás () közben adta elő. Nem tudni róla sokat, ma már nem gyakorolják. - vagy : a előtt előadott dal, a hangszálak bemelegítésére szolgált. Körülbelül 40-50 ilyen dal létezett, ezekből húsz maradt fenn. Legtöbbjükben etikai tartalmú kínai közmondások is felfedezhetőek, ami azt mutatja, hogy az ősi irodalmi stílusokat próbálták imitálni. Emiatt nyelvezetük formálisabb. - (창극, 唱劇): színházi operaelőadássá fejlesztett , azaz több szereplős darab. - : -részlet vagy előadása hangszeres kísérettel. Két fő típusa létezik, a -kísérettel és -kísérettel. - mű (창작 판소리, , szó szerint: „megalkotott ”): a 20. században, ismert szerzők által a hagyományos darabokhoz hasonlóan megírt új művek. ## Zene, énektechnika, előadásmód A előadása összetett, az énekesnek és a dobosnak is számos részletre kell figyelnie. ### Hangképzés A énekesek képzése és énektechnikája eltér a nyugati zenében ismerttől. Bár a hasi légzést a ban is használják, a bel canto technikával ellentétben a hagyományos koreai éneklésben megfeszítik a hangszalagokat és durva, éles tónust produkálnak. Többféle regiszterben is kényelmesen kell tudniuk énekelni. A rezonancia nem megengedett, azaz nem rezonálhat a hang a szájüregben, fejüregben, kizárólag a hangszálakat, a torkot lehet használni. Az énekesnők szűkebb regiszterben mozognak, ők így több díszítést használnak, mint a férfiak. Az énekesek képzése hosszú éveken át történik, a hagyomány szerint régen a hegyekben tréningezték a növedékeket, ahol olyan természetes akadályokat kellett „túlénekelniük”, mint egy vízesés vízfala. Az énekesek megfelelő képzettsége rendkívül fontos volt a mikrofonok előtti korban, különösen mivel az előadásokat jórészt szabad téren tartották, valamint több (gyakran akár 7-9) órán át is tudniuk kellett hibátlanul énekelni, még 60-70 éves korukban is. A hagyomány szerint az énekesek előbb lemásolják a mesterüket (사진소리, , „fényképhang”), ezt követően azonban csak akkor válhatnak sikeres énekessé, ha képesek kialakítani a saját énekstílusukat. Minden énekes maga variálta a dalokat, gyakran saját részekkel egészítették ki, ez a ' (더늠). Az egyes iskoláknak is megvolt a maguk a, és ha egy énekes a népszerűvé vált, akkor mások is átvették és továbbadták. A az énekes saját egyéniségét, egyéni kvalitásait adta a hoz. A különféle iskolák különféle, jól megkülönböztethető énektechnikákat preferáltak. ====== A a dallamstruktúrára vonatkozó kifejezés, hasonló a nyugati zenében használt móduszhoz és hangnemhez, ugyanakkor magában foglalja a hangszínt és az énekes által hanggal kifejezett érzelmeket is. A ' nem egyszerűen hangnem, ezért aszerint kategorizálják, milyen érzelmet fejez ki: - : , tartományok, valamint tartomány déli részéről származó sámánénekek és népdalok hatottak rá. Különféle díszítéssel (mint pl. mély, gyors vibrato, hirtelen appoggiatura) szomorú, melankolikus érzéseket igyekszik átadni. Általában a nők szomorúságának, tragikus érzelmeinek kifejezésére használják a ban. Leginkább pentaton skálát használ (emelkedő mi-lá-dó-ré-mi és ereszkedő mi-ré-(dó)-szó-lá-mi). Példa rá a ' (군사서름타령) dal a ' (적벽가) című ból. - : a hősies, férfias hang kifejezésére szolgál, nyugodt, kontrollált vibratóval. Használják például hősies karakterek megjelenítésére, vagy impozáns táj leírására. Az énektechnika a ból, a hagyományos, alapú éneklésből származik, így arisztokratikus elemekkel bír. Szintén pentaton skálát használ (szó-lá-dó-ré-mi). Ilyen dal például a ' (적성가) a ' című ból. - : szerkezetében nagyon hasonlít az ra, de könnyedebb, vidámabb hangvételű, ezért szép tájak, vidám környezet, jó idő leírásához használják. A szolmizációs skála szó-lá-dó-ré-mi-szó. Példa rá a ' (기산영수) című dal a ' című ból. - , vagy : szöuli, illetve tartománybeli 'kat (jellegzetes hangok, dallamok népdalokból) foglal magába, először használta a 19. században, majd (1866–1939) fejlesztette tovább. Olyan vidám jelenetekben használják, ahol a szereplő szöuli, a szöuli beszédstílus vagy a „playboy” szereplők ábrázolására. Skálája mi-szó-lá-dó-ré-mi. - , vagy : ez a technika a ' (권마성) dalokat használja fel, amilyeneket régen a gyaloghintót () hordók énekeltek. Első használatát mesternek (1772–1841) tulajdonítják. Jellegzetesen magas hangokból áll, egy lélegzetvétellel, többszöri magas hangváltásokkal. Olyan jelenetekben használják, ahol veszélyt jelenítenek meg, vagy nyegle, pöffeszkedő férfit írnak le. Felépítése hasonló az 'éhoz, de magasabb regiszterben. Példa rá a ' (남경선인) című dal a ' című műből. - : a 19. században hozta létre , a tartománybeli népdalok skáláját követi, vidám hangulata van, dallamát hasonlítják a hintázáshoz. Ilyen például a ' (네 그른 내력) című dal a 'ban. - : hasonlít a 'ra, vidám, könnyed hangvételű, dallamában a 'hoz hasonlatos, amikor mal kísérik az előadást. ====== A ' (장단; 長短) a alapvető ritmusát jelenti, amit a dobos biztosít az énekes számára, vagy (homokóra alakú), vagy (hordó alakú) dobbal. A szó jelentése szó szerint „hosszú és rövid”. Különféle ritmusmintákból áll, melyek megfelelő sebessége igen fontos szerepet játszik a műfajban. A hagyományos koreai mondás úgy tartja, ' (일고수이명창), azaz „egy dobos – két énekes”, vagyis egy jó dobos felér két jó énekessel, ami mutatja, hogy mennyire fontosnak tartják a dobos szerepét. Egy-egy jelenetet különféle - és -kombinációkkal adnak elő, ugyanakkor a dobos számára is megengedett az improvizáció, ezért sosem ismétlődik egy ritmusminta ugyanúgy. A koreai népzenei terminológia szerint a dobos „megfeszíti” („csomót köt”) és „kiereszti” a ritmust, amit leginkább úgy lehetne lefordítani, hogy a „megfeszítés” egyfajta, sűrű, feszültséget sugárzó ütemekből álló ritmus, a „kieresztés” pedig lágyabb, nyugodtabb, lassabb ritmus. Ezek váltakozását az ének stílusához igazítják. - vagy : a leglassabb ritmusminta a ban. Létezik egy gyorsabb változata is, ezt az Arirang kíséretéhez használják, és nem jellemző a ra. Manapság a ritmusminta 24 (4×6) ütemből (, 박) áll. Ezt a mintát gyakran használják együtt az ' énekstílussal. - : középlassú tempójú ritmusminta, 12 ütemből áll, egy ütem két félütemből, a hangsúlyos ütem a kilencedik. Gyakori kísérője a ' daloknak, valamint aláfestője nyugodt hangon előadott lírai részeknek, illetve sétálást leíró részeknek. énekkel párosítva szomorúbb, val párosítva élénkebb hangulatú. Egyik tipikus példája a ' (쑥대머리, „Zilált haj”) című dal a ból. - : tizenkét ütemből áll, egy ciklusban négy ütem található, és mindegyik ütem három kisebb ütemből. Valamivel gyorsabb a nál. Ha val párosul, akkor táncok, vidám események aláfestője, ha énekkel, akkor tragikus eseményeké, például siratásé. - : gyors tempójú, 12 ütemből áll. énekkel párosítva olyan tragikus eseményt mesél el, ahol gyors a történés menete, val párosítva olyan jelenetekben használják, ahol több különböző jellegű dolog történik egyszerre. Jellegzetes példa rá a ' ' (산연맞이) című dala. - : a leggyorsabb ritmusminta, négyszer három ütemből áll, melyek egyenként két félütemből épülnek fel. Egy perc alatt 110-120 ütést vernek. - : ennek a 'nak szokatlan ritmusmintája van, mert a kettes és hármas ütem váltakozik. Közepes tempójú, ritmikája összetett (3+2+3+2/8). Misztikus, titokzatos jelenetek, emberfeletti hősök ábrázolásához használják. - : a hagyományos 12 ütem helyett csak hat ütemből áll, ezek egyenként két félütemből. Ritkán használják a ban, ha mégis, akkor leginkább a történet lezárásához. ### A ' (부침새) jelentése szó szerint „szavak ritmushoz igazításának módozata”, vagyis azt jelöli, miképp viszonyul egymáshoz a ritmus/ütem és az énekelt szöveg. Két fő fajtája van, a ' (대마디대장단) és az ' (엇부침). Az előbbi esetében a szavak és az ütem ritmusa megegyezik, azaz a hangsúlyos szavak ütemre esnek. Az utóbbi esetében a szavak és az ütem nem esnek egybe. A alapját a koreai nyelv jellegzetességei adják, a énektanárok gyakran mondják azt tanítványaiknak, hogy énekeljenek úgy, ahogy beszélnek: azaz énekléskor is úgy hangsúlyozzanak, nyújtsanak meg szótagokat, ahogyan a természetes beszédben. - ' (대마디대장단): a szóösszetétel jelentése „egy szó (szótag) – egy ritmusminta”, azaz az énekelt szöveg ritmikája megegyezik a ritmikájával. Különösen kedvelt módszere volt a iskolának. Ilyen például az ehhez az iskolához tartozó előadásában hallott ' (아이 어르는 대목, „Gyermeket nyugtató dal”) a ' című ból. - ' (엇부침): az énekelt szöveg és a ritmikája nem esik egybe. Többféle változatát különböztetik meg: - ' (잉어걸이): a szótagok a hangsúlyos ütemek után egy vagy több ütemmel később hangzanak el. - ' (완자걸이): a szótagokat nem a fő ütemhez igazítják, hanem a fő ütemek közé esnek. - ' (교대죽): szó szerinti jelentése „macskaugrás”: a szótagok több ütemet is ugorhatnak, a szavak így szétválnak, szünet lehet a szótagok között, és máshonnan folytatódnak. - ' (도섭): szabad ritmus, az énekes figyelmen kívül hagyja a dobos által diktált ütemet, és saját ritmusban énekel. ### és A előadásakor nemcsak az énektechnikára és a zenére kell összpontosítani, de az előadásmódra is. Ennek két fő összetevője van, az ' (이면, „interpretáció”) és a ' (발림, „mimika, testbeszéd”). Az egy bonyolult fogalom, leginkább valaminek a mély értelmét, sorok közötti olvasatát jelenti. A esetében azt jelöli, hogyan interpretálja, értelmezi az adott énekes a darabot, a szöveg, a történet mélyebb értelmét, és ezt hogyan adja elő, milyen énektechnikával, ritmussal, hangulattal. Ugyanazt a jelenetet egy műben két énekes két különféle módon is értelmezheti, így akár egy olyan jelenetet, amit az egyik énekes vidámnak érzékel, egy másik szomorúan is előadhatja. A az előadás során használt mimikát és gesztusokat, testbeszédet jelenti. A nem csupán egy énekelőadás, hanem akárcsak a nyugati operák esetében, az énekesek a testükkel is kifejezésre juttatják a jelenetek hangulatát, értelmét. Például ha a dalban sírnak, az énekes is látványosan a földre zuhanva úgy tesz, mintha zokogna. Az énekes csupán egy legyezőt és egy zsebkendőt használ az előadások során, ezeket kreatív módon alkalmazza különféle tárgyak vagy érzelmek megjelenítéséhez (a legyező például lehet könyv, vagy ringatott kisbaba is akár). Az megértéséhez, megfelelő kifejezésre juttatásához az énekesnek jó drámai előadónak is kell lennie. Mindezek miatt a t igen összetett műfajnak tartják Koreában. ## A 12 madang Az eredeti 12, ként előadott művet madangnak (마당) nevezik. Ezek közül mára öt maradt fenn, mivel az énekesek a 19. század végére abbahagyták a többi előadását. A ma is előadott öt madang: - (춘향가) - (심청가) - (흥부가) - (수궁가) - (적벽가) Az elhagyott hét madang: - (변강쇠가) vagy (가루지기타령) - (배비장타령) - (강릉매화타령) - (장끼타령) - (옹고집타령) - (무숙이타령) - (가짜신선타령) Ezek a művek eltérnek a prózaként leírt változatoktól, és az énekesek is előadás közben változtattak a történeten, az éneken, mivel az improvizációs képesség fontos volt a műfaj előadói számára. ## Előadók ### Énekesek Az énekesek megnevezése hagyományosan ' (소리광대) vagy ' (소리꾼). A patrónusa, meghatározta, milyen kvalitásokkal kell rendelkeznie egy énekesnek ahhoz, hogy mesterré (명창, ') válhasson. Négy kritériumot állított fel: drámai színpadi jelenlét, kifejezőkészség, énektudás, mimika és gesztikulálás. Azok az énekesek, akik mind a négy kritériumot kiválóan teljesítették, mesterénekesnek számítottak és nagy befolyással bírtak a műfaj fejlődésére. A műfaj első mesterei , és voltak, akik (1694–1776) és király (1777–1800) idejében éltek. A énekesek jobbára férfiak voltak, a osztályba tartoztak, amely a társadalom legalsó rétege volt. Gyakorta sámánok vagy koreai utazó cirkuszok () és udvari komédiások () leszármazottai voltak. A 19. században a műfaj népszerűsége miatt más osztályokból is kerültek ki énekesek, illetve a nemesek egy-egy elismertebb mesternek címet és rangot is adományoztak, ami kiemelte őket az alacsony származási rangból. Az első női mester (진채선, 1847–?), patronáltja volt, akinek életéről 2015-ben filmet is készítettek A barackvirág éneke (도리화가, ) címmel. A 20. században több női mester is megjelent, például (이화중선, 1898–1943), (박록주, 1906–1981), (박초월, 1913–1987) és (김소희, 1917–1995). A műfajt azért kezdték el nőknek (jobbára eknek) is oktatni, mert a 19. század végén hanyatlásnak indult, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy fenntartsák. A 20. század végének, 21. század elejének mesterei közé tartozik (오정숙, 1935–2008), (성판례, 1935– ), (성창순, 1934– ), (조상현, 1939– ), (박정자, 1927– ), (송순섭, 1939– ) és (한갑주, 1925– ), akik mindannyian az „élő emberi kincs”-cím birtokosai mint kiemelkedő, államilag elismert hagyományőrzők. #### Iskolák A történetét gyakran osztják periódusokra a nagy mesterek alapján, akik különböző iskolákat (제, ) hoztak létre, melyek alapján jól meghatározható és földrajzilag is elkülöníthető a továbbadásának pontos vérvonala. tartományban jött létre, a folyótól (섬진강) keletre, magába foglalva Unbong, , és településeket. hozta létre a stílust a 19. század végén. Jellemzője, hogy a díszített, finom énekstílus helyett a határozott, egyszerű, tiszta éneklést részesítette előnyben. a folyótól nyugatra jött létre, magába foglalva , , és településeket. A stílust (1835–1906) hozta létre a 19. század végén. A stílus mesterei a kifinomult szépség közvetítésére törekedtek, díszített énekstílussal. és tartományokban jött létre, ennek a területnek a népzenéje volt rá nagy hatással. alapította a stílust, azonban a másik kettővel ellentétben ma már nem nagyon művelik, így keveset tudni a jellegzetességeiről. Egyes mesterek helyi jellegű vagy magániskolákat is alapítottak, és saját stílust hoztak létre, ilyen volt például a '-stílus (동초), amit mesterénekes művészneve után neveztek el. ### Dobosok A ban a dobosok nem egyszerűen csak kísérő zenészek. Ugyanolyan fontosnak tartják a szerepüket, mint az énekesekét. A dobosnak rendkívül jól kell értenie a ritmikai változatosságához, ugyanakkor kreatívan képesnek kell lennie finoman változtatni is az egyes elemeken. A ' (추임새; indulatszavak kiabálása) révén a dobos fokozza az előadás hangulatát, és segít bevonni a közönséget. Olyan szavakat kiabál, mint például ! (얼씨구, „De jó! Nahát! Hurrá!”) vagy ! (좋다, „Remek!”). ## próza A próza (판소리 소설, ) a narratív ból alakult ki olyan módon, hogy a történeteket leírták szövegesen. Ezek a történetek általában a pórnép problémáival, életével foglalkoznak, az ő világszemléletüket tükrözik és népszerű hősöket alkotnak. Jellemző, hogy nincsenek természetfeletti erőkkel bíró hősök, az emberi élményekre helyeződik a hangsúly. Nyelvezetében keveredik a fennkölt irodalmi nyelv és a beszélt nyelv, a próza és a vers, stílusában vegyesen drámai, szatirikus, humoros. Fennmaradt prózák: - (춘향전, „ története”) - (심청전, „”) - (흥부전, „ története”) - (토끼전, „A nyúl története”) - (배비장전, „ tisztviselő története”) - (장끼전, „A fácánkakas története”) - (옹고집전, „Makacs Ong története”) ## Hagyományőrzés A Dél-Korea kulturális örökségvédelmi programjának része, 1964. december 24-én nyilvánították fontos szellemi kulturális örökségnek. A szellemi örökségi program főszereplői az úgynevezett „élő emberi kincsek”, a mestereket a koreai állam is számon tartja. 2003-ban a t az UNESCO az emberiség kulturális örökségének részévé nyilvánította, hivatalosan 2008-ban került fel a listára. A megőrzésében fontos szerepet játszanak a hanglemezek is. Az első lemezek az 1900-as években jelentek meg, az amerikai Victor Talking Machine Company kiadásában, melyeken részletek hangzottak el. Ugyanez a cég az 1920-as években számos híres mesterénekes hangját rögzítette, a technikai korlátok miatt azonban teljes előadásokat nem tudtak felvenni, csupán néhány perces részleteket. A kiadások jobbára magángyűjteményekbe kerültek. Az 1990-es években a Synnara több felvételt is újra kiadott. Az 1960-as évektől teljes előadásokat is lemezre rögzítettek, egy részüket a kulturális örökségvédelmi szervek támogatásával. Az 1980-as években a The Deep-Rooted Tree folyóirat a Korea Britannica, majd az IBM támogatásával két átfogó lemezcsomagot adott ki, - és felvételekkel. Az 1990-es években több régi felvétel CD-változata is megjelent, de új felvételeket is készítettek. 1994-ben Rap chang címmel egy különleges lemez is megjelent, melyen dalokat rappelve adtak elő. A 2000-es években a KBS és az MBC saját televíziós műsoraiban fúziós dalokat szerepeltetett, ezekből CD is jelent meg. A filmművészet is foglalkozik a műfajjal, az egyik legismertebb alkotás a Panszori-énekesek (서편제, , 1993). Az alkotás nosztalgiát ébresztett a koreaiakban a hazai kultúra iránt, a filmben éhező művészcsalád a Hollywood miatt halálra ítélt koreai filmművészet szimbólumává vált a szemükben. A film nem várt sikere elősegítette a koreai filmipar fellendülését. 2000-ben rendezett filmet Chunhyang (춘향뎐) címmel, 2015-ben pedig A barackvirág éneke (도리화가, ) címmel került film a mozikba, főszereplésével.

Fun Home

A Fun Home, alcímén A Family Tragicomic Alison Bechdel, a Dykes to Watch Out For című képsor alkotójának grafikus memoárja. Az önéletrajzi ihletésű műben az írónő a vidéki Pennsylvaniában eltöltött gyermekkorát eleveníti fel, melynek központi eleme édesapjával való összetett kapcsolata. A mű által feldolgozott témák között megtalálható a szexuális irányultság, a nemi szerepek, az öngyilkosság, a diszfunkcionális családi élet, valamint az irodalom szerepe az önismeretben és az egyén családjának megértésében. A Fun Home megírása és megrajzolása hét évet vett igénybe, részben Bechdel különleges munkatechnikája miatt, melynek során az írónő az egyes szereplők megrajzolása előtt fényképeket készített saját magáról az alkalmazni kívánt beállításban és testhelyzetben. A Fun Home az olvasók és a kritikusok körében egyaránt sikert aratott, és mintegy két hétig szerepelt a The New York Times bestsellerlistáján. A napilap ismertetőjében Sean Wilsey „úttörő alkotásként” jellemezte a művet, mely egyszerre „két műfajt (a képregényt és a memoárt) is több irányban terjeszt ki”. Több kiadvány nevezte a Fun Home-ot 2006 legjobb könyvének, mely többek között jelöltje volt a National Book Critics Circle által adományozott, valamint az Eisner-díjnak. Az utóbbiban három kategóriában került be az esélyes nyertesek közé, ebből egyben el is nyerte a díjat. A Fun Home francia nyelven és sorozat formájában először a Libération-ban jelent meg. A mű az Angoulême-i Nemzetközi Képregényfesztivál hivatalos kiválasztott művei között szerepelt és egy Franciaországban tartott akadémiai konferenciának is témája volt. A Fun Home sikere mellett vitatott megítélésben is részesült, így például Missouriban egy közkönyvtár öt hónapra eltávolította a művet az intézmény polcairól, miután a helyi lakosok kifogást emeltek a tartalma ellen. ## A mű cselekménye és tematikája A Fun Home elbeszélése nemlineáris és rekurzív. Ugyanaz az esemény többször is ismétlődik a műben, azonban mindig új információk és más témára áthelyezett hangsúly tükrében, mindig más formában. Bechdel a Fun Home szerkezetét egy labirintushoz hasonlította, melyben „ugyanaz ismétlődik, viszont kívülről spirálisan befelé a cselekmény a történet központja felé halad”. A PMLA akadémiai folyóirat egyik memoárokról szóló esszéjében Nancy K. Miller úgy vélekedett, hogy azzal, hogy Bechdel újra és újra visszatér egy adott jelenethez és témához „újraalkotja az emlékeket, melynek folyamán az újonnan hozzáfűzött elemek hatására alakul ki magának a memoárnak a szerkezete”. Mindemellett a memoár szerkezetének alakításában nagy szerepet játszanak az irodalmi, görög mitológiai és képzőművészeti utalások. Bechdel gyermek- és serdülőkorának eseményeit, valamint a családjával kapcsolatos történéseket ezeken az utalásokon keresztül mutatja be. Miller megfogalmazása szerint az elbeszélésben felhasznált irodalmi szövegek „nyomokat szolgáltatnak, igazakat és hamisakat egyaránt, a titokzatos családi kapcsolatok megfejtéséhez”. A memoár központjában Alison Bechdel családja áll, különös tekintettel apjával, Bruce Bechdellel való kapcsolatára. Bruce Bechdel temetkezési vállalkozó és középiskolai angoltanár volt a pennsylvaniai Beech Creekben, ahol Alison és testvére felnőttek. A mű címe abból ered, ahogyan a család a halottasházat (angolul „funeral home”) becézte, azt a vállalkozást, melyben Bruce Bechdel felnőtt és később dolgozott. Két hivatása a Fun Home-ban a halál és az irodalom központi témájában jelenik meg. A memoár egyik síkja Bruce Bechel megszállottságát mutatja be, mellyel megpróbálja helyreállítani a család viktoriánus házát. Az esztétika hajszolása összefüggésben áll a közte és családja közötti érzelmi távolsággal, melyet ridegséggel, és alkalmanként dühkitörésekkel fejez ki. Az érzelmi távolság pedig a rejtett homoszexuális irányultsággal van kapcsolatban. Bruce Bechdelnek korábban homoszexuális kapcsolatai voltak a katonaságban, majd később néhány középiskolás tanítványával, akik közül néhányan a család barátai, vagy éppen bébiszitterei voltak. Negyvennégy éves korában, két héttel azután, hogy a felesége bejelentette szándékát a házasság felbontására, Bruce Bechdel egy Sunbeam Bread-teherkocsi elé lépett, mely halálra gázolta. Bár az eset nem volt egyértelmű, Alison Bechdel mégis arra következtetett, hogy apja öngyilkosságot követett el. A Fun Home másik központi eleme Alison Bechdel saját belső vívódása szexuális identitása felett, leszbikusságának elfogadása és annak felvállalása szülei előtt. A memoár őszintén és nyíltan mutatja be szexuális fejlődését, melyben helyet kapnak az írónő gyermekkori naplójának részletei, anekdoták az önkielégítésről, valamint első szexuális tapasztalatának története. Alisonban és apjában, Bruce Bechdelben homoszexualitásukon kívül közös vonás a kényszerbetegségre való és művészi hajlamuk, bár utóbbi egymással szemben álló esztétikai értékrendet képvisel. „Én spártai voltam, az apám athéni. Én modern, ő viktoriánus. Én butch, ő nelly. Én haszonelvű, ő esztéta.” – írta Alison Bechdel. Ez a szembenállás feszültséget okozott apa és lánya kapcsolatában; mindketten megpróbálták kifejezni elégedetlenségüket a rájuk erőltetett nemi szereppel: „Nem csak inverzek voltunk, hanem egymás inverziói is. Amíg én kompenzálni próbáltam a benne lévő férfiatlanságot, addig ő megpróbált egyfajta nőiességet kifejezni rajtam keresztül. Az ellentétes szándékok háborúja volt, mely így arra ítéltetett, hogy a végtelenségig dúljon.” Ennek ellenére a műben olvasható, nem sokkal Bruce Bechdel halála előtt folytatott apa-lánya beszélgetés a konfliktus részleges feloldását mutatja. Bechdel a mű több pontján is felveti a gondolatot, hogy vajon leszbikusként való színvallása volt-e az a tényező, mely végül apja öngyilkosságához vezetett. Erre a kérdésre soha nem születik egyértelmű válasz, de Bechdel közelről is megvizsgálja az apja rejtett és az ő nyíltan vállalt homoszexualitása közötti kapcsolatot, és hangot ad az apja iránt érzett tartozás érzésének is, mind pozitív, mind pedig negatív megvilágításban. ### Utalás mint eszköz A Fun Home-ban található utalások nem csupán szerkezeti vagy stilisztikai szerepet töltenek be. „Ezeket az utalásokat (...) nem csupán a leírás eszközeként alkalmazom. Számomra a családom leginkább a fikció keretei segítségével válik valóságossá. Talán az én rideg művészi távolságtartásom önmagában jobban hozzásegít ahhoz, hogy átadjam a családunkat jellemző sarki-klímát, mint bármely konkrét irodalmi összehasonlítás.” – írta Bechdel. Bechdel, a mű narrátoraként, az apjával való kapcsolatára mint a mitológiai Daidaloszéra és Ikaroszéra tekint. Gyermekként a családjáról és neogótikus otthonukról kialakított képe összekeveredett benne Charles Addams Addams Family-sorozatának figuráival. Bruce Bechdel öngyilkossága Albert Camus Boldog halál és Sziszüphosz mítosza című művein keresztül elevenedik fel. A férfi gondosan felépített művészi és intellektuális világát F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című regényéhez hasonlítja, és narrátorként azt sugallja, hogy Bruce Bechdel saját életének egyes elemeit Fitzgeraldot mintázóan alakította ki, ahogyan az az író életéről szóló The Far Side of Paradise című könyvben olvasható. Bruce felesége, Helen Henry James Washington Square és Egy hölgy arcképe című regényeinek főhőseihez hasonlatos. Helen Bechdel amatőr színésznő volt, és a színművek, melyekben szerepelt szintén utalásokat tartalmaznak a férfival való házasságának egyes vonatkozásaira. Helen és Bruce Bechdel A makrancos hölgy egyik főiskolai előadása révén ismerkedtek meg, melyben mindketten szerepeltek. Alison Bechdel megjegyzése szerint ez előjele volt szülei későbbi házaséletének. Helen Bechdel Lady Bracknell szerepében jelent meg Oscar Wilde Bunbury című darabjának helyi előadásában; Bruce Bechdelt itt az íróhoz hasonlítja. Bruce homoszexualitása Marcel Proust az Az eltűnt idő nyomában című regényén keresztül jelenik meg. Az írónő saját és apja közös művészi és kényszerbetegségre való hajlamait E. H. Shepard a Békavári uraság és barátai című gyermekkönyvhöz készített illusztrációira való utalásokon keresztül tárgyalja. Bruce és Alison Bechdel homoszexualitásukat sugallják egymásnak mikor memoárokat ajándékoznak egymásnak: az apa Colette összegyűjtött írásait tartalmazó Édenek és börtönök című könyvet adja lányának; nem sokkal ezután Alison Kate Millett Flying című életrajzi művének egyik könyvtári példányát adja apjának, melyet az írónő egy „ ékesszóló tudatalatti gesztusnak” nevezett. Visszatérve a Daidalosz-mítoszhoz Alison Bechdel saját magát Stephen Dedalus, apját pedig Leopold Bloom, James Joyce Ulysses című regényének szereplőinek képébe helyezi, további párhuzamokat húzva Télemakhosszal és Odüsszeusszal. Az irodalmi utalások mellett, melyek egyértelműen azonosíthatók a mű szövegében, Bechdel a Fun Home képeibe is számos vizuális utalást szőtt különböző televíziós műsorokra, valamint a népszerű kultúra egyéb elemeire. Ezek gyakran az egyes jelenetek egy háttérben található televíziókészülék képernyőjén jelennek meg. A képi utalások között megtalálható az Az élet csodaszép című film, Bert és Ernie a Szezám utca szereplői, a smiley-arc, Maci Laci, Batman, a Prérifarkas és a Kengyelfutó Gyalogkakukk, Richard Nixon lemondása és az 1960-as évek egyik népszerű szituációs komédiája, a The Flying Nun. ## Az alkotói folyamat és a mű képi világa A Fun Home fekete vonalrajz-technikával, valamint szürke és zöld bemosásos színezéssel készült. Sean Wilsey véleménye szerint a Fun Home paneljei „egyesítik R. Crumb részletességének és technikájának szakértelmét a mű saját komolyságával és érzelmi összetettségével”. A Gay & Lesbian Review Worldwide cikkében Diane Ellen Hamer kiemelte azt a kontrasztot, mely Bechdel szereplőinek roppant egyszerű, mégis határozott megrajzolása, valamint a hátterek részleteinek kidolgozására fordított műgond, így a televíziós műsorok, a fali poszterek és a halottasház bonyolult, és ismétlődően visszatérő képeinek tekintetében figyelhető meg. „Nagyon fontos számomra, hogy az emberek képesek legyenek ugyanolyan fokozatosan kibontakozó módon olvasni a képeket, ahogyan a szöveget. Nem szeretem azokat a képeket, amiknek nincs információtartalmuk. Olyan képeket akarok, amelyeket olvasni, értelmezni kell, amikben elmerülhet az ember. Különben mi értelme az egésznek?” – nyilatkozta Bechdel 2007-ben a The Comics Journal-nak adott egyik interjújában. A Fun Home elkészítése hét évet vett igénybe Bechdel számára. A lassú folyamat az írónő sajátos munkamódszeréből ered. Első lépésben Adobe Illustrator segítségével megtervezte a képregény szerkezetét, melyben elhelyezte a szöveget és a szereplők vázlatos rajzait. A illusztrációk elkészítése során elsősorban fényképekre hagyatkozott. Bechdel digitális fényképezőgép segítségével különböző testhelyzetekben fényképezte le magát, így a panelek jeleneteiben látható szereplőkhöz ő maga szolgált modellként. Az írónő a háttérelemek megrajzolásához is fényképeket használt forrásként. A Greenwich Village egyik háztetőjéről látható 1976-os, július 4-i tűzijáték megrajzolásához például a Google Képkeresővel kutatott fel fényképeket New York látképéről, figyelembe véve az adott ház helyét és az időpontot is. A Fun Home egyes jeleneteihez eredeti családi fényképeket, leveleket, helyi térképeket és gyermekkori naplójából származó részleteket is felhasznált, belefűzve azokat az elbeszélésbe. Miután a mintaként szolgáló fényképek alapján elkészítette az illusztráció egy már finomabb változatát, Bristol kartonra másolta át azokat, melyen befejezte a tusrajzot, amit aztán beszkennelt a számítógépébe. A szürke és zöld színezést bemosásos technikával végezte, vízfestékkel egy külön papíron, melyet végül Photoshop segítségével dolgozta egybe a tusrajzzal. Bechdel a sápadt, zöldes színt annak „hideg és gyászos sajátossága” miatt választotta, mely jól illeszkedett az elbeszélés témájához. Bechdel saját alkotói folyamatának aprólékos mivoltát „alig-kordában tartott kényszerbetegségének” tulajdonítja. ## Megjelenése és fogadtatása A Fun Home első, keménykötetes kiadása a Houghton Mifflin (Boston, New York) gondozásában jelent meg 2006. június 8-án. A mű ezen kiadása két hétig, 2006. június 18. és július 1. között szerepelt a New York Times keménykötetes, ismeretterjesztő irodalmi bestseller listáján. Az eladási mutatók kedvező alakulása miatt a kiadásból 2007 februárjáig 55 000 példány hagyta el a nyomdát. A Fun Home-ot az Egyesült Királyságban a Random House Jonathan Cape cégjelzése alatt jelentette meg puha kötésű kiadásban 2006. szeptember 14-én, majd ezt követően, 2007. június 5-én a Mariner Books egy újabb puha kötésű kiadást is megjelentett a szigetországban. A Fun Home francia nyelven 2006 nyarán jelent meg a párizsi Libération című lapban, sorozat formájában. A Corinne Julve és Lili Sztajn fordításában megjelent művet 2006. október 26-án a Éditions Denoël adta ki. 2007 januárjában a Fun Home az Angoulême-i Nemzetközi Képregényfesztivál hivatalosan kiválasztott művei között szerepelt. Ugyanebben a hónapban a Université François-Rabelais angolszász országok-tanulmányi kara támogatott egy Bechdel munkájáról szóló konferenciát Párizsban és Tours-ban. Az előadáson a művet több nézőpontból is megvizsgálták, így annak paradox feszültséggel teli elbeszélését, a szöveg és a képek paraszövegként való egymásra hatását, valamint a szereplők által viselt öltözékek metaforájának értelmezését. Ezek, valamint a Bechdelről és művéről szóló egyéb írások később a GRAAT (Groupe de Recherches Anglo-Américaines de Tours) folyóiratában is megjelentek. A Fun Home olasz kiadása 2007-ben a Rizzoli, német nyelvű kiadása a Kiepenheuer & Witsch gondozásában jelent meg 2008 januárjában. A mű megjelent továbbá koreai, lengyel, portugál, spanyol és kínai nyelven is. 2006 októberében a Missouri állambeli Marshall városának egyik lakosa lépéseket tett annak érdekében, hogy a Fun Home-ot és Craig Thompson Blankets című képregényét eltávolítsák a város közkönytárából. A kezdeményezés támogatói „pornográfiaként” jellemezték a műveket és aggodalmukat fejezték ki, attól való félelmükben, hogy azokat gyermekek is elolvashatják. A közkönyvtár igazgatója, Amy Crump azzal az érveléssel védte a műveket, hogy azokat több, „jó hírnevű, szakmabeli irodalmi folyóirat és kiadvány” is értékelte, valamint véleménye szerint azok eltávolítása egy lépés lenne „a cenzúrázás ingoványos területe felé”. 2006. október 11-én a könyvtár tanácsa bizottságot jelölt ki egy szabályzat kidolgozására, mely az intézményi gyűjteményébe való bekerülés elbírálásában lenne irányadó. Az új szabályzat elkészültéig a könyvtár kivonta mindkét művet a gyűjtemény hozzáférhető darabjai közül. A bizottság elkészítette az új szabályzatot, melyben „úgy határoztak, hogy nem hajlandóak előítéleti alapon vagy előítéletre épülő rendszerben megválogatni a műveket”. 2007. március 14-én a könyvtár tanácsa megszavazta a Fun Home és a Blankets visszahelyezését a hozzáférhető állományba. Bechdel a művének betiltására irányuló kísérletet „nagy megtiszteltetésként”, és a „képregény-műfaj fejlődésének részeként” jellemezte. 2008-ban a University of Utah bevette a Fun Home-ot „Critical Introduction to English Literary Forms” (’Kritikai bevezetés az angol nyelvű irodalmi formákba’) című közpéfokú angol kurzusának tanmenetébe. Az egyik hallgató fellebbezett a mű miatt, így az egyetem vallási házirendje értelmében egy másik olvasmányt jelöltek ki a számára. A hallgató felvette a kapcsolatot a No More Pornography nevű helyi szervezettel is, amely egy online petíció indításával kívánta elérni a mű eltávolítását a tanmenetből. Vincent Pecora, az egyetem angol tanszékének vezetője védelmébe vette a művet és a tanmenetet összeállító tanárt is. Az egyetem nyilatkozata szerint, nem áll szándékukban eltávolítani a művet a kidolgozott tanmenetből. ### Kritikák és elismerések A Fun Home nagy többségében pozitív kritikákban részesült. A londoni The Times „egy mély és jelentős könyvnek” nevezte; a Salon.com „gyönyörű” műnek, mely Bechdel „messzemenően legjobb munkája, melyet közel két évtizedes képregényalkotói pályafutása során megalkotott”. A The New York Times két ismertetőt és egy főcímet is közölt a memoárról. Egyik ismertetőjében Sean Wilsey „úttörő alkotásként” jellemezte a Fun Home-ot, mely „két műfajt is (a képregényt és a memoárt) több új irányban terjeszti ki”. Wilsey véleménye szerint a mű „egy képregény a szavak szerelmeseinek”. Jill Soloway a Los Angeles Times-ban szintén dicsérő szavakkal illette az alkotást, bár megjegyezte, hogy Bechdel utalásokkal elárasztott elbeszélői stílusa „egy kicsit nehéz művé” teszi. A The Tyee ismertetőjében hasonló vélemény fogalmazódott meg, mely vélemény szerint „a narrátor megrögzött törekvése, hogy történetét számos görög mitológiai, amerikai irodalmi és klasszikus színjátékokon keresztül fesse meg” „erőltetett” és „terhes”. Ezzel szemben a Seattle Times ismertetője pozitívan értékelte a mű gazdag utalásait, és „megdöbbentően irodalminak” nevezte. A The Village Voice cikke szerint a Fun Home „megmutatja, hogy ez a műfaj mennyire erőteljes lehet egy életrajz elbeszélésében”. „A kettős, vizuális és verbális narráció nem csupán egyidejű, mivel a képregény egy megkülönböztetett kifejezésmódot alkalmaz, melyen keresztül a gazdag információmennyiséget egy roppant sűrített módon adhatja át.” – írta Hillary Chute a cikkben. Több kiadvány sorolta a Fun Home-ot a 2006-os év legjobb könyvei közé, köztük a The New York Times, az Amazon.com, a londoni The Times, a New York magazin és a Publishers Weekly, mely 2006 legjobb képregényének nevezte a művet. „A Fun Home a megbánás, a részvét, a csalódottság, a sajnálat és a szeretet fényével pislákol, általában minddel egy időben. Teszi ezt az átható, mélyen irodalmi irónia mellőzése nélkül arról a közel lehetetlen feladatról, hogy maradjunk hűek önmagunkhoz, és azokhoz az emberekhez, akik azzá tettek minket, akik vagyunk.” – írta a Salon.com ismertetőjében Laura Miller és Hillary Frey, akik 2006 legjobb bemutatkozó ismeretterjesztő irodalmi írója könyvének nevezték a művet. Az Entertainment Weekly szintén az év ismeretterjesztő irodalmi könyvének nevezte a Fun Home-ot, a Time az év könyvének, melyet mint „2006 legvalószínűtlenebb irodalmi sikerét” jellemezte, mint „mesterművet” két emberről, „akik egy házban, de két külön világban élnek”, valamint azok „rejtélyes és kölcsönös tartozásáról egymás számára”. A Fun Home 2006-ban a National Book Critics Circle által osztott díj döntősei között volt memoár/életrajz-kategóriában. 2007-ben elnyerte a GLAAD Media-díjat a kiemelkedő képregény- (Outstanding Comic Book), valamint a Stonewall Book-díjat ismeretterjesztő-kategóriában. Ebben az évben szintén elnyerte a Publishing Triangle-Judy Grahn Nonfiction-díjat, valamint a Lambda Literary-díjat annak leszbikus memoár és életrajz (Lesbian Memoir and Biography) kategóriájában. A Fun Home jelöltje volt a 2007-es Eisne-díjnak legjobb valódi történeten alapuló mű (Best Reality-Based Work) és legjobb képregényalbum (Best Graphic Album) kategóriákban, melyből az előbbit el is nyerte. A Fun Home mellett Bechdel is a díj várományosai között volt a legjobb író/rajzoló-kategóriában. 2008-ban az Entertainment Weekly „Új klasszikusok” nevű listáján, mely az 1983 és 2008 között íródott legjobbnak ítélt könyveket tartalmazta, a 68. helyre sorolta a Fun Home-ot. A The Guardian szintén feltüntette a művet az „1000 regény, amit mindenkinek el kell olvasnia” nevű listáján, külön megemlítve annak „gyönyörűen kivitelezett” részleteit.

Horvát nyelv

A horvát nyelv () az indoeurópai nyelvcsalád szláv ágának délszláv nyelvcsoportjához tartozik, annak is a nyugati alcsoportjához. A szociolingvisztika szempontjából egyrészt a hagyományosan szerbhorvát nyelvnek nevezett, a szerbek, a horvátok, a bosnyákok és a montenegróiak közös abstand-nyelvének egyik változata, másrészt különálló, saját sztenderddel rendelkező ausbau-nyelv. A horvát hivatalos nyelv Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, a szerbiai Vajdaságban és Montenegróban. Horvát nemzeti kisebbségek beszélik Ausztriában (Burgenlandban), a Vajdaságban, Magyarországon és Romániában. Nagyszámú horvát ajkú kivándorolt él Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában is. A burgenlandi horvát nyelvnek (gradišćei nyelv) is kisebbségi nyelvi státusza van, oktatják az ausztriai és nyugat-magyarországi horvát nemzetiségi iskolákban, s a horvát állam is szavatolja ennek nyelvi státuszát. ## A beszélők területi eloszlása és a nyelv státusza A világban élő horvátok számát körülbelül hatmillióra becsülik. Ha a Horvátországban és a többi volt jugoszláv köztársaságban élőkről lehet állítani, hogy beszélnek horvátul, nem lehet megmondani, a környező vagy a távolabbi országokban élők közül hányan ismerik a nyelvet, hacsak a rendelkezésre álló statisztikák nem pontosítják ezt. A horvát népesség eloszlása a világban a következő: A horvát hivatalos nyelv Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, Montenegróban és a szerbiai Vajdaságban. A horvát hivatalos nyelve az Európai Uniónak is. Továbbá a horvát nyelvnek hivatalosan kisebbségi nyelvi státusza van Ausztriában (Burgenlandban) és Olaszországban (Molise tartományban). Romániában használható a helyi hatóságokkal való érintkezésben azokban a helységekben, ahol a horvát nemzetiségűek száma eléri a 20%-os arányt. Ez érvényes a Krassó-Szörény-megyei Krassóvár és Kiskrassó helységekre. ## Nyelvjárások A közép-délszláv diarendszer, az élettelen dologra vonatkozó kérdőszó alany- és tárgyesete („mi?” „mit?”) alapján megállapított három nyelvjárása, a horvát nyelvre is vonatkozik. - A sto nyelvjárás (štokavsko narječje – a kérdőszó što) a legelterjedtebb változat. Horvátország nagy részén ezt beszélik. Ide tartozik egész Szlavónia és Dalmácia egész tengerparti területe, kivéve Split, Zára, Zengg és a Pelješac-félsziget északi részét. Ez a Bosznia-Hercegovinában élő horvátok kizárólagos nyelvjárása, és a magyarországi horvátok nagy részének a nyelvjárása is. - A kaj nyelvjárást (kajkavsko narječje – a kérdőszó kaj) Horvátország északnyugati részén beszélik: Zágrábban és környékén (Kaproncát és Varasdot is beleértve), a horvát Zagorjéban, Muraközben, Sziszek (Sisak) környékén, a Kulpa folyó vidékén, Gorski kotarban és Észak-Isztria egyes részein. A régi Horvátországban a kaj nyelvjárást használták irodalmi és közigazgatási nyelvként. Zrínyi Miklós és testvére Zrínyi Péter részben ezen a nyelven írtak. - A csa nyelvjárás (čakavsko narječje – a kérdőszó ča) csaknem az egész horvát szigetvilág nyelvjárása, Mljet és a környező pár sziget kivételével. A dalmát tengerparti részen is előfordul, mégpedig Splitben, Zárában, Zenggben és a Pelješac-félsziget déli részén. Az Isztriai-félszigeten is ez a legelterjedtebb nyelvjárás. Ezenkívül a Likában, Gorski kotarban és Žumberakban használják. A horvát nyelv legrégebbi írott emlékei ebben a nyelvjárásban íródtak. A Burgenlandba (horvátul Gradišće) betelepült horvátok is a csa nyelvjárást beszélték. Napjainkra sajátos nyelvváltozatuk, az ún. gradišćei nyelv alakult ki, melyet Ausztriában és Magyarországon is oktatnak. A közép-délszláv diarendszerre vonatkozik még egy, a fenti nyelvjárások feletti felosztás aszerint, hogyan fejlődött tovább az ősszláv, a szlavisztikában hagyományosan ĕ-nek, az óegyházi szláv cirill ábécében pedig ѣ-nek átírt és „jat”-nak nevezett magánhangzó. Ez vonatkozik a horvát nyelvre is, és három „kiejtés”-nek (izgovori) nevezett területi változatot határoz meg: az ije-ző [(i)jekavski], e-ző (ekavski) és i-ző (ikavski) nyelvjáráscsoportokat. - A legelterjedtebb az ije-ző nyelvjárás-csoport. Ebben a jat egyes szavakban je lett (pl. čovjek ’ember’), másokban ije (pl. (rijeka ’folyó’). Szlavónia egyes részein, Gorski kotarban (Zágráb és Fiume között, Delnice és környéke), a Žumberak-hegységben (Zágrábtól délnyugatra, a szlovén határ mellett), Likában, a boszniai határőrvidéken (Bosanska krajina) és Nyugat-Bosznia nagy részén, valamint Dalmáciának, Bosznia-Hercegovinának a Boszna és Neretva folyó vonalától keletre eső részén (beleértve Dubrovnikot és Szarajevót is) beszélik. Az adriai szigetek közül Mljet és Lastovo ije-ző. - Az e-ző nyelvjárás-csoportban a jat e-vé fejlődött (čovek, reka). Ez Zágrábban és környékén, Sziszek környékén, Károlyvárosban (Karlovac), a Drávamellék nyugati részén (Varasddal és Kaproncával), a horvát Zagorjéban, Muraközben, Szlavóniának a magyar határ mellett húzódó hosszú sávjában, Eszék és Vinkovce (Vinkovci) környékén, Isztria keleti és egyes északi részein, Rijekában, Gorski kotar egy részén és Horvátország legnagyobb szigetén, Cres-en honos. Magyarországon a baranyai horvátok egy része használja. - Az i-ző nyelvjárás-csoportban a jat-ból i lett (čovik, rika). Nyugat-Bosznia egyes részein, Közép-Boszniában (Travnik környéke), Nyugat-Hercegovinában (a Neretvától nyugatra), Dalmáciának a Neretva-torkolattól északnyugatra eső teljes területén használják. A horvát sztenderd nyelvváltozat a sto nyelvjárásra és az ije-ző kiejtésre alapszik. A másik két nyelvjárásnak, illetve a gradišćei nyelvnek is van írott nyelvi normája. E négy variánst Horvátországban is és külföldön is külön horvát nyelvi normákként kezelik. Vannak más változatok is: még a török időkben a burgenlandi horvátokhoz hasonlóan Morvaországba is telepedtek le horvátok. A morvaországi horvátok ma már csak 150-en vannak, nyelvjárásuk szintén csa, amelybe sok nyugati szláv elem épült be a cseh és morvaországi cseh nyelvjárásokból. A [[morva-mező}}i, vagy alsó-ausztriai horvátok is csa területről származtak, őket azonban a német lakosság erőszakkal kényszerítette még a 16. században nyelvük és kultúrájuk elhagyására. A morva-mezői horvát közel állt a gradišćeihez, s bár nem maradt sok feljegyzés róla, mindenesetre kétségtelen, hogy nagyon erős volt a német hatás benne, sokkal nagyobb mint a gradišćeiben. A pozsonyi horvátok is a gradišćei nyelvet beszélik, és ennek irodalmi normáját használják (mivel Nyugat-Magyarország északi része Csehszlovákiához került a második világháború után), az ő nyelvjárásukban viszont több a szlovák elem. A romániai horvátok közül a krassovánok egy rendkívül archaikus nyelvjárást beszélnek, amely sto eredetű, de a mostani sto-horváttól jobban differenciált, s mivel a területen a torlaki dialektust beszélő délszláv népcsoport is él (amelyről vita folyik, hogy szerb-e, vagy bolgár) a krassovánba torlaki elemek is bekerültek. A krassován nyelvet a 2011-es népszámláláskor a krassóvári horvátok egy része anyanyelvének vallotta. Mivel alapja a sto nyelvjárás, a mostani horvát irodalmi nyelv még mindig csaknem azonos a szerb, a bosnyák és a montenegrói sztenderddel, szemben a másik két horvát nyelvváltozattal, amelyek nagy mértékben eltérnek a sztenderdtől. ## Történet Ezen szakasz a horvát nyelv külső történetét mutatja be röviden. ### Korai időszak Az első szláv törzsek körülbelül az avarokkal egy időben, a 6. század végén jelenhettek meg a Kárpát-medencétől délre. Egyrészt maguk az avarok telepíthették le őket, mint a nekik alávetett népekből szervezett gyepű részeit. Másrészt pedig (főleg a 630-as évek után) a Bizánci Birodalom is telepítette őket maga és az avar állam közé, szintén védelmi megfontolásokból: belátva, hogy nem bírnak a szláv törzsek offenzívájával – így régi római mintára „bizánci végeket”, a bizánci hatalmat formálisan elismerő „szklaviniákat” szerveztek a Balkán-félsziget jórészéből. A horvátok első szövegei a 9. században íródtak glagolita ábécével, de nem maradtak fenn. A legrégebbről fennmaradottak a 11. századból származnak. Ezek többségét kőbe vésték, mint például a Baška községben (Krk-szigeten) megtalált kőlap. Ez az első olyan óegyházi szláv nyelvű szöveg (glagolita írással), amelyben a nép nyelvének elemei is fellelhetők. Ugyanakkor ez a horvát nép első írásos megemlítése is. A 12. században elkezdték használni a cirill ábécét is. A latin ábécét csak a 14. század óta használják, eleinte egy ideig párhuzamosan az előző kettővel. A glagolita írást egész Horvátországban a 15. század végéig használták még, sőt egyes tengerparti régiókban a 19. század elejéig. A 13. század közepén IV. Ince pápa engedélyezte a horvát nyelv használatát a liturgiában, így a horvát római katolikus egyház volt Európában az egyetlen, amelyet az Apostoli Szentszék felmentett a latin nyelv és a latin ábécé kötelező használata alól. A 15. század második feléig az irodalmat a horvát egyházi szláv nyelven írták. Ennek aranykora a 14. és a 15. század volt. Ekkor íródott: - Novak herceg imakönyve (1368), a Lika (hegység) környékén, Horvátország északnyugati részén; - a Reimsi evangéliumos könyv (1395), amely elnevezését az ebbe a francia városba kerülése miatt kapta; - Hrvoje herceg imakönyve (1404), amely a dalmáciai Splitből származik; - az első nyomtatott imakönyv (1483). A 12. és a 15. század között a volt Jugoszlávia területén beszélt szláv nyelv sok tájszólásra oszlott fel, amelyek a ma is létező csa, sto és kaj nyelvjárásokba csoportosulnak. Az első nyelvjárás, amelyben horvátul írtak, a csa volt. Ebben szerkesztették meg az első horvát, egyházi szláv elemeket is tartalmazó világi szövegeket, a 13. században: Tekintés Isztriára (1275) és a Vinodoli kódex (1288). A Faust Vrančić által megszerkesztett első horvát szótár (1595) is erre a dialektusra alapszik. A sto nyelvjárás első írásos emlékei is tartalmaznak egyházi szláv elemeket. Az első teljesen ebben a nyelvjárásban szerkesztett írás a Vatikáni horvát imakönyv, amelyet a csa nyelvjárásból írtak át 1380 és 1400 között, Dubrovnikban. Az ebben a nyelvjárásban alkotott horvát irodalom bölcsője a dalmáciai Dubrovnik régiója és Szlavónia. Utolsóként a kaj nyelvjárás vonult be a horvát irodalomba, 1578-ban, Antun Vramec Postilla című munkájával. Ekkor úgy látszott, hogy ennek a nyelvjárásnak van jövője, mivel azokon a vidékeken beszélték, ahova nem jutott el az Oszmán Birodalom hatalma. A 16. századtól a 19.-ig sok író használta, melyek között a legismertebbek Blaž Đurđević, Nikola Krajačević , Andrija Jambrešić, Štefan Fuček, Ignac Kristijanović, Tomaš Mikloušić, és Tituš Brezovački. Mindannyian jelentős műveket írtak, a kaj irodalmi nyelv az élet minden területén képviseltette magát. Maksimilijan Vrhovac püspök és államférfi megpróbálta az általános állami nyelv szintjére emelni egész Horvátországban, mégpedig úgy, hogy az általa elképzelt irodalmi nyelv jelentős számú sto nyelvi elemet is befogadott volna. ### A modern horvát nyelv és sztenderdizálása A modern, azaz a 21. századitól kevéssé különböző horvát nyelv, a 14. és a 15. században kezdett egyre fontosabb helyet elfoglalni. Az első jelentős dokumentuma a Vatikáni horvát imakönyv. Az első sztenderdizálási kísérletek a 17. századra vezethetők vissza, amit a barokk szlavizmus korszakának neveznek. A kor irodalma jól tükrözi ezeket a kísérleteket. A modern horvát irodalmi nyelv megalkotásához hozzájárult: - Bartol Kašić (1575–1650) tevékenysége. Ez a jezsuita nyelvész alkotta meg az első horvát nyelvtankönyvet (Institutionum linguae illyricae libri duo, Róma, 1604), főleg a sto nyelvjárás alapján, de sok csa elemmel is. Ugyancsak Kašić fordította le a Bibliát a sto nyelvjárás ije-ző változatára. Ami ennél is inkább befolyásolta az irodalmi horvát nyelv kifejlődését, az a 400 oldalnyi tartalmat túlhaladó, 1640-ben megjelent Római szertartás, az első élő nyelvre lefordított katolikus liturgiás könyv. - Egy másik jezsuita-rendi nyelvész, az olasz Giacomo Micaglia (horvátul Jakov Mikalja ) (1601–1654) munkái. Ő alkotta meg az első olyan szótárt, amely túlnyomóan az ije-ző sto nyelvjárásra alapszik (a Thesaurus lingvae illyricae című horvát–olasz–latin szótár, Loreto, 1649; Ancona, 1651). - A ferences-rendi, boszniai Matija Divković (1563–1631) írásai. Ő az ellenreformáció szellemét képviselő, a Bibliából ihletett elbeszéléseket, prédikákat és vitatkozó írásokat jelentetett meg. - A dubrovniki Ivan Gundulić (1589–1638) rafinált költészete. ### Az illír mozgalom A horvát nyelv sztenderdizálása szorosan kapcsolódik a horvátok nemzeti öntudatának feléledéséhez, ami a nemzetek kialakulásának általános európai irányzatának felel meg a 19. században. Ezt Horvátországban az illír mozgalom képviseli, ami horvát nemzeti megújulás néven is ismeretes. Résztvevői főleg fiatal polgári származású értelmiségiek voltak. A mozgalom vezetője Ljudevit Gaj volt, aki nyelvészként, politikusként, újságíróként és íróként is tevékenykedett. A Kratka osnova horvatsko-slavenskog pravopisanja (Röviden a horvát-szláv helyesírás alapjairól) (Buda, 1830) című munkájában javasolta a horvát nyelv a 21. században is használt latin abécéjét, amelyet a cseh és a lengyel nyelv ábécéiből átvett diakritikus jelekkel egészítette ki, valamint a fonetikus elven alapuló helyesírást. A későbbiek során ezeket alkalmazták az egész horvátok lakta területen, a különböző régiókban használt olasz, német és magyar írásjelek helyett. Ugyancsak ebben az időszakban honosodott meg a horvát irodalmi nyelv sztenderdje az ije-ző sto nyelvjárás alapján. Ezzel a többi nyelvjárásban alkotott irodalomnak vége szakadt. Az illír mozgalom ideológiája nem korlátozódott Horvátországra. Ideálja az összes délszláv egy utópikus illír nemzetbe való tömörítése volt, a szlovénektől a bolgárokig, akik mind idegen uralom alatt éltek. Törekvései egyeztek egyes szerb értelmiségiekéivel, ami nyelvészeti téren a szerbhorvát nyelv eszméjéhez vezetett. Vuk Stefanović Karadžić a szerb nyelvre vonatkozó reformja, amely ennek sztenderdjét ugyancsak a sto nyelvjárásra alapozta, egybeesik Ljudevit Gaj reformjával. Ez megnyilvánul, például, az úgynevezett „Bécsi megegyezés”-ben, amelyet hét horvát és szerb értelmiségi (köztük Vuk Karadžić is) írt alá 1850-ben, Franc Miklošič szlovén nyelvész kezdeményezésére. Ebben megállapodtak néhány, a horvát és a szerb nyelvre vonatkozó közös normában. Ettől az időszaktól fogva, a nyelvészet tere és a politikáé egybefonódnak a 21. században is. Időszakról időszakra, a horvát és a szerb nyelv közötti viszony a kettő egysége és különálló jellege között ingadozik, a beszélőik által átélt történelmi eseményektől függően. A 19. század második felében a függetlenségi mozgalmak megélénkülnek. Sok horvát a függetlenség kivívását csak a többi délszláv néppel, elsősorban a szerbekkel együtt látja megvalósíthatónak. Josip Juraj Strossmayer diakovári horvát püspök az első, aki a „jugoszláv” szót használva, kidolgoz 1866-ban egy olyan programot, amely a Habsburg Birodalom határain belül élő délszlávok egyesítésére vonatkozik. Ugyancsak ő hozza létre Zágrábban a Tudományok és művészetek jugoszláv akadémiáját. A nyelv terén két főbb irányzat körvonalazódik: - Az úgynevezett „zágrábi iskola” azon igyekszik, hogy a horvát nyelvet más szláv nyelvekből (szlovén, orosz, cseh) merítve fejlessze tovább. Ugyanakkor befogadnak a sztenderd nyelvváltozatba a csa és a kaj nyelvjárásból származó elemeket is. - A „horvát vukovisták”-nak nevezett iskola Vuk Karadžić eszméit követi. Befolyásuk nagy a 19. század végén és a 20. elején. Nekik sikerül végleg bevezettetniük a a fonéma-graféma elvén alapuló helyesírást és a sto alapú nyelvi sztenderdet. ### Jugoszlávia és a Független Horvát Állam időszaka A horvát és a szerb nyelv közötti közeledés folytatódik az első világháború után, ezúttal a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság keretén belül, amelyből később Jugoszlávia lesz. Ez az állam a háborúban győztes Szerbia égisze alatt keletkezett, és a belgrádi hatóságok megpróbálják uralkodóvá tenni a szerbhorvát nyelv eszméjét, sőt arra törekednek, hogy az egész állam nyelve az e-ző kiejtésű szerb nyelv legyen. Ez viszont nem felel meg a függetlenségre törekedő horvátoknak. A második világháború alatt megalkotják az úgynevezett „Független Horvát Államot”, a Harmadik Birodalom hűséges kiszolgálóját, amely könyörtelen üldöztetésnek teszi ki a szerb kisebbséget. Nyelvi téren hatóságai a szerb nyelvtől való minél nagyobb eltávolodás szélsőségébe esnek, úgymond „megtisztítva” a horvát nyelvet a szerb elemektől. A háború utáni kommunista Jugoszláviában a horvát és a szerb nyelv egymáshoz közelítése a párt- és állampolitika részévé válik. Ezt a horvát kommunisták is elfogadják, ami világosan kitűnik az 1954-ben elfogadott „Újvidéki megegyezés”-ből. Ezt 25 nyelvész és író írja alá, 18 szerb és hét horvát. Abban egyeznek meg, hogy a szerbek, horvátok, montenegróiak és bosnyákok közös nyelve a szerbhorvát, amit horvátszerbnek is lehet nevezni, és amelynek két irodalmi változata van, a szerb és a horvát. Ugyanakkor elhatározzák egy közös szótár kiadását is. A rendszer 1960-as évekbeli viszonylagos liberalizációját kihasználva, a horvát értelmiségiek elégedetlenségüket fejezik ki a szerb nyelvváltozat elhatalmasodása iránt az állam intézményeiben. 1967-ben hét horvát nyelvész és író megszerkeszti a „Nyilatkozat a horvát irodalmi nyelv helyzetéről és elnevezéséről” című dokumentumot, amelyet minden horvát intézmény aláír, és amelyben nem három, hanem négy jugoszláviai nyelv egyenrangúságát követelik: a szlovén, a horvát, a szerb és a macedón nyelvét. Ugyanakkor kérik, hogy a szerb nyelv ne legyen többé uralkodó állami szinten és az államszövetség intézményeiben. A horvát nyelvészek a horvát irodalmi nyelvet önálló entitásnak nyilvánítják ki, és számos új szót alkotnak, azzal a céllal, hogy a horvát nyelv minél inkább különbözzön a szerbtől. Horvátország függetlenségének kikiáltása nyomán (1991) felgyorsul a horvát nyelv elválasztása a szerbtől azzal, hogy próbálják „megtisztítani” a szerb elemektől és a nemzetközi szavaktól, megnehezítik a jövevényszavak behatolását a nyelvbe, újraélesztenek már nem használt régi horvát szavakat, szláv alapú neologizmusokat alkotnak, és megpróbálnak elemeket átvenni a kaj és a csa nyelvjárásokból is. ## Hangtan és prozódia Ezen szakasz a horvát nyelv fontosabb fonológiai, fonetikai és prozódiai jelenségeivel foglalkozik. ### Kiejtés és írás A horvát nyelv 32 fonémával rendelkezik, és írása nagy mértékben a fonéma-graféma megfelelés elvét követi, azaz fonematikus. A betűk és a fonémák közötti megfelelések a következők: Megjegyzések: 1. A magyar nyelvtől eltérően, az r szótagalkotó is lehet, két mássalhangzó között vagy szó elején, mássalhangzó előtt. Ilyenkor kiejtése erősebben pergetett magyar : vrt ’kert’, rzati ’nyerít’. 2. Bár a horvát helyesírás elvben fonematikus, mégis van néhány kivétel ettől: \* Minden magánhangzó lehet rövid vagy hosszú, de ezt a szokásos írásban nem jelzik: zlato [zlaːto] ’arany’, ruka [ruːka] ’kéz’. \* A mássalhangzó-hasonulásokat (lásd lentebb) nem tükrözi az írás szó végén: šef ga pita ga pita ’a főnök megkérdezi tőle’, zec [zeːd͡z] ga gleda ’a nyúl nézi (őt)’. \* Palatális vagy alveolopalatális, zöngés réshang előtt a š és a ž alveolopalatális lesz: grožđe ’szőlő’. Ez sincs visszaadva írásban. \* A latin ábécét használó idegen nyelvekből származó tulajdonneveket úgy írják, mint az eredeti nyelvben, de a horvát nyelv hangzóival ejtik: Köln [keln], München [minhen]. ### Írásban is megjelenő hangváltakozások #### A ~ ∅ váltakozás Egyes főnevek és melléknevek egyes alakjaiban jelen van egy a, a szó végi mássalhangzó-torlódást feloldandó, de más alakjaiban eltűnik. Például az ’öregember’ jelentésű szó töve starc-, alanyesete egyes számban starac, de névszóragozás közben az a kiesik: starca ’az öregembert’. Két mássalhangzóra végződő nőnemű tövek esetében, többes szám birtokos esetben beékelődik a két mássalhangzó közé: szótő sestr-, egyes szám alanyeset sestra, többes szám birtokos eset sestara. #### L ~ o váltakozás Az -ao-, -eo- vagy -io-ra végződő hímnemű szavak [pl. čitao sam ’olvastam’ (hímnemű alany), anđeo ’angyal’, cio ’egész’ (hímnem)] valamikor a nyelv történetében kemény -l-re végződtek, amely -o-vá fejlődött, de csak szó végén. Ez az -l ragozás közben visszaalakul, ha a szó belsejébe kerül, azaz toldalék követi: čitala sam ’olvastam’ (nőnemű alany), anđela ’az angyalt’, cijela ’egész’ (nőnem). #### A mássalhangzók hasonulása Ha egy toldalék szóhoz való hozzátevésekor egy zöngés és egy zöngétlen mássalhangzó találkozik, az első a másodikhoz hasonul. Ilyképpen, Például a vrabac ’veréb’ főnévben ragozás közben a /b/ a zöngétlen /p/ párjával váltakozik. Ez utóbbi akkor jelenik meg, amikor az /a/ kiesik a /b/ és a /t͡s/ közül, mivel a utóbbi zöngétlen és a /b/ hozzá hasonul: vrapca ’a verebet’. #### Palatalizáció Toldalékoláskor sokszor előfordul, hogy a toldalék előtti mássalhangzó palatalizálódik, olyan értelemben, hogy képzési helye a szájpadlás legmagasabb része felé tolódik. Gyakoribb esetek: - E előtt a k, a g és a h posztalveoláris hangokká válnak: - k \> č – junak ’hős’ \> junače! (megszólító eset); - g \> ž – drug ’társ’ \> druže!; - h \> š – duh ’lélek’ \> duše!. - I előtt ugyanazok a mássalhangzók alveoláris hangok lesznek: - k \> c – vojnik ’katona’ \> vojnici ’katonák’; - g \> z – bubreg ’vese’ \> bubrezi; - h \> s – trbuh ’has’ \> trbusi. - Még az ősszláv nyelv korában létrejött /j/ előtt egy lágyításnak is nevezett palatalizáció. Ennek következtében a horvát nyelvben: - a d és a t alveolopalatálisokká válnak: d \> đ, t \> ć, például a melléknevek középfokú alakjában: mlad ’fiatal’ \> mlađi ’fiatalabb’, žut ’sárga’ \> žući; - az l és az n palatálisok lesznek: l \> lj, n \> nj: posoliti ’megsóz’ \> posoljen ’sózott’, jesen ’ősz’ \> jesenji ’őszi’; - a z és az s posztalveolárisokba mennek át: z \> ž, s \> š: Pariz ’Párizs’ \> Parižanin ’párizsi, disati ’lélegzik’ \> dišem ’lélegzek’. ### Hangsúly A horvát nyelvben a hangsúly nemcsak erősségi (mint a magyarban), hanem zenei is (vö. tónus), azaz a hangsúlyos magánhangzót a hanglejtés egy tónussal feljebb vagy lejjebb viszi a szó többi magánhangzójához képest. A hanglejtés ereszkedő vagy emelkedő volta és a magánhangzó rövidsége vagy hosszúsága négyféleképpen társulhatnak, négyféle hangsúlyt határozva meg. Ezeket írásban csak a nyelvészeti munkákban, a szótárakban és a nyelvtankönyvekben jelölik. Az erre használt jelek a példákban láthatók: - hosszú ereszkedő: zlȃto ’arany’; - hosszú emelkedő: rúka ’kéz’; - rövid ereszkedő: kȕća ’ház’; - rövid emelkedő: žèna ’nő, asszony’. A hangsúly helye változó, de néhány korlátozáshoz kötött. A főbb korlátozások a következők: - Többszótagú szóban ereszkedő hangsúly csak az első szótagon lehet. - Egyszótagú szónak csak ereszkedő hangsúlya lehet. - Többszótagú szóban a hangsúly minden szótagra eshet, az utolsón kívül, ami az idegen szavakra is alkalmazható, de nem kötelező. Például francia eredetű szavakat lehet az utolsó előtti vagy az utolsó szótagon hangsúlyozni. Hangsúlytalan magánhangzó is lehet rövid vagy hosszú. A hosszúakat vízszintes felülvonással ( ̄ ) jelölik, nem szokványos írásokban (például žèna ’nő’ / žénā – többes szám birtokos eset). Hangsúlytalan hosszú szótag csak hangsúlyos szótag után következhet. Amint ebből a példából látszik, a hangsúly jellegének és a magánhangzók tartamának funkcionális értékük van, mint például itt, ahol két esetet különböztetnek meg. A hangsúly helyének is van funkcionális értéke, például a melléknevek hosszú alakjának a ragozásában (lásd A melléknevek ragozása). A simulószók között egyesek mindig hangsúlytalanok, mások olykor hangsúlytalanok, máskor hangsúlyosak. Az elsők kategóriáját az enklitikumok altkotják, azaz a hangsúlytalan személyes névmások, a segédigék hangsúlytalan alakjai és a li partikula, a másodikat a proklitikumok, azaz az elöljárószók, a kötőszók és a ne tagadó partikula. Mindkét kategóriabeli szavak prozódiai szempontból egyetlen, azaz egyetlen hangsúlyt hordozó szót alkotnak a csoportjuk lexikális (fogalmi) jelentésű szavával: enklitikum esetében a hangsúly a lexikális jelentésű szón marad, proklitikuméban a hangsúly átkerül ez utóbbira, amennyiben a lexikális jelentésű szónak ereszkedő a hangsúlya. Példák: - a ne partikula: ne‿zòvi (hangsúlytalan ne) ’ne hívj’, znȃm – nè‿znām (hangsúlyos ne) ’nem tudok/tudom’; - elöljárók: bez‿náde (hangsúlytalan bez) ’reménytelen’, grȃd – ȕ‿grād (hangsúlyos u) ’a városba’. A kötőszók között vannak olyanok is, amelyek nem hangsúlyozhatók, a ’pedig’, da ’hogy’ és i ’és’, hacsak nem követi őket szünet: životinje ȋ, što je važno, ljudi ’az állatok és, ami fontos, az emberek’. ## Grammatika ### Alaktan A horvát nyelv alaktani szerkezetére nézve az ún. flektáló (hajlító-ragozó) típusú nyelvek közé tartozik. Viszonylag magas fokú szintetizmus jellemzi, azaz viszonylag fontos szerepe van benne a toldalékolásnak, valamint fuzionális, ami azt jelenti, hogy egyetlen toldalék egyszerre több nyelvtani kategóriát is kifejezhet. A legtöbb indoeurópai nyelvhez hasonlóan a horvátban is megvan a nyelvtani nem (hím-, nő- és semlegesnem) és az elöljárószók használata. #### A főnév ##### A főnevek neme A horvát főnevek lehetnek: - hímneműek, amit általában arról lehet felismerni, hogy mássalhangzóra végződnek egyes szám alany esetben, például grad ’város’. Ezek ragozási osztályához tartoznak az -ao, -eo és -io végződésű hímnemű szavak is (lásd fentebb L ~ o váltakozás). Vannak -a-ra végződő hímnemű főnevek is: férfi keresztnevek (Nikola), foglalkozásnevek (vojvoda ’herceg’) stb. Ezeket az -a végződésű nőnemű főnevekhez hasonlóan ragozzák. - nőneműek, melyek végződése egyes szám alany esetben általában -a (pl. ruka ’kéz’), de vannak mássalhangzóra végződő nőnemű főnevek is, például radost ’öröm’, stvar ’dolog’. Ezek külön ragozási osztályhoz tartoznak. - semlegesneműek, amelyek egyes szám alanyesetben -o (kolo ’kör’) vagy -e (polje ’mező’) végződésűek. Ezeket a hímnemű mássalhangzó-végződésű főnevekhez hasonlóan ragozzák. ##### Főnévragozás Négy ragozási osztály van, amelyekbe a főnevek alanyesetű alakjuknak a végződése szerint vannak besorolva, és hét eset. Íme négy szabályos ragozású főnév, két, a legtöbb főnevet tartalmazó ragozási osztályból: Megjegyzések: 1. A hímnemű élőlények nevének egyes szám tárgyesete a birtokos esettel azonos, miközben a hímnemű életteleneké az alanyesettel azonos. 2. A többes szám birtokos esetének végződése hosszú -ā. Főleg ez különbözteti meg a hím- és a semlegesnemű főnév többes szám birtokos esetét az egyes szám birtokos esettől és a nőnemű főnév többes szám birtokos esetét az egyes szám alanyesettől. 3. A tárgyeset nemcsak a tárgy esete, hanem egyes határozóké is, mint például hely felé való mozgást kifejező igéknek alárendelt helyhatározóé (azé, amely a „hova?” kérdésre válaszol): Došao je u grad ’A városba érkezett’. 4. Az eszközhatározó eset élettelen főnevekkel elöljárószó nélkül használatos: zlatom ’arannyal’. Élőlényekkel a s(a) elöljárószót használják: s majstorom ’a mesterrel’. 5. A határozói esettel (mindig elöljáróval) fejezik ki a „hol?” kérdésre válaszoló helyhatározót (Oluja je načinila velike štete u gradu ’A vihar nagy károkat okozott a városban’), és a „kiről/miről?” kérdésre válaszolót: o odmoru ’a pihenésről’. #### A melléknév ##### A melléknevek fajtái Hagyományosan a horvát mellékneveket a következőképpen osztályozzák: - minőségjelző melléknevek: miran pas ’békés kutya’, dobro dijete ’jó gyerek’; - anyagot kifejező melléknevek: drvena klupa ’fapad’; - birtokos melléknevek: bratov kaput ’a fivér(em) kabátja’, lugareva kuća ’az erdész háza’, majčino pismo ’az anya levele’. Ezeket főnevekből képezik: a hímneműeket az -ov/-ev, a nőneműeket az -in képzővel. ##### Rövid alak és hosszú alak A mellékneveknek kétféle formája létezik, a rövid és a hosszú. A rövidre a hímnemben mássalhangzóra végződő egyes szám alanyeset jellemző, a hosszúra – az -i végződés ugyanebben az esetben: - bratov ’a fivéré’ – rövid alakú melléknév; - hrvatski ’horvát’ – hosszú alakú melléknév. Majdnem minden minőségjelző melléknévnek van rövid és hosszú alakja is. A hosszú a rövid alakhoz hozzáadott -i-vel képződik: smeđ \> smeđi ’barna’. Ezek esetében a rövid alakot határozatlannak is nevezik, a hosszút pedig határozottnak. Ennek a magyarban a határozott névelővel használt melléknév felel meg. Példa: Kupio sam jedan šešir smeđ i jedan siv. Smeđi sam ubrzo izgubio, sivi nosim i danas. ’Vettem egy barna kalapot és egy szürkét. A barnát hamar elvesztettem, a szürkét még ma is viselem’. Határozatlanként és határozottként is használják azokat a mellékneveket, amelyeknek csak egy alakjuk van. Ilyenek a birtokos melléknevek (csak rövid formájuk van), és a -ski, -nji és -ji-re végződő melléknevek, amelyeknek csak hosszú alakjuk van. Ide tartoznak a melléknevek középfokú és hasonlító felsőfokú alakjai is (lásd lentebb). ##### Fokozás A középfokot a következő toldalékokkal fejezik ki: - -ji, -ja, -je, amely a melléknév végső mássalhangzóját palatalizálja: - egytagú, hosszú magánhangzós melléknevek: bȓz ’gyors’ \> bȑžī ’gyorsabb’; - kéttagú, -ak, -ek, -ok végű melléknevek: kràtak ’rövid’ \> krȁćī; - -iji, -ija, -ije: - egytagú, rövid magánhangzós melléknevek: stȁr ’öreg’ \> stàriji; - két- és többtagú melléknevek: srȅtan ’boldog’ \> srètnijī, oštròūman ’éleseszű’ \> oštroùmnijī. Az összehasonlításnak két szerkezete van: od elöljáró + birtokos esetű főnévvel (Kamen je tvrđi od zemlje) vagy nego + alanyesetű főnévvel: Kamen je tvrđi nego zemlja ’A kő keményebb, mint a föld’. Vannak rendhagyó középfokú alakok is, amennyiben tövük különbözik az alapfokú alakétól: dobar – bolji ’jobb’, zao – gori ’rosszabb’, velik – veći ’nagyobb’, malen – manji ’kisebb’, dug – dulji ’hosszabb’, melynek szabályos alakja is van: duži. A felsőfok alakját a középfokú alak elé tett naj- előképző adja: bliži ’kozelebbi’ \> najbliži ’a legközelebbi’. Háromféle szószerkezet lehetséges felsőfokú melléknévvel: - od elöljáró + birtokos esetű főnév: Avion je najbrži od prijevoznih sredstava ’A repülőgép a leggyorsabb a közlekedési eszközök közül’; - među elöljáró + eszközhatározói esetű főnév: Avion je najbrži među prijevoznim sredstvima; - između elöljáró + birtokos esetű főnév: Između dragoga kamenja najtvrđi je dijamant ’A drágakövek közül a legkeményebb a gyémánt’. ##### A melléknevek ragozása Rövid alak Hosszú alak Megjegyzések: - Alanyesetben a két alak többes számát a szó végi magánhangzó tartama különbözteti meg. - Vannak ragváltozatok: - két változat a határozott alak hím- és semlegesnem egyes szám birtokos esetében: -ōg és -ōga. A rövidebb változat olyan melléknév esetében használatos, amely más, ugyanabban az esetben álló melléknevet követ (példa: gramatika hrvatskoga standardnog jezika ’a sztenderd horvát nyelv grammatikája’); - három változat a határozott alak hím- és semlegesnem egyes szám részes és határozói esetében: -ōm, -ōmu és -ōme. A második változat gyakoribb a részes esetben, a harmadik pedig a határozóiban (a rövidebb változat használata ugyanaz, mint a birtokos esetben: u hrvatskome standardnom jeziku ’a sztenderd horvát nyelvben’); - három változat mindkét alakban és mindhárom nemben részes, eszközhatározói és határozói esetben: -īm, -īma és -ima. Az utóbbi kettőt csak az i tartama különbözteti meg. #### Névmások ##### Személyes névmások A., M., E. és H. esetekben a személyes névmásoknak csak hangsúlyos alakjuk van, B., R. és T. esetekben pedig egy hangsúlyos és egy hangsúlytalan alakjuk. A magázó/önöző forma a Vi, amit általában nagybetűvel írnak. ###### Hangsúlyos alakok Ezeket a következő esetekben használják: - amikor kiemelik a személyt: Ja njega dobro poznajem ’Én őt jól ismerem’; - amikor két személyt helyeznek ellentétbe: Pozvao je nas, a ne njih ’Minket hívott meg, nem őket’; - elöljárók és kötőszók után: Otišla je kući bez mene ’Nélkülem ment haza’. Amikor a hangsúly átkerül az elöljáróra, a névmás alakja nem változik: bèz mene. Eszközhatározói esetben az egyes szám 1. személynek két hangsúlyos alakja van: a rövidebbet elöljárókkal használják, a hosszabbat ezek nélkül: Što se ne bi oženio mnome ’Miért ne venne engem feleségül’. ###### Hangsúlytalan alakok Tárgyeset egyes szám 3. személyben két hímnemű hangsúlytalan alak van és három nőnemű. A hangsúlytalan alakokat általában elöljáró nélküli tárgyi vagy határozói funkcióban használják, a lexikális jelentést hordozó igealakok előtt vagy után, ezekkel együtt kiejtve őket, mintha egyetlen szót alkotnának: Jȃ sam te čȅkao ’Én vártalak’. A me, te, se, nj, nju alakokat lehet elöljárók után is használni, és akkor ezek hangsúlyosak lesznek: prȅdā me ’elém’, zȃ nj ’részére’. Ami a ju és a je tárgyeset nőnemű alakok eloszlását illeti: je az általánosan használt alak, a ju-t pedig a je szótag szomszédságában használják, mégpedig a je segédige előtt (On ju je dočekao ’Ő megvárta’) és a je szótaggal végződő szavak után: Ne voli limunadu, ali pije ju kad je vruće ’Nem szereti a limonádét, de issza, amikor hőség van’. ###### A visszaható névmás A többi szláv nyelvhez hasonlóan és más indoeurópai nyelvekkel ellentétben, a horvátban csak egy visszaható névmás van (a fenti táblázatban az s-sel kezdődő). Ez mindig a mondat alanyára vonatkozik, akármilyen nemű, számú és személyű lenne is az: Naškodio si sebi ’Ártottál magadnak’. B./T. és R. esetben van hangsúlytalan alakja. A tárgyesetűt használják a visszaható igékkel: Ja sam se počešljao ’Megfésülködtem’ (hímnem), Ti si se počešljala ’Megfésülködtél’ (nőnem), Sestra se počešljala ’A nővér(em) megfésülködött’, Dječaci su se počešljali ’A fiúk megfésülködtek’. ##### Kérdő-vonatkozó névmások és determinánsok Csak névmások a tko ’ki’ és a što ’mi’. Lehetnek: - kérdők: Tko stoji pred vratima? ’Ki áll az ajtó előtt?’, Što je pred vratima? ’Mi van az ajtó előtt?’; - vonatkozók: Pitaj koga hoćeš! ’Kérdezz meg, akit akarsz!’, Reci što želiš! ’Mondj, amit akarsz!’ Ragozásuk: Kérdő-vonatkozó névmások vagy determinánsok a következők: - čiji, -a, -e, -i, -e, -a: Čiji je to pokrivač? ’Kié ez a takaró?’, Došli smo u grad čiji su stanovnici poznati po marljivosti ’Eljöttünk egy olyan / abba a városba, melynek lakói a szorgalmukról híresek’; - koji, -a, -e, -i, -e, -a: Kojim ćeš vlakom putovati? ’Melyik vonattal fogsz utazni?’, Koji je stigao? ’Melyik érkezett meg?’, Osušile su se ruže koje je sestra presadila ’Kiszáradtak azok a rózsák, amelyeket a nővérem ültetett el’; - kakav, kakva, kakvo, kakvi, kakve, kakva: Kakve si ljude tamo vidio? ’Miféle embereket láttál ott?’, Kakav je taj most? ’Milyen / Miféle az a híd?’; - kolik, kolika, koliko, koliki, kolike, kolika: Kolika je vaša kuća? ’Milyen nagy a házatok?’ Ezeket általában úgy ragozzák, mint a mellékneveket: a čiji és a koji névmásokat mint a hosszú alakúakat, a kakav és a kolik névmásokat mint a rövid alakúakat. Példaképpen íme a koji ragozása: E névmás R./H. rövidebb alakjai (kȏmu, kȏme, kȏm) nem tévesztendők össze a tko névmás ugyanolyan esetű alakjaival (kòmu, kòme, kȍm), amelyektől csak a hangsúly jellege különbözteti meg őket. ##### Birtokos névmások/determinánsok Névmásokként ezek a magyar birtokos névmásoknak felelnek meg, determinánsokként pedig a magyar birtokos személyjeleknek. Alakjaik: - moj, -a, -e ’az enyém’, moji, -e, -a ’az enyéim’; - tvoj, -a, -e ’a tiéd’, tvoji, -e, -a ’a tieid’; - njegov, -a, -o ’az övé’, njegovi, -e, -a ’az övéi’ (hímnemű birtokos); - njen, -a, -o vagy njezin, -a, -o ’az övé’, njeni, -e, -a ’az övéi’ (nőnemű birtokos); - naš, -a, -e ’a miénk’, naši, -e, -a ’a mieink’; - vaš, -a, -e ’a tiétek’, naši, -e, -a ’a tieitek’; - njihov, -a, -o ’az övék’, njihovi, -e, -a ’az övéik’; - svoj, -a, -e, -i, -e, -a – az alany birtokára vonatkozik, annak nemétől, számától és személyétől függetlenül. Ebben hasonlít a magyar saját melléknévre: Mi se brinemo za svoj posao, a vi se pobrinite za svoj ’Mi a mi/saját dolgunkkal törődünk, ti meg törődjetek a tietekkel/sajátotokkal’. A többi birtokos névmás nem az alany birtokára vonatkozik: Poznajem tvoju sestru ’Ismerem a nővéredet’. ##### Mutató névmások/determinánsok A horvát mutató névmások három távolsági fokot fejeznek ki: - Ovaj, ova, ovo ’ez’, ovi, ove, ova ’ezek’ – arra vonatkoznak, ami a beszélő mellett van. - Taj, ta, to ’az’, ti, te, ta ’azok’ – arra vonatkoznak, ami közepes távolságra van a beszélőtől, például a megszólított mellett. - Onaj, ona, ono ’azok’, oni, one, ona ’azok’ – arra vonatkoznak, ami távol van a beszélőtől is, és a megszólítottól is, például egy harmadik személy mellett. ##### Határozatlan névmások és determinánsok A határozatlan névmások többségét bizonyos előképzőkkel alakítják kérdő névmásokból: - nešto ’valami’, netko ’valaki’, nekakav ’valamilyen, valamiféle’; - išta ’(legalább) valami’, itko ’(legalább) valami’, ikakav ’(legalább) valamilyen/valamiféle’; - ništa ’semmi’, nitko ’senki’, nikakav ’semmilyen, semmiféle’; - svašta ’mindenféle dolog’, svatko ’mindenki’, svakakav ’akármilyen, mindenféle’; - gdjekoji ’valami’ (determináns); - pokoji, poneki ’valaki(k)’ (többek közül), ponešto ’valami’ (több dologból); - koješta ’akármi (főnévként ’jelentéktelen dolog’, ’össze-vissza beszéd’); kojekakav ’akármilyen (melléknévként ’satnya’). Utóképzővel alakított is van: kojigod ’akármelyik’, štogod ’akármi’. Példák mondatokban: Netko te pozdravio ’Valaki köszönt neked’, Ništa nećeš doznati ’Semmit se fogsz megtudni!”, Bit ću sretan ako se nađe ikakav bolji izlaz iz ovoga položaja ’Boldog leszek, ha legalább valamilyen jobb kiutat találunk ebből a helyzetből’, Amo dolaze svakakvi ljudi ’Ide mindenféle emberek jönnek’, Možda će se naći gdjekoji oštar nož ’Talán találunk valami éles kést’, Znam od svega ponešto ’Mindenből tudok valamicskét’, Uvijek brbljaju koješta ’Mindig össze-vissza beszélnek’, Donesi štogod da pojedemo ’Hozzál valami akármilyen ennivalót’. Vannak ezeken kívül kérdő névmásokból/determinánsokból és bizonyos különírott partikulákból alkotott határozatlan névmás értékű szókapcsolatok is. Mindezen partikulák jelentése a magyar ’akár-’ előtagéval azonos: - a kérdő névmás elé tett partikulák: ma, makar, bud, budi; - a kérdő névmás mögé tett partikulák: god, mu drago, ti volja, te volja, hoćeš, hoće; - a kérdő névmás elé vagy mögé tett partikula: bilo. Példák mondatokban: Nikad me neće prevariti makar kolik lažac bio ’Sose fog becsapni, akármilyen jól hazudna’, Samo da naiđemo na budi kakvu vodu ’Bárcsak találnánk akármilyen vizet is’, Došao tko mu drago, moja su mu vrata otvorena ’Akárki jönne is, az ajtóm nyitva áll előtte’, Daj mu to za bilo što vagy Daj mu to za što bilo ’Add oda neki akármi ellenében’. #### A számnevek ##### A tőszámnevek A jedan, jedna, jedno ’egy’, dva (hím- és semleges nem), dvije (nőnem) ’kettő’, tri ’három’ és četiri ’négy’ számneveket ragozzák, beleértve amikor más számoknak az utolsó számjegyei. A 11–19-nek megfelelő számnevek eredetileg szószerkezetek: pl. jedьnъ na desęte (szó szerint ’egy tízen’) \> jedanaest ’tizenegy’. A 10-esnél nagyobb tízes számok nevei összetett szavak, pl. dva ’kettő’ + deset ’tíz’ \> dvadeset ’húsz’. Egyesek esetében az első tag hangtani változáson ment keresztül, pl. šest ’hat’ + deset \> šezdeset ’hatvan’. A százas számoknak megfelelő számneveknek van összetett szó változatuk (a sto ’száz’ szóval) és két külön szóból álló (a sto-ból képzett stotina nőnemű főnévvel): dvjesto vagy dvije stotine 200, tristo vagy tri stotine 300, četiristo vagy četiri stotine 400. Az 1000-nek két neve van: az egyik szláv (tisuća), a másik görög jövevényszó (hiljada). Mindkettő nőnemű főnév, és ennek megfelelően ragozzák. Ilyen főnév a milijarda ’milliárd’ is, és hímnemű a milijun ’millió’. ###### A tőszámnév + (melléknévi jelző / determináns +) főnév szerkezetek - Jedan, jedna, jedno és az ezzel a számjeggyel végződő számok neve esetben egyezik a főnévvel: Ostao je bez jedne ruke ’Elvesztette félkezét’ (szó szerint ’Egy kéz nélkül maradt’), Dvadeset i jedna godina je prošla ’21 év telt el’. - Dva, dvije, tri és četiri, valamint az ezekkel a számjegyekkel végződő számok nevével, - amikor A., T. vagy M. esetben állnak, a főnév - birtokos eset egyes számban áll, amennyiben hím- vagy semleges nemű (dva dječaka ’két fiú’, tri sela ’három falu’), és - alanyeset többes számban, ha nőnemű: dvije ruke ’két kéz’, tri godine ’három év’. - Amikor ezek a számnevek más esetben állnak, a főnév többes számú, és esetben egyezik a számnévvel: Vjetar puše sa svih četiriju strana ’A szél mind a négy oldalról fúj’. A főnév alakú számnevek és az utánuk álló főnév nem egyeznek esetben, hanem az utóbbi többes szám birtokos esetben áll: Donio mi je stotinu poklona ’Hozott nekem száz ajándékot”, Sin mu je nestao s tisućama drugih mladića ’A fia eltűnt ezer más fiatallal együtt’. Pet ’öt’, šest „hat”, sedam „hét”, osam „nyolc” és devet „kilenc”, beleértve amikor más számoknak az utolsó számjegyei, és a tízes számoknak megfelelőek változatlan alakúak. Utánuk is többes szám birtokos esetben áll a főnév: Već deset dana puše jak vjetar ’Már tíz napja erős szél fúj’, Imala je petnaest bijelih kokošiju ’Tizenöt fehér tyúkja volt’. ##### A sorszámnevek A sorszámnevek esetragjai azonosak a hosszú alakú melléknevekéivel. Ezeket a tőszámnevekhez ajdák hozzá. A peti ’ötödik’, šesti ’hatodik’, deveti-től ’kilencedik’ dvadeseti-ig ’huszadik’ és a többi tízes számoknak megfelelőkben (trideseti ’harmincadik’ stb.) az alap-tőszámnévben nincs változás. A sedmi ’hetedik’ (\< sedam), osmi ’nyolcadik’ (\< osam), stoti ’századik’ (\< sto), tisući ’ezredik’ (\<tisuća) = hiljaditi (\< hiljada), milijunti (\< milijun) és milijardni (\< milijarda) alap-tőszámneveiben vannak kisebb változások (az a kiesése, a t kötő-mássalhangzó stb.) A treći ’harmadik’ (\< tri) és četvrti ’negyedik’ (\<četiri) alapszavaiban nagyobb változások vannak, a jedan-nak és a dva-nak megfelelő sorszámneveknek pedig más tövük van: prvi ’első’, illetve drugi ’második’. A szám utolsó számjegyének megfelelő sorszámnevek ugyanazok, mint az egyedül álló számjegyeknek megfelelők: dvadeset prvi ’a huszonegyedik’, trideset drugi ’a harminkettedik’. ##### Gyűjtőszámnevek A gyűjtőszámnevek dvoje ’kettő, ketten’, troje ’három, hárman’, četvero vagy četvoro ’négy, négyen’, petero vagy petoro ’öt, öten’ stb. A többi a két utóbbival hasonlóan képződik, az -ero vagy az -oro képzővel. Ezeket a számneveket például különböző nemű vagy korú személyek csoportjára használják: stol za dvoje ’asztal két személynek’ (egy férfi és egy nő), Kako ih je sedmero sjedjelo oko vatre, [...] ’Mivel heten ültek a tűz körül, [...]’. ##### Szám-főnevek (horvátul brojne imenice) Ugyancsak gyűjtő jellegük van a fenti számnevekből képzett dvojica, trojica, četvorica, petorica stb. főneveknek. Ezek csak élőlények nevével használhatók, amelyek birtokos eset többes számban állnak: tròjica dječákā ’három fiú’. ##### A számjegyek neve Minden számjegynek van egy nőnemű főnév adta neve: jedinica, dvica, trica, četvrtica, petica stb.: praviti osmice ’nyolcasokat csinál’ (korcsolyával a jégen). #### Az ige ##### Igeszemlélet Mint a szláv nyelvekben általában, a horvát igét is jellemzi az igeszemlélet kategóriája, amely főleg a cselekvés megvalósítási fokát fejezi ki. - A folyamatos szemléletű ige azt fejezi ki, hogy a cselekvés folyamatban volt, van vagy lesz, avagy hogy ismételten végzett: Majka je prala / pere / će prati rublje ’A mama ruhát mosott / mos / fog mosni’. - A befejezett szemléletű ige azt fejezi ki, hogy a cselekvést egyszer és egyből hajtották végre, vagy fogják végrehajtani: Majka je oprala / će oprati rublje ’A mama kimosta / ki fogja mosni a ruhát’. A tulajdonképpeni jelen időt csak a folyamatos szemléletű igék fejezik ki, mégpedig csak egyszerű vagy főmondatban. A befejezett szemléletű igék jelen idejű alakját csak mellékmondatokban használják, és jövőbeli cselekvést fejez ki: Kad odspavam, bit će bolje ’(Majd) ha kialudtam magam, jobb lesz’. A magyar nyelvben is kifejezik a cselekvés ezen árnyalatait, mint a fenti példák fordításaiban, a ’ki-’ igekötővel, illetve ennek hiányával. A legtöbb ige egyazon lexikális jelentésű folyamatos–befejezett párokat alkot, például pisati ’ír’ – napisati ’megír’. A horvát nyelvben több módja van az egyik igeszemléletű ige alakításának a másik igeszemlétetűből: - Az egyik ilyen mód elöljárószóból származó prefixum tétele a befejezetlen szemléletű ige elé. Ilyen prefixumok a fenti példákbeli o-, od- és na-, amelyek csak az igeszemléletet változtatják meg. Más prefixumok többé-kevésbé az ige jelentését is megváltoztatják: pisati ’ír’ \> prepisati ’lemásol’. Az így képzett igéből szuffixum hozzáadásával az ige azonos jelentésű folyamatos párja képződik: prepisivati ’másol’. A szuffixumot a főnévi igenévre jellemző -ti képző elé teszik. - Vannak olyan igék is, amelyek egy bizonyos szuffixummal folyamatosak, más szuffixummal pedig befejezettek. Például az -a- szuffixum a folyamatos szemléletre jellemző, az -i- pedig a befejezettre: lupati ’üt’ – lupiti ’megüt’. ##### Igeragozás A horvát igéket hat szabályos ragozási osztályba sorolják, a főnévi igenév tövének utolsó hangzója szerint, és egy hetedikbe, amelyben rendhagyó igék vannak. Három osztályhoz alosztályok is tartoznak: az 1.-höz hét alosztály, a 3.-hoz kettő, az 5.-hez pedig négy. Szabályos, 1. osztálybeli, ennek 2. alosztályához tartozó ige ragozása (gyakrabban használt alakok): Megjegyzések: - A rendhagyó igék számosak, a képzők és személyragok által okozott hangváltozások úgyszintén. - A múlt idő segédigéje a biti létige kijelentő mód jelen időben, amelynek rövid, hangsúlytalan alakjai is vannak, azok, amelyek a fenti táblázatban jelennek meg. A személy erősebb kihangsúlyozására és kérdésekben a hangsúlyos alakjait használják: Mi jesmo sve završili ’Mi mindent befejeztünk’, Jeste li čuli? ’Hallottátok-e?’ - Az összetett igealakokban (múlt idő és feltételes mód) a cselekvő melléknévi igenév nemben és számban egyezik az alannyal. - Az 1. jövő idő általában a ragozott ige i-nélküli főnévi igenevéből + a htjeti ’akar’ ige rövid, hangsúlytalan alakjaiból képződik (Pjevat ćeš ’Énekelni fogsz’), de az alanyi funkciójú személyes névmás jelenlétében a segédige a ragozott ige főnévi igeneve elé kerül, amely ez esetben a teljes alakját veszi fel: Ti ćeš pjevati. ’Te fogsz énekelni’. - A kijelentő mód jelen idejét a magyar felszólító mód értékével is használják egyszerű mondatban harmadik személyben (Neka mi piše! ’Írjon nekem!’), és mellékmondatban is: Ne bi to smio biti razlog da se počnemo svađati ’Nem kéne, hogy ez oka legyen annak, hogy elkezdjünk veszekedni’. Kevésbé használt igealakok: - A 2. jövő idő (futur drugi) a biti ’van’ ige jelen idejéből és a ragozott ige cselekvő melléknévi igenevéből tevődik össze: budem tresao. Mellékmondatokban használatos. A folyamatos aspektusúaké egyidejűséget fejez ki 1. jövő idejű igével, a befejezett aspektusúaké pedig előidejűséget 1. jövő idejű igéhez viszonyítva. - Az aorist-nak nevezett alak, amely újlatin nyelvekben az egyszerű múlt időnek felel meg (tresoh), főleg az irodalmi elbeszélésben használatos a múltbeli befejezett cselekvések kifejezésére. A beszélt nyelvben ezt a befejezett aspektusú igék összetett múltjával fejezik ki. - Az imperfekt az újlatin nyelvekbeli folyamatos múlt időnek felel meg: tresijah. Csak az irodalmi nyelvben használatos. Helyette a folyamatos aspektusú igék összetett múltját használják. - A pluskvamperfekt az újlatin nyelvekbeli régmúlt idő megfelelője. Kétféleképpen képződik: a biti segédige imperfekt-je + cselekvő melléknévi igenév (bijah tresao), vagy a biti összetett múltja + cselekvő melléknévi igenév (bio sam tresao). Előidejűséget fejez ki más múltbeli cselekvéshez viszonyítva. Mellékmondatban általában az összetett múlttal helyettesítik. - A 2. feltételes mód (kondicional drugi) a biti ige feltételes mód jelen idejű alakjából és a lexikális jelentésű ige cselekvő melléknévi igenevéből alakul: bio bi tresao ’rázott volna’. Amikor múltbeli lehetőséget fejez ki, általában a felételes mód jelen idejével helyettesítik, és akkor a jelenbeliség vagy a múltbeliség a kontextusból tűnik ki. #### A határozószó A horvát nyelvben vannak olyan határozószók, amelyek már eredetileg azok, mint például sad(a) ’most’ és tamo ’ott’, de a legtöbb más szófajokhoz tartozó szavakból ered, elsősorban melléknevekből: - Egyes rövid alakú melléknevek alanyeset egyes szám semlegesnemű alakját használják határozószóként is, például brzo ’gyors, gyorsan’; - Egyes -skī végződésű hosszú alakú melléknevek alanyeset egyes szám hímnemű alakja válik határozószóvá az ī lerövidítésével: bratskī ’testvéri(es)’ \> bratski ’testvériesen’. Származnak még határozószók: - főnévből: ljeto ’nyár’ \> ljeti ’nyáron’, ljetos ’a múlt nyáron’; - névmásból: nas ’minket’ \> naški ’a mi módunkon’; - tőszámnévből: jedan ’egy’ \> jednom ’1. egyszer; 2. valamikor’; - sorszámnévből: drugi ’második’ \> drugo ’másodszor’; - igéből: ležati ’fekszik’ \> ležećke ’fekvő helyzetben’. Egyszerű határozószókon kívül (a fenti példák) vannak összetettek is: - elöljáró + főnév, az elöljáró által megkövetelt esetben: bez ’nélkül’ + trag ’nyom’ \> bestraga ’nyomtalanul’; - elöljáró + melléknév: na ’-n/-on/-en/-ön’ + sljep ’vak’ \> nasljepo ’ anélkül, hogy odanézne; vakon’; - elöljáró + számnév: iz ’-ból/-ből’ + prvi ’első’ \> isprva ’előbb, eleinte’; - elöljáró + névmás: sa ’-val/-vel’ + sve ’egész’ \> sasvim ’egészen’; - elöljáró + határozószó: na ’-n/-on/-en/-ön’ + gore ’fent’ \> nagore ’fölfelé’; - határozószó + határozószó: amo-tamo ’itt-ott’. A módot és mennyiséget kifejező, valamint egyes időt és helyet kifejező határozószók fokozhatóak. A középfokuk alakja azonos a megfelelő melléknevek középfokú alakjávak semlegesnem alanyeset egyes számban, és a felsőfokuk ugyanazzal az előképzővel alakul: Példa: brzo ’gyorsan’ \> brže ’gyorsabban’ \> najbže ’a leggyorsabban’. Néhány határozószónak más szó a középfokú megfelelője: mnogo ’sok(at)’ – više ’több(et)’, malo ’kevés, keveset’ – manje ’kevésbé’, loše = zlo ’rosszul’ – gore ’rosszabbul’. ##### Kérdő határozószók Különféle határozókra vonatkozó kérdések a következő határozószókkal kezdődnek: kad(a)? ’mikor?’, gdje? ’hol?’, kamo? ’hova?’, kud(a)? ’merre(felé)?’, odakle? ’honnan?’, kako? ’hogyan?’, koliko? ’mennyi?’, zašto? ’miért (mi okból; mi céllal)?’. ##### Határozatlan határozószók Kérdő határozószókból határozatlanok alakulnak ugyanazokkal a tagokkal, mint a fentebb említett határozatlan névmások: - nekad(a) ’valamikor’, negdje ’valahol’, nekamo ’valahova’, nekuda ’valamerre, valamelyik úton’, nekako ’valahogy’; - ikad(a), igdje, ikamo, ikuda, ikako – az előző jelentésekkel, beleértve a „legalább” jelentést; - nikad(a) ’soha’, nigdje ’sehol’, nikamo ’sehova’, nikako ’sehogy’, nizašto ’semmi okból, semmiért, semmi pénzért’; - svakad ’mindig’, svugdje ’mindenütt’, svukuda ’mindenfelé’, svakako ’mindenféleképpen’; - ponekad ’néha’, ponegdje ’itt-ott’; - kojekud(a) ’akármerre, ide-oda’, kojekako ’így vagy úgy, valahogy’; - kadgod ’valamikor, olykor’, gdjegod ’valahol, akárhol’. Mint a határozatlan névmások esetében, az ’akár-’ magyar előtagnak megfelelő partikulákkal lehet határozószó értékű szókapcsolatokat alkotni: ma kad(a) = bilo kad(a) ’akármikor’, ma kako = bilo kako ’akárhogy’, ma dgje = bilo gdje ’akárhol’, ma kuda = bilo kuda ’akármerre’. #### Elöljárószók A horvát elöljárószók a magyar esetragoknak és névutóknak felelnek meg, és jelzőket vagy határozókat alkotnak főnévvel vagy névmással. A legtöbb elöljárószót ezekkel csak egy bizonyos nyelvtani esetben használják. A birtokos esettel: blizu ’közelében’, do ’-ig’, duž ’mentén’, ispod ’alatt, alól’, ispred ’előtt, elől’, iz ’-ból/-ből’, iza ’túl’, između ’között, közül’, iznad ’felett, felől’, kod ’-nál/-nél, mellett’, pored ’mellett’, posle ’után’ (időben), prije ’előtt (időben)’, protiv ’ellen’, radi ’céljából, érdekében, -ért’, umjesto ’helyett’, usred ’közepén’, zbog ’miatt’. A részeshatározó esettel: k(a) ’felé’. A tárgyesettel: kroz ’keresztül’, niz(a) ’valami lefelé vezető irányában’, uz(a) ’mellett, közelében, -val/-vel’. A határozói esettel: pri ’mellett, -kor’. Más elöljárószók két, egyesek három esettel használhatók. Megjegyzés: Egyes elöljárószók esetében van -a ~ ∅ váltakozás. Az -a-t a kiejtés megkönnyítése végett adják hozzá az elöljáróhoz, amikor a következő szó ugyanazzal a mássalhangzóval, hasonló típusú mássalhangzóval vagy mássalhangzó csoporttal kezdődik: s njim ’vele’, de sa šalom ’(egy) viccel’, sa mnom ’velem’. #### Partikulák és módosítószók A partikulák és a módosítószók a horvát grammatikák szerint ugyanahhoz a szófajhoz tartoznak. Mindkét kategóriát a čestice, riječce vagy partikule terminussal illetik. Ezeket úgy határozzák meg, mint olyan változatlan alakú szavakat, amelyek a beszélő attitűdjét fejezik ki a közlés tartalmával kapcsolatban. Kérdő partikulák - A li partikula hangsúlytalan, és főleg ige (beleértve segédigét is) mögött fordul elő: Vidiš li? ’Látod-e?’, Jesi li pjevao? ’Énekeltél-e?’, Neće li doći? ’Vajon nem jön el?’ Kérdőszó után is használatos, megerősítés céljából: Gdje li se samo skrila? ’Hova a csudába bújt el?’, Što li nam vrijeme nosi? ’Vajon mit hoz nekünk az idő?’ Ugyancsak megerősíthet ez a partikula felszólítást vagy felkiáltást is: Trči li, trči! ’Fuss csak, fuss!’ Lijepa li si! ’De szép vagy!’ - A zar partikula mindig mondat első szója, és a kérdéssel együtt kételkedést, csodálkozást is kifejez: Zar ne vidiš? ’Hát nem látod?’, Zar ste zaista otišli? ’Hát valóban elmentetek?’ Zar + ne kijelentő mondat után ez utóbbit kérdővé teszi: Vidio si ga, zar ne? ’Láttad őt, nemde?’ Megerősítő partikulák: Pokloni mu bar neku sitnicu ’Ajándékozz neki legalább valami apróságot!’; Tko god dođe, bit će svečano primljen ’Akárki is jönne, ünnepélyesen fogjuk fogadni’; I on je došao ’Ő is eljött’; Iako su radili cijeli dan, ipak nisu stigli završiti posao ’Bár egész nap dolgoztak, mégsem sikerült befejezniük a munkát’; Ma kako odlučila, ja sam uz tebe ’Akárhogy is döntenél, én melletted vagyok’; Makar jednom budi sretan ’Legalább egyszer légy boldog!’; Nisu vjerovali ni njemu! ’Nem hittek neki sem!’ Pa naravno! ’Hát természetesen!’; Samo da znaš što se dogodilo! ’Ha tudnád mi történt!’; Samo ti pričaj! ’Beszélj csak!’; On je također sudjelovao ’Ő szintén közreműködött’. Fok-partikulák Ezek a partikulák tulajdonság fokát fejezik ki: gotovo ’majdnem’, jedva ’alig’, još ’még’, malo ’kicsit’, mnogo ’sokkal’, naročito ’különösen’, osobito ’különösen’, posve ’teljesen’, potpuno ’teljesen’, previše ’túl(ságosan)’, prilično ’meglehetősen’, sasvim ’egészen’, skoro ’majdnem’, veoma ’nagyon’, vrlo ’nagyon’. Mondatban: Ona je mnogo veća ’Ő sokkal nagyobb’ Bio je vrlo malen ’Nagyon kicsi volt’. Ösztönző partikulák - A da partikula + kijelentő mód jelen idő 2. személy felszólítást fejez ki: Da samo znaš što je napravio! ’Tudd csak meg, mit csinált!’ A múlt idő 2. személyű alakjával parancs kifejezésére szolgál: Da si smjesta došao! ’Azonnal gyere ide!’ - A neka partikula harmadik személynek szóló ösztönzés [Neka dođu! ’Jöjjenek (ide)!’] vagy megengedés [Neka radi što hoće! ’(Hadd) tegyen, amit akar!’, Neka se djeca vesele! ’Hadd szórakozzanak a gyerekek!’] kifejezője. - A hajde partikula a doći ’jön’ ige felszólító mód 2. személye helyett használható (Hajde, vlak nas neće čekati! ’Gyere, a vonat nem fog megvárni!’), de bátorításként is szolgál: Hajde, izdrži još malo! ’No, bírd ki még egy kicsit!’ Igenlő és tagadó partikulák: Da, doći ćemo ’Igen, eljövünk’; Jest, javio mi je vijest ’Igen, közölte velem a hírt’; Ne, nije došao ’Nem, nem jött el’; Ne pitaj me to! ’Ne kérdezd ezt tőlem!’ Bemutató partikulák - Az evo, eto, eno ’íme’ jelentésű partikulák három távolsági fokot fejeznek ki, akárcsak a mutató névmások: Evo čovjeka! ’Íme az ember!’ (a beszélőhöz közel), Eto ti Marije, pa s njom možeš izaći! ’Itt van Marija, vele mehetsz ki!’ (a közlés címzettjéhez közel), Eno našega profesora! ’Az ott a professzorunk!’ (sem a beszélőhöz, sem a címzetthez közel). Amikor személyes névmásokkal használják, evo az 1. személyre mutat, eto a 2.-ra, eno a 3.-ra: Evo mene! ’Itt vagyok én!’ Eto tebe! ’Itt vagy te!’ Eno njega! ’Itt van ő!’ Ezek a partikulák egész mondatra is utalhatnak: Eto, sve sam vam rekao! ’Tessék, mindent elmondtam!’ Evo, to je sve što znam! ’Tessék, ez minden, amit tudok!’ - A gle partikula: Gle psa! ’Nézd csak a kutyát!’ Gle ono! ’Nézd csak!’ Módosítószók: Pas je doista vrlo sličan vuku ’A kutya valóban nagyon hasonlít a farkasra’; To je sigurno najbolje rješenje ’Ez biztosan a legjobb megoldás’; On to, naravno, nije ni mogao znati ’Ezt ő természetesen nem is tudhatta’; Njihove su riječi, dakako, mnogo pomogle da se stvar razjasni ’Persze az ő szavai sokat segítettek a dolog tisztázásában’; To se, vjerojatno, nikad neće saznati ’Ezt valószínűleg sose fogjuk megtudni’; Danas će, možda, padati kiša ’Ma talán esni fog az eső’; Istina, on o svemu tome nije imao ni pojma ’Valójában neki fogalma se volt erről az egészről’. ### Mondattan Ezen szakasz a horvát mondattan főbb jellegzetességeit mutatja be, az egyszerű mondat típusaira, a mondatrészekre, a szórendre és némely mellékmondat-típusra vonatkozóan. #### Az egyszerű mondat ##### A tagadó mondat Az állítmány tagadása általában az eléje helyezett ne tagadó partikulával történik: Ja na pitanja ne odgovaram ’Én kérdésekre nem válaszolok’. Egyes igékkel a ne egybeolvad, változatlanul az imati és a htjeti igékkel, amelyek elveszítik első szótagjukat: imam ’van nekem’ → nemam ’nincs nekem’, hoću ’akarok/akarom’ → neću ’nem akarok/akarom’. A biti ige kijelentő mód jelen idejű alakjaival a ne ni-vé válik: (je)si ’vagy’ → nisi ’nem vagy’. A felszólító mód tiltó alakja kétféleképpen képződik: - ne + a felszólító mód parancsoló alakja: Ne ljutite se! ’Ne haragudjatok!’; - a nemoj segédige + főnévi igenév: Nemojte se ljutiti! Nemoj helyettesíthet akármilyen tiltó alakú felszólító módban levő igét, amely jelentése a kontextusból tűnik ki: Nemojmo, braćo! ’Ne tegyük ezt, testvéreim!’ A magyar ’sem’ szónak a ni partikula felel meg, más tagadó szóval/szókkal vagy saját magával korrelálva: Nigdje se dosada takvo šta nije vidjelo ni čulo! ’Eddig sehol sem láttak sem nem hallottak ilyesmit!’, Zatvorenik ne može birati ni goste ni prijatelje ’Fogoly nem választhat magának se vendégeket se barátokat’. Ne előtt ni helyett az i partikulát használják: Ali njih nitko i ne gleda ’De rájuk nem is néz senki’. A ni partikula előtagként határozatlan névmások és határozószók képzésére is szolgál: Nitko ništa nije krio! ’Senki semmit sem titkolt!’, I nigdje nema nikoga! ’És sehol sincs senki!’ Az elöljárók szétválasztják a ni-t a névmástól/határozószótól: Ne možeš me zamijeniti ni sa čim ’Semmivel sem tudsz helyettesíteni’. ##### A kérdő mondat Az eldöntendő kérdést lehet csupán jellegzetes hanglejtéssel, de kerdő partikulákkal is megvalósítani. Példák: Ima li tu blizu kakva prazna cisterna? ’Van-e itt a közelben üres ciszterna?’; Da li vi to shvaćate? ’Értitek-e ezt?’; Je li se ujutro umivaš? ’Mosdasz-e reggel?’; Da niste vi danas nešto slavili? ’Nem ünnepeltetek-e valamit (má)ma?’; Zar misliš da je desetak godina vrijeme u kojem se može sve zaboraviti? ’Valóban azt hiszed, hogy tíz év alatt el lehet mindent felejteni?’ Ilyen mondatokban lehet ni- helyett i-vel alkotott határozatlan névmásokat használni. Az i- beleérti a „legalább” jelentést: Je li išta pojeo? = Je li makar nešto pojeo? ’Evett-e legalább valamit?’, Je li te itko čuo? = Je li te makar netko čuo? ’Hallott-e téged legalább valaki?’ A kiegészítendő kérdéseket a különféle mondatrészekre vonatkozó kérdő névmások és determinánsok, valamint kérdő határozószók vezetik be (lásd fentebb az ezekre vonatkozó szakaszokat). ##### A felkiáltó mondat Az ilyen mondatokat is lehet nemcsak jellegzetes hanglejtéssel kifejezni, hanem a főleg kérdésben használt li partikula segítségével is: Lijepa li si! ’Milyen szép vagy!’ Van egy, csak felkiáltó mondatban használt partikula is, a ta: Ta nismo više djeca! ’Hiszen már nem vagyunk gyerekek!’ ##### A parancsoló/tiltó mondat Általában az ilyen mondat állítmánya felszólító módú ige: Pogledaj mi ruke! ’Nézd a kezeimet!’, Nemojte se ljutiti na njih! ’Ne haragudjatok rájuk!’ Vannak olyan szerkezetű parancsoló/tiltó mondatok is, amelyek állítmánya más igealakú: - da + kijelentő mód jelen idő, harmadik személyre vonatkozó: Odmah da dođu svi ovamo! ’Azonnal jöjjenek mind ide!’; - da + múlt idő, a második személyre vonatkozó (erőteljesebb parancs vagy tiltás): Da si se smjesta vratio kući! ’Rögtön menj vissza haza!’, Da se nisi ni maknuo, jesi li čuo! ’Meg se moccanj, hallod-e!’ Más típusú ilyen mondat kívánságot vagy jókívánságot fejez ki: - cselekvő melléknévi igenevű állítmánnyal: Vrag ga odnio! ’Az ördög vigye el!’, Zdravi i veseli bili! ’Legyetek egészségesek és vidámak!’; - da kijelentő mód jelen idejű állítmánnyal: Da si mi zdrav! ’Légy egészséges!’; - nek(a) partikula kijelentő mód jelen idejű állítmánnyal: Neka mi piše! ’(Csak) írjon nekem!’; - kad(a) feltételes módú állítmánnyal: Samo kad ne bih ovdje morao sjediti [...] ’Bárcsak ne kéne itt ülnöm! [...]’. ##### Mondatrészek Az alanyt nem mindig fejezik ki külön szóval, mivel, akárcsak a magyarban, az ige nagyon jól megkülönbözteti a személyeket a ragok révén. Ezért személyes névmással csak akkor fejezik ki, amikor ki akarják emelni. Példák: Odlazim ’Elmegyek’ (a személyrag által kifejezett alany), Slično sam mislio i ja ’Én is így gondoltam’ (névmással is kifejezett alany). A főnévvel és a névmással kifejezett alany nem mindig áll alanyesetben. Amikor az állítmányt a személytelenül használt biti létige vagy imati ’létezik’, avagy az evo bemutató partikula adja, ezeknek ún. „logikai alanyuk” van, amely lehet: - birtokos esetben: Bit će bune ’Felkelés lesz’, U uglovima ima dima ’A sarkokban füst van’, Evo romana mog kreveta ’Íme ágyam regénye’; - részeshatározói esetben: Zima mi je ’Fázom’ (szó szerint ’Hideg van nekem’). Az állítmány lehet igei vagy névszói. A névszói állítmány névszói része nemcsak alanyesetű lehet (pl. Ja jesam vještac ’Én valóban varázsló vagyok’), hanem más esetű is. Ha biti a kopula: - birtokos esetű névszói csoport elöljáró nélkül: Starac je [...] bio dobre volje ’Az öreg [...] jóakaratú volt’; - elöljárós főnév: Ja sam bez volje ’Nekem nincs akaratom’ (szó szerint ’Én akarat nélkül vagyok’) (birtokos esetű), Još ste vi u snazi ’Még jó erőben vagytok’ (határozói esetű). Más kopulákkal, például postati ’vkivé/vmivé válik’, a névszói rész állhat eszközhatározói esetben elöljáró nélkül: Zidovi su postajali sve tamnijima ’A falak egyre sötétebbekké váltak’. Az alany és az állítmány számban és személyben egyeznek egymással, azon igealakok esetében pedig, amelyekben a cselekvő melléknévi igenév használatos, az egyeztetés nemben is történik: Gazdarica je ustala ’A háziasszony felállt’. Nincs viszont egyeztetés olyan bemutató szerkezetben, amelyben mutató névmás az alany és biti kopulás névszói állítmány van. Ekkor a névmás mindig semleges nem egyes szám alanyesetben marad: Ovo je moj drug ’Ez a társam’, No, to bi bila lijepa parada! ’Ez aztán szép parádé lenne!’. A tárgy általában tárgyesetű, akárcsak a magyarban (pl. Htio sam razveseliti tetku ’Fel akartam vidítani a nagynénimet’), de lehet birtokos esetben is, amikor határozatlan mennyiségét érti bele annak, amit megnevez: Čovjek ima snage onoliko koliko mora imati snage da bi izdržao do svojega kraja. ’Az embernek annyi ereje van, amennyi erejének lennie kell, hogy kibírja a haláláig’. A részeshatározót elöljáró nélküli részeshatározói esetben álló névszó fejezi ki: Brat bratu, otac sinu, sin ocu neće više vjerovati ’Testvér a testvérnek, apa a fiának, fiú az apjának nem fog hinni többé’. Állandó (vagy aszemantikus) határozó lehet többféle esetű, az alanyeseten és a megszólító eseten kívül, attól függően, hogy melyik esetet követeli meg a határozó alaptagja: - birtokos eset elöljáró nélkül (általában visszaható ige esetében): Sjećate li se Tanje? ’Emlékeztek-e Tanjára?’; - birtokos eset elöljáróval: Sve zavisi od rezultata ’Minden az eredménytől függ’; - tárgyeset (elöljáróval): Bacio se čovjek u trošak ’Költekezésbe ment bele az ember’; - eszközhatározói eset elöljáró nélkül: Čitava kuća je najednom zamirisala kruhom ’Egyből kenyérszag töltötte meg az egész házat’ (szó szerint ’Az egész ház egyből kenyértől kezdett szaglani’); - eszközhatározói eset elöljáróval: S poteškoćama se nije lako boriti ’A nehézségekkel nem könnyű harcolni’; - határozói eset (elöljáróval): Sve govore o srcu [...] ’Mind a szívről beszélnek [...]’. A névszóval kifejezett helyhatározó tekintetében megemlítendő a tárgyeset és az ezközhatározói eset használata. Az előbbit olyan igékkel használják, amelyek hely felé való mozgást fejeznek ki, az utóbbit pedig olyanokkal, amelyek nem fejeznek ki mozgást vagy nem hely felé való mozgást fejeznek ki (lásd fentebb Elöljárószók). Azon melléknevek is, amelyeknek bővítményük lehet, megkövetelik, hogy az bizonyos esetben álljon, ha névszó. Például a krcat ’telis-tele’ melléknév eszközhatározói esetben álló bővítményt követel meg (krcat košarama ’kosarakkal telis-tele’), željan ’kívánó’ birtokos esetben állót (Dečko bio željan svijeta ’A gyerek világot kívánt látni’), umoran ’fáradt’ od elöljárós birtokos esetűt. Az összehasonlító szerkezetek egyikében is a melléknévnek od elöljárós bővítménye van: Kamen je tvrđi od zemlje ’A kő keményebb a földnél’. A főnévi és a névmási jelző állhat birtokos esetben elöljáró nélkül (ugao ulice ’utcasarok’, čaša vina ’egy pohár bor’, čovjek dobre naravi ’jó természetű ember’), birtokos esetben elöljáróval (kutija od šibica ’gyufásdoboz’) vagy más esetben elöljáróval: žena s madežom ’az anyajegyes nő’ (eszközhatározói eset). ##### A szórend A szórend attól függ, hogy milyen szemantikai szerepe (topik vagy predikátum) van a mondat egyik vagy másik részének, és/vagy attól, hogy a beszélő kiemeli a mondat egyik-másik részét vagy sem. ###### Szórend kiemelt mondatrész nélkül Bár a horvát nyelvben a szórend elég szabad, mégis lényegében SVO-nyelv, azaz a szórend alany + állítmány + tárgy/határozó, az alábbi körülmények között: 1. A beszélgetőtársak már ismerik úgy az alanyt, mint a tárgyat/határozót, tehát nem forog fenn a topik és a predikátum kérdése. 2. Állító kijelentő mondatról van szó. 3. Az alanyt külön szó fejezi ki. 4. Az állítmány egyetlen szóból áll, mely ige. 5. A mondatban csak egy tárgy vagy határozó van, és ezt főnév vagy névmás fejezi ki. 6. A mondat semleges, azaz nincs kiemelve a mondat egyetlen része sem. 7. Prozódiai szempontból mindegyik mondatrész hangsúlyozott. Példa: Narod glasa za republiku ’A nép a köztársaságra szavaz’. Ugyanaz a szórend, ha a fenti 2–7 feltételek mellett, a fenti mondat a „Mit tesz a nép?” kérdésre válaszol, azaz a válaszban az alany topik, és az állítmány + határozó predikátum. Egyébként általában a topik megelőzi a predikátumot. Más helyzetekben a szórend különbözhet. Ha az alany a predikátum, akkor az állítmány mögé kerül: Za republiku glasa narod ’A köztársaságra a nép szavaz’. Ha a tárgy/határozó topik, akkor a mondat elejére kerül: Slavko vidi Olgu. Olgu vidimo i mi. ’Slavko látja Olgát. Olgát mi is látjuk’. Amennyiben az állítmány ún. „exisztenciális ige”, a szórend állítmány + alany: Pojavilo se sunce ’Megjelent a nap’. Ha az állítmány partikula, ugyancsak az első helyen áll: Evo romana mog kreveta (birtokos esetű logikai alany) ’Íme ágyam regénye’. Ha az állítmány az alany létét vagy elérhetőségét fejezi ki, és a mondatban hely- vagy időhatározó van, ez utóbbi az állítmány elé, az alany pedig az állítmány mögé kerül: Na stolu leži knjiga ’Az asztalon könyv van’ (szó szerint ’fekszik’), U frižideru ima šunke (birtokos esetű logikai alany) ’A hűtőben van sonka’. Ha az állítmánynak két bővítménye van, mindkettő mögötte áll: Perušina pruži materi ruku ’Perušina anyjának nyújtja a kezét’. Ha az állítmánynak egy vagy két határozószóval kifejezett bővítménye van, ez(ek) a következőképpen helyezkedik/helyezkednek el: - az állítmány előtt, ha ez egyszerű igealakú: Dragonoška malo jede ’Dragonoška keveset eszik’; - a segédige és az állítmány többi része között, ha ez összetett alakú: Mjesec će noćas kasno izaći ’Ma éjjel a hold későn fog felkelni’. Más mondatrészek általában minél közelebb állnak az őket alárendelő szóhoz. A melléknévi jelző a jelzett szó előtt áll: Lišće pada u otvoren bunar ’A levelek a nyílt kútba esnek’. Ha egy szónak több melléknévi jelzője van, mind a jelzett szó előtt állnak, az általánosabb jelentésűek megelőzve a szűkebb jelentésűeket: Spomenuo bih još neka terminološka rješenja, dijelom preuzeta iz prethodne hrvatske gramatičarske tradicije ’Megemlítenék még néhány terminológiai megoldást, amelyeket az előbbi horvát grammatikai hagyományból vettem át’. Ha egy szónak determinánsa és melléknévi jelzője van, az első megelőzi az utóbbit: Pokupit će tvoje bijelo platno ’Meg fogja venni fehér vásznadat’. A melléknév bővítményeként használt határozószó a melléknév előtt áll: Ljudi su ga upotrebljavali u sasvim druge svrhe ’Az emberek egészen más célokra használták’. A főnévi és a határozószói jelző a jelzett szó után helyezkednek el: Tišina nad Aljmašem ogromna je ’Aljmaš felett a csend hatalmas’, Vratio sam se na poziv odavde ’Itteni hívásra jöttem vissza’. ###### Szórend mondatrész kiemelésével Akármelyik mondatrészt ki lehet emelni erősebb hangsúlyozásával és máshová helyezésével, mint az a hely, amelyet akkor foglal el, amikor nincs kiemelve: - Amikor az állítmánynak van bővítménye, az alanyt úgy emelik ki, hogy az állítmány mögé helyezik, a bővítményt pedig az állítmány elé: Šunku donosi Slavko ’A sonkát Slavko hozza’; - Amikor nincs bővítménye, az állítmányt úgy emelik ki, hogy az alany elé helyezik: Uređuju željezničari ’Rendeznek a vasutasok’; - Amikor van bővítménye, az állítmányt úgy emelik ki, hogy a bővítmény mögé helyezik: Slavko Olgu prezire ’Slavko Olgát megveti’; - Névszói állítmány névszói részének a kiemelése a kopula elé helyezésével történik: Dug je život! ’Hosszú az élet!’; - Tárgyat úgy emelnek ki, hogy az állítmány elé teszik: Republikance vodi Stipa ’A republikánusokat vezeti Stipa’, Ova knjiga zlata vrijedi ’Aranyat ér ez a könyv’; - Határozót a mondat elejére helyeznek kiemelés céljából: Sa svakim nešto dijeliš ’Mindenkivel megosztasz valamit’; - Melléknévi jelző kiemelés céljából a jelzett szó mögé kerül: Ivina kuća ima pročelje visoko ’Ivo házának magas homlokzata van’. ###### A simulószók helye Az enklitikumok rendszerint közvetlenül a mondatuk első hangsúlyos szava mögött állnak: Mi te ništa ne pitamo ’Semmit sem kérdezünk tőled’, Vratio sam se u sobu ’Visszatértem a szobába’, Jeste li dobro putovali? ’Jól utaztatok-e?’. Állhatnak még mondatok közötti kötőszó után vagy más mellékmondatokat bevezető szók után, akkor is, ha ezek nem hangsúlyosak, kivéve az i ’és’ és az a ’meg, pedig’ kötőszókat: Neki su kolege već dobili upalu ... pa su ih operirali ’Egyes kollégák már gyulladást kaptak, és megműtötték őket’, Kako ste saznali da ću biti u Zagrebu? ’Hogyan tudtátok meg, hogy Zágrábban leszek?’, Nikada nisam znao gdje sam ’Sose tudtam, hol vagyok’. Ha több különféle enklitikus szó követi egymást, sorrendjük a következő: - a li partikula + segédige + személyes névmás: Pitam se da li ćete mu vi moći pomoći ’Azon tűnődöm, hogy tudni fogtok-e ti segíteni neki’; - személyes névmás + a je segédige: Vidio ga je samo jednom ’Csak egyszer látta (őt – hímnem)’; - más enklitikus segédige-alak + személyes névmás: Znao sam da ćete je potražiti ’Tudtam, hogy keresni fogjátok (őt – nőnem)’. Amikor két hangsúlytalan személyes névmást használnak egy mondatban, beleértve a visszahatót: - részes esetű + tárgyesetű: Dajte mi ga! ’Adjátok ide (nekem)!’, On joj se nasmješao ’Ő (hímnem) rámosolygott (a nőre)’; - részes esetű + birtokos esetű: Žao mi ga je ’Sajnálom (őt – hímnem)’; - birtokos esetű + tárgyesetű: Djeca su ga se nagledala ’A gyerekek megunták nézni (őt – hímnem)’. A proklitikumok helye a következő: - az elöljárók a velük alkotott határozó vagy jelző előtt: Pismo je držao u ruci ’A levelet a kezében tartotta’; - a kötőszók az előtt a szó előtt, amelyet az előző szóhoz kötnek, vagy annak a mondatnak az elején, amelyet más mondathoz kötnek: Plač i glad na sve strane ’Sírás és éhezés mindenütt’, Moram priznati da će i to biti lijepo ’Be kell ismernem, hogy ez is szép lesz’, Ako ga sretneš, pozdravi ga i od mene ’Ha találkozol vele, köszöntsd részemről is’; - a ne partikula a tagadott szó előtt: Ne marim ja za to ’Nem törődöm én ezzel’. Összetett igealakú állímány esetében a segédige követi a ne-t, egyetlen szót alkotva egyes segédige-alakokkal (lásd fentebb A tagadó mondat), de elválasztva a feltételes mód segédigéjétől: Kad bi se ljepota sastojala samo u veličini, onda se vodopadi ne bi mogli mjeriti sa Nijagarom ’Ha a szépszég csak a nagyságból állna, akkor a vízesések nem mérkőzhetnének a Niagarával’. ##### Mellékmondatok Az alábbiakban néhány olyan horvát mellékmondat szerkezeteit mutatjuk be, amelyek különböznek a magyar megfelelőiktől. A célhatározói mellékmondatnak több szerkezete lehetséges: - A legegyszerűbb a da kötőszós, melyben a mellékmondat állítmánya kijelentő mód jelen idejű: Izađe da se prošeta gradom ’Kimegy a városba sétálni’. - E mellékmondatnak a da kötőszóval feltételes módú is lehet az állítmánya: Možda sve ovo radim samo zato da bih pokazao svoju superiornost svijetu ’Lehet, hogy csak azért teszem mindezt, hogy megmutassam felsőbbrendűségemet a világnak’. - A kako kötőszóval az állítmány csak feltételes módban állhat: Kako se dječak ne bi ugušio, oni na poklopcu ostave otvor velik kao šaka ’Azért, hogy a fiú ne fulladjon meg, a fedőn tenyérnyi nagy nyílást hagytak’. - Van egy szerkezet a li szócskával is, ugyancsak feltételes módú állítmánnyal tagadó alakban, de nem tagadó jelentéssel: Ispuhujem dim cigarete u okno ne bih li ga barem malo zatamnio ’Az ablakra fújom ki a cigaretta füstjét, hogy legalább egy kicsit sötétítsem be’. A következményes mellékmondat állítmánya lehet kijelentő módú, mint a magyarban (Škola je tako dosadna da svi jedva čekamo svježi zrak, slobodu ’Az iskola olyan unalmas, hogy mindannyian várjuk a friss levegőt, a szabadságot’), de lehet feltételes módú is: Nisam ratnik da bih vjerovao u pobjedu ’Nem vagyok harcos, hogy higgyek a győzelemben’. A feltételes mellékmondat kötőszava lehet a magyar ’ha’-nak pontosan megfelelő ako, és állítmánya kijelentő mód jelen vagy jövő időben, valamint feltételes módban, de a kötőszó lehet kad(a) is, melynek fő jelentése ’amikor’: Kada bi zemlja bila ravna, vidio bih Afriku [...] ’Ha a Föld lapos lenne, látnám Afrikát [...]. A da kötőszó is lehetséges kijelentő módú állítmánnyal: Da ga čujem, mislim da bih umrla ’Ha hallanám (őt), azt hiszem, meghalnék’. Továbbá van a li partikulával szerkesztett feltételes mellékmondat is: Pišeš li, onda misli i na čitatelja ’Ha írsz, akkor gondolj az olvasóra is’. ##### Főnévi igenévvel kifejezett alárendelt cselekvés A választékos nyelvi regiszterben az alárendelt cselekvést főnévi igenévvel szokás kifejezni, akárhányszor lehetséges, általában akkor, amikor alanya ugyanaz, mint az alárendelő igéjé, és amikor ez utóbbi a következőket fejezi ki: - lelki állapotot: Pa kako se nije bojao doći ovako po danu ovamo? ’Hogy lehet az, hogy nem félt csak úgy idejönni nappal?’; - akaratot: On hoće spavati ’Aludni akar’; - az alárendelő ige alanyának a kötelezettségét: Danas moramo otići po onu cijev [...] ’Ma el kell mennünk az után a cső után [...]’; - bírást: Nije mogao izdržati ’Nem bírt kitartani’; - cselekvés kezdését vagy abbahagyását: Zašto sam – onako mlad – prestao pisati? ’Miért hagytam abba ilyen fiatalon az írást?’; - hozzáértést: Znale su mi mnoge noći oteti počinak ’Sok éjszaka tudta elrabolni tőlem a pihenést’; - próbálkozást: Pokušao sam pokrenuti udove ’Próbáltam megmozdítani a tagjaimat’. Ugyancsak a főnévi igenévvel fejezik ki a határozatlan alanyú alárendelt cselekvést, amikor az alárendelő ige személytelen, és kötelezettséget fejez ki. Ez a módja az általános, nem bizonyos személyre vonatkozó kötelezettség kifejezésének: Prije svanuća treba sakriti pušku ’Hajnal előtt el kell rejteni a puskát’, Valja spasavati obraz grada ’Illik megmenteni a város becsületét’. ## Szókészlet ### Örökölt szavak A horvát nyelvben megtalálhatók mindenféle területhez tartozó ősszláv szavak: svjet ’világ’, drvo ’fa’, jelen ’szarvas’, čovjek ’ember’, glava ’fej’, mali ’kicsi’, mjesto ’hely’, britva ’borotva’, lov ’vadászat’, pepeo ’hamu’, orati ’szánt’, krava ’tehén’, tkati ’sző’, stol ’asztal’, prag ’küszöb’, trgovati ’kereskedik’, put ’út’, boj ’harc’, otac ’apa’, misao ’gondolat’, plesati ’táncol’, crkva ’templom’ stb. ### Nyelvjárásokból származó szavak Mivel a horvát sztenderd nyelvváltozat alapja a sto nyelvjárás, a szavak többsége ebből származik, de magába foglal szavakat a többi nyelvjárásokból is, például a kukac ’bogár’ szót a kaj-horvátból, vagy a spužva ’spongya’ szót a csa-horvátból. ### Jövevényszavak Mint a nyelvek általában, a horvát is gyarapította szókészletét jövevényszavakkal. A horvát nyelv szókészletét elsősorban a szomszédos nyelvek befolyásolták, melyek közül az újlatin nyelvek nagyobb mértékben, mint más délszláv nyelvekét. Fennmaradtak a horvát nyelvben a ma már kihalt dalmát nyelvből származó szavak, például tunj ’tonhal’ és spužva ’spongya’. Olasz szavak is már a középkorban kerültek a horvát nyelvbe, főleg a tengerparti régiókban és a szigeteken. Ezek közül a sztenderd nyelvváltozatban ma is megvannak olyan szavak, mint barka ’csónak’, balkon ’erkély’, boća ’tekegolyó’. A későbbi korokban folytatódott ez a hatás olyan szavakkal, mint például banka ’bank’, valuta ’valuta’, novela ’novella’, kantautor ’énekes és zeneszerző’ stb. Még több olasz jövevényszó van a tengerparton és a szigeteken használt nyelvváltozatokban. A német nyelv előbb az ország kontinentális részén beszélt horvát nyelvre hatott. A sztenderdben 2 000-re becsülik a német jövevényszavak számát. Példák: cigla ’tégla, ’tetőcserép’, krumpir ’burgonya’, logor ’tábor’, šminka ’smink’. Ugyancsak Horvátország kontinentális részébe kerültek előbb magyar szavak, melyek közül a sztenderd nyelvbe például baršun ’bársony’, bunda, gumb ’gomb’, karika, kočija ’kocsi’. Az Oszmán Birodalommal való szomszédság török szavak bekerülését is okozta a horvát nyelvbe: boja ’szín’, budala ’hülye’, bunar ’kút’, čarapa ’harisnya’, čelik ’acél’, džep ’zseb’, jastuk ’párna’, kutija ’doboz’, majmun ’majom’, pamuk ’pamut’, rakija ’pálinka’, šećer ’cukor’. A 19. század vége felé szláv nyelvekből vettek át szavakat. Az oroszból például olyanokat, mint bodar ’erős’, dozvoliti ’megenged’, sujevjerje ’babona’, točan ’pontos’, vjerojatan ’valószínű’. Ugyancsak a 19. században a cseh nyelv szolgált szóforrásként, főleg a technikai és tudományos szaknyelvekben. Ezek közül fennmaradtak a mai nyelvben: dušik ’nitrogén’, vodik ’hidrogén’, vlak ’vonat’. A görög eredetű szavak főleg nemzetköziek, és nem kerültek közvetlenül a horvátba, de ilyenek is vannak, például ikona ’szentkép’ és livada ’kaszáló, legelő’. Példák eredetileg görög nemzetközi szavakra: amfora, bakterija, dinastija, filozofija, program, telefon, televizija. Ugyanez az esete a latin eredetű szavaknak is. A legrégebbiek az egyházi latinból származnak, és eredetileg görögök: anđeo ’angyal’, bazilika, euharistija, evanđelje ’evangélium’, katolik. A legújabbak nemzetközi szavak: doktor, formula, horor, humus, kontemplacija, memorija stb. A francia nyelvből is származnak szavak, például bife ’büfé’, bistro, grupa ’csoport’, meni ’menü’. A mai horvátban a legtöbb jövevényszó az angol nyelvből jön: film, gol, hardver, marketing, monitor, menadžer, tenk, sendvič, šou, vikend. A jövevényszavak között meg lehet különbözteni kategóriákat aszerint, hogy mennyire illeszkedtek be a horvát nyelvbe. Eszerint vannak: - olyan szavak, amelyeket már nem éreznek idegennek: anđeo, boja, šminka, vlak; - a nyelvbe alaktanilag jól beilleszkedő szavak, de amelyeket mégis idegeneknek ismernek – főleg latin, görög vagy angol eredetű nemzetközi szavak: program, memorija, gol; - a nyelvbe alaktanilag nem teljesen beilleszkedő szavak: - nem tipikus mássalhangzó-párra végződőek: bicikl, projekt; - olyan magánhangzóra végződő szavak, amelyekhez nem tipikusan adják hozzá az esetragokat: bife, bistro, meni, šou. ### Tükörszavak A horvát tükörszavak főleg idegen összetett szavak szó szerinti fordításai, amelyek a horvát szóösszetétel szabályait követik. Ilyen például lentebb, a Szóösszetétel szakaszban említett pravopis ’helyesírás’, amely tulajdonképpen a német Rechtschreibung és a francia orthographe tükörfordítása. Egyéb példák: vodopad (← voda ’víz’ + a padati ’esik’ ige töve, a német Wasserfall mintájára) ’vízesés’; kolodvor (← kolo ’kerék’ + dvor ’udvar’, vö. német Bahnhoff) ’pályaudvar’; kamenotisak (← kamen ’kő’ + tisak ’nyomás, nyomdászat’, vö. német Steindruck) ’kőnyomat’; neboder (← nebo ’ég’ + derati ’karcol’, vö. angol skyscraper) ’felhőkarcoló’. Nem összetett, hanem képzett tükörszó a tvrtka (← tvrd ’kemény’ + a -ka képző, vö. olasz firma) ’cég’. A tükörszó fogalom olykor csak egy, már a nyelvben meglévő szó új jelentésére (tükörjelentés) vonatkozik. Ilyen például a miš ’egér’ (← angol mouse), a számítástechnikában használt jelentésével. ### Szóalkotás A horvát nyelvben a szóalkotás főképpen képzéssel, szóösszetétellel és ennek a képzéssel való kombinációjával történik. #### Szóképzés Akárcsak a magyar nyelvben, a horvátban is a szóképzés nagyon termékeny, és nemcsak utóképzőkkel, hanem előképzőkkel is történik. ##### Utóképzők A leggyakoribb képzés utóképző hozzáadásával vagy kicserélésével történik. Ezzel a módszerrel alkotható: - főnév: - igéből: - cselekvésnév: izdavati ’kiad, publikál’ → izdavanje ’kiadás’, početi ’kezd’ → početak ’kezdés, kezdet’, šetati se ’sétál’ → šetnja ’séta’, događati se ’történik’ → događaj ’történet, esemény, ženiti se ’nősül’ → ženidba ’nősülés’; - cselekvőnév: slušati ’hallgat’ → slušatelj ’hallgató’, predavati ’előad’ → predavač ’előadó’, vladati ’uralkodik’ → vladar ’uralkodó’; - melléknévből: naivan ’naiv’ → naivnost ’naivitás’, pun ’tele’ → punoća ’teltség’, tuđ ’idegen’ → tuđica ’idegen szó’, pijan ’részeg’ → pijanstvo ’részegség, alkoholizmus’; - más főnévből: - elvont főnév: susjed ’szomszéd’ → susjedstvo ’szomszédság’; - cselekvőnév: zlato ’arany’ → zlatar ’aranyműves’, folklor → folkloraš ’népművészeti együttes tagja’; - lakosnév: Kanada → Kanađanin ’kanadai’, Indija → Indijac ’indiai’; - nőnemű főnév: šef → šefica ’főnöknő’, bog → boginja ’istennő’, kandidat → kandidatkinja ’női jelölt’; - kicsinyített főnév: brod → brodić ’hajócska’, soba → sobica ’szobácska’; - nagyobbított főnév: brod → brodina ’nagy hajó’; - melléknév: - főnévből: mir ’béke’ → miran ’békés’, društvo ’társadalom’ → društven ’társadalmi’, beton → betonski ’beton-, betonból való’, Amerika → američki ’amerikai’, miš → mišji ’egér-’, lipa ’hárs’ → lipov ’hárs-’; - igéből: plakati ’sír’ → plačljiv ’gyakran síró’, objasniti ’magyaráz’ → objašnjiv ’magyarázhato’, pisati ’ír’ → pisaći (stol) ’író(asztal)’; - határozószóból: tamo ’ott’ → tamošnji ’ottani’; - ige: - főnévből: karta ’kártya’ → kartati se ’kártyázik’, boja ’festék’ → bojiti ’fest’, mač ’kard’ → mačevati se ’karddal vív’, torpedo ’torpedó’ → torpedirati ’torpedóz’; - melléknévből: gladan ’éhes’ → gladnjeti ’éhezik’, kiseo ’savanyú’ → kiseliti ’savanyít’; - más igéből: gurati ’tol’ → gurkati ’tologat’, pjevati ’énekel’ → pjevuckati ’énekelget, dúdol’. Példa utóképzőkkel alkotott szócsaládra, melynek alapja a drvo ’fa’ szó, beleértve a már képzettekből tovább képzett szavakat is: - drvce ’fácska’ - drven ’fa-, fából való’ → drvenjara ’faház’ - drvar ’favágó’ és/vagy ’fát eladó ember’: - → drvarica ’favágó vagy fát hordó nő - → drvarnica ’fáskamra’ ##### Elvonás Jellemző a horvát nyelvre főnevek alakítása igékből való elvonásal. Példa: napadnem ’támadok’ (főnévi igenév napasti) → napad ’támadás’. ##### Előképzők Az előképzőkkel való szóalkotás kevésbé termékeny, mint az utóképzőkkel való, de mégis a szóalkotás fontos módszere. Az igék esetében az előképző-hozzáadásnak háromféle jellege van: - csak grammatikai, amikor az előképző csupán az igeszemléletet változtatja meg, lexikális jelentésbeli változtatás nélkül; - részben grammatikai, részben lexikális, amikor az igeszemléletet is, a lexikális jelentést is megváltoztatja (lásd fentebb Igeszemlélet); - csak lexikális. Más szófajok esetében az előképzős szóalkotás csak lexikális, olyan értelemben is, hogy nem viszi át a szót más szófajba. A legtöbb előképző elöljáróból származik, és vannak hangtani változataik attól függően, hogy milyen hangzóval kezdődik az alapszó. Előképzővel alkotható: - főnév: učenik ’tanuló’ → suučenik ’osztálytárs’, predsjednik ’elnök’ → potpredsjednik ’alelnök’ (Az előképző pod-, de itt a [d]-t zöngétleníti a [p].); - melléknév: - kicsinyítő előképzővel: gluh ’süket’ → nagluh ’kissé süket’, lud ’bolond’ → sulud ’kissé bolond’; - nagyobbító előképzővel: krasan ’szép’ → prekrasan ’nagyon szép’; - fosztó előképzővel: sretan ’boldog’ → nesretan ’boldogtalan’; - másféle: posljednji ’utolsó’ → pretposljednji ’utolsó előtti’ (pred- előképzó zöngétlenített [d]-vel); - névmás: tko ’ki’ → netko ’valaki’, nitko ’senki’; - ige: baciti ’dob’ → izbaciti ’kidob’, lijepiti ’ragaszt’ → odlijepiti ’leválaszt (vmit, ami le volt ragasztva)’, pljuvati → popljuvati ’ráköp’, dati ’ad’ → predati ’előad’, kazati ’mond’\> pretkazati ’előrelát, megjósol’, letjeti ’repül’ → uletjeti ’berepül’; - határozószó: lako ’könnyen’ → olako ’könnyelműen’, daleko ’messze’ → predaleko ’nagyon messze’, jučer ’tegnap’ → prekjučer ’tegnapelőtt’. ##### Elő- és utóképzővel való szóalkotás Ezzel a módszerrel egy időben illesztenek elő- és utóképzőt az alapszóhoz. Példák: - főnévből főnév: do- ’-ig’ + koljeno ’térd’ + -ica → dokoljenica ’térdharisnya’; - főnévből melléknév: bez- ’nélkül’ + voda ’víz’ + -an → bezvodan ’víztelen’; - főnévből ige: o- + bol ’fájdalom’ + -jeti → oboljeti ’megbetegszik’; - melléknévből ige: o- + bez- + hrabar ’bátor’ + -iti → obeshrabriti (két előképzős szó) ’bátortalanít’; - főnévből határozószó: po- + trbuh ’has’ + -ke → potrbuške ’hason(fekve/csúszva)’. #### Szóösszetétel A horvát nyelvben nagyon termékeny a szóösszetétel, akárcsak a magyarban. Lehetséges: - két szó közvetlen egymáshoz illesztése: duhan + kesa → duhànkesa ’dohányzacskó’; - egy magánhangzó (általában o) közvetítésével való összeillesztés: riba ’hal’ + o + lov ’vadászat’ → rȉbolōv ’halászat’. Az összetett szó alkotóelemei lehetnek: - főnév + főnév: duhankesa, ribolov; - főnév + melléknév: krvožedan ’vérszomjas’; - főnév + ige: dangubiti (← dan ’nap’ + gubiti ’veszít’) ’lopja a napot’; - számnév + főnév: dvostolica (← dva ’kettő’ + stolica ’szék’) ’kétszemélyes szék’, prvoborac (← prvi ’első’ + borac ’harcos’) ’forradalomban vagy háborúban elejétől fogva részt vevő harcos’; - számnév + számnév: dvadeset (← dva ’kettő’ + deset ’tíz’) ’húsz’; - ige + főnév: palikuća (← paliti ’gyújt’ + kuća ’ház’) ’gyújtogató’; - határozószó + melléknév: takozvani ’úgynevezett’; - határozószó + ige: zloupotrjebiti (← zlo ’rosszul’ + upotrjebiti ’használ’) ’visszaél vmivel’; - elöljáró + főnév: nizbrdo (← niz ’lefelé’ + brdo ’hegy’) ’hegyről lefelé’; - elöljáró + határozószó: udesno (← u ’-ba/-be’ + desno ’jobboldalt’) ’jobbra’; - elöljáró + névmás: zatim ’azután’. A fenti összetett szavakon kívül, amelyeken egyetlen hangsúly van, vannak kevésbé összeolvadt szavak is, amelyekben mindegyik alkotóelem megtartja a hangsúlyát. Ezeket kötőjellel írják: spȍmēn-plȍča ’emléktábla’, drùštveno-polìtičkī ’társadalmi-politikai’. #### Szóösszetétellel egybekötött képzés Ezzel a módszerrel szóösszetétel és utóképző-hozzáadás történik egyidőben. A szó alapja, a képzőn kívül, lehet: - melléknévi jelzős főnévi csoport: srednji vijek ’középkor’ → srednjovjekovni ’középkori’; - a fenti típusú helységnév → lakosnév: Stari Grad → Starograđanin; - főnév + ige: očigledan (← oči ’szemek’ + gledati ’néz’ + -an) ’nyilvánvaló’; - melléknév + főnév: oštrouman (← oštar ’éles’ + um ’ész’ + -an) ’éleseszű’; - névmás + főnév: ovozemaljski (← ova ’ez’ + zemlja ’föld’ + -ski) ’evilági’; - számnév + főnév: jednosmjeran (← jedan ’egy’ + smjer ’irány’ + -an) ’egyirányú’; - határozószó + főnév: malokrvan (← malo ’kevés’ + krv ’vér’ + -an) ’vérszegény’; - határozószó + ige: lakomislen (← lako ’könnyen’ + misliti ’gondol’ + -en) ’könnyelmű, meggondolatlan’. Ebbe a szóalkotási módszerbe tartoznak összetett szó + nulla utóképző típusúak is, azaz a második tagot olyan szótő teszi ki, amely egyedül nem használható. Példák: - főnév + igető: voda ’víz’ + voditi ’vezet’ → vodovod ’vízvezeték’; - melléknév + főnévtő: lijevi ’bal’ + ruka ’kéz’ → ljevoruk ’balkezes’; - határozószó + igető: pravo ’egyenesen’ + pisati ’ír’ → pravopis ’helyesírás’. ### A szókészlet-gyarapítási módszerekhez való hozzáállás A horvát sztenderd nyelvváltozat kialakításának során voltak olyan időszakok, amikor könnyebben fogadtak be jövevényszavakat, és olyanok, amikor nehezebben, de általában a nyelv sztenderdizálása során a jövevényszavak elleni fellépés volt a domináns. Ez a 17. századtól a 21.-ig észlelhető. Ez okozta azt, hogy a magyar nyelvújításhoz hasonló módszerekkel horvát elemekből értelmiségiek tudatosan alkottak szavakat, amelyek bekerültek a sztenderdbe, beleértve tükörszavakat is, mint a fent említett vodovod és pravopis szavak, vagy a Tükörszavak''' szakaszban idézettek. Ilyenek még a glazba ’zene’, tvornica ’gyár’, učionica ’osztályterem’, časnik ’tiszt’, povijest ’történelem’, knjižnica ’könyvtár’, proračun ’költségvetés’. A horvát nyelv sztenderdje és a szerbé közeledtek egymáshoz az első világháború előtt és után, majd a második világháború után. Ezekben az időszakokban a szerb nyelv hatására, amely könnyebben fogadta be a jövevényszavakat, ezekből több volt a horvátban is. A Független Horvát Állam (1941–1945) radikális „nyelvtisztító” politikát folytatott, és az ilyen szavakat horvát szavakkal helyettesítették, de a kommunista Jugoszláviában visszafogadták őket a horvátba. Példák ilyen szavakra: funkcionar ~ dužnosnik ’tisztviselő’; inventar ~ imovnik ’leltár’; propaganda ~ promidžba ’propaganda’; registar ~ upisnik ’jegyzék, iktatókönyv’; revers ~ primka ’nyugta’; telegraf ~ brzojav ’távíró’; telegram ~ brzojavka ’távirat’. A Horvát Köztársaság kikiáltása után (1991) a nyelvtisztításra való törekvés újra feléledt. A tendencia az, hogy helyettesítsék általában a szerb nyelvben használt szavakat, és különösen azokat, amelyek a volt Jugoszláviára emlékeztetnek, ezek között sok közös jövevényszót. Helyettük régebbi, a passzív szókészletben megmaradt horvát szavakat aktivizálnak. Például a fentiek közül újra használják a dužnosnik és a promidžba szavakat. További példák: armija ~ vojska ’hadsereg’; oficir ~ časnik ’tiszt’; kasarna ~ vojarna ’laktanya’; ambasador ~ veleposlanik ’nagykövet’; fronta ~ bojište, bojišnica ’front’; sekretar(ica) ~ tajnik (tajnica) ’titkár(nő)’. Ilyen jövevényszavak nem tűnnek mégis el egészen, de olykor a szópárok tagjai között gyengül a szinonímia azzal, hogy egymástól különböző területeken használják őket. Például az armija szót inkább idegen hadseregekre használják, a vojska szót pedig inkább a hazaira. Az ambasador többnyire idegen nagykövetre vagy képletesen használatos, a veleposlanik pedig Horvátország követeire. Sekretarica viszonylag gyakran a telefonska sekretarica ’üzenetrögzítő’ szókapcsolatban jelenik meg, miközben a tajnica szót inkább személyre használják. Általában a horvát sztenderd kerüli a jövevényszavakat, de a laikus beszélők nem tartják be automatikusan a normát. Például az angol jövevényszavak gyakoriak a fesztelen nyelvi regiszterben, de sokkal ritkábbak a választékosban. Helyettük horvát alkotott szavakat ajánlanak. Példák: boks ~ šakanje (← šaka ’ököl’) ’ökölvívás’; kompjutor, kompjuter ~ računalo (← računati ’számít’); link ~ poveznica (← povezati ’összeköt’) ’hiperhivatkozás’; hardver ~ sklopovlje (← sklop ’összeillesztés’); tenk ~ oklopnik (← oklop ’páncél’). Említésre méltó jelenség még a jövevényszó – horvát szó szinonimapárok együtt való használata szaknyelvi szövegekben, például nyelvészeti munkákban. Ilyen Barić 1997, amelyben majdnem minden nyelvészeti szakszót így használnak. Példák: akcent – naglasak ’hangsúly’, aspekt – vid ’igeszemlélet’, indikativ – izjavni način ’kijelentő mód’, ortografija – pravopis ’helyesírás’, prefiks – predmetak ’előképző’, prezent – sadašnje vrijeme ’jelen idő’. ### Az ún. „szerbizmusok”-hoz való hozzáállás Azokban az időszakokban, amikor a horvát nyelv távolodik a szerbtől, mint az 1991-es év utáni is, a nyelvtisztítás a szerb sztenderd szavakkal szemben is megnyilvánul, akár szláv eredetűek, akár jövevényszavak, amelyeket horvátok is használnak, de a horvát sztenderd nem fogadja el őket. Ilyenek például a bioskop – hr. kino ’mozi’, gas – hr. plin ’gáz’, izviniti se – hr. ispričati se ’elnézést kér’, lenjir – hr. ravnalo ’vonalzó’, nauka – hr. znanost ’tudomány’, učestvovati – hr. sudjelovati ’együttműködik’, vaspitati – hr. odgojiti ’nevel’. A horvát nyelvészek között nincs teljes egyetértés abban, hogy mely szavak szerbizmusok. Például a gvožđe ’vas’ szó szerbizmus Vladimir Anić és Jovan Ćirilov szerint, de nem az Vladimir Brodnjak szemében; vagy a ručak ’ebéd’ szó szerbizmus Ćirilov szerint, de nem az Brodnjak szerint. ## Példaszöveg Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából: „Sva ljudska bića rađaju se slobodna i jednaka u dostojanstvu i pravima. Ona su obdarena razumom i sviješću i trebaju jedna prema drugima postupati u duhu bratstva.”'' „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.” ## Egyéb további információk - Croatian Cyrillic Script (Horvát cirill írás). (Hozzáférés: 2018. június 2.) - Croatian Glagolitic Script (Horvát glagolita írás). (Hozzáférés: 2018. június 2.) - Croatian Old Dictionary Portal (Régi horvát szótárak portálja). (Hozzáférés: 2018. június 2.) - Horvát Nyelv és Nyelvészet Intézete. Croatian Language Repository. Croatian Language Corpus (Horvát nyelvi korpusz). (Hozzáférés: 2018. június 2.) - Horvát Nyelv és Nyelvészet Intézete. Hrvatski pravopis (Horvát helyesírás). (Hozzáférés: 2018. június 2.) - Horvát Nyelv és Nyelvészet Intézete. Iz povijesti hrvatskoga jezika (A horvát nyelv történetéből). (Hozzáférés: 2018. június 2.) - Horvát Nyelv és Nyelvészet Intézete. Struna. Hrvatsko strukovno nazivlje (Struna. Horvát terminológia). (Hozzáférés: 2018. június 2.) - Lorkovic, Tatjana. Croatia: Themes, Authors, Books. Dictionary and Language (Horvátország: témák, szerzők, könyvek. Szótár és nyelv). Yale University Library. 2009. (Hozzáférés: 2018. június 2.) - The Baska Tablet (A baškai kőlap). (Hozzáférés: 2018. június 2.)

Jazz (Queen-album)

A Jazz a brit Queen rockegyüttes hetedik stúdióalbuma. 1978. november 14-én jelent meg. Producerei az együttes tagjai, valamint Roy Thomas Baker voltak. Az 1970-es évekre a Queen világszerte ismert sztárzenekarrá nőtt, állandó szereplői voltak a bulvárlapoknak, amelyek rendre az együttes, és főleg Freddie Mercury botrányairól cikkeztek. A következő albumukkal tovább akarták vinni a pár éve megkezdett folyamatot, mely szerint egyszerűsítik az együttes megszólalását a korai bonyolult zenéjükhöz képest. Ennek ellenére producernek Roy Bakert, a korábbi túlprodukált hangzásuk kialakításában nagy szerepet vállaló veterán producert kérték fel. Baker hasznosította a más együttesekkel szerzett tapasztalatait a felvételek során, és közösen egy feszesebb tempójú, kevésbé túlhangszerelt, ugyanakkor zeneileg rendkívül sokszínű anyagot vettek fel. A felvételek teljes egészében külföldön zajlottak, rengeteg nézeteltéréssel és veszekedéssel, valamint rendszeres éjszakai mulatozással. A lemezt a maga idejében meglehetősen negatívan fogadták a kritikusok, elmarasztalták a dalok minőségét, az együttes hozzáállását, mely szerint csak a haszonszerzés fontos nekik, nem a művészet – híressé vált Dave Marsh kritikája a Rolling Stone-ban, amelyben fasisztának nevezte az együttest. Az albumot és a dupla A-oldalas „Fat Bottomed Girls”/„Bicycle Race” kislemezt megbotránkoztató módon reklámozták: ötven meztelenül kerékpározó nő részvételével versenyt rendeztek, lefilmezték és lefényképezték a versenyt, a filmet videóklipként, a képeket pedig a borítóba rejtett posztermellékletként használták fel (Amerikában mindkettőt cenzúrázták). Mindazonáltal napjainkban sokkal enyhébben ítélik meg a kritikusok, sőt, egyesek az együttes egyik legjobb lemezének tartják. ## Háttér Az együttes az 1970-es évek közepétől egyre slágeresebb zenét játszott, és ezzel párhuzamosan egyre népszerűbb lett világszinten is. Az 1977-ben megjelent News of the World album, és az arról megjelenő „We Are the Champions”/„We Will Rock You” kislemez nemzetközi siker volt, még Amerikában is sikerült feltörniük. A lemez szándékosan spontánabb, rockorientáltabb volt az elődeinél, mert az együttes véleménye szerint egy egyszerűbb albumot könnyebben megért a közönség, és ezáltal sikeresebb lehet. Ezúttal teljesen önállóan, producer nélkül dolgoztak, illetve a régóta ismert egykori hangmérnök, Mike Stone volt a társproducerük. További változás volt a környezetükben, hogy közös megegyezéssel szakítottak John Reid produkciós cégével (a menedzser időhiány miatt nem tudta egyszerre a Queen és Elton John ügyeit intézni), és ettől kezdve az együttes ügyeit saját cégeik, a Queen Music Ltd., a Queen Productions Ltd. és a Queen Films Ltd. közbeiktatásával tulajdonképpen önmaguk intézték. A menedzser az együttes minden ezután befolyó jogdíjából öt százalékos részesedést kapott. Ezekre az időkre a hírnevükkel párhuzamosan az együttest körülvevő botrányok is megsokasodtak. Míg Brian May gitáros és John Deacon basszusgitáros visszafogott családi életet éltek, addig Roger Taylor dobos és Freddie Mercury énekes az éjszakai élet ismert alakjai, a bulvársajtó állandó szereplői voltak. Mercury különösen kitűnt ebben, ekkorra már elég gazdag volt ahhoz, hogy bármit megtegyen, amihez kedve volt, és meggondolatlan szavait gyakran idézték az újságok. Ekkoriban szakított egykori barátnőjével, Mary Austinnal, és kialakult körülötte egy meleg barátokból álló társaság, akikkel gyakran éjszakákon át mulatozott. 1977-ben Tony Stewart újságíró riportot készített vele, és az NME hasábjain egy gúnyos cikket jelentetett meg, amelyben kigúnyolta az énekes balettimádatát és hozzáállását a szórakoztatóiparhoz. Stewart később azt nyilatkozta, hogy Mercury nagyon lekezelő volt vele az interjú során, és hogy „elvesztette a realitásérzékét”. Ettől kezdve Mercury és az együttes tagjai nagyon elutasítóak lettek az újságírókkal szemben, és legendásan bizalmatlanná vált a kapcsolatuk a médiával, de a sajtó sem kedvelte az együttest. ## Felvételek A lemez felvételei 1978 júliusában kezdődtek. Szívesen dolgoztak volna újra együtt Mike Stone-nal, mert a hosszú évek közös munkái után már az együttes ötödik tagjának tekintették, de ő magánügyei miatt nem tudott időt szakítani a közös munkára. Ekkor döntöttek úgy, hogy újra egykori producerüket, az együttes hangzásának kialakításában nagyban szerepet vállaló Roy Thomas Bakert kérik fel producernek. Baker volt a producere a The Cars nevű new wave együttes debütáló albumának, amely jelentős kereskedelmi és kritikai siker lett, ezért May elmondása szerint hatalmas önbizalommal tért vissza, mintha csak azt mondaná: „két hét alatt összeraktam a lemezt, és mekkora siker lett!” Az együttes a News of the World spontánabb hangzását akarta továbbvinni anélkül, hogy egyértelmű folytatást készített volna. A The Cars albumán Baker a korábbi stílusával ellentétben az erőteljes ének mellé minimalista hangszeres játékot rendelt – ezt a technikát akarták hasznosítani a Jazzen is. Az 1978-ban bevezetett új adózási törvények úgy hozták, hogy az adózók az adó nagy részétől mentesülhettek, ha csak az év egy kisebb hányadában tartózkodnak Angliában. Ezt sok más együttessel együtt a Queen is kezdettől fogva kihasználta, ezért ettől kezdve az albumaikat nagyrészt, vagy teljes egészében külföldön vették fel. Első alkalommal dolgoztak külföldi stúdióban, és azt gondolták, hogy ezúttal kevesebb lesz a konfliktus a stúdióban, mint az eddigi albumaiknál. „De ugyanúgy veszekedtünk, mint azelőtt mindig” – mondta May, – „csak a kiváltó okok voltak mások”. 1991-ben a gitáros ezt mondta erről az időszakról egy interjúban: „Egy ideig utáltuk egymást. Néhányszor otthagytam az együttest – tudod, csak egy napra. Elmegyek, és nem jövök vissza! – kiáltottam.” A legtöbb probléma forrása a szerzőség kérdése volt, minden szerző a maga dalait akarta látni a lemezen és a kislemezeken, illetve a saját maga által jónak vélt megoldásokat erőltette a felvételek során. Ahogy Mercury megjegyezte, olyanok voltak a stúdióban, mint „négy harcoló kakas”. „Abban az időszakban teljesen elmerültünk a saját dolgainkban, és utáltuk azt, amit a másik csinál” – mondta May. – „Hogy őszinte legyek, akkoriban semmit sem toleráltunk, ami túlesett a látókörünkön.” A felvételeket a svájci Montreux városában, a Mountain Studiosban kezdték el. Ekkor dolgoztak először ezen a helyen, és nagyon megtetszett nekik a környék nyugalma, ezért később meg is vették a stúdiót, és több lemezüket itt vették fel. Furcsa módon a stúdióban a vezérlőszoba más emeleten volt a felvevőteremhez képest (a legtöbb stúdióban egy plexiüveg választja el azt a két termet), és a producer csak a hangszórókon tudott kommunikálni az együttessel. Mercurynak nem tetszett ez a megoldás, mert megszokta, hogy látja a producer arckifejezését is, ezzel árnyalva, hogy mi a véleménye az éppen felvett részekről, ezért zárt rendszerű kamerarendszert telepíttettek a termekbe, hogy láthassák egymást. A felvételek szüneteiben sok időt töltöttek az éves Montreux Jazz fesztiválon, ami végül a lemez címét is ihlette. A felvételek egy pontjánál áttelepültek a franciaországi Nizza városa mellett található Super Bear stúdióba. Szokás szerint a dalok egy részét már hozták a stúdióba, a másik részét a felvételek során írták meg, különböző forrásokból merítve inspirációt. Mercury például a nizzai hotelszoba ablakán kitekintve megpillantotta az éppen arra haladó Tour de France versenyt, és ez adta az ötletet a „Bicycle Race” című dalhoz. May a „Fat Bottomed Girls” című dalt Mercuryra gondolva írta: „ez van, ha van egy nagyszerű énekesed, aki szereti a nagy hátsójú lányokat és fiúkat”. Egy alkalommal, amikor Montreux-ban vihar volt, May hirtelen ötlettől vezérelve kirakott a szabadba egy felvevő készüléket, és rögzítette vele a mennydörgés hangját, amelyet később a „Dead on Time” című dal végére vágott. Az album borítóján, a közreműködők között meg is említették: thunderbolt courtesy of God (azaz „mennydörgés Isten jóvoltából”). Baker 1982-ben, amikor visszaemlékezett erre az időszakra, azt mondta: „az egész sokkal kevésbé a dalokról szólt, inkább a helyi éjszakai életről. Minden áldott este lementünk abba a sarki klubba, ahol a legcsodálatosabb sztripperek voltak, befejeztük a felvételt tizenegy órakor, megnéztük a táncosnőt, majd újra visszamentünk a felvételekhez.” ## Zenei stílus A Jazz az együttes egyik zeneileg sokszínű albuma, ahol több elemző szerint a négy különböző stílusú dalszerző már-már elrontja az összhatást. Az együttes két fő dalszerzője ekkor még mindig Mercury és May volt, előbbi öt, utóbbi négy dalt írt a lemezre, mögöttük elmaradva Taylor és Deacon két-két dallal képviseltették magukat (a kritikusok általában az utóbbi kettő dalait marasztalták el legjobban). A lemez hangzása némileg hasonlít Baker korábbi munkájára a The Cars együttessel: hideg és letisztult, nagy formátumú kórussal és összezsúfolt hangszereléssel. A dalok nagy része megszokott módon elektromos gitár és zongora kettősére alapul: May kivétel nélkül mindenhol a saját készítésű Red Special gitárján játszott, Mercury pedig – a tizenhárom dalból hatban – egy Steinway hangversenyzongorán zongorázott. A bevezető „Mustapha” Mercury szerzeménye, igen furcsa módon indítja az albumot, mert a dal javarészt értelmetlen halandzsából, összefüggéstelen arab és angol nyelvű mondatrészekből áll, nehéz hangszeres kísérettel. A „Fat Bottomed Girls” May szerzeménye, dübögő lábdobja, nyers gitárriffje, és részben a capella előadott éneke egyfajta country utánérzést kölcsönöz neki. A furcsának tartott, erősen szexuális tartalmú szövegét May azokra a lányokra gondolva írta, akik „a színpad mögött tartják az emberben a lelket. A gruppik és hasonlók.” A „Jealousy” csendes zongoraballada Mercurytól, amely egy féltékenységtől megtört emberről mesél, aki próbálja túlélni a megpróbáltatásait. A dalban May egy „öreg és olcsó” Hairfred akusztikus gitáron játszott; leszedte az eredeti húrlábat, és keményfa húrlábbal helyettesítette, majd a fém érintők anyagából kis darabkákat rögzített a húrok és a húrláb közé, amitől a gitár a szitáréhoz hasonló hangot adott. A „Bicycle Race” Mercury dala, első pillantásra egyszerűnek tűnő, de valójában igen bonyolult hangszerelésű és akkordmenetű dal. A közepén elhangzik egy instrumentális közjáték, ahol több különböző hangmagasságú és hangzású biciklicsengő szólal meg. Szövege több popkulturális utalást tartalmaz, például a Watergate-botrányra, vagy a Cápa és a Star Wars című filmekre. Jim DeRogatis szerint a biciklizés metafora a szexre. Az „If You Can’t Beat Them” Deacon vidám hangulatú pop-rock dala, amely egy összeesküvésről mesél egy régi mondáson keresztül: „ha nem tudod legyőzni őket, csatlakozz hozzájuk”. A „Let Me Entertain You” Mercury gyors hard rock szerzeménye, melyben arról a vágyáról énekel, hogy bármilyen eszközzel a közönséget akarja szórakoztatni. A „Dead on Time” May kompozíciója, az egyik leggyorsabb, legagresszívebb dal, amelyet az együttes valaha felvett. A dalszöveg egy férfiról mesél, aki kifut az időből, értelem nélküli életét a sietség tölti ki, egészén a haláláig. Az „In Only Seven Days” Deacon szerzeménye, könnyed, akusztikus gitárral és zongorával kísért popdal. Egy férfiról szól, aki nyaralása során hét nap alatt szerelembe esik – a szöveg napról napra meséli el a történteket. A dalban Deacon ritmusgitározott. A „Dreamer’s Ball” May lassú, a századelőt idéző, szinte dzsesszes szerzeménye. A szövegben a mesélő a szerelmével eltöltött csodálatos éjszakáról mesél, amely az álmukban folytatódik tovább. A „Fun It” Taylor szerzeménye. Bár funk-szerű stílusával előrevetítette az együttes későbbi hangzását, általánosságban mégis az album leggyengébb dalának tartják buta szövege és kevésbé igényes hangszerelése – például az elektronikus dob – miatt. A „Leaving Home Ain’t Easy” May akusztikus dala, amelyet ő maga énekelt el. Arról mesél benne, milyen nehéz elhagynia az otthonát és a szeretteit, amelyre azonban életmódja miatt gyakran rákényszerül. A „Don’t Stop Me Now” Mercury gyors tempójú, vidám hangulatú dala, amelyben a hedonista életmódjáról (mások szerint szexuális energiáiról) énekel. A „More of That Jazz” Taylor szerzeménye, amelyet ő maga énekelt, és a legtöbb hangszeren ő is játszott, például maracast csörgetett. A végén az album több másik dalából hallható részlet. ## Megjelenés A lemez első kislemeze a dupla A-oldalas „Fat Bottomed Girls”/„Bicycle Race” lett, amely 1978. október 13-án jelent meg. A kritikusok fanyalogva fogadták, az NME szerint „a Queen beint a sajtónak”, más kritikusok a „Fat Bottomed Girls”-t szexistának nevezték. Több furcsa botrány övezte a megjelenését. A „Bicycle Race”-hez készítettek egy videóklipet, amelyben ötven meztelen nő részvételével bicikliversenyt rendeztek a londoni Wimbledon stadionban. A kislemez borítóján egy versenyző nőről készült kép szerepelt, ami Amerikában akkora ellenérzést váltott ki, hogy muszáj volt a későbbi kiadásokon fehérneműt retusálni a képre. Az eset jelentősen megtépázta az együttes hírnevét, az újságok gúnyolódtak rajtuk – az NME leközölt egy hátulról készült fényképet Mercuryról „Fat Bottomed Queen” aláírással –, a rajongók pedig megdöbbentek. „Ezzel elveszítettük hallgatóink egy részét” –mondta később May. – „Azt mondták, »Hogy tehettétek ezt? Nem illik a spirituális oldalatokhoz.« Én azonban azt mondom erre, hogy a testiség éppolyan része az embernek, mint a spirituális vagy intellektuális oldal. Nem kérek bocsánatot. Minden zene csak kerülgeti a nemiség témáját, némelyik elég közelről. A miénk nem. A mi zenénkben vagy sugalljuk, vagy félig tréfásan utalgatunk, de mindig ott van.” A kislemez Angliában a tizenegyedik, Amerikában a huszonnegyedik helyet érte el a slágerlistán. Október 31-én, Halloween napján, az együttes nagyszabású partit adott, így ünnepelve az album felvételeinek elkészültét. Az ünnepség később híressé és hírhedtté, az együttes történetének egyik leginkább vitatott pontjává vált. A partit a New Orleans-i Fairmont Hotelban tartották, mintegy négyszáz meghívottal (az együttes sajtósát még azzal is megbízták, hogy járjon végig a francia negyed klubjaiban, és szedjen össze „minden elérhető nyomoroncot”), rendkívül extravagáns környezetben. Az együttes mindkét kiadója, az EMI és az Elektra képviselőit is meghívták. Évek elteltével sem teljesen tisztázott, hogy mi igaz a híresztelésekből, mindenesetre az elkövetkezendő hetekben a sajtó beszámolt róla, hogy a vendégek szórakoztatására sztriptíz táncosokat, tűznyelőket és kígyóbűvölőket hozattak, a pezsgős tálcákat félmeztelen pincérnők szállították, és egy sötét szobát is kialakítottak, hogy a cégvezetők elvonulhassanak a gruppikkal. Mark Mehler, a Circus magazin tudósítója így írt az eseményről: „Hirtelen megjelent egy csapat sztriptíztáncos. Közönséges, nagyseggű nők, kígyóbűvölők, transzvesztiták, mindenféle bizarr figura virágfüzérrel a nyakában, és elkezdtek peckesen föl-alá járkálni... Három hájas fekete nő vékony tangabugyiban riszálta magát, egy másik pedig azzal szórakoztatta a hápogó nagyérdeműt, hogy cigarettát dugott az erre a célra legritkábban használt egyik testnyílásába.” Jelentések szerint a mulatság összesen 200 ezer fontba került. Az évek folyamán a legenda csak növekedett, olyan híresztelések kerültek napvilágra, hogy hermafrodita törpék és meztelen iszapbirkózó lányok is jelen voltak, nyílt orgia zajlott, valamint, hogy tálcákon előre kikészítették a kokain csíkokat, és azt kínálgatták körbe. Bob Mercer, az EMI osztályvezetője is cáfolta a törpékről és a kokainról szóló híreszteléseket. Taylor később azt mondta, hogy az utóbbi túlzó állítások nem igazak, bár sok minden, amit híresztelnek, valóban meg is történt. Nem túl meggyőzően így cáfolta a kokaint felszolgáló törpéket: „Nem igaz. Vagy ha igen, és semmit sem láttam belőle. Egyébként lehet, hogy megtörtént.” Maga az album 1978. november 14-én jelent meg, és a botrányokhoz mérten jól fogyott. Angliában hamar, a második héten elérte a második helyet a listán, de ugyanilyen gyorsan ki is került a legjobb tíz közül. Ettől függetlenül már előrendelésben több mint 300 ezer font hasznot hozott a kiadónak, ezért aranylemez lett. Amerikában a botrányok miatt rosszabbul szerepelt, mint az együttes albumai az utolsó években: a legjobb helyezése a hatodik volt, és viszonylag hamar, huszonhét hét után lekerült az eladási listáról. Még abban az évben platinalemez lett, ami egymillió példány feletti eladást jelent. Mindazonáltal 1979 márciusában a Billboard magazin elemzésében csalódást keltőnek nevezték, amiért csak kétmillió példányban kelt el, a megjósolt öt-hétmillió helyett. A Nielsen SoundScan felmérései szerint Amerikában 1991 és 2006 között mindössze 176 ezer példányban kelt el. Még az 1977-es európai turnéjuk során látogatott el May és Taylor a Checkpoint Charlie-hoz, hogy megnézzék Kelet-Berlint. Taylor akkor látta meg azt a graffitit a berlini falon, amely az ihletet adta az album borítójához. A belső borítón a Mountain Studiosban az együttes felszereléséről készült fénykép volt látható, ezen tizennégy gitár, két dobfelszerelés, egy hangversenyzongora és egy nagy gong szerepelt. Volt még egy kihajtható nagy poszter is a borítóban, amely a meztelen kerékpáros nőkről készült csoportképet ábrázolta. Amerikában ebből probléma lett, ezért az ottani későbbi kiadásokban már csak egy kupon volt, amellyel igény esetén meg lehetett rendelni a posztert. A kiadó csalódott volt a borító miatt és nem örült a címnek sem, mert féltek, hogy a vásárlók azt hiszik, hogy az együttes a dzsessz felé fordult, és ez esetleg visszaveti a vásárlókedvet. 1979\. január 26-án – jóval szolidabb felhajtás mellett – megjelent a második kislemez, a „Don’t Stop Me Now”. A sajtóban jóval pozitívabb kritikákat kapott (a Record Mirror Mercury énekhangját dicsérte, a Daily Mirror pedig potenciális slágernek tartotta), az angol slágerlistán a kilencedik, Amerikában a csalódást keltő nyolcvanhatodik helyet érte el. 1978 októbere és decembere között Amerikában, 1979 januárja és májusa között Európában és Japánban zajlott az album támogató turnéja. Az együttes egyre nagyobb arénákban, egyre monumentálisabb színpadképpel és megvilágítással játszott, elvesztve a közvetlen kapcsolatot a közönséggel, viszont a nagyobb kapacitás miatt több volt a bevétel is. Sokan kritizálták az egyre nagyobbá, mechanikusabbá váló, „arctalan” előadásokat, ennek kompenzálására Mercury igyekezett a közönséget még inkább belevonni az előadásba, gyakori együtténekléssel és társalgással, amelynek a rajongók örültek. Nagy visszhangot váltott ki az 1978. november 16-ai koncert a New York-i Madison Square Gardenben, ahol a „Fat Botomed Girls” előadása közben kilenc meztelen nő jelent meg a színpadon és vette körbe Mercuryt. A sajtó felkapta az esetet: „Milyen messzire tud elmenni a Queen, mire az emberek rájönnek, hogy nem csak a bicikliző szépségek meztelenek?” – kérdezte a Rolling Stone. ## Kritikai fogadtatás Megjelenésekor javarészt elmarasztaló és rosszindulatú kritikák érték. Negatívan írt róla az NME – „ha vannak siket rokonaid, karácsonyi ajándékként megvehetnéd nekik ezt a gyenge Gilbert & Sullivan-utánzatot” – és a Sounds is – „szeretném éppúgy kedvelni a Queent, mint a hetvenes évek elején, de lehetetlen”. Robert Christgau közepesre értékelte, megjegyezte, hogy „a címe ellenére nem teljesen undorító”, és hogy a „Bicycle Race” még vicces is. Dave Marsh, a Rolling Stone kritikusa később hírhedtté való, egészen rosszindulatú kritikáját így összegezte: „Bármit állítanak, a Queen nem csak azért van itt, hogy szórakoztasson. Ez az együttes elérte, hogy tisztán látszódjon, ki a felsőbbrendű és ki az alsóbbrendű. Himnusza, a »We Will Rock You« egy harci induló: »nem te ringatsz el minket, mi ringatunk el téged«. Valóban, a Queen lehet az első fasiszta rockzenekar. Az egésztől csodálkozás fog el, hogyan viselheti el bárki is ezeket a szerencsétleneket és a szennyes ötleteiket.” (Nem sokkal később, az 1979-es Rolling Stone Album Guide kiadványban már enyhült Marsh véleménye, a Jazzt „egy újabb bombasztikus bohózatnak” nevezte.) Mitchell Cohen, a Creem magazin írója is nagyon rossz véleménnyel volt a lemezről: „Még mindig megvetem a Queent, de a Jazzen hallható zene annyira abszurd és unalmas, tele buta ötletekkel és másolt attitűddel, hogy lehetetlen komolyan venni. [...] Talán azt hiszik, hogy vicces ez a leplezetlen leereszkedés és az operai manírok, [...] de számomra egyáltalán nem az.” Az amerikai Billboard magazin jóval kedvezőbben írt róla, megjegyezte, hogy Roy Thomas Baker visszatérésével a lemez a Queen korábbi munkáit idézi, hogy a dalok ismét feszegetik a stílusbeli határokat, és a mások által sokat szidott „Fat Bottomed Girls” és „Bicycle Race” dalokat a lemez legjobbjainak nevezte. A visszatekintő kritikák már jóval pozitívabbak, és bár ugyanúgy megosztja a kritikusokat, többen mégis az együttes egyik legjobb lemezének tartják. 1991-ben Jim Farber, az Entertainment Weekly kritikusa az újra kiadott albumot B+ jelzéssel értékelte: „Jazz, vagy inkább csillám, ahogy tetszik. Tartalmazza a szörnyen nevetséges „Fat Bottomed Girls”-t.” 1994-ben a Q magazin négy csillagosra értékelte a lehetséges ötből, és azt írta róla: „a Jazz meglepően jó. [...] valóban nagyszerű dalokkal, Mercury színpadias stílusában...” 2004-ben a Rolling Stone Album Guide kritikájában mindössze két csillagot kapott a lehetséges ötből, mint az együttes hanyatlásának kezdetét jelző album. 2006-ban Jim DeRogatis a Chicago Sun-Times hasábjain kedvező kritikát írt róla: „A Jazz még ma is zsigeri és izgalmas erőfeszítés, legfőképpen a tiltott örömökre való célozgatásai miatt. [...] egyértelmű szexuális energia fut keresztül a tizenhárom számon, és mindegyikben több dallam van, mint amennyi más együttesek egész albumán [...] Bár a punk-megszállott angol kritikusok lehúzták a megjelenésekor, utólag mégis úgy tűnhet, hogy a Queen azzal, hogy kitartott a saját szokatlanul egyedi és változatos víziója mellett, sokkal inkább megtestesítette a „punk” hozzáállást, mint a stílus sok akkori divatos követője.” Stephen Thomas Erlewine, az AllMusic írója négy csillagosra értékelte a lehetséges ötből. Erlewine szerint az együttest valóban megrészegítette a siker, de az önhittség, ami a News of the World albumon is jelen volt, itt a legnagyobb összetartó erőt jelenti a dalok között. William Ruhlmann kritikus ezt írta róla 1995-ben: „A kereskedelmi sikereik ellenére a Queen albumai „találat és elhibázás” ügyek, minden előrelépést (News of the World) látszólag egy visszalépés követ (Jazz). Hogy a címe mire utal, az sosem volt egyértelmű, és bár a „Bicycle Race”/„Fat Bottomed Girls” kislemeze kisebb sláger volt, mégsem tartozik az együttes emlékezetes erőfeszítései közé. Ezután elérkezett az ideje az új irányvonalnak, amelyre a Queen szerencsésen rátalált a The Game albumon.” ## Az album dalai ## Közreműködők Jacky Gunn és Georg Purvis alapján. Queen - Brian May – elektromos gitár, háttérvokál, akusztikus gitár, ének - Freddie Mercury – ének és háttérvokál, zongora - John Deacon – basszusgitár, akusztikus és elektromos gitár - Roger Taylor – dob, ének és háttérvokál, ütőhangszerek, elektromos gitár, basszusgitár Produkció - Queen – producer - Roy Thomas Baker – producer - Geoff Workman – hangmérnök - John Etchells – hangmérnök - Queen – borítóterv ## Helyezések és eladások Album Eladási minősítések Kislemezek ## Kiadás

Mindaugas litván nagyfejedelem

Mindaugas (kb. 1203 – 1263 ősze) Litvánia első ismert nagyfejedelme és első – és egyetlen megkoronázott – királya. Származása, ifjúsága, hatalomra jutásának módja ismeretlen; egy 1219-es szerződésben már tekintélyes fejedelemként, 1236-ban pedig már a litvánok uralkodójaként említik. Az 1230-as és 1240-es években délkeleti irányban terjeszkedett. 1250-ben vagy 1251-ben, amikor állama belső problémákkal küszködött, felvette a római katolikus vallást és szövetséget kötött a litvánok régi ellenségével, a Livóniai Lovagrenddel. 1253 nyarán Litvánia királyává koronázták; alattvalói száma elérte a 300–400 ezret. Uralkodása alatt elkezdte kiépíteni az államszervezetet, de le kellett küzdenie rokonai és a többi fejedelem ellenállását. Államát délkelet felől az Arany Horda tatárjai is támadták. 1261-ben felmondta szövetségét a Livóniai Lovagrenddel és feltehetően visszatért pogány vallásához. 1263-ban unokaöccse, Treniota és Daumantas fejedelem a fiaival együtt meggyilkolta őt bosszúból, mert utóbbi feleségét erővel magához vette. Az utókor csak a 19. század végén és a 20. században kezdte a litván állam megalapítójaként tisztelni. Jelentős tettei közé sorolják a tatár előrenyomulás megállítását, Litvánia nemzetközi elismertetését és nyugati orientációját. Megkoronázásának napja (július 6.) nemzeti ünnep Litvániában. Mindaugas volt Litvánia egyetlen királya. Bár Jagelló után a litván nagyfejedelmek többségét lengyel királlyá is koronázták, a két cím különálló maradt. ## Származása és nevének eredete Mindaugas uralkodásáról a legfontosabb korabeli források a német Livóniai verses krónika (Livländische Reimchronik) és az orosz Ipatyjev-krónika. Mindkettőt a litvánok ellenségei írták, így hangnemük elfogult (különösen az orosz krónika) és pontatlanok is, hiányoznak belőlük az események időpontjai és helyszínei. A Livóniai verses krónika például 125 verssort szentel a koronázás leírásának, de nem említi, hogy hol vagy mikor történt. Fontos forrás a király megtéréséről és koronázásáról szóló pápai bulla is. Maguk a litvánok semmilyen korabeli írásos emléket nem hagytak ránk Mindaugasról (kivéve néhány rendeletet, amivel birtokokat adományoznak a Livóniai Lovagrendnek, de ezek eredetisége vitatott). A forráshiány miatt a király személyét vagy uralkodását illetően sok a megválaszolatlan kérdés. Az egyik ilyen kérdés Mindaugas származása és családfája. A 16–17. században írt Bychowiec-krónika a római eredetű Polemonidákra vezeti vissza a litván fejedelmek családfáját, de állításait megcáfolták. Születésének idejét 1200 körülre teszik, de erős bizonyíték ezt sem támasztja alá. A Livóniai verses krónika azt írja apjáról, hogy egy nagy fejedelem (ein kunic grôß) volt, de nevet nem említ; a későbbi krónikák szerint apját Ryngoldnak hívták. Az 1219-es szerződés szövege megemlíti bátyját, Dausprungast és annak fiait (Mindaugas unokaöccseit), Tautvilast és Gedvydast. Volt két nővérük is, egyik Szamogitia fejedelméhez, Vykintashoz, a másik Danyiil Romanovics halicsi fejedelemhez ment feleségül. Vykintas és fia, Treniota fontos szerepet játszott a későbbi hatalmi harcokban. Mindaugasnak legalább két felesége volt: egy testvérpár, akik közül az egyiket Mortának hívták, a másik [neve nem ismert] Daumantas Nalsani fejedelem felesége, Agna, akit Morta (Marta?) temetésén Mindaugas elragadott. Lehetséges, hogy volt korábbi felesége is, mert Vaišelga nevű fia és lánya (aki Svarnhoz, a későbbi nagyfejedelemhez ment feleségül) már felnőtt volt, amikor Morta gyermekei még kicsik voltak. Két másik fiát, Ruklyst és Rupeikist vele együtt meggyilkolták. Elképzelhető, hogy több gyermeke is született, de a krónikások azokról nem adtak hírt. Nevének pontos formája is vita tárgya volt. A korabeli források sok, saját nyelvük szerint eltorzított formában írták le a nevét: latinul Mindowe; németül Mindouwe, Myndow, Myndawe, Mindaw; lengyelül Mendog, Mondog, Mendoch, Mindovg; oroszul pedig Mindovg, Mindog vagy Mindovh formák ismertek. Mivel életéről az orosz források tudósítanak legrészletesebben, a nyelvészek ezeket tartják legmegbízhatóbbnak Mindaugas eredeti litván nevének rekonstruálásában. A leggyakoribb orosz forma a Mindovg, amit litvánul Mindaugasnak vagy Mindaugisnak lehet átírni. Kazimieras Būga litván nyelvész 1909-es tanulmányában javasolta az -as toldalék használatát, és álláspontja azóta általánosan elfogadott. A Mindaugas kéttagú név, részei a min és a daug, melyek a "daug menąs" (sok bölcsesség) vagy "daugio minimas" (sok hírnév) kifejezésekre vezethetőek vissza. ## Hatalomra jutása thumb\|Kora középkori földvár (Šeiminyškėliai), feltételezések szerint itt volt Mindaugas székhelye, Voruta A 13. század elején a litvánok számos törzsre oszlottak és mindegyiknek megvolt a maga független fejedelme. Egymás közötti kapcsolataikat a közös vallás és szokások, kereskedelem, rokonság, közös hadjáratok jellemezték. A 12. században megjelentek a térségben a nyugat-európai kereskedők és hittérítők, akik 1201-ben a lettek földjén megalapították Riga városát. A kereszteslovagok balti hódításait ideiglenesen megakasztotta 1236-os vereségük a saulei csatában, de a fegyveres lovagrendek továbbra is komoly fenyegetést jelentettek. Miután a mongolok megdöntötték a Kijevi Ruszt, a litvánok földjén is mindennapossá váltak a tatár betörések. Az első egyértelmű bizonyíték arra, hogy a balti törzsek egyesítették erőiket a külső fenyegetéssel szemben, a Halics-Volhíniai fejedelemséggel kötött 1219-es szerződésük. A szerződést litván részről húsz fejedelem és egy özvegy fejedelemasszony írta alá, közülük öten elsőbbséget élveztek a többi tizenhat előtt. Fiatal kora ellenére Mindaugas, valamint bátyja, Dausprungas is a tekintélyes ötök közé tartozott, vagyis feltehetően örökölték pozíciójukat. Tizenhét évvel később a Livóniai verses krónika már egész Litvánia urának nevezi, de nem egyértelmű, hogyan jutott el odáig. A kijevi krónikák szerint több fejedelmet meggyilkoltatott vagy száműzött, köztük saját rokonait is. A brit történész, Stephen C. Rowell megfogalmazása szerint hatalomra jutása "az ismerős módszerekkel, házasság, gyilkosság és fegyveres hódítás révén történt". Az 1230-as, 1240-es években Mindaugas megerősítette és kiterjesztette hatalmát a szomszédos balti és szláv területekre. A térséget ekkoriban eluralták a fegyveres konfliktusok; míg a litvánok Kurlandban a németekkel csatáztak, a mongolok 1240-ben elpusztították Kijevet, 1241-ben feldúlták Lengyelországot és felgyújtották Krakkót, (majd csatlakoztak a Magyarországot pusztító Batu kánhoz). A saulei csatában aratott győzelem megállította ugyan a teuton lovagok előrenyomulását, de a balti tengerparton tovább terjeszkedtek és megalapították Memel (Klaipėda) városát. Mivel északon és nyugaton a németek útját állták, Mindaugas kihasználta a kijevi állam összeomlását és délkelet felé terjeszkedett, elfoglalva Navahrudak, Hrodna, Vavkaviszk városokat, valamint a Polocki Fejedelemséget, bár az ezekért a városokért folyó csatákról a krónikák nem adnak hírt. A Gusztinyai krónika szerint 1246-ban Navahrudak templomában ortodox rítus szerint felvette a keresztséget; ennek ellenére később politikai okokból újból megkeresztelkedett, ezúttal katolikusként. 1239-ben fiát, Vaišelgát bízta meg az újonnan meghódított, Fekete Ruténiának nevezett terület kormányzásával. 1248-ban elküldte unokaöccseit, Tautvilast és Edivydast, valamint sógorát, Vykintas szamogitiai fejedelmet Szmolenszk meghódítására, de nem jártak sikerrel. 1249-ben megpróbálta megszerezni unokaöccsei és Vykintas birtokait, mire kitört a belháború. ## Királlyá koronázása thumb\|IV. Ince pápa bullája Litvánia püspökének közvetlenül Róma alá rendeléséről, valamint Mindaugas megkeresztelkedéséről és koronázásáról Tautvilas, Edivydas és Vykintas szövetségét támogatták a nyugat-litvániai szamogétok, a Livóniai Lovagrend, Danyiil halicsi (aki felesége révén volt rokona a lázadóknak) és Vaszilkó volhíniai fejedelem is. A két orosz fejedelem elfoglalta Fekete Ruténiát és elűzte Vaišelgát. Tautvilas a németek szövetségéért cserébe Rigába ment és ottani érsek megkeresztelte. 1250-ben a lovagrend betört Litvániába és végigpusztította Mindaugas támogatóinak földjeit. Mindaugas igen nehéz helyzetbe került, egyszerre támadták északról és délről és gondolnia kellett a megmaradt területein fellángoló lázadás lehetőségére is. Sikerült azonban kihasználnia a lovagrend és a rigai érsek közötti konfliktust és gazdag ajándékaival megbékítette Andreas von Stierland nagymestert, aki még mindig neheztelt Vykintasra a saulei vereség miatt. 1250-ben vagy 1251-ben Mindaugas beleegyezett abba, hogy felad bizonyos nyugat-litvániai területeket és megkeresztelkedik, ha cserébe a pápa elismeri királynak. IV. Ince örömmel fogadta a mongolok határvidékén létrejövő új keresztény királyságot; cserébe Mindaugas a segítségét kérte a lovagrenddel és a rigai érsekkel szembeni konfliktusában. 1251. július 17-én a pápa kiadott két bullát: az egyikben utasította Kulm püspökét, hogy koronázza Mindaugast Litvánia királyává, nevezzen ki egy litván püspököt és építtessen egy katedrálist, a másikban pedig kinyilvánította, hogy a litván püspök nem a rigai érsek, hanem közvetlenül a Szentszék alá lesz rendelve. Mindaugas megkeresztelkedésének pontos időpontja nem ismert. Vele együtt kereszténnyé lett felesége, két fia és udvartartása is; Ince pápa később úgy írt hogy a király alattvalóinak sokasága is megkeresztelkedett. A koronázás előkészületei és az egyházi hivatalok létrehozása két évet vettek igénybe. A belháború közben folytatódott; 1251 nyarán Tautvilas és megmaradt szövetségesei megtámadták Vorutát, melyet Mindaugas emberein kívül a lovagrend számszeríjászai is védtek. A támadás meghiúsult, a lázadók pedig visszavonultak Tviremet várába (talán Tverai). 1251-ben vagy 1252-ben meghalt Vykintas, Tautvilas pedig a halicsi fejedelemmel egyesítette erőit. ## A Litván Királyság Mindaugast és feleségét, Mortát 1253 nyarán koronázták meg. Heinrich Heidenreich kulmi püspök felügyelte a ceremóniát, a koronát pedig Andreas Stirland adta át. Július 6. ma az államiság napja (Valstybės diena) Litvániában. Az Edvardas Gudavičius litván történész által támogatott fenti dátum ellenére, a koronázás pontos időpontja és helye ismeretlen. A következő nyolc évben az országban viszonylagos nyugalom honolt. A király arra használta ki a békét, hogy megszervezze állama intézményrendszerét és folytassa keleti terjeszkedését. Megerősítette hatalmát Fekete Ruténiában, Pinszkben és a Daugava-folyónál fekvő fontos kereskedelmi központban, Polockban. Békét kötött Haliccsal és lányát férjhez adta Danyiil fejedelem fiához, Svarnhoz (aki később maga is litván nagyfejedelem lesz egy időre). Megerősítette kapcsolatait a nyugati keresztény országokkal és a Szentszékkel. 1255-ben IV. Sándor pápa engedélyezte számára hogy fiát is litván királlyá koronázza. Elkezdték megszervezni a királyi udvart, a közigazgatás rendszerét és a követségeket, valamint bevezették az ezüstpénzt. Mindaugas támogatta egy vilniusi katedrális építését is, a melyet feltehetően a mai székesegyház helyén emeltek. Közvetlenül koronázása után Mindaugas nyugat-litvániai birtokokat (Szamogitia egy részét, Nadruvát és Dainavát) adományozott a Livóniai Lovagrendnek, bár itteni fennhatósága még mindig bizonytalan volt. Lehetséges, hogy 1255 után további adományokat is juttatott a német lovagoknak, de a történészek egy része az erre vonatkozó okleveleket hamisítványnak tekinti; a király olyan területeket is átadott, amelyeknek nem volt birtokában, a tanúk felsorolása és a pecsétek sem szabályosak. Mindaugas és Danyiil fejedelem 1255-ben kiegyeztek, Fekete Ruténiát Danyiil fia, Roman kapta meg. Mindaugas fia, Vaišelga ortodox rítus szerint megkeresztelkedett, szerzetesnek állt és kolostort alapított. Tautvilas azzal engesztelte ki, hogy rábízta Polock kormányzását. 1258-ban vagy 1259-ben Berke, az Arany Horda kánja Burundáj vezetésével hadat küldött a litvánok ellen és megparancsolta a halicsi fejedelemnek, hogy csatlakozzon hozzájuk. A novgorodi első krónika szerint a litvánok vereséget szenvedtek, bár olyan nézet is van, hogy a támadás összességben erősítette Mindaugas helyzetét. Az Ipatyevi krónika egy mondata szerint Mindaugas Vorutában védte meg magát rokonai támadása ellen, két másik forrás is említi "a várát". Voruta helye máig ismeretlen, pedig jelentős történészi és régészeti erőfeszítések történtek udvara helyszínének megtalálására. Legalább tizennégy különböző helyszínt feltételeztek eddig, köztük Kernavėt és Vilniust. ## Meggyilkolása thumb\|300px\|A Litván Nagyfejedelemség terjeszkedése a 13-15. században A lovagrend arra használta a litván királlyal kötött szövetségét, hogy kiterjessze hatalmát Szamogitiára. Mindaugas 1252-ben beleegyezését adta a memeli vár felépítéséhez. A teuton lovagok új rendszerét azonban a lakosok nehezen viselték. Kereskedőik csak a lovagrend által kinevezett közvetítőkön keresztül gyakorolhatták mesterségüket, megváltoztak az örökösödési törvények, korlátozták költözési és házasodási jogaikat. A baltiak 1259-ben fellázadtak és a skuodasi, majd 1260-ban a durbei csatában súlyos vereséget mértek a lovagokra. Kitört a livóniaiak, majd közvetlenül ezután a poroszok felkelése, amely 14 évig tartott. Látva a lovagrend gyengeségét, és unokaöccse, Treniota biztatására, Mindaugas felmondta a szövetséget a németekkel. Áttéréséből nem származott annyi előnye, mint tervezte. Elképzelhető, hogy Mindaugas ezután visszatért pogány isteneihez. Megtérését a mai történészek eleve tisztán taktikai jellegűnek tartják. Hitehagyásának lehetősége két, majdnem korabeli forráson alapul: XXII. János pápa 1324-ben úgy írt, hogy Mindaugas visszatért eltévelyedéséhez, a Halics-volhíniai krónika szerint pedig folytatta pogányságait, áldozott az isteneknek, elégette a halottakat és nyilvánosan végzett pogány szertartásokat. Utóbbi állítások hitelességét megkérdőjelezi, hogy Volhínia ekkoriban háborúban állt a litvánokkal. IV. Kelemen pápa viszont a jóemlékezetű Mindaugasról (clare memorie Mindota) ír 1268-ban, kifejezve sajnálkozását meggyilkolása miatt. A litvánok mindenesetre nem kívánták felvenni a kereszténységet és uralkodójuk megtérése a későbbiekben nem gyakorolt nagy hatást rájuk. A nemesség és a köznép többsége pogány maradt, a király nem követelte meg tőlük a keresztelkedést. A vilniusi katedrális helyére is pogány templom került és a király megtéréséből adódó diplomáciai előnyök elvesztek. A keresztényeket és a vegyes házasságokat azonban megtűrték. Az uralkodó belső ellenfelei újból mozgolódni kezdtek. Tautvilas és a fia Konstantin felvette a kapcsolatot Alekszandr Nyevszkijjel egy Mindaugas-ellenes szövetség létrehozásáról, ami végül is sikertelennek bizonyult. Eközben Treniota a lovagrendellenes szamogitiai felkelés egyik vezéralakjává vált, harcosaival megtámadta Cēsist, eljutott az észt partvidékre és még Mazóviában is harcolt a németek ellen. Terve az volt, hogy fellázítja valamennyi balti népet, hogy litván vezetéssel elűzzék a keresztény elnyomóikat. Befolyása egyre nőtt, miközben Mindaugas keleti hódításaival volt elfoglalva, és sereget küldött Brjanszk alá. A Livóniai verses krónika szerint Mindaugas szemére vetette Treniotának, hogy nem keres szövetségeseket a lett és észt népek között. Ekkor történt, hogy Mindaugas felesége, Morta meghalt, a király pedig annak nővérét elszakította férjétől, Daumantas nalšiai fejedelemtől, hogy maga vegye őt feleségül. Daumantas és Treniota ezután 1263 őszén bosszúból meggyilkolták Mindaugast és két fiát. A hagyomány szerint a királyt Aglonában ölték meg. Pogány szokás szerint lovával együtt temették el. Mindaugas halála után Litvánia káoszba süllyedt, a következő hét év nagyfejedelmei – Treniota, veje Svarn és Mindaugas fia, Vaišelga – erőszakos halált haltak. Az ország csak 1270 után, Traidenis trónra lépésével stabilizálódott. ## Emlékezete thumb\|left\|Mindaugas emlékére vert mai pénzérme A 19. századi nemzeti ébredés koráig Mindaugas kétes hírnévvel bírt a litván történetírásban. A pogány hagyomány őrzői szemére hányták hitehagyását, a keresztények pedig nem tartották őszintének megtérését. Gediminas nagyfejedelem éppen csak utal rá, Vytautas pedig egyáltalán nem említi. Utódakat nem hagyott hátra és nem voltak rokoni kapcsolatai a Litvániát egészen 1572-ig uraló Gediminas-dinasztiával sem. A vilniusi egyetem egy 17. századi rektora őt tette felelőssé a Lengyel–Litván Unió bajaiért ("elvetették a litvánok közt a belső viszály magvait"). Egy 20. századi történész "a litván állam szerkezetének szétdúlásával" vádolta meg. Az életét feldolgozó első monográfiát (Die Litauer unter dem König Mindowe bis zum Jahre 1263) csak 1909-ben jelentette meg Jonas Totoraitis. Az 1990-es években tette közzé Edvardas Gudavičius kutatásainak eredményét a koronázás pontos dátumáról, melyet aztán nemzeti ünneppé nyilvánítottak. 2003-ban koronázásának 750. évfordulóját a vilniusi Mindaugas-híd felavatásával, fesztiválokkal és koncertekkel ünnepelték. Mindaugas a főszereplője Juliusz Słowacki 1829-es drámájának, a Mindowe-nek. A 20. századi irodalmi művek közül szerepel a lett Mārtiņš Zīverts Vara c. tragédiájában (1944), Justinas Marcinkevičius Mindaugas c. drámakölteményében (1968), Romualdas Granauskas Bikaáldozat (Jaučio aukojimas, 1975) és Juozas Kralikauskas Mindaugas c. műveiben (1995). ## Fordítás

Dürrakhioni csata

A dürrakhioni csatát 1081. október 18-án vívták az I. Alexiosz Komnénosz vezette bizánci erők a dél-itáliai normann grófság Robert Guiscard által parancsnokolt csapataival. A Bizánchoz tartozó Illíria székhelye, Dürrakhion (ma Durrës) városa melletti ütközet normann győzelemmel végződött. Miután a normannok meghódították Dél-Itáliát, VII. Mikhaél bizánci császár (ur. 1071–1078) fia eljegyezte Robert Guiscard lányát. Amikor Mikhaélt elűzték a trónról, Robert ezt ürügyül használta fel Bizánc balkáni birtokainak meghódítására. 1081-ben csapatai ostrom alá vették Dürrakhiont, bár flottája vereséget szenvedett a velencei hajóhadtól. A néhány hónappal korábban hatalomra jutott Alexiosz Komnénosz október 18-án rátámadt az ostromlókra. A csata kezdetén a varég zsoldosokból álló bizánci jobbszárny megfutamította a vele szemben állókat, de mikor üldözni kezdték a normannokat, elszakadtak a főerőktől, és egyre nagyobb veszteségeket szenvedtek. A támadásuk kifulladt, és végül megsemmisítették őket. Ezután a normann derékhadnak is sikerült legyőznie és megfutamítania a bizánci főerőket. A győzelem után Robert Guiscard 1082 februárjában elfoglalta Dürrakhiont, majd a szárazföld belseje felé vonulva megszállta Macedónia és Thesszália nagy részét. Ezután azonban el kellett hagynia a Balkánt, mert szövetségesét, VII. Gergely pápát megtámadta IV. Henrik német-római császár. Robert a fiát, Tarantói Bohemundot tette meg görögországi seregének vezérévé. Ő eleinte sikereket ért el a bizánciak ellen, de Alexiosz végül Larissza mellett döntő vereséget mért rá, így hódításaikat feladva vissza kellett vonulnia Itáliába. ## Előzmények A franciaországi Normandiából először 1015-ben érkeztek normannok Dél-Itáliába, a bizánciak ellen küzdő lombard urak zsoldosaiként. A földbirtokokat szerző normannok 1054-ben már a pápa seregeit is legyőzték a civitatei csatában, és rákényszerítették, hogy elismerje dél-itáliai fennhatóságukat. 1059-ben a pápa a Hauteville családból származó Robert Guiscard-t Apulia, Calabria és Szicília hercegévé nevezte ki, bár az előbbi két régió nagy része bizánci, Szicília pedig szaracén kézen volt. 1071-re Robert és öccse, Roger elfoglalta Barit is, az utolsó bizánci birtokot Itáliában. A következő évben megdöntötték a Szicíliai Emirátust és meghódították egész Szicíliát. 1073-ban VII. Mikhaél bizánci császár követséget küldött hozzá, és fia, Konsztantinosz számára feleségül kérte Robert Guiscard lányát, Helenát. Helena el is utazott Konstantinápolyba, ám 1078-ban Niképhorosz Botaneiatész megdöntötte Mikhaél hatalmát, és a normann hercegnő elvesztette esélyét a császárnéi koronára. Robert ezután azzal az ürüggyel, hogy rosszul bántak lányával, megtámadta a Bizánci Birodalmat, de az inváziót egy itáliai felkelés miatt el kellett halasztania. 1081 elejére Robert összegyűjtötte minden fegyverfogható emberét, akiket megfelelően felszerelt. Eközben egy követet is küldött Konstaninápolyba, hogy megfelelő elbánást követeljen lányának és megnyerje ügyének a bizánci főparancsnokot (domesztikosz tón szkholón), Alexiosz Komnénoszt. A követ összebarátkozott Alexiosszal, aki hamarosan megbuktatta Niképhoroszt, és maga ült a császári trónra. Amikor a követ visszatért Itáliába, biztosította Robertet Alexiosz békés szándékairól, a herceg azonban nem akart békét. Fiát, Bohemundot előreküldte az előőrssel, hogy szálljanak partra a mai Albániában, majd rövidesen maga is követte őt a derékhaddal. ## A háború kezdete A normann hadsereg 1081 májusának végén 150 hajóval (közte 60 lószállítóval) kelt át a tengeren. A sereg 20 ezer katonából, közte 1300 normann lovagból állt. A hajóhad Avalonában érte el a bizánci területet; itt a bizánciakkal ellenséges viszonyban lévő raguzai hajók csatlakoztak hozzájuk. Robert elhagyta Avalonát és Korfura hajózott, ahol a kis létszámú helyőrség megadta magát. Miután megfelelő hídfőre tett szert, ahová az itáliai erősítések biztonságban megérkezhettek, egyenesen Illíria legnagyobb városa és székhelye, Dürrakhion felé indult. A jól megerősített város egy hosszú és keskeny félszigeten feküdt, melyet a szárazföldtől mocsár választott el. Guiscard a félszigetre vonult, és tábort ütött a város falai előtt. A Dürrakhionba igyekvő normann flotta azonban viharba került és néhány hajó elsüllyedt. A normann invázió hírére Alexiosz császár követeket küldött Domenico Selvo velencei dózséhoz, hogy kereskedelmi jogokért cserébe segítségét kérje. A velenceiek, akik egyáltalán nem tartották kívánatosnak, hogy az Otrantói-szoros teljes egészében normann ellenőrzés alá kerüljön, flottájukkal délre hajóztak, és sikerült meglepniük a Bohemund irányítása alatt lévő hajóhadat. A normannok vitézül küzdöttek, de tengeri csatákban járatlanok voltak, és a tapasztalt velencei hajósok a „tengeri kikötő” alakzat és görögtűz alkalmazásával szétszórták hajóikat. A velenceiek ezután behajóztak a dürrakhioni kikötőbe. ## Dürrakhion ostroma Robertnek nem vette kedvét a flotta balszerencséje, és nekikezdett Dürrakhion ostromának. A városi helyőrség kapitánya a tapasztalt Georgiosz Palaiologosz volt, akinek a császár megparancsolta, hogy mindenképpen tartson ki, míg összegyűjti az ellentámadáshoz és a város felmentéséhez szükséges erőket. Időközben megérkezett a bizánci flotta, és csatlakozva a velenceiekhez, ismét megfutamította a normannok hajóit. Robert katapultjai, ballisztái és egyéb ostromeszközei ellenére Dürrakhion egész nyáron át kitartott. A bizánci katonák több alkalommal kitörtek a városból, egyszer Palaiologosz egész nap egy nyílheggyel a koponyájában harcolt, egy másik alkalommal pedig sikerült lerombolniuk a normannok ostromtornyát. A normann táborban járvány tört ki, Anna Komnéné szerint tízezer katona halt meg, köztük 500 lovag. Ennek ellenére az ostromlottak helyzete – főleg a normannok ostromgépei miatt – egyre romlott. Üzenetük Alexioszt Szalonikiben érte, ahol összegyűjtötte csapatait. A császárnak kb. húszezer katona állt rendelkezésére. Mintegy ötezer főt a macedóniai és trákiai tagmák tettek ki, ehhez jött még körülbelül 1000 fős elit excubitor és vestiaritai egység, 2800 manicheus, thesszáliai lovasok, balkáni sorozott katonák, örmény gyalogosok; ezenkívül 2000 szeldzsuk és 1000 frank zsoldos, a varég testőrség 1000 katonája és a szeldzsuk szultán által küldött 7000 török segéderő. Alexiosz kivonta katonáit a keleti határról, veszélyeztetve a birodalom biztonságát egy esetleges török támadás esetén. ## A csata A bizánci hadsereg Szalonikiből Dürrakhion felé indult, és október 15-én a város közeli Kharzanész folyónál táborozott le. A császár haditanácsán részt vett Georgiosz Palaiologosz is, akinek sikerült kiszöknie az ostromlott városból. A főtisztek többsége, köztük a városparancsnok, az óvatosság mellett érvelt, rámutatva, hogy az idő a császárnak dolgozik. Alexiosz azonban abban bízott, hogy sikerül hátulról meglepnie az ostromló normannokat, azért Dürrakhionnal szembeni dombra vezényelte csapatait és felkészült a másnapi csatára. Robert Guiscard-t felderítői időben értesítették a császár megérkezéséről, és október 17-én este átvitte katonáit a félszigetről a szárazföldre. Látva, hogy a meglepetés nem sikerült, Alexiosz megváltoztatta tervét. Hadseregét három részre osztotta, a balszárnyat Gregoriosz Pakourianoszra, a jobbszárnyat Niképhorosz Melisszenoszra bízta, a derékhadat pedig megtartotta magának. A normannok jobbszárnyát Giovinazzo grófja, balszárnyát Bohemund parancsnokolta, míg középen maga Robert harcolt. A bizánci gyalogság előtt a varégok fedezete alatt egy erős íjászcsapat lőtte az ellenséget, míg a két hadsereg közel nem ért egymáshoz. Robert ekkor egy lovascsapatot küldött, hogy támadást imitálva összezavarják a varégok sorait, de őket az íjászok megfutamították. A normannok jobbszárnya váratlanul rárontott arra a pontra, ahol a bizánci balszárny és közép találkozott és ahol a varégok balszárnya állott. A varégok állták a támadást, míg a bizánci balszárny – köztük a császár elit egységei – rátámadtak a normannokra, akik rövid időn belül menekülésre fogták, és csak a tengerparton gyűjtötte őket egybe Rober Guiscard felesége, a páncélba öltözött Salernói Sikelgaita. Eközben a derékhadak és a másik szárny kisebb csatározásokkal és kitörésekkel próbálgatták az ellenséget. A normann jobbszárny összeomlása után a varégok – többnyire súlyos csatabárdokkal felfegyverzett angolszászok, akik a normann hódítás után elhagyták Angliát – üldözőbe vették a lovon menekülő normann lovagokat, ám hamarosan elszakadtak a főerőktől és teljesen kifulladtak. Robert lándzsás és számszeríjas egységeket küldött rájuk, súlyos veszteségeket okozva. A megmaradt varégok Mihály arkangyal templomába menekültek, amit rájuk gyújtottak, és valamennyien ott vesztek. Georgiosz Palaiologosz kitört az ostromlott Dürrakhionból, de tényleges segítséget nem tudott nyújtani a bajba került bizánci hadseregnek. A helyzet fordultát látva a császár vazallusa, Konstantin Bodin dukljai király és a szeldzsuk segédcsapatok megfutamodtak. A normann nehézlovasság ekkor rohamozta meg a balszárny nélkül maradt bizánci derékhadat, előbb megfutamítva könnyűgyalogosait, majd kisebb csapatokra oszolva betört a bizánci hadrendbe, amely erre menekülni kezdett. Az őrizetlenül hagyott bizánci tábor a normannok kezére került. Alexiosz és testőrsége addig védekezett, amíg a túlerő menekülésre nem kényszerítette őket. A testőreitől elszakadt császár megsebesült a homlokán és sok vért vesztett, de végül sikerült eljutnia Ohridba, ahol összegyűjtötte serege maradékát. A modern történészek elemzése szerint bár Alexiosz jó stratéga volt, katonái fegyelmezetlenül a megfutamodó ellenség után eredtek, ami a bizánci katonai előírás durva megsértése volt. A császár a páncélos nehézlovasság rohama ellen sem talált megfelelő megoldást, amely szinte ellenállás nélkül ütötte át a bizánci vonalakat. ## Következmények Alexiosz részéről az ütközet súlyos vereséggel zárult, a történész Jonathan Harris szerint „minden szempontból olyan súlyossal, mint a manzikerti csata”. Mintegy ötezer katonát vesztett, köztük a varég testőrség többségét. A normann veszteségek nem ismertek, de azok sem lehettek alacsonyak, mert mindkét szárnyuk megfutott. A csatát részükről az akkor még újdonságnak számító kopjás nehézlovas roham döntötte el. Georgosz Palaiologosz a csata után nem tudott visszatérni a városba, és csatlakozott a császár főerőihez. A dürrakhioni fellegvár védelmét a velenceiek, a városét pedig az albán Komiszkortész vette át. 1082 februárjában Dürrakhion elesett, miután egy velencei (vagy amalfi) polgár megnyitotta a kapukat a normannok előtt. A normannok ezután szinte egész Észak-Görögországot jóformán ellenállás nélkül meghódították. Kasztoriában Robert üzenetet kapott, hogy Dél-Itália fellázadt, valamint IV. Henrik német-római császár Rómában ostromolja a normannok szövetségesét, a pápát. Alexiosz 360 ezer aranyat fizetett Henriknek, aki bevonult Itáliába és ostrom alá vette Rómát. Robert Guiscard Itáliába sietett, balkáni hadseregét Bohemundra bízva. A pénzzavarba kerül Alexiosz elkoboztatta a templomok kincseit, és Szalonikiben új hadsereget állított fel. Bohemund azonban kétszer is megverte a császár seregeit, előbb Árta, majd Ioannina mellett. A normannok ekkor már egész Macedónia és majdnem teljes Thesszália birtokában voltak. Larissza alatt azonban a hétezer szeldzsuk által segített bizánci hadsereg győzelmet aratott, és a demoralizált, rosszul fizetett normannok visszaözönöltek az Adria partjára és visszatértek Itáliába. Alexiosz eközben adómentességet és egy konstantinápolyi kereskedőkolóniát adományozott a velenceieknek, akik cserébe visszafoglalták Dürrakhiont, és Korfut és visszaszolgáltatták a birodalomnak. Az itáliai normannok minden balkáni hódításukat elvesztették. ## Fordítás

Thomson-híd

A Thomson-híd (más néven Kelvin-híd vagy Thomson-féle kettős híd) elsősorban nagyon kicsi ellenállások (kb. 0,001 mΩ – ~25 Ω) mérésére alkalmas áramköri elrendezés. William Thomson találta fel, a Sir Charles Wheatstone által 1843-ban továbbfejlesztett Wheatstone-híd módosításával. Thomson-hídban mérik be a nagyon kis értékű ellenállásokat, így az interpoláló szelencéket, söntellenállásokat, normálellenállásokat, etalon-ellenállásokat. A Thomson-híd kiküszöböli a hozzávezetésekből származó, a bekötőhuzal ellenállásából adódó mérési pontatlanságokat, amiket az okoz, hogy a mérendő érték és a bekötőhuzal ellenállása összehasonlítható nagyságú, esetenként a bekötőhuzal ellenállása nagyságrendekkel nagyobb. A mérés minden esetben négyvezetékes méréssel történik, ahol két vezeték az áramhozzávezetést szolgálja, míg a másik kettő a galvanométer bekötésére szolgál a potenciálpontok közötti feszültség méréséhez. A Thomson-híddal sikerült az 1 Ω értékű normálellenállásból az 1:10, 1:100 arányban való mérésekkel fokozatosan az 1/1000 és az 1/ Ω-os normálellenállást leszármaztatni, a normálellenállásokhoz megkövetelt megbízhatósággal. ## Szükségessége Egyéb mérési módszerek esetén (például Wheatstone-híd) a bekötővezeték ellenállása hozzáadódik a mérendő R_x ellenálláshoz. A szabványos mV zsinórpár ellenállása 0,035 Ω. Ez kis ellenállások mérésénél már nem elhanyagolható. A Thomson-híd szakszerű használatával ez a hiba kiküszöbölhető. A Wheatstone-hidat 1833-ban Samuel Hunter Christie találta fel, majd 1843-ban Sir Charles Wheatstone fejlesztette tovább és terjesztette el. William Thomson felismerve ennek kis értékű ellenállások mérésénél okozott hibáit, megalkotta a bekötővezetékek által okozott hibát kiküszöbölő hidat, melyet Kirchhoff és Gustav Hansemann fejlesztett tovább. Az így módosított hidat már 1890 előtt gyártották. ## Jelentősége A Thomson-híddal sikerült az 1 Ω értékű normálellenállásból az 1:10, 1:100 arányban való mérésekkel fokozatosan az 1/1000 és az 1/ Ω-os normálellenállást leszármaztatni, a normálellenállásokhoz megkövetelt megbízhatósággal. Nagyobb, de műszaki célokra még jó kielégítő bizonytalansággal 10⁻⁶ Ω is mérhető ezzel a hídkapcsolással. Tájékoztatásul a legkisebb normálellenállás 0,0001 Ω értékű, amelynek tényleges ellenállását 0,01–0,02%-áig ismerhetjük. ## Elve A kapcsolás elve az, hogy az R_x ismeretlen és az R_n ismert ellenállást sorba kapcsolják, mintegy a főáramkört alkotva, és azokon viszonylag nagy egyenáram folyik. Az I áram nagyságát az áramkorlátozó ellenállással (R_t) lehet beállítani. A két ellenállás definíciós pontjára kapcsolják a négy nagyobb ellenállásból (R₁, R₂, R₃, R₄) összeállított mellékáramkört, így az ismeretlen R_x ellenállást öt ismert ellenállásból állapítják meg. Mechanikai kényszer biztosítja, hogy az ellenállások változtatása során is érvényes legyen ez az egyenlet: ${R_1 \over {R_3}}={R_2 \over {R_4}}$ vagy ${R_1 \over {R_2}}={R_3 \over {R_4}}$, és ezt a négy ellenállást addig változtatják, míg a galvanométer árammentes nem lesz (I_G=0). Ekkor a Q és a Z pontok potenciálja azonos (értelemszerűen a hat ág ellenállásai nem lehetnek egymással egyenlőek, R₁\>\>R_x, R₂\>\>R_n), tehát $R_3 \cdot I_{R3}+R_x \cdot I_{Rx}=R_1 \cdot I_{R1}$ $R_4 \cdot I_{R4}+R_n \cdot I_{Rn}=R_2 \cdot I_{R2}$ A galvanométer árammentes, a Q és a Z pont nem elágazás, vagyis : $I_{R3}=I_{R4}$ és $I_{R1}=I_{R2}$, valamint $I_{Rx}=I_{Rn}$ az előbbi két egyenlet osztásával : ${(R_3 \cdot I_{R3}+R_x \cdot I_{Rx}) \over {(R_4 \cdot I_{R4}+R_n \cdot I_{Rn})}}={R_1 \cdot I_{R1} \over {R_2 \cdot I_{R2}}}={R_1 \over {R_2}}$, viszont : ${R_3 \over {R_4}}={R_1 \over {R_2}}={R_1 \cdot I_{R1} \over { R_2 \cdot I_{R2}}}={R_3 \cdot I_{R3} \over {R_4 \cdot I_{R4}}}$; az előző két egyenlet összevetésével : ${R_1 \cdot I_{R1} \over {R_2 \cdot I_{R2}}}={{(R_x \cdot I_{Rx}+R_3 \cdot I_{R3}) \over (R_n \cdot I_{Rn}+R_4 \cdot I_{R4})}}$. Ez csak akkor lehetséges, ha : ${R_x \cdot I_{Rx} \over {R_n \cdot I_{Rn}}}={R_3 \cdot I_{R3} \over {R_4 \cdot I_{R4}}}$ vagy ${R_x \over {R_n}}={R_1 \over {R_2}}={R_3 \over {R_4}}$ A Thomson-híd segítségével két kis ellenállás (R_x és R_n) arányát két megfelelően nagy ellenállás arányával (R₁ és R₂, illetve R₃ és R₄) fejezik ki. Ezek olyan nagyok lehetnek, hogy a csatlakozóvezetékek ellenállása elhanyagolható. Így: $R_x=R_n \cdot {R_1 \over {R_2}}=R_n \cdot {R_3 \over {R_4}}$. ## Kivitele Az analóg Thomson-hidakat többféle kivitelben gyártják. Az egyikben csak a nagyobb ellenállású négy ágat építik be (R₁, R₂, R₃ és R₄). Ezek közül az ismeretlen R_x ellenálláshoz csatlakozó R₁ és R₃ (többnyire mechanikai kényszerkapcsolatban) három-három, vagy négy-négy azonos dekádsor: pl. 9×100+9×10+9×1+9×0,1 Ω. Az ismert R_n ellenálláshoz kapcsolható R₂ és R₄ általában 10 egész kitevőjű hatványa, így 10–10 Ω, 100–100 Ω vagy 1000–1000 Ω. A fő áramkört ezeknél a hidaknál külön kell elkészíteni. Az R_n ellenállás helyére normálellenállást, vagy egy pontos etalon-ellenállást is lehet tenni. A másik kivitelnél az R_n ellenállást is beépítik, mint nagy keresztmetszetű kalibrált manganinhuzal. Készülnek hidak a képen látható kivitelben is. Itt a dekádellenállás (többnyire mechanikai kényszerkapcsolatban) öt-öt azonos dekádsor: pl. 9×1000+9×100+9×10+9×1+9×0,1 Ω. A dekádellenállás általában 10 egész kitevőjű hatványa, így például 1:1=1, 1:10=0,1 1:100=0,01, 1:1000=0,001. A híd kiegyenlítésének feltétele, hogy a beállított értékekkel a szükséges ellenállást tudjuk beállítani. Így például egy 60 mV=0,06 V feszültségesésű söntellenállás, amelynek névleges árama 10 A, az ellenállását 0,06 V/ 10 A= 0,006 Ω-ra kell bemérni. A beállítás a=1000, R=600 Ω, N1=0,01. Így X=R×N1/a=600 Ω×0,01/1000=0,006 Ω. Ez az összefüggés X=R×N/a tulajdonképpen a $R_x=R_n \cdot {R_1 \over {R_2}}=R_n \cdot {R_3 \over {R_4}}$ más formában történő felírása. (Az N2 állás külső normálellenállás, vagy etalon-ellenállás esetén van használva). A csúszóhuzalos hidaknál a két dekádellenállást két ellenálláshuzal, és egy kis ellenállású elvezető huzal biztosítja. ## A galvanométer Jó elkészítés esetén egy-egy ág bizonytalansága 0,01%–0,02%, az eredményé tehát 1‰-nél kisebb. A galvanométernél lényeges a nullapont stabilitása. Tulajdonképpen azt kell észlelni, amikor éppen nem folyik áram. A mai korszerű feszítettszálas kivitelű műszereknél ez a feltétel teljesül. Lényeges még a galvanométer beállási ideje. A galvanométernek csillapodó lengésekkel maximum 4 s alatt kell beállni az átfolyó áramnak megfelelő kitérésre. Lényeges szempont még, hogy a galvanométer felől nézve a híd R_k ellenállása valamivel nagyobb legyen, mint a galvanométer külső kritikus ellenállása. Ebből kifolyólag külön gyártanak galvanométereket Thomson-hídhoz, és Wheatstone-hídhoz. Ezek belső ellenállása eltérő, és illeszkednek a hidak külső ellenállásához. Készülnek hidak beépített galvanométerrel is. ## Ellenállása a galvanométer felől nézve A Thomson-híd, mint áramkör a galvanométerből nézhető, ellenállása így R_k. Kiegyenlített állapotban a Q és a Z pont potenciálja azonos, így I_g=0. Ha az egyes ágak ellenállása a mérendő R_x-szel kifejezve egyensúlyi állapotban: $R_1=m \cdot R_x, R_3=\mu \cdot R_x$, $R_n=n \cdot R_x, R_2=n \cdot m \cdot R_x, R_4= n \cdot \mu \cdot R_x$, $R_{I2-I3}=v \cdot R_x$. akkor, mint az a fentiekből könnyen levezethető, a keresett ellenállás : $R_k=R_x \cdot {{1+m+\mu}\over {1+(1/n)}}=R_x \cdot n \cdot {{1+m+\mu }\over {n+1}}$. Az érzékenység vizsgálatánál feltételezzük, hogy a galvanométer kritikus külső ellenállása valamivel kisebb, mint a híd R_k külső ellenállása: : R_kr\<R_k és R_k= 1,1...1,2×R_krit Ha R_k\<R_kr, akkor a hiányzó ellenállást a galvanométerrel sorba kell kötni a híd és a műszer közé. Ha R_k\>1,2×R_kr, akkor a galvanométerrel párhuzamosan kell kapcsolni akkora R_s söntellenállást, hogy az eredő külső ellenállás (T) a galvanométerből nézve $T={r_k \cdot R_s \over r_k+R_s}$ ≈ $1,1...1,2 \cdot R_{kr}$ legyen. ## Érzékenysége Azonos ellenállások mérésekor, azonos feszültségről táplálva, azonos galvanométert alkalmazva a Thomson-híd érzékenysége (E_T) kisebb, mint a Wheatstone-hídé (E_W). $E_T=F \cdot E_W$, ahol $F=\sqrt {1+m \over 1+m+n }$, és F\<1. ## A fő áramkör kialakítása A fő áramkört úgy kell kialakítani, hogy az R_x és R_n ellenállásokat összekötő vezeték (R_I2-I3) ellenállása a lehető legkisebb legyen (ideális eset R_I2-I3≈0). Ekkor a híd érzékenysége nő (I_G:I aránya megnő). Ha a fő áramkört az R_x és R_n között megszakítják, akkor a Thomson-híd Wheatstone-híddá alakul, amelyben az ágak R_x+R₃, R_n+R₄, R₁+R₂. Gyártanak olyan hidakat is, ahol ezt kihasználva egybeépített Thomson–Wheatstone-hidat építenek. ## A mérés menete ### A mérés előfeltételei A mérő áramkörben ne legyenek „belső” feszültségek, ne legyenek kontaktus-feszültségek stb. A mérés folyamán minden, nem a mért értékből következő, a mérést meghamisító tényezőt ki kell zárni. Meg kell róla győződni, hogy a mérés a mérési utasításban szereplő árammal fog történni, vagy annál kisebbel. Általában a használt etalon-ellenállás, vagy normálellenállás terhelhetősége a meghatározó. Lényeges előfeltétel még a csatlakozó kapcsok tisztasága, kitűnő szigetelése, a bekötővezetékek kifogástalan állapota. A mérendő ellenállás a mérési pontokon fémtiszta-, szennyeződéstől-, oxidtól-, szigeteléstől mentes legyen. Különös gondossággal kell megtisztítani a manganinból készült ellenállásokat, ha azt lágyforrasztással rögzítik, mivel nehezen forrasztható. ### Az adott nagyságú ellenállás értékének meghatározása Ismeretlen értékű ellenállásoknál figyelembe kell venni, a megengedhető legnagyobb áramot. Mindig kisebb áramértékkel kell kezdeni a mérést, nehogy az ellenállás károsodjon. A galvanométer kitérési irányának megfelelően a hídon beállított értéket növelni, vagy csökkenteni szükséges. Célszerű a mérés előtt az ellenállás keresztmetszetének ismeretében számítást végezni, és a mérőáramot ennek függvényében meghatározni. Ekkor az áramsűrűség nem haladhatja meg a 2 A/mm2 értéket. Az ellenállás pontos értékének meghatározásához (a galvanométer teljes árammentes állapotához), esetenként két interpoláló szelencét használnak. ### Ellenállás adott értékre történő bemérése Söntellenállásoknál a gyakorlatban inkább ez szokott előfordulni. A hídon beállítják a mérendő mennyiséget. Ha nincs beépített normálellenállás, akkor az R_n helyére egy nagy pontosságú etalon-ellenállást, vagy egy külső normálellenállást tesznek. A jól méretezett söntellenállásnál a galvanométer a kisebb értéknek megfelelő irányba tér ki. Ekkor a keményforrasztással beforrasztott manganin keresztmetszetét reszeléssel, marással vagy csiszolással csökkenteni kell. Itt ügyelni kell arra, hogy a keményforrasztás folyasztószerének eltávolítására, a felület homogenizálására a kész darabokat savval maratják. Ez, bármilyen gyorsan végzik is el a műveletet, a keresztmetszetet csökkenti és ezzel az ellenállást növeli. Beméréskor törekedni kell arra is, hogy a keresztmetszet csökkentése elosztva történjen, ne rövid szakaszra koncentrálódjon, mivel ezen a részen az áramsűrűség a megengedettnél nagyobb lehet. Lemezből készült söntellenállásoknál elterjedt gyakorlat még a lemez becsípésével, annak hosszának növelése. A képen jól látható a beméréshez használt becsípés kisebb mélysége, valamint a kívánt ellenállás érték beállítása történhet még a lemez lyukasztásával és ezzel a keresztmetszet csökkentésével. Huzalellenállásoknál szokásos még a huzal rövidítése. Ayerton-féle söntellenállás bemérésekor a mérést a közös ponthoz legközelebb lévő, legnagyobb áramú, (legkisebb ellenállású) söntnél kell kezdeni. Valamennyi söntellenállás értékét ehhez a közös ponthoz viszonyítva kell bemérni. Amennyiben a kombinált sönt nem egy egységet képez, hanem több darabból építik össze, megfelelő, ha a kísérletekkel megállapított tapasztalati érték szerinti ellenállásokat egy ennek megfelelő értékű etalon-ellenállással hasonlítják össze. Így ezek az ellenállások csereszabatosan beépíthetőek. ## A mérés lehetséges hibái ### Nem megfelelő betáplálás Mint a híd kapcsolási vázlatán is látható az árambetáplálás (I1 és I2) a négyvezetékes mérésnek megfelelően, mintegy közrefogja az R_x ellenállás definíciós pontjait, ahol az U1 és U2 feszültségesés fellép. Az Rx ellenállás értéke ezen két pont között értelmezhető. Nem megengedhető a kapcsok felcserélése például az I1, U1, I2 U2 sorrendnek megfelelően. Értelemszerűen a tápegységnek akkora terhelhetőségűnek kell lenni, hogy a méréshez szükséges nagyságú áram még ne okozzon túlterhelést. Az árambevezetéshez használt huzal keresztmetszetére csak az a megkötés vonatkozik, hogy az átfolyó áram még ne haladja meg a szabad vezetékeknél megengedett 10 A/mm2 értéket. Természetesen a nagyobb keresztmetszet nem jelent problémát, hanem előnyös lehet. A gyakorlatban általában a tápegységről levehető áramnak megfelelő legnagyobb áramterheléshez méretezik. Söntellenállások esetében a minimálisan elvárható áramterhelhetőség általában 100 A. Az ennél nagyobb áramú bemérni kívánt söntellenállásokat így is a névleges áramnál kisebb árammal üzemeltetik, ami a galvanométer kisebb kitérését eredményezi. ### Nem megfelelő szigetelések A híd alaplemeze mechanikailag szilárd, kiváló szigetelő anyagból készül. A bakelizált anyagok erre a célra nem felelnek meg, mivel ridegek, és a bennük lévő hajszálrepedések miatt nedvszívók. A keménygumi (ebonit) a töltőanyagnak használt (korom) miatt szintén nem megfelelő. Fontos, hogy a mérendő eszköz és a mérési hozzávezetések tiszták és szennyeződésmentesek legyenek. Kerülni kell a söntellenállás megmunkálása során eltávolított reszeléknek a kúpos dugaszolóaljzatba jutását. Ezeket az aljzatokat időnként sűrített levegővel ki kell fújni. ### Átmeneti ellenállások megnövekedése A gyárilag készített hidak forgókapcsolóit és kúpos dugóit a gyártó előírása szerint rendszeresen karban kell tartani. Ez általában savmentes vazelinnel történő megkenést jelent. A jól karbantartott kapcsolók átmeneti ellenállása 0,005 Ω, míg a kúpos dugaszoké 0,0001 Ω, ami a műszaki gyakorlatban többnyire elhanyagolható. ### Elektromágneses zaj Zaj keletkezhet a mérővezetékekben, ha azok nem periodikusan, de lassan változó mágneses térben helyezkednek el, vagy ők maguk mozognak a mágneses térben. A hatás csökkentése érdekében célszerű önhordó, tömör vezetéket használni. A gumiszigetelésű hajlékony vezetők rájuk forrasztott sarukkal erre a célra nem felelnek meg. Segíthet még az árnyékolt vezeték használata, mely ezt a hibát teljesen kiküszöböli. ### Termofeszültségek (Seebeck-effektus) Kis értékű ellenállások mérése esetén hibát okozhat a termofeszültségek jelenléte. Ezek a feszültségek két különböző fém (például vörösréz és nikkel) összeérintésekor jönnek létre a melegpont és a hidegpont között. A létrejött feszültség a fémek anyagától, valamint a melegpont és a hidegpont közötti hőmérsékletkülönbségtől függ. Ha az összeérintés helye és a szabad végek hőmérséklete eltérő, akkor az összeérintés helyén elektromotoros erő támad. (Nevét Thomas Johann Seebeckről kapta.) A jól kivitelezett hídnál nincs különbség a két pont hőmérséklete között. (A és B ábra) Előfordulhat, hogy nikkelhuzal, vashuzal ellenállását kell megmérni. Ekkor a vörösréz mérővezetékek miatt a melegpont a nikkel és a vörösréz találkozási pontjaihoz esik, míg a műszer bemenetén van a hidegpont. Ha a melegpontok hőmérséklete eltérő, akkor a keletkező elektromotoros erő a mérést meghamisíthatja. (C ábra) Ha a két melegpont hőmérséklete megegyezik, akkor a keletkező két elektromotoros erő egymást éppen kiegyenlíti. (D ábra) Ahol a mérendő ohmos ellenállások a rézzel hőelemet képezhetnek a mérést a tápfeszültség polaritásának felcserélésével is elvégzik, és a két mérési eredmény átlagát veszik figyelembe. Mivel az így fellépő elektromotoros erő nem függ a mért ellenállás nagyságától, így a galvanométer feszültségéhez mintegy hozzáadódik, a polaritáscserével a galvanométer árama előjelet vált, ugyanakkor az elektromotoros erő nem. #### Néhány fém termoelektromos feszültségsora (pozitívtól a negatív felé) - Sc, Sb, Fe, Sn, Cu, Ag, Au, Zn, Pb, Hg, Pt, Ni, Bi A melegpont melegítésekor az az ág lesz pozitív a másikhoz képest, amelyik a sorban előbb helyezkedik el. ### Hőmérsékleti hatások Fontos szem előtt tartani, hogy a legtöbb anyag ellenállása a hőmérséklettel változik. A mérőáram a mérendő ellenállásokon átfolyva azokat felmelegíti, és így a mérési eredményt meghamisíthatja. A kis értékű ellenállások minden esetben manganinból készülnek, amelynek a hőfokfüggése gyakorlatilag elhanyagolható. Kivételes esetnek számít, ha vörösrézből, vagy alumíniumból készült ellenállásra van szükség egyes mV-mérők hőkompenzációjához. Ezek hőmérsékletfüggése nem elhanyagolható, megközelítőleg 4%/10 °C. Gondoskodni kell a mérés idejének lecsökkentéséről, ezen ellenállások hűtéséről, vagy megvárni, amíg felveszik a környezeti hőmérsékletet. Ezt a hőkompenzációs megoldást a negatív hőfokfüggésű ellenállások NTC elterjedése gyakorlatilag teljesen kiszorította. #### Környezeti hőmérséklet A mérés során ügyelni kell a környezeti hőmérséklet hatására is. A mérést laboratóriumi körülmények között 20 °C hőmérsékleten végzik. Ettől eltérő hőmérséklet esetén a bemérendő értéknél figyelembe kell venni a bemérendő anyagra jellemző hőmérsékleti együtthatót, és a tényleges hőfoknak megfelelően a bemérést ennyivel korrigálni kell, vagy a mérést követően a mért értéket vissza kell számolni 20 °C-ra. ### Elektrolitok ellenállásának mérése Elektrolitok ellenállását egyenáramú táplálással nem szabad mérni, annak elektrolitikus hatása miatt. Ilyenkor váltakozó árammal táplált Wheatstone-hidat használnak, általában hangfrekvencián (f=300...1000 Hz), nullműszerül telefonhallgatót vagy vibrációs galvanométert használva. ## Mérés differenciál galvanométerrel Különleges érzékenységgel és igen pontosan lehet összehasonlítani kis ellenállásokat differenciál galvanométerrel, ha a két ellenállás közel egyenlő értékű. A Thomson-híd kapcsolási vázlatának megfelelően az egyik tekercspárt az U1–U3, míg a másikat az U2–U4 potenciálpontok közé kötik, ügyelve arra, hogy a két lengőrendszer egymás ellen dolgozzon. Lényeges szempont a két tekercspár teljes szimmetriája. (A szimmetria fennáll, ha az áram átfolyatása közben az egyik tekercs kivezetéseit a másikkal közösítik, és a műszer nem mutat kitérést.) A két ellenállás közül a nagyobbikra (pl. R_n) az U3–U4 kapcsokra egy R_s söntellenállást kötnek. Ennek változtatásával a hidat kiegyenlítik. Ekkor${1 \over R_x}={1 \over R_n}+{1 \over R_s}$. ### Az áramköri feszültség hatása Mivel a mérés hídkapcsolásban történik, az áramköri feszültség kisebb ingadozása nincs hatással a mérés eredményére. A feszültség változásának hatására az átfolyó áramok értéke is változni fog, de azok egyformán változva a kitérést kiegyenlítik.

Világűr

A világűr a világegyetem égitestek közötti légüres térsége. A Föld légköre és a világűr között nincs éles határ. A legáltalánosabban elfogadott határvonal a Nemzetközi Asztronautikai Szövetség által meghatározott 100 kilométeres magasság (a Kármán-vonal), de a funkcionalizmus hívei szerint a világűr ott kezdődik, ahol már létezhet orbitális mozgás. Az Amerikai Egyesült Államokban – éppen emiatt a funkcionalista nézet miatt – a 80 km magasságig eljutott pilótákat már asztronautáknak nevezik és a világűrt megjárt egyénként jegyzik be őket. Az űreszközök visszatérésekor 120 km magasságtól válik jelentőssé a légkör fékező hatása, a visszaúton tehát itt ér véget a világűr. A világűr területi felosztása földközpontú: bolygónktól kifelé induló térségekre osztjuk a teret az alacsony Föld körüli pályától az univerzum határáig. Neve ellenére a világűr nem teljesen üres. Apró porszemcsék, molekulák és atomok formájában itt is van anyag, de sűrűsége olyan kicsi, amilyet a legjobb földi laboratóriumokban sem lehet előállítani. A világűrt 2,7 K hőmérsékletű kozmikus háttérsugárzás tölti be, amely az ősrobbanás egyik fontos következménye. A világűr felfedezése 1957. október 4-én indult a Szputnyik–1 felbocsátásával, és azóta is töretlenül halad. A holdra szállás az Apollo-programban, a víz felfedezése a Marson, esetleg a heliopauzát elérő Voyager szondák kiemelkedő eredmények voltak, de mellettük számos más, az űr megismerését szolgáló, kevésbé látványos program is futott. Ezek a programok ötven év alatt több tudást adtak kezünkbe a világegyetemről, mint amennyit az előző több ezer évben tanultunk róla. ## A világűr mint környezet A világűr tökéletesen más, mint megszokott, mindennapi környezetünk. Legfőbb különlegessége a szinte teljes vákuum. Bár a közgondolkodásban az űr a tökéletes vákuum szinonimája, azért a kozmosz (a kifejezést Püthagorasz használta először) sem tökéletesen üres: még az intergalaktikus térben is van köbméterenként néhány hidrogénatom. (Összehasonlításképpen: a földi légkör 5,148 × 10¹⁸ kg össztömegéből adódóan a tengerszinten köbcentiméterenként 10¹⁹ atomot tartalmaz.) A világűr határa nem éles, hisz a definícióban szereplő légkör kiterjedése nem határozható meg egzaktul. Egy égitest légköri gázainak sűrűsége az égitesttől távolodva szigorúan monoton csökken, így például a Föld fölött 100 kilométerrel még mindig 1 Pa a nyomás. Ezen a vonalon túl a légköri nyomás a Nap sugárnyomása és a napszél dinamikus nyomása mellett elhanyagolhatóvá válik. A légkör és a világűr határvidékét – azt a térrészt, ahol a légköri gázok sűrűsége a „szokásos”, köbméterenként néhány atomra csökken – termoszférának vagy ionoszférának is nevezik: ebben a fő környezeti hatás már az úgynevezett űridőjárás. Érdekes módon a szintén ebben a határsávban – az űrhajózásban használt terminus szerint az alacsony Föld körüli pályán (Low Earth Orbit) – mozgó űreszközökre mégis komolyan hat az előbb jelentéktelennek minősített gáz. A műholdakat és a hosszabb ideig odafenn keringő űrállomásokat jelentősen fékezi a légkör felső része – ez egészen odáig fajulhat, hogy az űreszköz elveszti orbitális sebességét, és a sűrű légkörbe visszasüllyedve elég, roncsai esetleg a Föld felszínéig is eljuthatnak. Éppen ezért az alacsony Föld körüli pályán keringő űreszközök pályán tartásához időről időre pályakorrekciókra van szükség: az eszköz pálya menti sebességét növelve meg kell emelni a keringés magasságát. A világűr nagy részében uralkodó hőmérséklet 2,7 K, azaz −270 °C. Ez a világűrt kitöltő kozmikus háttérsugárzás hatása, és az ősrobbanás mára fennmaradt nyomának, elektromágneses „visszhangjának” tekinthető. Ettől az értéktől régiónként eltérő hőmérséklet is mérhető, ahol az anyagsűrűség nagyobb. A világűr körülményeit az ember védőöltözet nélkül nem képes elviselni, azok számára halálosak. Az ilyen környezetbe kerülő emberre többféle veszély leselkedik: a rendkívül alacsony hőmérsékleten megfagyhat, a gyakorlatilag nulla nyomáson a testnedvei felforrhatnak, a levegő hiánya miatt megfulladhat. A halál legvalószínűbb oka ez utóbbi: a tüdőben levő és a külső nyomás azonnal ki akar egyenlítődni, ezért a levegő rögtön kiáramlik a tüdőből, majd a vérben kötött oxigén is igyekszik kiválni a tüdőben, hogy ez is kiáramoljon a környezetbe, végül az oxigén nélkül maradt szervek felmondják a szolgálatot, még mielőtt bekövetkezne a fagyhalál, vagy elforrnának a testnedvek. ## A világűr mint sebességhatár A világűr egy másik értelmezése az űrrepüléshez köthető: ez a 100 km-es magasságon túli teret tekinti űrnek. Kármán Tódor mutatta ki aerodinamikai számításokkal, hogy kb. 100 km magasság fölött a repülő test aerodinamikai felületein termelt felhajtóerőnek már nincs jelentősége, mert a megfelelő felhajtóerő termeléséhez már olyan sebességre (első kozmikus sebesség) lenne szükség, ami egyébként is a Föld körül tartaná a repülőeszközt. Az azonban tévhit, hogy ha egy test egyszer elérte az orbitális sebességet, akkor kering a Föld körül. A földfelszín közelében lehetetlen a mai technikával elérni az orbitális sebességet, mivel a levegő közegellenállása ehhez túl sok energiát igényelne (jelenleg 32 MJ/kg energiát kell befektetni az űreszközök orbitális pályára bocsátásához). A legkisebb olyan magasság, amelyen a keringési sebesség viszonylag tartósan (néhány keringésig) elérhető, 80 km. Itt már olyan ritka a légkör, hogy a technika mai színvonalán rendelkezésre álló tolóerővel elérhető a keringési sebesség, ám mégis van annyira sűrű, hogy a súrlódás fékező hatása az eszközt fokozatosan lelassítsa, és az végül lezuhanjon. A Kármán-féle 100 kilométeres magasság is ezért elméleti, mert ott a keringő tárgyak még nem maradnak fenn stabilan. A gyakorlatban egy pár napig stabil pályához (ahol a lassulás elég csekély ahhoz, hogy folyamatos gyorsítás és energiabefektetés nélkül akár néhány napig is fennmaradjon az űreszköz) legalább 200 kilométer magasság kell; az évekig stabil pályához 350 km-re vagy e fölé kell eljutni. A fenti tétel visszafelé is igaz: hiába érjük el a kellő (200 vagy akár 350 km-es) magasságot, az eszközünk csak akkor áll pályára, ha a szükséges sebessége is megvan. Éppen e feltételek alapján különböztetünk meg orbitális repülést és szuborbitális repülést (más néven űrugrást). Mivel a világűr – szélsőséges leegyszerűsítéssel – az égitestek közötti üres tér, így természetesen a sebességhatáron alapuló elhatárolása nem csak a Földre érvényes, viszont a határ minden égitestre más és más: az a magasság, amin a helyi első kozmikus sebesség már elérhető. A Holdon például a légkör és így az aerodinamikai erők hiánya miatt a szökési sebesség akár a tengerszinten is elérhető, de ha figyelembe vesszük a domborzatot is, úgy a legmagasabb hegycsúcsok fölé kell tennünk azt a körpályát, amin már elképzelhető orbitális keringés. ## Repülések a világűr határán Bár a legelső, a világűr elérésére irányuló próbálkozás Jurij Gagarin és a Vosztok–1 révén máris sikeres orbitális pályára állással végződött, a más úton induló NASA két olyan szuborbitális repülést hajtott végre, amely csak a világűr határáig ért el. A Freedom 7, fedélzetén Alan Shepard, 1961. május 5-én 187,42 km, majd a Liberty Bell 7 űrhajón Gus Grissom 1961. július 21-én 190,39 km magasra jutott a Mercury-program keretében. A két űrugrás során csak az elérhető legnagyobb magasságra koncentrált a NASA, a sebességre a Redstone rakéta elégtelen tolóereje miatt még nem fordítottak figyelmet. A két repülés sikeres volt, a célt, a 100 kilométeres magasság átlépését mindkettő teljesítette. A repülés határainak kitapogatására a NASA egy másik, máig a legkiterjedtebbnek számító kísérleti programot indított a repülőgéppel elérhető legnagyobb magasság és/vagy sebesség elérésére. A kísérletek az X–15-program keretében zajlottak. Ennek keretében egy B–52-es bombázóról nagy magasságban indított rakéta-repülőgéppel törtek a magassági, illetve sebességi rekordokra. A legnagyobb magasságot 1963. augusztus 22-én érte el Joseph A. Walker pilóta méterrel. (Amerikában egyébként a fentebb már említett 80 kilométert tekintik az űr határának és azt bármi módon túllépő pilótákat űrhajósnak tekintik. Így az X–15 pilótái közül többen megkapták az „űrhajós” megnevezést). Az X–15 által elért legnagyobb sebességet Pete Knight pilóta érte el 7274 km/h-val. Ezzel a sebességgel a légkörben, ember vezette repülőgéppel elért legnagyobb sebesség rekordját ma is ő tartja. (A légköri repülések között azóta egy ember nélküli kísérleti gép, az X–43A elhódította a legnagyobb sebesség abszolút rekordját.) A világűr határát repülőgéppel ostromló repülések között a magassági rekord a SpaceShipOne magánűrhajóé és Brian Binnie pilótáé: 2004. október 4-én méter magasra emelkedtek az Ansari X-díjért folyó versengésben. ## A világűr vidékei A világűrt egyfajta modern geocentrikus gondolkodásmód szerint – önkényesen a Földről kiindulva – egyre távolabbi térségekre szokás felosztani. Egyben, mivel a világűrt csak a benne mozgásban levő anyagi testek „szakítják meg”, ezeket az objektumokat is egyfajta geocentrikus lajstrom szerint osztályozhatjuk, amikor számba vesszük a világűr „tartalmát”. A világűr – ahelyett, hogy a közhiedelem szerint anyagtól teljesen mentes vákuum lenne, – nagyon változatos, főként a Naprendszeren belül. Szűkebb pátriánkban az űrt a napszél uralja egészen a heliopauzáig, ahol más csillagok csillagszelei kiegyenlítik Napunk sugárzásának hatását, és a napszél szuperszonikus sebességről szubszonikusra lassul. Átlépve ezen a határon a hatalmas távolságok helyett az elképzelhetetlen távolságok veszik át az uralmat, a legközelebbi csillag 4 fényévnyire van (mai űrhajóval több tízezer évnyire), és ez a távolság csak apró kőhajításnyi a Tejútrendszer fényéves tányérján belül, vagy akár legközelebbi extragalaxis több millió fényéves „közelségéhez” képest. ### Föld körüli térség A Föld feletti kisebb magasságokon, nagyjából a Hold pályájáig terjedő (épp ezért sokszor holdközi térségnek is nevezett) térrészt tekintjük a Föld körüli térségnek. Az űr ezen közeli része magában foglalja a légkör legfelső rétegeit, úgymint a Föld vonzásából már könnyen kiszabaduló részecskék tárházát, az exoszférát, a Nap sugárzása által ionizált részecskékből álló ionoszférát és az ionoszférát teljes egészében magába foglaló, a felszínen elképzelhetetlen forróságra hevülő légréteget, a termoszférát. Ez a térrész a magnetoszféra birodalma is egyben. A Föld magjában működő bolygóméretű dinamó hatalmas mágneses teret gerjeszt a bolygónk körül, amely mintegy pajzsként elhárítja a világűr káros sugárzásait a Földtől. A magnetoszféra alakja és mérete folyamatosan változik a napszél nyomásának hatására, a Nap felé néző oldal lapultabb, ahogy a sugárnyomás befelé nyomja, nagyjából 15 földsugár távolságig terjed ki, a Nappal átellenes oldalon – az éjszakai félteke felett elnyúltabb (mint egy üstökös csóvája), itt akár 25 földsugár távolságig is kiterjedhet. A Hold emiatt hol benne tartózkodik, hol pedig kilép belőle. A magnetoszféra két kitüntetett régiója a két Van Allen-öv, ahol a mágneses tér az erővonalai mentén a napszélből, valamint az ionoszférából származó töltött részecskéket (elektronokat és protonokat) befogja és koncentrálja. Ez a környezet halálos lehet az ide tévedő űrhajósok és végzetes az érzékenyebb űrszondák számára. A magnetoszféra és a napszél folyamatos jelenlétének látható bizonyítéka a Föld légkörében a sarki fény. A Föld felszínéhez közeli űr legújabb jelensége az űrszemét megjelenése. A Föld körül kiégett rakétafokozatok, kiszolgált vagy elromlott műholdak keringenek, amelyek a hatalmas keringési sebesség miatt akár végzetes baleseteket is okozhatnak már jelenleg is, és a jövőben indítandó űreszközöknek is. Az alacsony Föld körüli pályán keringő űrszemét okozza a legkisebb problémát, hisz a légkör lassító hatása miatt ezek viszonylag „rövid idő”, legfeljebb néhány évtized alatt visszasüllyednek a légkörbe és elégnek. A nagyobb probléma a geostacionárius pályán keringő műholdak esetében merül fel, mivel a km magasan tízezer éves skálán stabil maradhat egy test pályája, viszont sok űralkalmazáshoz ez a pálya a legkedvezőbb a műholdak számára, így már napjainkban is telítettnek számít. A Föld körüli térség jellemző űrobjektumai közé a kozmikus por és a kisebb-nagyobb meteorok tartoznak. A Naprendszerben rengeteg, abból az ősi felhőből származó, a bolygók által még össze nem szedett poranyag kering, amiből maga a Naprendszer kialakult. Ez a por meglepően nagy mennyiségben záporozik a Földre, napi kb. 10 tonnányi por érkezik az űrből (a szemcsék a felső légkörben felizzanak és elpárolognak, a felszínig nem képesek leérni, viszont belőlük keletkezik a hullócsillag jelenség). A térségben előforduló másik, említésre méltó, nagyobb számban előforduló, méretben a por után következő (kavicstól a szikla méretig terjedő) objektumok a meteorok. Ezek némelyike már képes leérni a felszínre, ezek alkotják a meteoritokat. (A meteor és meteorit tehát ugyanaz a fogalom, csak abban különböznek, hogy utóbbi képes volt leérni a Föld felszínére, ez előbbi pedig nem.) ### Bolygóközi tér Ha kicsit távolabb lépünk a Földtől és elhagyjuk a Hold pályáját, kilépünk a bolygóközi térbe, amely egészen a heliopauzáig, a Naprendszer határáig tart, azaz ez a térség fizikai kiterjedésében megegyezik a Naprendszerrel. Ezen a térrészen belül egyértelműen a napszél az úr, de a kozmikus háttérsugárzás (az ionizált atommagok és más szubatomi részecskék árama) is jelen van. A Föld körüli térséghez hasonlóan kozmikus por és gáz is kitölti ezt a teret. A gázrészecskék átlagsűrűsége a bolygóközi térben 1 részecske köbcentiméterenként. Ez a sűrűség változó, a Naptól való távolsággal négyzetes arányban csökken, ám a Nap koronakitörései során akár köbcentiméterenkénti 1000 részecskés sűrűségű felhők is keletkeznek és utaznak tova az űrben (a távolodás közben egyre ritkulva). A bolygóközi tér leglátványosabb objektumai természetesen a Nap, a bolygók és holdjaik. A Nap a hozzánk legközelebb eső ún. fősorozati, G2-es színképű csillag, egy hatalmas, hidrogénből és héliumból álló gázgömb, amelyben magfúziós folyamatok zajlanak, benne koncentrálódik a Naprendszer tömegének több mint 99%-a. A bolygóközi tér meghatározó objektuma, gravitációja ural mindent, sugárzása is meghatározó a Naprendszer burkán belül. A nagybolygók között kétféle típust különböztetünk meg: kőzetbolygókat és gázbolygókat. Kőzetbolygók: a belső Naprendszerben a Nap körül keringő, főként szilikátokból felépülő, nagyobb sűrűségű, kisebb méretű égitestek (a csillagászati terminológia Föld típusú bolygóként is említi őket). - Merkúr: a Naphoz legközelebb keringő, a bolygók közül a legkisebb (sőt, egyes naprendszerbeli holdaknál is kisebb) égitest. Légkörrel nem rendelkezik, felszíne kráterek szaggatta, aránytalanul nagy, vasból álló magja van, extrém hőmérséklet-különbségek tapasztalhatók a szélességi köröktől és a megvilágítottságtól függően. A Nap körül 88 nap alatt tesz egy fordulatot, saját tengelye körül pedig 58,5 nap alatt. Holdja nincs. - Vénusz: a Földhöz hasonló mérete és tömege miatt bolygónk ikertestvéreként tartjuk számon. Kifelé haladva a Naptól számított második bolygó. Sűrű szén-dioxid légköre van, amelyet a fékezhetetlen üvegházhatás alakított mai formájára. Az üvegházhatást okozó gázok elszabadulása valószínűleg a Földénél sokkal több és nagyobb vulkán egykori működésének következménye. A Napot 225 nap alatt kerüli meg, saját tengelye körül pedig egy vénuszi évnél is tovább, 243 nap alatt fordul meg, az egyetlen bolygó, amelynek a saját tengelye körüli forgása retrográd. Hold nem kering körülötte. - Föld: életünk színtere, a felszínének 71%-án vízborítással rendelkező, oxigén–nitrogén légkörű, tektonikai felszínformáló erők által formált, a magban folyó folyamatok által gerjesztett mágneses térrel védelmezett bolygó, a Naptól sorrendben a harmadik. A Naprendszer legnagyobb kőzetbolygója. Egyetlen hold kering körülötte. - Mars: kifelé haladva a negyedik, egyben utolsó Föld típusú bolygó, méretben a Földtől sokkal kisebb, amelyen gyér szén-dioxid légkör található. Az egyetlen, amelyen a Földön kívül lehetségesnek tartják az élet egykori, esetleges jelenlétét. Két holdja van, amelyek befogott aszteroidák lehetnek. Gázbolygók: - Jupiter: a Naprendszer legnagyobb bolygója. Két fő összetevőből, hidrogénből és héliumból áll és feltételezések között egy kis méretű, nehezebb elemekből álló, óriási nyomás alatt levő központi magja van. Holdak tucatjai keringenek körülötte, köztük a Naprendszer legnagyobb holdja(i). - Szaturnusz: A Jupiterhez hasonló gázóriás, méretben és tömegben kisebb, de felépítésében, összetevőiben teljesen hasonló. Ennél a bolygónál is rengeteg hold figyelhető meg és egy nagyon látványos gyűrűrendszer is kering körülötte. - Uránusz: A Naprendszer hetedik bolygója, amely szintén gázóriás, ám kissé más összetevőkkel rendelkezik, mint a Jupiter és a Szaturnusz (ezért szokás külön kategóriaként, „jégóriásként” is emlegetni. A hidrogén és hélium mellett víz, ammónia és metán is van a légkörében, ami más (kékeszöld) színt is kölcsönöz a számára. Ugyancsak rendelkezik holdakkal és gyűrűvel. - Neptunusz: A legkülső nagybolygó, amely az Uránusz ikertestvére, teljesen hasonló mind méretében, mind tömegében és összetételében. A kőzetbolygók keringési tartományán belül húzódik az ún. lakható övezet is. Ez egy a Naptól – vagy az univerzum más részein a csillagoktól, sőt óriásbolygóktól – meghatározott távolságra húzódó sáv, amelyen belül egy ott keringő bolygón (esetleg holdon) a földi élethez szükséges feltételek jöhetnek létre, elsősorban a víz folyékonyan maradásához szükséges és elégséges hőmérséklet. A zóna természetesen egy elméleti sáv, egy gömbhéj a csillag körül, amely az idők során változik. Modellszámítások szerint a Naprendszerben jelenleg 0,95 AU és 1,37 AU között húzódik, jelenleg csak a Föld kering ezen belül. Más értelmezések kicsit messzebbre tolják ki a zóna határait, ezek egyikében még a Mars is éppen a határon mozog, ám a Vénusz mindegyik szerint kívül esik a lakható övezeten. A csillag működésének változásai miatt a lakhatósági zóna is folyamatosan vándorol. Bár az aszteroidák körül is számos példány kering, mégis inkább a bolygókhoz kötődő égitesttípus a hold. A nyolc nagybolygó körül 165 hold kering (ez a szám folyamatosan változik, növekszik, ahogy a külső bolygókhoz vezetett űrszondás expedíciók során egymás után születnek az új hold-felfedezések). A nagyszámú hold között azonban csak mindössze 15 van, amelynek 1000 km-nél nagyobb az átmérője. A Föld holdjához, mint általában hivatkozott viszonyítási alaphoz hasonló méretű viszont már csak hat található. Ezek közül négy (az Io, az Europa, a Ganymedes és a Callisto) a Jupiter ún. Galilei-holdjai, egy további (a Titan) a Szaturnusz és egy másik (a Triton) a Neptunusz holdja. A legnagyobbak közülük még a Merkúr bolygónál is nagyobb. A holdak zöme azonban kicsi, még csak nem is gömb alakú, általában a gazdabolygó gravitációja által befogott és keringési pályára kényszerített aszteroida. A holdak egy további nagyszámú csoportja maga is egy másik aszteroida körül kering (például az Ida kisbolygó Dactyl holdja). Létezik a holdaknak egy nagyon speciális esete, a gázbolygók – különösen a Szaturnusz – körül megfigyelhető gyűrűk, vagy gyűrűrendszer, amely a feltételezések szerint egy egykori hold, vagy holdak darabokra töréséből született. A bolygók után a méretsorrendben az IAU 2006-os kongresszusán bevezetett terminológiája szerinti törpebolygók következnek, amelyek átmenetet jelentenek a nagybolygók és az aszteroidák, vagy más néven kisbolygók között. Ezen égitesttípus egyedei a Nap körül keringenek, és elegendően nagyok ahhoz, hogy gömb alakot vegyenek fel, de nem tudták tisztára söpörni a pályájukat. Ma összesen öt törpebolygót ismerünk: - Plútó - Ceres - Haumea - Makemake - Erisz Mivel ez a típus nagyon új, még további égitestek kerülhetnek be ebbe az osztályba, mivel némelyik nagyobb aszteroidáról még nincs elég ismeretünk és a részletes vizsgálatok után kiderülhet, hogy még néhány teljesíti a törpebolygó definícióban szereplő feltételeket. A törpebolygók után következő – százezres nagyságrendű tagot számláló – objektumtípust az aszteroidák, vagy más néven kisbolygók jelentik. Az aszteroidák olyan kisebb égitestek, amelyek nem érték el a bolygó méretet, illetve gömb alakot, legtöbbjük még a protoplanetáris korongból állt össze, ám a Naprendszerben uralkodó gravitációs árapály erők miatt nem tudtak nagyobb égitestté összeállni. A kisbolygók egy szűk sávban, az aszteroida-övben, illetve a Jupiter pályáján, a Nap–Jupiter Lagrange-pontok környékén, trójai kisbolygók gyűjtőnéven keringenek Nap körüli pályán. Ezen kívül, az előbbiektől sokkal kisebb számban, mindenféle szórványos irányokon is keringenek a Nap körül kisbolygók, ezek közül a csillagászat a kutatásaiban kitüntetettként kezeli a Föld pályáját keresztező, ezért potenciálisan veszélyes, ún. földsúroló kisbolygókat. A bolygóközi térben található kisebb objektumok közül a sorban az utolsók az üstökösök. Az üstökösök a Naprendszer ősi anyagának megmaradt darabjai, főként porból és jégből álló anyagcsomók (a csillagász szleng „piszkos hógolyóként” is szokta emlegetni őket), amelyek a Naprendszer legkülső peremén, az Oort-felhőben keringenek a Nap körül. Időnként valamilyen kozmikus esemény (egy-egy ütközés, vagy valamelyik nagybolygó gravitációja) egyik-másik üstökösmagot a Naprendszer belseje felé löki, amely ilyenkor elnyújtott ellipszis pályára áll és így kerüli meg a Napot, a pályájának napközelpontja drasztikusan lecsökken és néhány millió kilométerre is megközelíti központi csillagunkat, szélsőséges esetben bele is zuhan. A Naphoz közel kerülve a hő hatására gázok törnek elő az üstökösmagból, némi port is magukkal rántva az űrbe, amelyet a napszél csóvába rendez, amit a megfigyelő látványos, hosszú, elnyúlt sávként lát. Az üstökösök között léteznek rövid periódusú és hosszú periódusú példányok is (a legismertebb hosszú periódusú üstökös a Halley-üstökös). ### Csillagközi tér Kilépve a Naprendszer határai közül, túl a heliopauzán, de még a Tejútrendszeren belül található a csillagközi tér, amely a csillagok vagy idegen naprendszerek közötti űrt jelenti. Itt találkozhatunk először az elképzelhetetlen távolságokkal: míg a Naprendszeren belül még akár a kilométer is használható mérőszámként – a heliopauza 120–130 milliárd kilométerre húzódik –, addig a távolságok mérésére itt már a fényévet kell használnunk. A Naphoz legközelebbi csillag, a Proxima Centauri például 4,24 fényévnyire, a galaxis központja pedig fényévnyire van tőlünk (előbbit a mai technika szintjén legnagyobb sebességre képes ember alkotta űreszköz év alatt lenne képes elérni, utóbbit pedig 660 millió év alatt). A csillagközi térben a bolygóközi térhez hasonlóan gázt és port, különböző ionokat, szubatomi részecskéket és kozmikus sugárzást találunk környezetként. Az ebben a térrészben található anyag 99%-ban gázmolekulákból és 1% porból, a gáz pedig 90%-ban hidrogénből, 10%-ban héliumból áll, illetve nyomokban nehezebb elemek (csillagászati kifejezéssel fémek) is kimutathatóak. A látható anyag eloszlása nem homogén, gázban és porban sűrűbb és ritkább területek váltakoznak. A sűrűbb térrészek a gázanyag összeroskadásával jönnek létre és csillagszületési régiókat alkotnak. A csillagászat ezeket csillagködnek nevezi. A sűrű anyagból ezekben a ködökben keletkeznek a csillagok. A csillagközi tér meghatározó objektumai természetesen a csillagok és az ezek életútja során keletkező objektumok. A csillagok a gázfelhők anyagából, a gravitációs összehúzódás hatására keletkezett gázgömbök, amelyek belsejében magfúzió folyik akár több milliárd éves skálán. A csillagok életútja a tömegük nagyságától függően különböző hosszúságú és a fényességük az életút fázisától függően változik. Így léteznek fősorozati csillagok vagy másként átlagos csillagok, törpecsillagok (vörös törpék és barna törpék) és óriás csillagok (vörös óriások). A csillagok életútjának különböző kimenetei, különböző „termékei” lehetnek. A nagy tömegű csillagok neutroncsillagként, vagy a még érdekesebb fekete lyukként végzik. A csillagászok a neutroncsillagokat általában az ún. planetáris ködök középpontjában találják meg (a planetáris köd a csillag halálakor keletkezik, amikor egy kisebb csillagrobbanásban a csillag ledobja külső gázhéját, amely lassan táguló, fénylő gázgömbként veszi körül a csillag magjának maradványát). Az egészen nagy tömegű csillagok pedig szupernóva robbanással végzik életüket, amelynek végén a csillagból megmaradó anyag a gravitáció hatására egy végtelenül kis méretű gömbbé roskad össze, amelynek felszínén a nehézségi gyorsulás eléri a fénysebességet, így nem bocsát ki többé fényt. Szupernóvarobbanás általában néhány száz évenként történik egy-egy galaxisban, a Tejútrendszerben utolsóként felfedezett szupernóva 1604-ben robbant fel. A kisebb tömegű csillagok pedig fehér törpeként érik el életük végét, majd a fehér törpe kihűlt csillagtetemként kering tovább a galaxisban. A csillagok körül a csillagkeletkezés során megmaradt anyagból protoplanetáris korongok keletkeznek, amelyek a későbbi bolygókeletkezés alapjául szolgálnak. A gázt és port tartalmazó korongból a Naprendszerhez hasonlóan kőzet- és gázbolygók keletkezhetnek. A Naprendszeren kívüli bolygókat a csillagászat exobolygónak nevezi, és ezres nagyságrendben fedeztek már fel ilyen bolygókat, illetve csillagrendszereket a kutatók. ### Intergalaktikus tér Végül a legtágabb kitekintést a Tejútrendszer gravitációs határain túli intergalaktikus tér jelenti. Ez a térrész a galaxisok közötti űrt foglalja magában. Általában, ahogy a világűr többi részét, ezt is gázmolekulák és porszemcsék töltik be, ám ez áll a legközelebb a tökéletes vákuumhoz, itt a legritkább az anyag sűrűsége. Az Univerzum átlagsűrűségére a jelenleg elfogadott teóriák szerint 1 atom adódik köbcentiméterenként (amelybe a köbcentiméterenként is kifejezhetetlen mennyiségű atomból álló csillagok, bolygók stb. is beleszámítanak), tehát az űrobjektumoktól mentes „semmi” rendkívül ritka. Az intergalaktikus teret is kitölti a kozmikus háttérsugárzás, amely az ősrobbanásból maradt vissza, és a várakozásokkal ellentétben nem teljesen homogén. Emiatt a jelenség miatt a világűr egyetlen zugában sincs abszolút zéró hőmérséklet. A tér legtágabb kitekintésében a galaxisok, az esetenként több százmilliárd csillagból, csillagrendszerből, és csillagközi porból, gázból és sötét anyagból álló képződmények jelentik a „jellemző” objektumtípust. A galaxisok hatalmas csoportokba, galaxishalmazokba, sőt szuperhalmazokba csoportosulnak, és még ezek a galaxisokból álló csoportosulások is egy még nagyobb rendszerbe állnak össze, ha univerzum-méretekben szemléljük. Ez a rendszer filamentekbe és falakba rendeződik. A galaxisok is többféle típusba sorolhatók: a legáltalánosabb típus az elliptikus galaxis, és nagy számban léteznek a mi Tejútrendszerünkhöz hasonló spirálgalaxisok, valamint lentikuláris galaxisok, kis méretű törpegalaxisok, míg a felsorolást a szabálytalan (irreguláris) galaxisok zárják. Az intergalaktikus tér is nagyon mozgalmasnak számít: galaxisok ütköznek benne, a gravitációs erők csillagokat löknek ki a galaxisok közötti űrbe. A galaxisok mellett azok kísérői, a gömbhalmazok számítanak még számottevő objektumnak az intergalaktikus térben. Ezek a képződmények százezernyi idős csillagból álló, általában gömbformába rendeződött rendszerként keringenek a galaxisok körül, legtöbbször azonban halo-szerűen, azaz nem a gazdagalaxis saját tengelye körüli forgásának síkjában. A galaxisok színképének megfigyelésével jutott Edwin Hubble csillagász a kozmológia legfontosabb felfedezésére, miszerint a Világegyetem folyamatosan tágul. A tágulás mértékét az asztrofizika a Hubble-állandóval fejezi ki. A ma érvényes kozmológiai teóriák szerint a tágulás állandó, sosem áll meg, amelynek következményeként az időben előre haladva a galaxisok olyan messzire távolodnak egymástól, hogy a távoli jövőben egy földi megfigyelő nem fog látni galaxisokat az éjszakai égbolton, legfeljebb a Tejútrendszer kísérőit, a Magellán-felhőket. ## A világűr felfedezése A világűr felfedezése az oda való eljutással, a közvetlen mérések lehetőségének megteremtésével kezdődött. Az alkalmazott eszközök alapján a felfedezések két jól elkülönülő irányba ágaztak szét: az emberek feljuttatásával dolgozó űrrepülésekre és az űrszondák küldetéseire. Ezen repülések célja az űrbeli környezet és az emberi szervezetnek az idegen közegben való működésének minél részletesebb megismerése. A felfedezések zöme természetesen a Föld körüli térségből származik, mivel az űreszközök túlnyomó többsége Föld körüli pályán kering és dolgozik. Néhány bolygószonda (vagy az újabban indított üstökös és aszteroidaszondák) révén már a bolygóközi térből is vannak közvetlen megfigyelési adataink. Sikerrel juttattunk fel már olyan eszközöket is, amelyek ugyan a Föld körüli pályáról tekintenek kifelé (például a közülük legismertebb Hubble űrtávcső), a csillagközi, sőt az intergalaktikus térről is szállítják a megfigyeléseket, vagy mint a Voyager–1 elérik a határt, amelyen túllépve közvetlenül tehetnek megfigyeléseket. ### A képesség megszerzése A felfedezések kezdete a technológiai alapok megteremtéséhez köthető. A világűr felfedezése közvetlenül 1957. október 4-én, a Szputnyik–1 felbocsátásával és a rajta felküldött első műszerek méréseivel kezdődött. Ezt követően ugrásszerű fejlődés következett, rövid időn belül tucatnyi űrszonda indult az űrbe, méréseket végezve (sugárzási, hőmérséklet, nyomás és egyéb adatok felderítésére), új űralkalmazások lehetőségei után kutatva (pl. távközlési, meteorológiai megfigyelési technikák alapjainak megteremtésére) és a felfedezések térbeli kiterjesztésére (a Hold és a bolygók elérésére). Alig egy év múltán sikerült elérni a Holdat, három éven belül pedig kommunikációs, időjárás-megfigyelő és kémműhold is pályára állt a Föld körül, kipróbálták az egyenlítői, az átmeneti és a poláris pályát is, valamint sikerült épségben vissza is hozni a földfelszínre a korábban indított űreszközt. A képességek megszerzésének következő jelentős lépcsőfoka az ember feljuttatása volt. Ehhez állatkísérleteken keresztül jutottak el kutatók. Kutyák, majmok repültek az embernek szánt űrhajók távirányított változataival. A sikereket követően következett az első ember, Jurij Gagarin 1961. április 12-ei startja, és ezzel vált szét két irányzatra a világűr felfedezése. A képesség megszerzése után a világűrbeli kutatás célja a kozmikus közel- és távolkörzet, az ott zajló folyamatok megismerése, megfigyelések, mérések végzése lett, amelynek nyomán kiaknázható erőforrásokra, illetve egyszer új lakóhely(ek)re lelhet az emberiség a jövőben. A tevékenység „melléktermékeként” pedig új technológiák és anyagok születnek, amelyek már napjainkban, azonnal szolgálják az emberiség technikai fejlődését. ### Bolygókutatás #### A belső Naprendszer felderítése A bolygók elérése Az űreszközök számára a Föld körüli keringés és az onnan történő megfigyelések után következő logikus lépés a távolabbi égitestek, a Hold és a bolygók, később a kisbolygók elérése volt. Először ennél a feladatnál is a képesség megszerzése volt a fő cél, így az első bolygószondák feladata a célégitest melletti elrepülés – és a közelség rövid periódusa alatt a felszín fényképezése volt. Az első kutatási célpont természetesen a legközelebbi égitest, a Hold volt, amelyet 1959. január 2-án sikerült elérni, majd ezután becsapódó szondák sorának vizsgálatai következtek – a becsapódó pályák utolsó óráit főként fényképezésre felhasználva. A becsapódó szondákat a leszálló, illetve a Hold körül pályára álló eszközök követték. 1966. február 3-án sikerült először sima leszállást bemutatni a szomszéd égitesten: a szovjet Luna–9 ért talajt az Oceanus Procellarumon. Nem sokkal később az első sikeres pályára állás is megtörtént, 1966. március 31-én a Luna–10 révén. Ezt követően a szovjet Luna-program, valamint az amerikai Surveyor- és Lunar Orbiter-program sorozatos repüléseivel derítették fel a Holdat. A fő cél mindhárom programnál egy űrhajósokkal történő leszállás előkészítése volt, ennek megfelelően elsősorban fotófelderítés történt (a keringő egységek globális holdtérképet készítettek, a leszállóegységek pedig panorámaképeket küldtek a leszállóhelyekről), valamint a leszállóegységek ásásokkal talajmechanikai vizsgálatokat végeztek annak megállapítására, hogy egy nehezebb űrhajót képes-e megtartani a holdpor. Időrendben a Hold elérése után, de még a felszíni leszállás, vagy pályára állás előtt lezajlottak a bolygók elérésére szolgáló kísérletsorozatok is mindkét nagyhatalom részéről, először a bolygók esetében is az égitest(ek) melletti elrepülésekkel. Az amerikai Mariner–2 1962. december 14-én érte el a Vénuszt, majd egy testvérszonda, a Mariner–4 1964. november 28-án a Mars mellett repült el sikerrel. A legnehezebb a Merkúr elérése volt, ez először 1974. március 29-én valósult meg, a Mariner–10 első gravitációs hintamanővere során. Leszállások, felszíni felderítések Később a bolygók körüli pályára állás és a felszínre történő leszállás lett a cél, amellyel megindultak a részletes vizsgálatok, a Naprendszer beható megismerése. Az első „meghódított” bolygó a Vénusz lett, ezzel 1970. december 17-én a Venyera–7 lett az első sikeres leszállóegység egy másik bolygón. A szonda több sikertelen elődje után szállt le a Vénusz felszínén és rövid, mindössze 23 perces működése alatt óriási hőmérsékletről és extrém magas nyomásról küldött adatokat. A második részletesen vizsgált bolygó a külső szomszédunk volt. A Marsra először a Marsz–3 szállt le, ám a szovjet szonda mindössze 20 másodpercig működött az 1972. december 2-ai leszállásakor. A Mars igazi felfedezésére 1976 nyaráig kellett várni, amikor a Viking-program két ikerszondája leszállt a felszínre, hogy az élet nyomait keresse. A talaj kémiai összetételét vizsgáló űrszondapáros eredményei sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudták az élet létezéséről szóló feltételezéseket. A Vikingek nemcsak leszálló szondák voltak, hanem keringő egységekkel is rendelkeztek, amelyek globális fényképező küldetést végeztek (amellett, hogy rádió átjátszó állomásként szolgáltak a leszállóegységek számára). Húsz év kihagyás után, a ’90-es évek közepétől sorozatban érkeztek a marsszondák a vörös bolygóhoz, köztük keringő és leszállóegységek egyaránt. Új alapelven működő leszállórendszert fejlesztettek ki, marsjárókat a felszínre juttató leszállóegységeknek, és a mozgékony szondákkal – a Bejczy Antal által tervezett autonóm irányítórendszereknek is köszönhetően – nagyságrendekkel hatékonyabb kutatási programokat folytattak. A marsjárós küldetések közül legsikeresebb a 2004-ben leszállt Spirit és Opportunity szondapáros volt, amelyek bebizonyították a víz jelenlétét a bolygón. A felfedezést később a Phoenix szonda megerősítette, ami nem csak a múltban létezett víz nyomait, hanem néhány jégdarab képében a jelenleg is meglevő víz jelenlétét mutatta ki. A vörös bolygót nem csak a felszínen kutató szondák vizsgálták, hanem Mars körüli pályáról számos keringő szonda is. Fényképezéssel, magasságméréssel a globális domborzatot mérték fel (a Vikingekhez képest forradalmian korszerűbb, 20 évvel „frissebb” technikával felvértezve), spektrométereikkel a marsi kőzetek összetételét vizsgálták és a magasból is megerősítették – néhány vízfolyásnyom alapján – a víz jelenlétét. Külön kutatási terület a marsi légkör és a marsi időjárás vizsgálata, ahogy a sarki jégsapkák is külön kutatási területnek számítanak. Utóbbiakról az ESA Mars Express szondája állapította meg a különböző összetételüket: a déli jégsapka főként vízjégből, az északi pedig széndioxidjégből épül fel. A modern Mars-kutatások gerincét az Egyesült Államok végezte összesen négy sikeres leszálló és három keringő szondával, amelyet egy európai szonda egészített ki. A másik részletesebben kutatott kőzetbolygó a Vénusz volt, amelynek kutatása szintén két hullámban zajlott. Először a szovjet kutatók ambicionálták a bolygó elérését és felderítését, de váratlanul komoly nehézségekbe ütköztek. A Venyera-program első hat szondája elveszett, ugyanis váratlanul szélsőséges körülményekre leltek. A Venyera–7 lett az első sikeres próbálkozás, és a sorozat a Venyera–14-ig tartalmazott leszállóegységeket, amelyek közül a leghosszabban működő egység is csak 127 percig küldött adatokat, a többi egy óráig sem működött. A szondák hihetetlenül magas hőmérséklet és nyomás értékeket – közel 500 °C-ot és a földi légnyomás több mint 90-szeresét – mértek és képeiken félhomályt rögzítettek, amelyben a maximum 1 kilométeres láthatóság volt jellemző. A szovjetek a leszállóegységek után áttértek a keringő egységek alkalmazására, a két utolsó Venyerával, a 16-tal és 17-tel radartérképezést végeztek. 1989-ben a NASA is megjelent a Vénusz felfedezőinek sorában, az űrrepülőgéppel indított Magellán vénuszszondával. A Magellán feladata a két utolsó Venyerához hasonlóan radartérképezés volt. Az amerikai szonda rendkívüli sikerére jellemző a 98%-os lefedettségű háromdimenziós domborzati modell és a 95%-os gravitációs mező modellje. A Merkúrra a mai napig nem sikerült leszállni vagy pályára állni körülötte, ám már úton van a NASA MESSENGER szondája, amely a tervek szerint 2011-ben ezt a „hiányt” is megszünteti, amikor pályára áll körülötte, hogy egy évig tartó kutatóprogramját elvégezze. Az odaúton végzett hintamanőverek során már így is újabb ismereteket szerzett a szonda a legbelső bolygóról, 2009. szeptember 29-ei közelrepülésekor például egy óriási becsapódási medencéről küldött fotókat. Emberek a fedélzeten Emberekkel végzett bolygókutatási program eddig egyetlenegy zajlott, igaz, az az egész űrkutatás-történelem legjelentősebb projektje, az Apollo-program volt, az ember Holdra lépésének megvalósítása. A politikai indíttatásból kezdődő program során hosszas előkészületek – több próbarepülés – után 1969. július 20-án két űrhajós, Neil Armstrong és Buzz Aldrin szállt le, majd tett rajta holdsétát talajminták beszerzésére, fényképfelvételek készítésére és műszerek felállítására. Később, további két és fél év alatt még öt expedíció jutott el a holdfelszínre, egyre hosszabb időket töltve kutatással, egyre nagyobb távolságokat megtéve a felszínen és egyre több kőzetmintát nyerve. A fennhagyott műszerek évekig tartó mérései és a minták alapján a Naprendszer belső vidékeiről alkotott kissé hiányos kép előbb alapjaiban változott meg, majd teljessé lett. Ennek alapján ma már fizikailag is igazolható a Naprendszer kora és fejlődéstörténete. #### A külső Naprendszer kutatása Grand Tour A NASA-nál az 1970-es évek elején a bolygók keringését tanulmányozva szakemberek rájöttek, hogy a külső óriásbolygók ritka együttállása előtt állnak a kutatók: ha körültekintően számítják ki a pályát, akkor egyetlen szondával végiglátogatható lehet az összes gázóriás. A repülés a „Grand Tour” nevet kapta. A küldetés előtt két megválaszolatlan kérdés állt: - vajon sérülés nélkül átjuthat-e egy űreszköz az aszteroida-övön? - a gyakorlatban működik-e a hintamanőver? Az előbbi kérdés megválaszolására a Pioneer–10 és Pioneer–11 szondapárost küldték, mintegy előőrsként. Úgy tervezték, hogy ha a két szonda baj nélkül átjut a Mars és a Jupiter közötti kisbolygóövön, akkor indítható az „igazi” űrszonda. A két Pioneer probléma nélkül eljutott a Jupiterhez, ahol azonban érdekes meglepetés várta őket: a bolygó vártnál erősebb sugárzási övezete. Ezen mérések még éppen idejében érkeztek, hogy az építés alatt álló Voyager szondák sugárvédelmét megerősítsék. A hintamanőver működőképességét pedig az 1973-ban indított Mariner–10 merkúrszonda Vénusz melletti elrepülésével kívánta igazolni a NASA. 1974. február 5-én erre is sor került, az űreszköz, kihasználva a Vénusz gravitációját, pontosan a Merkúr felé lendült. A két sikeres „előtanulmány” után indulhatott a Voyager-program. Az űrkutatás történetének egyik csúcsaként számontartott Voyager küldetés párosra az 1970-es évek végén került sor, és a célja a külső nagybolygók elérése volt – igaz elsőre csak mellettük való elrepüléssel. Először a Voyager–2 startolt 1977. augusztus 20-án, majd nem sokkal később, 1977. szeptember 5-én a Voyager–1 is elindult, hogy az első állomáshoz, a Jupiterhez már előbb érjen el. A Voyager-1 előbb sikeresen elrepült a Jupiter, majd a tökéletes hintamanőver után a Szaturnusz mellett. Itt aztán a fő cél a gyűrűrendszer vizsgálata volt, le is mondtak a tervezők a további gázbolygók eléréséről, így a gyűrűk melletti elrepülés után a gravitációs hinta kilendítette a szondát a Naprendszer fő síkjából, és a Voyager elindult kifelé csillagrendszerünkből, így ma a legmesszebbre jutott ember alkotta űreszközként tartjuk számon. A Voyager-2 kicsit később, 1979. július 9-én érte el a Jupitert, majd 1981. augusztus 25-én a Szaturnuszt. A második hintamanőver is jól sikerült, a szonda irányt vett az Uránusz felé, amelyet 1986. január 24-én ért el. A siker továbbra is kitartott a program mellett és 1989. augusztus 24-én az utolsó gázóriást, a Neptunuszt is „begyűjtötte”. Végül a Neptunusz után ez a szonda is kifelé folytatta útját a Naprendszerből. A két Voyager tekintélyes felfedezés-listát tudhat magáénak: felfedezték a Jupiter, az Uránusz és a Neptunusz gyűrűit, tucatnyi holdat találtak, valamint először juttatták részletes képekhez a kutatókat a két legkülső bolygóról. A meghosszabbított küldetés során kijutnak majd a Naprendszerből, és mindkettő az emberiség üzenetét is magával viszi a csillagközi térbe. A gázóriások körül A Voyagerek sikere után és a Naprendszerre legnagyobb hatást gyakorló bolygók részletesebb megismerésére a két legnagyobb planétához célzott, csak az adott célpontot és holdrendszerét felmérő, orbitális pályára állított szondákat küldött a NASA. Elsőként a Jupiter és holdrendszerének felderítését vették célba az amerikaiak. 1989. október 18-án az Atlantis űrrepülőgép fedélzetéről startolt a Galileo űrszonda, hogy sorozatos hintamanővereket követően, az óriásbolygó körüli pályára álljon (az odaúton két kisbolygó, a Gaspra és az Ida mellett is elrepült, utóbbi mellett felfedezett egy, az aszteroida mellett keringő aszteroida-holdat – az első ilyen típusú égitestet –, a Dactylt). A szonda két részből állt: egy keringő és egy leszállóegységből. A leszállóegység a pályára állás előtt levált az anyaszondáról és ejtőernyőn alámerült a bolygó légkörébe. 58 percnyi és 150 km ereszkedés alatt sok használható adatot gyűjtött és továbbított a légkörről. Az egység az alsóbb rétegekbe érve elolvadt és elpárolgott. A Galileo keringő egység a sikeres pályára állást követően közel nyolc évig működött és küldött adatokat. A Jupiterről nagyságrenddel növelte a tudásunkat: ammóniát fedezett fel a felhőkben, megerősítette az Io hold vulkáni aktivitásáról küldött Voyager felfedezést, kimutatta az Europa hold felszíne alatt rejlő víz óceánt és még számos kevésbé szenzációs eredményt ért el. A NASA – és az ESA – következő gázbolygó-szondája a Cassini–Huygens küldetés volt a Szaturnusz rendszerének kutatására. A program nem sokkal a Galileo sikerei után indult be és hét évi repülés után ígért eredményeket. A szonda kettős küldetés volt: a NASA építette a keringésre szánt anyaszondát, az ESA pedig egy kisebb leszállóegységet, a Huygenst, amelyet nem a bolygóra akartak eljuttatni, hanem a legnagyobb hold, a Titán felszínére szántak. A startra 1997. október 15-én került sor Cape Canaveralen. Ezúttal is hármas hintamanővert alkalmaztak (Vénusz–Föld–Jupiter) és a Cassini 2004. július 1-jén sikerrel pályára is állt a Szaturnusz körül. Fél évvel később, 2004. december 25-én a Huygens levált az anyaszondáról, ahová 2005. január 14-én szállt le. A Cassini küldetése 2017. szeptember 15-én lezárult, (2017. áprilisában kifogyott belőle a pályamódosításokhoz használt üzemanyag, és Titán gravitációját felhasználva a Szaturnusz légkörébe irányították, ahol elégett) számos felfedezést köszönhetünk a szondának. Közeli képek készültek a Szaturnusz kisebb holdjairól (Iapetus, Enceladus, Phoebe), betekintést nyerve – főként jégből álló – belső felépítésükbe, megerősítette a szonda a gyűrűrendszer „küllőinek” Voyager általi felfedezését, magán a gyűrűrendszeren is beható vizsgálatot végezve közben, és a fényképek felfedték a Titán régóta feltételezett metántavait. ### Egyéb kutatások A világűr űrszondás felfedezésének egy speciális – a közelmúltban kiteljesedett – területe a Föld körüli pályáról végzett „távérzékelés”, különböző űreszközökkel a Tejútrendszer, vagy az univerzum más távoli tájainak megfigyelése. Ennek a területnek a legismertebb eszközei a NASA Nagy obszervatóriumok programjának egységei, köztük a Hubble űrtávcső. Az amerikai űrügynökség az elektromágneses spektrum széles tartományainak vizsgálatára négy szondát juttatott fel 1990 és 2003 között. A Hubble űrtávcső a látható fény és a közeli infravörös, a Compton űrtávcső a gamma és a távoli röntgen, a Chandra űrtávcső a röntgen és a Spitzer űrtávcső az infravörös tartományban végez – illetve végzett – megfigyeléseket. A felfedezéseikből a kozmológia profitált a legtöbbet, az előző másfél évtizedben a kozmosz keletkezésének és fejlődéstörténetének kutatói több tudományos áttörést érhettek el a négy szonda eredményeivel. Az űrhajósokkal végzett programok közül kiemelkednek a főként élettani megfigyelésekre létrehozott űrállomások – a Mir, vagy a Nemzetközi Űrállomás (ISS). Az emberekkel végzett űrkutatás a Hold elérése nyomán követően a Föld körüli pályán végzett kísérletek felé fordult, és a két vezető űrhatalom űrállomás építésbe fogott. A Szovjetunió a Szaljut-programot, az USA a Skylab-programot indította útjára, hogy hosszú időtartamú repülésekkel elsősorban élettani adatokra tegyen szert a súlytalanságnak hosszú időre kitett emberi szervezet reakcióit illetően. Később a NASA az űrrepülőgép fejlesztése miatt kiszállt az űrállomás építésből, a szovjetek viszont létrehozták a második generációs Mir űrállomást. Az űrrepülőgép önálló műveletekre is képes, és ennek révén sokáig önálló repüléseket is végeztek vele, azonban hamarosan összekapcsolódott a két program, a Space Shuttle az orosz űrállomásra szállított amerikai űrhajósokat. A cél ezúttal is ugyanaz volt: tapasztalatok gyűjtése az űrbeli lét hosszútávú hatásairól. Végül nemzetközi összefogással elindult a legnagyobb űrállomás program, az ISS építése. Az így szerzett tapasztalatok az űrkutatás következő lépcsőjét jelentő marsrepüléshez, vagy állandó holdbázis létrehozásához kellenek majd. Az élettani kísérleteken kívül természetesen más is zajlik az űrállomásokon, ipari kísérletek, növény- és állatkísérletek, földmegfigyelés, vagy akár katonai tevékenység is, a fő profil mégis az űrprogramok továbblépéséhez szükséges alapok lefektetése. ### SETI A világűr megfigyelésének talán a lehető legspeciálisabb területe a földön kívüli intelligencia kutatása. Az angol „Search for Extra- Terrestial Intelligence” kifejezésből származó SETI betűszó egy új, több tudományos területet integráló kutatási terület, a csillagászat, az asztrobiológia, az informatika és a filozófia határtudománya. A modern kori kutatók az univerzum nagysága, a benne levő óriási számú égitest és a sokszínű, mégis sok azonosságot, párhuzamot mutató fizikai, kémiai folyamatok alapján azt feltételezik, hogy a földi élet nem egyedi, hanem másutt is kialakulhatott hozzá hasonló. A más csillagok bolygóin – esetleg óriásbolygók holdjain – kialakult intelligens létformák a technika mai szintjén közvetlenül természetesen nem fedezhetők fel, ezért az új tudományág azok jeleit keresi, elsősorban távközlési módszerekkel, a másik civilizáció rádió-, radar- esetleg televíziós jeleinek detektálásával (az emberiség is ilyen jeleket sugárzott először az űrbe, így ha egy másik civilizáció is keresi az élet jeleit, ilyen jeleket fog először észlelni a Föld lakóival kapcsolatban). A keresés eddig nem hozott eredményt – leszámítva az egyszeri alkalommal fogott „Hűha! jelet”, melyet nem sikerült idegen üzenetként igazolni –, igaz az aktív észlelési időszak még rendkívül rövid ideje tart. ## A világűr gyakorlati felhasználása ### Európai űrprogramok Az Európai Unió két kiemelt űrprogramja a Galileo navigációs rendszer és a Copernicus (globális környezetvédelmi és biztonsági megfigyelési rendszer). ### Földmegfigyelések A legkorábban kialakult űrkutatási irányzat a Föld megfigyelése volt, igaz, ez nem a világűr felfedezésére irányul, csupán felhasználja annak lehetőségét, hogy a világűr más perspektívát jelent a megfigyelésekre. A legáltalánosabban elterjedt földmegfigyelési technika a meteorológiai műholdak alkalmazása volt, amellyel a légkör folyamatos megfigyelésével az időjárás változását követhetjük nyomon és jelezhetjük előre. Egy másfajta technikát jelent a térképező műholdak alkalmazása, amelyekkel (elsősorban nagy felbontású fényképezéssel) a felszín és annak változásai jeleníthető meg és alkalmazható a mindennapokban mind frissebb és frissebb térképekként. A legújabb földmegfigyelési irányzat a környezeti változások műholdas felderítése. Ennek keretében a Föld vegetációjának változásait figyelik (speciális esetben mezőgazdasági terménybecsléseket végeznek), a tengerek állapotát, színét, a jégmezők állapotának változásait, a légkör változásait (pl. az ózonlyuk kiterjedését) követik nyomon. ### Telekommunikáció „Ma már elképzelhetetlen az élet műholdak nélkül”. Ez az állítás elsősorban a távközlés területén vált igazzá: műholdak nélkül nem tudnánk olyan szabadon telefonálni, mint ahogy napjainkban megtehetjük, nem lenne globális adatátvitel, nem lenne internet és nem láthatnánk a nagyszerű események televíziós közvetítéseit sem. A távközlési műholdak alkalmazásával rengeteg kényelmi és üzleti szolgáltatást kapunk. Napjaink több transzponderrel rendelkező kommunikációs műholdjei egyszerre képesek tévéadások, telefonbeszélgetések és az adatátvitel lebonyolítására és a Föld pontjai időben rendkívül közel kerültek egymáshoz. ### Navigáció Napjainkra külön űralkalmazási ágazattá nőtt ki a műholdas navigáció. Az amerikai GPS, az orosz Glonassz, vagy a kiépítés előtt álló európai Galileo rendszer mindegyike az űrben pályára állított műholdrendszerből áll, amelynek jelei alapján a földfelszín bármely pontján méteres – kivételes esetben milliméteres – pontossággal megállapítható a jeleket vevő helyzete. A korábban az amerikai haderők számára tervezett GPS helymeghatározó rendszert ma már széleskörűen alkalmazza a civil szféra is a jelek titkosításának feloldása után. A teljes bolygót lefedő rendszer 24 órás szolgáltatás nyújt, alapja 24 műhold, amelyek úgy helyezkednek el a Föld körüli pályán, hogy a földfelszín bármely pontjáról legalább 4 látható egyszerre, és a rádiójeleket sugárzó műholdak adásait fogva lehet meghatározni a pontos földrajzi helyzet. A GPS etalonnak számít, a konkurens orosz, európai és leendő kínai rendszerek is ezt az elvet alkalmazzák (majd). A helymeghatározást igen széles körben alkalmazzák már a hétköznapi életben: repülőgépeken, hajókon, autókban is, de a földmérésben is jó szolgálatot tesz. ### Katonai aktivitás Már az űrkutatás kezdeteitől jelen vannak a katonai programok a világűrben, igaz, ezek mindig a szigorúan titkos kategóriába tartoztak, kevés ismeret áll rendelkezésre róluk. Ezek a katonai alkalmazások elsősorban távérzékeléseket jelentenek, nagy felbontású fényképezést, elektronikus felderítést, nukleáris megfigyelést. Korábban terveztek emberekkel végzett aktív elhárítási programokat (pl. ellenséges műholdak elrontása stb.), mára azonban a katonai programok a NASA űrrepülőgépei fedélzetén repülő űrhajósok által végzett észlelésekben vagy berendezés-próbákban merülnek ki. Érdekes módon a katonai űrprogramok mindig is olyan titkosak voltak, hogy a bennük alkalmazott technikákat a mégoly fontos tudományos űrprogramok sem kaphatták meg. A katonai űrtevékenységet a világűrjog korlátozza, de nem tiltja. A katonai űrtevékenység érdekes mellékterméke a galaktikus kozmikus sugárzás felfedezése. A hidegháború idején felküldött, az ellenség kísérleti nukleáris robbantásait figyelő kémműholdak váratlanul ismeretlen forrásból származó – nem a földfelszínről és nem a Nap felől érkező – nagy energiájú sugárzást detektáltak, amelyekről a szakértők megállapították, hogy távoli űrobjektumok felől érkeznek. ## Jogi státusza A világűrre vonatkozó szabályokat a világ államainak jó része által aláírt Világűr Egyezmény foglalja össze. A szándék szerint a világűrt csak békés célokra szabad felhasználni. Lényegi rendelkezései: - Fő rendelkezése: semelyik állam nem telepít, nem próbál ki nukleáris, vagy bármilyen más tömegpusztító fegyvert a világűrben, illetve bármely bolygón, illetve ugyanitt nem végez katonai manővereket, nem képez ki katonákat és nem telepít katonai bázisokat, és a Holdon, valamint más égitesteken csak békés célú tevékenységet folytathat. Azonban az egyezmény elmulasztotta megtiltani hagyományos fegyverzet telepítését az űrbe; - Egyetlen állam sem formálhat jogot bármely égitest területeire, erőforrásaira, mivel azok az egész emberiség örökségét jelentik; - Minden állam felelős a maga űrtevékenysége okozta károkért és más következményekért, legyen az állami, vagy magán űrtevékenység. A világ 99 állama – köztük Magyarország – írta alá és iktatta törvénybe az Egyezményt, további 26 pedig aláírta, de a törvényhozásában nem ratifikálta, így ma a Föld államainak többsége tiszteletben tartja a világűr békés célú felhasználását szabályzó közös akaratot. ## A világűr az egyetemes kultúrában A világűr a kultúrában szinte szinonim a science fiction műfajjal, a legtöbb ilyen mű a világűrben játszódik. A tudományos-fantasztikus irodalom és filmművészet már az űr meghódítása előtt ábrázolt olyan történeteket, kalandokat, amelyek a világűrben játszódtak – például a nagy klasszikus sci-fi-író, Jules Verne Utazás a Holdba (1865) és Utazás a Hold körül (1870) című művei –, majd a tényleges űrutazások korában új lendületet kapott az új közegben játszódó történetek megjelenése. ### Filmművészet A sci-fi számára a film is óriási lehetőségeket nyújt, mivel a filmtrükkökre építve fizikailag is megjeleníthetőek az addig csak fantáziákban létező cselekmények, helyszínek. Az idők során jó néhány emblematikus filmalkotás készült, amelyek témája, helyszíne a világűr volt, és amely segítette a közvélemény megnyerését a „köznapi” űrtevékenységhez. A korábban alkalmazott filmtrükk technikát az utóbbi évtizedben egyre inkább átveszik a digitális filmkészítési módszerek, egyre élethűbbé téve a filmeket. Néhány korszakos filmalkotás: - 1902: Georges Méliès: Utazás a Holdba - 1968: Stanley Kubrick: 2001: Űrodüsszeia - 1977: George Lucas: Csillagok háborúja - 1966-69: Gene Roddenberry: Star Trek - 1966: Rolf Honold: Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai - 1994: Dean Devlin: Csillagkapu ## Függelék ### Fontos magasságok ### A világűr felfedezésének mérföldkövei #### Űrszondák, műholdak eredményei #### Űrhajósokkal végrehajtott űrexpedíciók eredményei

Viking történelem

A Skandináviából származó vikingek korának kezdete pontosan meghatározható: az első nagy visszhangot kiváltó támadás a lindisfarne-i kolostor ellen, 793. június 8-án történt. A végét már nem lehet egy adott eseményhez kötni, de nagyjából egybeesett a kereszténység felvételének lezárultával, a 11. század végén. Az e két időpont között eltelt három évszázadban a viking harcosok rettegésben tartották egész Nyugat- és Dél-Európát, meghódították Anglia és Írország nagy részét, Normandiában megalapították a hercegséget, a mai Ukrajna és Oroszország területén pedig a Kijevi Rusz államot. Elfoglalták Izlandot, felfedezték és gyarmatosították Grönlandot, és egy rövid időre letelepedtek Észak-Amerikában. ## A vikingek kirajzásának okai és formái A vikingek a 8. századtól kezdve nagy számban hagyták el szülőföldjüket, és szálltak tengerre. Ennek számos tényező állhatott a hátterében. Először a túlnépesedést szokták említeni, aminek oka a skandinávok között szokásos poligámia, többnejűség, az ágyasok, szeretők tartása lehetett. Egy apának az adott okot a büszkeségre, ha minél több fiút nemzett. Ennek ellenére a skandinávok erősen ragaszkodtak az elsőszülöttségi rendszerhez, ami szerint mindig a legidősebb fiú a kizárólagos örökös. A többieknek, ha elégedetlenek voltak helyzetükkel, karddal és ravaszsággal kellett hírnevet, vagyont szerezniük, és egy befolyásos szövetségest, aki segíthetett erővel alátámasztani követeléseiket. A legfontosabb ok azonban a kereskedelmi viszonyokban keresendő. A vikingeknek lehetőségük nyílt arra, hogy kiterjesszék befolyásukat az északi kereskedelmi utakra, és azokból nagy jövedelmet biztosíthassanak a maguk számára. Ez hozta magával a másik nagy lehetőséget, amit maradéktalanul ki is használtak: a kalózkodást. A kereskedelemből és a kalózkodásból származó vagyon és befolyás vonzereje a rablóhadjáratok fontos tényezői közé tartozott. De emellett nem szabad elfeledkezni még egy okról: a viking jellemről, amely bátor, halálmegvető, dicsőség- és kalandkereső. Ezek a vonások hatalmas, rettegett harcosokká és veszélyes ellenfelekké tették őket. A vikingek első megmozdulásai egyéni kalózportyák, felfedező utak voltak, amelyeket általában kisebb rangú törzsfőnökök, nemzetségfők vezettek, s amelyek eredménye a gazdag zsákmány volt. Ezek a kisebb kalandozások az egész korszakra jellemzőek voltak. A magasabb rangú vikingek elsődleges célja a politikai terjeszkedés volt, olyan területek meghódítása, amelyek mind politikailag, mind kereskedelmileg értékesek lehettek. A legnagyobb hadjáratok azonban gyarmatosító szándékkal indultak, főleg dán és norvég részről. A vikingek hatalmukba kerítették Észak-Franciaországot, Angliát és Írország nagy részét, és hosszabb ideig meg is tartották. Ezeket a hadjáratokat legtöbbször nem az uralkodók, hanem magas rangú hadvezérek irányították. A svéd vikingek azonban az új kereskedelmi lehetőségek felkutatásában jeleskedtek, s tevékenységük nem nyugatra, hanem délre, délkeletre irányult. ## A vikingek megjelennek az európai történelemben Az első viking portya, amelyről feljegyzés maradt fenn, 793 júniusában történt, és egy kis northumbriai sziget, Lindisfarne felé irányult, amelyen egy évszázaddal korábban Szent Cuthbert püspök élt és dolgozott. A norvég vikingek kifosztották és felgyújtották a kolostort és lemészárolták a szerzetesek nagy részét. A tett nagy visszhangot váltott ki Angliában, a kortársak Isten büntetését látták benne. A lindisfarne-i támadásnak állít emléket az a kő, amelyet angol régészek találtak, s amelyen talán egy túlélő szerzetes örökítette meg a vikingek fosztogatását. A kő egyik oldalára keresztény szimbólumokat véstek, a másik oldalán pedig kardokkal, csatabárdokkal hadonászó, idegen módra öltözött támadókat ábrázoltak. A 8. század végén és a 9. század elején egyre több ilyen támadás volt. A norvégok ekkor már valószínűleg gyarmatosították a Skócia partjainál található lakatlan szigeteket, és portyáikat innen indították. A lindisfarne-i pusztítás s az azt követő hasonló esetek figyelmeztető jelek voltak egész Nyugat-Európa számára. ## A svéd vikingek (varégok) Svédország svéd neve, Sverige az óészaki Svíariki (Svía országa) névből ered. A svéd vikingeket a korabeli szláv és görög források varégoknak (óészaki nyelven: væringjar, német nyelven Waräger, görög nyelven: Βάραγγοι vagy Βαριάγοι, ószláv nyelven: Вар\`яже, Вар\`язі) nevezték. Az óskandináv vaeringar harcos kereskedő közösséget, a görög varangos bizánci szolgálatban álló skandináv harcost jelentett, a két változat nyilvánvalóan összefügg. A varégok, a svéd vikingek terjeszkedési irányát Svédország földrajzi helyzete határozta meg. Kiindulópontjai Uppland és Gotland voltak. A 9. században innen terjeszkedtek Észtország, Lettország területe, valamint a Ladoga-tó és az Onyega-tó felé. Először a Ladoga-tó partján telepedhettek le. Innen jutottak tovább a keleti szlávok (köztük az oroszok ősei) vidékére. Itt először kereskedelmi telepeket alapítottak, majd a szláv őslakókat katonailag is leigázták, később a szláv népességbe olvadtak, asszimilálódtak. Szomszédságukban (a mai Oroszország területén) akkor két nagy állam terült el, a volgai bolgároké és a kazároké (Kazár Kaganátus). A varégok – vagy ahogyan a bizánci és arab források nevezték őket, a ruszok – elsődleges célja eleinte nem a gyarmatosítás, hanem a kereskedelmi lehetőségek felkutatása, új piacok szerzése, és vásárhelyek, kereskedelmi utak létrehozása volt. A korabeli leírások szerint a megszerzett területeken nem is foglalkoztak mezőgazdasággal, a földművelésben csak az őslakók vettek részt. A varég kereskedők terjeszkedésében nem a tenger, hanem a belföldi víziutak játszottak meghatározó szerepet. A nagy folyókon (Volga, Don, Dnyeper) hajóztak dél felé, így eljutottak a Fekete-tenger vidékén élő népekhez, és például az etelközi magyarokkal is kereskedelmi kapcsolatokat folytattak. Végül olyan messzire hatoltak, hogy kijutottak a Földközi-tengerre és 860-ban megtámadták a Bizánci Birodalmat. A 9. század végére a varég befolyás fontos tényezővé vált a kelet-európai kereskedelemben, hiszen a fontos víziutakon, köztük a Volgán és a Dnyeperen elsősorban az ő hajóik szállították az árukat. A volgai út később vesztett fontosságából, a kereskedelem súlypontja áthelyeződött a Fekete-tenger és Bizánc felé. A források szerint ebben az időben a bizánci császárok testőrségét viking harcosok alkották, akik hűségesküt tettek neki. Nem csak a császárok hálószobáit de azok kincstárait, közelebbi kísérőit is ők védték, de más egyéb feladatokat is elláttak, például börtönök felügyelete, szertartások, összeesküvők kiiktatása, kémkedés. A varég gárda ismert volt arról, hogy elsősorban észak-európai, túlnyomórészt svédekből, valamint a Rusz területén élt varégekből, de kisebb részben dánokból, norvégokból, majd később angolszászokból is állt. Az évszázadok során sok varég zsoldos fordult meg Bizáncon kívüli, távolabbi helyeken, így például harcoltak Szicíliában, Észak-Afrikában, Normandiában is. Ismertek voltak hűségükről, becsületükről, erejükről és szívósságukról. Egyes történészek szerint bal fülükben rubin fülbevalót viseltek. Egyik legismertebb tagja volt Harald Hardrada, a későbbi III. Harald norvég király. A varég gárdát a bizánciak, csak a legkritikusabb pillanatokban, illetve a leghevesebb harcokban használták. A kortárs bizánci krónikások rémülettel és lenyűgözéssel írtak róluk: "a skandinávok megjelenésükben és felszereltségükben is ijesztőek voltak, vakmerő dühvel támadtak, és nem törődtek sem a vérveszteséggel, sem a sebeikkel". A leírás valószínűleg a berserkerekre vonatkozik, mivel állítólag ez a transzállapot emberfeletti erőt és fájdalomérzetet adott nekik. Amikor a bizánci császár meghalt, a varégeknek egyedülálló joguk volt a császári kincstárba belépéshez, így annyi aranyat, ezüstöt és drágaköveket elvittek, amennyit csak tudtak. Ez a kiváltság lehetővé tette sok varég testőr számára, hogy gazdag férfiként térjen haza, ami még több skandinávot ösztönzött arra, hogy jelentkezzenek a gárdába Miklagarðrban (svédül = Miklagård = 'A nagy város', azaz Konstantinápoly). A Nyesztor-féle Őskrónika szerint a 9. század második felében a Novgorod körül élő szláv törzsek a közöttük levő folytonos harcok miatt elhatározták, hogy követséget indítanak egy tengerentúli fejedelemhez azzal, hogy „Földünk hatalmas és gazdag, de nincs közöttünk rend. ...Jertek, uralkodjatok rajtunk.” A követek hívására három testvér indult el Skandináviából a kíséretükkel: Rurik, Szineusz és Truvor. Közülük a legidősebb, Rurik, Novgorod fejedelme lesz, és dinasztiája fennmarad a 17. század elejéig. Másik két testvére, és kíséretének két tagja, Aszkold és Dir is fejedelemséget alapít. Az Őskrónika idézett sorai a „vikingek behívásáról” a 18. századtól többször nagy vitákat gerjesztettek az orosz történelem e korszakáról: olyannyira, hogy többen utólagos betoldásnak nyilvánították, sőt: I. Erzsébet orosz cárnő (1741-1762) és Sztálin hatalmi szóval döntötték el a vitákat a „vikingek behívásának” történetét tagadva. A 10. század végén létrehozták a Rusz államot, amelynek fővárosa Novgorod volt, déli felének központja pedig Kijev lett. 965-ben a novgorodi herceg a két fia között felosztotta országát, Vlagyimirnak (Valdemár) adta Novgorodot, Jaropolk pedig Kijevet kapta. Apjuk halála után Vlagyimir megtámadta és megölte testvérét, és újra egyesítette az országot. Ekkor lett a főváros Kijev, az ország új neve pedig Kijevi Rusz. Vlagyimir felvette a kereszténységet, halála után, 1015-ben szentté avatták. A Kijevi Rusz keresztény nyugatorosz állammá vált, egyre inkább elszlávosodott, és erős bizánci hatás alá került. Később a kunok betörése és a kereskedelmi utak fokozatos nyugatra tolódása miatt a nyugatorosz állam jelentősen meggyengült. A viking kor végén a Kijevi Rusz városai végleg szláv jellegűek lettek, és a varég befolyás a történelem lezárt fejezetei közé került. A svéd vikingek a 10. században kísérletet tettek a nyugati terjeszkedésre is, elfoglalták Dánia egy részét, de mindössze negyven évig tartott a dániai svéd uralom. Ez volt szinte az egyetlen nyugatra irányuló komoly gyarmatosítási és letelepedési kísérletük, de tevékeny részük volt számos nyugat-európai fordulatban, hiszen az ottani viking seregekben a norvégok és a dánok mellett ők is harcoltak. 1040 körül hatalmas vállalkozásba kezdtek: Világjáró Yngvar a keleti muszlim országok ellen vezette seregét. A krónikák szerint tevekaravánokkal eljutottak a mai Irak területére, ahol az Abbászida Kalifátussal is kereskedtek, illetve eljuthattak a szent földre, Jeruzsálembe is. Yngvar hadjáratáról számos rúnakő tanúskodik, de nem rendelkezünk megbízható forrással a lefolyásáról. A régészeti ásatások során, a mai Svédországban talált számos közel-keleti leletek is bizonyítják a rusz-bizánci-arab kereskedelmi kapcsolatokat. Bár a svéd királyok közül sokan felvették a keresztény vallást, ennek ellenére a svédek maradtak a skandináv népek közül a legtovább pogányok. Az első misszionáriusok 829-ben érkeztek a svédek közé, de több mint háromszáz évbe telt, mire Svédország keresztény állammá vált. ## A dán vikingek Dánia neve, Danmark a dánok markját, őrvidékét jelenti, mely szó fokozatosan az egész ország nevévé vált. Dánia szívét, Jütlandot a korai középkorban Dél-Schleswig meddő földjei teljesen elvágták a déli szomszédoktól, a szászoktól és a szlávoktól. A dánok előszeretettel és nagy tehetséggel közlekedtek a tengeren, így hódításaik iránya délnyugaton a fríz és frank partok felé, nyugaton pedig Anglia felé irányult. Godfred dán király már a 9. század elején megpróbálta megszerezni Nagy Károlytól a fríz partvidéket, s ezzel védekezésre késztette a császárt, aki ennek megfelelően átfogó tervet dolgozott ki, ő és utódai ezt követték. Halála után Franciaországot belső viszályok gyengítették, s ezt a dán vikingek habozás nélkül kihasználták: 834-ben lerohanták Friesland gazdag kereskedelmi központját, Dorestadot, amelyet a tengerparti védelmi rendszer sem védett meg. Az első támadást több követte, de Dorestad végső pusztulását nem a vikingek okozták, hanem a természet: 864-ben árvíz pusztította a várost és eltérítette a Rajna folyását, ami addig a város gazdasági ütőere volt. A régi meder elhomokosodott és hajózásra használhatatlanná vált. A frank birodalmat 843-ban a verduni szerződésben felosztották, ami a vikingeknek kitűnő lehetőséget szolgáltatott az újabb támadásokra, megszállásra. Mikor már Párizst fenyegették, Kopasz Károly arra kényszerült, hogy a dánoknak danegeldet, hadisarcot fizessen, vagyis megvásárolja a viszonylagos békét. Miután Angliában Nagy Alfréd sikeresen védekezett a vikingek ellen, azok inkább a kontinenst választották újabb rablóhadjáratuk színhelyeként, és 878-tól kezdődően tizenhárom éven keresztül módszeresen végigdúlták Franciaországot, Flandriát, Belgiumot és Németország északi részét. Bár a franciák 881-ben Saucourt-nál győzelmet arattak a dánok felett, ezt nem tudták kiaknázni, és Kövér Károly újra danegeldet fizetett. A viking hadjáratnak a 892-es pestisjárvány vetett véget, de 896-ban újra megjelentek a Szajnán, s ekkor már nem a fosztogatás volt a céljuk: tudatos erőfeszítéseket tettek a gyarmatosításra. ### Normandia A normandiai hercegség eredetileg skandináv gyarmatként jött létre. Rollo, az első normandiai herceg származása bizonytalan, egyes források dánnak, mások norvégnak tartják. Annyi bizonyos, hogy seregének többségét dán harcosok alkották. Már azelőtt elfoglalta Észak-Franciaország egy részét, mielőtt Együgyű Károly 911-ben átadta volna, mint hercegséget, tehát a király már egy fennálló állapotot szentesített. Az uralkodó feltétele az volt, hogy Rollo hűségesküt tesz neki és megvédi a területet a viking támadásoktól. Ezt a herceg be is tartotta, s olykor a Loire menti vikingekkel összefogva harcolt saját honfitársai ellen. A következő évszázadokban Normandia vegyes frank-normann hercegség volt. A normannok átvették a feudális társadalmi berendezkedést a skandináv társadalomtól, amely alapvetően az egyenlőségen alapult, teljesen idegen volt. Normandiában nem volt népgyűlés vagy bármilyen más ilyen jellegű összejövetel, és a skandináv jogrendet is teljesen elvetették. A normandiai parasztok gyűlését, amelyen az erdőkre és a vizekre vonatkozó jogaikat akarták érvényesíteni, brutálisan megtorolták. ### Dán királyok Anglia trónján Angliában a dán beáramlás 835-ben kezdődött. Mivel a Wessexi Királyság elleni hadjáratuk sikertelennek bizonyult, portyáikat inkább Kelet-Anglia irányába, s onnan északra folytatták. Állandó összeütközésbe kerültek a Dél-Angliában uralkodó királyokkal, sőt Nagy Alfréd is kénytelen volt danegeldet fizetni, hogy időt nyerjen. De 878 tavaszán döntő vereséget mért a vikingekre, s 886-ban Londont is felszabadította. Halála idején Dél-Anglia szabad volt, a Temzétől északra pedig a dán törvény alatt álló terület, a Danelag (angolul Danelaw) feküdt, amely ellen Alfréd utóda, I. Edward angol király sikeres háborút folytatott. Ő és fia, Æthelstan szinte kiszorította a dánokat Anglia területéről, így az ország életében aránylag békés időszak következett, amely a gyönge és határozatlan II. Ethelred trónra lépésével ért véget. A vikingek újraindították portyáikat, s a helyzet olyan súlyossá vált, hogy 991-től az angolok ismét nagy összegű danegeld fizetésével váltották meg a békét. Gügye Ethelred parancsára 1002. november 13-án az angolok legyilkolták az országban élő összes dánt. Az áldozatok között ott volt Villásszakállú Sven dán király nővére és több családtagja. A dánok több büntető hadjárata és rablóportyája után 1013-ban Sven gyors és sikeres hadjáratot folytatott Anglia ellen, és az ország egyeduralkodója lett, de 1014-ben hirtelen meghalt. Az angolok visszahívták a Normandiába menekült Ethelredet, akinek fia, Vasbordájú Edmund sikeres támadásokat indított a vikingek ellen, akiket Sven fia, Nagy Knut vezetett. Ethelred halála után Edmund lett a király, és egyezséget kötött Knuttal, melynek értelmében Wessex Edmundé lett, Anglia többi része Knuté. Edmund röviddel később hirtelen meghalt, s Wessex is a dánoké lett. Knut számára Anglia független királyság volt, ezért a viking flotta nagy részét hazaküldte, de a harcosoknak az addigi legnagyobb összegű danegeldet fizette. Oxfordban nemzetgyűlést hívott össze, ahol megegyeztek az új alkotmányban, amely a régi angol jogon alapult. Knut bátyja halála után Dánia trónját is elfoglalta, majd összetűzésbe került a norvégokkal, melynek folyományaként kiterjesztette hatalmát Norvégiára is. Nagy Knut volt Anglia legjelentősebb dán uralkodója, aki jó kapcsolatokat ápolt az egyházzal, másrészt bizonyította, hogy uralkodása az angol nemzeti kormányzás folytatása. Nemzetközileg is sikeres politikát folytatott, védte és támogatta az országán áthaladó zarándokokat, valamint jó kapcsolatokat épített ki Európa uralkodóival. Nagy Knut halála után 1035 és 1037 között zavaros időszak következett, majd fia, Nyúllábú Harold lett a király. Hirtelen halála után Knutnak és Ethelred özvegyének, Emmának a fia, Hardaknut (vagy Hardeknut) foglalta el a trónt, aki viszont elveszítette Dániát, ugyanis azt a norvégok foglalták el. Hardaknut 1042-ben meghalt, állítólag halálra itta magát egy ünnepélyen. Örökösévé féltestvérét, Ethelred és Emma fiát, az angolszász Hitvalló Eduárdot tette. Hardaknut halálával véget ért ugyan a dán uralom, de nem értek véget a viking portyák. A normann hódítás után három évvel a dánok újra nagy erőkkel támadták Angliát, de Hódító Vilmosban emberükre akadtak. Vilmos semmit sem kímélve a felperzselt föld taktikáját alkalmazta, hogy megakadályozza a betolakodók támadását. Később a normann uralkodó kiegyezett a dánokkal, s azok elhagyták Anglia területét. Még egy kísérlet történt a szigetország megtámadására 1085-ben, akkor egy dániai lázadás hiúsította meg a viking flotta indulását. Angliát ezután többé nem fenyegették a vikingek. ## A norvég vikingek Norvégia nevének, a Norge névnek kereskedelemre utaló gyökerei vannak, azt az északi kereskedelmi utat jelölte, amely Norvégia partvidékén fut végig Skiringssaltól egészen fel a Fehér-tengerig. Ezen az úton szállították a fókabőrt, prémeket és a rozmárfogat. A viking portyák irányát, éppen úgy, mint más skandináv országok esetében, Norvégia földrajzi helyzete szabta meg. A norvég származású vikingek előszeretettel kalandoztak az Atlanti-óceán addig ismeretlen északi részén, elfoglalták Skócia északi szigeteit, s innen jutottak el Írországba, a Man-szigetre, az Ír-tenger egész partvidékére. Mélyen behatoltak Anglia területére, és a dánokkal együtt jutottak le Észak- és Dél-Franciaországba, valamint a Földközi-tengerre. Norvégia területe a viking kor elején még több király és jarl között oszlott meg. A királyi szervezet csak a 9. század második felében kezdett kialakulni, amikor Széphajú Harald került trónra, és hatalma oly jelentősen megerősödött, hogy képes volt Norvégia területét egyesíteni. Az ő politikájának egyik következménye volt a norvég gyarmatosítások kezdete, hiszen sokan elmenekültek. Ekkor kezdődött Feröer és Izland benépesítése. A sok kis királyságra aprózódott Írországban már korábban megjelentek a norvégok, s ők lettek az urai az ország nagy részének. Az írek már vagy négyszáz éve keresztények voltak, és élénk oktatási és hittérítő tevékenységet folytattak. A két népnek olyan eltérő kultúrája és társadalmi berendezkedése volt, hogy az asszimiláció szóba sem kerülhetett. Amikor a dán vikingek is felbukkantak, az írek bennük kerestek szövetségest, de a norvégok úrrá lettek a helyzeten. 901-ben azonban az írek elfoglalták Dublint, amit a vikingek két győztes csatával toroltak meg. Ezután több mint fél évszázadra biztosították az írországi norvég uralmat. Valamelyest közeledés is történt a két nép között, hiszen egyre több norvég tért át a keresztény hitre. Közben néhány rátermett vezetőnek köszönhetően megfordult az írek szerencséje és Brian Boroimhe 1000 után megteremtette az egész Írországra kiterjedő egyeduralmát. Ezután is folytatódtak a csetepaték, míg az írek az angolok segítségét nem kérték a 12. században. Ezzel kezdődött meg az angolok több mint hétszáz évig tartó uralma. A norvégok kedvenc területe Franciaországban az atlanti partvidék volt, innen indultak az ország belsejébe irányuló portyáikra és a Földközi-tenger felé. 844-ben Spanyolország ellen indultak. Az első alkalommal Lisszabont, Cádizt és Sevillát is elfoglalták. 859-ben hatvankét hajóból álló flotta indult el, és átkeltek Marokkóba, eljutottak Észak-Itáliába és kifosztották Pisát. ### Feröer benépesítése Feröer első írásos említése Dicuil ír szerzetes 825-ben írt Liber de Mensura orbis Terrae című munkájában található. E szerint a korábban itt élt remetéket a vikingek támadásai űzték el a szigetről. Ugyancsak ő tesz említést arról, hogy az Izlandon 795 körül megtelepedő szerzetesek feltehetőleg a vikingek támadásai elől költöztek a szigetre. A Feröeriek sagája részben ellentmondásos információkat tartalmaz az első viking telepesekre vonatkozóan, de ha igaz, hogy az első telepes, a Funningurban lakó Grímur Kamban unokája részt vett egy izlandi expedíción 874-ben, akkor a honfoglalás mintegy fél évszázaddal korábbra, 825 körülre tehető. A bevándorlás fő időszaka a 9. század volt, amikor Norvégiából érkeztek telepesek. A honfoglalás két fő hullámból állt: először 820-860 körül norvégiai menekülők, majd 880-900 körül írországi és skóciai vikingek érkeztek. ### Izland gyarmatosítása Izlandon már a norvégok érkezése előtt is élt néhány kelta szerzetes, akik azután elhagyták a szigetet. A sagák szerint három ízben kötöttek ki norvég hajók Izland partjainál, mielőtt megindult volna a letelepedés. A harmadik hajós, Floki nem találta a szigetet elég vonzónak, ezért elnevezte Jégföldnek, azaz Izlandnak. Az izlandi honfoglalás a 9. század végén, a 10. század elején zajlott le, s elsőnek jórészt olyan vikingek érkeztek, akik Széphajú Harald uralkodása alatt menekültek el. Az 1200 után keletkezett Landnámabók (a honfoglalás könyve) szerint elsősorban Norvégia nyugati részéről és Írország norvégok lakta részeiről érkeztek. Jöttek Kelet-Norvégiából és Svédországból is, de Dániából senki nem telepedett le. Az Írországból érkezettek által hozott kelta befolyásnak köszönhető elsősorban, hogy az izlandiak különböznek a norvégoktól. A szokás szerint az új telepes a part közelében a hajóról ledobta díszszékének faragott oszlopait a tengerbe, s ahol azok partot értek, ott foglalt földet magának és a társainak. Az egyik legkorábban érkezett viking, Ingólfur Arnarson díszszékének oszlopait az áramlás egy meleg, gőzölgő forrásokban gazdag partvidékre sodorta. Arnarson ezt a területet elnevezte „füstölgő öbölnek”, azaz Reykjavíknak. ### Grönland felfedezése és gyarmatosítása 900 körül egy Gunnbjörn nevű viking Izlandra akart eljutni, de eltévesztette az irányt, és megpillantotta Grönlandot, amelyen ugyan nem kötött ki, de elnevezte Gunnbjörn szirtjének. Majd száz évig nem is járt arra újabb hajós, míg Vörös Erik, akit három évig száműztek, és ezt az időt utazással akarta eltölteni, társaival meg nem jelent Grönland partjainál, és a sziget kellemesebb klímájú délnyugati részén partra nem szállt. Három telet töltöttek itt, majd, mivel Erik száműzetése letelt, hazatértek. Erik a szigetet Grönlandnak, „zöld földnek” nevezte el, hogy csábítóbbá tegye honfitársai előtt, akik közül sokan csatlakoztak hozzá a következő úton. A következő nyáron huszonöt hajóból álló flotta indult szigetre, amiből csak tizennégy ért oda, ám a következő években egyre több betelepülő érkezett. Dán régészek majd háromszáz tanya maradványait tárták fel. Grönlandon a norvégok főleg a háziállatok (szarvasmarhák, kecskék és juhok) tartásából tartották fenn magukat, valamint halásztak és vadásztak (főleg jegesmedvére és rozmárra). Vörös Erik élete további részét az általa épített tanyán töltötte, amelyet Brattahlidnek nevezett, s amelynek valószínűsíthető maradványait 1932-ben tárták fel. A grönlandi viking kolóniák feltehetően a 15. század során tűntek el: a pontos időpont bizonytalan. Egyes vélemények szerint a hiányos táplálkozás vagy a betegségek végeztek velük, mások szerint harcban álltak az eszkimókkal (akiket ők „skraelingeknek” neveztek) – bár más források szerint azonban békében éltek velük. Az a körülmény, hogy templomaikat felgyújtották, arra enged következtetni, hogy esetleg kalóztámadások érhették őket. Egyes kutatók szerint az éghajlat változása, egy általános lehűlés miatt az életfeltételeik romlottak. Annyi bizonyos, hogy az általuk forgalmazott kereskedelmi cikkekre (fókabőr, rozmáragyar) a kereslet visszaesett. A kolóniák tagjai elpusztulhattak, visszatelepülhettek Izlandra, vagy áttelepülhettek az amerikai kontinensre, ahol nyomuk veszett. A grönlandi viking telepesek az óhazából hozott ismereteik és eszközeik segítségével a grönlandi viszonyok között hosszú távon nem tudtak önellátó telepeket létrehozni, például az alapvető fából és acélból is behozatalra szorultak. A legújabb kutatások az alábbi tényezőket emelik a sikertelen kolonizáció főbb okaiként: - A törékeny grönlandi környezet a rövid vegetációs időszak mellett nem volt alkalmas a legeltető nagyállattartásra hosszú távon: a grönlandi viszonyok mellett a telepesek az óhazában megismert életszínvonalukat is nehezen tudták elérni. Grönlandon hosszú távon csak az eszkimók – vikingek számára kezdetleges – módszereivel lehetett megélni. - A hőmérséklet alig változott Dél-Grönland benépesülése során, de az éghajlat az idő múlásával folyamatosan szárazabbá vált. - A 14. század közepén Skandináviát is elérő nagy pestisjárvány gazdaságilag meggyengítette az óhazát, és az 1397-ben létrejött Kalmari unió után a közös uralkodó kevesebb figyelmet szentelt a grönlandi kolóniákra – így lazultak a kapcsolatok az óhazával, ami elsősorban Norvégia volt. Korábban úgy gondolták a tudósok, hogy a 15. század elejétől elkezdődött a kb. 400 évig tartó „kis jégkorszaknak” nevezett lehűlés rontotta a telepesek kilátásait, de ezt az újabb kutatások megcáfolták. ### Amerika felfedezése Amerika vikingek általi felfedezésének történetét a sagákból ismerjük. Ezek szerint kb. 986-ban Bjarni Herfjolsson Izlandról Grönlandra akart eljutni, de eltévesztette az irányt, és egy teljesen ismeretlen partot pillantott meg. Bár nem szállt partra, felfedezésének hírét elvitte honfitársainak, akik közül Leif Eriksson valószínűleg 992-ben elindult, hogy felkutassa az ismeretlen földet. Először csak köves partot pillantottak meg, amit elneveztek Hellulandnak, Laposkőországnak (valószínűleg Baffin-föld), majd sűrű erdőt láttak, amit Marklandnak, Erdőországnak neveztek el (valószínűleg Labrador), végül dús fűvel borított területet (Új-Fundland és Cape Cod között). Felhajóztak egy folyón, és házat építettek egy területen, amelyet Vinlandnak, Borföldnek neveztek el, mert Leif mostohaapja szőlőt (vagy más, borkészítésre alkalmas bogyós gyümölcsöt) talált az egyik felderítő útja során. (A Vinland elnevezésre más magyarázatot is találtak a kutatók. A vin szó füves területet jelöl, ellenben a vín szóval, amelynek jelentése bor vagy szőlő. Új-Fundlandon viszont a szőlő nem terem meg, ezért a tudósok szerint Leif inkább az állattartás szempontjából fontos zöld legelőkről nevezte el a területet Füves országnak, de az elnevezésnek ez az eredete a sagák lejegyzésének időpontjára elhomályosult.) A felfedezők megfigyelték, hogy a nappalok és éjszakák hossza nem különbözik annyira, mint Grönlandon, valamint a tél nem annyira hideg. Miután sikeresen kiteleltek, visszatértek Grönlandra. A következő saga Leif bátyjának, Thorvaldnak a történetét meséli el, aki öccse nyomdokain haladva társaival szintén eljutott Vinlandba, ahol kiteleltek, majd felfedező utakat tettek a terület partvidékén. Egy újabb év után már a letelepedés gondolatával foglalkoztak, amikor összeütközésbe kerültek az indián bennszülöttekkel. Az összecsapás során Thorvald megsebesült és meghalt, társai ezután visszatértek Grönlandra. A sagák szerint ezután is több expedíció indult Vinland földjére, amelyből kitűnik, hogy a vikingek komolyan foglalkoztak a felfedezett terület gyarmatosításával, de a feladat meghaladta az erejüket. Túl messze voltak a hazai támaszpontoktól, nem rendelkeztek hatékony fegyverekkel sem, mint a későbbi spanyol konkvisztádorok, és a bennszülöttek ellenállása is igen nagy volt. Ez volt a vikingek korának utolsó nagyszabású erőpróbája, amely ha sikeres, talán más irányt adhatott volna az egész emberi történelemnek. Ezen sagák leírását a régészeti leletek is megerősítik annyiban, hogy Új-Fundlandon valóban megtalálták egy régi viking település maradványait. A sagák szerint a vikingek egyik észak-amerikai expedíciójában részt vett egy Tyrker nevezetű férfi, aki nem teljesen kizárt, hogy a vikingekhez csapódott magyar ember volt, mivel az idő tájt Európában többek között a magyarokat is türköknek nevezték. Egyesek szerint Amerikában a vikingek talán eljuthattak a Karib-tenger térségébe is. Ezt arra alapozzák, hogy az aztékok egyik istene, a jóságos Quetzalcoatl az indiánok mondái szerint vörös hajú, fehér bőrű szakállas ember volt, aki a tenger (nyugat) felől érkezett „szárnyas” hajókkal, majd oda (keletnek) távozott, de megígérte, hogy egyszer visszatér. A leírás ráillik a vikingekre és hajóikra. Amikor Hernán Cortés spanyol konkvisztádor 1519-ben a Yucatán-félszigeten partra szállt, az akkori aztékok Quetzalcoatl utódjának tartották, aki majd megdönti a véres, emberáldozatokat követelő Huitzilopochtli isten uralmát. ## Az izlandiak Letelepedésük után az izlandiak a norvég jogrendet tartották meg, és a korabeli norvéggel azonos nyelvet beszéltek. Nyelvük azóta is nagymértékben megőrizte akkori vonásait, míg a norvég időközben jelentős változásokon ment át. Rövid idő múlva a letelepedett izlandiak elkezdték magukat független népnek tekinteni. A letelepedés 930 körül befejeződött, s a sziget belsejét egyre több juh népesítette be, amely az izlandiak első számú háziállata volt. Az első országgyűlést 930-ban tartották, s itt rögzítették az alkotmányt, amelynek alapja az Alþingi (Althing), az országgyűlés volt, amelyet ezután évenként tartottak meg. Itt hallgatták meg a törvényeket, és itt intézték el peres ügyeiket, de tartottak versenyeket és vásárokat is. Az izlandi szabad államban nem volt király, az igazi hatalmat a nemzetségfők gyakorolták. A kereszténység felvétele nem volt akadálymentes, de 1000 körül egy országgyűlésen megegyezésre jutottak: hogy elkerüljék a megosztottságot, mindannyian áttértek a keresztény hitre. Ez a döntés, amelyben egy nép közös elhatározás alapján cserélte fel vallását, egyedülálló a történelemben. A 11. században három kiváló helytartó játszott nagy szerepet Izland történelmében: Fehér Gizur, a fia és az unokája. Fia, Islief lett az első izlandi születésű püspök, akit az ő fia, Gizur követett a püspöki székben. A feljegyzések szerint az ő idejében Izlandon béke és nyugalom volt, de előtte és utána is ellenségeskedések zavarták meg a sziget csendjét. ## A vikingek történelmi szerepe A vikingek kora tulajdonképpen a kereszténység térhódításával ért véget. Dániában Kékfogú Harald volt az első uralkodó, aki – 960-ban – áttért az új hitre, amely már Nagy Knut uralkodása alatt gyökeret vert. Norvégiában Széphajú Harald fia, a 960-ban elhunyt Jó Haakon volt az első keresztény király, de a nép megtérítését majd fél évszázaddal később Szent Olaf végezte el erőszakos és kegyetlen eszközökkel, amelyek Dániára nem voltak jellemzőek. A pogány hit Svédországban tartotta magát a legtovább, csak 12. századra tűnt el. A három évszázadon át tartó viking kalandozás nem nevezhető népvándorlásnak, hiszen egészen mások voltak a mozgatórugói, és hiányzott az a külső nyomás, amely a nagy népvándorlások elsődleges oka. Bár korszakuk Nyugat-Európában, főleg Angliában és Franciaországban nagy változásokat hozott létre, Európa egészét nézve nem mondható el, hogy nagy hatással lettek volna gazdaságára vagy politikájára. Természetesen nem hanyagolható el tevékenységük, mint vakmerő felfedezőké, ismeretlen területek első telepeseié. A hajóépítés és a navigáció tudományának páratlan ismerete, a szinte általános írástudás egyedülállókká teszi őket a középkor történelmében. A viking kor hatása elsősorban magukon a skandináv országokon mérhető le. A korszak elejei pogány, többistenhitű és – Svédország kivételével – szétdarabolt országokból a vikingek eltűnésére egységes, keresztény királyságok alakultak ki, amelyeket átjártak az európai hatások, és amelyek ezáltal nem gyöngébbek, hanem mások lettek. Valamit azért ők is adtak Európának, még ha hatása csak gyöngén volt érezhető. Az ókori Athénon kívül a közvetlen képviseleten alapuló demokrácia legtisztább formája Izlandon valósult meg, a köztársaság első három évszázadában. Az egyenlőségen alapuló skandináv társadalmi berendezkedés, amelyet a Danelagon is bevezettek, éreztette hatását Anglia későbbi jogrendjében, hiszen a többségi esküdtszéki határozat elvét és a bíróság fölesketésének szokását a dánoknak köszönhetjük. A viking jogrend és gondolkodásmód ötvöződött az angolszász joghagyománnyal, és ez máig ható következményekkel járt az európai gondolkodásban. ## Viking kronológia ## Korabeli források a vikingekről - 840: Ibn Horradadbeh beszámolója a svédekről - 9\. század: Nagy Alfréd kereskedelmi útjainak leírása - 880 körül: a nagy hittérítő, Ansgar életrajza - 921-922: Ibn Fadlan arab követ beszámolója a volgai ruszokról - 950 körül: Ibn Rusztah arab csillagász és földrajztudós beszámolója a ruszokról - 950 körül: al-Tarthusi arab kereskedő látogatása Hedebyben - 1000 körül: Merseburgi Thietmar beszámolója a vikingek áldozati ünnepéről - 1070-75: Brémai Ádám leírása Skandinávia földrajzáról, népeiről - 11-12. század: a Nesztor krónika a ruszok eredetéről - 12\. század eleje: Canterbury Aelnoth szerzetes beszámolója a svédországi keresztények helyzetéről - 1130: Ari Þorgilsson: Íslendingabók (Az izlandiak könyve) Izland 870 és 1120 közötti történelméről - 1200 után: Landnámabók (A honfoglalás könyve) az izlandi letelepedés története, a letelepedők eredete, földbirtokaik stb.