Datasets:

boapps

/

jowiki

like 0

Apollo–16

Az Apollo–16 az Apollo-program embert szállító tizedik missziója, az ötödik küldetés, amely landolt a Holdon. Eredetileg ez lett volna az első holdjárót is alkalmazó repülés, ám a program újratervezését követően az Apollo–15 lett az első, amely alkalmazta az új eszközt, az Apollo–16 pedig hátrébb lépett egyet a sorban és csak a második olyan lett, amely a Roverrel felszerelve indult a Holdra. Az űrhajósok végül 71 óra 2 perc 12 másodpercet töltöttek a Hold felszínén, amelyből 20 óra 14 perc 14 másodpercet tett ki a holdsétával, kinn a felszínen töltött idő. A repülés előtt széleskörű vita folyt arról, hová küldjék a hátralevő két küldetést (az eredeti tervek 10 leszállásról szóltak, amelyek a törölt küldetésekkel és az Apollo–13 kudarcával az Apollo–16 startja előtt még 6 lehetséges célpontot mutattak, mint hátralevő leszállóhely, ebből kellett a két legígéretesebbet kiválasztani). A hat jelölt végül kettőre, a Descartes térség Cayley formációjára, és az Alphonsinus kráterre szűkült. Az elemzők a két térség Lunar Orbiter fotóinak tanulmányozása után úgy látták, hogy a Descartes néhány vulkáni eredetű képződményt rejteget, amelyek a Hold mint égitest késői geológiai aktivitására utalhatnak. A vulkáni működés megtalálása fontos tudományos eredmény lett volna, ezért végül a repülést ennek a felfedezésére szánták és a Descartes térséget választották leszállóhelyül az Apollo–16 számára. A repülésre John Young parancsnokot – az immár veterán űrhajóst, aki ezzel a repüléssel utolérte a rekorder Jim Lovellt a maga két Gemini és immár két holdrepülésével –, Thomas Mattingly parancsnokiegység-pilótát és Charles Duke holdkomppilótát jelölte Deke Slayton. A startra 1972. április 16-án került sor Cape Canaveralről. Az Apollo—16 rendben pályára állt, majd a holdirányú gyújtás és a holdkomp kihúzása is rendben zajlott. A repülés a Hold körüli keringés során azonban veszélybe került. Közvetlenül azután, hogy a holdkomp levált és elkezdte volna a süllyedést a Hold felett a leszálláshoz, Mattingly egy kitérő manőverbe kormányozta volna a CSM-et, ám a főhajtómű tartalék irányítórendszere hibát jelzett. Ekkor leállították a leszállást, várakozásra kárhoztatva a holdkomp utasait, és az irányítás nekilátott a helyzet elemzéséhez. A rendszerutasítások szerint ilyen hiba esetén nem lehetett leszállni és haza kellett volna indulnia a legénységnek. Közel hat óra telt el várakozással, míg az irányítás azt a döntést hozta, hogy vállalják a kockázatot és a legénység próbálja meg a leszállást. A késve elvégzett leszállás miatt egy kissé megrövidített holdfelszíni tevékenységre készülődhetett az Apollo–16 legénysége. Összesen három holdséta szerepelt a tervben. Ebből az első kiszállás alkalmával az űrhajósok – a holdjáró és az eszközök rövid kipakolását követően – felállították az ALSEP tudományos műszercsomagot, majd a holdjáróval egy rövid felfedezőutat tettek. A második holdsétán elhajtottak a legtávolabbra, a környék hegyvonulataihoz, a Stone Mountain lejtőjére, majd vissza. Már ezen a felfedezőúton is nyilvánvalóvá vált, hogy az elemzők által vélt vulkáni működés nyomai nem találhatóak, helyette a Hold ősi, a keletkezés óta szinte változatlan felföldjeinek egyikén állnak. A harmadik holdsétára kellett a kutatási programot lerövidíteni, hogy a leszálláskori várakozás miatt elfecsérelt készletek hatását ellensúlyozzák. Ezen a holdsétán a környék egyik legnagyobb képződményéhez, a North Ray kráterhez látogattak el az űrhajósok és további bizonyítékokat gyűjtöttek az eredeti vulkáni teória ellen és a helyette kiderült ősi felföldes tények mellett. A tudományos program sikeres végrehajtását követően az Orion holdkomp rendben elstartolt a holdfelszínről, majd – egy rövid pihenési periódust követően – a hajtómű lehetséges hibája miatt az irányítás haladéktalanul hazarendelte az Apollo–16-ot, elvetve a további, keringésből végzett megfigyelések lehetőségét, egyedül a magukkal vitt kis szubszatellitet állították pályára. A repülés végén – eseménytelen hazautat követően – 11 nap 1 óra 51 perc 5 másodperc repülést követően az Apollo–16 Kiribati szigete mellett a Csendes-óceánon szállt le, ahol az USS Ticonderoga hordozó emelte ki a tengerből. ## Személyzet ### Tartalék személyzet ### Kapcsolattartó személyzet - Anthony Wayne England - Donald Peterson - Henry Warren Hartsfield - Robert Franklyn Overmyer \(2\) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is. ## Előzmények ### A program kezdeti szakasza Az egész Apollo-program egy tanulási és fejlődési folyamatként is leírható, az egyes küldetések sikere adta a stafétabotot az eggyel magasabb fejlettségi szintet jelentó repüléshez. Így volt ez különösen a program elején. A rengeteg előkészítő, ember nélküli, automata repülés után az első próbálkozás az Apollo–1 repülése lett volna, ám ez váratlan tragédiába torkollott: a kapkodó, slendrián munkával előállított űrhajó és a rosszul megválasztott tiszta oxigén atmoszféra miatt tűz ütött ki, megölve Gus Grissomot, Ed White-ot és Roger Chaffee-t. A baleset kivizsgálása után a program újraindulását jelentő Apollo–7 repülésen aztán sikerrel próbálták ki a program egyik sarokkövének számító holdűrhajót, az Apollo parancsnoki és műszaki egységet (CSM). Ezt követően felpörögtek az események. A CIA hírszerzési adatai szerint a szovjeteknek esélye volt megnyerni a Holdért folyó versenyt, ezért a NASA mindent megtett, hogy a nagy presztízsértékű repüléseket előrébb hozza. Ilyen volt a Hold elsőkénti megkerülése. Az Apollo–8 1968 karácsonyán, mindjárt a program második, ember vezette repülésén erre vállalkozott, Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders lehettek az első emberek, akik a szomszéd égitest megkerülésekor saját szemükkel láthatták a Hold mindig elforduló túloldalát. A világsiker után ismét rutinszerűbb, próba jellegű repülés következett, az Apollo–9, amely a vadonatúj holdkompot próbálta ki és bizonyította a koncepció életképességét. Az Apollo–10 ismét a Holdhoz indult, hogy a holdra szállás elképzelésének minden technikai mozaikját összeillessze és kipróbálja a holdra szállást, de még tényleges leszállás nélkül. Ezen a technológiai létrán jutott el végül a NASA abba a stádiumba, hogy immár végérvényesen legyőzve a szovjeteket elsőként juttasson embert a Holdra. ### Apollo–11 - Apollo–14 A számos próbát követően jött el az első kísérlet ideje egy tényleges leszállásra és ez a feladat az Apollo–11-re és Neil Armstrong parancsnokra, Michael Collinsra, a parancsnoki egység pilótájára és Buzz Aldrin holdkomppilótára jutott. 1969. július 20-án az Eagle hívójelű holdkomp leszállt a Mare Tranquilitatison, a történelem során először emberekkel a fedélzetén. Immár másnapba hajlott az idő, amikor az űrhajó két utasa egymás után kilépett a holdfelszínre. Ezután végrehajtották azt, amit a szakirodalom G típusú küldetésként ír le: holdra szállás egyetlen holdsétával. A világ első holdutazói két és fél órát töltöttek kinn a holdfelszínen, nem mellesleg maradéktalanul teljesítették az egész holdprogram célját és John F. Kennedy álmát. A NASA az első holdra szállást követően rendelkezett további tervekkel, amelyeket immár nem csak a puszta leszállás, mint teljesítmény dominált, hanem a tudományos kutatások is befolyásolták. Az Apollo–11 egymaga képviselt egy Apollo küldetéstípust, és ennek teljesültével máris továbblépett egy magasabb szintre az űrügynökség. A tervek szerint következett a H típusú küldetés, amely már a holdra szállás után két gyalogos űrsétát is magába foglalt. Az első ilyen jellegű repülés az Apollo–12 volt, amelyen Pete Conrad parancsnok, Dick Gordon parancsnoki pilóta és Alan Bean holdkomppilóta 1969. november 19-én sikerrel szállt le az Oceanus Procellarumon. A repülés legközvetlenebb célja egy hajszálpontos leszállás kivitelezése volt egy kitüntetett ponton – mivel az Apollo–11 kb. 6 kilométerrel tévesztette el a saját maga kijelölt leszállási pontját –, igazolva, hogy az Apollo hardver képes a precíziós leszállásokra és ezáltal értékes kutatómunkára. A kitüntetett pont pedig nem volt más, mint egy korábban felküldött űrszonda, a Surveyor–3. A holdfelszínre kétszer szálltak ki az űrhajósok, először a tudományos műszerparkot, az ALSEP-et állították fel, másodjára pedig egy kisebb kört tettek meg a leszállóhely kráterei között, közbeiktatva a Surveyor–3 szonda meglátogatását is. A precíziós leszállással újabb lépcsőfokot lépett feljebb az egész Apollo csapat a fejlődés lépcsőjén. Ezt követte az Apollo–13, amely tudományos céljait tekintve hasonló volt az Apollo–12-höz, ám váratlanul kudarcba torkollott a repülés. Az Apollo–13 balesetének kivizsgálása után – abból okulva – egy újabb H típusú repülésre készülődhetett a NASA, az Apollo–14-en. A repülésre a veterán Al Shepard készülődhetett parancsnokként, kiegészülve az újonc Stu Roosa parancsnoki pilótával és Ed Mitchell holdkomppilótával. A repülésük célja egy más típusú terület volt a holdfelszínen, mint amilyeneket eladdig meglátogattak: a Fra Mauro formáció, amelyet a Mare Imbrium becsapódásakor kivetődő anyag takarója hozott létre. Shepardék megismételték a két gyalogos holdsétát magába foglaló expedíciót, ahol hasonlóan Conradékhoz előbb a tudományos műszeregyüttest helyezték ki, majd ellátogattak a környék legnagyobb kráteréhez, mintegy háromszor akkora távolságot megtéve, mint amennyit az Apollo–12 űrhajósai megtettek. ### Apollo–13 Az Apollo–13 több szempontból gyakorolt befolyást a későbbi repülésekre, így az Apollo–16-ra is. Egyrészt magával a balesettel, amely hosszabb halasztást eredményezett a későbbi repülésekre vonatkozólag. Mint ismeretes, az 1971. április 11-én a Hold Fra Mauro térsége felé induló expedíció a Hold felé vezető úton balesetet szenvedett. Egy tervezési és szerelési hiba folytán a parancsnoki modul fő oxigéntartályába szerelt tekercselés zárlatos lett és ettől a tartály felrobbant, megfosztva a legénységet az oxigénből – és hidrogénből – előállított áramtól és víztől, valamint a légzéshez szükséges oxigéntől. Lovellék átköltöztek a holdkompba és az irányítás által lépésről-lépésre rögtönzött új műveleti terv mentén veszélyek és kényelmetlenségek közepette végül szerencsésen hazajutottak a Földre. A hazatérés után hosszú hónapokig tartó kivizsgálás következett, az okokat kiderítendő, ám addig semmilyen továbblépésről sem lehetett szó. Másrészt az Apollo–13-nak sokkal rombolóbb hatása volt az egész programra nézve. A Nixon-adminisztráció számára az egész holdprogram problémákat hordozott: egyrészről az egy demokrata kezdeményezésű ügy volt, amelyet a republikánus új elnök csak megörökölt, másrészt mérhetetlen pénzbe került akkor, amikor az USA egy másik még nagyobb összegek elköltésével járó kalandban volt béklyóba verve, a vietnámi háborúban. A drágaság mellé feliratkozott még egy nyomós érv a közvéleményben: miért öljük még mindig a Holdba a pénzt, amikor már legyőztük az oroszokat? Richard Nixon kereste a pillanatot, amikor megszabadulhat JFK víziójától és az Apollo–13 majdnem kudarccal végződő kalandjában találta meg a lehetőséget. A politikai döntéshozók – bár nyílt színen sohasem vallották be, hogy bármi összefüggés lenne az Apollo–13-mal – megkurtították a programot. Töröltek 3 Apollo repülést. A gyakorlatban elvették a lehetőséget egy gyalogos (H típusú) és egy holdjárós (J típusú) misszió elől. Így mivel az eredeti tervek szerint az Apollo–15 lett volna az utolsó gyalogos expedíció és az Apollo–16 az első holdjárós, minden repülés eggyel előre lépett és már az Apollo–15 megkapta a holdjárót, az Apollo–16 pedig a második ilyen repüléssé lépett előre. ### Apollo–15 Az Apollo–15 volt az az első expedíció, amellyel a NASA áttért a végső fejlettségi szintre, a J típusú repülésre. Ebben a még tovább fejlesztett hardverrel három napnyi holdfelszíni tartózkodást céloztak meg a tervezők, három, egyenként 8 órát megközelítő holdsétával. A döntés azonban csak 1970 második felében született meg – az Apollo–15 eredetileg az utolsó gyalogos expedíció lett volna –, ezért a döntés érintette a felkészülést. Az eredeti tervek szerint készülődő legénységek közül még az Apollo–16-ra várományos legénység, John Young és Charlie Duke kezdte meg az éppen elkészült holdjáró földi próbáit, ám a döntést követően hamar át kellett adniuk a helyüket Dave Scottnak és Jim Irwinnek, akik emellett kiterjedt geológiai felkészítés közepette is voltak. Maga az Apollo–15 expedíció messzemenően beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Űrhajósai – Dave Scott parancsnok, Ron Evans parancsnoki pilóta és Jim Irwin holdkomppilóta – 1971. július 26-án keltek útra a holdi Appenninnek hegységéhez, a Hadley-síkság és a hegység találkozásánál levő lávarianáshoz, munkanevén a Hadley-Appenninnek leszállóhelyhez. Egy tökéletes leszállás után három (és fél) holdsétát tettek, amelyek során kisebb nehézségek árán kihelyezték az addigi legszélesebb körű ALSEP tudományos műszeregyüttest, de legfontosabb elemként sikerrel tesztelték és használták az expedíció legnagyobb újítását jelentő Rover holdjárót. Az Appenninek a Mare Imbrium lávatenger szélén végigfutó felgyűrt hegység, így az űrhajósoknak alkalma nyílt mind a lávasíkság, mind a hegyoldalak anyagának tanulmányozására. A holdjáróval 27,9 kilométert tettek meg (a gyalogos küldetések megtett távjának közel 9-szeresét), 77,31 kg holdkőzetet hoztak haza és az Apollo–program egyik legsikeresebb küldetését teljesítették. Az Apollo–16-nak az ő teljesítményüket kellett túlszárnyalnia. ### A leszállóhely kiválasztása bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Apollo–16 leszállóhelye az Apollo–14 repülése során készült felvételen A leszállóhelyek kijelölésekor nagyon fontos tényező volt a program politikai támogatásának megszűnése. Ugyanakkor azonban azzal, hogy az Apollo–16 már ún. J típusú (azaz a holdjárót alkalmazó) repülés volt, az ezt a mozgékonyságot felhasználó célpontot kellett választani. Azzal, hogy az eredetileg 10 leszállásra tervezett programból sorra törölték a repüléseket (valamint az Apollo–13 kudarcot vallott), az Apollo–16-ra még 6 korábban betervezett leszállóhely jelölt volt a listán, miközben hátra már csak 2 repülés maradt. A technikai szempontok között pedig egy cél lebegett: el a bazaltóceánoktól. Az Apollo–11 és Apollo–12 a Mare Tranquilitatis és az Oceanus Procellarum asztallap simaságú bazalttengerén szállt le, míg az Apollo–15 ugyanezt tette a Mare imbriumon, a NASA-nak éppen elég mintája volt már mare bazaltból. Az egyetlen kivételt az Apollo–14 jelentette, ám ez a repülés is a Mare Imbrium anyagkivetődése által létrehozott felszíni formáción szállt le, azaz erősen összefüggésben volt egy holdtengerrel. A NASA immár a Hold ősibb felföldjeiről szeretett volna mintákat, hogy jobban megvizsgálhassák a tudósok az égitest keletkezéstörténetét. Az egyes számú jelölt a Tycho kráter volt, mint talán a geológiailag legérdekesebb hely a Holdon. Ám ez messze délre esett a repülési szempontból biztonságosnak számító egyenlítői térségtől, valamint a terep is eléggé bonyolultnak, ezáltal kockázatosnak mutatkozott, ezért hamar elvetették. Maradt két térség, amely megfelelt az elvárásoknak, az Alphonsinus kráter és a Descartes kráter vidéke (azon belül is a Cayley formáció). Ezek közül az Alphonsinus mutatkozott régebben keletkezett területnek, míg a Descartes frissebbnek, nagyjából a Mare Imbriummal egyidősnek, ám más, viszkózusabbnak tűnő lávából felépülőnek. A két jelölt között az döntötte el a vitát, hogy a Descartes kráter mellett a fényképeken az elemzők kis hamukúpokat fedeztek fel, amelyek friss vulkáni tevékenység eredményeinek látszottak. Ezzel az Alphonsinust elnapolták és az Apollo–17 egyik fő esélyes leszállóhelyének nevezték ki, A NASA-nak nagy tudományos áttörést jelentett volna, ha bebizonyítja, hogy a Hold egy még ma is aktív égitest vulkanológiai szempontból. Fontos szempont volt továbbá, hogy az Apollo–14 expedíció során Stu Roosa által a keringésből készített fotók szerint a hely biztonságosnak ígérkezett egy leszálláshoz is, ezért a Descartes vidékre küldték az Apollo–16-ot. A leszállásra kijelölt szűkebb térség két fiatal becsapódásos kráter, a North Ray kréter és a South Ray kráter között – egyikük egy 1000, másikuk 680 méteres átmérővel bírt – ígérkezett megfelelőnek, amelyek mintegy – az Apollo–14 jóval kisebb Cone kráteréhez hasonlóan – természetes fúrásokat jelentettek a környező kőzetlemezek anyagába. ### A legénység kiválasztása bélyegkép\|jobbra\|200px\|Az Apollo–16 legénységi jelvénye Legénységként a rotáció szerint a balsikerű Apollo–13 tartalék legénysége jött szóba elsőként a jelölésnél. Ennek parancsnoka John Young volt, akinek ez lehetett a negyedik űrutazása – előzőekben a Gemini–3, Gemini–10 és az Apollo–10 űrhajósa volt –, ezzel utolérte a rekorder Jim Lovellt. A parancsnoki egység pilótája azonban nem az eredeti tartalék legénység tagja volt, mivel anno Charlie Duke kanyarója miatt Jack Swigertet kiemelték és Ken Mattingly helyére ültették a repülő legénységbe. Most ugyanez a Ken Mattingly lett a legénység tagja. A trió harmadik tagja Charlie Duke lett holdkomppilóta minőségben. Az újonc űrhajós kvalitásaira mi sem jellemzőbb, hogy az Apollo–11 holdra szállása idején Neil Armstrong őt kérte CapCom-ként (azaz az űrhajó és az irányítás közötti kapcsolattartásért felelős, általában maga is űrhajósként) a leszállás idejére rádiókapcsolat-tartó űrhajósként. A tartalék legénység jelölésnél azonban még érdekesebb dolgok következtek. Eredetileg – bár hivatalosan ezt sosem jelentették be – a Fred Haise parancsnok, William Pogue parancsnoki pilóta és Gerard Carr holdkomppilóta hármas volt kiválasztva az Apollo–16 tartalék és az Apollo–19 repülő legénységeként. Azonban 1970 szeptemberében költségvetési megfontolásokból az Apollo–18-at és az Apollo–19-et törölték, így az ezekre készülődő legénységeknek más feladatot kellett találni. Pogue-t és Carrt átvezényelték a lassan testet öltő Skylab-programhoz, míg Haise új társakat kapott: az Apollo–14-et megjárt és a legénységi rotációba visszavezényelt Stu Roosát mint parancsnoki modul pilótát és Ed Mitchellt mint holdkomppilótát. A legénység nevéhez fűződik még a repülés legénységi jelvényének ötlete is. A jelvényben egy sas ül egy piros-fehér-kék sávos pajzson, amely jelképek az Egyesült Államokat, illetve annak népét jelképezi. A pajzs egy szürke, kráter szaggatta háttér – a Hold felszíne – felett lebeg. A pajzs felett a NASA aranyszínű vektora szeli át a képmezőt, mintegy a Hold körüli keringést szimbolizálva. Az egész képet körben egy kerek körív keretezi, amelyben 16 csillag látható – utalva a repülés sorszámára –, valamint a legénység tagjainak neve. ## Repülés ### Start és odaút bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Apollo–16 startja 1972. április 16-án Az Apollo–16 startja nem volt problémáktól mentes. A start előkészületek során számos apróbb hibára fény derült. Először a parancsnoki egység üzemanyagtartályán találtak egy lyukat, ezt még sikerült a tervezett márciusi startidőpont előtt helyrehozni, ám utána számos más probléma is kiderült, ezért – először a holdprogram történetében – technikai okokból egy egyhónapos starthalasztást rendelt el a NASA. Ezen idő alatt módosították például a parancsnoki modult a rakétához kapcsoló dokkológyűrű robbanótölteteit, mivel az az aggodalom merült fel, hogy nem fog elég erő keletkezni, ami leválasztja az alkatrészt az űrhajóról. Aztán módosították még az űrhajó leválasztó mechanizmusát, módosításokon estek át az űrruhák, a holdkomp is új, fejlesztett akkumulátorokat kapott. A visszaszámlálás hivatalos kezdete – azaz az érdemi startelőkészületek – 1972. április 10. 8:30-kor (13:30 UTC) kezdődtek Cape Canaveralen. Ekkor helyezték áram alá a Saturn V rakétát és töltötték fel ivóvízzel az Apollo űrhajó tartályait. Ezen közben az űrhajósok a kiképzés utolsó gyakorlásain estek keresztül, illetve április 11-én egy utolsó orvosi vizsgálaton és végigmentek. Április 15-én feltöltötték a rakétát a folyékony hidrogénnel, oxigénnel és kerozinnal. A startra 1972. április 16-án került sor a Kennedy Űrközpont 39A indítóállásából, helyi idő szerint 12:54:00-kor (17:54 UTC). A problémamentes startot követően 12 percnyi gyorsítás után az űrhajó (és a holdirányú manőverhez szükséges S-IVB rakétafokozat) Föld körüli pályára állt, ahol másfél fordulaton keresztül rendszerellenőrzéseket folytattak le az űrhajósok, hogy tökéletesen működik-e az űrhajójuk. Az ellenőrzés során csak néhány jelentéktelen hibát találtak (az életfenntartó rendszer, vagy az S-IVB manőverező rendszer lehetséges, bizonyos üzemmódokon előállható problémáit), ám ezek nem befolyásolták a repülés továbbvitelét, ezért az irányítás megadta az engedélyt a TLI (Trans Lunar Injection – Holdirányú gyújtás) manőverre, amellyel az S-IVB újraindításával további sebességet nyertek, amely kiszakította őket a Föld gravitációs mezejéből. A rakétahajtómű öt perces működésével sikerült is a megfelelő holdirányú pályára állniuk. Ezt követte az ún. transzpozíció és dokkolás, majd a retrakció nevű manőver. Ennek keretében a CSM levált a rakétafokozatról, majd lerobbantották a fokozat holdkompot magába fogadó rekeszének borítólapjait, így a kis űrhajó napvilágra került. Közben a CSM a kereszttengelye körül 180 fokos fordulatot tett (lényegében innen háttal repült tovább), visszamanőverezett és összekapcsolódott a holdkomp dokkolószerkezetével, végül kivontatta a holdkompot a rakétafokozat tartószerkezetéből. Ekkor az S-IVB maradék hajtóanyagával egy rövid gyújtással elmanőverezték – és holdi ütközőpályára vezérelték – a fokozatot, nehogy a lényegében azonos pályán repülő objektum összeütközzön az űrhajószerelvénnyel. bélyegkép\|balra\|250px\|A Föld látványa a távolodó Apollo–16 űrhajóból A manővert követően kisebb rendellenességet észlelt a legénység. Úgy látták, hogy a holdkomp külső részéről kis részecskék válnak le (Young becslése szerint 8-10 részecske másodpercenként). Úgy tűnt, hogy a holdkomp külső borítása megkarcolódott, vagy be is szakadt egy ponton és onnan válnak le a kis részecskék. A legénység át is mászott a holdkompba, hogy ott is vizsgálódjanak, de nem találtak semmilyen rendellenességet. Így folytatták útjukat. Utolsó ténykedésként még a hossztengely körüli forgásba hozták az űrhajórendszert (az űrhajósszleng szerinti „barbecue módnak” csúfolt hőkiegyenlítő forgásba, amely óránként három fordulatba kormányozta a szerelvényt, hogy a Nap által megsütött rész és az árnyékos oldal között kiegyenlítse a több száz fokos hőmérséklet különbséget). A Holdig vezető odaút összesen kicsit több mint három napig tartott és viszonylag kevés feladatot hárított az űrhajósokra. Az első napon az űrhajó pályán tartásával és némi tudományos kísérlettel zajlott. Egyrészt ezen a napon kellett elvégezni a navigációs mérések alapján a második pályakorrekciós manővert a CSM főhajtóművével, hogy a megfelelő pályán érjék el a célpontot. Ezen kívül egy a már az Apollo–14-en is elvégzett elektroforézis kísérletet is végeztek, amelyben az elektromosan töltött részecskék vándorlását figyelték meg a súlytalanság körülményei között. Később ismét átmentek a holdkompba az űrhajósok, hogy az űrhajó rendszereit ellenőrizzék. Némi festék pattogzódáson kívül semmilyen rendelleneset nem észleltek. A repülés következő napján ismét az űrhajó belső tisztán tartása volt a fő feladat, illetve elvégeztek egy ún. ALFMED kísérletet, amely az űrhajósok szemében létrejövő fényfelvillanásokat célozta (az Apollo küldetések űrhajósai, vélhetően a szemükön áthatoló kozmikus sugárzás részecskéinek hatására váratlan fényvillanásokat érzékeltek az útjaik során). A nap második részében ismét a holdkomp rendszerellenőrzései következtek, illetve próbából beöltöztek a holdfelszínre készülő űrhajósok az űrruháikba. A Földtől 330 902 kilométerre (és a Holdtól 62 636 kilométerre) következett el az a pont, amikor az egyik égitest gravitációs mezejéből átléptek a másikéba. Ez abban nyilvánult meg, hogy az addig folyamatosan csökkenő sebességük újra elkezdett növekedni (addig a start pillanatától kezdve a Föld vonzereje fokozatosan próbálta csökkenteni a kezdősebességüket és egyre lassabban haladtak a célpont felé). A negyedik napon elérték a Holdat és felkészültek a Hold körüli pályára álláshoz. Először 20 635 km távolságban ledobták az ún. SIM műszeregység fedőborítását, majd 74 órával a start után az űrhajó befutott az égitest mögé, elveszítve a rádiókapcsolatot a földi irányítással. Szokásosan a Hold túloldala felett repülve megejtették a fékező manővert egy 6 perc 15 másodperces hajtómű indítással és egy 315,6×108,0 kilométeres ellipszis pályára álltak. Ezt követően további pályamódosítások következtek, egészen 19,8 kilométerig csökkentve a pálya holdközelpontját. ### Holdi leszállás Az addig tökéletesen előre haladó repülés a holdi leszállás mozzanatánál váratlanul megfeneklett. Egy apróbb hibával kezdődött. A leszálló űrhajósok átköltöztek és rendben elvégezték – némi időveszteség árán – a holdkomp teljes üzembe helyezését. Eközben a parancsnoki hajó egyik – a keringés során méréseket végző – tudományos műszere meghibásodott. Egy kar tartotta ki az űrhajó testéből a tömegspektrométert és a kar a kinyílásakor megakadt félúton. Ekkor úgy döntött a legénység, hogy a két űrhajó elválik egymástól és a holdkomp utasai kívülről veszik szemügyre, mi történt a karral. A leválás az összesített repülési idő 96 óra 13 perc 31 másodpercénél meg is történt. bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Orion a Cayley-síkságon áll A leválás – és a hibás műszerkar ellenőrzése – után a Caspert irányító Mattingly pályakorrekcióba kezdett: körpályává akarta alakítani a parancsnoki űrhajó keringését, amely jobban megfelelt a keringésből végzett megfigyelésekhez, illetve kissé arrébb kormányozta az anyaűrhajót a holdkomptól, így elejét vette, hogy akár véletlenül is útban legyen a leszállni készülő párosnak. A hajtóműindításkor azonban furcsa zaj hallatszott a hajtómű felől. A műszerek a tartalék hajtómű vezérlő rendszer hibáját mutatták. Az irányítás azonnal leállította a leszállást. A szabály úgy szólt, hogy csak tökéletesen működő elsődleges és tartalék rendszerekkel indítható a leszállás, mert amennyiben bármi hiba támadna a főhajtóművel, akkor csak a holdkomp hajtóműve jelentene tartalékot a hazajutáshoz, ezért azt nem szabad felhasználni a holdi leszálláshoz. Így a holdkomp várakozásra lett kényszerítve és a két űrhajó nagyjából 150 méterre egymástól maradt együtt a pályán és folytatták a keringést. Tetézte a bajt, hogy a holdkomp hélium regulátora is problémásan kezdett működni. A rendszer ugyanis úgy működött, hogy a leszálló űrhajó folyamatosan fogyasztja az üzemanyagot és a tartálya folyamatosan ürül, a helyét pedig fel kell tölteni semleges hélium gázzal. Ám a holdkomp nem kezdett leszállásba, a hajtóanyaga nem fogyott, a hélium regulátor azonban mégis tölteni akarta a tartályt, túlnyomást okozva. Ezért a legénység néha – üzemanyagot pazarolva – működésbe hozta az űrhajó kormányfúvókáit, hogy csökkentsék a nyomást. Közben lázas konzultáció zajlott a houstoni irányítás, és a gyártó Rockwell cég mérnökei között, hogy mi legyen a megoldás. Végül a mérnökök úgy döntöttek, hogy a rendszer így is alkalmas a leszállásra és zöld utat adtak Youngéknak a leszállásra. Addigra 6 óra telt el, amely előre vetítette, hogy a készletek fogyása miatt a holdi tartózkodást meg kell majd kurtítani. A 16. keringés során – 5 óra 42 perccel a tervezett időt követően – megkezdődhetett az Orion leszállása. A feladat nem volt egyszerű, az orbitális paraméterekből fakadóan a keringés szerint az összes korábbi űrhajónál magasabbról kellett a héliumprobléma miatt az addigi elhasznált készlet miatt a legkevesebb hajtóanyaggal leszállni. Ez egyben azt is jelentette, hogy ha nem avatkoznak be, 400-600 méterrel a kijelölt célpont mellett fognak leérkezni. Young rögtönözni kényszerült, amiben az sietett a segítségére, hogy 140 méter magasan járva megpillantották az űrhajó árnyékát. Onnantól tudatosan úgy fordították az űrhajó ablakait, hogy lássák az árnyékot, ami referenciául szolgált nekik a helyzetüket illetően. Huszonöt méteren az Orion is elkezdte felverni a port, ahogy az Apollo–12 küldetésen az Intrepiddel történt, de végül sikerült a leszállóponthoz képest 270 méterrel északra és 60 méterrel nyugatra talajt érniük. A leszállást Young ekképp összegezte: „Nos, nem kell majd elmászkálnunk, hogy köveket szedjünk össze, Houston, mivel itt vagyunk közöttük”. ### Első holdséta A leszállás késedelme miatt át kellett szabni a küldetés időrendjét. A leszállás után hagyományosan az első holdséta következett az előző repüléseken, azonban az Apollo–16 esetében a leszállás utánra egy alvási periódust javasoltak az irányítók, mivel ha kiszálltak volna az űrhajósok, a visszaszállás és az azt követő munkálatok után már huszonkilenc óra is eltelt volna a legénység számára pihenés nélkül. Az első holdsétára csak az alvás után kerülhetett sor. A leszállóhely egy kis völgyben volt, amelyet a Smoky Mountain (Füstölgő Hegység) és a Stone Mountain (Kő Hegység) határolt – a nevek a NASA által használt munkanevek, a hold nevezéktanában ezek nem elfogadott elnevezések. bélyegkép\|jobbra\|250px\|John Young felugorva tiszteleg az amerikai zászló előtt A hagyományok szerint előbb a parancsnok lépett a felszínre, majd követte őt Charlie Duke holdkomppilóta is. Elsőként természetesen a Rover, illetve a későbbi vizsgálatokhoz szükséges eszközök kicsomagolása következett. A holdjáró összehajtogatva utazott a holdkomp oldalára rögzítve és elsőként ezt eresztették le a felszínre az űrhajósok. Itt rögtön kisebb hiba lépett fel, az összehajtogatott kerekek nem álltak pozícióba automatikusan, hanem a 4-ből hármat manuálisan kellett a helyére rögzíteni, továbbá a hátsó kerék kormányzás sem akart rajta működni. Ezt követte a Rover eszközökkel való felszerelése, kitüntetett helyen a kamera helyére illesztése és bekapcsolása. A holdjáró magán hordozott egy tévékamerát, amellyel élő tévéközvetítésben láthatták a Földön a jármű körül történő eseményeket. Természetesen csak a megállás után működött a rendszer, mivel az átjátszáshoz szükséges esernyő antennát mindig a Földre kellett irányozni és ez csak álló jármű esetén volt kivitelezhető. A holdjáró útrakésszé tételét követte a távoli ultraibolya-kamera illetve spektrográf felállítása. Ezt az eszközt a holdkomp árnyékában állították fel, és összesen 51 órán keresztül készített ultraibolya felvételeket. Ezt követte a kozmikussugárzás-detektor felállítása. Ez egy alumínium fóliával fedett, téglalap alakú tábla volt, amelyet a holdkomp egyik lábához állítva helyeztek el, közvetlenül a napsütésnek kitéve. Később az árnyékba húzták a kialakult magas hőmérséklet és a lehetséges károsodás miatt. A hazatérés előtt kellett visszavinni a holdkompba, ám nehézségeket okozott az érzékelő felület szétszerelése és sérülésmentes behelyezése az űrhajóba. A legutolsó, holdkomp körüli feladat az USA zászlajának kitűzése volt. Tréfaként Young parancsnok felugrott, miközben a zászlónak tisztelgett, társa pedig így örökítette meg az ilyenkor szokásos zászló előtt tisztelgő fényképen. A kicsomagolást és a holdkomp közvetlen környezetében elhelyezendő eszközök felállítását követően következett az első nagyobb feladatkör, amelynél a feladatkiosztás tekintetében a NASA visszatért a hagyományokhoz. Mindenek előtt következett a holdi műszeregység, az ALSEP kihelyezése. Az Apollo–16 által hátrahagyott műszercsomag volt a program talán legszerényebb ALSEP-je (leszámítva az Armstrongék által kihelyezett EASEP-et), mindössze négy műszer utazott: - passzív szeizmométer - aktív szeizmométer - hőáramlás érzékelő - holdfelszíni magnetométer A műszerek működéséhez szükséges energiát, valamint az adatok fogadását és Földre továbbítását a központi állomás és az azt meghajtó SNAP-27 plutónium generátor látta el. A két szeizmométernek (aktív és passzív) külön mérési célja volt. Az aktív szeizmométer egy sor robbanótöltetet fogadott magában, amelyeket a legénység hozott működésbe, amikor távolabb vonult a felállítási helyszíntől, és a robbanások által keltett rezgések érzékelésével a talaj legfelső 100 méterének, a holdpornak és a kőzetágynak a viselkedését tanulmányozták. A passzív szeizmométer érzékeléséhez meg kellett várni egy-egy nagyobb meteorit holdi becsapódását. Az ezek által keltett lökéshullámok révén az egész égitest szerkezetét vizsgálhatták a tudósok. A hőáramlás-kísérlet a bolygótest belső hőjének világűrbe áramlását, sugárzását mérte (ezzel a tektonizmus állapotáról szolgáltatott adatokat). Ehhez hosszú lyukakat kellett a talajba fúrni a szenzorok számára, amelyek a mélyebb és a magasabb talajrétegek hőmérséklet különbségét mérték. A magnetométerrel pedig a Hold gyenge mágneses mezejét, annak változásait tudták tanulmányozni. Az Apollo–16 ALSEP-jének felállítása volt talán az egész Apollo-program legproblémamentesebb művelete, annak ellenére, hogy a műszerek felállítási helyére történő szállítás közben az egyik műszercsomag leesett a Roverről (de ez semmilyen meghibásodást nem okozott). A felállítási hely kb. 95 méterre feküdt a holdkomptól. John Young parancsnok kitalálta, hogy ő és Charles Duke rajzolják meg az ALSEP „kapcsolási rajzát” a holdjáróval, hogy a kábeleket így könnyebben fektethessék le a műszerek között (az aktív rengésmérő geofonjai könnyen eltűntek a hepehupák között a porban, így viszont könnyű volt megtalálni őket a keréknyomvonal mentén). Kisebb problémák is felmerültek: Young például véletlenül átbotlott az egyik kábelen, amelyet így kitépett a központi egységből, használhatatlanná téve a hozzá kapcsolódó hőáramlásmérő műszert, majd az aktív szeizmométer tölteteit tartalmazó egységnél három sikeres gránátvetés után a függőleges érzékelő elhajlott, így a negyedik lövést már nem hajtották végre ezzel az eszközzel. A tizenkilenc további robbanótöltetet – más vetőcsövekkel – sikerrel működésbe hozták. #### A geológiai kutatóút Az ALSEP kihelyezését követően, a holdséta második felében egy három állomáson átívelő, rövid kutatóutat terveztek, kvázi a Rover kipróbálását. ##### 1-es állomás – Plum kráter bélyegkép\|250px\|Charlie Duke a Plum kráter szélén, háttérben a Roverrel Az első állomás mintegy 1400 méterre volt a holdkomptól (azaz a holdjáróval elhajtottak a legtávolabbi pontra, ahová eljutni terveztek és onnan kezdtek visszafelé közelíteni az Orionhoz), és nagyon közel a Plum (Szilva) kráter nyugati pereméhez. A Plum a hatalmas, öreg és sekély Flag (Zászló) kráter peremén ülő friss becsapódásnyom volt, ilyen helyektől várták a legértékesebb kőzetmintákat a kutatók. A helynek azért tulajdonítottak különösebb jelentőséget, mert a feltételezések szerint a Flag lyukat ütött az ősi Cayley kőzetlemezen, a Plum pedig még frissebb nyomot hagyott a Flag-on, így duplán jó helyen képzett „természetes mélyfúrást”. Az űrhajósok itt vették az első dokumentált kőzetmintáikat – amelyeket azért nevez a szakma dokumentáltnak, mert ilyenkor gondosan külön sorszámmal ellátott zsákba teszik a kőzeteket és a helyszínt lefényképezik a mintavétel előtt és után, azaz később pontosan tudni lehet, hogy honnan, milyen körülmények közül származik egy-egy kőzetminta. Erről a mintavételi helyről származik az egész Apollo-program legnagyobb – 11,7 kg-os – kőzetmintája, a Big Muley nevű breccsa (amely a nevét a földi geológiai kutatócsoport vezetőjéről, Bill Muehlbergerről kapta). E mellett panorámafotókat és sztereofotókat készített Young és Duke. ##### 2-es állomás – Buster kráter A második megállás a visszaút kétharmadánál, hozzávetőleg 550 méterre az Oriontól volt, nyugat felé, a Buster (Kisöcsi) kráter déli peremén. Ezen a helyen végezte el Young az első hordozható magnetométeres mérést, valamint kőzetmintákat vettek és fényképeket készítettek. Ez utóbbiak készítési módja hármas volt: egyrészt a normál objektívvel készültek a műveleteket megörökítő fotók, de 500 mm-es teleobjektívvel is készítettek távoli felvételeket (a leszállóhelyet egyik oldalról övező Stone Mountainről, illetve a leszállóhely egyik legnagyobb kráterképződményéről, a South Ray (Déli sugár) kráterről), illetőleg panorámafelvételek is készültek, amelyeket később a Földön montíroztak egybe a táj bemutatására. Ekkor az időhiány miatt egy tervezett későbbi mintavételi megállót a Spook (Kísértet) kráter peremén kihagytak, és visszatértek a holdkomphoz. ##### 3-as állomás – Az ALSEP felállítási helye/LM A holdséta utolsó mozzanataként visszatértek az ALSEP felállítási helye közelébe és a hely illetve a holdkomp között kerestek egy viszonylag simább térséget, ahol a holdjárót vetették alá egy tesztnek. A földi mérnököknek szüksége volt valamiféle képre arról, hogy hogyan működik a holdi körülmények között a Rover, ezért a két űrhajós feladatul kapta, hogy filmezzék le menet közben a holdjárót. Ezért Duke kiszállt és kezébe vett egy 16 mm-es filmfelvevőt, majd Young a közelében elkezdett fel alá hajtani, hogy bemutassa a jármű mozgását. Ennek végeztével a két űrhajós visszatért a holdkomphoz, majd a tevékenység rövid lezárását követően (lényegében a mintákat pakolták be az űrhajóba), visszaszálltak a holdkompba. Young és Duke összesen 7 óra 11 percet töltött kinn a holdfelszínen. Az irányítás az űrhajósok geológiai leírásából már ekkor tudta, hogy a célt nem fogják teljesíteni, a leszállóhelyen a vulkanizmusnak semmiféle nyoma nem volt. ### Második holdséta A második holdsétát egy alvási periódust követően hajtották végre az űrhajósok. A repüléstervezők erre a holdsétára állították össze a legkomplexebb kutatási programot. A cél a Stone Mountain magaslata volt, ahonnan egyrészt be lehetett látni az egész völgyet, másrészt a legjobb bizonyítékokat lehetett szerezni a vulkánosságot illetően. A leszállási késedelem miatt kényszerűen átalakított napirendet a kiszállás előtt egyeztették az űrhajósok az irányítással. bélyegkép\|250px\|jobbra\|Duke a Rover mellett a 4-es állomáson. Ez a fotó a holdra szállást tagadók egyik legtöbbet idézett képe, mivel a sajtóban körbejárt egy korai kép, amelyen a bal alsó részen lévő legnagyobb kövön egy C betű volt látható. #### 4-es állomás – Cinco (Ötös) kráter (Stone Mountain) Az első geológiai megálló egy kráterformáció volt fenn a Stone Mountain lejtőjén, a Cinco kráter, amely öt kisebb, egymás közeli becsapódásnyomból állt. Ehhez 3,8 kilométerre távolodtak el a holdkomptól és 152 méterre emelkedtek a völgy aljához képest (később ez lett az űrhajós által elért legmagasabb holdfelszíni pont az Apollo–program során). Innen kiváló kilátás nyílott a völgyre és a legfőbb látványosságra, a South Ray kráterre. Az űrhajósok két helyszínen is vettek mintákat, köztük egy dupla hosszú mélymintát, illetve árkot ásva is szedtek talajmintát. Emellett 500 mm-es teleobjektíves és normál gyújtótávolságú panorámafelvételeket is készítettek Hasselblad gépeikkel. A megállást végül négy penetrométeres méréssel fejezték be. Ötvennégy percet töltöttek el itt. #### 5-ös állomás – A Stone Mountain lejtője A következő állomás a lejtőn lefelé ereszkedve adódott, a hegység lejtőjén, kb. fél kilométerrel az első megálló mellett. Ez a megállás egy apró, 20 méter átmérőjű, sekély, név nélküli kráter mellett történt, ahol azt remélték, hogy a Descartes vidék ősi anyagát nem szennyezte be a környéket uraló South Ray kráter anyagkidobódása. Bár a geológusok később nem tudták kétséget kizáróan megállapítani, de úgy összegezték az itteni mintavételt, mint amelynek darabjai nagy valószínűséggel a Descartes-ról származnak. 40 percnyi munkával itt is mintákat vettek, panorámafotókat készítettek, valamint elvégezték az első méréseket a hordozható magnetométerrel. Az egyetlen probléma, ami itt hátráltatta őket, hogy elromlott a Rover lejtőmérője, ám az Apollo–15 lejtős geológiai kutatóállomásain szerzett tapasztalatok birtokában gond nélkül vették az akadályokat az űrhajósok. #### 6-os állomás – A Stone Mountain lába A harmadik állomás lenn a hegység lábánál volt, ahol egy másik geológiai képződmény, a Cayley formáció anyagát vélték felfedezni, mivel itt megváltozott a talaj szerkezete az addigiakhoz képest, sokkal keményebb felszínre találtak. Itt egy még jelentéktelenebb, mindössze 10 méteres kráter jelölte ki a megállóhelyet. Itt is a szokásos mintavétel és panorámafelvételek készítése volt a program. bélyegkép\|250px\|jobbra\|John Young és a Rover a Stone Mountain lejtőjén #### 8-as állomás – Wreck (Roncs) kráter Időtakarékossági okokból elhagyták a tervekben szereplő 7-es állomást, és egyből egy nagyobb, de sekély kráterhez, a Wreck kráterhez hajtottak, amely kb. 2,8 kilométerre volt az Oriontól. Ez volt az egyik legkülönlegesebb megállóhely az egész küldetés során. Egyrészt ezen a helyen a szokásokkal ellentétben megengedték az űrhajósoknak, hogy bemásszanak egy kráter belsejébe (a NASA attól félt, hogy nem tudnak majd kimászni, ezért a legritkább esetben engedte az űrhajósokat egy ilyen mélyedésbe). Ezen a helyen húzódott keresztül a már említett South Ray kráter egyik anyagkidobódási sugársávja, így ebből is tudtak az űrhajósok mintákat venni. Illetve itt kapta meg a kegyelemdöfést az eredeti elképzelés, az esetleg sokáig aktív vulkáni működés, amikor az űrhajósok találtak egy plagioklásszal teli kristályos kőzetet, egy anortozit darabot, amely a Hold legősibb kőzetanyagából származott, és nem alakította át semmilyen vulkáni működés. Az űrhajósok ismét dupla mélységű mélymintát vettek, panorámafotókat készítettek és egyesével dokumentált kőzetmintákat zsákoltak be. #### 9-es állomás A soron következő állomást nem egy geológiai jellegzetesség (kráter, vagy más) mellett, hanem egy „Üres Parkoló” néven illetett sík, jellegzetesség nélküli területen jelölték ki. Erről a helyről azt tartották a geológusok, hogy mentes a South Ray kráter anyagkidobódásától. Az űrhajósok 40 percet töltöttek el ezen a helyen kutatómunkával. Ennek keretében sziklákból gyűjtöttek dokumentált mintákat, mélymintavevővel vettek talajmintát, két sima felszíni talajmintára, valamint egy felfordított kő alól egy különleges talajmintára tettek szert. A szokásos panorámafotót is elkészítették. #### 10-es állomás – ALSEP/LM helye A holdséta legutolsó állomása az ALSEP telepítési helye és a holdkomp között félúton volt. Itt normál kőzetmintákat és mélymintákat vettek, egy vonal mentén 50 méteres távon különböző helyeken penetrométerrel mérték a talaj tulajdonságait. A penetrométer egyfajta talajmechanikai mérőeszköz volt (magukat a talajmechanikai, ásással járó kísérleteket időtakarékosságból törölték), amellyel rudakat mélyesztettek a talajba és mérték a felület és a különböző mélyebb rétegek ellenállását. Ezen az állomáshelyen 5 mérést végeztek – míg korábban a 4-es állomásnál 4-et. És végül a szokásos panorámafelvételekkel zárták a tevékenységüket, mielőtt visszatértek volna a holdkomphoz. ### Harmadik holdséta bélyegkép\|250px\|Charlie Duke a Shadow Rocknál A harmadik holdséta sorsa lényegében a leszálláskor már eldőlt. A leszállás közel 6 órás késedelme előre vetítette, hogy a holdfelszíni tartózkodást kell megkurtítani és ennek lehetősége az utolsó, harmadik holdsétára érkezett el. A lehetőségek között volt egy olyan is, amely a teljes holdsétát törölte volna (a tervezett 7 órás kiszállásból 6-ot fecséreltek el a leszállás halasztásával, tehát ez is logikus lett volna), ám a készletek (elsősorban az oxigén) gondos számbavétele alapján és a geológusok könyörgésére egy rövidített holdséta mellett döntött az irányítás. A kiszállás egyetlen célpontot kapott, a környék legnagyobb kráterét, a kb. 1 km átmérőjű és 230 méter mély North Ray kráter meglátogatását. #### 11-es és 12-es állomás – North Ray kráter (House Rock) Elsőként a holdkompot elhagyva rögtön a North Ray krátert vették célba az űrhajósok és elhajtottak kb. 4,4 kilométerre az űrhajótól északra. Az odaúton megfigyelték, ahogy előbb viszonylag simább terepen, sekélyebb kráterek között haladnak és a kövek, sziklák sem akadályozzák őket, ám lassan, különösen a Palmetto krátert elhagyva a terep egyre hepehupásabbá és nagy kövekkel hintettebbé vált. Megérkezve az első állomásra fényképeket készítettek az 1 km széles mélyedésről. Szokás szerint mintákat vettek, majd 500 mm-es teleobjektíves felvételeket, illetve panorámafotókat készítettek. Emellett készültek még távoli polarimetrikus felvételek is (a közeli ilyen felvételek készítését időtakarékossági okokból elvetették). A kutatómunka közben vettek észre egy hatalmas, négyemeletes háznyi sziklát, amelyhez hamarosan áttették a kutatómunka helyszínét. A sziklát House Rock (Ház szikla) munkanévre keresztelték és darabokat törtek le róla. Már az űrhajósok is úgy látták a helyszíni megfigyelések alapján, hogy ezek a kőzetdarabok is végleg megcáfolták azt, amiért jöttek, a holdi vulkáni működést. A két helyen összesen 1 óra 22 percet töltöttek. bélyegkép\|250px\|Charlie Duke családjának fényképe a holdfelszínen #### 13-as állomás – North Ray kráter (Shadow Rock) A hatalmas sziklától továbbindultak, és újra egy hatalmas szikla közelében álltak meg. Az út során holdi sebességi rekordot állítottak fel, amikor 17,1 km/h becsült sebességre gyorsultak a Roverrel. Kb. 500 métert tettek meg, amikor felfedezték a Shadow Rockot (Árnyék szikla), egy hatalmas kőzetdarabot, amely alatt a napszéltől, mikrometeoritoktól örökké leárnyékolt részt találtak, és vettek is mintát ebből a védett talajból. Emellett magnetométeres méréseket is végeztek, valamint olyan mintákat is vettek, amelyeket kibélelt zsákokba helyeztek, amelyek megvédték a kőzetek felületét a további lecsiszolódástól, ahogy egymásra voltak dobálva a mintás zsákok a holdjáróban, aztán majd később a holdkompban. Szokás szerint a panorámafotók zárták az állomáson végzett munkát. #### 10-es állomás A geológiai kutatómunka befejeződött a Shadow Rocknál. Az űrhajósok óriási találékonyságról tettek tanúbizonyságot, mivel amikor a kiképzésükben szereplő vulkáni működés bizonyítékait nem találták, összeállítottak egy olyan mintakollekciót, amely tükrözte a helyszín valódi (a Hold legősibb háborítatlan felföldjeinek) jellemzőit. A kutatómunka végén Young és Duke még egyszer visszatért az ALSEP-hez, majd a műszerek felállítási helye és a holdkomp között egyszer már meglátogatott állomásra. Az ALSEP-nél még aktiváltak néhány kísérletet (elsősorban az aktív szeizmikus megfigyelésekhez szükséges tölteteket), majd az utolsó megállóhelyen még dupla mélységű mélymintát vettek, panoráma- és teleobjektíves fotókat készítettek. Ezt követően visszatértek a holdkomphoz, ahol még további mintavételek következtek, majd beszedték a napszélgyűjtő fóliát, a kozmikussugárzás-érzékelőt és a filmet az ultraibolya kamerából. Kipakolták a Rovert is, és a tudományos anyagot bepakolták a holdkompba. Ezt követően az űrhajósok szétváltak. Duke egy apró privát ceremónia keretében kissé arrább ment a holdkomptól és a holdporba dobta a családja fényképét és az Egyesült Államok Légiereje emlékérmét. Young pedig arrébb hajtott a Roverrel, annak végső parkolóhelyére, kb. 90 méterre az űrhajótól, egyrészt, hogy a felszálláskor a holdkomp hajtóművének gázsugara ne érintse a járművet, másrészt, hogy a Roverre szerelt kamerával távirányítással a földi irányítóközpont végignézhesse a holdkomp felszállását. Mikor ezeket a tevékenységeket elvégezték, végül 5 óra 40 perc után visszaszálltak az Orionba. Az űrhajósokat mindössze egyetlen nagyobb kellemetlenség érte a Holdon: a túlzott narancsléfogyasztás. Az Apollo–15 repülés során Jim Irwint például maradandó szívkárosodás érte a kevés káliumbevitel miatt (amit a későbbi elemzés állapított meg), így ennek megelőzésére az Apollo–16 esetében különös gondot fordítottak. Young és Duke narancslébe keverve kapta meg a káliumadagját, ám a savas ivólé gyomorproblémákat, felfúvódást okozott, az űrhajósok emiatt diszkomfort érzésről panaszkodtak. Végül összesen 20 óra 14 perc 14 másodpercnyi EVA időt töltöttek az űrhajósok a holdfelszínen, 26,7 kilométert tettek meg a holdjáróval és 95,71 kilogramm kőzetet és talajmintát gyűjtöttek. A Holdon összesen 71 óra 2 percet töltöttek el, amikor az Orion felszállófokozatának hajtóműve a fenn keringő Casper felé indította őket. bélyegkép\|250px\|balra\|Az Apollo–16 holdi startja a Rover kameráján át nézve bélyegkép\|250px\|balra\|Ken Mattingly űrsétát hajt végre a Holdról hazaúton bélyegkép\|250px\|balra\|A hazatért űrhajósok a USS Ticonderoga fedélzetén ### Visszatérés, hazaút A harmadik holdsétát követően azonnal elkezdődött a felszállás előkészítése, majd amikor minden készen állt, Jim Irwin megadta az irányítás részéről a felszállási engedélyt, 8 perccel a tényleges startidőpont előtt. Két perccel a start előtt a legénység aktiválta a fő élesítő”gombot (ami aktiválta a szétválasztás végző piropatronokat, valamint a hajtómű reaktív szelepeit), valamint a fokozatszétválasztás” gombot (amely felrobbantotta a piropatronokat, elválasztva a holdkomp felszálló és leszállófokozatát, valamint egy guillotine-szerű szerkezet elvágta a holdkomp két részegységét összekötő kábeleket). Ezt követően minden további lépést a helyi számítógép irányított. Hat perc kellett hozzá, hogy a hajtómű holdi orbitális sebességre gyorsítsa a kabint, Young és Duke Hold körüli pályára álljon, várva Mattingly-t a parancsnoki űrhajóval. A két űrhajó dokkolása rutinszerűen, tökéletesen megtörtént az első keringés során, majd elkezdődött a minták és egyéb hazahozandó felszerelések átpakolása és az átszállás. Az átpakoláshoz a meglehetősen poros, piszkos holdkompot megpróbálták kitakarítani, hogy minél kevesebb port, szennyeződést vigyenek át az anyaűrhajóba, de ez a törekvésük nem járt sikerrel, egy idő után a CSM-ben is hatalmas porfelhő lebegett, amelyet a parancsnoki egység porszívójával is megpróbáltak elhárítani (az erőfeszítés azért volt ilyen komoly, mert a lebegő porszemcsék bejuthattak az űrhajó műszerfalának elektromos csatlakozásaiba, meghibásodásokat okozva). Az átpakolást és átszállást követően az irányítás aludni rendelte a legénységet, a holdkompot csak később választhatták le. Az alvási periódus után leválasztották az Oriont, amelyet az irányítás a Holdnak akart ütköztetni, hogy ezzel az érzékelők számára mesterséges meteoritbecsapódást keltsenek. Azonban a leválasztás után hiba lépett fel, a holdkomp elkezdett bukdácsolni és a megfelelő rakétaindítás sem ment végbe rendesen, ami a kívánt ütközőpályára állította volna a kabint, ezért az Orion továbbra is keringésben maradt és csak egy évvel később csapódott a holdfelszínbe. Az irányítás már az összekapcsolódáskor úgy döntött, hogy a Casper lehetséges hajtóműhibája miatt nem nyújtja tovább a küldetést, törli a még tervezett, keringésből végzett kutatómunkát és azonnal hazavezényli az Apollo–16-ot. Ezért az űrhajósok a holdkomp leválasztását követően hazafelé készülődtek. Egyetlen feladatot hajtottak végre, a SIM műszerrekeszben magukkal vitt kis miniműholdat állították pályára (azonban mivel ehhez egy kissé más pályán kellett volna keringeniük az eredeti kutatási terv szerint, az így pályára állított műhold élettartama megfeleződött). Öt órával később, a 65. holdkörüli keringés során aztán beindították az anyaűrhajó SPS hajtóművét, amely a korábbi hiba ellenére most tökéletesen működött, és a Casper a hazavezető irányra állt. A hazaúton egyetlen nagyobb feladat volt, a SIM műszerrekesz mérési eredményeit tartalmazó kazettát kellett kivenni az adatrögzítőből és visszahozni a kabinba. Ez a parancsnoki egység pilótája, Ken Mattingly feladata volt. A 83 perces űrséta alatt Mattingly rendben begyűjtötte a kazettát. Az űrsétát még egy további furcsa mozzanat is színezte. Mattingly korábban elvesztette a jegygyűrűjét az űrhajóban, amely valahová ellebegett és sehogy sem találták. Egészen az utolsó napig, amikor Mattingly elindult az űrsétájára és Charlie Duke a kabinajtón derékig kiemelkedve figyelte társa kinti tevékenységét. Eközben arra lett figyelmes, hogy a nyitott ajtón át az összevissza keresett gyűrű lebegett ki éppen az űrbe. Utánakapott, de nem érte el, szerencsére azonban a gyűrű pont Mattingly irányába haladt tovább, majd annak sisakjáról visszapattant, éppen Duke kinyitott keze felé, aki másodszorra már elkapta és biztonságba helyezte társa számára az ékszert. A másik Apollo–16 specifikus kísérlet az ún. MEED kísérlet volt, amelyet kizárólag ezen a repülésen hajtottak végre és amelyen biofilmen elhelyezett mikrobák viselkedését vizsgálták az űrbeli körülmények, elsősorban a kozmikus sugárzás hatására. A hordozófilmet Mattingly vitte magával az űrsétája során. Az űrsétára 320 000 km-re a Földtől került sor, így máig ez az összesen három „távoli űrben” végrehajtott űrséták egyike. A hazafelé vezető út többi részében még további kísérleteket végeztek, illetve egy 20 perces sajtókonferenciát is tartottak az előzetesen a houstoni űrközpontnak beküldött újságírói kérdésekre válaszolva. Az egyre gyorsuló űrhajóban – az utolsó, űrben töltött nap végére a Casper 2100 m/s sebességre gyorsult (=7560 km/h) – az űrhajósok elkezdtek készülődni a légkörbe való belépésre. Ehhez a legutolsó napjuk elején egy kisebb, 0,43 m/s nagyságú gyorsító manővert végeztek, hogy a kellő szögben közelítsenek a célpontot jelentő Földhöz. Ekkorra a sebességük tovább – 2700 m/s-ra – növekedett, ahogy a közeledő Föld vonzása egyre nagyobb sebességre bírta az űrhajót. Már csak 10 perc volt a légkörbe való belépésig becsült hátralevő idő, amikor megkapták az engedélyt a műszaki egység leválasztására – amely aztán belépve a légkörbe a súrlódás hőjétől elégett – és csak a kúp alakú parancsnoki kabin repült tovább a leszállási pont irányába. Végül 11 000 m/s (=39 600 km/h) sebességgel érte el a légkört a kabin és kezdett el süllyedni a földfelszín felé. A légköri fékezést a kabin végezte, a mozgási energia hővé alakítását, az űrhajó testén való eloszlatását a hőpajzs végezte. Erre jellemző adat, hogy a fékeződés csúcsán a kabin alja 2480 °C-ra hevült. Végül a tökéletesen működő ejtőernyőrendszer 11 nap 1 óra 51 perc 5 másodperc repülést követően ejtette a Csendes-óceán vizébe a kabint, ahol az USS Ticonderoga anyahajó várta 350 kilométerre délkeletre Kiribati szigetétől. A vízre érkezéstől számított 37 perc múltán a legénység a mentőhajó fedélzetén élvezte a fogadtatást. ## Miniműhold bélyegkép\|jobbra\|250px\|Egy fantáziarajz a szubszatellit pályára állításáról Az Apollo–16 műveleti tervében szerepelt a Hold körüli pályáról történő megfigyelések sorozata, amelynek kiterjesztése volt egy miniműhold, vagy más néven szubszatellit pályára állítása is, amely az anyaűrhajó hazaindulása után is végzett volna hosszabb távú méréseket. Erre a célra egy 38 kg-os kis műholdat vitt magával az űrhajó, a tudományos műszerek között a SIM rekeszben. Amikor a hajtómű körüli bizonytalanság miatt törölték az anyaűrhajóval végzett megfigyelési programot, döntöttek a szubszatellit – idő előtti – pályára bocsátásáról is. A műhold három paramétert mért: - S-sávú válaszadó radar: a berendezéssel pontosan meg lehetett határozni az űreszköz helyzetét a Földről is, amellyel kimérhetőek voltak a Hold gravitációs mezejének anomáliái, egyenetlenségei (ismeretes volt már az Apollo-program előttről, hogy a Hold testében nagyobb tömegkoncentrációk, ún. mascon-ok lehetnek, amelyek miatt nem homogén a gravitációs mező, hanem lokálisan hol erősebb, hol gyengébb). - Magnetométer: a gravitációs mező mellett a kutatók a Hold mágneses mezejére is kíváncsiak voltak. A Holdnak is van mágneses mezeje – igaz sokkal gyengébb, mint a Földnek –, ám ez sokkal dinamikusabban változik, mint a földi, tekintettel arra, hogy a Hold a Föld mágneses mezején belül kering és a keringése során különböző távolságokban különböző zónákon halad át, amely befolyásolja a saját mezejét is. Emellett a holdi mező abban sem hasonlít az anyabolygóéra, hogy ebben a mezőben vannak lokális anomáliák, például az innenső oldalon a Reiner Gamma, a túloldal felett pedig a Van De Graaf kráter felett. - Töltött részecske érzékelő: a berendezés a Hold felszíne felett áramló elektronok és protonok mennyiségét detektálta. Ezek mennyisége idővel változó képet mutat, ahogy a Hold keresztülhalad a Föld mágneses mezején, illetve a napnál kitörések, vagy éppen csendesebb időszakok tapasztalhatók. Az Apollo–16 által pályára állított eszköz teljesen megegyezett az Apollo–15 által felvitt eszközzel és hasonló pályára is tervezték állítani, egy 89x122 kilométeres ellipszisre. Ezzel szemben a pályára állításnál hiba történt és a kis műhold pályája gyorsan változni kezdett. 2,5 héttel az útnak indítása után már csak 9,7 kilométer volt a pálya holdközelpontja. Ezután a pálya emelkedni kezdett, egészen 30 kilométerig, majd hamarosan ismét süllyedni kezdett. 1972. május 29-én aztán 425 keringést követően a műhold belecsapódott a Hold felszínébe. ## Repülési adatok Az űrhajórendszerre vonatkozó adatok: - Tömeg: - Teljes tömeg: 2 921 005 kg - Teljes teher: 46 782 kg - PM tömege: 30 354 kg, melyből a CM 5840 kg, SM 24 514 kg - LM tömege: 16 428 kg, melyből a felszállófokozat 4971 kg, a leszállófokozat 11 457 kg - Föld megkerülése: 3-szor holdra szállás előtt, hozzávetőlegesen 1-szer visszafelé. - Hold megkerülése: 64 - Földközel: 166,7 km - Földtávol: 176,0 km - Elhajlás: 32,5° - Orbitális keringési idő: 87,85 perc - Holdközel: 107,6 km - Holdtávol: 315,4 km - Elhajlás: 168° - Keringési idő: 120 perc - Landolás helye: 8.97301° S – 15.50019° E vagy 8° 58' 22,84" S – 15° 30' 0,68" E - Megtett távolság a Holdon: 26 km - Összegyűjtött Holdkőzet: 96 kg - Legnagyobb sebesség a holdjáróval: 18 km/h ### HM – PM kapcsolódása Hold körüli keringési adatok: - Szétválás: 1972. április 20. – 18:07:31 UTC - Újrakapcsolódás: 1972. április 24. – 03:35:18 UTC ### Holdséták Holdfelszíni tevékenység adatai: - Young és Duke – EVA 1 - EVA 1 kezdete: 1972. április 21., 16:47:28 UTC - EVA 1 vége: április 21., 23:58:40 UTC - Időtartam: 7 h, 11 min, 02 s - Young és Duke – EVA 2 - EVA 2 kezdete: 1972. április 22., 16:33:35 UTC - EVA 2 vége: április 22., 23:56:44 UTC - Időtartam: 7 h, 23 min, 09 s - Young és Duke – EVA 3 - EVA 3 kezdete: 1972. április 23., 15:25:28 UTC - EVA 3 vége: április 23., 21:05:31 UTC - Időtartam: 5 h, 40 min, 03 s ### Űrséták Egyéb tevékenység adatai: - Mattingly – EVA 4 - EVA 4 kezdete: 1972. április 25., 20:33:46 UTC - EVA 4 vége: április 25., 21:57:28 UTC - Időtartam: 1 h, 23 min, 42 s

Compsognathus

A Compsognathus (jelentése: „csinos állkapocs” a kompszosz – – ’csinos, elegáns, kecses’ és gnathosz – – ’állkapocs’ szavak összetételéből) kis méretű, karcsú testű, két lábon járó, húsevő theropoda dinoszaurusznem volt, amely a késő jura kor tithon korszakában, körülbelül 150 millió évvel ezelőtt élt a mai Európa területén. Szerepelt a Jurassic Park című mozifilmekben és azóta „kompinak” becézik. Ez a pulykaméretű állat két majdnem teljesen ép csontváz alapján ismert: az 1850-es években felfedezett németországi példány 89 centiméter, a több mint száz évvel később megtalált franciaországi lelet pedig 125 centiméter hosszú. Néhány hasonló felépítésű kezdetleges coelurosaurusszal együtt a Compsognathidae családba sorolják. Jelenleg csupán egyetlen faja, a C. longipes ismert. Az 1970-es években még úgy vélték, hogy a francia példány egy másik fajhoz, a C. corallestrishez tartozik. A nemet számos népszerű leírás csirkeméretű dinoszauruszként mutatja be, mivel a Németországban felfedezett fosszília kisméretű, de az újabb nézet szerint ez a példány fiatal állat volt. A Compsognathus egyike a kevés dinoszaurusznak, melyek táplálkozási módja jól ismert: mindkét ismert fosszília hasi részén gyors mozgású kis gyíkok maradványai őrződtek meg. Portugáliában találtak olyan fogakat is, amelyek talán a nemhez tartozó egyedekhez tartoztak. Habár a felfedezésekor még nem volt nyilvánvaló, a Compsognathus az egyik legelső majdnem teljes csontváz alapján ismert dinoszaurusznem. Az 1980-as és 1990-es években ez volt a legkisebbként számon tartott nem, melyről azt is feltételezték, hogy az Archaeopteryx nevű korai madár rokona. Emiatt a Compsognathus az őslénykutatói körökön kívül is jól ismert néhány dinoszaurusz egyike. ## Felfedezések és fajok A Compsognathus két, majdnem teljes csontváz alapján ismert, melyek közül az egyik Németországban került elő, és 89 centiméter hosszú, míg a másikra Franciaországban találtak rá, és a hossza eléri a 125 centimétert. A német (BSP AS I 563 katalógusszámú) típuspéldányt Joseph Oberndorfer orvos és fosszíliagyűjtő fedezte fel az 1850-es években, Solnhofen kőnyomatos mészkőrétegeiben, a bajorországi Riedenburg-Kelheim körzetében. A Solnhofen területén levő mészkőből olyan jól megőrződött fosszíliák kerültek elő, mint a tollenyomatos Archaeopteryx és a kora tithon korszak idejéről származó, szárnyhártya lenyomatokkal együtt megmaradt pteroszauruszok. Johann Andreas Wagner 1859-ben röviden ismertette a leletet, melynek a Compsognathus longipes nevet adta, 1861-ben pedig részletes leírást készített róla. Thomas Henry Huxley 1868-ban összehasonlította a két fajt, és megállapította, hogy a karoktól és a tollaktól eltekintve az Archaeopteryx csontváza nagyon hasonlít a Compsognathuséra, és hogy az ősmadár közeli rokonságban állt a dinoszauruszokkal. 1896-ban Othniel Charles Marsh felismerte, hogy a lelet valóban a Dinosauria csoport tagja. John Ostrom 1978-ban egy teljesen új leírást készített a fajról, miáltal az az időszak legismertebb theropodájává vált. A német példány jelenleg a Bajor Állami Őslénytani és Történeti Geológiai Gyűjtemény (Bayerische Staatsammlung für Paläontologie und historische Geologie) kiállításán tekinthető meg Münchenben. A nagyobb (MNHN CNJ 79 katalógusszámú) példányt 1972-ben fedezték fel a délkelet-franciaországi Nizza közelében levő Canjuers lenyomatos portlandi mészkövében. A lelet a kora tithon korszakból származik. A példányt A. Bidar eredetileg külön fajként, Compsognathus corallestris néven írta le. J. G. Michard és mások később átnevezték, így a Compsognathus longipes újabb példánya lett. H. M. Quimby a kisebb német példányt a faj fiatalabb egyedeként azonosította. 1983-ban a fosszília a párizsi Nemzeti Természetrajzi Múzeum (Muséum national d'histoire naturelle) birtokába került; Michard ezután alapos vizsgálatnak vetette alá. A tudósok eredetileg egy solnhofeni láb töredéket is a Compsognathus részeként azonosítottak, de egy későbbi vizsgálat ezt megcáfolta. J. Zinke a kimmeridge-i korszakhoz tartozó portugáliai Guimarota Formációból származó fogakat is ehhez a nemhez sorolta be. Egy erősen töredékes leletet Nopcsa Ferenc publikált 1903-ban. ## Anatómia Évtizedeken át a Compsognathus volt a legkisebb ismert dinoszaurusz; a felfedezett példányok hosszúsága 1 méter körül volt. Az olyan későbbiekben megtalált nemek, mint a Caenagnathasia, a Microraptor és a Parvicursor azonban még kisebbek voltak. A Compsognathus legnagyobb példányának tömege a becslés alapján nagyjából 0,83 és 3,5 kilogramm között lehetett. Könnyű felépítésű állat volt, hosszú, a mozgás során egyensúlyozásra használt farokkal, valamint hosszú hátsó, és aránylag rövid mellső lábakkal. A németországi lelet mindkét mellső végtagján mindössze két ujjat találtak, ezért a kutatók sokáig úgy gondolták, hogy a faj az evolúciója során elvesztette a harmadik ujját. A franciaországi példány kezein azonban három ujj látható, mint ahogy az a tetanuránoknál általános. Ez alapján valószínű, hogy a solnhofeni kövületen egyszerűen nem őrződött meg valamennyi ujj. Kemény karmai a zsákmány megragadásához alkalmazkodtak. Hosszú és keskeny koponyáján öt pár lyuk (fenestrae) helyezkedett el, melyek közül a szemnyílások foglalták el a legnagyobb helyet. A szemek a fej többi részéhez képest aránylag nagyok voltak. Az állkapocsról szokatlan módon hiányzott az archosaurusokra jellemző mandibuláris ablak. Kicsi, éles fogakkal rendelkezett, melyek apró gerincesek és más kis méretű állatok, például rovarok darabolására is alkalmasak voltak. A felső állcsont elején (a premaxillán) lévő fogak simák, a hátrébb lévők csipkézett élűek voltak – a tudósok e jellegzetességet használták fel a Compsognathus és közeli compsognathida rokonai azonosítására. ## Osztályozás A Compsognathus után nevezték el a Compsognathidae családot, melybe többnyire kis méretű, Kínában, Európában és Dél-Amerikában élt késő jura és kora kréta kori dinoszauruszok tartoznak. Évekig csak egyetlen ismert tagja volt, a 20. század utolsó évtizedeire azonban az őslénykutatók számos ide tartozó nemet fedeztek fel. E kládok közé tartozik az Aristosuchus, a Huaxiagnathus, a Mirischia, a Sinosauropteryx és feltehetően a Juravenator, valamint a Scipionyx. Egy időben felmerült, hogy a Mononykus is a csoport tagja lehet, de P. Chen és szerzőtársai egy 1998-ban megjelent cikkben elvetették a javaslatot arra hivatkozva, hogy a Mononykus és a compsognathidák közti hasonlóságok csupán a konvergens evolúció eredményei. A Compsognathus és rokonai Coelurosauria csoporton belüli helyzete bizonytalan. Egyes theropoda szakértők, például Thomas R. Holtz Jr., valamint szerzőtársai Ralph Molnar és Phil Currie a Dinosauria 2004-es kiadásában a családot a coelurosaurusok legbazálisabb tagjának tartották, míg mások a Maniraptora csoportba sorolták be. ## Ősökológia bélyeg\|balra\|Compsognathus rekonstrukciója a frankfurti Senckenberg Naturmuseumban A késő jura kor idején Európa a Tethys-óceán szélén elterülő száraz, trópusi szigetvilág volt. A Compsognathus csontvázakat megőrző finom mészkövek a tengeri élőlények házaiból származó kalcitból keletkeztek. A solnhofeni és canjuersi Compsognathus-lelőhelyek egykor a korallszirtek és a szigetek partjai között levő lagúnákban helyezkedtek el. Ezen az élőhelyen a Compsognathus a korai madárral, az Archaeopteryxszel, valamint különféle pteroszauruszokkal, például a Rhamphorhynchusszal és a Pterodactylusszal osztozott. A megtalált csontmaradványok alapján az állat csontváza egyébként kísértetiesen hasonlított az Archaeopteryxére. A Compsognathust megőrző üledékes kőzetben számos tengeri állat, köztük halak, rákok, tüskésbőrűek és tengeri puhatestűek fosszíliái is megőrződtek, melyek igazolják, hogy ez a theropoda tengerparti élőhelyek lakója volt. Más dinoszauruszt nem találtak a Compsognathus közelében, ami arra utalhat, hogy talán ez a kis méretű állat lehetett a szigetek szárazföldi csúcsragadozója. ## Ősbiológia ### Mellső láb A 19. században, Németországban felfedezett Compsognathus példány a mellső lábain csak két ujjal rendelkezett, ami alapján a tudósok arra következtettek, hogy az élő állat is így nézett ki. A későbbi, Franciaországban talált példány mellső végtagjain azonban a többi compsognathidához hasonlóan három ujj volt. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a német példány hiányosan őrződött meg. Bidar szerint a francia példánynak úszólábakra emlékeztető hálós mellső lábai voltak. L. B. Halstead 1975-ös, The Evolution and Ecology of the Dinosaurs (A dinoszauruszok evolúciója és ökológiája) című könyvében az állatot olyan kétéltű dinoszauruszként jellemzi, amely képes vízi zsákmány elejtésére, illetve úszva menekül a nagyobb ragadozók elől. Ostrom tévesnek vélte ezt az elképzelést, következetesen bemutatva azt, hogy a francia és a német példány a méretétől eltekintve minden szempontból megegyezik. K. Peyer igazolta a következtetést. ### Étrend A német példány hasüregében megőrződött gyík maradványai arra utalnak, hogy a Compsognathus apró gerincesekre vadászott. Marsh, aki 1881-ben megvizsgálta a példányt, úgy vélte, hogy a kis csontváz egy embrió lehetett, Nopcsa Ferenc azonban 1903-ban igazolta, hogy egy gyíkhoz tartozik. Ostrom az aránylag hosszú lábak és farok alapján a gyors futóként jellemzett Bavarisaurus gyíkként azonosította. A tény, hogy a Compsognathus ragadozó volt, arra enged következtetni, hogy éles látással rendelkezett, és képes volt hirtelen felgyorsulva utolérni a gyíkot. A Bavarisaurus egy darabban volt, ami azt jelzi, hogy a Compsognathus egészben nyelte le. A francia példány gyomrában egy azonosítatlan gyíkot vagy hidasgyíkfélét találtak. ### Lehetséges tojások A német Compsognathus közelében 10 milliméter átmérőjű tojásokat fedeztek fel. Ezeket 1901-ben Friedrich von Huene elcsontosodott bőrdarabokként azonosította. 1993-ban P. Griffiths a maradványokat éretlen tojásokként írta le. Később azonban a kutatók kétségbe vonták a maradványok nemhez való besorolását, mivel azok a testüregen kívül helyezkedtek el. A Compsognathus rokonságába tartozó Sinosauropteryx jó állapotban megőrződött fosszíliáján két tojócső és két tojás látható. A Sinosauropteryx tojásainak aránylag nagyobb mérete és kisebb száma szintén arra utal, hogy a Compsognathus tojásokat tévesen azonosították. ### Bőr és kapcsolat a madarakkal Közel egy évszázadon át a Compsognathus volt az egyetlen jól ismert kis theropoda. Ez vezetett az Archaeopteryxszel való összehasonlításhoz, és ahhoz a feltételezéshez, hogy rokonságban áll a madarakkal. Huxley madarak iránti érdeklődését inkább a Compsognathus keltette fel, mint az Archaeopteryx. Az alak, a méret és az arányok tekintetében a két állat olyan mértékű hasonlóságokat mutat, hogy az Archaeopteryx tollatlan csontvázát évekig összetévesztették a Compsognathuséval. Időközben kiderült, hogy sok más dinoszaurusz, köztük a Deinonychus, az Oviraptor és a Segnosaurus is közelebbi kapcsolatban áll a madarakkal. A Compsognathus rokonságába tartozó Sinosauropteryx és Sinocalliopteryx a testet szőrhöz hasonlóan borító egyszerű tollak lenyomataival együtt őrződött meg, ami arra utal, hogy valószínűleg a Compsognathus testét is hasonló tollazat fedte. Ennek megfelelően az állat több ábrázoláson is pelyhes prototollakkal jelenik meg. Az Archaeopteryxszel ellentétben a Compsognathus fosszíliákkal együtt sem tollak, sem tollszerű struktúrák nyomai nem őrződtek meg, annak ellenére, hogy a maradványaikra ugyanabban az üledékben találtak rá. Azonban az Archaeopteryx tollai közül is inkább csak a nagyobb szárny- és farktollak lenyomatai maradtak meg, mint azok a rövid tollak, amelyek valószínűleg az állat testét borították. Karin Peyer 2006-ban a farok oldalsó részén, a 13. csigolyától kezdődően elhelyezkedő bőrlenyomatokról számolt be. A lenyomatokon a Juravenator farkán és hátsó lábain találhatókhoz hasonló pikkelyszerű apró csomók láthatók. Korábban von Huene arról írt, hogy a német példány hasi részén pikkelyek felfedezhetők fel, Ostrom viszont a későbbiekben elvetette az értelmezését. A Compsognathushoz való hasonlóságként és a Sinosauropteryxtől való eltérésként a Juravenator farkán és hátsó lábain levő fosszilizálódott bőrdarab főként pikkelyek nyomait őrzi, bár van némi jele annak, hogy egyes részein egyszerű tollak is lehettek. Ez talán azt jelenti, hogy e dinoszaurusz csoport esetében a tollazat nem volt általánosan elterjedt. ## Popkulturális hatás A gyermekek számára készült dinoszaurusz könyvekben általában megtalálható a Compsognathus. Kis mérete miatt hosszú időn át egyedinek számított, de nagyjából egy évszázad elmúltával újabb kis méretű dinoszauruszokat fedeztek fel. A későbbiekben az állat feltűnt Az elveszett világ: Jurassic Park (The Lost World: Jurassic Park) és a Jurassic Park III című mozifilmekben. Az előbbiben az egyik szereplő tévesen „Compsognathus triassicus” néven azonosítja a fajt, kombinálva Compsognathus nevét a Procompsognathus nem egyetlen fajának nevével, az utóbbi kis termetű húsevő ugyanis szerepel a Jurassic Park regényekben. A Jurassic Park III-ban már „kompinak” becézett állatokat társas lényekként ábrázolják, melyek falkákban vadászva képesek akár egy ember méretű zsákmány elejtésére is, de ez a viselkedés csupán a Jurassic Park alkotóinak elképzelését tükrözi, a fosszilis rekordban nincs jele annak, hogy a Compsognathus (vagy a Procompsognathus) hasonló életmódot folytatott volna. ## Fordítás

Félelem nélkül (film, 2006)

A Félelem nélkül (Huo Yuan Jia, egyszerűsített kínai írásmóddal: 霍元甲, magyaros átírással: Huo Jüan-csia, nemzetközi címe: Fearless illetve Jet Li's Fearless; alternatív magyar cím: A küzdelem útja) című kínai harcművészeti film Jet Li utolsó filmjeként készült. A film életének egyes állomásait mutatja be, gyerekkorától egészen haláláig. A rendező Ronny Yu, a harckoreográfiát készítette, a zenét Umebajasi Sigeru szerezte, a film betétdalát a népszerű kínai popsztár, Jay Chou énekli. A film Jet Li ötlete alapján készült, aki a harcművészet lényegét összefoglaló alkotást szeretett volna létrehozni, mely a saját életfilozófiáját is közvetíti. A filmet 2005 tavaszán kezdték forgatni, a kilencvennapos munkálatok júliusban fejeződtek be. A film viszonylag kevés drótköteles rásegítést és CGI-effektet alkalmaz, mert a rendező eltökélt szándéka volt, hogy hagyja Li harcművészetét érvényesülni. Li ellenfelei a filmben valódi harcművészek és sportolók, Nakamura Sidó kivételével. ## Történet `minden vágya, hogy harcművészetet tanuljon híres harcművész édesapjától, ám a kisfiú asztmás, így szigorú apja nem engedi meg neki, helyette írást kell tanulnia. A kisfiú azonban, miután apját legyőzi a rivális iskola vezetője, elhatározza, hogy ő lesz a környék legnagyobb harcosa és sosem fog veszíteni. Ellopja apja harcművészetet oktató könyvét és megkéri legjobb barátját, hogy másolja le neki. Míg barátja szorgalmasan írja a leckéit helyette, Jüan-csia a könyv alapján megtanulja a harcművészetet.` Felnőve Jüan-csia sorra nyeri a kihívásokat és elbízza magát. Léhűtő követői akadnak, akiket válogatás nélkül a tanítványaivá fogad, fizeti a számláikat, itatja-eteti őket, és elhanyagolja kislányát és legjobb barátját is. Iszákos, agresszív emberré válik. Mikor az egyik tanítványa azt állítja, hogy a szomszédos iskola mestere ok nélkül megverte, a dühödt Jüan-csia kihívja a férfit párbajra és megöli. Mikor másnap reggel, a tivornyázó ünneplés után hazamegy, holtan találja édesanyját és kislányát, mindkettő torkát elvágták. Az általa megölt mester unokaöccse végzett velük, bosszúból, majd öngyilkos lett. Kiderül, hogy Jüan-csia tanítványa hazudott: a másik mester azért verte meg, mert a férfi kikezdett a feleségével. A családja elvesztése Jüan-csiát porig sújtja, a férfi szinte öntudatlanul indul neki a nagyvilágnak, lerongyolódva, sebes talppal, kiéhezve érkezik meg egy kis hegyvidéki faluba, ahol összeesik. Egy fiatal vak nő, Moon és a nagymamája ápolja, s a faluban töltött idő alatt Jüan-csia megváltozik. Miközben a rizsföldeken dolgozik a többiekkel, rádöbben az egyszerű élet értékeire, és hogy harcművészetet nem azért kell tanulni, hogy minél több embert megverhessen valaki, hanem hogy jobbá tegye önmagát és segítsen a rászorulókon. Néhány év elteltével hazamegy, bocsánatot kér legjobb barátjától és lerója kegyeletét családja és az általa meggyilkolt mester sírjánál. Kínát ekkor már fojtogatják a nyugati hatalmak, a külföldiek „Ázsia beteg emberének” csúfolják a kínaiakat, s híres külföldi harcművészek alázzák meg a helybéli harcosokat a versenyeken. Jüan-csia elhatározza, hogy kiáll ellenük, hogy bizonyítsa honfitársainak, azért tarthatják betegnek őket a külföldiek, mert a kínaiak nem tartanak össze. Jüan-csia legyőzi hatalmas amerikai ellenfelét, Hercules O’Brient, de úgy, hogy közben az életét is megmenti, s ezzel kivívja a tiszteletét, a közönség csodálatát, s a gazdag külföldi fogadók gyűlöletét. Jüan-csia legjobb barátja segítségével megalapítja a iskolát, amely elképzelése szerint a harcművészetet nem mint harcot, a brutalitás eszközét, hanem mint a testet és a lelket építő sportot tanítja. A külföldi mágnások kihívják Jüan-csiát egy nagy versenyre, amelyen a négy legnagyobb külföldi harcos: egy brit bokszbajnok, egy belga katona, egy spanyol vívóbajnok és egy japán mester ellen kell küzdenie. Jüan-csia elvállalja, a külföldiek azonban biztosra akarnak menni: megmérgezik a harcművész teáját, így a férfi az utolsó küzdelem során, a japán mester ellen harcolva összeesik. A harc során, már a méregtől legyengülve, Jüan-csia apja híres, de sosem használt ütésével, a Huo-ököllel sújt le ellenfelére, azzal a mozdulattal, amivel évekkel korábban a rivális mestert megölte, ám az utolsó pillanatban megállítja öklét, hisz nem akar végezni ellenfelével. Ezt követően holtan esik össze, a japán ellenfél pedig, megérezvén, hogy az ütés halálos lehetett volna, kijelenti, hogy legyőzték. ## Szereplők ## Előkészületek és forgatás ### Alapötlet A Félelem nélkül ötlete Jet Litől származik, aki már régóta szeretett volna egy olyan harcművészeti filmet készíteni, ami kifejezi saját meglátását és életfilozófiáját arról, mi is a lényege. Úgy érezte, harcművészeti filozófiája pontosan megegyezik a sajátjával. Li több mint öt éven keresztül kereste a megfelelő rendezőt és forgatókönyvírót, több mint tíz forgatókönyvírótól vált meg, mert úgy érezte, egyikük sem tudta átadni azt a mondanivalót, amit a film üzenetéül szánt, mindegyik író csak a harcjelenetekkel foglalkozott. 2004-ben végül találkozott Ronny Yuval, aki először nem akarta elvállani a filmet, mert úgy érezte, történetét már mindenki ismeri Kínában. Amikor Li elmondta neki, hogy a harcművészet filozófiáját akarja a filmen keresztül a közönségnek elmagyarázni, Yu mégis elvállalta a projektet. Li személyes ügyeként kezelte a filmet, mert úgy érezte, a kínai fiataloknak nincs elég akaraterejük az élethez. Évente több mint negyedmillió kínai lesz öngyilkos; az adat annyira megdöbbentette Lit, hogy úgy érezte, készítenie kell egy filmet, amely bátorságot és önbizalmat önt az emberekbe, megmutatja, hogy a kudarc az élet természetes része, és meg kell tanulni talpra állni. A film főszereplője tehát valós személy volt, kínai harcművész. A film az ő életét dolgozza fel, bár nem mindig valósághűen. a filmmel ellentétben szegény családban született, és nem utódok nélkül halt meg, ahogy azt a Félelem nélkül sugallja. Az azonban, hogy alapította a csing vu iskolát, valóban igaz. A film fiktív története a harcművész lelki-szellemi fejlődését követi nyomon: az önerőből bajnokká váló arroganciája és önteltsége következtében elveszíti a családját (a valóságban ez nem történt meg), majd az egyszerű paraszti élet és egy vak lány törődése segít megtalálni neki a lelki békét és megérteni a , azaz a kínai harcművészet valódi lényegét. A lelki békére rátaláló harcművész pedig elindul, hogy megmutassa a kínai népnek és a Nyugatnak, mi a harcművészet igazi értelme és hogy lelket öntsön az elkeseredett honfitársaiba. A filmben a főhős édesanyja mondja ki az egyik fő tanulságot, amit a harcművész csak sok fájdalom és szenvedés árán tanul meg később: a legnagyobb ellenség nem az ellenfélben rejtőzik, hanem önmagunkban, s meg kell tanulnia legyőznie önmagát ahhoz, hogy a film végére ne csak az ellenfelet, de önmagát is tisztelni tudja. negyvenkét évesen halt meg, egyes feltételezések szerint a japánok mérgezték meg. A film készítői a drámai hatás kedvéért választották ezt a verziót. Érdekesség, hogy Jet Li maga is negyvenkét éves volt a forgatáskor, valamint hogy korábban legjobb tanítványát, Cseng-senget alakította a Fist of Legend című filmben. ### Forgatás A filmet kilencven napon át forgatták, ebből hatvan napot tettek ki a harcjelenetek; napi tizenhat órát forgattak, az utolsó napon pedig huszonhárom órán át dolgoztak, 3-5000 statisztával. A falusi jelenet helyszínének kiválasztásához a stáb több száz kilométert utazgatott szerte Kínában, végül tartományban, ban bukkantak az ideális helyszínre. Ahhoz, hogy a faluban forgatni tudjanak, köves utat kellett építeniük. A forgatás nagy részének helyszíne Sanghaj volt, a munkálatokat 2005. július 17-én fejezték be. Moon szerepére sokáig keresték az ideális színésznőt, végül Betty Sunra esett a választás, aki ugyan mozifilmben még soha nem szerepelt, de Kínában már népszerű televíziós személyiség volt. Sun mélyreható kutatást végzett a vak lány karakterének kidolgozásához, még egy sanghaji vakok iskolájában is dolgozott önkéntesként a szerep kedvéért. #### Harcjelenetek A harckoreográfiát készítette. A harcjeleneteket nem tervezték meg előre storyboarddal, mert munkamódszere teljesen eltérő: a forgatási napon, a jelenetek felvételekor tervezte meg a mozdulatsorokat. Li harcjeleneteit több alkalommal is hatszoros sebességgel vették fel, mert a normál kamerasebesség nem tudta követni Li gyors mozdulatait. Li a mind a négy alapfegyverét használja a filmben, a lándzsát, a kardot (), a szablyát () és a három részből álló botot (). Li harcművészeti tanulmányai során ezekre a fegyverekre specializálódott. `ellenfeleihez igazi sportolókat kerestek. úgy nyilatkozott, nehéz dolga volt, mert a harcosok, akik ellen Li kiáll a filmben, valódi harcművészek, illetve sportolók voltak, akik bár mesterei saját sportáguknak, nincsenek hozzászokva a filmezéshez, így külön figyelmet kellett fordítani arra, hogyan mozogjanak kamerák előtt (például, hogy egy-egy ökölcsapás esetén ne takarják el az arcukat a kamera elől). nek a főhős jellemfejlődéséhez képest kellett kialakítania Li koreográfiáját: az elején az arrogáns és magát legyőzhetetlennek gondoló férfi erőteljesen, kegyetlenül, brutálisan verekszik, míg a megvilágosodott mozdulatai kifinomultabbak. A koreográfusnak kihívást jelentett az is, hogy a film tele van különféle harcjelenetekkel, amikhez mindhez más-más koreográfiát kellett kitalálnia, és ezúttal számos fegyvert is Li kezébe adott. Ott, ahol Li egyszerre tíz-tizenöt ellenféllel verekszik, nagyon kreatívnak kellett lennie, hogy mindegyik harcosnak saját stílust alkosson meg. Ronny Yu ragaszkodott hozzá, hogy Li 2002-es filmjével, a Hőssel ellentétben a film ne drótkötél-balettre, hanem valóságos harcjelenetekre épüljön: „Itt van a világ legjobb harcművész-színésze. Miért nem adunk neki teret, hogy megmutassa, mit tud?” A felvételeket ezért meghosszabbították, a máskor szokásos három-négy mozdulatos felvételek helyett hagyták, hogy Li végigvigye a teljes mozdulatsort. A rövid felvételekre általában akkor van szükség, ha egy harcművészetekben nem jártas színész harcjeleneteit veszik fel, hogy a jelenet végül meggyőzően nézzen ki.` Az éttermi harcjelenetet, amikor Csi mester ellen küzd, Ronny Yu szándékosan brutálisra tervezte. Azt akarta, hogy a színészek szó szerint verjék szét a díszletet, és olyan dühvel harcoljanak, mint két ketrecbe zárt állat. Az emelvényes küzdelem jelenetét kellett a legprecízebben megtervezni. A 12 méter magas emelvény biztonsági szempontból jelentette a legnagyobb kihívást, a biztosítótársaságokkal kötött szerződések miatt. Ráadásul Jet Li és a rendező is tériszonnyal küzdött. A jelenet felvételekor Li meg is sérült, amikor lezuhant az emelvényről. A rendező elmondása szerint a balesetet az okozta, hogy a kaszkadőr, akivel Li küzdött, annyira megijedt a harcművésztől, hogy elveszítette az egyensúlyát, amivel mindkettejüket lesodorta az emelvényről. Mindketten a földre helyezett matracok mellé estek, de nem esett nagyobb bajuk. A végső harcjelenetnél eredetileg tizenkét ellenfele lett volna Linek, mindegyik grandiózus bevonulással érkezett volna a küzdőtérre: Brandon Rhea (a belga katona) például lovon érkezett volna, Anthony de Longis (a spanyol vívó) spanyol táncosok kíséretében; végül azonban idő hiányában ezt a részt teljesen átdolgozták. Rhea eredetileg karddal és szablyával harcolt volna, nem dárdával, és eredetileg német szereplőt alakított volna, ezt később megváltoztatták. Anthony de Longis pedig kard mellett lovaglóostort is használt volna. Rhea nyolc hónapig növesztette a bajuszát a film kedvéért. Rhea szerint könnyű volt Livel együtt dolgozni, akit rendkívül kedves és professzionális embernek ismert meg, aki nem vesztette el a türelmét akkor sem, ha a filmezésben tapasztalatlanabb partnere többször elrontotta a jelenetet. Rhea egy interjúban azt is elmondta, hogy Li ritkán használt kaszkadőrt és drótköteles rásegítést, és akkor is csak biztonsági megfontolásokból, mivel már többször sérült. Az egyik ilyen alkalom az O’Brient alakító Nathan Jonesszal forgatott harc azon jelenete volt, amikor O’Brien megragadja és a derekánál fogva a levegőbe emeli, majd eldobja. Anthony de Longis és Jet Li a közös jelenetük első felvételénél hat kardot tört szét. A japán karatemestert alakító Nakamura Sidó megtanulta kínaiul elmondani a szövegét, mert nem akarta, hogy szinkronizálják. A japán színész nem képzett harcművész, két hét alatt készítette fel az akciójelenetekre. ## Rendezői változat A film 105 perces vágott verzióját mutatták be szerte a világon és az első DVD-kiadásokon is ez szerepel. Eredetileg negyven perccel hosszabb volt az alkotás, ám marketingmegfontolásokból Ronny Yu kénytelen volt megvágni a kész anyagot, annak ellenére, hogy Jet Li tiltakozott: „Mikor mainstream tömegfilmet készítesz, azt mondják neked, hogy a piac nem támogat egy két óra negyven perces akciófilmet, külföldi filmet, Jet Li-filmet. [...] Akarjuk-e, hogy 2000 moziban vetítsék a filmet és milliókhoz eljusson? Akkor ennek bizony ára van. [...] Szörnyű élmény volt.” Az eredeti rendezői változat így egy speciális DVD-n, illetve Blu-ray lemezen jelent meg, melyen a moziverzió és a rendezői verzió mellett egy harmadik, korhatáros besorolás nélküli verzió is helyett kapott. A rendezői változatban szerepel Michelle Yeoh, aki a film elején az olimpiai bizottságot próbálja meggyőzni arról, hogy a érdemes arra, hogy olimpiai sportág legyen, s ő kezdi el mesélni történetét. A rendezői változat jobban kibontja jellemét, fejlődését, több időt szentel gyerekkora eseményeinek és a faluban töltött felépülésnek. A rendezői változat másképp is kezdődik, míg a moziverzióban rögtön a négy nagy ellenféllel vívott mérkőzését láthatja a néző, a rendezői verzióban a megtört, piszkos, lerongyolódott egy hajó mélyén emlékezik vissza a történtekre és kislánya elvesztésére. A végső verzióból kimaradt Jet Li és Szomlak Kamszing harcjelenete és számos, a faluban töltött időt leíró jelenet is. A kritikusok általános véleménye szerint a rendezői változat sokkal jobb a mozikba került verziónál, jobban érthető a történet, mélyebb értelmet kap a film mondanivalója, kiforrottabbak a karakterek és levegősebb a történet. Az egyetlen, ami elégedetlenséget váltott ki, a film irama, amit időnként vontatottnak tartottak, és hogy a rendezői verzióban túl sok a fölösleges dialógus. ## Filozófia Jet Li régóta úgy érezte, hogy készítenie kell egy olyan filmet, amelyiknek központi témája a harcművészetek igazi filozófiája. Úgy vélte, az emberek túlságosan is a harcművészetek fizikai részére, a harcra összpontosítanak: „amikor végigmegyek az utcán, hallom, ahogy a tinédzserek kiabálják, hogy Jet Li milyen szuper harcos. Csak a fizikai részét látják.” Ugyanakkor Li többször is kifejtette, hogy a lényege nem a harc, hiszen maga a szó is azt jelenti: „vess véget a háborúnak”. A Félelem nélküllel egy olyan alkotást akart létrehozni, amelyen keresztüljön ez az üzenet. A film másik fontos mondanivalója, hogy mindenki hibázhat. Még a legnagyobb harcosok, a legjobb emberek is követnek el hibákat, amik után meg kell tanulniuk talpra állni. Li szerint a hibák segítenek jobban megérteni az életet, és a létezés egy következő szintjére kerülhet az ember általuk, így tud fejlődni. Li saját életét hozta fel példának, őszintén bevallotta, hogy a harcművészetben és a filmes világban elért sikerei nagyképűvé tették, akárcsak a filmbeli főhőst, és úgy véli, hogy számos más híresség is ugyanezen az úton jár. Li szerint a harcművészet filozófiájának egyik fontos eleme az, hogy képes legyen az ember beleképzelni magát a másik fél helyzetébe, ezáltal megtanulni tisztelni és értékelni a másik embert. Li szerint az emberek gyakran igen önzőek, és folyton versenyezni akarnak, mindig nagyobbra, jobbra, többre vágynak, mint ami másnak van, holott szerinte az ember legnagyobb ellenfele önmaga: „A legnagyobb ellenséged önmagad. Harcolj ellene. Tanulj tőle. Dolgozz rajta. Fordítsd át a negatív energiákat pozitívvá. A külső ellenség[gel harcolni] könnyű. A legfontosabb a belső[dben rejtőző ellenség].” A Félelem nélkül Jet Li utolsó filmjeként készült, ami nem jelenti azt, hogy többé nem forgat akciófilmeket, csupán olyan filmet nem, ami a harcművészet lényegét mutatja be. Li azzal magyarázta a döntését, hogy ebben a filmben elmondott mindent, amit akart: ## Zene A film zenéjét a japán Umebajasi Sigeru írta, aki eredetileg rockzenészként kezdte a pályafutását, mára azonban elismert filmzeneszerző, ő írta például A repülő tőrök klánja, az Aranyvirág átka és a True Legend című filmek zenéjét is. Umebajasi stílusára jellemző, hogy ötvözi az ősi ázsiai hangzásvilágot a nyugati komolyzenei mintákkal és zenekari felállással. Ami különlegessé teszi például a Félelem nélkül zenéjét is, az, hogy a kínai hangszerek és zenei elemek mellett Umebajasi japán hangszereket és melódiákat is belecsempészett a kompozícióiba. A Félelem nélkül zenéjének fő vonulata kínai stílusjegyekkel bír, amihez hozzájárul a kínai furulya és az erhu jellegzetes hangzása, az erőteljes dobjáték, mindehhez pedig nyugati szimfonikusok és az ugyancsak a nyugati zenére jellemző női énekhang társul. A filmtracks.com kritikája szerint valami mégis hiányzik Umebajasi filmzenéjéből. Bár az erőteljes dobjátékot már a film forgatásakor is felhasználták a verekedések ritmusának megadásához, mégis elmarad a katarzisélmény. Azt is negatívumként értékelték, hogy Umebajasi klisészerűen a nyugati zenére támaszkodik a drámai jelenetek aláfestésekor, néhol pedig rendkívül zavaróak az elektronikus effektek. A kritika szerint a filmzenei album utolsó két száma menti meg az egész filmzenét, viszont mire odáig elér az ember a hallgatásban a zenei élmény elveszik útközben. A soundtrack.net szerint a Félelem nélkül zenéje „nem rossz, de nem is nagyszerű.” A kritikus szerint a filmzene néhol olyan, hogy bármelyik hollywoodi nagy drámára rá lehetne húzni kliséként a grandiózus zenei témákat, amiket felvonultat. Ugyanakkor dicséri a kisebb betéteket, amelyek élettel teliek, harmonikusak, ritka kínai hangszereket alkalmaznak és „túl gyorsan végük szakad”, de ezek a remek dallamok sem tudják összességében megmenteni a filmzenét. A film népszerűsítéséhez a tajvani popsztár, Jay Chou írt betétdalt, ami a film legvégén, a stáblista alatt hallható. A dal Chou jellegzetes ''-stílusában íródott, ami a nyugati pop-rock, hiphop, rap és a hagyományos kínai zene keveréke. Chou a dalban rappel, valamint a kínai operaénekesekre jellemző falzett hangon énekel. Jet Li úgy nyilatkozott, először félt attól, hogy Chou írjon dalt a filmjéhez, mert „gyorsabban rappel, mint ahogy az én öklöm üt”. Chou ingyen vállalta a dal megírását, mivel gyerekkora óta Jet Li az egyik példaképe. Chou a dalért 2007-ben a Golden Melody Awards legjobb zenei producer díját vehette át és a dalt tartalmazó azonos című középlemez Hongkongban a legtöbbet eladott lemezek közé tartozott. ## Fogadtatás A Félelem nélkül az Egyesült Államokban a második helyen nyitott a mozikban és a bemutató hétvégéjén több mint tízmillió dolláros bevételt hozott. Amerikában nyolchetes futása során összesen 24 633 730 dollárt termelt, amivel minden idők hatodik legsikeresebb idegen nyelvű filmje lett. Világviszonylatban 43 439 118 dollárral zárt – ebből 12 millió dollár a kínai mozik bevétele volt –, így összesen 68 072 848 dollárt gyűjtött. Az amerikai piacot tekintve Li második legsikeresebb kínai filmje a Hős után. A Félelem nélkül jórészt pozitív fogadtatásra talált, bár a kritikusok egyöntetűen egyetértettek abban, hogy nem kiemelkedően jó alkotás, arról azonban megoszlottak a vélemények, hogy ez a film-e Jet Li legjobb alkotása. A Rotten Tomatoes 106 kritikus véleménye alapján 73%-ra ítélte a filmet, míg a weboldal 39 000 felhasználója 84%-osra értékelte. A Metacritic 24 kritikus véleményére alapozva 100-ból 70 pontot adott a filmnek, és így az általánosan jónak értékelt kategóriába helyezte. Az IMDb 28 000 szavazat alapján tízből 7,7 csillagot adott a filmnek. A film pozitívumai között elsősorban harckoreográfiáját, a képi világot, a gördülékeny vágást és Li harcművészetét említették a kritikusok. A Cinemablend szerint „a legtöbb hasonló filmmel ellentétben a Félelem nélkülnek sikerül valamelyest a realitások talaján maradnia, ugyanakkor mégis képes elég fantáziát mutatni, hogy Jet megvillogtathassa tudását pár igencsak lenyűgöző mozdulattal. Ugyanezt a filozófiát alkalmazták a film vizuális élményének megalkotásakor is. A Félelem nélkül gyönyörű képsorokból áll, de anélkül éri el mindezt, hogy azt a túlszínezettséget alkalmazná, ami annyira jellemző más kínai kosztümös filmekre.” A Reelz Channel hasonlóképpen dicséri a harckoreográfiát és Li képességeit, kijelentve, hogy a filmben látott harcjelenetek Li valaha volt legjobban kivitelezett harcjelenetei közé tartoznak. A DVD Verdict szerint nehéz elhinni, hogy egy olyan, horrorfilmekről elhíresült rendező, mint Ronny Yu, ilyen filmet tudott készíteni; dicsérte a kameramozgást, Jet Lit és a többi színészt is. A Chicago Tribune Fred Astaire és Gene Kelly táncjeleneteinek felvételéhez hasonlította a koreográfia tiszta, klasszikus vászonra vitelét. A Film Threat kritikusát lenyűgözték az akciójelenetek és úgy vélte, Li legalább olyan jó színész, mint amilyen jó harcművész, aki egyszerre képes a főhős kíméletlen, kegyetlen oldalát és emberségességét megmutatni, ami miatt a legdurvább jelenetekben is képes a néző együtt érezni vele. Ugyancsak jó véleménnyel volt a rendezői munkáról, az operatőrről és a „mesteri” vágói munkáról is, és úgy gondolta, a film méltó ahhoz, hogy Jet Li hattyúdala legyen a harcművészeti filmek terén. Joe Lozito szerint korábban Li karizmája ritkán nyúlt túl a harcművészetén, itt azonban hozzáértőnek bizonyul, egy egyszerre arrogáns és mégis emberi Jüan-csiát alkot meg. A The Austin Chronicle szerint a „Félelem nélkülben Li ereje teljében látható; színészként is fejlődött”. A Variety jónak találta, hogy a film nem alkalmaz túl sok drótköteles rásegítést és CGI-effektet a harcjeleneteknél, más kritikusokkal ellentétben a harckoreográfiát azonban csak „kielégítőnek, és nem lélegzetelállítónak” találta. A BBC kritikusa az egyetlen pozitívumnak koreográfiáját és Jet Li játékát tartotta: „[Li] ritkaságnak számít a jelenlegi verekedősztárok között, mert tud játszani. Li egész végig kellemesen szívmelengető jelenség, mindenféle hamiskásság nélkül vezeti a karaktert az ifjonti arroganciától a kiábrándultságon át a szerzetesi nyugalomig, annak ellenére, hogy a forgatókönyv (a feliratozásból ítélve) recseg-ropog, akár egy hajógyár a hurrikánban.” A film legtöbbet kritizált aspektusa az elcsépeltnek minősített történet lett. Több kritikus is úgy vélte, túlságosan is sablonos az arrogáns harcművész története, akit egy tragédia száműzetésbe kényszerít, s egy csodaszép vak lány tanít meg az élet értékeire, hogy aztán megvilágosulva a gonosz külföldiek ellen harcolhasson. A Reelz Channel szerint a film készítői túlságosan is erőltetetten törekedtek arra, hogy fontos mondanivalóval töltsék ki a filmet, s az igyekezetben végül elveszett az a drámai tetőpont, amit annyira közvetíteni akartak, s emiatt a film hosszabbnak és nehezen emészthetőnek tűnik. A Collider is hiányolja az érzelmi katarzist a filmből. A LoveHKFilm.com kritikusa szerint a forgatókönyv szörnyen klisészerű, s bár a film jól indul, izgalmas, érdekes jelenetekkel és lélegzetelállító harcokkal, a középső rész, amikor Huo az isten háta mögötti faluban keresi a megváltást, olyan, mintha csak úgy beékelték volna a történet kellős közepébe, s nem igazán lehet tudni, hogyan is jut el Huo a rizsültetéstől a döntésig, hogy újra harcoljon. Moon alakját szintén kritizálták, mondván, hogy a lány nem egyéb, mint eszköz Huo felépüléséhez, dialógusai másból sem állnak csak bölcsességekből. A BBC egyetért ezzel, mondván, hogy a középső rész csigalassúsággal vánszorog. Az Entertainment Weekly szerint a harcjelenetektől eltekintve a film „unalmas” és nincs, ami megkülönböztesse más hasonló filmektől. Nem minden kritikus értett egyet abban sem, hogy Li színészként is jó produkciót nyújt a filmben. A Reelz Channel szerint Li drámai alakítása itt meg sem közelíti a Hős-beli teljesítményét. A The San Francisco Chronicle szerint Li nem a legrosszabb színész a világon, de még A nyakörvben is jobban játszott. Ráadásul a kritikus úgy vélte, olyan érzés Jet Li rizsföldön pepecselését nézni, mintha az NFL játékosai ahelyett, hogy egymás fejét törnék be, kosárfonással töltenék az idejüket a pályán. A Washington Post a film középső részét egyenesen nevetségesnek nevezte, mondván, hogy úgy néz ki, mintha Kínából Középföldét akartak volna csinálni, ahonnan már csak a hobbitok hiányoznak. `unokája beperelte Jet Lit és a produkciós céget, mert a család szerint a film bemocskolja a harcművész életművét, és pontatlan információkat közöl, például azt, hogy a mester pályafutása kezdetén pusztán élvezetből harcolt és hogy utód nélkül halt meg, ami nem igaz.` 2007-ben az Enterbay exkluzív babakollekciót készített Jet Liről a filmbeli szerepe alapján, az alapkollekció egyes darabjait 150 dollárért értékesítették, a limitált, 100 darabos, Li által aláírt figurákat pedig 180 dollárért adták el. ## Díjak és jelölések A film négy díjat nyert és tíz további kategóriában jelölték. Az elnyert díjak dőlt betűkkel szedettek. - Hong Kong Film Awards (2007) - Legjobb akciókoreográfia - Legjobb színész (Jet Li; jelölés) - Legjobb vágás (Virginia Katz, Richard Learoyd; jelölés) - Legjobb új színész (Betty Sun; jelölés) - Legjobb betétdal (Jay Chou, Vincent Fang; jelölés a Fearless című dalért) - Legjobb film (jelölés) - Hong Kong Film Critics Society Awards (2007) - Film of Merit - Legjobb színész (Jet Li) - Hundred Flowers Awards (2006) - Legjobb új színész (Betty Sun)'' - Legjobb színész (Jet Li; jelölés) - Legjobb film (jelölés) - Legjobb mellékszereplő (; jelölés) - Szaturnusz-díj (2007) - Legjobb nemzetközi film (jelölés)

Holdlovag

A Holdlovag, valódi nevén Marc Spector egy egyiptomi ihletésű kitalált szereplő, szuperhős és antihős a Marvel Comics képregényeiben. Első megjelenése a Werewolf by Night 32. számában volt 1975 augusztusában. A szereplőt Doug Moench író és Don Perlin rajzoló alkotta meg. A Holdlovagot a Werewolf by Night alkotópárosa a sorozat címszereplő vérfarkasának, Jack Russellnek az ellenfeleként hívta életre, de sikere miatt nemsokára önálló történetei is megjelentek, majd ezt követően saját sorozatot is kapott. A Holdlovagot kritikusai gyakran nevezik a Marvel Comics Batmanének. Marc Spector, az egykori tengerészgyalogos a Bushman nevű zsoldosvezér jobbkeze volt, akivel Egyiptom és Szudán határában portyáztak. Mikor Spector rájött, hogy a rossz oldalon áll, fellázadt Bushman ellen, aki ezért a férfit a sivatag közepén hagyta, hogy a hőség végezzen vele. Spectornak az ősi egyiptomi holdisten, Khonszu adott új életet, hogy szolgálja őt, mint bosszúálló. A Holdlovagnak első megjelenése óta több, hosszabb-rövidebb önálló képregényfüzete jelent meg és az évek során szűk, de hűséges olvasótáborra tett szert. Legemlékezetesebb történetei az 1980-as évek elején, Doug Moench író és Bill Sienkiewicz rajzoló közös munkája alatt születtek. A Holdlovag legújabb, negyedik sorozata 2006 áprilisában indult útjára Charlie Huston írói közreműködésével. ## A megjelenés története ### Megszületése a képregény bronzkorában A Holdlovag első szereplése az amerikai képregények bronzkorában, 1975 augusztusában volt a Werewolf by Night 32. számában, melyben a zsoldos Marc Spectort a Bizottság nevű bűnszervezet azért bérelte fel, hogy fogja el nekik a vérfarkas Jack Russellt. A megbízással együtt jelmezét és Holdlovag nevét is a Bizottságtól kapta. Spector a kétrészes történet végén rájött, hogy Russell még vérfarkasként is emberibb mint a Bizottság gátlástalan tagjai és megbízói ellen fordult. A történet írója, Doug Moench magyarázata szerint a Holdlovag tulajdonképpen csak a vérfarkas szemszögéből volt a történet gonosztevője. Az új szereplő neve eredetileg Vérhold lett volna, de Moench és a történet rajzolója, Don Perlin elvetették az ötletet, mivel a Marvel képregényekben nemrég több olyan szereplő is felbukkant akiknek a nevében a vér szó szerepelt. A Hold motívuma és a jelmez ezüstös színe egyaránt szimbolikusan a vérfarkashoz köthető; a szörnyeteggé való átalakulás kiváltója a Hold, a közhiedelemben pedig az ezüst a leghatásosabb fegyver a vérfarkasok ellen. A Holdlovag polgári nevét, a Marc Spectort Moench egyik ismerőse után kapta. Moench csak utólag tudta meg, hogy a Spector zsidó név, így valójában a véletlen eredménye, hogy a Holdlovag az egyik első zsidó álarcos igazságosztó lett, bár a szereplő magát a judaizmust nem gyakorolta. „Nagyszerűen festett – már akkor úgy éreztem, hogy valami jelentősebbe botlottunk, mint egy újabb WWBN gonosztevő.” – jegyezte meg később Moench. Moench megérzése helyesnek bizonyult. Marv Wolfman, a Marvel akkori főszerkesztője beleegyezett, hogy a Lovag egy önálló történetben szerepeljen a Marvel Spotlight 28. és 29. számában (1976. június – augusztus). Mielőtt azonban saját önálló kalandjában szerepelhetett volna, Moench és Perlin, akik ismét együtt dolgoztak a történeten, úgy gondolták néhány kisebb-nagyobb változtatás szükséges a Lovagon. Mint minden szuperhősnek, neki is szüksége volt múltra, egy főhadiszállásra valamint egy hihető módszerre, amivel információkhoz juthat a bűnözőkről akikkel felveszi a harcot. Ez utóbbi vezetett a Lovag többszörös személyazonosságához a civil életben. A kétrészes történet főhőse elnyerte ugyan az olvasók tetszését, de ez még nem volt elég, hogy a Holdlovag saját sorozatot kaphasson. Önálló történetei 1978 és 1980 között a Hulk! című magazinban jelentek meg. Ezek közül a legdrámaibb a 17. és 18. számában jelent meg, melyben a Holdlovag egy kegyetlen sorozatgyilkos nyomába ered, akinek már számos ápolónő esett áldozatául. Spector barátnője, Marlene vállalta a csalétek szerepét, de a terv balul ütött ki és a nő is életveszélyesen megsebesült. A Holdlovag vadászni kezdett a gyilkosra, aki a Central Parkba menekült. Az üldözés során fény derült rá, hogy a gyilkos Marc Spector testvére, Randall. A testvérek közötti végső összecsapás során Randall életét vesztette. A parkban való vadászat során emlékképek voltak láthatóak, ahogyan Marc és Randall gyerekként hasonlóképpen vadásztak egymásra mikor cowboy-indiánosdit játszottak (Marc az indián volt). A történet érdekessége, hogy írója, Moench egyik későbbi interjújában úgy nyilatkozott, hogy gyerekkorában mindig rajongott az indiánokért és mikor barátaival játszott ő is inkább indiánnak öltözött mint cowboynak. A következő négy év során a Holdlovag kikerült alkotóinak kezei közül és több sorozatban is vendégszerepelt. 1977 májusában, a Defenders 47. számában egy négyrészes történet erejéig csatlakozott az Oltalmazók csapatához. A Spectacular Spider-Man 22. és 23. számaiban, 1978 szeptemberében és októberében a Holdlovag és Pókember Ciklon ellen harcoltak. A Marvel Two-in-One 52. számában közös kalandban szerepelt a Fantasztikus Négyes egyik tagjával, a Lénnyel. Eközben a Hulk!-ban megjelenő történetek írója ismét Moench lett, rajzolója pedig két történet kivételével Bill Sienkiewicz. A történetek ismét számos dicsérő levelet kaptak, ami hozzásegítette a Lovagot, hogy saját képregényfüzetet kaphasson. #### Az első sorozat A Moon Knight első száma 1980 novemberében jelent meg, melynek írója Moench, első rajzolója pedig Sienkiewicz lett. A sorozat előtt megjelent számos vendégszereplés és önálló történetek révén az olvasók már jól ismerhették a Lovagot. Az egyetlen ami még hiányzott a szereplő eredettörténete volt, melyre az első számban derült fény. Az egyiptomi jelleg ekkor vált részévé a Holdlovagnak. Moench már gyermekként is érdeklődött az egyiptomi mitológia és művészet iránt, később pedig ókori szobrok másolatait is gyűjteni kezdte. Ezt a fiatalkori rajongását adta hozzá teremtményéhez. Az első számtól kezdődően Marc Spector meg volt győződve róla, hogy Khonszu, az ősi egyiptomi hold- és bosszúisten adott neki új életet és választotta ki, hogy szolgálja őt a Földön. Ez azonban sem az első szám képsoraiból, sem pedig az első sorozat további történeteiből nem nyert egyértelmű megerősítést. Khonszu létezését és jelenlétét csupán az a kőszobor testesítette meg, mely lábainál Spector „életre kelt”. A sorozat mellékszereplői Spectorral ellentétben nem hittek Khonszuban és úgy gondoltákk, hogy mindez csak Spector fejében létezik. Spector Holdlovagként nem mérhetetlen erejű szuperbűnözőkkel, hanem az utca embereit rettegésben tartó gyilkosokkal, bűnbandákkal és tolvajokkal szállt szembe. A komor és lehangoló realitás mellett a szereplőt körülvevő misztikus légkört azonban erősítette, hogy néhány történetben megmagyarázhatatlan dolgok történtek Khonszu szoborának jelenlétében, bár maga a holdisten mindvégig néma marad. Spector rögeszmésen hitt istene létezésében, mely súlyos személyiségproblémákhoz is vezetett, legelőször a Moon Knight 10. számában. Mint Marc Spector szinte soha nem szerepel a történetekben, mindig csak három újonnan kialakított személyiségét használta, Marc Spectornak még az emlékét is megpróbálta kitörölni. A Holdlovag sorozata 1982 januárjában, a 15. számtól kezdődően egyike lett azon három Marvel lapnak, melyeket a kiadó kísérleti szándékkal közvetlenül kezdett értékesíteni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az olvasók ettől fogva az érintett képregényeket már nem vásárolhatták meg bármelyik újságosstandnál, kizárólag képregényboltokban és előfizetés útján juthattak hozzá. Ezzel a korlátozással a Moon Knight egy igen hűséges, de ugyanakkor jóval szűkebb olvasótáborra tett szert. Moench és Sienckiewicz talán egyik legemlékezetes közös munkája a sorozat 26. számában megjelent „Üsd!” (Hit It!) volt. A történet egy erőszakos, gyermekkorában sokszor bántalmazott férfiról szólt. Moench az eredetileg hétoldalas történetet háttéranyagnak szánta Sienckiewicz viszont rajzaival több mint duplájára bővítette egy egész önálló történetté. Az abban az időben igen rendhagyónak és szokatlan számító központi téma, a gyermekbántalmazás ellenére a szerkesztők nem emeltek kifogást a megjelentetése ellen. Ebben valószínűleg az is közrejátszhatott, hogy csúszásban voltak a leadási határidővel. Moench-et Pennsylvaniából hívták vissza New Yorkba, hogy írja meg a teljes szöveget a történethez. Moench egy későbbi interjújában úgy emlékezett vissza erre, hogy valósággal kitépték a legépelt oldalakat az írógépéből, hogy a beíró elhelyezhesse a kész szöveget a képkockákban és hogy az anyagot este hétre le tudják adni. Sienckiewicznek egyben személyes ügye is volt a történetet, mivel gyermekkorában őt magát is bántalmazták. „Ő így küzdötte le a démonait. Azt mondta megkönnyebbült mikor befejezte, és büszkébb volt rá mint bármi másra az addigi pályafutásában.” – mondta Moench. A történet az olvasók körében is pozitív visszajelzéseket váltott ki. A csökkenő olvasószám következményeképpen, mely azonban a füzethez való korlátozott hozzáférhetőség ellenére sem volt rossznak mondható, a 31. szám után a lap a korábban havi megjelenése kéthavira változott. A Moon Knight eredeti alkotópárosa még a sorozat vége előtt elhagyták azt. Elsőként Bill Sienkiewicz, aki a 30. számon dolgozott utoljára. Sienkiewicz-et Kevin Nowlan, Mike Hernandez, Marc Silvestri, Richard Howell és Bob McLeod rajzolók követték, akik hosszabb-rövidebb dolgoztak a sorozaton. Moench a 33. számig maradt, távozását követően Tony Isabella két számnak volt az írója. Moench nemcsak a Holdlovagot hagyta el, de a Marvel Comics-tól is kilépett. Ennek oka, hogy súlyos nézetkülönbségek léptek fel közte és a Marvel akkori főszerkesztője, Jim Shooter között a sorozatok és azok szereplőiknek további sorsa kapcsán. Moench nem volt egyedül, ebben az időben a Marvel több munkatársa is elhagyta a kiadót és a kiadó nagy riválisához, a DC-hez szerződött. A 36. számtól Alan Zelenetz és Bo Hampton rajzoló lett a sorozat állandó alkotópárosa. A Moon Knight szerkesztője, Denny O’Neil úgy nyilatkozott, hogy új irány kívánnak adni a Holdlovag történeteinek. Zelenetz a misztikus irányvonal mellett szerette volna felderíteni a Holdlovag személyazonosságai közötti kapcsolatot, hogy például ki is valójában Steven Grant és miért menekül Marc Spector elől. Annak ellenére, hogy Zelenetz és Hampton csupán három számon dolgozhatott együtt, többé-kevésbé sikerült is elérniük a kitűzött célokat. A 36. számban megjelent misztikus történetben Doktor Strange segítette a Holdlovagot egy ősi egyiptomi szellem legyőzésében. A 37. és 38. számban Zelenetz Spector fiatalkorát mutatta be egy ugyancsak okkult elemekben bővelkedő történetben, melynek végén Spectornak sikerült megbékélnie múltjával. Zelenetz és Hampton közös munkája a Moon Knight 38. számával, 1984 júliusában ért véget a sorozat megszűnésével. Az utolsó számban O’Neil bejelentette, hogy néhány hónap múlva a Holdlovag megújult sorozatában fog visszatérni. ### A Holdlovag a képregény modern korában #### Khonszu ökle és a Bosszú Angyalai A Holdlovag második sorozata 1985 júniusában indult útjára Moon Knight: Fist of Khonshu címen, melynek azonban csak hat száma jelent meg. A sorozat rendszeres írója Alan Zelenetz, rajzolója Chris Warner volt. Mellettük íróként Mary Jo Duffy, rajzolóként Larry Hama és Alan Kupperberg is közreműködött. A Holdlovag az előző feltűnése óta úgy határozott, hogy visszavonul bűnüldözői pályafutásától és ismét eredeti nevét, a Marc Spectort kezdte használni a mindennapokban. Hogy végképp elvágja a Khonszuhoz fűződő szálakat, az isten korábban féltve őrzött szobrát árverésre bocsátotta. Spectorral azonban röviddel ezután telepatikusan felvette a kapcsolatot a holdisten három papja, és Marcnak ismét magára kellett öltenie a Lovag jelmezét. A rövid sorozat meglehetősen különbözött elődjétől és szakított annak hagyományaival. Khonszuról kiderült, hogy az igazság és az élet védelmezője, Spectornak pedig a sorozat folyamán a papok által kiadott küldetéseket kellett teljesítenie. Felszerelését a titokzatos papoktól kapott ókori egyiptomi, bár korántsem autentikus fegyverekre cserélte le. Moench eredeti koncepciójától eltérően a Lovag esténként, a Hold fázisaitól függően emberfeletti erőre tett szert. A sorozat korábbi mellékszereplői, akik szerves részét képezték a történeteknek csak néha tűntek fel egy-egy képkockán. A második sorozat utolsó szám 1985 decemberében jelent meg, írója Jim Owsley, rajzolója Mark Beacham volt. A Fist of Khonshu végét követően a Lovag következő jelentősebb szereplése a West Coast Avengers 21. számában volt 1987 júniusában. A West Coast Avengers írója ekkor Steve Engelhart volt. A Holdlovag a Lost in Space-Time című történet közepén csatlakozott a cselekményéhez, melyben a Bosszú Angyalai Nyugati Parti Tagozatának néhány tagja az ókori egyiptomban esett fogságba. Spectort Khonszu utasította, hogy adjon át egy üzenetet a csapat a jelenben maradt tagjainak, majd ezt követően ő maga is visszautazott a múltba. Az időutazásos kaland után a Lovag a sorozat 25. számában hivatalosan is csatlakozik a Bosszú Angyalai Nyugati Parti Tagozatához. A csapattagokkal azonban nem volt felhőtlen a kapcsolata, mivel Spector gyakran halálos módszerei nem voltak összeegyeztethetőek a Bosszú Angyalai alapelveivel. A West Coast Avengers történetei során Khonszu Spector testébe költözve gyűjtött emberi tapasztalatokat és néha maga is aktívan közreműködött az eseményekben ha érdeke úgy kívánta. A West Coast Avengers 41. számában (1989. február) kiderült, hogy az egyiptomi isten tudat alatt utasította Spectort, hogy lépjen be a csapatba és az valójában nem Spector döntése volt. A Holdlovag ezután elhagyta a csapatot és Tigrát, akivel futó viszonyba kezdett az Angyaloknál töltött rövid pályafutása alatt. #### A harmadik sorozat Négy hónappal azután, hogy a Holdlovag megvált a Bosszú Angyalaitól, újra saját füzetet kapott melynek első száma 1989 júniusában jelent meg Marc Spector: Moon Knight címen. A sorozat első alkotópárosa Charles Dixon író és Sal Velluto rajzoló lett. Doug Moench egyik interjújában úgy nyilatkozott, hogy a Marvel egyik szerkesztője őt is megkereste telefonon az új sorozattal kapcsolatban. A Marvel azt szerette volna, hogy a Holdlovag visszatérjen az eredeti sorozat hangulatához és ehhez kerestek írókat. A szerkesztő azonban nem emlékezett arra, hogy Moench maga alkotta meg a szereplőt, csak arra hogy ő volt régen az egyik írója. Moench sértőnek érezte, hogy másokkal versenyezzen abban, hogy ő tudja „eredetibben” megírni a történeteket és lecsapta a telefont. Moench többször is kijelentette, hogy nem szereti, ha mások írják az általa megalkotott szereplők kalandjait, és nem is nagyon olvassa őket. Dixon munkásságát a sorozaton valóban ez jellemezte. A történetek próbáltak közelíteni az eredeti sorozatéhoz, de a valódi folytonosság az egyes események között hiányzott. A második sorozatban bemutatott három Khonszu-pap eltűnt, csakúgy mint az ősi fegyverek. A régi mellékszereplőket Dixon újakkal próbált helyettesíteni. A negyedik számban (1989. szeptember) tűnt fel Éjfél, az első sorozat egyik gonosztevőjének, az Éjféli Tolvajnak a fia, aki rövid időre a Holdlovag kéretlen ifjú társa lett. Nem sokkal később, a 19. számban Éjfél a Titkos Birodalom nevű szervezet fogságába esett, Spector pedig azt hitte, hogy a fiú meghalt az összecsapás során. Éjfél megpróbáltatásait a Titkos Birodalom fogságában Dixon távozásáig, a Moon Knight 24. számáig egy mellékszálon mutatta be a sorozat, függetlenül a Holdlovagot érintő cselekményektől. Dixon szerette volna jobban kiemelni Marc Spector zsidó származását, valamint azt a különös tényt, hogy származása ellenére egy egyiptomi isten kölcsönözte neki erejét. Erről azonban egyik szerkesztője lebeszélte (Dixon író munkássaga alatt a sorozat szerkesztői Tom DeFalco, Carl Potts és Danny Fingeroth voltak). A 25. számban megjelent, A múlt szelleme (Ghost of the Past) című történet írója Howard Mackie volt, melyben a Holdlovag a Szellemlovassal vett részt egy közös kalandban. A Szellemlovas szereplése Mackie történetében nem volt véletlen, az író egy évvel korábban, 1990 májusában alkotta újra a szereplőt a Marvel számára és indította el annak második sorozatát. Mackie nem maradt sokáig a Moon Knight írója, a 25. szám után már csak 32. és 33. számban tért vissza a sorozathoz. A Moon Knight 26. számával John Marc DeMatteis lett a sorozat írója és Ron Garney rajzoló is ekkor csatlakozott az alkotói csapatához. DeMatteis hatrészes Vörös megváltás (Scarlet Redemption) című történetének a központjában Marc Spector mellett, egy korábbi történet hányattatott életű antihősnője, Scarlet Fasinera állt. A két szereplő múltja és gondolatai közel egyenlő arányban és hangsúllyal jelentek meg a cselekmény folyamán. DeMatteis néhány régen látott mellékszereplőt, így Spector régi informátorát, Crawleyt és Gena Landerst is visszahozta a sorozatba, még ha csak néhány képkockán szerepeltek is. DeMatteis a sorozattól való távozása után Mackie egy kétrészes történetnek volt a szerzője, melyben a Lovag Pókemberrel vette fel a harcot a Vészmanó ellen. Pókember vendégszereplését viszonozva Holdlovag is egyik főszereplője volt az Amazing Spider-Man 353. számában kezdődő hatrészes Round Robin: A csatlós bosszúja (Round Robin: The Sidekick’s Revenge) című crossover-történetnek. A címben szereplő csatlós a Titkos Birodalom által kiborggá alakított Éjfél volt, a Holdlovag egykori ifjú társa, aki időközben fogvatartói és új gazdái ellen is fellázadt. Pókemberen és Holdlovagon kívül a történet szereplője volt a Megtorló, Nova és Éjcsép is. A történet írója Al Milgrom, rajzolója Mark Bagley volt. A Moon Knight 34. számban egyetlen történet erejéig visszatért a harmadik sorozat első írója, Charles Dixon. A 35. számtól Terry Kavanagh lett a sorozat rendszeres írója egészen annak végéig. A Vértestvérek (Blood Brothers) című négyrészes bemutatkozó története a Hulk! című magazinban megjelent 1979-es történet retconja volt, melyben Marc Spectornak sorozatgyilkos testvérével, Randall Spectorral kellett megküzdenie. Az 1979-es történet végén Randall meghalt. Kavanagh története felülírta a korábbi eseményeket, mely szerint Marc valójában nem is testvérével harcolt, hanem annak egy hasonmásával. Randall azonban most valóban visszatért Marc életébe és megszállottan magának követelte Khonszu kegyeit. A történet, hasonlóan az 1979-ben megjelent történethez, Randall halálával végződött azzal a különbséggel, hogy a férfivel ezúttal a Megtorló végzett. Kavanagh munkássága a sorozaton több változást is hozott a Holdlovag számára. Az első történet eseményei következtében Frenchie, Spector veterán segítőtársa és legközelebbi barátja lebénult, Marlene, Spector barátnője pedig kilépett a sorozatból. A Lovag korábbi kevlár-szövet öltözete helyett könnyű páncélt öltött magára. A sorozatban egyre több vendégszereplő tűnt fel, mint például a Megtorló, Pókember, Gambit és a Marvel-univerzum más népszerű hőse. Garney távozása után több rajzoló is váltotta egymást, köztük Gary Kwapisz, James W. Fry III., Stephen Platt és Fred Haynes. A sorozat a 41. számtól a 44-ig az Infinity War című crossover része volt, melyben Spectornak démoni hasonmásával kellett megküzdenie. A nagymértékű változások, melyek egyre jobban elidegenítették a Lovagot attól, akit Moenc és Perlin majd két évtizeddel azelőtt megalkotott, a régi olvasóközönség nemtetszését váltotta ki. Sarra Mossoff néhány számmal a sorozat vége előtt, az 54. számával lett a Moon Knight szerkesztője, melynek során a sorozat kezdte levetni az olvasók által kifogásolt elemeket. A Moon Knight: Marc Spector végül a 60. számmal, 1994 márciusában ért véget. Az utolsó számban Spector feláldozta az életét, hogy megmentse barátait a Seth Phalkon elleni küzdelemben. #### Feltámadás A Moon Knight: Marc Spector 1994-es megszűnése után a Holdlovag négy év múlva tért vissza önálló képregényfüzetben. 1998 januárja és áprilisa között jelent meg a Moon Knight: Resurrection War címet viselő négyrészes minisorozat. A minisorozattal nemcsak a Lovag, de annak megalkotója, Doug Moench is visszatért, akinek 15 év után először volt ismét alkalma, hogy a Holdlovag kalandjain dolgozhasson. A sorozat rajzolója Tommy Lee Edwards volt. A történetben Khonszu ismét feltámasztotta Spectort, hogy megküzdjön egy másik ősi egyiptomi isten, Széth kiválasztottjával, a Fekete Kísértettel. Moench korábbi írásaira jellemzően, azonban itt ismét megkérdőjeleződik, hogy Khonszu valóban létezik e. A történet egyik központi szereplője a Holdlovag régi ellenfele, az álomdémon Morpheusz, így felmerül az a lehetőség is, hogy Spector valójában soha nem is halt meg, és az előző sorozat egyes eseményei csupán a démon illúziói voltak. 1999 februárjában egy újabb négyrészes minisorozat jelent meg Moench közreműködésével és Mark Texeira rajzaival. A High Strangeness című történet egy hiba folytán a képregényborítón High Strangers címen jelent meg. A Holdlovag rendszeres szereplője volt a 2000 júliusa és 2001 szeptembere között megjelenő Marvel Knights című sorozatnak. A rövid életű képregényfüzet írója Charles Dixon, rajzolója Eduardo Barreto volt. Dixon megfogalmazása szerint a sorozat egy „anti-csapat füzet” volt, melyben a Fenegyerek és a Fekete Özvegy tipikusan magányos, másokkal szinte összeférhetetlen hősökből állított össze csapatot. A Holdlovag a negyedik számban tűnik fel először, de a történetekben általában csak mellékszereplőként jelent meg. A Fenegyerek névtelen csapata a sorozat utolsó számában feloszlott. #### A negyedik sorozat Már 2005-öt megelőzően is keringtek hírek a Holdlovag visszatéréséről, de Joe Quesada, a Marvel főszerkesztője csak a 2005 júliusában megrendezett Comic-Con harmadik napján árult el részleteket a Moon Knight: The Bottom névre keresztelt minisorozatról. Ezek között szerepelt a minisorozat leendő alkotói csapatának kiléte; Charlie Huston író és David Finch rajzoló. David Finch a Marvel alkotók új nemzedékének tagja már 2003-óta dolgozott a kiadónál. Charlie Huston noir-regény író számára viszont ez volt az első találkozása a képregényekkel, mint alkotó munkatárs. Hustont a kiadó nem kifejezetten a Moon Knight sorozat megírására kérte fel, a tárgyalások során több sorozat is szóba jött, de miután felmerült ez a lehetőség is a választás egyértelművé vált Huston számára. Az író ugyanis, saját bevallása szerint, gyerekkorában nagy rajongója volt Moench eredeti sorozatának. Ezzel együtt azonban 20 éves lemaradása volt a szereplővel kapcsolatban amit pótolnia kellett. A Holdlovag alkotója, Doug Moench, akinek köztudottan erős ellenérzései voltak az őt követő alkotók munkái iránt, egy interjújában azt mondta, hogy kellemesen meglepte Huston ismerete és tisztelete a szereplő iránt és hogy nála nem is kerülhetett volna jobb kezekbe az új sorozat. 2005 decembere elején Quesada bejelentette, hogy az előzetes tervekkel ellentétben az új Moon Knight havi rendszerességgel megjelentő sorozat lesz az előzőekben bejelentett hatrészes minisorozat helyett. Huston úgy érezte, hogy a Holdlovag az idők során „üres lappá” vált, amivel az éppen aktuális író azt kezdett, amit akart. Éppen ezért az új sorozat első történetében egy tiszta hátteret és személyiséget kívánt adni a szereplőnek. Maga a történet címe, a The Bottom vagyis a „legmélyebb pont” tulajdonképpen Marc Spector testi és lelki állapotára utalt. Huston új sorozata pontosan meg nem meghatározott idővel játszódik azután, hogy a Holdlovag utoljára feltűnt a képregények lapjain. Az egykori hős azóta a mély önsajnálatba merült és magába zárkózott. A múlt eseményei emlékképek formájában rajzolódnak ki. Spector térde egy harc során, melyet Bushmannal vívott súlyosan megsérült és azóta tolószékbe kényszerült. Fájdalomcsillapítókon él, vagyonát és régen oly erős hitét Khonszuban elveszítette, barátait pedig elüldözte maga mellől. Spectornak a hatrészes történet végére sikerül felülkerekednie az önsajnálatán, de teljes testi és lelki gyógyulása még ennek ellenére is kérdéses maradt. A sorozatba visszatértek Moench egykori mellékszereplői, de az elmúlt évek során ők is változáson mentek keresztül. Huston ismét felszínre hozta Spector személyiség-problémáját, melyet ötvözött a titokzatos holdistennel. Az emlékképekből kiderül, hogy Spector a harc során, mikor sérüléseit szerezte, meggyilkolta régi ellenfelét, Bushmant. Khonszu most a halott és megcsonkított Bushman képében kísérti Spectort, de hasonlóan Moench történeteihez, itt sem lehet tudni, hogy valóban a holdisten beszél Spectorhoz, vagy csak a férfi képzeli azt. Huston új sorozata jóval több erőszakot és véres jelenetet tartalmaz mint a Holdlovag korábbi füzetei és a cselekmény is jóval sötétebb hangvételű. Ez a közeg azonban valójában soha nem volt idegen a szereplőtől. Huston egy interjújában meg is jegyezte, hogy bár Marc Spector „nem gyilkos”, mégis, valahogy minden bűnöző aki szembekerült vele meghalt, még ha nem is közvetlenül az ők keze által. A Marvel szuperhőseit megosztó 2007-es Polgárháború című crossover története csak érintőlegesen volt hatással Huston sorozatára. A crossover eseményei alatt Spector nem foglalt állást sem a szuperhősök regisztrációs kötelezettségét támogató Vasember, sem pedig az azt ellenző Amerika Kapitány oldalán. A polgárháború végén a regisztráció támogatóiknak sikerült érvényesíteniük akaratukat, de a csatározások áldozatait figyelembe véve győztesei nem voltak a háborúnak. A sorozat 13. számában Marc Spector is regisztráltatatta magát a törvény előírása szerint, de nem meggyőződésből, hanem azért, hogy minél nagyobb szabadsággal folytathassa bosszúhadjáratát a bűnözők ellen Khonszu nevében. A 2007 decemberében megjelenő 13. szám egyben az utolsó is volt, melyen Charlie Huston mint író dolgozott, a sorozatot Mike Benson televíziós forgatókönyvíró vette át. Az eredeti tervek szerint Huston csak egy hatrészes minisorozat írója lett volna, ami végül egy havi rendszerességgel megjelenő sorozatra bővült, melyet Huston már nem tudott huzamosabb ideig összeegyeztetni egyéb elkötelezettségeivel. Ennek ellenére Huston szeretett volna továbbra is részt vállalni az általa újraindított sorozatban, mint társ-író. Közben kiderült, hogy a két író alig 15 percre lakik egymástól, így lehetőségük nyílt a szorosabb együttműködésre. Huston és Benson egy interjúban elmondták, hogy heti rendszerességgel összeülnek és egy kávé mellett megvitatják a történet további alakulását. ## Az olvasók visszatérő kérdései ### Lemásolt Batman? A Holdlovagot számos kritika érte, miszerint a DC Comics nagy sikerű szereplőjének, Batmannak egy átdolgozott változata. Batman és a Holdlovag egyaránt éjszaka tevékenykedő bűnüldözők, mindketten milliomosok, nincsenek emberfeletti képességeik, melyet különleges felszerelésükkel ellensúlyozzák. Doug Moench, aki később Batman sorozatán is dolgozott a DC-nél, több interjúban is úgy nyilatkozott, hogy a szereplő megalkotásakor nem állt szándékában, hogy egy Batman imitációt alkosson. A Holdlovag eredetileg egy vérfarkas ellenfelének készült félig hős, félig bűnöző volt, és ez határozta meg a szereplő „éjszakai” jellegét. Ugyan mindkét szereplő jómódú, a Holdlovag hátteréhez ez a részlet csak az első megjelenése után közel egy évvel adódott hozzá. Moench visszaemlékezése szerint a szóbeszéd a hasonlóságokról akkor kapott szárnyra, mikor Bill Sienkiewicz lett a történetek rajzolója. Sienkiewicz stílusa ugyanis nagyban hasonlított Neal Adams Batman-rajzaihoz. Az 1990-es évek elején, a Marc Spector: Moon Knight sorozat megjelenése alatt a Holdlovag több Batmant idéző jegyet is felvett. Ezek közé tartozott egy ifjú társ, a 4. számban feltűnt Éjfél megjelenése, bár ő nem lett a Lovag állandó segítőtársa mint Robin Batmané. Frenchie, a Holdkopter pilótája egyre kevesebb szerepléshez jutott a Holdlovag új, egyszemélyes repülőgépének, az Angyalszárnynak a megjelenése után a 27. számban. Az Angyalszárny igen nagy hasonlóságot mutatott Batman Batwing nevű repülőgépével, sőt néhány képkocka erejéig még a Batmobil „Holdlovagos változata”, a Holdmobil is bemutatkozott. ### Ezüst vagy fehér? Gyakran visszatérő kérdés, hogy valójában milyen színű is a Holdlovag ruházata. A Doug Moench által írt történetekben többször is szerepel a „fekete és ezüst” jelző az öltözék leírásakor. „...egy fekete és ezüst lidérc, akit Holdlovagnak hívnak.” – olvasható például a Moon Knight 5. számában. Moench elmondása szerint az ezüst a Hold fényére utal, és ez teszi egyedivé a szereplőt. Az persze, hogy ki milyennek, ezüstnek vagy éppen fehérnek látja a Hold fényét, egyéntől függ. Mivel a fényes, ragyogó felületek ábrázolásának határai vannak a matt képregénylapokon, a színezők a kezdetektől fehéren hagyták a Holdlovag öltözékét, külön Moench kérésére. A valódi ezüstös szín először a High Strangeness című minisorozatban volt felfedezhető, melynek színezője Steve Ouff volt. A szubjektív látásmód természetesen nemcsak az olvasókra, de a füzet alkotóira is jellemző. Charlie Huston, a 2006-ban újraindított Moon Knight sorozat első írója úgy nyilatkozott, hogy őt kamaszként mindig zavarta, hogy míg a szövegben ezüst szerepelt, addig az öltözék a képeken fehér volt. Huston az új sorozatban fehérnek írta le a ruhát, és ennek okát interjúkban és magában az új sorozat első számban is kifejtette. ## Marc Spector ### Eredettörténet A volt tengerészgyalogos Marc Spector a Bushman nevű zsoldosvezér jobbkeze volt, akivel Szudán és Egyiptom határán portyáztak. Spector idővel megelégelte, hogy Bushman élvezetből öl és a civileket sem kíméli, így azt tervezte, hogy otthagyja a zsoldosokat. Bushman eközben értesült róla, hogy amerikai régészek a közelben egy ősi egyiptomi sírt tártak fel, és a gazdag zsákmány reményében megtámadta őket. A vezető régész, dr. Peter Alraune szembeszállt Bushmannal, ezért Bushman hogy példát statuáljon, meggyilkolta az idős régészt. Mikor Bushman a falubelieket is elkezdte kivégezni, Spector rátámadt Bushmanra, de esélye sem volt ellene. Bushman bosszúból a sivatag közepén hagyta Spectort, hogy a hőség és a szomjúság végezzen vele. Spectorra néhány helybeli talált rá, és rejtekhelyükre, a régészek által megtalált III. Széthi sírjába vitték. Spector azonban addigra már halott volt, legalábbis a helybeliek halottnak hitték, de kis idő elteltével az ősi holdisten, Khonszu szobra előtt feléledt. Spector úgy gondolta, hogy a holdisten keltette új létre, és hogy ő lett Khonszu bosszúálló avatárja. Magára öltötte a holdisten szobrát díszítő ezüstös palástot és Bushmant saját főhadiszállásán támadta meg, nem kímélve a zsoldosvezér emberinek életét sem, Bushmannak azonban sikerült megszöknie. Spector ezután visszatért az Egyesült Államokba és Holdlovag néven bűnüldözői karrierbe kezdett. #### A megelőző évek Ellentétben a legtöbb képregényszereplővel, Marc Spector eredettörténete jóval első szereplése után született meg. Bűnüldöző pályafutását megelőző életéről már korai történeteiben is számos részletre derült fény. Doug Moench, a Holdlovag megalkotója visszafelé haladva az időben tárta az olvasók elé Spector múltját. 1975-ös első szereplése alkalmával, a Werewolf by Night 32. számában derült ki, hogy Spector nyolc évig szolgált tengerészgyalogosként, majd pedig rövid ideig a CIA alkalmazásában állt. Zsoldosként megjárt három afrikai háborút és öt dél-amerikai forradalmat. Moench jelentősebb részleteket Spector múltjáról négy évvel később, a Hulk! 17. számában fedett fel, mely szerint Spector a CIA-nál töltött ideje alatt testvérével, Randall-lal együtt dolgozott, aki azonban elárulta a szervezetet és még Marc-ot is meg akarta ölni. Marc Spector valódi eredettörténete, hogy hogyan vált a Holdlovaggá, csak egy év múlva, a Moon Knight első számából derült ki. Spector gyermekkorának és fiatal éveinek történetét már nem Moench, hanem a Holdlovag első sorozatának utolsó írója, Alan Zelenetz teremtette meg. Az 1984-es Moon Knight 37. számában Marc visszaemlékezéséből derült ki, hogy szülei a második világháború elején menekültek a holokauszt elől az Egyesült Államokba és Chicagóban telepedtek le. Apja, Elias Spector rabbi, hazájában köztiszteletnek örvendő ember volt, Chicagoban viszont csak egy számkivetett lett, aki a szegénység és a mindennapi megaláztatások ellenére hűséges maradt hitéhez. Elias végül a teológiai tanszéken kapott megbecsült, de alulfizetett állást. Azt szerette volna, ha Marc egyszer majd a helyébe lép, mint rabbi, de fia megelégelte a szegényes és megvetett életet. Pénzért kezdett bokszolni és egy alkalommal, mikor apja egy meccsen megpróbált a lelkére beszélni, Marc indulatból megütötte őt. Kettejük kapcsolata ekkor szakad meg végképp, Elias kitagadta őt, Marc pedig belépett a tengerészgyalogságba. Az 1980-as évek elején, az elsősorban Doug Moench által megalkotott háttéren és eredettörténeten a Holdlovag negyedik sorozatának első írója Charlie Huston végzett jelentősebb változtatásokat 2006-ban. Huston magát a történet elemeit gyakorlatilag érintetlenül hagyta, csupán időben helyezte közelebb őket 2006-hoz, ahogyan azt Warren Ellis is tette Vasember történetével egy évvel korábban. Huston változatában Spector 1985-ben lépett be a tengerészgyalogságba és Közép-Amerikában, Boszniában és Észak-Afrikában vett részt bevetéseken. 1987-ben leszerelték, mivel megütötte egy feljebbvalóját, mely után 1991-ig zsoldosként tevékenykedett Bushmannal. Az öbölháború idején átrepültek Egyiptomba, hogy II. Széthi sírjának újonnan feltárt kamráiból szerezzenek zsákmányt maguknak. Az ott történet incidens valószínűleg megegyezik Moench eredeti változatával, Huston erre nem tért ki részletesen. ### A négyarcú ember Marc Spector más szuperhősöktől eltérően nem csak kettő, hanem négy személyazonossággal is rendelkezik. A sivatagban való feltámadása és az Egyesült Államokba való visszatérése után nemcsak az álarcos igazságosztó, a Holdlovag személyazonosságát öltötte magára, hanem másik kettőt is, melyet a civil életben és nyomozásai során használt. A zsoldosként összegyűjtött vagyonából teremtette meg Steven Grantet, a nagyvilági milliomost. Információit a bűnözőkről mint Jake Lockley, a szemfüles taxisofőr szerezte. Ezek a személyazonosságok már a Marvel Spotlight 28. számában, a Lovag első önálló kalandjában megjelentek és váltak részéve a későbbi sorozatnak. A szereplő első megjelenésétől egészen 1984-ig, az első sorozat végéig valódi nevét csak egy-egy történetben használta, általában olyanokban, melyek kapcsoltban voltak zsoldosként eltöltött éveivel. Magánéletben a gondtalan Steven Grant bőrébe bújt. A különböző személyazonosságok idővel személyiségzavarhoz is vezettek, Spector már szinte azt sem tudta kicsoda valójában. Ezen barátai segítségével sikerült felülkerekedni, de az újabb visszaesés réme többször is visszatérő eleme lett a későbbi történeteknek. Az első sorozat utolsó, 38. számában, egy kétrészes történet befejező részében Spectornak sikerült megbékélni múltjával és ismét a Marc Spector nevet kezdte használni. Ez az állapot egészen 1994-ig tartott, a Marc Spector: Moon Knight sorozat utolsó számáig, melyben Terry Kavanagh végzett a szereplővel. 1998-ban Doug Moench író visszatért, hogy feltámassza a Holdlovagot a Resurrection War című minisorozatban. A történetben Spector halottaiból tért vissza, és úgy gondolta, hogy Marc Spectort továbbra is hagyja békében nyugodni és ismét a Steven Grant nevet kezdte használni a civil életben, valamint a Jake Lockleyt az utcán való információszerzéshez. Moench 1999-es második minisorozata, a High Strangeness után Spector csak vendég- vagy mellékszereplőként tűnt fel más képregényfüzetekben, mint Holdlovag. Korlátozott számú megjelenéseiből csupán annyi derült ki, hogy már a legtöbb bűnöző és bűnüldöző egyaránt tisztában volt vele, hogy Marc Spector nem halt meg (illetve visszatért az életbe) és hogy Spector a Holdlovag. A Marvel Knights című sorozatban a Fenegyerek meg is jegyezte: „Valószínűleg a mi köreinkben a te személyazonosságod a legrosszabbul őrzött titok.” A Charlie Huston által 2006-ban újraindított sorozatban Spector újra a saját személyazonosságát használja, bár előfordul hogy egyes szereplők megszokásból az álnevei egyikén szólítják. ### Képességei és készségei Marc Spector több éves harci tapasztalattal rendelkezik mint képzett tengerészgyalogos és szabadúszó zsoldoskatona. Jártas a különböző lőfegyverek használatában és a test-test elleni küzdelemben. Álarcos bűnüldözőként főleg testi erejére, ügyességére hagyatkozik. A katonai és zsoldos évei során használt lőfegyverek hiányoznak bűnüldözői eszközkészletéből. Doug Moench eredeti változatában a Holdlovag nem rendelkezett emberfeletti képességekkel. Pontosabban a legelső megjelenésekor, a vérfarkas Jack Russell harapása nyomán éjszakánként szert tett némi extra testi erőre a vérfarkas-vírus hatására, de ez nem jelent meg hangsúlyosan a sorozatban és a Moon Knight 6. számára már teljesen eltűnt. Spector Alan Zelenetz Fist of Khonshu című rövid életű sorozatában, valamint a West Coast Avengers-ben való szereplései alkalmával átmenetileg valódi természetfeletti eredetű erőre tett szert. A holdfázisoktól függően Spector testi ereje emberfeletti mértékben megnőtt, melynek tetőpontját telihold idején érte le. A West Coast Avengers 30. számában a Bosszú Angyalai és a Holdlovag egy olyan dimenzióba kerültek, ahol az égboltot számtalan hold borította. Ennek következtében a Lovag testi ereje is addig nem tapasztalat méreteket öltött. ### Felszerelése és fegyverzete A Holdlovag elsődleges fegyvere holdsarló alakú dobócsillagai. Első megjelenése alkalmával, a Werewolf by Night 32. és 33. számában ezeken a dobófegyvereken kívül fémtüskékkel kivert caestust is bevetett a Jack Russell elleni küzdelemben. Későbbi megjelenései alkalmával a Holdlovag már nem viselte ezt a fegyverét. Moench és Don Perlin úgy gondolták, hogy ez a fegyver túl drasztikus lenne közönséges bűnözők ellen. A caestus ugyan többet már nem szerepelt a Lovag fegyvertárában, viszont néhány alkalommal, mint például a Moonk Knight 25. számában a Fekete Kísértet ellen, vagy Charlie Huston 2006-os új sorozatában, egy hasonló fegyvert, egy szintén fémtüskékkel felszerelt bokszert vetett be. Állandó fegyverei közé tartozott a rövid harci bot, valamint a kampós kötél, illetve később ezek kombinációja. A rövid életű második sorozat alatt Alan Zelenetz újraalkotta a szereplőt és a Holdlovag egyiptomi gyökereihez közelebb álló ősi fegyverekkel ruházta fel. A holdsarló alakú dobófegyvereket dobó-szkarabeuszok váltották fel. Legkülönlegesebb fegyvere egy méretes ankh-kereszt lett, mely figyelmeztette a Lovagot ha élete veszélyben forgott. A dobókések, a bumeráng és a bola szintén itt szerepeltek először. A valóságban azonban ezeknek a fegyvereknek a döntő többsége az ősi Egyiptomban nem volt használatos, illetve ismert. Ezt a hibát később Steve Englehart javította ki a West Coast Avengers sorozatában. A retcon szerint ezeknek a fegyvereknek egy részét a csapat vezetője, Sólyomszem készített és adta Khonszu papjainak egy időutazásos kaland során. A Marc Spector: Moon Knight sorozat több új fegyverrel is gazdagította a Lovag fegyvertárát, lecserélve a második sorozatban megjelenteket. A nuncsaku és a bó-bot itt szerepeltek először. A bó-bot a 25. számában egyesült az adamantiumból készült új harci bottal. A 38. számtól kezdődően a szereplő görcsös modernizációja révén a Holdlovag átmenetileg egy Vasemberéhez hasonló, de könnyebb szerkezetű páncélt öltött. Dobócsillagait már nem kézzel, hanem a csuklójára erősített szerkezettel lőtte ki. A Holdlovag ezen megújításának kísérlete sem volt hosszú életű és még a harmadik sorozat vége előtt visszatért a klasszikus megjelenéséhez. ### Járművei A helikopter, melynek tulajdonságai ideálissá tették a városon belüli gyors bevetésekre, a Holdlovag sorozatok egyik elengedhetetlen kellékévé vált és az évek során több változata is szerepelt a képregényfüzetekben. A helikopterek pilótája Spector régi bajtársa és barátja, Frenchie volt. A Werewolf by Night 32. és 33. számában egy egyszerű Bell 47H típusú gép szerepelt, a későbbi magyarázatok szerint ezt a gépet Frenchie és Spector csak külön erre az akcióra bérelte, hogy megtévesszék a Bizottságot. Második helikoptere, mely leginkább egy hatalmas légyre emlékeztetett a pilótafülkét borító búra miatt, a Werewolf by Night utáni és önálló sorozata közötti vendégszereplései és más füzetekben megjelenő saját történeteiben volt látható, mint például a Hulk! magazin számaiban. A Moon Knight első számának megjelenése alkalmából a sorozat alkotói egy teljesen új, fektetett holdsarló formájú gépet terveztek a Holdlovag számára. Ez a modell szintén csak rövid ideig, a Moon Knight 7. számáig állt szolgálatban, mikoris lezuhant. A harmadik, oldalára állított holdsarló alakú modell a 10. számban mutatkozott be és egészen az első sorozat végig szolgálta a Holdlovagot. A Marc Spector: Moon Knight első számában a második modell külalakját mintázó, de modernebb kivitelű gép mutatkozott be. A 2006-ban indult negyedik sorozat számaiban több Holdkopter modell is látható volt Spector hangárában, de bevetésekre a fektetett holdsarló alakúval indult. Hogy ez egy újabb modell vagy még a harmadik sorozatban szerepelt típus, nem tudni. Miután az új sorozat első történetéből kiderült, hogy Frenchi elveszítette lábait és visszavonult a bűnüldözéstől, a Holdlovag új pilótája Gena már időközben felnőtt fia, Ray lett. A helikopterek mellett a Marc Spector: Moon Knight 27. számától kezdődően több alkalommal is szerepelt a Holdlovag egy egyszemélyes repülőgépe, az Angyalszárny, melyet ő maga vezetett. ## A sorozat mellékszereplői Az egykori szerencsevadász, Jean-Paul DuChamp, becenevén Frenchie együtt szerepelt a Holdlovaggal annak első megjelenésekor a Werewolf by Night 32. számában, 1975 augusztusában. Frenchie Spector legközelebbi barátja volt, akivel még Afrikában ismerkedett meg zsoldos évei alatt. Frenchie az évek folyamán kitartott barátja mellett és segítette bűnüldözői tevékenységében, általában mint a Holdkopter pilótája. Mikor a Holdlovag negyedik sorozata 2006-ban újraindult, Charlie Huston író egy jelentősebb változtatást is végrehajtott a szereplőn. Az ő retconja szerint Frenchie homoszexuális, aki mindvégig szerelmes volt Spectorba, ezért is tartott ki mellette annyi éven át. Spector azonban ezt nem is sejtette. Huston története belátást enged az 1999-es minisorozat, a High Strangeness, és a negyedik sorozat között zajlott eseményekre is. Frenchie a két sorozat között valamikor egy bevetés során elveszítette mindkét lábát és visszavonult a bűnüldözői pályáról. Míg Frenchie a harcmezőn, addig Marlene elsősorban a magánéletben támasza Marc Spectornak. Marlene Alraune kicsivel Frenchie után, a Marvel Spotlight 28. számában, a Holdlovag első önálló történetében jelent meg először. Marlene dr. Peter Alraune lánya, annak a régésznek, akit Bushman gyilkolt meg Afrikában egy ásatás közelében, és mely események révén Marc Spector Holdlovagként született újjá. Marlene Spector örök szerelme, bár a nő már több alkalommal elhagyta őt, de eddig mindig újra egymásra találtak. Crawley és Gena az utca emberei, akikkel Spector Jake Lockley taxisofőr szerepében ismerkedett meg. Mindketten szintén a Marvel Spotlight 28. számában tűntek fel, csakúgy mint a sorozat legtöbb mellékszereplője. Crawley egy hajléktalan volt, és Gena törzsvendége a nő brooklyni Gena’s Diner nevű étkezdéjében. Spector információi az utcán történtekről elsősorban Crawleytól származtak, aki mindent látott és hallott. Gena két fia, Ray és Ricky gyakran teljesített veszélytelenebb feladatokat Spector számára. Scarlet Fasinera (Stained Glass Scarlet) egy hányattatott életű nő, aki korábban arra kényszerült, hogy megölje egyetlen fiát, akiből gátlástalan bűnöző lett. Azóta egyfajta vezeklésképpen bűnözőket gyilkol, nem törődve az ártatlan áldozatokkal sem. Az Árnyékkabinet (Shadow Cabinet) a Marc Spector: Moon Knight 39. számában szerepelt először. A Spector által létrehozott társaság különböző társadalmi rétegekből származó, különböző hátterű és munkakörű embereket tömörített magába. Az Árnyékkabinet életre hívásának célja a gyors és hatékony információszerzés volt, a társaság összeköttetései behálózták New York városát az utcától egészen a politikai és tudományos körökig. ### Ellenfelek A Holdlovag legrégebbi és leghalálosabb ellenfele a kegyetlen zsoldosvezér, Bushman volt, aki a Moon Knight első számában szerepelt először. Raoul Bushman ironikus módon közvetlenül volt felelős érte, hogy Marc Spectorból Holdlovag lett. Bushman az egyik leggyakrabban visszatérő gonosztevője volt a Holdlovag különböző sorozatainak. A Charlie Huston által 2006-ban újraindított sorozatban fény derült rá, hogy Spector egy kegyetlen harc során végzett Bushmannal. A Bizottság (The Committee), egy gazdag üzletemberekből álló csoport jóval a Holdlovag megjelenése előtt, már a Werewolf by Night 10. számában is szerepelt. A Holdlovag első megjelenése alkalmával a Werewolf by Night 32. számában ők bérelték fel Spectort, hogy fogja el a vérfarkas Jack Russellt. A Moon Knight 4. számában egy retconból derült ki, hogy Spector és Frenchie maguk intézték úgy, hogy a Bizottság felbérelje Spectort és így a szervezet közelébe férkőzhessenek. A Bizottság soha nem bocsátotta meg Spector árulását, illetve trükkjét, hogy soraik közé férközzön és többször is megpróbálták ezért meggyilkolni őt. Morpheusz, az álomdémon a Moon Knight 12. számában szerepelt először. Robert Marham kromoszómái egy ismeretlen betegség következtében lebomlottak. A férfit egy kísérleti gyógyszerrel kezelték, aki ennek következtében testileg és mentálisan is átalakult. A gyógyszer hatására krónikus álmatlanságban kezdett szenvedni és pszichózis lett úrrá rajta, mely fizikai formában, úgynevezett „ében energiában” testesült meg. Carson Knowles Fekete Kísértet (Black Spectre) néven a Holdlovagot mintául véve alakította ki saját megjelenését, és mintegy lett a Lovag sötét hasonmása. Legelőször a Moon Knight 25. számában szerepelt. ## A Holdlovag a Marvel alternatív valóságaiban A Marvel más szereplőihez hasonlóan a Holdlovagnak is számos énje létezik a Marvel-multiverzum párhuzamos valóságaiban. A Marvel koncepciója szerint ezek az ének ugyanolyan valósak, mint a Marvel mainstream univerzumában, besorolás szerint a 616-os Földön létező. Ezek az alternatív ének a What If című sorozat egy-egy történetének is szereplői voltak. A Holdlovag legtöbb alternatív valóságokban élő énje az Infinity War című crossover részeként megjelent Marc Spector: Moon Knight 42. számában jelent meg 1992-ben. A történetben a Holdlovag gonosz alakmása, Holdárny az uralma alá akarta hajtani az egész multiverzumot, és ezért megpróbálta magába olvasztani az alternatív világok összes Holdlovagját. Mikor Spector megakadályozta, hogy Holdárny ezt egy gépezet segítségével egyszerre vigye véghez, a démoni énje világról világra járva, nyomában Spectorral, próbálta bekebelezni azokat. A meglátogatott világokban feltűnt alternatív Holdlovagok legtöbbje a DC Comics Batman figuráján alapultak, ráadásul néhányukat még ugyanazok a rajzolók is készítették el, aki egykor az adott Batman füzeten is dolgoztak. Skyline City védelmezője, Sötét Hold az, A Sötét Lovag visszatér című DC történetben megjelenő Batman alapján készült. Sötét Hold jelenetének rajzolója Klaus Janson volt. Kelley Jones rajzolta meg Holdkarmot, a Holdlovag vámpír megfejelőjét. A szereplő a DC Elseworlds (Másvilágok) című sorozatában megjelenő vámpír Batmanen alapult. Félhold és Szürke Szárny rajzolója Norm Breyfogle volt, a Batman: Holy Terror egykori alkotója. Holdember és Holdfiú alakját Dick Sprang 1950-es és 1960-as évekbeli Batman képregényei ihlették, Mr. Spectorét pedig Will Eisner The Spirit képregényei. Rajtuk kívül még számos Holdlovag-változat is megjelent, melyekhez szintén más képregényszereplők szolgáltak mintául. A 42. szám végére Holdárny a multiverzum összes Holdlovagját magába olvasztotta, kivéve a 616-os Föld Holdlovagját és Holdembert. Ezt a tényt azonban a Marvel későbbi írói nem vették figyelembe és a Holdlovag addig ugyan még nem szerepelt, de elvileg már nem létező új alternatív énje 1992 után is megjelentek több sorozatban és történetben (Earth X, Újvilág, House of M, Marvel Zombies). ## Megjelenése a képregényeken kívül A Holdlovagnak a képregényfüzetek lapjain kívül csak néhány megjelenése volt a Marvel franchise keretei között. A ToyBiz több Holdlovag-akicófugurát is kiadott különböző sorozatok részeként. A 2006-ban megjelent Marvel: Ultimate Alliance nevű videójáték Wii, Xbox 360 és PlayStation 3 kiadásaiban választható karakter, míg a játék PC-s kiadásában egy patch segítségével válik hozzáférhetővé. A játékban a Holdlovagnak Phil LaMarr kölcsönözte a hangját. ### Televíziós sorozat A félig vámpír, félig ember Marvel-szereplő Penge főszereplésével készült 2006-os Blade: The Series című televíziós sorozat pilot epizódjában az egyik szereplő említett Marc Spector nevét, mint a „vérfarkasok szakértőjét”. A San Diegóban megrendezett 2006-os Comic-Con a rajongók ezzel kapcsolatban is intéztek kérdéseket a sorozat alkotóihoz. David Goyer és Geoff Johns úgy nyilatkoztak, hogy valóban felmerült az ötlet a szereplő bemutatására a sorozatban, de ez végül nem valósult meg. A Marvel 2006 októberének végén jelentette be, hogy a Marvel Studios és a No Equal Entertainment megállapodást között egy közös televíziós sorozat létrehozásáról, melynek címszereplője a Holdlovag lesz. ## Ajánlott kiadványok - Moon Knight \#15, 1982. január – Shades of Moon Knight: Doug Moench írása a Holdlovag megalkotásáról - Moon Knight \#18, 1982. április – The Many Phases of Moon Knight: a Lovag megjelenése egészen a kezdetektől - Moon Knight \#27, 1983. január – dokumentáció: a Holdlovag helikopterei - Official Handbook of the Marvel Universe: Marvel Knights 2005, 2005. február – dokumentáció: Holdlovag - Civil War Files, 2006. szeptember - Civil War: Battle Damage Report, 2007. március

Persepolis (képregény)

A Persepolis Marjane Satrapi grafikus memoárja, mely eredetileg négy kötetben jelent meg a L’Association kiadásában 2000 és 2003 között. A mű történetében Satrapi az 1970-es és 1980-as években szülőhazájában, Iránban töltött gyermekéveinek, Európában töltött serdülőéveinek, valamint – miután szülőhazájába visszatért – iráni éveinek eseményeit örökíti meg. Bár a Persepolist kritikusai és elemzői önéletrajzi műként tartják számon, Satrapi többször is kijelentette, hogy műve nem tekinthető teljesen hiteles történelmi dokumentációnak. A történetben valójában csak saját életét használta fel arra, hogy a nyugati világnak bemutasson egy másik képet is Iránról, melyről számos félreértés és tévhit kering. A Persepolis az európai képregény egyik legjelentősebb önéletrajzi ihletésű alkotása, mely igen gyorsan népszerűvé vált az olvasók, és elismertté a kritikusok és elemzők körében. A művet számos nyelvre lefordították és több nemzeti és nemzetközi díjat is elnyert. A Persepolis, illetve annak bizonyos motívumai több egyetemi tanulmány és publikáció tárgya. A mű egyes oktatási intézmények tantervében, illetve kurzusaiban is szerepel mint olyan alkotás, mely liberális nézőpontból mutatja be a muszlim kulturális hagyományokat, illetve Iránt. A nyugati világban, elsősorban Európában és Észak-Amerikában elért sikereivel szemben Satrapi képregénye, illetve annak 2007-es filmadaptációja igen vitatott a Közel-Keleten, ahol hivatalosan elítélik és Irán-ellenesnek tekintik. A képregény magyar kiadása két kötetben, Rády Krisztina fordításában és a Nyitott Könyvműhely gondozásában jelent meg 2007 és 2008 folyamán. ## A Persepolis műfaji meghatározása és megszületése Bár a Persepolis műfaját kritikusai és elemzői legtöbbször grafikus memoárként, vagy életrajzi ihletésű képregényként határozzák meg, Marjane Satrapi nem tekinti önéletrajznak a művét. Véleménye szerint, valaki akkor írja meg az önéletrajzát, ha nem tud, vagy nem mer elmondani bizonyos dolgokat a családjának és a barátainak. Úgy fogalmaz, hogy bár a főszereplő az ő nevét viseli, a képregény nem kifejezetten róla szól, hanem csak saját magát és élettörténetét használta fel arra, hogy másokról írhasson. Szerinte ha nem így tett volna, akkor a Persepolis politikai, szociológiai vagy történelmi kijelentéseket tartalmazna, azonban nem ez állt szándékában a mű létrehozásával. A főszereplő egy olyan személy, aki ugyanazt látta, amit ő látott; ez a képregény pedig nem állásfoglalás, hanem egy művészi alkotás. A Persepolisban nem kizárólag Satrapi története jelenik meg. A műben számos „mesélő” található, így például Márdzsi nagyanyja és bácsikája is. Satrapi meghatározása szerint a Persepolis ismeretterjesztő mű, és a nyugaton megszokott nézőponttól eltérő módon mutatja be Iránt. Nem akart erkölcsi tanokat közvetíteni jóról és rosszról, csupán személyes szemszögéből, őszintén ábrázolni azt, amit látott és átélt. Saját bevallása szerint ugyan kedves embernek tartja magát, de semmiképpen sem erkölcsi mintaképnek, és nem is akarja magát annak feltüntetni. Ezt a szerepet a műben inkább Márdzsi nagymamája tölti be. A Persepolis megalkotásával nem az volt a célja, hogy válaszokat adjon Iránról, hanem az, hogy az olvasók tegyenek fel kérdéseket azzal kapcsolatban. Miután 1994-ben Franciaországba érkezett, barátainak folyamatosan Iránról mesélt történeteket, azt szemléltetve, hogy az ottani viszonyok egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek azokat a nyugati sajtó láttatja. Satrapi azért francia nyelven, és nem perzsául írta meg a Persepolist, mert nem az irániaknak, hanem a franciáknak készült. Véleménye szerint, ha egy célzott közösségnek szánja írását, akkor az ő nyelvükön kell gondolkodnia is, hogy biztos lehessen abban, hogy műve az általa kívánt hatást éri el. A Persepolis Marjane Satrapi első képregénye. Elmondása szerint gyermekkorában Iránban nem volt kultúrája ennek a médiumnak, és később felnőttként is, másokhoz hasonlóan, úgy gondolta, hogy a képregény inkább „gyerekeknek, kamaszoknak meg visszamaradott felnőtteknek való”. Satrapi először gyermekkönyvek illusztrátoraként akart elhelyezkedni, de próbálkozásai nem bizonyultak sikeresnek. Művész munkatársai és barátai azonban arra biztatták, hogy kezdjen valamit a történeteivel, egyúttal megismertették a képregények világával is. Véleménye erről a médiumról Art Spiegelman Maus című munkájával való találkozása után változott meg. Azt az ötletét, hogy mondanivalóját képregény formájában közölje, David B., a L’Association nevű független képregénykiadó egyik alapítója is pártfogásába vette. A technikával való ismerkedést Christophe Blain és Emile Bravo segítették. Már a kezdetektől nem volt kétséges, hogy a mű médiumaként ezt a műfajt választja. Saját bevallása szerint ő maga is képekben és szavakban gondolkodik, ezért a szöveg önmagában a mű megalkotásához nem lett volna elegendő, ugyanis írás közben túl érzelgőssé válik és elveszíti minden humorérzékét. Rajzolás közben azonban képes összpontosítani, jól érzi magát és sodródik az alkotási folyamattal. Szerinte a képek mindenki számára azonnal érthetőek, illetve könnyen értelmezhetőek. Az azokon látható jelenetek kulturális közegtől függetlenül mindenki számára ugyanazt fejezik ki. Ezzel szemben a szöveg, illetve a szavak önmagukban többértelműek is lehetnek, és nem biztos, hogy az író eredeti szándékát tükrözik. Satrapi alkotás közben gyakorlatilag párhuzamosan ír és rajzol. Nagyjából tudja egy jelenet elejét és végét, valamint azt, hogy hozzávetőlegesen mit szeretne látni a közepén, de csak a munkafolyamat közben áll össze a teljes kép. A történet megírását az írónő fájdalmas folyamatként élte meg. Életének olyan tizenhat évét kellett felidéznie, melyhez több kellemetlen emléke is fűződik. Küldetésnek tekintette, hogy a művön keresztül bemutassa országát, Iránt, melyről számos félreértés és tévhit él a nyugati világban. Ugyanakkor Satrapi szerint a Persepolis nem tekinthető az iráni események hű dokumentációjának, akadémiai munkának, csupán a maga jogán létező történetként kell kezelni. Az a véleménye, hogy egy irodalmi műben igazságot keresni „beteges dolog”. Amellett, hogy próbált a történelmi események tekintetében pontos lenni, olykor, bizonyos események leírásánál „csalnia” is kellett. Satrapi a történet képi világához azért választotta az újságok fekete-fehér képsoraira emlékeztető egyszerű megjelenést, mivel szerinte ez az ő egyéni stílusa. Mivel a képsorok között sok szöveget használ, a történet pedig összetett, a rajzokban lényegre törőnek kellett lennie. A hátterek és felesleges vonalak elhagyásával leegyszerűsítette a képeket, melyek így a történetet és a narrációt kiegészítik, és nem pusztán illusztrálják azokat. Azt ábrázolják, ami a szövegben nem szerepel, ahogyan a szavakkal is azt írja le, ami a képekből nem olvasható ki. Ugyanakkor képekkel, véleménye szerint, számos olyan dolog is kifejezhető, amely szöveggel nem. A fekete-fehér rajzok perzsa miniatúrákat, falfestményeket és egyéb díszítő elemeket idéznek, különösen azokon a képeken, melyeken embertömegek jelennek meg stilizálva, gyakran szimmetrikus alakzatként. A művet, melyet álomszerű jelenetek is megszakítanak, Satrapi szerint az egyszerű rajzok tartják össze és biztosítják a folytonosságát. Elmondta, hogy a Persepolis megalkotásakor több helyen is korlátokat állított fel önmaga számára. A rajzokban például nem akart háttereket és színeket használni. „Az erőszak manapság valami egészen hétköznapivá, banálissá vált, olyannyira, hogy mindenki azt hiszi, hogy ez a normális. De nem az. Ha lerajzolom a történetet, és kiszínezem a húst és a vért annak vörös színére, és így tovább, levon a történet hitelességéből, mert valóságosabbá teszi azt” – nyilatkozta. A művel pedig nem akart senkit sem megbántani. Emiatt változtatta meg a Persepolis szereplőinek nevét és arcvonásait, hogy azok ne emlékeztessenek az eredeti személyekre, akik esetleg teljesen másképp élhették át azokat a helyzeteket, amiket Satrapi a maga szemszögéből örökített meg. Próbált ügyelni arra is, hogy a Persepolis minden szereplőjét, legyen az ő maga vagy egy mellékszereplő, több oldalról is bemutasson. Megítélése szerint a világ és az emberek túl összetettek ahhoz, hogy bárkiről vagy bármiről egyértelműen ki lehessen jelenteni, hogy az jó vagy rossz. ### Történelmi háttér Irán több mint két és fél évezredes múltját fényes birodalmak és megsemmisítő csapások alakították. A Perzsa Birodalom első találkozása a görög kultúrkörrel már igen korán, az i. e. 6. században, véres hódító háborúk közepette történt. Az akhaimenida királyok, Nagy Kürosz, a Dareioszok és Xerxész birodalmuk dicsőségét pompás városok építésével ünnepelték, ezek egyike volt a szakrális főváros, Perszepolisz is, amely rövid, 180 éves fennállása alatt az ősi perzsa kultúra szimbólumává vált, ám Nagy Sándor hódításainak végül áldozatul esett. A kiskirályok és helyi birodalmak hatalmi törekvéseitől szabdalt iráni térség később Bizánc harcait szenvedte meg, majd a 7. században az arab hódítások a lakosságot az iszlám hitre térítették. A török népek rajzása hatalmas birodalmak korát hozta, de a mongol hódítások, majd Timur Lenk serege pusztítással fenyegetett. Az újkor a Szafavidák dinasztiájával köszöntött be, akik sikeresen állták az oszmánok megújuló betörési kísérleteit és az iszlám síita ágát államvallássá tették az országban. Bukásuk után a turkomán uralkodóház, a Kádzsárok léptek trónra, akiknek fennhatósága alatt kiszolgáltatottá vált az ország a nyugati hatalmak kolonizáló törekvéseinek. Az első világháború után Reza Pahlavi, egy kozák hadtestparancsnok ragadta magához a hatalmat, megbuktatta a kádzsár uralkodót, és 1925-ben sahhá koronáztatta magát. Uralkodása alatt a török Atatürkéhez hasonló modernizációba kezdett, ám németbarátsága miatt a második világháború alatt az angol és a szovjet csapatok lerohanták az országot, és a sah fiát, Mohammad Reza Pahlavit ültették a trónra, aki diktatórikus és korrupt uralmával országos elégedetlenséget váltott ki. 1978-ban kitört az iráni forradalom. 1979-ben Ruholláh Homeini ajatollah vezette síita klérus vette át az ország vezetését, meghirdette az iszlám köztársaságot, bevezette az iszlám törvénykezést, és az élet szinte minden területét közvetlen ellenőrzés alá vonta, beleértve a magánszférát is. 1980-ban Irak megtámadta az országot, a véres állóháborúnak százezrek estek áldozatul annak 1988-as befejezéséig. Irán népeit Perszepolisz sajátosan perzsa, mégis multikulturális városától a 21. századi Irán társadalmi berendezkedésig hosszú és folyamatos identitáskeresés jellemezte. Marjane Satrapi ebben a környezetben töltötte gyermekkorát, melynek tapasztalatai alapvetően meghatározó hatást gyakoroltak felnőtt korára kialakult, érett életszemléletére. ## A mű cselekménye és tematikája Theresa M. Tensuan esszéjében a Persepolist a Ross Chambers által „loiterature”-nek nevezett műfajba sorolja, mely a digresszió, a megszakítás, a késleltetés és az alkalomszerűség eszközeivel él. Ez arra ösztönzi az olvasót, hogy elidőzzön, emlékezzen, visszalapozva közelebbről is megvizsgáljon egyes, korábban jelentéktelennek tűnő részletet. Satrapi azzal, hogy történetében az összetett politikai, társadalmi, gazdasági és történelmi témákat tárgyaló fejezetekben kisebb, mindennapi eseményekre is összpontosít, megkönnyíti az olvasónak, hogy otthon érezze magát a memoárban, mivel ezek az elemek az ő számára is ismerősen hatnak. Ez hangsúlyozottan érzékelhető például A kulcs (La clef), A bicikli (La bicyclette), A levél (La lettre) vagy Az ünnep (La fête) című fejezetekben. ### Gyermekkor Iránban A Persepolis első két kötete egyetlen egységet képez. Az elsőben Márdzsi gyermek-, a másodikban fiatal kamaszkora elevenedik meg. Robert L. Root véleménye szerint a harmadik kötet leginkább egy színműre emlékeztet, elsősorban párbeszédekben bontakozik ki a történet, a negyedik kötet pedig stílusában és formájában népmesei elemeket idéz. Andrew O’Malley szerint a Persepolisban három síkon játszódik a cselekmény, amelyek mind hathatnak az olvasóra. Az egyikben Satrapi képregénybeli megfelelőjének, a kislány, majd kamasz Márdzsinak a személyes története játszódik; a másodikban azon irániaké, akik átélték a forradalmat; valamint a műben fellelhető egy univerzális, a gyermeki tapasztalatszerzés és serdülés folyamatát ábrázoló réteg is. Márdzsi saját emlékei mellett, melyeket megtapasztalt, családtagjainak, barátainak és a család ismerőseinek emlékképei is megjelennek. Hillary Chute esszéjében úgy véli, hogy a mű hangsúlyos küldetése az emlékek megőrzése és maga az emlékezés ténye. Satrapi egyszerű fekete-fehér rajzstílusa is ezt a célt szolgálja. Az üres, gyakran fekete hátterek az emlékek mélységét jelzik, és az események tudatában lévő olvasó gondolataira bízza a látvány kivetítését. Kimberly Wedeven Segall szerint a Persepolis a kollektív veszteség metaforájaként is értelmezhető. Az erőszakos történetek, azok eseményeinek fájdalmas emlékei szülőről gyermekre öröklődnek át. Marjane Satrapi képregénybeli énjének, Márdzsinak kiszakadása családi környezetéből, elidegenedése családja háborús emlékeitől, valamint Európában a muszlimokkal szembeni sztereotípiákkal való szembesülés okozza átmeneti kulturális identitászavarát. Márdzsi végül családja fájdalmas, veszteségekkel teli emlékeiben talál ismét magára. A feldolgozatlan veszteséget megörökítő képsorok újabb és újabb sebeket, újabb és újabb emberi tragédiákat mutatnak be. A fiatalság és a halál képeit egymás mellé rendelve, azok párhuzamba állításával érzékelteti azt a folyamatot, amint az új generáció elveszíti ártatlanságát. A társadalom emlékeiben élő sebek és a jelen háborús képei gyakran gyermeki vagy kamasz nézőpontból jelennek meg. A történet azonban a nyugati kultúrákban egyéniként ábrázolt fájdalom helyett egy kollektív fájdalmat mutat be, elsősorban Márdzsi családjának emlékeire és tapasztalataira támaszkodva. Ahogyan az 1970-es évek utolsó, és az 1980-as évek első felében a kislány Márdzsinak és általában az irániak életének meghatározó eseményei a tüntetések, a forradalom és a belpolitikai viszályok voltak, úgy a Persepolis első és második kötetében is a politikáé a központi szerep. Satrapi magyarázata szerint, amíg az ember gyerekként a szüleivel él, ugyanaz foglalkoztatja, mint őket. Mivel saját életét nem ő maga irányítja, a körülötte változó világ eseményeiben is csak megfigyelőként vehet részt. Ezekben a kötetekben lehetősége volt arra, hogy ártatlannak és „aranyosnak” ábrázolja önmagát. Az első kötet első fejezetének cselekménye ugrál az időben: az első négy panelen 1980-ról, az iszlám forradalmat követő időszakról 1979-be, a forradalomra, majd megint vissza 1980-ba. A fejezet további része 1975-től folytatódik, mely Márdzsi baloldali, intellektuális, felső osztálybeli családja történetét mutatja be a tüntetések, majd pedig a forradalom idején. A második kötet végén Márdzsi szülei az Irak és Irán közötti egyre feszültebb viszony és a közelgő háború miatt tizennégy éves lányukat Ausztriába küldik. A harmadik és negyedik kötet középpontjában a kamasz Márdzsi saját „odüsszeiája” áll, bár a politika továbbra is érezteti hatását, de a cselekmény már évekkel a forradalom után játszódik. Márdzsi elveszíti kislányos ártatlanságát, így már helytelen cselekedeteire sincs mentsége. A harmadik kötetben kikerül a számára ismerős világból és a családi környezetből, egyedül hagyja el Iránt és Ausztriába megy. Új közeggel ismerkedik meg, ami beilleszkedésre kényszeríti. Satrapi szerint az a kultúra, amelyből az ember származik, alapvetően átitatja és meghatározza a személyiségét. Annak érdekében, hogy képes legyen egy újat befogadni, meg kell feledkeznie eredeti kulturális énjéről. Csak miután ezt megtette, akkor válhat képessé arra, hogy megítélje azt, mit szeretne megtartani mindkét közegből. Ennek a folyamatnak a részeként azonban az ember el is veszítheti identitását. ### Élet a nyugati világban és hazatérés A harmadik kötet cselekményében olyan, Iránban és több más kultúrában is tabunak számító téma merül fel, mint például a szexualitás vagy a kábítószer-használat. Satrapi Ausztriában töltött éveinek több eseményéről csak nem sokkal a harmadik kötet megjelenése előtt beszélt szüleinek, néhány történetet pedig ők is csak később, a képregényből tudtak meg. Márdzsi ausztriai tartózkodása alatt több személyiséget és külsőt is megpróbált magára ölteni, de valójában egyikben sem érezte magát kényelmesen. Az Ausztriában töltött idő átmeneti identitászavart eredményez a lányban, és ez kétszer is csaknem a halálát okozza. Először akkor, amikor rájön, hogy barátja, az egyetlen, aki megértette őt, megcsalja. Márdzsi ezután annyira elhagyja magát, hogy minden közömbössé válik számára és két hónapig a tél közepén hajléktalanként él. A hideg időjárás és legyengült szervezete miatt végül kórházba kerül. Az eset után, a nyomasztó emlékek hatására visszatér Iránba, és mivel otthon sem találja a helyét, öngyilkosságot kísérel meg. Márdzsi Ausztriában az idegenek sztereotip megítélésétől való félelmében és a beilleszkedési kényszer hatására több alkalommal is letagadta iráni származását. Szülőhazájába visszatérve, már nyugati szemlélettel átitatva azonban hasonlóan idegennek érezte magát, mint Európában. Satrapi 2004-ben azt nyilatkozta, hogy nem kockáztatná meg még egyszer, hogy hazatérjen. Az érzés, hogy nem tartozik sehová, egyszerre kellemes és egyben nehéz teher is számára. Megítélése szerint mindazok, akik hozzá hasonlóan fiatal korukban hagyták el Iránt, ugyanezen a folyamaton mentek keresztül. A megpróbáltatások ellenére azonban végül sikerült magára találnia és iráninak maradnia. Márdzsi a negyedik kötetben tér vissza Iránba. Satrapi magyarázata szerint a háború utáni regenerációhoz évekre van szükség. A politika ebben az időben már nem tölt be központi szerepet a mindennapok történéseiben, mert az irániak ekkor már csak élni szerették volna saját életüket, és élvezni azt. A fiatalok, az a generáció, amelyhez Márdzsi is tartozott, tudtak a politikai bebörtönzésekről és emlékeztek a forradalom, a háború eseményeire, ugyanakkor azt is tudták, hogy ha megszólalnak, az akár az életükbe is kerülhet. Féltek politikáról beszélni, ehelyett megpróbáltak felszabadultan élni. ## Témák és motívumok ### A politikai és történelmi események hatása az egyén és a társadalom közötti viszonyra Satrapi a képregényben azt a folyamatot ábrázolja, ahogyan az egyes szereplők ellenállnak, vagy megadják magukat a társadalmi kényszernek és az előírt normáknak. Ennek során a szereplők felülvizsgálják, újraértelmezik azt a szociális és politikai szerkezetet, mely meghatározza azokat a korlátokat és szabályokat, melyeken belül az egyén szociális, emocionális és morális értelemben felnőtté válik. A Persepolis gyermek, majd kamasz narrátora, Márdzsi, az őt körülvevő világot, melybe beleszületett és amely korlátozza őt, egy társadalmi szempontból tiltott nézőpontból szemléli. Ez fokozza azt a feszültséget, amely különböző normák és elvárások találkozásakor keletkezik. Márdzsi átvitt és tényleges értelemben is megkérdőjelezi azokat a társadalmi konvenciókat, amelyek meghatározzák az egyén szerepét és azt, hogy ezt a szerepet, hogyan kell betöltenie. A Persepolisban a politikai, vallási és pedagógiai erők korlátozzák a nők külső megjelenését, szerepét és személyiségét. Ez már a mű első fejezetében megmutatkozik, amely tömör betekintést nyújt azokba a változásokba, melyet az 1979-es iráni forradalom és a teokratikus iszlám államszervezet felemelkedése hozott magával. Segall véleménye szerint Márdzsi töredékes emlékeinek összessége a traumatizált egyént mutatja be, és ezek az élmények a társadalom széles rétegeire kihatnak. Már az első panelen megjelenik a hagyományos muszlim női fejkendő, a hidzsáb, mely egymaga is jelképezi a Nyugat és a Közel-Kelet közötti kulturális különbségeket. A Persepolis eredeti megjelenésének idején Franciaországban egyre fokozódott a vita a vallási szimbólumok, többek között a hidzsáb iskolai betiltásáról. Satrapi több interjújában is úgy nyilatkozott, hogy bár ő maga nem vallásos, de a hidzsáb kötelezővé tétele vagy tiltása ugyanabból a forrásból, az intoleranciából ered. A fejkendő és a csador visszatérő eleme Satrapi művének, akárcsak a Persepolisszal közel egy időben játszódó és hasonló témát feldolgozó Azar Nafiszi A Lolitát olvastuk Teheránban című bestseller önéletrajzi művének. A mollák cenzúrája a csadoron és a hidzsábon keresztül, a nő megjelenítésével ábrázolható a legjobban. A Lolitát olvastuk Teheránban című könyvben a szabadságot egy olvasószoba jelképezi, ahol a nők egymás között vannak, így a fiatal lányok levehetik fejkendőjüket és önálló egyénekké válhatnak. Satrapi megközelítésében, a Persepolisra nem jellemző a nők sztereotip, fekete csadorba öltözött, néma és egymástól megkülönböztethetetlen ábrázolása. Satrapi női szereplői valódi emberek, saját egyéniséggel, csadorral vagy anélkül is. A Persepolisban a hidzsáb, és annak viselete a nők számára egyéniségük részévé válik. A negyedik kötetben bemutatja azokat az apró jeleket és részleteket is, melyek megtörik az elsőre egységesnek látszó kinézetet. A mű megkísérli lebontani a tömegmédia, a hírforrások és részben a nyugati feminista mozgalmak által közvetített, az iráni nőkről mint magatehetetlen áldozatokról alkotott sztereotip képet. A Persepolis első kötete a hidzsábot viselő Márdzsi és iskolatársai képeivel kezdődik. A szenvtelen gyermeki arcok látványa a nyugati világban élők számára is természetes és ismerős kép lehet, ugyanakkor az arcokat körülvevő fekete hidzsáb idegenséget és szélsőséget sugall. A kislányok számára is, ahogyan az a további paneleken kiderül, a fejkendő idegen tárgy. Míg azonban a nyugati olvasónak a hidzsáb elsősorban az iszlám vallási fanatizmust és a nők elnyomását jelképezi, a kislányok nem értik, miért kényszerítik ezt rájuk, és minden alkalmat megragadnak, hogy megtörjék ezt a kényszert. A fejkendőt különböző játékokra használják. Míg a képregény vitathatatlanul tele van a háború és a szenvedés képeivel, melyek nyugaton szintén a szélsőséges iszlám hívőkről kialakult sztereotípiát erősítik, Satrapi ki is egészíti ezeket a képeket. Többféle iráni nézőpontból is szemlélteti, ahogyan a politikai erőszak kölcsönhatásban van bizonyos, a nyugati és helyi vezetőktől elszenvedett sérelmekkel, valamint az idegenektől való félelemmel. A Persepolisban az olvasó egymás melletti képeken találkozik az erőszakkal, valamint a fiatalság arra való reakcióival. Az olvasó így szemtanúvá válik, a brutalitás külső szemlélőjeként nem csak a puszta erőszakot láthatja, hanem annak történelmi folyamatát is, és azt, ahogyan az elnyomás megélt eseményei beépülnek a következő nemzedékbe. A memoár a veszteség hatásainak bemutatásával, és annak szemléltetésével, ahogy az erőszak már a gyermekek mindennapjaihoz is kötődik, a forradalom és a háború hatalmas szociális áldozatait mutatja be. Márdzsi a történetében nem csak hősként tisztelt bácsikáját, Anust veszíti el, de spirituális kapcsolatát is Istennel. A történet elején Márdzsi szobájában Istennel beszélget, de amikor hallja, hogy szülei a forradalom eseményeiről társalognak, bemegy hozzájuk. Márdzsi bekapcsolódik a beszélgetésbe és csatlakozni akar a tüntetőkhöz, de szülei ezt persze nem engedik. Mikor visszatér a szobájába, Istent keresi, de az már nincs ott. Segall véleménye szerint, bár Márdzsi nem élte át a borzalmakat, de az a vágya, hogy részt vegyen a forradalom eseményeiben és a halálról szóló történetek bizonyos értelemben hite megingásához vezetnek, ami eltávolítja Isten közelségéből. A Persepolis első két kötete több párhuzamos történetet mutat be olyan gyermekekről, akik mind traumatikus eseményeknek voltak tanúi. A műnek része és ismétlődő eleme lesz a gyermeki ártatlanság elvesztése. Ezek a motívumok azonban nem egységes formában jelentkeznek, így nem jelzik az egyes csoportok összetartozását sem. A Persepolisban azonban a műre általánosan jellemző bánat ellenére a remény is megjelenik. A borzalmakat és veszteségeket átélt kislány, Márdzsi a mindennapos veszély és fenyegetettség ellenére életben maradt. Satrapi egy rádiós interjújában úgy nyilatkozott, hogy a halál mindennapos látványától az emberben idővel megszűnik a haláltól való félelem. ### A Közel-Kelet és a nyugati világ kapcsolata A Persepolisban Satrapi az Egyesült Államok gazdasági és kulturális imperializmusára, a hegemóniára való törekvésére is utalva összetettebbé formálja a nyugat által leegyszerűsítve Közel-Keletnek nevezett régió ábrázolását. A nyugati divat utánzását, amely Satrapi és korosztálya, a haladó gondolkodású fiatalok jellemzője, a lázadás egyik formájaként ábrázolja. A nyugati viselkedésminták átvételének Iránban komoly, akár halálos következményei is lehetnek. Igaz, ennek a lázadásnak a tényleges hatékonysága kétséges. Max Horkheimer és Theodor Adorno, a filozófiai frankfurti iskola képviselői 1947-ben megjelent A felvilágosodás dialektikája című munkájukban úgy vélték, hogy a kulturális iparág csak eltereli a figyelmet azokról a teendőkről, amelyek a politikai rend valós befolyásolásához, megváltoztatásához szükségesek. Az amerikai populáris kultúrának mint egyfajta lázadásnak a bemutatása igen éles azon a képen, ahol Satrapi egymás mellé rendeli a halált és az életet. Az egyik panelen robbanás képei és azoknak a fiatal férfiaknak a repülő testei láthatók, akiket az iráni állam propagandája meggyőzött arról, hogy az Irak elleni háborúban mártírként fognak a mennybe jutni a nekik adott olcsó, műanyag „aranykulcs” segítségével. Az alatta lévő panelen Márdzsi egy házibulin vesz részt, punk stílusú szakadt pólóban és szögekkel díszített nyaklánccal, melyet édesanyja készített neki. A Persepolis narratívája konkrétan és képletesen is utal a nyugati erők szerepére az új, vallási alapú iszlám állam megalakulásában. A mű bővelkedik az amerikai és európai kulturális befolyás külső jeleiben, például egy pólón látható a Bee Gees logó, a falon Iron Maiden-poszter függ, vagy Márdzsi Kim Wilde magnókazettáját hallgatja, és ezek mind kulcsfontosságú elemei Satrapi illusztrációjának. Ezek az apró jelek az összetett gyarmati és imperialista történelem felszíni megnyilvánulásai. A nyugati populáris kultúra elemeinek ábrázolása, ahogyan azok Márdzsit lenyűgözték és ahogyan rajongott ezek iránt, finom kritikáját is adják azoknak az erőknek, amelyek egyik része azon munkálkodik, hogy elnyomja a popzene bármilyen megnyilvánulását, míg a másik része ezeket a termékeket a nemzetközi kultúra aranystandardjává igyekszik minősíteni. Ez a narratíva segít megteremteni azt a környezetet a műben, melyben Márdzsi kamaszkorának lázadása megjelenik. Kim Wilde zenéje és egyik dalszövegének részlete, a „We’re the Kids in America” (’Amerikai kölykök vagyunk’), lehetőséget ad Márdzsinak, hogy a tánc közben vezesse le feszültségét és frusztrációit. A zeneszám a fiatalok szabadságát ünnepli, ami politikai környezetbe helyezve bonyolult ellenpontot képez, mivel éppen az amerikai imperializmus megnyilvánulásai segítették elő a vallási vezetők hatalomra kerülését Iránban. A dal szövege más szempontból is ironikus. Márdzsinak meghallgatása előtt épphogy sikerült elkerülnie, hogy a forradalom őrzői le ne tartóztassák dzsekije, sportcipője és Michael Jackson-os kitűzője miatt. „...az eset egyértelművé teszi, hogy Márdzsi egyáltalán nem egy »amerikai kölyök«” – írja O’Malley. A harmadik kötet Márdzsi Ausztriában töltött éveit mutatja be. Az általa gyermekként csodált nyugati világ azonban ironikus módon egyáltalán nem azt nyújtja számra, amire számított. A kivándorlók sikertörténete helyett egy rideg világ fogadja, egyre inkább elidegenedik környezetétől, egyre jobban elhagyja magát, és elveszíti az irányítást az élete felett. A narrációban a politikai és gazdasági opportunizmus nehezen fér össze a demokratikus nyitottság, az igazságosság és egyenlőség jelmondataival és idealizált képével. A mű ezen a ponton egy olyan kritikai környezetben vizsgálódik, melynek révén bárki megkérdőjelezheti a hivatalos állításokat a politikai igazságként elfogadott tényekről. A nyugati popkultúra elemein kívül a képregényben megjelennek keresztény jelképek is, bár elterjedt nézet szerint a két vallás szemben áll egymással. A Pietà, a keresztről levett Krisztust ölében tartó és fiát sirató Mária ábrázolása többször feltűnik a műben. Először a második kötet végén, amikor Márdzsi első alkalommal hagyja el szüleit. Ekkor édesapja tartja karjában édesanyját, aki lánya távozásakor összecsuklik a repülőtéren. Míg ez az első ábrázolás egy megrázó esemény által kiváltott érzelem ábrázolására szolgál, a jelkép második alkalommal már teljesen más szerepet tölt be. A Pietà a negyedik kötetben, Márdzsi főiskolai felvételi vizsgájának alkalmával tér vissza. A tanulók feladata az volt, hogy az irak–iráni háborúban elesett mártírok témakörében készítsenek el egy rajzot. Márdzsi Michelangelo Pietàját mintául véve Máriát fekete csadorba, Jézust pedig iráni katonai egyenruhába öltöztette. „Márdzsi kiforgatja a felvételizőktől vizsgán megkövetelt politikai korrektséget. A részvét és fájdalom pillanatát megtestesítő keresztény jelenetet iráni nacionalista kompozícióvá alakítja. Ezzel mintegy arra hívja fel a figyelmet, hogy a propagandában a mártírok magasztalása és a fájdalom ábrázolása nem Irán vagy a muszlim hit kizárólagos jellemzője.” ## Megjelenése és fogadtatása Marjane Satrapi Persepolisa először 2000 és 2003 között jelent meg négy kötetben, a francia L’Association gondozásában. 2003-ban a képregény harmadik és negyedik kötetének anyaga, képsor formájában, a Libération című napilapban is megjelent. A Persepolis első kötetéből a piacra kerülését követő egy év alatt 20 000-t, 2004-ig a megjelent négy kötetből pedig 400 000 példányt értékesítettek Franciaországban, és több mint egymilliót világszerte. Az évek során több nemzeti és nemzetközi díjat is elnyert, így például 2000-ben a Belga Képregénymúzeum által adományozott Oroszlán-díjat. 2001-ben az első kötet megnyerte az Angoulême-i Nemzetközi Képregényfesztivál első képregényeseknek járó díját, majd a második kötet 2002-ben a legjobb szkriptnek járó díjat. 2004-ben Németországban megkapta a Nemzetközi Képregény Szalonon átadott Max és Móric-, valamint a Frankfurti Könyvvásáron átadott Az Év Képregénye-díjat. Ugyanebben az évben a Persepolis angol nyelvű kiadása az Egyesült Államokban megnyerte a Harvey-díjat. A Persepolis ismertetői gyakran elsiklanak azokon, a Satrapi által különös műgonddal ábrázolt és bemutatott politikai, vallási és gazdasági viszályokon, melyek gyermekkorát alakították és meghatározták. Ehelyett inkább egy egyetemleges, egy kamaszkori, a felnőtté érés folyamatát megörökítő történetként dicsérik. Sok kritikus Satrapi művét Art Spiegelman 1973-as Maus, valamint Joe Sacco az 1993 és 1995 között sorozatban, majd kötetben megjelent Palestine című képregényéhez hasonlította. A Maus meseszerű formában beszélte el az író lengyel zsidó apjának megpróbáltatásait a második világháború és a holokauszt idején, míg a Palestine Sacco 1991 és 1992 telén, a Ciszjordániába és a Gázai övezetbe való útjának tapasztalt gyűjtötte össze. Kristin Anderson véleménye szerint azonban a Persepolisból hiányzik a Mausra jellemző tudatosan művészi szövegszerkezet, valamint míg Spiegelman rajzai metaforák, melyek egy bonyolult szimbólumrendszert építenek fel, addig Satrapi rajzai inkább fotográfiák. „Bár a műve nem olyan tudatos, lendületes és aprólékos, mint Spiegelmané, vagy akár Joe Saccóé, ennek ellenére rendkívül szívbemarkoló” – írta. Andrew D. Arnold a Time.com képregényekkel foglalkozó írója Satrapi rajzstílusát David B. munkáihoz hasonlította, és 2003 legjobb képregényei közé sorolta. Peter Schjeldahl 2005-ben a The New Yorker egyik cikkében a Persepolist az addig megjelent legjobb, és második legjobb első szám első személyben íródott képregénynek nevezte. Manuela Costantino esszéjében arról ír, hogy a Persepolis sikerét nem csupán tartalmának, hanem a megjelenésekor zajló, az egész világot érintő eseményeknek köszönheti, mint például az al-Káida 2001. szeptember 11-ei terrortámadása az Egyesült Államok ellen, és az ezt követő George W. Bush által meghirdetett terror elleni háború, melyek a képregény témája felé irányították a figyelmet. A könyv marketingje országonként más jellemzőket mutat, mely például a borítón megjelenő képek kiválasztásában is tükröződik. Bart Beaty Unpopular Culture: Transforming the European Comic Book in the 1990s című könyvében a Persepolist mérföldkőnek tekinti az európai önéletrajzi képregény történetében, mely pénzügyileg és kritikai megítélésében is egyaránt igen sikeres volt mind Európában, mind pedig az Egyesült Államokban. ### Megítélése más, hasonló témájú művek és az iráni politika tükrében A Persepolist médiumán kívül több vonása is megkülönbözteti más önéletrajzi művektől. A Persepolis nem kizárólag az írót, illetve annak műbeli megfelelőjét, Márdzsit helyezi a középpontba. Márdzsi egyrészt mint Satrapi énje jelenik meg a műben, de az írónő képes távolságot is tartani tőle, és mint harmadik személyt kezelni. A gyermeki narrációja szintén megkülönbözteti a Persepolist a 2000-es évek első évtizedében megjelent, más iráni nők, mint például Azadeh Moaveni, Azar Nafisi vagy Firoozeh Dumas által írt memoároktól, és megjelenése után ezeknél jóval nagyobb figyelemmel fordultak felé az olvasók és a kritikusok. Ezek közül kivétel Nafisi A Lolitát olvastuk Teheránban című, számos ellentmondó kritikai visszhangot kiváltó életrajzi ihletésű bestsellere. Andrew O’Malley esszéjében úgy véli, hogy Nafisi memoárja gyakorlatilag a Persepolis ellentéte. Míg A Lolitát olvastuk Teheránban a konzervatív nyugati irodalom sablonjait használva mutatja be a nők elnyomását az iráni iszlám államban, addig Satrapi műve arra kényszeríti az olvasót, hogy próbálja megérteni az államszervezet összetett politikai és szociális dinamikáját. Mohammad Marandi, a Teheráni Egyetem professzora és az irak–iráni háború veteránja ezzel szemben úgy véli, hogy Nafisi és Satrapi művei hasonlóak abban a tekintetben, hogy az azokban tényként leírt állítások sok esetben „pontatlanok, félrevezetőek, vagy egyáltalán nincs valóságalapjuk”. Marandi nyilatkozata szerint Nafisi és Satrapi munkáiban egyaránt említett kulcsok, melyeket a kormány a fiatal katonáknak, haláluk esetére a mártírok mennybe vezető útjának zálogaként adott, vagy a szűz lányok kivégzésük előtti szervezett megerőszakolása a börtönökben, teljességgel képtelen állítások. Véleménye szerint ezeket a bizarr vádakat az teszi jelentőssé és veszélyessé, hogy amellett, hogy nem bizonyítják ezek valódiságát, azt sugallják, hogy ezek az iszlám hit velejárói. Marandi megítélése szerint ezek, és a hozzájuk hasonló művek démonizálják és „orientalizálják” Iránt. O’Malley úgy véli, hogy Satrapi a Persepolisban ügyesen és hatékonyan „leplezi” a mű által felvetett, összetett identitáspolitikai kérdéseket. Satrapit „naiv, gyerekes rajzstílusával”, gyermek narrátorával, valamint a kiválasztott médiummal – melyet gyakran az alacsony kultúrával és fiatalabb célközönséggel azonosítanak – történetét egy egyszerű, mindenki számára könnyen befogadható formába öntötte. Az egyszerű nyelvezet egyáltalán nem csökkenti vagy egyszerűsíti le a mű által bemutatott eseményeket. Satrapi műve, annak stílusa emellett sokat merít, illetve nagyban emlékeztet az ellenkultúrát képviselő önéletrajzi underground képregényekre is, mint például Harvey Pekar American Splendor című sorozatára. Ezek gyakori eleme, hogy az alkotó nyomatékosítja a művében megjelenő tehetetlenséget. Vizuális téren ez a hatás például úgy érhető el, hogy az alkotó apró, jelentéktelen figurának ábrázolja önmagát. Ez értelmezhető a képregényekben általánosan megszokott hősies főszereplő, valamint az egyén helytállását dicsőítő életrajzi munkák kontrasztjaként is. ### Nemzetközi fogadtatása Satrapi szerint képregénye absztrakt, fekete-fehér rajzai miatt lett sikeres világszerte. Ez megkönnyítette az emberek számára, hogy kulturális közegtől függetlenül azonosulni tudjanak vele. Gillian Whitlock Autographics: The Seeing ”I” of the Comics című esszéjében kiemeli a Persepolisnak mint grafikus memoárnak a képregény médiumán belül betöltött jelentőségét, ahogyan annak traumatikus emlékképei nyelvtől, kulturális közegtől és generációktól függetlenül képesek hatni az olvasóra. Salam Pax, az iraki háború alatt a bagdadi ostrom idején feltűnt és ismertté vált blogger, Where is Raed? című blogjában is megemlékezett a Persepolisról. Pax bejegyzése szerint „ijesztő”, mennyi közös vonás van az irakiak és az irániak között. „Felébredt bennem a késztetés, hogy lefordítsam és a másolatait szétszórjam Bagdad utcáin. Miért nem vagyunk képesek mások hibáiból tanulni?” – írta Pax. Whitlock írásában kiemeli Pax bejegyzését mint a Persepolis kiemelkedő interkulturális hatásainak egyik bizonyítékát, és azt, ahogyan az iráni írónő Franciaországban megjelent műve visszatalált a Közép-Keletre. Az észak-amerikai kiadás népszerűségét bizonyítja, hogy megjelenésekor és azt követően is megtalálható volt a legtöbb város majdnem minden könyvesboltjában, az életrajzi, gyermek- és ifjúsági irodalom, képregény, közép-keleti történelem és női tanulmányok kategóriájában. Ez a többszörös besorolás O’Malley véleménye szerint a Persepolis univerzalitását bizonyítja. A Persepolishoz hasonlóan Nafisi A Lolitát olvastuk Teheránban című könyve is hasonló időkeretek között, hasonló szemszögből mutatja be a fundamentalista kormány felemelkedésének az iráni mindennapokra gyakorolt hatását. Amellett, hogy Satrapi és Nafisi műve is a 2000-es évek első évtizedében, a nyugati világban egyre népszerűbb, egzotikusnak tekintett „etnikai önéletrajzok” közé sorolható, Whitlock véleménye szerint Nafisi regénye mégsem volt képes oly módon belépni a transzkulturális áramlatokba, ahogyan azt a Persepolis tette. A Persepolist számos nyelvre fordították le és adták ki, többek között Magyarországon is megjelent. Bár hivatalosan perzsa nyelven nem jelent meg, Satrapi tud egy kalózváltozatról, amely a feketepiacon van forgalomban, bár ő maga még nem látta. A francia oktatásügyi minisztérium engedélyezte a Persepolis felvételét az irodalmi tantervbe a magániskolák számára, ahol oktatási anyagként szolgált a muszlim kulturális hagyományok liberális nézőpontú bemutatásához. A Persepolis az Egyesült Államokban is bekerült az oktatási rendszerbe. 2009-ben a Free Library of Philadelphia a Persepolist választotta ki „One Book, One Philadelphia” nevű kezdeményezésének nyerteséül. Ennek keretén belül 2010 januárja és márciusa között városszerte több, a Persepolisszal kapcsolatos, illetve ahhoz kötődő előadást és beszélgetést szerveztek, illetve a képregény The Complete Persepolis kiadásának ötezer példányát osztották szét Philadelphia könyvtárai és középiskolái között. Egyúttal segédanyagot is biztosítanak a mű oktatásban való felhasználásához. ## Folytatása A Persepolis cselekménye a negyedik kötettel, 1994-ben ért véget, mikor Márdzsi végleg elhagyta hazáját. Satrapi interjúi során kijelentette, hogy valószínűleg már soha nem fog visszatérni Iránba. Ennél fogva a Persepolis sorozatát sem szándékozik újabb kötetekkel tovább bővíteni, mivel az Iránban zajló eseményekről csak másodkézből értesül, és személyesen nem lehet tanúja a történéseknek. Emellett azonban Satrapi két következő képregénye, az Asszonybeszéd (Broderies) és a Poulet aux prunes a Persepolisszal együtt egyfajta visszatekintő családi trilógiát alkot. Az Asszonybeszéd főszereplője Satrapi nagyanyja, a Poulet aux prunes 1950-es és 1970-es évek között játszódó cselekményének központi szereplője pedig édesanyja bácsikája. Satrapi művének nem hivatalos folytatását Persepolis 2.0 címen, webképregény formájában készítette el két Sanghajban élő iráni fiatal, Sina és Payman álnéven. A képregény saját honlapján, a spreadpersepolis.com-on közzétett tíz oldalas Persepolis 2.0-hoz Sina és Payman, Satrapi engedélyével, az eredeti memoár rajzait használta fel. Az új történet, melynek narrátora szintén egy kislány, a 2009-es iráni elnökválasztást, az azt megelőző eseményeket, Mahmud Ahmadinezsád vitatható körülmények közötti újraválasztását és az azt követő tüntetéseket örökíti meg, utalva benne Neda Aga-Szoltán halálára is. ## Adaptációja Satrapinak, mint nyilatkozta, eredetileg nem állt szándékában megfilmesíteni saját képregényét, de annak nemzetközi sikere után több kedvező ajánlatot is kapott, még az Egyesült Államokból is. A film létrejötte szerinte nem előre eltervezett döntés volt, csupán „a helyzetből adódott”. Amikor egy olyan ajánlatot kapott, mely teljesen szabad kezet biztosított számára ötleteinek megvalósításához, úgy gondolta, hogy a képregények, gyermekkönyvek és az újságok képsorai után szeretné magát valami újban, a filmrendezésben is kipróbálni. A Satrapi és Vincent Paronnaud rendezésében elkészült, a képregénnyel azonos című film díszbemutatója a 2007-es cannes-i fesztiválon volt, ahol a nagyjátékfilmek kategóriájában elnyerte a zsűri díját. Satrapi megfogalmazása szerint az adaptációt úgy készítették el, mintha élőszereplős film lenne, azzal a különbséggel, hogy a szereplőket megrajzolták. Az, hogy valódi színészekkel készítsék el az adaptációt, fel sem merült. A filmmel, akárcsak a képregénnyel Satrapi azt szerette volna elérni, hogy univerzális legyen, a rajzolt figurákkal pedig véleménye szerint mindenki, kulturális környezettől függetlenül, képes azonosulni. Amennyiben színészek alakították volna a szereplőket – vélte az írónő – a film legjobb esetben egy egzotikus, legrosszabb esetben pedig egy harmadik világbeli történet lett volna. Szerinte a rajzfilm ugyanúgy nem egy stílus, ahogyan a képregény sem az, hanem csak egy technika. Mivel a másfél órás filmbe nem lehetett a képregény által felölelt tizenhat évet belesűríteni, az adaptáció során változtatni kellett a mű narrációján. Satrapi úgy emlékezett vissza a forgatókönyvírás körülményeire, hogy akkor nosztalgikus hangulatban volt, így a film kerettörténete is az lett. A főhősnő, Márdzsi egy repülőtéren nem szállhat fel az Iránba induló gépre, így leül egy padra és visszagondol fiatal éveire. A film cselekménye így emlékezésekből és emléktöredékekből áll össze. Az adaptáció képi világa, hasonlóan a képregényéhez, fekete-fehér, kivéve a jelenben játszódó jeleneteket a reptéren. A film cannes-i bemutatása után az iráni kulturális minisztérium a francia nagykövetségnek küldött levelében fejezte ki nemtetszését a filmmel kapcsolatban. Mehdi Kalhor, Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök kulturális tanácsadója az iráni sajtóban Irán-ellenesnek nevezte a filmet. 2011 októberében, két héttel az országos választások előtt, az animációs film tunéziai sugárzását követően muszlim hívők nagyjából háromszáz fős csoportja kezdett tüntetést a Nessma TV kereskedelmi tévécsatorna tuniszi irodája előtt. A demonstrálók közül, akiknek véleménye szerint a mű iszlám-ellenes, és különösen felháborítónak találták Isten megjelenítését a filmben, nagyjából ötven embert le is tartóztattak. Tunézia vezető muszlim pártja, a Nahda állásfoglalásában szélsőségesnek nevezte a tüntetést és elítélte. A Nessma TV elnöke, Nebíl el-Karvi elmondása szerint nem gondolta, hogy a film, melyet már korábban több mozi is játszott az országban, ilyen reakciót válthat ki. Bár korai nyilatkozataiban leszögezte, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni, később elnézést kért a jelenet miatt, melyben Isten megjelenik, és annak sugárzását hibának nevezte. Az eseményt követően, az iszlám hit „becsmérlése” miatt nyomozás indult a tévécsatorna ellen. Nebíl el-Karvit a bíróság vétkesnek találta a köznyugalom megzavarásában és a közerkölcs megsértésében és pénzbírság megfizetésére kötelezte. ## Magyarul - Persepolis. Gyermekkorom Iránban; ford. Rády Krisztina; Nyitott Könyvműhely, Bp., 2007 (Artcomix) - Persepolis. A visszatérés; ford. Rády Krisztina; Nyitott Könyvműhely, Bp., 2008 (Artcomix) ## Egyéb ajánlott tanulmányok

Deinosuchus

A Deinosuchus (nevének jelentése 'borzalmas krokodil', az ógörög δεινός / deinosz ('borzalmas') és σουχος / szukhosz ('krokodil') szavak összetételéből) az aligátorfélék egy kihalt rokona, amely a késő kréta kor campaniai emeletében, 84,9–70,6 millió évvel ezelőtt élt. Legelső maradványait Észak-Karolinában fedezték fel az 1850-es években – később még Georgia, Új-Mexikó és Montana területén is találtak hozzá tartozó leleteket –, de a nemet csak 1909-ben nevezték el és írták le. Az 1940-es években további fosszilis töredékeket találtak, melyekkel az Amerikai Természetrajzi Múzeumban (American Museum of Natural History) jelentős, ám helytelen koponyarekonstrukciót végeztek. A Deinosuchusszal kapcsolatos ismeretek hiányosak maradtak, de a későbbiekben jobb koponyamaradványok kerültek elő, melyek segítettek e masszív ragadozó tudományos megértésében. Bár a Deinosuchus sokkal nagyobb volt valamennyi modern krokodilfélénél vagy aligátorfélénél (a hossza elérhette a 10,6 métert), általános megjelenése meglehetősen hasonlított kisebb rokonaiéra. Nagy, zúzásra szolgáló fogakkal rendelkezett, a hátát pedig vastag, félkör alakú bőrcsontok (osteodermák) borították. Egy tanulmány szerint egy Deinosuchus feltehetően 50 évig is elélt, a modern krokodilokhoz hasonló mértékben növekedve, de a növekedési folyamata jóval hosszabb ideig tartott. A Deinosuchus fosszíliáit az Egyesült Államok tíz államában, például Texasban, Montanában és a keleti part mentén több helyen is megtalálták. Maradványait Mexikó északi részén szintén felfedezték. A Nyugati Belső Víziút mindkét oldalán előfordult, emellett pedig a táplálékforrásokban nem válogató (opportunista) csúcsragadozóként élt Észak-Amerika keleti parti területein. A Deinosuchus legnagyobb példányai a nyugati élőhelyeken éltek, de a keleti populációk jóval nagyobb létszámúak voltak. A vélemények megoszlanak arról, hogy e két populáció vajon két különböző fajt képvisel-e. A Deinosuchus valószínűleg képes volt megölni és elfogyasztani a nagyméretű dinoszauruszokat, emellett pedig feltehetően tengeri teknősökkel, halakkal és más vízi és szárazföldi állatokkal táplálkozott. ## Anatómia ### Morfológia Hatalmas mérete ellenére a Deinosuchus általános megjelenése jelentősen nem tért el a modern krokodilokétól. A Deinosuchus aligátorszerű, kissé gumós hegyű, széles pofával rendelkezett. A premaxillákban négy fog helyezkedett el, melyek közül a pofa hegyéhez legközelebb levő pár jóval kisebb volt a másik kettőnél. A maxillák (a felső állcsont fogtartó csontjai) 21 vagy 22 fogat tartalmaztak. A fogcsontokban (az alsó állcsont fogtartó csontjaiban) a fogak számának legalább 22-nek kellett lennie. Minden fog igen vastag és robusztus volt, az állcsont hátsó részén levők rövidek, kerekek és tompák voltak. Úgy tűnik, hogy inkább zúzásra adaptálódtak, mint lyukasztásra. A száj zárt helyzetében csak az alsó állcsont negyedik fogait lehetett látni. A modern bordás krokodilok maximális harapásereje newton, ami a ma élő állatok között a legerősebbnek számít. A Deinosuchus harapásereje a becslés szerint elérte a – newtont. Még a legnagyobb és legerősebb theropoda dinoszauruszok, például a Tyrannosaurus harapásereje is elmaradt a Deinosuchusétól. A Deinosuchus másodlagos szájpaddal rendelkezett, ami lehetővé tette, hogy az orrlyukain keresztül lélegezzen, miközben a feje többi része a víz alá merült. A csigolyái az elülső részükön egy konkáv üreggel, a hátsó részükön egy konvex gumóval érintkezve (mélyedésből és gömbből álló felületet alkotva), előre konkáv módon kapcsolódtak egymáshoz. A másodlagos szájpad és az előre konkáv csigolyák a modern eusuchia krokodiloknál is megtalálható jellegzetességek. A Deinosuchus hátát fedő bőrcsontok (epoccipitalis) szokatlanul nagyok, és mélyen beágyazottak voltak; egy részük nagyjából félkör alakot formázott. A bőrcsontokon levő nagy bemélyedések és barázdák a kötőszövetek kapcsolódási pontjaiként szolgáltak. A bőrcsontok és a kötőszövetek a szárazföldön együtt tehermentesítették a Deinosuchus súlyos testét. Ennek következtében a nagysága ellenére a Deinosuchus valószínűleg majdnem olyan gyorsan mozoghatott a szárazföldön, mint modern rokonai. ### Méret A Deinosuchus ismert maradványainak töredékes természete miatt a becsült méretek nagyon változóak. 1954-ben Edwin H. Colbert és Roland T. Bird készítettek egy 1,8 méter hosszú Deinosuchus állkapocs rekonstrukciót, és „összehasonlító mérések alapján” kiszámították, hogy az óriás krokodil teljes testhossza elérhette a 15 métert is. 1999-ben Gregory M. Erickson és Christopher A. Brochu jóval kisebb értéket, 8–10 métert becsültek. 2002-ben David R. Schwimmer megjegyezte, hogy a Deinosuchus Észak-Amerika keleti partján élt kisebb és gyakoribb formájának koponyája rendszerint 1 méter hosszú volt. A koponyaméretek egyenlősége alapján Schwimmer az állat teljes hosszát 8 méterre, a tömegét pedig 2,3 tonnára valószínűsítette. Schwimmer kutatása szerint a Deinosuchus a kontinens nyugati részén nagyobb hosszúságot ért el. Egy aránylag jó állapotban megőrződött koponyájú texasi példány azt jelezte, hogy az állat feje 1,31 méter hosszú volt, amiből Schwimmer 9,8 méteres testhosszra következtetett. Bár a legnagyobb Deinosuchus maradvány koponyája túlságosan rossz minőségű e becslési módszer használatához, a csigolya alapján végzett arányszámítás szerint nagyobb méretű lehetett. Schwimmer szerint a legnagyobb példányok testhossza elérte a 12 métert, a tömegük pedig elérhette vagy meghaladhatta a 8,5 tonnát. Egy különösen nagy állkapocs-töredék egy D. riograndensis mintából számítások szerint egy 147,5 centiméter hosszú koponyából származik. Ezt a hosszt használták fel egy regressziós egyenlettel, ami a mississippi aligátor fejhosszának arányát a testhosszához írja le, hogy kiszámítsák az egyed teljes méretét, ami ebben az esetben körülbelül 10,6 méter. Bár nincs egyetértés a pontos méretét illetően, a fosszilis maradványok ennek ellenére azt jelzik, hogy a Deinosuchus sokkal nagyobb volt, mint bármelyik modern krokodil. A Deinosuchust gyakran minden idők legnagyobb krokodiljaként írják le, noha egyes krokodilformák, köztük a Purussaurus, a Rhamphosuchus és a Sarcosuchus feltehetően ugyanakkorák vagy még nagyobb méretűek voltak. ## Ősbiológia ### Élőhely A Deinosuchus a Nyugati Belső Víziút mindkét oldalán jelen volt. Példányokat találtak a mai Egyesült Államok tíz állama területén. 2006-ban egy a San Carlos-formációból származó Deinosuchus bőrcsontról számoltak be, ami azt jelezheti, hogy az óriási krokodil élettere Mexikó északi részére is kiterjedt. A Deinosuchus fosszíliái jóval nagyobb számban fordulnak elő Georgia parti síkságán, az alabamai határ közelében. A Deinosuchus összes ismert példányát késő kréta kori, campaniai korszakbeli kőzetekben fedezték fel. A nem legrégebbi példányai körülbelül 80 millió évesek, a legújabbak pedig nagyjából 73 millió évvel ezelőtt éltek. A Deinosuchus példányok elterjedése azt jelzi, hogy ezek az óriás krokodilok feltehetően a tölcsértorkolati környezetet kedvelték. A texasi Aguja-formációban, ahol a Deinosuchus legnagyobb példányai közül többre is rátaláltak, e masszív ragadozók valószínűleg brakkvízű öblökben éltek. Bár egyes példányok óceáni üledékekből kerültek elő, nem egyértelmű, hogy a Deinosuchus kimerészkedett-e az óceánra, (ahogy a mai bordás krokodil), vagy az elpusztult állatok tetemei sodródtak el a parttól. A Deinosuchust egy igen egyedi, az észak-amerikai kontinens déli felét elfoglaló élettér feltűnő elemeként írták le. ### Étrend 1954-ben, Edwin H. Colbert és Roland T. Bird felvetették, hogy a Deinosuchus „talán nagyon is jó vadász volt, és felfalta kortársaként élő dinoszauruszok egy részét is”. 1961-ben Colbert már jóval magabiztosabban állt elő ezzel az elmélettel: „Biztos, hogy ez a krokodil dinoszauruszokat is zsákmányul ejtett, máskülönben miért vált volna ennyire nyomasztóan óriásivá? A vízben vadászott, ahová az óriás theropodák nem mentek be.”. 2002-ben David R. Schwimmer kijelentette, hogy a Big Bend Nemzeti Parkból több olyan hadrosaurida farokcsigolya került elő, amelyen a Deinosuchus fognyomai láthatók, megerősítve a feltevést, hogy a Deinosuchus legalábbis egyes esetekben dinoszauruszokkal táplálkozott. 2003-ban, Christopher A. Brochu a fognyomok bizonyítékát nem találta meggyőzőnek, azonban ennek ellenére egyetértett azzal, hogy a Deinosuchus „időről időre valószínűleg ornithopodákat evett ebédre”. A Deinosuchusról általában azt gondolják, hogy a modern krokodilokéhoz hasonló vadásztaktikát alkalmazott, a vízpartnál lesben állva várakozott a dinoszauruszokra és más szárazföldi állatokra, majd a víz alá nyomta a zsákmányt addig, amíg az meg nem fulladt. Schwimmer és G. Dent Williams 1996-ban kijelentette, hogy a Deinosuchus feltehetően tengeri teknősökkel táplálkozott. A Deinosuchus az állcsontja hátsó részén levő robusztus, lapos fogakat valószínűleg a teknősök páncéljainak összezúzására használta. A „Pleurodira” tengeri teknősök közé tartozó Bothremys különösen gyakori volt a Deinosuchus keleti élőhelyén, és sok e nemhez tartozó páncélt találtak olyan fognyomokkal, amelyek nagy valószínűséggel óriási krokodiloktól származnak. Schwimmer 2002-ben arra következtetett, hogy a Deinosuchus táplálkozási mintái nagy valószínűséggel a földrajzi lelőhellyel együtt változtak; az Észak-Amerika keleti részén élő kisebb Deinosuchus opportunista módon táplálkozhatott, a mai mississippi aligátoréhoz hasonló ökológiai fülkét betöltve. Tengeri teknősöket, nagyobb halakat és kisebb dinoszauruszokat fogyaszthatott. A nagyobb, de ritkább Deinosuchus, amely Texas és Montana területén élt, specializáltabb vadász lehetett, és nagyobb dinoszauruszokat is elejthetett. Schwimmer megjegyezte, hogy a keleti élőhelyen egyetlen theropoda dinoszaurusz sem érte el a Deinosuchus méretét, ami azt jelzi, hogy a masszív krokodil lehetett a régió csúcsragadozója. ### Növekedési arány Gregory M. Erickson és Christopher A. Brochu 1999-es tanulmánya szerint a Deinosuchus növekedési aránya összevethető a modern krokodilokéval, de a folyamat nála jóval hosszabb ideig tartott. Becslésük különböző példányok háti bőrcsontjainak növekedési gyűrűin alapul, és azt jelzi, hogy a Deinosuchus 35 éves korára érhette el teljes méretét, továbbá hogy a legidősebb példányok kora az 50 évet is meghaladta. Ez teljesen eltér a nagyméretű dinoszauruszok növekedési stratégiájától, ezen állatok ugyanis sokkal gyorsabban érték el felnőttkori méretüket és rövidebb ideig éltek. Erickson szerint egy kifejlett Deinosuchus „több generációnyi dinoszauruszt látott megjelenni és eltűnni”. Schwimmer 2002-ben megjegyezte, hogy Erickson és Brochu növekedési aránnyal kapcsolatos feltevései csak akkor érvényesek, ha a bőrcsontok növekedési gyűrűi egyéves időszakokat tükröznek, ahogy a modern krokodilokéi. Schwimmer szerint a Deinosuchusnál megfigyelhető növekedési gyűrűkre több tényező hathatott, beleértve a zsákmányállatok költözését, a nedves és száraz évszakok változásait vagy az óceáni áramlatok és a tápanyag keringését. Ha a Deinosuchus növekedési gyűrűi nem egy évet jelentenek, hanem évente kétszer újultak meg, akkor az azt jelzi, hogy a Deinosuchus gyorsabban növekedett, mint a modern krokodilok, és a maximális életkora hasonló volt. ## Felfedezés és elnevezés 1858-ban a geológus Ebenezer Emmons leírást készített két, az Észak-Karolina állambeli Bladen megyéből előkerült nagy, fosszilizálódott fogról. Emmons a fogakat a Polyptychodonhoz kapcsolta, melyről akkoriban azt gondolta, hogy a „krokodil hüllők egy neme”. A későbbi felfedezések megmutatták, hogy a Polyptychodon valójában a tengeri hüllők egy fajtája, egy plioszaurusz-féle volt. A fogakat Emmons vastagnak, enyhén görbültnek és függőlegesen rovátkolt zománcúnak írta le; az új fajnak a P. rugosus nevet adta. Bár ezt kezdetben nem ismerték fel, a fogak valószínűleg az első tudományosan leírt Deinosuchus maradványok. A szomszédos Sampson megyében egy másik, valószínűleg a Deinosuchustól származó nagy fogat fedeztek fel, aminek Edward Drinker Cope 1869-ben a Polydectes biturgidus nevet adta. 1903-ban John Bell Hatcher és Timothy William Stanton a Montanai Willow pataknál több fosszilis bőrcsontot fedeztek fel, melyek „a talaj felszínén hevertek”. Ezeket a bőrcsontokat kezdetben az ankylosaurida Euoplocephalusénak tulajdonították. Az ásatást végző William H. Utterback további fosszíliákra, többek között további bőrcsontokra, valamint csigolyákra, bordákra és egy szeméremcsontra bukkant. Mikor ezeket a maradványokat megvizsgálták, kiderült, hogy egy nagy krokodilhoz tartoznak, és nem egy dinoszauruszhoz; az erről értesülő Hatcher számára a leletanyag „azonnal érdektelenné vált”. Miután Hatcher 1904-ben meghalt, kollégája William Jacob Holland megvizsgálta és leírta a fosszíliákat. 1909-ben Holland a példányokat egy új nemhez és fajhoz, a Deinosuchus hatcherihez kapcsolta. A Deinosuchus név az ógörög δεινός / deinosz ('borzalmas') és σουχος / szukhosz ('krokodil') szavak összetételéből származik. Az Amerikai Természetrajzi Múzeum (American Museum of Natural History) 1940-es expedíciója további óriás krokodil fosszíliákat gyűjtött össze a texasi Big Bend Nemzeti Parkban. Ezekről a példányokról Edwin H. Colbert és Roland T. Bird Phobosuchus riograndensis néven készített leírást. Donald Baird és Jack Horner a Big Bendből származó maradványokat később a Deinosuchushoz kapcsolta, amit a legtöbb modern szerző is elfogadott. A nem nevét, a Nopcsa Ferenc által 1924-ben megalkotott Phobosuchust időközben elvetették, mivel több különféle krokodilfaj maradványai tartoztak hozzá, melyekről kiderült, hogy nem álltak közeli rokonságban egymással. Az Amerikai Természetrajzi Múzeum a koponya és állcsont töredékeket egybeépítette egy gipsz rekonstrukcióval, amit a napjainkban élő rombuszkrokodil alapján készítettek el. Colbert és Bird rekonstrukciója az akkor elfogadott testméretek és arányok szerint készült. Mivel akkor még nem volt ismert, hogy a Deinosuchus milyen széles pofával rendelkezett, Colbert és Bird hibásan számította ki a koponya arányait, és a rekonstrukció nagyban meghaladta a tényleges szélességet és hosszúságot. Valószínűleg inkább egy hosszú koponyájú modern fajt, például a bordás krokodilt kellett volna mintaként használniuk, emellett a 15 méteres testhossz helyett is ma már inkább a 10,6 méteres a valószínű. A pontatlanságok ellenére a rekonstruált koponya a Deinosuchus legismertebb példányává vált, és először hívta fel a közvélemény figyelmét erre az óriási krokodilra. A következő évtizedekben számos további Deinosuchus példányt fedeztek fel. A legtöbbjük meglehetősen töredékes volt, de kiterjesztették az óriás ragadozó geográfiai elterjedésével kapcsolatos tudást. Ahogy Christopher A. Brochu megjegyezte, a bőrcsontok eléggé egyediek ahhoz, hogy még a „csont granola” is alkalmas a Deinosuchus jelenlétének igazolására. Emellett jobb állapotú koponya maradványokat is találtak; 2002-ben David R. Schwimmer képes volt létrehozni a koponya 90%-ának összetett számítógépes rekonstrukcióját. ## Osztályozás A Deinosuchust, fogainak modern krokodilokra emlékeztető jellemzői alapján Colbert és Bird a Crocodylidae családban helyezték el. A Brochu által 1999-ben elvégzett filogenetikus újraértékelés szerint azonban valójában az Alligatoroidea kezdetleges tagja volt. Emiatt a Deinosuchus „nem a világ legnagyobb krokodilja, hanem a világ legnagyobb aligátora”. Ezt az osztályozást támogatta egy 2005-ben, az alabamai Blufftown-formációban felfedezett, jó állapotban megőrződött Deinosuchus agykoponya is, melynek egyes jellemzői a modern mississippi aligátorra emlékeztetnek. Bár a klád prehisztorikus tagja, a Deinosuchus nem a modern aligátorok közvetlen őse. A legközelebbi rokona feltehetően a Leidyosuchus és a Diplocynodon volt. Schwimmer (2002-ben) az összes Deinosuchus példányt egyetlen faj tagjának ítélte. Megjegyezte, hogy több hasonlóság, mint különbség volt a keleti és a nyugati populáció között, és hogy e különbségek többsége a nyugati példányok nagyobb méretéhez kapcsolódott. A Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Kódexe elsőbbségi szabálya alapján a faj neve D. rugosus. Spencer G. Lucas és szerzőtársai (2006-ban) a Deinosuchust szintén monospecifikus (egy fajból álló) nemnek tekintették. Azonban Brochu (2003-ban) megkérdőjelezte Schwimmer elemzését, kijelentve, hogy a méret fontos diagnosztikus jellemző lehet, és hogy a Schwimmer által a két populáció közötti szinonímia létrehozására felhasznált több tulajdonság valójában kezdetleges jelleg, ami más nemekkel közös is lehet. Schwimmer (2002-ben) a nyugati populációra nem hivatalosan D. riograndensisként hivatkozott, és több kutató, köztük John J. Anglen és Thomas M. Lehman (2000-ben), valamint James Westgate és szerzőtársai (2006-ban) ismét ehhez a fajhoz sorolták be a Deinosuchus nyugati példányait. A Judith-folyó mellett 1909-ben William Jacob Holland által talált példányt 2004-ben a Deinosuchus hatcheri fajba sorolták át. ## Fordítás

Ottó-kori művészet

Ottó-kori művészetnek nevezik a Német-római Birodalom területén a 10. század közepétől a 11. század első harmadáig tartó időszakban készült műalkotások együttesét. Ebben az időben a Szász-ház tagjai adták a birodalom császárait. Uralkodásuk idejében jelentős művészi tevékenység folyt, amelyet az uralkodók az udvar szűk körén belül maguk is támogattak. A műalkotások jellegét elsősorban a karoling örökség határozta meg, és ehhez járultak a II. Ottó császár Theophanu hercegnővel kötött házassága utáni bizánci hatások. A 11. században az olyan központokra, mint Regensburg, Köln, Milánó és Echternach, hatottak a bizánci művészet stílusjegyei, mégis az alkotások túlnyomó többsége Karoling-kori és késő antik modellek újraértelmezésével készült. Az egyházi építészetben a bazilikális szerkezetet alkalmazták, az épületeket kriptákkal, kórusokkal és tornyokkal egészítették ki. A templomok nyugati oldalán többszintes épületrészt, úgynevezett westwerket építettek. Újításnak számítottak a falakon kialakított párkányok és karzatok. A császári hatalom keletebbre került súlypontja és a szláv területek felé irányuló terjeszkedésük eredménye a hasonló épülettípusok elterjedése az egykori Frank Birodalom határain túl is. A kor monumentális festészetéből alig lehet ismerni valamit. A mára elpusztult alkotásokról csak azoknak a forrásoknak az utalásai alapján lehet képet alkotni, amelyek falfelületeket díszítő festményciklusokról szólnak. A szobrászat terén vezető szerepet játszott a hildesheimi műhely, ahol Bernward püspök kezdeményezésére újraindult a bronzöntés. A monumentális szobrokról is csak a leírások utalásaiból és néhány vitatott datálású szórványos emlék alapján lehet tudni. Az első Ottó-kori kéziratok bizonyíthatóan a karoling-korból származó kódexek másolatai voltak. A könyvfestészet fejlődésének kiváltója a szükségessé vált vallási reform volt, és az újjászervezett kolostori központoknak liturgikus könyvekre volt szükségük. A karoling kortól eltérően, amikor a fő cél a szövegében hibátlan teljes Bibliák elkészítése volt, az Ottó-korban inkább díszes liturgikus könyvek előállítására helyezték a hangsúlyt. Mivel ezek az evangéliumokon alapultak, így a leggyakrabban előforduló kéziratok a díszesen kialakított evangeliáriumok voltak. ## Történelmi háttér Nagy Károly utódai alatt a Frank Birodalom három részre szakadt. Az uralkodók hatalma meggyengült, a háborúk nagy területen pusztítottak. A kor zavaros viszonyai miatt az építési tevékenység mindenhol szünetelt. Keletről magyarok támadtak a birodalomra, nyugatról a normannok pusztították a városokat. A karoling uralkodók széthullott birodalma I. (Madarász) Henrik és utóda I. (Nagy) Ottó császár alatt erősödött meg. A keleti frank területekből létrejött a Német-római császárság, a nyugatiból pedig Franciaország. A 10. század közepe és a 11. század eleje közötti időszakban Németországban az addig alárendelt szerepet játszó határterület, Szászország jutott vezető szerephez, és ez a terület vált az újjászerveződő császárság központjává. A viszonylagos nyugalomnak köszönhetően az építő tevékenység I. Ottó uralkodása alatt indult meg, és a Nagy Károly példáját követő császárok nagyságát hivatott hirdetni. A terület egyesítése után Merseburg, Quedlinburg és Magdeburg új egyházi központokká váltak, ahonnan térítő tevékenységet is folytattak a keleti, barbár területeken. Ez a térítési-hódítási tevékenység, az egyházi és vallási reform, valamint a pápai hatalom támogatása képezte a szász császárok politikájának alapját. I. Ottó 936-ban Aachenben királlyá, majd 962-ben Rómában császárrá történő koronázása világossá tette, hogy a Frank Birodalom örökösének és a Nyugat vezetőjének tekintette magát. Az Ottó-kor császárait sok kritika érte azért, hogy túl nagy figyelmet fordítottak az itáliai területekre, viszont a pápaság támogatása egyfajta kontrollt jelentett Róma felett. A másik ok az volt, hogy a pápa támogatása nélkül az egyház által végzett adminisztráció és szervezés hiányában az Ottók birodalma hamar széthullott volna. ### Róma szerepe Róma még romjaiban is az erdőkkel és mocsarakkal borított Európában a várost és a klasszikus kultúrát testesítette meg. A többi európai település nagy része, az utak és a civilizáció egyéb vívmányainak túlnyomó többsége szintén a rómaiak hagyatékából maradt meg. A 10. században még mindig Róma volt a zarándokok első számú célpontja, ezen kívül a város az antik tárgyak és ereklyék egyik legfontosabb beszerzési helyének számított. A püspökök is oda utaztak pápai áldásért, és a város műemlékei olyan hatást tettek rájuk, ami komolyan befolyásolta az Ottó-kori művészet fejlődését. Róma álláspontja merőben eltérő volt, a pápák a Szász-dinasztiát idegennek tekintették. Támogatásukra azonban szükségük volt, ugyanis az Ottó-császárok segítsége nélkül folyamatos veszélynek lettek volna kitéve. Az Ottók birodalmának újabb egyházi központjai szintén szorosan kötődtek Rómához. ### A feudális arisztokrácia A birodalom egysége érdekében a magas egyházi tisztségeket a feudális arisztokrácia tagjai töltötték be. I. Ottó testvére, Brúnó, akit bizánci nevelők tanítottak, egy személyben volt Lotaringia hercege és Köln érseke. I. Ottó unokája, Mathilda, az esseni Szentháromság-kolostor apátnője lett. Egy másik Mathilda, I. Ottó lánya, Quedlinburg kolostorának apátnője volt. II. Ottó lányai is jelentős kolostorok apátnőivé váltak. Wilhelm, I. Ottó házasságon kívül született fia, 954 és 968 között Mainz érseki tisztségét töltötte be. Ulrich, Augsburg püspöke rokonságban állt a császári családdal, míg Egbert, Trier érseke és III. Ottó császár kancellárja, II. Diterich, Hollandia grófjának fia volt. Bernward, III. Ottó nevelője, Hildesheim püspöke, Adalbert palotagróf unokája volt. Akadtak azonban kivételek is, a legfelsőbb osztály nem volt egy teljesen zárt, áthatolhatatlan közeg. Willigis, Mainz érseke és a birodalom nagykancellárja alacsony rangúnak született, ennek ellenére jó nevelést kapott, majd Volkold püspök segítségével I. Ottó szolgálatába lépett. Később ő koronázta meg III. Ottó és II. Henrik császárokat. Gerbert d’Aurillac, korának egyik legtehetségesebb alakja, 972 és 982 között a reimsi kolostori iskola vezetője, Bobbio apátja, egy paraszt fia volt, de a reimsi Adalbert valamint II. és III. Ottó császárok támogatásával 999-ben II. Szilveszter néven római pápa lett. Ezek a magas rangú egyházi személyek világi feladatokat is elláttak. A mainzi Willigis, a hildesheimi Bernward és a reimsi Adalbert támogatta Theophanu császárnét régenssége alatt, és igyekeztek megakadályozni, hogy a főurak hasznot húzzanak abból, hogy III. Ottó császár még gyermekkorú. Védelmezték a keleti határokat a szláv betörésektől, a templomok mellett várakat is építettek. Az uralkodó mellett harcoltak a csatákban, vagy ha nem volt jelen, igyekeztek védeni az érdekeit. Egy fennmaradt levélben a reimsi Adalbert a trieri Egberttől katonai segítséget kért, egy másik levélben Gerbert d’Aurillac kétségbe vonta itáliai lovagjainak hűségét, és egy itáliai hadjáratot sürgetett. Alkirályként uralkodtak, ezen kívül egy személyben bírói és papi szerepet is betöltöttek. Rendkívül népszerűek voltak a lakosság körében, mivel a 10. és 11. század zavaros viszonyai közepette egyfajta védelmet és jogbiztonságot tudtak garantálni. Haláluk után sokukat szentté is avatták. ## Építészet Az Ottó császárok a Frank Birodalom örököseinek tekintették magukat, így nyilvánvaló volt, hogy az újjáéledő művészi tevékenység is Karoling mintákon alapul. Az alaprajzokból, az ásatásokból és a kevés számú fennmaradt emlékből kitűnik, hogy az épülettípusok már a Karoling időkben léteztek, viszont az Ottó-kori építészek a tömegek és a tér újfajta elosztásával, a falak újfajta tagolásával, galériákkal és tornyokkal kísérleteztek. A Karoling-korból átvett sajátosság volt a hosszanti elrendezésű bazilikák mindkét végén az önálló kultusz céljaira felépített terek alkalmazása. Jellemző volt a sima falfelületek kialakítása, ahol a lehető legkevesebb áttörést alkalmazták. A belső terek legfontosabb díszítőeleme a vörös és világos sávok váltakozása volt a templom valamennyi ívbélletén. Az Ottó-korban kezdődött fejlődés a 11. század közepén, a Száliak uralkodásának kezdetén, a speyeri császárdóm építésekor érte el csúcspontját. Az Ottó-kori épületek túlnyomó többsége elpusztult vagy átépítették. - I. Henrik Quedlinburgban épített palotája az Ottó-kori építészet egyik legkorábbi alkotása volt. A palota már 922-ben lakható volt, az uralkodót a palota kápolnájában temették el 936-ban. A kripta egy patkó alaprajzú, fülkékkel tagolt, stukkódíszítéses boltozattal fedett alacsony tér volt, amely ma a Szent Servatius-templomhoz tartozik. - I. Ottó palotáját Magdeburgban építették fel, ez volt császári udvar legfontosabb tartózkodási helye. A palota elpusztult, csak alapfalainak maradványaiból kaphatunk képet elrendezéséről. A trónterem egy, két oldalán apszisokkal bővített lépcsőtornyokon megközelíthető emeleti tér volt. Az uralkodó hatalmát hangsúlyozó emeleti trónterem kialakítása bizánci hagyományokat követ. A palota összefüggő együttest alkotott a mára szintén elpusztult Szent Móric-templommal. - A Szent Móric-templom 968-ban az érsekség székesegyháza lett. A régészeti feltárások során kiderült, hogy a templomnak átriuma, ezen kívül a keleti oldalán nagyméretű kereszthajója volt, amihez tornyokkal közrefogott apszis csatlakozott, alatta kriptával. A hosszház nyugati végén is volt egy kripta, fölötte szentélyt vagy westwerket alakítottak ki. - Magdeburg katedrálisát, az Ottók birodalmának egyik központját 955-ben kezdték el építeni, és a Karoling-kor hagyományait követve az építkezéshez Rómából szereztek be oszlopokat, márvány- és porfírtömböket. Az építkezés egészen a 11. század közepéig tartott, majd 1208-ban egy tűzvész teljesen elpusztította a templomot. A katedrális valószínűleg egy háromhajós bazilika volt, a hosszház két végén kereszthajóval és kórussal, egy keresztelőkápolnával, átriummal és a keleti kereszthajónál egy toronypárral. Az épületet feltehetően falfestményekkel is díszítették. - A mainzi katedrális – amely mérete alapján egyike lehetett a Ottó-kori építészet legmonumentálisabb alkotásainak – 1009-ben, felszentelésének napján, egy tűzvészben teljesen elpusztult. Hosszházának nyugati végén vele T alakot alkotó kereszthajót emeltek, a szentélye háromkaréjos alaprajzú volt. Az épület keleti oldalán, a tornyok között kialakított apszis egy kripta fölött emelkedett. - Trier 934 és 952 között épült Szent Maximiusznak szentelt kolostorát francia katonák rombolták le 1674-ben. - Bamberg katedrálisát valamikor 1004 és 1012 között kezdték el építeni, majd a 13. században szinte teljesen átalakították. - Köln számos templomát I. Brúnó kölni érsek érsek alapította 953 és 965 között. Ezek közül a Szent Antalnak ajánlott templomot Gero érsek idejében fejezték be 969 és 976 között, majd először a 12., később a 13. században jelentősen átépítették. ### A gernrodei Szent Cyriakus-templom A szászországi építészeti fellendülés egyik első emléke a gernrodei Szent Cyriakus-templom. Ez az Ottó-kori építészet legrégebbi fennmaradt alkotása. Az itteni apácakolostor alapítója Gero palotagróf, I. Ottó császár egyik legközelebbi bizalmasa volt. A 961 körül alapított kisméretű női apátsági templom építését a 10. század végén fejezték be. A templom az alapító halálakor még nem volt kész, a hosszházat és a nyugati részt II. Ottó, majd Theophanu császárné támogatásával fejezték be. Szerkezete hasonlít a nagy püspöki székesegyházak felépítésére, figyelemre méltóak vastag falai, amelyek így a külső oldalon vakárkádok kialakítását tették lehetővé. A templom háromhajós, keleti végén 'T' formájú kereszthajóval és a kereszthajóhoz csatlakozó három apszissal. A főapszis alatt egy kriptát alakítottak ki, ahova később az alapítót temették. A hosszház nyugati végén eredetileg karzat volt, amelyet két hengeres torony fogott közre. Ezt a részt a 12. században szentéllyé alakították át. A karzat az Ottó-kori építészetben újdonságnak számított, előképe vagy a bizánci építészetből, vagy Róma 7. századi templomépítészetéből származik. A főhajót nagyméretű összefüggő falsíkok határolják, amelyeket a pillérek zárópárkánya és a karzat könyöklője vízszintes zónákra oszt. Az épület külsején, ott, ahol ma is az Ottó-kori épületrész látható, alig van tagolás. A kor építészetének jellemzője a lábazat hiánya, így az épületek olyan benyomást keltenek, mintha közvetlenül a földből nőnének ki. A templom tengelye kissé megtörik, a keleti kereszthajó nem pontosan derékszögben csatlakozik a hosszházhoz, ami az építők még hiányos tudásáról árulkodik. A kereszthajóból lépcsők vezetnek a szentélybe valamint a szentély alatt kialakított csarnokkriptába. Az oszlopok és pillérek váltakozó használata ritmust ad a főhajó falának. Ezek a váltakozó oszlopok és pillérek a szász építészetben sokáig uralkodó támváltás alapformáját mutatják. A főhajó falának közepén felállított négyszögletes pillér a hosszházat két egyenlő részre bontja. Ez a tagolási rendszer a karzaton is megfigyelhető, ahol három boltívpár felel meg a földszint egy boltívpárjának. Figyelemre méltó, hogy ez a tagolási mód nem folytatódik a gádorfalba bevágott ablakokon. ### A hildesheimi Szent Mihály-templom Az Ottó-kori építészet egyik legjelentősebb emléke a hildesheimi Szent Mihály egykori apátsági templom. Az épület az Ottó-kori művészi fejlődés egyik csúcspontjának tekinthető. A templomot Bernward hildesheimi püspök (993–1022) alapította, aki a bizánci származású Theophanu császárné udvarában a kiskorú III. Ottó nevelője volt, majd hildesheimi püspökként a későbbi császár támogatójává és tanácsadójává vált. Az arisztokrata származású püspök különös gonddal támogatta az építkezéseket és a művészeteket, és tudatosan törekedett arra, hogy Hildesheimben művészi központot hozzon létre. A templomot 996-ban alapította egy a városon kívül eső területen. Feltételezhető, hogy a püspök, aki többször járt Itáliában és Franciaországban, maga is részt vett az épület tervezésében. A templom a második világháborúban súlyosan megsérült, jelenlegi állapota a háború utáni újjáépítés eredménye. 1015-ben elkészült a kripta, és 1022-ben már az egész épületet felszentelték. Az templom teljesen 1033-ra készülhetett el. Egy évvel később az épület egy része egy tűzvész miatt károsodott, de a pusztítás nem lehetett jelentős, mert a templomot egy évvel később újraszentelték. Az épület egy háromhajós síkmennyezettel fedett bazilika. Az egyszerűbb kocka alakú oszlopfők nagy részét a 12. században gazdagon díszített figurális fejezetekkel váltották fel. A hosszházhoz keleten és nyugaton is egy-egy kereszthajó csatlakozik, a négyezetek fölött tornyokkal. A kereszthajók száraiban egy-egy karzatot alakítottak ki, amelyeket a homlokzatok közepére épített tornyok csigalépcsőin közelíthettek meg. A keleti homlokzatot a három templomhajó végében kialakított apszisok tagolják. A hosszház nyugati végén, a templom padlószintjén félköríves, körüljárható kriptát építettek, és fölötte egy apszist alakítottak ki. Ezt az apszist a 13. század közepe táján átépítették. A templom változatos, összetett együttes, amely egymáshoz önálló tagokként kapcsolódó egységekből épül fel, és pontosan meghatározott arányok jellemzik. Hildesheimben a hosszház hangsúlyosabban jelenik meg, mint a gernrodei Szent Cyriakus-templomban, mivel az ott kialakított karzat helyett is összefüggő falfelület húzódik. Az épületen belül különösen hangsúlyos a két négyezet tere, amelyeknek a sarkait hasábszerű pillérek jelölik ki. Négyzetes alaprajzuk a főhajó mértékegységéül szolgált, amelynek hossza egy ilyen négyzet oldalának háromszorosa. A hosszházat a pillérek három ekkora szakaszra osztják. A négyzetes szerkesztési elvet azonban nem teljesen érvényesítették, mert a mellékhajók lényegesen szélesebbek a főhajó felénél. Az épületet az oszlopok és pillérek váltakozása, a gernrodei Szent Cyriakus-templom építésekor már alkalmazott támváltásos szerkezet jellemzi. Ezt a pillér-oszlop-oszlop-pillér elrendezést szász támváltásnak nevezik. Az eredeti oszlopfők kocka alakja is kiemelte a falfelület síkját. A vállköveken olvasható feliratokból kiderül, hogy az oszlopokat szentek jelképeinek tekintették, akik a mennyei város szimbólumának felfogott templomépületet hordozzák. A templomot a hagyományos sík fatetővel fedték be, a gyámköveket és az íveket színezték, az apszisok falait pedig freskókkal borították. A Szent Cyriakus-templomtól eltérően az árkádok fölötti falfelület teljesen sima, csak a gádorfal ablakai törik meg a teret. Figyelemre méltó, hogy a gádorfal ablakai itt sincsenek semmiféle tengelykapcsolatban az árkádokkal. ### A kölni Szent Pantaleon-templom A kölni Szent Pantaleon-templom a Karoling westwerk egyszerűsítésének egyik jelentős példája. A módosítás oka a liturgia változásában, a Karoling-kori nyugati építmények önálló funkciójának a templom liturgikus egységébe való integrálásában rejlik. A templomot Brúnó kölni érsek, I. Ottó császár testvére kezdte el építeni bencés szerzetesek számára 964-ben, és 980-ban szentelték fel. Nem sokkal felszentelése után a később itt eltemetett Theophanu császárné támogatásával elkezdték az épület bővítését. Az egyhajós, széles hosszházzal rendelkező épület elé emelték a meredeken felmagasodó westwerket. A templomnak ez a nyugati része a négyzetes középtoronnyal és a kétszintes oldalszárnyakkal napjainkig megőrizte centralizáló jellegét. A Karoling westwerk típusa itt módosult, a földszinti kripta helyét egy bejárati csarnok foglalta el. A belső terét három oldalról karzatok keretezik, a felső kápolna a földszintre került, és egyfajta nyugati szentélyként funkcionált. Keleti oldalán sávváltásos technikával falazott széles, magas félkörívvel nyílik a templomhajó felé. Ez a westwerk teljes mértékben Ottó-kori felfogásban épült, ez felismerhető külsejének újfajta tagolásán is. A homlokzatot emeletenként párkányok tagolják, amelyeket félköríves frízek kapcsolnak össze. Ezek a frízek csak egyszerűen kiemelkednek a falból, nem konzolokra támaszkodnak, mint a későbbi épületeken. A vakárkádok és a félköríves frízek a középkori építészeti tagolás kezdeti elemei. ### Essen Karoling építészeti gondolatok továbbélését mutatja az esseni egykori női kolostortemplom is, amelynek építését Mathilda apátnő, I. Ottó császár unokája kezdte el a 10. század végén, és valamikor a 11. század közepe táján szentelték fel. A épület hosszházát később gótikus stílusban egy csarnoktérré alakították át, a nyugati rész viszont napjainkig megőrizte Ottó-kori állapotát. A templom nyugati oldala kívülről nézve egy westwerk benyomását kelti, azonban ehelyett egy kórussal zárták le a templomhajót. Ez a típus, a westwerknek egy kórussal való egyesítése, újdonságnak számított. A kórus körülfogja a nyugati szentélyt, földszintjén és emeletén egymástól elválasztott kisméretű helyiségek csoportosulnak. Az árkádokat pillérek hordozzák, fölöttük párkánnyal elválasztva magas félköríves nyílások helyezkednek el, amelyekben oszlopok állnak. Az ívbélleteket itt is sávosan falazták, ahogy a hildesheimi Szent Mihály- vagy a kölni Szent Pantaleon-templom esetében is történt. ## Falfestészet Az Ottó-korban számos falfestmény keletkezett, amelyekből nagyon kevés maradt ránk. A krónikákban St. Gallen, Petershausen, Reichenau, Hildesheim, Toul, Deutz, Halberstadt, Köln, Mainz, Zwiefalten, Aachen, Tegernsee, Passau, Eichstätt és Echternach városokban készült festményekre vannak utalások. A leírások az esetek túlnyomó többségében túl általánosak ahhoz, hogy a kor festészetéről átfogó képet kapjunk. A krónikákban legtöbbször csak az alkotások létezésére utalnak, például így: „Ralph, Deutz apátja képekkel díszítette kolostorát”, „Bernward, Hildesheim püspöke ragyogó és tökéletes képekkel ékesítette katedrálisát”, „Gebehard, Eichstätt püspöke csodálatos, majdnem élő képeket festetett a Szent Gertrúd-kápolnába”. A kor festészetéről ránk maradt néhány bővebb leírás is. Ezekből kiderül, hogy Gebehard püspök, amikor 980 és 996 között felépíttette Petershausen templomát, utasítást adott arra, hogy a mennyezetet aranyozott gombokkal díszítsék ki, ami a mennyországot szimbolizálta. A falakat Krisztus életéből és az Ótestamentumból vett jelenetekkel borították be. Ulrich 984 és 990 között St. Gallen apátja Mária mennybevételét és Szent János halálát megjelenítő festményekre adott megbízást. Witigowo aki 985 és 997 között Reichenau apátja volt a Madonnáról a Gyermekkel, Szent Márkról, Szent Januáriuszról, Reichenau korábbi apátjairól és szerzeteseiről rendelt falfestményeket. Ezekből az utalásokból arra következtethetünk, hogy a falfestészet fő témái Krisztus élete, ótestamentumi jelenetek, a Madonna a Gyermekkel, az evangelisták, helyi és más szentek ábrázolásai voltak. Az Ottó-kori falfestészetből jelentősebb képciklusok San Vincenzo di Gallianóban, a Goldbachi Szent Szilvester- és az reichenaui Szent György-templomban maradtak fenn. A goldbachi és a reichenaui képciklusok szoros stilisztikai kapcsolatban állnak egymással, és mindkettő a 10. század végén vagy a 11. század elején készült. A Szent Szilvester-templom falfestményei töredékesebbek, viszont megmaradt részei kevésbé károsodtak, mint a Szent György-templom képei. A keleti falon Krisztust ábrázolták az adományozóval és annak feleségével, szentek társaságában. A nyugati falon Krisztus csodatételeiből mutattak be jeleneteket. A kórus falán egy másik művész apostolokat ábrázolt párosával, ahogy eredetileg a trónon ülő Krisztus mellett állnak. Krisztus ábrázolása megsemmisült, amikor a kórus falában egy gótikus ablakot építettek be. ### A reichenau-oberzelli Szent György-templom képciklusa A templom a reichenaui apátsághoz tartozó szentélyek és kápolnák hálózatának egyik tagja volt. III. Ottó apát a 10. század fordulóján alapította, hogy méltóképpen el tudják helyezni az apátság egyik értékes kincsét, Szent György fejereklyéjét. A templom egy háromhajós, bazilikális elrendezésű épület. A festményciklus 993 és 1002 között készülhetett, stílusa a közeli St. Gallen és Konstanz templomait díszítő festményekéhez lehetett hasonló. Egy jelenleg Bernben őrzött, a 9. század végéről származó kéziratot a festményciklushoz hasonló módon a szereplők közötti tér kihangsúlyozásával, egyedül álló alakokkal, vagy csoportokkal díszítettek. A kórus, az oldalhajók és a nyugati fal festményei megsemmisültek, így a freskóciklus nem teljes. A festmények a főhajó falán három sorba rendeződnek. Az árkádok közötti háromszögekre a kolostor apátjait ábrázoló medalionok kerültek, legfelül, az ablakok között próféták alakjai láthatók. A középső, legjelentősebb sávban Krisztus csodatételeit jelenítették meg. A jeleneteknek az ilyen sávokban való elrendezése az ókeresztény bazilikák díszítésére vezethető vissza. A festmények színei visszafogottak, a kompozíciók kiegyensúlyozottak. Amikor eltávolították a képekre felhordott vakolatot, akkor derült ki, hogy bár a felső festékréteg elpusztult, az alakokat plasztikussá tévő fény- és árnyékhatások megmaradtak és a ruhaszegélyek körvonalai is felismerhetők. A képek fokozatosan halványuló háttere zöld, kék vagy okkersárga színű. Az átfestések és restaurálások okozta károk ellenére is világos, hogy az ábrázolások bizánci mintákat követnek. A csak szimbolikusan megjelenített épületek és a városok felülről történő ábrázolása olyan 10. századi bizánci kódexekkel hozható kapcsolatba, mint például II. Baszileiosz Bibliája. A képeket függőlegesen keskeny, vízszintesen szélesebb meandermotívumokból és geometriai formákból álló keret veszi körül. A középső sávban ábrázolt nyolc jelenet: a gerázai megszállott meggyógyítása, a vihar lecsendesítése, a vak meggyógyítása, a leprások meggyógyítása, egy ifjú feltámasztása, Jairus lányának meggyógyítása, a vérfolyásos asszony meggyógyítása és Lázár feltámasztása. Minden képen Krisztus áll a kompozíció középpontjában, ahogy határozott kézmozdulatot tesz. A jeleneteket úgy alakították ki, hogy a történések azonnal felismerhetőek legyenek. A reichenaui festmények nem bizonyítják egy helyi festőiskola létezését, ugyanis a forrásokban nincs utalás arra, hogy a képek helyi mesterek alkotásai. Ezt támasztja alá, hogy Konstanzi Geberhard megyés püspök világi művészt bízott meg a petershausei apátság falfestményeinek elkészítésével, pedig az apátságot a reichenaui kolostortól 983-ban megvásárolt földterületen alapította. A falfestők folyamatosan vándoroltak, tudomásunk van róla, hogy a reichenaui festmények keletkezésének idején egy itáliai művész német területen dolgozott, egy német festő pedig Angliában. ### A San Vincenzo di Galliano-templom falfestményei Talán az Ottó-kori festészet legszebb ciklusa maradt fenn a Comói-tó közelében található San Vincenzo di Galliano kis templomának apszisában. A korábban épült templomot Ariberto, Milánó későbbi érseke hozatta rendbe és szentelte újjá 1007-ben. A felszentelésről egy felirat emlékezik meg, ami eredetileg a templom képciklusához tartozott. Ez a felirat az érsek „portréjával” együtt jelenleg a milánói Ambrosiana-könyvtárban található. Ebből arra következtethetünk, hogy a falképek is 1007 körül készültek. Az apszisban egy álló Krisztust ábrázoltak mandorlában, tekercseket tartó angyalok között, emlékeztetve mindenkit az utolsó ítélet napjára. Bár az angyalok öltözéke bizánci jellegzetességeket mutat, az alakok ábrázolásában nem érvényesülnek ezek a hatások. Az erőteljes arcvonások, a nagyméretű szemek, a ruhák leegyszerűsített, mégis kifejező formája az Ottó-kori művészetnek jellegzetes elemei. Jeremiás és Ezékiel próféták monumentális, masszív, szándékosan stilizált alakjai ugyanezeket a stílusjegyeket hordozzák. ## Könyvfestészet Az első Ottó-kori kéziratok bizonyíthatóan a Karoling-korból származó kódexek másolatai voltak, ami a művészet 900 körül bekövetkezett hullámvölgyével magyarázható. A részekre szakadt Frank Birodalom politikai nehézségei bénítóan hatottak a művészeti tevékenységre. Csak az Ottók alatt szilárdult meg ismét a császári hatalom, ami kedvezően hatott a fejlődésre, de a könyvfestészet újbóli felvirágzásának kiváltója leginkább a szükségessé vált vallási és kolostori reform volt. A már létező vallási központokat újjászervezték, ezenkívül újakat alapítottak. Ezeknek a központoknak liturgikus könyvekre és templomi berendezési tárgyakra volt szükségük, amelyekre jelentős összegeket fordítottak, részben egyszerű felajánlásként, részben azért, hogy a helyi közösség fontosságát hangsúlyozzák. A templomok számára készített tárgyak olyan jelentőségre tettek szert, hogy a krónikákban egy püspök vagy apát jelentőségét úgy ítélték meg, hogy milyen kincseket adományozott a templom számára. A könyvfestészet központjai a kolostorok voltak, ahol kezdetben karoling mintákat vettek alapul, majd később a miniatúrafestészet a korábbi mintákhoz képest sokkal ünnepélyesebbé vált. A Karoling-korban készült Ada evangeliárium (Trier) bizonyíthatóan hatott a II. Ottó számára 983 és 987 között díszített Registrum Gregorii alkotójára. Ugyanez a művész feltehetően ismerte a tours-i iskolából származó olyan kódexeket, mint a Vivian-Biblia, amelynek motívumait felhasználta a Sainte Chapelle evangeliárium készítésekor. A kódexen a karoling előkép klasszicizáló stílusa hűvös formai zártsággá és eleganciává változik. A Karoling-korból származó Lorschi evangeliárium a Gero-kódexre hathatott Maiestas Domini képével és evangelista ábrázolásaival. A megrendelők tisztában voltak a műtárgyaknak a közösségre gyakorolt hatásával, ezért a könyvfestészetet arra is felhasználták, hogy legitimálják az uralkodó osztály hatalmát. A kéziratok dedikációs képein nagy hangsúlyt fektettek a főpapok státuszának kihangsúlyozására és az uralkodók hatalmának megjelenítésére. Például III. Ottó evangeliáriumában a trónon ülő császár a birodalom tartományait megszemélyesítő alakok hódolatát és ajándékait fogadja. Az Ottó-kori kéziratok világossá kívánták tenni az uralkodó hatalmának isteni eredetét. II. Henrik császár szakramentáriumának egyik miniatúráján a császárt személyesen Krisztus koronázza meg, miközben két karját szentek tartják magasban, és kardját valamint lándzsáját angyalok hozzák az égből. Fokozza a hatást a császár testtartása, amely egy miséző püspökére emlékeztet. III. Ottó evangeliáriumának egyik rossz állapotban lévő illusztrációján az uralkodót Krisztushoz hasonlóan mandorlában ülve ábrázolták, a négy evangelista szimbólumával. Az uralkodói eszméknek ilyen szintű terjesztésével a bizánci művészet alkotásainál találkozhatunk, ahol elefántcsont-faragványokon többször is megjelenik a Krisztus által megkoronázott uralkodó alakja. Néhány Ottó-kori festmény római eredetre is visszavezethető, például azok, amelyeken a trónon ülő II. és III. Ottó császár látható. Alapjuk egy császári hatalomról szóló késő római kézirat képei lehettek, amelyekről feltehetően a 10. században másolatokat készítettek. Az ilyen típusú ábrázolások túlzóak voltak, ugyanis az Ottók hatalma meg sem közelítette sem a Karoling uralkodók, sem a bizánci császárok hatalmát. Az Ottó-kori könyvfestészet a Karoling-korhoz képest sokkal kevésbé állt császári ellenőrzés alatt. Az Ottó-korban a helyi kolostori iskolák már nem játszottak olyan fontos szerepet, mint a korábbi évszázadokban. Jelentősen megnövekedett a művészetpártoló világiak száma is, az uralkodó mellett számos főnemes is rendelt értékes kódexeket. A könyvfestészet hatósugara nagyobb lett, és már nem kötődött olyan szorosan egyes központokhoz. A királyi udvar és környezete, különösen a püspökök és apátok, valamint a nemesség megteremtették a művészi hatások cseréjének lehetőségét. Az Ottók művészete birodalmi művészet volt, nem egyes területeké. Nagy Károllyal ellentétben egyik Ottó császár sem tartott fenn személyes másolóközpontokat. Amikor a császároknak kéziratokra volt szükségük, a jelentősebb kolostorokhoz fordultak, általában az olyan híresebb központokhoz, mint Trier, Echternach vagy Regensburg, bár egyes esetekben kevésbé jelentős központok is kaptak császári megbízásokat. A főpapok is gyakran rendeltek díszes kéziratokat, főleg a birodalom északnyugati területén. A Karoling-kortól eltérően, amikor a fő cél a szövegében hibátlan teljes Bibliák elkészítése volt, az Ottó-korban inkább díszes liturgikus könyvek előállítására helyezték a hangsúlyt. Mivel ezek a evangéliumokon alapultak, így a leggyakrabban előforduló kéziratok a díszesen kialakított evangeliáriumok voltak. ### Reichenau Reichenaut a kutatók hosszú ideig az egyik legfontosabb másolóközpontnak tekintették, néhány évtizeddel ezelőtt azonban kétségbe vonták a létezését. A reichenaui kolostor komoly hasznot húzott az Ottó-császárok és V. Gergely pápa (III. Ottó unokatestvére) kegyeiből. A kolostor császári apátságnak számított, apátja csak a császárnak tartozott felelősséggel. Politikai befolyása egy püspökével, sőt időnként egy érsekével vetekedett. Egyes elméletek szerint itt volt a császári kancellária is, és az udvari művészet egyik központja lehetett. A kutatásokból azonban az derül ki, hogy a kancellária a császári udvarhoz hasonlóan folyamatosan költözött, és százhúsz év alatt mindössze kétszer volt Reichenauban. Egy másik vélemény szerint Reichenau volt az uralkodó Itáliai útjainak kezdőpontja. Ez megmagyarázná, miért itt készült néhány császári tulajdonba került irat. A kétségtelenül Reichenauhoz köthető kéziratok közepes minőségűek. A reichenaui központtal kapcsolatban felmerült problémák: - a feltételezett reichenaui kéziratok különböző stílusfázisokban készültek, stílusjegyeik kapcsolatba hozhatók az olyan központokban, mint Trier, Köln, Lorsch, Salzburg, Echternach készült kéziratokkal; - a dedikációs képeken megjelenő alakok nem mindig azonosíthatók; - amikor a donátor azonosítható, akkor általában ugyanannak a személynek a megbízásából többféle stílusú kódex is készült. Egyelőre csak annyi biztos, hogy nincs megdönthetetlen bizonyíték az ottani központ létezésére. Reichenau valószínűleg egy kisebb jelentőségű központ lehetett, és feltételezhető, hogy a korábban reichenauinak tartott kéziratokat Trierben vagy a Lorschi másolóműhelyben készítették. Arra sincs bizonyíték, hogy a kódexek közül bármelyik is bármikor Reichenauban lett volna, ezen kívül egyik dedikációs szövegben sem említik, hogy a kézirat ott készült volna. A reichenaui központtal kapcsolatos vitát máig nem sikerült lezárni. ### Lorsch A legkorábbi ismert Ottó-kori kéziratok egy csoportját az egyik másolóról Eburnant-csoportnak szokták nevezni. A kéziratok közül három kiemelkedő jelentőségű. A legkorábbi és legszebb közülük a Gero-kódex (Darmstadt, Landesbibliothek), amelynek keletkezése 950 és 970 közé tehető. Dedikációs feliratából kiderül, hogy egy bizonyos Anno nevű másoló készítette Gero megbízásából, ajándékul egy Szent Péternek ajánlott templom számára. Bár Köln és Worms katedrálisát is Szent Péternek szentelték, ezenkívül mindkét helyen élt Gero nevű pap a kódex keletkezésének idején, úgy tűnik a célpont Köln lehetett. Az biztos, hogy egy kolostorban készült, mivel Annót a dedikációs kép szerzetesi ruhában jeleníti meg. A konkrét utalások hiánya ellenére feltételezhető, hogy a lorschi másolóközpontban készült, mert díszítése egy a 9. században Lorschban készült, az úgynevezett Ada-csoporthoz tartozó Lorschi evangeliáriumon alapul. A hasonlóság szembetűnő a két kódex egész oldalas Dicsőséges Krisztus és János evangélista ábrázolásain. A Gero-kódex miniatúrái sematikusabbak, részleteik kevésbé kidolgozottak, és az Ottó-kori kéziratokra jellemzően élesebb körvonalúak, mégis egyértelműen a lorschi kódex képeinek másolatai. A két dedikációs kép közül az elsőn Anno átnyújtja a kódexet Gerónak, a megrendelőnek, aki a második képen felajánlja azt Szent Péternek. A második kép is karoling mintákra vezethető vissza, hasonló ábrázolás látható Hrabanus Maurus 9. századi kódexén. A Gero-kódex teljes oldalas, egymásba fonódó vonalakból álló, ezüst és arany színű, kék, zöld és bíbor hátterű iniciáléi a St. Gallenben működő másolóközpont hatására utalnak. A 10. század végére St. Gallen-i kolostor elveszítette a művészetekben és a tudományban elfoglalt vezető szerepét. A hanyatlás már a század közepén megkezdődött, Salamon apát halála után, akit kevésbé tehetséges utódok követtek. A magyarok már korábban, 925-ben vagy 926-ban megtámadták a kolostort, majd 937-ben egy tűzvész okozott komoly károkat. I. Ottó trónra kerülése után a kolostor vezetése nem támogatta a császár által elindított kolostori reformtörekvéseket, így a továbbiakban nem számíthatott császári privilégiumokra sem. A másik két kódex szoros kapcsolatban áll a Gero-kézirattal. Az első a Petershauseni szakramentárium (Heidelberg, Bibliothek) amelynek egész oldalas Dicsőséges Krisztus ábrázolása a Gero-kódex alapján készült. A művész a miniatúrákon a körvonalakat olyan élesre rajzolta meg, hogy az alakok szinte kiemelkednek a kép hátteréből. Ez a fajta ábrázolásmód az Ottó-kori miniatúraművészet egyik jellegzetes vonásává vált. A másik Gero-kódexhez köthető kézirat a Hornbach szakramentárium, amelynek készítőjéről, a világi Eburnantról a csoportot elnevezték. A kéziratot Hornbach apátjának, Adalbertnek készítette a 10. század utolsó negyedében. A kódex származási helyére nincsenek konkrét bizonyítékok, de majdnem biztosra vehető, hogy ugyanott készült, ahol a Gero-kódex, mivel dedikációs szövegeik nagyon hasonlóak. A kézirat négy dedikációs képet tartalmaz, amelyeken nyomon követhető a kódex útja Eburnantól Adalbert apátig, az apáttól az templom védőszentjéig, tőle Szent Péterig, majd az utolsó képen Szent Pétertől Krisztusig. Az első két kép még karoling mintákon alapul, a másik kettő viszont metszet jellegű éles körvonalaival egyértelműen Ottó-kori stílusú. ### Trier Néhány Ottó-kori kézirat feltünteti megrendelőjét, ezzel szemben készítési helyükről általában nem adnak információt. Feltételezhető azonban, hogy a megrendelők helyi műhelyekhez fordultak. Egyik leghíresebb megbízójuk Egbert volt, egy gróf fia, aki Egmont apátságában nevelkedett, 976 körül császári kancellár volt, majd 977 és 993 között Trier érseke. Egbert korában Trier az egyházi reform egyik legfontosabb központja volt. Trierből már a 940-es években szerzeteseket küldtek többek között Magdeburgba, Kölnbe és Regensburgba, hogy megreformálják az ottani kolostorokat. A 10. század második felében Triernek olyan híre volt, hogy Aachenből, Fuldából, Angliából és Flandriából is érkeztek szerzetesek tapasztalatokat gyűjteni. #### Egbert zsoltároskönyve Egbert korának egyik leghíresebb műve zsoltároskönyve (Cividale, Museo Archeologico Nazionale), amelyet saját használatra rendelt meg. A könyv kalandos úton került Cividaléba, ahol a 13. század óta őrzik. Előtte az orosz és lengyel udvarban is volt, aztán egy sváb kolostorba került, majd egy ideig magyar tulajdonban volt, végül II. András magyar király lánya ajándékozta Cividale kolostorának 1229-ben. A zsoltároskönyv miniatúrái szebben kidolgozottak, mint az Gero-kódex illusztrációi, iniciáléi St. Gallen-i mintákat követnek. A zsoltároskönyvben maradt fenn az Ottó-kori művészet legkorábbi ismert elbeszélő újtestamentumi ciklusa. A kódex antikizáló, fekvő formátumú képeinek keletkezési helye vitatott, Trier mellett Reichenau is számításba jöhet. A többi Ottó-kori kézirathoz hasonlóan ez a zsoltároskönyv is tartalmaz dedikációs képeket, amelyeken először a kódex készítője, Ruodprecht átnyújtja a kész művet Egbert püspöknek, aki a másik illusztráción továbbadja azt Szent Péternek. A képen Ruodprecht a bencés szerzetesek ruháját viseli, ebből kiderül, hogy szerzetes volt, de eddig személyét nem sikerült azonosítani. A korban a Ruodprecht név meglehetősen gyakori volt, a kódex készítője feltehetően egy helyi szerzetes lehetett. A zsoltároskönyv miniatúráin többféle hatás ismerhető fel. A képek stilisztikai hasonlóságot mutatnak a közeli Szűz Mária és a Mártírok-apátságban készült kéziratok illusztrációival. A trieri készítés egy másik bizonyítéka, hogy a szövegben Trierhez köthető szentekről is említést tesznek, ezen kívül a képeken számos korábbi trieri püspök „portréja” is megjelenik. A dedikációs képek és Dávid király ábrázolása még karoling mintákat követ, bár a király testtartása és energikus mozdulata túlmutat a 9. századi hagyományokon. A képeken ezen kívül világosan felismerhetők itáliai hatások is a fejformák, a testtartás, az arányok és a püspökök álló alakjainak kialakításánál. Nyugodt arckifejezésük, összeszedett mozdulataik is itáliai eredetűek, ruhájuk formája azonban dél-angliai hatást mutat, amellyel Triernek szintén voltak kapcsolatai. Az illusztrációkon kívül a zsoltároskönyv számos iniciálét is tartalmaz, ezek közül tizenöt egész oldalas. Az iniciálék ránézésre angolszász jellegűek, előképük ennek ellenére bizonyíthatóan St. Gallen-ből származik. #### A Poussay-evangeliárium Trierhez köthető az úgynevezett Poussay-evangeliárium is, amely feltételezhetően Toulban, egy Trier fennhatósága álló egyházmegyében készült Szent Gerard püspök részére, valamikor 963 és 994 között. Illusztrációi a legkorábbi ismert Ottó-kori újtestamentumi jeleneteket ábrázolják, többek között Jézus születését, a Lábmosást és a Keresztrefeszítést. A kódex szokatlanul nagyméretű dedikációs képe két teljes egymás mellett álló oldalt foglal el. A bal oldali lapon az ismeretlen donátor két angyal között állva nyújtja át a kéziratot a jobb oldalon álló Krisztusnak. A donátor és az angyalok görög eredetű ruhát viselnek, és bár ebben az időben görög bevándorlók telepedtek le az egyházmegyében, az ábrázolás többi része itáliai eredetű. Az adományozót Krisztusnak bemutató angyalok kompozícióján a ravennai mozaikok hatása ismerhető fel, a fejformák és a drapériák ábrázolására még a Karoling-kor előtti itáliai festészet hatott. Az, hogy sem a donátor, sem a másoló nevét nem ismerjük, kivételes esetnek számít, ugyanis gyakran mindkettőjük nevét feltüntetik. Érdekes jelenség, hogy a miniatúrák készítőit általában nem említik meg, olyannyira, hogy a 10. században alkotó legjelentősebb miniatúrafestő nevét sem tudjuk. Napjainkban leghíresebb alkotásáról a Registrum Gregorii mestere néven ismerjük. #### A Registrum Gregorii mestere A művész két leghíresebb műve a töredékesen fennmaradt Registrum Gregorii kódex két miniatúrája (Trier, Stadtbibliothek; Chantilly, Musée Condé). A forrásokból kiderül, hogy a drágakövekkel díszített, aranylapokba kötött kézirat Egbert érsek megbízásából készült, és Szent Péternek, a trieri katedrális védőszentjének ajánlották fel. Az egyik kép egy baldachin alatt a trónján ülő II. Ottó császárt ábrázolja, ahogy a birodalma területeit megszemélyesítő alakok hódolatát és ajándékait fogadja. A másik kép Nagy Szent Gergely pápát jeleníti meg, ahogy a Szentlélek galambja által sugallt gondolatait diktálja, miközben írnoka egy függöny mögül figyeli. A képeken a késő antik és a korai keresztény művészet hatásai figyelhetők meg. A császár testtartása, lábainak aszimmetrikus megjelenítése egy Trier mellett talált korai keresztény szentségtartó Krisztus-ábrázolására vezethető vissza. A II. Ottó uralkodása alatti viszonylagos békére való nosztalgikus visszautalás alapján valószínűsíthető, hogy a kézirat a 983 és 987 közötti zavaros időszakban készült. A miniatúrákat a ruhák alatti formák pontos ábrázolása, a szereplők közötti tér kiegyensúlyozott elosztása, a fényhatások kezelése és a színátmenetek alkalmazása jellemzi. A császár megjelenítése egy Theodosius császár korabeli ábrázoláson is alapulhat. Ezen kívül Nagy Szent Gergely pápa alakja azt sugallja, hogy a művész számos Rómában található festményt és mozaikot is ismert. Feltételezhető, hogy utazásai során a Santa Maria Trastevere-templomban található 8. századi Madonna-ikont is látta. Egy elmélet szerint a Registrum Gregorii mestere azonos azzal a Johannes nevű festővel, aki III. Ottó parancsára az aacheni dóm oldalfalait festményekkel díszítette, de ezt az elméletet eddig nem sikerült bizonyítani. További alkotásainak nagy részét Egbert püspök megrendelésére Trierben készítette. Érdekelte a régebbi korok művészete, ami nagymértékben hatott munkáira. Egy korábbi evangeliáriumhoz címlapot és négy evangelista ábrázolást festett. Egy echternachi, még a Karoling-kornál is régebbi kódexet szintén a négy evangelista képével egészítette ki. Az utóbbi ábrázolásokból megmaradt egyetlen kép – Márk evangélista ábrázolása – a Karoling-korban, a Tours-i iskolában készült képekre hasonlít. Így feltételezhető, hogy a Tours-ban készült kéziratok közül legalább egy trieri tulajdonban lehetett. Ugyanez a művész készítette az aranybetűkkel írt Sainte Chapelle evangeliárium (Párizs, Bibliothèque Nationale) miniatúráit is, amely a Máté evangelistát ábrázoló oldalán medalionokban megjelenő császárportrék alapján 967 és 983 közé datálható. A Dicsőséges Krisztus ábrázolása az evangelisták társaságában szintén tours-i hagyományokra vezethető vissza, azonban lényeges különbség, hogy az éles körvonalakkal megrajzolt alakok az elefántcsont-faragványokhoz hasonlóan válnak el hátterüktől. Elképzelhető az is, hogy a Registrum Gregorii mestere egy személyben elefántcsont-faragó is volt. A Registrum Gregorii mestere feltehetően ismerte a jelenleg a Vatikánban őrzött késő antik Vergilius-kódexet is. A művész éles körvonalakkal megrajzolt képei természetesen távol állnak a Vergilius-kódex vázlatjellegű illusztrációitól, viszont a figurák horizontális elhelyezése, a szövegben használt egyszerű keretek, az alakok feliratokkal történő azonosítása, a szereplők csoportjainak kiegyensúlyozott elrendezése hasonló a kódex illusztrációihoz. Ezen kívül ábrázolása rokonságban állnak egy negyedik század végi Királyok Könyve kézirat illusztrációival is. Kissé négyszögletesen ábrázolt alakjai, ruhájuk anyagának megjelenítése távoli kapcsolatban állhatnak 4. századi faragványokkal is, például az úgynevezett Bresciai szitulával, vagy a milánói Sant’Ambrogio-bazilika faragott faajtajával. Művészetére bizánci minták is hatottak, például a Sainte Chapelle evangeliárium Dicsősége Krisztus képén tipikusan bizánci arany háttér látható görög feliratokkal. Alkotásai a legmagasabb művészi színvonalat képviselik, miniatúráin a színek harmonikusak, a színátmenetek térbeliség illúzióját keltik. #### Az Egbert-kódex A Registrum Gregorii mestere a ma Trierben őrzött Egbert-kódexként ismert perikópás könyvbe is készített illusztrációkat. A kódexben nincs utalás arra, hogy Trierben készült, viszont két Reichenauból származó szerzetes, Keraldus és Heribertus nyújtja át a könyvet a megrendelőnek. Ez nem volt szokatlan, ebben az időben két másik szerzetes például Kölnben dolgozott. Ezenkívül a dedikációs szövegben a két másoló megemlíti, hogy Reichenauból származnak, aminek csak akkor van jelentősége, ha nem származási helyükön dolgoztak. Több bizonyíték, köztük a megbízó személye (Egbert trieri érsek) is Trier mellett szól. Reichenaui szármázására utalhat viszont az ajánlás szövege, amely szerint az érseknek az „angia fausta” vagyis a „boldog sziget”, azaz Reichenau készítette a kódexet. (Reichenau a Boden-tó egyik szigetén fekszik). A kódexet számos ezüst és arany iniciáléval, egy dedikációs képpel, az evangélisták négy teljes lapot elfoglaló ábrázolásával, valamint ötven újtestamentumi jelenettel díszítették. A kódexet illusztráló egyik miniátor korabeli bizánci kéziratok alapján dolgozott, a másik késő antik mintákat követett, míg a harmadik, a Registrum Gregorii mestere, átfogó ismeretekkel rendelkezett a késő antik művészetről. A címlap két oldalán a dedikációs képeket valószínűleg ugyanaz a művész készítette, aki Egbert zsoltároskönyvén is dolgozott. Az első oldalon a dedikációs szöveget aranybetűkkel írták bíbor háttér elé, míg a szemben lévő oldalon az ülő Egbert püspöknek a két szerzetes átnyújtja a kész könyvet. Az, hogy az Egbert-kódex dedikációs képén a püspök glóriája négyszög alakú, bizonyítja, hogy a miniátor ismerte a római műemlékeket, viszont a kép hátterét kitöltő, egymásba fonódó állatalakok északi, és nem mediterrán eredetűek. A kódex illusztrációi késő antik mintákon alapulnak, valószínűleg egy mára elveszett 5. vagy 6. századi kéziraton, és nincs karoling előképük. A Registrum Gregorii mestere az Egbert-kódexnek csak néhány illusztrációját készítette el, ábrázolásai lényegesen eltérnek a többi közreműködő miniatúráitól, akik figuráikat gesztikulálva, érzelmeiket kimutatva jelenítették meg. Az érzelmek, a belső feszültség kimutatása, az alakok átható tekintete új jelenség a könyvfestészetben, ami az úgynevezett Liuthar-csoport alkotásaiban, a trieri könyvfestészet utolsó Ottó-kori fázisában fejlődik tovább. #### A Liuthar-csoport Liuthar, a Reichenauból származó szerzetes és miniátor személyét számos kézirattal lehet kapcsolatba hozni. A Liuthar-iskola Egbert püspök utolsó éveitől a 11. század elejéig volt aktív. A csoport leghíresebb kéziratai 990 és 1025 között készültek, ezután Echternach kolostorának másolóműhelye folytatta a trieri hagyományokat. A közreműködő miniátorok a korábbi sokféleséghez képest egységes stílusban és ikonográfiával dolgoztak. Legszebb alkotásaik két evangeliárium III. Ottó számára (Aachen, a katedrális kincstára és München, Staatsbibliothek), II. Henrik perikópás könyve, amelyet az uralkodó a bambergi dómnak adományozott, ezenkívül három, jelenleg szintén Bambergben őrzött kézirat. A nyilvánvaló keleti hatás mellett a Liuthar-csoport miniátorai kialakították saját, sokszor meglepően eredeti stílusukat. Az arcok és fejformák kialakításában, a színezésben és a ruhák ábrázolásában a korai kéziratok esetében még felismerhetőek a Registrum Gregorii mesterének hatásai, bár a képek hangulata az érzelmek és a széles mozdulatok megjelenítése miatt merőben eltérő. A különbség még nyilvánvalóbbá válik III. Ottó müncheni evangeliáriumánál és II. Henrik perikópás könyvénél, amelyek díszítésekor teljes jeleneteket vettek át az Egbert-kódexből. ##### III. Ottó müncheni evangeliáriuma A Liuthar-csoport egyik legkorábbi kézirata a III. Ottó császár evangeliáriuma, amely Liuthar szignatúráját viseli. A kézirat legismertebb miniatúrája a trónon ülő császárt ábrázolja, ahogy a birodalma területeit megszemélyesítő alakok hódolatát fogadja. A miniatúrán bizánci és karoling hatások is érvényesülnek. II. Ottó feleségének, Theophanunak hozományával nagy számú bizánci alkotás került nyugatra. Ezeknek a tárgyaknak a hatása különösen ott jelentős, ahol az uralkodók isteni küldetését kívánták hangsúlyozni. A reprezentációs formákat hamar befogadta a könyvfestészet, hatásuk abban is szerepet játszik, ahogyan a müncheni evangeliáriumban átformálták a trónoló uralkodó és a hódoló országrészek karoling eredetű képtípusát. A trónon ülő császár képe mellett az evangeliárium huszonegy teljes oldalas illusztrációt tartalmaz, amelyek újtestamentumi jeleneteket ábrázolnak. A képek jellegzetességei a közvetlenül az ecsettel való rajzolás, a színátmenetek, az ecset óvatos használata, a késő antik városábrázolások átvétele, a fák és a felhők megjelenítése. A kódex lapjait építészeti keretbe illesztett függőleges mezőbe komponált egymás fölött elhelyezkedő vízszintes formátumú jelentek díszítik. A korábbi kéziratokkal ellentétben a háttér fokozatos színátmeneteit – amelyek tompították az érzelmek kifejezését – egyszínű hátterek váltották fel, amelyek szinte előretolják a figurákat a térben. A jelenetek nagy részének háttere tagolatlan arany lap, csak az épületek és a figurák mozdulatai keltenek térhatást. Mozdulataikat, érzelemeik kifejezését tovább fokozták a drámai testtartások, a megnyújtott karok és a természetellenesen hosszúnak ábrázolt ujjak. A tágra nyílt, átható tekintetű nagy szemek belső feszültségről árulkodnak. Ennek az ábrázolásmódnak egyik jellegzetes példája az evangeliárium Szent Lukács-ábrázolása, ahol az égi fénnyel megvilágított ülő alak az isteni sugallat megtestesítőjévé válik. A glóriák, amelyeket szimbóluma mellett a feje fölött tart, ótestamentumi próféták képét foglalják magukba, számuk megegyezik a térdén tartott könyvek számával. Az előtte fakadó források, amelyből bárányok isznak, a Paradicsom folyóit jelképezik. A dedikációs képen a kézirat donátora vagy másolója szerzetesi ruhában jelenik meg, így feltételezhető, hogy a másolóműhely egy kolostorban működött. A műhely helye eddig nem tisztázott, a hagyomány szerint Reichenauban volt, de az újabb kutatások alapján Trierben lehetett. Erre bizonyíték lehet, hogy a Liuthar-csoport alkotói láthatóan jól ismerték az Egbert-kódex stílusát és színvilágát, viszont a kódex sosem volt Reichenauban, hanem Egbert halála után is Trierben maradt. Ezenkívül az elkészült kódexek trieri kapcsolatokkal rendelkező személyek megrendelésére készültek. Egyikük maga III. Ottó császár volt, aki fontos privilégiumokat adományozott a trieri Szent Maximin-kolostornak és anyjával együtt megjelenik egy trieri kézirat kötéstábláján is. ##### III. Ottó aacheni evangeliáriuma Az uralkodó hatalmának isteni eredetét minden korábbinál jobban hangsúlyozzák III. Ottó második zsoltároskönyvében, ahol a mandorlában ülő uralkodót Isten keze koronázza meg. A 990 körül készített kódexet (Aachen, a katedrális kincstára) is a csoport névadója, Liuthar készítette. A miniatúrán a császár alakja mellett a négy evangelista szimbóluma, alatta királyok, főpapok és államférfiak láthatók. Az uralkodó elé tartott szalag feltehetően egy tekercset szimbolizál. Az ilyen ábrázolásnak nincs karoling előképe, mert a karoling uralkodók környezetük dicsőítése ellenére is gyakorlatiasabban álltak hatalmuk eredetéhez. Az uralkodóknak ez a fajta dicsőítése bizánci eredetű. A kódex miniatúráin az alakok mérete egyenes arányban áll jelentőségükkel, a tájat csak jelzésszerűen ábrázolták, és a felhasznált színek sem természethűek. Az alakok testtartása és mozdulataik drámaiak. A képek előzménye egy késő antik kézirat lehetett, ennek legfőbb bizonyítéka Krisztus szakáll nélküli ábrázolása. Az evangelisták atlasz-szerű testtartással jelennek meg a képeken, ahogy a mennyországot tartják, arckifejezésük, átható tekintetük szinte bevonja a nézőt a jelenetbe. Ezek a stílusjegyek még szembetűnőbbek II. Henrik perikópás könyvén. A Krisztus életét bemutató jeleneteket részben arany háttér elé festették. A fennkölt, kifinomult alakokat a miniátor vékony körvonalakkal és ragyogó kék, bíbor, sárga, zöld, rózsaszín és barna színekkel jelenítette meg. A kódex dedikációs képén II. Henrik és felesége, Kunigunda látható, ahogy Krisztus megkoronázza őket. A császári párt Szent Péter és Szent Pál, Bamberg védőszentjei ajánlják Krisztus figyelmébe. Alattuk a birodalmat szimbolizáló alakok jelennek meg. Figyelemre méltó, hogy a császári pár bizánci jellegű ruhát visel, míg a miniatúrán ezen kívül semmilyen bizánci hatás nem fedezhető fel. ### Köln A kölni kolostorokat is Trierből szervezték újjá, Brúnó, Köln érseke is trieri elöljárójához fordult, hogy nevezzen ki egy apátot a Szent Pantaleon-kolostor élére. A kölni másolóműhely működése a 10. és a 11. század fordulóján, tehát viszonylag későn indult, legjelentősebb alkotásaik a 11. század első felében készültek. Köln a többi egyházmegyénél szorosabb kapcsolatban állt a császári udvarral, ennek az az oka, hogy Brúnó érsek I. Ottó császár testvére volt. Bár a kölni másolóműhely nem kapott császári megbízásokat kódexek készítésére, a scriptóriumban így is jelentős és értékes kéziratok születtek, amelyek közül néhányat arannyal és ragyogó színekkel díszítettek. Heibert, Köln püspöke nem rokonszenvezett II. Henrik császárral, így III. Ottó korai halála után a kölni központ elvesztette az Ottók uralma alatt megszerzett kiváltságait. Feltételezhető, hogy a Registrum Gregorii mester által 996 és 1002 között készült, töredékesen megmaradt Trieri evangeliáriumot a 11. században Kölnben őrizték, és ez volt a forrása gyakorlatilag az itt készült összes evangelista-ábrázolásnak és iniciálénak. A kölni másolóműhely munkájára a trieri Liuthar csoport is komoly befolyással volt, ugyanis az egyik Liuthar-féle kéziratot a kölni katedrális számára készítették, és a mai napig is a városban őrzik. Másik fontos bizonyíték, hogy a dedikációs képen a kölni katedrális akkori állapotának vázlatos képe látható. Bevezető szövegéből kiderül, hogy a kódexek Hillinus kanonok megbízásából egy testvérpár, Purchard és Conrad másolók készítették. A kölni másolóműhelyt komoly bizánci hatások is érték, annak következtében, hogy II. Ottó császár bizánci származású felesége többször is ellátogatott a városba, és kívánságára a Szent Pantaleon-templomban temették el. A Szűz Mária-kolostornak egy értékes faliszőnyeget ajándékozott, és korábban, házasságkötése előtt a kölni Gero érsek volt az, aki Bizáncból nyugatra kísérte. Az egész középkorban létezett egy görög kolónia Kölnben, és Heribert püspök szoros kapcsolatban állt azokkal a görög aszkétákkal, akik olyan nagy befolyást gyakoroltak III. Ottóra élete vége felé. A kölni másolóműhely miniátorai nem rajzolták meg előre e képek körvonalait, hanem közvetlenül, sokszor túl sok festéket tartalmazó ecsettel alakították ki az jeleneteket. A gyakran szétfolyt festék, a drámai hatású színek alkalmazásával a kölni másolóműhely egyik jellegzetes stíluselemévé vált. A Kölnben készült kéziratok közül tizenöt evangeliárium, három szakramentárium és egy perikópás könyv maradt fenn. Egy elmélet szerint Szent Pantaleon kolostora egy olyan központ volt, ahonnan az egyházmegye többi részébe is szállítottak kéziratokat, de erre az feltételezésre nincsenek egyértelmű bizonyítékok. A fennmaradt evangeliáriumokat a Dicsőséges Krisztus, Szent Jeromos és az evangelisták egész oldalas ábrázolásai díszítik. Az egyik evangeliárium, az úgynevezett Hitda-kódex ezen kívül tizenöt újtestamentumi jelenetet is tartalmaz. A szakramentáriumok miniatúrái legfőképpen nonfiguratív díszítőelemek, a kódexek csak kevés egészoldalas illusztrációt tartalmaznak. Az egyik, Varsóban őrzött kéziratban egy Dicsőséges Krisztus kép, a másikban (jelenleg Freiburgban) egy Szent György-ábrázolás, a harmadikban pedig a Dicsőséges Krisztus és Szent György alakjai mellett nyolc jelenet látható Krisztus életéből. Nyilvánvaló a bizánci hatás a Szent Gereoni szakramentáriumon (996 és 1002 között), amelyet az a két miniátor díszített, akik a jelenleg Milánóban őrzött egyik evangeliáriumon is dolgoztak. A két művész munkája jól elkülöníthető egymástól, egyikük visszafogottabb színeket használt, és jobban törekedett a dekorativitásra. A kézirat miniatúrái többek között az Angyali üdvözlet és a Jézus születése jelenet nyugati mintákkal ötvözött bizánci jellegzetességeket mutat. A kölni műhely leghíresebb alkotása a Hitda-kódex, amely 1000 és 1020 között készült egy vesztfáliai kolostor, Meschede apátnője, Hitda számára. Stílusának és motívumkincsének előzménye St. Gereon 10. század végi evangeliáriuma. A Hitda-kódexben a dedikációs képen a donátort bizánci stílusban ábrázolták, míg a többi miniatúra tisztán udvari stílust képvisel. A kódex a különböző művészi hatások egymás melletti létezésének egyik kiemelkedő darabja. Dedikációs képén az apátnő-donátor látható a nővérekkel, ahogy a hagyomány szerint felajánlja a kódexet Szent Valburgának, a zárda védőszentjének. A képen a hullámzó talaj, a hegyek fehér körvonalai és a ruhákon látható fényfoltok olyan közép bizánci kéziratokkal hozhatók kapcsolatba, mint az úgynevezett Párizsi zsoltároskönyv és VI. Leó Bibliája. A Hitda-kódex egyes illusztrációi, például a kánai menyegzőt, a vihart a tengeren vagy a sánta meggyógyítását bemutató miniatúrák rendkívüliek, és különböznek az eddig ismert összes ábrázolástól. A kevés, hullámos vonallal megrajzolt jelenetek kifejezőek, szinte modern hatást keltenek. ### Regensburg Regensburg művészi központja két helyen Szent Emmeran és Niedermünster bencés kolostoraiban összpontosult. A kolostorok életét tekintélyes és tehetséges személyek irányították, köztük Wolfgang, Regensburg első püspöke (972–994), Ramwald, a Szent Emmeran-kolostor apátja (975–1002) és két Uta, akik mindketten a niedermünsteri zárda apátnői voltak 975–995 és 1002–1025 között. A második Uta minden bizonnyal egy művelt és kifinomult ízlésű apátnő volt. A regensburgi egyházi központ reformjára Trier is hatással volt, és ez a hatás a város művészetében is felismerhető. Szent Wolfgam 972 és 994 között Regensburg püspöke a Szent Emmeran kolostor újjászervezésekor is trieri segítséget kért, feltehetően azért, mert korábban ott tanult. Trierből elhívott egy Ramwold nevű szerzetest, aki később a Szent Emmeran kolostor apátja lett. Ramwoldot érdekelték a kéziratok, és hivatali ideje alatt jelentős gyűjtemányre tett szert. Ez zavarosabb időszak alatt átmenetileg visszament Trierbe, majd visszatért Regensburgba, feltehetően újabb kéziratokkal és esetleg ereklyékkel. Az általa felállított másolóműhelyből III. Ottó császár korai haláláig nem túl kiemelkedő darabok kerültek ki. 1002-ben azonban a császári korona Ottó unokatestvérére, II. Henrikre szállt, akinek legfontosabb tartózkodási helye Regensburg volt, és a kolostort ezután császári megbízásokkal árasztotta el. II. Henrik halála (1024) után a regensburgi központ jelentősége lecsökkent, és csak a 11. század végén tett szert újra nagyobb befolyásra. A regensburgi kéziratok fejlődésére már a 9. század végétől nagy hatást gyakorolt a Kopasz Károly számára készített Codex Aureus, amelyet Arnulf király más kincsekkel együtt a kolostornak ajándékozott. Ramwold utasítására két szerzetes, Arpino és Adalpertis kijavította a kézirat sérüléseit, átfestett néhány képet, és a kódexet egy Ramwoldot ábrázoló teljes oldalas miniatúrával egészítette ki. A regensburgi sciptórium jellegzetessége a karoling mintaképek, elsősorban a tours-i iskola stílusának követése. A miniatúrákra az éles körvonalak, az alakok formális elrendezése és a hátterek geometriai formákkal való díszítése jellemző. Legszebb darabjaik közé tartozik a 11. század közepe táján készült Uta-kódex és II. Henrik császár szakramentáriuma. A Regensburgban készült legkorábbi ismert jelentős kézirat egy szabálykönyv a nem sokkal korábban, 990 körül alapított Niedermüster-kolostor apácái számára. A könyv Civakodó Henrik megrendelésére készült, akinek anyja, Judit, a kolostor alapítója volt. A kézirat egész oldalas illusztrációi Henriket, Uta apátnőt, Szent Benedeket és a könyv szerzőit ábrázolják. A képek mintás háttereit Egbert zsoltároskönyve és evangeliáriuma alapján készítették. A rendkívül értékes, II. Henrik császár számára készített szakramentárium (amelyet az uralkodó a bambergi székesegyháznak adományozott) öt olyan díszített oldalt tartalmaz amelyet a Codex Aureusból másoltak. Ezzel szemben az a miniatúra, amelyen Krisztus megkoronázza a császárt bizánci eredetű, és a Keresztrefeszítést ábrázoló képen egy görög felirat látható. #### Az Uta-kódex A regensburgi műhely legszebb alkotása egy evangeliarium, amely 1020 körül készült Uta, a niedermünsteri kolostor apátnője számára (München, Staatsbibliothek). A kéziratra jellemző az aranylemezek bőséges használata, ami beborítja a képek hátterének nagy részét, ezen kívül a ruhák és a képkeretek egyes részleteit. A figurákat csak vékony körvonalak választják el attól, hogy teljesen beleolvadjanak a háttérbe. A képek hátterét geometriai alakzatokkal, négyszögekkel, körökkel, ellipszisekkel és rombuszokkal díszítették. Meglepő módon a kéziratot nem egy Krisztus életét bemutató miniatúra-sorozattal díszítették. A feliratok szerves részei az illusztrációknak, például a Keresztrefeszítést ábrázoló képen a bonyolult mintájú keretet szinte teljesen elborítják a feliratok. A kódex csak néhány teljes oldalas illusztrációt tartalmaz, a többi oldalon a képi díszítés az oldalak sarkain látható kisméretű négyszögekben kialakított képekre korlátozódik. Az egyik egész oldalas miniatúrát szintén a Codex Aureából másolták, Isten kezét ábrázolja Máriával, a Gyermekkel, valamint a donátorral, Utával. Egy oldalpáron a Keresztrefeszítést és Szent Erhardot, Niedermünster védőszentjét jelenítették meg. A miniatúrákra jellemző, hogy a feliratok szerves részei a geometriai formákkal díszített kompozíciónak. Az Uta-evangeliárium stílusjegyeit fejlesztették tovább a II. Henrik megrendelésére készült zsoltároskönyvben (Vatikán, Biblioteca Apostoliana), amely nem sokkal a császár halála előtt, 1024 körül készülhetett, és az uralkodó a montecassinói apátságnak ajándékozott. Ez a zsoltároskönyv a regensburgi másolóközpont utolsó jelentős műve. Az is elképzelhető, hogy a császár halála után a másolóműhely Salzburgba költözött, ugyanis a regensburgi kéziratokra jellemző stílusjegyeket lehet felfedezni az ezután Salzburgban készült kéziratokon. ### Fulda és Hildesheim Fuldában a lorschi és a rengensburgi központokhoz hasonlóan a korai Ottó-kori kéziratokat karoling minták alapján készítették. A hasonlóság szembetűnő egy 975 körül keletkezett, töredékesen megmaradt szakramentárium hónapokat ábrázoló miniatúráin. A fuldai központ legszebb alkotása a Widuking-zsoltároskönyv, amelyet az evangelisták képeivel és tizenhat teljes oldalas miniatúrával díszítettek. A kézirat, amelynek kötéstáblájába drágaköveket és egy elefántcsont faragványt helyeztek el, a 10. század utolsó negyedében készült. A képek ihletője a Karoling-kori Ada kéziratcsoport egyik elveszett darabja lehetett. A kanyargós vonalakkal megrajzolt képek angolszász hatást is mutatnak. Fulda szoros kapcsolatot tartott angolszász területekkel, alapítója, Szent Bonifác, aki jól ismerte Martell Károlyt és Kis Pipint, is onnan származott. Fuldában több szakramentáriumot és peripópás könyvet készítettek, mint zsoltároskönyvet. A kéziratok díszítésében, például a Göttingen-szakramentáriumban a karoling stílusjegyeket nem fejlesztették tovább, hanem bizonyos mértékig provincializálták. Az ezredforduló után a fuldai miniátorok egyre inkább a többi központ, különösen Köln és Salzburg hatása alá kerültek, a miniatúrák készítésekor csak „kölcsönvett” elemeket használtak fel, és nem alakították ki saját stílususkat. A hildesheimi központ Fuldához hasonlóan más központtokban kialakított stíluselemeket ötvözött a kéziratokba. Az itt készült miniatúrákra hatott a karoling uralkodó Kopasz Károly udvarának művészete, a Nagy Károly idejében aktív Ada központ, azonkívül az Ottó-kori regensburgi másolóműhely. ## Elefántcsont-faragás ### Milánó Miután I. Ottó császár birodalmához csatolta Itáliát, politikai hatalma megerősödött, és támogatni kezdte a művészeteket. Lombardia 951-es meghódítása után a milánói szobrászati központ nagy jelentőségre tett szert. Itt készült a császár által a magdeburgi székesegyháznak ajándékozott, legkorábbi (töredékesen) fennmaradt Ottó-kori elefántcsont faragvány, egy antependium (oltártábla), amelynek tizenhat megmaradt darabja különböző múzeumokba szóródott szét. Az oltártábla I. Ottó koronázása után és halála előtt, tehát 962 és 973 között készülhetett. Az elefántcsont lapok túlnyomó többsége újszövetségi jeleneteket ábrázol. A táblák közül négyet a 11. század első felében az úgynevezett Codex Wittikideus kötéstáblájában helyeztek el. A panelek közül az egyik (New York, Metropolitan Museum of Art) egy uralkodót ábrázol, fején a német-római császárok koronájával, ahogy angyalok és szentek társaságában egy templomot ajánl fel Krisztusnak. A templom feltételezhetően a magdeburgi katedrálist jelképezi. A katedrális a 11. század első felében a tűzvészek miatt többször is károsodott valószínűleg egy ilyen tűzvész után használták fel a megsérült oltártábla megmaradt darabjait más célokra. A faragványok stílusjegyei mind a tizenhat panelen egységesek, a négyszögekkel és keresztekkel díszített háttér előtt szoros csoportokban elrendezett, stilizált vonású és öltözékű szilárdan álló alakok jelennek meg. Szintén Milánóban készült egy szitula, amelyet a felső sávján látható felirat szerint Gotfredus, Milánó érseke megbízásából faragtak. A rajta látható alakokat, Szűz Máriát a Gyermekkel, két angyalt és a négy evangelistát egyszerű építészeti formák keretezik. Az angyalokat kezükben füstölővel és egy hasonló szitulával, az evangelistákat írópult előtt állva ábrázolták. A figurák fölötti boltívekre verses feliratokat véstek. Ez a szitula kapcsolatba hozható azzal az elefántcsont táblával, ami II. Ottót és családját ábrázolja. A Krisztus lába előtt térdelő császári családot Szűz Mária és Szent Mauritius ajánlja Krisztus figyelmébe. A család mindhárom tagja a jellegzetes német-római koronát viseli. A stiláris párhuzamok alapján elképzelhető, hogy mindkét tárgyat ugyanaz a művész készítette. Egy másik kiemelkedő alkotás a jelenleg a londoni Victoria and Albert Museumban őrzött úgynevezett Basilewsky-szitula, amely 980 körül készült Milánóban, feltehetően II. Ottó császár ünnepélyes bevonulásának alkalmára. A szitulán ábrázolt jelenetek Krisztus haláláról és feltámadásáról egy diptichon hasonló jelenetein alapulnak. A diptichont eddig nem sikerült datálni, csak az tűnik biztosnak, hogy valamikor az 5. és a 9. század között készült. A szitula készítője újraértelmezte a jeleneteket, figyelemre méltó részlet például az, hogy a főpap jellegzetes 5. századi koronáját 9. századira cserélte. Ezek a faragványok nyugati mintákat követnek, viszont ugyanebben az időben olyan táblák is készültek Milánóban, amelyek bizánci alkotások másolatai voltak. Ebből következik, hogy a 10. század végén Milánóban kétfajta elefántcsont-faragási irányzat is létezett, anélkül hogy bármiféle hatást gyakoroltak volna egymásra. Egy szintén 10. századi milánói Jézus életét ábrázoló elefántcsont-faragványciklus darabjait használták fel a 13. században a quedlinburgi kincstár úgynevezett I. Henrik ereklyetartó ládikáján. ### Trier A másik központban, Trierben a 10. század utolsó két évtizedében számos kiemelkedő művészi színvonalú faragvány készült. A legkorábbi közülük az úgynevezett Codex Aureus kötéstáblájába illesztett feszület. Keletkezési helye egyértelműen bizonyítható, mivel a kódex kötésén a zománcképekkel, drágakövekkel és filigránnal díszített szegély nagyon hasonlít a szintén Trierben készült, Szent András lábereklyéjét tartalmazó ereklyetartó díszítéséhez. A trieri kézművesközpontról viszonylag sok forrásban tesznek említést, ezekből az is kiderült, hogy a város a zománcképek készítésének is egyik központja volt. Ez a feszület feltehetően ugyanannak a művésznek a munkája, aki a Hitetlen Tamást, a Mózest a törvénytáblákkal, a Dicsőséges Krisztust és Szent Pált ábrázoló táblákat faragta. A 990 körül alkotó trieri elefántcsont-faragó mester több alkotását a 19. század végén sikerült összegyűjteni, és ezekből egy nagyszabású művészegyéniségre következtethetünk. Munkáit kivételesen erőteljes, az ideális formavilágtól távol eső, személyes ábrázolásmód jellemzi. A művész teljes mértékben uralta a nehezen megmunkálható anyagot, bámulatba ejtően ábrázolta az emberi test formáit, a mozgásban lévő alakok öltözékét és arckifejezésüket. Alkotásai közül kiemelkedik a Krisztust és Tamást ábrázoló elefántcsont tábla, egy diptichon egyik fele (Berlin, Bode Múzeum). A megjelenő Krisztus és a hozzá felemelkedő, belé kapaszkodó Tamás mozdulatai kifejezőek, az ábrázolásmód annyira erőteljes, hogy szinte háttérbe szorítja a jelenet vallásos jellegét. A dombormű feltűnő jellegzetessége Krisztus szinte durva testalkata és arcvonásainak keménysége. A tábla másik felén a művész azt a pillanatot ábrázolta, amikor Mózes megkapta a törvénytáblákat. Valószínűleg ugyanebben a műhelyben készült, csak valamivel később az aacheni katedrális kincstárában őrzött, egy császárt, egy egy pápát, két érseket, két püspököt és a mennyország kapuját őrző katonákat ábrázoló szitula. A császár feltehetően III. Ottó, ezt támasztja alá, hogy a szitula drágakövekből készült díszítése alatt az Ottó név olvasható. Azt eddig nem sikerült megállapítani, hogy pontosan mikor és milyen alkalomra készült. A figurák kialakítása a legmagasabb színvonalú udvari művészetet képviseli. A szitula tetején végigfutó perem díszítése angolszász formákat mutat, míg a kétoldalt kialakított maszkok ókori mintákat követnek. Feltűnő, hogy a tárgy semmilyen bizánci hatást nem mutat. Valószínűleg Trierben készült az a Madonnát a Gyermekkel ábrázoló tábla is, amely szoros kapcsolatban áll a Registrum Gregorii mestere által készített miniatúrákkal. ### Liège, Köln A két nagy elefántcsont-faragó központ mellett Liège és Köln műhelyeiben is figyelemre méltó alkotások készültek. Jellegzetes a Notker liége-i püspök evangeliáriumának kötésébe illesztett Maiestas Dominit és az előtte hódoló donátort ábrázoló elefántcsont lap, amely nyilvánvalóan bizánci mintákat követ, és egy hosszú ideig eleven liége-i illetve Maas-vidéki tradíció megalapozói közé tartozik. Egy Ezékiel látomását, a Dicsőséges Krisztust az evangelisták szimbólumaival ábrázoló táblát szintén Notker püspök megrendelésére készítették valamikor 972 és 1008 között. A liège-i központra jellemző a formák leegyszerűsítése, a térhatást keltő ábrázolásmód és a formák aprólékos kidolgozása. Egy helyi tradíció kialakulása figyelhető meg Kölnben is, ahol a sematikusabb ábrázolásmódot részesítették előnyben. Az itt készült faragványokon a jelenetek zsúfoltak, kevésbé térhatásúak. Az alakok testtartása merevebb és kevésbé emelkedik ki a háttérből. Ennek az ábrázolásmódnak egy jellegzetes példája az az ezredforduló környékén készült tábla, amely két szentet megkoronázó Krisztust jeleníti meg. ## Fémművesség Az Ottó-kori ötvösművészet jellemző vonása a sematikus ábrázolás, a formák geometriai alakokra való leegyszerűsítése. Ennek ellensúlyozására az alakokat körbevevő kereteket rendkívül gazdagon díszítették. A leggyakoribb ötvösművészeti alkotások a feszületek, a könyvtáblák és az oltártáblák voltak. A feszületeken Krisztus alakja aránytalanul kicsi, így hagytak helyet a drágakövekkel, filigránokkal, gyöngyökkel és zománcképekkel díszített keretnek. Az egyik ilyen feszület Kölnben készült az esseni Szentháromság-kolostor apátnője, Mathilda (973–1011), I. Ottó császár unokája számára. A Krisztus lába alatt látható zománckép Mathildát és testvérét, Ottót, Bajorország hercegét ábrázolja. Figyelemre méltó a halott Krisztus arcának finom vonalú kialakítása, a súlyos szemhéjak és az elgyötört arcvonások ábrázolása. Egy másik kiemelkedő ötvösművészeti alkotás az úgynevezett Lothár-kereszt. Nevét II. Lothár királyról kapta, akinek pecsétjével számos drágakő és filigránminta mellett a keresztet díszítették. A kereszt két szárának találkozásánál egy Augustus római császárt ábrázoló ókori kámea látható. Feltehetően Kölnben készült az ezredforduló táján az Esseni Aranymadonna-szobor. Stílusjegyei alapján arra következtethetünk, hogy egy ötvösművész és nem szobrász alkotása. Az úgynevezett Gizella-kereszt Regensburgban készült 1006 körül Bajorországi Gizella, Szent István magyar király felesége és II. Henrik császár testvére megrendelésére, amelyet édesanyja emlékére a niedermüsteri kolostornak ajándékozott. A gyöngyökkel és zománcképekkel díszített feszületen Krisztus testét az Ottó-kori ötvösművészet hagyományainak megfelelően geometrikus formákra leegyszerűsítve ábrázolták. Hasonló megjelenítés jellemzi az Uta apátnő részére készített kódex fedőlapját is, ahol a trónon ülő Krisztus alakját a feszületeken látható módon jelenítették meg. Figyelemre méltó, hogy Krisztus alakja annyira kiemelkedik a háttérből, hogy az alkotás majdnem körplasztikának tekinthető. A kézirat kötéstábláját ezenkívül drágakövekkel és zománcképekkel is díszítették. Trier művészi hagyományai még az ókorba gyökereztek, viszont a Karoling-kor végén a városban szinte teljesen megszűnt a művészi tevékenység, és csak Egbert idejében éledt újjá. Egbert nem csak a scriptórium működését lendítette fel, hanem a várost a fémművesség egyik központjává is tette. A műhelyekből ezüst keresztek és feszületek kerültek ki a katedrális számára, ezen kívül tudomásunk van még egy ereklyetartóról és egy aranykeresztről, amely a reimsi érsek megrendelésére készült. Az Ottó-kori ötvösművészet egyik jelentős alkotása az Egbert érsek hordozható oltáraként készült Szent András ereklyetartó, tetején az apostol szandál-ereklyéjét szimbolizáló lábbal. Zománcképes és drágaköves díszítése a 9. századi milánói arany oltártábla Karoling-kori hagyományait idézi. Hasonló stílusban készült az a kisméretű drágakövekkel és filigránnal díszített korona, amely Essenben egy Madonna szobor fejét díszíti. Feltételezhetően 983-ban a gyermekkorú III. Ottó koronázásakor használták, így Theophanu császárné kölni, a város művészetét sokáig meghatározó rokoni környezetébe vezet. ### A bázeli katedrális arany oltártáblája Az Ottó-kori templomok díszítésében jelentős szerep jutott a fémművességnek is. A templomépíttető donátorokról gyakran maradtak fenn olyan feljegyzések, amelyek leírják, mennyi nemesfémet és ékszert adományoztak a templomoknak. Ezenkívül gyakran említenek arannyal borított oltárokat is. Az Ottó-kori ötvösművészet leghíresebb alkotása egy aranylapokkal borított oltártábla (Párizs, Musée Cluny). A százhúsz centiméter magas és majdnem száznyolcvan centiméter széles tábla keletkezési helye ismeretlen, feltételezhetően Mainz vagy Fulda lehetett. A táblát II. Henrik császár és felesége, Kunigunda császárné 1019-ben ajándékozta a bázeli katedrálisnak felszentelésekor, amelyen a császári pár is részt vett. Az oltártábla alapja fából készült, amelynek oldalait domborított aranylemezekkel borították be. A táblán a két adományozó Krisztus lábánál látható. Az alakok ábrázolásán világosan felismerhetők az udvari művészet hatásai, viszont a művész ennél tovább ment, és a figurákon egy újfajta, a valósághoz közelebb álló ábrázolásmód figyelhető meg, Az alakokat keskeny oszlopok választják el egymástól, a figurák sávját széles ornamentális díszítésű keret szegélyezi. A táblán középen Krisztus látható Gábriel, Mihály és Rafael arkangyalokkal és Szent Benedekkel a Benedek rend alapítójával. Az alakok szinte átmenet nélkül emelkednek ki a háttérből, nélkülöznek minden belső feszültséget, ruhájuk maszkszerűen borítja be testüket. ### A hildesheimi dóm bronzkapuja Az Ottó-kori fémművészet legkiemelkedőbb darabja az a bronzkapu, amelyet Bernward püspök megrendelésére készítettek a hildesheimi Szent Mihály-templom számára. Rendkívül ambiciózus vállalkozás volt, ugyanis a római idők óta ez volt az első bronzkapu, amelyet egy darabból öntöttek. Ezen kívül az is jelentős újításnak számított, hogy paneleken az alakok kiemelkednek a térből. Itáliában még a 11. században is Bizáncból rendeltek bronzkapukat, és ezeknek nagy része is fakeretbe illesztett különálló panelekből állt. Bernward többször járt Rómában, és feltételezhetően a Santa Sabina-bazilika fából faragott 5. századi ajtaja lehetett az egyik modell, a másik a milánói Sant’Ambrogio-bazilika szintén az 5. században készült ajtaja. Ezenkívül minta lehetett még a Nagy Károly megrendelésére készült aacheni bronzkapu és a Wiligis mainzi püspök által alapított székesegyház bronzkapuja. A kaput egy művész kartonja alapján többen készítették. A kapuszárnyak feliratán az 1015-ös dátum a munka befejezésére utal. Ugyanekkor szentelték fel a templom nyugati kriptáját, így lehetséges, hogy a kapu eredetileg ennek a bejáratát díszítette. A bronzkapu jelenleg a hildesheimi dóm épületét díszíti. A kapuszárnyakat masszív bronzkeretbe foglalt nyolc-nyolc dombormű alkotja. A bal oldali kapuszárnyon az Ótestamentum első könyvének, a Genezisnek a jeleneteit ábrázolták az ember teremtésétől Káin gyilkosságáig, a másik kapuszárnyon újtestamentumi jelenetek láthatók. A kapuszárnyak így középkori vallásos értelemben vett világtörténetet mutatnak be. A jelenetek a bal felső domborműtől lefelé, majd jobb oldalon fölfelé követik egymást. Az ábrázolások között vízszintes megfeleltetések is vannak, amelyek a két-két jelenet szembeállításával elvont párhuzamokat fejeznek ki. Például a felső sorban, ahol a Isten megteremti Ádámot és Mihály arkangyal érkezik a Teremtő imádására, a másik oldalon a Feltámadt Krisztus előtt Mária Magdolna borul le. Ezek a párosítások végigvonulnak a kapu mind a nyolc sávján. A domborműveken a háttér egy majdnem teljesen zárt sík, amelyen a növényzet és az épületek csak jelzésszerűen jelennek meg. Ezzel szemben az emberi alakokat időnként teljesen szabad plasztikaként ábrázolták. Az alkotók ügyesen osztották el a képsíkokat és teremtették meg a tér illúzióját. A fő- és mellékszereplőik egyforma méretűek, az alakok közötti feszültség szinte tapintható. Erőteljes gesztusaik, testtartásuk a történet egyértelmű bemutatására szolgál. A figurák szabadon, szinte összevissza mozognak a térben és ez a mozgás szokatlanul erős drámaiságot kölcsönöz a jeleneteknek. A bronzkapu elkészítése óriási technikai felkészülést igényelt, az alapanyag beszerzése pedig hatalmas anyagi áldozatot követelt. ### A hildesheimi dóm bronzoszlopa Az antik művészet újjáélesztésére tett kísérlet eredménye a hildesheimi dómban 1020 körül felállított oszlop, ami valójában egy hatalmas gyertyatartó. Egyes vélemények szerint az oszlopot csak Bernward püspök halála után, 1030 körül állították fel. Az oszloptörzset spirálisan emelkedő szalagot alkotó domborművek borítják, amelyek az antik római diadaloszlopokra emlékeztetnek. A domborművek Krisztus életét ábrázolják megkeresztelésétől Jeruzsálembe való bevonulásáig. A bronzkapuhoz képest az oszlop domborművei kevésbé kiemelkedő művészi színvonalat képviselnek, az alakok kialakítása elnagyoltabb, kevésbé kifejező. A jelenetek egy részén – ellentétben a bronzkapu ábrázolásaival – a főszereplők nagyobb méretben jelennek meg. Nem kísérelték meg a figurák belső feszültségének ábrázolását, a szereplők mozdulatai és testtartásuk statikus. Az oszlop az Ottó-kori művészi kísérletezés egyedi, semmihez sem köthető, és többet meg nem ismételt alkotásának tekinthető. ## A Gero-feszület Az Ottó-kori művészet egyik központi témája Krisztus földi életének ábrázolása. A durva testalkatú Krisztus-típus gyakran feltűnik a kor alkotásain. Ennek a típusnak a leghíresebb példája a kölni székesegyház számára Gero érsek megbízásából 970 és 976 között készült életnagyságú feszület. Krisztus alakját szinte naturalisztikus hűség jellemzi, nyoma sincs idealizálásnak sem az arcon sem a testen. A művész behatóan ismerte az emberi test formáit, és a mell- és hasizmokat is természethűen ábrázolta. A halott Krisztus arcát valósághűen, de érzelmek nélkül jelenítette meg. Az élettelen test teljes súlyával feszíti a karokat, a fej oldalra hanyatlik, mialatt a törzs ellenkező irányba mozdul el. Ez a feszület a bizánci mintáktól való teljes eltávolodást árul el. A szobor hátoldalán egy nyílást alakítottak ki, ahova ereklyéket helyeztek el, így a feszület egyben egy ereklyetartóvá is vált, amely a valóságos Krisztus képét hivatott megjeleníteni.

Barbarossa hadművelet

A Barbarossa hadművelet (németül Fall Barbarossa vagy Unternehmen Barbarossa, oroszul Операция «Барбаросса») a második világháború során a Harmadik Birodalom által a Szovjetunió ellen 1941. június 22-én indított támadó hadművelet fedőneve volt. Ez a hadművelet nem összekeverendő az egész keleti fronton vívott háborúval, mert amíg a Barbarossa hadművelet 1941 júniusától 1941 decemberéig tartott, addig a keleti front 1941 júniusától 1945 májusáig létezett, míg a szovjetek el nem foglalták Berlint. Adolf Hitler már 1940 júniusától komolyan fontolóra vette a Szovjetunió elleni támadást, és 1940. július 31-én utasította a német vezérkart (Oberkommando der Wehrmacht, OKW) a tervezési műveletek megkezdésére. A hadművelet első terveit december 5-én kapta kézhez, és 1940. december 18-án adta ki 21. számú hadműveleti utasítását, amelyben parancsot adott a Szovjetunió elleni totális háború terveinek részletes kidolgozására. A hadművelet fedőneve Fall Barbarossa lett, Barbarossa Frigyes, a Német-római Birodalom egykori uralkodója után. A név kiválasztását hosszú mérlegelés előzte meg, felmerült az Otto név is, de a Rőtszakállú mint példakép jobbnak bizonyult. Az előkészületekkel együtt majdnem egy évig, 1941 tavaszától 1941 teléig tartó hadművelet kidolgozását Paulus tábornok vezetésével végezték, célja pedig a Szovjetunió európai részének a gyors elfoglalása volt, egészen az Arhangelszktől Asztrahánig húzott képzeletbeli vonalig, melyet gyakran csak A–A-vonalként említettek (A–A linie). A hadművelet előkészítése során Németország és szövetségesei – a tartalékokkal együtt – kb. 3,9 millió katonát vezényeltek a keleti frontra, és 1941. június 22-én mintegy 3,5 millió katona indított támadást a Szovjetunió ellen egy kb. 2900 kilométer széles arcvonalon. A támadók 3600 harckocsival, 4389 harci repülőgéppel, egyéb gépjárművel és lóval rendelkeztek. Kezdeti német sikerek után – jelentős veszteségeket okoztak a Vörös Hadseregnek, elfoglalták a Szovjetunió európai felének nagy részét, elsősorban a fejlett ipari és mezőgazdasági területeket – azonban a Vörös Hadsereg sikerrel állította meg a Wehrmacht legerősebb támadásait, és megakadályozta, hogy a németek elfoglalják Moszkvát, illetve Leningrádot. A Barbarossa hadművelet kudarca után Hitler további támadásokat követelt a Szovjetunió legyőzése érdekében, amelyek végül mind kudarcot vallottak: Leningrád ostroma, az „Északi fény” hadművelet (Unternehmen Nordlicht), illetve Sztálingrád ostroma. A Barbarossa hadművelet a világtörténelem egyik legnagyszabásúbb offenzívája volt, de ennek során először sikerült komoly nehézséget is okozni Hitlernek és a Harmadik Birodalomnak. A Barbarossa hadművelet következménye volt, hogy megnyitotta a keleti frontot, amely a világháború és a történelem legnagyobb hadszínterévé vált. A Barbarossa hadművelet során vívták a világháború legnagyobb páncélosütközetei és legnagyobb csatái közül számosat. A hadművelet során mind a német, mind a szovjet fél jelentős veszteségeket szenvedett, ez mindkét fél számára egyaránt nagy megterhelést jelentett és emberfeletti áldozatokat várt el a katonáktól és az érintett lakosságtól. A hadművelet első hónapjaiban több mint 3 millió, 1941 végéig 3,8 millió szovjet katona esett német hadifogságba. Ennyi hadifogoly ellátására a németek nem voltak, és nem is lehettek felkészülve, hiszen a saját ellátásuk is gondokat okozott. Az orosz hadifoglyok alig egyharmada érte meg a háború végét. Családjuk sem járt jobban: Sztálin a fogságba esett katonákat árulókként kezelte, és családjukon állt bosszút. Másfelől az orosz alakulatok parancsba kapták, nem lehet hadifoglyokat ejteni, az ellenséget meg kell semmisíteni. A csekély számú német hadifoglyot ugyancsak embertelen körülmények között dolgoztatták. ## Történelmi előzmények ### A náci Németország viszonya a Szovjetunióval Adolf Hitler már 1925-ben, a Mein Kampf („Harcom”) című könyvében felvetette, hogy meg kell támadni a Szovjetuniót, mivel véleménye szerint a német népnek „élettérre” (Lebensraum, azaz földre és nyersanyagokra) van szüksége, és azt Európa keleti felén kell keresni. A náci ideológia alapján a Szovjetuniót és lakosait (lényegében minden szláv etnikumot) „alsóbbrendű fajnak” (Untermenschen) tekintették, akiket „zsidó–bolsevik” vezetők uralnak. A Mein Kampf alapján Németország küldetése az volt, hogy „kelet felé forduljon”, mint „600 évvel korábban”. Ezt követően Hitler már egy „elkerülhetetlen összecsapásról” beszélt a „pánszláv ideológia” ellenében, amelynek kimenetele meghatározza a „világ feletti uralmat” (bár ekkor még elképzelhetőnek tartotta az oroszokkal való együttműködést). A náci Németország politikai célja tehát a keletre eső területek elfoglalása, a lakosság „likvidálása” vagy felhasználása, és német lakosság betelepítése volt. ### Szovjet-német kapcsolatok 1939–1941 között A második világháború kezdetét jelentő lengyelországi hadjárat előtt Németország és a Szovjetunió megkötötte a Molotov–Ribbentrop-paktumot, amelyben megegyeztek többek között Lengyelország felosztásában a „befolyási övezeteik” alapján. A paktum nagy meglepetést keltett a világpolitikában, mivel a szerződést aláíró két fél ideológiai és politikai ellenfélnek számított, de az 1938-as müncheni egyezmény után – amelyben Anglia és Franciaország kormánya feláldozta Csehszlovákiát, hallgatólagosan elismerte a német hegemóniát Délkelet-Európában és terjeszkedési törekvéseit Kelet felé – a szovjet kormány politikájának módosítására kényszerült. 1939 tavaszától óvatosabb politikát folytatott, nehogy a nyugati hatalmak egyedül kényszerítsék bele a Németország elleni háborúba, majd miután az 1939 nyarán folytatott tárgyaláson sem mutattak hajlandóságot a nyugati hatalmak érdemleges katonai szerződés aláírására, a szovjet kormány elfogadta Németország ajánlatát a megnemtámadási egyezmény megkötésére. A paktum eredményeként azonban Németország és a Szovjetunió viszonylag stabil kapcsolatot tartott fenn a második világháború első szakaszában: együtt vettek részt Lengyelország felosztásában, és amíg Németország a nyugati fronton megindította támadását Franciaország ellen, a Szovjetunió Finnország ellen vívott háborút. Különösen fontosak voltak a német-szovjet gazdasági kapcsolatok: 1940-ben aláírtak egy német-szovjet kereskedelmi egyezményt, amelynek értelmében a Szovjetunió német katonai és ipari felszereléseket kapott nyersanyagokért (pl. kőolaj) cserébe. A két fél látszólag rendezett kapcsolata ellenére továbbra is gyanakodva figyelte a másik szándékait. Miután Németország szövetségre lépett Japánnal és Olaszországgal, tárgyalásokat kezdeményezett a Szovjetunióval is, hogy bevonja a tengelyhatalmak szövetségi rendszerébe. Berlinben 1940. november 12–14. között tartott tárgyalásokon Németország írásban tett ajánlatot a szovjeteknek, akik november 25-én saját ellenajánlatukkal válaszoltak. Erre azonban Németország már nem adott választ. Ezt követően a két fél közötti konfliktus mindinkább elkerülhetetlennek látszott, bár 1941 januárjában még aláírtak egy kereskedelmi és határegyezményt, amely számos vitás kérdést volt hivatott megoldani. ### A hadművelet indítékai A Szovjetunió elleni hadműveletnek ideológiai, politikai és gazdasági okai voltak. Ideológiai téren a Joszif Sztálin által véghezvitt tisztogatások adták az egyik indokot, a fent említett náci ideológia mellett. A nemzetiszocialisták alapelve az volt, hogy a vallás- és nemzetellenes bolsevizmusnál kártékonyabb ideológia nemigen létezett még a történelem során, és ezért mindent meg kell tenni Európa megvédésére. Az 1930-as évek második felében Sztálin nagyarányú tisztogatást indított be, amelynek több millióan estek áldozatul, közöttük a Vörös Hadsereg számos tehetséges katonája. Ennek eredményeként a szovjet haderő demoralizálódott, szétzilálódott. A nácik pedig gyakran felhasználták a szovjet tisztogatásokat a szláv országoknak szóló propagandájukban. Politikai téren a németek azt terjesztették, hogy a szovjetek meg akarják támadni őket, és megelőző csapásukra saját védelmük érdekében van szükség. A németek látszólag tartottak attól, hogy a Vörös Hadsereg támadást indít ellenük, ezt látszottak alátámasztani a Szovjetunió nyugati határán összevont csapatok és haditechnikai eszközök. Egyébként a titkosítás alól feloldott dokumentumok alapján kiderült, hogy ez volt Sztálin korábbi szándéka is (1939-ben), azonban nem sikerült megegyeznie a vele bizalmatlan szövetségesekkel és ezért elállt ettől a szándékától. Németország és a Szovjetunió a Molotov-Ribbentrop paktum aláírása után közvetlen összeütközésbe került a Balkán-félszigeten, ahol potenciális érdekszféráik átfedték egymást, és ahol Németország szövetségeseként Magyarország megszállta Szerbia egy részét. A hadművelet igazi okai azonban feltehetően gazdasági jellegűek: 1940 nyarára az angol blokád miatt Németország gazdasági helyzete közel kétségbeejtő volt, súlyos nyersanyag- és munkaerőhiány sújtotta a gazdaságot. A problémák egyetlen lehetséges megoldását a Szovjetunió megszállásában látta Hitler, aki 1940 júniusában azt mondta egyik tábornokának, hogy a Nyugat-Európában aratott győzelmek „végre lehetővé teszik, hogy az igazán fontos feladattal, a bolsevizmussal való leszámolással foglalkozzon”. Hitler az alábbi vélt vagy valós előnyöket várta a keleti hadjárattól: - A Szovjetunió legyőzésével megoldódna a német gazdaságot sújtó munkaerőhiány, mivel jelentős számú katonát le lehetne szerelni. - Ukrajna a mezőgazdasági termékek megbízható forrása lenne. - A szovjet lakosság kényszermunkaerőként való felhasználása jelentősen javítaná a német gazdaság kilátásait, Németország geostratégiai pozícióit. - A Szovjetunió veresége még jobban elszigetelné a szövetségeseket, különösen Nagy-Britanniát. - A német gazdaságnak nagy szüksége van kőolajra, és a stratégiailag fontos bakui olajmezők feletti ellenőrzés lehetővé tenné a gazdasági igényeinek kielégítését. Albert Speer fegyverkezési miniszter a kihallgatása során azt nyilatkozta: „a kőolajszükséglet valóban az egyik fő oka volt” a hadjárat megindításának. Hitlert mindezek mellett igen felbátorították a szovjet–finn háború során tapasztalt események. Ebben a konfliktusban a finnek noha vereséget szenvedtek, ám döbbenetes módon a nagyszámú és komoly anyagi tartalékokkal bíró Vörös Hadsereg csak súlyos áldozatok árán és kínosan elhúzódó harcokban ért el eredményt. Tudható mindez annak, hogy a sztálini nagy tisztogatás során az addigi, tapasztalt tisztikart gyakorlatilag lefejezték (kivégezték vagy internálták). A vezető pozíciókba lojális, de hozzá nem értő személyek kerültek. A finnországi szovjet hadműveleteket rosszul vezették, a csapatok morálja hamar megingott, továbbá rossz volt az ellátásuk is és az erős téli hideg is megnehezítette a gyors győzelmet. Hitlerben ez azt a hamis képzetet keltette, hogy a Szovjetunió inkompetens állam, akárcsak egy rozoga épület, ami egyetlen nagyobb erőbehatástól összeomlik. Így, mint később világossá vált, végzetesen alábecsülte az oroszok képességeit és harckészségét. ## A Barbarossa hadművelet tervezése és előkészítése ### A tervezés első lépései 1940. július 31-ig 1939\. augusztus 30-án, a Lengyelország elleni támadás előestéjén Hitler kijelentette: „Az én küldetésem Oroszország. Minden más harcnak egy célja van, hogy biztosítsa a hátunkat a bolsevizmussal való leszámoláshoz”. Lengyelország lerohanására is azért volt szükség, hogy felvonulási területet biztosítson a német hadsereg számára. 1940\. június 2-án jelentette ki Hitler a nyugati fronti hadműveletek német főparancsnokának, Gerd von Rundstedt tábornoknak, hogy a britekkel megkötendő béke után „végre szabad kezet kapok” „az igazi nagy feladatra: a bolsevizmussal való leszámolásra”. Hitler egyetlen kétsége ekkor az volt, hogyan fogja a német népet tájékoztatni arról, hogy a háborút folytatni kell. 1940\. június 25-én Franz Halder, a német hadsereg vezérkari főnöke (Chef des Generalstabs des Heeres) tájékoztatta a vezérkart a hadsereg új prioritásáról: villámháború keleten. Ekkor a 18. német hadsereget és további 15 hadosztályt rendeltek a keleti határhoz, megerősítve Heinz Guderian tábornok hat páncéloshadosztályával. Vorosilov szovjet marsallnak azt mondták, hogy a csapatok átcsoportosítására védelmi célból került sor. Július 22-én azonban a 18. hadseregnek kiadott hadműveleti utasításban már az szerepel: fel kell készülniük elsöprő erejű támadásra a szovjet páncélos erők megsemmisítése céljából. Ezzel egy időben Bernhard von Loßberg, a hadügyminisztérium munkatársa, saját szakállára kezdte kidolgozni a keleti hadjárat terveit, amelynek a „Fritz” fedőnevet adta. 1940 júniusától mind a Wehrmacht, mind a szárazföldi fegyveres erők (Oberkommando des Heeres, OKH), mind pedig a haditengerészet főparancsnoksága (Oberkommando der Marine, OKM) megkezdte saját terveinek kidolgozását a Szovjetunió elleni háborúra. A hadműveletet ekkor még különféle fedőneveken emlegették: „Keleti hadműveleti tanulmány” (Operationsstudie Ost), „Keleti hadműveleti terv” (Operationsplan Ost) és „Elgondolások Oroszországról” (Betrachtungen über Rußland). A várható keleti hadjárat előkészítése részeként 1940. július 25-én „Otto” fedőnévvel indított egy programot a Wehrmacht a lengyel utak és vasutak kapacitásának növelésére, amely lehetővé tette az élőerő és a haditechnikai eszközök gyors kiszállítását a keleti határra. Történészek ma ezt a programot tartják a Szovjetunió elleni támadás első lépésének. 1940\. július 31-én Hitler értesítette a vezérkart, hogy döntött a Szovjetunió elleni támadásról, amely reményei szerint elkerülhetetlenné tette volna Anglia megadását is. Utasítást adott, hogy a Wehrmacht erejét 140 hadosztályra növeljék, amiből 120-at kellett a keleti frontra irányítani. Ezzel egyidejűleg elvetette az alternatívákat, mint az Anglia elleni invázió (Seelöwe hadművelet), a Földközi-tenger térségének elfoglalása, vagy Nagy-Britannia atlanti-óceáni utánpótlási útvonalainak elvágása. 1940\. július 31. után a Wehrmacht korábbi programjait kibővítették, és egyesítették az OKW és az OKH törzsekben készülő terveket. A hadműveleti tervezés fedőneve ekkor még „Otto” volt (I. Ottó német-római császár után). Ottó császárra azért esett a választás, mert jelentős szerepet játszott a kelet-európai szlávok elleni harcban, keresztény hitre térítésükben, és a weimari köztársaság történelemfelfogása szerint jelentős szolgálatokat tett a „németségnek” a meghódított területek „németesítésével”. ### A hadművelet tervezése 1941. februárig Hitler július 31-i döntése után a Wehrmacht tervezett létszámcsökkentését – 35 hadosztály leszerelését – leállították, és egyidejűleg a vezérkar értesítette a Georg Thomas vezetése alatt álló Hadigazdasági és Fegyverkezési Minisztériumot, hogy a hadsereg állományát 180 hadosztályra akarják bővíteni. Augusztus elején Jodl utasította a Wehrmacht hadműveleti tervezési osztályát a Szovjetunió elleni támadás terveinek kidolgozására. Augusztus 3-án értesítették az OKH logisztikai felelősét, Rudolf Gercke tábornokot, hogy a lengyel vasúti és közúti szállítási rendszer korszerűsítésének programját feltétlenül végre kell hajtani. A megszállt lengyel területeken augusztus 9-én elrendelték a német közigazgatás megerősítését, és augusztus 17-én a vezérkar tanácskozott a támadáshoz szükséges erők felvonultatásáról. Szeptember 3-án Halder vezérkari főnök utasította Friedrich Paulus tábornokot, hogy egyesítse a különféle támadási terveket. Szeptember 15-én terjesztették Jodl elé az „Operationsstudie Ost” tervet, amely két főcsapáson, a határ közelében állomásozó szovjet csapatok bekerítésén és megsemmisítésén alapult. Alfred Jodl, az OKW hadműveleti tervezési osztályának főnöke (Chef des Wehrmachtsführungsstabes) javasolta elsőként a „Barbarossa” fedőnevet. Hitler 1940. december 5-én kapta kézhez a tervezett hadművelet első terveit, és jóváhagyta azokat. 1940. december 18-án kiadta 21. számú hadműveleti utasítását a Wehrmacht legfelsőbb parancsnoksága számára a Fall Barbarossa fedőnevű hadművelet megtervezésére és a vonatkozó előkészületek végrehajtására. A hadművelet a fedőnevét I. Frigyes német-római császár után kapta, aki a harmadik keresztes hadjárat vezetője volt. A hadművelet megkezdésének napját (pontosabban a felkészülési időszak végét) 1941. május 15-ére tűzték ki. A hadművelet fedőneve legkésőbb 1941. január 18-ától „Unternehmen Barbarossa” volt. Óvatosságból minden, a hadjárat tervezésével kapcsolatos tervet „elővigyázatossági intézkedésként” (Vorsichtsmaßnahmen) lehetett csak említeni és a lehető legkevesebb, csak tiszti rangú személy tudhatott az előkészületek végső céljáról. Ennek ellenére a szovjet katonai hírszerzés december 29-én már értesítette Sztálint a támadási tervekről. 1941\. január 9-én Hitler megerősítette, hogy a hadjárat célja a szovjet haderők teljes megsemmisítése, hogy az „okostojás” (kluge Kopf) Sztálin ne jelentsen a későbbiekben problémát és ne tudjon segítséget nyújtani a briteknek. Ennek ellenére január 10-én még aláírtak egy német-szovjet kereskedelmi megállapodást, amelynek értelmében Németország jelentős mennyiségű kőolajat, fémérceket és gabonát kapott. Január 16-án Hitler elismételte a szárazföldi erő vezérkarának: a cél a Szovjetunió térdre kényszerítése olyan hamar, ahogy csak lehet. Mivel Hitler a támadás pontos idejét nem határozta meg (a 21. sz. hadműveleti utasításban csak az szerepelt, hogy az előkészületeket május 15-ig kell befejezni), egyesek kételkedni kezdtek, hogy a támadásra valóban sor kerül. Január 18-án a hadügyminisztérium rákérdezett Jodlnál, hogy Hitler tényleg akarja-e a hadművelet végrehajtását? Január 28-án a következőt jegyezte fel naplójába Halder: „Barbarossa: szándék nem világos. Az angolokkal nem találkozunk. A gazdaság nem lesz jobb állapotban.” ### A hadművelet tervezése 1941 nyaráig 1941\. február 26-án Hitler kijelentette, hogy a közelgő háború szempontjából fontos lesz minél hamarabb végezni a bolsevik vezetővel. Bár 1940 nyarán még részben az angolok térdre kényszerítése érdekében akarta megkezdeni a háborút, Hitler egyre inkább a totális, az ellenség megsemmisítésére irányuló csapást akart. Március 3-án adta ki a 21. sz. hadműveleti utasításhoz kapcsolódó irányelveket („Richtlinien auf Sondergebieten zur Weisung Nr. 21“), amely már egy totális háborút irányzott elő: „a zsidó-bolsevik értelmiséget, mint régi elnyomókat, meg kell semmisíteni”, majd pedig a németektől függő közigazgatási rendszert kell kiépíteni – amire a hadsereg önmagában nem volt képes. Jodl a Wehrmacht egységeit és a katonai bíróságokat nem akarta ebbe bevonni és ezért különleges SS alakulatok bevetését tervezték a bolsevik vezetők és komisszárok likvidálása céljából. Ekkor alakult ki a háború utáni közigazgatás első elképzelése, mely szerint az elfoglalt területeken három birodalmi kormányzóságot szerveznek. A Wehrmacht és a szárazföldi hadsereg vezetése nem ellenezte az SS bevonását, mivel őket a megszállt területek pacifikálása és a harcoló csapatok hátországának biztosítása aggasztotta, illetve minél több egységet akartak felszabadítani a megszállási feladatok alól. Március 30-án Hitler 250 Wehrmacht tábornok és főtiszt előtt mondott beszédet, amelyben kifejtette, hogy a közelgő „ideológiai háború” végső célja nem más, mint „a kommunizmus megsemmisítése örökre”, a „bolsevik komisszárok és a kommunista értelmiség kiirtásával.” Senki nem ellenkezett, a beszédet pedig konkrét utasítások követték: - 1941\. május 13-án a megszállt területeken bevezetendő hadiállapoti intézkedésekről - 1941\. május 19-én a Wehrmacht katonáinak kötelességeiről - 1941\. június 6-án az elfogott politikai komisszárokkal szembeni bánásmódról (vagyis azok kivégzéséről) - Hitler utasítása Himmlernek a zsidó-bolsevik lakosság megsemmisítéséről a frontvonalak mögött, a megszálló SS és SD alakulatok részvételével - a szovjet hadifoglyokkal szembeni bánásmódról Az 1941 áprilisában befejezett balkáni hadjárat után egy ideig a német vezetők nem zárták ki egy esetleges szövetséges partraszállás lehetőségét a Balkánon, ami természetesen veszélyeztette volna a Barbarossa hadművelet sikerét. A katonai előkészületek befejezése és a megszállt területekre vonatkozó intézkedések kiadása után Hitler végül parancsot adott a meglepetésszerű támadás végrehajtására 1941. június 20. – 22. között. ### A Barbarossa német kritikusai A német hadsereg nem egyöntetűen támogatta azonban a támadás tervét: már 1940 őszén magas rangú német katonatisztek memorandumot küldtek Hitlernek, amelyben a Szovjetunió elleni invázió veszélyeire hívták fel a figyelmet. Érvelésük szerint Ukrajna, Belorusszia és a balti államok elfoglalása csak gazdasági terheket jelentene Németországnak, míg egy másik német tisztviselő szerint a szovjetek a jelenlegi formájukban ártalmatlanok, megszállásuk nem járna előnyökkel, és „miért nem hagyjuk őket főni a bolsevik levükben?” Hitler azonban nem hallgatott a kétkedőkre, és Göringnek kijelentette: mivel mindenki csak a kétségeiről beszél, ezentúl nem hallgat meg senkit, és befogja a fülét, hogy végre békén hagyják. Ez feltehetően Georg Thomas tábornokra vonatkozott, aki éppen egy jelentést állított össze, amelyben leírta, hogy a Szovjetunió megszállása nettó veszteséget jelentene Németországnak, hacsak nem sikerülne mindent (városokat, gyárakat, élelmiszerkészleteket stb.) épségben megkaparintani. ### Tervek a Szovjetunió megszállás utáni közigazgatására 1941 márciusában tette közzé Göring a Szovjetunió gazdasági felhasználásának egyes részleteit („Generalplan Ost”), amely tisztán gazdasági okok miatt számolt az elfoglalt területek lakosságának pusztulásával. Mivel a katonai vezetők magától értetődőnek tartották, hogy a hadműveletek során a Wehrmacht élelmiszer-szükségleteit helyi készletekből fogják fedezni, tisztában voltak azzal, hogy „több millió ember fog éhen halni, miután a szükségleteinket fedeztük.” Az elfoglalt területek lakossága tehát jelentős mezőgazdasági többletet eredményezett volna, illetve a városokba a német bevándorlókat tudtak volna elhelyezni. 1941 nyarán Alfred Rosenberg javaslatot tett a szovjet területek kormányzására, mely szerint a következő Reichskommissariatokat (birodalmi kormányzóság) kellene létrehozni: - Reichskommissariat Ostland (a balti államok és Belorusszia), - Reichskommissariat Ukraine (Ukrajna, egészen a Volga folyóig), - Reichskommissariat Kaukasus (Oroszország déli része és a kaukázusi régió), - Reichskommissariat Moskowien (Moszkva és vonzáskörzete, valamint a Szovjetunió megmaradt európai részei), - Reichskommissariat Turkestan (a közép-ázsiai tagköztársaságok és területek). ## A hadművelet céljai Hitler a Barbarossa hadművelet hadászati céljait a következőképpen határozta meg 21. sz. hadműveleti utasításában: - A Szovjetunió európai részén állomásozó alakulatok bekerítése és megsemmisítése „merész hadmozdulatokkal, mélyen behatoló páncélos ékekkel”. - A harcképes csapatok visszavonulásának megakadályozása, a Vörös Hadsereg megsemmisítése. - Előrenyomulás addig a vonalig, ahonnan a szovjet légierő már nem tudja támadni a német birodalmi területeket – nagyjából a Volga–Arhangelszk (vagy ismertebb nevén Arhangelszk–Asztrahán, A–A) vonalig. - A szovjet kézen maradt ipari területek megsemmisítése a levegőből. A részletes tervek kidolgozása során Hitler a hadászati célokat részben ideológiai, részben gazdasági megfontolások alapján, a tábornokokkal folytatott vita után, így határozta meg: - északon Leningrád – a bolsevik ideológia szülőhelyének – elfoglalása - a középső frontszakaszon Szmolenszk, majd a szovjet vezetés székhelyének, Moszkvának elfoglalása - délen Ukrajna, a Donyec-medence és a bakui olajmezők elfoglalása. A prioritások meghatározása közben Hitler és tábornokai között nézeteltérések voltak, de végül Hitler – aki politikai és katonai zseninek tartotta magát és nemigen tűrt ellentmondást – módosította a 21. sz. utasításban kifejtett eredeti álláspontját is, és kijelentette: „Leningrád először, Donyeck másodszor, Moszkva harmadszor”. A tervezés előrehaladtával Hitler egyre türelmetlenebbül várta a hadművelet megindítását, mivel meg volt arról győződve, hogy Nagy-Britannia békét kérne a – várhatóan gyors – német győzelem után. A német tábornoki kar a Barbarossa hadművelet terveinek gyors kidolgozásával akarta biztosítani, hogy nagyobb beleszólása legyen az eseményekbe. Az általuk kidolgozott tervek Németország kelet-európai hegemóniáját, gazdasági potenciáljának növelését, az Anglia elleni harc gazdasági megalapozását irányozták elő. Kezdetben nem volt szó a szovjet állam teljes megsemmisítéséről. Ez csak Hitler követelésére került a tervekbe és bár a Wehrmacht tudomásul vette a totális háborúra vonatkozó követeléseket, a végrehajtást a tervezés során az az SS és az SD egységekre hagyták. ### Német előkészületek A nyugati fronton aratott győzelmek után Hitler és tábornokai magabiztosak voltak, és a Vörös Hadseregnek az 1939–1940-es téli háború során mutatott teljesítménye alapján még inkább azok lettek. A hadműveletet mindössze pár hónaposra tervezték, nem számítottak arra, hogy a téli hónapokig el fog húzódni, és nem is biztosítottak megfelelő téli felszerelést a katonák számára. A német csapatösszevonások még azelőtt megkezdődtek, hogy a balkáni hadműveletek befejeződtek volna. 1941 februárjának végére német katona állomásozott a román-szovjet határ mentén. A támadásra való felkészülés során a németek körülbelül 3,5 millió német és körülbelül 1 millió szövetséges (zömében román) katonát vonultattak fel a szovjet határ mentén, jelentős mennyiségű hadianyagot halmoztak fel a front mögötti hátországban, a Luftwaffe pedig légifelderítési küldetéseket hajtott végre a Szovjetunió felett. A harcoló csapatok hátországának biztosítására és az elfoglalt területek ellenőrzésére a németek a Waffen-SS erőit és különleges csoportjait (Einsatzgruppen) mozgósították. A német hadvezetés elterelő hadműveleteket szervezett, hogy megtévessze a szovjet vezetést, többek között a Haifisch és a Harpune hadműveletekkel, amelyeket Norvégiában és a La Manche-csatorna partján tartottak, a Nagy-Britannia elleni közelgő inváziót akarták demonstrálni. A német tervezők tanulmányozták Napóleon oroszországi hadjáratát is, és ebből azt a következtetést vonták le, hogy nem kell a Vörös Hadsereg nagyszabású visszavonulására felkészülni, mivel meg kell védeniük a stratégiai fontosságú Leningrádot, a balti államokat és Ukrajnát. A védekezésre kényszerített Vörös Hadsereggel pedig a páncélos ékek segítségével terveztek végezni. Hitler és tábornokai végül abban egyeztek meg, hogy három hadseregcsoportot hoznak létre, amelyek feladata három régió és a benne található városok elfoglalása volt. Az Észak Hadseregcsoport (Heeresgruppe Nord) feladata volt a balti térség és Oroszország északi részének, illetve Leningrádnak elfoglalása. A Közép Hadseregcsoport (Heeresgruppe Mitte) feladata Belorusszia területének, valamint Szmolenszk és utána Moszkva elfoglalása volt. A Dél Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) feladata a sűrűn lakott ukrán területek és Kijev elfoglalása, majd délkeleti irányban a támadás folytatása volt, amíg el nem érik a kaukázusi olajmezőket. Azonban a három hadseregcsoport közötti prioritások kijelölésében nézeteltérés támadt: a Wehrmacht főparancsnoksága (OKW) erőit Moszkva elfoglalására szerette volna összpontosítani, míg Hitler a hadművelet céljának legelőbb a balti térség és Leningrád, majd a nyersanyagokban gazdag Ukrajna és a Donyec-medence, és csak ezután Moszkva elfoglalását tartotta. A hadművelet megindítása során is jelentős késedelmet okozott, hogy a fontosabb stratégiai döntések meghozatala során az OKW és Hitler újra és újra vitába keveredett a hadművelet alapvető céljait illetően. A nagyszabású német előkészületek ellenére a szovjeteket meglepetésként érte a támadás, mivel Sztálin úgy hitte, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírása után két évig nem várható nagyobb német támadás, másrészt azt hitte, hogy Németország előbb befejezi Nagy-Britannia meghódítását, mielőtt a Szovjetunió ellen fordul (hogy elkerülje a kétfrontos háborút). Sztálin elutasította azokat a felderítő jelentéseket, amelyek a német csapatösszevonásokról és a közelgő támadásokról szóltak, mivel attól tartott, hogy ezek csak félreinformáló, téves jelentések, és miattuk a Szovjetunió és Németország háborúba sodródhat. ### Szovjet felkészülés A szovjet vezetés értesült a keleti hadművelet előkészületekről: a katonai hírszerzés december 29-én értesítette Sztálint a 21. sz. hadműveleti utasításról, aki 1940 decemberében tábornokai előtt mondott beszédében kijelentette: Hitler várhatóan megtámadja a Szovjetuniót, és fel kell készülniük a támadás visszaverésére. Sztálin szerint Hitler kijelentette, hogy a tisztogatások után négy évbe telik a Vörös Hadseregnek, mire visszanyeri harckészségét, és ezért feltehetően ennél hamarabb megindítja a támadást, amit legalább két további évig, diplomáciai eszközökkel el kell halasztani. 1940 augusztusában a brit katonai hírszerzés értesítette a szovjeteket a küszöbön álló német támadásról, egy héttel azután, hogy Hitler utasítást adott a tervek kidolgozására. Sztálin azonban nem bízott a britekben, és azt hitte, hogy tőrbe akarják csalni és háborúba akarják sodorni Németországgal. Sztálin attól tartott, hogyha a háború a németekkel kitörne, akkor az brit kormány azonnal kiegyezne Hitlerrel, majd pedig Németország és Nagy-Britannia egyesült hadigépezete lendülne támadásba a Szovjetunió ellen. 1941 tavaszán a szovjet és az amerikai hírszerzés is sorozatos figyelmeztetéseket adott ki a küszöbön álló német támadással kapcsolatban, amit Sztálin lényegében figyelmen kívül hagyott – elismerte ugyan, hogy a németek valamikor támadnak, de azt 1942-re várta és ennek megfelelően csak részleges előkészületeket tett –, nem akarta kiprovokálni a német támadást. Sztálin emellett alaptalanul bízott a Molotov–Ribbentrop-paktumban, amelyet csak két évvel korábban írtak alá. Ennek megfelelően a határvédelmi csapatokat sem mozgósították, nem hagyhatták el állandó állásaikat, és időnként azt is megtiltották, hogy viszonozzák a németek tüzét. Április 10-én részlegesen mozgósították ezeket a csapatokat, de a német támadás idejére még nem álltak készen. ### A Vörös Hadsereg helyzete 1941-ben Hitler és a német hadvezetés véleménye ellenére a Szovjetunió korántsem volt olyan válságos állapotban, mint ahogy elképzelték. Az 1930-as években végrehajtott iparosítási programok, bár elképzelhetetlen szenvedést okoztak a szovjet lakosságnak, jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a szovjet nehézipar termelése elérte a német szintet. Hasonlóan nagy ütemben nőtt a haditechnikai eszközök előállítása is, az 1930-as évek háborús légkörében még nagyobb hangsúlyt fektettek a harckocsik, tüzérségi eszközök és harci repülőgépek gyártására. A Szovjetunió 1939. szeptember 1-jén, a Lengyelország elleni német támadás napján fogadta el az általános hadkötelezettségről szóló törvényt, a sorozás alsó határát pedig 18 évben állapították meg. Ennek eredményeként az 1939 elején körülbelül 2,5 milliós szovjet hadsereg létszáma 1941 nyarára meghaladta az 5 millió főt. Mihail Meltyukov szerint a háború kezdetére a Vörös Hadsereg létszáma fő volt, ebből a szárazföldi csapatok létszáma fő, légierő fő, haditengerészet fő, határvédelmi csapatok fő, és fő az NKVD csapataiban. ### A tisztogatások hatása a szovjet harckészségre A szovjet hadsereg egyik legnagyobb problémáját a tapasztalt, tehetséges felső vezetés hiánya jelentette. A nagy tisztogatások idején a letartóztatott 90 tábornokból csak hat, a 180 hadosztályparancsnokból 36, az 57 hadtestparancsnokból csak hét élte túl a tisztogatásokat. Összesen a Vörös Hadsereg közel katonáját végezték ki, még többet Szibériába deportáltak, és helyükre „politikailag megbízható” kádereket állítottak. A háború előtt a Szovjetunió öt marsalljából hármat kivégeztek, köztük Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkijt is, aki modern haderőt hozott létre a Vörös Hadseregből és a villámháborús stratégia három atyjának egyikeként tartják számon. A halott főtisztek helyét fiatal, politikailag megbízható, de tapasztalatlan és gyakran tehetségtelen tisztek vették át: 1941-ben a Vörös Hadsereg tiszti állományának 75%-ka egy évnél rövidebb időt töltött el rendfokozatában. Az átlagos szovjet hadtestparancsnok 12 évvel volt fiatalabb, mint az „átlagos” német hadosztályparancsnok. Tapasztalatlanságuk és a tisztogatásoktól való félelmük miatt ezek a tisztek vonakodtak felelősséget vállalni, önálló döntéseket hozni, a kínálkozó lehetőségeket megragadni, feletteseik egyértelmű utasítása nélkül cselekedni. Mivel a felsőbb szinteken is hasonló problémák voltak, kisebb katonai ügyek is gyakran kerültek Sztálin elé, ami jelentősen lelassította a Vörös Hadsereg reakciókészségét bármilyen katonai probléma esetén. ### A haditechnikai eszközök helyzete Haditechnikai eszközök terén a Szovjetunió jelentős számbeli fölényben volt: a Vörös Hadsereg harckocsival rendelkezett, amelyekből az öt nyugati katonai körzetben volt a háború kitörése előtt. Azonban a haditechnikai eszközök harckészsége, karbantartása terén a szovjetek komoly problémákkal küzdöttek, a harckocsizóknál állandósult a rádiók és a lőszerek hiánya, valamint a legtöbb harckocsizó alakulat nem rendelkezett azokkal a teherautókkal, amelyek a lőszer- és üzemanyag-utánpótlást a harcoló csapatok után szállították volna. 1938-ra Sztálin utasítására az önálló harckocsizó magasabb egységeket jórészt felosztották a lövészhadosztályok között, ahol a gyalogság támadását kellett támogatniuk. Csak a németek nyugati fronton alkalmazott taktikája (önállóan alkalmazott páncélos ékek) tanulmányozása és a katasztrofális téli háború után kezdték ismét összevonni a harckocsizókat páncélos hadosztályokba és hadtestekbe. A Barbarossa hadművelet megindításáig ezt a hatalmas szervezési feladatot csak részben tudták végrehajtani, mivel nem állt elegendő harckocsi a páncélozott magasabbegységek rendelkezésére. A hadművelet kezdetén a Wehrmachtnak körülbelül modern harckocsija volt, amelyből kb. 3350-et vezényeltek a keleti frontra. Csak a számok alapján tehát a szovjeteknek 4:1-hez arányú fölénye volt a harckocsik terén. A legújabb szovjet harckocsi, a T–34, a második világháború legjobb harckocsijának számított, míg a KV–1 típusú harckocsik voltak a legjobban páncélozottak. Azonban sem a T–34, sem a KV–1 nem állt elegendő számban rendelkezésre a frontvonalbeli csapatoknál, összesen a szovjet harckocsiállomány 7,2%-át tették ki a hadművelet kezdetén. Ez a mintegy 1800 modern harckocsi számban még mindig felülmúlta a németek rendelkezésére álló 965 darab Panzer III és 432 darab Pz IV harckocsit (a többi rendszeresített német harckocsi gyakorlatilag alkalmatlan volt a szovjet harckocsik leküzdésére), azonban a szovjetek számára hátrányt jelentett a megfelelő kiképzés, a doktrína, a kommunikációs eszközök és a tapasztalat hiánya. A számok a légierő és a tüzérség területén is a szovjetek fölényét mutatták. Azonban a legtöbb szovjet harci repülő elavult volt, nem vehette fel a versenyt a Luftwaffe modern vadászrepülőivel, és a szovjet tüzérségnek sem álltak rendelkezésére a hatásos tűzvezetéshez szükséges eszközök. A hadművelet kezdetén a szovjet légierőt (Vojenno-Vozdusnije Szili, VVSZ) még nem mozgósították, és az első napokban a Luftwaffe a földön semmisítette meg a szép rendezett sorokban parkoló szovjet repülőket. A szovjeteknek jórészt csak elavult I–15 kétfedelű és I–16 típusú repülőik voltak, a korszerűbb MiG–3, LaGG–3 és Jak–1 repülőgépek gyártását csak a közelmúltban kezdték, és ezek sem tudták felvenni a versenyt a Luftwaffe Bf 109 és később a Fw 190 típusú repülőivel. A legtöbb repülőgépen nem volt például rádió, ahol volt, ott a megbízhatóság és a rádióforgalom titkosításának hiánya okozott problémát. A VVSZ gyenge teljesítménye a téli háború során – amellett, hogy tovább növelte a németek önbizalmát – a pilótaképzés felgyorsításához és lerövidítéséhez vezetett, ami természetesen tovább súlyosbította a problémákat. Mivel a német támadást 1942-re várták, addigra megfelelő számú pilótát akartak kiképezni. A honvédelmi népbiztos 362. számú, 1940. december 22-én kelt utasítása rendelkezett arról, hogy a pilótaképzés időtartamát le kell rövidíteni. 1941. június 22-én a szovjetek rendelkezésére állt 201 MiG–3 és 37 MiG–1 típusú repülőgép, azonban csak négy olyan pilóta volt, akit ezekre a típusokra képeztek ki. A Vörös Hadsereg rendelkezésére állt számos korszerű tüzérségi eszköz, amelyek hatékonyságát nagymértékben korlátozta a rendszeres lőszerhiány. Az ütegek emellett nem rendelkeztek a lövegek és az utánpótlás mozgatásához teherautókkal. A karbantartás is hiányos volt. Az egész Vörös Hadseregre jellemző volt a háború első szakaszában, hogy utánpótlás, lőszerellátás, vagy bárminemű támogatás nélkül küldtek harcba egységeket, amelyek rendszerint egy ütközet után szétszóródtak, megsemmisültek. ### A szovjet katonai doktrína 1938–1941 között 1938-ra a Vörös Hadsereg, elsősorban Dmitrij Pavlov tábornok hatására, a lineáris védelmi stratégiát vette át a többi európai hadseregtől. A harckocsikkal megerősített lövészhadosztályok a doktrína értelmében erősen megerősített védelmi állásokat építettek volna ki egy esetleges konfliktus esetén, önálló páncélos alakulatok alkalmazása nem szerepelt a korabeli szovjet katonai gondolkodásban. 1940 május-június után, amikor a francia és brit hadseregekre döntő csapást mértek a német páncélosékek, a szovjet katonai elemzők felismerték, hogy a lineáris védelem nem tartható, különösen nem páncélos tartalékok nélkül. A doktrína változásával feladták a lineáris védelem elvét, és ismét különválasztották a lövész és harckocsizó alakulatokat, utóbbiakat 29 páncélozott hadtestbe (egyenként 1031 harckocsival) kezdték összevonni. Az elképzelés szerint a német támadás esetén a tartalékba összevont páncélos csapatok állítják és semmisítik meg a német páncélos ékeket, majd a gyalogsággal együttműködve visszaverik a fedezet nélkül maradt német gyalogság támadását. A Barbarossa-tervre adott válaszként az Ukrajnában állomásozó erők megerősítését tervezték, amelynek a Dél Hadseregcsoport megsemmisítése után Lengyelországon keresztül kellett volna a Közép és Észak Hadseregcsoportok hátába kerülni. A csapdába zárt német hadsereg felszámolása után következett volna a támadás Németország ellen. ## A szovjet első támadás elmélete A Barbarossa hadművelet tervezése, a szovjetek elleni támadás előkészítése során, 1941. április 28-án a Wehrmacht főparancsnoksága jelentette be egy esetleges szovjet támadás lehetőségét, amelyre alapot a Vörös Hadsereg összevonása adott a német-szovjet határ mentén. 1941. június 22-én a moszkvai német nagykövet átadott egy memorandumot (a hadüzenet – Kriegserklärung – szót Hitler utasítására kerülték) a szovjet kormánynak, amelyben szintén agresszív szándékokkal vádolták a Szovjetuniót, és egy megelőző csapást jelentettek be. Hitler személyes felhívása, amelyet a Wehrmacht katonáihoz intézett, illetve Goebbels vezércikke a Völkischer Beobachter lap június 22-i cikkében szintén utalást tett a brit és szovjet összeesküvésre, amely Németország bekerítésére irányult. A lap június 30-i vezércikke azt írta: „A szovjet csapatösszevonás megsemmisítése. A Führer megmentette Európát a bolsevik inváziótól.” A német katona a maga részéről meg volt győződve arról, hogy az agresszor Szovjetunió ellen harcol, hogy megmentse Európát. Ezt a tényt szemléletesen mutatja, hogy 1941 második felében volt a legalacsonyabb a német hadbíróságok által elítélt dezertőrök száma, vagyis a hadsereg morálja igen magas volt. A háború után a Wehrmacht több vezetője is a szovjet agresszió terveit hozta fel a német „megelőző csapás” indoklásaként. A háború után a szovjet támadó tervek és a német megelőző csapás elméletét tovább tárgyalták a történészek, de az 1980-as évekig nem kapott nagyobb nyilvánosságot. Ekkor ismét az érdeklődés középpontjába került, mivel egy szovjet történész új – közvetett – bizonyítékokkal állt elő, amelyek szerint a Szovjetunió valóban a náci Németország megtámadását tervezte. Kiderült, hogy Zsukov marsall írt egy javaslatot, amelyben a Vörös Hadsereg titkos mozgósítását és kiképzés leple alatt a nyugati határ mentén való felsorakoztatását követelte (bár nincs bizonyíték arra, hogy a javaslatot Sztálin látta vagy jóváhagyta volna), hogy a németekre akkor tudjanak csapást mérni, amikor felvonultatják erőiket a szovjet határ mentén. Viktor Szuvorov történész szerint Sztálin Németországot akarta felhasználni a kapitalista nyugat megtörésére, hagyta volna, hogy Európa nyugati felét elfoglalja, majd amikor a németek kimerítették magukat, akkor a Vörös Hadsereg lerohanta volna Európát. A világháború kezdeti szakaszában Sztálin valóban jelentős anyagi és politikai támogatást nyújtott Hitlernek, míg a Vörös Hadsereget jelentősen fejlesztették. Az elmélet alapján a német Barbarossa hadművelet valóban nem volt más, mint egy megelőző csapás, amely kihasználta, hogy a szovjetek már jelentős erőket vontak össze a határ mentén a támadó hadműveletek megindítására. A német–szovjet határ közvetlen közelében található Breszt erődjében 10 millió liter benzint tároltak, és több mint 5 millió embert kezdtek mozgósítani a határ közelébe. A szovjet vezérkar esetén a mozgósítás a háború egyértelmű jele volt, hiszen az ország nem rendelkezett olyan gazdasággal, ami lehetővé tette volna egy ilyen méretű hadsereg fegyverben tartását huzamosabb időre. Ezt fejtette ki Saposnyikov szovjet vezérkari főnök A hadsereg agya című több kötetes művében, ahol többek között arról is írt, hogy a tartalékosok békeidőben történő hosszú fegyverben tartása káros azok harckészültségére, és kijelentette, hogy a hadsereg mozgósítása minden esetben háborút jelent. Bár az elmélet jelentős figyelmet kapott Németországban, a Szovjetunióban (később Oroszországban) és máshol, és egyes történészek támogatják (pl. Vlagyimir Nyevezsin, Borisz Szokolov, Valerij Danyilov, Joachim Hoffmann, Márk Szolonyin és Ungváry Krisztián) az elméletet, a hadtörténészek jelentős része elutasítja. ## Szemben álló felek ### A német haderő A német és szövetséges erőket három hadseregcsoport között osztották fel, amelyeknek különböző feladatokat szabtak ki. A Wilhelm von Leeb vezértábornagy vezette Észak Hadseregcsoport feladata a balti államok lerohanása és Leningrád elfoglalása volt. Az Észak Hadseregcsoport állományába német katona, 800 harckocsi és 434 repülőgép tartozott, de a rendelkezésre álló 29 hadosztály közül csak három volt gépesített, ezért az Észak Hadseregcsoportnak lóra volt szüksége a felszerelés szállításához. A Fedor von Bock vezértábornagy irányítása alatt álló Közép Hadseregcsoport végső célja Moszkva bevétele volt. A középső hadseregcsoport összesen 42 hadosztályból és 9 páncélos hadosztályból állt, továbbá 910 repülőgépet, 1700 harckocsit és 3000 tüzérségi fegyvert tudtak kiállítani a vörös hadsereg ellen, így élőerő és fegyverzet terén is ez volt a legerősebb német hadseregcsoport a keleti fronton. A Gerd von Rundstedt vezértábornagy parancsnoksága alatt álló Dél Hadseregcsoport a Krím félsziget és Ukrajna mezőgazdasági területeinek megszerzésére koncentrált. A déli hadseregcsoport összetétele különbözött a másik két hadseregcsoportétól. A 39 hadosztály közül 15 román, két olasz és két magyar hadosztály is része volt a déli német inváziós erőknek. A páncélos ékek mögött a német gyalogság 4/5-e – ugyanúgy, mint Napóleon katonái – gyalog vonult a frontra. Ez a tényező később jelentősen befolyásolta a keleti fronton elérhető harctéri sikereket, és a Blitzkrieg taktika Akhilleusz sarkának bizonyult. Mivel a gyalogság nem rendelkezett megfelelő mobilitással, ezért több száz kilométerre leszakadtak a támadó páncélosalakulatoktól, így a harckocsiknak gyakorlatilag komolyabb gyalogsági támogatás nélkül kellett körülzárniuk több százezres nagyságrendű élőerővel rendelkező szovjet seregtesteket, illetve visszaverni a kitörési és a felmentési kísérleteket. #### A német hadrend Franz Halder vezérkari főnök a következő csapatokat vonta össze a Barbarossa hadművelet végrehajtására: Észak Hadseregcsoport (Heeresgruppe Nord) (parancsnoka Wilhelm von Leeb), Kelet-Poroszországban, összesen 29 hadosztállyal: - 16\. német hadsereg (16. Armee) (Ernst Busch) - 4\. német páncéloscsoport (Panzergruppe 4) (Erich Hoepner) - 18\. német hadsereg (18. Armee) (Georg von Küchler) - 1\. német légiflotta (Luftflotte eins) (Alfred Keller) Közép Hadseregcsoport (Heeresgruppe Mitte) (Fedor von Bock) Lengyelország keleti részén 49 hadosztállyal: - 4\. német hadsereg (4. Armee) (Günther von Kluge) - 2\. német páncéloscsoport (Panzergruppe 2) (Heinz Guderian) - 3\. német páncéloscsoport (Panzergruppe 3) (Hermann Hoth) - 9\. német hadsereg (9. Armee) (Adolf Strauß) - 2\. német légiflotta (Luftflotte zwei) (Albert Kesselring) Dél Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) (Gerd von Rundstedt) Lengyelország déli részén és Romániában 41 hadosztállyal: - 17\. német hadsereg (17. Armee) (Carl-Heinrich von Stülpnagel) - Szlovák Expedíciós Erők (Ferdinand Čatloš) - Gyorshadtest (Miklós Béla) – eredetileg a „Kárpát Csoport” része volt - 1\. német páncéloscsoport (Panzergruppe 1) (Ewald von Kleist) - 11\. német hadsereg (11. Armee) (Eugen Ritter von Schobert) - Olasz Expedíciós Hadtest (Corpo di Spedizione Italiano, CSIR) (Giovanni Messe) - 6\. német hadsereg (6. Armee) (Walther von Reichenau) - 3\. román hadsereg (Petre Dumitrescu) - 4\. román tartalékos hadtest (Tancred Constantinescu) - 4\. német légiflotta (Luftflotte vier) (Alexander Löhr) Norvégia területéről a következő erők vettek még részt a hadműveletben: - Hadsereg-Főparancsnokság Norvégiában (Armee-Oberkommando Norwegen) (Nikolaus von Falkenhorst), két hadtesttel - 5\. német légiflotta (Luftflotte fünf) (Hans-Jürgen Stumpff) Emellett Európa minden részéről érkeztek kisebb, önkéntes alakulatok, mint pl. a francia önkéntesek légiója, a Légion des Volontaires Français contre le Bolchévisme 1500 fővel, a Vidkun Quisling szervezte Norvég Légió 1000 emberrel, a szintén kb. 1000 fős Flamand Légió, a Holland Önkéntes Légió, a kollaboráns Dán Szabadcsapatok 6000 fővel, vagy a legnagyobb, a spanyol-portugál Kék Hadosztály, amely 1944-ig jelentős erőket mozgósított, s hivatalosan nem, de gyakorlatilag külön haderőt alkotott a Wehrmachton belül több mint 45 ezer fővel. ### A szovjet haderő 1941 nyarára a Szovjetunió fegyveres erőinek összlétszáma elérte az 5 millió főt. Azonban a nyugati katonai körzetekben, amelyek közvetlenül ki voltak téve a nyugati támadásnak, így is alulmaradtak a németekkel szemben: a Vörös Hadsereg alig 2,6 millió katonája várta összesen 4,5 millió német és szövetséges katona támadását. A maradékból 1,6 millió fő az Urálon túl, a távol-keleti katonai körzetekben állomásozott, a többi pedig kiképzésen vett részt, vagy éppen állomáshelyére tartott. A Barbarossa hadművelet kezdetén a Szovjetunió nyugati területein állomásozó csapatokat öt katonai körzetbe szervezték, amelyek a támadás után frontokká (a német hadseregcsoport megfelelője) alakultak át. A Leningrádi Katonai Körzetből alakították ki az Északi Frontot, a Balti Különleges Katonai Körzetből az Északnyugati Frontot, a Nyugati Különleges Katonai Körzetből a Nyugati Frontot, a Kijevi Katonai Körzetből a Délnyugati Frontot. Az Odesszai Katonai Körzetből 1941. június 25-én alakult meg a Déli Front. Az egyes frontokat emellett három stratégiai irányba szervezték. Az Északnyugati Irány alárendelt egységei a következők voltak: - Az Északi Front (Markian Popov tábornok parancsnoksága alatt) frontvonala a finn határtól indult. A Front állományába tartoztak a 14., 7., és 23. hadseregek és kisebb, a frontparancsnok közvetlen alárendeltségébe tartozó egységek. - Az Északnyugati Front (Fjodor Kuznyecov parancsnoksága alatt) védelmezte a balti-tengeri régiót, alárendeltségébe tartozott a 8., 11., és a 27. hadseregek és kisebb egységek (összesen 34 hadosztály). - Az Északi és Balti Flották. A Nyugati Stratégiai Irány alárendelt erő a következők voltak: - A Nyugati Front (Dmitrij Pavlov parancsnoksága alatt) állományába tartozott a 3., 4. és a 10. hadseregek, valamint a 13. hadsereg parancsnoksága, amely az önálló egységek tevékenységét koordinálta (összesen 45 hadosztály). A Délnyugati Stratégiai Irány alárendelt erő a következők voltak: - A Délnyugati Front (Mihail Kirponosz parancsnoksága alatt) állományába az 5., 6., 12. és 26. hadseregek, valamint a stratégiai irány parancsnokságának alárendelt erők tartoztak (összesen 45 hadosztály). - A Déli Front (Iván Tyulenyev parancsnoksága alatt) 1941. június 25-én alakult meg a 9. és 18. hadseregekből, valamint a 2. és 18. szovjet gépesített hadtestekből (összesen 26 hadosztály). - A Fekete-tengeri Flotta. A határ mentén elhelyezkedő hadseregek mellett további hat hadsereg (a 16., 19., 20., 21., 22. és 24. hadseregek) tartózkodtak a támadás pillanatában a nyugati katonai körzetek hátországában. Ezekből a hadseregekből és további önálló egységekből hozták létre az úgynevezett Tartalék Frontot, amely Sztálin közvetlen parancsnoksága alatt állt. ## Utolsó figyelmeztetések 1941. június 10 – 22. között A támadás megindulása előtt a szovjetek egyre több figyelmeztetést kaptak. 1941. június 10-én Sir Cadogan brit külügyi helyettes államtitkár bekérette irodájába a londoni szovjet nagykövetet, Iván Majszkijt, és figyelmeztette: a brit hírszerzés információi szerint német katonai szállítmányok tartanak a német-szovjet határ felé. Radó Sándor Svájcban szervezte meg a Szovjetuniót információkkal ellátó csoportját, és a legelsők között figyelmeztette a szovjet vezérkart arra, hogy Hitler a Szovjetunió megtámadására készül. Dr. Richard Sorge beépített orosz kém is jelezte, hogy a németek június 22-én megtámadják a Szovjetuniót. Anatolij Gurjevics, a Vörös Zenekar (Rote Kapelle) vezetője szintén jelezte a támadás időpontját. A szovjet vezetés azonban nem akarta nyíltan tudomásul venni a küszöbön álló támadásról szóló híreket és reménykedtek a német felvonulás elhúzódásában. Június 15-én a TASZSZ hírügynökség közleményt tett közzé a nyugati sajtó „ügyetlen propagandafogásairól”, utalva a Szovjetunióval szembeni német területi követelésekről megjelent cikkekre. A TASZSZ kijelentette, hogy Németország ugyanúgy betartja a megnemtámadási egyezményt, mint a szovjetek, és a közelgő támadásról szóló hírek minden alapot nélkülöznek. Ám ugyanazon a napon Majszkijt a brit külügyminiszter, Sir Anthony Eden biztosította arról, hogy a német támadás esetén a brit kormány minden katonai és gazdasági segítséget megad a Szovjetuniónak, így a TASZSZ-kommüniké inkább arról szólt, hogy ne siettessék a német támadást. A sztálini katonai doktrína, amely csak offenzívára készítette fel a Vörös Hadsereget, passzivitásra ítélte a nyugati katonai körzetek parancsnokait és erőit, mivel nem készültek fel védekezésre. 1941. június 18-án reggel egy német katonaszökevény jelentkezett a szovjeteknél, és tájékoztatta őket, hogy 22-én hajnalban indul a támadás. Az 5. hadsereg parancsnoka, Potapov tábornok ezt annyival intézte el, hogy „feleslegesen kongatják a vészharangot”. Körülbelül ekkor német diverzáns csoportok kezdtek átszivárogni a határon, hogy stratégiailag fontos pontokat (hidakat) foglaljanak el. De ez sem változtatott a szovjet vezetés álláspontján. Június 21-én hajnali egy órakor Tyimosenko marsall elrendelte a fegyveres erők harckészültségbe helyezését, de a parancs csak néhány egységhez ért el időben, a legtöbben csak a támadás után pár órával kapták meg. Június 22-e (vasárnap) ráadásul foglalkoztatásmentes nap volt a Vörös Hadseregben és számos parancsnok szabadságra távozott. A határról érkező mind nyugtalanítóbb híreket, miszerint a németek teljes harckészültségben vannak, Sztálin is annyival intézte el: „Feleslegesen keltünk pánikot”. Közben a német-szovjet határon zavartalan volt a forgalom: a 21-éről 22-ére virradó éjszaka éjfél körül átlépte a határt a Berlin-Moszkva gyorsvonat, illetve a támadás előtt néhány perccel szovjet oldalról beengedtek egy kőolajat és élelmiszert szállító szerelvényt. A támadás megindulása után Kuznyecov tengernagy és Zsukov is próbálta elérni Sztálint, hogy közölje vele a híreket. Mivel a bürokratikus titkolózás miatt tartózkodási helyén nem érték el, a hadügyi népbiztos Tyimosenkót hívták fel, akit azonban elárasztottak az ilyen hívások, és félt ezeket továbbítani. Végül Bugyonnij marsallt beszélte rá a hírek továbbítására, és Sztálin összehívta a Politbürót, amely 5 óra 45 perckor, egy órával a teljes körű német támadás után összeült. Sztálin a támadást „német tisztek provokációjának” tartotta, így nem is rendelt el ellenállást a német hadüzenetig. A német hadsereg elleni fellépésre csak reggel 7:15-kor adtak parancsot, de sok helyen a parancsnokok még ekkor sem érkeztek vissza az eltávozásról. Június 22-én este Tyimosenko, Sztálin beleegyezésével viszont már ellencsapásra, és a német erők megsemmisítésére utasította a frontparancsnokokat, de ekkorra a Vörös Hadsereg maradványai minden fronton visszavonulóban voltak. Az ellentámadással egyedül Zsukov járt sikerrel a délnyugati fronton, a többi helyen lesöpörték a szovjet erőket a német páncélosok. ## A Barbarossa hadművelet végrehajtása ### I. szakasz (1941. június 22 – július 3.) A német támadás június 22-én, vasárnap, hajnali 3:15-kor indult. A Luftwaffe légitámadásokat intézett a szovjetek által elfoglalt lengyel területeken fekvő nagyobb városok, illetve a szovjet légierő ellen. A Luftwaffe helyi parancsnokai szerint a támadás első napján 1489 szovjet repülőgépet semmisítettek meg. Hermann Göring, a légierő főparancsnoka, nem akart hinni a jelentéseknek, és beosztottait az adatok ellenőrzésére utasította. A roncsok átvizsgálása után kiderült, hogy az első jelentésben alábecsülték a szovjet veszteségeket: több mint 2000 szovjet harci repülőgép maradványait találták meg, míg a Luftwaffe 35 repülőt veszített. A Barbarossa hadművelet első három napjában a szovjet veszteségek elérték a 3922 repülőgépet. A Luftwaffe mindhárom hadseregcsoport hadműveleti területén kivívta a légifölényt, és ezután erőit a szárazföldi csapatok harcának támogatására tudta fordítani. #### Hadműveletek északon Az Észak Hadseregcsoporttal szemben két szovjet hadsereg állt és a kettő közötti résbe vetették be a 4. német páncéloshadsereget, mintegy 600 harckocsival. A támadás első napján a harckocsik 80 kilométer mélyen behatoltak a szovjet állásokba és átkeltek a Nyeman folyón. Raseiniai (ma Litvánia) közelében a szovjet 3. és 12. gépesített hadtest mintegy 300 harckocsija indított ellentámadást, amelyet a németek négy nap alatt szétvertek – a szovjetek üzemanyag, lőszer és koordináció nélkül harcoltak. Az első hét végére a szovjet páncélos hadosztály erőinek 90%-át elveszítette. A német harckocsik ezután átkeltek a Daugava folyón és Leningrád közelébe jutottak, amikor Hitler megállásra szólította fel őket (elsősorban a túlságosan megnyúlt utánpótlási vonalak, illetve a lemaradt lövészhadosztályok okoztak problémát). A kényszerpihenő egy hétig tartott, mialatt a szovjetek meg tudták szervezni Leningrád védelmét. A balti térségben a szovjetek nehézségeit súlyosbította, hogy június 22-én szovjetellenes felkelés tört ki Litvániában, és egy nappal később kikiáltották a független Litván Köztársaságot. A fősre becsült litván felkelők a szovjet egységekre támadtak, ahonnan a besorozott litván katonák is megszöktek. A német támadás nyomán Észtországban is szovjetellenes felkelés kezdődött. A 18. német hadsereg augusztus 7-én érte el a Finn-öböl partját, befejezve Észtország megszállását. #### Hadműveletek a középső frontszakaszon A Közép Hadseregcsoporttal szemben négy szovjet hadsereg (a 3., 4., 10. és 11.) egy kiszögellésben állomásozott, amelynek középpontja Białystok volt. Emögött Minszk helyezkedett el, Belorusszia fővárosa, amely egyben fontos vasúti csomópont is volt. A hadseregcsoport két páncélos hadseregének feladata a szovjet hadseregek bekerítése volt és Minszk előtt kellett találkozniuk. A 3. német páncéloshadsereg szintén két szovjet hadsereg között tört át a kiszögelléstől északra és átkelt a Nyeman folyón. Időközben a 2. páncéloshadsereg, a Nyugati-Bug folyón átkelve, délről támadt. A hadseregcsoport többi erői pedig frontális támadást indítottak a nemsokára teljesen bekerített szovjet erők ellen. A főparancsnokság nem is sejtette, hogy milyen katasztrófa készül: Tyimosenko marsall minden egységet ellentámadásra utasított, míg Zsukov marsall (állítólag Sztálin utasítására) aláírta a védelmi népbiztosság 3. számú utasítását, amelyben arra utasította a Vörös Hadsereget, hogy június 24-ig foglalja vissza Lublint, illetve június 26-ig kerítse be és semmisítse meg az ellenséget Suwałki térségében. Ehelyett június 27-én a 2. és 3. német páncélos hadseregek egységei Minszk közelében találkoztak, mintegy 320 kilométerre a határtól. A lengyel határtól Minszkig húzódó hatalmas katlanban 32 szovjet lövész-, nyolc páncélos és gépesített hadosztály maradványai várták a sorsukat. A szovjet Nyugati Front veszített és június 29-én a németek elfoglalták Minszket. Június 30-ára a szovjet ellentámadások és kitörési kísérletek meghiúsultak, és kb. esett hadifogságba. sikerült elmenekülnie, mivel a német gyalogság nem tudta teljesen bezárni a körgyűrűt. Pavlov tábornokot és törzsét visszarendelték Moszkvába, gyávasággal és kötelességmulasztással vádolták és hamarosan kivégezték őket. #### Hadműveletek délen A déli frontszakaszon az 5. 6. és 26. szovjet hadseregek álltak szemben a Dél Hadseregcsoport erőivel. Itt a szovjet parancsnokok gyorsabban reagáltak és nagyobb ellenállást tudtak kifejteni. A német gyalogos hadseregek a szovjet állások közötti réseket támadták, míg az 1. német páncéloshadsereg 600 harckocsijával egyenesen a 6. szovjet hadsereg állásait legázolva támadt Brodi irányába. Június 26-án azonban öt szovjet gépesített hadosztály, összesen 1000 harckocsival ellentámadást indított a német páncélosok ellen. Az invázió egyik leghevesebb ütközete négy napig tartott, a németek jelentős veszteségeket szenvedtek, de végül áttörtek. A szovjet ellentámadás során Ukrajna nyugati részén található összes harckocsi nagy részét elvesztették és a Vörös Hadsereg visszavonulást kezdett az egész frontszakaszon. A Kijev körüli harcokban a szovjet légierő 1561 repülőgépet veszített. A németek komoly sikert arattak, de csak jelentős erők átcsoportosításával tudták megtörni a szovjetek védekezését. Ezeket az erőket pedig a Moszkva elleni támadástól kellett átcsoportosítani, ami mintegy 11 héttel vetette vissza a főváros elleni támadást. #### Az invázió első napjainak tanulsága A meglepetésszerű támadás, a német csapatok szervezettsége és a szovjetek szervezetlensége következtében mindhárom hadseregcsoport jelentős taktikai sikereket ért el és szinte minden esetben sikerült megvalósítaniuk a kitűzött célokat. A Minszk és Białystok környékén található katlanban azonban jelentős szovjet erők harcoltak még és ezek felszámolása további német erőket kötött le. A harcok első napjaiban a Vörös Hadsereg a becslések szerint főt veszített halottakban, foglyokban és sebesültekben. ### II. szakasz – Harc Szmolenszkért (1941. július 3 – augusztus 5.) 1941\. július 3-án Hitler parancsot adott a páncélos egységeknek, hogy folytassák a keleti irányú támadó hadműveleteket, miután a német gyalogság felzárkózott. Azonban a szokásos nyári záporok miatt felázott a föld, lelassult a harckocsik előrenyomulása és eddigre a Vörös Hadsereg is tudta rendezni sorait, egyre hatásosabb ellenállást tudott kifejteni. A késlekedés révén a szovjetek egy nagyszabású ellentámadást tudtak indítani a Közép Hadseregcsoport ellen. A középső hadseregcsoport célja ekkor Szmolenszk elfoglalása és a Moszkva felé vezető út biztosítása volt. A németekkel szemben hat szovjet hadsereg foglalt el védelmi állásokat. Július 6-án 700 szovjet harckocsi ellentámadást indított a 3. német páncélos hadsereg ellen, amit a németek – elsősorban a Luftwaffe légifölényére támaszkodva – visszavertek. A 2. páncélos hadsereg eközben átkelt a Dnyeper folyón és dél felől megközelítette Szmolenszket, míg a 3. páncéloshadsereg észak felől közelítette meg a várost. A német átkaroló hadművelet eredményeként három szovjet hadsereget kerítettek be, de július 26-áig nem sikerült teljesen bezárni a gyűrűt. Végül mintegy szovjet katona esett német fogságba, de további -nek sikerült kitörnie a bekerítésből. A harcokban eddig az időpontig 30 szovjet hadosztály semmisült meg, ami körülbelül 2 milliós emberveszteséget, 3500 harckocsi és 6000 repülőgép elvesztését jelentette. Ez a szám a szmolenszki csata után újabb háromszázezer fővel és háromezer tankkal nőtt. A szovjet vezetés válasza a tisztek körében történő tisztogatás volt. Kivégezték Dmitrij Pavlovot, majd július 22-én a nyugati front négy parancsnokát is agyonlőtték. A Kremlbe olyan sok kivégzésre engedélyt kérő hívás érkezett, hogy a vonalakat utóbb blokkolták és azt az utasítást adták, hogy saját hatáskörben gondoskodjanak az „árulók” kivégzéséről. Sztálin július 3-i beszédében úgy nyilatkozott, hogy „a gyávákat, dezertőröket és pánikkeltőket könyörtelenül megsemmisítjük.” A hadművelet negyedik hetére világossá vált, hogy a németek jelentősen alábecsülték a várható szovjet ellenállást, illetve túlbecsülték a saját képességeiket. Az általuk becsült 5000 szovjet harckocsival szemben az ellenfél -rel rendelkezett, repülőgép helyett -rel. A német csapatok elhasználták a kezdeti készleteiket és előrenyomulásukat jelentősen lassította, hogy ki kellett építeniük az utánpótlási vonalakat, illetve meg kellett várni az üzemanyag-, lőszer- és élelmiszer-utánpótlást. Augusztus derekán Hitler már úgy értékelte, hogy egy négy hetes kritikus időszakon vannak túl. Úgy fogalmazott, hogy talán jobb is, hogy nem volt pontos képük az ellenfél erejéről, mert annak tudatában talán halogatták volna, hogy „megoldják a Kelet és a bolsevizmus esedékessé vált kérdését”. További gondot okozott, hogy Hitler módosítani akarta a hadművelet stratégiáját: a bekerítő hadműveletek részleges sikertelensége miatt elsősorban gazdasági téren akarta térdre kényszeríteni a szovjeteket, ezért elsődleges célnak Harkovot, a Donyec-medencét, a kaukázusi olajmezőket, illetve északon a fontos hadiipari központnak számító Leningrád elfoglalását sürgette. Fedor von Bock és a Barbarossa hadműveletben részt vevő szinte összes német tábornok azonban folytatni akarta a Moszkva elfoglalására irányuló hadműveleteket. Érvelésük szerint az ellenség fővárosának elfoglalása nemcsak pszichológiai csapást jelentett volna, hanem a kezükre kerültek volna a Moszkva környéki fontos hadiipari üzemek, illetve megbéníthatták volna a Moszkva központú szovjet kommunikációs és szállítási hálózatot is. A felderítő jelentések emellett világossá tették, hogy jelentős szovjet alakulatok állnak készen a főváros körül Szemjon Tyimosenko marsall parancsnoksága alatt. Hitler azonban mindezt figyelmen kívül hagyta és von Bock megkerülésével közvetlenül utasította Guderiant, hogy páncélosait küldje a déli és az északi offenzíva megsegítésére, időlegesen megállítva ezzel a Moszkva elleni támadást. ### III. szakasz – Kijev elfoglalása és Leningrád ostroma (1941. augusztus 5 – október 2.) Július közepére a Dél Hadseregcsoport egységei pár kilométerre közelítették meg Kijevet. Az 1. páncélos hadsereg dél felé folytatta a támadást, a 17. német hadsereg pedig kelet felé, a kettő között három szovjet hadsereg esett csapdába Umany környékén. Miután a bekerített csapatok ellenállását felszámolták, a német harckocsikat észak felé fordították és átkeltek a Dnyeper folyón. Észak felől a Moszkva elleni támadástól eltérített 2. páncélos hadsereg kelt át a Gyeszna folyón, jobb szárnyán a 2. német hadsereggel. Az átkaroló hadművelet eredményeként négy teljes szovjet hadsereg és további egységek estek ismét fogságba. A Leningrád elleni végső támadáshoz a 4. páncélos hadsereget szintén a középső frontszakaszról átirányított harckocsikkal erősítették meg. Augusztus 8-án a német harckocsik áttörték a szovjet védelmi vonalakat, északkeleten pedig a német 16. és 18. hadsereg, illetve az észt felkelők egységei támadtak. Augusztus végére a 4. páncélos hadsereg egységei 30 kilométerre megközelítették Leningrádot, míg északnyugat felől a finn hadsereg indított támadást a Ladoga-tó irányába. Hitler ekkor kiadta a parancsot Leningrád elpusztítására, és szeptember 9-én az Észak Hadseregcsoport harckocsijai ismét támadásba lendültek. Tíz nap múlva 11 kilométerre közelítették meg a várost, de közben egyre nagyobb veszteségeket szenvedtek. Hitler ekkor elvesztette türelmét, és támadás helyett Leningrád kiéheztetésére adott parancsot. Időközben a Közép Hadseregcsoport, amelyet megfosztottak a harckocsijaitól, védelmi állásokat vett fel, és számos szovjet ellentámadással kellett szembenéznie. Az augusztus 30. és szeptember 9. között indított Jelnyai offenzíva során a németek elszenvedték első taktikai vereségüket a Barbarossa hadművelet megindítása óta. Hitler ekkor felfigyelt a Közép Hadseregcsoport helyzetére, és utasítást adott a 3. és 4. páncélos hadseregeknek, hogy hagyjanak fel Leningrád ostromával, és folytassák a Moszkva ellen irányuló támadást. Ez előtt azonban be kellett fejezni a Kijev környéki hadműveleteket. A Közép Hadseregcsoport jelentős része délnek fordult, a Kijevet védő szovjet erők hátába, míg a Dél Hadseregcsoport a Dnyeper folyón létesített hídfőállásból észak felé támadt. A német erők szeptember 16-án fejezték be Kijev körbezárását, és megkezdték a szovjet állások elleni harckocsi, tüzérségi és légitámadásokat. A bekerítésben rekedt 43 szovjet hadosztályt tíz nap alatt számolták fel, a kezdeti német jelentések hadifogolyról számoltak be. A tényleges veszteség adatai nem egyértelműek a forrásokban. Akad olyan forrás, amely szerint fő esett fogságba és a németek 3867 tüzérségi eszközt zsákmányoltak, más forrás szerint hadifoglyot ejtettek. A harcok végére a szovjet 5., 37., 26. és 21. hadseregeket teljesen felszámolták. #### Harcok a Krím félsziget birtoklásáért A Déli Hadseregcsoport 1941. szeptember 26-án indította meg támadását a Krím félsziget ellen. A támadásban a német 11. hadsereg és a román 3. és 4. hadsereg vett részt, velük szemben a szovjet 51. hadsereg és a Fekete-tengeri Flotta egységei álltak. A német-román erők súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor megkísérelték áttörni a félszigetet a szárazfölddel Perekop térségében összekötő földnyelven létesített szovjet állásokat. Amint ez végül sikerült, aránylag gyorsan elfoglalták a félsziget teljes területét, Szevasztopol és Kercs kivételével. Kercset az áttörés után elfoglalták a németek, majd a szovjetek egy partraszállási hadművelet során visszafoglalták és a németek csak 1942. május 8-án vonulhattak be. Szevasztopol ostroma 1941. október 30-án kezdődött és az igen heves tüzérségi és légitámadások ellenére 250 napig tartott. A németek csak 1942. július 4-én tudták elfoglalni a várost. ### IV. szakasz – Kísérlet Moszkva bevételére (1941. október 2 – december 5.) A kijevi vereség után a Vörös Hadsereg elvesztette számbeli fölényét a németekkel szemben, elfogytak a közvetlenül bevethető, kiképzett tartalék hadosztályok. Moszkva védelmére Sztálin 83 hadosztályban főt vont össze, azonban ebből csak 23 hadosztály volt harckész állapotban, amikor október 2-án megindult a német támadás Moszkva ellen – a „Tájfun” hadművelet. A Közép Hadseregcsoporttal szemben a szovjetek mélyen tagolt védelmi rendszert építettek ki, az első vonalat Vjazma, a másodikat Mozsajszk körül. Ennek ellenére a szovjeteket meglepte a délről visszatérő 2. német páncéloshadsereg támadása, amely könnyedén elfoglalta Orjolt, a fő védelmi vonaltól 75 kilométerre található várost. Három nappal később a harckocsik Brjanszk felé folytatták a támadást, míg a 2. hadsereg nyugati irányból indított támadást, bekerítve a szovjet 3. és 13. hadseregeket. Északon a Leningrád alól visszatérő 3. és 4. német páncéloshadseregek indítottak támadást Vjazma ellen, amelynek eredményeként bekerítették a szovjet 19., 20., 24. és 32. szovjet hadseregeket. Az első moszkvai védelmi vonal elesett, a németek hadifoglyot ejtettek pár nap alatt, míg Moszkva védelmére már csak mintegy fő és 150 harckocsi maradt. Október 13-án a 3. páncélos hadsereg 140 kilométerre közelítette meg a szovjet fővárost, ahol szükségállapotot hirdettek ki, és lényegében az egész polgári lakosságot kivezényelték a védelmi munkálatokra. Azonban az időjárás a „Tájfun” hadművelet kezdetétől egyre romlott, a jelentős csapadék és az egyre alacsonyabb hőmérséklet hatására a kövezetlen utak járhatatlan sártengerré változtak. A harckocsik előrenyomulása napi 2–3 kilométerre lassult, míg az utánpótlást szállító teherautók és lovas oszlopok helyzete még rosszabb volt. Október 31-én a német főparancsnokság kénytelen volt elrendelni a támadás szüneteltetését, amíg a németek újjászervezték soraikat és feltöltötték egységeiket. A támadásban beállt szünetet és a lényegesen rövidebb utánpótlási vonalak adta előnyt a szovjet vezetés igyekezett kihasználni. Alig egy hónap alatt 11 új hadsereget hoztak létre a frissen kiképzett tartalékosokból és a Szibériából átvezényelt 30 hadosztályból. Utóbbit az tette lehetővé, hogy Richard Sorge, a kommunista hírszerző megnyugtatta Sztálint: keleten nem várható újabb japán támadás. A szibériai hadosztályok 1000 harckocsit és 1000 repülőt is hoztak. Ezzel szemben a németek kimerültek, tartalékaik elfogytak, és egyre messzebb kerültek saját utánpótlási bázisaiktól. Az egyre romló körülmények Napóleon 1812-es orosz hadjáratára, a Grande Armée pusztulására emlékeztette a németeket. November 15-én, a korai fagyok miatt megkeményedő talajon a Wehrmacht ismét támadásba lendült. A terv szerint a 3. és 4. páncéloshadseregek északkelet felől, a 2. páncéloshadsereg Tula elfoglalása után dél felől támadta volna Moszkvát, míg a 4. hadsereg frontális támadásra indult volna. Két hét elkeseredett harc után az üzemanyag- és lőszerhiányban szenvedő német csapatok kínkeservesen megközelítették Moszkvát. Délen azonban a 49. és 50. szovjet hadsereg, szibériai egységekkel megerősítve, november 22-én ellentámadást indított a 2. páncéloshadsereg ellen, és vereséget mért rá. Északon a 4. páncéloshadsereg nagyobb sikerrel járt, visszavonulásra kényszerítette a szovjet 16. hadsereget, és átkelt a moszkvai csatornán. December 2-án a 258. német lövészhadosztály előőrsei 25 kilométerre közelítették meg Moszkvát, és állásaikból látták a Kreml tornyait. Azonban hamarosan megkezdődtek a téli viharok, és kiderült, hogy a Wehrmacht nincs felkészülve a téli hadviselésre. Három hét alatt főt veszítettek a németek halottakban és sebesültekben. A legtöbben betegségek vagy a hideg miatt veszítették életüket. Némelyik lövészhadosztály elveszítette személyi állományának 50%-át. A fagyok problémát okoztak a tüzérségi eszközöknek és a gyalogsági fegyvereknek, illetve a viharokban nem tudtak felszállni a Luftwaffe repülői sem. December 5-én a Moszkva körül összevont szovjet alakulatok mintegy fővel ellentámadást indítottak, amely körülbelül 300 kilométerre vetette vissza a kimerült, éhező és fázó németeket, és ezzel lényegében véget ért a Barbarossa hadművelet. #### Szevasztopol ostroma A Krím félszigeti hadművelet célpontja, Szevasztopol ellen 1941. október 30-án indítottak frontális támadást a német-román csapatok. A támadókat azonban visszavetette az Odesszából kimenekített csapatok részvételével indított szovjet ellentámadás. A németek ekkor megkezdték a város körüli ostromgyűrű kiépítését. A november 11-én és 30-án indított további támadások szintén sikertelenek voltak, ezért a német erőket számos tüzérségi üteggel erősítették meg, amelyek intenzíven bombázták a várost. Itt vetették be a Schwerer Gustav becenevű vasúti löveget is. Ennek ellenére a december 17-ei német támadás ismét sikertelen volt. December 25-én Kercs mellett partra szálltak a szovjet csapatok, és visszafoglalták a várost, ami miatt jelentős német erőket kellett ide átcsoportosítani. A szovjet partraszálló erőket csak egy április 9-én indított német támadás törte meg, és Kercset csak május 8-án sikerült visszafoglalni, az utolsó szovjet katonák május 18-án adták meg magukat. A felszabadult német csapatok visszatértek Szevasztopol alá, és a június 29-én indított támadásuk végre áttörte a szovjet vonalakat. A város csak július 4-én adta meg magát, kitartásáért később a „Hős város” címet kapta. ### A Barbarossa hadművelet vége December 1-jére a német csapatok látótávolságába került Moszkva. Azonban pár nappal később a szovjet csapatok ellentámadása, az ellátási helyzet és a kimerültség miatt a németeknek nem maradt más választásuk, mint a visszavonulás. Moszkvától 300 kilométerre sikerült stabilizálni a frontot, ami azt jelentette, hogy a németeknek a kietlen orosz pusztaságban kellett átvészelniük a telet. A Barbarossa hadművelet során a Wehrmacht és szövetségesei elfoglalták a balti térséget, Belorussziát, Ukrajnát és a mai Oroszország jelentős területét, összesen négyzetkilométert tartottak fennhatóságuk alatt, és a korábbi német-szovjet határtól 1700 kilométerre nyomultak előre. A keleti front teljes hossza ekkor kb. 3100 kilométer volt. Az elfoglalt területeken 75 millió fő lakott a háború előtt, itt volt a Szovjetunió ipari kapacitásának jó része, és jelentős mezőgazdasági területekkel is rendelkezett. A Barbarossa hadművelet befejezése után indított német támadások során további négyzetkilométer került német fennhatóság alá. Az elfoglalt területeken azonban, elsősorban a távolságok miatt, nem sikerült mindenhol megteremteni a német ellenőrzést. A bekerítésből megszökött szovjet katonák és a lakosság hamarosan partizánháborút kezdtek a megszállók ellen, ami jelentősen zavarta a német utánpótlási vonalakat. A partizánakciók megtorlásának egyre több polgári lakos esett áldozatul, a Wehrmacht és a frontok mögött tevékenykedő katonai igazgatási szervek egyre brutálisabban léptek fel az irreguláris fegyvereseket támogató lakossággal szemben. A Barbarossa hadművelet célkitűzéseit nem sikerült megvalósítani: a Wehrmacht nem tudta elfoglalni sem Moszkvát, sem Leningrádot. Utóbbi egészen 1944-ig ostrom alatt volt, lakosainak és védőinek elképzelhetetlen nehézségekkel kellett szembenézni az ostromlott városban. Délen ugyan elfoglalták Ukrajnát és a Donyec-medencét, de nem sikerült elérni a kaukázusi olajmezőket, és az 1942–43 telén vívott sztálingrádi csata után erre már nem is volt esély. A stratégiai kudarcok ellenére a Wehrmacht óriási veszteségeket okozott a Vörös Hadseregnek: közel szovjet katona vesztette életét, 3,3 millió esett fogságba és 3 millió sebesült meg. A németek megsemmisítettek több mint szovjet repülőgépet és harckocsit (leginkább az elavult modellekből). 1945-ig a szovjet veszteségek a keleti fronton meghaladták a 7 millió halottat, becslések szerint 20 millió polgári lakos esett áldozatul a háborúnak, az éhségnek és a fagynak. ## A Barbarossa hadművelet kudarcának okai 1941 nyarán a Wehrmacht volt a világ legjobban felszerelt és kiképzett, legütőképesebb hadserege. A német katonákat jól felkészítették a modern, motorizált hadviselésre jellemző villámháborús taktikára. A német haderő kommunikációs eszközei révén meg tudta teremteni az együttműködést a különféle egységek és fegyvernemek (gyalogság, harckocsizók, repülők) között. A nyugati fronton aratott könnyű győzelmek révén a német hadsereg és hadvezetés önbizalma töretlen volt. Ezzel szemben a szovjet Vörös Hadseregnek tapasztalatlan volt a vezetése, elavult a doktrínája és a felszerelése, a katonák hiányos kiképzést kaptak, és fogalmuk sem volt, hogy vezetőik mit várnak el tőlük. A sztálini doktrína miatt, amely csak a támadó hadviselést engedélyezte a Vörös Hadseregnek, a katonák egyszerűen nem voltak felkészülve a védelmi jellegű hadműveletekre. A szovjet haderő nagy részét a német-szovjet határ mentén, a volt lengyel területeken összpontosították, nem voltak mélységben kiépített védelmi állásaik. A hadművelet megindulása után számos esetben Sztálin, Zsukov vagy Tyimosenko ellentámadásra utasította az egységeket, amelynek azok engedelmeskedtek és így a németek még könnyebben be tudták keríteni őket. Miután Sztálin megtiltotta a visszavonulást, a megmerevedett szovjet vonalakon könnyedén hatoltak át a Werhmacht harckocsijai. A szovjet harckocsik és teherautók a karbantartás hiánya miatt sorozatos műszaki problémákkal küzdöttek. A szovjet légierő egy részét a földön semmisítették meg, egy részét pedig a Luftwaffe korszerűbb repülőgépei lőtték le. A fentiek ellenére a német vezetés számos hibát vétett a hadjárat tervezése során, amelyek végül a Barbarossa hadművelet kudarcát okozták. ### A szovjet képességek alábecsülése A Wehrmact tervezői jelentősen alábecsülték a Vörös Hadsereg mozgósítási potenciálját, azaz nem becsülték fel pontosan a kiképzett és gyorsan bevethető egységek számát (a frontvonalbeli alakulatok számát aránylag jól meghatározták a Luftwaffe felderítési adatai alapján). A Vörös Hadsereg óriási veszteségeket szenvedett halottakban és hadifoglyokban, de ezeket a becsültnél jóval gyorsabban tudta pótolni. Teljes hadseregek estek hadifogságba vagy semmisültek meg, de a Vörös Hadsereg nem szűnt meg létezni, és havonta mintegy mozgósított katonát tudott a frontra küldeni. Ezek a tartalékos vagy mozgósított katonák elavult felszereléssel, igen rövid kiképzés után szálltak harcba a németekkel, de puszta jelenlétük azt jelentette, hogy a németeknek újabb és újabb egységekkel kellett felvenni a harcot. A német hadvezetés emellett alábecsülte a szovjet kormány hatalmát és befolyását. A németek tévesen azt hitték, hogy a szovjet vezetés bürokratikus, hatástalan, olyan mint egy korhadó szerkezet, amely egy erősebb ütéstől összedől. Azonban az első hetek bénultsága után a szovjet vezetés nagyfokú találékonyságról és alkalmazkodókészségről tett tanúbizonyságot: új hadseregeket szerveztek az elveszettek helyébe, kitelepítették a létfontosságú ipari üzemeket és munkásaikat az Urál mögé, és a Nagy Honvédő Háború zászlója alatt a háború érdekében mozgósították a teljes polgári lakosságot. Richard Sorge emellett biztosította a felső vezetést, hogy nem várható újabb japán támadás a Távol-Keleten, ami lehetővé tette a szibériai és a távol-keleti katonai körzetekből jól kiképzett és felszerelt, téli hadviselésben jártas csapatok átcsoportosítását éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség volt erre – a moszkvai csata idején. A németek arra is számítottak, hogy az elfoglalt területeken felkelés tör majd ki a bolsevikok ellen – erre néhány helyen, elsősorban a balti köztársaságokban sor is került, de még Ukrajna egyes részein is felszabadítóként üdvözölték őket. A kommunisták embertelen kegyetlenkedései miatt, amellyel a háború alatt sem hagytak fel, több százezer szovjet állampolgár állt a Wehrmacht oldalára, sokan mindvégig kitartottak a németek mellett. Mindezek ellen a lakosság egy része és a megsemmisített katonai egységek megmaradt tagjai már 1941 júliusától partizánakciókba kezdtek a német csapatok hátországában, tovább súlyosbítva az amúgy is kritikus utánpótlási helyzetet. 1941. június 29-én adta ki az SZKP Központi Bizottsága a felhívást a „partizánosztagok és diverzáns csoportok” felállítására. Ennek ellenére 1941-re, a Barbarossa idején még nem igaz a szovjet propagandában bemutatott „általános népháború” mítosza. Heinz Guderian visszaemlékezései szerint 1941-ben a harcoló csapatoknak „kevéssé vagy egyáltalán nem kellett szenvedni” a partizánoktól és a „bandaháború” csak a sikeres téli ellenoffenzíva után indult meg nagyobb léptékben. A mögöttes területeken bevezetett katonai közigazgatás kíméletlen viselkedése, a polgári lakosság meghurcolása, a zsidók deportálása hamarosan mély gyűlöletet ébresztett még a korábban németekkel szimpatizáló lakosságban is a megszállókkal szemben, amely a fegyveres ellenállás további kiszélesedéséhez vezetett, de nem ez volt az oka a partizánháborúnak. ### Ellentmondásos célkitűzések A Barbarossa hadművelet célja a Szovjetunió lerohanása és a Vörös Hadsereg megtörése volt. Azonban Hitler és tábornokai nem tudtak megegyezni a végrehajtás módjában. Hitler, aki katonai zseninek tartotta magát, ragaszkodott ahhoz, hogy Moszkvát és Leningrádot (az ellenség fővárosát és a bolsevizmus szülővárosát) el kell foglalni. A gazdasági problémák miatt azonban szükség volt délen az ukrán mezőgazdasági területek, valamint a Donyec-medence bányáinak, ipari üzemeinek és a kaukázusi olajmezők elfoglalására. A Wehrmacht erői azonban nem voltak elégségesek mindhárom célkitűzés elérésére és a hadjárat kritikus pontjain kellett a Közép Hadseregcsoportnak átadnia erőit az északi vagy a déli hadműveleti irány megsegítésére és szüneteltetni a Moszkva elleni támadást. A hadtörténészek véleménye megoszlik abban a tekintetben, hogy Moszkva elfoglalása vajon megtörte volna-e a szovjet ellenállást. ### Késői kezdés A Barbarossa hadművelet kezdetét 1941. május 15-ére tűzték ki. A sokáig elhúzódó tavaszi esők és a balkáni hadjárat miatt (amelyben a Harmadik Birodalom gyakorlatilag Benito Mussolini megsegítése érdekében vett részt) a németek csak június 22-én tudták megindítani a Szovjetunió elleni támadást. Ennek egyik oka volt, hogy Tito, a Jugoszláv Kommunista Párt vezetője, William Joseph Donovantól, Roosevelt titkos megbízottjától kerülő úton egyértelmű üzenetet kapott: „Ha Pál régensherceg behódol a náciknak, eljött a felkelés ideje.” Március 22-én a németek ultimátumot intéztek a jugoszláv kormányhoz. Miközben Pál herceg és tanácsadói a megadást fontolgatták, magas rangú tisztek palotaforradalmat kíséreltek meg 1941. március 27-én, amely megdöntötte a régensherceg uralmát. 1941. április 6-án német bombázók támadták a nyílt várossá nyilvánított Belgrádot. A négynapos Büntetés hadművelet után a romok alól ember holttestét ásták ki, és óriási volt az eltűntek száma. A jugoszláv csapatokat körbezárták, (míg a németek azt jelentették, hogy a jugoszláv hadsereg letette a fegyvert), és április 17-én Belgrádban aláírták a tizenegy napos ellenállásnak véget vető fegyverszünetet. A németek számára váratlan jugoszláviai ellenállás nagy erőket kötött le, a Barbarossa hadműveletet pedig Wilhelm Keitel szerint négy, a valóságban hat héttel kellett elhalasztani, és Hitlert négy évi háborúra kényszerítette a partizánok ellen, ami a későbbiekben végzetesnek bizonyult. Az utánpótlási nehézségek és a hadvezetés dilemmái további késedelmet okoztak, novemberben a Wehrmacht egy hónapig vesztegelt, mielőtt megindíthatta volna a végső támadást Moszkva ellen. A hadjárat késői kezdése és a további késedelmek miatt viszont a németek kifutottak az időből, elfogytak a kezdeti készletek, beálltak az őszi esők, majd a tél, ami komoly nehézségeket okozott. Mivel a német hadvezetés biztosra vette, hogy pár hét alatt befejeződik a hadjárat, a Wehrmacht egységeit nem készítették fel a téli hadviselésre, nem volt megfelelő ruházatuk és felszerelésük, a haditechnikai eszközök is komoly technikai problémákkal küszködtek. 1941 októbere után a német veszteségek jelentős részét a kedvezőtlen időjárási viszonyok okozták. ### Utánpótlási katasztrófa November elejéig a német csapatok közel 1700 kilométerre hatoltak be a Szovjetunió területére, elfoglalva négyzetkilométernyi területet, amelyen 75 millió fő élt. A visszavonuló szovjet csapatok azonban igen gyakran alkalmazták a felperzselt föld taktikáját, minden felhasználható készletet felégettek, nemritkán a házakkal együtt. A németek nem tudták veszteségeiket a zsákmányolt javakból pótolni, és egyre inkább rászorultak a saját utánpótlási vonalaikra. Azonban éppen a német előrenyomulás nagy üteme miatt az utánpótlási vonalak túlterhelődtek. Már a kezdet kezdetén sem volt elég üzemanyag, hogy a Wehrmacht minden célkitűzését teljesítse. A kezdeti lendület után a német harckocsik egyre többet voltak kénytelenek vesztegelni az üzemanyaghiány miatt. Az utánpótlási nehézségekre már a Barbarossa hadművelet tervezési szakaszában felhívták a figyelmet, de a német vezetés szántszándékkal figyelmen kívül hagyta ezt; a hadműveletet öt hét alatt kivitelezhetőnek tartották, és ennyi idő alatt nem számoltak jelentős mennyiségű utánpótlás kiszállításával. A logisztikai tervezők emellett nem számoltak az orosz úthálózat állapotával. A kelet-lengyelországi térség viszonyait aránylag jól ismerték, itt lényegesen jobb viszonyok uralkodtak, mint a Szovjetunió területén. A szovjet térképeken jól kiépítettnek ábrázolt utak gyakran poros földútnak bizonyultak, vagy még csak a tervezés szakaszában voltak. A kedvezőtlen időjárási viszonyok beállásával a közúti szállítás szinte lehetetlenné vált, de a vasúti szállítás is nehézségekbe ütközött: a szovjet vasutak nyomtávja eltért a német vasúttól, ezért a határon minden árut át kellett rakodni, ami a késedelem mellett megnövelte az utánpótlás munkaerőigényét is. ### Időjárási nehézségek A hadjárat késői megindítása miatt a Wehrmachtnak előbb az esős őszi időjárással, majd a téli hideggel kellett szembenéznie, és kiderült, hogy egyikre sem volt felkészülve. Az októberi esőzések feláztatták a talajt, és járhatatlan sártengerré változtatták az orosz utakat. Sem a nehéz harckocsik, sem a teherautók, sem a lovaskocsik nem tudtak közlekedni, az egyetlen lehetőséget a szállításra a vasútvonalak jelentették, amelyek egyre jobban ki voltak téve a partizánok támadásainak. 1941. november 27-én, a Moszkva elleni utolsó támadás előestéjén Eduard Wagner tábornok, a német hadsereg főszállásmestere jelentette: „Erőink végére érkeztünk személyi és anyagi vonatkozásban. És szembe kell néznünk a kemény tél veszélyeivel is.” A német hadsereg nem volt felkészülve az időjárás jelentette nehézségekre. Az orosz utakra jellemző, nyáron laza homok tavasszal és ősszel mély sárrá változott, és csak a téli fagyok beálltával volt ismét járható. A német harckocsik és lánctalpas járművek lánctalpa keskeny volt, beleragadtak a sárba. Az utánpótlás szállítására használt, több mint ló sem bírt közlekedni, és nem viselte jól az orosz tél viszontagságait. A német katonák sem voltak felkészítve, a hadjárat kezdetén nem kaptak téli ruházatot. A hideg idő beálltával a szükséges ruházatot még nem tudták eljuttatni a frontvonalbeli csapatokhoz, mivel az utánpótlás kiszállítása komoly nehézségekbe ütközött, és mindenütt elsőbbséget kaptak az üzemanyagot és lőszert szállító szerelvények. A hideg idő beálltával a hőmérséklet nemritkán –40 °C alá süllyedt, a hideg és a betegségek végül több áldozatot szedtek, mint a harcok. A szovjet katonák, elsősorban a szibériai egységek, viszont vattakabáttal (pufajka), szőrmesapkával (usánka) és nemezcsizmával (válenki) voltak felszerelve, és amúgy is jobban alkalmazkodtak az időjáráshoz. Számos esetben a német haditechnika csődöt mondott a kemény fagyokban: a kenő- és hidraulikai olajok megfagytak, a motorokat nem lehetett reggel beindítani, a tüzérségi eszközök csődöt mondtak. A lövegek újratöltése előtt késsel kellett levágni a gránátokról a tároláshoz rájuk kent, keményre fagyott zsírt. ## Galéria ## Forrásjegyzék ### Német nyelvű irodalom - Fall Barbarossa. Dokumente zur Vorbereitung der faschistischen Wehrmacht auf die Aggression gegen die Sowjetunion (1940/41). Válogatta és a bevezetőt írta Erhard Moritz. Deutscher Militärverlag, Berlin 1970 - Walther Hubatsch (Hrsg.): Hitlers Weisungen für die Kriegsführung 1939–1945. Dokumente des Oberkommandos der Wehrmacht. 2. kiadás. Bernard & Graefe, Frankfurt am Main 1983, ### Magyar nyelvű irodalom - L. A. Bezimenszkij: A titkos Barbarossa-dosszié; ford. Zalai Edvin; Kárpáti–Kossuth, Uzsgorod–Budapest, 1975 - Viktor Szuvorov: Az M-nap, Ki kezdte a második világháborút?, Kairosz Kiadó, 2008, - Will Fowler: Barbarossa. Az első 7 nap; ford. Harman András, Vágó Tímea; Hajja, Debrecen, 2007 (20. századi hadtörténet), - Simon Sebag Montefiore: Sztálin – A Vörös Cár udvara, Alexandra Kiadó, Pécs, 2009, - Brian Taylor: A Barbarossától Berlinig. A keleti front kronológiája, 1941–1945; Hajja, Debrecen, 2006– (20. századi hadtörténet) - 1\. Keleti irányban, 1941. június 22–1942. november 18.; ford. Bilik Péter; 2006 - William J. Spahr: Sztálin hadvezérei, a szovjet vezérkar 1917–1945, Aquila Könyvkiadó, 1998, - - Joachim von Schwerin: A harctéri alakulat helytállása, szorult helyzete és magatartása, In: A Wehrmacht katonái, Canissa, 2001, 134–150. o. - Klaus Hammel: A csapat kompetenciája és magatartása a mögöttes hadseregterületen, In: A Wehrmacht katonái, Canissa, 2001, 151–194. o. - Wolgang Hasch – Gustav Friedrich: A Szovjetunió partizánháborúja és a német ellenintézkedések a második világháborúban, In: A Wehrmacht katonái, Canissa, 2001, 194–217. o. - Franz W. Seidler: A Wehrmacht igazságszolgáltatása, In: A Wehrmacht katonái, Canissa, 2001, 309–347. o.

300 (film)

A 300 Frank Miller azonos című képregényének 2007-es adaptációja, mely a Kr. e. 480-ban zajló thermopülai csata eseményeit dolgozza fel, történelmi fantasy műfajban. A filmet Zack Snyder rendezte, a zenét Tyler Bates zeneszerző komponálta, Miller pedig vezető producerként és tanácsadóként működött közre. A produkció legjavát stúdióban vették fel, speciális effektusok utólagos hozzáadásával, megőrizve az eredeti képregény jellegzetes látványvilágát. A film történetében Leónidasz spártai király (Gerard Butler) és 300 spártai katona harcol a legvégsőkig Xerxész (Rodrigo Santoro), a perzsa uralkodó milliós serege ellen, miközben Spártában Gorgó királyné (Lena Headey) azon fáradozik, hogy támogatást szerezzen férjének. Az események egy túlélő spártai harcos, Diliosz (David Wenham) elbeszélésében hallhatók. Észak-Amerikában a 300-at 2007. március 9-én, Magyarországon pedig március 22-én mutatták be, a hagyományos filmszínházak mellett IMAX mozikban is. Snyder produkciója rekordokat döntött a jegypénztáraknál, ugyanakkor a kritikusokat megosztotta a stílusa; egyesek eredeti próbálkozásként értékelték, míg mások a történelmi hitelességet és a mélyebb személyiségábrázolást mellőző vizuális orgiának titulálták. Emellett nagy visszhangot váltott ki az ősi perzsa és görög civilizáció ábrázolása, különösen Iránban. A film egyes idézetei és Leónidasz jellegzetes alakja hamar népszerű internetes mémekké váltak. A film folytatása 2014-ben jelent meg 300: A birodalom hajnala (300: Rise of an Empire) címmel. ## Cselekmény A film elején a történet narrátora, Diliosz meséli el Leónidasz férfivá válásának útját, a szigorú spártai körülmények között. Évekkel később – az immár királyként uralkodó – Leónidaszt egy csapat perzsa hírnök látogatja meg Spártában, hogy a városállam behódolását követeljék Xerxésznek, a perzsa uralkodónak. Felháborodva és sértve a viselkedésüktől, Leónidasz király az üzenethozókat mind egy feneketlen kútba löki, s úgy dönt, harcolni fog a perzsák ellen. Ellátogat az ephoroszokhoz, az ősi spártai papokhoz, akikkel megosztja haditervét, mely szerint a Thermopülai-szorosban fogadná a perzsa inváziót. A Xerxész által megvesztegetett papok úgy fordítják le az istenek üzenetét, hogy Spártának nem szabad háborúba indulnia. Mindezek ellenére Leónidasz maga mellé gyűjt 300-at a legjobb katonái közül, hogy megküzdjenek a perzsákkal (azokat választja, akik már nemzettek fiúutódot). Amint észak felé menetelnek, árkádiaiak és más görögök is csatlakoznak hozzájuk. A csata helyszínére érkezve falat építenek, hogy megnehezítsék a perzsák előrejutását. Ephialtész – egy púpos spártai, akit szülei megmentettek a hagyományok szerinti csecsemőgyilkosságtól – felkeresi Leónidaszt, hogy harcolva helyreállíthassa apja nevét, és figyelmezteti őt egy rejtett ösvényről, amit használva a perzsák megadásra kényszeríthetnék őket. Leónidasz elutasítja a nyomorékot, mert képtelensége a pajzs erős tartására gyenge pontot képezne a phalanxban. Mielőtt a csata kezdetét veszi, a perzsák felszólítják a 300-at fegyvereik letételére. Leónidasz így válaszol; „Perzsák! Gyertek, és vegyétek el!”. A spártaiak a falanxformációt használják, közelharcot vívva számos támadási hullámot vernek vissza, köztük egy különleges hordát, a Halhatatlanokat. A 300 harcos sikeresen megvédi pozícióját és csapatuk kevés veszteséget szenved. Xerxész, akit lenyűgöz ez a teljesítmény, személyesen megy el Leónidaszhoz, s megadásáért cserébe gazdagságot és hatalmat ígér neki. A spártai király elutasítja az ajánlatot és azt feleli, inkább vérét fogja ontani az „isteni királynak”. Röviddel ezután, az elkeseredett Ephialtész felfedi Xerxész előtt a titkos útvonalat, amiért az élvezetek minden formáját kapja cserébe, és helyet a Perzsa Birodalom seregében. Eközben Spártában Gorgó királyné egy tanácsos javaslatára megkísérli maga mellé állítani a befolyásos Theront, hogy az segítsen a spártai tanács meggyőzésében arról, hogy seregeket küldjenek Leónidasz után. Theron hajlandó segíteni, de cserébe a királyné testét kéri; Gorgó vonakodva beleegyezik. Ezalatt a görögök ráébrednek, hogy Ephiatlész elárulta őket, így az árkádiaiak úgy döntenek, elhagyják a hadszínteret, nem mennek a biztos halálba. A spártaiak, tiszteletben tartva törvényeiket, nem követik példájukat. Leónidasz csupán egy embernek, a fél szemét elvesztett Diliosznak ad parancsot a távozásra, hogy az retorikai adottságát használva vigye hírét Spárta népének a 300-ról, hogy emlékezzenek rájuk. Diliosz nehezen bár, de távozik az árkádiaiakkal. Spártában, Gorgó királyné megjelenik a tanács színe előtt, ám Theron nem támogatja őt, ehelyett házasságtöréssel vádolja meg. A királynét feldühíti az árulás, s végül megöli Theront az egyik őrtől szerzett tőrrel. Perzsa pénzérmék hullanak ki a férfi erszényéből, mire a tanács árulást kiált. Thermopülainál a 300-at körbeveszik a perzsa katonák. Xerxész küldötte a megadásukat követeli, s hozzáteszi, Leónidasz talán megtarthatja királyi címét Spártában és egész Görögország hadura lehet, aki csak Xerxésznek engedelmeskedik. Néhány percig úgy tűnik, Leónidasz elfogadja az elkerülhetetlent, ám hirtelen lándzsáját Xerxész felé hajítja, megsebesítve az arcát, eleget téve ígéretének, hogy vérét folyatja az isteni királynak. A sértett uralkodó jelez íjászainak, akik nyílzáport zúdítanak a megmaradt spártai katonák felé, mindannyiukkal végezve. Diliosz végül visszaérkezik Spártába, és a tanácsot megindítják szavai a bátor 300-ról: „Itt fekszünk vándor, vidd hírül a spártaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza” Diliosz egy új harcmezőn fejezi be történetét a hősökről, elmélyedten hallgató katonákkal körbevéve. Azzal fejezi be mondandóját, hogy a perzsa hadak, amelyek egy évvel ezelőtt hatalmas erőfeszítéssel győztek csak le mindössze 300 spártait, most retteghetnek a spártaiból és más görög városállamból jött katona alkotta seregtől. A felépült és tettre kész, egykori királya által inspirált Diliosz a sereg élén harcba indul a perzsa hadak ellen, hogy megvívja a plataiai csatát. ## Szereplők ## Produkció Nem Gianni Nunnari producer volt az egyetlen, akit foglalkoztatott a thermopülai csata; a történet már megfilmesítés alatt állt Michael Mann rendező kezei alatt, A tűz kapui című regény alapján. Nunnari rátalált Frank Miller képregényére, a 300-ra, amely egészen lenyűgözte, így megvette a megfilmesítési jogokat. A 300 produceri teendőit Nunnari Mark Cantonnal együttesen vállalta el, míg Michael B. Gordon írta a forgatókönyvet. 2004 júniusában Zack Snydert kérték fel rendezőnek, akit előző munkája, a Holtak hajnala című film remake-je tett ismertté. A Miller-képregény megfilmesítésével korábban már kacérkodó Snyder – Kurt Johnstad forgatókönyvíró segítségével – a forgatáshoz megfelelőre igazította Gordon szkriptjét. Miller maga vezető producerként és konzultánsként működött közre. A film a képregény kockáról kockára történő adaptációja, hasonlóan a Sin City – A bűn városához. Snyder fotokópiákat emelt ki a képregényből, amelyek segítségével megtervezte az azt megelőző, illetve rákövetkező felvételt. „Szórakoztató folyamat volt ez számomra... hogy egy filmkocka legyen az elérendő cél”, mondta Snyder. Mindemellett a teljes filmet a képregény látványstílusában forgatta. Az egyetlen jelentős eltérés a képregény és a készülő film között Diliosz karakterének narrátorrá emelése volt. Erre azért volt szükség, hogy a közönség a 300 Frank Miller-i világának szürrealitását elfogult, szubjektív nézőpontból hallja. Diliosz történetmesélési adottságát felhasználva Snydernek lehetősége nyílt fantasy-elemeket tenni a filmbe, azzal a magyarázattal, hogy „Diliosz tudja, hogyan ne rontson el egy jó történetet az igazsággal”. Snyder továbbá megtoldotta a filmet egy, a képregényből teljes egészében hiányzó mellékszállal, melyben a hátországban tartózkodó Gorgó királyné támogatást és katonai erősítést próbál szerezni csatában harcoló férjének. Két hónapot vett igénybe az előkészületekből a pajzsok, lándzsák és kardok százainak megalkotása, amelyekből néhány a Trója és a Nagy Sándor, a hódító kellékei közül került ki. Egy animatronikus farkast és tizenhárom animatronikus lovat is létrehoztak. A színészek a kaszkadőrökkel együtt kemény edzéstervet követve készültek a forgatásra, s még Snyder is csatlakozott hozzájuk. A filmhez elkészítettek több mint hatszáz jelmezt (köztük Xerxész 33 hamis piercingből álló öltözékét), illetve maszkot, továbbá a perzsa katonák holttesteit. A film 2005. október 17-én lépett aktív forgatási státuszba Montréalban; 60 nap alatt, 60 millió dollárból, kronológiai sorrendben elkészültek a felvételek. A digitális háttér technikáját alkalmazva, Snyder a ma már üzemen kívüli Icestorm Studiosban dolgozott, kék háttérrel (bluescreen). Gerard Butler elmondta, hogy noha Snyder rendezése semmit nem erőltetett rá, a képregényhez való hűség bizonyos tekintetben korlátozta színészi mozgásterét. David Wenham úgy nyilatkozott, voltak alkalmak, mikor Snyder azt akarta, hogy pontosan megalkossák az alapanyag ikonikus pillanatait, máskor pedig szabadságot adott a színészeknek „a létrehozott világ és annak határainak felfedezésében”. Lena Headey a bluescreennel való élményeivel kapcsolatban azt mondta, „Nagyon furcsa, és semmi nincs egy másik színészen kívül, amihez vagy akihez érzelmileg kapcsolódni lehetne”. Csupán egy jelenetet vettek fel külső helyszínen, amikor lovak vágtatnak a vidéken. A film rendkívüli fizikai befektetést igényelt, Butler meghúzta egyik ínszalagját a karjában, illetve lábfeje is megszenvedte az erőfeszítéseket. Az utómunkálatok a montreali Meteor Studiosban zajlottak, míg a kék hátteres felvételeket a Hybride Technologies töltötte meg több mint 1500 vizuális effekt-felvétellel. Chris Watts és Jim Bissell megalkotta a „The Crush” elnevezésű folyamatot, ami lehetővé tette a Meteor szakembereinek a színek manipulálását a világos és a sötét kontrasztjának növelésével. Bizonyos jelenetsoroknak csökkentették a telítettségét és színesítették őket, hogy különböző hangulatot árasszanak. Ghislain St-Pierre, aki a technikusok csapatát vezette, így írta le az effektet: „Minden realisztikusnak tűnik, de egyfajta szemcsés, illusztratív érzést áraszt”. Különböző számítógépes programok, köztük a Maya, a RenderMan és a RealFlow került alkalmazásra a „szerteszét spriccelő vér” megalkotására. Az utómunkálat folyamata egy évig tartott, és összesen tíz speciális effekt-cég munkáját foglalta magában. ## Filmzene 2005 júliusában Tyler Bates zeneszerző (aki korábban Snyder Holtak hajnala című filmjének zenéjét is készítette) megkezdte a munkát a 300 zenéjén, amit úgy írt le, mint „gyönyörű témák a felső és nagykóruson”, de „némi extrém súlyossággal szenvedélyesítve”. Bates komponált egy tesztfelvételhez, amit a rendező meg akart mutatni a Warner Bros.-nak, hogy szemléltesse a projekt fejlődési menetét. Bates elmondása szerint a zenében „az ütős hangszerek nagy súllyal és intenzitással bírnak”, melyet Snyder megfelelőnek talált a filmhez. A score felvételére az Abbey Road Studiosban került sor, és szerepel rajta Azam Ali, iráni énekesnő vokálja. 2007. március 6-án a 25 zeneszámot tartalmazó filmzenealbum standard- és különleges változata is a boltokba került, utóbbi egy 16 oldalas tájékoztató füzetet, valamint három darab kétoldalú gyűjthető kártyát tartalmaz. Az album kölcsönöz elemeket Elliot Goldenthal 1999-es szerzeményéből, a Titus című film kísérőzenéjéből, ami kisebb felhördülést váltott ki a zeneszerző-közösség köreiben. A Remember Us a 300-ból részleteiben megegyezik a Titus Finale-jával, míg a Returns A King (300) hasonló a Victorius Titus-hoz. 2007\. augusztus 3-án a Warner Bros. hivatalos közleményt adott ki: „A Warner Bros. elismeri és sajnálja, hogy a »300« score-jának számos tétele tudtunk és közreműködésünk nélkül az Oscar-díjas Elliott Goldenthal »Titus« című filmjének zenéjéből származik. A Warner Bros. nagy tisztelettel van régi alkotótársunk, Elliott iránt, és örülünk, hogy barátilag sikerült ezt az ügyet elintéznünk vele.” ## Marketing és bemutató A hivatalos 300 weboldalt 2005 decemberében indította el a Warner Bros. A honlap kezdetben „konceptuális művészetet” és Zack Snyder produkciós blogját kínálta a látogatóknak. Később vlogok is felkerültek, melyek a film készítésének részleteit ecsetelik, köztük a képregény és a film kockáinak összevetését és a 300 teremtményeit. 2007 januárjában a stúdió a MySpace-en is létrehozott egy oldalt a filmnek. A The Art Institutes szintén támogatta a filmet egy microsite-on. A 2006 júliusában megrendezett Comic-Con International elnevezésű képregény-találkozón a 300 képviselete levetített egy promóciós előzetest a filmből, ami kedvező fogadtatásra lelt. A trailer ezt követően – a szigorú óvintézkedések ellenére – az internetre is szivárgott; a Warner Bros. 2006. október 4-én hozta forgalomba a film hivatalos előzetesét, melyben a háttérzene a Nine Inch Nails Just Like You Imagined című száma volt. A második 300 előzetes – melyet az Apocalypto vetítései előtt láthatott a nézőközönség – 2006. december 8-án látott napvilágot, míg online egy nappal korábban. 2007. január 22-én főműsoridőben egy exkluzív trailer is látható volt a televízióban, A szökés című sorozat sugárzása közben. Mindezen rövid ízelítőket tartják felelősnek az érdeklődés beindításáért, ami megalapozta a film box office-sikerét. 2006 áprilisában a Warner Bros. Interactive Entertainment bejelentette szándékát egy a 300-ra alapozott PlayStation Portable játék, a 300: March to Glory elkészítésére. A Collision Studios a Warner Bros.-szal együttműködve igyekezte visszaadni a film stílusát a videójátékban, amely az Egyesült Államokban a film bemutatójával egy napon került a boltokba. A The National Entertainment Collectibles Association legyártott a filmhez egy sor játékfigurát, illetve a fegyverek és a filmbéli páncélzat másolatait. A Warner Bros. Pictures az Ultimate Fighting Championship félnehézsúlyú MMA bajnoka, Chuck Liddell szponzorálásával is népszerűsítette a 300-at; Liddell személyes megjelenésével támogatta a film kampányát és részt vett más reklámtevékenységekben is. A stúdió továbbá a National Hockey League-gel is szerződést kötött félperces reklámokra, amelyeket a Stanley Kupa mérkőzésein vetítettek. 2006 augusztusában a Warner Bros. bejelentette, hogy a film 2007. március 16-án fog a mozikba kerülni, később ezt az időpontot egy héttel korábbra, március 9-re tették. A 300 az 1-es régió országaiban július 30-án jelent meg (DVD-n, Blu-ray discen és HD DVD-n), egy- és kétlemezes változatban egyaránt. A DVD-k a 2-es régióban 2007 augusztusától kerültek az üzletekbe. Magyarországon a film DVD változata 2007. augusztus 21-én került forgalomba, olyan extra tartalmakkal kiegészítve, mint például a kimaradt jelenetek, Zack Snyder angol nyelvű audiokommentárja vagy a forgatás részleteit, illetve a spártaiak életét bemutató rövidfilmek. Az Amerikai Filmgyártók Szövetsége (MPAA) „R” (azaz kiskorúak számára csak szülői felügyelettel látogatható) besorolást ítélt a filmnek, részletező harcjelenetek, illetve némi szexualitás és meztelenség okán. A magyarországi forgalmazó, az InterCom „16 éven felülieknek” besorolást adott a 300-nak. ## Fogadtatás ### Bevételi adatok A 300 2007. március 9-én került az észak-amerikai mozikba, hagyományos és IMAX (nagy képfelbontású) filmszínházakba egyaránt. Nyitónapján 28,1 millió dollárt kasszírozott, így az első hétvégét 70,9 millióval zárta, ezzel új rekordot állított fel a március havában induló filmek között, maga mögé utasítva az egy évvel korábbi Jégkorszak 2: Az olvadás című animációs filmet. A 300 nyitóhétvégéje a huszonnegyedik legmagasabb a bevételek történetében, nem sokkal elmaradva Az elveszett világ: Jurassic Parktól, ám megelőzve a Transformerst; egyben harmadik legerősebb a korhatáros, „R” filmek listáján a Mátrix Újratöltve (91,7 millió dollár) és A passió (83,8 millió dollár) mögött. A film az IMAX mozikban is rekordösszegű, 3,6 millió dollárt hozott a bemutatás első hetében. A 300 két nappal korábban, március 7-én került a mozikba Spártában, másnap pedig Görögországban országszerte. A 2,9 millió dolláros görög nyitóbevétel új csúcsot állított fel az országban. Az USA mozijaiban második hétvégéjére is megőrizte a vezető pozíciót a 300, annak ellenére, hogy bevételének több mint felét vesztette el. Világszerte összesen több mint 456 millió dolláros bevétellel büszkélkedhet a Warner filmje. A hazai mozilátogatók is kedvezően fogadták a filmet, a március 22-i bemutatót követő négy napban majdnem 70 ezer jegy fogyott el. A stúdióvezetőket meglepte a film kiváló teljesítménye a bevételeket tekintve, amely a várt összeg kétszerese lett. A váratlan sikert a filmbéli stilizált erőszaknak, Gorgó királyné erős szerepének (mint a női nézőket vonzó tényező) és a MySpace reklámerejének tulajdonították. Mark Canton producer elmondása szerint a „MySpace óriási befolyással bír, azonban a film felülmúlta az internet és a képregény korlátait is. Ha egyszer egy jó filmet csinálsz, a híre gyorsan elterjed.” ### Kritikai visszhang A 2007. február 14-ei, a Berlini Filmfesztiválon, 1700 tagú közönség előtti világpremierje óta a 300 általában vegyes visszajelzéseket kapott. Míg a nyilvános bemutatón állva tapsolták meg, jelentések szerint egy néhány órával korábbi sajtóvetítésen lehordták a filmet, többen el is hagyták a termet, akik pedig maradtak, a végén kifütyülték. Észak-Amerikában a 300 kritikái megosztottnak mutatkoznak. A Rottentomatoes.com oldalán a film pontszáma az elérhető maximális tízből 6,1 lett, 212 kritika alapján ez 60%-os pozitív fogadtatást jelent. Neves kritikusok körében a pozitív értékelések aránya 47%, így ez 5,7 pontra volt elég (38 szavazatból). A Metacritic.com weboldalon százból ötvenegy pont lett a film eredménye, harmincnégy visszajelzés alapján, ami a „vegyes vagy átlagos kritikák” státuszra elegendő. Todd McCarthy, a Variety munkatársa a filmet „vizuálisan letaglózónak” írja le, míg Kirk Honeycutt a The Hollywood Reporterben dicséri a „topográfia, a színek és formák szépségét”. A Chicago Sun Times nevű lapban Richard Roeper „a képregényből készült filmek Aranypolgárának” kiáltja ki a 300-at. A képregényekre és videójátékokra fókuszáló weboldalak szintén kedvezően fogadták a filmet. Mark Cronan, a Comic Book Resources munkatársa a filmet lenyűgözőnek találja, amitől „energikusnak” érezte magát, miután „valami grandiózusnak volt szemtanúja”. Todd Gilchrist az IGN-től a „mozgókép látnokának” titulálja Zack Snydert, és a „a modern filmkészítés lehetséges megváltójának” nevezi a rendezőt. Több neves amerikai újságban jelent meg bíráló kritika a filmről. A.O. Scott a The New York Timesban azt írja a 300-ról, hogy „nagyjából olyan erőszakos, mint az Apocalypto és kétszer annyira ostoba”, s emellett kritikával illeti a színvilágot, illetve utal rá, hogy a cselekmény rasszista hangokat is megüt. Kenneth Turan a Los Angeles Times hasábjain azt írja, „hacsak valaki nem szereti annyira az erőszakot, mint a spártaiak, Quentin Tarantino vagy egy videójátékon játszó tizenéves fiú, nem lesz végtelenül elragadtatva”. Néhány görög lap különösen keményen kritizálja a filmet, Robby Eksiel kritikus szerint a közönség tagjait talán elkápráztatja majd a „digitális akció” de irritálni fogja őket a „nagyképű előadásmód és az egydimenziós karakterek szereplése.” Kritikájában Roger Ebert amerikai filmkritikus a négyből csupán két csillagra értékeli a 300-at, elsősorban ő is az egydimenziós karakterábrázolást, illetve a film túlzott vérességét kifogásolja. A magyar kritikusokat is megosztja a film: Pápai Zsolt, a Filmvilág című filmművészeti folyóiratban arról ír, hogy a 300 egy hibátlan, ámde számítógép alkotta, a színészi játékot mellőző darab. Németh György, aki szintén a Filmvilágban írt a 300-ról, a „képregényből ollóval kivágott” egydimenziós szereplőket kifogásolja, illetve számára nem derül ki egyértelműen a spártai önfeláldozás történelemkönyvekben olvasható, valódi motívuma a filmből; emellett a szerző röviden megemlíti a film súlyosabb történelmi tévedéseit is. Géczi Zoltán ugyanakkor a film.hu weboldalon „merész, kétségeket nem ismerő, extravagáns és önkényes stílusbravúrnak”, valamint „csodaszépen kivitelezett képeskönyvnek” nevezi a filmet. A Filmtekercs.hu kritikájában „megelevenedett tizenkilencedik századi romantikus festménynek” és „a digitális filmművészet újabb csúcspontjának” írják le. ### Díjak, elismerések 2007\. június 4-én, a 2007-es MTV Movie Awards díjátadón a 300-at Legjobb film, Legjobb színész (Gerard Butler), Legjobb feltörekvő színész (Lena Headey), Legjobb negatív szereplő (Rodrigo Santoro) és a Legjobb küzdelmi jelenet (Leónidasz kontra óriás halhatatlan) kategóriákban jelölték, végül a legjobb küzdelmi jelenetért járó díjat vihette haza. 2007 decemberében a film az IGN webmagazin díjait nyerte meg; „A 2007-es év legjobb filmje”, „A legjobb képregény-adaptáció” és „Kedvenc szereplő” (Leónidasz király) kategóriában. A 2008-as Szaturnusz-díj díjkiosztón a 300 számos jelölést kapott, ebből a „Legjobb akció/kaland/thriller”, illetve a legjobb rendezőnek járó díjat söpörte be. 2009-ben a National Review elnevezésű magazin „Az elmúlt 25 év legjobb konzervatív filmjei” listáján a 300 az ötödik helyezést érte el, mint a „harci becsületről, rendíthetetlen bátorságról és a szabadság gyakran elfelejtett áráról szóló film”. ### A történelmi hitelesség kérdése Zack Snyder, a rendező egy MTV-s nyilatkozatban így fogalmaz: „A filmbéli események 90%-ban valósak. Csak a megjelenítés módjában van némi őrület... A filmet több világklasszis történésznek is megmutattam, akik bámulatosnak tartották. El sem tudták hinni, történelmileg mennyire pontos”. Majd azzal folytatja, hogy a film „egy opera, nem dokumentumfilm. Ezt mondom mindenkinek, aki történelmi hiteltelenséget említ a film kapcsán”. Snyder a narrátort, Dilioszt olyan született mesemondónak tartja, aki szívesen alkalmaz költői túlzásokat (például a perzsa harci elefántok leírásánál). Paul Cartledge, aki a Cambridge-i Egyetemen a görög történelem professzora, tanácsot adott a filmkészítőknek a görög nevek kiejtésében és úgy véli, ők jól felhasználták a korábban Spártáról publikált műveit. Dicséri „a spártai hősi kódex”, illetve „a nők által a férfiaknak nyújtott támogatás” ábrázolását a filmben, de fenntartással kezeli a „Nyugat (jófiúk) kontra Kelet (rosszfiúk) sarkítást”. Saját bevallása szerint Cartledge élvezte a filmet, noha ironikusnak találja Leónidasz gúnyolódó megjegyzését a „fiúszerető” athéniakra, mivel az oktatási rendszeren belül Spártában is létezett a törvényesített pederasztia. Ephraim Lytle, a Torontói Egyetem hellén történelmet oktató helyettes professzora azt állítja, a 300 szelektív módon idealizálja a spártai államot, méghozzá „problematikus és nyugtalanító módon”, illetve a film a Perzsa Birodalom nemzeteit szörnyetegekként, míg a Spártán kívüli görögöket gyengének ábrázolja. A professzor felveti, hogy a film erkölcsi univerzuma „pont olyan bizarrnak tűnne az antik görögök szemében, mint amilyen a modern történészek számára”. Victor Davis Hanson, a Kaliforniai Állami Egyetem (California State University, Fresno) klasszikus történelemmel foglalkozó korábbi professzora – aki a képregény 2007-es újrakiadásához előszót írt – megállapította, hogy a film sajátos rokonságot mutat Hérodotosz eredeti műveivel, melyben a történetíró megörökíti az ősi Spárta harci étoszát és a Thermopülai-szorost a „civilizációk összecsapásaként” festi le. Hanson megjegyzi, hogy Szimónidész, Aiszkhülosz és Hérodotosz a Thermopülai-csatát úgy írja le, mint ütközet a „keleti centralizmus és kollektív jobbágyság” illetve „egy autonóm polisz szabad polgárának eszménye” között. Továbbá Hanson kijelenti, hogy a film szürreális módon ábrázolja a harcot és a cél az volt, hogy ez „elsősorban szórakoztasson és megdöbbentsen, másodszor pedig oktasson”. Touraj Daryaee, aki a Kaliforniai egyetemen a perzsa világ és az iráni történelem professzora, a klasszikus forrásművek felhasználási módját bírálja és a következőket írja: „Olyan klasszikus írók, mint Aiszkhülosz, Diodórosz, Hérodotosz vagy Plutarkhosz néhány szövegrészletével nyakon öntötték a filmet, hogy hiteles jelleget kölcsönözzenek neki. Aiszkhülosz írása fontos forrássá válik, amikor a »perzsák rettenetes emberi hordája« elleni küzdelmet mesélik el a filmben. Diodórosz értekezését a szabadság megőrzése érdekében harcoló görög hősiességről beépítették ugyan a filmbe, de figyelmen kívül hagyták a szerző említését a perzsák bátorságáról. A készítők Hérodotosz irreális számadatait használták fel a perzsa sereg létszámával kapcsolatban, és Plutarkhosz a görög (különösen a spártai) nőkről való elbeszélését helytelenül illesztették be a »nőgyűlölő« perzsa követ és a spártai király párbeszédébe. A klasszikus forrásokat minden bizonnyal felhasználták, de pontosan a nem megfelelő részleteknél vagy meglehetősen naiv módon.” ### Botrányok a film kapcsán A 300 forgalomba kerülése előtt a Warner Bros. vezetősége aggodalmát fejezte ki a film témájának politikai jellegzetességei miatt. Snyder elmondja, hogy a stúdión belül is aggályokat okozott a filmbeli kelet–nyugat ellentétpár. A médiaspekuláció egy lehetséges párhuzamról a görög-perzsa konfliktus és a jelenlegi események között egy interjúval kezdődött, melyet Snyder adott a Berlini Filmfesztivál előtt. Az interjúztató megjegyezte, hogy „biztosan mindenki át fogja ültetni ezt a filmet a jelenkori politikára”. Snyder úgy felelt, hogy noha tudatában van annak a ténynek, hogy az emberek a kortárs események szemüvegén keresztül értelmezhetik a filmet, nem állt szándékában párhuzamba állítani a filmet a jelenkori világgal. A politikai párhuzamokon túl, néhány kritikus általánosabb kérdéseket vetett fel a film ideológiai irányultságával kapcsolatban. Kyle Smith a New York Post munkatársa azt írja, hogy a film „Adolf fiainak” kedvére való lenne, Dana Stevens a Slate-től pedig Az örök zsidó című, 1940-es antiszemita propagandafilmhez hasonlítja a 300-at, „mint tankönyvpéldája annak, hogy a fajok ellen uszító fantasy és a nacionalista mítosz ösztönzőként szolgálhat egy totális háborúhoz”. Roger Moore, az Orlando Sentinel kritikusa Susan Sontag „fasiszta művészetének” definíciójával állítja párhuzamba a 300-at. Mindamellett, Gene Seymour kritikus a Newsday napilaptól kijelenti, hogy az ilyen reakciók meggondolatlanok, s azt írja, „a film egyszerűen túl ostobán van összetoldozva ahhoz, hogy ellenálljon bármiféle ideológiai elméletgyártásnak”. Maga Snyder elutasítja az ideológiai olvasatokat, felvetve, hogy azok, akik kritizálnak „egy képregény-filmet néhány fickóról... akik kitapossák egymásból a taknyot”, és eközben olyan szavakkal dobálóznak, mint „»neokon«, »homofób«, »homoerotikus« vagy »rasszista«”, azok „nem értik a lényeget”. A bemutató óta a 300 heves vitákat kavart a perzsák ábrázolása miatt is. Számos kritikus, történész, újságíró, valamint az iráni kormány hivatalnokai (beleértve Mahmúd Ahmadinezsád elnököt) megbélyegezték a filmet. A képregényhez hasonlóan, a filmkészítők a perzsákat utálatos, barbár és démoni hordaként festik le, I. Xerxész perzsa királyt pedig androgün, nemtelen lényként ábrázolják. Kritikusok szerint erre azért van szükség, hogy egyértelmű kontrasztot mutassanak a spártai sereg férfiasságával szemben. Az ősi perzsák ábrázolása különösen Iránban váltott ki heves reakciókat. Azadeh Moaveni a Time lapjain arról számol be, hogy egész Teherán „forrongott” a film bemutatója után. Moaveni két tényezőt különít el, amely hozzájárulhatott ehhez a felháborodáshoz: egyrészt a 300 a perzsa újév napján került a mozikba, másrészt a megszokott iráni felfogás, miszerint az Óperzsa Birodalom „különösen nemes fejezete a történelmüknek”. Számos iráni hivatalnok elítélte a filmet. Az Iráni Művészeti akadémia (Iranian Academy of the Arts) hivatalos panaszt nyújtott be az UNESCO-nak a 300 ellen, amit Irán történelmi identitásának támadásával vádolt. Iráni nagykövetségek a filmvetítések miatt tiltakoztak Franciaországban, Törökországban és Üzbegisztánban. Slavoj Žižek, szlovén filozófus és író megvédi a filmet azokkal szemben, akik azt példaként hozzák fel „a legrosszabb fajta hazafias militarizmusra, mely nyílt utalásokat tartalmaz az újkeletű feszültségre Iránnal és Irakkal”. Azt írja, hogy a történet „egy szegényes, jelentéktelen vidéket mutat be (Görögország), melyet egy sokkal nagyobb állam (a Perzsa Birodalom) hadserege támad meg”, célozva arra, hogy Spárta azonosítása a modern szuperhatalmakkal gyenge lábakon áll. Ahelyett, hogy a spártai identitás „fundamentalista” jellegét nézné, kijelenti, hogy „minden modern, egyenlőségre törekvő radikális, Rousseau-tól a Jakobinusokig... csodálta Spártát és a köztársasági Franciaországot az új Spártaként képzelte el”. Válaszul a kritikákra, a Warner Bros. szóvivője úgy reagált, hogy a film „egy fiktív mű, amelyet Frank Miller képregénye inspirált és valamennyire történelmi eseményeken alapszik. A stúdió ezt a filmet teljes mértékben fiktív műként készítette el, azzal az egyedüli szándékkal, hogy a közönséget szórakoztassa; nem akart semmilyen etnikumot vagy kultúrát becsmérelni, sem bármiféle politikai kinyilatkoztatást tenni.” ## A 300 a populáris kultúrában A filmet számtalan alkalommal kifigurázták, így Leónidasz és a perzsa hírnök párbeszéde, illetve a „This is Sparta!” („Ez Spárta!”), valamint a „Tonight we dine in hell!” („Ma éjjel a pokolban vacsorázunk”) jelmondatok népszerű internetes mémmé nőtték ki magukat; az amatőr készítők képszerkesztő programokkal Leónidasz király arcát, illetve a filmből vett idézeteket más (például egyéb filmekből származó) képekre montírozzák rá, így komikus hatást érve el, de zenés-videós remixeket is alkotnak, melyeket internetes videómegosztókon tesznek közzé. Hivatalos paródiái is megjelentek a filmnek, talán a legismertebb a Spárta a köbön (Meet the Spartans) című 2008-as filmvígjáték, melyet a 20th Century Fox forgalmaz. Az Universal Pictures hasonló paródiát tervez, National Lampoon's 301: The Legend of Awesomest Maximus Wallace Leonidas címmel. A United 300 című 2007-es rövidfilm szintén gúnyt űz a 300-ból; ebben a körülbelül ötperces filmben Jerxes vezetésével német terroristák foglalnak el egy repülőgépet, de Leónidasz király – emberei segítségével – megvédi tőlük a pilótafülkét és sikeresen megállítja őket. A rövidfilm a 2007-es MTV Movie Awards gálán elnyerte a legjobb filmparódiának járó díjat. A South Park című amerikai rajzfilmsorozat 11. évadbeli epizódja, a Leszbi uralom (D-Yikes!) szintén tartalmaz egyértelmű utalásokat a 300-ra (például a narratív elbeszélést vagy a lassított felvételeket). ## Folytatás Már 2007 elején felmerült, hogy folytatás készülhet a 300-hoz, de a producer, Mark Canton ekkor még szűkszavúan nyilatkozott és semmi konkrétumot nem árult el a projekttel kapcsolatban. A Legendary Pictures 2008 közepén jelentette be a folytatás tényét, amelyet Frank Miller egy készülő képregénye alapján fognak legyártani. Zack Snyder viszont addig nem vállalja el az új film rendezését, míg nem látta Miller elkészült művét. 2008 végén derült ki, hogy az új film nem tényleges folytatás, hanem előtörténet lesz, amely a Thermopülai csata és a 300 végén látható Plataiai csata közötti, egy évet átívelő eseményeket meséli el, Diliosz alakjára összpontosítva. Snyder megerősítette, hogy Miller képregényétől függ, vállalja-e a rendezést; „Ha Frank Miller előáll egy remek ötlettel és rajzol valami igazán nagyszerűt, nincs akadálya egy újabb film elkészítésének...”

Kisfeszültségű áramváltó

A kisfeszültségű áramváltó (angolul current transformer, vagy röviden CT) egy olyan árammérő transzformátor, melynek primer tekercsén folyik át a mérendő elektromos áram, szekunder tekercsét pedig a mérőműszer zárja rövidre. Nagy váltakozó áramok esetén (általában maximum 8000 A–10000 A-ig), vagy ha a mérőműszert galvanikusan le akarják választani a hálózatról, áramváltó közvetítésével mérnek. Amikor az áramkörbe kötött áramváltót nem használják, szekunder kivezetéseit mindig rövidre zárják (ez alól kivételt képeznek az összegző áramváltók). A kisfeszültségű áramváltók működési elvükben megegyeznek a nagy- és középfeszültségű áramváltókkal, ám azok szigetelése és kialakítása masszív, jellemzően kültéri elhelyezésre alkalmasak. ## Működése Az áramváltó egy olyan árammérő transzformátor, melynek primer tekercsén folyik át a mérendő áram, szekunder tekercsét pedig a mérőműszer zárja rövidre. Az áramváltó működésének alapja a transzformátor gerjesztési egyenlete. Ha a mérendő áramnak nincs egyenáramú összetevője, akkor érvényes az ${N_1}{I_1} + {N_2}{I_2} = {N_1}{I_{1,vas}}$ összefüggés, ahol $N_1$ és $N_2$ a primer és szekunder menetek száma, $I_1$ és $I_2$ a primer és a szekunder áram, $I_{1,vas}$ pedig a vasmag üzemi átmágnesezéséhez szükséges primer áram. Ez utóbbi igen kicsi, ha a transzformátor rövidre van zárva. $I_{1,vas} \approx 0$, tehát ${N_1}{I_1} + {N_2}{I_2} \equiv 0$ Ebből következően ${N_1}{I_1} \equiv {N_2}{I_2}$ vagy ${I_1 \over I_2} \equiv {N_2 \over N_1}$ ## Fontos tudnivalók - Az áramváltó használata során a szekunder kapcsoknak állandóan rövidre zárva kell lenniük. Ha a primer tekercsen áram folyik, és a szekunder rövidre zárást megszakítjuk, $I_2 = 0$ lesz, és az egész primer áram csak a vasmagot gerjeszti; rendkívüli indukció keletkezik a vasmagban, rendkívüli, esetleg életveszélyes feszültség a szekunder kapcsok között. - Ha csak áramerősséget mérünk az áramváltóval, akkor a szekunder csatlakozás tetszés szerinti lehet. Teljesítmény, munka mérésekor ügyelni kell a helyes áramirányra a szekunder oldalakon. Nemzetközi megállapodás szerint P1 és P2 (régebben K és L) a két primer kapocs és S1, S2 (régebben k és l) a két szekunder kapocs. Ha valamely pillanatban az $I_1$ áram befolyik az P1 kapcson az áramváltóba, akkor az $I_2$ áram kifolyik az áramváltó S1 kapcsából. - Az áramváltó vasa, hőkezelés után, már rendkívül érzékeny mindenféle mechanikai feszültségre. A vas tönkretehető mechanikai behatásokkal. Nem megengedhető például mereven szilárduló kiöntőanyag használata kiöntéshez, mert az áramváltó pontosságát nagymértékben rontja. ## Kivitele - E–I lemezekből összeállított áramváltó, - U–I lemezekből összeállított áramváltó, - M lemezekből összeállított áramváltó, - Toroid transzformátor. A használat módja szerint: - szerelvényre rögzíthető, - nyomtatott áramkörbe ültethető, - hordozható. ## Fajtái - Primer tekercses áramváltó. Megegyezik a fentiekben leírtakkal. Különösen ügyelni kell a primer- és szekunder tekercsek megfelelő elszigetelésére. (lásd: próbafeszültség) Nagyobb áramokhoz az adott menetszámnak megfelelően elcsípik a primer tekercs minden X-edik (kiszámolt) menetét és a meneteket párhuzamosan kötik. Univerzális kézi műszereknél szokás áramváltót (és csatoló kondenzátort) használni az egymásra szuperponált, egyenáramú és váltakozó áramú összetevők szétválasztására. Ezeket az áramváltókat általában U és I lemezekből összeállított vasmagon, két teljesen egyenértékű tekercseléssel készítik. A tekercsek az U lemez két szárán helyezkednek el oly módon, hogy gerjesztési irányuk megegyezzen. Mivel egymáshoz képest 180°-kal el vannak forgatva, a külső mágneses terek az egyik tekercs gerjesztését erősítik, de ugyanakkor a másikét gyengítik, és így a hatásuk kiegyenlítődik. - Sínáramváltó. A primer tekercs a mérendő áramot vezető vezeték vagy sín. Ez tulajdonképpen egyetlen menetnek fogható fel. Kis áramok mérésére a kis gerjesztés miatt nem használható. A sínáramváltók kialakítása olyan, hogy a szabványos sínekhez igazodik a belső lyuk mérete. - Nyitható sínáramváltó. Nagy áramok mérésénél a vezető rézből készült sín. Ha újabb áramváltót szükséges beszerelni a méréshez, a vezető sínt meg kell bontani. A nyitható sínáramváltó egy oldala és vele a benne elhelyezett vasmag szétszerelhető, a sínre feltehető, és összeszerelve a sín megbontása nélkül használható. - Lakatfogó. Első változatai a Dietze-fogó, ami voltaképpen nyitható vasmagú áramváltó (olló vagy harapófogó módjára nyitható és csukható), a Reich-fogó, ami nyitott U alakú lemezekből összerakott villa, melyen a szekunder tekercs kapcsait egy egyenirányítós lengőtekercses műszer zárja rövidre. A lakatfogók nagy előnye, hogy az árammérésnél a vezető megbontása nélkül közvetlenül tudunk áramot mérni. A modern digitális lakatfogókkal az árammérésen kívül váltakozóáramú feszültséget hatásos teljesítményt, meddő teljesítményt, frekvenciát fáziseltolást és teljesítménytényezőt is lehet mérni. Ezek a lakatfogók nem áramváltóként működnek, hanem Hall-effektussal. Ezek a műszerek nem tartoznak ebbe a kategóriába. - Sínáramváltó távadóval. Az áramtávadók, teljesítmény-távadók, teljesítménytényező távadók bemenete általában egy áramváltó. Kézenfekvő volt, hogy ennek meghajtására ne egy külön áramváltót használjanak, hanem a sínáramváltóba építsenek be egy távadót. A kimenet szabványos egységjel. A szabványos egységjelek: 0–5 V, 1–5 V, 0–10 V, 2–10 V, 4–20 mA, 0–20 mA. - Sínáramváltó távadóval és beépített kapcsolóval.. Az áramtávadók bemenete általában egy áramváltó. Kézenfekvő volt, hogy ennek meghajtására ne egy külön áramváltót használjanak, hanem a sínáramváltóba építsenek be egy távadót. A kimenet szabványos egységjel. A beépített DIP kapcsoló lehetővé teszi, hogy a névleges primer áramot elektronikusan átkapcsoljuk. (A valóságban nem a primer áram kerül átkapcsolásra, hanem a távadó bemenetének érzékenységét változtatja meg.) - Összegző áramváltó. Az összegző áramváltó több főáramváltó áramait összegzi. Ha a főáramváltók közül az egyik árammentes, akkor a megfelelő áramkört nem szabad rövidre zárni sem az összegző, sem a főáramváltó oldalán. A főáramváltók szekunder és az összegző áramváltó primer méréshatárainak megegyezőnek kell lennie. - Védelmi áramváltó. Bizonytalan nagyságú áramcsúcsokat kell érzékelni, melyek kívül esnek az áramváltó 0–100%-án, de a 100% és a védelmi határtényező közé esnek. Értékét a védelmi áramváltó jelölését követő „P” jelzi (például 5P5, 5P10). Szabványos értékei: 5, 10, 15, 20, 30. - Kombinált áramváltó A kombinált áramváltóknál egy vagy több szekunder tekercselés van általában a szabványos /1 A és/vagy /5 A méréshatárral. A primer tekercselése osztott kivitelű. A P1 primer kapocshoz képest vannak kialakítva az összes méréshatár kapcsai. A számítás módja megegyezik az áramváltókénál leírtakkal. A képen látható áramváltó 400 ampermenet gerjesztéssel van számolva (lásd rajz: Kombinált áramváltó kapcsolási rajza, kép: Kombinált, hordozható áramváltó). Az áttételi hiba csökkentésére a szekunder tekercsre 2x∅1 mm huzalból 80 menet és 1x∅ 0,63 mm huzalból 79 menet van feltekerve. A primer tekercs méretezése: A méretezést mindig a legnagyobb áram méréshatárnál kezdik. A 400 ampermenet gerjesztéshez az 50 A-es méréshatárhoz (400 ampermenet/5 A = 8 menet) a számított menetszám. A tekercseléshez használt ∅1,6 mm-es huzal keresztmetszete 2,01 mm2. A párhuzamosan kötendő huzalok számát a legnagyobb megengedhető áramsűrűség határozza meg. Ez legyen maximum 5 A/mm2. Az 50 A névleges áramhoz így öt párhuzamos szál adódik ki. (Ekkor az áramsűrűség = 50 A / 5 × 2,01 mm2 = 50 A / 10,05 mm2 = 4,975 A/mm2 ≈ 5 A/mm2) Feltekernek 40 menetet, és minden nyolcadik menetnél elcsípve a szálakat párhuzamosan kötik. A 25 A méréshatárhoz 400 /25 A = 16 menet adódna, de mivel már 8 menet benne van az 50 A-es méréshatárhoz, további 8 menet szükséges (mivel ezt a 8 menetet az 50 A és a 25 A kapcsok közé vezetik ki, a csatlakozás viszont a P1 csatlakozóhoz értendő). A valóságban az egyszerűbb tekercselés miatt 80 menetet tekernek fel, és elcsípnek minden nyolcadik menetet, ebből öt huzalt a P1-50 A közé, másik öt huzalt az 50 A–25 A közé vezetik ki. Ezt a logikát folytatva a 10 A-hez 400/10 = 40–8–8=24 menet, az 5 A-hez 400/5 = 80–8–8–24= 40 menet, a 2,5 A-hez 400/2,5 = 160–8–8–24–40=80 menet adódik. A 2,5 A méréshatárnál az összes menet részt vesz a gerjesztésben, míg ennél kisebb méréshatárok esetében csak a P1 és a bekötött méréshatárok közötti részen folyik a mérendő áram, a többi huzal nyitott áramkör, melyen nem folyik áram. Természetesen a menetszámok meghatározása mellett itt is meghatározzák a szükséges keresztmetszetet. - Egyenáramú áramváltó Igen nagy egyenáramok mérésére használható a Krämer-féle egyenáramú áramváltó. A mérendő egyenáram két, egymástól térben elkülönült, és így anyagilag független A és B lemezelt vasmagot, például gyűrűt, sínáramváltó módjára mágnesez. Mindkét vasmagra, a kerület mentén egyenletesen elosztva N₂ és N₂ azonos menetszámú menet van tekercselve szekunder mérőrendszerként. A két szekunder tekercs sorba van kapcsolva, és az U_v váltakozófeszültségről táplálva; sorba kapcsolásuk olyan, hogy amikor a bennük keringő váltakozó áram az egyik vasmagban ugyanolyan irányban mágnesez, mint az egyenáram, akkor a másik vasmagban a váltakozó áram gerjesztése szembe van fordítva az egyenáram gerjesztésével. Mivel a vasmag anyaga permalloy, mumetal, vagy hasonló anyag, rendkívül csekély gerjesztéssel a vasban mágneses telítettség érhető el. A gerjesztés további növelése gyakorlatilag nem változtatja meg a mágneses indukciót, tehát a gerjesztés (az áram) növelése nincs korlátozva. A vasmagok ezen tulajdonsága miatt a segédáramforrás váltakozó áramát az a vasmag befolyásolja, amelyikben a kétféle, az egyenáramú és a váltakozóáramú gerjesztés éppen egymás ellen működik. Ez a kölcsönhatás azt eredményezheti, hogy erre a vasmagra nézve az egyenáramú és a váltakozóáramú gerjesztés egymást éppen kompenzálja: $I_{1(=)} = {N_1 \over I_2}{N_2} = 0$ vagy $I_{1(=)} = {N_2 \over N_1}{I_2}$ Ez a kompenzálás az $U_v$ segédfeszültség fél periódusa alatt az egyik, a következő fél periódusa alatt a másik vasmagon következik be. A váltakozó áram derékszögű négyszöghullámú görbével áramlik. Ha ezt a váltakozó áramot kétutasan egyenirányítják, az így keletkező egyenáram igen csekély eltéréssel a mérendő egyenáraméval azonos gerjesztésnek felel meg. Az eltérésnek részben a szerkezet üresjárási árama a magyarázata. Ha $I_{1(=)} = 0$, akkor $I_2 \neq 0$. Valami csekély gerjesztést a segédáramforrás ilyenkor is létesít, de ennek mértéke elhanyagolható. Ha a vasmag mágnesezési görbéje a permalloytípusnak felel meg, az egyenlet érvényessége nem függ az $U_v$ segédfeszültségnek sem a nagyságától, sem frekvenciájától. Ez az erőátviteli frekvenciákon korlátlanul igaz addig, míg az áramkörben csak mágnesezésről van szó. Ha a szekunder körben teher is van (ami elkerülhetetlen), ennek teljesítményét a segédáramforrásnak kell fedeznie, amire már a feszültség ingadozása nem teljesen közömbös, ám az ezzel okozott hiba nagysága elhanyagolható. Az egyenáramú áramváltó mérőképessége a segédfeszültség működőképességéhez van kötve. Ennek előnye: nem terheli a mérendő kört, de hátránya is, mert a mérés biztonsága így csökken. Mivel igen nagy áramerősségek mérésére használják, mégis szinte nélkülözhetetlen, mivel az ilyen nagy egyenáramok közelsége a közönséges lengőtekercses műszert mágnesesen zavarná, másrészt hagyományos módon sönttel mérve a felvett teljesítménye is rendkívüli: például A és 60 mV esetén 3 kW. ## Az áramváltó fontosabb paraméterei ### Névleges primer áram A mért áramkör legnagyobb tartós áramának figyelembe vételével kell kiválasztani. Az áramváltókat a névleges áram 20%-a és 100%-a között célszerű használni. A primer áram általában 1–2,5–5–7,5–10–12,5–15–20–25–30–40–50–60–75–80 A, és ezek tízes számú többszörösei, vagy hányadai. ### Névleges szekunder áram A szokásos áram: 5 A vagy 1 A (a terhelés bemenetének megfelelően). Különálló áramváltóknál ez a legelterjedtebb. Műszerekbe épített áramváltóknál, laboratóriumi váltóknál szokásos ennél több, ettől eltérő szekunder alkalmazása. ### Pontossági osztály A pontossági osztály meghatározza az áramváltó legnagyobb áttételi hibáját (százalékban), valamint a szöghibáját (crad-ban) a névleges primer áram és névleges terhelés figyelembe vételével. - A szabványos pontossági osztályok: - méréshez: 0,2, 0,2s, 0,5, 0,5s, 1, 3, - védelemhez: 5P, 10P. ### Névleges terhelhetőség Névleges terhelhetőség az a VA-ben (voltamperben) megadott legnagyobb teljesítmény, amelyet az áramváltó képes szolgáltatni bizonyos pontossági osztályban. A mérőkör teljesítménye a készülék (például műszer) fogyasztásának (VA) és a csatlakozóvezeték veszteségének összege. Az áramváltónak legalább ekkora, a kívánt pontossági osztályhoz tartozó névleges teljesítménnyel kell rendelkeznie. Ajánlatos, hogy a mérőkör teljesítményigénye az áramváltó teljesítményének 25–100%-a között legyen. A bekötő vezeték és a műszerek teljesítményfelvétele VA-ben: ### Üzemi feszültség Az üzemi feszültség az a legnagyobb hálózati feszültség, melyhez az áramváltó még csatlakoztatható. Kisfeszültségű áramváltóknál a primer feszültség maximum 720 V lehet. Ez a feszültség a távvezetékek kivételével mindenhol elegendő. ### Névleges termikus határáram Jele: I_th. A névleges termikus határáramot (primer áram) az áramváltónak 1 percig kell kibírnia károsodás nélkül. Például ha I_th = 40, I_N = 100 A, akkor 4000 A-t kell kibírnia. Ez a vizsgálat csak típusvizsgálat része. A keresztmetszetek és az áramok figyelembevételével csak számolni szükséges. Értéke általában: - Primer tekercses kivitelnél = 40×I_N - Sínre húzható kivitelnél = 60×I_N Ekkor a megengedhető legnagyobb áramsűrűség - réz esetén: 180 A/mm2, - alumínium esetén: 118 A/mm2. Ezekkel az áramsűrűségekkel a túlmelegedés kb. 180°C. Természetesen a szekunder tekercsben sem lehet ennél nagyobb áramsűrűséget megengedni. ### Dinamikus határáram Jele: I_dyn. A dinamikus határáramot az áramváltó mechanikai sérülés nélkül kibírja. Ez elvben az áram első amplitúdója. Értéke általában I_dyn = 2,5×I_N, mely a gyártó és a megrendelő megállapodásán múlik. ### Tartós túlterhelés Tartós túlterhelés, az a legnagyobb primer áram, mellyel az áramváltó még folyamatosan terhelhető a megadott hibahatáron belül, károsodás nélkül. Értéke általában I_max. = 1,2 × I_N(primer). ### Névleges műszerbiztonsági határtényező Jele: FS. Meghatározza azt a legnagyobb primer áramot, ahol a vas telítésbe megy, azaz a szekunder áram nem növekszik a primer áramnak megfelelően. Ez az érték a névleges terhelhetőséghez van beállítva, és fordítottan arányos az áramváltó terhelésével. Az áramváltóról táplált készülék (műszer) nagyobb biztonságban van, ha ez a tényező kisebb. Szokásos értéke: 5, esetleg 10. ### Működési frekvencia A normál hálózatoknak megfelelően értéke általában 50...60 Hz. ### Hőállósági osztály Meghatározza azt a hőmérsékletet, amely sem mechanikailag, sem elektromosan nem károsítja az áramváltót. Az áramváltó üzemi hőmérséklete a legmagasabb környezeti hőmérséklete és a legnagyobb melegedés összege. - Műanyagházas áramváltók szokásos hőállósági osztálya: „A” (105 °C) - Műgyantaházas áramváltók szokásos hőállósági osztálya: „A” (105 °C) vagy „B” (130 °C) ### Próbafeszültség Primer tekercses áramváltóknál a primer és a szekunder kapcsok között, valamint valamennyi kivitel típusvizsgálatánál (a külső részek alumíniumfóliába tekerése után) az alumíniumfólia és a kapcsok között 4 k_Veff 50 Hz, 1 perc, szinuszos feszültséggel kell vizsgálni. ### Plombálhatóság Azokat az áramváltókat, melyek alapján számlázás történik, illetéktelen hozzáférés ellen biztosítani kell. A műszerkapcsokat úgy alakítják ki, hogy bekötés után a kapcsokhoz a plomba eltávolítása nélkül ne lehessen hozzáférni. ## Az áramváltó hibái Mint a legtöbb villamos mérőeszköz, teljesítményt vesz le a mért áramkörből, akkor használható, ha ez a terhelés a megengedett hibahatáron belül van. Amennyiben terhelés nem engedhető meg, más – például térerő mérésen alapuló – mérőeszközzel kell kiváltani. A mérés teljesítményszükséglete az $I^2 R$ képlettel számítható, ahol $I$ a mérőkörben folyó áram, $R$ pedig a mérőkör ellenállása (a szekunder tekercs, bekötő vezeték, és a mérőműszer ellenállásának összege). ### Áttételi hiba Az áramváltónak mindig van áttételi hibája. Az árammérő transzformátor szekunder kapcsai a terhelő eszközzel (mérőműszerrel) majdnem rövidre vannak zárva. A szekunder $I_2$ áram a transzformátor szekunder tekercsében ${I_2}{R_2}$ ohmos és ${I_2}{X_2}$ induktív feszültségesést okoz. A terhelő kör impedanciája $Z_2$, a transzformátor szekunder kapocsfeszültsége $U_2 = {I_2}{Z_2}$. Ha ezt vektorosan hozzáadjuk a belső feszültségesésekhez, kapjuk az indukált feszültséget. Abszolút rövidre záráskor az áramváltó áttételi hibája negatív. Ha a terhelő kör impedanciáját nulláról megnöveljük, az áttételi hiba negatív irányba eltolódik. Az eltolódás mértéke függ a terhelési fázisszögtől. A terhelő impedancia változásával változnak a gerjesztési viszonyok, és ezzel az áttételi hiba. Javítása: Az elméletileg számított menetszámon nem lehet változtatni, mivel nem egész számú menetet nem lehet feltekerni. A szekunder tekercset két (vagy több) huzallal tekerve, a huzalátmérők helyes megválasztásával, az egyik huzalból egy menettel kevesebbet tekernek fel. Így az ezen a huzalon folyó áram kisebb gerjesztést ad, mint ami a rajta folyó áramból következne. ### Szöghiba Az áramváltónak mindig van szöghibája. Az árammérő transzformátor szekunder kapcsai a terhelő eszközzel (mérőműszerrel) majdnem rövidre vannak zárva. A szekunder $I_2$ áram a transzformátor szekunder tekercsében ${I_2}{R_2}$ ohmos és ${I_2}{X_2}$ induktív feszültségesést okoz. A terhelő kör impedanciája $Z_2$, a transzformátor szekunder kapocsfeszültsége $U_2 = {I_2}{Z_2}$. Ha ezt vektorosan hozzáadjuk a belső feszültségesésekhez, kapjuk az indukált feszültséget. Abszolút rövidre záráskor az áramváltó szöghibája pozitív. Ha a terhelő kör impedanciáját nulláról megnöveljük, a szöghiba negatív irányba eltolódik. Az eltolódás mértéke függ a terhelési fázisszögtől. A terhelő impedancia változásával változnak a gerjesztési viszonyok, és ezzel a szöghiba. ### Kivezetések felcserélve Áram mérésénél nem okoz problémát. Teljesítmény vagy munka mérésekor (különösen több áramváltó használata esetén), figyelembe véve az energiaáramlás irányát, fordított (tehát fogyasztás helyett termelésnek megfelelő előjellel) áramot ad a feldolgozó eszközre (műszerre). Ez a mérést teljesen meghamisítja. Javítása: - Ismert áramváltóval (ami hasonló vagy közel azonos primer és szekunder értékű) a primer tekercseket ugyanarra a hálózatra sorba bekötjük, és a szekunder tekercsek közé bekötünk egy ampermérő egyik ágát, míg másik ága lesz az áramváltókat terhelő műszerek közös pontja. Helyes kivezetés esetén a közös rövidre záró ágba kötött ampermérő a két szekunder áram különbségét mutatja, míg helytelen kivezetés esetén a két áram összegét. - Wattmérővel: a feszültségi tekercsét közvetlenül tápláljuk, áramtekercsét egyszer közvetlenül, máskor áramváltón keresztül kapcsoljuk a mérendő körbe. Ha mindkét esetben azonos irányú a kitérés, a kivezetések jelölése megfelelő, ellenkező esetben fel vannak cserélve. ### Vezeték helyzetéből adódó hiba Jól megtervezett áramváltó nem kényes a mérendő vezeték helyzetére. Egyes áramváltóknál előfordulhat, hogy a nem kellően elosztott szekunder tekercselés miatt kényessé válik a vezeték elhelyezkedésére. A szekunder tekercselést a lehető legnagyobb kerület mentén egyenletesen elosztva a hiba elhárítható. ## Számítógépes minőség-ellenőrzés A BME által kifejlesztett berendezéssel történik. Témavezető dr. Zoltán István docens. A berendezés az OMH, Ganz Műszer Művek és az ELMŰ részére lett kifejlesztve. A berendezés a gyártási számmal megegyező műbizonylatot készít, melyen a pontossági osztálynak megfelelő tényleges áttételi hibát és szöghibát a névleges áram vizsgálandó pontjain számszerűsíti. ## A vonatkozó szabványok - MSZ EN 60044-1 - EN-50081-1 - EN 50082-1 - EN 60044-6 - BS-3938 - DIN 42600

Sang-dinasztia

A -dinasztia (商朝 ') az ókori Kína történelmének egy szakasza az i. e. 17. század vége és az i. e. 11. század dereka között. kétezer éve a (A történetíró feljegyzései) és a (Írások könyve) alapján i. e. 1766-tól i. e. 1122-ig terjedő kronológiát állított fel, a Bambusz-évkönyvek szerint azonban az i. e. 1556–1046 dátumok számíthatók. A kronológia projekt jelenleg az i. e. 1600–1046 datálást fogadja el. Akkor kezdődik, amikor a törzs a Sárga-folyó középső és alsó szakaszát, a kitajok és a területeit elfoglalta, és addig tart, amíg a törzs le nem győzte az utolsó uralkodót. A állama nem volt egységes királyság, legfeljebb a meghódított törzsek feletti hegemóniáról lehet beszélni, ennek ellenére is fennállt bő fél évezreden át. Jelentős korszak Kína gazdasági, kulturális és politikai fejlődésében. A -dinasztia idején kezdődött Kínában a bronzkor, és az írás első emlékei is ekkor jelennek meg. A törzset, az államot, a fővárost és a dinasztiát a későbbiekben nem nak, hanem a ' (殷) írásjeggyel írták, ezért -dinasztia (殷代 ), a nemzetközi irodalomban -dinasztia néven is ismert. ## Előtörténet 1959 óta régészetileg alátámasztott módon feltehető, hogy a Sárga-folyó völgyében már korábban is létezett jól szervezett államalakulat. Az erlitou-kultúra i. e. 2100–1800 közöttre tehető közelében, akik városaikban nagy palotákat építettek. Ez nagy valószínűséggel feltételezi az államiságot. A történészek általában a dinasztiák egymás utániságáról beszélnek, azonban a régészeti leletek megengedik azt a feltevést, hogy a és uralkodóház egy ideig egymás mellett uralkodott, valamint hogy volt egy korai időszak, amely már a késői gal párhuzamosan önálló politikát folytatott. Csak a kínai hagyományok mondanak valamit a eredetéről, régészetileg egyelőre nem igazolható, írás pedig abban a korban még nem volt. Későbbi irodalmi és történeti írásokban maradtak fenn adatok, melyek szerint a folyó völgyéből származtak, a mai északnyugati részéről, ami északról volt határos a területekkel. A ok minden irányban terjeszkedtek, míg a dél felé haladók a mai belsejébe is eljutottak, és minden bizonnyal már az i. e. 17. század folyamán – annak vége felé – alattvalójukká tették a . Ekkor a kínai források szerint volt a törzs főnöke, a törzs többi része pedig terjeszkedett. A későbbi genealógiák Tang tizenhetedik felmenőjeként t (i. e. 2699–2588) a legendás „Sárga Császárt” jelölik meg. történetével kezdi krónikáját, akit , a Sárga Császár felesége szült csodás körülmények közt. herceg kapta hűbérbirtokként. A tizenhetes szám jelképes lehet, mivel a dinasztia 17 nemzedéken át uralkodott, így ugyanannyi van és Tang között, mint Tang után a bukásig, sőt a megelőző is 17 uralkodóból állt ugyanezen források szerint. `városát (i. e. 1401–1373) alapította már a dinasztia közepén, i. e. 1388-ban. A város közelében, a mai falu mellett terült el. A nevet használta a család megnevezésére az utolsó főváros utolsó neve alapján. A t a korban kapta a főváros a korszak vége felé. Talán nem is új várost alapított, hanem csak új nevet adott neki. A nem vált kizárólagossá, hol hol néven említik. Japánban és Koreában viszont csak a t ismerték a -dinasztia második felében. A korban viszont már a korai korra is alkalmazták a nevet. A jóscsontokon a nem jelenik meg, a főváros neve továbbra is (大邑商 „A nagy főváros”).` ## Történelme A -dinasztia eseménytörténete kevéssé ismert. A korabeli írásos emlékek általában nem szólnak történelmi helyzetekről, mivel más szerepük (jóslás kérése) volt. Az alábbiak a több évszázaddal a tárgyalt események után keletkező krónikák és annalesek alapján „ismert” események, régészetileg a nagy részük igazolhatatlan. Emellett ezek a források inkább foglalkoznak a rokonsággal és a családon belüli problémákkal, mint az államügyekkel vagy külpolitikával és háborúkkal. Ezek a források többnyire a klasszikus konfuciánus irodalomhoz tartoznak, mint a , , a , vagy a Han-dinasztia krónikása, (A történetíró feljegyzései). Az utóbbi néhány eseményt részletesen is leír, de sokszor csak a királyok neveit közli, csupán hét uralkodóról beszél bővebben, a többinek csak a nevét említi. A Bambusz-évkönyvek hitelessége kérdéses, bár kronológiailag pontosabbnak tűnik. A uralkodók berendezkedtek a területeken, kialakították kormányzati rendszerüket. Mintegy két évszázaddal a hatalomra jutásuk után a helyzet stabilizálódását jelzi az új főváros alapítása, amit azonban a nép nem vett jó néven, a szerint zúgolódtak és nem akartak új helyre költözni. , a dinasztia első uralkodója eredetileg a főség alatt élő ok törzsfőnöke, aki feleségül vétele után , az utolsó király egyik főembere lett, majd állomáshelyén, Lü fővárosában, megkezdte a felkészülést az uralkodóház ellen. Sikeres lázadásával a mingtiaói csata után átvette a hatalmat a korábbi hegemónok összes területe felett, és korábbi kormányzói székhelyén alakította ki királyi rezidenciáját. Tangról jó véleménnyel vannak a krónikák, aki megerősítette a törvényeket, leszállította a katonaidőt, békét és jólétet hozott az országra. Székhelyét tartotta továbbra is, és ez itt is maradt egészen i. e. 1563-ig. Ez a jólét egészen uralkodásáig tartott, aki a krónikák szerint semmibe vette a törvényeket, nem hallgatott bölcs tanácsadóira. A belső nyugtalanság miatt végül első hivatalnoka, száműzetésbe küldte. I. e. 1562-ben Aóba helyezte a királyi rezidenciát. Ettől kezdve mintegy két évszázadon át gyakran változott a főváros. A „kék barbárok” elleni támadásáról, valamint elfoglalásáról is megemlékeznek a krónikák. (i. e. 1525–1507) uralkodását a stabilitás és az új jólét korának tartják. `(i. e. 1324–1266 vagy i. e. 1238–1180) az első történelmi uralkodó Kínában, az ő neve az első, amely megjelenik a jóslócsontokon. Uralkodásáról nem csak a krónikák számolnak be, de egykorú források és régészeti leletek is. Ez összefügg azzal, hogy apja helyezte át a fővárost a ma már alaposan feltárt ba, amely régészeti eredmények megerősítették a késői krónikák adatait. és utódai politikájáról már legalább fogalmat lehet alkotni, míg a korábbi királyoknál ez sem lehetséges. Országában törvényesség és rend uralkodott. Minden alárendelt törzsből elvett feleségül egy-egy nőt, hogy befolyását megerősítse. Uralkodásának második felében több hadjáratot vezetett, amelyekben a , a és a törzseket is meghódította – mivel azok megtagadták az adófizetést –, valamint és területeit is. Ötvenkilenc éves sikeres uralkodás után halt meg. Utódai alatt már rebelliókról is tudunk, illetve a lázadások elkerülésére, elnyomására tett ellenintézkedésekről.` A k mindig is viszonylag önállóak voltak és a dinasztia katonai erejét növelték hadseregükkel. Többször segítették ki az országot a hódító hadjáratokban, cserébe elöljáróik gazdag adományokat – vagyont, földet, rabszolgákat, hivatalokat – kaptak. A ok utolsó évtizedeiben egyre gyakrabban vezettek önálló hadjáratokat és hódítottak meg törzseket. Különösen uralkodása idején (i. e. 1112–1102) vált látványossá a k önállóskodása. A következő fél évszázadban a k a hódításaikat már a ok elleni haderő összeállítására használták fel. Több kisebb törzs önként csatlakozott hozzájuk. A dinasztia egészen az utolsó pillanatokig aktívan hadakozott, sikeresen hódított, de ez azzal járt, hogy más törzsek előkelői szereztek meg sok fontos katonai és adminisztratív pozíciót. Ehhez jött az utolsó , () életvitele, aki a források szerint nem törődött az államügyekkel, ehelyett orgiákat rendezett és gonosz felesége, szavára hallgatott inkább – bár ennek némileg ellentmond, hogy legalább egy, a k támadását megelőző zsenfang-hadjáratot személyesen vezette. Eluralkodott a korrupció, a királyi udvar fenntartására a király súlyos adókat vetett ki. arról írt, hogy egyes houk fellázadtak. A szerint testvére, kormányzója ellen felkeltek a „kisemberek”. A belső gyengeséget pedig a törzs – és az általuk összekovácsolt törzsszövetség – azonnal kihasználta. A által vezetett sereg i. e. 1046-ban a legyőzte szervezetlen hadát. Az utolsó uralkodó a palotáját magára gyújtva öngyilkos lett. Egyes leírások szerint a hadsereg árulása miatt veszett el a csata, mások szerint viszont egy véres, sok áldozattal járó vesztes ütközet volt. Még három évig önálló, de nem független vazallus királyságként kormányozták a k ot herceg révén, ám halála után csatlakozott a k elleni lázadáshoz, melynek leverése után teljesen irányítás alá került. A források alapján a ok utolsó éveiben az állam nemessége is támogatta a felkeléseket és az idegen hatalmakat a dinasztia ellen. A döntő tényezőt a győzelemben talán a hatékonyabb harci szekeres osztagok jelentették. A -családot szétszórták az országban. Felvették a (子) családnevet, megőrizték azonban arisztokratikus státuszukat és a család tagjai különböző hivatalokat töltöttek be a kormányzatban. A királyok tisztelete egészen i. e. 286-ig, hódításáig fennmaradt. A hagyomány szerint Konfuciusz () is a királyok leszármazottja. Jelentős maradékok éltek területén is, amíg , hercege az i. e. 7. században le nem rombolta a várost. Több -család vándorolt északkelet felé, ahol államban a nyugati kor folyamán viseltek fontos tisztségeket. Ez időben a áldozati és temetkezési hagyományokat is fenntartották. Koreai és kínai hagyományok szerint egy herceg, egy kisebb hadsereggel egészen Koreáig vonult, és megalapította a királyságot. Ez a legenda történelmileg nem erősíthető meg. ## Közigazgatás A birodalom a mai tartományban és az azzal szomszédos tartományok egy részén gyakorolt fennhatóságot. Az állam kormánya a törzsfői szálláson, eredetileg , majd néhány átmeneti főváros után városából irányította az országot. Talán csak irányjelölés volt, talán öt körzetre oszlott, az északi, keleti, nyugati és déli földekre, valamint a főváros környékére. A felügyelt területen élő más törzsek félfüggőségben vagy vazallusi viszonyban álltak a okkal. A kor második felének adatai szerint nyugaton a , , kufang és kuifang, északon a lüfang és tufang – akik különösen gyakran szerepelnek a feliratokban a dinasztia ellenségeként –, délen a , keleten a törzsek éltek. A ok a környező törzseket részben beolvasztották, az erősebbek viszont fennmaradtak és vezető rétegük is a helyén maradt, mindössze adózniuk kellett a dinasztiának. Ezek közül fontosak a , kiang és törzsek. A körzetek élén kormányzók („a király fia”) álltak, akik a terményadókat begyűjtötték. A dinasztia első felében még létezett a vének tanácsa, ami a korábbi törzsi szervezet, feltehetően egy katonai demokrácia maradványa, a korszak végére azonban a királyok valódi despotizmust, azaz egyeduralmat valósítottak meg. A király egy személyben a hadsereg főparancsnoka és főpap is volt, ekkor alakult ki a királyistenítés eszméje. Az uralkodó az „ég fia”, aki az istenek akaratából az „ég alatti ország” kormányzója. Az államszervezetről egykorú forrás nincs, a későbbi leírások óvatosan kezelendők, mert a kori írások nem erősítik ezeket meg. Néhány katonai rang vagy tisztség megnevezése ismert. ## Társadalom A főváros volt az udvari élet központja, idővel a bíróságok, rituálék is itt összpontosultak. A király nem csak a világi feladatait látta itt el, hanem szolgálta az ősök kultuszát, sőt annak feje volt. A dinasztia második felében gyakran előfordult, hogy a király is jóslatokat közölt. A király elsősorban ugyan a katonai parancsnokok vezetője volt, de a társadalom elvárta, hogy az ünnepeken betöltse a főpapi posztot is. A jóslócsontok feliratai alapján a királyokra úgy tekintettek, mint a közösség legképzettebb tagjaira, akik az ősöknek szánt áldozatot a legjobban mutatták be és akik hitük szerint képesek voltak eső, a szél és mennydörgés előidézésére. A társadalom alapvetően három rétegre tagolódott, az arisztokráciára, a szabad köznépre és a rabszolgákra. Az arisztokrácia elsősorban a korábbi törzsi katonai elitből és a főpapságból állt, amelyhez csatlakoztak a meghódított törzsek vezetői is. Az arisztokrácia az írásokban négy kifejezéssel fordul elő: hou, nan, ci, po. Ezek mind korábbról származó fogalmak, amelyek az új társadalmi rendben új jelentéseket kaptak. A hou eredetileg íjászt jelentett, ekkor a határvédelemre rendelt katonai parancsnokok címe. A hou feladata egy-egy körzet védelme volt. A („nagybácsi”) egyszerre több hou főnöke. A („fiú”) azoknak a királyi hercegeknek a címe, akik egy-egy területen kormányzóként működtek. A korszak végén egyes alárendelt törzsek vezetői is megkapták a hou és po címeket, ez összefügg a -dinasztia gyengülésével. A dinasztia hadereje mindig függött a nemességtől, de képesek voltak tömegeket mozgósítani szükség esetén. A városi és vidéki közemberek, besorozott munkások és a katonák akár védelemben, akár hódító hadjáratban rendelkezésre álltak. Kötelező szolgálatot teljesítettek az arisztokraták és más állami vezetők is. A királyok mintegy ezer főből álló állandó hadsereget tartottak, amely seregrészt személyesen vezették a csatában. ## Kultúra bélyeg\|Két kossal díszített bronz borosedény az i. e. 13–12. századból (British Museum) A ok fővárosából, ból került elő 80 000-nél több jóslócsont (), amelyeket az i. e. 14–12. századra lehet datálni. Jelentőségük két okból nagy, egyfelől a legkorábbi írott emlékeknek tekinthetők, másrészt a csontok feliratai fontos adatokkal szolgálnak a államának működéséről. Az írás a Közel-Keleten és Egyiptomban a kőrézkor találmánya, Kínában viszont körülbelül a bronz előállításának ismeretével egyidős, vagyis bronzkori. Az írásrendszer azonban a jóslócsontokon azonnal kidolgozott formában jelenik meg, ami feltételezi, hogy már bizonyos fejlődés áll mögötte, csak korábban olyan anyagokra írhattak, amelyek nem maradtak fenn. Ez időben viszont már feliratokat készítettek néha bronz-, kő- és kerámia tárgyakra is a jóslócsontokon kívül. Magas szintű civilizációt hoztak létre ebben a korban, amit város feltárása mutat. Tizenegy uralkodósír, paloták és templomok alapjai kerültek elő, amelyekhez több tízezer tárgyi emlék is kapcsolódik jáde-, kő-, csont-, kerámia- és bronztárgyak alakjában. Állat- és emberáldozatok nyomai is ismertek. A kori bronz és kerámia általában rituális tárgyak képében jelenik meg, nem használati tárgyakban. Amennyire látható, i. e. 1500 körül a korai korban nagyüzemi termelésben állították elő a bronz eszközöket és fegyvereket. Ehhez a termeléshez sok munkaerő szükséges, amelyben figyelembe kell venni a bányászatot, az ércek és egyéb nyersanyagok finomítását, a szállítást is a közvetlen kézművesmunkán felül. Ez viszont feltételezi a munkavezetők létét, akik felügyelik és összehangolják e tevékenységeket. A királyi udvar és az arisztokrácia hatalmas mennyiségű bronzedényt igényelt különféle ünnepi célokra és a jóslás rituáléihoz. A bronztermelés növekedésével a hadseregnek is lehetősége adódott a bronz fegyverek széles körű alkalmazására. I. e. 1200 körül – uralkodása alatt – megjelent a küllős kerekekkel szerelt szekér, amelyen egyes részeket bronzzal erősítettek meg. A jóslócsontok azt sugallják, hogy a nyugati ellenségei ellen a korban már használtak korlátozott számban harci szekeret parancsnoki járműként. A bronz fegyverek megjelenése átalakította a hadsereget, bár még hosszú ideig vegyesen használták a kőből készített fegyverekkel. A gyalogság a máo''-lándzsát, '-alabárdot, hosszúnyelű ' tőrfejszét, összetett íjat és bronz- vagy bőrsisakot használt. A kori rituális bronzok hosszan tartó hagyományt teremtettek. Már i. e. 1650 körül a nemesség és az uralkodó család sírjaiban megjelennek a bronz sírmellékletek, egy-egy királyi sírban általában 200-nál több. A szertartások során ilyenekből kínálták az ételt és italt. Az ősöket családi templomokban tisztelték, vagy a sírboltok ceremoniális csarnokaiban. Az összejöveteleken az élő családtagok a holt családtagoknak vitték az ételt és italt. Az első kori település, amelyet feltártak, volt, amelyet az i. e. 15. században kerítettek be egy 7 km oldalhosszú négyszög mentén 8 méter magas döngölt föld falakkal. Az ilyen falak építése már sok évszázados hagyomány volt ekkor, a neolitikus (i. e. 3000–2000) is épített ilyeneket. A kor előtt az edények kizárólag agyagból, a szerszámok pedig csontból és kőből készültek. E korból jelentős számú bronz szerszám, edény és fegyver került elő. A bronz lehetővé tette a formagazdagság kialakítását és az eddiginél gazdagabb díszítések megjelenését. Több különböző kultúra élt egymás mellett egy időben, aminek oka a nagy távolságok és a sokféle nép együtt élése. Mégis bizonyítható a távolsági kereskedelem. környékén az i. e. 2. évezred közepe után az erlgiang-kultúra népe élt, amelynek bronztermékei pekingi temetkezési helyeken is megjelennek a helyi aranyáru mellett. környékének stílusa egy tőrfejsze képében megjelenik ban. A mai („Jin romjai”) nevű helyen feltárt királyi palota betonkeményre döngölt föld alapon állt, amelyre eredetileg 53 különböző, faszerkezetű épületet emeltek. Közvetlen közelében a tárológödröket és szolgálók lakásait is megtalálták. Sok királyi sírt alagutakon raboltak ki és dúlták fel a sírrablók már igen régi időkben, de 1976 tavaszán a YT5-ös sírt ( Tomb 5) érintetlenül találták meg. Gazdagon berendezett sír, több mint 200 bronz rituális edényt, egyéb bronz-, kő- és kerámia edényeket, bronzfegyvereket, jáde ékszereket és fésűket, csont hajtűket és 109 feliratot, valamint 170–180 jóslócsontot tártak fel. Az írásokból úrnő nevét olvasták ki, aki király hitvese volt. A kor vallása a sámánizmus, jóslás és áldozati rituálék keverékéből áll. Az áldozatokat főleg hat hatalomnak mutatták be. Ezek (másképp ), a „magasságos isten” (legfőbb égisten), a természet erői és megnyilvánulásai, mint a Nap és a hegyek szellemei, az elhunytak, korábbi királyok, akik a dinasztikus pantheonba kerültek, a dinasztia távoli ősei és a dinasztia anyakirálynői, köztük például a régi uralkodók kedvenc ágyasai. A ok ezen ősök hatalma alatt álltak és a rituálék azt a célt szolgálták, hogy megállapítsák azok szándékait. Ezért a leggyakoribb rituálé a jóslás volt, ami gyakran annak meghatározására végeztek, hogy a célzott ősök milyen áldozatot vagy rituálét kívánnak. A túlvilági élet elképzelése ilyenformán szinte vitathatatlan. Ezt erősítik meg a bonyolult temetkezési szokások, az elhunyt uralkodók díszes és halotti kelengyével ellátott sírjai. Kocsikat, edényeket és fegyvereket is elhelyeztek a sírban. A királyi temetkezést akár több száz ember- és a lóáldozat is kísérhette, ezek az áldozatok nagy valószínűséggel a túlvilági szolgálók biztosítására történtek. A sámánizmus és annak a vallásban betöltött szerepe még vita tárgya. A vallás nagyon bürokratikus és aprólékosan szervezett. A kínai jóslócsontok feliratai tartalmazzák a dátumot, az elvégzett rituálét, a személyt, annak őseit és a jóslatkérés okát, azaz miről szeretnének orákulumot. A sírokban a holttesteket is szigorú rendben, meghatározott irányban helyezték el. ## Gazdaság A civilizáció alapja a mezőgazdaság, emellett jelen volt a vadászat és az állattenyésztés is. A ban feltárt kagylóhéjak alapján a tengerpart közelében lakók távolsági kereskedelmet is folytattak, de ez nem volt nagyon jelentős, ebben az időszakban viszonylag izolált volt a kínai civilizáció. A kor írott emlékeiben nem találhatók föld adásvételére vonatkozó adatok, és nincs királyi gazdaságról szóló sem. Ezért a tulajdonviszonyok csak részlegesen rekonstruálhatók. Valószínűleg nem létezett magántulajdonú földbirtok, hanem túlnyomó részben földközösségi birtoklás létezett. Az uralkodó néha földet adományozott egyes híveinek, ez azonban korlátozott birtoklás, egyfajta használati és haszonélvezeti jog lehetett. ókori filozófus szerint a földet jelképező hieroglifa kilenc négyszöge azt jelenti, hogy a külső nyolcat nyolc különböző család művelte meg, míg a középsőt közösen használták. A források alapján az látszik valószínűnek, hogy a közösségi földeket közösen művelték, termését a körzet kormányzója gyűjtötte be, aki a királyi raktárakban helyezte el azt. A magánföldeket egyénileg művelték, de nem voltak magántulajdonban. Az állattenyésztés és a földművelés kezdte kiszorítani a hagyományos halász–vadász életmódot. A kontinentális éghajlatú Kelet-Kína löszfennsíkjain és folyóvölgyeiben ma is azokat a növényeket termesztik, amiket akkoriban. A kevés csapadékot igénylő köles volt a legfontosabb, de termeltek búzát és árpát, a folyókhoz közel talán már rizst is – a feliratok gyakran utalnak öntözésre. Az eperfa és a hozzá kapcsolódó selyemhernyó tenyésztés a kínai hagyományok szerint még a kor előttről származik, de ebből az időből bizonyítható először. A szántást állati erővel (szarvasmarha és talán ritkán ló) végezték. Az igavonó állatok mellett más haszonállatokat, juhot és kecskét is tenyésztettek, de már ismerték a kutyát és a disznót is. ## A dinasztia uralkodói bélyeg\|A dinasztiaalapító Tang király (Ta Ji) története 17. századi festményen ## Galéria

Tiahuanaco

Tiahuanaco (ajmara nyelven: Tiwanaku, ejtsd kb. „tivanaku”) egy preinka kultúra vallási és kultikus központja Bolíviában, a Titicaca-tavat körülvevő fennsíkon, 3900 méter magasságban. A város, amely virágkorát 400–900 között élte, kis mezőgazdasági településből fejlődött birodalmi fővárossá. Különleges kidolgozottságú diorit, bazalt, andezit és mészkő építményei – templomai, terei – a megalitikus építészet remekei. A mai látogatót megdöbbentik e „nem emberi léptékű, gigantikus kőtömbök (...), melyek még romos állapotukban is lenyűgözőek.” A város napjaink régészeti kutatásainak egyik legvitatottabb leletegyüttese: nincs tudományos magyarázat arra, hogy az írásbeliséget nem ismerő korabeli ajmara-indiánok miért és milyen technológiával emeltek ilyen óriási építményeket. Tiahuanaco romja 2000 óta része az UNESCO kulturális világörökségének. ## Fekvése Tiahuanaco az andoki magas-fennsíkon (Altiplano), a Peru és Bolívia határán fekvő Titicaca-tó délkeleti csücskénél, a tótól 15 kilométerre délre, 3850 méter tengerszint feletti magasságban, Ingavi megyében, La Paztól 60 km-re nyugatra található. A Délközép-Andok kulturális hagyomány területén fekszik, körbevéve prekeramikus településekkel (Wankarani, Chiripa, Qaluyu, Pukara), valamint a régészetileg szorosan ide tartozó településekkel (Chiripa, Pajchiri). A városnak szoros kereskedelmi kapcsolatai voltak már a legkorábbi, prekeramikus időkben a Közép-Andok kulturális hagyomány vidékeivel, a későbbi rivális Wari Birodalom területeivel, sőt a Felső-Amazonas vidékével is. Kereskedelmi útvonalaik mind a hegygerinceken, mind a tengerparton megtalálhatók, több köztes település feltárásával egyre valószínűbb a korai nagyarányú távolsági kereskedelem létezése. ## Elnevezése A város eredeti nevéről semmit sem tudunk; bár létezik egy hipotézis, amely szerint Tiahuanaco eredeti elnevezése az ajmara taypiqala szó, jelentése: „kő a középpontban” – arra utalva, hogy a város a világ középpontjában áll. ## Története Az egykori Tiahuanaco a Titicaca-tó körül – Bolívia keleti, Peru délkeleti és Chile északi részén – kialakult prekolombiánus kultúra közigazgatási és vallási központja volt. A város és a kultúra kutatása teljesen összefonódik. A Tiahuanaco-kultúra többfázisú; eredete, illetve fejlődésének egyes korszakhatárai a mai napig komoly viták forrása a történészek között. A kutatók egy része úgy véli, hogy Tiauhanaco első települése a Chavín-korszakhoz (Kr. e. 1 évezredhez) köthető, míg a legmerészebb – Arthur Posnansky professzor (1873–1946) nevéhez kötődő – elképzelés Kr. e. 15 000-10 000 közé datálja a tiahuanacoi építmények korát. A legelfogadottabb álláspont szerint a Tiahuanaco-kultúra kezdetei a Kr. e. 1200 körüli időszakra tehetők, mivel akkoriban már az itt élők öntözéses földművelést alkalmaztak. Tiahuanaco városa ekkortájt egy lehetett a Titicaca-tó mentén kialakuló települések között. A tópartot végig templomok romjai és kisebb nagyobb szentélyek szegélyezik, mert az Andok-beli népek hite szerint a Teremtő a tó vizéből emelkedett ki, hogy megformálja a földet és az első embereket. A Kr. e. 1. évezred folyamán alakult ki a jellegzetes kőépítkezési stílus, amelyet süllyesztett udvarosnak neveznek. Az első ilyen lelőhely Chiripa település, Tiahuanacótól mintegy 80 km-re nyugatra. ### Kulturális fejlődés és mezőgazdaság Tiahuanaco Kr. e. 300–Kr. u. 300 között fejlett mezőgazdasági várossá fejlődött, amelyben kulcsszerepet játszott a tó és a száraz magasföld közötti kedvező fekvése. A város eredetileg közvetlenül a tó déli végében, a partra épült és kikötővel is rendelkezett, ma a vízszint csökkenése miatt mintegy 15 kilométerre fekszik a tóparttól. A növényekben és állatokban – halakban, madarakban, lámákban – gazdag természetes környezetet fejlett mezőgazdálkodással gyarapították. A tiahuanacóiak remek mérnökök és gazdálkodók voltak: a Titicaca-tavat tápláló Katari folyó széles völgyét a város éléstárává fejlesztették, kiterjedt csatorna- és töltésrendszert építettek, hétezer hektáron termesztettek kukoricát, burgonyát, kinoát (dél-amerikai gabonafélét) és más haszonnövényeket. A terület kutatói által suka kollus vagy camellones elnevezésű teraszos földművelési rendszert 6 méter széles, 200 m hosszú és 1 méter magas földsávokból álló töltésföldek alkották, amelyeket 3 méter széles csatornák választottak el egymástól. A csatornák nem csupán a teraszok öntözéséhez szükséges vizet, valamint a termőföld feltöltését és feljavítását szolgáló tápanyagban gazdag üledéket – nitrogénben és algákban gazdag szerves iszapot – biztosítottak a megmunkált területnek, hanem sajátos hőraktárként is funkcionáltak. A nappal elnyelt hőt éjszakánként visszasugározták, ezzel kiegyenlítették a hőingást és egy viszonylag állandó hőmérsékletű levegőréteget vontak a kultúrnövények fölé. Olyan egyenletes mikroklímát hoztak létre, „amely részint meghosszabbította a növények növekedési időszakát ezen a nagy magasságon, részint pedig hozzásegítette a gabonát ahhoz, hogy átvészelje a zordabb időszakokat is. A térség rendszeres aszályos időszakai során például a csatornák biztosították a szükséges nedvességet, ugyanakkor a töltések magassága megóvta a növényeket a rendszeres áradások legkellemetlenebb hatásaitól.” Régészek és mezőgazdászok néhány évvel ezelőtt rekonstruálták ezeket a töltésföldeket. Míg a hagyományos növénytermesztéssel hektáronként 2,4 tonna, a modern mezőgazdasági technológiával 14,5 tonna burgonyát termesztettek, a tiahuanacóiak módszerével 21 tonna/hektár terméshozamot értek el. Hihetetlen, hogy ezt az egyszerű, ám ennyire hatékony mezőgazdasági technikát egy olyan régi kultúra fejlesztette ki, amelynek már a nevére sem emlékeznek. A földművelésből szerzett gazdagság révén fejlődött a város vallási és politikai központtá. A népesség növekedésével törvényszerűen szükségessé vált a társadalmi feladatok elosztása. Megindult az elit és a dolgozó – földműves, szolgáló, pásztor – réteg szétválása. Tiahuanaco elitje kezdetben egy fallal és árokkal határolt, szigethez hasonlító területen élt. Az itt emelt hatalmas építmények – amelyek az emberiség kezdetének misztikus képeit formázták – használata e réteg kiváltsága volt. A nagyközönség csak ceremoniális alkalmakkor látogathatta a szent területet. ### Tiahuanaco felemelkedése és bukása 400 körül Tiahuanaco az állam központi városa volt. Bár a tiahuanacói nem nevezhető erőszakos kultúrának, mégis ekkorra a vallást és a politikát ötvözve elnyomásuk alá vonták a környező népeket. Hatalmuk teljében a tiahuanacóiak az egész Titicaca medencét birtokolták, sőt délkeleten a mai Bolíviához, délnyugaton a mai Chiléhez tartozó területeket is leigáztak. Feltételezetten nem harcokkal, hanem a gazdasági megállapodásokkal, az ősök szelleméhez, kultuszához és mítoszaihoz kötődő tárgyak (kövek, szobrok, múmiák, csontok) összegyűjtésével, és rituális szokások kialakításával tartották hatalmuk alatt ezeket a területeket. Az így szerzett szimbólumokat, szobrokat sorra a fővárosba szállították és a szent területen, de Tiahuanaco isteneinek alárendelt helyen állították föl, ezzel hangsúlyozva vezető szerepüket. Tiahuanaco kultikus központ és szertartási centrum lett, amelynek hatalmas szentélyeit ünnepek illetve a vallási szertartások alkalmával zarándokok tömegei keresték fel. A zarándokok egy része a tavon át, nádcsónakokkal érkezhetett. Az ünnepek alkalmával a város vendégül látta az idelátogató zarándokokat, ami tovább emelte népszerűségüket. „Tiahuanaco 600 és 700 között drámai változásokon ment keresztül; új monumentális formát teremtett a polgári építészetben és jelentősen megnövekedett az állandó lakosok száma.” Néhány kutató szerint ekkor új betelepülők érkeztek Nazca déli partvidékéről. Kiteljesedett a kézműipar és a kereskedelem: a Birodalom településeit Tiahuanacóval összekötő útvonalakat kővel borították; hatalmas lámakaravánok vitték az élelmiszert, gyapjút, a pazar szőtteseket, réz- és kerámia árukat. 800-ra a közösség városias méretűvé nőtt, és befolyása alá vonta az Andok déli területeit. Ekkoriban Tiahuanaco körülbelül 6,5 négyzetkilométeren terült el, és 15–30 ezer lakost számlált. Ugyanakkor a műholdas felvételek tanúsága szerint a töltésföldeken folytatott mezőgazdasági tevékenységet a Tiahuanaco környéki három völgyre is kiterjesztették, ami 285 000–1 482 000 ember eltartását is lehetővé tette. Az élelmiszer-felesleg egy részét tartósították és raktározták, másik részét szétosztották a birodalom területén élő lakosság, illetve a városba érkező zarándokok között. „Tiahuanacónak irgalmatlan sok kukorica, burgonya és koka kellett, hogy a szentélyekbe tóduló zarándokokat testileg-lelkileg jóllakassa” – véli John Janusek, a Vanderbilt Egyetem kutatója. Az élelmiszer elosztás, a nagy hasznot hozó háziasított alpaka gyapjú kereskedelme és a lámanyájak ellenőrzése a fővárosi elit kezében összpontosult. Az állatállomány rendkívül fontos szerepet töltött be a központ és a periférikus területek közötti árumozgásban, és egyben az elit és a dolgozó réteg közötti különbséget szimbolizálta. Az elit hatalma az élelmiszer-felesleg elosztása révén 950-ig töretlenül erősödött. Ekkor valami drasztikus változás következtében a birodalom összeomlott. A régészeti kutatások azt bizonyítják, hogy a városépítő munka hirtelen szakadt meg; az épületek befejezetlenül maradtak. A birodalom hanyatlásának okait és időrendjét máig nem sikerült tisztázni: lehet, hogy 1000-1100 körül a szomszédos Wari Birodalom leigázta Tiahuanacót, vagy ismeretlen hódító elől menekültek el, vagy természeti csapás (például rettenetes aszály) vetett véget a város hat évszázadnyi virágzásának. Egyes kutatók kronológiái szerint azonban a Wari Birodalom egy (vagy akár két) évszázaddal hamarabb omlott össze. A birodalom helyét különböző főnökségi rendszerek vették át, amelyek közül legjelentősebbek a chimuk. A 13. század elején új hatalom, a terjeszkedő Inka Birodalom foglalta el Tiahuanaco állam északi területeit. 1445-ben Pacsakutek Inka Yupanki (a kilencedik inka) hódította meg a Titicaca-régiót. Elfoglalta az elhagyatott várost és a Nap kultusza mellett a kecsua nyelvet is meghonosította. Az utolsó tiahuanacóiak beolvadtak vagy meghaltak. Az első spanyol felfedezők a templomok és istenek nagyszerű városának látták Tiahauanacót. A romokról szóló első történelmi feljegyzést „India első krónikása”, Pedro Cieza de León konkvisztádor készítette 1549-ben, amikor az inka főváros, Collasuyo keresése közben megtalálták Tiahuanacót. Ezután a terület romlásnak indult, köveit a 20. századig a környező építkezéseken nyersanyagként használták fel. ## Építészet és művészet Tiahuanaco épületei kivételes kidolgozottságú megalitikus építmények. Alapanyaguk gondosan megmunkált bazalt, andezit, diorit, homokkő és mészkő. A komplexum többtonnás köveit a várostól 40–300 kilométerre fekvő kőbányákból szállították ide, és kötőanyag nélkül, száraz falazással építették. A későbbi inka falazási technológiával összehasonlítva a legszembetűnőbb különbség, hogy Tiahuanaco építői szabályos távolságonként szögletes kváderköveket állítottak, majd a közöttük lévő falszakaszt pontosan faragott és illesztett kisebb kövekkel töltötték ki; illetve a nagyobb épületek köveibe vízelvezető csatornákat (vájatokat) készítettek. Szemben az inka építészet köveivel, a Tiahuanacóban alkalmazott kövek felülete soha sem domború, hanem minden oldalukat tekintve szabályos síkidom. Az építőelemek bonyolult (többszörös negatív faragások, kivágatok), de rendkívül szabályos méretekkel és kialakítással rendelkező kövekből, mintegy "lego"-szerűen illeszkednek egyes falszakaszokon. Különleges a negatív, belső élek használata mind gyakorlati (illesztés), mind ornamentikus okokból, ami technikailag jelenleg is nehéz faragási feladatnak számít. A kövek megmunkálása nagyon pontosan történt, az élek még ma is tökéletesek a kisebb, hosszú idő alatt letört részletektől eltekintve. Egyes helyeken pár mm széles és mély, teljesen egyenes vágatok húzódnak a kövek felszínén, melyekben pár cm-ként szabályosan sorakozó, apró, azonos átmérőjű furatok látszanak. A falak és a néhol a falakba (utólag?) elhelyezett kőfejek anyaga és megmunkálásuk minősége eltér egymástól. A csatornarendszert vörös homokkőtömbökbe faragták (néhol szabályos henger alakú lyukakat fúrtak a kövekbe), és bizonyos helyeken bronzkapcsokkal (réz–arzén–nikkel ötvözet) rögzítették – ez a technológia teljesen egyedülálló a kor építészetében, ami igen különlegessé teszi a romokat. Ezen kívül feltehető, hogy metallurgiás módszerekkel is rögzíteni voltak képesek a kőtömböket. Az alkalmazás különlegességének oka az, hogy a prekolumbián Amerikában a fémek használata dísztárgyak készítésére korlátozódott, a fémek technikai alkalmazása nagyrészt ismeretlen volt. Nem ismert, hogy ezeket a fémeket hol nyerték ki és készítették elő feldolgozásra és nem ismert ezen ötvözeteknek sem az előképe, nem találták később sem alkalmazásuk nyomait Dél-Amerika indián magaskultúráiban. Ezen kívül ismert, hogy az indiánok főként aranyat használtak, mint fémet. A kövek felülete sima, lapos; ez biztosította, hogy a barázdákba húzott kötelek segítségével végleges helyükön pontosan beállítsák őket, ha csakugyan köteleket használtak helyükre emelésükkor. A szentélyek jellegzetes kiképzésű tetőszintje kitüntetett szerepet játszott a vallási ceremóniákban, fontos szertartások helyszínéül szolgált. A város leghatásosabb építészeti elemei a vésett díszítések és a hatalmas, egyetlen monolit-tömbökből faragott kapuk. Az egész épületegyüttes szabályos négyszögekre, főleg téglalapokra épül, de az egyik piramis ettől eltérő, fél-csillag alakú volt. ### Kerámiák és kelmék A Tiahuanaco-kultúra kerámiái igen jellegzetesek: általában sötétek, fekete, fehér, sárga, szürke és barna színűre festettek. A szépen kidolgozott emberábrázolás és geometrikus minták mellett erősen stilizált puma-, kondorkeselyű- és más madárábrázolásokkal sűrűn mintázottak. A klasszikus Tiahuanaco stílus tisztán nagyon kis területen lelhető fel, de variált megjelenése nyomon követhető az Andok menti civilizáció egész területén. A régészek mai álláspontja szerint a fazekasok legnagyobbrészt állami felügyelet alatt működtek, és a díszesen festett edények (elsősorban a korsók és ivóedények) az állami propaganda eszközei voltak: a közös hit és a megfélemlítő hatalom üzenetét hordozták. A kerámiákon megjelenített állatok a természetfölötti erőket jelképezték, a korsókra festett képeken levágott fejeket, karokat, lábakat, koponyatrófeákat lóbáló állatmaszkos harcosok képei pedig egyértelműen az emberáldozatokra utalnak. (E szimbólumok eredete a Titicaca-tó medencéjében 2200 évvel ezelőtt virágzott Pucara-kultúráig követhető vissza.) Sok cserépedényt kifejezetten ünnepi célokra, áldozati ajándéknak készítettek, azután – a szertartás részeként – mindet összetörték. A falromok vizsgálati eredményei arra utalnak, hogy alpaka- és lámagyapjúból készült szőttesek díszítették valaha a szentélyek falait. A tiahuanacóiak áldozati ajándékként is használták, azaz elégették ezeket a textíliákat. ## Látnivalók Tiahuanaco óriási, régészeti feltárás alatt álló terület. A kutatók sokáig úgy vélték, hogy a város állandó lakosság nélküli, kizárólag szakrális centrum volt, amelyet csak ünnepek és vallási szertartások idején kerestek fel a környék lakói, mert az ásatások során kizárólag közösségi építményeket találtak. Később a kiterjedt mezőgazdaságra utaló nyomok rácáfoltak erre a hipotézisre. Tiahuanaco látogatható részei: a Kantatallita, az Akapana, a kis, félig föld alatti templom, a Kalasasaya, Putuni, Kerikala, a Holdkapu és Pumapunku. ### Kantatallita A Kantatallita („hajnali fény”) elnevezésű, igen romos állapotban lévő, négyszögletes, 25×14 méteres alapterületű építmény különlegessége, hogy belsejében egy szürke andezittömbből faragott, és földbe süllyesztett ív áll. Az árkád a tiahuanacói épületek íves elemeinek a mintadarabja lehetett. Az ív felületén található mitikus figurákat ábrázoló faragás letisztult, magas művészi értékű ikonográfia. Külső jellegzetességei alapján a régészek úgy vélik, hogy a kő teljes felületét egykor aranylemezek borították, és a felületén látható külső sérüléseket a várost kifosztó konkvisztádorok okozták, miközben lefeszítették az aranydíszítést. ### Akapana Az Akapana, a közép-amerikai indián kultúrák legnagyobb teraszos piramisa, amelyet a szomszédos Quimsachata hegy ormait megmintázva építettek éppen hétszintesre. A hat T alakú terasszal ellátott, egykori „szuper impozáns” templom kőlapokkal borított oldalában vízlevezető csatornákat alakítottak ki. Az esős napokon a templomhegyen átdübörgő víz robajától kísérve valószínűleg termékenységi rítusokat és egyéb, emberáldozatokat is bemutató szertartásokat tartottak. Ezt bizonyítják az Akapana környezetéből előkerült torzók, feldarabolt testek maradványai, valamint vérfagyasztó jelenetekkel díszített kerámiatárgyak. Az Akapana keleti és nyugati oldalán egy-egy lépcsősor vezetett fel, melyeket egy 50 méteres folyosó kötött össze. A templomot a sámán-puma tiszteletére emelhették; a felső teraszokat puma- és emberfej ábrázolások díszítik. Tiahuanaco vallási központját vizesárok vette körül, így lényegében miniatűr tavat hoztak létre, amelynek közepéből szigetként emelkedett ki a 17 méter magas, 200×200 méteres templompiramis, az Akapana. „Tökéletesen átformálták a tájat, beleszőtték vallási meggyőződéseiket” – állítja Alan Kolata, a Chicagói Egyetem régésze, aki az 1970-es évek végétől 1990-ig irányította a tiahuanacói ásatásokat. ### A félig föld alatti templom Ez a templom egy tető nélküli, teljesen nyitott, csupán falakkal és mesterséges emelkedőkkel körbevett, süllyesztett építmény; 1,8 méter mély, függőleges falakkal határolt, 12 méter hosszú és 9 méter széles udvarszerű terület. Kváderkövekkel burkolt falait 48 magasabb és durvább kidolgozású vörös homokkő oszlop töri meg. A falakon körben, különböző magasságban kőfejeket láthatunk, melyek kiállnak a fal síkjából. A faragott kőfejek azt szokást szimbolizálják, hogy a legyőzött ellenség fejét a templomokban közszemlére tették. ### Kalasasaya Az Akapanától északra, a félig föld alatti templomtól nyugatra terül el a tiahuanacói megalitikus építészet másik lenyűgöző alkotása, a Kalasasaya (’fölfelé álló kövek’): egy monolitok által körülvett 135×130 méteres magasított, négyzetes tér. Trapézszerű kőtömbökből álló falába szabályos közönként hatalmas, őrszerű monolitokat állítottak. Ezek egyikének magassága 7,5 méter, súlya körülbelül 10 tonna, de a többi is több mint 3,5 méter magas. „A tudósok véleménye mára általában véve megegyezik abban, hogy az építmény fejlett égi obszervatóriumként funkcionált. A falakban talált struktúrák (sőt valójában maguk a falak is) a jelek szerint különféle csillagcsoportoknak megfelelően épültek, és úgy tervezték őket, hogy megkönnyítsék a Nap nyári, téli, őszi és tavaszi kitéréseinek mérését.” #### Napkapu Kalasasaya északnyugati sarkában áll a hatalmas, egyetlen (mára kettétört), szürkészöld andezittömbből faragott 3,75 méter széles, 3 méter magas és 45 centiméter, vastag Napkapu, amit európai kutatók fedeztek fel a XIX. század közepén. Keleti homlokzatán, a kapunyílás fölé vésett úgynevezett naptárfríz a sugaras fejű Virakocsa napistent – a világ teremtőjét, minden ember ősapját – ábrázolja. A domborművön látható szigorú isten éppen leparancsolja a tüzet a mennyből. Kezeiben két, sasfejben végződő botot tart, nyakékét pumafejek díszítik. Alakját lapos, reliefszerű mező öleli körül, Virakocsa felé forduló sematikus mintákkal. A domborművön Virakocsa fejét koronázó sugarakon 12 arc formálódik ki, és az istenalakot körülvevő 3×8-as elrendezésű, geometrikus mintában 30 további futó, vagy térdeplő figura látható. Néhány tudós úgy véli, hogy naptári funkciója van – a 12 hónapot és a hónapok 30 napját jeleníti meg. Egyesek a kőbe vésett motívumok között elefántfej ábrázolásokat is látni vélnek. Ez azért váratlan, mert az Újvilágban ebben az időszakban nem voltak elefántok. Az egyetlen elefántszerű faj a Déli-Andokban az úgynevezett Cuvieronius volt, amely Kr. e. 10 000 körül kihalt. ### Putuni Putuni, vagy Putuputuni („a hely, ahol holttestek vannak”) mai nevén a Szarkofágok palotája. A négyszögletes, 55,2×69 méteres alapterületű 1,2 méter magas platformon álló építmény falaiban temetkezési kamrák találhatók, amelyek mind egy központi udvarból nyílnak. Az udvart faragott kőlapokkal burkolták. A kamrák nyílásait egy-egy csúszó kőajtó zárja le, amelyek akkor nyithatóak, ha a kőlap alatti területet nedvesség éri. A platform nyugati végében, körülbelül 2 méter mélyen egy tökéletes csatornarendszert tártak fel a kutatók, amely feltételezetten a szennyvíz elvezetésére szolgált. ### Pumapunku Az Akapana kelet-nyugati tengelyének vonalán épült az egykori város fő kikötője, Pumapunku („Puma kapu”) – egy hihetetlen pontossággal megmunkált, hatalmas monolitokból álló komplexum. „A lézerprecízséggel vágott kövek úgy illeszkednek egymáshoz, mint egy kirakósjáték elemei (...)” Az Akapanához hasonló, háromszintes templompiramis, valamint az itt feltárt egykori T alakú móló és a hozzá tartozó két, mesterségesen kikotort dokk méretei elképesztőek. A móló mindkét oldala 150 méteres, magassága 5 méter – építőköveinek egyike még mindig a helyén van. A helyszínen számos további kőtömb található, amelyek tömege 100 és 150 tonna körül mozog. Alexei Vranich, a Pennsylvania Egyetem régésze úgy véli, hogy Pumapunku lehetett az a hely, ahol a városba érkező zarándokok kukoricasört (csicsát) és hallucinogén szereket kaptak, majd rituális színjátékok keretében beavatást nyertek az államvallásba. Csak ezek után léphettek be a vallási övezet szívében álló többi templomba. ## Régészeti feltárása A terület épületeinek jelentős része igen rossz állapotban van, mivel már közvetlenül Tiahuanaco bukása után megkezdődött a terület kifosztása és felásása, amit kincsek után kutatva, hozzá nem értő módon végeztek. A rombolás a spanyol megszállás alatt és a gyarmati időkben is folytatódott; a 19. század és a 20. század elején már a köveket is elvitték innen magánépítkezésekhez, és a romos maradványokat katonai éleslövészeti gyakorlatok célpontjaként is használták. A régészek számára további gondot jelent, hogy a területen jelenleg nincsenek álló épületek; a megmaradt építményeknek csupán az alapjai lelhetők fel, rendkívül gyengén helyreállított falakkal. A helyreállítási munkát az is nehezíti, hogy a romváros egyes épületei funkcióváltáson is keresztülmentek, a régi kövek felhasználásával átépítették őket, így a napjainkban folyó feltárások során vegyes jellegű tárgyak és épületrészek is felszínre kerültek. bélyegkép\|jobb\|260 px\|Torzított koponya a Tiahuanaco Múzeumban Tiahuanaco aprólékos feltárása a 19. század közepén kezdődött meg. Ephraim George Squier az 1860-as években látogatott a romokhoz, később publikálta a helyszínen készített térképvázlatait és rajzait. Alphons Stübel német geológus 1876-ban kilenc napot töltött Tiahuanacóban, és elkészítette a terület pontos méréseken alapuló térképét. Ő is készített rajzokat, valamint papírból megformázott különböző faragványokat és építészeti elemeket. 1892-ben B. von Grumbkow mérnök egy jelentős fotódokumentációt tartalmazó könyvet jelentetett meg, amelyet Max Uhle archeológus, a könyv előszavában a romok első, részletes tudományos bemutatásának nevezett. A terület modern, tudományos igényű feltárására 1978-tól került sor, Alan Kolata, a chicagói egyetem antropológusa és bolíviai munkatársa, Oswaldo Rivera vezetésével, akik egészen az 1990-es évekig dolgoztak. Nevükhöz fűződik a suka kollus újrafelfedezése, a civilizáció fejlődésének és befolyásának időben történő pontos behatárolása, valamint a tihuanacói civilizáció szárazság miatti bukásának bizonyítása. Napjainkig számos régész és antropológus dolgozott a város feltárásán, akik e letűnt kultúra és az egykori Tiahuanaco Birodalom maradványait kutatják a Titicaca-tó teljes régiójában. A tudósok véleménye ma még nem egységes. Egyes régészek (például Paul Goldstein), olyan véleményen vannak, hogy a Tihuanaco Birodalom határai túlnyúltak az Altiplano területén, és még a mai perui Moquegua völgyben is voltak birtokai. Az Omo településeken végzett ásatások során hasonló jellegű épületeket tártak fel, mint a tihuanacói templom és a teraszos domb. Az omói és a tihuanacói ásatások közötti további kapcsolatot bizonyítják a sírokban fellelt hasonló deformáltságú koponyák. 2000 óta Tihuanaco az UNESCO világörökség része, a bolíviai kormány igazgatása alatt áll. 2004-től a bolíviai Archeológiai Hivatal (DINAR, igazgatója Javier Escalante) és a Pennsylvania Egyetem a „PAPA-projekt” (Proyecto Arqueologico Pumapunku-Akapana, magyarul: Pumapunku-Akapana Régészeti Projekt) keretei között folytattak feltárást az Akapana-piramisban és annak környezetében; a közelmúltban pedig a turizmus fellendítése érdekében a bolíviai kormány, a Nemzeti Régészeti Unió engedélyével a lépcsős templompiramis helyreállítása mellett döntött. 2005-2007 között bolíviai régészeti körökben nagy felháborodást váltott ki Harvard Egyetem egyik nyári programja, amely Dr. Gary Urton, a Harvard-, és Dr. Alexei Vranich, a Pennsylvania Egyetem oktatói által vezetett régészeti nyári iskola keretében lehetőséget kínált a hallgatóknak, hogy ásatásokat folytassanak a terület lakóövezetében. A felzúdulás alapja az, hogy az ilyen fontos és kiemelt területek feltárására, mint Tiahuanaco, csakis nagy tapasztalatú, elismert tudósok kaphattak engedélyt, ám a független bolíviai régészek, akik nem tudták igazolni az ásatások finanszírozásához szükséges források meglétét, gyakorlatilag soha. Hogyan kaphatott ásatási engedélyt a Harvard gyakorlatilag képzetlen hallgatókból álló csoportja? A nemzetiségi és politikai mellékzöngéket sem nélkülöző Tiahuanaco-botrány gyorsan elült, a projekt irányítói válasz nélkül hagyták a kérdéseket. Az Akapana-piramis állami beruházásban kivitelezett felújítása 2009 őszén, az UNESCO kifogásai miatt félbeszakadt. A felújítás ugyanis gyakorlatilag abból állt, hogy a piramist vályogfallal borították be anélkül, hogy megbizonyosodtak volna arról, hogy ezzel az eljárással vajon visszaállítható-e a piramis eredeti állapota. Az építményt ért károkat felülvizsgáló José Luis Paz szerint a probléma egyrészt az, hogy senki nem tudja, hogy az építmény eredetileg miként nézhetett ki; másrészt az új fal statikai károkat okozhat, ugyanis a plusz tehertől összeomolhat az eredeti épületmaradvány. A hatóságok megvédték a renoválást: szerintük a piramist eredeti formájában állították helyre. ## Kisfilm ## További irodalom - Geoffrey McCafferty: Dél-Amerika precivilizációi - Karen Wise: Az Andok államai és birodalmai ### Angol nyelven - Hans S.Bellamy: The calendar of Tiahuanaco – a disquisition on the time measuring system of the oldest civilization in the world. , Faber & Faber, London. 1956 - Karen Olsen Bruhns: Ancient South America, Cambridge University Press, Cambridge, UK, 1994 - Marc Bermann: Lukurmata Princeton University Press, 1994, - Jean-Pierre Protzen and Stella E. Nair: On Reconstructing Tiwanaku Architecture, The Journal of the Society of Architectural Historians, Vol. 59, No., 3 (Sep., 2000), pp. 358–371, Published by: Society of Architectural Historians - Rebecca Stone-Miller: Art of the Andes: from Chavin to Inca, Thames and Hudson Ltd., London, c. 1995 and 2002 - John Wayne Janusek: Identity and Power in the Ancient Andes: Tiwanaku Cities Through Time, London and New York: Routledge, 2004, - David M.Jones: The illustrated history of the Incas – the extraordinary story of the lost world of the Andes, chronicling the ancient civilizations of the Paracas, Chavin, Nasca and Moche and other tribes and cultures of ancient South America., Southwater, London, 2007, ### Német nyelven - Edmund Kiss: Das Sonnentor von Tiwanaku und Hörbigers Welteislehre. Leipzig 1937. - Bertrand Flornoy: Rätselhaftes Inkareich – die Geschichte des großen Indianervolkes. Füssli, Zürich, 1956 - Helene Gerov, (et al.): Technik aus vor-inkaischen Kulturen – Tiahuanaco., H.Gerov, Wien, 1995 - Henri Stierlin: Die Kunst der Inka und ihrer Vorläufer – von Valdívia bis Machu Picchu. Belser, Stuttgart 1997, - Doris Kurella: Kulturen und Bauwerke des alten Peru. Kröner, Stuttgart, 2008, - Walt Becker: Missing Link. Thriller. Droemer Knaur, München, 2008, .

Tölcséres fúvókájú hangszerek

A tölcséres fúvókájú hangszerek – építési anyaguktól függetlenül – rézfúvós hangszerek néven is ismertek, mert mai változataik leggyakrabban rézötvözetből készülnek. Lényeges különbségük más fúvós hangszerektől nem anyagukban, hanem megszólaltatási módjukban van, ugyanis e hangszerek elsődleges hangforrása a hangszerjátékosnak az átpréselt levegő által rezgésbe hozott ajkai által keltett nyomásingadozás. A hangkeltés legtöbbször egy tölcsér- vagy csészeformájú fúvóka segítségével történik, de egy cső nyílása is betöltheti ezt a szerepet. Ez a rezgés egy gyakran összetett formájú, változó keresztmetszetű hangszertest, rezonátorcső különböző sajátrezgéseit, rezgési móduszait képes gerjeszteni, így zenei hangokat, hangsorokat lehet létrehozni. A keletkező hangmagasságokat ezen kívül esetenként hanglyukakkal (például cink), tolócsővel (például harsona), szelepekkel (például trombita) is lehet módosítani. A hangszereknek ezt a kategóriáját szokás még (tágabb értelemben vett) kürtök néven is nevezni. A hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozása a fúvós hangszereken belül a trombiták fogalmát használja a hangszerek e kategóriájára. ## Akusztika A legtöbb aerofon hangszerhez hasonlóan a tölcséres fúvókájú hangszerek is három akusztikusan csatolt részre oszthatók: az elsődleges rezgéskeltő szerkezetre, a rezonátorra, és a hangot a külső térbe kisugárzó alkatrészre. ### A hangkeltő A tölcséres fúvókájú hangszerek elsődleges hangforrásuk alapján a nyelvsípok családjába tartoznak, de itt a hangszerjátékosnak a fúvókához illesztett rezgő ajkai alkotják a nyelvsípot, a rácsapó nyelvekhez hasonló elv alapján. A hangkeltés módja ennek ellenére sokban különbözik az egyszerű vagy kettős nádsípokétól, itt a tölcséres fúvóka is részt vesz a hangképzésben úgy, hogy kis üregrezonátorként működve visszahat az ajkak rezgésére. Másik fontos különbség, hogy az ajkak tömege nagyobb, mint a példaként említett rezgő nádaké, így a játékos könnyebben tud hatást gyakorolni arra, hogy melyik csőrezonancia szólaljon meg, sőt, ha kell, némileg módosítani is tudja ezek frekvenciáját. Ezt a zenész ajkai feszességének, a rajta átpréselt levegő mennyiségének, sebességének változtatásával tudja elérni. A csőben létrejövő állóhullám ezután visszahat az ajkak rezgésére, állandósítja, stabilizálja azt. ### A rezonátor A tölcséres fúvókájú hangszerek rezonátora – a legtöbb fúvós hangszerhez hasonlóan – egy cső, amelynek levegőoszlopában a fúvóka gerjesztése nyomán állóhullámok jönnek létre. A cső a legegyszerűbb esetben állandó keresztmetszetű, hengerszerű, vagy lehet egyenletesen táguló, kónikus, de a legtöbb esetben összetett formájú. A túlnyomórészt hengerszerű furattal rendelkező hangszereket (trombita, harsona) trombitaféléknek is szokás nevezni, a táguló, kúpszerű furatú hangszereket (sófár, kürt, szárnykürt) kürtöknek. A hangkeltés nyelvsíp jellege miatt a cső akusztikailag egyik végén zártnak tekinthető, tehát hengeres cső esetén az alaphang páratlan rendszámú részhangjai rezonálnak csak benne, kúpos furat esetén a teljes felhangsor. A fejlett tölcséres fúvókájú hangszerek csőrezonátora az alábbi négy részre osztható: 1. a fúvóka a maga üregével 2. a fúvóka után következő táguló csőszakasz 3. állandó keresztmetszetű, hengeres csőszakasz 4. a tölcsérszerűen kitáguló rész. Ezeknek a részeknek az aránya a különböző fajtájú hangszerekben jelentősen eltér. A trombita jellegzetesen fényes, érces hangját hagyományosan szűk keresztmetszetű, nagyrészt hengerszerű csövének köszönheti. A harsona tolócsövének teleszkópszerű működése mechanikailag megköveteli, hogy a csőrezonátor javarésze szintén cilindrikus, állandó keresztmetszetű legyen. De minden szelepekkel ellátott hangszernél, még ha amúgy kónikus, kúpszerű furattal rendelkezik is, a szelepek által beiktatott csőszakaszoknak szükségszerűen állandó keresztmetszetűeknek kell lenniük. Ebből az a kellemetlen tény következne, hogy e hangszerek rezonanciái nem felelnek meg a természetes felhangsornak, ahogy az zenei szempontból kívánatos lenne, hiszen az egyik végén zárt hengeres cső csak alaphangjának minden második felhangjára rezonál. Szerencsére nem ez a helyzet. #### A fúvóka hatása A fúvóka amellett, hogy a hangszer megszólaltatását könnyebbé, kényelmesebbé teszi, közreműködik abban is, hogy az egyik végén zárt rezonátorcsövekre jellemző, csak a páratlan rendszámú részhangokat tartalmazó rezonanciasort a természetes felhangsorhoz közelítse. Az ajkakkal lezárt fúvóka egy kis üregrezonátorként működik, és ahogy a játszott hang magassága közelít ennek az üregrezonátornak a saját frekvenciájához, a hangszer rezonátorcsöve akusztikailag fokozatosan meghosszabbodik, közelítve a fúvóka térfogatának megfelelő mértékben megnövelt csőhosszúsághoz. Az egyre magasabb rezonanciák így egyre inkább eltérnek lefelé eredeti magasságukhoz képest. #### A tölcsér hatása A fúvós hangszerek tölcsére – amennyiben van rajtuk ilyen – elősegíti a csőrezonátorban létrejövő hang kicsatolását, kisugárzását a külvilágba. A rézfúvós hangszereknél ugyanakkor a rohamosan táguló tölcsérnek olyan hatása is van, hogy magasabbra hangolja az egyes rezonanciákat, méghozzá annál jelentősebb mértékben, minél mélyebb hangról van szó. A mélyebb hangok előbb verődnek vissza a cső tölcséres végén, rövidebbnek „érzékelik” a rezonátorcső hosszát, ezért viszonylag magasabban szólnak. Így a tölcsér a fúvóka módosító hatásával együtt alulról és felülről mintegy „összenyomja” az egyik végén zárt cső jellemző rezonanciasorát a természetes felhangsornak megfelelő, kívánatos értékekre. #### A pedálhang Az ilyen módon létrehozott rezonanciasor legalsó hangja viszont a természetes felhangsor alaphangjánál jóval alacsonyabb, használhatatlan hang. A valódi, tiszta alaphangot nevezzük pedálhangnak, de általában nincs a hangszernek olyan rezonanciája, amely ennek megfelelne. Ennek ellenére megszólaltatható, mert létező felhangsora elősegíti, hogy a játékos ajkai ezt a frekvenciát vegyék föl. Ez tehát egy fiktív, virtuális alaphang, de a rézfúvós hangszereken valóságosan is előállítható. Főleg a bő menzúrájú hangszereken használható, fontos hang. ## Hangsorok létrehozása ### Csőrezonanciák A tölcséres fúvókájú hangszereken hangsorok, dallamok létrehozásának legjellemzőbb, legsajátabb módja az, hogy a megfúvás módjának, az ajaktónus, a megfúvás erősségének megváltoztatásával a hangszer csövébe zárt levegőoszlop különböző rezgési módjait, rezonanciáit hívjuk elő. Ha megfelelő a hangszer felépítése, méretezése, akkor ezek a rezonanciák a természetes felhangsor hangjainak megfelelően követik egymást. A felhangsor második oktávja (a 2.-3.-4. részhang) már tartalmaz egy kvint hangközt, amellyel egyszerű kürtjeleket, szignálokat lehet létrehozni. A harmadik oktávban egy jól használható dúr hármashangzat van, a negyedikben pedig a tiszta hangolású diatonikus hangsorral részben azonos hangsorozat képezhető. A 4. fok (11. részhang) és a 6. fok (13, 14. részhang) hamis, de ajaktechnikával a helyére fújható. A natúrtrombitán, natúrkürtön dallamjátékra leginkább ez a fekvés használható, természetesen csak a hangszer saját hangnemében. A felhangsor ötödik oktávjában már úgy besűrűsödnek a hangok, hogy akár a kromatikus hangok is rendelkezésre állnak, de használatukhoz rendkívüli technikai tudás szükséges. ### Hanglyukak A tölcséres fúvókájú hangszerek történelme során gyakran alkalmazták hangsorok létrehozására a fafúvós hangszereknél bevált módszert, mely szerint a megszólaló hangok magasságát úgy módosítják, hogy hanglyukak megnyitásával rövidítik le a rezonáló csőhosszúságot. A cinkek, a szerpent, az ophikleid ezen az elven működik, és a trombitának, kürtöknek is születtek hanglyukakkal ellátott, billentyűs változatai, de ezek mára nagyrészt feledésbe merültek. ### Tolócső A rezonátorcső hosszát legegyszerűbben teleszkópszerűen egymásba tolható részekkel lehet megváltoztatni. A legelső ilyen hangszerek, a tolótrombiták már a középkorban megszülettek, itt a fúvóka meghosszabbított csövének ki-be tologatásával lehetett az alaphangot változtatni. Ezeken a hangszereken a felhangsor harmadik oktávjában és attól feljebb teljes, kromatikus hangsorokat lehetett játszani. A saqueboute már U alakú, kettős tolócsővel működött, ez lett a mai harsona őse. Itt a tolócső adott mértékű elmozdulása a csőhossz növekedésében kétszeresen jelentkezik, ezért már az alaphang (pedálhang) fölötti kvinttől kezdve kromatikus hangsor képezhető. A tolócső nagy előnye még, hogy glissando, azaz a hangok közötti folyamatos átmenet létrehozására is alkalmas. A szelepes hangszerek behangolására is technikailag ehhez hasonló megoldást, „cúgot” használnak. ### Szelepek A rézfúvós hangszerek hangmagasságát befolyásoló szelepeket a 19. század elején találták fel. Alkalmazásuk robbanásszerű változást idézett elő a rézfúvós hangszerek konstrukciójában és új, eddig ismeretlen hangszerek sokaságát hozta létre. A szelep lényege, hogy működtetése a hangszer rezonátorcsövét egy ponton megszakítja, és egy toldalék csődarabot iktat be oda. Ezzel meghosszabbítja azt, így az összes rezonanciát mélyebbre hangolja. Mindezt technikailag úgy kell megoldania, hogy a hang továbbra is akadálymentesen, azonos keresztmetszeten terjedhessen, ne keletkezzenek sarkok, szögletek, szűkületek. Erre a célra sokféle megoldás, szabadalom született, ezek a zenész szemszögéből két csoportra oszthatók. 1. Nyomószelepek: egy hengeres üregben furatokkal ellátott dugattyú mozog, a furatok a hengerre kívülről csatlakozó csövekkel kerülnek kapcsolatba. A hang útjának megváltoztatása, elterelése sokféle módon történhet. Közvetlenül lenyomással működtethető, rugó tolja vissza eredeti helyzetébe. 2. Forgószelepek: egy hengeres fémházban különleges kialakítású forgórész fordul el derékszögben, a csatlakozó csövek a forgórész síkjában helyezkednek el. Áttételesen billentyű, rugó működteti. A különböző megvalósítások leginkább a billentyű és a szelep közötti mechanikai kapcsolatban térnek el. Leggyakrabban három szelepet alkalmaznak, de nem ritka a négy, esetleg öt vagy hat szelepes hangszer sem. Az első szelep egy hanggal, a második félhanggal, a harmadik kisterccel hangolja lejjebb a rezonanciákat. Ha van negyedik szelep, az egy tiszta kvarttal mélyíti a hangot, az esetleges ötödik pedig egy oktávval. Ezek külön-külön, vagy egymással kombinálva is használhatók. ## Formák A fémből öntött, vagy fából faragott tölcséres fúvókájú hangszerek alakja kezdettől fogva változatos volt, de a fémlemezből kalapált hangszereket eleinte csak egyenes formájúra tudták kialakítani. A Rómaiak az 1. században már ismerték a rézcsövek hajlításának technológiáját, de ez a tudás a korai középkorban feledésbe merült. Az egyre hosszabbá váló hangszerek (elsősorban a hosszú busine) hajlított formában való építése észak-Itáliából indult ki, és a 15 – 16. században kezdett jellemzővé válni. Ezzel a megoldással azt lehetett elérni, hogy így a hangszer súlypontja használat közben közelebb volt a zenészhez, kisebb erőkifejtéssel tudta azt megtartani. Másrészt a „kompaktabb” hangszer kevésbé sérülékeny, könnyebb szállítani, vagy például lóháton megszólaltatni. A cső meghajlítása tette ezen kívül lehetővé a kettős tolócső, illetve a szelepek alkalmazását is. A görbület nem befolyásolja lényegesen a hangszer hangzását, de törekedni kell arra, hogy ez a cső átmérőjéhez képest minél nagyobb ívű legyen. A legjellemzőbb formákat az alábbi kategóriákba sorolhatjuk: ### Vízszintes A fúvóka és a tölcsér egyaránt vízszintes helyzetű. Legelső változata a kétszer meghajlított natúrtrombita, amely a 19. századig szinte változatlan formában maradt fenn. Ezt a formát őrzi a mai trombita, de ezen kívül a kornett és a szárnykürt is. Ritkán a mélyebb hangolású hangszerek, mint a tenorkürt, sőt a baritonkürt is előfordulnak ilyen változatban. ### Függőleges A tölcsér felfelé néz, a fúvóka rá merőleges, vízszintes helyzetű. Az ophikleid készült legelőször ilyen formában, később szinte az összes mély hangolású, bő menzúrájú rézfúvós hangszer, a tuba, az eufónium, a baritonkürt, tenorkürt. A kornettnek is készült ilyen változata, lóháton való használatra. ### Kürtszerű A kürt esetében különösen hosszú csőrendszer van meghajlítva, feltekerve úgy, hogy a fúvóka és a tölcsér viszonylag közel kerül egymáshoz. Így a kürtös az egyik kezével könnyedén eléri a tölcsért, és belenyúlva az erre a hangszerre jellemző módon módosíthatja a rezonanciákat. ### Ovális Az ovális forma ötvözi a függőleges és a kürtszerű formát. Főleg a német és cseh készítésű forgószelepes baritonkürtökre, tenorkürtökre jellemző. ## Anyagok, technikák ### Talált tárgyak Minden olyan tárgy, ami hosszú üreggel rendelkezik, kürtszerűen megszólaltatható lehet, legyen az bambuszcső, kivájt lopótök, üreges fadarab, nagyméretű csigaház vagy akár egy porszívócső. ### Kagylókürt A csigaház nem más, mint egy önmagára feltekeredő üreges kúp, anyaga mész. Ha kellően nagy méretű, akkor kónikus csőrezonátornak is alkalmas, így egyszerű fúvós hangszer készíthető belőle. Leginkább a szárnyascsiga háza használható erre a célra, ha elvékonyodó csúcsa közelében megfelelő helyen megfúrjuk, hogy befúvónyílást hozzunk létre. Kürtfúvóka beillesztésével könnyebben megszólaltatható. A csendes-óceáni szigeteken, Ázsiában sokfelé használt hangszer. Ezek a kagylók ma többnyire veszélyeztetett fajokhoz tartoznak. ### Szaruból készült hangszerek Az állati szarv (de nem az agancs) természetes kónikus formája, alakíthatósága folytán különösen alkalmas kürtszerű hangszerek előállítására. Egyik legismertebb ilyen hangszer a zsidók sófárja, amely kos, antilop, gazella, vagy (a szarvasmarha kivételével) bármely más kóser állat szarvából készülhet. Az állati szarv eredetileg nem üreges, azt porcos anyag tölti ki. A hasznos szaruanyagot a belső részétől hosszú áztatással, főzéssel, vagy ellenkezőleg, kiszárítással lehet elválasztani. A víz hatására a szaru megpuhul, alakíthatóvá válik, például a sófár tipikus megtört J-formáját ilyen módon, melegen, nedvesen alakítva lehet létrehozni. A falvastagság a szarv hegyes végénél általában megnövekedik, ebből a részből lehet kialakítani a hangszer tölcséres fúvókáját, vagy az külön darabból is hozzáilleszthető. A szarvból készült hangszereket sokszor díszítik faragások, esetleg fémlemez bevonatot kapnak. ### Fából készült hangszerek A legegyszerűbb fából készült trombitaféle hangszer a didzseridu, Ausztrália őslakóinak fúvós hangszere. Ennek belső üregét a termeszek rágják ki, az ember dolga csak az, hogy megtalálja a nagyjából megfelelő méretű, formájú darabot, és azt befejezze, díszítse. A fából készült trombiták az ókortól a 14. századig gyakoriak voltak Európában is, de ismertebbek a fából faragott kürtszerű hangszerek, a cinkek, illetve a velük rokon mély hangú, girbegurba szerpent. Az alpesi kürt szintén fából van. Ezeknek az általában hajlított formájú hangszereknek az elkészítése a legtöbb esetben a fafúvós hangszerekétől gyökeresen eltérő megoldásokat követel, mert itt lehetetlen a belső üreget fúrással, a külső kiképzést esztergálással elkészíteni. Ebben az esetben egy akkora méretű fatömbből indulnak ki, amelybe az egész hangszer belefér, és azt a majdani üreg középvonalának síkjában félbevágják. A két darabba nagy pontossággal, szimmetrikusan a belső üregnek megfelelő félkör keresztmetszetű vályúkat mélyítenek, majd a két fél darabot összeragasztják. Ezután kifűrészelik a hangszer külső körvonalát, kifaragják végső, lekerekített (vagy sokszögletű, például cink) formáját. Ez nagy pontosságot kíván, hogy a cső falvastagsága mindenütt nagyjából azonos, és ne túl vastag legyen. Végül sokszor az egészet benedvesített, pergamenszerű bőrrel vonják be, amely száradás után szorosan a hangszerre simul, megakadályozva a repedéseket. Az esetleges hanglyukakat ezután fúrják a csőre, a bőrt és a fát is átütve. ### Fémhangszerek A fúvóshangszerek fémlemezből való készítésének technológiája Keletről érkezett Európába a keresztes háborúk és az arab betörések nyomán a 10. században. A rézfúvós hangszerek gyártásánál a legkorszerűbb fémmegmunkálási módszerek alkalmazása mellett még ma is használnak olyan eljárásokat, technikákat, amelyek azóta is szinte változatlanok, sőt, hangszer-árjegyzékekben gyakran szerepel a „kézzel kalapált tölcsér” mint a hangszer értékét, minőségét garantáló kitétel. #### A cső A rézfúvós hangszerek anyaga sárgaréz, ezüstnikkel, vagy egyéb réztartalmú ötvözet, bronz, esetleg ezüst. A csövet és a tölcsért vékony lemezből készítik úgy, hogy a hangszer változó keresztmetszetű furatának megfelelő szabásminta szerint kivágják, körbehajlítják, majd egy hosszanti varrat mentén összeforrasztják. A forrasztáshoz használt ötvözetnek alacsonyabb az olvadáspontja, mint a hangszer anyagáé, így az utóbbi nem olvad meg a művelet során. Utána kalapálással, nyújtással alakítják. Ennek során a fém egyre ridegebb, keményebb lesz, ezért újra meg újra ki kell lágyítani, hogy az anyag törését, elrepedését megakadályozzák. Ez úgy történik, hogy a fémet vörös izzásig hevítik, majd lehűtik. #### Hajlítás A csövek hajlításakor az anyag gyűrődését, behorpadását úgy kerülik el, hogy belsejüket ólommal vagy szurokkal töltik ki, amit a hajlítás után kiolvasztanak. Ennek ellenére a belső íven az anyag gyakran megráncosodik, ezt finom kalapálással lehet elegyengetni. A hajlított cső belsejét úgy simítják, hogy szorosan beleillő átmérőjű acélgolyókat erőltetnek át a furaton. #### A tölcsér Kezdetben a tölcsér kiszélesedő része jóval keskenyebb, mint amilyennek lennie kell, ezt igen kitartóan kell kalapálni, nyújtani, közben mindig visszalágyítani. Végső formáját úgy nyeri el, hogy a kívánt formájú csőtágító tüskére húzva simítják. Ezt manapság gyakran esztergában megforgatva végzik úgy, hogy egy olajozott, polírizott végű acélszerszámmal nyújtják az anyagot a tüskére, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a fazekas formálja az agyagot a korongon. A tölcsér erősen kiszélesedő része készülhet külön darabból is, amit azután a cső végéhez forrasztanak. Ennek nem pusztán technológiai jelentősége van, mivel ha a tölcsér a csőből van kinyújtva, kiszélesítve, akkor szükségszerűen erősen el kell hogy vékonyodjon az anyaga a perem felé haladva, míg ha külön darabból, korongból formázzák, akkor éppen a peremén lesz a legvastagabb, és a csatlakozási hely felé haladva vékonyodik. Ez a hangzás szempontjából nem elhanyagolható különbség. A tölcsér peremét szegéllyel erősítik meg, ez külön fémcsíkból készül, ami nincs a tölcsérhez forrasztva, csak szorosan ráhajlítva, és néha egy vékony fémgyűrűt is magában foglal. #### Felületkezelés A sorozatos izzítások során sötét oxidréteg rakódik a hangszerre, ezt a folyamat végén savas fürdőben való áztatással távolítják el, majd csiszolás, polírozás következik. A későbbi oxidáció megakadályozására gyakran nikkel, ezüst, esetleg aranyréteggel vonják be a hangszert, vagy lakkozzák. ## A hangszín Azt gondolhatnánk, hogy a trombita, a harsona fényes, érces, „rezes” hangzása azzal függ össze, hogy rézből, fémből készül. A valóságban a felhasznált anyag e hangszercsalád esetében csak nagyon kicsi (bár nem elhanyagolható) mértékben befolyásolja a hangzást. Ami lényegesebb: a rezonátorcső geometriai formája, pontosabban az, hogy annak keresztmetszete mekkora, és milyen séma szerint változik a fúvókától egészen a tölcsér pereméig. A szűk, javarészben hengeres, állandó keresztmetszetű, majd rohamosan tölcséresedő hangszerek – trombita, harsona – hangzása a legfényesebb, azok hangja tartalmazza a legtöbb felhangot. A bővebb menzúrájú, szinte egész hosszukban kúpszerűen táguló keresztmetszetű hangszerek – szárnykürt, jelzőkürtök, tubák – hangja ezzel szemben jóval lágyabb, selymesebb. Meghatározó szerepe van a hangszín kialakulásában a fúvóka formájának, belső kiképzésének. A trombitához, harsonához széles, csésze formájú, a kürthöz kisebb, kúpos üregű fúvókát használnak.

Tambura

A tambura a hosszúnyakú lantok családjába tartozó pengetős hangszer. A tambura-típusú hangszereket a világ számos országában ismerik, egymástól eltérő, de felépítésében és használatában hasonló változatokban – Kínától az Adriáig, Oroszországtól Észak-Afrikáig. Európában leginkább a magyarok, horvátok és a szerbek használják mint népi hangszert. A ma használatos közép- és dél-európai tamburák Magyarországon alakultak ki a 19. század végén, budapesti hangszerkészítők munkája nyomán. A hangszer neve feltehetően a perzsa „tn” szóból ered, ami húrt jelent. Az évszázadok alatt különböző hangszereket jelöltek ezzel a névvel, így a 17. században Comenius írta róla: „A tombora áll húrokból, melyek húr tekerő szegecskékkel megvonattatnak.” A 18. században pedig a következőképp jellemzik: „Egy csigahaj, melyből tomborát csinálnak.” A „tombora” nevet hazánkban először Balla Antal jegyezte föl A Hang című tanulmányában 1744–1809 között. Magyarországon több megnevezése is elterjedt. Az Alföldön citerának vagy tökciturának (Szeged), Kecskeméten nótafának is hívják. A Duna–Tisza közén szintén előfordul hogy a citerával azonosítják, de leginkább annak nagyobb változatát nevezik így. Legáltalánosabb mégis az a forma, amelynek körte alakú testét elöl falappal fedik le, és abból indul a vékony és viszonylag rövid nyak. A zenekari igényeknek megfelelve a 19. században kialakult hangszercsalád tagjai hol a vonós cigánybanda, hol pedig a rezesbanda hangszereiről vették át nevüket: „kontra”, „brács”, „cselló”, „basszprím”, „prím”. A hangszer három fő részből áll, melyek formája és mérete egyes tamburatípusoknál eltérő lehet: fej, nyak, test (korpusz), amely két fő részből áll, a fedőlapból és a hasból. ## Története Őse az indiai hosszú nyakú pengetős lant, a tamburi, vagy más néven tanpur, illetve ennek kelet-turkesztáni változata. A hangszert már az ókori Mezopotámiában is ismerték, és onnan került Egyiptomba. Később megtalálhatjuk Théba képzőművészeti emlékein, majd az ógörögöknél, és a rómaiaknál is találkozhatunk rokon hangszerekkel. A X. században az arab al-Fárábi már beszámol a tambura különböző változatairól és a bagdadi tambura méreteiről. Európában első írásos említése egy törökországi francia konzul N. Miklós által írott dokumentumban szerepel 1551-ből; Boszniában feljegyzett egy érdekes szólóhangszert, amely a boszniai janicsárok egyik kedvelt énekét kísérő hangszere volt, s mivel szólóhangszerként alkalmazták, samica néven vált ismertté. A kontinensre az arab kultúra közvetítésével két úton jutott el: - az egyik Dél-Itálián és Szicílián keresztül Spanyolországig vezetett: a gitár Spanyolországban és mandolin Olaszországban; - a másik a Balkánon keresztül Délkelet-Európáig vezetett: Bulgáriában létrejött a pandura, Ukrajnában a bandura, míg Oroszországban a balalajka és a domra Közép-Európában a hangszer perzsa–arab változata terjedt el, mely valószínűleg török közvetítéssel került előbb Dél-Európába a 16–17. század század folyamán, és később onnan a felhúzódó népességgel Magyarországra. Egészen a 19. századig egymagában, énekkísérő hangszerként (tambura samica) használták, és csak a század második felére jelentek meg tamburazenekarok a mai Magyarország alföldi részein, Szlavóniában és a Vajdaságban. Virágkorát a 19.–20. században élte. Mára Magyarországon visszaszorult: főként a horvátok és a vajdasági szerbek használják, de akadnak még magyar tamburazenekarok is. Különféle változataiban a világ számos országában használják ma is. Perzsiában és Turkesztánban tambur, Örményországban és a Kaukázusban tanpur vagy tambur néven ismerik, és vonós hangszerré módosult. Tamburaszerű hangszer megtalálható az ujguroknál, ilyen a tambur, a koboz és a dutár, a mongoloknál a sansian, a kazakoknál a dumbra és a tádzsikoknál a dombrata és a dumbrak. Ezen belső-ázsiai változatokból fejlődött ki később az európai gitár, a mandolin, a buzuki, a macedón és a bolgár tambura is. ### Elnevezése A tambura szó feltehetően a perzsa „tn” szóból ered, ami húrt jelent. Az évszázadok alatt különböző hangszereket jelöltek ezzel a névvel, így a 17. században Comenius írja róla: „A tombora áll húrokból, melyek húr tekerő szegecskékkel megvonattatnak.” A 18. században pedig a következőképp jellemzik: „Egy csigahaj, melyből tomborát csinálnak.” A „tombora” nevet hazánkban először Balla Antal jegyezte föl „A Hang” című tanulmányában 1744–1809 között. Magyarországon több megnevezése is elterjedt. Az Alföldön citerának vagy tökciturának (Szeged), Kecskeméten nótafának is hívják. A Duna–Tisza közén szintén előfordul hogy a citerával azonosítják, de leginkább annak nagyobb változatát nevezik így. Legáltalánosabb mégis az a forma, amelynek körte alakú testét elöl falappal fedik le, és abból indul a vékony és viszonylag rövid nyak. A zenekari igényeknek megfelelve a 19. században kialakult hangszercsalád tagjai hol a vonós cigánybanda, hol pedig a rezesbanda hangszereiről vették át nevüket - „kontra”, „brács”, „cselló”, „basszprím”, „prím”. ## Elterjedési területe A tamburazenekarok gyakran zenész cigányokból álltak, akik akár három-négy féle nemzet repertoárját is játszották (magyar, horvát, szerb, sváb). Az elterjedési területén ugyanolyan rangja volt a tamburazenekarnak, mint a cigányzenekarnak. Megjelent a lakodalmakban, a városi mulatságokban és csárdákban is. Európában ma főleg a horvátok körében használatos nemzeti hangszer, mindenhol ismerik és használják, ugyanakkor leginkább Szlavóniában épült be a népzenébe. Magyarországon szinte teljesen eltűnt a köztudatból, habár még előfordul használata néhány településen (például Dávod, Báta, Bátmonostor, Mohács) és olykor felbukkan a táncházakban is. A Vajdaságban újra kezd feléledni a tamburás hagyományok ápolása mind magyar, mind pedig szerb részről. ### Közép-Európa - Horvátország, leginkább szlavóniai része (horvátok, magyarok) - Bosznia-Hercegovina (horvátok) - Magyarország (horvátok, sokácok, baranyai bosnyákok, bunyevácok, magyarok, szerbek, romák) - Szerbia vajdasági része (horvátok, szerbek, magyarok, ruszinok, romák, románok) - Ausztria burgenlandi része (horvátok) A Vajdaságban elismertek a péterrévei, moholi, csantavéri, újvidéki, becskereki, nagykikindai, és a szabadkai tamburások. Horvátországban a magyarok körében főleg Kórógy és Szentlászló vidékén terjedt el hangszert, de a horvátok körében is leginkább ezen a tájon használatos (Szlavónia). ### Magyarország Magyarországon leginkább az Alföldön és határán használták, és néhol használják ma is, sőt az első világháborúig számos banda játszott még Budapesten, Bécsben (1 magyar, 1 horvát és 1 szerb zenekar) és Pozsonyban is. Ugyanakkor a népzenei kutatásokban kevés szerepet játszott a tambura, így több helyen is kihalt a hagyománya anélkül, hogy alapos kutatás, vagy egyáltalán bármiféle kutatás tárgya lett volna. Ilyen tájegységek Somogy, Zalai-dombság és Mezőföld is, ahonnan kevés hangzó anyag maradt fenn. Szintén az előbb említett okból a magyar tamburás zenének nincs számottevő irodalma Magyarországon. A magyar tamburadialektusokat 7-8 egységre lehet bontani, ezek: - bácskai Dunamente - sárközi - sárpilisi - kalocsai - mezőföldi (szinte teljesen kihalt) - somogyi, zalai (teljesen kihalt) - vajdasági (tisza-melléki) - szlavóniai - nem külön dialektus, de Szatmárban is előfordul a cigányok körében Híresek a bajai, dávodi, bátmonstori, bogyiszlói, mohácsi, pécsi, sükösdi, bátai tamburások, de meg kell említeni a kalocsaiakat a baranyai horvát és a szentendrei szerb tamburásokat is. : Az 1896-os budapesti millenniumi világkiállításon a bajai tamburazenekar is fellépett. A szájhagyomány szerint Erzsébet királyné és I. Ferenc József király is egy-egy 20 koronás aranyat adott nekik tetszésüket kifejezve. : Kevéssé ismert tény az is, hogy 1906-ban, II. Rákóczi Ferenc újratemetésén a gyászmenetben tamburások is zenéltek (szintén a bajai tamburások). ## A tambura felépítése és készítése A hangszer három fő részből áll, melyek formája és mérete egyes tamburatípusoknál eltérő lehet. - Fej - Nyak - Test (korpusz), amely két fő részből áll: - Fedőlap - Has A prímtambura ovális alakú testtel és hosszúkás nyakával leginkább egy hosszában elhasított lopótökhöz hasonlít. Mérete 37–65 cm, melynek körülbelül 1/3-a a hangszekrény (test). Ennek alsó részét, a hasat, általában körte-, alma-, barack-, meggy-, cseresznye-, hársfából készítik, és 2-3 évig szárítják. Manapság már puhafából is (fenyőfa, borókafa) csinálják. ### A tambura készítésének folyamata A megfelelő nagyságúra fűrészelt fatömbre a hangszerkészítő mester először rárajzolja a tambura ovális testét, nyakát és a fejet. A testet egyenletesen 3–5 mm vastagságúra kivájja és a nyakkal szemközti oldalon 2 cm-nyi vastagodást hagy a húrtartó szegek számára – ezzel elkészítve a hangszekrényt. Az így kapott félkész testet fareszelővel és csiszolópapírral simára csiszolja. A hangszekrényre egy puhább fából lombfűrésszel fedőlapot vág, amit szintén simára csiszol. Négy helyen 5-7 lyukat fúr – hogy a hangszernek hangja legyen. Enyvvel (vagy más faragasztóval) odaragasztja és satuba fogja. A tambura testét manapság nem vésik, hanem vékony, hajlított falemezekből rakják össze. A fent elvégzettek után a mester megformálja a hangszer nyakát és fejét. A nyak alul félhengeres, felül lapos. Felső részére kerül a fogólap, amit fekete ébenfából vagy feketére pácolt keményfából készítenek. A fogólap egy-egy hang fogáshelyét egy-egy fehér pont jelzi (kagylóhéj), amit viccesen szamárvezetőnek is hívnak. Elejére a lapos húremelő nyerget teszik, ami szintén a húrok megemelésére szolgál. A tambura testének végére (aljára) a húrtaró vas kerül. A fejen félcentis lyukakat fúr és bele keményfából készült fémkulcsokat (régebben fakulcsot) helyez (húrfeszítő gép). A basszprím lehet gitárformájú, de (például Baján) készítenek körtealakút is. A kontra és a cselló gitár alakú. A tamburabőgő olyan, mint az általánosan használt bőgő, de a legtöbb esetben intarzia díszíti – ahogyan a többi tamburát is, illetve a fogólapon jelölve lehetnek a hangok helyei. A cselló, a kontra és a basszprím mérete 70–100 cm, a bőgő mérete akár 200 cm is lehet. Az ilyen nagyobb hangszereket már nem lehet egy darab fából kifaragni. Sablonnal több részét kivágják a megfelelő (körülbelül 4 cm vastag) fából és összeillesztik. A fedőlap közepére 5 cm átmérőjű hanglyukat vágnak – felragasztás előtt. Aljára vékony tartófákat helyeznek keresztirányba, hogy erősebb legyen a hangszer tartása. Az oldalakat 6–7 cm széles facsíkokból készítik, gőz fölött formálják meg a sablon alapján. A hangszer darabjait a sablonon összeillesztik és összeragasztják. A tambura nyakát keményfából kifaragják – körülbelül fél méter hosszúra, majd a testhez ragasztják. A fogólap, a húrfeszítőgép és a húrtartó vas felszerelése hasonlóan történik, mint a prímtamburánál. A fej általában csigaformában végződött. A régi típusú tamburákon nem volt kottalap (fogólap). Később már „hangjeleket” is alkalmaztak (szamárvezetők), amelyek a még kezdő tamburásokat a hangok megtalálásában segítették. A tamburákon a kottasor terjedelme körülbelül két oktáv, a basszprím illetve brácstamburán ez egy-másfél oktáv körül van, a bőgőn pedig kisszext. ### A tambura hangolása A régebbi típusú tamburákat fából készült hegedűkulcs formájú csapokkal hangolták. Az újabb tamburákra fakulcs helyett ugyanolyan gépeket tesznek, mint a gitárra. A hangszer fejét eszerint laposra készítik. A hangszer kezdetben kettő vagy három húros volt és zeneileg igencsak behatárolt. Az 1900-as években Budapesten kifejlesztették a 4 húros kvarthangolású félkottás változatát, amely később elterjedt, s ennek köszönhetően létre jött a mai modern öthúros tamburák közvetlen elődje, amelynek minden más szólamhoz akadt megfelelő tagja (kétféle prímtambura, háromféle basszprím, brácsa, cselló és bőgő). Manapság a hangszeren fémhúrokat használnak, bélhúrokat már nem. A magasabb hangokat a sima húr adja – mérete 0,24 mm-től 0,5 mm-ig terjed –, a mélyebbeket a sodort húr. A húrok száma általában 5, úgy, hogy az első húr meg van kettőzve (kivéve a bőgőn). Ezek tiszta kvart távolságra vannak hangolva, kivéve a kontrát, mely hangolása E-dúr akkordot ad. Magyarországon háromféle skálázású tamburát különböztetnek meg: diatonikus, „duplakótás” és kromatikus. A duplakótás tambura érintői a kromatikusan berakott első öt után két sorban folytatódnak; a kettő együtt teszi ki a kromatikus hangsort úgy, hogy az első diatonikus sort a második kromatikussá egészíti ki. Egyik-egyik sor a fogólap szélétől kb. a közepéig ér. A kromatikus tambura kottái félhangonként követik egymást, és a fogólap (nyak) teljes szélességét átfogják. A hangszer megszólaltatása régebben verővel (más néven picegető), újabban pengetővel történik (Dalmáciában vonóval). #### Prímtambura A prím tamburát hívják még tamburicának (Horvátország), vagy bisernicának (a Vajdaságban) is. Régebben négy, az újabb változatokra öt húrt feszítenek. A négyhúros hangszereken hármat azonos magasságra, egyet a hangsor negyedik fokára hangolnak. Fejér vármegyében a régi tamburások a négy húr közül hármat a-ra, egyet pedig e-re hangoltak, a Szeged melletti Tápén d d d h a régi csapos tamburák hangolása. A ma elterjedt öthúros prímtamburák hangolása: #### Kontra Horvátul és szerbül bugarija vagy szintén kontra, magyarul még tamburabrácsnak vagy brácsónak is szokták hívni. Háromhúros: - I.: h-d-g - II.: g-h-d - III.: f^\#-a-d Négyhúros: - I.: g-h-d-g - II.: d-g-h-d - III.: d-f^\#-a-d - IV.: e-g^\#-h-e E-dúr, öthúros kontra: #### Basszprím Horvátul és szerbül basprim, vagy brač. Háromhúros: - I.: g-d-a - II.: g-d-a - III.: g-d-a Négyhúros: - I.: e-a-d-g - II.: h-e-a-d - III.: h-e-a-d - IV.: f^\#-h-e-a A-basszprím, öthúros: E-basszprím, öthúros: #### Tamburacselló Horvátul és szerbül čelo. Négyhúros: vagy Öthúros: #### Tamburabőgő Horvátul és szerbül bas vagy begeš. Négyhúros: ### A tambura tartása és pengetése Általánosságban elmondhatjuk, hogy tamburázni lehet állva, ülve és menet közben is. Ülve kényelmesebb a tartás és nehezebben is fárad el a zenész. - A prímtamburát csípőjéhez szorítja a zenész, a pengetőt a mutató- és hüvelykujja közé fogja. Játék közben a dallamtól függően hol csak egyszerűen megpendíti a húrokat – fentről lefelé, hol pedig „pörget”. A másik kezével átfogja a hangszer nyakát – kissé hasonlóan, mint a hegedűn, az ujjak nem fekszenek teljesen a húrokra, mint a gitárnál – és az ujjak a húrokon „billegnek”. - A basszprímes, kontrás vagy a csellós nehezebb hangszerét inkább ülve használja, vagy szíjjal a nyakába akasztja. - A tamburabőgős állva tartja a hangszerét, fejmagasságban fogja a nyakat. ### Tamburatípusok A török korban a tambura leginkább a mai Bosznia-Hercegovinában vált népszerűvé, ahonnan a törökök elől menekülő szlávok magukkal hozták a mai Magyarország területére is. A legrégebbről fennmaradt tambura 1847-ből való. Ez a 95 cm hosszú hangszer az eszéki Pajo Kolarić tulajdona volt. Makedóniában, Albániában és Boszniában a tambura megőrizte a hagyományos alakját, míg Szlavóniában és Bácskában lényeges változásokon ment keresztül. A nagyzenekarok megjelenésével a tamburához hasonló, különböző méretű hangszerek jöttek létre. Az új hangszerek tervezése több szempont alapján történt: megpróbálták növelni a húrok számát, más hangolást használtak vagy a hangszer méretén változtattak. Így jöttek létre az olyan hangszerek, mint a basszprím, tambura-kontra, tambura-cselló és tamburabőgő. ## A tamburazenekar ### Történetük Az első professzionális tamburazenekarokban kevés zenekari tag volt, ez minimum 3 maximum 8 zenészt jelentett. A professzionális zenészek általában különböző táncalkalmakon, éttermekben, kávéházakban stb. szórakoztatták a közönséget. Repertoárjuk igen széles volt, népzenei dallamokból és nótákból állt. A professzionális zenekarok általában terces, kvartettes vagy kvintettes felállásban játszottak: - a tercet basszprímből, kontrából és bőgőből; - a kvartett prímtamburából, tercbasszprímből, kontrából és bőgőből; - a kvintett prímtamburából, prím- és tercbasszprímből, kontrából és bőgőből állt (a kvintes felállásnál az egyik basszprím helyét felválthatta egy tamburacselló is). Az első professzionális tamburazenekarok a 19. század végén, 20. század elején különböző nagyvárosok rádióállomásaihoz is kötődtek, mint Belgrád, Zágráb, Újvidék. Kialakulásukra nagy hatással voltak az akkor már létező és jól működő vonós cigánybandák (és részben rezesbandák). Ez észrevehető a tamburazenekarokban használt hangszerneveken is: kontra, brács, basszprím. Az ilyen zenekaroknál már gyakori szereplő volt a hegedű is, amely esetenként a prím helyét is átvehette. Helyi falusi tamburazenekarok Szlavónia, Baranya, Szerémség, Bácska és Bánát szinte összes falvában jelen voltak. Egy ilyen zenekar taglétszáma elérhette akár az 5 – 12, de néha a 15 – 25 főt is. Rengeteg újság és folyóirat segítette munkájukat, előrehaladásukat. A nagyobb településekről szakmai segítők, zenekarvezetők, karmesterek esetenként kottákkal, partitúrákkal, átiratokkal is segítették a kisebb tamburazenekarokat. Az új, fejlesztett és módosított speciális hangszerekkel új tamburazenekari formák, rendszerek jöttek létre: - kétszólamú, kvintes „Farkašev sistem“, amely Milutin Farkašról kapta a nevét, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, Szlovéniában, az akkori Csehszlovákiában és a nyugati országokban terjedt el, kezdetekben egy első és második prímtamburából, három basszprímből, két kontrából és bőgőből állt - háromszólamú, „kvartos” a 19. század végén Bácskában fejlődött ki: prím- terc-, harmadik, negyedik tambura, első és második basszprím és bőgő - háromszólamú, kvintes rendszert Pera Ž. Ilić vezetett be 1897-ben: prím-, terctambura, első és második basszprím, tambura-cselló, kontra és bőgőből állt Az 1930-as évektől kezdve az utóbbi szisztéma lett a vezető a tamburazenében, amelyet elismert a Horvát Tamburaszövetség is. A háromszólamú, kvintes tamburák teljesen kiszorították a kétszólamú (Farkaš) tamburákat. Az utolsó rendszer ebben a sorban a négyszólamú, kvartos, amely a háromszólamúból fejlődött ki a 19. század végén Budapesten, s terjedt el a Bácskában és Szerémségben Bocán Lajos mesternek köszönhetően. Innen az elnevezés Srijemski sistem, amely egy prím-, terctamburából, basszprímből és tercbasszprímből, „E”-basszprímből, csellóból, kontrából és bőgőből áll. Egyes zenekarokban „A”-, illetve „H”-kontrát használtak, de mára az „E”-kontra lett a legnépszerűbb. 1958-ban Újvidéken megtartották a Tamburaszakértők első konferenciáját, amelyen elfogadták az összes tamburazenei rendszer önállóságát és a tamburazenekarok egyedi egységeinek megnevezését, amelyek a következők: első és második tambura, első és második brács (basszprím), „E”-brács, kontra, cselló és bőgő. Így kizárták az olyan megnevezéseket, mint „harmadik tambura” és čelović. ### A tamburazenekarok felépítése Baján hagyományosan 6-10 főből áll egy zenekar a következőképp: - 2-3 prímtamburás, terces - 2-3 basszprímes, A- és E-hangolással - 1-2 csellós - 1-2 kontrás - 1 bőgős Zentán az 1910-es években működtek ennél nagyobb létszámú zenekarok is. Keceli Mészáros István zenekara 18-22 főből állt. Ekkora tamburazenekar azonban csak nagy bálokon, ünnepekkor lépett fel és általában 2 részre osztva játszottak. A cigányzenekarok felépítése is hasonlóan alakul, és kiegészül még néhány hangszerrel. Egy teljes felállás 9 főből áll. - Prímás - Másodprímás - Terces - Kontrás - Brácsás - Csellós - Klarinétos - Cimbalmos - Bőgős A tamburazenekarnak kialakult egy hagyományos „ülésrendje” is, ami hasonlít a fúvós- és cigányzenekarokéhoz is. A zenekar előtt áll a prímás. Mögötte a többi prímtamburás, jobb szélen a tercesek, baloldalt vagy mögöttük a basszprímek vagy szárnytamburások, mögöttük a csellósok és szorosan egymás mellett a kontrás és a bőgős. Minden zenekarnak van karnagya, aki általában a prímtamburások közül a legjobb. A bandák mindig indulóval kezdtek, majd hallgató következett, azután csárdás, és friss. Néha divatos tánczene is bekerült a repertoárba. ### A tamburák szerepe a zenekarban #### A prímtamburás A dallamjáték, a tempóvezetés, illetve a vezénylés a feladata. A nyolcad kottákat pendíti, a hosszabb értékeket pedig tremolózza. Minél gyorsabban tremolózza a hangokat, annál jobb tamburásnak tartják. A lassú csárdás negyed-kottapárjait ritmizálja, ahogyan a szöveg megkívánja, a friss csárdásokban pedig a dallamot megcifrázza, díszíti rögtönzésszerűen. Nagyobb zenekarban több prímás is van. Közülük a legjobb, legbiztosabb tudású vállalja a vezetést (karnagy), ő vezényli a zenekart, beintésekkel, mozdulatokkal. Amikor a zenekar táncosokat kísér, akkor az ő feladata a ritmus hozzáigazítása a táncoshoz, vagy táncosokhoz; ez főleg a verbunknál fontos. #### A tercprímás A tercprímás is prímtamburán játszik, terc és szext meneteket rögtönöz a dallam alá vagy fölé, vagy együtt halad a prímással. #### A basszprímes A basszprímes is gyakran a dallamot játssza, de egy oktávval mélyebben. Ha legalább két basszprímes van a zenekarban, szintén ugyanaz a helyzet, mint a prímtamburásoknál - egyikük a tercszólamot játssza. A basszprímesek a tercszólam mellett gyakran ellenszólamokat is játszanak. #### A csellós Férfias zengésű, átütő erejű hangját változatosan kiaknázza a jó csellójátékos. Például a hallgató nótában, csárdásban a kísérő akkordok közös hangját tartja, átköt vagy futamokkal tölti meg a hangzást. Előfordul, hogy magas fekvésben rögtönöz kísérőszólamot vagy ellenszólamot, ami jól kicseng az együttesből, majd alászáll a mély regiszterbe s a bőgőnek segít. Buttyogatásnak neveznek egy olyan sajátságos csellójátékot, amikor 2/4-es tánczenében a csellós fel- és alájár, hullámzik az akkordbontás hangjain, akkordtöréssel kísér folyamatosan. #### A kontrás A kontrás feladata a megfelelő ritmus tartása, amivel jó alapot szolgáltat a prímeseknek, illetve az akkordírozás. A kontrás három-négy hangot zendít egyszerre, vagyis hármas - négyes hangzatokat, akkordokat üt. A hallgató nótákban az akkord összes hangját fogja és tremolózza, a 4/4-es csárdásokban minden negyedre üti meg az akkordot, a 2/4-es csárdáskoban pedig a késleltetett nyolcadokra a bőgő után zendíti meg az akkordokat. #### A bőgős A tamburabőgős a megfelelő kísérőakkord alaphangját játssza s a megfelelő ritmust tartja. A jó bőgőjátékos nemcsak az akkord alaphangját játssza, hanem az akkordban szereplő összes hangot bontja, illetve a dallam alá a csellójátékoshoz és a basszprímeshez hasonlóan ellenszólamokat rögtönöz. A 4/4-es csárdásokban lever minden negyedre, a 2/4-es dallamokban pedig szintén így játszik, csak erőteljesebben. ## Ismertebb tamburazenekarok - Bácsbokodi Ifjúsági Zenekar - Bácska Tamburazenekar - Bátmonostori Tamburazenekar - Bátmonostori Família Tamburazenekar - Biseri Drave Tamburazenekar , Drávasztára - Csantavéri Mendicus Tamburazenekar - Dudás István tamburazenekara (Újbezdáni Kubikos Együttes) - Fertőhomoki Kajkavci Tamburaegyüttes - Koprive Tamburazenekar - Kópházi Tamburazenekar - Magyar Tamburazenekar - Mohácsi Tamburazenekar - Pécsi Miroslav Krleža Horvát iskola tamburazenekara - Poklade - Seljinski Tamburasi (sellyei tamburások) - Šokadija Tamburazenekar - Söndördő Együttes - Szalántai Marica K.E. tamburazenekara - Szárma Tamburazenekar - Sumartonski Lepi Dečki (Tótszentmártoni tamburazenekar) - Vujicsics együttes - Szentpéterfai Tamburazenekar - Temerini Tízes Banda ## Híres tamburások - Cveta Sladić - Čiča, vajdasági basszprímás - Debella Sándor (kb. 1890–1961), bajai tamburás - Dudás István, az egyetlen horvátországi (Újbezdán) magyar tamburazenekar vezetője - Grebenár József - Berci, vajdasági (Zombor) magyar kontrás. A szarajevói rádiózenekarban dolgozott nyugdijáig. Kormányos Istvánnal ők voltak a volt Jugoszlávia két legjobb kontrása. - Gilyin István (kb. 1880–1914), bajai tamburás - Joška Kovač (Kovács Jóska), vajdasági magyar basszprímás - Janika Balaž (Balázs Janika) (Lukácsfalva, 1925. december 23. - 1988. november 12., Újvidék), vajdasági magyar cigány tamburaprímás - Kárpáti Lajos (1894–1958), bajai tamburás - Kernya Lajos (1891– ?), bajai tamburás - Kiss István (Zenta, 1900–1963, Baja), bajai tamburás - Kormányos István, (Stevan Kormanjoš - Pišta) vajdasági magyar kontrás - Kovács János „Köles”, bogyiszlói prímtamburás - Lakatos József, kávéházi tamburazenekar vezető Bezdánban - Megyeri János, dávodi kontrás - Momčilo Nikolić, vajdasági csellós - Oláh József, paszabi tamburás (Parno Graszt) - Pajo Kolarić, az első horvát tamburazenekar létrehozója - id. Peti Kovács István, mohácsi tamburaprímás - id. Petrovác Antal (1872–1928), bajai tamburás, zenekara a millenniumi világkiállításonon, később pedig Kassán II. Rákóczi Ferenc újratemetésének gyászmenetében is zenélt - Petrovác Béla (1862–1915), a legrégebbi ismert bajai tamburás - Rorbek János (1887–1947), bajai tamburás - Vanicsák-Vermes István (kb. 1890–1940), bajai tamburás - Varga Mihály, dávodi prímtamburás - Versendi Kovács József, mohácsi tamburaprímás - Zlatoje Pajčić, vajdasági tamburaprímás - Zvonko Bogdan, vajdasági tamburás, énekes ## Tamburakészítők - Adam Gutvajn, újvidéki mester - Bocán Lajos, zentai mester, „a négyhúros tamburák első hivatalos és legnevesebb gyártója Délvidéken” - Dušan Brankov, nagykikindai tamburakészítő mester - Feigl József, bajai hangszerkészítő mester - Goran Pejaković óbecsei tamburakészítő, többek között Bocán mesternél is tanult - Gordán József - Kernya Lajos, bajai hangszerkészítő parasztember - Korhecz János, az újvidéki rádiónak teljes tamburazenekari összeállítást készített - Kudlik Béla, szabadkai mester - Marinko Katulić, horvát tamburakészítő - Petrőczi-Petrovácz Antal, bajai hangszerkészítő - Raffai Nándor, újvidéki mester - Sári Ferenc - Scheib János Mátyás (1870–1950), bajai hangszerkészítő asztalosmester - Stjepan M. Gilg - Stevan S. Beli, újvidéki mester - Szabó Gyula, bajai húrkészítő - Torma János, újvidéki mester - Tóth János hegedűkészítő mester, a modern tamburák megalkotóinak egyike - Umhoffer János, hangszerkészítő kisiparos – tamburabőgőket készített a bajai és környékbeli tamburások számára - Szénási Gábor, tamburakészítő, egyedi, elektromos tamburák készítése (Magyarország-Tura) ## Hangpéldák - Prímtamburajáték „Szép a tarka disznó farka karikás karikás” (Ugrós) - Mezőföldi lassú és friss csárdás, mezőföldi hallgató, lassú és friss csárdás - Bogyiszlói csárdások - Mohácsi cigány tamburazenekar 1975-ös felvétele - Ugrós, lassú és friss csárdás - Bátmonostor - „Aki leány akar lenni” (friss csárdás) - Bogyiszló - Lassú csárdás - Dávod - „Hol jártál az éjjel cinegemadár” (ugrós) - Szentlászló - Vajdasági horvát tamburazene (Šokačko kolo) - A Marica Kulturális Egyesület honlapja - Janika Balázs - A lánycsóki és az újbezdáni egyesített tamburazenekar - Érsekcsanádi lakodalmas ## Illusztráció

Becsületrend (Franciaország)

A franciaországi Becsületrend (Ordre national de la Légion d’honneur) a legmagasabb francia állami kitüntetés, amelyet Napoléon Bonaparte, Franciaország első konzulja alapított 1802-ben. Jelmondata: „Becsület és Haza” (Honneur et Patrie)! A magyarban meghonosodott elnevezés nem tükrözi Napóleon eredeti szándékát, mivel ő éppen azért adta a Becsületlégió elnevezést, hogy még a nevet illetően is szakítson a régi rezsim rendjeivel. Mind a szervezet nevét (Legio honoratorum conscripta), mind eredeti szimbólumait (sasok), mind pedig szervezeti felépítését (16 cohors Franciaország területén) az ókori Rómából merítették. A Becsületlégió mindenki előtt nyitva áll, s a társadalom legkülönbözőbb képviselőinek fokozatos, differenciált elismerését teszi lehetővé az időről időre ismételt, magasabb fokozatokkal való kitüntetéseken keresztül. ## Fokozatai A Becsületrendben három rang van: \* lovag (chevalier) \* tiszt (officier) \* parancsnok (commandeur) és két méltóság: \* főtiszt (grand officier) \* nagykeresztes (grand-croix) A Becsületrendet illetően meg kell különböztetni az elit szervezetet, melybe a tagok felvételt nyernek, valamint a tagság minőségét jelző rendjelet, melyet a felvétel, vagy az előmenetel alkalmával adnak át. Ez az oka annak, hogy a fokozatok főnévi alakban szerepelnek. ## Történeti áttekintés A francia forradalom eltörölte a régi rend kitüntetéseit is, így a Konvent alatt a tábornokok vitézi tetteit díszfegyverrel (puskával, pisztollyal, díszkarddal, sőt díszdobbal) ismerték el. A hadjáratokat viselő Bonaparte tábornok szükségét látta egy katonák és civilek számára egyaránt adható elismerésnek, ezért kezdeményezte annak létrehozását. A törvényjavaslatot kidolgozó Államtanács előtt az Első konzul személyesen is megjelent, hogy tekintélyét latba vesse: megakadályozza egy kizárólag katonai kitüntetés létrehozását és cáfolja azokat a vádakat, miszerint a rend alakításával vissza akar térni a régi rezsimhez. A Tribunátus a javaslatot 56:38 arányban jóváhagyta, noha a jakubinusok erősen támadták, egy új arisztokrácia létrejöttétől, illetve az egyenlőség forradalmi elvének torzulásától tartva. A francia forradalmi naptár X. esztendő, virágzás (floréal) hava 29-én (a Gergely-naptár szerint 1802. május 19-én) a törvényhozó testület 166:110 arányban elfogadta a Becsületrend létrehozására vonatkozó törvényt, amelyet Napóleon tíz nappal később ellenjegyzett, lepecsételt és rendelettel kihirdetett. Noha az első elismerésekről, illetve a Rendbe történő felvételről szóló dekrétumokat időről időre kihirdették, a rendjelek átadásával Napóleon megvárta a császárság létrejöttét. Az első átadóünnepségre végül is 1804. július 15-én, a Bastille bevételének tizenötödik évfordulója kapcsán került sor, az Invalidusok dómjában. Kezdetben a Becsületrendnek négy fokozata volt: légiós, tiszt, parancsnokló és főtiszt. Kétféle rendjelet adtak át: ezüst csillagot a légiósoknak és arany csillagot a többieknek. Egy 1805. január 30-i rendelettel e négy fokozat kiegészült a nagy rendjellel, ami nem sokkal később nagy sas, majd 1814-től nagy szalag, 1816. március 26-tól pedig nagykereszt lett. Ez utóbbi időpontban a légiós megnevezése lovagra, a parancsnoklóé pedig parancsnokra változott, kialakítva ezzel a mai elnevezési rendet. A megalakítást követően a rend tagjai jelentős éves járadékot kaptak: A második világháború után, az indokínai és az algériai háborúk miatt már annyi rendjelet kellett átadni, hogy félő volt, a kitüntető cím devalválódik. Ennek megakadályozására 1962-ben De Gaulle tábornok elnöki rendelettel újraszabályozta az odaítélés feltételeit, és 1963-ban létrehozott egy új szervezetet is – a Becsületrend „kisöccsét” – az ugyanazokat a fokozatokat tartalmazó, de a rendjelet illetően a francia trikolór kék színét viselő Nemzeti Érdemrendet (Ordre national du Mérite). ## A rendjel leírása, viselete ### Régi rendjelek A rendjel formája és összképe a történelem során alapvetően nem változott, csupán a középső érme ábrája és az azt övező felirat tükrözte a történelmi változásokat. A Rendbe való felvétel az első két évben nem járt együtt rendjel átadásával, a tagok csupán egy oklevelet kaptak az első konzultól. Az 1804-ben átadott első változat központi, arany érmének egyik oldalán a császár arcképe volt látható, „Napóleon, a franciák császára” felirattal, a másikon a császári sas, „Becsület és Haza” felirattal. Ekkor a csillag végei még hegyesek voltak, a gömbök pár évvel később kerültek fel. A Bourbon restauráció idején, 1814-től a központi érmére IV. Henrik király arcképét tették, „IV. Henrik, Franciaország és Navarra királya” felirattal, a másik oldalán három liliom látszott a Becsületrend jelmondatával. A júliusi forradalom (1830) levette a liliomot az érméről, helyébe előbb csak a jelmondat került, majd két keresztbe tett trikolór és a jelmondat. 1848\. szeptember 12-étől, a második köztársaság idején, a rendjelről levették a függesztésre használt koronát, IV. Henrik arcképe helyére ismét Napóleon császáré került, „Bonaparte első konzul, 1802. április 19.” felirattal, a hátoldalon a Rend jelmondata mellett megjelent a „Francia Köztársaság” felirat is. 1852-ben a második császárság lényegében visszaállította az első császárság jelképrendszerét. 1870-ben a függesztésre szolgáló korona helyére a mai tölgy- és babérkoszorú került, egyébként pedig a második köztársaság jelképrendszerét állították vissza, azzal a különbséggel, hogy Napóleon helyébe Ceres, az aratás római istennőjének, a forradalom szimbólumának arcmása került, „Francia Köztársaság 1870” felirattal. Ez a változat volt érvényben a III., IV. és V. Köztársaság idején is, csupán 1951-ben törölték az 1870-es évszámot. A mai változat 1962-ben alakult ki, amikor is a hátlapra rákerült az alapítás forradalmi naptár szerinti kelte. ### Napjaink rendjele A rendjel ötsugaras, mindkét oldalán fehér zománccal borított csillag, mely a végén tíz gombban végződik. A lovagi fokozat csillaga és a gombok ezüstből vannak, a tiszti fokozaté pedig aranyozott ezüstből. A fokozattól függően a sugarakat ezüst, vagy aranyozott ezüst, zöld zománccal kitöltött, tölgy (jobboldalt), illetve babér (baloldalt), középen keresztbe font koszorú köti össze. A csillag közepén a köztársaságot szimbolizáló női fejjel díszített arany érme található, melyet kék alapon, „Francia Köztársaság” felirat vesz körbe. A csillag, a fokozattól függően ezüst, vagy aranyozott ezüst, zöld zománccal kitöltött tölgy (ezúttal baloldalt), illetve babér (jobboldalt) koszorún függ. Az érme hátoldalán két, egymást keresztező nemzeti színű zászló látható „Becsület és Haza” felirattal, valamint a Rend alapításának kelte: 29 floréal an X. A parancsnoki fokozat aranyozott ezüstből készül és másfélszer nagyobb, mint az előző két fokozat. A 40 mm átmérőjű rendjel 37 mm széles vízsávos vörös szalagon függ, mely a hajdani Szent Lajos Katonai Rendből öröklődött át. A tiszti fokozat szalagján vörös szalagrózsa van. A parancsnoki fokozat 60 mm-es rendjele egy 40 mm széles nyakszalagon lóg. A főtisztek a rendjel motívumait tartalmazó, 90 mm átmérőjű, gyémántokkal ékesített színezüst plakettet kapnak. A nagykereszt tulajdonosait formára azonos, aranyozott ezüst plakett illeti meg, a parancsnoki csillaghoz hasonló, 70 mm átmérőjű rendjellel egy 10 cm széles vörös vállszalagon. ### Viselete A lovagi és tiszti rendjeleket a bal mellen kell viselni, a parancsnoki rendjelet rövid nyakszalagon. A főtisztek bal mellükön tiszti rendjelet viselnek, hozzá a jobb mellen az ezüst plakettet. A nagykeresztesek a rendjelet a jobb vállon átvetett vállszalag csokorra kötött végén hordják, hozzá a bal mellen az aranyozott ezüst plakettet. A Becsületrend jeleit a polgári személyek ünnepi alkalmakkor a kitüntetést eredeti formában viselik, hétköznapi ruházaton pedig a lovagok vékony vörös szalagot hordanak a zakó hajtókájának gomblyukában, a tisztek vörös szalagrózsát, a parancsnokok pedig ugyancsak vörös szalagrózsát ezüst masni alapon. A főtisztek szalagrózsája egyik oldalon ezüst, másik oldalon aranyozott ezüst masnin, míg a nagykereszt vörös szalagrózsája mindkét oldalon aranyozott ezüst masnin nyugszik. A fegyveres erők és testületek tagjai a díszegyenruhán eredeti formában, köznapi öltözet esetén pedig szalagsávon viselik a rendjelet. A Becsületrendbe felvett ezredek katonái bal váll-lapjukról hónalj alatt körbelógó, vörös díszzsinórt viselnek, melynek anyaga és fonása a kitüntetések száma szerint változik. Azok a katonák, akik aktív részesei voltak az elismerés alapját képező harci cselekménynek, akkor is megtarthatják a díszzsinórt, ha közben más alakulathoz helyezik át őket. ## A Becsületrend odaítélése A Becsületrend nagymestere, a francia köztársasági elnök, a Renddel kapcsolatos ügyeket pedig a nagykancellár intézi, akit a köztársasági elnök nevez ki hat évre a nagykereszt birtokosai közül. Ő elnököl a Rend Tanácsában, abban a 16 fős közös katonai és polgári testületben (jelenlegi aránya 1/3 – 2/3), amely az érdemek elismerését és a kitüntetés adományozását, esetenként felfüggesztését vagy visszavonását végzi. A döntés eredményét a nagymester hirdeti ki elnöki rendelettel. Ez az eljárás tette lehetővé, hogy a kitüntetés túléljen minden rezsimet. A polgári személyek elismerése évente három alkalommal történik (január 1., húsvét és július 14.), a katonáké kétszer: az aktív állományé július elején, a tartalékosoké és a rokkantaké május elején. A Becsületrendet megtisztelő címen külföldieknek is adományozzák: megkaphatják állam- és kormányfők, kormánytagok, Franciaországba akkreditált nagykövetek, illetve mindazok, akik sokat tettek a Franciaországgal való kapcsolatok gazdagításáért. 1999. február 19-én például a francia köztársasági elnök kitüntette azokat a még élő amerikaiakat, akik az első világháború idején részt vettek az ország felszabadításában. Az elismerésben nemcsak személyek részesülhetnek, hanem városok (Luxembourg, Liège, Belgrád, Sztálingrád, Algír), katonai alakulatok (ezredek), iskolák, közösségek, intézetek, vagy vállalatok (például: francia államvasutak). A Rendbe történő felvétel éves keretszámát elnöki rendelet szabályozza, háromévenként. A keretszámokat szétosztják a minisztériumok között, amelyek javaslataikat a nagykancellárnak juttatják el. 2008-ban a hagyományos javaslattételi eljárás mellett bevezették az állampolgári kezdeményezés intézményét, azaz bárki tehet javaslatot egy személy elismerésére, amennyiben kezdeményezését 99 fő támogatja. A felvétel alapfeltétele legalább 20 év közszolgálat vagy szakmai tevékenység. 2008-ig a Rendbe lovagként lehetett bekerülni, 2008 novemberében Nicolas Sarkozy köztársasági elnök, a Rend nagymestere úgy módosította az alapszabályt, hogy az éves keretszám 2%-áig terjedően közvetlenül tisztként, 2%-áig közvetlenül parancsnokként, évente egy alkalommal pedig közvetlenül főtisztként lehetséges a felvétel. A tiszti fokozat kivárási ideje 8 év, a parancsnoké 5 év, a méltóságok esetében 3-3 év. A Rendbe történő felvétel e szabályai alól kivételt képeznek a külföldiek. Esetükben az illető protokolláris és társadalmi rangja határozza meg a fokozatot. Odaítélése a volt miniszterek, tiszteletbeli prefektusok, volt képviselők és szenátorok (a hivatalban lévő miniszterek, és képviselők nem kaphatják meg, hacsak nincs hadiállapot), vezető bírák, diplomáciai testületek tagjai részére szinte automatikus. Az olimpiai aranyérmesek külön kvóta szerint kapják meg az elismerést. Az éves kontingens felét a hadsereg kapja; a másik felében nagy számban találhatók rendőrök, tűzoltók, magas rangú hivatalnokok és egyházi személyek. Eredetileg, a Becsületrendbe felvett személyt követő, három egymás utáni generáció tagjai is viselhették a kitüntetést, öröklés címén. A jelenlegi rendelkezés szerint „a Becsületrend élő elit” (De Gaulle), azaz alapesetben nem lehet posztumusz bejutni a tagok közé (mint például 1945-ben a második világháború elején az elzászi harcokban elhunyt Hevesi András író, vagy az 1956-os forradalom alatt Budapesten halálos sebesülést kapott Jean-Pierre Pedrazzini, a Paris Match fotóriportere). Az alapszabály 26. cikkelye ugyanakkor feljogosítja a miniszterelnököt, hogy – a nagymester felhatalmazása alapján – egy hónapon belül kinevezzen vagy előléptessen háborúban „feladataik teljesítése során elhunyt vagy megsebesült személyeket, akik méltóvá váltak ezen elismerésre”. Amennyiben a rend valamely tagjának becsületén vagy méltóságán csorba esik, egy fegyelmi eljárás keretében, amelynek során az illetőnek joga van védekezni, kizárható a rendből és visszavonható tőle az elismerés. A rendből történő törlés automatikus, ha a tag egy évnél hosszabb börtönbüntetéssel fenyegetett bűncselekményt követ el, illetve ha megfosztják francia állampolgárságától. ## A Becsületrend Nevelőintézetei A Becsületrend tagjainak az erkölcsi elismerésen felül kiváltság is jár. Napóleon császár lehetővé tette, hogy a kitüntetettek lányai, lányunokái és lánydédunokái 18. életévük betöltéséig állami költségen tanulhassanak. Ennek érdekében 1805-ben elrendelte a Császári Nevelőintézetek felállítását, az elsőt 1809-ben Écouanban, a másodikat 1811-ben, a Saint-Denis-i apátságban. Mai elnevezésük: a Becsületrend Nevelőintézetei. A Becsületrend nagykancellárjának felügyelete alá tartozó intézetekben nem számított a származás: a lányokat felvilágosult, demokratikus légkörben nevelték. Az oktatás nyitottsága megmaradt, a ma is elitiskolának számító középiskolákban kiemelt helyet foglal el a nyelvtanulás, a zene, a művészet és a sport. Jelenleg két intézmény üzemel, mintegy 400 fővel: Saint-Germain-en-Laye-ben a 12-16 éveseket nevelő alsó középiskola (collège), Saint-Denis-ben pedig a gimnázium (lycée). 2005-ben módosították az elnöki rendeletet, így a Nemzeti Érdemrend tagjainak lányai, lányunokái és lánydédunokái, valamint az Idegenlégió tagjainak lányai és lányunokái is felvételt nyerhetnek. ## A Becsületrend Tagjainak Kölcsönös Segítő Társasága Noha az alapító rendelet kellőképpen gondoskodott azon tagok éves járandóságáról, akik anyagilag rászorultak, a szervezet az első világháború után finanszírozási gondokkal küszködött. A gondok enyhítésére a nagykancellár 1921-ben kezdeményezte a Becsületrend Tagjainak Kölcsönös Segítő Társasága (Société d'Entraide des Membres de la Légion d’Honneur) megalakítását. Közhasznú társaságként kiegészítő pénzügyi forrásokat von be (elsősorban tagdíj, adomány formájában), jogi, egészségügyi, adminisztratív tanácsokkal látja el a tagokat, illetve segélyezi a rászorulókat és családtagjaikat (járadék, ösztöndíj, kamatmentes kölcsön, temetési segély). A társaság területi elven, általában megyénként egy-egy cohorsba szerveződött, és létrehoztak külföldi tagozatokat is. A megtisztelő címen kitüntetett külföldi rendtársak nem válnak a Becsületrend tagjaivá, így számukra kiváltság nem jár, azonban a Szövetségen keresztül hozzájárulhatnak a kölcsönös segítő tevékenységhez, illetve részesedhetnek abból. E célból alakult meg 2003. november 18-án a Magyar Tagozat 12 rendtárs részvételével. Hivatalos bejegyzése 2004. április 8-án történt meg, létszáma 2007 májusában 53 fő volt. A Becsületrend nagykancellárjának (aki egyben a Francia Nemzeti Érdemrend kancellárja) felhatalmazása alapján 2007. június 14-én a 2003-ban létrehozott magyar tagozatot kibővítették a Nemzeti Érdemrend kitüntetettjeivel. Az így létrejött szervezet neve: A Francia Becsületrend és Nemzeti Érdemrend Magyar Tagjainak Szövetsége volt. Az alapító elnök és a vezetőség közötti nézeteltérés és jogvita miatt a szövetség élete évekre ellehetetlenült, a tagok nagy része elhagyta a szervezetet. 2015-ben alakult újjá egyesületi formában, neve A Francia Becsületrend és Nemzeti Érdemrend Magyar Tagjai Szövetsége Egyesület, rövidített formában Francia Becsületrend és Nemzeti Érdemrend Egyesület lett. A szövetség célkitűzései: - A Becsületrend, annak alapelvei és a tagok erkölcsi megbecsülésének növelése a magyar közvélekedésben, a magyar-francia barátság jegyében; - Szolidaritás kialakítása a tagok között, továbbá a tagok halálát követően a családtagok támogatása tanácsadással és különféle segítségnyújtással, kivéve pénzeszközök juttatását, és jogtanácsadást; - Jótékonysági akciók lebonyolítása és az ezeken való részvétel a fenti célok szolgálatában. Az egyesület élén elnök áll, akinek munkáját egy alelnök, valamint becsületrendi és érdemrendi elnökségi tagok segítik. Elnök: Boros István A szövetség bejegyzett címe: 1123 Budapest, Alkotás utca 63-67. ## A Becsületrend számokban Az 1962. évi elnöki rendelet szerint a három rang és két méltóság összlétszáma nem haladhatja meg a főt. A keretszám fokozatok közötti megoszlása, valamint a tényleges létszám a következő: Annak érdekében, hogy az előírt kontingenst ne lehessen túllépni, illetve, hogy a fokozatok közötti arányok ne nagyon boruljanak fel, háromévente pontosan meghatározzák a Rendbe felvehetők számát. Ez a keretszám általában 3500 fő körül mozog, amelyből 2200 fő a polgári személy, 650 az aktív katona és 650 a tartalékosok és hadirokkantak száma. A 2012–2014 közötti időszak keretszámai: A 2000-es évek eleje óta a tagok száma körül mozog. Az összlétszám megoszlása: A részarány jelzi az elismerés széles társadalmi beágyazottságát, a társadalmi fejlődést, valamint Franciaország háborús konfliktusokban való csökkentett részvállalását. A polgári személyek szociológiai és szakmai összetétele 2012-ben : A Becsületrend tagjai között többségben vannak a férfiak. Az első nőt 1851-ben vették fel a rendbe. Amíg 1912-ben a rend tagjai között mindössze száz nő volt (0,25%), manapság az arányuk 12% körül van. Egy 1996. évi elnöki rendelet az éves keretszámon belül a nők arányát 25%-ban határozta meg. (1999-ben például a kitüntetettek 26,2%-a volt nő.) ## Az átvételt megtagadók A Becsületrend története során többen is voltak – elsősorban művészek, szabad gondolkodók –, akik valamilyen erkölcsi vagy politikai oknál fogva megtagadták a rendjel átvételét, vagy viselését; köztük olyan hírességek, mint: Gilbert du Motier de La Fayette, Gérard de Nerval, Guy de Maupassant, George Sand, Hector Berlioz, Maurice Ravel, Nadar, Honoré Daumier, Pierre és Marie Curie, Louis Aragon, Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Albert Camus, Jacques Prévert, Claudia Cardinale, Catherine Deneuve, Brigitte Bardot, Georges Brassens, Dalida, Léo Ferré, Mylène Farmer vagy Johnny Hallyday. ## A Becsületrend Múzeuma A Becsületrend Múzeuma Párizs 7. kerületében található, a Becsületrend Nagykancelláriájának is otthont adó Salm palota egyik szárnyában. Címe: Musée national de la Légion d'honneur 2, rue de la Légion d'honneur 75007 Paris Metro: Solférino RER: Musée d'Orsay Térképen: ## Magyar kitüntetettek A magyar, illetve magyar származású személyek döntő hányada megtisztelő címen kapott elismerést, azonban többen is voltak, akik – francia állampolgárként vagy a francia államnak tett közvetlen szolgálatért – teljes jogú tagok lettek. A 19. század második felében főként ez utóbbiért (például: Nemeskéri Kiss Miklós, Türr István, Ujfalvy Károly Jenő), illetve kiemelkedő művészi teljesítményért (Liszt Ferenc, Munkácsy Mihály, Székely Bertalan, Zichy Mihály, Vágó Pál), valamint a világkiállításokon bemutatott különféle innovatív munkákért (Térey Pál, Kozma Ferenc, Fischer Mór) tüntettek ki magyarokat. Az első világháború után elsősorban irodalmi munkásságért, a francia kultúra bemutatásáért (Eckhardt Sándor, Gombocz Zoltán, Gyergyai Albert, Heltai Jenő, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Osvát Ernő, Molnár Ferenc) „járt” elismerés. A 20. század második felében főként a különböző hullámokban érkező magyar emigránsok soraiból kerültek ki a kitüntetettek (Brassaï, Cziffra György, Fejtő Ferenc, Lucien Hervé, André Kertész, Kürti Miklós, Tardos Tibor, Varga Béla, Victor Vasarely), ők többnyire teljes jogú tagjaivá váltak a Rendnek. 1990 után jelentősen megnőtt a politikai, gazdasági és művészeti kapcsolatok fejlesztésért, elmélyítéséért adott elismerések száma. A magyarországi rendtársak csatlakozhatnak helyi érdekvédelmi szervezetükhöz, A Francia Becsületrend és Nemzeti Érdemrend Magyar Tagjainak Egyesületéhez. A Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának 1846 óta vezetett Érmészeti szerzeményi naplójában 1847-ben jelent meg az első, rendjelre vonatkozó bejegyzés: Zsigmond Ferenc Károly budai szőnyeggyáros a Becsületrend IV. osztályú keresztjét adományozta a múzeumnak. A kitüntetettek számáról, kilétéről, valamint az elismerések időpontjáról és fokozatáról pontos adatok nem állnak rendelkezésre. A Petőfi Irodalmi Múzeum saját gyűjtés keretében létrehozott egy 242 személy adatait tartalmazó adatbázist, melyet 2004-ben lezárt.

V. Károly francia király

V. (Bölcs) Károly, franciául Charles le Sage (Vincennes, 1338. január 21. – Beauté-sur-Marne vár, Párizs mellett, 1380. szeptember 16.) Franciaország királya (uralkodott 1364. április 8-ától haláláig), II. (Jó) János és Luxemburgi Bona cseh királylány fia, a Valois-ház harmadik királya volt. A poitiers-i csata után meggyengült és megroggyant francia monarchiát sikerült minden tekintetben megerősítenie, így a százéves háború menetét ideiglenesen meg tudta fordítani országa javára, és bár testi adottságai miatt személyesen nem vett részt a csatákban, az angolokat néhány várost leszámítva sikerült kiűznie a kontinensről. Uralkodása végén az Angol Királyság belső gondjait kihasználva még ellentámadásba is átmehetett: utolsó éveiben Nagy-Britannia szigetét francia tengeri csapások sújtották. ## Származása, ifjúsága Még nagyapja, VI. (Szerencsés) Fülöp életében jött világra az akkor trónörökös János herceg és Bonne, János cseh király lánya első fiúgyermekeként. Mivel nővére, Blanche még csecsemőként elhunyt, Károly lett a pár első felnőttkort megérő gyermeke. Ezután még kilenc testvére született, de közülük csak hatan nőttek fel: - Louis (1339–1384), Anjou hercege; - Jean (1340–1416), Berry hercege; - Merész Fülöp (1342–1404), Burgundia hercege; - Jeanne (1343–1373), 1352-től II. (Gonosz) Károly navarrai király felesége; - Marie (1344–1404), 1364-től I. Robert, Bar-le-Duc hercegének felesége; - Isabelle (1348–1372), 1360-tól Gian Galeazzo Visconti milánói herceg felesége. A trónörökös fivéreivel és más főnemesi ifjakkal nevelkedett, köztük Philippe orléans-i, Louis későbbi bourboni és Philippe de Rouvres burgundi herceggel, illetve III. Charles d’Alençonnal, Louis d’Étampes-pal, Édouard, Robert de Barral és a d’Artois fivérekkel, Jeannal és Charles-lal. Károly neveléséről feltehetően Sylvestre de la Servelle gondoskodott, aki latinra és grammatikára tanította. Életrajzírója, Christine de Pisan később feljegyezte a királyról, hogy járatos volt a hét szabad művészetben. ## Az első dauphin Károly a VI. Fülöp és II. Humbert vienne-i dauphin által 1349. március 10-én kötött romans-i szerződés értelmében a francia monarchia történetében először kapta meg a dauphini címet és a hozzá tartozó tartományt, a Vienne központú, rhône-völgyi Dauphinét, amely később a mindenkori trónörökösé lett. Bár még csak tizenegy éves volt, tartománya ügyei délre szólították: fogadnia kellett vazallusai hűségesküjét, és el kellett csitítania viszályaikat. Esküvőjét is a birtokához tartozó Tain-l'Hermitage-ban ülte meg 1350. április 8-án viszonylag kis közönség előtt, hogy a pestis további terjedését megakadályozzák – 1349-ben ugyanis a kór Károly édesanyját, Bonne-t és apai nagyanyját, Burgundi (Sánta) Johannát is elragadta. 1349 augusztusa és decembere között a dauphint is súlyos betegség kínozta, melynek utóhatásaként egész életében rossz volt egészségi állapota. ## A nagypolitika színpadán Károlyt nagyapja halálát követően visszahívták az udvarba, és részt vett apja 1350. szeptember 26-án tartott koronázásán, egyúttal a frissen alapított Csillag-rend tagjává lépett elő. Jó Jánosnak és a Valois-háznak jelentős ellenzéke volt, amelyet a dauphin sógora, II. (Gonosz) Károly, Navarra királya vezetett. Ő magának követelte a királyi címet arra hivatkozva, hogy anyja, a kétes származása és a száli törvény felfedezése miatt öröklésből korábban kizárt Johanna (X. (Civakodó) Lajos lánya) kellett volna, hogy örökölje a trónt IV. (Szép) Károly 1328-as halála után, nem pedig a távolabbi rokon Valois-ház, amely kudarcot kudarcra halmozott (crécyi vereség, pestis, pénzrontás). Gonosz Károly kihasználta a százéves háborúban rejlő lehetőségeket: 1351-ben lejárt a fegyvernyugvás, és az angoloktól tartó János nem mert fellépni a velük jó viszonyt ápoló vejével szemben – még kegyence, Charles de La Cerda connétable meggyilkolását is kénytelen volt bosszulatlanul hagyni. 1355-ben angol támadásra számítva a király a dauphint küldte Normandiába, hogy előkészítse a tartomány védelmét. A trónörökös a lehetőséget saját támogatói bázis kiépítésére használta fel, és sikerült kibékítenie Gonosz Károlyt és Jó Jánost 1355. szeptember 24-én. III. Eduárd ennek láttán nem indított támadást. Időközben a dauphin és atyja viszonya meglehetősen megromlott: Károly nem értett egyet a király ellenséges keleti politikájával – hiába volt IV. Károly császár franciabarát és János sógora, nehezményezte a franciák megerősödését a határvidéken (a Dauphiné mellett a kiskorú herceg helyett a francia király által igazgatott Burgundi Hercegség okozott konfliktust). A tartománya révén személyesen is érintett dauphin néhány hívével úgy tervezte, hogy 1355 decemberében a király ellenében titokban a császárhoz menekülnek, hogy biztosítsák békés szándékaikról. János azonban értesült a tervről, és hogy fiát magához kösse, az udvarba hívatta, és 1356. január 6-án Normandia hercegévé nevezte ki. János tisztában volt vele, hogy ezzel nem ér véget Gonosz Károly befolyása fiára, így miközben a dauphin hercegi kinevezését ünnepelte a normandiai nemesség színe-java részvételével, a király mintegy száz lovag élén 1356. április 5-én váratlanul rátört a roueni várban fia társaságában mulatozó vejére, négy bizalmasát helyben lefejeztette, Gonosz Károlyt pedig bebörtönöztette. III. Eduárd és fia, a Fekete Herceg azonnal támadást indított, és utóbbi 1356. szeptember 19-én legyőzte János király hadseregét a poitiers-i csatában. A franciák fejvesztett menekülésbe kezdtek, az angolok pedig mintegy kétezer foglyot ejtettek: számos nemest és előkelőséget, köztük magát János királyt és kíséretét. A király még időben gondoskodott az ütközetben részt vevő fiai, így a dauphin Chauvignyba menekítéséről. A dús zsákmánnyal megrakott angoloknak már nem volt kedvük fosztogatni, míg visszavonultak Bordeaux-ba. Jánost innen 1357 áprilisában Londonba szállították, ahol királyi bánásmódban részesült; távollétében fia, a dauphin gyakorolta a régensi hatalmat. ## A dauphin országlása Míg atyja Bordeaux-ban és Londonban élte fényes rabéletét, a dauphin elkeseredett harcot vívott Franciaországban a királyi hatalom fenntartásáért. Még 1356-ban rendi gyűlést hívott össze, amely heves bírálatokat fogalmazott meg a király árulónak tekintett hivatalnokaival szemben, és magának követelte az ellenőrzést az államigazgatás felett. A párizsi tiltakozók élére a kereskedőtestület elöljárója, Étienne Marcel állt, aki először a pénzrontás miatt lázította fel a főváros lakosságát 1356–57 telén. A régens kénytelen volt engedni: márciusi „nagy rendeletében” (grande ordonnance) teljesítette a rendek követeléseit. Súlyosbította a helyzetet, hogy az angolokkal március 22-én megköttetett a bordeaux-i fegyverszünet, melynek eredményeképpen az elbocsátott zsoldosok Párizs környékére szabadultak. Marcel és Robert le Coq ráadásul kiszabadíttatta Gonosz Károlyt börtönéből, akinek a nyomás alatt álló király kénytelen volt megkegyelmezni, ahogy azt is tűrnie kellett, hogy a rendi gyűlés elé bocsássák a Valois-k jogos öröklésének kérdését. Az uralkodó úgy próbált erősíteni helyzetén, hogy Dauphinéből hozatott katonaságot Párizsba a kompániák elleni harcra hivatkozva. Marcel 1358 elején egyre nyíltabban lépett fel a dauphin ellen. Január 24-én meggyilkolták Károly kincstárnokát, Jean Baillet-t. A templomban menedéket kereső gyilkost a dauphin parancsára kivégezték, mire Marcel elégedetlenséget szítva többezres tömeg élén február 22-én rátört a Cité-palotában, és a szeme láttára meggyilkoltatta Champagne és Normandia maréchalját, Jean de Conflans-t és Robert de Clermont-t. Marcel még meg is alázta a trónörököst, amikor a fejébe húzta a zúgolódó párizsiak kék-piros sapkáját, majd rákényszerítette az 1357-es rendelet ismételt kiadására, tanácsát pedig párizsi polgárokkal töltötte meg. A fejleményekkel elégedetlen nemesség Senlis-ban gyűlt össze, és március 17-én Normandia hercege hozzájuk szökött, majd az április 9-én összeülő champagne-i tartományi rendi gyűlésen elnyerte támogatásukat. Ezután gyorsan bevette Montereau-t és Meaux-t, elzárva a Párizsba keletről vezető utat – nyugati és déli irányban már rég a fosztogató kompániák voltak az urak. Marcel április 18-án jelentette be, hogy ellenáll, és megkezdte Párizs megerősítését. Bonyolította a helyzetet, hogy a fosztogatásoktól elnyomorított, a nemességből végleg kiábrándult parasztság májusban fellázadt (jacquerie). A nemesek ellen elkövetett atrocitások még Gonosz Károlyt és az angol megszállókat is Károly herceg oldalára állították, így nyár végére sikerült felszámolni a mozgalmat. Az események folytán megerősödött dauphin eztán a Marcel kezében levő Párizs ellen vonult. Marcel az általa a főkapitánnyá kinevezett Gonosz Károlytól és a flandriai városoktól kért segítséget, de komolyabb erőkkel nem gazdálkodhatott. Zsoldosokat bérelt hát fel, és engedélyt adott az angolok bevonulására. Ezzel saját bázisát idegenítette el magától: a párizsiak fellázadtak, elűzték az angol helyőrséget, Marcelt pedig meggyilkolták (1358. július 31.). A dauphin augusztus 2-án vonult be a városba, ahol mértékletességről tanúságot téve alig tizenöt embert végeztetett ki árulás vádjával. János eközben tárgyalásokat folytatott Eduárddal, és megállapodott vele abban, hogy Franciaország felét átadja neki. Az 1359-es párizsi rendi gyűlés azonban elutasította a tervet, ehelyett haderőt szavazott meg az angolok elleni harcra. A dauphin jó hasznát vette a pénznek és a katonaságnak, mellyel megkezdte Gonosz Károly és az angolok erődhálózatának felszámolását. Október 28-án azonban az angol király minden addiginál nagyobb sereggel és hosszas hadjáratra készült felszereléssel szállt partra Calais-nál. Eduárd mégsem járt sikerrel: Reims, ahol magát királlyá akarta koronáztatni, ellenállt a hónapon át húzódó ostromnak, ráadásul a visszavonuló sereget Beauce-ban iszonyú vihar tizedelte meg. Mi több, a dauphin által hercegként felállított normandiai flotta 1360 márciusában váratlanul rátört Winchelsea kikötőjére, komoly pánikot okozva Angliában. Így elhárult az akadály a békekötés elől. ## János visszatérése A brétignyi béke, melyben III. Eduárd lemondott a francia koronáról körülbelül fél Franciaország fejében, 1360. május 9-én köttetett meg, ami lehetővé tette János hazatérését 3 millió écu – mintegy 11,64 tonna arany – fejében. Amíg ezt a pénzösszeget ki nem fizették, a lovagias király két fiát, Berry és Anjou hercegeit adta túszul maga helyett. Kiváltására külön pénzt verettek, az ún. lovas frankot, mely a frank első felbukkanása a történelemben. A pénz, melyet János 1364-es haláláig vertek, 3,88 gramm aranyból készült, értéke azonos volt 1 tours-i livre-rel vagy 20 sollal. Hazatérő atyjától a dauphin 1362. december 17-én az északi területek főparancsnoki rangját kapta meg, de a hatalomgyakorlásból kiszorult egy időre. Ezekben az években – nagybátyja, IV. Károly tanácsára is – a dauphin Normandiába tért vissza, amelyet navarrai, angol és francia zsoldosok pusztítottak. Károly felvette ellenük a harcot, és a füstadó (fouage) rendszeresítésével elegendő jövedelemre tett szert, hogy a brigantik elleni küzdelem mellett egy kisebb flottillát is fenntartson, amivel a Rouen és Párizs közti vízi utat tudta ellenőrizni. A harcban 1362-től kezdve Bertrand du Guesclinre, egy tehetséges breton nemesre is számíthatott. 1363-ban, amikor a Gonosz Károly követelte, 1361-ben megüresedett burgund hercegi trónt János király Philippe nevű fiának juttatta, a navarrai intenzív toborzásba kezdett Károly hercegségében. Atyja parancsára a dauphin felvette vele a harcot, és elfoglalta Mantes-ot és Meulant (április 7. és 10.), átvette a Szajna feletti ellenőrzést, majd tárgyalni kezdett Gonosz Károly testvérével, a térségben több erődöt (Vernon, Pontoise, Neauphles, Châteauneuf-de–Lincourt, Gisors, Gournay stb.) birtokló Blanche-sal. Sikerült elérnie, hogy a hölgy ne nyissa meg fivére számára az erődöket, és a dauphin saját embereit telepíthette az erősségekbe. Amikor a király 1364-ben visszatért Londonba, hogy a megszökött anjoui herceg helyett ismét túszul adja magát, illetve újratárgyalja a békefeltételeket, helyettesévé nevezte ki Károlyt, akit egyúttal Touraine hercegségével jutalmazott meg. János távozása előtt még összehívta a rendi gyűlést 1363 december végén, amely elegendő adót szavazott meg a dauphin számára, hogy hatezer főnyi sereget állítson ki a Gonosz Károly elleni harcra. Jó János néhány hónappal Londonba érkezése után, 1364. április 8-án meghalt, így fia lépett trónra V. Károly néven. ## Önálló uralkodása ### A belharcok vége János távozása után a navarrai király úgy kívánt érvényt szerezni törekvéseinek, hogy megkísérelte megszállni a Reimsbe vezető utat, megakadályozva V. Károly koronázását. Az új király tehetséges hadvezére, du Guesclin azonban fényes győzelmet aratott a cochereli csatában május 16-án a navarrai hadai felett, így az új uralkodót 1364. május 19-én megkoronázhatták Reimsben. V. Károly a cochereli foglyokat lefejeztette, így jelezve, hogy nem tűri a lázadást. Gonosz Károly tárgyalásokba kezdett, végül az 1365-ös megállapodásban évreux-i birtokait elcserélte Montpellier királyi városára, elméletben megszabadítva Franciaország északi felét egy komoly fenyegetéstől – igaz, a navarrai király nem nagypecsétjével erősítette meg a megállapodást, és 1371-es tényleges meghódolásáig nem is lehetett annak érvényt szerezni. A cochereli diadal évében az 1341 óta dúló bretagne-i örökösödési háború is véget ért: a szeptember 29-én vívott auray-i csatában a du Guesclin által támogatott Charles de Blois elesett a másik örökösjelölt, Jean montfort-i gróf és az őt támogató John Chandos elleni harcban. Az 1365. április 12-én kötött első guérande-i szerződés értelmében az angolbarát IV. Jean vehette át a hercegség trónját. Károly igyekezett megnyerni magának az új herceget, aki III. Eduárd rokonaként Angliában nevelkedett, így elismerte új rangját, és 1366 decemberében fogadta hűségesküjét. ### Kasztíliai háborúk Az összecsapások végeztével számos zsoldos elvesztette megélhetését, és a francia alattvalókon kezdett élősködni. A király és fivérei a kompániák által sanyargatott lakosság támogatásával keményen felléptek ellenük, ám ezzel csak mérsékelni tudták dúlásaikat. Károlynak azonban kezére játszottak az ibériai események. Du Guesclin vezetésével Kasztíliába küldte őket, hogy megsegítsék Trastámarai Henriket, XI. Alfonz trónkövetelő fattyát a legitim utód, I. (Kegyetlen) Péter ellenében. V. Károly kezdettől fogva ellenséges volt Péterrel szemben, mivel az rosszul bánt feleségével, a király sógornőjével, Bourbon Blankával, míg Henrik régóta igyekezett jó viszonyt kiépíteni a francia uralkodóval. A király V. Orbánnal, az avignoni pápával egyetértésben egy Córdoba ellen indítandó keresztes hadjárat örve alatt elküldte hát a nagy kompániát Kasztília felé. A jövedelmeit megcsapoló zsoldosok eltávolításában szintén érdekelt pápa által finanszírozott akció fényes és gyors sikert hozott: még 1366 folyamán sikerült a Kasztíliai Királyság zömét Henrik kezére juttatniuk. Péter féltestvére és V. Károly seregei ellenében 1366. szeptember 23-án szövetkezett az Aquitaniát kormányzó Fekete Herceggel és Gonosz Károllyal. A languedoci zsoldosokból toborzott ellenséges sereg a du Guesclin tanácsa ellenére vállalt nájerai ütközetben szétverte Henrik kompániáit, de a Fekete Herceg nem élvezhette ki sikerét: seregét a hideg illetve vérhas és malária tizedelte meg, így kénytelen volt visszavonulni Guyenne-ba. Henrik így egy újabb francia sereggel térhetett vissza, és 1367-ben legyőzte a Toledo felmentésére siető Pétert. A trónkövetelő döntő diadalt aratott, bár Péterrel csak 1369-ben számolt le végleg. Du Guesclin és megfogyatkozott számú zsoldosai így 1367-ben hazatérhettek, ahol Guyenne határában szélnek eresztették őket. Az ismét rabolni kezdő kompániák egy része megindult Párizs felé, de ezeket a királyi erők szétverték, maradékaikat pedig az 1368 végétől újrakezdődő angol háborúba sikerült bevonni. ### Kiújul az angolok elleni harc A kasztíliai összeütközés önmagában nem vezetett az angol–francia háborúskodás újbóli kitöréshez. A háború fellángolásához egy jogvita szolgált ürügyül. A walesi herceg 1368. január 26-án kirótt füstadóját több aquitaniai uraság – különösen Jean d’Armagnac gróf, akinek rouergue-i birtokaira szabadultak a kasztíliai hadjáratról hazatérő angol zsoldosok – nehezményezte, ezért először III. Eduárdhoz, majd annak elutasító válasza hatására 1368 májusában V. Károlyhoz fellebbeztek. A brétignyi béke értelmében a tartomány valóban angol fennhatóság alá került, de a kiegészítő calais-i szerződés a területek eredetileg 1361-re kitűzött tényleges átadásához kötötte a francia felségjogokról való lemondást. Az aktusra azonban mindeddig nem került sor, így a francia fél Eduárdot jogbitorlónak kiálthatta ki. III. Eduárd erre június 3-án ismét Franciaország királyává nyilvánította magát, V. Károly pedig november 30-án kimondatta a parlamenttel Aquitania elkobzását. A gaszkon nemesség zöme a francia király mellé állt, és az 1367-es hazatérésük óta Languedocot dúló zsoldosokat is az angolok ellen sikerült bevetni. ### Felkészülés a háborúra Károly tanult a korábbi kudarcokból, és lovagserege védelmében megtiltotta a nagy, formális ütközetekben való részvételt, és mindaddig inkább a kitérést írta elő hadai számára, míg elég nagy túlerőbe nem kerülnek ellenfeleikkel szemben. Nagy hangsúlyt fektetett az erődítmények kibővítésére és karbantartására – különösen Párizsban, ahol Hugues Aubriot elöljáró segítségével áthatolhatatlan falrendszert építtetett ki – és a zsoldosok fegyelmének megszilárdítására. Hogy serege a legendás angol íjászokkal felvehesse a versenyt, számos íjpuskást toborzott, és íjászversenyeket rendeztetett. A várostromok megkönnyítésére jelentős mennyiségű ágyúval szerelték fel a francia sereget. Az adóztatás továbbfejlesztésével bizonyos, addig alkalmanként kivetett adók – a háztartásonként negyedévente szedett füst- (fouage), só- (gabelle) és az italokra és eladásra kirótt ún. „segélyadó” (aide) – rendszeresítésével megfelelő anyagi hátteret tudott biztosítani saját katonái rendszeres ellátására. A gazdaság megerősödése szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy az apja fogságba esését követően megalapozott pénzügyi stabilitást királyi hivatalnokai révén továbbra is fenntartotta – a pénzrontásból származó jövedelmek elmaradását az említett adók rendszeres szedésével tudta pótolni. Évi közel 1 600 000 franknyi kincstári jövedelméből már képes volt ütőképes, kipróbált vezérek által irányított, 5-6000 fős állandó hadsereget fenntartani, melynek már rablásaitól sem kellett félnie. (Igaz, a népesség járványok és háborús pusztítások miatti csökkenésének köszönhetően egyre növekvő adóterhek lázongást válthattak ki, mint például 1379-ben Languedocban, ahol addigra a fosztogató kompániákat sem sikerült még teljesen felszámolni.) A király arról is gondoskodott, hogy Angliát diplomáciai eszközökkel is meggyengítse: támogatta Owain Lawgoch walesi trónkövetelőt annak 1378-as meggyilkolásáig, felélesztette a skótokkal fennálló ún. Auld Alliance-ot, és az Ibériai-félszigeten is szövetségeseket keresett – igaz, Aragónia nem csatlakozott hozzá, de II. Henrik viszonozta hajdani segítségét. Károly ráadásul mind a német-római császár, mind annak hajdani nevelője, VI. Kelemen pápa támogatását élvezte. ### Francia sikerek A taktika eredményesnek bizonyult, bár az ország népének szörnyű szenvedéseket kellett kiállniuk: az angolok lovasportyáikkal rendszeresen dúlták Franciaország belső területeit. Genti János lancasteri herceg 1369-ben Calais-ből kiindulva Harfleurig tört előre, ahol a király fivére, Philippe burgundi herceg serege gyülekezett egy angliai expedícióra készülve. A franciák a felégetett föld taktikáját alkalmazták a környéken, és csak kitöréseikkel zaklatták Lancaster erőit, akik bekerítéstől tartva eredménytelenül voltak kénytelenek visszavonulni. A gaszkon földesurak és városok nagy része a király mellé állt, aki fivéreit, Louis d’Anjout és Jean de Berryt küldte Aquitaniába a hezitálók meggyőzésére. Bőkezűen élt a privilégiumokkal is, különös tekintettel a nemesítésre – az ország előkelői amúgy is megfogyatkoztak a pestis, Crécy és Poitiers miatt. A városokat adókedvezmények kilátásba helyezésével sikerült átállásra bírnia: rövid időn belül hatvannál is több város váltott pártot, utolsóként Millau decemberben, húsz évre szóló adómentességet kiharcolva. A megmaradt kevés angol helyőrség elszigeteltsége folytán nem tudott nagyobb területet ellenőrizni. Guyenne-ben Anjou, Poitouban Berry hercege vezette felszámolásukat. Eközben du Guesclin II. Henrik segítségére sietett Kegyetlen Péter hívei és az angolbarát portugálok támadását elhárítandó, és 1369. március 14-én legyőzte őket a montieli csatában. 1370-ben a francia seregek tovább törtek előre: a Garonne mentén sorra kapitulált Agen, Villeneuve-sur-Lot, Pujols, Penne, Fumel és Puymirol északon és Tarbes, Bagnères és Vic-en-Bigorre délen, Berry hercege pedig augusztus 24-én bevonult Limoges-ba – igaz, még aznap ki is vonult az átállt városból, miközben az angolok maradékai még tartották a vikomti palotát. A Fekete Herceg Lancaster hercege segítségével szeptember 19-én visszavette a várost, lakóit pedig bosszúból lemészároltatta, házait felgyújtatta. Az elrettentőnek szánt példa azonban csak erősítette az angolellenes hangulatot a megszállt francia területeken. Robert Knowles eközben 2500 íjász és 1600 fegyveres élén indult Calais-ból portyára (chevauchée) 1370 júliusában, melynek során Amiens, Noyon, Reims és Troyes környékét pusztította – bármiféle komolyabb győzelem nélkül. A portyát végül Burgundiában visszaverték, mire Knowles két napig Párizs vidékét dúlta a város lakóinak szeme láttára. A király eközben a kasztíliai győzelmeinek köszönhetően népszerű du Guesclint léptette elő connétable-lá (főparancsnokká) október 2-án. Az új fővezér seregével üldözte és zaklatta Knowles hadait, majd december 4-én szétverte őket Pontvallainnél, miközben a Loiron keltek át. 1371-ben Lancaster hercege Bordeaux-tól egészen Limoges-ig portyázott – a francia taktikának köszönhetően komolyabb eredmény nélkül. Bár V. Károly dicsőségre vágyó lovagjai követelték a régi stratégia visszaállítását, a király vezérei, du Guesclin és a szintén breton Olivier de Clisson kiálltak a takarékos, ellenséget felőrlő stratégia mellett. Károly ráadásul korábbi segítségének viszonzása képpen számíthatott II. Henrik kasztíliai király támogatására is. Az ibér flotta és a francia zsoldosok 1372. június 22-én és 23-án szétverték a La Rochelle-nél horgonyzó angol hajóhadat, amivel komoly nehézségeket okoztak az angol utánpótlás biztosításában. A franciák ezután a sóexportja miatt Angliához kötődő Poitout könnyebben hódíthatták vissza: Sainte-Sévère, Montcontour és augusztus 7-én Poitiers is megnyitotta kapuit du Guesclinnek. A hírhedt buch-i captalt a Charente-on felhajózó szövetséges flotta rajtaütése során sikerült elfognia V. Károly erőinek. Rövidesen Ré és Oléron szigete is megadta magát, végül szeptember 8-án La Rochelle városa is megnyitotta kapuit. A fontos kikötő kapitulációját megadási hullám követte: Angoulême, a Fekete Herceg főhadiszállása és Saint-Jean-d’Angély szeptember 20-án, Saintes pedig szeptember 24-én adta meg magát a franciáknak. A továbbra is ellenálló poitoui bárók Thouars-ban sáncolták el magukat. 1373-ban az angolbarát V. János breton herceget is sikerült kiszorítani birtokáról. A bretonok régóta rossz szemmel nézték, hogy uruk az angolokkal paktál, és kikötőiben rendszeresen kisebb-nagyobb angol csapatokat enged partra szállni. 1373 márciusában aztán az addigi néhány száz főnél jóval nagyobb erők, mintegy két-kétezer íjász és fegyveres szállt partra Salisbury grófjának vezénylete alatt. Ekkora sereg természetesen nem érkezhetett a herceg tudtán és beleegyezésén kívül, így V. Károly a tartomány megtámadása mellett döntött. A breton nemesség zöme a szintén bretagne-i származású du Guesclin és de Clisson mellé állt a harcban, így a herceg már 1373. április 28-án jobbnak látta elmenekülni. A francia-breton erők a tartomány szinte egészét meg tudták szállni, az angol helyőrségek csak Brest, Auray, Bécherel és Derval erődjeiben tartották magukat. III\. Eduárdnak nem álltak rendelkezésére az anyagiak a költséges várostromokra, ezért az addig alkalmazott módszerre volt kénytelen hagyatkozni: fiát, Lancaster hercegét a franciaországi angol erők főkapitányává nevezte ki, és portyára indította. Ez a hadjárat minden addiginál pusztítóbbnak bizonyult, de a franciák stratégiájának köszönhetően gyakorlatilag eredménytelenül végződött. A herceg Calais-ban szállt partra, majd du Guesclinnel a nyomában Pikárdián és Vermandois-n keresztül vonult pusztítva-rabolva. A Merésznek nevezett II. Fülöp burgundi herceg, V. Károly öccse ellenőrzése alá vonta a hidakat és erődöket az angolok jobbszárnya felől, így Lancaster kénytelen volt Reims és Troyes felé indulni. Sensnál Olivier de Clisson vereséget mért rá, és mivel Bretagne felé el volt zárva az útja, úgy tervezte, hogy Guyenne felé indul Limousinen keresztül. A hosszú úton az éhező katonák lovaik zömét kénytelenek voltak megenni, nehéz páncéljaikat pedig eldobálták. Rengetegen dezertáltak, még a Lancasterrel tartó bretagne-i herceg is otthagyta az angol szövetségeseit, akiket csak Tulle, Martel, Brive és La Réole kifosztása mentett meg a teljes pusztulástól. Mire Bordeaux-ba ért, az angol sereg mintegy fele odaveszett, morálja pedig katasztrofálisan mélyre süllyedt. Ez az angolbarát lakosságra is negatív hatással volt. ### Fegyverszünet és tengeri háború 1369 és 1375 között V. Károly nagyjából minden olyan területet visszahódított az angoloktól, amelyeket azok korábban hasítottak ki Franciaországból. III. Eduárd erői csupán Calais, Cherbourg, Brest, Bordeaux és Bayonne kikötőit illetve a Francia-középhegység néhány kisebb erősségét tudták tartani. A kikötővárosok lakosságának többsége a gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően az angolokat támogatta, azaz tartós hódoltatásukra egyelőre nem volt remény, így a francia előretörés leállt. A bretagne-i herceg és a cambridge-i gróf hiába szállt partra a Saint-Mathieu de Fine-Terre-apátságnál, és ért el viszonylag gyors sikereket 1375-ben: a harcoló felek még az év július 1-jén XI. Gergely pápa közbenjárására megkötötték a két évre szóló brüggei fegyverszünetet, melynek értelmében az angol csapatokat kivonták a megszállt területekről, és a breton városokat átadták V. Károlynak. Az angolok számára pótolhatatlan veszteségnek bizonyult a kasztíliai expedíció óta betegeskedő Fekete Herceg 1372-es távozása és 1376-ban bekövetkező halála is, amit 1377-ben III. Eduárdé követett. Ekkor tízesztendős unokája, II. Richárd örökölte a trónt, és a háttérben kibontakozó hatalmi villongás miatt hathatós angol fellépésre évtizedekig nem kerülhetett sor. Ilyen helyzetben járt le a fegyverszünet. A franciák az eltelt időt flottafejlesztésre fordították: 1377-ben százhúsz hadihajó állt rendelkezésükre, melyből harmincöt nehéztüzérséggel is fel volt szerelve. Ez a szám folyamatosan tovább emelkedett, 1379-ig újabb huszonegy hajót bocsátottak vízre. Ehhez a hajóhadhoz néhány kasztíliai és portugál gálya is csatlakozott. 1377-től kezdve Jean de Vienne admirális és a kasztíliai Fernando Sánchez de Tovar vezetésével tucatnyi angol kikötőre törtek rá, köztük Rye-ra, Plymouthra, Wightra, Winchelsea-re, Lewesra, Yarmouthra Portsmouthra, Dartmouthra és Hastingsre; London városának lakói is gyakorta voltak riadókészültségben. A francia tengeri stratégia az angolok korábbi lovasportyáihoz hasonló pusztítások mása volt. Egyúttal a kontinensen is offenzíva indult, és a Garonne mentén újabb erősségeket hódítottak meg a francia csapatok. ### Az egyházszakadás A pápaság 1309-től tartotta székhelyét francia földön, Avignon városában a francia királyság védőszárnya – és ellenőrzése – alatt (ld. avignoni fogság). Már V. Orbán (1362–1370) meghirdette a Rómába történő visszatelepülés programját, ennek előkészítése érdekében Albornoz bíborost küldte rendet teremteni Közép-Itáliába. Utódja, XI. Gergely (1370–1378) folytatta elődje törekvését, és Firenze ellenállását francia zsoldosokkal törte meg, így 1377-ben visszatérhetett Rómába. Gergely 1378-as halála után a zömmel francia bíborosok Bari püspökét választották pápává VI. Orbán néven (1378–1389), ő azonban pápaként kikelt gazdagságuk és egyházi kötelességeik elmulasztása ellen, illetve számos itáliai bíborost nevezett ki. A sértett kardinálisok nagy része erre érvénytelennek nyilvánította a korábbi döntést, mondván, hogy a lázongó római nép nyomása alatt álltak, és pápává választotta VII. Kelement (1378–1394). Ezzel megkezdődött a nagy nyugati egyházszakadás, mely ezután évtizedeken át sújtotta Európát. V. Károly a francia származású, 1379-ben Avignonba települő VII. Kelemen mellé állt, ahogy az ibériai államok, Skócia és a Nápolyi Királyság is, míg Anglia, a Német-római Birodalom, Itália északi része és a közép-európai államok VI. Orbán mögött sorakoztak fel. ### Gonosz Károly bukása Gonosz Károly az 1364-es cochereli vereség után kénytelen volt visszavonulni a francia politikától, és érdeklődése a kasztíliai ügyek felé fordult. Itt sem járt sikerrel, noha szövetkezett az angolokkal, így befolyása jelentősen csökkent. 1371-ben kénytelen volt hűséget esküdni V. Károlynak, akitől így végleg megkapta Montpellier-t – megmaradt normandiai erődjeit mindazonáltal továbbra is az angolok használták a francia király által uralt területek dúlására. 1378-ban azonban a francia király emberei elfogták kamarását, Jacques de Rue-t, akitől értesültek a navarrai király és az angolok szövetségéről, amit II. Richárd és Gonosz Károly egyik lányának házassága pecsételt volna meg, és magában foglalta Cherbourg angoloknak történő átadását is. De Rue a vallatás során azt is elárulta, hogy a navarrai és angol uralkodó V. Károly életére tör, meg akarván mérgezni őt. A bizonyíték birtokában a francia hadsereg lerohanta Gonosz Károly összes birtokát: a normandiai Conches, Carentan, Mortain és Avranches sorra adta meg magát, majd a navarrai titkára, Pierre du Terte is feladta Bernay várát, délen pedig Montpellier esett el, miközben a kasztíliai hadsereg Pamplona megtámadását tervezte. Egyedül az angolok védte Cherbourg-t nem sikerült elfoglalniuk a francia királyi erőknek. A hosszú évtizedek óta zavart keltő Gonosz Károly minden hatalma szertefoszlott, és leghűbb embereit, de Rue-t és du Terte-et is kivégezték június 16-án. A navarrai uralkodó, aki a tárgyalásokon fiával, Károly infánssal képviseltette magát, ezt a csapást már nem tudta kiheverni: menthetetlenül eladósodott, és mindennemű hatalmi igényéről lemondva 1387-ben bekövetkezett haláláig kénytelen volt megelégedni kis országa békés igazgatásával. ### Tervek Bretagne beolvasztására A potenciális ellenfelek közül már csak Bretagne volt talpon. IV. János herceg 1373 óta csak azért tért vissza olykor-olykor Angliából hercegségébe, hogy részt vegyen egy-egy angol lovasportyán. Az angol hadak Brest kikötőjét és több kisebb erősséget is birtokoltak a tartományban, és többször megostromolták Saint-Malo kikötővárosát is. V. Károly 1378-ban látta elérkezettnek az időt, hogy a népszerűtlen Jánost megfossza tartományától. A pairek tanácsa december 18-án kimondta Bretagne elkobzását, a király pedig öccsét, Anjou hercegét nevezte ki a terület parancsnokává. A breton nemesség azonban ellenállt a beolvasztási kísérletnek, 1379. április 25-én ligát kötött, és inkább visszahívta Jánost. A herceget nagy lelkesedéssel fogadtak augusztus 3-i visszatérésekor Saint-Servant kikötőjében. V. Károly belátta, hogy erővel nem érhet el tartós eredményt, ezért tárgyalásokba kezdett. Ezek csak a halála után vezettek eredményre, amikor is a kiskorú VII. Károly helyett uralkodó hercegi nagybácsik megkötötték a második guérande-i szerződést, elismerve IV. János és utódai jogát a breton trónhoz (1381. április 4.). ## Új államvezetési stílus ### A kormányzat átalakulása Testi fogyatékosságai és az atyja hibáiból leszűrt tapasztalatok egyaránt újfajta politika folytatására indították V. Károlyt. Az új uralkodó a hadvezetést kiváló hadvezéreire, du Guesclinre, Olivier de Clissonra vagy I. Jean Le Maigre-re bízta, míg ő maga a székhelyén maradt, és az adminisztráció és diplomácia irányításával foglalkozott. Éles szemmel választotta ki kiváló hivatalnokait, akik végrehajtották akaratát és támogatták törekvéseiben: Jean és Guillaume de Dormans és Pierre d’Orgemont kancellárként, a filozófus Nicole Oresme pedig a pénzügyek ellenőreként játszott fontos szerepet kormányzatában. Pierre Aycelin de Montaigut, Nevers, utóbb Laon püspöke szintén helyett kapott tanácsában, és diplomataként fontos szerepet játszott az egyházszakadás során VII. Kelemen elismerésében. A jogászok is komoly súlyt képviseltek a király környezetében. Károly szakított apja korábbi bíráskodási gyakorlatával, és legtöbb döntésében kikérte a bíróságok véleményét – még Guyenne elkobzását is a parlamenttel mondatta ki az angolok elleni harc kitörésekor. Ugyanígy sújtott le a veszélyesen nagy befolyásra szert tevő, atyjától örökölt tanácsosokra, a de Melun-családra: Guillaume, Sens hercegérseke a királyi erdőkben jogszerűen gyűjtögető, makkoltató és legeltető parasztokat lefogatta, mire a párizsi parlament elítélte 1375-ben. Ez komoly csapás volt rokonára, Jean de Tancarville grófra nézve is, aki addig viselt „királyi erdők és vizek mestere” címét vesztette el. Ezzel összefüggésben hozta meg 1376-ban V. Károly erdőrendeletét, ami hat királyi erdőmesterre bízta az uralkodók tulajdonát képző erdőségek szigorú felügyeletét. ### Királyi reprezentáció A király gyermekkorától fogva beteges, törékeny egészségű, sápadt és sovány volt, jobb keze pedig feldagadt, így apjával szemben sem a lovagi tornákon, sem a csatatéren nem jelenhetett meg személyesen. Testi fogyatékosságai ellenére kiérdemelte a kortársak és az utókor csodálatát: Károly tudatosan hangsúlyozta uralkodói méltóságát és szentségét, követendő előképeként pedig a kegyes és egyben lovagias IX. (Szent) Lajost, ük-ükapját jelölte meg. Tanácsadója, Philippe de Mézières még javasolta is Károlynak, hogy nagy elődje nyomdokain haladva szervezzen keresztes hadjáratot, miután uralkodása végére nagyjából felszámolt minden fenyegetést, de a rövidesen elhalálozó Károly erre nem vállalkozott. Az uralkodó méltóságát hangsúlyozandó fényűző lakhelyeket rendezett be magának, képmása pedig nem csak pénzérméin szerepelt, hanem a királyságában több helyen – így palotáiban, a celesztinusok kolostorán, az újonnan építtetett Bastille-on – felállított szobrokon is, hogy a király mindenütt éreztethesse hatalmát. Szimbólumául egyébként az oroszlánt választotta, amivel részben cseh őseire is utalt; a királyi vadakból Párizsban berendezett menazsériájában is tartott néhányat. V. Károly környezetének gondolkodói, Nicole Oresme és Philippe de Mézières hatására az arisztotelészi elveket tette magáévá politikai téren, miszerint az uralkodó feladata a közjó és a jogállamiság biztosítása. Arisztotelész Politikáját egyébként a király fordíttatta francia nyelvre Raoul de Presles-lel, amit Oresme kommentárokkal látott el. ### Műveltség, kultúra és vallás V. Károly udvarában V. Károly a műveltségre egyébként is sokat adott: a Louvre-ot 1367-ben átalakíttatta, és egyik szárnyában királyi könyvtárat rendeztek be, ahol kortársaival ellentétben nem csak gazdagságát fitogtatta, hanem tanulmányozta is az ott fellelhető közel ezer kötetet – a hagyomány szerint mindet el is olvasta. Különösen érdekelte az asztrológia és asztronómia, de a trónja hatékony megvédéséhez szükséges jog is kiemelt szerepet kapott tanulmányaiban (Lancester hercege állítólag „királyi ruhába bújt ügyvédnek” titulálta). Kiemelt szerepet szánt hatalma megerősítésében a párizsi egyetemnek, amelynek megerősítette privilégiumait. A király udvarában egyébként is pezsgő irodalmi élet alakult ki, a fentebb említett alkotók mellett itt ténykedtek Eustache Deschamps és Guillaume de Machaut költők, a filozófus Pierre Salmon illetve számos kiemelkedő képzőművész, mint például Jean Pucelle, Jean Le Noir vagy Jacquemart de Hesdin miniatúrafestők vagy a szobrász André Beaunouveau. Az arisztotelészi Politika mellett ekkor fordították le Bartholomeus Anglicus A dolgok tulajdonságainak könyve című művét és Salisburyi János Policraticusát. Károly nevéhez fűződik a már IX. Lajos idején franciára átültetett hivatalos államtörténeti mű, a Grandes chroniques de France kibővíttetése a Valois-k történetével és díszes kiadásának megrendelése is. Az uralkodó széles világi műveltsége mellett mélyen vallásos volt, rezidenciáit számos ereklyetartó és szentszobor díszítette. A celesztinus rend elterjesztésén sokat fáradozó Károly a papságra támaszkodva erőteljesen hangsúlyozta a királyi tisztség szakrális voltát, beleértve a kapcsolatot Szent Lajossal és a feltételezett görvélykór-gyógyító képességet. Feltehetően Szentháromság-tisztelete vezetett ahhoz, hogy az addig számtalan fleur-de-lys-szel díszített királyi címeren háromra csökkentette a liliomok számát. A király által lefordíttatott művek közé tartozott Hippói Szent Ágoston De civitate Deije is. V. Károly építkezéseivel szintén beírta magát a történelembe: ezek közül különösen az adminisztrációs központul szolgáló, masszív, erős királyi hatalmat szimbolizáló Vincennes-i donjon és a 16. század elejére elpusztult Hôtel Saint-Pol emelendő ki, de többek között Saint-Ouen, Creil, Melun, Montargis és Saint-Germain-en-Laye királyi rezidenciáin is végeztetett átalakításokat. A király az egyébként kertjén keresztül a celesztinusok kolostorával érintkező Hôtel Saint-Polt „az ünnepélyek és nagy vigasságok palotájaként” emlegette, és itt bukkant fel először valamiféle udvari etikett kialakításának igénye. A Bastille is ekkor épült fel kettős funkcióval: a külső támadásokkal szembeni védelem mellett a közeli Hôtel Saint-Pol királyi lakóinak is menedékül szolgálhatott egy esetleges párizsi felkelés esetén, ahonnan ráadásul a vincennes-i kastélyt is könnyen meg lehetett közelíteni. A francia udvar az európai udvari kultúra fellegvárává vált, melyet többen utánoztak, így IV. Károly német-római császár Prágában és fia, Zsigmond király Budán. Az ifjúkorát Párizsban töltő IV. Károly 1378-ban személyesen is meglátogatta unokaöccsét Párizsban, ami fényes ünnepségekre adott okot. ## Halála V. Károly egészsége mindig is gyenge volt, feltételezhetően gümőkórban szenvedett. Ennek tudatában idejekorán igyekezett szabályozni az örökösödés rendjét: 1374-ben a tizennégy esztendős kort jelölte meg az uralkodók nagykorúsága kezdetének, és úgy intézte, hogy fia mellett uralkodó fivérei közül egyiküknek se lehessen döntő befolyása az ügyekre: a kormányzatott vezető Louis d’Anjou mellett a királyné kezelte volna a pénzügyeket, és a gyermekkirály kiházasításáról csak az V. Károly özvegyéből, három fivéréből és kedvelt rokonából, II. Louis de Bourbon hercegből álló régenstanács dönthetett. 1378-ban, kilencedik gyermekük megszülését követően meghalt a király szívből szeretett felesége, ami amellett, hogy felborította az uralkodása utáni időszakra vonatkozó terveit, rontott Károly egészségi állapotán. A legyengült szervezetű uralkodó kedvelt vidéki rezidenciájára vonult vissza, a Vincennes-hez közeli Beauté-sur-Marne kastélyba, amit néhány évvel azelőtt újíttatott fel, és 1379-es látogatásuk alkalmával IV. Károlyt és fiát is fogadta itt. A francia királyt végül pestis támadta meg, ami 1380. szeptember 16-án vitte el. A Saint-Denis-i bazilikában temették el felesége mellé, ahol síremlékét a többi királyéhoz hasonlóan a csőcselék 1793-ban meggyalázta. Szívét a roueni székesegyházban őrzik, tekintettel korábbi normandiai hercegségére. A Louvre-ban ma látható síremléke a Maubuisson-apátságból származik, ahova a király abbéli kívánsága miatt került, hogy részben édesanyja, Bonne de Luxembourg mellett nyugodhasson. Károly sírszobrát udvari szobrásza, André Beaunouveau faragta. Síremlékén az alábbi felirat áll: „Cy gist le roy Charles le Quint, sage et éloquent”, azaz „Itt nyugszik Ötödik Károly király, a bölcs és ékesszóló”. ## Öröksége V. Károly sikerei fia, VI. Károly uralkodása alatt szertefoszlottak: egy néhány éves periódust leszámítva rokonai – az első időkben nagybátyjai – kormányoztak helyette, akik az állam pénzét saját politikai ambícióik megvalósítására és luxusra költötték. Amikor Bölcs Károly másik fia, az orléans-i herceg is bekapcsolódott az irányításba, a kormányzatot súlyos viszálykodás osztotta meg, ami végül véres polgárháborúba torkollt. Az angolok a viszályt kihasználva Bölcs Károly halála után harmincöt évvel megalázó vereséget mértek a franciákra, majd a burgundi párt támogatásával az őrült uralkodóval kötött szerződésben megszerezték az ország nagy részét és elméletben az örökletes királyi hatalmat is. V. Károly sikereit unokájának, VII. Károlynak kellett megismételnie. Bár kormányzati és hadi eredményei nem bizonyultak tartósnak, az V. Károly alatt kezdődött kulturális pezsgés a hercegek művészetpártolásának köszönhetően tovább tartott. 1400–1418 között, a kormányzat megrendülésének, összeomlásának és a franciák véres belharcainak korában írta visszaemlékezését a költőként is ismert Christine de Pisan, aki V. Károly udvari orvosának és csillagászának leányaként a párizsi udvarban nőtt fel. Nézeteit kifejezve alkotta meg Faits et actes du sage Roy Charles Quint (A bölcs Ötödik Károly király tettei és cselekedetei) című művét, ami amellett, hogy értékes történeti forrás, jól tükrözi a közvetlen utókor viszonyát a győzedelmes uralkodó emlékéhez. A százéves háborúról írt krónikájában a kortárs Jean Froissart szintén elismeri a király érdemeit. ## Házassága, utódai V. Károly 1350. április 8-án vette feleségül rokonát, Bourbon Johannát, a spanyol Blanka királyné testvérét, aki III. Fülöpnek, Károly ükapjának a dédunokája volt, és apai ágon is volt közös őse a királlyal I. Louis de Bourbon, Szent Lajos unokája személyében. Elképzelhető, hogy ennek tudható be a pár számos gyermekének korai halála és VI. Károly elmebaja. A királyi párnak kilenc gyermeke született, de közülük csak ketten érték meg a felnőttkort: - Jeanne (1357–1360); - Jean (1359–1364); - Bonne (1360–1360); - Jean (1360–1366); - Károly (1368–1422), 1380-tól francia király, 1392-ben megbolondult; - Marie (1370–1377); - Louis (1372–1407), 1392-től Orléans hercege; - Isabelle (1373–1378); - Catherine (1378–1388), Berry hercegnéje és Montpensier grófnéja lett 1386-ban, amikor II. Jean de Berry-hez, saját unokatestvéréhez ment feleségül. Károlynak egy szeretője is ismert, Biette de Casinel, akitől egy törvénytelen fia származott: az egyébként ismeretlen sorsú Jean de Mortagne, aki az 1360-as években született.

Kew Gardens

A Kew Gardens (azaz Kew-kertek vagy Kew-park) világhírű növénykert és botanikai kutatóállomás London délnyugati részén, Richmond upon Thames kerületben. A Királyi Botanikus Kertek egy nem kormányzati tudományos testület elnevezése, amelynek a székhelye a Kew-i Botanikus Kertekben található, de több botanikus kertet és herbáriumot is kezel az Egyesült Királyságban és Ausztráliában. A kertek elnevezés többes száma arra utal, hogy a Kew- és a Richmond-palota kertjeinek összeolvasztásából alakult ki. A 18. században alapította II. György fia, Frigyes walesi herceg és természetkedvelő felesége, Auguszta hercegné. Kewban közel növényfajt gondoznak, melyek genetikai forrásként is egyre nagyobb szerepet játszanak. Herbáriumában mintegy 8 millió préselt példányt őriznek, ezzel a leggazdagabb a világon. A növénykertet az UNESCO 2003-ban a világörökség részévé nyilvánította. ## Története ### Korai története A Királyi Botanikus Kertek területének kialakulása a Temze történetéhez kapcsolódik, mely a paleolitikumban (13 000 évvel ezelőtt) foglalta el mai medrét. A paleolitikum embere lakható környezetet talált a bővizű folyó partjai mentén, erre bizonyítékok az egykori települések nyomai, amelyek megőrződtek a folyó által lerakott hordalékrétegekben. A rómaiak idején Kew területén egy őrtornyot létesítettek a Temzén áthaladó, közeli brentfordi gázló megfigyelésére. A legendák szerint Julius Caesar Kew-nál kelt át a Temzén és indult hódító útjára a Brit-szigeten. A mai növénykert területe a középkorban két külön településhez tartozott. A Temze-parti kis falucska, Kew első írásos említése 1313-ból származik. Richmondnak, amely délebbre helyezkedett el sokkal nagyobb jelentősége volt, mivel 1290 óta királyi birtok volt. I. Eduárd építette a shene-i (Richmond régi elnevezése) udvarházat, melyet előbb a karmelita apácáknak, majd feleségének, Izabella királynénak ajándékozott. Fia, II. Eduárd körülárkolt kastéllyá alakította, amelynek vadászterülete Kew-ig kinyúlt. A palotát 1394-ben II. Richárd lebontatta, miután felesége, Csehországi Anna itt halt meg pestisben. A kastélyhoz tartozó kerteket azonban megtartották. 1414-ben V. Henrik egy karthauzi kolostort épített Shene-ben, és a kert nagy részét a szerzetesrendnek ajándékozta. A kolostort VIII. Henrik számolta fel a 16. század közepén. Ugyancsak V. Henrik nevéhez fűződik egy új palota megépítése Shene-ben, délkeletre a régi palota helyszínétől. Ez a palota 1497-ben teljesen leégett, de VII. Henrik jóvoltából újjáépítették. Ekkor nevezték át Richmondnak. A palota kertjeit I. Jakab (1603–1625) uralkodása idején bővítették ki és ekkor épült a vadászház, a Richmond Lodge is. 1649-ben I. Károly kivégzése után az angol parlament eladta a richmondi palotát, a vadászházat és a kerteket. A palotát elbontották, építőanyagát más építkezéseknél használták fel. A restaurációt követően, III. Vilmos visszaszerezte a richmondi birtokot, a királyi rezidenciát pedig a fennmaradt vadászházban rendezte be. Ekkor rendezték az új rezidencia körüli telket, a Richmond-kerteket (Richmond Gardens) is. A 17. század végén épült meg a rezidenciát a Temze-parttal összekötő sétány. Ez idő alatt Kew elsősorban mezőgazdasági terület volt és csak a 17. századtól kezdődően kezdték meg elkerítését és beépítését. A kew-i birtokon a 17. század második felében épült fel a Capel angol nemesi család rezidenciája, a Fehér-ház (White House). A házhoz egy kis, falakkal körülvett, francia stílusban berendezett kert tartozott. ### 1700-tól 1841-ig 1707-ben a richmondi vadászkastélyt és a hozzátartozó kertet James Butler, Ormonde hercege bérelte. Részlegesen átépítette és átnevezte Ormonde Lodge-nak, a Temze-partra vezető sétányt pedig egybeépítette az általa elképzelt „vadon-parkkal”. A herceg számára épült fel a Temze partján a Riverside Terrace nevű, kis nyári nyaraló is. A birtokot 1718-ban a walesi herceg kapta meg, miután Ormonde hercegét összeesküvéssel vádolták az 1715-ös jakobita-lázadásban való részvétele miatt. A birtok új lakosai, György walesi herceg és felesége, Karolina hercegné, visszaállították a régi nevét (Richmond Lodge). Miután a herceget 1727-ben II. György néven angol királlyá koronázták, a birtok Karolina királyné tulajdona lett, aki elkötelezett híve volt az angol kertépítészetnek, és ezzel meghatározta a richmondi kertek további fejlődését. Az 1720-as évek elején Charles Bridgemant, Anglia egyik leghíresebb kertépítészét nevezték ki királyi főkertésznek Richmondba. Ő volt az aki a kertet teljesen újratervezte, felépítette az első épületeket és pavilonokat. 1727-ben a kert északon egészen Kew-ig terjedt ki. Bridgeman a kertet négy jól elhatárolható részre osztotta: az első, vadon-jellegű részt erdősítette, a második rész jellegzetességei a pázsitok voltak, illetve a kacsaúsztató; a harmadik rész a rendezett, francia-stílusú kertrész míg a negyedik a Riverside Terrace környéki, Temze-parti promenád. Karolina királyné halála után, 1737-ben, II. György örökölte a birtokot, aki Bridgeman 1738-as halála után Thomas Greeninget nevezte ki főkertésznek, aki folytatta elődjének elképzeléseit. 1764-ben Lancelot „Capability” Brownt nevezték ki főkertésznek, aki korábban a Hampton Court-palotánál dolgozott. Az ő nevéhez fűződik a Bridgman által megtervezett kert átalakítása: lebontatta a kerti építmények nagy részét, újabb sétányokat létesített, elbontatta a Riverside Terrace-t. 1772-ben, a richmondi palota lebontása után a királyi család a kew-i Fehér Házba költözött át, mely korábban a walesi herceg birtoka volt, de a richmondi kert azonban továbbra is királyi birtok maradt. A kew-i kert a richmondival párhuzamosan fejlődött. 1731-ben a kew-i birtok a Fehér Házzal a Capel családtól Frigyes walesi herceg tulajdonába került. A birtok fejlődése házassága után, 1736-tól vett új lendületet, amikor a természetbarát Auguszta hercegné beköltözött a Fehér Házba. A birtok parkjának áttervezésére és felújítására William Kentet kérték fel, aki korábban Richmondban is dolgozott. Az udvarházat palladiánus stílusban építette újra és elnevezését a fehérre festett homlokzata után kapta: Fehér Ház. A walesi hercegi pár rajongója volt a kertépítészetnek, és Bute earljének segítségével sikerült a környező parkot a kor ízlésének megfelelően kiépíteni és egzotikus növényekkel beültetni. Frigyes 1750-ben tervbe vette a park teljes átalakítását. Még több növényfaj beültetését szerette volna megvalósítva látni, előirányozta egy vízvezeték megépítését is, valamint filozófusok szobrainak elhelyezését a park különböző részein és a Parnasszosz hegyének allegorikus ábrázolását. Terveit azonban korai halála miatt nem sikerült megvalósítani. Felesége, Auguszta hercegné 1752-ben részben férjének tervei, részben pedig Bute earljének ötletei alapján nekilátott a park átalakításának. Főkertésze, John Dillman segítségével kialakította a mai Narancsház melletti kilenc holdnyi területen az első botanikai gyűjteményt. 1757-ben a hercegné felkérte William Chambers építészt (később III. György építésze) a park díszépületeinek megtervezésére. 1761-ben John Smeaton angol mérnök tervei alapján megépítették a park öntözőrendszerét. 1762-ben épült fel a park egyik legnevezetesebb épülete, a pagoda. A kew-i kertek virágkora az 1760-as években volt. Mind a richmondi, mind a kew-i kertek Európa-szerte nagy elismerésnek örvendtek, és az angol kertépítészet mintapéldáiként tartották számon őket. A szintén a világörökség részét képező wörlitzi kert is Kew mintájára épült 1760-1817 között. Auguszta hercegné Bute earljének segítségével 1759-ben alapította meg az első tulajdonképpeni botanikus kertet Kewban, amelynek felügyeletére William Aiton főkertészt nevezte ki. Az ekkor létrehozott egzotikus kertet a mai növénykert hivatalos elődjeként tartják számon. 1772-ben, Auguszta hercegné halálát követően a birtokot III. György örökölte, aki 1802-ben egyesítette a richmondi és kew-i kerteket, felszámolva az őket elválasztó sétányt és falakat. A kertek 1773-ban Sir Joseph Banks, egy gazdag vállalkozó és lelkes természetbarát vezetése alá kerültek. Felügyelete alatt kibővítették a park növényállományát a világ minden sarkából származó értékes és ritka fajokkal. Ebben az időszakban nőtte ki magát világhírű intézménnyé. 1820-ban Banks és III. György halálát követően a növénykert életében egy hanyatlási periódus kezdődött el. IV. György uralkodása idején, 1825-ben építették fel a növénykertet körülvevő falat és a kapukat. A park leromlott állapota miatt a Királyi Kincstár 1840-ben úgy döntött, hogy átadja az angol államnak. ### 1841-től napjainkig Az állam által frissen megvásárolt Királyi Botanikus Kertek élére 1841-ben Sir William Hookert nevezték ki, akinek nevéhez az épületek felújítása, valamint a Pálmaház megépítése fűződik valamint a herbárium megalapítása. Őt 1865-ben fia, Joseph Hooker követte a főkertészi állásban, aki megalapította az arborétumot és a Mérsékeltövi-házat. Az 1840-es években bővítették ki William Andrews Nesfield kertépítésznek köszönhetően az arborétumot és szintén az ő nevéhez fűződik a park ma is létező sétányainak és fasorainak a kialakítása. A kert nagy üvegházainak és a kertet díszítő, ma is látható kis épületek nagy része is ebben az időben készült el Decimus Burton építész tervei alapján. 1885-ben Sir William Thiselton-Dyert nevezték ki főkertésznek. Az ő vezetése alatt csatolták a kerthez az 1898-ban Viktória királynőtől ajándékba kapott Sarolta királyné kunyhóját és a hozzátartozó kerteket. 1901-ben, hosszas bírósági viták után egyesítették Kew-val a British Museum herbáriumát, ezzel jelentősen megnövelve a növénykert gyűjteményét. Az első világháború alatt David Prain volt a park főkertésze. Ebben az időszakban a növénykert elhanyagolt állapotba került, mivel a háború miatt nem volt elegendő munkaerő a fenntartására. A második világháború idején a virágágyások nagy részét zöldségeskertekké alakították át és területén számos óvóhelyet ástak, amelyek helye napjainkban is látható. A második világháború után a botanikus kert fejlődését a brit gazdaság nehéz helyzete gátolta. 1959-ig az egyetlen jelentősebb fejlesztés a kertben az Evolúció-ház megépítése volt, az ausztrál kormány jóvoltából. 1956-ban Kew főkertésze Dr. George Taylor lett. 1959-ben, a kert kétszáz éves évfordulója alkalmával jelentős felújítási munkálatokat és fejlesztéseket indítottak el. Ebben az időszakban nyitották meg a Narancsház kiállításait, újították fel az üvegházakat és a pagodát, bővítették a herbáriumot. 1990-ben megnyitották az Oktatási Központot, 1993-ban pedig jelentősen kibővítették a kutatóállomást. Az 1987-es angliai nagy vihar során több mint 650 fa elpusztult. Ugyancsak 1987-ben Diana walesi hercegné felavatta a Walesi hercegné melegházat, melyet a kert alapítójának, Auguszta hercegnének az emlékére emeltek. ## Fekvése A Királyi Botanikus Kertek London Richmond upon Thames kerületében fekszik, 10 km-re délnyugati irányban a belvárostól, a Temze egyik kanyarulatában. Koordinátái: . A nagyjából téglalap alakú kert 132 hektáron fekszik, észak–déli irányban közel 2 km hosszú, kelet–nyugati irányban közel 0,7 km széles. Északi és nyugati oldalát a Temze határolja, keleten pedig a Kew-hidat Richmond belvárosával összekötő A307-es Kew Road. Déli részén a richmondi golfpályával határos. A kertnek négy kapuja van: a Főkapu a Kew-híd felől, a Viktória-kapu (ez a legfontosabb kapuja a kertnek) a Kew Gardens metrómegálló felől és az Oroszlános-kapu, ami dél felől, Richmond központja felől közelíthető meg. A negyedik, Brentfordi-kapu a Temze-parton található. ### Sétányok A kert nagy sétányát Decimus Burton alakította ki 1845-1846 között. A sétány és a két úgynevezett vista (fasor) a Pálmaháztól indul ki sugárirányban. A sétány mentén 16 ezüstcédrus áll, amelyeket a korábban itt álló spanyolcédrusok helyére telepítettek, mivel jobban bírják a hűvösebb londoni éghajlatot. A pagoda-fasor (pagoda-vista) a pálmaháztól a pagodáig húzódik, 850 m hosszú, örökzöld fák szegélyezik. A Sion-fasor (Sion-vista) a pálmaháztól a Temze partjáig húzódó 1200 m hosszú sétány, mely nevét a Temze partján, a sétány végében álló Sion-ház után kapta. Egy harmadik fasor, a cédrus-vista a pagodától indul és keresztülszeli az arborétumot, keresztezve a Sion- és pagoda-vistákat. Végében egy 18. századi libanoni cédrus áll, amelynek nevét is köszönheti. ## Üvegházak ### Pálmaház A pálmaház építéséről 1841-ben döntött Sir William Jackson Hooker, Kew akkori főkertésze. Az épület 1844 és 1848 között épült fel Decimus Burton tervei alapján, az acélszerkezetet az ír Richard Turner öntödéjében gyártották le. Burton eredeti ötlete szerint az épületet nehéz acélívek tartották volna, de a mocsaras terep miatt Turner a könnyebb, acél keresztgerendás megoldást javasolta, melynek ötletét a hajógyártásból kölcsönözte. Ezáltal nemcsak az épület szerkezetének súlya csökkent, hanem a belső fesztávolsága is megnőtt. Az épületet gyakran felfordított hajótesthez hasonlítják. A közelben megépített campanile célja a Pálmaház kazánháza kéményének elrejtése volt. A ház a kert központi pontja: innen indul ki sugarasan a Nagy-sétány, valamint a Pagoda-fasor és a Sion-fasor. Az első pálmákat 1848-ban telepítették be. A teljes ház beültetése 1865-ben fejeződött be. A meleg levegő cirkulációját segítendő, a padlóban futó melegvízvezetékek fölé acélrácsokat építettek be. 1961-ben a kazánházat áthelyezték a campanile mellé és a szénről átálltak az olajfűtésre. A hővezetékeket a campanile és Pálmaház között húzódó, mintegy 150 m hosszú alagútban fektették le. A campanilét továbbra is kéménynek használták. 1952-ben, több mint száz évnyi működés után a Pálmaházat bezárták, miután az állapotát felmérő mérnökök nem találták biztonságosnak. A felújított házat, amelynek az összes üveglapját lecserélték, 1959-ben nyitották meg ismét a nagyközönség számára. Az épületet 1980-ban ismét le kellett zárni, miután csatornái meglazultak és átütötték az üvegfalakat. 1984-ben az összes növényt elszállították (történetének első kiürítése) és nekiláttak a szerkezet teljes felújításának, melynek számos elemét lecserélték könnyebb kovácsoltvasból készült elemre, az üveglapok köré pedig rozsdamentes acél kereteket szereltek. Átalakították a padlót, az alagsori kazánházat pedig felszámolták, helyette akváriumot létesítettek. A felújított Pálmaház 1990-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. A Pálmaház növényeit három csoportba szervezték: afrikai flóra, ázsiai és a ausztráliai flóra valamint amerikai flóra. A számos trópusi növény között megtalálható a banán, kenyérfa (Arotcarpus altilis), gumifa (Hevea brasiliensis), kávécserje, madagaszkári meténg stb. A központi csarnokban a világ legmagasabb pálmáinak képviselői láthatók: őszibarackpálma (Bactris gasipaes), babassu-pálma (Orbignya phalerata), királynőpálma (Syagrus romanzoffiana), amerikai olajpálma (Attalea venatorum) és kókuszpálma (Cocos nucifera). Az egykori kazánház helyén berendezett kiállításon 19 akváriumban mutatják be a tengeri ökoszisztémák (korallzátonyok, esztuáriumok, sós mocsarak, mangroveerdők és sziklás partszakaszok) növényvilágát. ### Mérsékeltövi-ház A Mérsékeltövi-ház építését 1860-ban kezdték meg. Központi csarnoka és a hozzá csatlakozó két nyolcsszögű csarnok 1862-re lett kész. A két szélső négyszögletes csarnok pénzügyi nehézségek miatt csak jóval később, 1895-ben készült el. Az üvegház hossza 180 m, legnagyobb szélessége pedig 42 m, ezzel a legnagyobb a növénykertben, hasznos felülete 4800 m2, ami közel kétszerese a pálmaházénak. A gyűjtemény gyarapodását követően az 1960-as években merültek fel az első komolyabb problémák. A dús növényzet lecsökkentette a bejutó napfény mennyiségét, és a talajszint flórája veszélybe került. A nyolcszögletű csarnokok alatt elhelyezett kazánházak gyenge szigetelése és a felfelé áramló hő miatt a csarnokok már nem voltak alkalmasak mérsékelt égövi növények számára. Ezen problémák, illetve az acélszerkezet és az házat borító üveglapokat megromlott állaga miatt a Mérsékeltövi-házat 1974-ben bezárták. A restaurálás során lecserélték az épületet burkoló üveglapokat, felszámolták a kazánházakat, a fűtést pedig a Pálmaházzal közös kazánházból oldották meg. A belső terek és ösvények kialakítását is megváltoztatták, vízijátékokat (szökőkút, vízesés, medencék stb.) építettek be. A növénygyűjteményt megritkították és átrendezték a jobb fényviszonyok elérése céljából. A újjáépített házat 1982-ben nyitották meg. A növénygyűjteményt, az eredeti elképzelés szerint, földrajzi tájegységek szerint rendszerezték. A központi csarnokban szubtrópusi fákat és pálmákat helyeztek el. A déli nyolcszögletű csarnokban dél-afrikai növények kaptak helyet, az északiban pedig új-zélandiak. A déli csarnok az afrikai növényeké (itt látható a csodafenyő-gyűjtemény is), míg az északi csarnok Ázsia mérsékelt égövi tájainak flóráját mutatja be. ### Walesi hercegné-ház A Walesi hercegné-ház Kew legújabb és legkorszerűbben felszerelt melegháza. A kert alapításában részt vállaló Auguszta hercegné (korábbi walesi hercegné) emlékére, 1987-ben avatta fel Diana walesi hercegné. Az új épület 26 régi, elavult melegházat váltott ki. Tervezése során az elsődleges szempont az energiatakarékosság valamint az alacsony fenntartási költség volt. Lejtős falai hatalmas napfényenergia-gyűjtőként működnek. A belső teret 10 különböző környezetet szimuláló részre osztották, amelyek légköri viszonyait központilag felügyelik. Az épület alatt egy 227 ezer m3-es tartály található, mely a csapadékvizet gyűjti össze, amit aztán öntözésre és a belső tavak vízellátására használnak fel. Az üvegház legérdekesebb növényei az orchideák, kaktuszok, páfrányok, valamint a húsevő növények gyűjteménye. ### Davies-ház A Davies-ház a kert legújabb üvegháza, 2005-ben építették az alpesi növénygyűjtemény számára. Jellegzetes kúp-alakjának a levegő cirkulációjában van szerepe. Oldalainak alsó részén áramlik be a lehűtött levegő, a meleg levegő pedig a csúcsán kialakított nyílásokon keresztül távozik. A ház üvegei 12 mm vastagok és alacsony vastartalmuk miatt a napfény 90%-át áteresztik. A növényágyásokat speciális vízelvezető rendszerekkel látták el a talaj szárazságának megőrzése érdekében. Az üvegház hűvösen tartását az itt kiállított alpesi növények igénylik, amelyek rövid, csapadékos nyarakhoz és hosszú, száraz telekhez szoktak. A számos növényfaj közül megtalálhatók a kövirózsák (Sempervivum) és a kőtörőfüvek. ### Evolúció-ház Az Evolúció-ház egyike a kert üvegházainak. Nevét a benne berendezett, a Föld és a növények evolúcióját bemutató interaktív kiállítás után kapta. A szilur, karbon és kréta földtörténeti korok növényvilágának számos fosszilis képviselője látható, többek között a világ legnagyobb fosszilis zsurlója (Equisetum giganteum), illetve páfránya (Lygodium), valamint az edényes növények első képviselője, a Cooksonia és számos sztromatolit. ### Tündérrózsa-ház A Tündérrózsa-ház egyike a kert acélvázas építményeinek. 1852-ben épült és korának legnagyobb fesztávolságú üvegháza volt. Az óriási amazóniai tündérrózsák számára épült, azonban 1866-ban, miután a növények kihaltak, gyógynövényeket és fűszernövényeket telepítettek be. Eredeti funkcióját 1991-ben szerezte vissza. A kert legmelegebb üvegházának legértékesebb növényei a tündérrózsák (Nymphaea fajok és az óriási Victoria cruziana) valamint a lótusz és a papirusz. ### Bonszai-ház A Bonszai-ház a legkisebb üvegház a kertben. Eredetileg az alpesi növények gyűjteményének adott otthont, majd 1981-ben az új Davies-ház megnyitása után kapott helyet benne a bonszai kiállítás. ## Díszkertek - A herceg kertje a Kew-val szomszédos Cambridge-ház (Cambridge Cottage) magánkertje volt. 1904-ben lett a növénykert része. A téglafalakkal körbevett kertet rendezett virágágyások díszítik, az évszakoknak megfelelő növényekkel beültetve, így megőrizve eredeti, szórakoztatásra szánt funkcióját. A hagyományos, angol kerteket díszítő növények mellett néhány egzotikusabb, mediterrán faj is megtalálható, de él itt gyömbér, rózsanád és levendula is. - A füvek kertjét 1982-ben alapították. Napjainkban több mint 550, a fűfélék családjába tartozó faj él területén, illetve számos takarmány- és gabonanövény. A kert két részből áll: egy bemutató rész, mely az egész éven át zöldellő fajokat mutatja be és egy tanulmányi rész, amely rendszerezve mutatja be a Brit-szigetek fűféléit, a trópusi és mérsékelt övi gabonanövényeket és a perjeféléket (mint például a Dél-Kínából származó, az Európában az 1970-es években meghonosított Miscanthus sinensis). - A vízi kertet 1909-ben nyitották meg, a Hampton Court palota hasonló kertjének mintájára. Központi eleme egy melegvizű medence tündérrózsákkal, illetve oldalsó, hosszanti irányú medencék sás- és kákafélékkel, mint például a virágkáka (Butomus umbellatus) és vidrafű (Menyanthes trifoliata). - A titkos kert egy jellegzetes angol nyaralóház kertjének a reprodukciója, melynek célja az emberek elbűvölése a látvány, illat, hang és tapintás összjátéka által. A kertet magas sövény választja el a park többi részétől, közepén egy szökőkút áll. Legfontosabb növényei az illatos Madame Isaac Periere rózsafaj, a boroszlán, a muskátli, kontyvirágfélék, liliomfélék, valamint gyümölcsfák (birsalma, alma, körte). - Az erdei kert tulajdonképpen egy három szintes liget: felső szintjét tölgy- és nyírfák koronái alkotják, középső szintjét rododendron és juharbokrok, a talajszintet pedig hunyorfélék, kankalinok és gyűszűvirágfélék. - A sziklakertet 1882-ben építették a Pireneusokból származó növényfajok számára. A kert azóta kibővült a világ összes magashegységi régiójából származó fajával. Központi részét egy vízesés díszíti. A több mint félhektáros kertben éghajlati és földrajzi szempontok szerint vannak csoportosítva a különféle növényfajok: alpesi növények, mediterrán növények, erdei növények, valamint európai növényvilág (kőtörőfüvek, kontyvirágfélék, szegfűfélék, sáfrány, tőzike stb.), ázsiai hegyvidéki növényvilág (gyömbérfélék, szibériai íriszek), ausztráliai hegyvidéki növényvilág, dél-amerikai növényvilág (zsályafélék) és észak-amerikai növényvilág (lobéliák, kaliforniai orgona). - A virágágyásokat az egykori királyi konyhakertből alakították ki 1846–47-ben. Kew legszínesebb kertje több mint 126 virágágyással és 51 különböző családhoz tartozó 3000 féle növényfajjal rendelkezik. Sir Joseph Hooker tervei szerint alakították ki őket a növények rendszerének és tudományos megismerésének céljából, amiatt gyakran rendszertani ágyásoknak is nevezik. - A rózsalugas a virágágyások közötti sétányokat borítja. 1959-ben alakították ki, a növénykert létezésének kétszázadik évfordulója alkalmával. - A királynő kertje a Kew-palotához tartozó rendezett kert. Hosszú ideig, a Temze áradásai miatt nem művelték. A kert mai kialakítását Sir George Taylor egykori főkertésznek köszönheti, aki 1959-ben elhatározta újrarendezését. A francia kertek mintájára alakították ki: központi eleme a parterre, amelyet sövények által elhatárolt kisebb zsálya-, levendula- és rozmaringágyások vesznek körbe. A parterre központjában egy díszkút található, melyet Verrocchio Fiú delfinnel szobrának másolata díszít. Ugyancsak francia vonás a kert keleti oldalán kialakított lugas, amelynek célja a francia felfogás szerint, napsütéses időben menedéket nyújtani a hőség elől elhúzódni vágyó uraknak és úrhölgyeknek. - A méhek kertje elmaradhatatlan része az angol parképítészetnek. A kew-it 1993-ban alapították. A három kaptár méhkolóniái Új-Zélandról származnak. A kert célja bemutatni a rovarok és növények kölcsönhatásának fontosságát. - A télikert, ahogyan azt neve is mutatja, a hideg éghajlati körülményeket jól tűrő növényeket mutatja be: többek között mahóniafélék, kányafa, birsalmafa, varázsmogyoró, fűzfafélék, sisakvirág, hóvirág, szellőrózsa található itt. - Az orgonakertet 1997-ben hozták létre, noha az orgonák mindig is jelen voltak Kewban. A kelet-európai orgonafajok (Syringa) mellett számos ázsiai, Kína hegyvidéki régiójából származó faj megtalálható a kertben. - A rózsakertet a Pálmaház mögött alakították ki 1923-ban az egykori Csónakázó-tó helyén. A kert 54 virágágyásból áll, melyekben világ minden tájáról gyűjtött rózsafajok élnek . Külön ágyások mutatják be a rózsák keresztezésének történetét. - A rododendron sétány egyike Kew nevezetességeinek. A sétányt több mint 700 rododendronbokor szegélyezi. Az itt található fajok között akad néhány egyedi is, például a Rhododendron kewense és a Rhododendron loderi, amelyeket itt hibridizáltak. - Az azáleakertet az 1820-as években alapították az első Gentből származó azáleák számára. A körkörösen elhelyezett virágágyások fajai a világ különböző pontjairól származnak Észak-Amerikától Japánig. - A bambuszkert egyike Kew legérdekesebb kertjeinek. Több mint 120 különböző bambuszfaj található meg Kínától Japánig. ## Arborétum A növénykert területének jelentős részét az arborétum foglalja el, mely az egykori richmondi erdőségből alakult ki a 18. században, a kert alapításával párhuzamosan. 1757 és 1768 között 488 fát és cserjét ültettek, amelyek nagy része ma is látható, mint például a ginkgo (Ginkgo biloba), fehér akác (Robinia pseudoacacia), közönséges pagodafa (Sophora japonica). Az arborétum fejlődésének másik fontos állomása 1845-ben volt, amikor területét 80 hektárral megnövelték. Ebből az időből származik a rendszertani gyűjtemény is. 1898-ban Viktória királynő a növénykertnek adományozta Sarolta királyné kunyhóját, egy korábbi királyi nyaralót és a hozzá kapcsolódó területet. Ugyancsak ebben az időben kerültek a növénykert tulajdonába a Kew-palota kertjének egyes részei. A 20. század elején az arborétum hanyatlásnak indult, ami elsősorban a londoni levegő fokozódó szennyezettségének tudható be. A fák nagy részét áttelepítették a Kent grófságbeli Begdeburybe, az újonnan alapított Nemzeti Arborétumba. Az arborétumot az 1970-es években újították fel: számos (elsősorban ázsiai) új fajt telepítettek be, az igényesebb fajokat pedig átszállították az 1965-ben felvásárolt Wakehurst-birtokra, ahol kedvezőbb életfeltételeket biztosítottak számukra. A növényállomány jelentős károkat szenvedett az 1987-es nagy viharban, mely során több mint 650 fa kidőlt, közöttük értékes, több száz éves példányok is. Az arborétum legértékesebb példányai a 18. században ültetett szelídgesztenye (Castanea sativa), csertölgy (Quercus cerris), valamint a 19. századi feketefenyő (Pinus nigra), tulipánfa (Liriodendron) és mandulafenyő (Pinus pinea). Az arborétum részei: - erdei tisztás: hatalmas vörösfenyők és más fenyőfélék veszik körbe - Berberis-sétány: az út menti sóskafák (Berberis) után kapta a nevét; egy régi kőfejtő területén alakították ki 1869–75 között - cseresznye-sétány: a pálmaháztól a pagodáig húzódik, nevét az út menti, Japánból származó cseresznyefák után kapta - tó: az arborétum fő látványossága, partján nedvességkedvelő fák és cserjék találhatók, a szigeteken pedig tupelofák (Nyssa); a Sackler-hidat 2006-ban építették a tó fölé - magyal-sétány: 1874-ben alakították ki, ekkor ültették be a magyalbokrokat is; 1030 méter hosszú - fenyves: 1870-ben alapították az európai, ázsiai és amerikai erdőségek bemutatására; legjelentősebb példányai az örökzöld mamutfenyő, illetve a chilei araukária. ## Japánkert A kew-i kertekben is megtalálható a növénykertek egyik elmaradhatatlan eleme, a japánkert. Központi építménye a kiotói palota Csokusi-Mon, azaz a Császári Hírnök Kapujának másolata, amelyet az 1910-es Japán-Brit Kiállítás számára terveztek, majd később áthelyezték a növénykertbe. A 16. századi japán építészeti stílusban megépült kaput igényes faragások díszítik, melyek stilizált állatokat és virágokat, valamint japán mitológiai alakokat ábrázolnak. A kaput 1995-ben újították fel és ekkor rendezték be a napjainkban is látható japánkertet. A kb. 5000 m2-nyi alapterületen elhelyezkedő kert három részből áll: a Béke kertje, amely egy hagyományos japán teakertnek (rodzsi) a másolata; a Mozgás kertje a vízesések természetes világát szimbolizálja; a Harmónia kertje pedig Japán hegyvidéki növényvilágát hivatott bemutatni. A japánkert legérdekesebb növényei: - hinoki (Chamaecyparis obtusa): egy Japánban őshonos, a sintó szent fenyőféléje - bambusz: a japánkertek elmaradhatatlan eleme - kurume azáleák: örökzöld növények Kjúsú szigetéről ## Kerti építmények ### Pagoda A növénykert legismertebb építménye a 18. században épített pagoda. A tízemeletes épület 50 m magas és építése idején a legmagasabb kínai-stílusú építmény volt Európában. A kör alaprajzú épület átmérője emeletenként 30 centiméterrel csökken. Eredeti díszítése rendkívül színes volt. A tetőt fényezett vaslemezek borították és az épületet 80 fából faragott, aranyozott sárkány díszítette, melyek az utólagos restaurálások és átépítések során elvesztek. A pagoda köré borókafenyőket telepítettek. ### Dekoratív kerti építmények - Az Arethusza-templomot 1758-ban építették. Ma Kew világháborús emlékművének ad otthont. Arethusza Néreusz tengeristen leánya, Artemisz kísérője volt. Ortügia szigetére menekült kérője, Alpheiosz folyamisten szerelmi ostroma elől, majd Artemisz segítségét kérte, aki ott a nimfát forrássá változtatta. - Aiolosz templomát 1760–63 között építette Sir William Chambers, 1845-ben pedig Decimus Burton építette át mai formájára. A mitológiában Aiolosz a szelek és viharok istene volt. - A Bellona-templomot a háború római istennője után nevezték el. Ma a hétéves háborúban (1756–63) elesett brit és hannoveri csapatok emléktábláit őrzi. - A campanile olaszországi román stílusjegyeket magán viselő torony. Decimus Maximus tervezte a közeli Pálmaházat fűtő kazánok kéményének elrejtésére. - A jégház 1763-ban épült. A kew-i tó jegét tárolták itt, hogy a nyári hónapokban felhasználhassák az ételek és italok tartósítására. A jégház körül alakították ki stílusosan a télikertet, a hideg éghajlatot kedvelő növények gyűjteményét. - A romos diadalívet 1759-ben építette Sir William Chambers. - Vilmos király temploma 1837-ben épült olaszországi toszkán-stílusban. A mindeni és waterlooi csatában elesett brit katonák emléktábláit őrzi. ### Pálmaház-tó és szökőkút A tavat 1845-ben alakították ki az egykori csónakázó-tó egy részéből. A tó kialakításának elsődleges célja a Pálmaház grandiózus tömbjének a kihangsúlyozása volt. Szökőkútját 1853-ban építették, szobra Héraklészt ábrázolja, amint Akhelóosz folyamistennel harcol Déianeira kezéért. A tó partját virágágyások díszítik. ### Minka A minka egy hagyományos japán lakóház, fából készült szerkezettel, nádból készült tetővel. A minkák a 20. század közepéig a japán városnegyedek meghatározó építményei voltak. A kew-i 1900 körül épült Okazakiban. A növénykert 1993-ban vásárolta meg és 2001-ben állította ki a bambuszkert közepén. A házban időszakos, elsősorban japán művészeti témákkal foglalkozó kiállításokat szerveznek. ### Egyéb épületek - A Narancsházat 1761-ben építették Sir William Chambers tervei alapján. A kert legnagyobb klasszicista stílusú épülete: 28 m hosszú, 10 m széles. Az eredeti tervek szerint melegháznak készült a kert narancsfái számára, a kis ablakfelületek miatt azonban nem volt alkalmas a citrusfélék számára, ezért más gyűjteményeknek adott otthont. Az emiatt eszközölt számos változtatás után 1959-ben eredeti állapotában helyreállították, majd 2002-ben ismét felújították. Ma kávézó működik benne. - A pavilon 1888-ban épült és egyike volt a kert három orchidea-házának. 1913-ban női aktivisták felgyújtották. Csak később, 1920-ban építették újjá. Ebben is kávézó működik. ## Kew-palota A Kew-palota egyike volt a legkisebb brit királyi rezidenciáknak. A négyemeletes épületet 1631-ben építette Samuel Fotrey, holland származású kereskedő, emiatt Holland-háznak (Dutch House) is nevezték. Vörös téglából épült fel, a flamand téglaépületek stílusában. A királyi család először 1728-ban használta, III. György 1781-ben vásárolta fel és bővítette ki családja számára. Feleségének Sarolta királynénak kedvenc rezidenciája volt. A királyné itt halt meg 1818-ban. Viktória királynő közvetlenül trónra kerülése után, 1837-ben a palotát és a hozzátartozó birtokot a növénykertnek ajándékozta, csak egy kis nyaralót, az ún. Sarolta királyné kunyhóját tartotta meg. ## Sarolta királyné kunyhója A kis nyaralót 1761-ben ajándékozta III. György feleségének, Sarolta királynénak, aki tovább bővítette egy emelet hozzáadásával. A háznak elsősorban dekoratív szerepe volt az arborétum közepén és ritka esetekben helyszíne volt királyi étkezéseknek. A ház 1898-ig királyi birtok maradt, amikor Viktória királynő, a szomszédos 15 hektárnyi területtel a növénykertnek ajándékozta, mindössze annyi kérése volt, hogy őrizzék meg a terület természethű környezetét. ## Művészet a kertben - A Marianne North Galéria a hastingsi tájképfestőnő műveit őrzi. Marianne North (1830-1890) a világ körüli utazásai során látott egzotikus növények és tájak megörökítése révén lett híres. 1879-ben ajándékozta festményeit a növénykertnek. Az indiai ihletésű kiállítótermet barátja, James Fergusson építész tervezte, a művésznő több mint 800 alkotásának elhelyezésére. - A Kew Galéria a Cambridge-házban kapott helyet. Itt elsősorban időszakos kiállításokat szerveznek, valamint az épület kibérelhető különböző események (esküvők, fogadások stb.) számára is. ## Tudomány és kutatás - A herbárium szárított növények és gombák gyűjteménye. Elsődleges jelentősége a különböző fajok azonosításában és osztályozásában van. A kew-i herbárium több mint 7 millió példányt tartalmaz, melyek közül 350 000 típus-példány. Az intézményt 1853-ban alapították számos magángyűjtemény összeolvasztásával (David Livingstone, Joseph Hooker, Charles Darwin stb.). A gyűjtemény évente közel 30 000 példánnyal gyarapodik a botanikus kert nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően. A herbárium részét képezi a spiritusz-gyűjtemény, amelyet 1930-ban alapítottak és napjainkban közel 70 000, spirituszban őrzött példányt tartalmaz. Ugyancsak jelentős a herbárium karpológiai gyűjteménye, több mint 20 000 növényfaj magjával. A mikológiai gyűjtemény közel 800 000 gombapéldányt tartalmaz, melyek közül 35 000 típus-példány. - A gazdasági botanika gyűjtemény az emberiség és a növényvilág kapcsolatát hivatott bemutatni, a különböző növényekből készült eszközöktől a növényi nyersanyagokig, amelyeket az építkezésben, gyógyászatban, textiliparban stb. használtak és használnak fel. A gyűjteményt 1847-ben alapította Sir William Hooker. Jelenleg több mint 81 000, a világ minden sarkából összegyűjtött múzeumi tárggyal büszkélkedik . - A Jodrell laboratóriumot 1876-ban alapította névadója, T.J. Phillips Jodrell. Ma itt végzik a növényanatómiai, növényfiziológiai, citogenetikai, mikrobiólógiai, biokémiai és egyéb kutatásokat. A laboratórium épületéhez kapcsolódik a Kertészeti Főiskola épülete, valamint a faiskola épülete is. - Kew könyvtára büszkélkedik a világ egyik legnagyobb botanikai könyvgyűjteményével. ## A park állatvilága Mivel Kew London egyik legkiterjedtebb zöldterülete, számos állatfaj (főleg madarak) talál menedékre területén. A madarak közül megemlítendők a vörös vércse, a fehérhátú fakopáncs, a karvaly, a csuszka, a vörösbegy, a fácán, a szürke gém, a kormorán, a vöcsök, a hattyú és számos lúdféle. A parkban több mint 22 lepkefaj él, számos szitakötő illetve 15 denevérfaj, melyek közül számos védett (törpedenevér, korai denevér, vízi denevér). A parknak nagyszámú szarvasbogár-populációja van. Számukra rothadó fatörzsekből álló külön életteret alakítottak ki.

Anastacia

Anastacia Lyn Newkirk, művésznevén Anastacia (Chicago, Illinois, 1968. szeptember 17. –) amerikai énekesnő, dalszövegíró és zenei producer. Az 1980-as évek elején kezdett el táncolni: 1985-től 1992-ig az MTV The Club nevű műsorában volt az állandó tánckar tagja. Később számos zenész és énekes stúdióalbumán vokálozott, illetve háttértáncosként tűnt fel videóklipekben. 1999-ben vált ismertté az I’m Outta Love című szerzeményével. A 2000. június 10-én megjelent Not That Kind elnevezésű stúdióalbumából ötmillió kelt el szerte a világon, és nemzetközi sikereket aratott, majd négyszeres platinalemezzé vált. Karrierje kezdetén olyan legendás zenészek és előadóművészek figyeltek fel az énekesnőre, mint Michael Jackson, Elton John, Luciano Pavarotti vagy Mariah Carey. Pályafutásának kezdete óta hét nagylemezt, két válogatás- és három koncertalbumot adott ki. Több mint 52 millió lemezt adott el világszerte. Leginkább Európában, Ausztráliában, Új-Zélandon, Ázsiában, Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, illetve Óceániában ismerik el a munkásságát. Művészetére hamarabb felfigyelt az európai és a brit zeneipar, mint az amerikai. Az Egyesült Királyságban és Európában előbb ismerték el művészként, mint hazájában, ami már pályafutása legelején is észlelhető volt. Erőteljes hangja és alacsony termete (157 cm) miatt kapta becenevét: A kis hölgy a nagy hanggal. 2003-ban és 2013-ban egy daganatos megbetegedéssel, a mellrákkal szállt szembe, és mindkétszer győzelmet aratott a betegség felett. 2003 óta működtet egy mellrák elleni alapítványt, a The Anastacia Fundot. Emellett több hasonló szervezetet támogat, valamint számos jótékonysági rendezvényen jelent meg az évek során. Időnként jótékonysági árveréseket indít: a fellépéseken és díjátadókon viselt ruháit eladja személyes tárgyai mellett, a bevételeket pedig különböző egyesületeknek adományozza. Ilyen például a The Breast Cancer Research Foundation, ami egy mellrákot kutató alapítvány, melynek rendszeresen pénzt adományoz az énekesnő. 2009\. szeptember 6-án, budapesti koncertje előtt egy mellrák elleni kampányban vett részt: az Egészség Hídja Összefogás Egyesület felvilágosító munkáját segítette, és a Lánchíd-sétát népszerűsítette. Majd jótékonysági árverést indított, melynek teljes bevételét ez az egyesület kapta meg. 2015. szeptember 17-e óta a Hear the World alapítvány, 2015 novembere óta pedig a Global Gift Foundation nevű jótékonysági nonprofit szervezet nagykövete. Előbbi a halláskárosult, hátrányos helyzetű embereket, utóbbi a rászoruló gyermekeket, nőket és családokat támogatja. 2016. szeptember 25-én a Cancer Research UK nevű rákkutató és jótékonysági szervezettel társult azért, hogy segítse az alapítvány életmentő rákkutatásait. A Strictly Come Dancing című táncos show-műsorban megkapott részvételi díjakat e szervezetnek adományozta. 2017. május 27-én bejelentette, hogy a Live at the Eventim Apollo Hammersmith 2017, illetve a Live at the O2 Apollo Manchester 2017 címmel kiadott koncertalbumok teljes bevételét a 2017. május 22-ei, manchesteri terrortámadásban elhunytak családjainak adományozza a Manchester Evening News által létrehozott alapítványon keresztül. Anastacia több különböző zenei műfajban énekel. Első és második korongját a funk, a dance-pop, az R&B és a soul zenei irányvonal jellemzi. A harmadiknál a rockosabb vonalra terelődik a hangsúly, ezáltal dinamikusabb dalok hallhatók. 2003-ban született meg az általa elnevezett sprock (soul + pop + rock) műfaj. A negyedik stúdióalbum lágyabb hangzású: ismét előtérbe kerül az R&B és a dance-pop. A 2014-es Resurrection és a 2017-es Evolution című nagylemezeken újra a sprock-stílus hallható. Több zenész, előadóművész, illetve zenei producer is elismerően nyilatkozik Anastacia hangjáról és munkásságáról az énekesnő karrierjének kezdete óta. Számos kritikában és nyilatkozatban hangját eltéveszthetetlennek titulálják. Fekete hangszínét gyakran hasonlítják Tina Turneréhez és Aretha Franklinéhez. Hangjára utalva így jellemezte önmagát az énekesnő: ## Életpályája ### Gyermekkora és az ismertség előtti évei Anastacia Newkirk Chicagóban született 1968. szeptember 17-én. Családja is a szórakoztatóiparban dolgozott: édesanyja, az ír származású Diane Hurley (1943-) musical színésznőként munkálkodott a Broadway-színházban, illetve különböző televíziós sorozatokban is feltűnt. Édesapja, a német származású Robert L. Newkirk (1936-2005) énekes volt, aki fellépéseivel bejárta a keleti parton lévő éjszakai bárokat, és több mint 30 évet töltött el a zeneiparban. A Newkirk családnév a Nieuwekerk névből származik; holland eredetű. Nővére, Shawn Newkirk (1965-) korábban arculattervezőként (stylist) tevékenykedett, viszont több mint egy évtizede Anastacia személyi asszisztense. Öccse, Brian Newkirk (1970-) az autizmus nevű betegségben szenved, emiatt az énekesnő nem szereti, ha testvére reflektorfénybe kerül. „Ő mindig egy nagy gyerek lesz. Ha valaha úgy érezném, hogy egy kicsit is elszálltam, Brian fog visszahozni a valóságba” – nyilatkozta később. Amikor az édesapa – aki bipoláris depresszióban szenvedett – elhagyta a családot, még egészen kicsik voltak a gyerekek: Anastacia ötéves volt. A válást követően New Yorkba, Manhattanbe költöztek, egy egy hálószobás apartmanba. Ekkor 15 éves volt. Itt egy manhattani tehetséggondozó iskolába, a Professional Children's Schoolba járt. Az iskolában hangadó és barátkozó jellem volt, aki megvédte a kisebbeket: „Olyan a beállítottságom, hogy előbb a másik, aztán jövök én.” Mint mondta, mindig is társaságkedvelő volt, nővére viszont visszahúzódó személyiség. Kapcsolatuk később megváltozott; a nővére Los Angelesbe költözött, ő viszont New Yorkban maradt. Anastacia 18 éves volt akkoriban. Manhattanben érettségizett, és egyetemre gyűjtött, mivel eleinte régész szeretett volna lenni. Szerette a mikroszkópján keresztül vizsgálni az elpusztult rovarokat és más dolgokat, ami számára igen érdekes volt. Lenyűgözték az ősmaradványok és a csontok. Ezután a pszichológiával akart foglalkozni, hogy terapeuta vagy szociális munkás lehessen, és gyerekekkel foglalkozhasson. Akkoriban még nem gondolt az énekesi karrierre – ez csak a harmadik választása volt. Ám édesanyja elmondása szerint lánya nem sokat várt arra, hogy megmutassa hangját a világnak. Sokszor arra lett figyelmes, hogy hároméves kislánya furcsa hangokat hallat a bébiülésen ülve. Mindenféle hangot utánzott, amit csak hallott. Úgy fogalmazott, hogy „Ó, Istenem, egy fehér lányt szültem fekete hanggal!” Édesanyjának köszönhetően Anastacia Elton John és Barbra Streisand zenéjén nőtt fel. Hamarosan érdeklődni kezdett a tánc iránt, annak ellenére, hogy 13 éves korában Morbus Crohn-szindrómával diagnosztizálták, ami nem más, mint az emésztőrendszer krónikus gyulladásos betegsége. Egy nap csomót érzett a hasa alsó részén. Ezt követően azonnal kórházba vitte az édesanyja. A vizsgálatok kimutatták, hogy a fehérvérsejtek száma igen magas volt, ami arra utalt, hogy a teste küzdött a fertőzés ellen. Több vizsgálaton, köztük MRI-vizsgálaton ment keresztül. Az orvosok azt gyanították, hogy a csomó egy daganat. Grapefruit nagyságú volt a ráknak gyanított elváltozás, ami a szemük elé tárult, miután megkezdték az operációt. A belei rendkívül rossz állapotban voltak. A jó hír végül az volt, hogy nem daganat, a rossz viszont: Crohn-betegséget diagnosztizáltak a fiatal lánynál. A beavatkozás után egy sebhely keletkezett a hasfalán, majd egy ideig tolószékbe kényszerült, ugyanis az izmai nem bírták el a testsúlyát. Időbe telt, mire újra megtanult járni. 19 évesen ismét veszélybe került az élete, mivel egy producer diétát javasolt neki, ami akár végzetes is lehetett volna. A diéta gyümölcsökből és zöldségekből állt, emiatt a sok rost elárasztotta az emésztőrendszert, Anastacia pedig visszaesett. Habár sok felesleges kilótól szabadult meg akkoriban, amint újra rendesen kezdett el étkezni, a belei összeomlottak. Végül visszakerült a kórházba, ahol három hétig csöveken keresztül táplálták, és nagy dózisú szteroidokat adagoltak neki. Ezt követően rájött, hogy már nem hagyhatja figyelmen kívül a betegséget. Megtanulta megfelelően kezelni. Azóta ellenőrzés alatt tartja és egészséges életmódot folytat. ### Karrierje kezdete Énekesi karrierje előtt több helyen is állást vállalt: dolgozott aerobikedzőként, titkárnőként különböző hivatalokban, fodrászként, bolti eladóként, illetve felszolgálóként egy étteremben, ahol kifliket is sütött a New York-i Broadway sugárúton. „Emlékszem, hogy a hétvégeken, amikor otthon voltunk pénz nélkül, az eladatlan kiflikkel tértem haza, amiket betettünk a fagyasztóba, és azokat ettük a következő napokban. Ezek voltak a legjobb ételek, amiket megengedhettünk magunknak, és ez ment egy évig.” Azonban előfordult, hogy egyes helyekről (például egy élményfürdőből, ahol recepciósként dolgozott) azért küldték el, mert úgy vélték, túl hangos, és elijeszti a vendégeket. „Nem éppen megnyugtató a hangom. Nem igazán voltam erős ebben. Nagyon barátságos voltam, de túl hangos ehhez a munkához...” – nyilatkozta később a Fókusz kamerái előtt. Elmondása szerint lehetetlen munka volt számára az, amikor egy kozmetikai stúdióban dolgozott, ahol megértőnek és előzékenynek kellett lennie. Azokban az időkben egy "1018" nevű klubba jártak táncolni a nővérével, ahol egy idő után felfigyeltek Anastaciára: egy producer látta táncolni, majd megkérdezte tőle, hogy az éneklés is érdekli-e. Anastacia 1983-ban kezdett el rendszeresen táncolni. 1985-től 1992-ig az MTV The Club nevű műsorában szerepelt, ahol tagja lehetett az állandó tánckarnak. A húszas évei közepén egyszer arra kérték, hogy ugyanazt az En Vogue dalt egymás után hétszer adja elő Arnold Schwarzenegger születésnapi buliján. Akkoriban rendszeresen énekelt bulikon és esküvőkön is. 1988-ban a Salt 'N' Pepa hiphopegyüttes néhány videoklipjében is feltűnt háttértáncosként. (Everybody Get Up (Get Up); Twist & Shout). 1990-ben háttérénekesként kezdett tevékenykedni. Ebben az évben egy amerikai énekesnő, Tiffany New Inside elnevezésű stúdióalbumán énekelt, 1991-ben pedig háttértáncosként volt látható egy kubai énekes, Coro My Fallen Angel című videoklipjében. 1992-ben tett szert először némi ismertségre, amikor Oleta Adams Get Here című dalát énekelte a BET televíziócsatorna Comic View nevű műsorában. Később éjszakai klubokban, kaszinókban kezdett énekelni különböző zenekarokkal, közben demófelvételeket és feldolgozásokat is készített. Emellett esküvői énekesnőként is dolgozott – még Steven Spielberg esküvőjén is énekelt –, melyben az volt a legrosszabb állítása szerint, hogy senki sem figyelt oda rá. Csak egy dekorációnak számított, bár olykor sikerült megríkatnia az embereket. 1993-ban Los Angelesbe utazott, hogy felvegye a korábban megírt dalát, a One More Chance-t, ami később az első stúdióalbumára is felkerült. Akkoriban rögzítette a Forever Luv című dalt David Moralesszel. 1994-ben az amerikai színész-énekes, Jamie Foxx debütáló albumán, a Peep This-en, egy évvel később pedig Paula Abdul, amerikai énekesnő Head Over Heels lemezén énekelt. 1997-ben tagja volt Kurt Carr hattagú gospel vokálegyüttesének, a The Kurt Carr Singersnek. Ugyanebben az évben tagja lett a The Kraze nevű együttesnek, ahonnan 1999-ben vált ki. 1997-ben találkozott először későbbi menedzserével, Lisa Braudéval, aki arra ösztönözte a fiatal lányt, hogy jelentkezzen a The Cut nevű tehetségkutató műsorba. 1998-ban a Mi negra, tu bombónt, egy év múlva pedig a Tienes un solót vette fel Omar Sosával. Anastacia több mint tíz éven keresztül küzdött azért, hogy felfedezzék, ugyanis kezdetben senki sem akart lemezszerződést ajánlani neki. Mindenhol elutasították: »Szőke vagy, szemüveget viselsz – mi vagy te?« Nem tudták, hogy mihez kezdjenek vele. A producerek úgy jellemezték, hogy szokatlan a hangja, és egyik zenei kategóriába sem illik bele. #### The Cut (1998) 1998 végén figyeltek fel rá a lemezkiadók, miután az MTV szeptember 28-án induló, The Cut nevű tehetségkutatójában – ahol lemezszerződéssel nem rendelkezők léphettek fel a saját dalaikkal – 160 versenyző közül a top 10-es döntőbe került. Decemberben végül a második helyen végzett a Not That Kinddal, de a műsor házigazdájára, Lisa „Left Eye” Lopesra és a három zsűritagra, Faith Evansre, Pete Rockra és David Fosterre jó benyomást tett. Amikor feltűnt a műsorban, azt kérdezték tőle, hogy hol volt ez idáig, és miért nem jelentkezett korábban. Ezután számos telefonhívás érkezett hozzá, és a telefonálók között volt a pop királya, Michael Jackson is. Fél órán keresztül beszélgetett az énekessel, aki sok bátorító dolgot mondott Anastaciának, és elkápráztatta a művésznő vokális teljesítménye. Kedves szavai önbizalmat és hitet adtak az énekesnőnek, miszerint őt a zenei pályára teremtették; arra, hogy betörjön az iparba. Értékes leckét kapott a néhai világsztártól abban a harminc percben: „Mindig maradj hű ahhoz, aki vagy, és azokhoz a dolgokhoz, amelyekre büszke lehetsz; minden más pedig adja magát!” Jackson úgy gondolta, hogy Anastacia egy világszerte elismert, valódi művész lesz a jövőben. Majd hangjának eredetéről érdeklődött, hogy kitől örökölte, mire a művésznő azt felelte: „Nézd, öreg, fogalmam sincs!” A világhírű énekes egy duettet szeretett volna készíteni vele, valamint, azt javasolta, hogy írja alá a szerződést az MJJ Productions nevű lemezkiadóval (melynek tulajdonosa maga a világsztár volt), ám Anastacia visszautasította az ajánlatokat. 1999 márciusában lemezszerződést írt alá a Daylight Recordsszal, ami a Sony BMG birtokolta Epic Recordshoz tartozott. Kezdetben megpróbálták átalakítani Anastacia stílusát, de nem hagyta. A saját elképzelései szerint cselekedett, hiszen mindig is önmaga akart lenni. Mint mondta, nem akart kreált sztárrá válni. Azt javasolták neki, hogy vegye le a szemüvegét, változtassa meg a vokált, és hagyja el belőle a dörmögést, a "vibrálást". Azt kérdezték tőle, hogy nem tudna-e kevésbé "feketén" hangzani. Sokan azt éreztették vele, hogy csak akkor lehet igazi sztár, hogyha változtat. Megpróbálták Céline Dionná és LeAnn Rimesszá alakítani. Azonban Anastacia mindig is úgy érezte, hogy ha nem önmagát adná, hamisítvánnyá válna, és esélye sem lenne maradandót alkotni ebben a szakmában. Karrierje kezdetén nem értette, hogy miért olyan nehéz őt eladni, és azt gondolta: „Adj egy mikrofont és egy közönséget, és ez minden, amire szükségem van! Nincs szükségem 17 sminkesre és fodrászra ahhoz, hogy egy koncerten énekeljek. Elég embert hallottam a rádióban ahhoz, hogy azt gondoljam, »Istenem, esküszöm, ennél jobban kell énekelnem!«” ### Not That Kind és Freak of Nature (1999–2002) #### Háttérénekesből világhírű előadóművész Anastacia bemutatkozó dalával, az 1999-ben kiadott I’m Outta Love-val nagy sikereket ért el szerte a világon. Első stúdióalbuma, a Not That Kind 2000. június 10-én jelent meg, és igen nagy sikert aratott Európában, Ázsiában, illetve Óceánia nyolc országában vezette az albumslágerlistát. Ausztráliában, az Egyesült Királyságban, Hollandiában, Svájcban és Új-Zélandon az első kislemeznek, az I’m Outta Love-nak köszönhetően háromszoros platinalemez lett. A bemutatkozó dal listavezető volt Ausztráliában, illetve Új-Zélandon, második helyre került Franciaországban, Olaszországban, Svájcban és Írországban, valamint hatodik lett Németországban és az Egyesült Királyságban. Az Amerikai Egyesült Államokban csak kisebb sikert aratott a rádiókban, de a top 10-be került a Billboard "Hot Dance Club Play" listáján. Az énekesnő a korongot nagymamájának, Margaretnek ajánlotta. A második kislemezes dal, a Not That Kind a 11. helyet érte el az Egyesült Királyságban, bekerült a top 10-es slágerlistába Olaszországban, illetve a top 20-ba Svájcban és Franciaországban. A harmadik, a Cowboys & Kisses néhány európai országban a top 40-be került. Az utolsó kislemez az albumról, a Made for Lovin’ You a 27. helyig jutott az Egyesült Királyságban, és a 72. lett Franciaországban. Világszerte több mint ötmillió példányban kelt el a korong. Igen sok országban érte el az arany-, a platina-, és a multi-platinalemez minősítést. Nem utolsósorban a közönség mellett a kritikusokat is lenyűgözte. Németországban ötszörös, míg több európai országban négyszeres platinalemezzé vált. 2000\. október 21-én, a New York-i Madison Square Gardenben negyvenezer ember előtt lépett fel Elton Johnnal, ugyanis az énekesnő menedzsere korábban kapott egy telefonhívást, miszerint a világhírű zenész Anastaciával szeretne énekelni. A Saturday Night's Alright for Fightingot adták elő, melyről így mesélt az énekesnő: „Órákig tudtam volna csinálni! Odasétált hozzám, átkarolt és megpuszilt, aztán amikor mentem, hogy hullámozzak a közönséggel, féltérdre ereszkedett, majd megpuszilta a köldökömet! Tényleg elvesztettem a tudatomat egy jó három másodpercre, aztán "visszatértem", és csak álltam ott. Úgy értem, semmit sem tudtam mondani. (...) Édesanyám mindig is egy hatalmas Elton-rajongó volt. Szóval az ő zenéjén nőttem fel. (...) Ez egy különleges pillanat volt számomra, hiszen Édesanyám mindig is szerette, most pedig Elton a barátom! Gyakran vendégeskedem az otthonában, ahol hercegnő vagyok a porcelánmacskáival körbevéve. Nincs is jobb annál, mint amikor egy csésze teával kezdem a reggelt nála!” 2001\. június 5-én, Amszterdamban lépett fel Richie Samborával, ahol a Cowboys & Kissest adták elő. (A Bon Jovi együttes ekkor a One Wild Night nevű turnéval járta az európai országokat). #### A második nagylemez 2001\. november 23-án jelent meg az énekesnő második stúdióalbuma, a Freak of Nature, mely az elsőhöz hasonlóan magas példányszámban kelt el. Az első kislemez az albumról a Paid My Dues volt, mely november elején debütált, és igen jó helyezéseket ért el. A második, a One Day in Your Life a 11. helyig jutott a brit slágerlistán, és a top 10-be került több európai országban. A harmadik, a Why’d You Lie to Me ugyanitt a top 30-ba került. A negyedik, a You’ll Never Be Alone elérte a 28. helyet az amerikai Adult Contemporary slágerlistán. Több országban is listavezető volt a nagylemez: Svédországban, Németországban, Svájcban, Belgiumban, Norvégiában, Hollandiában és Dániában, illetve ötszörös platinalemezzé vált Svájcban. Az Egyesült Királyságban, Németországban, valamint több európai országban háromszoros platinalemez lett, Magyarországon pedig aranylemezzé vált. Több mint 4,5 millió példány kelt el az albumból világszerte. Az Amerikai Egyesült Államokban csak 2002 májusában jelent meg, és Anastacia a nem sokkal korábban autóbalesetben elhunyt Lisa Lopes emlékének ajánlotta. Később az album új, kétlemezes kiadásban is megjelent 2002 novemberében: Freak of Nature (Collector's Edition), amin három bónuszdal szerepel, három remix és két koncertfelvétel a 2002. szeptember 13-án, Japánban adott koncertjéről. Ezen a kiadáson szerepel az I Thought I Told You That című dal, mely egy duett Faith Evansszel. A szerzemény megírásában közreműködött Ifj. Malek Miklós, magyar zenei producer. 2002\. február 20-án, a brit zeneipar éves popzenei díjátadó ünnepségén, a Brit Awardson lépett színpadra Jay Kay (Jamiroquai) oldalán, Donna Summer Bad Girls című slágerével. Május 23-án az Ellen DeGeneres által vezetett VH1 Divas Las Vegas nevű koncerten lépett fel Céline Dion, Shakira, Whitney Houston, Cyndi Lauper, Cher, Mary J. Blige, a Dixie Chicks és Stevie Nicks mellett. Ekkor az AC/DC egyik slágerét, a You Shook Me All Night Longot is előadta Dionnal és Meredith Brooksszal. Elvis Presley legismertebb dalai is felcsendültek az énekesnők előadásában: Anastacia nyitotta a sort a Jailhouse Rock című dal egy részletével. Ebben az évben felénekelte a Love Is a Crime-ot a Chicago című filmhez, illetve egy reklámfilmet is leforgatott Cyndi Lauperrel a Dr Pepper üdítőitalt népszerűsítve. A Love Is a Crime listavezető lett az amerikai "Hot Dance Club Play" listán. A 2002-es labdarúgó-világbajnokság hivatalos dalát, a Boomot is ő énekelte, amit az énekesnő Glen Ballarddel közösen írt. A FIFA Labdarúgó Világbajnokságon előadott dalt több mint egymilliárd ember hallgatta élőben. Anastacia egyike volt annak a 15 előadónak, akik híres Disney-betétdalokat dolgoztak fel a DisneyMania albumon. Az énekesek között szerepelt Christina Aguilera, Ronan Keating, Usher és Hilary Duff is. Az 1937-ben bemutatott Hófehérke és a hét törpe egyik – eredetileg Adriana Caselotti által előadott – betétdalát, a Someday My Prince Will Come-ot adta elő az énekesnő. E dal és a Boom is szerepel a Freak of Nature új kiadásának második lemezén. ### Küzdelme a melldaganattal (2003) 2003 januárjában mellkisebbítő műtétre jelentkezett az állandó hát- és nyakfájása miatt. Azonban az előtte elvégzett mammográfia-vizsgálat eredménye – melyet három óra múlva kapott kézhez –, rosszindulatú, bár kezdeti stádiumban lévő daganatot mutatott ki a bal mellében. Kezdetben nem akarta beavatni a külvilágot a részletekbe, ám nem sokkal később, a diagnózis után egy kórházi alkalmazott kiszivárogtatta a híreket az énekesnő állapotáról. Sosem derült fény az illető kilétére. Ezt követően a hír megjelent a sajtóban, Anastacia pedig kiállt, és elmondta a fejleményeket, mielőtt még a barátaival és az ismerőseivel beszélhetett volna a dologról. „Így aztán nyilvánosan is bejelentettem, hogy beteg vagyok. Nem tehettem mást. Ez a reflektorfényben zajló élet velejárója. Elfogadtam, hogy egyszer az én életem is terítékre kerül. Fel voltam rá készülve. (...) A saját nevemen jelentkeztem be a kórházba; nem úgy, ahogy a hotelekbe szokás, ha inkognitóban akar maradni az ember. Ez egy kórház volt, itt csak Anastacia Newkirk voltam.” Miután diagnosztizálták a betegséget, leforgatta a Love Is a Crime-hoz tartozó videóklipet New Yorkban, bár a munkálatok alatt 40 fokos lázzal küzdött az énekesnő. A forgatás után szinte azonnal visszatért a kórházba, ahol közölték, hogy időközben az egyes fokozatú rák kettes fokozatúvá rosszabbodott, és terjedni kezdett, így azonnali műtétet javasoltak. Magabiztosan kezelte a helyzetet, és egy sajtóközleményt is kiadott: „Harcos típus vagyok. Nem hagyom, hogy a rák legyőzzön engem. Azt sem fogom engedni, hogy a betegség eluralja az agyam, és teljesen letörjön. Gyerekkorom óta képes vagyok bármivel szembeszállni, és ezt fogom tenni most is.” Ám akkoriban még nem volt biztos abban, hogy túléli a betegséget, de kijelentette: nem fél a haláltól. Megpróbálta tanulságossá tenni a küzdelmét mások számára, ezért videóra vetette egy-egy kezelését, és a lábadozásait. A történtekről dokumentumfilm készült, amely a 2004-es Anastacia című koronghoz tartozó bónusz DVD-n látható. A február 10-én végrehajtott hétórás műtét sikeres volt, ami alatt bal mellének 40%-át eltávolították, és ennek megfelelően a jobb mellét is kicsinyítették az egyensúly megőrzéséhez. A helyreállító operációt is elvégezték: új melleket formáltak. Az elváltozás nem terjedt tovább a nyirokcsomóira vagy bármely más területekre a testében. Hathetes, napi sugárkezelésekre, illetve kemoterápiás eljárásra is szükség volt. Dr. Alexander Swistel szerint igen komolynak számított Anastacia betegsége, ám nagyon szerencsés volt. A műtét és a kezelések után Estée Lauderrel közösen létrehozta a The Anastacia Fund nevű alapítványt, hogy felhívja a figyelmet: a mellrák a fiatalokat is sújtja. Harmadik albumának témájára és hangzására nagy hatással voltak az átéltek. 2005-ben a brit The Box zenei csatornának azt mondta, hangja veszített az erejéből, és nem tudott dolgozni, ezért hosszú időbe telt, hogy olyan dalokat írjon és rögzítsen, amelyekkel elégedett. „Tudom, hogy mindennek oka van. Talán azért lettem én a kiválasztott, mert helyzetemnél fogva másoknak is segíthetek. A dalaimmal milliókhoz szólok, és az a tudás, melyet a betegség révén szereztem, szintén milliókhoz juthat el. De hogyha csak egyetlenegy emberen tudok segíteni, az az egy ember is több mint a semmi” – mondta a felvilágosító kampányán. Miután győzedelmeskedett, azt követően ragadt rá a "Survivor Chick" (Túlélő csaj) elnevezés. Anastacia azon szeretne változtatni, hogy a nők ne éljenek abban a hitben, miszerint 40 éves kor alatt nem kell aggódni a mellrák kialakulása miatt, illetve, hogy nincs szükség az ön- és mammográfia-vizsgálatra, kivéve abban az esetben, ha már előfordult a betegség a családban. Elhatározta, hogy megváltoztatja ezt a gondolkodásmódot, és sosem fogja megszakítani a harcot a betegséggel szemben. ### Anastacia album és a visszatérés (2004–2006) Ahogy a Rove című ausztrál műsorban elmondta 2004-ben; bár eleinte azt gondolta, hogy vége a karrierjének a betegség miatt, és elveszítette kreativitását, mégiscsak sikerült felülkerekednie, talpra állnia és megerősödnie. A felépülést követően szinte azonnal stúdióba vonult – 2003 szeptemberében fogott hozzá a munkálatokhoz, amikor Los Angelesbe költözött –, és 2004. március 29-én meg is jelent a harmadik nagylemeze Anastacia címmel. Ezen a korongon nemcsak dalszövegíróként bizonyított, hanem zeneszerzőként is kipróbálta magát. Március elején a Left Outside Alone volt Anastacia visszatérő dala, egyben az első kislemez az albumról, amely igen nagy népszerűségnek örvendett szerte a világon. Több országban is listavezető vagy top 5 sláger lett, és megállíthatatlanul tört előre a nemzetközi rádiójátszási listákon. A lemezen közreműködött Glen Ballard, Dallas Austin, David Stewart, és Sonny Sandoval, a P.O.D. énekese, akivel a társadalmi tudatosságot tükröző I Do című dalon dolgoztak együtt. A Where Do I Belong és a Heavy on My Heart című dalok a betegségéhez kapcsolódnak. Az énekesnő egy nehéz időszakában született meg az album: „Nem volt kellemes élmény. Rendszerint a dolgok napos oldalát nézem, de számomra ebben az albumban eddig semmi nem volt pozitív élmény. Az orvosom azt mondta, hogy fáradt leszek, nem azt, hogy ostoba. Semmire sem voltam képes összpontosítani. Megírtam egy versszakot, aztán nem tudtam megírni a refrént, vagy megírtam a refrént, de nem tudtam megírni az átvezető szakaszt. Nem tudtam beszélni, nem voltam képes gondolkodni. Álmatlanságtól szenvedtem.” A lemez nagy sikert aratott: tizenegy országban vezette a slágerlistát. Az élre került Ausztráliában, Ausztriában, Olaszországban, Spanyolországban és Svájcban. Második lett Dániában, Hollandiában, Norvégiában, Írországban és Németországban, illetve a harmadik helyre került az Egyesült Királyságban (ahol 1,2 millió példányban kelt el, és platinalemezzé vált, valamint 2004 hatodik legkelendőbb albuma volt), és Magyarországon, ahol aranylemez lett. Előző két albumával ellentétben ezt nem adták ki az Egyesült Államokban, bár háromszor is tervezték. A Left Outside Alone-t kétszer is megjelentették ugyan, de keveset játszották a rádiók. A dance remix verziója viszont a "Hot Dance Club Play" slágerlista ötödik helyére került. A stúdióalbum négyszeres platinalemez lett az Egyesült Királyságban és Németországban. Több európai országban pedig háromszoros platinalemezzé vált. Anastacia még három sikeres kislemezt adott ki a korongról: a Sick and Tired első helyezett lett Spanyolországban, illetve a top 5-be került az Egyesült Királyságban és más európai országokban. Csaknem akkora sikert aratott, mint a Left Outside Alone. A Welcome to My Truth az eddigi legsikeresebb kislemeze lett Spanyolországban, valamint a Heavy on My Heart kislemez bevételét a The Anastacia Fund kapta meg. Ezen hallható az Underground Army, és a Heavy on My Heart francia nyelvű változata is, a Trop lourd dans mon coeur. Az album korlátozott példányszámban bónusz DVD-s változatban is megjelent. A DVD-n a lemez készítéséről, és a 2002-es európai promóciós turnéról (Europe Promo Tour) láthatók felvételek, illetve a melldaganattal kapcsolatos dokumentumfilm is megtekinthető. #### Live at Last Turné és Pieces of a Dream Anastacia 2004. szeptember 25-én, Hollandiában indult útnak az első világkörüli turnéjával, Live at Last (Végre élőben) elnevezéssel, amely november 24-én, Portugáliában fejeződött be. A show második szakasza (Anastacia is back... Live at Last) 2005. február 4-én, Belgiumban vette kezdetét, és április 6-ig járta az országokat az énekesnő. 2005. február 16-án érkezett meg a magyar fővárosba, és másnap a Papp László Budapest Sportarénában tette tiszteletét a magyar közönség előtt, ahol telt házas koncertet adott. A show iránti nagy érdeklődés miatt meghosszabbították a turnét, így Anastacia június 29-től egészen augusztus 14-ig koncertezett. Ekkor már az Encore Tour (Ráadás) nevet viselte, és Dániában ért véget. A Live at Last 2005 második leghíresebb koncertturnéja volt, és több mint 800 ezer jegy kelt el az előadásokra. 2005\. november 7-én kiadta első válogatásalbumát, a Pieces of a Dreamet, amelyből világszerte négymillió példány kelt el. Négy bónuszdal szerepel az alkotáson – köztük a címadó Pieces of a Dream és az Eros Ramazzottival felvett, félig olasz nyelvű I Belong to You (Il ritmo della passione) nagy sikert arattak. E duett az európai slágerlisták élére került. Köztük Ausztriában, Magyarországon, Svájcban, Belgiumban és Németországban igen jó helyezést ért el. Bár a kiadója vette rá, hogy válogatáslemezt adjon ki, Anastacia elégedett volt a végeredménnyel, és azt mondta, mintegy krónikaként foglalja össze karrierjének első öt évét. 2005\. november 18-án, Hollandiában kilencedik alkalommal került megrendezésre a Dominónap, amelynek díszvendége Anastacia volt: az énekesnő döntötte el az első dominót. Nem sokkal az I Belong to You (Il ritmo della passione) megjelenése után kiadta első koncertfelvétel-DVD-jét is Live at Last címmel. A 2006. március 27-én, Európában megjelent DVD-n a berlini és a müncheni koncertek felvételei találhatók. Valamint négy videóklip is szerepel rajta: a Left Outside Alone amerikai változata, és a válogatásalbum három kislemezdalának klipje: a Ben Moodyval rögzített Everything Burns, amely megtalálható a Fantasztikus Négyes című film dalai között, a Pieces of a Dream és az I Belong to You (Il ritmo della passione). Az előző albumhoz felvett öt dal, az I Do, a Rearview, a Seasons Change, az Underground Army és a Time klipje (ezek a videók kimondottan a Live at Last Turnéhoz készültek, és nem minősülnek hivatalos videóklipnek), valamint egy dokumentumfilm is megtekinthető. 2006. június 4-én, a Portugáliában megrendezésre került koncertnek, a Rock in Riónak több mint 360 ezer nézője volt, ahol az énekesnő is tiszteletét tette. ### Heavy Rotation (2007–2009) Anastacia a 2007-es esztendő első felében továbbra is pihentette zenei karrierjét. Ezalatt az idő alatt ruhákat tervezett, amelyeknek a reklámarca is ő volt az s.Oliver kollekcióban. A Limited Luxury kollekció – amit a Swarovski céggel tervezett – 2007. november 2-ától volt kapható, de csak kevés országban. Ebben az időszakban mellrák elleni alapítványoknál is tevékenykedett. 2003 óta folyamatosan azon munkálkodik, hogy felhívja a figyelmet az ellenőrző vizsgálatok fontosságára, illetve a megelőzésre. 2007\. július 1-jén az Egyesült Királyságban lépett fel a Diana hercegné emlékére, halálának 10. évfordulójára szervezett koncerten. Ez volt az első nagyobb rendezvény az új Wembley Stadionban, egyben az énekesnő egyik nagy fellépése azóta, amióta szüneteltette karrierjét. Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus Szupersztár (Jesus Christ Superstar) című musicaljéből énekelte el a Superstar című dalt gospelkísérettel. 2007 augusztusában az Anastacia by s.Oliver weboldalra kikerült videofelvételen – amikor jövőbeli terveiről kérdezték – megerősítette, hogy új albumon dolgozik, és egy ruhakollekciót is meg fog jelentetni. A lemez címét és megjelenésének dátumát ekkor még nem említette. 2007 novemberében a hivatalos honlapján található életrajzába is bekerült, hogy 2008-ban új koronggal jelentkezik, és turnéra is indul. 2007 végétől már a Mercury Recordsnál tevékenykedett, mivel távozott a Sonytól. 2008. július 24-én jelentette be, hogy negyedik stúdióalbuma, a Heavy Rotation október 24-én jelenik meg Európában és Ázsiában, illetve 2009-ben a világ többi részén. „A cím hűen tükrözi, ahogy mostanában szemlélem a világot. Az élet néha nehéz, de fordulatokkal teli, így mindig valami új következik” – mondta. 2008 nyarán, nem sokkal a 40. születésnapja előtt egy interjúban bevallotta, hogy valójában nem 1973-ban, hanem 1968-ban született, vagyis karrierje kezdete óta öt évvel fiatalabbnak vallotta magát. „A The Cut nevű tehetségkutató szabályai kikötötték, hogy a versenyzők életkora 18 és 29 év között legyen, ám én akkor épp a 30 előtt álltam, de azt mondtam nekik, hogy 24 vagyok. Aztán amikor elértem a 40-et, azt gondoltam: belefáradtam, hogy megpróbáljam kitalálni, épp milyen korú is vagyok. Tehát vallomást tettem. Jól éreztem magam, miután megmondtam az igazat. Nehéz hazudni egész életeden át – minden alkalommal, amikor interjút adsz, emlékezned kell a hazugságodra. Nem vagyok jó hazudozó! Amikor az emberek megkérdezték tőlem, hogy hány éves vagyok, azt mondtam: »a kor csak egy szám«, mert nem akartam válaszolni.” Ebben az évben szívritmuszavart diagnosztizáltak nála az orvosok. Eleinte azt gondolta, pánikrohamai vannak, mivel arra lett figyelmes, hogy a szíve hevesen kalapál. Megesett, hogy eszméletét is vesztette. Műtétet javasoltak neki, de az énekesnő nem egyezett bele, így a gyógyszeres kezelést választotta. A legújabb korongon producerként működött közre Ne-Yo, a The Heavyweights, Lester Mendez, J. R. Rotem és Rodney Jerkins. Az első kislemez, egyben a stúdióalbum előfutára, az I Can Feel You augusztus 25-én került a rádióadókhoz. A második kislemez az Absolutely Positively lett, a Defeated pedig csak promóciós kislemezként jelent meg. A Heavy Rotation kevésbé bizonyult sikeresnek: egyik kislemeze sem került be a top 40-be az Egyesült Királyságban, ahol eddig a legtöbb sikert aratta az énekesnő. Anastacia kijelentette, hogy kiadóváltás után más előadóknak is voltak már hasonló gondjaik, és a gazdasági válság hatása is érződött a lemezeladásokon. A kritikák szerint jól tükröződik a lemezen, hogy milyen az élethez való hozzáállása. #### Heavy Rotation Turné és további közreműködései 2009\. június 4-én, Oroszországban indult útnak a Heavy Rotation Turné, mely szeptember 13-án, Ukrajnában fejeződött be. A koncertturnét kedvezően fogadták a kritikusok és a közönség is. Szeptember 6-án érkezett meg Budapestre, és a SYMA Rendezvény és Kongresszusi Központban lépett színpadra a magyar közönség előtt. Ekkor részt vett egy mellrák elleni kampányban is. Újra hangot adott az ellenőrző vizsgálatok fontosságának egy magyar interjúban: „Ez egy természetes dolog az életünkben. Élhetünk együtt a rákkal. Nagyon könnyen túlélhetjük a mellrákot, ha nem félünk túlságosan, és odafigyelünk, részt veszünk szűréseken. A legfontosabb, hogy ne hunyjunk szemet, csak mert »nincs ilyen a családomban, és akkor biztosan nekem sem kell aggódnom...« Ez többé nem így van! A környezetünk stresszessé vált nekünk, nőknek.” Augusztus 2-án, a Simply Red turnéján sztárvendégként lépett színpadra a Wight-szigeten (Egyesült Királyság). A Holding Back the Years című dalt adta elő Mick Hucknall társaságában. 2009\. október 26-án jelent meg a Ben’s Brother együttes legújabb kislemeze, melyen Anastacia is vendégszerepelt, mivel egy duettet készített a brit zenészekkel Stalemate címmel. Október 14-én került bemutatásra az alkotás videóklipje, melyet Londonban vettek fel szeptember 22-én. A szerzemény a zenekar Battling Giants című nagylemezén hallható. Jamie Hartman, az együttes frontembere személyesen kereste meg Anastaciát, mert úgy vélte, hogy az énekesnő lenne a megfelelő hang a dalhoz, és a dal is őhozzá. „Az első pillanattól kezdve imádtam a dalt, és felvillanyozott, hogy engem kértek fel az eléneklésére. Ez egy csodás lehetőség, hogy együtt dolgozzak Jamie-vel” – mondta Anastacia. A zenész így nyilatkozott: „Anastacia egy csodálatos énekesnő, és egy nagyszerű előadó. Nagy öröm volt vele dolgozni, és alig várom, hogy élőben is előadhassam vele a dalt!” 2009\. november 21. és december 21. között részt vett egy kisebb fellépéssorozaton Lulu és Chaka Khan oldalán. A show a Here Come the Girls elnevezést kapta. A körút összességében pozitív kritikát kapott, amely egy színházi előadásra hasonlított. 2009. december 7-én, a blackpooli Opera House Theatre-ben a három művésznő nyitotta meg a brit gálaestet, a Royal Variety Performance-t a Relight My Fire című dallal. A jótékonysági rendezvényen a fellépők között volt többek között Lady Gaga, Bette Midler, Whoopi Goldberg és Alexandra Burke is. Az előadókat személyesen üdvözölte egy-egy kézfogással II. Erzsébet brit királynő. ### Együttműködéseinek sorozata (2010–2011) 2010\. március 4-től kezdve Anastacia több alkalommal is fellépett a zürichi Art on Ice nevű korcsolya show-n, amelyet a Hallenstadionban és Lausanne-ban rendeztek meg. Hivatalos weboldala szerint a világ legjobb műkorcsolyázóit ihleti meg az énekesnő zenéje, illetve a műsorban aláfestő zenéül szolgáltak szerzeményei. A koreográfiákat az ő dalaihoz tervezték. Március 23-án bejelentette, hogy csatlakozik Natalia Druytshoz, belga énekesnőhöz a Natalia Meets Anastacia elnevezésű koncertsorozaton. Június 11-én, Moszkvában debütált legújabb dala, a Safety, amelyet az orosz származású Dima Bilannal, a 2008-as Eurovíziós Dalfesztivál nyertesével vett fel. Júliusban a szerzeményhez tartozó videóklip is elkészült. Elsőként az orosz Muz TV díjátadó gáláján adták elő a dalt Moszkvában. Az énekesnő ebben az időszakban bontott szerződést a Mercury Recordsszal. Nem sokkal később az Emma Bunton által vezetett Don’t Stop Believing című brit tehetségkutató műsor vette kezdetét, ahol Anastacia is tagja volt a zsűrinek Charles „Chucky” Klapow, Tamzin Outhwaite és Duncan James oldalán. A Glee című zenés vígjátéksorozat ihlette meg a műsort. Szeptember 17-én, Anastacia születésnapján Burning Star címmel debütált az új szerzemény, amelyet Nataliával rögzített. November 2-án, a De laatste című televíziós műsorban adták elő a dalt. Később szerepet kapott a Valerio Zanoli által rendezett All You Can Dream (Minden, amit megálmodsz) című amerikai filmben, amelyben önmagát alakította, illetve egy őrangyal szerepét is magára öltötte. Zanoli így beszélt a filmről: „Ez egy vicces családi film, meztelenkedés, drogok és minden ilyesmi nélkül. Sok olyan film létezik, aminek hasonló társadalmi üzenete van. Ez egy jó lehetőség, hogy a családok együtt legyenek, és együtt töltsenek egy kis időt”. 2010 novemberétől pedig egy újabb fellépéssorozaton vett részt az énekesnő: a Here Come the Girls második szakaszán. Anastaciához és Luluhoz Heather Small brit popénekesnő csatlakozott. 2011\. január 6-án megkezdődtek a koncertpróbák, január 14-én pedig kezdetét vette a Natalia Meets Anastacia show-műsor, amely öt koncertből állt, és január 22-én ért véget. A showra 130 ezer jegy kelt el, és számos dalt adtak elő Anastacia slágerei közül is. A koncerteknek a belga Sportpaleis Aréna – a világ harmadik legnagyobb koncertterme – adott otthont. Február 14-én New Yorkba látogatott, ahol a Radio City Music Hallban Gigi D’Alessióval lépett fel. A nyár folyamán egy új dalt (If I Was Your Boyfriend) rögzített DJ Tony Moran barátjával, akit már 18 éves kora óta ismer az énekesnő. A szerzemény felkerült Moran stúdióalbumára, majd kislemezként is kiadták. A zenész számára „hihetetlen élmény volt együtt dolgozni Anastaciával”. Október 28-án bejelentette, hogy egy közös projekten dolgozik a Škodával. Ezt követően Ukrajnában, a Lviv Aréna október 29-ei megnyitóján lépett fel, ahol a 2012-es labdarúgó-Európa-bajnokság mérkőzéseit is megrendezték. November 18-án megjelent a legfrissebb dala, a What Can We Do (A Deeper Love), DJ Tiësto közreműködésével. A szerzemény refrénje az 1993-as A Deeper Love című alkotás refrénjét tartalmazza, amely egy Aretha Franklin-dal. ### It’s a Man’s World és az újabb melldaganat (2012–2013) Anastacia a 2012-es évet a Škoda Auto nagyszabású reklámkampányával kezdte. Ennek során Európa csaknem minden országában vetítésre került az új Skoda Citigo reklámfilmje, amelyben hallható a DJ Tiëstóval készített What Can We Do (A Deeper Love) című szerzeménye. Néhány kisfilmben az énekesnő is szerepet vállalt. Március 18-án megkezdte a prágai klipforgatási munkálatokat a dalhoz, amit a cseh autógyártó vállalat megbízásából készített el, ugyanis ez volt a 2012-es reklámkampányuk hivatalos dala. Az alkotás egy világraszóló promóciós kampány részeként jelent meg, illetve Anastacia visszatérésének kezdeteként. Eközben újra stúdióban dolgozott, és az új korong megjelenésén munkálkodott. Az ismert gitáros, Tim Pierce is közreműködött az énekesnő oldalán, akivel már többször dolgozott együtt. Az album producere pedig a közismert Glen Ballard. Június 11-én a brit X Factor című műsorban vendégzsűritagként foglalt helyet Louis Walsh, Gary Barlow és Tulisa Contostavlos oldalán. Teljes állásban szerették volna a székben látni, ám programjai miatt nem vállalta el a felkérést, így végül Nicole Scherzinger látta el a feladatot. Július 8-án a szentpétervári White Nights Fesztiválon lépett színpadra Eros Ramazzotti oldalán, mint díjátadó. Az átadás előtt előadták az I Belong to You (Il ritmo della passione) című szerzeményüket. Ezt követően az új videóklip, a What Can We Do (A Deeper Love) július 16-án debütált. Július végétől a Night of the Proms keretein belül koncertezett az év végéig. Olyan helyekre látogatott el, mint például Svédország, Oroszország, Hollandia, Luxemburg vagy Németország, ahol a Simply Red frontemberével, Mick Hucknall-lel tette tiszteletét egy hamburgi sajtótájékoztatón. Szeptember 17-én jelentette be, hogy a BMG Rights Management lemezkiadó céghez szerződött, illetve november 9-én jelenik meg az új feldolgozásalbuma, valamint a lemezcímet is megosztotta közönségével: az It’s a Man’s World nevet kapta az alkotás. Ekkor két album elkészítését írta alá a BMG cégnél. Anastacia a Best of You című Foo Fighters-dalhoz október közepén egy videóklipet forgatott le Barcelonában, ami október 26-án látott napvilágot. A szerzemény az énekesnő feldolgozáslemezén szerepel olyan rockdalok mellett, mint például a You Give Love a Bad Name (Bon Jovi), a Dream On (Aerosmith), a Back In Black (AC/DC), a Sweet Child o’ Mine (Guns N’ Roses) vagy a You Can’t Always Get What You Want (The Rolling Stones). Slash, a Guns N’ Roses együttes gitárosa elismerését fejezte ki a művésznő irányába. Mint mondta, amikor meghallotta a Sweet Child o’ Mine című dal feldolgozását az énekesnőtől, nem hitt a füleinek, mivel ugyanabban az évben jelentette meg az Anastasia című szerzeményét. Egyfajta szinkronnak nevezte a dolgot önmaga és Anastacia között. December 16-án csatlakozott a müncheni Olympiapark "Walk of Stars" zenei legendái közé: kézlenyomatát és aláírását hagyta a helyszínen az énekesnő. 2013 február elején megkezdte saját dalainak írását a következő nagylemezre, illetve az It’s a Man’s World elnevezésű turnéjára készült, amelynek indulását április 8-ra tervezte. Mint ahogy közösségi oldalán volt olvasható, ez egy különleges lehetőség lett volna a közönség számára, ugyanis élőben hallhatták volna Anastacia előadásában a világ legismertebb rockzenekarainak szerzeményeit. #### Kiújult a melldaganat 2013\. február 27-én hivatalos közleményt adott ki közösségi oldalán: tíz év után ismét melldaganatot diagnosztizáltak nála az orvosok. Emiatt az It’s a Man’s World nevű koncertkörutat törölni kényszerült. Ezt követően arra törekedett, hogy felépüljön, ám továbbra is stúdióban dolgozott szerzeményein, és új dalokat rögzített. Eros Ramazzotti, Elton John és Mick Hucknall is támogatásáról biztosította őt. Az olasz virtuóz egy római fellépésre invitálta, és azt szerette volna, hogy közösen énekeljék el az I Belong to You (Il ritmo della passione) című szerzeményüket. Azelőtt még soha nem látott támogatások százezrei indultak meg Anastacia felé. Kezelései alatt is folytatta a stúdiómunkálatait. Később azonban egy időre elvonult a nyilvánosság elől, mivel a kezeléseinek egy intenzív szakaszához érkezett abban az időben. Kis idő elteltével kijelentette, hogy napról napra jobban van, és gyógyul. Július 3-án, néhány héttel a bejelentése előtt egy bejegyzést osztott meg hivatalos oldalán: „Daganat – Én választok, hogy meghatározzon-e, korlátozzon-e, legyőzzön-e, vagy lépjek és hagyjam......Magam mögött.” Július 20-án, az öthónapos küzdelem után egy fényképet tett közzé hivatalos közösségi oldalán, amelyen a stúdióban látható munkatársaival karöltve, és ekkor tudatta a világgal, hogy második alkalommal is legyőzte a gyilkos kórt: „John Fieldsszel és Jamie Hartmannel hülyéskedünk a stúdióban. Nagyszerű, hogy visszatértem a dalszövegíráshoz. Egyébként: rákmentes vagyok, örökre.” Ezek után a világsajtó elismerően tudatta a hírt az emberekkel. Októberben, a mellrák ellenes hónap kezdetén egy jelentős információt osztott meg a nyilvánossággal: Angelina Jolie és Sharon Osbourne után ő is a masztektómia, vagyis a melleltávolító műtét mellett döntött, miután az év elején másodszorra diagnosztizálták nála a betegséget. Ezután egy helyreállító rekonstrukciós műtéttel pótolták a melleit: az eltávolított hátizomból új melleket formáltak. Áprilisban hajtották végre a tíz és félórás műtétet, ám a Resurrection bemutatásának megkezdése előtt pár hónappal fejezték csak be a helyreállító műtéteket. „A masztektómia egy döntés volt az életért. A második mellrák könnyebb volt az elsőnél, mert megvolt az összes információ. Az első alkalommal majdnem megcsináltattam az operációt, de úgy döntöttem, várok, és meglátjuk, hogy visszatér-e. (...) A félelem most már tovaszállt! Soha nem aggódom a mellrák kialakulása miatt, mert nincs mellszövet. Ez minden, amit tehetek.” #### Az első nyilvános szereplései az évben Októberben egy brit televízió által közvetített műsorban, a Lorraine Showban jelent meg, ám nem személyesen, hanem a képernyőn keresztül: Los Angelesből kapcsolták az énekesnőt. Ekkor ismét nagy hangsúlyt fektetett a mammográfia-vizsgálat fontosságára. Kis idő elteltével pedig már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy kamerák elé álljon, és újra személyesen jelenjen meg a nyilvánosság előtt. November elején egy megtiszteltetés érte: különdíjjal jutalmazták Berlinben, a Men of the Year nevű díjátadó gálán a mellrák-ellenes kampánya miatt. (2003 óta a The Anastacia Fund alapítványán keresztül folyamatosan pénzt gyűjt a mellrák-kutatásra, és annak megelőzésére). Hosszú idő után újra színpadra lépett slágereivel. A díjazottságával történelmet írt, hiszen ő volt a második nő (korábban Annie Lennoxot díjazták az AIDS elleni harcáért), akit ezen az eseményen kitüntettek. Ezután egy hónap sem telt el, és máris a második tiszteletbeli-díjat vehette át Düsseldorfban, a German Sustainability Award elnevezésű díjátadón: szintén a hosszú évek óta tartó kampányának köszönhetően. Decemberben megosztotta hivatalos közösségi oldalán, hogy a dalainak írását befejezte, az új stúdióalbum elkészült, ám a megjelenésére 2014 tavaszáig várni kell. ### Resurrection (2014–2015) Az énekesnő 2014 januárjában bejelentette, hogy készül a következő kislemezes videóklipje, amely az új korong előfutára is egyben. Később napvilágra került, hogy a kaliforniai Mojave-sivatagban található El Mirage Lake nevű tómedernél zajlottak a munkálatok. A koreográfusi feladatokat Jason Myhre látta el, aki korábban a Live at Last Turné keretein belül dolgozott együtt Anastaciával. Március 13-án megerősítette a híresztelést, miszerint a legújabb nagylemez a Resurrection (Feltámadás) nevet viseli – ami arra utal, hogy az énekesnő sikeresen felépült a mellrákból, emellett az Anastacia név görögül feltámadást jelent –, illetve a korong első kislemeze a Stupid Little Things. Nem sokkal később a hivatalos lemezmegjelenési dátumokat is közzétette, melyekből kiderült, hogy május elején kerül a boltok polcaira az új alkotás szerte Európában. Március 21-én napvilágot látott a stúdióalbum első videóklipje, a Stupid Little Things. Ezt követően megkezdte a legújabb nagylemez népszerűsítését Rómában, ahol egy tehetségkutató műsorban, az Amici di Maria De Filippiben is feltűnt, mint sztárvendég. Itt adta elő első alkalommal legújabb szerzeményét, a Stupid Little Things című dalt. 2014. május 5-én jelent meg Európa-szerte a Resurrection című nagylemez. „Szerencsés vagyok, hogy énekesnőként tevékenykedhetek, mert azt mondják, ez egy gyógyászati segédeszköz, ha egy nehéz perióduson mész keresztül. Segít abban, hogy ha érzel valamit legbelül, 'le tudd tenni az asztalra'. Amikor az első alkalommal diagnosztizálták a daganatot, megírtam a Heavy on My Heartot, amellyel sikerült letennem egy hatalmas terhet, ami a szívemen volt. Ez egy áldás volt számomra” – mondta egy spanyol interjú keretei között. Június 2-án megosztotta közönségével az ősszel induló Resurrection Turné állomásait. Június 23-án egészségügyi okok miatt lemondott néhány nyári fellépést, mivel orvosa sérvet diagnosztizált nála, ezért az elkövetkezendő hetekben nem utazhatott. A francia- és németországi helyszínek voltak érintettek az ügyben. Július 17-én megerősítették, hogy Anastacia zsűritagként foglal helyet a Rising Star című német tehetségkutató műsorban a reggae-zenész Gentleman, az énekes-dalszerzőként tevékenykedő Sasha, valamint Joy Denalane, német énekesnő oldalán. A verseny augusztus 28-án vette kezdetét a német RTL-en. A csatorna szeptember 18-ig, minden csütörtök és szombat este tűzte képernyőre a műsort. Szeptember elején az énekesnő következő választása a Staring at the Sunra esett, így kislemez formájában is megjelent. Szeptember 17-én a nyilvánosság elé tárta legújabb kisfilmjét: e dalhoz készült videóklipet. Ám a nézőközönség többsége kifejezte nemtetszését, és csalódásnak titulálta a videót, ugyanis Anastacia összességében csak néhány másodperc erejéig látható az alkotásban. Nem sokkal később reagált a negatív kritikákra: „Hagyom a véleményeitek áramlását, gondoljatok, amit akartok, de mindig mindennek van oka.” #### Resurrection Turné Október 19-én, Brüsszelben vette kezdetét a Resurrection Turné, másnap pedig telt házas koncertet adott Amszterdamban, csak úgy, mint a belga fővárosban. Október 22-én sejtető üzenetet hagyott közösségi oldalán: „Hallottam, hogy többet akartok látni belőlem... Tartsátok nyitva a szemeteket pénteken!” Két nappal később a Staring at the Sun című dal egy teljesen új videóklipje látta meg a napvilágot, amely a szerzemény remix-változata. Anastacia így vallott róla: „Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy videót kell hozzá gyártanom, amint meghallottam a remixet. Régimódi vagyok, a remixek kedvelője, mint tudja rólam az összes régimódi rajongóm!” Az alkotást Ricki Neil készítette. Október 27-én betegen állt színpadra Milánóban, mivel gégegyulladással küzdött. Zenésztársai mellett a közönség segítette ki az énekesnőt a dalok előadásában, mivel nehezére esett énekhangokat kiadni magából. A show sztárvendége Kekko volt, az olasz Modà együttes énekese, akivel közösen adták elő a Lifeline című dal egy különleges verzióját (Lifeline / Luce per sempre), ami egy félig olasz nyelvű alkotás lett. Ezt követően Anastacia átütemezte a következő napok olaszországi koncertjeit. Azonban október 31-én egy hivatalos közleményt adott ki közösségi oldalán: „Miután kénytelen voltam elhalasztani az olasz turné további állomásait az érzelmesre sikerült milánói fellépés után, sajnálattal jelentem be, hogy orvosi utasításra kényszerpihenőre vagyok ítélve, és a turné további fellépéseit el kell halasztanom. (...) Az orvosi utasítás szerint nem énekelhetek az elkövetkező 3-4 hétben. Sajnos ez az időszak túl rövid ahhoz, hogy átütemezzük a fellépéseket még erre az évre a karácsonyi ünnepek miatt és a rendelkezésre álló helyszínek hiányában. Ám, már szervezzük a jövő évi pótlást.” Madridban és Milánóban is telt házas koncertekre került sor, emellett Rómában, Padovában, Kölnben és Frankfurtban is elkelt az összes belépőjegy, viszont ezekre a fellépésekre már nem került sor. Ígéretéhez híven, Anastacia nem sokkal később közzétette az átütemezett európai dátumokat és helyszíneket. Ekkor kiemelték, hogy a korábban megvásárolt koncertjegyek továbbra is érvényesek. November 18-án megosztotta a Lifeline / Luce per sempre című dal kisfilmjét, amelyben Kekko működött közre. 2015\. január 11-én kezdetét vette a turné folytatása, amely néhány hónappal korábban szakadt félbe. Olaszországban indult a show, ahol négyszer egymás után állt közönsége elé a művésznő: Rómában, Firenzében, Milánóban, és Padovában. Az országban való tartózkodása során az olasz BMG-től átvehette a Stupid Little Things kislemezért járó kitüntetést, miután a korong elérte az aranylemez minősítést. A körút első európai szakasza április 18-án, Lengyelországban ért véget. Ezután április 29. és május 10. között Ausztráliában népszerűsítette a turnét: az első koncertre Sydneyben került sor. 13 év után először tért vissza ide, ahol utoljára 2002-ben lépett fel. A fellépések előtt e kontinensen került megrendezésre először az úgynevezett "Meet & Greet", ami a művésznővel való találkozást jelenti a színfalak mögött. Egy kisebb szünet után visszatért Európába: június 19-én Németországba vezetett az útja, ahol háromszor lépett színpadra. Az egyik ilyen előadása során brémai filharmonikusokkal működött közre. A nyári turnészakasz keretein belül több zenei fesztiválon is tiszteletét tette. 2015. június 27-én a bécsi Dunasziget Fesztiválon sztárvendégként koncertezett, ahol több mint százezer ember előtt énekelt a nagyszínpadon. Az osztrák lakosok a televíziók képernyőjén keresztül is nyomon követhették az eseményeket, mivel egy csatorna élőben közvetítette a fellépést. A Resurrection Turné Olaszországban zárult augusztus 28-án. Az énekesnő a következő szavakkal búcsúzott: „A szívem tele van örömmel és szomorúsággal is. A Resurrection Turné túlnyomórészt egy csodás élmény volt. Azt hiszem, mindenki, aki eljött a koncertekre, gyönyörű ajándékokat küldött, érzelmes leveleket írt, és a szívét és lelkét adta nekem minden show-n. Ezzel azt mondom, hogy nincs vége, csak 'viszlát később'. A következő turnéig.” ### Ultimate Collection, Strictly Come Dancing és A 4 App (2015–2017) 2015 július elején egy rádiós interjú során elmondta, hogy új albumon munkálkodik, amely egy válogatáslemez, és az Ultimate Collection nevet viseli. Az "ultimate" (végső) szó kapcsán hozzátette, hogy ez az utolsó gyűjteménye zenei karrierje során, ám nem az utolsó munkája. Szeptember 28-án egy brit rádióban, a BBC Radio 2-n volt először hallható az első kislemezes dal, ami az egyetlen új alkotás a válogatásalbumon: a Take This Chance. A korong 2015. november 6-án látott napvilágot, és az énekesnő legismertebb slágerei mellett egy új szerzeményt és egy feldolgozásdalt (Army of Me) is tartalmaz. A lemezen 19 alkotás foglal helyet, amely a Sony Music Entertainment gondozásában jelent meg, ugyanis Anastacia 8 év után visszatért e lemezkiadóhoz: „Visszatértem, otthon vagyok és nem is lehetnék boldogabb”. A megjelenést követően az Egyesült Királyságban, Olaszországban és Németországban interjúk keretein belül mutatta be legújabb munkáját. Október 19-én közzétette a Take This Chance-hez tartozó kisfilmet, amely visszatekint karrierjének elmúlt 16 esztendejére. Október 31-én először adta elő élőben az Army of Me-t, ami eredetileg egy Christina Aguilera-dal. Később bejelentette, hogy az Ultimate Collection az "Official UK Charts" Top 10-es listáján debütált. November 12-én a Who’s Loving You? című dalt rögzítette az Auryn nevű spanyol együttessel. Az alkotás december 4-én jelent meg, és a zenekar Ghost Town című lemezén hallható. November 17-én Anastacia közzétette a The Ultimate Collection Turné első szakaszának európai állomásait. November 28-án, Rómában a The Children for Peace gálára került sor, ahol egy különleges előadói díjjal jutalmazták. 2016 január elején végső műtéti beavatkozásokon esett át a masztektómia kapcsán. Február 20-án megjelent a Who’s Loving You? című szerzemény dalszöveges videója. Április 3-án, Olaszországban vette kezdetét a The Ultimate Collection Turné, ahol háromszor lépett színpadra a művésznő: Padovában, Milánóban és Bolzanóban. Április 9-én debütált a Who’s Loving You című dalhoz készült videóklip az Auryn együttes hivatalos YouTube-csatornáján. Nem sokkal később az énekesnő hivatalos oldalán közleményt adtak ki, miszerint kényszerpihenőre ítélték orvosai felső légúti fertőzése miatt. A svájci és a németországi koncertek voltak érintettek ez ügyben. Ezt követően bejelentették az átütemezett koncertdátumokat. Az április 21-ei, luxemburgi koncertjén lerótta tiszteletét az amerikai zenész, Prince emléke előtt, aki aznap vesztette életét. Anastacia a Purple Rain című szerzeményt adta elő közönsége előtt. 18 hét után – több mint 50 fellépéssel a háta mögött –, augusztus 4-én, Olaszországban ért véget a koncertsorozat első része. #### A táncverseny és az első koncertalbum 2016\. augusztus 19-én bejelentették, hogy versenyzőként csatlakozik a szeptember 23-án induló, BBC One-on futó Strictly Come Dancing című táncos show-műsor 14. évadához. A műsor folyamán minden versenyző egy hivatásos táncpartnerrel lép a bálterem színpadára. (A show magyar változata a Szombat esti láz). Anastacia táncpartnere Brendan Cole, hivatásos táncos volt. Annak ellenére, hogy orvosai pihenőt javasoltak neki, az október 1-jei versenyszámot fájdalmak közepette táncolta végig, ugyanis a próbák során felszakadt az egyik sebhelye, ami a korábbi masztektómia során keletkezett. Cole állítása szerint a sérülés miatt megváltoztatták a koreográfiát a verseny reggelén. Habár a két legkevesebb szavazatot kapott versenyző közül Anastacia volt az egyik, a történtek miatt a stábbal közösen úgy döntöttek, hogy a párbaj-táncot már nem adják elő partnerével. A nézői szavazatoknak köszönhetően végül versenyben maradt. A negyedik héten párbajozni kényszerült, mivel nem rendelkezett elég szavazattal. Ám 4:0 arányban a zsűritagok bizalmat szavaztak Anastaciának és megmentették a kieséstől. Az október 22-ei adásban az ideiglenes táncpartnere Gorka Márquez volt, mivel Brendan Cole orvosi utasításra nem vállalhatta a versenyt mellkasi fertőzése miatt. A hatodik héten – a Halloween-est után –, a zsűri egyhangú döntése alapján az énekesnő távozott a műsorból. Úgy vélte, a zsűritagoktól is jó kritikákat kapott, akik álló tapssal búcsúztak Anastaciától. „Nagyon élveztem, hogy itt lehettem! Számomra ez volt az a hely, ahol megismertem a női oldalamat, és ez a hely ezt lehetővé tette számomra. A haj, a smink, a gyártás... A zsűritől nagyszerű értékeléseket kaptam; úgy értem, ti, srácok, csodásak vagytok! Így működtetni ezt a családot... Gyönyörű ez a család! És ti, Egyesült Királyság, mindannyian tudjátok, miért nézitek a műsort: mert bámulatos! És Te (Brendan) elképesztő vagy! Nagyon köszönök mindent!” 2016\. október 19-én bejelentette, hogy legújabb lemeze az év végén jelenik meg. Elmondása szerint egy különleges albumról van szó, ám a részleteket ekkor még nem fedte fel. Október 31-én közzétette a 2017-es The Ultimate Collection Turné állomásait. November 4-én, egy élő videóközvetítés keretei között osztotta meg közönségével az új korong címét, amely az A 4 App (A = Anastacia; App = Application) nevet viseli. A legutóbbi turné során, az Anastacia nevű okostelefon-alkalmazáson keresztül, estéről-estére lehetett szavazni a felkínált dalokra, amelyek közül egy szerzemény bónuszként csendült fel az aznapi koncerten. Anastacia úgy döntött, hogy a korábban felsorakoztatott dalok élő felvételes verziója kerüljön rá a lemezre. December 9-én közzétette a hivatalos albumborítót, amelyet egy magyar tervezőgrafikus készített. December 16-án megjelent az A 4 App elnevezésű első koncertalbuma. ### Evolution (2017–2018) 2017 január végén megerősítette, hogy új stúdióalbumon dolgozik, amit szeptemberben kíván a közönség elé tárni; a lemez előfutára pedig nyár végén kerül nyilvánosságra. Március 10-én debütált a Ti amo című duett, melyben az olasz előadóművész, Umberto Tozzi oldalán működött közre. A dal eredetileg 1977-ben látott napvilágot, vagyis a 40. évfordulója alkalmából készítették el az új, duett verzióját. Március 11-én, Németországban pedig megkezdődött a The Ultimate Collection Turné második szakasza. Április 4-én megjelent a Ti amo című duetthez készült videóklip. Május 27-én Manchesterben, június 8-án pedig Londonban adott koncertet. A fellépéseket rögzítették és koncertalbumok formájában jelentették meg azokat Live at the Eventim Apollo Hammersmith 2017, illetve Live at the O2 Apollo Manchester 2017 címmel. Augusztus 12-én Belgiumban fejezte be a 2016 óta tartó koncertkörutat. Anastacia 110 fellépést tudhat a háta mögött. 2017\. június 17-én bejelentette hetedik nagylemezének címét: az Evolution (Evolúció) nevet viseli az alkotás. Július 21-én nyilvánosságra hozta új lemezkiadóját: a Universal Music Grouphoz szerződött. Július 28-án napvilágot látott az album első kislemeze, a Caught in the Middle. Augusztus 4-én megjelent a dalhoz készült kisfilm; két héttel később pedig közzétette a korong hivatalos dallistáját. Szeptember 1-jén Wachauban először adta elő a Caught in the Middle-t. A megjelenés előtt néhány nappal megkezdte a lemez bemutatását Németországban, illetve Olaszországban. Szeptember 15-én jelent meg az Evolution című stúdióalbum, és elérhetővé vált a Spotify, az Amazon és az iTunes weboldalakon. Szeptember 27-én az énekesnő megosztotta az Evolution Turné első állomásait, ami 2018. április 19-én, Hollandiában indult útnak. Júniusban az Egyesült Királyságban lépett fel, ahol Lionel Richie sztárvendége volt a zenész All The Hits nevű turnéján. Augusztus 26-án Németországban, Mönchengladbachban ért véget a koncertturné. Október 5-én debütált az Another Night című Real McCoy-dal feldolgozásának videóklipje Anastacia közreműködésével. Október 19-én Alex Christensen és a The Berlin Orchestra kiadta a Classical 90s Dance 2 című feldolgozásalbumot, amelyen az énekesnő is helyet foglal a Mr. Vain (Culture Beat) és az Another Night című dalokkal. November 9-én pedig visszatért a színpadra: néhány koncert erejéig folytatódott a turné. Végül december 1-jén Ausztriában, Saint Anton am Arlbergben fejeződött be. Anastacia több mint 70 állomást, és 20 országot tudhat maga mögött. Az eseményen több mint 320 ezer ember vett részt. ### We Will Rock You, Álarcos énekes és az új turné (2019-től napjainkig) 2019\. január 23-án Anastacia és a TEC Entertainment bejelentette, hogy 2019 novemberében ünnepli színházi debütálását, mint Killer Queen (Gyilkos Királynő) a We Will Rock You című Queen-musicalben. A nemzetközi musical látványos változata teljes egészében angolul, a Peeparrow Entertainment közreműködésével készült. A színdarabnak korlátozott számú előadása volt Amszterdamban, Hágában és Hengeloban. Az olasz színházi rendező, Massimo Piparo rendezte a darabot: „Egy "fekete" hangot akartam a Killer Queen szerepére: amilyen Anastaciának van. Az első kérdésem az volt, hogy szereti-e a Queent – ez volt a feltétel. Ekkor igennel felelt. Ezenkívül Anastacia énekelt dalokat a Queentől a saját koncertjein; 2003-ban pedig fellépett az együttessel Dél-Afrikában”. Május 5-én jelentette be, hogy az American Night című mozifilm betétdalának szerzője lesz. Október 4-én az énekesnő közzétette a We Will Rock You című musical időpontjait, amely november 27-én, Hengeloban vette kezdetét, majd Amszterdamban és Hágában folytatta útját. További elfoglaltságai miatt 2020. január 12-ig vállalta el a színházi szerepet. Egy kritikában úgy fogalmaztak, hogy „Anastacia bámulatos, mint Gyilkos Királynő. Éneke tökéletesen összeillik a Queen repertoárjával; a Fat Bottomed Girls című dal előadása a show egyik legfontosabb eleme. Habár nem színésznő, elbűvölő a maga módján. Duettje Stanley Burlesonnal, az A Kind Of Magic nagyszerű. Stanley lélekkel teli hangja és Anastacia erőteljes hangzása egy tökéletes keverék”. 2020 január végén Új-Zélandon lépett fel a Summer Concert Tour nevű koncertsorozaton, ahol többek között Billy Idol, George Thorogood and the Destroyers, és a Smash Mouth is feltűnt. Február 8-án Bécsben, a Ball der Wiener Wirtschaft nevű bálon lépett színpadra. Szeptember 13-án kétezer példányszámban, bakelitlemezen jelent meg a húszéves Not That Kind. 2020. november 27-én jelent meg a Good Night Songs for Rebel Girls című album, melyen Anastacia is közreműködött. Kelly Clarkson Stronger című dala hallható az énekesnő előadásában. 2021 első felében nyaki porckorongsérv műtéten esett át az énekesnő. A világjárvány óta először augusztus 28-án Belgiumban, a BuikRock Fesztiválon lépett fel. Szeptember 9-én pedig a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon vett részt, ahol az American Night című film betétdalát adta elő élőben. (A film világpremierje is itt volt). Anastacia önmagát alakította az alkotásban: a mozifilm általa írt betétdalát adta elő. Október 5-én ért véget az ausztrál Álarcos énekes (The Masked Singer Australia) című televíziós műsor harmadik évada, amelynek győztese Anastacia lett, ugyanis az énekesnő rejtőzött a Vámpír jelmez alatt. Így ő lett az első amerikai énekesnő, aki megnyerte a versenyt. #### I'm Outta Lockdown Turné – A 22. évforduló 2021\. november 23-án bejelentette, hogy I'm Outta Lockdown Tour – The 22nd Anniversary címmel turnéra indul 2022-ben. A turné eredetileg az I'm Outta Love (2000) című debütáló kislemezének 20. évfordulója alkalmából került volna megrendezésre, ám a koronavírus-járvány miatt elhalasztották. 2022\. február 7-én megjelent az American Night című szerzeménye – amely a vele azonos című film betétdala lett –, valamint a hozzá készült videoklip is. Szeptember 15-én Lisszabonban indult útnak az I'm Outta Lockdown nevű turnéja, azonban egy héttel később tizennyolc koncert halasztásra került hangszalag problémái miatt. Október 22-én visszatért a színpadra, néhány nappal később pedig bejelentette az átütemezett koncertdátumokat. ## Művészete ### Hangi adottságai „Hangos, hangosabb, és leghangosabb!” – mondta Anastacia a hangjára utalva, amikor megkérdezték tőle, hogy mi az a három szó, amivel a leginkább le tudná írni önmagát. Sosem vett énekórákat, soha nem volt tanára és sosem tanulta meg kezelni a hangját, ami szerinte egyszerűen csak megszólal: füstösen és soulosan. Próbálni és bemelegíteni sem szokott. Autodidaktának vallja magát, aki egyedül sajátított el mindent. Mint kiderült, a cigarettafüst és az alkohol a legártalmasabb a hangjának, ami véleménye szerint úgy szól, ha beteg, mint Barry White-é. Vokális tartomány: drámai alt (mély hangok között mozog), amely több mint 2 oktávot fog át: 2 oktávot és 7,5 hangjegyet (BB2 – A5). Vokális erősség: erőteljes, mély hang a közép regiszterekben. Kényelmesen mozog a hangszínében: az alsó és a felső tartományban egyaránt. Általában modern popra, de jazzműfajra is alkalmas a hangja. A mellhang könnyen rezonál (vagyis azonos hullámhosszon szól), miközben kiterjed az ötödik oktávra – könnyedén megtartva erejét. A fejhang lágyan – erre példa a Left Outside Alone intrója (0:00 – 0:37) –, ezzel szemben a mellhang erőteljesen szólal meg. Szakértők szerint továbbra is nehéz besorolni egy kategóriába az énekesnő hangját. Korábbi háttérénekese, Lorraine Cato úgy véli, hogy a művésznő hangfekvése alt, ám üti a szopránt. Lisa Braudé, Anastacia egykori menedzsere már az első találkozásuk alkalmával, 1997-ben így fogalmazott: „Olyan hangok, mint a tiéd, csak egyszer jönnek egy évszázadban!” Karrierje kezdetén, erőteljes hangját hallva – ami miatt gyakran a zenei legendákhoz, Tina Turnerhez és Aretha Franklinhez hasonlítják – az emberek azt gondolták, hogy Anastacia egy színes bőrű előadóművész. Számára megtiszteltetés, hogy a világhírű énekesnőhöz, Tina Turnerhez hasonlítják. Eleinte amint énekelni kezdett, feltették a kérdést, miszerint: »Biztos vagy benne, hogy nincs színes bőrű a családodban?« 1999-ben így jellemezték hangi adottságait: „Igazán különleges. Nagyon nehéz szavakkal leírni. Egy csodás énekesnő, egy csodás előadóművész” – Sam Watters, producer. „Olyan nagy, és olyan erőteljes! Annyi erő van benne! Csodálatos” – Lisa Lopes, amerikai énekesnő. „Anastacia egy nagy sztár lesz. Olyan a hangja, amit ha egyszer hallasz, sosem felejtesz el” – fogalmazott Ric Wake, zenei producer. Jorg Hacker, az Epic Records ügyvezető igazgatója egy interjúban fejtette ki gondolatait: „Amikor meghallottam az I’m Outta Love-ot, azt gondoltam: »Váó, egy újabb jó hangú fekete művész!« De amikor közölték, hogy ő egy fehér nő, nem akartam elhinni!” 2001-ben arra a kérdésre, miszerint milyen énekesek inspirálták, hogy énekeljen, így felelt: „Engem csak az életem későbbi szakaszában inspiráltak; és Aretha Franklin, Chaka Khan, Mariah Carey tipikus dívák lehettek. Mindig is szerettem ezeket az énekesnőket, de senki sem inspirált arra, hogy énekesnő legyek. Nem hatott rám egyik művész sem. Tulajdonképpen tudatosan nem sokat foglalkoztam a zenével.” Luciano Pavarotti úgy vélte, hibátlan a nyelvmozgása, és minden izmával jól bánik, emiatt elcsodálkozott, hogy semmiféle képzést sem kapott az énekesnő. Mint mondta, ha rosszul csinálna valamit, megsínylené a hangja és gyakran berekedne. Az olasz művész áldását adta Anastacia technikájára. „A hangja olyan, mintha a szirénát keresztezték volna a drag queennel, RuPaullal. Majd micsoda meglepetés tárul elénk, amikor benyitunk hozzá az ajtón, hogy felfedjük, ki a tulajdonosa e hangnak, és ekkor egy kicsivel több, mint 150 centiméter magas hölgy jelenik meg” – Christa D'Souza, ausztrál újságíró jellemzése a The Age magazinban, 2002-ben. 2003-ban, egy jótékonysági rendezvényen Mariah Careyvel énekelt együtt, aki a színfalak mögött felkereste Anastaciát, és azt állította, hogy szereti a hangját. Emellett a Not That Kind lemezével kapcsolatban elismerését fejezte ki, ami szintén elnyerte a tetszését. „Amikor először hallottam őt énekelni, azt hittem, hogy egy fekete énekesnő. Úgy hangzott, mint Tina Turner. Kíváncsi lettem, hogy ki ez a nő. Amikor megtudtam, hogy Anastacia a neve, nem hiszem, hogy egy pillanatra is azt gondoltam, hogy fehér bőrű. A hangja bámulatos és lélekkel teli. Egy nagyszerű, élő előadóművész” – nyilatkozta Elton John egy 2004-es televíziós interjúban. Az Eros Ramazzottival felvett duettről, az I Belong to You (Il ritmo della passione) című dalról így nyilatkozott Lisa Haines a Pieces of a Dream című válogatáslemezhez tartozó kritikájában: „A lenyűgöző duett egy lágyabb oldalát mutatja meg annak a keménységnek, amely annyira jellemző Anastacia hangjára, és olyan erőkifejtéssel ér véget, hogy még Céline Dionra is szégyent hoz.” Majd így folytatta: „Megdöbbentőek a vokális képességei. (...) A Pieces of a Dream lenyűgöző az elejétől a végéig, amely további bizonyíték Anastacia figyelemre méltó tehetségére.” A Heavy Rotation albumról szóló kritikában az állt, hogy az énekesnő eltéveszthetetlen hanggal rendelkezik, emellett úgy vélik, a lemez egyik fele emlékeztet arra, hogy mi tette Anastaciát sztárrá: „a hatalmas hangja”. A Daily Mail az egyik „leghangosabb hangnak” nevezte a zeneiparban. A New York Times pedig egy karizmatikus művésznek és egy vokáljelenségnek titulálta Anastaciát. Mindemellett az MTV Asia egy csodának nyilvánította az énekesnő hangját, illetve az egyik legerősebbnek tartják a világon. A Greenstone Entertainment weboldalán úgy fogalmaztak, hogy „Nagyon kevés olyan énekes van az univerzumban, aki "beágyazza" a teljesen egyedi hangszínét, amit azonnal, kétségtelenül felismerünk. Ez a magával ragadó, lélekkel teli, nagy hang biztosítja a szupersztár-státuszát”. ### Zenei stílusai és hangzásvilága Zenei stílusai közé tartozik elsősorban a pop, a rock, a soul, illetve ezek ötvözete, a sprock – melyet 2003-ban alkotott meg az Anastacia című korong készületei során –, valamint a dance. Korábban elmondta, hogy száz százalékosan nem sorolná önmagát a popénekesnők táborába, mivel változatos a művészete, és nem ragaszkodik mindig ugyanahhoz a stílushoz. Úgy véli, a közönség is azokat szereti igazán, akik képesek más-más helyzetet kifejezni úgy, hogy közben valódiak maradnak. Különböző hangszereket szeret alkalmazni a dalaiban. Amióta megalkotta a sprock műfajt, azóta úgy gondolja, hogy nem ő az egyetlen olyan énekesnő, aki ebbe a kategóriába sorolható. Véleménye szerint Pink és Kelly Clarkson is jó példa erre a stílusra, sőt, egy kicsit Katy Perry is beleillik ebbe a műfajba. A 2000-ben és a 2001-ben megjelent lemezeken, a Not That Kindon és a Freak of Nature-ön különböző stílusú dalok hallhatóak. A pop, a soul, a dance (I’m Outta Love, Why’d You Lie to Me), az R&B (Made for Lovin’ You, Paid My Dues) és a diszkó mellett szerzeményeiben a funk stílusra (Not That Kind) jellemző stilisztikai elemek is felfedezhetőek. A Cowboys & Kisses a country-pop műfajba sorolható. Ezek egyvelege adja meg azt a stílust, melyet az énekesnő képvisel. Egy 2002-es interjúban így nyilatkozott: „Nem vagyok hajlandó beilleszteni magamat egy formába, amilyen zene éppen akkor menő. Egyszerűen engedem a zenémnek az lenni, ami. A kiadómnak tetszett az, aki vagyok, és a kezdetektől fogva hittek az eredetiségemben. (...) Úgy gondolom, a zene szépsége az, hogy olyan sok utat ad a felfedezésre. A remixelők egy kis 'sercegést' adnak a dalaimnak. Ennek hála, előadóként teljesen új területekre léphetek, mert nem dance-daloknak írtam az alkotásaimat. A dalaim egyszerűen kifejezési formák, de ha technó ütemet raksz mögéjük, bumm! Már ott is vagy a dance porondon.” Az énekesnő a rock műfajba is belekóstolt már. Ez elsősorban a 2004-es Anastacia című korong dalainál érzékelhető. Az album tervezésekor úgy érezte, más hangulatot kell adnia a zenéjének: ekkor rock-hangszerekkel kísérletezett. A betegségével kapcsolatos élmények rányomták a bélyeget a lemez hangzásvilágára. Azt szerette volna, hogy a hangja erőteljesebben szóljon – ez leginkább a Seasons Change, a Left Outside Alone, az I Do, a Time és a Rearview című daloknál észlelhető –, viszont a popzenei hangzást is meg akarta tartani. Véleménye szerint a túlzott vadság nem illik a hangjához. Ekkor született meg a soul, a pop, illetve a rock keveréke, melyet sprocknak nevezett el. A 2008-as Heavy Rotationön ismét előtérbe kerül az R&B-hangzás. Akkoriban Anastacia az R&B énekessel, Ne-Yóval dolgozott együtt, aki a lemez egyik producere volt, illetve a kiadó motiválta, hogy folytassa ezt az irányvonalat, ami az első lemezre volt igazán jellemző. A kritikák szerint „visszafogja a gitárhangzást, és utat enged a dalok eklektikusabb gyűjteményének, ami a csillogó soul-funktól az akusztikus popzenéig terjed; egy kis technóval megfűszerezve.” A 2009-es budapesti koncertje előtt így nyilatkozott a rock műfajról: „Amikor a daganattal harcoltam, a rockzene segített, hogy érezzem azt az erőt, amire akkor szükségem volt. A következő album írásakor – bár az négy évvel később volt – még nem szerettem volna ehhez visszatérni. De most, hogy kész az új album (Heavy Rotation), alig várom, hogy a következőt ismét jól megrockosítsam!” 2012-ben visszatért a rockosabb hangzáshoz, ugyanis az It's a Man's World című feldolgozásalbumon legendás rockzenekarok dalai hallhatóak az énekesnő előadásában. A lemezen hallható alkotások ihlették meg a 2014-es Resurrection hangzásvilágát, amelyen újra keveredik a pop, a rock és a soul, vagyis ismét felszínre tör a sprock stílus. ## Jótékonyság ### Humanitárius tevékenységei 2001\. május 29-én előadta az I Ask of You című szerzeményét az olasz operaénekessel, Luciano Pavarottival, a nyolcadik alkalommal megrendezett Pavarotti és Barátai nevezetű jótékonysági koncerten. A rendezvény az Afganisztánban élő embereket támogatta. 2001-ben egy újabb jótékonysági koncerten vett részt Michael Jackson, Beyoncé, Mariah Carey és más művészek (Céline Dion, Shakira, Ricky Martin, Usher, Justin Timberlake stb.) oldalán. E rendezvény az ikertornyok elleni támadásban (2001. szeptember 11.) elhunytak emlékére lett megszervezve. Ekkor adták elő a What More Can I Give című alkotást. Anastacia így mesélt erről: „A rendezvény előtt nagyon ideges voltam. Komolyan, úgy izzadtam, mint egy malac. A gondolat, hogy együtt énekelhetek Michaellel és Mariahval egy időben, leírhatatlan volt. Soha nem gondoltam volna, hogy életem bálványaival fogok együtt énekelni. A színfalak mögött találkoztam Mariahval, ugyanis odajött hozzám. Nagyon furcsa volt. Nem hittem volna, hogy tudja, hogy létezem. Amikor odajött, azt mondta, szereti a hangomat, és a Not That Kind lemezemet. Kiakadtam! Nem tudtam elhinni, hogy ilyen kedves, és két lábbal jár a Földön.” 2002\. május 19-én a One Day in Your Life-fal lépett fel a Fun City Bowlon, a barátságos labdarúgó-mérkőzés szünetében, a Giants Stadionban. Az összegyűlt összeget pedig a 2001. szeptember 11-én életüket vesztett rendőrök és tűzoltók családjainak adományozták. 2003-ban, az első melldaganatból való felépülést követően Estée Lauderrel közösen létrehozta az Anastacia Alapítványt (The Anastacia Fund) a Breast Cancer Research Foundationön keresztül. Azóta számos mellrák elleni alapítványt támogat, illetve folyamatosan hangoztatja, hogy a betegség fiatalokat is sújthat, és mennyire fontos a mammográfia-vizsgálat már 35 éves kor alatt is. Hangsúlyozta, ha tehetné, akár már 25 éves kortól kezdve kötelezővé tenné a vizsgálatot. A Breast Cancer Research Foundationnel – melynek folyamatosan pénzt adományoz –, és rajongóival karöltve Anastacia anyagilag segíti a mellrákkutatást: hogy miért történik, hogyan akadályozzuk meg, illetve hogyan gyógyítsuk és kezeljük, ha már kialakult. 2003\. szeptember 30-án, a negyedik alkalommal megrendezésre került Women Rock! (Songs from the movies) nevű shown (koncert a mellrák elleni küzdelemért) lépett fel Hollywoodban, a Kodak Színházban. Ekkor BeBe Winans közreműködésével előadta az Aerosmith szerzeményét, az I Don't Want to Miss a Thinget, és saját alkotását, a Heavy on My Heartot. Majd a Bee Gees You Should Be Dancing című dalát hallhatta a közönség az énekesnő előadásában, végezetül pedig a Stayin' Alive-ot énekelte el Mandy Moore, Mýa és Ann Wilson társaságában. A rendezvényen olyan hírességek is tiszteletüket tették, mint például Dolly Parton, Jessica Alba, Sharon Osbourne vagy Alfre Woodard. 2003\. november 29-én 40 ezer ember előtt lépett fel a 46664 koncertsorozaton, a Cape Town Stadionban (Dél-afrikai Köztársaság), melyet Nelson Mandela, exelnök szervezett. Az előadást szerte a világon sugározták a televíziók és a rádiók. Magyarországon az M1-es csatorna közvetítette. Azt a célt szolgálta a koncert, hogy felhívja a figyelmet az AIDS-es megbetegedésre. Anastacia a Queennel és a U2-val lépett színpadra. A Queen legendás slágereivel, a We Will Rock You-val és a We Are the Championsszal készült az énekesnő, melyeket zenésztársaival karöltve adott elő. Emellett felénekelte az Amandla című dalt, amit részben ő szerzett. Az alkotást előadta a koncerten Bono, a Queen, The Edge, Beyoncé és David A. Stewart társaságában. Az eseményen olyan zenészek is feltűntek, mint például Robert Plant (Led Zeppelin), Zucchero, a Eurythmics, a The Who vagy a The Corrs. 2006\. április 10-én Anastacia adománygyűjtésben vett részt Ashley Judd, Elizabeth Hurley, Elton John, Tony Bennett, Evelyn Lauder és mások oldalán – ekkor a The Breast Cancer Research Foundation rendezvényt szervezett: a hatodik alkalommal megrendezésre került Very Hot Pink Partyt. 2006\. május 20-án a bécsi Life Ballon tette tiszteletét, amely Európa legnagyobb évenként megrendezett AIDS-jótékonysági rendezvénye. 2006\. október 13-án több koncerten és díjátadón viselt ruháját is eladta az eBayen személyes tárgyai mellett, ennek bevételét pedig egy mellrákot kutató szervezetnek adományozta, a Breast Cancer Research Foundationnek. Féléven keresztül, minden pénteken aukciót indított. 2007-ben Annie Lennox Anastaciát is meghívta 22 másik énekesnővel együtt, hogy felhívják a figyelmet a HIV vírusra, amely Afrikában gyakran már a méhben lévő magzatot is megfertőzi. 2007. december 1-jén, az AIDS világnapján jelent meg a Sing című kislemez, amelyen Annie Lennoxszal, illetve más előadókkal működött közre. Lennoxon kívül az énekesnők között volt Shakira, Céline Dion, Pink, Fergie, Madonna, Dido, Joss Stone, a Sugababes együttes, Isobel Campbell, Melissa Etheridge, Beth Gibbons, Faith Hill, Angélique Kidjo, Beverley Knight, Gladys Knight, k.d. lang, Sarah McLachlan, Beth Orton, Bonnie Raitt, Shingai Shoniwa, KT Tunstall és Martha Wainwright. 2008\. június 4-én egy újabb aukciót indított az eBayen; még több személyes holmival: Anastacia új termékeket kezdett árulni. Aki a legtöbbet költötte, páros VIP-jegyet nyerhetett a Heavy Rotation Turnéra. A második "helyezett" pedig egy aláírt pólót, egy The Breast Cancer Research Fundation feliratú szakácskönyvet, és egy aláírt fényképet nyert. 2008\. október 27-én a Divas II elnevezésű shown lépett színpadra a Left Outside Alone-nal és az I Can Feel You-val Londonban, ahol olyan hírességek is feltűntek, mint például Pink, Leona Lewis, Dionne Warwick, Gabriella Cilmi vagy a Sugababes. Október 28-án pedig Stockholmba repült a második alkalommal megrendezésre került Rosa Bandet Gálára. Mind a tíz előadó a mellrák túlélője, és közösen több mint 50 millió svéd koronát (több mint 1.653.270.000 forintot) gyűjtöttek össze. 2008\. december 16-án a dublini Cheerios ChildLine Concert nevű, évente megrendezett jótékonysági eseményen is feltűnt. Csak úgy, mint Enrique Iglesias, a The Script, a The Saturdays vagy a JLS. 2009\. december 7-én Lulu és Chaka Khan oldalán lépett fel a Royal Variety Performance nevű jótékonysági gálaesten, mely minden évben megrendezésre kerül az Egyesült Királyságban. A rendezvényen mindig részt vesz a brit királyi család egy tagja; általában maga az uralkodó. Az Entertainment Artistes' Benevolent Fund (EABF) nevű alapítvány a gálaest szervezője, amelynek pártfogoltja II. Erzsébet brit királynő. A rendezvény után a teljes bevételt az alapítvány kapja meg. 2011\. augusztus 8-tól az úgynevezett Díva Kacsát (Diva Duck) kezdte el árusítani, mely egy általa szervezett jótékonyságra szánt gumikacsa. Az énekesnő a brit műsorvezetővel, Paul O'Gradyvel közösen tervezte meg a figurát. Az eladott kacsák teljes vételárát a rákkutatásra ajánlotta fel. A figura kinézete Anastaciára vall, ugyanis az általa kedvelt leopárdminta díszíti a testét egy nyaklánccal, és rúzsozott a csőre. 2011\. október 8-án az évente megrendezésre kerülő Pink Ribbon Ballon (Rózsaszín Szalag Gála; mellrák elleni kampány) tette tiszteletét Londonban, ahol több mint 250.000 angol font (több mint 95.698.000 forint) gyűlt össze. Az első melldaganatból való felépülését követő egy évtizedben pedig személyes tárgyainak aukciókra bocsátásával, jótékonysági kiegészítők tervezésével, jótékonysági kislemezzel (Heavy on My Heart), és a turnéi alatt történő árverezésekkel igen nagy összegeket gyűjtött már össze. 2014\. augusztus 23-án bejelentette, hogy adományozott az ALS Egyesületnek, ugyanis Anastacia is részt vett az Ice Bucket Challenge (jeges zuhany egy jótékony célért) nevet viselő mozgalomban, melynek az volt a lényege, hogy az adományozás mellett egy vödörnyi jeges vizet kellett magára öntenie annak, akit jelöltek a kihívásra. A jeges zuhanyt is vállalta az énekesnő barátai közreműködésével. Anastacia egy barátja, Raul Olivo és a skót énekesnő, Lulu kihívását fogadta el. 2014\. december 6-án a moszkvai Barvikha Luxury Village-ben lépett fel, ahol az évente megrendezett jótékonysági eseményen a Federation nevű orosz alapítványnak adományozta a Blumarine márkájú szemüvegét azzal a céllal, hogy gyermekkórházakat támogasson. A 2015. január 12-ei, firenzei koncertje előtt Anastacia ellátogatott a Luisa Via Roma nevű ruházati üzletbe, a Barbie Oriental Obsession jótékonysági rendezvényre. Az énekesnő keleti öltözetű Barbie-kat, illetve róla mintázott babákat bocsátott árverésre az eBayen. A teljes bevételt pedig a saját alapítványának, a The Anastacia Fundnak, illetve a Breast Cancer Research Foundationnek adományozta. 2015\. szeptember 17-én bejelentették, hogy Anastacia az új nagykövete a Hear the World Alapítványnak, melynek célja, hogy pénzt gyűjtsön, és támogassa a halláskárosult, hátrányos helyzetű embereket. Az énekesnő oldalán olyan világsztárok tűnnek fel, mint például Eros Ramazzotti, Bryan Adams, Julianne Moore, Sting, Annie Lennox, Mick Jagger, Ben Kingsley, Tobey Maguire, Billy Idol, Diane Kruger, Dionne Warwick, Laura Pausini, Monica Bellucci vagy Lenny Kravitz. 2015\. szeptember 25-én az Egyesült Nemzetek Szervezete nyilvánosságra hozta a The Global Goals című dokumentumot, melyben 17 globális célt fogalmaztak meg. E kezdeményezésnek számos aktivistája van, köztük Anastacia és más művészek. Mint például Meryl Streep, Nicole Scherzinger, Kate Winslet, Stevie Wonder, vagy Jennifer Lopez. Az énekesnő úgy döntött, hogy a harmadik célt képviseli: biztosítani az egészséges életet, és előmozdítani a jólétet mindenki számára, minden korosztályban. „Megtiszteltetés a The Global Goals támogatójának lenni. (...) A világvezetők elkötelezték magukat 17 Globális Cél mellett, hogy megvalósítsanak 3 rendkívüli dolgot a következő 15 évben. Vége a mélyszegénységnek. Küzdelem az egyenlőtlenség ellen és az igazságszolgáltatásért. Javítani a klímaváltozás kedvezőtlen hatásait. A The Global Goals a fenntartható fejlődés érdekében érheti el ezeket a dolgokat. Minden országban. Minden ember számára” – írta az énekesnő. 2015\. november 30-án részt vett a londoni The Global Gift Gala nevű jótékonysági rendezvényen. A Global Gift Foundation egy jótékonysági nonprofit szervezet, melynek célja, hogy pozitív hatással legyen a gyermekek, nők és családok életére. Az alapvető szükségletek megteremtésében segítenek a hátrányos helyzetűeknek. Anastacia oldalán olyan nagykövetek vannak jelen, mint Eva Longoria, Nicole Scherzinger, Ricky Martin, Cristiano Ronaldo, David és Victoria Beckham, Ronan Keating, Lara Fabian vagy Mariath Carey. 2016\. szeptember 25-én az énekesnő bejelentette, hogy a Cancer Research UK nevű rákkutató és jótékonysági szervezethez társult. Az egyesület 2002. február 4-én alakult meg az Egyesült Királyságban. Anastacia az életmentő rákkutatásokban segíti az alapítványt. „Segíteni akarok bármilyen módon, ahol tudok, mert még mindig itt vagyok és ez a munkám. (...) Miután kétszer legyőztem a mellrákot, igazán próbálok tenni valamit, hogy segítsek megváltoztatni az esélyeket mások számára, akik érintettek ebben a szörnyű betegségben.” A Strictly Come Dancing című műsorban megkeresett pénzösszegeket e szervezetnek adományozta. „Ha mindannyian mélyre ásunk és adományozunk, növelni tudjuk a létfontosságú alaptőkét, hogy segítsük javítani a túlélési arányokat.” 2016\. december 1-jén Anastacia a Grassroot Soccer World AIDS Day nevű gálán tűnt fel Londonban, különböző hírességek oldalán, hogy közösen támogassák az egyesület munkáját. A Grassroot Soccer (GRS) egy nonprofit szervezet, amely támogatja a HIV-vírussal küzdő fiatalokat Afrikában. Jelmondatuk: "Használd a futball erejét a HIV és AIDS elleni küzdelemben!" Több mint 300 vendég jelent meg az eseményen, és több mint 616.000 font gyűlt össze. 2016\. november 19-én a 7. londoni The Global Gift Gálán jelent meg Eva Longoria és Victoria Beckham társaságában. Az eseményen számos más híresség tette tiszteletét (Nicole Scherzinger, David Beckham, Alesha Dixon, Pamela Anderson vagy Gordon Ramsay) az Eva Longoria Foundation és a Global Gift Foundation nevű jótékonysági szervezeteket támogatva. December 12-én újra tiszteletét tette a The Global Gift Gala nevű jótékonysági eseményen, Dubajban, Eva Longoria és Melanie Griffith oldalán. 2017\. március 16-án 25.000 eurót (kb. 7.727.000 Ft.) gyűjtött össze a Kinderkrebsstiftung nevű német gyermekalapítvány számára Wormsban, a telt házas jótékonysági koncertjén. Közel 100 gyermek és tinédzser vett részt az énekesnő fellépésén, akiknek lehetőségük volt személyesen is találkozni Anastaciával. 2017\. május 27-én bejelentette, hogy a Live At The Eventim Apollo Hammersmith 2017, illetve a Live At The O2 Apollo Manchester 2017 című koncertalbumok teljes bevételét a 2017. május 22-ei, manchesteri terrortámadásban elhunytak családjainak adományozza a Manchester Evening News által létrehozott alapítványon keresztül. 2017\. október 24-én, hivatalos oldalán osztotta meg a hírt az énekesnő, miszerint a Positive Luxuryval együttműködve 100 darab exkluzív karkötőt alkotott meg, melyek október 27-től megvásárolhatóak. A teljes bevétel a Cancer Research UK nevű rákkutató és jótékonysági szervezethez kerül, hogy finanszírozni tudják az életmentő mellrák-kutatásokat. 2017\. november 7-én, Rómában a Prodigi nevű jótékonysági televíziós műsorban tette tiszteletét, mely november 18-án, a Rai 1 csatornán volt látható. E műsor a UNICEF számos projektjét támogatja annak érdekében, hogy jobb életet biztosítsanak a rászoruló gyermekeknek. 2017\. november 10-én, Görögországban lépett színpadra a "Costa Navarino EAGLES Presidential Golf Cup" nevű esemény keretein belül, ahol más hírességekkel közösen 750.000 eurót gyűjtött össze jótékony célokra személyes tárgyainak árverésével – támogatva saját alapítványát, a The Anastacia Fundot. A rendezvényen, Costa Navarinóban több mint 400 vendég tette tiszteletét a golfszezon végének ünneplése miatt. 2017\. november 18-án lemondott média-díjáról (SIEBEN) a "Nemzetközi előadó" kategóriában, és a bevételt svábföldi rádiós térségben lévő rászorulók támogatására fordította. 2017\. december 1-jén egy újabb együttműködést jelentett be a Positive Luxuryval közösen: limitált kiadású, egyedi kapucnis dzsekiket terveztek; támogatva a 2017-es AIDS Világnapot. A teljes bevétel a Grassroot Soccer nevű nonprofit szervezethez került. December 4-én, a Cascaid Charity nevű jótékonysági eseményen vett részt, ahol 2,27 millió euró gyűlt össze a Cancer Research UK rákkutató és jótékonysági szervezet számára. December 14-én a müncheni José Carreras Gálán tette tiszteletét, illetve bemutatta egyedi szerencsemalacát, melyet maga az énekesnő tervezett és dedikált. A malacot árverésre bocsátották, a teljes bevétel pedig a José Carreras Leukämie-Stiftung nevű alapítványhoz került. A szervezet célja a leukémia gyógyítása. 2018\. március 22-én, számos híresség – köztük Pamela Anderson, Chenoa, María Bravo – oldalán részt vett a madridi The Global Gift Gálán a Global Gift Foundation jótékonysági szervezetet támogatva. 2018\. október 19-én, Bécsben került megrendezésre a 8. Ronald McDonald Kinderhilfe nevű jótékonysági gála, mely eseményen az énekesnő vendégfellépőként lépett színpadra. Az adománygyűjtésből származó bevételt (egymillió euró gyűlt össze) gyermekotthonok finanszírozására fordítják, hogy segítsék a rászoruló családokat. 2019 márciusában ismét felhívta a figyelmet a hallásvizsgálat fontosságára, mint a Hear the World Alapítvány nagykövete; valamint azt az információt osztotta meg, hogy minden interneten elvégzett hallásvizsgálattal 1 dollárral lehet támogatni az alapítványt. 2020 áprilisában a Stiftung Wunderlampe / Fondation Lampe magique nevű alapítványon keresztül egy fiatal lány kívánságát teljesítette: videochat formájában beszélgetett vele az énekesnő. Az egyesület teljesíti a súlyosan beteg gyermekek kívánságait. 2020\. május 29-én egy 24 órás, élő adománygyűjtő közvetítés zajlott a COVID-19 elleni küzdelem támogatására, mely eseményen Anastacia is részt vett. Az "OHM Live" nevű eseménynek több mint 150 előadója volt szerte a világból. Több olyan szervezetnek gyűjtöttek pénzt, amely a koronavírus-járvány visszaszorításán dolgozik; mint például a Global Gift Foundation. 2020 augusztusában a Global Gift Foundation-t támogatva egy projektben vett részt: adományt gyűjtöttek több millió rászoruló gyermek életének megmentésére. 2020\. szeptember 23-án az online Kageno Harambee-hez csatlakozott, ahol megtartották éves adománygyűjtésüket. A Kageno egy nonprofit szervezet: rászoruló közösségeket segítenek. Lehetővé teszik a fenntarthatóbb közösségek kialakulását. 2021 februárjában a Stagehand and Crowdfunder \#ILoveLive nevű kampányának részeként, Anastacia hat exkluzív VIP jegyet adományozott, amelyek az úgynevezett "Meet & Greet"-et, illetve aláírt dalszövegeket tartalmaznak. A nyeremények az énekesnő bármelyik 2022-es koncertjére érvényesek. Az \#ILoveLive adományokat gyűjt brit színpadi dolgozók számára, akik pénzügyi válsággal küzdenek a pandémia miatt. 2021\. november 1-jén a londoni The Global Gift Gálán vett részt Eva Longoria oldalán a The Global Gift Foundation nevű alapítványt támogatva. Ezt követően, december 9-én pedig az Egyesült Arab Emírségekben is tiszteletét tette az egyesülettel karöltve. ## Divat, stílus és divattervezés A 2000-es évek elején számos fiatal Anastacia miatt kezdett el szemüveget hordani, emellett sok szemüveges nő önbecsülését állította helyre, és szemüvegdivatot teremtett. „A szemüvegem mindig is egy teher volt számomra, de mostanra átváltoztattam valami egyedivé, valami eredetivé, ami működik! Valójában szeretem a szemüvegeket! Orvosi előírásra van szemüvegem, és nemrég lettem ilyen kreatív a kereteket illetően. Úgy gondolom, jobban nézek ki szemüvegben, mint nélküle. A kontaktlencse nem jön be nálam. Most, hogy híres lettem, a szemüveg a védjegyem lett, ami aranyos, mert mindig is része volt az életemnek.” „Negyedik osztályos korom óta viselek szemüveget, és ma már ez a természetes számomra. Nincs mit szépíteni a dolgon: nélküle vak vagyok, mint egy denevér. Mintegy 50 darabot tartok otthon, de ennek csak a felét hordom. Büszke vagyok arra, hogy sok tini miattam kezdett el szemüveget hordani, és biztatom is őket!” Mindig is úgy vélekedett erről, hogy a szemüvegek titokzatosak és szexisek, ha a nők öntudatosan és határozottan viselik őket. Akkoriban lépten-nyomon arról faggatták, hol szerzi be nem mindennapi kinézetű szemüvegeit. Később, 2005 augusztusában lézeres szemműtéttel helyrehozatta a látását. ### Projektjei #### Resurrection és Anastacia by s.Oliver 2006 szeptemberétől megvásárolható volt a Resurrection (Feltámadás) nevű parfüm, amelyhez a nevét adta az énekesnő. Anastacia hosszú ideig kutatta a tökéletes illatot, melyet számos alkalommal teszteltek azért, hogy nők és férfiak kedvére tegyen. Ez az, amiért a termék megalkotásának részévé vált az énekesnő. „Teszteltem az illatot, és férfiaktól érdeklődtem, akiknek tetszett az aroma. És a válasz mindig ugyanaz volt: »Váó, egyszerűen csodálatos!«” Komplett szettben volt kapható: 1. Resurrection eau de parfüm 2. testpermet 3. tusfürdő 4. testápoló. E termékek már nem érhetőek el, ám egy úgynevezett Outta Love megvásárolható, ami ugyanolyan illattal rendelkezik. 2006-ban és 2007-ben jelentette meg ezt a ruházati kollekciót az énekesnő és egy német cég, az s.Oliver. Anastacia fejében már régóta az járt, hogy saját kollekciót tervezzen, csak a megfelelő partnerre kellett várnia. Elmondása szerint a cég pont a legjobbkor toppant be. A kollekció az énekesnő személyes stílusát és sokoldalúságát tükrözi. Anastaciával az ötleteik is ugyanazok voltak a kollekció kinézetét illetően. Szerinte sok mindent figyelembe kell venni egy ruházati kollekció tervezésekor: a divatot, a színeket, az anyagokat, illetve a szabásokat. Boldog volt, hogy ennyire jól sikerült a céggel való együttműködés. Számára fontos, hogy többféle méretben is elkészüljenek a ruhák. Az énekesnő kezdőbetűjével fémjelzett sálak, felsőrészek, farmernadrágok és egyéb ruhadarabok, valamint táskák is megtalálhatóak a kollekcióban, melynek a reklámarca is Anastacia volt. 2006 novemberében pedig egy limitált kiadású CD-t jelentetett meg Welcome To My Style néven. Aki 60 eurónál többet költött az Anastacia by s.Oliver termékek vásárlásakor, az e lemez tulajdonosává vált. Mint mondta, e kollekció különböző emberek számára lett létrehozva. Tinédzserek és nagymamák számára egyaránt, akik a fogyasztói voltak. Főként farmereket, pólókat és blúzokat tartalmazott, bár szerinte nem volt "szuper-trendi" a tervezet. Bármilyen típusú nő beleillett a kollekcióba, melynek körülbelül a 60%-a havonta változott, mivel a ruházat az évszakokkal változik. Világos színekkel indítottak, idővel pedig a barna és a vöröses színek keverékei is megjelentek, melyek az őszhöz kötődnek. #### Anastacia mint divattervező Anastacia szerint a céggel való együttműködési folyamatban voltak hullámvölgyek. Mindkét félnek hozzá kellett szoknia az énekesnő részvételéhez, mint művész és mint tervező. Az s.Oliver elismerte, hogy Anastacia bizonyos ismeretek hiányával érkezett közéjük. Nem ennek szentelte minden idejét, és teljes munkaidős állást sem akart a cégnél. Kéthavonta találkozott a csapat, körülbelül három napon át, a tervezés és a munka miatt. Úgy vélte, nagyszerű ritmusban kezdtek dolgozni, és végül megértették, hogy mit szeretne az énekesnő. Szerinte szövetekkel dolgozni, és vázlatokat készíteni volt a legkimerítőbb. Számára a farmerekkel való munkálkodás volt a legnagyobb élmény: szakértővé vált a fakításban, a varrásban, illetve a szegecsekkel és zsebekkel is jól boldogult. Ekkor elárulta, hogy ha egy nőt öltöztethetne, akkor Halle Berryt vagy Angelina Jolie-t választaná, akiket az egyszerűségükért és könnyedségükért dicsér: egyszerűek, tökéletesek, és nincs szükségük sokra. Majd hozzátette, hogy amikor elkezdte a céggel való munkálatokat, fogalma sem volt arról, hogy ilyen intenzív egy tervezési folyamat, amelynek idővel a szakértőjévé vált. Vágyott a tanulásra, és az a képessége, hogy gyorsan alkalmazkodik, egy bölcs tervezőt és üzletasszonyt alkotott meg. Emellett elmondta, hogy szereti, ha egy ruhakollekció darabjai kiemelik a női testet. Fontos számára a kényelem, illetve, hogy természetesnek érezze magát és a rajta lévő ruhadarabot. „Nagyon szeretek tervezni. Van egy ruházati láncom. Terveztem parfümöt, legutóbb pedig szemüvegeket. Azt gondolom, hogy nagyon jól sikerültek, de ez már nem új dolog, hiszen egészen a pályám elején már én magam terveztem a fellépőruháim nagy részét. És hidd el, olyanokat nem nagyon láthatsz máshol, mert nagyon máshogy néznek ki, mint amiket a boltban látsz. De pont ezt gondolom érdekesnek benne. Nagyon szeretek olyan dolgokat viselni, mint senki más. Mondjuk ilyeneket tényleg senki sem viselt, mert a ruháim úgy néztek ki, mint a bohócjelmezek. Azt tényleg lehet rájuk mondani, hogy egyedi darabok. Más nem is viselte volna őket. De én azt gondoltam a saját kreativitásomnak, önkifejezésnek. Talán már nem viselek ilyen ruhákat, de azért még mindig nagyon más vagyok, mint az átlag. Azt nem mondanám, hogy a divat az első számú hobbim, inkább csak azt, hogy ilyenkor a kreativitásom keres új területeket. Amikor dalokat írok, akkor is a kreativitásomat élem ki. Amikor vicces hajkoronákat találok ki, különleges sminkeket, akkor is csak kiélem a meglévő művészi hajlamaimat” – fejtette ki gondolatait a divatról a Fókusznak adott interjújában, 2016 márciusában. #### Anastacia by TAT2, Blumarine Eyewear by Anastacia és Music Loves Fashion 2015\. december 8-án jelent meg ez az ékszerkollekció az Anastacia by TAT2 által. Az énekesnő az ismert Los Angeles-i ékszerésszel – egyben keresztlányával –, Briana Erinnel (TAT2 Designs) működött közre. A kollekció a Resurrection Collection elnevezést kapta. A 2015-ös turné keretein belül ugyanilyen Resurrection-feliratú, aranyozott medálok voltak elhelyezve a VIP-csomagokban. A nyakláncok mellett fülbevalók és karkötők is megtalálhatóak a gyűjteményben. A medálok és a fülbevalók hátuljába az énekesnő aláírását vésték. A karkötők ónixból, vörösvasércből, achátból, opálból, valamint türkizből készültek. Az énekesnő 2016. február 28-án, Milánóban a Blumarine, olasz divatmárka céggel együttműködve mutatta be exkluzív napszemüveg kollekcióját Blumarine Eyewear by Anastacia néven. Anastacia e divatmárka iránti vonzódása és Anna Molinari, tervezőhöz fűződő barátsága miatt választotta társának a Blumarine-t a kollekció megalkotásához. 10 modell közül lehet választani különböző színekben. Az optikai-, illetve a napszemüvegeket kizárólag az énekesnő alkotta meg. 2016 áprilisától elérhető e különleges kiadás a Blumarine butikjaiban és optikai üzleteiben. 2017\. július 20-án bejelentették, hogy Anastacia egy német vállalattal, az Aldi-val társult. Az együttműködés során egy új ruházati kollekciót (Music Loves Fashion néven) jelentettek meg a magyar, az osztrák, a német és a svájci áruházakban 2017. szeptember 14-től kezdve. A kollekcióban farmernadrágok, tunikák, pulóverek, kardigánok, hosszú ujjú felsőrészek, pólók, cipők és táskák egyaránt megtalálhatóak. „A teljes kollekció engem és a stílusomat tükrözi” – nyilatkozta az énekesnő. Szeptember 7-én, Kölnben került bemutatásra a kollekció. ## Magánélete Édesanyja szenvedélyei közé tartozik az orosz irodalom, nővére pedig kedveli Anastasia Romanova, orosz nagyhercegnő történetét, így erre a névre esett a választásuk, mely görögül feltámadást jelent. Elmondása szerint, amikor édesanyja megszülte őt, igen fáradt volt, emiatt rosszul betűzte le az Anastasia nevet; így végül "c" betűvel íródott. Édesapja, Robert egy ideig nem volt tudatában annak, hogy lánya világhírű énekesnővé vált, és a hangját sem ismerte fel a rádiókban. Később barátainak köszönhetően tudatosult benne a dolog, majd rendezni akarta a korábbi nézeteltéréseiket. Az énekesnő egy interjúban így vallott erről: „Apának hívom, de miért? Semmit sem tudok arról, hogy mit csinál vagy ki ő. Nem akarom megkeresni őt. Azt sem tudom, hogy él-e még vagy vannak-e féltestvéreim.” 2003-ban, miközben Anastacia mellrákkal küzdött, édesapja megpróbálta felvenni vele a kapcsolatot, ám kudarcot vallott. „Amikor rákom volt, nem éreztem semmilyen vágyat arra, hogy egyáltalán felvegyem a kapcsolatot vele. Miért tenném? Nem volt ott, hogy megtörölje az orromat, vagy lásson, mint végzős diákot. Semmiért sem volt ott. Ez nem kapcsolat. Nem érzek semmiféle vágyat csak azért, mert ő az a személy, akitől három gyermeke született az édesanyámnak. Ez nem jogosítja fel arra, hogy fogja a kezemet egy nagyon viharos időben.” Édesapja 2005. április 13-án, 68 éves korában hunyt el, miközben az énekesnő a Live at Last Turné során, két szakasz közötti pihenőjét töltötte. 2007\. április 21-én, Mexikóban feleségül ment egykori testőréhez, Wayne Newtonhoz, aki 2004-ben kezdett el az énekesnőnek dolgozni. A szertartást Huatulcóban tartották, ahol egy kaliforniai sámán, Jon Rasmussen adta össze őket. Anastacia az esküvő után így nyilatkozott: „Sosem mertem arról álmodni, hogy egy napon feleség leszek. (...) A nővérem, Shawn és Kiki Lee Herr szervezték meg, és létrehozták a tökéletes hangulatot számunkra. 80 vendéget hívtunk meg, és azt szerettük volna, hogy egy különleges esküvő legyen a barátainkkal.” Azonban három év elteltével, 2010. április 21-én Anastacia beadta a válópert. Kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozott, konkrétumokról pedig soha nem beszélt, hiszen magánéletét mindig is óvta a médiától. Tetoválásai Anastacia legnépszerűbb tetoválása a derekán található: egy nap, melynek közepén egy egyiptomi ankh-jel helyezkedik el. Az ankh mivel az örök élet szimbóluma, erőt ad az énekesnőnek. A hátán a "Forever" (Örökké) szó olvasható, amely egy különleges betűtípussal íródott. E minta köré kiegészítésként, 2008-ban angyalszárnyak kerültek. 2011-ben a szárnyakat átdolgozták, és alájuk egy újabb szárnypár került 9/11 emlékére, amelyet a híres tetoválóművész, Adam Vu készített. Valamint egy ovális alakú minta helyezkedik el a tarkóján, melyben saját, illetve exférje nevének kezdőbetűje összefonódva látható. ## Anastacia Magyarországon Anastacia első alkalommal 2001. március 8-án Párizsból érkezett meg Magyarországra. A kilencedik alkalommal megrendezésre került Arany Zsiráf Gála külföldi sztárfellépője volt. Az est folyamán két dallal lépett színpadra a Budapest Kongresszusi Központban: az I’m Outta Love-val és a Not That Kinddal. A fellépés előtt több interjút is adott az énekesnő: „Azt mondták nekem, hogy szerelmes leszek Magyarországba, Budapestbe. Az emberek, akik ismernek, akik ismerik a személyiségemet, azt mondták, hogy nagyon-nagyon fogom szeretni. Úgyhogy nagyon izgatott vagyok!” Az ezt követő interjúját az M1-es csatorna tűzte képernyőre. Délután zajlott a főpróba, ahová zenésztársai is elkísérték a művésznőt, ugyanis csak élőben volt hajlandó énekelni a gálaesten. „Nem hiszek az irányított munkában. Szerencsére a kiadó nyitott volt felém, mint művész felé – ugyanúgy, ahogy én is nyitott voltam a kiadó felé. Ők is felkínáltak producereket a csapatban, és ha tetszettek, dolgozhattam velük. Ha nem értettük meg egymást, akkor nem kellett. Azt szeretem a Sonyban, hogy azt akarták, érezzem jól magamat a dalok írásánál. Az egyetlen ember, aki ki tudja fejezni művészileg azt, amit érzek, az én vagyok. Azt hiszem, ezt megértették. (...) Nem akartam, hogy irányítsanak. Hogy megmondják, hogyan énekeljek, mit hordjak, hogy viselkedjek vagy kire hasonlítsak. Abból már elegem volt. (...) Igen változatos a művészetem. Egy szobrásznak sem ugyanolyan mindegyik műve – mások a vonalak, más a hangulat; ahogy akár egy festményen is. Egy színésztől sem várjuk el, hogy mindig ugyanazt a karaktert játssza el csak azért, mert az egyszer már sikeres volt egy filmben. Azt hiszem, a közönség azokat imádja igazán, akik képesek sok különböző helyzetet kifejezni, miközben valódiak maradnak. Én ezt csinálom zenészként. Nem változtatom teljesen önmagamat: ugyanaz a hangom, ugyanaz a lelkem, ugyanazzal a szenvedéllyel és lendülettel énekelek, csak hol ilyen, hol olyan hangszert használok. Hol egy kis funky beütéssel, hol mással. Csak ezeket változtatom” – fogalmazta meg művészi hitvallását az Arany Zsiráf interjúban. 2005\. február 16-án másodszorra látogatott el Magyarországra a Live at Last Tour keretein belül, közvetlenül az osztrák fővárosból. A bécsi koncert utáni éjjelen érkezett hazánkba. Budapesti látogatása során a Gresham-palota látta vendégül. Február 17-én a magyar Sony lemezkiadó munkatársai a show előtt átadták az énekesnőnek az Anastacia című nagylemezért járó kitüntetést, mivel az album elérte az aranylemez-minősítést. Ekkor néhány hazai előadó is személyesen üdvözölte a művésznőt: az egykori Crystal együttes tagjai, Kasza Tibor, Kasza Gábor, Lajtai Kati – akikkel szakmai beszélgetést folytatott Anastacia, és mint kiderült, emlékezett a zenekarra, ugyanis a 2001-es Arany Zsiráf Gálán is találkoztak már –, illetve Kósa Ivett, a Megasztár egyik felfedezettje. A műsor egykori versenyzője hazai különlegességeket is ajándékozott Anastaciának egy DVD-lemez mellé, melyen a hölgy tehetségkutatós fellépése látható, amelynek során a világhírű énekesnő szerzeményével, a You’ll Never Be Alone-nal szerepelt az elődöntőben. Eközben megosztotta a Crystal együttessel, hogy elégedett volt a hotelszobájával és a kilátással. Lenyűgözte a kivilágított Lánchíd és a Budavári Palota látványa a Four Seasons Hotelból, melynek később még a fellépésen is hangot adott, ahol hozzátette: legszívesebben a szobája erkélyéről tartotta volna meg a koncertet. Mint mondta, számára mindig ihletet ad, ha egy ilyen szép helyen jár, mint Budapest. Anastacia telt házas koncertet adott azon az estén: 12 ezer ember előtt lépett színpadra a Papp László Budapest Sportarénában. 16 dal csendült fel, illetve a közönség elé tárták azokat a videókat, melyek kimondottan a turnéra készültek: a Time, az I Do és az Underground Army kisfilmjét. 2009. szeptember 6-án, a pozsonyi koncertje után Budapestre vezetett az útja a művésznőnek, hogy akkori stúdióalbumát, a Heavy Rotationt élőben is bemutassa a magyar közönségnek a Heavy Rotation Tour keretein belül. Itt tartózkodása során, egy interjúban így nyilatkozott Budapestről: „Imádom a fővárost! Budapest tele van történelemmel, és nagyon romantikus hely.” Anastacia Magyarországon is mindent megtett annak érdekében, hogy népszerűségével hozzájáruljon a mellrák elleni harchoz. Budapesti koncertje előtt részt vett az Egészség Hídja Összefogás Egyesület felvilágosító munkájában Dobó Kata és Oroszlán Szonja oldalán. A minden évben megrendezésre kerülő, október 4-ei Lánchíd-sétára így hívta fel a figyelmet: „Helló, Magyarország, itt Anastacia! Két gyönyörű barátnőmmel azért vagyunk itt, hogy szóljunk az október 4-ei, rózsaszínre világított Lánchíd-sétáról. Magam is a rák túlélője vagyok, és bebizonyítottam, hogy gyógyítható betegség. Így kérlek, segíts felhívni a figyelmet: gyere el te is október 4-én, érezd jól magad, és gyere el a sétánkra! Változtass!” Emellett jótékonysági árverést indított augusztus 28-tól szeptember 4-ig, Magyarország egyik aukciós weboldalán, a Vatera.hu-n, melynek teljes bevételét az Egyesületnek adományozta. Az árverésen bárki licitálhatott, a sikeresen licitáló nyertes pedig két VIP-jegyet nyerhetett a budapesti koncertre. Valamint részt vehetett az azt megelőző exkluzív vacsorán egy fogadás keretein belül, és személyesen is találkozhatott az Egyesület munkáját segítő sztárokkal a kulisszák mögött, köztük Anastaciával is. Nem utolsósorban ahhoz is hozzájárult az énekesnő, hogy a show előtt a közönség tagjainak tájékoztató füzeteket adjanak át a szervezet munkatársai a SYMA Rendezvény és Kongresszusi Központban. Az Egyesület tagjain kívül a televíziós műsorvezetővel, Jáksó Lászlóval is személyesen találkozott a művésznő, aki egy angol nyelvű, magyar ételeket tartalmazó szakácskönyvet vitt neki ajándékba. Anastacia ekkor rácsodálkozott a különleges hazai fogásokra, köztük a pacalra. Nem sokkal 21 óra után érkezett meg a színpadra, a show alatt pedig 17 dalt adott elő, köztük a legismertebbeket is. Anastacia önmagához híven nem a látványosságra és a díszletekre helyezte a hangsúlyt, hanem a zenére. Az est folyamán ismét elmondta, hogy Magyarország csodás, és tetszik neki Budapest, majd megjegyezte: nemrég tudta csak meg, hogy a főváros – melyet a Duna választ szét – két részből áll. „A budai vagy a pesti oldalon vagyunk?” – tette fel a kérdést közönségének, mire az egyhangú „Pest!” válaszra így felelt: „Pest, oké, rendben van. Amúgy én Budán lakom, ha érdekel valakit. A show után ott találkozunk!” Itt tartózkodása során komoly figyelmet fordított zenekarának egészséges étkeztetésére, ugyanis ő maga is az egészséges életmód és táplálkozás híve, ezért saját szakáccsal érkezett Magyarországra. Anastaciánál a színfalak mögötti részleg is cigarettacsikkektől és alkoholos üvegektől mentes. 2016\. február 19-én tették közzé azt az információt, miszerint Anastacia hét év után, június 22-én újra Magyarországra látogat, hogy Budapesten is bemutassa a The Ultimate Collection Turnét, a Papp László Budapest Sportarénában. Március 14-én az RTL Klub Fókusz című műsorának stábtagjai televíziós interjút készítettek az énekesnővel Londonban. Június 21-én késő este, 15 óra utazás után turnébusszal érkezett meg Budapestre a művésznő. Anastacia 21 óra előtt néhány perccel lépett színpadra június 22-én, és közel 20 dal csendült fel telt házas koncertjén. Az üdvözlés során gratulált a magyar labdarúgó-válogatott Európa-bajnokságbeli továbbjutásához, majd megosztotta közönségével, hogy a színfalak mögött nyomon követte a mérkőzést. Az énekesnő a Magyar Virtuózok kíséretében is előadott néhány szerzeményt. Az est folyamán színpadra szólította vendégfellépőjét, Király Viktort, akivel az Everything Burns című dalt énekelték el. Az előadás előtt a magyar énekes megtanította Anastaciának a "szeretlek" szót. 2017\. október 24-én bejelentették, hogy Anastacia két év után, 2018. május 13-án visszatér Magyarországra, a Tüskecsarnokba, az Evolution Turné keretein belül. Az énekesnő 2018. május 13-án érkezett meg Budapestre. A koncert előtt sor került az úgynevezett Meet & Greetre, mely eseményen néhány magyar rajongó is részt vett, akiknek köszönhetően Anastacia megtanulta magyarul a Sziasztok!, illetve a Hogy vagy? kifejezéseket. A fellépésen így köszöntötte magyar közönségét. 2019\. március 20-án tette közzé azt az információt weboldalán a magyar sportági szövetség, miszerint Anastacia lesz a női kézilabda Bajnokok Ligája négyes döntőjének sztárfellépője a Papp László Budapest Sportarénában. Az énekesnő a május 11-ei elődöntőket nyitotta meg fellépésével. Valamint május 10-én, a rendezvény előtti estén is koncertet adott a sportcsarnok udvarán. ## Diszkográfia ### Stúdióalbumok - Not That Kind (2000) - Freak of Nature (2001) - Anastacia (2004) - Heavy Rotation (2008) - It’s a Man’s World (feldolgozásalbum; 2012) - Resurrection (2014) - Evolution (2017) - Our Songs (feldolgozásalbum; 2023) ### Válogatásalbumok - Pieces of a Dream (2005) - Ultimate Collection (2015) - Top 40 – Her Ultimate Top 40 Collection (2017) ### Koncertalbumok - A 4 App (2016) - Live at the O2 Apollo Manchester 2017 (2017) - Live at the Eventim Apollo Hammersmith 2017 (2017) ### DVD-lemezek - One Day in Your Life (2002) - The Video Collection (2002) - Live at Last (2006) ### Közreműködések (albumok) - Elton John: One Night Only – The Greatest Hits (2000) - Disneymania (2002) - Chicago: Music from the Miramax Motion Picture (2002) - Annie Lennox: Songs of Mass Destruction (2007) - Ben's Brother: Battling Giants (2009) - Dima Bilan: Mechtatel (2011) - Auryn: Ghost Town (2015) - Umberto Tozzi: 40 anni che ti amo (2017) - Alex Christensen & The Berlin Orchestra: Classical 90s Dance 2 (2018) - Good Night Songs for Rebel Girls (2020) ## Televíziós megjelenések Film / Sorozat: - Ally McBeal – klubénekes (2001) 1. Negyedik évad, 16. epizód: The Getaway 2. Negyedik évad, 21. epizód: Queen Bee - All You Can Dream – önmaga / őrangyal (2012) - American Night – önmaga (2021) Reklámfilmek: - Twix (2000) - Dr Pepper üdítőital – "Be You" (Cyndi Lauperrel; 2002) - Škoda Citigo (2012) 1. "Meet in..." tips 2. Music App 3. Huge storage capacity Zsűritag, vendégmentor, versenyző: - The Cut (1998) - X Factor (Italy; 2. évad; 2009) - Don't Stop Believing (2010) - The X Factor (9. évad; 2012) - Rising Star (2014) - Strictly Come Dancing (14. évad; 2016) - The Masked Singer Australia (3. évad, 2021) – "Vámpír" ## Koncertturnék - Live at Last Tour (2004-2005) 1. Live at Last (2004) 2. Anastacia is back... Live at Last (2005) 3. Encore Tour (2005) - Heavy Rotation Tour (2009) - Resurrection Tour (2014-2015) - The Ultimate Collection Tour (2016-2017) - Evolution Tour (2018) - I'm Outta Lockdown Tour – The 22nd Anniversary (2022-) Kisebb fellépéssorozatok: - Here Come The Girls – Egyesült Királyság (Luluval és Chaka Khannal; 2009) - Art on Ice – Svájc (2010) - Here Come The Girls – Egyesült Királyság (Luluval és Heather Smallal; 2010) - Natalia Meets Anastacia – Belgium (Nataliával; 2011) - Night of the Proms – Európa (2012) Promóciós turnék: - US Club Tour (1999-2000) - Europe Promo Tour (2000) - Australian Promo Tour (2000) - Europe Promo Tour (2002) - Australian Promo Tour (2002) Előzenekarként: - Elton John: Rocket Man: Greatest Hits Live (2009) - Lionel Richie: All The Hits Tour (2018) ## Színház - Queen + Ben Elton: We Will Rock You – Killer Queen (Gyilkos Királynő) ## Díjak és elismerések

Brie Larson

Brianne Sidonie Desaulniers (ejtsd: brian szidoni dö'szonyié), ismertebb nevén Brie Larson (ejtsd: brí lárszon) (Sacramento, Kalifornia, 1989. október 1. –) Oscar-díjas amerikai színésznő, énekesnő, filmrendező és aktivista. A kaliforniai Sacramentóban született Larson otthon folytatta iskolai tanulmányait, majd színészetet kezdett tanulni az American Conservatory Theaterben, ahová minden idők legfiatalabb diákjaként vették fel. Színészi pályafutását televíziós szerepekkel kezdte, a 2001-es Raising Dad című szitkomban állandó szereplő volt, alakításáért Young Artist Awardra jelölték. Tizenévesen egy-egy rövid szerep erejéig feltűnt a Hirtelen 30 és az Ottalvós buli című 2004-es filmekben. Ezután rövid időre könnyűzenei pályára váltott, egy nagylemezt is kiadott 2005-ben, mielőtt ismét visszatért a filmezéshez. Szerepelt a 2006-os Bagolyvédők című ifjúsági filmben, ezután mellékszerepeket vállalt a Greenberg (2010), a Scott Pilgrim a világ ellen (2010), a 21 Jump Street – A kopasz osztag (2012), valamint a Don Jon (2013) című filmekben. 2009 és 2011 között egy lázadó tinédzsert alakított a Tara alteregói című televíziós sorozatban. A filmes áttörést a 2013-as Átmeneti állomás hozta el számára, alakítását dicsértek a kritikusok. További szakmai sikert jelentett számára a 2015-ös A szoba című filmdráma. Filmbeli alakításáért, mint nehéz helyzetben lévő anya, legjobb színésznőként számos díjat elnyert – köztük egy Oscar-díjat, egy BAFTA-díjat, egy Golden Globe-díjat, valamint egy Critic's Choice Award-ot és egy Screen Actors Guild-díjat. 2017-ben a Kong: Koponya-sziget című moziban láthatta a közönség. A 2016-os San Diegó-i Comic-Conon a Marvel studió bejelentette, hogy Brie Larson fogja játszani Marvel kapitány szerepét, elsőként a 2019-ben érkező Marvel Kapitányban, valamint az azt követő Marvel-filmben, a Bosszúállók: Végjátékban. Brie Larson filmrendezőként is kipróbálta magát, két kisfilm társrendezését követően 2017-ben elkészítette az Unicorn Store című munkáját. Emellett lelkes egyenjogúsági és erőszakellenes aktivista, aki gyakran ad hangot társadalmi és politikai véleményének. ## Gyermekkora és családja Brianne Sidonie Desaulniers néven született 1989. október 1-jén a kaliforniai Sacramentóban, Heather és Sylvain Desaulniers lányaként. Egy lánytestvére van, Milaine. Szülei homeopata csontkovácsok voltak, akik saját vállalkozást vezettek. Apja francia-kanadai származású, Larson emiatt gyerekkorában elsősorban a francia nyelvet használta. Tanulmányait nagyrészt otthon folytatta; egy interjúban úgy fogalmazott, hogy ezáltal innovatív és absztrakt élményekhez jutott. Gyermekkorában szigorú nevelést kapott, édesanyjával ápolt szorosabb kapcsolatot, valamint szociális szorongástól szenvedett. A nyári szünetek során saját maga írt és rendezett otthoni kisfilmeket, amelyekben unokatestvéreit szerepeltette és a garázsukban vette fel őket. Hatéves korában kezdett el érdeklődést mutatni a színészet iránt, saját bevallása szerint "mindig is lakozott bennem hajlam a kreatív művészetre". Még abban az évben elment meghallgatásra a San Franciscó-i American Conservatory Theater színészeti szakiskolába, ahol a valaha volt legfiatalabb diákként vették fel. Larson szülei elváltak, amikor hétéves volt, ami megviselte őt. Édesapjával nem volt szoros kapcsolata, a színésznő szerint apja sohasem mutatta annak a jeleit, hogy igazán szeretett volna szülő lenni. Válásukat követően édesanyja Los Angeles-be költözött két lányával. Szerény anyagi körülmények között éltek, a Hollywoodhoz közeli Burbankben, egy kis, egyszobás apartmanban. Ennek ellenére Larson pozitívan tekint vissza erre az időszakra, elmondása szerint anyjuk mindent megtett értük. Mivel a vezetéknevét nehéz volt kiejteni, fiatalon felvette a Larson nevet svéd származású dédnagyanyja, valamint egy Kirsten Larson nevű játékbaba után, amelyet gyerekkorában kapott. Első szerepét egy „Malibu Mudslide Barbie” című reklámparódiában kapta, amely a The Tonight Show with Jay Leno című esti talkshowban tűnt fel. Ezt követően több vendégszerepet kapott olyan televíziós sorozatokban, mint az Angyali érintés vagy a Popular. 2000-ben beválogatták a Fox Schimmel című szituációs komédiájának szereplői közé, ám a sorozat végül nem indult el, mert a főszereplő Robert Schimmelnél rákot diagnosztizáltak. ## Pályafutása ### Vígjátékok és zenei karrier (2001–2008) Larson első nagyobb szerepét a Raising Dad című szitkomban kapta, ahol Bob Saget karakterének lányát, Emilyt alakította. A sorozat 2001–2002 között egyetlen évadot ért meg. A műsort többen is kritizálták, Hal Boedeker az Orlando Sentinel magazintól például azt mondta, az egész stáb alakítása egy vicc volt. Larsont ennek ellenére jelölték a legjobb fiatal színésznőnek járó Young Artist Award díjra, amelyet nem nyert meg. A színésznőt ezután az ABC Hope & Faith című szitkomjának szereplőgárdájába is beválogatták, de még a (televízióban le sem vetített) próbaepizód után lecserélték őt több más színésszel egyetemben. 2003-ban Beverley Mitchell oldalán játszott az Autós csajok című Disney Channel-vígjátékban, amely a fiatal autóversenyző-testvérpár, Erica és Courtney Enders életét dolgozta fel, ezután kisebb szerepeket kapott 2004-es vígjátékokban, mint az Ottalvós buli és a Hirtelen 30. Larson 11 éves korában a zene iránt is érdeklődni kezdett, amikor megtanult gitáron játszani. Egy zenei producer bátorítására elkezdte megírni és felvenni saját dalait, amelyeket a weboldalára töltött fel. Miután 2003-ban nem kapta meg Wendy Darling szerepét a Pán Péterben, Larson elkeseredésében megírta és felvette az „Invisible Girl” című dalt, amelyet később leadtak a KIIS-FM rádióállomáson. Nem sokkal később aláírt Tommy Mottola kiadójához, a Casablanca Records-hoz, ahol akkor még csak ő és Lindsay Lohan voltak szerződött előadók. 2005-ben kiadta albumát Finally Out of P.E. címmel, amelyen több más dalszerzővel együttműködött, mint például Blair Daly, Pam Sheyne, Lindy Robbins és Holly Brook. Az album címét Larson egy tornatanára utána kapta, akit a lány nem kedvelt, a dalok többsége kudarccal végződő munkalehetőségekről szól. Az egyik kislemez az albumról, a „She Said” mérsékelt sikereket ért el, szerepelt az MTV Total Request Live műsorában, felkerült a Billboard heti legtöbbet játszott dalokat felvonultató listájára, valamint a 31. helyet érte el a Billboard Hot Single Sales listán. Larson Jesse McCartney oldalán turnézni elkezdett, a Teen People magazin által szervezett „Rock in Shop” koncertek keretében bevásárlóközpontokban lépett fel, nyitóénekes volt McCartney Beautiful Soul turnéján, valamint New Yorkban is fellépett a Macy's Thanksgiving Day Parade keretében. Ennek ellenére albuma nem lett túl sikeres, mindössze példány fogyott el belőle. Larson később elismerte, hogy ekkorra kiábrándult a zenei karrierből. Elmondása szerint az egyik fő gondot az okozta számára, hogy minden dalát maga akarta írni, ám a kiadó ebben nem volt partnere. 2006-ban Larsont beválogatták Logan Lerman és Cody Linley oldalán a Bagolyvédők című családi vígjáték szereplői közé, amelyben néhány fiatal egy csapat bagoly megmentésén fáradozik. Maga a film negatív értékeléseket kapott, ám Larson és Linley alakítását többen dicsérték, köztük Ruthe Stein a San Francisco Chronicle-tól. A következő évben kisebb szerepet kapott az Amber Heard főszereplésével készült Remember the Daze című drámában, ezalatt pedig saját művészeti és irodalmi magazint indított Bunnies and Traps címmel, amelyben saját írásai mellett más művészek műveit is megjelentette. Larson úgy nyilatkozott, hogy ekkoriban többször arra gondolt, abbahagyja a filmezést, mert nehezen talált munkát, amiért a filmkészítőket hibáztatta, akik nem tudtak neki szerepeket adni. Leginkább akkor vesztette el a motivációját, amikor 2003-ban és 2007-ben két film főszerepéről is lemaradt (Tizenhárom, Juno). Hogy eltartsa magát, Larson ekkoriban lemezlovasként dolgozott klubokban. ### Filmes áttörés (2009–2014) 2009-ben Larson megkapta Kate Gregson, Toni Collette karaktere tinédzser lányának szerepét a Tara alteregói című vígjátéksorozatban. A szerepre eredetileg Portia Doubleday lett beválogatva, de a pilot epizód leforgatását követően kicserélték őt Larsonra. Az első évadot összegző kritikájában Alessandra Stanley, a The New York Times újságírója, valamint Tim Goodman a San Francisco Chronicle laptól, egyaránt dicsérte Larson természetes és kifinomult alakítását. Larson elmondta, a karakter története közel állt az ő saját életpályájához, amelynek során megpróbálta megtalálni élete értelmét, ezért bosszús volt, amikor 2011-ben, három évad után a sorozatot elkaszálták. Még 2009-ben játszott Rooney Mara oldalán a Tanner Hall című drámában, amely egy bentlakásos iskoláról és az abban élő négy lányról szól. Betsy Sharkey, a Los Angeles Times újságírója negatívan nyilatkozott a filmről, de Larson humoros alakítását ő is kiemelte. 2009-ben Larson még két további filmben volt látható, az egyik a Lepattant a fater, zúzzuk le a kecót!, amelyben egy kelekótya pompomlányt alakít, a másik pedig a Külvárosi kamaszok, ahol egy népszerű gimnazista szerepében látható. A 2010-es Williamstown Színházi Fesztiválon Larson fellépett Thornton Wilder A mi kis városunk című színdarabjának Nicholas Martin rendezte színpadi feldolgozásában, ahol Emily Webb, egy koraérett lány szerepét öltötte magára. A The Boston Globe-nak írt kritikájában Louise Kennedy úgy nyilatkozott, hogy a darab túlságosan mellőzte az alapmű sötétebb témáit, valamint hiányolta Larson karakteréből a tragikus vonalat. Ebben az évben Larson két filmben volt látható, Noah Baumbach filmdrámájában, a Greenbergben, illetve az Edgar Wright rendezte Scott Pilgrim a világ ellen című vígjátékban, ahol egy Envy nevű fiatal rocksztárt alakított. A Slant Magazine újságírója úgy vélte, ezek a szerepek emeltek Larson színészi elismertségén, a színésznő pedig az utóbbi filmet maga is fordulópontként értékelte a karrierjében. A filmben Larson egy "Black Sheep" című dalt is előadott a Metric együttessel. Bár bemutatásakor a Scott Pilgrim a világ ellen nem teljesített jól a mozikban, azóta kisebb kultstátuszra tett szert. Ezután Larson a Rampartban tűnt fel, ahol a Woody Harrelson alakította korrupt rendőrnek a lányát játszotta. Elmondása szerint szerepe komoly érzelmi hatással volt rá, és nehéz volt belőle továbblépnie. Az egyik jelenetben veszekednie kellett Harrelsonnal, amelyet megrázó élményként írt le. A rendező viszont megdöbbent azon, mennyire jól sikerült, ezért átírta a forgatókönyvet, hogy mélyebben bele tudjon folyni az apja-lánya kapcsolat ábrázolásába. 2012-ben Larson kitekintett a filmrendezés világába, amikor a „The Arm” című rövidfilm társírója és társrendezője lett Jessie Ennis és Sarah Ramos mellett. A kisfilm, amely a közeljövő társadalmi elvárásait ecseteli, különdíjat nyert a Sundance Filmfesztiválon. A színészkedéshez visszatérve Larson egy vonzó tinédzserlányt alakított a kritikailag sikertelen Boldog boldogtalan című filmdrámában, majd megkapta a gimnazista Molly szerepét Jonah Hill és Channing Tatum oldalán a 21 Jump Street – A kopasz osztag című vígjátékban, amely az 1980-as évek hasonló című televíziós sorozata alapján készült. Larson itt fedezte fel, hogy színészi stílusa túl merev Hill stílusához képest, ezért az improvizációt is igénylő közös jeleneteik kihívás elé állították. Dana Stevens a Slate magazintól kiemelte a filmben Larson alakítását, szerinte „nem csak szép de vicces is, karcos kontraalt hanggal, és az átlagos női karakterrel ellentétben, aki a haverzsaru-filmekben látható, neki ténylegesen van személyisége”. A film több mint 200 millió dolláros bevételt hozott világszerte, ezzel ez lett Larson addigi karrierjének legnézettebb és legjövedelmezőbb alkotása. 2013-ban feltűnt a Balfékek című szitkomban, ezután pedig másodszor is kipróbálta magát társíróként és társrendezőként Dustin Bowser oldalán a Weighting című kisfilmben, amely egy feszültséggel teli kapcsolatról szól. A film bemutatója a South by Southwest fesztiválon volt. A 2013-as év hozta meg Larson számára az igazi áttörést, amikor megkapta első filmes főszerepét Destin Daniel Cretton kritikailag is elismert filmdrámájában, az Átmeneti állomásban. A film egy problémás tinédzsereknek fenntartott árvaházban játszódik, Larson ennek az intézetnek az elgyötört vezetőjét, Grace-t alakítja. Hogy felkészüljön a szerepre, Larson ellátogatott egy gyermekotthonba és beszélgetett az ottani dolgozókkal, valamint online interjúkat nézett hasonló munkakörben dolgozó emberekkel. A film kevesebb mint egymillió dolláros költségvetésből készült el, Larson pedig elégedett volt a bensőséges és segítőkész hangulattal, amelyet a forgatás során tapasztalt. A színésznő alakítását egyöntetűen méltatták a kritikusok: Manohla Dargis a The New York Times-tól „lélegzetelállítónak” és „teljesen meggyőzőnek” nevezte a játékát, Ian Freer pedig kiemelte, hogy remekül építi fel a karakterét, aki „egyszerre erős és sebzett, sérült, de egyúttal együttérző is”. Jenny McCartney a The Daily Telegraph laptól „fényes jövőt” jósolt Larson számára. A színésznőt szerepéért jelölték az Independent Spirit díjra legjobb színésznő kategóriában. Később úgy nyilatkozott, hogy a film hatására elkezdett felkéréseket kapni rendezőktől, de többet visszautasított, mivel mindegyik egydimenziós, férfiak szerelmi érdeklődésének középpontjában álló karakter volt. Szintén 2013-ban Larson két másik, romantikus/dráma témájú filmben is feltűnt mellékszerepekben: a Joseph Gordon-Levitt rendezte Don Jonban és Az élet habzsolva jó címűben. Az előbbiben a (szintén Gordon-Levitt által alakított) főszereplő húgát játszotta. Peter Travers a Rolling Stone magazintól dicsérte a film szexuális témákhoz való hozzáállását, Larson alakítását pedig lenyűgözőnek titulálta. Az élet habzsolva jó című filmben (főszerepben Miles Teller és Shailene Woodley) egy Cassidy nevű szereplőt formált meg, aki Teller karakterének exbarátnője. Larson azért vállalta el a szerepet, mert tetszett neki az a fajta realizmus, amivel a film a gimnazista élményeket ábrázolja. A New York magazinnak író David Edelstein rávilágított a „Cassidy árnyalt karakterére és a benne rejlő intelligenciára”. A 2014-es Hazárdjáték című (A szerencsejátékos című 1974-es film alapján készült) bűnügyi drámában egy irodalomszakos hallgatót játszik, aki viszonyba keveredik szerencsejátékfüggő oktatójával (Mark Wahlberg). Rupert Wyatt rendező úgy érezte, hogy a karakter túl felületesen van megírva, ezért választotta Larsont a szerepre, hogy mélységet vigyen bele. Ennek ellenére Claudia Puig a USA Today-től úgy vélte, "a tehetséges Larsonnak semmi mást nem kell a filmben csinálnia, mint reagálni dolgokra". ### A szoba, Oscar-díj és Marvel-filmek (2015–) Brie Larson 2015-ben három filmben szerepelt, elsőként Az eltűnt tűz nyomában című, jórészt improvizációra épülő drámában Jake Johnson főszereplésével. A forgatás forgatókönyv nélkül zajlott, Larson számos döntést a filmezés alatt hozott meg a karakterével kapcsolatban, többek között eltávolított egy tervezett romantikus szálat Johnson és az ő karaktere között. Ezután Amy Schumer karakterének testvérét alakította a Kész katasztrófa című vígjátékban, amely részben Schumer saját élete alapján készült. Tim Grierson a Screen International-től „nevetés, romantika és szomorúság ügyes keverékének” nevezte a filmet, Larsont pedig „élénknek, de kevéssé kihasználtnak” jellemezte. A Kész katasztrófa több mint 140 millió dollár bevételt termelt 35 milliós költségvetés ellenében. Larson következő főszerepe A szoba című, Emma Donoghue azonos című regénye alapján készült drámában volt. Itt Ma-t, egy fiatal anyát játszik, akit fogságban tartanak, gyermeke nemi erőszakból fogant. A szerep fizikailag és lelkileg is megterhelő volt számára, alakításához saját édesanyjának életéből merített ihletet, aki jórészt egyedül nevelte két lányát. A film jelentős részét egy 3x3 méter méretű, stúdióban összerakott fészerben vették fel, Larson pedig egy hónapra bezárkózott az otthonába, hogy így készülhessen fel a szerepére. Ezalatt kapcsolatba lépett szexuális visszaélésekkel foglalkozó szakértőkkel, valamint utánanézett, milyen hatással van az emberi szervezetre a táplálékhiány, amelyet egy fogságban tartott ember elszenved. Hogy a külseje is igazodjon a szerephez, kerülte a napfényt, változtatott az étrendjén, valamint rengeteget edzett, hogy minél jobban lefogyjon. Larson szorosan együttműködött Jacob Tremblay-jel, aki a filmben a fiát játszotta, együtt olyan tevékenységeket folytattak, amelyeket a filmbeli karaktereik is. A szoba széles körű kritikai elismerést kapott, legfőképpen Larson és Tremblay alakítását dicsérték. Kenneth Turan a Los Angeles Times-tól „döbbenetesnek” nevezte Larson alakítását, és hozzátette, hogy „a realizmus és a gyermeke iránt elkötelezett törődés, amit hozzátesz Ma karakteréhez, átütő őszinteséggel bír elejétől a végéig, alakítása annyira meggyőző, hogy kívánni sem lehetne jobbat”. Alakításáért Larson számos nagyszabású díjat nyert, amelyek közül a legkiemelkedőbb az Oscar-díj a legjobb női főszereplőnek, de Golden Globe- és BAFTA-díjat is kapott ugyanebben a kategóriában, továbbá Critic's Choice Awardot és egy Screen Actors Guild-díjat is. A szoba sikerét követően Larson főszerepet játszott az Össztűz című 2016-os akcióvígjátékban, amely egy áruházi lövöldözésről szól. A projektet azért vállalta el, hogy ezzel segítsen ráirányítani a figyelmet a fegyveres erőszakra. Eric Kohn az IndieWire-től megjegyezte, hogy Larson szerepe mennyire más, mint A szoba esetében, ám mégis helytáll benne. Pénzügyileg a produkció hatalmas bukás lett, még a 7 millió dolláros költségét sem tudta visszahozni. Larson ezután részt vett Todd Solondz „Wiener-Dog” című, egy tacskóról szóló komédiájában, de a jeleneteit kivágták, mert a rendező szerint a karaktere felesleges volt a történet szempontjából. A következő évben a színésznő a MonsterVerse franchise második felvonásában, a Vietnámban forgatott Kong: Koponya-szigetben kapott nagyobb szerepet Samuel L. Jackson és Tom Hiddleston oldalán, ahol egy 1970-es évekbeli fotóriportert alakít. Ez volt Larson első nagyköltségvetésű filmes projektje, és bár örült neki, hogy végre egy olyan szerepet kap, amelynél nem a külseje számít, egyúttal hiányolta a további női szereplőket a filmből. Ann Hornaday a The Washington Post-tól dicsérte a film vizuális effektjeit, valamint úgy vélte, „Larsonnak alig kell valamit csinálni a filmben, de olyankor hű marad önmagához”. A Kong: Koponya-sziget több mint 566 millió dollár bevételt gyűjtött, ezzel ez lett Larson addigi legjövedelmezőbb filmje. Szintén 2017-ben Larson Jeannette Walls szerepét öltötte magára Az üvegpalota című filmdrámában, amely Walls azonos című memoárja alapján készült. A színésznő itt újból együtt dolgozott Destin Daniel Cretton rendezővel. A film a fiatal nő történetét meséli el, valamint kapcsolatát szigorú és nonkomformista szüleivel, akiket Woody Harrelson és Naomi Watts játszanak. Larson érdeklődését a projekt iránt a szülő-gyermek kapcsolat összetett ábrázolása keltette fel, valamint azonosulni tudott a film fő témájával, a megbocsájtással is. Szoros együttműködésben dolgozott Wallsszal és testvéreivel, megfigyelve mindennapi szokásaikat. Peter Bradshawnak a The Guardian-től nem tetszett a film szentimentalizmusa, de szerinte a filmet „éppen hogy megmenti Larson erőteljes jelenléte”. A színésznő ezután játékfilm-rendezőként debütált a Unicorn Store című vígjáték-drámával, amelyben egyúttal főszereplő is. Egy kiábrándult művészeti hallgatót játszik, aki unikornisok iránt kezd rajongani. Larson 2012-ben már jelentkezett a projektre, de akkor Miguel Arteta kapta meg a rendezői szerepet, őt pedig elutasították. Miután a projekt megrekedt, végül Larson kapta meg a lehetőséget hogy megrendezze a filmet. A különös cselekmény elnyerte a tetszését, valamint párhuzamot fedezett fel a szereplő útja és az ő rendezői pályafutása között. Peter Debruge, a Variety újságírója "kreatív melléfogásnak" minősítette a filmet, valamint megjegyezte, hogy "Larson rendezői stílusa nem kompatibilis a hóbortossággal". Larson ebben az évben utoljára az Indiában játszódó romantikus musicalben, a Basmati Blues-ban volt látható, amelyet még 2013-ban vettek fel. A projekt erős kritikákat kapott a közösségi médiában a „fehér megmentő komplexusa” miatt. Miután közel egy évig nem szerepelt a filmvásznon, Larson 2019 márciusában tűnt fel ismét Carol Danvers/Ms. Marvel szerepében a Marvel Kapitány című szuperprodukcióban, amely egyúttal a Marvel Studios moziuniverzumának 21. filmje és egyben a stúdió első, női főszereplővel bíró szuperhősfilmje. Larson eleinte szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy elvállaljon egy ekkora horderejű alakítást, ám később igent mondott, hogy ezzel a szereppel is bátorítsa a fiatal nőket, valamint azonosulni tudott a karakter hibáival és emberi mivoltával is. A felkészülés során kilenc hónapon át keményen edzett (dzsúdó, ökölvívás, birkózás), valamint konzultált a Nellis Légibázis személyzetével. A filmet 2019. március 8-án mutatták be az Egyesült Államokban, és az előzetes negatív felhangok ellenére az első hétvégén összesen 455 millió dolláros bevételt ért el világszerte (ebből hazájában 153 millió dollár), ezzel minden idők legsikeresebb női főszereplőt felvonultató filmje lett a nyitóhétvégét tekintve, valamint a Marvel-moziuniverzum második legerősebben nyitó filmje a 2018-as Bosszúállók: Végtelen háború után. Stephanie Zacharek a Time magazintól „érzékeny és szerény” színésznőnek nevezte Larsont, aki „ügyesen elviszi a hátán a filmet”, valamint kiemelte, mennyire erős a színésznő jelenléte a visszafogottabb jelenetekben. David Sims a The Atlantic magazintól hiányolta a karakter mélységét, de elismerően nyilatkozott Larson alakításáról, ahogyan megjeleníti a tekintélyelvű férfiak ellen a szabadságáért küzdő női karaktert a vásznon. Larson több filmre írt alá a Marvel stúdióval Carol Danvers/Marvel Kapitány szerepében, így látható volt a 2019 áprilisában bemutatott Bosszúállók: Végjátékban is, amely mozi pályafutása legtöbb bevételt termelő filmje lett. Ezt követően a Just Mercy című, Bryan Stevenson memoárját feldolgozó produkcióban fog szerepelni Michael B. Jordan oldalán. Destin Daniel Cretton rendezővel ez lesz a harmadik közös munkája. Emellett zajlanak egy Victoria Woodhull (az Egyesült Államok első női elnökjelöltje) életét bemutató film munkálatai is az Amazon Studios rendezésében, amely filmnek előreláthatólag producere és főszereplője lesz. További két projektre is aláírt: látható lesz a Netflix női vállalkozók kihívásairól szóló, Lady Business című filmjében, valamint az Apple Inc. által készített drámasorozatban, amely Amaryllis Fox CIA-ügynök életét mutatja be. 2019 nyarán a Marvel Studios megerősítette, hogy 2020 után (egyelőre konkrét dátum nélkül) több eddigi sikerfilmjük is folytatást kap, köztük a Marvel Kapitány is. Brie Larson emellett (színésztársához, Chris Evanshez hasonlóan) nyilvánvalóvá tette, hogy szívesen vállalna szerepet egy jövendőbeli Csillagok háborúja-moziban. A 2020-as Oscar-gálán Sigourney Weaver és Gal Gadot társaságában ő adta át a legjobb eredeti filmzenének, valamint a legjobb eredeti betétdalnak járó Oscar-díjakat. ## Aktivistaként Larson nemi esélyegyenlőségi aktivista, valamint a nemi erőszak áldozatainak pártfogója. Népszerűségét arra használja, hogy rámutasson politikai és társadalmi problémákra, ahogy fogalmazott, „mindent hajlandó lennék kockára tenni és életem hátralévő részét aktivistaként tölteni, mert nem helyes hogy csendben maradjak”. A 88. Oscar-gálán Lady Gaga énekesnő több olyan embert is a színpadra hívott, akik erőszak áldozatául estek, Larson pedig mindegyiküket megölelte a színpadról távozáskor. A következő évi Oscar-gálán Larson konferálta fel Casey Afflecket, aki legjobb férfi főszereplőnek járó díjat vehette át, ám az Afflecket korábban ért szexuális zaklatási vádak miatt Larson a közönséggel ellentétben nem tapsolta meg a győztest; elmondása szerint tette magáért beszélt. 2018-ban együtt dolgozott 300 hollywoodi nővel, hogy elindítsák a Time’s Up mozgalmat, amely a nőket hivatott megvédeni az erőszaktól és kiközösítéstől. Még ebben az évben az egyik első színész lett, aki kikötötte, hogy filmes- és sajtószerződései tartalmazzanak ún. "inclusion rider" (egy film szereplőinek bizonyos hányada nő/LMBT-személy/színesbőrű személy/fogyatékos személy) záradékot. Miután a színésznő arról panaszkodott, hogy főként fehér férfiak készítenek vele interjúkat, a Marvel Kapitány Rotten Tomatoes oldalát elárasztották az ezzel kapcsolatos negatív kritikák és értékelések. Nyilatkozatát sokan úgy értelmezték, hogy nem akar fehér férfiaknak interjút adni. Larson később tisztázta az ezzel kapcsolatos félreértést, mondván szó sincs ilyesmiről. 2014-ben Larson összefogott Alia Pennerrel, hogy elindítsák a „Women of Cinefamily” programot a Cinefamily nonprofit videotéka szervezésében (amely tanácsadói testületének Larson is tagja), amely kezdeményezés havi rendszerességgel mutat be nők által rendezett vagy női főszereplőket felvonultató filmeket. Miután a társaság két ügyvezetőjét szexuális visszaéléssel vádolták meg, Larson pártfogásába vette az áldozatokat és eljárást szorgalmazott a két férfi ellen. Larson 2016-ban tagja lett a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiának, később pedig bekerült az Igazgatótanács jelöltjei közé is. 2017-ben egyike volt azoknak a hírességeknek, akik gyűjtést szerveztek a Motion Picture & Television Fund jótékonysági alapítványnak, amely a filmipar idős tagjait támogatja, később pedig társ-házigazdája volt egy eseménynek, amely arra bátorította a filmkészítőket, hogy szólaljanak fel Donald Trump elnöksége ellen. Részt vett a 2017 januárjában megrendezett, washingtoni „Nők menete” elnevezésű tüntetésen, ahol kritizálta Trump LMBT-politikáját. A 2018-as Women in Film Crystal + Lucy Awards díjátadón, ahol elismerést vehetett át, Larson nemtetszésének adott hangot, miszerint túl kevés kisebbség képviseltetheti magát a riporterek és filmkritikusok között. Később 20 százalékos kvótát sikerült kiharcolnia kisebbségi újságírók számára a Sundance és a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon. 2019-ben a Stylist magazin vendégszerkesztője volt, ahol felhívta a figyelmet a társadalmi sokszínűség és a társadalmi elfogadás kérdéseire. ## Magánélet és közösségi élet Larson magánéletéről keveset tudni, az ezt firtató és ezáltal számára kényelmetlen kérdésekre szűkszavúan vagy egyáltalán nem szokott válaszolni. A magánszféra iránti igényével kapcsolatban azt mondta, fél, hogy elítélnék őt a hibái miatt, valamint így könnyebben el tud játszani többféle szerepet anélkül, hogy beskatulyáznák. 2013-ban megismerkedett Alex Greenwald zenész-énekessel, a Phantom Planet együttes frontemberével, aki 2016-ban eljegyezte, de az eljegyzést 2019 elején felbontották. A pár a Los Angeles-i Hollywood Hillsben lakott. A színésznő elmondása szerint Greenwald biztonságot nyújtott számára és támogatta őt abban, hogy merjen kockázatokat vállalni pályafutása során. Larson emellett aktív életet folytat a közösségi médiában, ahol fotókon kívül saját véleményét és bátorító üzeneteit is meg szokta osztani a követőivel. Larson „emberi oldalával” kapcsolatban Holly Millea az Elle magazintól azt nyilatkozta, hogy „szilárd, magabiztos, ám mégis jólelkű, barátságos és magával ragadó”. Anne Helen Petersen a BuzzFeedtől „hihetetlenül melegszívűnek” írja le, valamint „különcnek, akiben megvan az otthon iskolázott gyerekek hatalmas tudása”. Jennifer Dickison, a Porter újságírója szerint Larsonnak „kiforrott személyisége” van, ami miatt nem lehet őt hagyományos értelemben „bekategorizálni”. Larson úgy nyilatkozott, azok a filmek érdeklik igazán amelyek az „emberi állapotot” ábrázolják, és „amelyek segítenek az embereknek összekapcsolódni önmagukkal és a külvilággal”. Emellett vonzzák az olyan munkák is, amelyekben a személyiségétől eltérő szerepeket alakíthat, valamint amelyeknek van valamilyen társadalmi visszhangja. Fan Zhong újságíró a W magazintól Larson karaktereiben „szexuális vonzerő, belső vívódás és szellemesség egyvelegét” vélte felfedezni. A szoba rendezője, Lenny Abrahamson szerint Larson tehetsége másféle, mint a legtöbb híresség esetében, és szerinte az, hogy a színésznő törődik a nehezebb sorsú emberekkel, erőt ad az alakításainak is. Destin Daniel Cretton, akivel több filmen is együtt dolgozott, dicsérte improvizációs képességeit. 2016-ban Larson bekerült a Forbes "30 Under 30" listájába, valamint beválogatták a People magazin 100 legszebb nője közé. 2018-ban az IndieWire beválasztotta a legjobb 30 évnél fiatalabb amerikai színészek közé. A színésznő allergiás a macskákra, ez jelentősen megnehezítette a dolgát a Marvel Kapitány forgatása idején. ## Munkásság és elismerések A Rotten Tomatoes kritikai és Box Office Mojo bevételeket összesítő weblap szerint Brie Larson legsikeresebb filmjei a Scott Pilgrim a világ ellen (2010), a 21 Jump Street – A kopasz osztag (2012), az Átmeneti állomás (2012), a Don Jon (2013), Az élet habzsolva (2013), a Kész katasztrófa (2015), A szoba (2015), a Kong: Koponya-sziget (2017), valamint kiemelkedő pénzügyi siker még a Marvel Kapitány (2019), amelynek összbevétele alig egy hónappal a bemutatóját követően meghaladta az egymilliárd amerikai dollárt, illetve a Bosszúállók: Végjáték, amelyben Larson szintén Marvel Kapitány szerepében volt látható, és amely film számos bevételi rekordot megdöntött közel 2,790 milliárd dolláros összbevételével. A szoba című filmdrámában nyújtott alakításáért többek között Oscar-díjat, Golden Globe-díjat, Screen Actors Guild-díjat, valamint BAFTA-díjat vehetett át. - 2004 – Hirtelen 30 - 2006 – Bagolyvédők - 2007 – Pingvin-show - 2009 – Lepattant a fater, zúzzuk le a kecót! - 2009 – Külvárosi kamaszok - 2010 – Scott Pilgrim a világ ellen - 2011 – Rampart - 2012 – 21 Jump Street – A kopasz osztag - 2012 – Boldog-boldogtalan - 2013 – Don Jon - 2013 – Átmeneti állomás - 2013 – Az élet habzsolva - 2014 – Hazárdjáték - 2015 – Kész katasztrófa - 2015 – A szoba - 2017 – Kong: Koponya-sziget - 2017 – Az üvegpalota - 2019 – Marvel Kapitány - 2019 – Bosszúállók: Végjáték - 2019 – Just Mercy – A kegyelem ára - 2019 – Két páfrány között – A film - 2021 – Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája - 2023 – Halálos iramban 10. - 2023 – Marvelek ## Diszkográfia - Finally Out of P.E. (2005) ## Fordítás

Jet Li

Jet Li (eredetileg 李连杰, Lǐ Liánjié, magyaros átírásban Li Lien-csie, kantoni nyelven Li Lin Kit) (Peking, 1963. április 26. –) kínai harcművész és színész. Gyermekként lett Kína nemzeti bajnoka, és öt éven keresztül tartotta a címet. Tizenhét évesen visszavonult a versenysporttól. 1982-ben Shaolin templom című filmjével lett országosan ismert, majd kritikusok által is elismert epikus filmekben játszott, mint például a Kínai történet vagy a Hős. Hollywood is felfedezte, először rosszfiúszerepeket kapott, majd 2000-ben az Öld meg Rómeót! című filmben már főszereplőként játszott. Számos más amerikai produkcióban is szerepelt, Jackie Channel játszott együtt A tiltott királyságban, Brendan Fraserrel pedig A múmia: A Sárkánycsászár sírja című produkcióban. 2010-ben A feláldozhatók című akciófilmben volt látható többek között Sylvester Stallone és Jason Statham oldalán, valamint ennek folytatásaiban. Jet Li szingapúri állampolgár is, második feleségével él, két lányuk van. Kézlenyomata szerepel a hongkongi Csillagok sugárútján. Gyakori magyar hangja Görög László és Kálloy Molnár Péter. ## Gyermek- és fiatalkora Pekingben született, két bátyja és két nővére van. Keresztnevének () jelentése „ünnepség”, amit Li maga a következőképp magyaráz: „A a generációs nevem, így a bátyáim és a nővéreim középső neve is ez. Az egyik bátyámat Shungnak (’győzelem’) hívják, a másik bátyámat Linek (’győzelem’), ezért lett az én keresztnevem (’ünnepség’), mert két győzelem után ünnepelni kell.” Kétéves volt, amikor édesapja meghalt, édesanyja a széltől is óvta, még biciklizni sem tanulhatott meg. Nyolcéves korában (1971) általános iskolai testnevelőtanára javaslatára édesanyja a Pekingi Amatőr Sportiskolába íratta be egy nyárra, ahol a harcművészeti osztályba helyezték. Itt tanítványa lett. Az egynyári iskola végeztével a több mint 1000 tanulóból csupán húsznak adták meg a lehetőséget, hogy folytassa a harcművészeti tanulmányokat, és Li volt köztük az egyetlen első osztályos tanuló. Tanára hamarosan felfedezte, hogy a fiú rendkívül tehetséges, és különórákat tartott neki. A kisfiú étrendjéből akkoriban hiányzott a fizikai erőnlét fenntartásához elengedhetetlen hús (családja szegény volt, nem engedhették meg maguknak), ezért éveken át vitt ételt a családnak, hogy a kisfiú szervezete megfelelő erőnlétben legyen az edzésekhez. Élete első versenyét kilencévesen nyerte, ami után hivatalosan is felére csökkentették az általános iskolai kötelezettségeit, hogy a harcművészetre koncentrálhasson. Háromévnyi intenzív tanulás után Li megnyerte első nemzeti bajnoki címét a pekingi csapat tagjaként. A győzelem után többé nem kellett iskolába járnia, minden idejét a sportiskolában töltötte edzéssel. Li hat stílusra specializálódott: (hosszú ököl), (kard), (bot), (tumbling fist), (három részből álló bot) és a (szablya), de huszonhárom más stílusban is jártas. Első hivatalos állami harcművészeti bemutatóját a diplomáciai szempontból jelentős pánázsiai–afrikai–latin-amerikai asztalitenisz-bajnokság megnyitóján tartotta, ami után maga Kína első miniszterelnöke, részesítette dicséretben. A kormány ezek után kiválasztotta, hogy egy 45 országot magába foglaló turné keretében képviselje hazáját különféle hivatalos rendezvényeken. A leghíresebb bemutatóját 1974-ben, a Fehér Ház kertjében tartotta Richard Nixon elnök előtt; közvetlenül az USA diplomáciai nyitása után Kína felé. Jet Li később úgy nyilatkozott, nem szereti, ha azt hiszik, hogy ő csupán egy „természetes tehetség”, mert sikerei mögött megfeszített munka állt: mestere háromszor többet dolgoztatta, mint csoporttársait. Erőfeszítéseit siker koronázta: 1974 és 1978 között ő volt Kína nemzeti bajnoka. ## Pályafutása ### Kezdetek Tizenhét évesen visszavonult a sporttól egy térdsérülés következtében. Amerikai barátja, egy egyetemi professzor felajánlotta neki, hogy fizetik amerikai tanulmányait és kinttartózkodását, amennyiben hajlandó t oktatni, Li azonban a filmezést választotta. Első filmje rendezésében a Shaolin templom volt 1982-ben, amely egy korábbi, 1976-os film újraírt változata volt. A filmet részben a Henan tartományban található -hegységben fekvő igazi saolin kolostorban forgatták, melyet a film kedvéért teljesen felújítottak. Li egy fiatal fiút alakított, akinek megölik az apját, ezért elvonul, hogy harcművészetet tanuljon és bosszút álljon. A filmet egy kis, független stúdió készítette, ezért nem volt pénzük híres koreográfusok és színészek szerződtetésére, ehelyett igazi bajnokokat szerződtettek a filmre, és a koreográfiát a szereplők maguk készítették. Mivel Li már nemzeti hősnek számított bajnoki címeinek köszönhetően, a film azonnali siker volt, és valóságos harcművészet-őrületet indított el Kínában. Erick Kwon (Beyond Hollywood) a következőképp értékelte Lit a filmben: „Csak 16 éves volt a forgatás alatt, és elképesztő, milyen fiatalnak és fürgének tűnik. Ez Jet a számos sérülése előtt és fizikai teljesítőképessége teljében, amikor vitathatatlanul a világ legjobb művésze volt. Már felfedezhetőek benne a későbbi szupersztárkvalitások [...] Nem kedveled a drótköteles jeleneteket? ... Nem kedveled a nyilvánvaló kaszkadőrmunkát? Hát én sem. Nézd meg a Shaolin templomot, tedd félre az agyad gondolkodó részét és nézd meg a legelképesztőbb kungfujeleneteket, amit filmen valaha látni lehet.” Kwon értékelésével Mark Pollard, a Kung Fu Cinema kritikusa is egyetért. Ehhez a filmhez kapcsolódik Li későbbi művésznevének története is. A Shaolin templom Fülöp-szigeteki disztribútora túlságosan is bonyolultnak tartotta a nevet a filmipar számára, és úgy vélték, elég lenne, ha csak néven szerepelne a plakátokon. Ezt sem találták azonban eléggé hangzatosnak. Később Li karrierjét valaki egy hatalmas repülőgéphez hasonlította: nagy erejű, gyors – ezért úgy döntöttek, a Jet, a sugárhajtású repülőgép motorjának neve éppen alkalmas lenne művésznévnek, így a Jet Li nevet írták a plakátokra. „Hamarosan már mindenki ezen az új néven szólított” – nyilatkozta Li hivatalos honlapján. A Shaolin templomot két sikeres folytatás követte, a nyolcvanas évek közepe azonban nem alakult szerencsésen a színész számára. 1986-os rendezői debütálása, A bosszú harcosa kudarcot vallott. 1987-ben feleségül vette a Beijing Wushu Team-beli csapattársát, t, akitől két lánya született. A házasság azonban rövid időn belül tönkrement, és 1990-ben elváltak. A kudarcok ellenére az 1988-as Dragons of the Orient című dokumentumfilm a figyelem középpontjában tartotta Lit. A film eredeti felvételeket mutatott Liről, ahogy tizenegy évesen bemutatót tart a Fehér Ház kertjében és innovatív edzéstechnikájáról, ahogy például kötelekre kötözött focilabdákon gyakorolja az ütéseket és rúgásokat. ### Nemzeti sztár Li kétéves kiutazási vízumot kapott, Amerikába ment, ahol két filmet is forgatott, a Mestereket és a Kung-fu sárkányt, mindkettőt 1989-ben. Miután vízuma lejárt, Hongkongba költözött, ahol leszerződött a híres Golden Harvest stúdióhoz. A lehetőséget élete egyik legnagyobb szerepére a Kínai történet című produkcióban kapta meg. A filmben Kína nemzeti hősét, ot alakította, „akciójelenetei hihetetlenek voltak, lénye kézzel fogható, és komédiaérzéke is tökéletes, az aszkéta szerzetes szerepében, aki beleszeret a fiatal, elnyugatiasodott »nénikéjébe«.” A filmet két, ugyancsak sikeres folytatás követte, a harmadik részben ugyan egy bokasérülése miatt néhány jelenetet kaszkadőrrel vettek fel, a szerepet azonban mintha csak ráöntötték volna. A sorozatnak köszönhetően Li olyan tényező lett a hongkongi filmszakmában, akivel számolni kellett. Li azonban úgy érezte, a siker mértékét (a Kínai történet-sorozat kasszasiker volt) nem tükrözte a gázsija, így elváltak útjai a stúdióval. Mindenki Lit akarta szerződtetni, olyannyira, hogy azt rebesgették, Li menedzserét a triádok lövették agyon, amikor az megtagadta a színész leszerződtetését egy a triádok által preferált filmre. Li a Golden Harvesttől való távozása után is ontotta a filmeket, főképp népi hősöket, harcművész szerzeteseket alakított. A ' című filmben a címszereplőt alakította, s ezt tartják nemcsak Li egyik legjobb filmjének, de az egyik legjobb hongkongi harcművészeti alkotásnak is, mely a cselekmény, a dráma és a komédia összeolvasztása és a „lélegzetelállító” harckoreográfia szempontjából egyaránt kiváló. A sárkány árnyékában Michelle Yeoh oldalán egy megalázott szerzetest alakított, A vörös sárkány legendája című filmben pedig egy saolin templom védelmére kelt. Az 1994-es Fist of Legend Bruce Lee legendás Tomboló ököl című filmjének újraforgatott változata volt, melyben már sokkal realisztikusabb harcot láthatott a néző. A film a külföldi kritikusok tetszését is elnyerte, a mai napig (2010. augusztus) ez Jet Li egyetlen olyan filmje, amely 100%-ot kapott a Rotten Tomatoes kritikusaitól. Ugyanebben az évben dokumentarista jellegű filmet készített ' címmel, melyben újra betekintést engedett edzéseibe; a film saolin szerzetesekről szólt, akik megmutatták, hogyan lehet egyetlen ujjon állni és úgy megerősíteni a nyakizmokat, hogy dárdával se lehessen átszúrni. A Kockázati tényező (1995) című akciódrámában egy volt rendőrt alakított, aki egy Jackie Chanhez nagyon hasonlatos akciósztár helyett végzi el a kaszkadőrmutatványokat, miközben megment egy felhőkarcolót a terroristáktól. A film rendezője Chan-paródiának szánta a filmet, miután korábban összeveszett a színésszel. Ezután három olyan film következett, amelyekben Jet Li megmutatta, hogy nem csupán akciósztár, de mélyebb rétegeket is képes az akciójelenetekbe belevinni. A Dr. Wai, a láda szelleme (1996) című filmben egy Indiana Jones-szerű szereplőt alakított, a Fekete Maszkban egy könyvtárost, akin korábban katonaként kísérleteket hajtottak végre. A Once Upon a Time in China and America című alkotásban pedig ismét ot, akit segítségül hívnak az amerikai vasúton dolgozó kihasznált kínai munkások. ### Hollywood jó- és rosszfiúja A hollywoodi áttörést egy igazi rosszfiúszerep hozta meg Jet Li számára a Halálos fegyver 4.-ben, Mel Gibson oldalán. A gonosz kínai alvilági figura szerepét a filmről egyébként fanyalogva író kritikusok is jól fogadták, a Combustible Celluloid kritikusa szerint „figyeljék a hongkongi sztárt, Jet Lit, első hollywoodi szerepében, rosszfiúként. A mozdulataitól el fognak ájulni. Hallottam, ahogy a közönség kiabálta, hogy »tekerjék vissza, meg akarom nézni újra!«” A Filmthreat pedig a következőképp vélekedett: „Ne legyenek nagy reményeik, de a HF4 egy egész jó kis randifilm. A legjobb benne, hogy Jet Li végre porba tiporja buggyant Jackie (Chan)-t.” Ugyanebben az évben került a mozikba a Gyilkos félállásban, ahol egy érzelmes fejvadász bőrébe bújt, aki képtelen ártatlanokat gyilkolni. Joel Silver producert annyira lenyűgözte Li Halálos fegyver 4-beli alakítása, hogy leszerződtette a színészt az Öld meg Rómeót! főszerepére, ahol egy börtönből szökött egykori rendőrt alakít, aki nekilát megkeresni öccse gyilkosát, s közben romantikus szálak szövődnek közte és a rivális, fekete bőrű banda vezérének lánya között. Li a film népszerűsítéséhez szerepet vállalt filmbeli partnernője, Aaliyah Try Again című videóklipjében is. A film nem talált túl pozitív fogadtatásra, bár a kritikusok dicsérték Jet Lit, a film történetét elcsépeltnek tartották (Rómeó és Júlia) és a drótkötéllel rásegített akciójelenetekkel sem volt mindenki kibékülve, nem értették, miért kell Jet Lit dróton rángatni, amikor anélkül is meg tudja csinálni a rúgásokat. A Combustible Celluloid szerint Li jobb rendezőt érdemelt volna a filmhez, és felteszi a kérdést, hogy mikor fog Hollywood olyan filmet csinálni, ami méltó a hongkongi harcművészmesterek tudásához. A film azonban mégis segített Linek végleg megérkezni Hollywoodba, s Li elkezdte fejleszteni angoltudását is. 1999-ben Jet Li feleségül vette színésznőt, s a pár hamarosan már gyermeket várt. A gyermekáldás volt az oka annak, hogy Li visszautasította a Tigris és sárkány főszerepét, amit végül Chow Yun-fat kapott meg. Li azzal indokolta döntését, hogy megígérte feleségének, nem forgat, míg gyermekük meg nem születik. A színész a Mátrixban felajánlott szerepet is visszautasította, úgy vélte a film az ő neve nélkül is épp elég nagy nevet vonultat fel. Li következő nagy projektje A sárkány csókja című film volt, melynek forgatókönyvét Luc Besson írta Li ötlete alapján. A filmben Li egy rendőrt alakít, akinek egy korrupt francia rendőrrel kell szembenéznie, miközben egy prostituáltnak segít elrabolt kislánya megmentésében. A film több szempontól is sikeres lett, egyrészt bevétel szempontjából sem állt rosszul (64 millió dollárral zárt), másrészt pedig sikerült vele kedvére tenni azoknak a rajongóknak, akik panaszkodtak az Öld meg Rómeót! akciójelenetei miatt. Következő filmje, Az egyetlen, melyben egy párhuzamos univerzumokban utazó gonoszt és annak jó alteregóját alakította, csúfosan megbukott a mozikban. A Rotten Tomatoes Li egyik legrosszabb filmjének ítélte az alkotást mindössze 13%-kal. A Metacritic 25 pontot adott neki 100-ból, John J. Puccio szerint a film „elvesztegeti Jet Li harcművészi és színészi képességeit”. A kritikusok a film akciójeleneteivel sem voltak kibékülve, a speciális effektusok és a drótkötélhasználat miatt. Következő hollywoodi filmjében, a Bölcsőd lesz a koporsódban újra Joel Silverrel, DMX-szel és az Öld meg Rómeót! rendezőjével, Andrzej Bartkowiakkal forgatott. A film első helyen debütált a kasszáknál, a kritikusok tetszését azonban nem nyerte el, a Rotten Tomatoes 28%-ra ítélte, a Metacritic 36 pontot adott neki. 2005-ben újabb nyugati produkcióval került a mozikba, A nyakörv című filmben egy emberi pitbullt alakított, aki gazdája parancsára bárkit megöl, ám egy sorsfordító találkozás a Morgan Freeman alakította vak zongorahangolóval visszaadja neki emberi lényét és megtanítja érezni. A kritikusok dicsérték Li színészi játékát (mindamellett megjegyezve, hogy akció közben még mindig meggyőzőbb, mint drámai színészként), de nem voltak elégedettek a történettel és azzal, hogy a vadul brutális akció nem igazán fér össze a film érzelmesebb jeleneteivel. A BBC szerint „a színészi játék jobb, mint amihez hozzá vagyunk szokva a bunyós filmekből. Li, akinek alig van szövege, briliánsan hozza össze Danny brutalitását és sebezhetőségét egyszerre.” 2007-ben újra gonoszt alakított a War című filmben, melyben Jason Statham ellen harcolt, a kritikusok azonban ismét fanyalogtak. 2008-ban két amerikai filmje is mozikba került, A múmia: A Sárkánycsászár sírja című Brendan Fraser-filmben a címszereplő feltámadt múmiát alakította, ugyancsak kevés kritikai sikerrel, majd Jackie Channel játszott A tiltott királyságban, mely vegyes kritikákat kapott. A Chicago Reader „csalódásnak” nevezte a filmet, arra számítva, hogy a két legendás harcművész összehozása nagyobbat durran majd. Az eFilmCritic szerint Li és Chan viszi vállán a filmet, ami lassan csoszog a következő akciójelenetig. harckoreográfus a film kapcsán adott interjújában a következőt nyilatkozta Liről: „Nagyon jól szabályozza az ütései és rúgásai erejét. Régebben túl sok erőt adott bele, nagy fájdalmat okozva azoknak, akiket megütött. Ő az erő archetípusa. Vibrálóak a mozdulatai. Még mindig ő a legjobb.” Li 2010-ben újra akciófilmben szerepelt, ezúttal Sylvester Stallone, Bruce Willis, Mickey Rourke, Jason Statham és Dolph Lundgren társaságában The Expendables – A feláldozhatók című moziban. A kritikusok véleménye szerint Li nem kap elég teret a filmben és Stallone esetlen akciókoreográfiája és a rossz vágás következtében a látványosnak ígérkező Li–Lundgren-összecsapás elveszti az izgalmát. ### Az utolsó epikus alkotások és a drámai Jet Li A hagyományosnak mondható akciófilmek mellett Li később is készített úgynevezett epikus harcművészfilmeket vagy ''. 2002-ben került a mozikba a Hős című alkotás, a kínai filmtörténelem legdrágább filmje, ami Amerikában is óriási sikert aratott: első helyen nyitott, és két hétig vezette a sikerlistát. Oscar- és Golden Globe-díjra is jelölték, rendkívül pozitív visszhangot kapott a nyugati kritikusoktól is, a Rotten Tomatoes oldalán 95%-ot ért el. 2017 januári adatok alapján minden idők harmadik legsikeresebb idegen nyelvű filmje az Egyesült Államokban bevétel szempontjából (az első helyen a Tigris és sárkány áll). A filmben Li egy névtelen harcost alakít, aki jutalmat kér a császártól három bérgyilkos megöléséért, akik az uralkodó életére törtek. A film retrospektíven mutatja be az eseményeket, főképp szín- és képi világáért dicsérték a kritikusok, a Reelview kritikusa „vizuális költészetnek” nevezte. A Hőst megvásároló Miramax két évig húzta az amerikai bemutatót, és végül Quentin Tarantino nyomására került az amerikai mozikba. Jet Li úgy nyilatkozott, amikor elolvasta a forgatókönyvet, kétszer is elsírta magát: „Már több mint 30 filmet forgattam, és az ember mindig valami különlegesre és egyedire vágyik. Ez a film a bizalomról szól. A barátságról.” 2006-ban, a Félelem nélkül bemutatóján Li meglepő kijelentést tett: ezt a filmet a „hattyúdalának” szánta, és kijelentette, hogy nem forgat többé epikus harcművészfilmeket, ami nem azt jelenti, hogy többé nem készít akciófilmet, csupán azt, hogy a harcművészet lelkét, igazi filozófiáját megjelenítő alkotások közül ez lesz számára az utolsó. A film kínai harcművész életét dolgozza fel, és Li úgy érezte, a film személyes jellegű a számára, mert a saját életfilozófiáját is közvetíti. A kritikusok elismerően nyilatkoztak nemcsak a harcjelenetekről, de Li színészi játékáról is: Joe Lozito szerint korábban Li karizmája ritkán nyúlt túl a harcművészetén, itt azonban hozzáértőnek bizonyul, egy egyszerre arrogáns és mégis emberi Jüan-csiát alkot meg. A The Austin Chronicle szerint a „Félelem nélkülben Li ereje teljében látható; színészként is fejlődött”. A Reelz Channel szerint viszont Li drámai alakítása itt meg sem közelíti a Hős-beli teljesítményét és bár Li „tündököl” az akciójelenetekben, a filmben túlságosan hosszúra nyúlnak a drámai jelenetek, amitől kissé unalmassá válik az alkotás, és a néző a következő harcot várja vagy türelmetlenül, vagy szunyókálva. A The San Francisco Chronicle szerint Li nem a legrosszabb színész a világon, de még A nyakörvben is jobban játszott. unokája beperelte a színészt és a produkciós céget, mert a család szerint a film bemocskolja a harcművész életművét, és pontatlan információkat közöl, például azt, hogy a mester pályafutása kezdetén pusztán élvezetből harcolt és hogy utód nélkül halt meg, ami nem igaz. Jet Li már A nyakörv című filmben is olyan szerepet alakított, amihez drámai színészi alakítás is szükséges volt, majd a Félelem nélkülben is tovább fejlesztette színészi játékát. 2007-ben a Keleti szél című történelmi háborús filmben drámai szerepet kapott, s bár harcművészet nem szerepel a filmben, Li mégis harcol: egy hadurat alakít, akit eleinte a jó szándék vezérel, ám egy tiltott szerelem és a hatalomvágy megrészegíti és végül meggyilkolja fogadott testvérét. A Village Voice szerint még a „Mennyek is sírnak” az utolsó csatajelenetnél, ráadásul „nem kisebb embert láthatunk sírni, mint Jet Lit, többször is”. Más kritikusok szerint a film fárasztóan repetitív, szomorú és egyáltalán nem illik sem Lihez, sem az általa alakított hadúrhoz az a rengeteg sírás, amit produkál. A film a negatív kritikák ellenére 15 díjat nyert, köztük a Hong Kong Film Awards legjobb film és legjobb színész (Jet Li) díját; a díjátadó történetében először fordult elő, hogy egy harcművész-színész kapta a legjobb színésznek járó elismerést. 2010-ben az Ocean Heaven (más címmel Ocean Paradise) című kínai filmben Li teljes egészében drámai szerepet alakít: a filmben egyáltalán nincsenek akciójelenetek. Li egy akváriumban dolgozó egyszerű férfit játszik, aki egyedül neveli felnőtt, de autista fiát. Kétéves szünet után tért vissza a filmmel a vászonra, miután 2008 és 2010 között jótékonysági munkájára koncentrált. ### 2010– Jet Li 2010 októberében, Pekingben kezdte forgatni A Sárkánykapu repülő kardjai elnevezésű produkciót, mely az 1992-es Dragon Inn című kapcsolódik, de nem remake. A média információi szerint 12 millió dolláros gázsit kapott a filmért, melyet Tsui Hark rendezett. 2011 szeptemberében került a kínai mozikba a A szerzetes és a fehér kígyó című filmje, mely egy kínai legendán alapszik. A filmben az Ocean Heaven-beli partnere, is szerepel. 2012-ben az The Expendables – A feláldozhatók 2. című Stallone-filmben játszott, majd elfogadta a meghívást a folytatásra is. 2016-ban a League of Gods című fantasyfilmben játszott Tony Leung Ka-fai és oldalán. Jet Li a 2020-ban mozikba került Mulan című filmben Kína császárát alakítja. ## Jótékonysági munkája 2004-ben Li a való életben is szembenézett a halállal, a Maldív-szigeteken nyaralt családjával, amikor a cunami elöntötte a szigetet. Li két kislányát mentette, majdnem megfulladtak. A katasztrófát követő híradások némelyike a színész haláláról számolt be. Jet Li akkor elhatározta, hogy alapítványt hoz létre, mely katasztrófahelyzetekben segítené a rászorulókat. A One Foundation végül 2007-ben jött létre, négy fő területen tevékenykedik: katasztrófasegélyezés, környezetvédelem, egészségügy és oktatás. Az alapítvány szoros együttműködésben dolgozik a Nemzetközi Vöröskereszttel, melynek Jet Li a nagykövete is. Az alapítvány szlogenje: „1 ember + 1 dollár + 1 hónap = 1 nagy család”. Az adakozás nem csak direkt módon történhet, a kínaiak azzal is segítik az alapítványt, ha egy bizonyos banknál vezetnek számlát vagy egy bizonyos étteremláncnál ebédelnek, az elköltött összeg egy része az alapítvány számlájára kerül; de akár SMS-ben is lehet adakozni. Az alapítvány számos sikeres adománygyűjtő akciót szervezett, a 2008-as szecsuani földrengés áldozatainak megsegítésére például 13,7 millió dollárt gyűjtöttek össze. Li több interjúban is kifejtette, hogy nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az alapítvány pénzügyei bárki által áttekinthetőek legyenek, a pénzmozgást egy független nemzetközi auditor felügyeli. Az alapítvány nem csak Kínában, de a világ bármely táján segít katasztrófahelyzetben. A One Foundation partnerei közé tartozik a Microsoft, a Disney, az MSN Live, a Versace, a Peugeot, a Google és az NBA szervezete is. ## Magánélete Jet Li a tibeti buddhizmus követője, szellemi vezetője `a kagyü iskola drikung kagyü vonalából.` Li 1987-ben feleségül vette t, aki a pekingi iskolában volt a csapattársa, 1990-ben azonban elváltak. Két lányuk született, és . Li 1999-ben újranősült, színésznőt vette el, akitől két lánya született, Jane (2000) és Jada (2002). A család Szingapúrban él, egy 19 millió dollár értékű házban. Szabadidejében szeret tollaslabdázni, pingpongozni, röplabdázni és kerékpározni, olvasni és meditálni; különlegesség, hogy tibeti imafüzéreket gyűjt. Saját bevallása szerint sosem unatkozik. 2007-ben az Enterbay exkluzív babakollekciót készített Jet Li Félelem nélkül című filmje alapján, az alapkollekció egyes darabjait 150 dollárért értékesítették, a limitált, 100 darabos, Li által aláírt figurákat pedig 180 dollárért adták el. Li 2009-ben az Adidasszal közösen kifejlesztett egy új fitneszprogramot, melynek a nevet adta. A program a kungfu, a jóga és a pilátesz-torna keveréke, és az Adidas speciális tréningruhakészletet tervezett hozzá Li ötlete alapján, melynek darabjai a JL betűket is magukon viselik. Li 2013-ban bevallotta, hogy pajzsmirigy-túlműködésben szenved, ami miatt eltiltották a megerőltető testmozgástól. 2016-ban úgy nyilatkozott, hogy sikerült leküzdenie a betegséget. ### Életszemlélete és gondolatai a harcművészetről Li hívő buddhistaként úgy véli, az élet nehézségein a vallási alapokon nyugvó filozófiák képesek átsegíteni az embert. A hírnévről úgy véli, olyasmi, ami felett nincs hatalma, így nem foglalkozik vele. Li szerint minden, amit valaha is mondani akart a világnak, fellelhető három filmjében: a Hősben, a Félelem nélkülben és A nyakörvben. A színész úgy gondolja, a Hős üzenete, hogy a személyes szenvedés nem bír olyan jelentőséggel, mint egy nemzet szenvedése. A nyakörv megmutatja, hogy az erőszak semmire sem megoldás, míg a Félelem nélkül a személyes fejlődésről szól, egy férfiról, aki rádöbben, hogy a legnagyobb ellensége saját maga. Li szerint „a legnagyobb fegyver a mosoly és a legnagyobb erő a szeretet.” A val kapcsolatban Li úgy nyilatkozott, szerinte a harcművészet lényege nem az erő vagy a sebesség, hanem a belső harmónia, és sajnálatosnak tartja, hogy manapság a bajnokságokon sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a formai követelményekre, mint a harcművészet belső lényegére. Li szerint a mai ból hiányzik az egyéniség, a versenyzők szinte gépies mozgásúak, holott „a nem egy gyorsasági verseny. Nem kellene olyannak lennie, mint a többi sportágnak, ahol a leggyorsabb atléta győz.” Li olyan harcművészetet szeretne látni, ami továbbra is művészet, ahol a művészeknek saját, jól elkülöníthető stílusuk van, „saját ízük”. Li a versenyszabályok módosítását hibáztatja, ami szerinte limitálja a művészeket. Li azt is kijelentette, hogy a nem elsősorban önvédelemre szolgál, és harcias hősködés helyett inkább a konfliktus békés megoldására kell koncentrálni, illetve ha baj van, a rendőrséghez kell fordulni: „Egy fegyver képes hosszú évek harcművészeti gyakorlatát semmissé tenni egyetlen pillanat alatt. Ahogy sokszor mondtam már, fontos, hogy különbséget tudjunk tenni a filmek és a valóság között. Egy film főhőse talán képes kiütni a fegyvert az ellenfél kezéből és megmenteni mindenkit, a valóságban azonban valószínűleg más a helyzet.” Li azt is elmondta, hogy még sohasem harcolt a való életben és nem is szeretné ilyesmire használni a képességeit. Jet Li 2010-ben a Nemzetközi Vususzövetség és a Kínai Vususzövetség hivatalos nagykövete volt. ## Filmográfia Az amerikai bevételek szempontjából Jet Li legsikeresebb filmje 2017 januárjával bezárólag a Halálos fegyver 4., mely 130 millió dollárt hozott az Egyesült Államokban, a második helyen A múmia: A Sárkánycsászár sírja című alkotás áll 102 millió dollárral. A Hős minden idők harmadik legsikeresebb idegen nyelvű filmje volt Amerikában, és az egyik legjobb kritikai visszhangot kiváltott Jet Li-film. A Félelem nélkül a hatodik legsikeresebb idegen nyelvű film. Kritikai fogadtatás szempontjából a legsikeresebb alkotása a Fist of Legend (Rotten Tomatoes: 100%), a legkevésbé sikeres pedig a War (Rotten Tomatoes: 12%). ## Díjai, elismerései 2010 szeptembere óta viaszszobra áll a hongkongi Madam Tussaud panoptikumban. Jet Li díjai betűrendben: - Golden Horse Film Festival - Speciális kitüntetés (1995) - Hong Kong Film Awards - Legjobb színész (The Warlords, 2008) - Hong Kong Film Critics Society Awards - Legjobb színész (Félelem nélkül, 2007) - Shanghai Film Critics Awards - Legjobb színész (The Warlords'', 2008)

I. Péter orosz cár

I. Nagy Péter (, Pjotr Velikij, teljes nevén: Пётр Алексеевич Романов, Pjotr Alekszejevics Romanov; Moszkva, 1672. június 9.^greg./május 30.^jul. – Szentpétervár, 1725. február 8.^greg./január 28.^jul.) orosz nagyherceg, 1682–1725 között Oroszország uralkodója. A Romanov-házból származó Alekszej orosz cár és második felesége, Natalja Kirillovna Nariskina fia. Gyermektelenül elhunyt bátyja, III. Fjodor halála után 1682-ben féltestvérével, V. Ivánnal társuralkodóként került az orosz trónra nővérük, Szofja Alekszejevna nagyhercegnő régenssége alatt. 1689-ben félreállította ugyan a régensnőt, de az ország kormányzásában csak 1694-től fogva vett részt. V. Iván 1696-ban bekövetkezett halálával lett egyeduralkodó. Életcélja volt országát igazi európai nagyhatalommá fejleszteni. Ennek érdekében a „nagy követség” keretében európai diplomáciai és tanulmányi utat tett, létrehozta az orosz haditengerészetet, a nagy északi háborúban a Baltikum és a mai Finnország egy részének elfoglalásával északnyugati tengeri kijárathoz juttatta országát. 1703 májusában megalapította a Néva deltájában a későbbi Szentpétervárt, melyet „égi patrónusáról”, Szent Péter apostolról nevezett el. Számos közigazgatási reformja bizonyult hosszú életűnek. Külpolitikában a területi hódításra és a tengeri kijáratok megszerzésére törekedett. Uralkodásának magyar vonatkozása, hogy II. Rákóczi Ferenccel fenntartott – a valóságban kevés gyakorlati eredménnyel járó – szövetségét a későbbi szovjet–magyar kapcsolatok történelmi megalapozásaként használták fel. 1703 és 1711 között tizenkilenc ízben küldött tüzértiszteket Rákóczinak és két ízben ágyúkat is. ## Élete ### Származása és ifjúkora I. Péter, orosz nevén Pjotr Alekszejevics 1672. június 9-én – az Oroszországban akkor használatos julián naptár szerint május 30-án – született a fővárosban Alekszej orosz cár (1629–1676) és második felesége, Natalja Kirillovna Nariskina (1651–1694) gyermekeként. Keresztnevét Péter apostol után kapta. Keresztelőjére június 29-én, Szent Péter ortodox naptár szerinti ünnepén került sor; keresztapja tulajdon bátyja, Fjodor Alekszejevics volt. Szülei házasságából további két leány – Natalja Alekszejevna és a kisgyermekként elhalálozott Feodora Alekszejevna – származott. Alekszej cárnak az első házasságából négy fia is volt, de ketten csecsemőkorban meghaltak, míg a trónörökös Alekszej Alekszejevics tizenöt éves korában hunyt el; az életben maradt cárevicsek, Fjodor és Iván mindketten gyenge fizikumúak voltak. I. Péter anyja, Natalja Kirillovna Nariskina tatár gyökerű nemesi családban született; apja a vidéki nemesség sorából való felemelkedés reményében küldte a haladó szellemű Artamon Szergejevics Matvejevnek, a cár jó barátjának az udvarába. Erős, egészséges és eleven gyermek volt, aki már hét hónapos korára megtanult járni. Életének első éveit a Kremlben töltötte, de apja gyakran magával vitte Moszkva környéki kirándulásaira és vidéki birtokaira, elsősorban preobrazsenszkojei nyári dácsába és a kolomenszkojei fapalotába. Alekszej cár 1676-ban, váratlanul bekövetkezett halála után a tizennégy esztendős III. Fjodor került a trónra. Natalja Nariskina gyermekeivel visszavonult kremlbeli lakónegyedébe. III. Fjodor alig hat évnyi uralkodás után halt meg anélkül, hogy kijelölte volna utódját. A hatalomért Alekszej cár két feleségének családja, a Miloszlavszkijok és a Nariskinok vetélkedtek – előbbiek Iván nagyherceget, utóbbiak Péter nagyherceget támogatták. A korábban az I. Mihályt megválasztó, a nemesekből, magas rangú hivatalnokokból, a klérus és a közrendűek képviselőiből álló nemzetgyűlés, a zemszkij szobor összehívása heteket igényelt volna, ezért Ioakim pátriárka a nemeseket és a palota ablaka alá gyűlt tömeget kérdezte meg, kit választanának cárrá. Az informális gyűlés Péterre szavazott. Kiskorú lévén anyja személyében régenst jelöltek ki mellé. Szofja Alekszejevna nagyhercegnő, Alekszej cár harmadik leánya első feleségétől, Iván nagyherceg édestestvér nővére kitört a cári család nőtagjait a világtól elzáró hagyomány béklyóiból, és III. Fjodor uralma alatt fokozatosan belefolyt a politikába. Amikor az informális gyűlés féltestvér Péter öccsét kiáltotta ki cárnak, a nagyhercegnő és a Miloszlavszkijok nem nyugodtak bele a döntésbe, és lázadást szítottak a sztrelecek között. Elterjesztették körükben azt a szóbeszédet, miszerint III. Fjodor halálát mérgezés okozta a hatalomvágyó bojárok és Nariskinok közreműködésével. A katonák Iván cárevics halálhírének hallatán 1682. május 25-én – a julián kalendáriumban május 15-én – reggel betörtek a palotába, ahol hiába bizonyosodhattak meg saját szemükkel arról, hogy Iván nagyherceg életben van, a termeket feldúlták, Artamon Szergejevics Matvejevet, a Nariskin család és az őket támogató bojárság több tagját meggyilkolták vagy elkergették. Követelésükre Ivánt és Pétert május 26-án társuralkodókká nyilvánították – Iván volt a rangidős, az „első”, míg Péter a „második” cár. A valódi hatalom azonban a sztreleceket ügyes taktikával lecsillapító Szofja Alekszejevna kezébe került, akit – szintúgy a sztrelecek követelésére – május 29-én a pátriárka és a bojárok rendeletben tettek meg régenssé az ifjú cárok mellé, Natalja Kirillovna Nariskina helyébe. Koronázása után a gyermek Péter cár a Moszkvától nem messze fekvő Preobrazsenszkoje faluban élt édesanyjával, de féltestvérével rendszeresen, ünnepélyes keretek között megjelent az udvarnál. Az udvari etikett béklyói nélkül, szabad légkörben nőtt fel; művelt asszony hírében álló anyja meglepő módon nem fordított nagy gondot a fiú neveltetésére. Első nevelője, Nyikita Moiszejevics Zotov eredetileg csak olvasásra és írásra oktatta, de a korábbi cárok katonáskodásairól szóló történetek hallatán hamar kiviláglott a nagyherceg lelkesedése a hadviselés iránt. Édesanyja parancsára ekkor külföldi városokat, hajókat, fegyvereket és történelmi eseményeket bemutató könyvet állítottak neki össze. A fiatal cár játékezredeket szervezett nemesifjakból, szolgákból és a német negyedben toborzott újoncokból – ezen ifjúkori regimentek szolgáltak a későbbi Preobrazsenszkij és Szemjonovszkij gárda alapjául. Zotov után Afanaszij Ivanovics Nyesztyerov oktatta a nagyherceget. Írni és olvasni ugyan megtanult, de a helyesírással élete végéig hadilábon állt; a számolást és a geometriai alapfogalmakat pedig csak tizenhat évesen sajátította el a holland Franz Timmermanntól. #### Első házassága és Szofja Alekszejevna régensnő bukása 1689 januárjában, tizenhat évesen feleségül vette Jevdokija Fjodorovna Lopuhina (1669–1731) bojárkisasszonyt, akit anyja választott számára. A Lopuhinok a főváros egyik legvallásosabb, legkonzervatívabb családja voltak; Natalja Nariskina a menyasszonytól várta szabados életvitelű fia megzabolázását, de a frigyhez kötött e reményei nem váltak be. A házasság, kiváltképpen pedig egy évvel később született első gyermeke, Alekszej Petrovics megerősítette Péter dinasztikus helyzetét V. Ivánnal és Szofja Alekszejevnával szemben: V. Iván öccsénél öt évvel korábban nősült meg, de kizárólag leányai születtek, így Szofja Alekszejevnának nem volt kilátása arra, hogy V. Iván halála esetén továbbra is régens maradhasson V. Iván trónra lépő fia mellett. Amellett, hogy öccse lassan férfivá érett, a régensnő uralmát az ugyanebben az évben, vagyis 1689-ben indított, ámde kudarcba fulladó krími hadjárat is megrendítette. Péter nem volt jó véleménnyel nővéréről; a kettejük között lévő ellentét 1689 júliusában bukott felszínre először: a Kazanyi Miasszonyunk ünnepi körmenete alkalmával Péter nyilvánosan felszólította a távozásra a férfiak között haladó Szofja Alekszejevnát. Amikor a régensnő nem hátrált meg előle, Péter lóháton otthagyta az ünneplőket. Mind Péter, mind Szofja Alekszejevna attól tartott, hogy a másik fél államcsínyt vagy merényletet szervez ellene; augusztus 7-éről 8-ára virradó éjszaka ezért az életét féltő Péter, anyját és feleségét hátrahagyva, előbb az erdőbe, majd a fővárostól nem messze található Szentháromság–Szergij-kolostorba menekült. Ennek ellenére egyre több hivatalnok és tiszt, később pedig sztrelec katona pártolt át hozzá, így az ő támogatásukat maga mögött tudva szeptemberen véget vetett Szofja Alekszejevna uralmának: letartóztatta a bojárjait elveszítő nagyhercegnőt, majd a Novogyevicsij-kolostorba záratta. A régensnő bukását követően a kormányzás Natalja Nariskina és fivére, Lev Kirillovics Nariskin, valamint a bojár tanácsadók kezébe került. Maga Péter a moszkvai német negyedben folytatta kicsapongó életét, társaságához külföldiek – például a skót Patrick Gordon vagy a genfi François Le Fort – és alacsony sorból származó emberek – Alekszandr Danyilovics Mensikov – egyaránt tartoztak, és itt ismerkedett meg holland szeretőjével, Anna Monsszal is. Viszonyuk körülbelül tíz évig tartott. Baráti körével nemegyszer az ortodox hierarchiát figurázta ki: ivókörét „a leghóbortosabbak, legeslegtréfásabbak és legeslegrészegesebbek zsinatának” nevezte, élén a „hercegpápa” avagy a „fő-főbohócságú pátriárka” állt. Emellett hajók iránti szenvedélyének hódolt: első tengeri útja, egy 1693-as arhangelszki látogatás hatására negyvennégy ágyús fregatt építésére adott megrendelést holland hajómestereknek. Életvitele miatt és amiatt, hogy a külföldiek társaságát kereste és az ő tanácsaikat fogadta meg, csakhamar nemcsak az orosz főnemesség, hanem Natalja Nariskina, Jevdokija Lopuhina és általában a közhangulat is az ifjú cár ellen fordult. ### Magánélete Gilbert Burnet skót filozófus, Salisbury püspöke személyesen megismerhette a cárt ennek angliai tartózkodása alatt. A püspök az orosz uralkodót „rendkívül heves vérmérsékletűnek, lobbanékonynak, indulatosságát felettébb brutálisnak találta; olyan embernek, aki természetéből adódó ingerlékenységét nagy mennyiségű brandy fogyasztásával fokozta.” Több mint két méter magas volt; hosszú termete figyelemre méltó fizikai erővel párosult. Kerülte a szertartásosságot, a pompát – míg kegyencei fényűző palotákban éltek, ő egyszerű faházban vagy szerény udvarházban. Életmódja ennek ellenére nem volt visszafogott: tivornyái és nőügyei megbotránkoztatták a közvéleményt. Christopher Wren építész távozásuk után kiszámította, hogy Péter és társasága mekkora kárt okozott a nekik szállást adó Sayes Court udvarházban: 300 ablaktáblát törtek be, 21 képet szétzúztak, a konyha padlóján valamit felrobbantottak, és a kertben folytatott lovasjáték eredményeként összetörtek három talicskát és tönkretették a magyalsövényt – a kár értéke több, mint 350 fontra rúgott. A cárnak rendkívüli étvágya volt, s az alkoholt egyáltalán nem vetette meg. Erre Louis de Rouvroy, Saint-Simon hercege így emlékezett: „Szinte lehetetlen felidézni, amit két rendes étkezése során evett és ivott, nem beszélve a sörről, limonádéról és más italokról, melyeket az étkezések között leengedett a torkán – és ebben kísérete is követte példáját. Megivott egy vagy két üveg sört, még ennél is több bort, és ezt követően időnként likőröket; az étkezés végén pedig olyan erős italokból, mint a brandy, talán egy litert is elfogyasztott – minden étkezésnél körülbelül ugyanennyit.” Egyik legnagyobb szenvedélye a hajóépítés volt. A nagy követség során, hollandiai tartózkodása alatt hajóácsként dolgozott a zaandami Rogge cégnél és Amszterdamban a Holland Kelet-indiai Társaságnál. Tanoncfüzetei tanúskodnak szorgalmáról és a mesterség valamennyi ága iránti buzgalmáról. A hajóépítés mellett különféle kézműves mesterségekért – esztergályosság, kőfaragás, festés, rézmetszés –, valamint a fogászatért is lelkesedett: amatőr fogászként udvaroncokat és közemberek is kezelt. Kedvét lelte a törpenövésűekben vagy az egyéb fizikai rendellenességgel születettekben, „rendkívül nagylelkűen és szokatlan kegyetlenséggel tudott bánni velük.” Testvérei közül féltestvér bátyja, III. Fjodor mindig meleg szívvel volt Péter öccse iránt. Szentpétervár alapítását követően a cár 1703–1708 között egy egyszerű, háromszobás faházban lakott a Néva partján. Az új főváros első palotája, a Domenico Trezzini építette Nyári palota 1714-ben készült el. A cári család beköltözése után I. Péter a szerényen berendezett földszinti szobákat, a cárné és a gyermekek a némileg fényűzőbb emeleti helyiségeket használták. #### Második házassága Első feleségétől, Jevdokija Fjodorovna Lopuhinától 1698-ban elvált és kolostorba kényszerítette. Ezután fontolgatta, hogy feleségül veszi vesztfáliai gyökerű holland ágyasát, Anna Monst, kapcsolatuk azonban 1703-ra kihűlt. Körülbelül ezidőtájt ismerkedett meg a lengyel-litván parasztcsaládból származó Marta Helena Skowrońskával (1684–1727). A fiatal nő akkor került kapcsolatba az oroszokkal, mikor azok bevették Marienburgot; ezután áttért az ortodox hitre és felvette a Katalin (Jekatyerina Alekszejevna) nevet. Alekszandr Danyilovics Mensikov hercegnek, a cár barátjának és bizalmasának udvartartásába került, itt ismerkedett össze I. Péterrel. Skowrońska a cár szeretője lett. Jó hatással volt a cár kedélyingadozásaira, jelenléte lecsendesítette a hirtelen dühkitörésekre hajlamos Pétert. 1707 novemberében titokban, majd 1712. február 9-én hivatalos és ünnepélyes keretek között is összeházasodtak. Tizenkét gyermekük született, hat fiú és hat leány, de csak ketten – Anna és Jelizaveta – érték meg a felnőttkort. Egyetlen örökösének halála után I. Péter fontolgathatta második felesége elhagyását egy új házasság és abból származó fiúgyermek reményében, ám végül kitartott hitvese mellett, és 1724. május 7-én császárnévá koronáztatta. Röviddel ezután a cár és a cárné viszonya megromlott: I. Péter korábbi szeretőjének, Anna Monsnak a fivére, Willem Mons a cárné bizalmasa volt, és I. Péter nehezményezte ezt a barátságot, továbbá azt, hogy Mons a cárnéval való kapcsolatát saját érdekeinek és anyagi helyzetének előmozdítására használta fel. Monsot végül 1724 novemberében korrupció vádjával letartóztatták és kivégezték. #### Kapcsolata a cáreviccsel I. Péternek hosszú ideig a legidősebb fia, Alekszej Petrovics nagyherceg volt az egyetlen örököse, mert bár első feleségétől született még két fiúgyermeke, ők csecsemőként elhunytak. Alekszej Petrovics istenfélő, a vallásosságban elmélyedő fiatalember volt; körülötte és száműzött anyja körül csoportosultak a Nagy Péter-i reformokat ellenző bojárok és egyházi méltóságok. Hitvese, Sarolta Krisztina braunschweig–wolfenbütteli hercegnő egy leányt és egy fiút hozott a világra, mielőtt 1715 októberében meghalt volna. Kevesebb, mint egy hónappal Alekszej Petrovics fiának születése után, 1715 novemberében I. Péternek is fiúgyermeke jött világra Pjotr Petrovics személyében. Testvéreitől eltérően a csecsemő nem halálozott el szinte azonnal, a jelek arra mutattak, hogy megéri a felnőttkort. A trónutódlás ilyenformán már nem csak Alekszej Petrovicstól függött. I. Péter és Alekszej Petrovics viszonya ezután mindinkább elmérgesedett. A cár kitagadással és kolostorba záratással fenyegette meg a nagyherceget, aki ettől tartva szeretőjével előbb Bécsbe, majd Nápolyba menekült. 1717 októberében a cár embere rátalált a cárevicsre és sértetlenséget ígérve neki rábírta a hazatérésre, hogy otthon erőszakkal lemondassák a trónról. I. Péter összeesküvést sejtett fia szökése mögött; az ügy felderítésére titkos kancelláriát alapított. Kényszer hatására Alekszej Petrovics ötven „cinkostársról” vallott – őket hiába vetették alá kínzásnak, az összeesküvésre nem találtak bizonyítékot. Miután szeretője elárulta, Alekszej Petrovics beismerő vallomást tett egy apja elleni lázadásról. A szenátus halálra ítélte, de még az ítélet végrehajtása előtt, 1718. július 7-én a további kínzások hatására összeesett és meghalt. #### Gyermekei ## Uralkodása Anyja 1694-ben bekövetkezett halála után Péter mind nagyobb szerepet vállalt az ország irányításában. 1695-ben hadjáratot indított a törökök ellen Azov elfoglalására. Azov birtokában nemcsak a Krími Tatár Kánságot lehetett elvágni az Oszmán Birodalomtól, hanem a város egyszersmind orosz tengerparti támaszpontként is szolgálhatott. Tavasszal a törökök figyelmének elterelésére nagyobb haderőt vezényelt a Krímbe, míg ő maga egy kisebb, ámde korszerűen felszerelt elit egységgel Azov ellen indult. Az első ostrom szeptemberben visszavonulással végződött; ebből okulván a cár hajóflotta építésébe fogott, hogy hajóblokád segítségével vehesse be a várost. A Voronyezsben létesített hajóépítő műhelyekben maga az uralkodó is dolgozott. Az 1696 tavaszán–nyarán zajló második kísérlet már sikerrel járt, a szárazföldi és vízi csapatok egyesült erejével, az osztrákok küldte aknászok közreműködésével az oroszok július 19-én bevették Azovot. A várostól nyugatra a cár megalapította az orosz haditengerészet első támaszpontját, Taganrog kikötőjét. A hadiflotta építését a bojár duma 1696. őszi határozatai is megerősítették. Ezenközben Péter egyeduralkodóvá lett: cártársa, V. Iván az év január 29-én elhunyt. ### Külpolitika #### A nagy követség és a nyugatosítási program I. Péter cár egyik legfőbb külpolitikai törekvése volt, hogy Oroszország a nemzetközi közösség elismert tagjává legyen. Erőfeszítéseinek köszönhetően 1725-re több, mint 20 állandó orosz diplomáciai képviselő tartózkodott az európai fővárosokban. 1697–98-ban I. Péter az utóbb „nagy követségnek” nevezett európai körutazásra indult. A külügyi hivatal 1696. december 6-án jelentette be, hogy követség meneszttetik Németországba, Hollandiába, Angliába és Velencébe; a követségnek a cár Pjotr Mihajlov álnéven volt tagja – inkognitója külföldön hamar lelepleződött. Elsősorban a fejlettebb nyugati technológiát akarta tanulmányozni, emellett azonban diplomáciai motivációi is voltak, nevezetesen az osztrákokkal és a velenceiekkel tárgyalni a törökellenes Szent Liga bővítéséről és esetleges hadjáratairól a Balkánon. Utóbbi téren nem könyvelhetett el sikereket: II. Károly spanyol király egészségi állapotának és betegségének fényében a spanyol trónutódlással elfoglalt I. Lipót német-római császárt nem sikerült meggyőznie a törökellenes harcok támogatásáról. Ugyan Brandenburgban 1697 júliusában megköttetett egy barátsági szerződés, de a poroszok sem vállalták a katonai segítségnyújtást a törökök ellen. Katonai szövetségesek híján az oroszok 1700-ban békét kötöttek az oszmánokkal, minek folyományaként Azov a kezükön maradhatott, de a Dnyeszter alsó folyása mentén álló orosz erődöket le kellett rontaniuk. A diplomáciai eredménytelenség dacára a nagy követség meghatározó jelentőségű Oroszország történelmében: a cár a körúton tapasztaltak hatására kezdett bele hazatérte után erőltetett nyugatosítási programjába. A katonai és műszaki szakemberek mellett fegyverekkel, tudományos műszerekkel és szerszámokkal tért vissza hazájába. Hollandiában és Angliában is mindenekelőtt a hajózás és a technikai újítások érdekelték; a kultúrára vagy a politikai vívmányokra – úgymint az angol parlamentáris monarchiára – érzéketlen volt. Az 1699-ben, részben a nyugatosítástól való félelem miatt kitört sztreleclázadás visszaszólította a cárt Oroszországba. Mire Krakkóig ért, a felkelést elfojtották, így a cár megszakította utazását és találkozott az új lengyel uralkodóval, II. Ágosttal. Az eredetileg szász választófejedelem az oroszok lekötelezettje volt, amennyiben I. Péter őt támogatta François-Louis de Bourbon-Conti francia herceggel szemben a III. János halálával megürült trónért való viszályban. A lengyelekkel folytatott sikeres tárgyalások eredményeként megszületett a svédellenes szász–lengyel–dán–orosz szövetség. Miután augusztusban megérkezett Moszkvába, I. Péter kivizsgáltatta a sztreleclázadást. Ennek eredményeként kíméletlenül leszámolt a sztrelecekkel: körülbelül ezer lázadót kivégeztetett, az ezredeket feloszlatta, tagjait vidéki száműzetéssel sújtotta. Szofja Alekszejevna részvételét a felkelésben ugyan nem támasztották alá bizonyítékok, a gyanakvó uralkodó azonban apácafátylat kényszerített nővérére. A nagyhercegnő kolostorszobájának ablaka elé megcsonkított sztrelechullákat lógattatott. Feleségét, Jevdokija Fjodorovnát szintúgy zárdába kényszerítette. A lázadással kapcsolatos nyomozással egyidejűleg a cár hozzáfogott nyugatosítási elképzeléseinek megvalósításához: a hivatalnokokat és az udvaroncokat rendelet kötelezte a nyugati öltözék hordására, a szakállviselést a nemeseknek és hivatalnokoknak évenként 100, az udvaroncoknak és szegényebb kereskedőknek 60, a városlakóknak 30 rubeles, míg parasztoknak a városba való belépéskor fizetendő 1⁄2 kopekes adó terhelte. Egy alkalommal előfordult, hogy az uralkodó saját kezűleg vágta le az őt meglátogató nagyurak szakállát. 1699 decemberében naptárreformot vezettek be: az addig szeptember 1-jére eső újév átkerült január 1-jére; az Európában használatos, ámde katolikusnak, azaz eretneknek tekintett gregorián naptár helyett mindazonáltal a julián volt érvényben. 1702-ben megszűnt az a gyakorlat, hogy a cári család nőtagjai a világtól elzártan élnek a Tyerem-palotában, ettől fogva az udvari hölgyek hivatalosak voltak a társadalmi eseményekre. #### A nagy északi háború első része, Szentpétervár alapítása A törökök elleni háború lezárásával I. Péter figyelme az északi szomszéd, Svédország felé fordult. Ahhoz, hogy Oroszország kitörhessen évszázados elszigeteltségéből, tengeri kijáratra volt szüksége – erre a Fekete-tenger nem, a Balti-tenger azonban alkalmas lett volna, csakhogy utóbbit a svédek ellenőrizték. A balti térnyerés érdekében létrejött egy lengyel–dán–orosz szövetség; az oroszok azonban addig nem szállhattak hadba, amíg pontot nem tettek a török konfliktus végére. Hosszú diplomáciai előkészítés után a konstantinápolyi pátriárkának köszönhetően végül 1700. augusztus 9-én békét kötöttek a Portával. Augusztus 12-én I. Péter támadást indított a svédek ellen; ám novemberben a Narva elleni ostrom annak ellenére fulladt kudarcba, hogy az oroszok létszámfölényben voltak a svédekkel szemben. Szerencséjükre XII. Károly svéd király nem használta ki a győzelem nyújtotta lehetőséget az ellentámadásra, helyette az általa veszélyesebbnek ítélt lengyelek ellen vonult hadba. A narvai fiaskó rávilágított az orosz hadsereg elmaradottságára: egyrészt a katonák képzetlenségére, másrészt a fegyverek elavultságára. Ennek orvoslására 1701-ben hadi reformokra került sor: tüzériskola létesült, új uniformissal és az angol mintát követő kovás muskétával látták el a katonákat. A fegyvergyártást is felpörgették, ennek eredményeként a narvai vereség utáni évben Oroszország már több ágyút gyártott, mint Svédország. 1702–03-ban létesültek a balti flotta első hajóépítő műhelyei; az Admiralitás 1704 novemberében létrehozott műhelyei a 18. század első negyedének végére már Európa legnagyobb hajóépítő üzemei voltak. 1705-től húsz háztartásonként egy újoncot soroztak be – ez körülbelül , más források szerint regrutát jelentett, akiket nyugat-európai mintára képeztek ki és szerveztek ezredekbe. A hadsereg kiállítását megnehezítette a sorozás elől eleve elmenekülők, illetve a hadseregből megszökők rendkívül magas száma: 1718-ban például húszezer újonc volt szökésben. Szintén 1705-höz kötődik a „tengeri ezredek”, azaz a balti flotta tengerészgyalogságának felállítása. 1702-től a hadiszerencse az oroszok mellé szegődött a svédekkel szemben: a gyengén védett balti-tengeri erődök ellen intézett támadások közül több győzelemmel végződött, majd 1703 májusában elfoglalták a Néva deltáját, megnyitva az utat a Finn-öbölhöz, egyúttal megteremtve a lehetőséget egy új kikötőváros és egyben főváros, a majdani Szentpétervár felépítésére. A cár „égi patrónusáról”, Szent Péter apostolról elnevezett település első kőépítménye a Nyúl-szigeten létesített Péter–Pál-erőd volt. Folyótorkolatról lévén szó a város számára kiszemelt terület ingoványos volt, és az építkezést jelentősen nehezítette, hogy fának ugyan nem, de a kőnek és a munkaerőnek teljesen híján volt. Éppen ezért rendelet tiltotta, hogy Szentpéterváron kívül kőházak épüljenek az országban. A város felhúzásához kirendelt újoncok, jobbágyok, hadifoglyok és bűnözők tömegével haltak meg a mostoha körülmények – járványok és rossz élelmezés – miatt. Sem a bojárok, sem a közemberek nem költöztek oda szívesen a későbbiekben sem: a nemesek ragaszkodtak a régi fővároshoz, Moszkvához, másokat a nehézkes áruellátás és a szállítmányozás körülményessége miatti magas termékárak riasztottak el. A cár és családja 1710-ben költözött a városba, mely ezután két évvel, 1712-ben hivatalosan is Oroszország fővárosa lett egészen 1918-ig. 1704–1706-ban az oroszok hadjárata az észt, livóniai és kurlandi területekért zajlott. Ezenközben a svédek a lengyelekkel háborúztak, ám a sorozatos csatavesztések eredményeként II. Ágost lengyel király 1706-ban lemondott királyi címéről és feladta az oroszokkal kötött szövetséget. I. Péter – „lojális lengyel királyt keresvén” – rövid ideig tárgyalt II. Rákóczi Ferenccel, noha az oroszoknak nem állt érdekében a Habsburgokkal való jó viszony megbontása, s végül kitartottak II. Ágost mellett. XII. Károly svéd király ezenközben ismét Oroszország ellen fordult. A korábbi felállástól eltérően azonban az oroszok felkészültebbek voltak, míg a svédeket kimerítette a lengyel háborúskodás. 1708 elején indították meg inváziójukat Oroszország ellen. I. Péter a visszavonulás stratégiáját alkalmazta, a vidéket letarolva az ország közepe felé csalogatta az ellenséget. Októberben az oroszok szétkergették a svéd utánpótlás menetoszlopát Lesznaja mellett, a svédeknek így kellett szembenéznie a szokatlanul kemény téllel. XII. Károly ugyan feladta eredeti tervét a Moszkva elleni hadjáratról, de visszavonulás helyett Ukrajna felé menetelt. A kozákok és vezetőjük, Ivan Sztepanovics Mazepa hetman szövetségében reménykedett, azonban a hozzá csatlakozó kozákok száma nem érte el a kétezret, s az oszmánok sem nyújtottak neki segítséget. A svédek Poltava alá vonultak abban a reményben, hogy ott a legyengült sereg ellátmányhoz juthat. Áprilisban ostrom alá vették a várost. Az orosz felmentősereg megérkezése után június 27-én került sor a döntő ütközetre: a svédek megsemmisítő vereséget szenvedtek. XII. Károly ugyan túlélte az ütközetet, de kénytelen volt török földön menedéket keresni és egészen 1714-ig ott maradni. Hadjáratának ily módon vége szakadt. #### A törökök elleni háború, a nagy északi háború második része A svéd fenyegetés elhárultával I. Péter támogatta II. Ágostot a lengyel trón visszaszerzésében, és befejezte Livónia és Karélia meghódítását: az oroszok 1710-ben bevették Rigát, Viborgot és Revalt. Az oszmánokhoz menekült XII. Károly ezenközben szüntelenül az oroszok ellen hangolta befogadóit. Tanácsára III. Ahmed oszmán szultán 1710 novemberében hadat üzent Oroszországnak. 1711. július 7-én a cár vezette orosz csapatokat a túlerőben lévő törökök körbezárták a Prut folyónál. A helyzet kilátástalansága miatt I. Péter tárgyalásokat kezdeményezett. Pjotr Safirov nevű követe sikerességének köszönhető, hogy az oszmánok szabta feltételek enyhébbek voltak a vártnál: Azov, Taganrog és a Dnyeper menti erődök feladása, tartózkodás a lengyel ügyekbe való beavatkozástól, ezenfelül XII. Károly hazatérésének biztosítása. A pruti megállapodást az 1713-as drinápolyi békében erősítették meg. Az oszmán háború kedvezőtlen alakulása után az 1713–14-es, a svéd fennhatóság alatt álló finn területek elleni hadjárat szerencsésebben alakult I. Péter számára. Az 1714. március 2-i napuei győzelmet követően Finnország az északi háború hátralevő részére orosz megszállás alá került; augusztus 7-én, a ganguti csatában pedig az orosz flotta először aratott fontos győzelmet. 1718-ban az oroszok és a svédek béketárgyalásokba kezdtek a nagy északi háború lezárására, ám az egyeztetéseknek még ebben az évben véget vetett XII. Károly halála. Utódja, Ulrika Eleonóra svéd királynő a háború folytatása mellett határozott, mivel reménykedett az európai nagyhatalmak segítségében az oroszok ellen. 1720. augusztus 7-én a grengami tengeri ütközetben a balti orosz flotta vereséget mért a svédekre; az orosz csapatok a szárazföldön is előrenyomultak. A tarthatatlan helyzet tárgyalóasztalhoz kényszerítette a svédeket: 1721. szeptember 10-én a nystadi béke zárta le a nagy északi háborút. Oroszország megtarthatta az elfoglalt területek túlnyomó részét, vagyis Ingriát, Észtországot, Livóniát és Karéliát; le kellett mondania viszont az Åland-szigetekről. #### A második európai út 1716–17-es második külföldi utazása során az orosz cár járt Koppenhágában, Amszterdamban, Párizsban és Berlinben. A párizsi Lesdinguières szállodában találkozott a gyermek XV. Lajos francia királlyal; és a francia Akadémia tagja lett. I. Péter reménykedett benne, hogy eltávolíthatja egymástól a franciákat és a svédeket, ám e téren nem járt sikerrel. Ugyanígy nem lett semmi a franciákkal kötni óhajtott dinasztikus szövetségből sem. Utazásának egyetlen diplomáciai eredménye az Amszterdamban kötött háromoldalú barátsági megállapodás az oroszok, a franciák és a poroszok között, de ez sem tartalmazott katonai kötelezettségvállalást. 1717 októberében tért vissza Szentpétervárra. #### Ázsiai kapcsolatok I. Péter uralkodása alatt Oroszországé lett Kamcsatka és a Kuril-szigetek. Uralkodásának vége táján kapott tőle megbízást Vitus Bering dán felfedező annak felderítésére, hogy van-e szárazföldi összeköttetés Észak-Amerika és Szibéria között. Voltak ugyan kísérletek az orosz–kínai kereskedelem bővítésére, ám ezek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az 1692-ben és 1719-ben Pekingbe küldött követek nem tudtak koncessziót szerezni. Ugyanígy sikertelen volt a hivai és buharai kánság fölötti védnökség megszerzésére tett erőfeszítés is. A Perzsia elleni 1722–23-as hadjárata nyomán viszont Oroszország elfoglalta Derbentet és Bakut, és ha bizonytalanul is, de megvetette a lábát a Kaszpi-tenger nyugati partján. ### Belpolitika #### Pénzügyi reformok és lázadások I. Péter gazdasági újításai látszólag illeszkednek a nyugatosítási programba, holott a reformok célja az Európától való függetlenedés volt többek között a vas- és fémbehozatalban vagy a fegyverimportálásban. E cél meg is valósult: két évvel a cár halála után a külkereskedelem 60%-át tette ki az export. Intézkedései merkantilista jellegűek voltak, noha kormányzata elsősorban a már megvalósult gyakorlatokat vette át anélkül, hogy magával az elmélettel tisztában lett volna. Nagy Péter gazdaságpolitikáját olykor „doktrínák nélküli merkantilizmusnak” nevezik. Körülbelül 200 manufaktúrát alapított a legkülönfélébb iparágakban; a legnagyobbak az uráli vaskitermeléssel és fémfeldolgozással foglalkozók voltak, de jelentősek a cement-, a cukor- és a papírgyártó manufaktúrák is. Ezek állami megrendelésre és felügyelet alatt működtek, dolgozóik jobbágy kényszermunkások voltak. Dacára a komoly erőfeszítéseknek, több vállalkozása nem hozta meg a kívánt eredményt: a kezdetleges orosz textilipar nem bírt az európaival versenyezni, és nem sikerült meghonosítani sem a selyem- és gobelinszövést, sem a velencei tükrök gyártását. Az udvar befolyásos tagjai is alapítottak gyárakat, de ezek rendszerint hamar tönkrementek, a rájuk szánt pénzeket elsikkasztották, az esetleges nyereséget nem forgatták vissza a termelésbe, hanem az ingó vagyon időnkénti megadóztatása elől külföldre menekítették. Mindezek miatt nem alakult ki tőkés, gyáros nagyvállalkozói réteg sem. Az ipar mellett a mezőgazdaságra kevesebb figyelmet fordított. Meghonosította a burgonyatermesztést, pártolta a kender és a len termesztését, valamint – a hadsereg ruházására tekintettel – a juhtenyésztést; átütő eredményeket azonban nem mutatott fel e téren. A hadviselés és a katonai fejlesztések tetemes összegeket – egyes becslések szerint még békeidőben is az éves költségvetés kétharmadát – emésztettek fel. A korai reformokat követően 1718-ban megalakult a hadihajók építéséért és felszereléséért felelős Admiralitás; a hajóépítő műhelyben körülbelül munkás dolgozott. A beruházások mértékét mutatja, hogy 1725-re 86 ágyú- és vasgyár, valamint 15 textilgyár működött az országban, és ezek nagy része állami pénzből épült fel; illetve hogy Oroszországnak ekkor 800 gályából és sorhajóból álló flottája volt. A kiadások kezelésére az uralkodó megkövetelte, hogy a kormányhivatalok vezessenek pontos elszámolást, és 1710–11-ben először költségvetést is készítettek. A költségek fedezésének érdekében pénzrontással próbálkoztak (az 1670-es évekhez képest a rubel 50%-kal leértékelődőtt), adóemelést hajtottak végre, emellett új adókat – így például a négyszeres bevételt eredményező 1718-as fejadót – és állami monopóliumot vezettek be többek között a hámkészítésre, a kártya- és tükörgyártásra, a koporsók készítésére, az esküvők rendezésére és a fürdők fenntartására. A kaotikus adórendszert 1724-ben, a lelkek szerinti adózás bevezetésével egységesítették. Az adók mellett a lakosságra az újoncok sorozása és a kényszermunka is nagyon súlyos terhet rótt. Mindezek miatt lázongások törtek ki. 1700–1710 között I. Péternek számos vidéki megmozdulást kellett elfojtania, ezek közé tartozott az 1705–06-os asztraháni felkelés, a doni kozákok 1707–08-as zendülése, valamint az 1708–10 közötti, Közép- és Nyugat-Oroszországban kirobbant parasztfelkelések. Ezek közül az 1707–08-as, vezetője után Bulavin-felkelésnek nevezett volt a legjelentősebb. A doni kozákok egyik atamánja, Kondratyij Afanaszjevics Bulavin 1707 októberében robbantotta ki felkelését a Don-vidéken; az ellenállás rövidesen átterjedt a Dnyeperre és Zaporozsjéra, illetve az alsóbb néprétegekre is. Bulavint ugyan 1708-ban maguk a kozákok megölték, ám a cári hadseregnek hosszú időbe került felszámolni az elkülönölten harcoló kozák egységeket. Ellene lázadó alattvalóin kívül I. Péter a politikai ellenfeleivel is leszámolt. Ebben a Preobrazsenszkij kormányszék volt segítségére: az eredetileg az azonos nevű ezred ügyeinek intézésére felállított hivatalból politikai rendőrség lett. 1714-ben rendeletben határozták meg a politikai bűncselekmény fogalmát, egyúttal pénzbeli jutalom felajánlásával buzdították besúgásra a lakosságot. #### Kormányszervezet és közigazgatás I. Péter 1708-as közigazgatási reformja arra az égető problémára próbált megoldást találni, hogy a burjánzó korrupció miatt a befizetett adók igen nagy hányada sosem jutott el az államkincstárba. 1708-ban az ország területén nyolc nagy kormányzóság (gubernyija) jött létre, élükön a rendfenntartásért, az utak karbantartásáért, az igazságszolgáltatásért és az adózásért felelős kormányzóval. Az így kialakított közigazgatási rendszer szembement az addigi orosz uralkodók centralizáló törekvéseivel – s nem kevés kockázatot rejtett magában, hogy a gubernátorok országnyi területek felett kaptak ellenőrzést. Az uralkodó távolléte alatt a kormányzás nem működött kielégítően; ennek orvoslására született meg 1711 februárjában a szenátus. A kilenc tagot számláló testület átvette a bojár duma szerepét, felügyelte a kormányzókat, rendeletekbe foglalta a cár modernizációs elképzeléseit, mindemellett legfelsőbb bíróságként is funkcionált. A szenátus nem volt képes elvégezni a rábízott teendőket, részben tagjai alkalmatlansága miatt: egyikük írástudatlan volt, két másikukat utóbb korrupció vádjával vonták felelősségre. Az adócsalás és a korrupció felszámolására a cár 1711-ben kincstári vagyonkezelőkből álló vizsgálótestületet hozott létre. Élére azt az Alekszej Jakovlevics Nyesztyerovot nevezte ki, akit 1724-ben korrupció vádjával végeztek ki. Az állam- és közigazgatási reformok második, 1718-ban kezdődő szakaszkában I. Péter a svéd berendezkedésről vett példát, és a korábbinál nagyobb körültekintéssel járt el. 1718-ban a kormányzat rendszerét szervezte át. Az addigi kormányszékek (prikaz) szerepét miniszterekből és magas rangú hivatalnokokból bizottságok, úgynevezett kollégiumok vették át. A politikai rendőrség, a Preobrazsenszkij prikaz megmaradt ugyan, de mellette kilenc, specifikus feladatkörrel ellátott és saját hivatalnokgárdával rendelkező kollégium jött létre. Önálló kollégiumot kapott például a haditengerészet: ez lett a híres Admiralitás, melynek élén Fjodor Matvejevics Aprakszin állt. Ez a szisztéma elősegítette a hivatalnoki szakértelem fejlődését, egyben a Szentáus szerepkörének átalakulását is magával vonta: a kollégiumok átvették az operatív munkák jó részét, a Szenátusnak a tanácsadó feladata került előtérbe. 1719-ben a közigazgatás következett: a kormányzóságokat 45, később 50 tartományra, ezeket pedig újabb kerületekre osztotta. A tartományok élén a vajdák, a kerületekén az elöljárók álltak. Ugyanez évben 11 bíráskodási körzetet jelöltek ki; a bírák és a bíráskodói testületek fölött azonban a gubernátorok és vajdák hamar befolyást szereztek. A városi közigazgatási rendszer 1721-ben született meg a közbiztonság megteremtésének szándékával. Az intézkedések foganatosítását a megfelelően képzett és megbízható szakemberek hiánya hátráltatta; az uralkodó emiatt kénytelen volt a katonákra bízni nemcsak ezen feladatokat, hanem a fejadó behajtását is. Szintén ez évben hozta létre a cár a szenátus élén álló főügyész tisztségét, aki nemcsak a fő vagyonkezelő teendőit látta el, hanem a kollégiumokat is felügyelte. #### Társadalom és kultúra ##### Az oktatás és a nemesség megszervezése Az uralkodó támogatta a gyakorlati tudást közvetítő – például aritmetikai és asztronómiai témájú – könyvek oroszra fordítását. A matematika, a mérnöki tudományok, a bányászat, a navigáció és a sebészet oktatására iskolákat alapított. Az 1701-ben, a moszkvai Szuharev-toronyban létesített matematikai és navigációs iskola volt Európa első reáltanodája, illetve később az 1715-ben Szentpétervárott létrehozott Haditengerészeti Akadémia előkészítőjeként funkcionált. Uralkodása utolsó éveiben tudományos akadémia létrehozását fontolgatta. A szakemberhiány orvoslására fiatalokat küldött külföldi tanulmányutakra – pontos utasításokat adott arra vonatkozóan, az ifjaknak mit kell elsajátítaniuk. 1697 elején körülbelül ötvenen, év végére már mintegy százan utaztak így szerte Európába. A már fennállló Szláv–görög–latin Akadémia mellett navigációs, tüzérségi és mérnöki iskolát, valamint tengerészeti akadémiát alapított, noha ezek inkább voltak alapvető ismereteket nyújtó szakiskolák, semmint felsőoktatási intézmények. Komoly erőfeszítések voltak ugyan az alapfoktú oktatás megszervezésére és az elemi oktatás bevezetésére; ennek sikertelenségét jól mutatja, hogy az első tíz évben 1389 diákból csupán 92 fejezte be a tanulmányait a matematikai iskolákban. Annak érdekében, hogy valamennyi tagját az állam szolgálatába állíthassa, I. Péter a nemességet mint társadalmi csoportot is szabályozta. 1714-ben egységesítette a jogilag két külön földtulajdonformát, a votcsinát és a pomesztyét, és mindkettőt örökletessé nyilvánította; ám ezentúl a nemesek egyetlen örökösre hagyhatták birtokaikat, a többi fiúgyermek ilyenformán vagy katonai, vagy hivatalnoki pályára kényszerült. A bojárt és az egyéb hagyományos címeket lecserélte a nyugati stílusú bárói, grófi és hercegi ranggal. 1722-ben svéd, dán és porosz mintára megtörtént a rangfokozatok szabályozása: a fegyveres erőknél, az udvarnál és az államigazgatásban teljesített szolgálatnak megfelelően három osztály jött létre, mindegyik osztályon belül 14 ranggal. Az első nyolc osztályba soroltak örökletes, az alsó hatba tartozók személyes nemességet kaptak. A társadalmi státus ilyenképpen a szolgálat függvénye lett, noha az új rendszerbeli örökletesek nagy hányadát a régi nemesség tette ki. A Rangtáblázat fémjelezte rendszerben a nemesi családok száma bővült, megkezdődött a felső réteg egységesülése. A nemesek számára kötelező lett az oktatás, alapfokú képesítés hiányában nem lehetett megnősülni. ##### A nem nemesi osztályok helyzete I. Péternek nemcsak a nemesség, hanem az alsóbb néprétegek homogenizálására is gondja volt. Az 1600-as évek orosz társadalma rendkívül sokszínű volt abban az értelemben, hogy jelentős számmal képviseltették magukat a különféle szolgai státusú, valamint az egyetlen csoporthoz sem tartozó, „számkivetett” személyek. Az ezen rétegekre is kiterjesztett újoncállítási kötelezettség a földesúri parasztokhoz közelítette őket. A fejadó bevezetésével eltűnt a földesúri jobbágyok és a szolgarendű jobbágyok (holop) közötti különbség: a földesúri jobbágyok is a holopok szintjére kerültek, amennyiben a földesurak teljes bírói jogkörrel rendelkeztek felettük, és családjuktól, földjüktől elszakítva adhatták-vehették őket. Igaz ugyanakkor, hogy a fejadó valamelyest csökkentette a paraszti terheket. A városi lakosságot szintúgy szabályozták. Három osztályt alakítottak ki: a legfelsőbe a gazdag kereskedők és a tekintélyes szakmát űzők (pl. orvosok), az alatta levőbe a kiskereskedők, kézművesek és iparosok kerültek. A legalsó osztályba tartoztak a bérmunkát végzők, így a manufaktúrák munkásai is. Rigai és revali mintára magisztrátusok jöttek létre, ezek egyik fő feladata az adóbeszedésen túl az iskolák és a manufaktúrák fenntartása volt. A legnagyobb adófizetők a gazdag kereskedők voltak – ők hamarosan sajátos patríciusréteggé fejlődtek, s rendszerint döntő befolyással bírtak a város irányításában. ##### Vallási és egyházi ügyek Noha vallásos nevelésben részesült, I. Péter már fiatalként, társuralkodása időszakában is megvetéssel és gúnnyal fordult az ortodox egyház hierarchiája és bizonyos szertartásai felé. A nyugatosítást elindító egyeduralkodóként célja az volt, hogy az ortodox egyházat az állam szolgálatába állítsa. Az egyház adókedvezményét 1699–1700-ban eltörölték. Amikor az egyházfő széke 1700-ban megüresedett Adorján moszkvai pátriárka halálával, a cár több mint húsz éven keresztül betöltetlenül hagyta a posztot. A pátriárka birtokai a kolostorügyi kormányszék kezébe kerültek, a belőlük származó jövedelem az államkincstárat gazdagította. Az elkövetkező húsz évben egyre erősödött az állami ellenőrzés az egyház felett. 1716-ban a püspököket a cárnak teendő hűségesküre kötelezték. 1721-ben az Egyházi Szabályzat életbe léptetésével nemcsak a kolostorügyi hivatalt, hanem magát a moszkvai patriarkátust is megszüntette – helyét egy kollektív testület, a Szent Szinódus vette át. A szinódussal szemben a főügyész, tehát egy világi hivatalnok vétójoggal élhetett, ráadásul a püspököket az uralkodó nevezte ki. Az óhitűekkel szemben viszonylagos toleranciát tanúsított – ugyan kétszeres adót vetett ki rájuk, de nem üldözte őket –, ennek ellenére nem volt népszerű a körükben. A lutheránus és a katolikus istentiszteletek engedélyezettek voltak. Maga I. Péter pártfogolta azokat az egyházfikat, például Feofan Propkorovics novgorodi pátriárkát, akik a cárság intézménye mellett szólaltak fel. Az egyház hosszú időn keresztül alátámasztotta a mindenkori cár legitimitását azzal, hogy uralmát Istentől eredeztette. I. Péter reformjainak, valamint az ő és utódjai egyházpolitikájának hatására azonban a művelt elit kétkedéssel kezdett tekinteni az egyházi irányítás alatt lévő egyházra és annak tanításaira. Ez hosszú távon a cári uralom vallási legitimitásának megingásához vezetett. #### Az Orosz Birodalom létrejötte I. Péter az északi háborút záró nystadi egyezményt azzal ünnepelte, hogy 1721. október 22-én az Orosz Birodalom (Российская империя, Rosszijszkaja imperija) névre keresztelte át országát, ezzel együtt a „minden oroszok cárja” helyett felvette a „haza atyja” és „az egész Oroszország császára” (Императоръ Всероссійскій, Imperator Vszerosszijszkij) címet. Ezt követően az orosz uralkodók hivatalos titulusa „az egész Oroszország császára” lett, bár a mindennapokban továbbra is inkább a cár volt használatos. Poroszország és Hollandia azonnal, Svédország két év elteltével ismerte el az orosz uralkodó császári címét; Ausztria, Anglia, Franciaország és Spanyolország csak I. Péter halála után. ### Halála és utódlása Élete vége felé hátfájás, tályogok és húgyúti fertőzések kínozták. Egy népszerű legenda szerint 1724 novemberében a jeges vízbe gázolva megmentett néhány halászt, egészsége ezután indult rohamos hanyatlásnak. 1725 januárjában vesekőműtéten esett át; sebe elüszkösödött. 1725. február 8-án, a hajnali órákban elhunyt. Halála előtt állítólag papírt kért, és a következőket írta le: „Adjatok át mindent...”; a mondatot nem fejezte be. Sírhelye a Péter–Pál-székesegyházban található – az általa építtetett katedrális lett az orosz cárok és cárnék temetkezési helye. I. Péternek halála évében egyetlen fia sem élt már. Bár 1722-ben úgy rendelkezett, hogy a továbbiakban a mindenkori uralkodó jelölje ki utódját, ő maga ezt nem tette meg. Az udvar két pártra szakadt az utódlás kérdését illetően: a konzervatívabb bojárcsaládok Alekszej Petrovics cárevics fiát, Pjotr Alekszejevicset támogatták, míg az I. Péter alatt felemelkedettek és főleg Alekszandr Danyilovics Mensikov, a Preobrazsenszkij gárda ezredese a néhai cár özvegyét, Jekatyerina Alekszejevnát támogatta, és államcsínnyel trónra is juttatta. I. Pétert így felesége, I. Katalin cárnő követte Oroszország élén. ## Emlékezete és megítélése I. Péter alapozta meg Oroszország számára az európai nagyhatalmi pozíciót a Baltikum elfoglalásával. Az orosz területek növelésével és katonai reformjaival előkészítette a terepet a majdani Orosz Birodalomnak. Számos közigazgatási reformja bizonyult hosszú életűnek, bár néhányat utódai megváltoztattak vagy eltöröltek. Az általa megkezdett gyakorlat, hogy a mindenkori orosz cár legfőbb támasza a hadsereg, egészen II. Katalin orosz cárnő uralmáig tartotta magát. Annak folyományaként, hogy egyrészt megháromszorozódtak az adók, másrészt rengetegen – egyes becslések szerint a népesség egyötöde – meghaltak a háborúkban és az átgondolatlan, embertelen körülmények között zajló építkezéseken, I. Péter alakja ellentmondásossá vált alattvalói körében. Intézkedéseinek könyörtelensége összeegyeztethetetlen volt az oroszok körében elterjedt „jó cár atyuska” ideáljával, ezért már életében olyan legendák kaptak szárnyra, miszerint az igazi cár külföldön sínylődik, és helyét egy hamis uralkodó vette át. Mi több, sokan magával az Antikrisztussal azonosították a császárt. Kultusza a szintúgy a nyugatosítást propagáló II. Katalin cárnő alatt alakult ki az orosz közgondolkodásban; I. Péter regnálásának reformtörekvései és Oroszország nagyhatalommá tétele adott pozitív színezetet. A 19. század nemzeties, szlavofil gondolkodásmódja szerint I. Péter reformjai kárára voltak az orosz társadalomnak, amennyiben megfosztotta azt hagyományaitól. A szovjet időkben a történészek csodálattal adóztak ellentmondást nem tűrő, sokszor erőszakos reformosítása, a haladás kérlelhetetlen sürgetése, gazdasági és technikai fejlődést sürgető intézkedései előtt; de a reformok visszássága, a hatásukra megnyomorodó tömegek miatt értékelése kettős volt. I. Péter uralkodása kutatásának magyar vonatkozásait is vannak. A II. Rákóczi Ferenccel fenntartott – a valóságban kevés gyakorlati eredménnyel járó – szövetségét a szovjet–magyar kapcsolatok történelmi megalapozásaként használták fel Magyarországon a pártállami időkben. A szovjet és az orosz posta is több bélyeget adott ki tiszteletére.

Borisz Godunov (opera)

A Borisz Godunov Modeszt Petrovics Muszorgszkij operája, melyet Alekszandr Puskin azonos című drámája nyomán írt; a szövegkönyv is a zeneszerző munkája. Az opera első változatát 1868–69-ben komponálta, majd 1871–1872-ben átdolgozta művét. A teljes darab ősbemutatója 1874. január 24-én volt Szentpétervárott. Nagy közönségsikert aratott, de a kritikusok fanyalogva fogadták. Többek között Rimszkij-Korszakov is vegyes érzelmeket táplált barátja egyetlen befejezett operája iránt, ezért 1896-ban átdolgozta, újrahangszerelte a szerinte jobb sorsra érdemes művet. A cári opera végül ezt a változatot tűzte újból műsorra 1904-ben, és egészen 1975-ig ezt játszották a világ operaházai is. Az 1940-es évek elején a moszkvai Bolsoj Színház megbízta Dmitrij Sosztakovicsot is az opera átdolgozásával, de az ő verzióját csak ritkán veszik elő. 1975-ben David Lloyd-Jones, nagyrészt orosz művekre szakosodott karmester rekonstruálta az eredeti partitúrát, és elkészítette az opera kritikai kiadását. A Borisz Godunovot azóta általában ebben az autentikus formában játsszák. Ezt a változatot Magyarországon egészen 2010 áprilisáig nem mutatták be: ekkor a debreceni Csokonai Színház vitte színre. A Magyar Állami Operaház az 1999-es felújítás alkalmából is Rimszkij-Korszakov verzióját játszotta. ## Az opera irodalmi előzményei Borisz Godunov történetét a 19. században először Nyikolaj Mihajlovics Karamzin (1766–1826) dolgozta fel Isztorija goszudarsztva rosszijszkovo (Az orosz állam története, 1818–1829) című tizenkét kötetes történelmi munkájában. Karamzin eleinte irodalmi műveket írt, de 1803 környékén felhagyott ezzel, és ettől fogva csak történeti munkákat publikált. Az orosz állam történetével foglalkozó könyve óriási sikert aratott. Amikor Karamzin megbízást kapott az Orosz Birodalom történetének megírására, sokkal több dokumentumhoz fért hozzá, mint előtte bárki más, aki az orosz történelemmel foglalkozott. Hangvétele azonban szentimentális: moralizál és tanítani akar, vagyis munkája nem a mai értelemben vett, modern történeti mű. Ő fogalmazta meg először azt a konzervatív orosz nemzetszemléletet, amely az önkényuralomban és a jobbágyrendszerben sajátosan orosz, szükségszerű létformát lát. Puskin (1799–1837) mihajlovszkojei száműzetésében tanulmányozta a történelmet, ennek az eredménye lett az 1825-ben megírt Borisz Godunov című drámája, ami tehát közvetlenül Karamzin munkájának megjelenése után készült el, de kiadását a darab formabontó szerkezete, illetve politikai tartalma miatt hat évig nem engedélyezték, így 1831-ig szamizdatban terjedt. Közben mind a cenzúra, mind Puskin író kollégái több javaslatot tettek a dráma egyes elemeinek megváltoztatására, sőt, maga a cár is előállt javaslataival. Puskin a legtöbb kérésnek eleget tett, így a drámának ma több szövegváltozata is ismert. A Borisz Godunov színpadi bemutatóját 1870-ig nem engedélyezték a hatóságok, így Muszorgszkij operájának közönségsikere egyértelműen hozzájárult a dráma népszerűségéhez is. Puskin színdarabjában Karamzin elbeszélésénél sokkal inkább a lelki folyamatokra, a bűn és bűnhődés témájára helyezte a hangsúlyt. Muszorgszkij nem törekedett az eredeti szöveg szó szerinti átvételére, és a szóló részektől eltekintve a szövegkönyv nem verses. Puskin szövegét nagyrészt ritmikus prózával helyettesítette, a ritmus alapjául pedig az élő beszéd zenei intonációját vette. Puskin eredeti szövegének meghagyására csak a recitativ részekben ügyelt aprólékosan. Borisz Godunov történetét egyébként először Lope de Vega állította színpadra, az ő drámája egyúttal Friedrich Schiller befejezetlen tragédiájának a forrása is. Az orosz irodalomban Puskin után Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij tragédiát, Lev Tolsztoj pedig drámatrilógiát írt a történetből. Az első Borisz Godunov-opera Johann Mattheson barokk zeneszerző munkája volt, 1710-ben. Muszorgszkij után Antonín Dvořák komponált operát a történetből, Dmitrij címmel. ## Az opera története és utóélete Muszorgszkij egyik tanítványa Mihail Ivanovics Glinka testvére, Ljudmila Sesztakova volt. Ő hívta fel mestere figyelmét egy, a Puskin drámai műveit egybegyűjtő kötetre. Azt ajánlotta neki, ha komolyan opera komponálásán gondolkozik akkor Puskin egyik színdarabját válassza szüzsének. A zeneszerző így talált rá Puskin Borisz Godunov című drámájára. Muszorgszkij 1868-ban kezdett el dolgozni egyetlen befejezett operáján. A partitúrával tizenöt hónappal később, 1869 decemberében készült el. A kész művet benyújtotta a szentpétervári operához, azonban a színház visszautasította a darabot. A színpadra állítás ellen több kifogásuk is volt, egyebek között az, hogy a darabnak nem volt női főszereplője. Ezenkívül írásos dokumentumok bizonyítják, hogy a színházi bizottságot sokkolta az opera újszerűsége és nyersessége. Így végül az ős Borisz sohasem hangzott el operaszínpadon. Muszorgszkij nem tehetett mást: átdolgozta művét. Kihúzta a Vaszilij Blazsennij-székesegyház előtti jelenetet, új szereplőként felléptette Marinát, valamint ekkor írta meg a kromi erdőben játszódó epizódot is. Több jelenetet meghúzott, új áriákat iktatott be. Komponált egy teljesen új harmadik felvonást is, amiben főszerephez juttatta a szoprán szólamát. Az opera zárójelenetét is megváltoztatta: a második verzió szerint a darab a forradalmi jelenettel és a bolond áriájával ér véget. A munkával két év alatt, 1872-re készült el. A következő évben az opera három jelenetét bemutatták a Mariinszkij Színházban, 1874-ben pedig kiadták a Borisz Godunov zongorakivonatát. Az ősbemutató is abban az évben esett meg. A kisebb húzásokkal színpadra állított opera nagy közönségsikert aratott, de a kritikusok tetszését nem nyerte el. Cezar Kjui a gyenge librettó miatt támadta a művet, de kifogásolta Muszorgszkij wagnerizmusát, nyers hangfestését, éretlenségét, fogyatékos technikáját is. A szerzőt nagyon megviselték a negatív kritikák, de a Borisz 1879-ig műsoron maradt, halála után még ötször került színre, majd 1882-ben végleg kikerült a repertoárból. Rimszkij-Korszakov Muszorgszkij halála után sajtó alá rendezte egykori barátja hagyatékát. Rimszkij-Korszakov már életében kedvelt operakomponista volt hazájában, mert sokkal konvencionálisabban gondolkozott és komponált, mint Muszorgszkij. Ennek következtében ellentétes érzelmekkel viszonyult a Borisz Godunovhoz. Egyrészt csodálta az operát eredetiségéért és függetlenségéért, másrészt nem tudott napirendre térni újszerű harmóniavilága és ritmikája felett. Ezért elhatározta, hogy megmenti az operát az utókor számára, vagyis átdolgozza, a közízléshez igazítva. A kezdetektől tisztában volt abban, hogy lesznek ellenzői, de meg volt győződve arról, hogy a mű fogyatékosságait az utókor sem fogja elfogadni. Elvállalta hát, hogy megszerkeszti, újra harmonizálja és hangszereli a Boriszt. A munkával 1896-ban végzett, majd 1908-ban ismét elővette a darabot, hogy újabb simításokat hajtson végre rajta. Ekkor kihúzta – többek között – Pimen cellabeli monológját, elhagyta a fjodori órajátékot, valamint felcserélte a két utolsó színt. Ezzel az utóbbi változtatással Puskin eredeti koncepcióját is aláásta. A cári opera az átdolgozott verziót 1904-ben tűzte először műsorra, majd Nyugat-Európában is ez a verzió vált ismertté, és sokáig ez uralta a színpadokat. Összességében elmondható, hogy Rimszkij-Korszakov kisimította Muszorgszkij metrikáját, harmóniáját, szólamtechnikáját és frazeálását, az eredeti hangszerelést sokkal lágyabb hangzással helyettesítette. Az első átdolgozással szinte teljesen újraírta az operát, majd tíz évvel később, a negyedik átdolgozáskor visszaállított több, korábban kihúzott részletet, de a saját betoldásait természetesen meghagyta benne. Általában ma is ezt tűzik műsorra. Rimszkij-Korszakov verziójával az a legnagyobb probléma, hogy megváltoztatta az opera arculatát: nyugatiasra simította Muszorgszkij nyers, erőteljes drámai sodrását. Ezután Karol Rathaus változtatott még néhány sort a partitúrán, de ezek csak foldozgatások voltak, alapjaiban nem érintették a mű jellegét (Rathaus lényegében az 1872-es változatot egészítette ki az 1869-es verzió alapján, a New York-i bemutató számára). Ezt a változatot csak félmegoldásnak ítélték, elsősorban ezért adhatott megbízást a moszkvai Bolsoj Színház 1940-ben Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovicsnak a Borisz átdolgozására. Sosztakovics mélyen belenyúlt az opera harmóniamenetébe, sok helyütt megváltoztatta a szólamszerkesztést és egyéb, Muszorgszkij művét alapjában meghatározó elemeket. Sosztakovics viszont — Rimszkij-Korszakovval ellentétben — nem írta át Muszorgszkij nyers zenei tömbjeit: megfelelő zenei hangzásokba öltöztetve megtartotta a nem egyszer erőszakosnak ható hangsúlyokat. Sosztakovics összességében többet tartott meg Muszorgszkij eredeti koncepciójából. Az ő verziója azonban annyira bonyolult és nehezen előadható, hogy csak ritkán mutatják be. Legutóbb Sosztakovics születésének századik évfordulójára újította fel a Helikon opera. Az opera eredeti változatának teljes kiadása csak 1928-ban készült el, a 20. században először pedig 1935-ben adták elő a londoni Sadler's Wells Theatre-ben. Az orosz színházak nem sokat tettek az eredeti verzió repertoárba való visszaállításáért, az orosz közvélemény szerint ugyanis Rimszkij-Korszakov éppen hogy megmentette az utókor számára az orosz operairodalom egyik legnagyobb remekművét, így az eredeti változat rekonstruálását sem érezték szükségesnek. David Lloyd-Jones 1979-ben elkészítette a mű rekonstruált, ma autentikusnak tekintett, kvázi kritikai kiadását, amely követte az 1869-es ős Boriszt, jelezve azon az 1872-es átdolgozás változtatásait. Ma általában ezt a változatot játsszák az operaházak, de hangfelvétel szinte valamennyi verzióból készült, és ki is adták őket. Van az operának egy kevésbé ismert, Emilis Melngailis lett zeneszerző által készített hangszerelése is, amit 1925-ben mutattak be Rigában. Ez a változat az 1874-es átdolgozás újrahangszerelése. A Magyar Állami Operaház 1913-ban tűzte először műsorra a Borisz Godunovot, természetesen Rimszkij-Korszakov átdolgozásában, de a bemutató nem aratott sikert. Az áttörés csak 1936-ban következett be, amikor Nádasdy Kálmán fordításával, Oláh Gusztáv díszleteivel, Solti György betanításával, valamint Issay Dobrowen vezényletével került színre. A rendezés Oláh és Dobrowen közös munkája volt. A címszereplőt Székely Mihály alakította, akinek neve Magyarországon összeforrt Borisz Godunovéval. Az eredeti, Muszorgszkij-féle átdolgozott verziót csak 1976-ban mutatták be Budapesten. Legutóbb 1999-ben újította fel a művet az Operaház, Szinetár Miklós rendezésében, de ekkor visszatértek a szerintük a közönséghez közelebb álló Rimszkij-Korszakov-féle verzióhoz. A Borisz Godunov magyarországi történetének újabb áttörése a 2010-es debreceni ősbemutató volt. Ekkor a Csokonai Nemzeti Színház operatársulata hazánkban elsőkén az ős Boriszból kiindulva, azt az 1872-es átdolgozás anyagával kiegészítve, Vidnyánszky Attila rendezésében állított színpadra egy, Muszorgszkij eredeti szándékaihoz közelebb álló interpretációt. A Sosztakovics-féle változatot még nem mutatták be hazánkban, de a 2008-as Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon a Helikon Opera vendégjátékából megismerkedhetett vele a magyar közönség is. ## Az opera szereplői és helyszínei - Kórus: nép, bojárok, sztrelecek, őrök, lengyel mágnásurak és hölgyek, szerzetesek, zarándokok. Igen nagy létszám, nagy feladat hárul az énekkarra. - Történik: Oroszországban és Lengyelországban, 1598–1605 között - Színhelyek: Prológus: 1. kép: a Szent Szűz kolostor udvara Moszkvában; 2. kép. tér a Kremlben, I. felvonás: 1. kép: Pimen cellája a Szent Csoda-kolostorban; 2. kép: kocsma a litván határon, II. felvonás: a cár szobája a Kremlben, III. felvonás: 1. kép: Marina szobája; 2. kép: a sandorimi vajda kastélyának kertje; 3. kép: Tér a moszkvai Vaszilij Blazsennij-székesegyház előtt; IV. felvonás: 1. kép: trónterem a Kremlben; 2. kép: erdei tisztás Kromi közelében. - Játékidő: az autentikus verzió közel négy óra hosszú, a Rimszkij-Korszakov-féle, napjainkban is játszott átdolgozás egy órával rövidebb. ## A zenekar összetétele - Muszorgszkij hangszerelése - Vonósok: hegedűk, brácsák, csellók, nagybőgők - Fafúvósok: 2 fuvola, 1 piccolo, 1 oboa, 1 angolkürt, 2 klarinét, 2 fagott - Rézfúvósok: 4 vadászkürt, 2 trombita, 3 harsona, 1 tuba - Ütősök: üstdob, nagydob, pergődob, csörgődob, cintányérok, gong - Egyéb hangszerek: zongora, hárfa - Hangeffektusok a színfalak mögül: trombitaszó, harangszó - Rimszkij-Korszakov hangszerelése - Vonósok: hegedűk, brácsák, csellók, nagybőgők - Fafúvósok: 2 fuvola, 1 piccolo, 1 oboa, 1 angolkürt, 2 klarinét, 1 basszusklarinét, 2 fagott - Rézfúvósok: 4 vadászkürt, 3 trombita, 3 harsona, 1 tuba - Ütősök: üstdob, nagydob, pergődob, csörgődob, cintányér - Egyéb hangszerek: zongora, hárfa - Hangeffektusok a színfalak mögül: trombitaszó, harangszó, gong ütés - Sosztakovics hangszerelése - Vonósok: hegedűk, brácsák, csellók, nagybőgő - Fafúvósok: 2 fuvola, 1 piccolo vagy furulya, 2 oboa, 1 angolkürt, 3 klarinét, 1 basszusklarinét, 2 fagott, 1 kontrafagott - Rézfúvósok: 4 vadászkürt, 3 trombita, 3 harsona, 1 tuba - Ütősök: üstdob, nagydob, pergődob, cintányér, gong, triangulum, harangok, harangjáték, xilofon - Egyéb hangszerek: zongora, hárfa, cseleszta - Hangeffektusok a színfalak mögül: 4 trombita a színfalak mögött, 2 kornett, 2 angolkürt, 2 baritonkürt, 2 eufónium, 2 tuba, balalajka, domra ## Az opera cselekménye ### Prológus 1\. kép: A Novogyevicsij-kolostor udvarán az összeterelt sokaság könyörög Borisznak, hogy fogadja el a cári koronát. Borisz korábban Fjodor helyett kormányzott mint régens. Fjodor Dmitrij trónörökös bátyja volt, s Dmitrijt Borisz gyilkoltatta meg. A nép most a rendőrfelügyelők korbácsütései és utasításai nyomására kérleli Boriszt, hogy mentse meg Oroszországot. 2\. kép: Borisz eleinte habozik, majd elfogadja a cári koronát, és a nép megmentőként ünnepli. Lezajlik a koronázás, Borisz mindenkit ünnepi lakomára invitál. ### I. felvonás 1\. kép: Pimen az orosz történelem krónikáját írja egész éjszaka a cellájában. Grigorij visszatérő álmából riad fel: látja magát, amint a moszkvai Kreml falain, egy meredek lépcsőn a bástya felé tart. A nép hangyaként nyüzsög a téren, nevetve mutogat rá, amitől elszégyelli magát, zuhanni kezd, aztán hirtelen felriad. Pimen Grigorijt szemelte ki utódjául, aki majd folytatni fogja a krónikát, de Grigorij képzeletét más dolgok foglalkoztatják. Megtudja, hogy a meggyilkolt cárevics, ha élne, egykorú lenne vele. Pimen elmeséli neki azt is, hogyan gyilkolták meg Dmitrijt. Grigorijt nagyon felzaklatja az eset. Elhatározza, hogy bosszút áll Boriszon: Dmitrijnek fogja kiadni magát. 2\. kép: Grigorij megszökött a kolostorból. Két másik szökött szerzetes (Varlaam és Miszail) kíséretében éri el a litván határt. A kocsmárosnétól megtudja, hogy a hatóságok lezárták az országutat, mert egy moszkvai szökevényt keresnek, aki hamis állításaival felzaklatta a kedélyeket. A kocsmárosné azt is elmondja neki, hogyan juthat át a határon, az országútról letérve. Grigorij két társa közben lakmározni és inni kezd. Kis idő múlva megjelennek a zsandárok, és kérdezősködni kezdenek. Grigorij először nem kelti fel az érdeklődésüket, Varlaamra kezdenek el gyanakodni. Mivel nem tudnak olvasni, megkérik, hogy olvassa fel az elfogató parancsot. A szökött szerzetes azt hazudja, hogy nem tud olvasni. Ekkor ajánlkozik Grigorij, hogy majd ő kibetűzi a szöveget. A felolvasás alatt a szökevény személyleírását úgy torzítja el, hogy az ne a gyanúsítottra illjen rá. Varlaam ekkor gyanút fog. Kiveszi Girgorij kezéből az írást, hogy majd ő kibetűzi, ha nehézkesen is. Ekkor derül ki, hogy Grigorij a szökevény, akit keresnek, azonban sikerül megszöknie a zsandárok elől. ### II. felvonás Kszenyija meghalt vőlegényét siratja, a dadája vigasztalni próbálja, akárcsak testvére, Fjodor. Vidám mesébe kezdenek, ekkor lép be a szobába Borisz. Ő is vigasztalni próbálja Kszenyiját, majd Fjodortól kérdezi, hogy mivel tölti idejét. Fjodor elmondja neki, hogy éppen az Orosz Birodalom térképét tanulmányozza. Ekkor zajt hallanak, s Borisz elküldi a fiát, hogy nézze meg mi történt. Közben Sujszkij herceg kér bebocsátást. Fjodor visszatér, és elmondja, hogy a papagájt haragította meg a dadus, aki ezért mindenkit megbúbolt a szobában. Borisz elküldi fiát. Lelkiismerete nem tiszta. Örökös rettegésben él, ráadásul Sujszkij is rossz híreket hozott: valaki Dmitrij cárevicsnek adja ki magát Lengyelországban, és sereget gyűjt Moszkva ellen. Borisz megesketi Sujszkijt, hogy látta meghalni Dmitrijt, aki meg is esküszik, de figyelmezteti az uralkodót, hogy Dmitrij neve egységgé kovácsolhatja ellenük a tömeget. Boriszt megrohanják látomásai: látja, amint a cárevics kegyelemért könyörög, miközben sebeiből ömlik a vér. A cár annyira felizgatja magát, hogy végül eszméletlenül rogy össze. ### III. felvonás 1\. kép: Marina Mniseket udvarhölgyei öltöztetik. A gőgös lengyel hercegnőbe beleszeretett a magát Dmitrijnek kiadó szökevény. Marina arról álmodozik, hogy orosz cárnéként térdre kényszeríti Moszkva népét. Megjelenik Rangoni, a gyóntatója, aki rábírja, hogy mindenáron érje el: Dmitrij adjon garanciát az orosz trón visszaszerzésére, és akkor a katolikus egyház végre visszahódíthatja az ortodoxoktól a hatalmas birodalmat. A lány először ellenkezik, de Rangoni végül megtöri. 2\. kép: A kastély parkjában Rangoni átadja Marina üzenetét az ál-Dmitrijnek. A hercegnő ebben közli udvarlójával, hogy sok csúfolódást és megaláztatást kellett elviselnie, amiért bízik benne, és jelenleg is hozzá készülődik. Amikor Marina megérkezik, Grigorij elmondja neki, hogy már nem érdekli hajdani nagyravágyó terve. Őt már csak egy dolog teheti boldoggá: ha Marina mellett, Marináért élhet. A gőgös lány azonban gúnyt űz belőle és elküldi: egyszerű, pirospozsgás lányt otthon is talál magának, ezért igazán nem kellett volna ekkora utat megtennie. Grigorij ekkor újra elhatározásra jut, és biztosítja Marinát: érdemes hozzá menni, mert ő biztosan cár lesz. ### IV. felvonás 1\. kép: A székesegyház előtti téren gyűlt össze a nép. Bent a templomban éppen kiátkozzák az eretnek szerzetest, Grigorijt, majd rekviemet mondanak a meghalt cárevicsért. Felvezetik a bolondot, akitől ellopják a kopejkáját. A megalázott férfi sír és nem érti, miért bántják. Ekkor jelenik meg Borisz gyermekei oldalán, kíséretével. Kszenyijával alamizsnát osztanak a szegényeknek, majd a bolond útjába akadnak. A bolond elpanaszolja, hogy bántják és elszedték egyetlen kopejkáját. Borisz nem tudja, hogyan segíthetne rajta. Ekkor a bolond azt mondja, hogy mészároltassa le bántalmazóit, ahogy a kis cárevicset is megölette. Sujszkij rendre akarja utasítani a férfit, de Borisz visszatartja. Megkéri a bolondot, hogy imádkozzon érte is. 2\. kép: A bojárok tanácsa kiszabja büntetését a gaz trónbitorlóra, aki még nincs a kezükön. Megjelenik Sujszkij is, aki elmondja, hogy belesett a cár szobájába, és látta, amint az egyre csak a halott cárevicset véli látni, őt szólongatja. Ezután jelenik meg Borisz: még mindig rémképeivel viaskodik, de aztán nyugalmat erőltet magára. Kéri Sujszkijt, hogy bocsássa elé Piment. Az öreg szerzetes új csodáról ad hírt: Dmitrij sírja felett visszanyerte látását egy vak, a fiatal cárevics sírja kezd zarándokhely lenni. Borisz nem tudja tovább türtőztetni magát: őrjöngeni kezd Dmitrij nevének hallatán. Aztán sietve a fiáért küld. Fjodorra bízza a trónt és vezeklőruhát hozat. A cár rohamai nem hagynak alább, végül holtan esik össze a trónszék mellett. 3\. kép: A nép megelégelte Borisz uralmát. Lázadást robbantottak ki, amiért a cár újabb és újabb terheket rótt a nyakukba. Varlaam és Miszail is Borisz bűneit kürtöli szét a tömegben, és prófétai jóslatokkal szörnyű jövőt festenek Oroszországnak. Így uszítják a csőcseléket, amikor hirtelen trombitaszó hallatszik, ami Grigorij jövetelét jelzi. Az ál-Dmitrij és kísérete bevonul, a nép hódolattal fogadja, majd követi Moszkvába. A szín elsötétül, a bolond pedig fájdalmasan siratja el a szegény orosz népet. ## Megjegyzés az opera színpadra állításáról A Borisz Godunov az operairodalom egyik legtöbbször átdolgozott darabja. Az egyes rendezői felfogások elsősorban ennek okán térnek el egymástól. A világ operaházai hosszú évtizedeken át Rimszkij-Korszakov átdolgozásában játszották a művet, aztán az 1970-es évek második felétől egyre több operaszínpadon lehetett hallani Muszorgszkij autentikus, 1872-es verzióját, de Rimszkij-Korszakov változatát a mai napig fel-felújítják, elsősorban Oroszországban, de Sosztakovicsét nagyon ritkán játsszák. Mára kialakult az a gyakorlat, hogy Muszorgszkij két változatának közös anyagából gyúrják össze az előadás zenéjét, ez a megoldás lényegében Lloyd-Jones rekonstrukciójának felel meg. Ennek következtében a mai autentikus Borisz-előadások hibrid változatok. A szobajelenetet általában az 1869-es verzió alapján viszik színpadra, amelyben látható a másodikból kihúzott, a Vaszilij Blazsennij-székesegyház előtt játszódó jelenet. Ugyanakkor az 1872-es változat újonnan komponált jelenteit is be szokták illeszteni az előadásba. Az egyes verziók nagyjából ugyanazt a cselekményt követik, de a képek és olykor a felvonások beosztása eltérő. Rimszkij-Korszakov például első felvonásnak tüntette fel az opera prológusát. Az egyes képek sorrendjét olykor a rendezők cserélik fel, esetenként elhagyják az első lengyel képet és székesegyház előtti jelentet. Rimszkij-Korszakov felcserélte a IV. felvonás utolsó két képét, de a mai előadások általában Muszorgszkij akaratát tartják tiszteletben, és a forradalmi jelenettel zárják le a művet. Jelen szócikk a ma általában követett színpadi gyakorlatnak megfelelően ismerteti a cselekményt, amely Lloyd-Jones rekonstrukciós ős változatát veszi alapul, kiegészítve azt Muszorgszkij 1872-es változtatásaival, de megtartva a zeneszerző által később kihúzott részeket. A legutóbbi magyarországi bemutató (vagyis a 2010-es debreceni előadás) is ezt a megoldást alkalmazta. Az egyes változatok felvonásainak beosztása a leggyakrabban játszott verzióiban: ## Az opera zenéje Muszorgszkij ideája az volt, hogy egy operaszerzőnek az emberi beszédet kell zeneileg reprodukálnia. Ezt először Gogol Háztűznéző című művének megkomponálásánál próbálta meg. Hallatlanul újszerű volt, hogy minden változtatás nélkül vette át Gogol prózai szövegét. Ezzel előremutatott a 20. századi irodalmi operák felé. A Házasság azonban nem készült el, a zeneszerző az első felvonás megkomponálása után félretette művét. Muszorgszkij fixa ideájához azonban ezután is ragaszkodott. Zenei eszközökkel akarta reprodukálni az emberi gondolatok és érzelmek hangbeli kifejezését. Azt akarta, hogy szereplői minden torzítás és túlzás nélkül úgy beszéljenek operáiban, mint a való életben. Muszorgszkij terve – saját megfogalmazása szerint – az élet melódiája volt. Ezeket a gondolatokat nemcsak ő képviselte az orosz zeneszerzők közül. 1857-ben Dargomizsszkij is azt nyilatkozta, hogy azt szeretné, ha a hangjegyei pontosan azt fejeznék ki, amit a szavak. Dargomizsszkij eszméit A kővendég című operájában próbálta átültetni a gyakorlatba, nem sok sikerrel. Művét végül félbehagyta: nem komponálta meg az utolsó jelenetet és a hangszerelést is Rimszkij-Korszakov végezte el helyette. Muszorgszkij és Dargomizsszkij koncepciója merészen újszerű volt a maga korában. Előttük egy zeneszerzőnek sem jutott volna eszébe ilyen módon operát írni, főleg nem Wagnernek. Pedig mindkét szerzőnek felrótta wagnerizmusát a korabeli kritika. Emellett Muszorgszkij egy erősen nemzeti témájú szüzsében gondolkodott, magát az orosz népet szerette volna operája főszereplőjévé tenni. Mindenkit megvetett, aki nem ment szembe a közízléssel egy magasabb rendű, független művészet megvalósításának érdekében. Az Ötök csoportjának felbomlásakor meglehetősen ellenséges hangon nyilatkozott Kjui vagy Rimszkij-Korszakov művészetéről is. Elvei mentén haladva végül egy meglehetősen zord alkotást hozott létre Puskin Borisz Godunovjából kiindulva. Az opera szereplőit élesen körvonalazta, tablószerű jelenetekben léptette fel, az egyes képeket a visszatérő motívumokkal kapcsolva egymáshoz. Az énekszólamok megírásakor kínosan ügyelt arra, hogy kerüljön minden behízelgő hatást, lágy dallamosságot. Dallamait az orosz beszéd hanglejtéséhez szabta. Részletes előadói utasításokkal tűzdelte meg a partitúrát, annak érdekében, hogy az énekesek minél jobban tartsák magukat az általa gluhónak nevezett stílushoz. A gluho olyan, mint az énekbeszéd: a kifejezés nyomatékosítása kedvéért az énekesnek el kell homályosítania a leírt szólamot, bizonyos szótagokat pedig túl kell hangsúlyoznia. A gluho elsősorban Borisz látomásait jellemzi, de igen sokszor színezi az opera más részeit is. Magukat az énekszólamokat kezdetleges harmóniák támasztják alá, a hangszeres ellenpontozás gyakran hiányzik, így a zenei tájkép sokszor elég puritán. A koronázási jelenet hatásos és színpadszerű, különösen híres és kiemelkedő a valódi és az imitált harangok epizódja is, de az opera távol esik Rimszkij-Korszakov vagy Borogyin színes harmóniavilágától. A Borisz Godunov atmoszféráját az énekesek közvetítik. Az énekszólamok annyira domináns szerepet játszanak, hogy megszakadásukkal az esetek többségében a zenekar is leáll. A gluho mellett a csendek kitüntetett szerepe is Debussy munkásságát előlegezi meg. Maga a zenei alapszövet szoros kapcsolatot tart az orosz népdal világával. A szerző több helyen is beépített eredeti, orosz népdalokat művébe, de olykor saját dallamai is igen hasonlítanak az ősi orosz zene világához. A zene harmóniarendszere és formavilága is az orosz folklórt idézi, felhasználva az orosz egyházi és népi zene sajátosságait. Ilyenek a szabálytalan, főleg ötütemű periódusok, a hangsúlyeltolódás és a gyakori ütemváltás. A népzene volt az ihletőjük a szandomiri jeleneteknek is. Ezekben mazurka, krakowiak és polonéz dallamok jelzik a lengyel környezetet, Marina és Grigorij szerelmi duettjében pedig olasz reminiszcenciák érezhetőek. Az egyes jelenetek a parlando-szerű, szabadabban formált, valamint ariózus részek egymásba átfolyó váltakozásából épülnek fel. Muszorgszkij azzal minden korábbi operaszerző társát felülmúlta, hogy az epikus tartalom ellenére intenzív sodrású drámai erővel, valamint a helyzetek és a jellemek lélektanilag is valószerű ábrázolásával volt képes felruházni muzsikáját. A Borisz Godunov nem a kidolgozottság terméke. Muszorgszkij nem tudott, de valószínűbb, hogy nem is akart egy számára nyugati megoldásnak tűnő, szerves drámai struktúrát felépíteni. Egyetlen befejezett operája kissé kaotikus benyomást kelt. Kedvelte a nagy jeleneteket, hatásosan meg is tudta őket komponálni, de nehezen tudta őket dramaturgialiag egymáshoz kapcsolni. A zenekart árnyaltan és hatásosan kezelte, de olykor nagyon nehéz feladatokat rótt a zenészekre. Muszorgszkij egy-két kivételtől eltekintve nem alkotott művészileg abszolút értékűt. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is volt szándékában, hogy a nyugat-európai konvenciók szerint építse fel műveit. A Borisz Godunov esetében sem akart mást, mint feltárni az emberi természet mélységeit, ahogy ő látta és érezte, minden megfontolás nélkül. Többek között ezért uralkodott hosszú évtizedeken át az a nézet, hogy a Borisz zenéje tele van nyers hibákkal, amelyeknek a kijavítása nélkül nem lehet színpadra állítani a darabot. Tény, hogy a Borisz Godunov nem felel meg a hagyományos értelemben vett zenei grammatikának, harmóniafűzései olykor bizarrok, hangszerelése egyes részletekben ügyetlen, de a Borisz Godunov, minden fogyatékossága ellenére, az orosz operairodalom legnagyobb zenedrámai teljesítménye. ## Az opera drámai elemzése Muszorgszkij operája és Puskin drámája is két metamorfózis történetet beszél el, amelyek egymással párhuzamosan futnak. Az első történet a cár szerzetessé válásáról, míg a második történet ennek fordítottjáról: a szerzetes cárrá válásáról szól. A címszereplő metamorfózisa a koronázási jelenettel kezdődik. Ezt a jelenetet harangzúgás intonációja hatja át. A koronázást ünnepélyes zeneakkordok kísérik, amik éles ellentétben állnak az énekszólam elfogódott intonációjával. Ez az ellentét szcenikusan is kifejeződik a templombelső és a templomi előtér kontrasztja révén. A moll hangnem az egész operában a kolostort, a szerzetesi létet jellemzi, szemben a dúr hangnemmel, amely a cári intézmény toposza. Amikor Borisz a prológusban kilép a templomból, a moll hangnem egy ószláv intonációs fordulattal átcsap a cári intézmény dúr hangnemébe. A dúr hangnem révén beállt fordulatot szcenikusan a népét ünnepi lakomára hívó uralkodó kézlendítése jelzi. Puskin szövege is jelzi ezen a helyen, hogy az első ízben színre lépő Borisz emberileg már összeomlott, de a cári intézmény megtestesítőjeként még kikezdhetetlen. Grigorij metamorfózisa cellabeli jelenetével kezdődik, pontosabban a szerzetes álmával, amelyben a magasra vezető meredek lépcsőről a mélybe bukik. Pimen szólamának jambikus lejtését Muszorgszkij Puskintól vette át, monológjának atmoszferikus hatását tovább erősíti a szerzetesek éneke a háttérben. Ez a megoldás a 16. századi egyházzenét idézi. Pimen szólama váratlanul megtörik, amikor egy kromatikus rész következtében a hangnem átvált esz-mollból G-dúrba. A kromatikus fordulat a szövegnek arra a részére irányítja a figyelmet, amelyben Pimen megjövendöli Grigorijnak a cári identitás szerzetesibe fordulását. A kromatikus fordulat megsérti az egyházzenei harmónia szövetét, ezzel felhívja a figyelmet Pimen szavainak kétértelműségére. Ez a zene által is alátámasztott kétértelműség teszi lehetővé, hogy Grigorij Pimen szavaiból az ellenkezőjét hallja ki a mondottaknak: ha a cárból szerzetes lehet, akkor egy szerzetes is cárrá válhat. A cárevics halálának elbeszélésével Pimen feltárja szerzetestársa előtt a csodálatos átváltozás lehetséges útját is. A jelenet végén hallatszik a hajnali misére hívó szerzetesek elmosódott éneke a harangszóval, ez a motívum a koronázási jelenet moll-kiegészítőjeként előrevetíti Borisz metamorfózisát: a cárból szerzetes lesz. Amikor Pimen társára bízza művének folytatását, akkor a krónika továbbírására gondol, de Grigorij szemei előtt már a történelem továbbírásának lehetősége lebeg. Pimen végül nem engedi ki kezéből az istenítélet kihirdetését, így Grigorij csak az emberi ítéletet hajthatja végre a cáron. Borisz metamorfózisának első fázisát a már említett harangzúgás, míg második fázisát az óraütés váltja ki. A szobajelenetben a cár különböző érzelmi szféráit a színpadi kulissza és a zenei alakzatok jelenítik meg. Amikor megszólal az óra harangjátéka, Fjodor magyarázni kezdi nővérének a szerkezet működését. Verbális leírását szépen illusztrálja a zenekari kíséret. A zenével egy időben az órából előlépő bábok megelevenednek Fjodor lelki szemei előtt. Erre a hallucinációs játékra rímel Borisz hallucinációja a felvonás végén. Az ezt követő óraütés fizikai, majd pszichés szimptómákat vált ki a cárból. A harangjáték alatt Fjodor elbeszélésében a fafúvósok, míg Borisz elbeszélésében a vonósok dominálnak. Fjodor énekszólama elnyomja a zenekari kíséretet, míg Borisz esetében a zenekar nyomja el az énekszólamot. Az óraütés a cárt rémképekkel fenyegeti, s ez fizikailag is testet ölt, amikor az órából előlép a megölt cárevics árnyképe. A két hallucináció esetében Muszorgszkij átvette Puskin szövegét, de azt a zenei intonációhoz igazítva széttördelte. Az óraütés visszautal a koronázási jelenet harangzúgására, és előrevetíti a következő felvonás cselekményét. Az utolsó felvonásban harangzúgás közepette teljesedik be az istenítélet Borisz felett. Pimen szavainak kétértelműsége is ekkor válik nyilvánvalóvá: a haldokló cárokat régi szokás szerint szerzetescsuhába öltöztetik, így Pimen kijelentései magukba foglalják Grigorij puccsra való felhívását is. Az opera elemzői általában Sujszkij és Rangoni alakját jelölik meg intrikusként. Sujszkij a cár lelkiismeretét, míg Rangoni az uralkodó külső fenyegetettségét veszi célba: a jezsuita politikai intrikát szít, Sujszkij pedig Borisz pszichéjére próbál hatni. Egyes értelmezések szerint azonban az igazi intrikus Pimen. Második fellépése alkalmával is a pravoszláv atmoszféra zenei és szcenikai kellékei veszik körül. Öndicsőítően mutatkozik meg, ezenkívül gesztusai és szenvedélyes intonációja is leplezik igazi szándékait: nem azért jött, hogy tanúságot tegyen, hanem hogy Borisz felett ítéletet mondjon. Isten ítélkező szerepében tűnik fel, így ő is bitorló lesz, nem csak Grigorij. Puskin drámájában is az öreg szerzetes áll szemben Borisszal, nem a fiatal. Grigorijt a hatalom babonázza meg, nem a bűnös cár feletti ítélkezés vágya hajtja. Muszorgszkijnál azonban Pimen nemcsak felbujtó, hanem egyben a világi bosszú végrehajtója is. Az opera utolsó jelentében Grigorijt a zeneszerző zenei eszközökkel legitimálta: az ujjongó harsonák szólamában felbukkan a meggyilkolt cárevics motívuma, viszont hiányzik az egyházi szláv zenei intonáció. Ez egyértelműen utal Grigorij legitimálásának illuzórikus történelmi megoldására. Muszorgszkij dramaturgiáját Rimszkij-Korszakov zeneileg is elhibázottnak tarthatta. Ez magyarázza, hogy miért vágta ki Pimen cellabeli monológját, hagyta el Fjodor órajelenetét, és cserélte fel az opera két utolsó színét. Lehet, hogy Rimszkij-Korszakov változtatásai jobban megfelelnek a korabeli operadramaturgiai gyakorlatnak, de olyan interpretációt eredményeznek, amely eltorzítja Puskin eredeti mondanivalóját. Ezzel szemben Muszorgszkij tisztán zenei hangsúlyok alapján összeválogatott jelenetei olyan összefüggéshálót alkotnak, amelyek az irodalmi szüzsére is érvényesek, és hűen tolmácsolják a költő gondolatait. Muszorgszkij sokkal brutálisabb és pesszimistább Puskinnál, aki drámájának a végén a nép hallgatása egyben a nép bölcsességére is utal, míg Muszorgszkij esetében a nép erőszakos csőcselék. Az opera végén a bolond csak áthatolhatatlan sötétséget lát. Eszerint az Orosz Birodalom jövője saját, ciklikusan ismétlődő múltja. Borisz jelenléte meghatározza az operát, de maga a címszereplő csak két nagy jelenetet kapott. A lelki vívódásaival küzdő őrült cár szerepe a drámai basszus repertoár csúcspontja, de Grigorij erőszakosan ambiciózus hőstenorja, vagy Marina drámai mezzoszopránja is hálás szerep. Marina jelenetei az opera néhány legszenvedélyesebb részletét teremtik meg. Muszorgszkij emellett a legjelentéktelenebb mellékszereplőt is igen egyénien rajzolta meg. Az első felvonás kórusából egyénileg megrajzolt alakok emelkednek ki, de rendőrfelügyelő alakja is gondosan körvonalazott személyiséget tár elénk. A történet sok képből áll, sok helyen játszódik, Grigorij és Borisz meséje szétválik és egymással párhuzamosan fut (a két szereplő nem találkozik egymással), ezért sok elemző a mű igazi főszereplőjének a népet tartja. A prológus első jelenetében vagy az opera záróképében a nép nem pusztán a kórust szolgáltató tömeg, hanem fontos cselekményhordozó. Jelenléte voltaképpen keretbe foglalja az eseményeket, de jelentős szerepet játszik a tömeg a koronázási vagy a székesegyház előtti jelenetekben is. A kórusra igen nagy feladat hárul, ezért egyes zenetörténészek a Borisz Godunovot kórusoperaként emlegetik. ## Az opera ismertebb részletei - „На кого ты нас покидаешь, отец наш!” – Az opera nyitókórusa (Prológus) - "Уж как на небе солнцу красному слава" – Kórusrészlet (Prológus) - „Как во городе было во Казани” – Varlaam bordala (I. felvonás) - „Достиг я высшей власти” – Borisz monológja (II. felvonás) - „Сцена с курантами” – Órajelenet (II. felvonás) - „О царевич, умоляю” – Szökőkút-jelenet (Marina és Grigorij kettőse) (III. felvonás) - „Прощай, мой сын, умираю...” – Borisz búcsúja és halála (IV., felvonás) ## Hangfelvételek áttekintése A Borisz Godunovból majdnem húsz teljes hangfelvétel készült. A címszerepet nagyszerűen énekli Ivan Petrov, Alekszandr Pirogov, Nyikolaj Gyaurov és Martti Talvela is. Fjodor Saljapin legendás Borisz volt: neve teljesen összefonódott a címszereppel, de nem énekelte a teljes operát lemezre, csak egyes jeleneteit. Az 1928-as Covent Garden-beli alakításának hosszabb részleteit kiadták a Guild CD-jén (GHCD 2206). A Metropolitan Operában a 20. század két remek basszistája is énekelte a szerepet. Ezio Pinza 1938-ban egy olasz nyelvű produkció keretében formálta meg Boriszt. A felvételt a Naxos forgalmazza. Négy évvel később Alekszandr Kipnisz alakította nagyszerűen a címszerepet oroszul, míg a többi szereplő olasz nyelven énekelt. A Chandos-féle válogatás az operából szintén remek felvétel, nem lehet tudni, miért nem látták értelmét a teljes mű felvételének és kiadásának. Ha valaki Rimszkij-Korszakov verziójára kíváncsi, annak a következő két felvétel ajánlott: az EMI kiadásában megjelent 1962-es Nicolai Gedda, Borisz Hrisztov, Eugenia Zareska közreműködésével, Issay Dobrowen vezényletével. Valerij Gergijev a Philipsszel együttműködve felvételt készített az ős-Boriszból és az 1872-es átdolgozásából is, amiből egy öt CD-s gyűjtemény jelent meg. Sosztakovics verziójából mindeddig egyetlen teljes felvétel jelent meg, az Arkasia gondozásában. Az egyes video- és hangfelvételeket áttekintő táblázat:

SMS Lützow

Az SMS Lützow (ejtsd: Lücó) a Német Császári Haditengerészet által az első világháború előtt építtetett Derfflinger-osztályú csatacirkáló – korabeli német besorolással nagycirkáló (Großer Kreuzer) – volt, amely az elavult Kaiserin Augusta védett cirkáló pótlására készült. 1913. november 29-én bocsátották vízre, de hajtóműproblémái miatt csak 1916-ban állt szolgálatba véglegesen. Osztálya vezérhajójától, a Derfflingertől abban különbözött, hogy törzsébe beépítettek még egy vízzáró rekeszt, illetve fegyverzetét kiegészítették még egy pár 15 cm-es ágyúval. Nevét a napóleoni háborúk porosz tábornoka, Ludwig Adolf Wilhelm von Lützow után kapta. A Lützow 1915. augusztus 8-án kezdte meg próbaútjait, de hajtóművének sérülése miatt csak a következő év márciusában tudott csatlakozni kijelölt alakulatához, az I. felderítőcsoporthoz (Aufklärungsgruppe I) A késedelem miatt csak a Yarmouth és Lowestoft elleni rajtaütésben vehetett részt 1916. április 24–25-én, majd ezután Franz Hipper tengernagy zászlóshajója lett. Egy hónappal később, május 31-én részt vett a skagerraki csatában. Az ütközet során a Lützow elsüllyesztette a brit HMS Invincible csatacirkálót és részt vett a Defence páncélos cirkáló elsüllyesztésében. Eközben azonban a német hajó is súlyos sérülést szenvedett, orrterét elöntötte a víz, így a csata után, mivel képtelen lett volna visszatérni a német kikötőkbe, evakuálását követően kísérője, a G 38 torpedónaszád két torpedóval elsüllyesztette. ## Konstrukciója A csatacirkáló teljes hossza 210,4 méter, szélessége 29 m, merülése elől 9,2 m, a hátsó részén 9,56 m volt. Tervezet vízkiszorítása , teljes terhelés melletti vízkiszorítása volt. Meghajtását négy Parsons-féle gőzturbina végezte, amelyek számára 18 Schulz-Thornycroft kazán szolgáltatta a gőzt, közülük 14 volt széntüzelésű és 4 olajtüzelésű. Tervezett teljesítménye () volt, de a próbajáratain elérte a lóerőt (), ami 26,4 csomós csúcssebességet tett lehetővé. 14 csomós utazósebességgel haladva megtételére volt képes szénfelvétel nélkül. Fő fegyverzete négy lövegtoronyba osztott nyolc 30,5 cm űrméretű, 50 kaliberhosszúságú gyorstüzelő ágyúból állt. A másodlagos fegyverzethez 14, külön kazamatákban egyesével elhelyezett 15 cm-es, 45 kaliberhosszúságú löveg valamint 8 darab, külön talpazatokon elhelyezett 8,8 cm-es, 45 kaliberhosszúságú légvédelmi ágyú és 4 db 60 cm-es torpedóvető cső tartozott. A vízvonal menti övpáncél vastagsága a központi citadella mentén (a lőszerraktáraknál és a hajtóműveknél) 300 mm, a fedélzeti páncélzat 30-80 mm volt, mely elosztásból a vastagabb részek középen voltak és a fedélzet peremén voltak a vékonyabbak, ahol megdöntve csatlakoztak a páncélöv felső részéhez. A lövegtornyok elől 270 mm, a közepes lövegek kazamatáinak lövegpajzsai 150 mm, az elülső parancsnoki torony oldalai 300 mm vastagok voltak. A fedélzetén 1182 fő teljesített szolgálatot, köztük 44 tiszt. A felderítőcsoportjának zászlóshajójaként ehhez jött még további 14 tiszt és 62 sorállományú. ## Szolgálata A Lützow-t névleg a 20 éves Kaiserin Augusta védett cirkáló pótlása céljából rendelték. 1912 májusában kezdték el építését a danzigi Schichau-Werft vállalat hajógyárában, majd 1913. november 29-én bocsátották vízre. Próbajáratait 1915. augusztus 8-án kezdte meg, és augusztus 23-24-én a G 192, G 194 és G 196 jelű rombolók biztosítása mellett áthajózott Kielbe, ahol befejezték felszerelését és megkapta fegyverzetét. Szeptember 13-án kezdte meg próbajáratait, közte a torpedókilövési gyakorlatokat szeptember 15-én és a tüzérségi gyakorlatokat október 6-án. További próbaútjait végezve október 25-én az egyik alacsony nyomású gőzturbinája súlyosan megrongálódott. Javítása Kielben történt és 1916 januárjáig eltartott, ami után újabb próbautakra indult, amelyeket február 19-én fejezett be. A Lützow-t ezután március 20-án az I. felderítőcsoporthoz osztották be; egységéhez négy nappal később érkezett meg. A Lützow első és egyetlen parancsnoka Victor Harder sorhajókapitány volt. Április 24-én a Lützow a Seydlitz és a Moltke csatacirkálók társaságában kihajózott az Északi-tengerre és az Amrum-pad keleti végénél cirkáltak, mivel brit rombolókat jelentettek ebben a körzetben. Két nappal később ismét az Amrum-padhoz hajózott ki a Lützow. E hadművelet közben egy brit tengeralattjáró megpróbálta megtorpedózni, de nem járt sikerrel. Friedrich Boedicker ellentengernagy, az I. felderítőcsoport helyettes vezetője március 29. és április 11. között átmeneti jelleggel a Lützow-n vonta fel a lobogóját. Április 21-22-én a csatacirkáló a Nyílttengeri Flotta kötelékében részt vett egy északi-tengeri bevetésen, de ennek során nem találkoztak brit hadihajókkal. ### Yarmouth és Lowestoft lövetése A Lützow első jelentősebb éles bevetése Yarmouth és Lowestoft angol városok katonai jelentőségű célpontjai elleni támadás volt április 24–25-én. Az I. felderítőcsoport parancsnoka, Franz Hipper ellentengernagy éppen beteg volt, ezért az akciót Friedrich Boedicker ellentengernagy vezette. A Seydlitz (Boedicker zászlóshajója), a Derfflinger, a Lützow, a Moltke és a von der Tann csatacirkálók hat könnyűcirkáló és két romboló-flottilla kíséretében április 24-én, 10:55-kor hagyták el a Wilhelmshaven melletti Jade-öblöt. A flotta főerőinek néhány egysége 13:40-kor hajózott ki, hogy távolról támogassa az akciót. A brit admiralitás a rádióadások lehallgatásával tudomást szerzett a készülő német hadműveletről és 15:50-kor útnak indították a brit főerőket tömörítő Grand Fleetet. 14:00-ra Boedicker hajói megközelítették a kelet-fríziai Norderney szigetét, ahol északnak fordultak, hogy elkerüljék a Terschelling szigetén lévő holland megfigyelőpontot. 15:38-kor a Seydlitz aknára futott, ami 15 méter hosszú rést ütött a törzsén, és 1400 tonnányi víz ömlött be a hajótérbe. Emiatt a Seydlitz könnyűcirkálók által fedezve 15 csomós sebességgel visszaindult a honi kikötőbe. A másik négy csatacirkáló visszafordult Norderney irányába, hogy kikerüljék az aknamezőt. 16:00-ra a Seydlitz helyzetét stabilizálták, és megálltak, hogy a V 28 torpedónaszád átszállíthassa Boedickert a Lützow-ra. Másnap, április 25-én hajnali 04:50-kor a német hajók megközelítették Lowestoftot, miközben a déli szárnyat alkotó Rostock és Elbing könnyűcirkálók észrevették a Reginald Tyrwhitt parancsnoksága alatt lévő, könnyűcirkálókból és rombolókból álló harwichi hajórajt (Harwich Force). Boedicker figyelmét ezen erők feltűnése nem vonta el, és hajóival a kijelölt parti célpontokat lövette. A lövetésben megsemmisült két 15 cm-es partvédő löveg, de a város épületeiben is károk keletkeztek. Eközben a Moltkét is eltalálta egy válaszul kilőtt 15 cm-es töltet, de nem szenvedett jelentős sérülést. 05:20-kor a német hajóraj észak felé távozott, és 22 perccel később elérték Yarmouth-t. A láthatóság annyira rossz volt, hogy csak egy sortüzet adtak le a (a Derfflinger kivételével, amely összesen 14-szer lőtt). A csatahajók ezután ismét délnek fordultak, ahol 05:47-kor ismét találkoztak Tyrwhitt Harwich felől érkező kötelékével, amely időközben megtámadta a hat német könnyűcirkálót és a felderítőhajókat. Boedicker hajói 12 km-ről tüzet nyitottak, mire Tyrwhitt azonnal visszavonult dél felé, ám a Conquest így is súlyos sérüléseket szenvedett. Mivel eközben jelentést kaptak, hogy brit tengeralattjárók torpedókkal támadtak német hajókat, Boedicker feladta az üldözést, és keletnek fordult a német flotta főerői irányába; utóbbi szintén visszatért a német kikötőkbe, mert figyelmeztették, hogy a brit flotta kifutott Scapa Flow-i bázisáról. ### A skagerraki csata Az I. felderítőcsoport 1916. május 31-én hajnali 02:00-kor futott ki a Jade-öbölből. Az élen Hipper zászlóshajója, a Lützow haladt, utána pedig a Derfflinger, a Seydlitz, a Moltke és a von der Tann következett. Csatlakozott hozzájuk a Boedicker parancsnoksága alatt lévő II. felderítőcsoport, amely a Frankfurt, Wiesbaden, Pillau és Elbing könnyűcirkálókból állt; ezenkívül a Regensburg cirkáló által irányított II., VI. és IX. torpedónaszád-flottillák összesen harminc naszádja. Másfél órával később 16 dreadnought típusú csatahajóval követte őket a Reinhard Scheer által parancsnokolt Hochseeflotte, a német haditengerészet főereje. Őket kísérte a Stettin, a München, a Hamburg, a Frauenlob és a Stuttgart könnyűcirkálókból álló IV. felderítőcsoport és a Rostock könnyűcirkáló által irányított I., III., V., és VII. flotilla 31 torpedónaszádja. A hat pre-dreadnought csatahajóból álló II. csatahajóraj 02:45-kor indult az Elba torkolatából és 5:00-kor találkozott a főerővel. A német akció célja az volt, hogy megpróbálja előcsalni a brit flotta egy kisebb részét, és utána megsemmisítse azt. #### Kezdeti összecsapások Valamivel délután négy óra előtt Hipper hajói találkoztak David Beatty altengernagy 1. csatacirkálórajával. 16:00-kor Hipper tűzparancsot adott ki a Lützow-ról, melynek értelmében minden német hajónak a sorban vele megegyező brit csatacirkálóra kellett tüzet nyitnia. A Lützow-nak a brit csatasor élén haladó zászlóshajó, a Lion jutott. A német hajók így elsőként nyitottak tüzet mintegy 14 km-es távolságból. Válaszul a britek is hamarosan tüzet nyitottak hasonló leosztást követve, de a Lion mellett a mögötte haladó Princess Royal is a Lützow-ra koncentrálta tüzét. A távmérők kezelőinek hibája miatt az első brit sortüzek gránátjai másfél kilométerrel a német hajók mögött estek a tengerbe. A Lützow 16:51-re kétszer is eltalálta ellenfelét, de nem sikerült komoly károkat okoznia benne. Kilenc perccel később a Lion is célba talált, de a német hajó elülső részét érő gránát szintén nem okozott jelentős sérülést. Szinte ugyanekkor a Lützow egyik 30,5 mm-es lövedéke telibe találta a Lion középső, „Q” jelű lövegtornyát, és felrobbantotta a benne tárolt muníciót. A toronyparancsnok, Francis Harvey őrnagy elrendelte a lőszerraktár azonnali elárasztását, amivel valószínűleg megmentette a hajót a pusztulástól; fél órával később a toronyban tomboló tűz átterjedt az alatta lévő átrakodó helyiségre, ami közvetlenül a lőszerraktár fölött volt. Az itt tárolt kivetőtöltetek lángra kaptak, és ha alatta a lőszerraktár korábban nincs elárasztva, úgy a tűz átterjedt volna ide és a gránátok robbanása szétvetette volna a brit hadihajót. 17:03-kor a leghátsó brit csatacirkálót, a Indefatigable-t a von der Tann többször is eltalálta, aminek következtében kigyulladtak elülső lőszerraktárai, és a robbanás kettészakította a hajót. Röviddel ezután a Lützow is elért több találatot a Lionon, de nem sikerült nagy károkat okoznia. A Lützow tüzértisztje, Günther Paschen később megbánta, hogy ekkor nem páncéltörő lövedékekkel lövetett, mivel véleménye szerint ezekkel már az első 19 percben végezhettek volna a brit zászlóshajóval. A Lützow az eddig leadott 31 sortűzével hat találatot ért el a Lionon és a kedvezőtlen lőszerválasztás ellenére is arra kényszerítette a brit zászlóshajót, hogy ideiglenesen kiváljon a csatasorból. 17:10 és 17:16 között a Lützow ismét a Liont lőtte, bár a tüzérei a kissé ködös időben tévesen úgy hitték, ez alkalommal a Princess Royallal állnak szemben. Ez idő alatt a Princess Royal – mely a Lion mellett szintén a Lützow-t lőtte – két találatot ért el a Lützow-n. Az első találat a két elülső lövegtorony között robbant, a második a páncélövön. 17:24-kor a Lützow ismét a Liont lőtte és 30 másodperc alatt három újabb találatot ért el rajta. Beatty admirális megpróbálta rendezni sorait, és utasította hajóit, hogy két vonásnyit (22,5°) térjenek ki jobbra, kissé eltávolodva ezzel a németektől. A manővert az időközben a helyszínre érkező 5. csatahajóraj Queen Elizabeth-osztályú egységei fedezték. A Seydlitznek és a Derfflingernek sikerült a forduló Queen Mary csatacirkálóra összpontosítania a tüzét, és szemtanúk szerint a két sortűzből legalább öt gránát eltalálta a brit hajót, amely felrobbant és kettészakadt. A Queen Mary pusztulása után a kísérő brit és német rombolók torpedótámadásokat intéztek egymás csatahajósorai ellen. A brit Nestor és Nicator rombolók összesen két-két torpedót lőttek ki a Lützow-ra, de mindegyik célt tévesztett. 17:34-kor a Lützow kilőtt egy torpedót a Tigerre, de nem talált célt. 17:57-kor a Lützow egy újabb találatot ért el a Lionon, ami után három újabb következett, melyek közül az egyik nagy tüzet okozott a másodlagos tüzérség hátulsó ütegénél. 18:00-ra a német főerő első hajói lőtávolba értek és tüzet nyitottak az ellenséges csatacirkálókra és csatahajókra. 18:13-kor a csatahajók egyik 380 mm-es lövedéke eltalálta a Lützow-t, két további találat érte 18:25-kor és 18:30-kor. 18:45-kor valószínűleg a Princess Royal által kilőtt egyik lövedék találta el. A Lützow tűz alatt tartotta az északi irányba visszaforduló brit csatacirkálókat, de ez idő alatt találatot nem ért el, legközelebb csak 19:05-kor találta el egy lövedéke a Liont. A Scheer vezette főerők becsatlakozása után, mikor még Beatty erőivel harcolt, a Lützow mindkét rádióadója megsérült, és ezután csak reflektorral tudott kommunikálni a többi hajóval. #### A főerők harca Nem sokkal 20:00 óra (19:00 GMT) után a Jellicoe tengernagy által előreküldött 3. csatacirkálórajt vezető Invincible sortüze mozgásképtelenné tette a Wiesbaden könnyűcirkálót. A német csatacirkálók északkelet felé fordulva bajba jutott társuk felé indultak. A legütőképesebb német csatahajókat tartalmazó III. csatahajóraj is megváltoztatta útirányát, és a Wiesbaden segítségére sietett. Ezzel egyidejűleg az angol III. és IV. könnyűcirkálórajok torpedótámadást intéztek a német vonalak ellen, és közben ágyúikkal ők is a Wiesbadent lőtték. Míg a megbénult cirkáló felé kanyarodtak, a brit Onslow és Acasta rombolók torpedókat lőttek ki a Lützow-ra, de nem találták el; a csatacirkáló ezután másodlagos lövegeivel háromszor is eltalálta az Onslow-t, mire az meghátrálni kényszerült. Röviddel rá az Acasta lőtt ki egy újabb torpedót a Lützow-ra, mely szintén nem talált. Ellenben a Lützow és a Derfflinger zárótüzet zúdított a támadóra és két találatot értek el rajta. 19:15-kor a német csatacirkálók észrevették a Defence brit páncélos cirkálót, amely szintén a Wiesbadent akarta támadni. Hipper először bizonytalankodott, úgy vélte, hogy az a német Rostock lehet az, de 19:16-kor Harder sorhajókapitány, a Lützow parancsnoka kiadta a tűzparancsot. A Lützow gyorstüzelésben öt sortüzet adott le, és a többi német csatacirkáló is csatlakozott hozzá a lövetésben. Alig öt perc leforgása alatt a Defence-t számos nagy kaliberű lövedék is eltalálta. Az egyik elérte a lőszerraktárát, és az ezután bekövetkező robbanásban a brit cirkáló megsemmisült. Míg a németek a Defence-t lőtték, a Lion két találatot ért el a Lützow-n, melyek nagy tüzet okoztak. 19:24-kor az angol 3. csatacirkálóraj csatlakozott Beatty megmaradt hajóihoz. Az élen haladó hadihajók észrevették a Lützow-t és a Derfflingert, és tüzet nyitottak rájuk. Az Invincible nyolc perc alatt nyolcszor találta el a Lützow-t, főleg az orrán, és elsősorban ezek okozták azt a vízbetörést, ami miatt később el kellett süllyeszteni a csatacirkálót. A Lützow és a Derfflinger az Invincible-re koncentrálták válaszcsapásaikat, és 19:33-kor a Lützow harmadik sortüzének egy lövedéke átütötte a középső lövegtorony páncélzatát és felgyújtotta az ott tárolt lőszert; a brit hajó ezután hatalmas robbanások közepette eltűnt a tenger színéről. Ezt követően a Lützow-ra a brit csatacirkálók már nem nyitottak tüzet, bár az Invincible találatai közül kettő vízvonal alatti jelentős vízbetörést okozott. 19:30-ig a Hochseeflotte még csak a visszavonuló brit csatacirkálókat üldözte és nem találkozott a brit főerőkkel. Scheer fontolgatta, hogy elvonul, mielőtt a beálló sötétségben az ellenség váratlan torpedótámadásokat tud intézni ellene. Még nem hozta meg a döntést mikor az elöl haladó csatahajói meglátták a beérkező Grand Fleetet. Ez a fejlemény azt jelentette, hogy Scheer már nem vonulhatott vissza a lassú pre-dreadnought csatahajói feláldozása nélkül. Ha a modern hadihajóival akarta volna fedezni a visszavonulásukat, akkor azokat tette volna ki a számbeli és helyzeti fölényben lévő britek tűzének. Scheer tengernagy végül 16 vonással (180) való egyidejű jobbra kanyarodást rendelt el az egész formáció számára, hogy az elavult hajók a csatarend védett oldalára kerülhessenek. #### A Lützow kiválása a harcrendből A többi csatacirkáló követte a parancsot, azonban a lelassult Lützow nem volt képes lépést tartani velük. Ehelyett inkább délnyugatnak fordult, hogy eltávolodjon az ellenséges erőktől. 20:00-ra a betörő víz elérte az első lövegtorony lőszerraktárát. A víz elől a torony legénysége felvitte a gránátokat az ágyúk alatti kamrába, annyit amennyi csak odafért. Valamivel korábban, 19:50-kor Andreas Michelsen sorhajókapitány (Kommodore), a Rostock parancsnoka az I. félflottilát a Lützow kíséretére küldte. A G 39 naszád a csatacirkáló mellé állt, hogy Hipper és törzsének tisztjei átszállhassanak egy másik csatacirkálóra. A V 45 és G 37 naszádok füstfüggönnyel próbálták eltakarni a sérült csatacirkálót, de még mielőtt befejezhették volna, 20:15-kor gyors egymásutánban négy nagy kaliberű brit lövedék találta el a Lützow-t. Az egyik átütötte a második lövegtornyát és ideiglenesen üzemképtelenné tette azt. A felrobbanó gránát lángra lobbantott egy kivetőtöltetet, ami miatt a torony jobb oldali ágyúja tönkrement. Egy másik találat megrongálta a leghátsó torony elektromos vezérlését, és ezután már csak kézzel lehetett azt irányítani. Amíg Hipper tengernagy a G 39-en tartózkodott és át nem szállt a Moltkéra, addig az I. felderítőcsoport parancsnokságát Johannes Hertog sorhajókapitány látta el. A Lützow 20:45-kor tüzelt utoljára, mikorra a kísérői által létrehozott mesterséges füstfelhő már teljesen eltakarta a brit hajók elől. Amint az éjszaka beálltával a németek megkezdték a visszavonulást, a Lützow 15 csomós sebességgel megpróbált a hadrend mögött elhaladva annak védett oldalára kerülni, de nem tudta tartani a tempót, és 22:13-ra a flotta utolsó hajója is szem elől veszítette a súlyosan sérült csatacirkálót. Scheer abban bízott, hogy a beálló sötétségben és a ködben a Lützow el tudja kerülni a brit felderítőket és elérheti valamelyik német kikötőt. 21:30-kor a Lützow kezdett egyre mélyebbre merülni, és a hullámok kezdték elérni az elülső fedélzetét és a víz beömlött a fő páncélzat felett a hajótestbe, ami súlyos problémát jelentett. #### A Lützow elsüllyesztése Éjfél körül még volt remény, hogy a sérült hajó elérhet egy kikötőt. 00:45-ig még képes volt 7 csomóval haladni, de egyre több víz ömlött a hajó belsejébe. Időnként le kellett lassítania 3 csomóra, hogy ezzel csökkentse a torpedókamra hátsó vízzáró falára nehezedő nyomást, de az irányító karok megakadása miatt az elülső fő szivattyúk működésképtelenné váltak. Hajnali 01:00-re túl sok víz jutott már be a hajótestbe ahhoz, hogy a szivattyúk megküzdhessenek vele. A tengervíz behatolt az elülső generátorhelyiségekbe, így a legénység ezután gyertyafénynél dolgozott. 01:30-ra a Lützow orra olyannyira megsüllyedt, hogy a víz már betört az elülső kazánházba. Ekkor már a hajó elülső része – a fő páncélfedélzet alatti helyiségek egészen a parancsnoki torony magasságig – teljesen víz alatt voltak. A víz a legelső barbetták előtti felső részek többségét is elöntötte. A legénység három alkalommal is megpróbálta befoltozni a hajóorr páncélfedélzet feletti részén a lövedékek okozta réseket, melyeken át szintén bejutott a víz, de ahogy a hajó egyre mélyebbre süllyedt, a víz elárasztotta a fedélzetet és lehetetlenné tette a munkát. A hajóorr tehermentesítése céljából megpróbálkoztak a hátramenettel, de idővel a Lützow orra olyannyira mélyre került, hogy a hajócsavarjai részben kiemelkedtek a vízből, ezért fel kellett hagyni ezzel a próbálkozással. A hajó merülése az orránál ekkorra már 17 méterre nőtt. Becslések szerint 2:20-kor már 8000 tonnányi víz került a hajóba, és egyre nagyobb volt a veszélye, hogy átfordul, ezért Harder sorhajókapitány kiadta a parancsot a Lützow elhagyására. A G 37, G 38, G 40 és V 45 torpedónaszádok a süllyedő csatacirkáló mellé álltak és fedélzetükre vették a legénységét. Hat ember a hajóorr egyik helyiségében rekedt és nem lehetett őket megközelíteni. 02:45-re a Lützow a hídjáig merült a tengerbe. A G 38 két torpedót lőtt ki rá, és két perccel később a Lützow teljesen elmerült a hullámokban. Elsüllyedésének helye kb. 60 km-re volt északnyugatra a Horns Rev zátonyától, az becsült koordinátán. A skagerraki csata során a Lützow kb. 380 lövedéket lőtt ki a fő tüzérségével és 400-at másodlagos ágyúiból, valamint kilőtt két torpedót. Összesen 24-szer találták el nagy kaliberű lövedékekkel. Az ütközetben 115 tengerésze halt meg és 50 sebesült meg. Nagyobb veszteséget élőerőben csak a testvérhajója szenvedett el: a Derfflingeren 157-en vesztették életüket és 26-an megsebesültek meg. 2015-ben mareográf kihelyezése közben a környék tengerfenekét felmérő brit Echo mérőhajó pontos 3D-képet produkált a roncs elhelyezkedéséről. A keresés közben a hajó szonárja rátalált a csatacirkálóra mintegy nyolc mérföldre a legutolsó feljegyzett pozíciójától. Az Echo szonárképeket készített a hadisírnak minősülő maradványokról. ## Fordítás [L](Kategória:Skagerraki_csata "wikilink") [L](Kategória:Német_csatacirkálók_az_első_világháborúban "wikilink") [L](Kategória:Hajótörést_szenvedett_vagy_elsüllyesztett_hajók "wikilink")

Nemesgázok

A nemesgázok a periódusos rendszer VIII-as főcsoportjában (IUPAC szerinti 18-as csoportjában) található elemek. A hélium (He), neon (Ne), argon (Ar), kripton (Kr), xenon (Xe) és a radon (Rn) tartozik ebbe a csoportba. Egyes feltételezések szerint a hetedik periódusban relativisztikus hatások miatt a széncsoportbeli fleróvium mutat a nemesgázokra jellemző tulajdonságokat a VIII. főcsoportbeli oganeszon helyett. A nemesgázok sok hasonló tulajdonsággal bírnak. Standard hőmérsékleten és nyomáson színtelen, szagtalan, egyatomos gázok. Kémiailag közömbösek, reakcióba csak szélsőséges körülmények közt vihetők. A nemesgázok tulajdonságai jól magyarázhatók az atomszerkezetre vonatkozó modern elméletekkel: ezek szerint a nemesgázok legkülső elektronhéja telített (a héliumnál 1s², a többi nemesgáznál ns²np⁶) és az így kialakult stabilis elektronkonfiguráció a felelős az igen kis mértékű reakciókészségükért. A gázatomok közt csak gyenge van der Waals-féle erők hatnak, ezért forráspontjuk az összes elem közül a legalacsonyabb. Olvadás- és forráspontjuk között mindössze néhány foknyi eltérés van, ezért csak egy szűk hőmérséklet-tartományban léteznek folyadékként. A neont, argont, kriptont és xenont a levegőből nyerik ki cseppfolyósítást követő frakcionált desztillációval. A héliumot a földgázból nyerik, amelynek héliumtartalma helyenként a 7%-ot is elérheti, kriogén szétválasztási technikákkal, a radont pedig rendszerint oldott rádium-, tórium- vagy uránvegyületek radioaktív bomlásából izolálják. Közömbösségük miatt számos olyan területen alkalmazhatók, ahol a kémiai reakciókat el szeretnék kerülni. Például izzólámpákat gyakran töltenek meg kriptongázzal, hogy megakadályozzák a volfrámszál eloxidálódását, a mélytengeri búvárok pedig héliumot használnak légzőberendezéseikben az oxigén mellé keverve, hogy csökkentsék a nagy nyomáson, normál levegő használatával fellépő nitrogénnarkózis (a nitrogén nagy parciális nyomása okozta euforikus állapot), a keszonbetegség és az oxigéntoxicitás esélyét. Korábban a gyúlékony hidrogén helyett léghajók töltésére is használták a héliumot, ma már ez az alkalmazása nem jelentős, viszont meteorológiai léggömbök töltésére még mindig használják. ## Történet A nemesgáz kifejezés a német Edelgas szó tükörfordításából ered, melyet először Hugo Erdmann használt 1898-ban, utalva ezzel az elemek rendkívül kicsi reaktivitására. A név analóg a nemesfém kifejezéssel, amely szintén az elemek kis reakciókészségére utal. 1784-ben az angol fizikus és kémikus Henry Cavendish a levegő összetételét vizsgálva megfigyelte, hogy a levegőmintában oxigénfeleslegben létrehozott ismételt elektromos kisüléssel sem sikerült reakcióba vinni a gáz egy részét, amelyről meghatározta, hogy az a levegőnek nem több mint 1/120-ad része. Az 1868. augusztus 18-i napfogyatkozás alkalmával Pierre Janssen és Joseph Norman Lockyer a Nap kromoszférájának spektrumában egy sárga vonalat észleltek a nátrium D vonala mellett, ennek alapján egy új elemet feltételeztek. Az elemet a Nap görög neve (ήλιος, Helios) alapján héliumnak nevezték el. Ugyanezt a spektrumvonalat később Luigi Palmieri is észlelte 1881-ben a Vezúvból kitörő vulkáni gázokban, majd végül William Ramsay erősítette meg földi jelenlétét az atmoszferikus gázok vizsgálata során. 1895-ben John William Strutt felfedezte, hogy a levegőből az oxigén, a szén-dioxid és a vízgőz eltávolításával nyert nitrogén sűrűsége nagyobb, mint az ammóniából kémiailag előállított nitrogéné. Ramsay-vel együtt azt feltételezte, hogy a levegőből kivont nitrogén valamilyen más gázzal volt keverve, ezért egy kísérletben a magnéziumot nitrogénben hevítette, és így kis mennyiségű egyatomos gáz maradt vissza, amit a görög αργός (argosz = lusta) szó után argonnak neveztek el. Ezzel a felfedezéssel rájöttek, hogy egy teljes csoport hiányzott a periódusos rendszerből. Ramsay-nek az argonnal kapcsolatos kutatásai során elsőként sikerült héliumot előállítania a kleveit ásvány hevítésével. 1902-ben a héliumra és argonra vonatkozó bizonyítékokat elfogadva Mengyelejev hozzáadta a nemesgázokat 0. csoportként a táblázatához, amely később a periódusos rendszerré vált. Ramsay folytatta a nemesgázok keresését, és 1898-ig a cseppfolyós levegő alacsony hőmérsékleten frakcionált desztillációjával három további elemet sikerült elkülönítenie, amelyeket kriptonnak (κρυπτός – kriptosz = elrejtőzik, eltitkol), neonnak (νέος – neosz = új) és xenonnak (ξένος – xenosz = idegen, furcsa) nevezett el. A radont először Friedrich Ernst Dorn azonosította 1898-ban és rádiumemanációnak nevezte, de nem tekintették nemesgáznak egészen 1904-ig, amikor megállapították, hogy tulajdonságai hasonlóak a többi nemesgázéhoz. Strutt és Ramsay a nemesgázok felfedezéséért 1904-ben fizikai és kémiai Nobel-díjban részesült. A nemesgázok felfedezése nagyban segítette az atomszerkezet általános megértését. 1895-ben Henri Moissan francia kémikus megkísérelte az argont reakcióba vinni a legelektronegatívabb elemmel, a fluorral, sikertelenül. A tudósok egészen a 20. század végéig próbálkoztak sikertelenül argonvegyületek előállításával, de ezek a kísérletek hozzájárultak az atomszerkezetre vonatkozó új elméletek születéséhez. Ezen kísérletek alapján 1913-ban publikálta Niels Bohr az atom szerkezetére vonatkozó modelljét, miszerint az atommag körül az elektronok héjakba vannak szerveződve, és a nemesgázok külső elektronhéjai a hélium kivételével mindig nyolc elektront tartalmaznak. 1916-ban Gilbert N. Lewis megfogalmazta az úgynevezett oktettszabályt, vagyis hogy a külső elektronhéjon kialakuló elektronoktett a legstabilabb elrendeződés bármely atom számára, és mindegyik elem ennek kialakítására törekszik. Ez magyarázattal szolgál a nemesgázok csekély reaktivitására, mivel nekik nem szükséges elektron felvétele vagy leadása, hogy kialakítsák az elektronoktettet. 1962-ben Neil Bartlett felfedezte az első nemesgázvegyületet, a xenon-hexafluoroplatinátot. Ezt rövid időn belül más nemesgázok vegyületeinek felfedezése követte: 1962-ben a radon-difluoridé, majd 1963-ban a kripton-difluoridé. Az argon első stabil vegyületéről 2000-ben számoltak be, amikor argon-fluorohidridet sikerült előállítani 40 K hőmérsékleten. 1998-ban az Egyesített Atomkutató Intézet dubnai tudósai kalciummal bombáztak plutóniumot, hogy előállítsák a 114-es rendszámú elemet, a fleróviumot. Előzetes kémiai kísérletek azt jelzik, hogy ez lehet a szupernehéz elemek közül az első, amely nemesgázszerű tulajdonságokat mutat annak ellenére, hogy a széncsoport tagja a periódusos rendszerben. 2006 októberében az Egyesített Atomkutató Intézet és a Lawrence Livermore Nemzeti Laboratórium tudósai mesterségesen előállították a VIII. főcsoport hetedik elemét, az ununoktiumot, kalifornium kalciummal való bombázásával. ## Fizikai és atomi tulajdonságok A nemesgázok atomjai közt csak gyenge másodrendű kötőerők lépnek fel, emiatt olvadás- és forráspontjuk rendkívül alacsony. Standard hőmérsékleten és nyomáson mind egyatomos gáz, köztük olyanok is, melyeknek atomtömege nagyobb, mint más normális esetben szilárd elemeknek. Az olvadás- és forráspontértékek a csoportban lefelé haladva nőnek. A hélium más elemekkel összevetve számos különleges tulajdonsággal bír: forrás- és olvadáspontja az összes elem közül a legalacsonyabb, az egyetlen elem, amely szuperfolyékony tulajdonságot mutat, és az egyetlen elem, amelyet standard nyomáson nem lehet hűtéssel megszilárdítani – ehhez 25 atmoszféra nyomás szükséges 0,95 K hőmérsékleten. A nemesgázoknak a xenonig terjedően több stabil izotópjuk is van. A radonnak ezzel szemben egy stabil izotópja sincs, a leghosszabb életű izotópja, a ²²²Rn felezési ideje 3,8 nap, és alfa-bomlással polóniummá alakul, ami tovább bomlik ólommá. A nemesgázok atomsugara a többi főcsoportbeli elemekhez hasonlóan fokozatosan nő a csoportokban lefelé haladva, az elektronhéjak számának növekedése miatt. Az atomméret sok másik tulajdonsággal áll összefüggésben. Például az ionizációs energia a rendszám növekedésével a nemesgázok között is csökkenő tendenciát mutat, ennek oka, hogy a nagyobb atomoknál a külső elektronok távolabb vannak az atommagtól, amely így nem gyakorol rájuk akkora vonzó hatást, ezért könnyebben leszakíthatók az atomról. A nehezebb nemesgázok ionizációs energiája kisebb is lehet, mint néhány második periódusbeli elemé, mint például a fluoré és az oxigéné, ez pedig a reakcióképességükön is megmutatkozik. Minden periódusban a nemesgázok ionizációs energiája a legnagyobb, ez is az elektronkonfiguráció stabilitását jelzi és összefüggésben áll az elemek kicsi reakciókészségével. A nemesgázok nem képesek elektronfelvétellel stabil anion kialakítására, tehát elektronaffinitásuk pozitív. A nemesgázok makroszkopikus fizikai tulajdonságait az atomok közt fellépő, gyenge van der Waals-erők határozzák meg. A vonzó hatás az atomok méretével (vagyis a polarizálhatóság növekedésével és az ionizációs energia csökkenésével) növekszik. Ennek eredményeként a csoporton belül egyenletes változások figyelhetők meg: A rendszám növekedésével nő az olvadáspont, a forráspont, a párolgáshő és az oldhatóság. A sűrűségbeli növekedést az atomtömeg növekedése okozza. A nemesgázok közel ideális gázok, de az ideális gáztörvénytől való kis eltérésük kulcsot jelentett a molekuláris kölcsönhatások, a molekulapályák tanulmányozásában. A Lennard-Jones-potenciált, melyet gyakran alkalmaznak részecskék közti kölcsönhatások modellezésére, John Lennard-Jones az argonnal kapcsolatos kísérleti adatokból vezette le 1924-ben, még mielőtt a kvantummechanika által kínált eszközök lehetővé tették a molekuláris erők megértését. A nemesgázok – különösen a hélium – egy gyakorlati szempontból fontos tulajdonsága, hogy a laboratóriumokban használt többféle anyagon képesek átdiffundálni. Ilyen például a gumi és a PVC, de a hélium a legtöbb üvegen is átdiffundál. ## Vegyületek ### Nem kovalens vegyületek 1962 előtt a nemesgázvegyületek közül egyedül a klatrátokat tudták izolálni, más vegyületeket, például koordinácios vegyületeket csak spektroszkópiai eszközökkel sikerült megfigyelni. A klatrátok olyan vegyületek, ahol a nemesgázatomok kristályrácsba, vagy szerves és szervetlen vegyületekből létrejövő üregekbe vannak zárva. A vendég nemesgázatomok és a gazdamolekulák között csak gyenge van der Waals-erők hatnak, így a klatrátok nem sztöchiometrikusak. A klatrátok kialakulásához létfontosságú feltétel, hogy a nemesgázatom megfelelő méretű legyen és illeszkedjen a gazdamolekulák által alkotott üregbe. Például az argon, a kripton és a xenon kristályos β-hidrokinonnal képesek klatrátot alkotni, de a hélium és a neon túl kicsi ehhez, vagy nem polarizálható kellő mértékben a befogadáshoz. A képződött vegyületek viszonylag stabilak, de oldódáskor vagy olvadáskor a gáz felszabadul. Nemesgáz-hidrátok is képződhetnek, ha a víz nagynyomású gáz jelenlétében fagy meg. Ezek ideális összetétele G₈(H₂O)₄₆, és az argon, kripton és xenongázzal képződnek. Legstabilabb közülük a Xe·5,75 H₂O összetételű vegyület, ennek az olvadáspontja 24 °C. Ennek a hidrátnak a deuterált verzióját is előállították már. A nemesgázok fullerénnel endohedrális vegyületeket alkothatnak, amelyben a nemesgázatom a fullerénmolekula belsejébe van zárva. 1993-ban felfedezték, hogy ha a C₆₀ fullerént héliummal vagy neonnal együtt nagy nyomásnak teszik ki, sajátságos vegyületek, például He@C₆₀ képződhetnek (a @ azt jelöli, hogy a héliumatom a C₆₀ belsejében található). Azóta sikerült előállítani az argon, a kripton és xenon ilyen típusú vegyületét is. ### Kovalens vegyületek #### A xenon vegyületei A nemesgázok közül a xenon vegyületei mutatják a legnagyobb változatosságot. A xenon oxidációs állapota vegyületeiben +2, +4, +6 és +8 lehet, és egy erősen elektronegatív atomhoz, például fluorhoz, vagy oxigénhez kapcsolódik. Ilyen vegyületek a xenon-difluorid (XeF₂), a xenon-tetrafluorid (XeF₄), a xenon-hexafluorid (XeF₆), a xenon-tetroxid (XeO₄), és a nátrium-perxenát (Na₄XeO₆). Az első xenonvegyületről 1962 júniusában számolt be Neil Bartlett, aki megfigyelte, hogy az erélyes oxidálószer platina-hexafluorid képes volt a O₂-t O₂⁺-á oxidálni. Tekintve, hogy a O₂ O₂⁺-á való oxidációjának ionizációs energiája (1165 kJ mol⁻¹) közel azonos a xenon ionizációs energiájával (1170 kJ mol⁻¹), Bartlett megkísérelte a reakciót xenonnal is véghezvinni. Ennek eredményeként egy narancssárga színű, kristályos anyag keletkezett, ennek jelölésére a Xe⁺[PtF₆]⁻ képletet javasolta. Később megállapították, hogy a vegyület ennél összetettebb, és XeFPtF₅-ot és XeFPt₂F₁₁-ot egyaránt tartalmaz. A xenon három különböző fluoridja az elemek közvetlen reakciójával előállítható a következő egyenletek szerint: : Xe + F₂ → XeF₂ : Xe + 2F₂ → XeF₄ : Xe + 3F₂ → XeF₆ A tisztán történő előállításhoz fontos a feltételek pontos betartása. A XeF₂ fluor xenongázfelesleg mellett nikkeledényben 400 °C-ra való melegítéssel, vagy napfénnyel történő besugárzással előállítható. A XeF₄ előállításához xenon és fluorgáz 1:5 arányú elegyének 6 atmoszféra alatti nyomáson 400 °C-ra történő melegítése szükséges, a XeF₆-hoz pedig 1:20 arányú xenon-fluor elegyet kell tartósan, 250–300 °C-on 50–60 atmoszféra nyomáson nikkeledényben tartani. Mindhárom fluorid szilárd, kristályos anyag, erőteljes oxidáló- és fluorozószerek, főként a XeF₂ széleskörűen használható. A XeF₂ vízben oldódik, és 25 g/dm³ koncentrációjú oldat készíthető belőle, de bázis jelenlétében pillanatszerűen bomlik: 2XeF₂ + 2 H₂O → 2 Xe + 4 HF + O₂ A XeF₄ és a XeF₆ vízben azonnal és hevesen hidrolizál. A xenon fluoridjai mellett előállították már oxifluoridjait (XeOF₂, XeOF₄, XeO₂F₂, XeO₃F₂, XeO₂F₄) és oxidjait (XeO₂, XeO₃ és XeO₄) is. Ezek a vegyületek instabilak és gyakran robbanásveszélyesek. A xenon nitrogénnel, klórral és szénnel alkotott vegyületei szintén ismertek. Speciális körülmények között fémekkel, például arannyal vagy higannyal alkotott komplexek is előállíthatók. #### Más nemesgázok vegyületei Elméletben a radon reaktívabb a xenonnál, ezért könnyebben kellene kötéseket kialakítania, mint a xenonnak. Ennek ellenére nagy radioaktivitása és rövid felezési idejű izotópjai miatt eddig csak pár fluoridját és oxidját sikerült gyakorlatban előállítani. A kripton kevésbé reaktív, mint a xenon, de már több +2-es oxidációs állapotú vegyületéről is beszámoltak. Ezek közül a kripton-difluorid a legjelentősebb és a legkönnyebben jellemezhető. A KrF₂ színtelen, könnyen párolgó szilárd anyag, amely −196 °C körüli hőmérsékleten, elektromos kisülés vagy nagy energiájú elektron- vagy röntgensugárzás hatására keletkezik a kripton–fluor gázelegyben: : Kr + F₂ → KrF₂ A KrF₂ termikusan nem stabil, szobahőmérsékleten lassan bomlik. A xenon-difluoridnál kisebb stabilitása miatt erősebb fluorozószer, és vízben lúg hozzáadása nélkül is gyorsan bomlik. Kripton–nitrogén, illetve kripton–oxigén kötést tartalmazó vegyületeket is állítottak már elő, de ezek csak rendre -60 °C és -90 °C alatt stabilak. Más nemfémekhez (hidrogén, klór, szén) illetve átmenetifémekhez (réz, ezüst, arany) kapcsolódó kriptont tartalmazó vegyületeket is megfigyeltek, de csak alacsony hőmérsékleten nemesgázmátrixban, vagy szuperszonikus nemesgázsugárban. Hasonló körülményeket alkalmaztak az argon első néhány vegyületének előállítására 2000-ben, ezek közé tartozott az argon-fluorohidrid (HArF) és a rézzel, ezüsttel és arannyal alkotott vegyület. A héliumnak vagy a neonnak eddig még nem fedezték fel stabil, semleges, kovalens vegyületét. A nemesgázok gázfázisban alkothatnak stabil összetett ionokat. Erre a legegyszerűbb példa az 1925-ben felfedezett hélium-hidrid-ion (HeH⁺). Abból kiindulva, hogy az iont a világegyetemben megtalálható két leggyakoribb elem alkotja, feltételezik, hogy megtalálható a csillagközi térben, de eddig még nem sikerült kimutatni. Ezeken az ionokon kívül a nemesgázok számos excimerje ismert, az ilyen vegyületek, mint az ArF vagy a KrF csak gerjesztett állapotban stabilak. Ezeknek a vegyületeknek excimerlézerekben veszik hasznát. ## Előfordulás és előállítás A nemesgázok gyakorisága az univerzumban a csoportban lefelé haladva általánosan csökken. A hélium a hidrogén utáni leggyakoribb elem a világegyetemben, annak körülbelül 24 tömegszázalékát teszi ki. A világegyetemben megtalálható hélium legnagyobb része az ősrobbanás során végbemenő nukleoszintézissel jött létre, de mennyisége azóta folyamatosan nő a csillagokban lejátszódó hidrogénfúzió (és kis részben a nagy tömegszámú elemek alfa-bomlása) miatt. A földi mennyiségük más tendenciákat követ, például a hélium csak a harmadik leggyakoribb nemesgáz a légkörben. Ennek oka, hogy az atmoszférában nem található primordiális hélium, mivel kis atomtömege miatt a Föld gravitációs vonzóereje nem képes megtartani. A Földön jelenlévő hélium ehelyett a földkéregben megtalálható nehéz elemek, például az urán és tórium alfa-bomlásakor keletkezik, és hajlamos a földgázforrásokban felhalmozódni. Az argon mennyisége ezzel szemben nagyobb a várhatónál a földkéregben jelen lévő ⁴⁰K béta-bomlása miatt. A ⁴⁰K bomlásának terméke a ⁴⁰Ar, amely a Földön messze a leggyakoribb argonizotóp annak ellenére, hogy a Naprendszerben viszonylag ritka. Ez a folyamat az alapja a kálium–argon kormeghatározásnak. A xenon meglepően kis koncentrációban fordul elő a légkörben, ezt a hiányzó xenon problémájának is nevezték. Egy elmélet szerint a hiányzó xenon a földkéreg belsejében lévő ásványokba lehet zárva. A xenon-dioxid felfedezése után egy kutatás kimutatta, hogy a xenon helyettesítheti a szilíciumot a kvarcban. A radon a litoszférában képződik a rádium alfa-bomlásakor. Képes beszivárogni az épületekbe az alapjaikon lévő repedéseken át és felgyűlni a rosszul szellőztetett helységekben. Nagy radioaktivitása miatt kockázatot jelent az egészségre: csak az Egyesült Államokban évente tüdőrákos halálesetről mutatták ki, hogy azért a radon a felelős. A neon, argon, kripton és xenon fő forrása az atmoszféra, ahonnan a levegő cseppfolyósítását követő frakcionált desztillációval nyerik őket. Valamennyi argont a szintetikus ammóniát gyártó üzemekben is termelnek, mivel szennyezőként feldúsul a hidrogén- és nitrogéntartalmú szintézisgázban. Az argon világtermelése 1975-ben volt, ez 1993-ra jelentősen nőtt, ekkor csak az Egyesült Államokban gyártottak belőle. A héliumot – bár mennyisége az atmoszférában ötszöröse a kriptonénak és hatszorosa a xenonénak – a földgáz frakcionált desztillációjával állítják elő, amelynek héliumtartalma helyenként akár a 7%-ot is elérheti. A radont a rádiumvegyületek radioaktív bomlásából nyerik. A nemesgázok ára arányos a természetes előfordulásukkal, így közülük az argon a legolcsóbb, a xenon a legdrágább. ## Felhasználás A nemesgázok rendkívül alacsony olvadás- és forráspontértékei lehetővé teszik kriogén hűtőközegként való alkalmazásukat. Különösen a cseppfolyós héliumot (melynek olvadáspontja 4,2 K) használják szupravezető mágnesek hűtésére a mágnesesrezonancia-képalkotó készülékekben és NMR-készülékekben. Néhány atomreaktorban hűtőközegként alkalmaznak héliumot. A cseppfolyós neont szintén használják kriogén célokra, mert bár nem hűthető olyan hidegre, mint a cseppfolyós hélium, egységnyi térfogatra számított párolgáshője azonban 40-szerese a folyékony héliuménak, és több mint háromszorosa a cseppfolyós hidrogénének. A héliumot légzőberendezésekben használják a nitrogén helyettesítésére, a folyadékokban – főleg a lipidekben – való kicsi oldhatósága miatt. Nagy nyomáson, például mélytengeri búvárkodásnál a gázok feloldódnak a vérben, és a nitrogénnarkózisnak nevezett euforikus állapotot idézik elő. A narkotikus hatás csökkenthető, ha a légzőkészüléket mesterséges levegővel töltik meg, amelyben a nitrogént héliummal helyettesítik, mint a trimixben, vagy a helioxban. Ilyen gázkeveréket használva a nyomáscsökkenés miatt fellépő dekompressziós betegség veszélye is csökken, mert a vérben oldott kevesebb gázból kevesebb gázbuborék válhat ki a nyomás csökkenésével. A Hindenburg léghajó 1937-es katasztrófája óta a hidrogént léghajókban és meteorológiai léggömbökben a kevésbé gyúlékony héliummal helyettesítik, még ha ez a felhajtóerő 8,6%-os csökkenését is jelenti. Sok helyen használják a nemesgázokat inert atmoszféra biztosítására. Az argont levegőre, illetve nitrogénre érzékeny vegyületek szintézisekor használják. A szilárd argont nagyon instabil vegyületek, például reaktív intermedierek tanulmányozásánál is használják, úgy hogy a vegyületeket egy inert mátrixban ejtik csapdába nagyon alacsony hőmérsékleten. A héliumot gázkromatográfiában alkalmazzák vivőgázként, hőmérők töltésére és sugárzásmérő eszközökben, például Geiger–Müller-számlálóban és buborékkamrában. A héliumot és az argont gyakran használják ívhegesztésnél védőgázként, illetve más metallurgiai eljárásoknál, továbbá a félvezetőiparban a szilícium gyártása során. A nemesgázok egyik legfőbb felhasználási területe a világítás. Az argont, nitrogénnel keverve izzólámpák töltésére használják. A kriptont nagy teljesítményű, nagyobb színhőmérsékletű és hatásfokú izzókban használják, ugyanis a kripton jobban csökkenti az izzószál párolgását, mint az argon. A halogénlámpákat általában kriptonnal töltik, amelyhez kis mennyiségű jód- vagy brómvegyületet adnak. A nemesgázokat kisülési csövekben is használják, ilyenek például a „neoncsövek”. A gázkisülési cső által kisugárzott fény színe a használt gáz összetételétől függ. Felhasználják a nemesgázokat fluoreszcens lámpák töltésére is, de ekkor a lámpa színe nem a gáztól, hanem a cső falára felvitt fluoreszcens réteg minőségétől függ. A xenont gyakran használják xenon ívlámpákban. Ezeknek a lámpáknak közel folytonos színképe a napfényre emlékeztet, és filmvetítőkben vagy autók fényszórójában használják. A nemesgázokat excimerlézerekben is alkalmazzák. Ezek működése a rövid élettartamú, csak gerjesztett állapotban kötött állapotú excimermolekulákon alapszik. A lézerben használt excimerek lehetnek nemesgáz-dimerek, mint az Ar₂, Kr₂ vagy Xe₂, de gyakoribb, hogy a nemesgázatom egy halogénhez kapcsolódik, mint például az ArF, a KrF, a XeF, vagy a XeCl esetében. Ezek a lézerek ultraibolya-sugarakat bocsátanak ki, így a rövid hullámhossz miatt (193 nm az ArF-nál és 248 nm a KrF-nál) alkalmasak nagy térbeli felbontású képalkotásra. Az excimerlézereknek számos ipari, orvosi és tudományos alkalmazása létezik. Felhasználják őket mikrolitográfiai és mikrogyártási folyamatokban, amelyek elengedhetetlenek az integrált áramkörök gyártásánál, emellett lézeres műtéteknél is használják őket, köztük az angioplasztikában és szemműtétekben is. Néhány nemesgáz közvetlenül is alkalmazható a gyógyászatban. A héliumot néha használják asztmás betegek légzésének megkönnyítésére. A xenont altatószerként használják, mert a lipidekben való jó oldhatósága hatásosabbá teszi a szokványos dinitrogén-oxidnál, és mert könnyebben eltávozik a szervezetből, gyorsabb ébredést téve lehetővé. A hiperpolarizált xenon mágnesesrezonancia-képalkotásban is használható. A radont daganatos betegségek gyógyítására sugárterápiában és fémöntvények minőségének ellenőrzésére használt radioaktív sugárforrások készítésére használják. ## Fordítás

Tony Jaa

Tony Jaa (hivatalos nevén ทัชชกร ยีรัมย์ Thatcsakon Jiram; születési nevén วรวิทย์ ยีรัมย์ Voravit Jiram; Szurin, 1976. február 5.) thai harcművész, színész, kaszkadőr, koreográfus és rendező. Egy kis faluban született rizstermelő szülők harmadik gyermekeként. Tízévesen kezdett el harcművészettel foglalkozni. Pályafutását kaszkadőrként kezdte Phanna Ritthikraj csapatában 15 évesen. A harcművészetek közül a muaj thaiban, a muaj boranban és a krabi krabongban járatos, emellett testnevelési főiskolára járt, ahol gimnasztikázott és atletizált. Kaszkadőrmunkái mellett több kisebb szerepet kapott akciófilmekben, majd 2003-ban főszerepet az Ong-bak – A thai boksz harcosa című alkotásban, amivel nemzetközi hírnévre tett szert. Több kritikus is Bruce Lee és Jackie Chan utódjaként utalt rá a film bemutatóját követően. Második filmje, A sárkány bosszúja (2005) után Jaa rendezőként is bemutatkozott az Ong Bak 2. (2008) és az Ong Bak 3. (2010) című filmekben. A hívő buddhista Jaa-t 2010 májusában szerzetessé avatták. 2011 augusztusában tért vissza a filmkészítéshez, a háromdimenziós Tom Yum Goong 2. című filmet kezdte el forgatni, amelyben partnernője A harc szelleme főszereplőjeként ismertté vált Janin Viszmitananda. ## Neve Nevét Voravitról először Phanomra változtatta meg édesapja egyik álmát követően, 2009-ben pedig Thatcsakon lett az új neve, melynek jelentése „nagy tettek embere”. Nevét azért változtatta meg, hogy szerencsét hozzon. Thaiföldön egyébként Jaa Phanom néven is ismert. A Tony Jaa művésznevet Pratja Pinkeo rendező választotta neki, a Tony t betűje Thaiföldöt szimbolizálja, a Jaa (Csa) pedig a színész beceneve. 2010-ben, szerzetessé avatásakor a Kitiposzano nevet kapta, melynek jelentése „elegáns híresség”. ## Korai évei Egy kis faluban született 200 kilométerre Bangkoktól, nem messze a kambodzsai határtól. Szülei földműveléssel foglalkoznak, családjának elefántjai is vannak. Szülei az Indiából származó, elefánthajcsárjairól híres kuy törzsből valók. Jaa a harmadik gyerek a családban, két lány- és egy fiútestvére van. A harcművészetek iránti vonzalmát a Bruce Lee-, Jackie Chan- és Jet Li-filmeknek köszönheti, melyeket mozgó mozisok vetítettek szabadtéren a szülőfalujában. Jaa édesapjától vette első muaj thai leckéit 10 éves korában, de önállóan is gyakorolt, például az elefántok hátáról szaltózott a folyóba. Első igazi edzője Szak Csaj mester volt, akitől a muaj boran és a krabi krabong keverékét tanulta. Gyerekkorában számos más sportot is űzött, például kosárlabdázott. Phanna Ritthikraj kaszkadőr és harckoreográfus 1986-os Born to Fight című filmje hatására döntötte el, hogy Ritthikraj irányítása alatt ő is kaszkadőr akar lenni. 15 éves volt, amikor a neves thai koreográfus tanítványa lett, Ritthikraj bevette Muai Thai Stunt nevű kaszkadőrcsapatába, és az edzések mellett a filmezés világába is bevezette: először csak a könnyebb munkákat bízta rá, mint a vízhordás vagy a kocsitologatás és a lámpák cipelése, később azonban komolyabb kaszkadőrmunkákba is bevonta. 21 éves volt, amikor Ritthikraj tanácsára jelentkezett a Mahaszarakham Testnevelési Főiskolára, ahol többek között vívást, gimnasztikát is tanult, illetve atletizált. Sikeres magasugró volt, a kétméteres magasságot ma is képes megugrani. Számos aranyérmet szerzett különféle gimnasztikai versenyeken a főiskolai évei alatt, nem egy sportágban több éven keresztül veretlen volt. A muaj thai mellett a főiskolán megismerkedett többek között a dzsúdzsucuval, a taekwondóval, az aikidóval is. ## Pályafutása ### Kaszkadőrévei Hosszú ideig volt kaszkadőr Ritthikraj irányítása alatt. Még főiskolásként jelentkezett a Mortal Kombat 2. – A második menet kaszkadőrválogatására, száz jelentkező közül választották ki Robin Shou dublőrének, többek között egy nagydarab ellenféllel szemben hajtott végre hátraszaltót Shou helyett. A thai színész James Ruengsak dublőreként is dolgozott, valamint az Inszi Deng (Vörös sas) című thaiföldi televíziós sorozatban is kaszkadőrködött. Egy energiaital reklámjában a hongkongi harcművész-színész Sammo Hung dublőre volt – egy elefánt hátára kellett szaltóznia. A kaszkadőrködés mellett Jaa kisebb szerepeket is kapott Ritthikraj filmjeiben, az első filmje a Spirited Killer volt 1994-ben. Több esetben is negatív szereplőt alakított ezekben az alkotásokban, melyeket később újra kiadtak DVD-n, a borítón a nevével, annak ellenére, hogy az Ong-bak előtt csupán epizódszerepeket kapott. Miután több éven át edzett – napi nyolc órát – többek között a muaj thai elődjének számító muaj boranban, mesterével összeállítottak tudásáról egy kisfilmet, ami felkeltette a filmrendező-producer Pratja Pinkeo figyelmét. ### Az Ong-bak és világhírnév Miután Jaa és Ritthikraj megmutatta a demófelvételt Pinkeónak, a közös film ötlete a Sahamongkol Film International elé került, akik rábólintottak. Az Ong-bak – A thai boksz harcosa összesen nyolc évig készült, ebből négy év volt a fizikai felkészülés. Mivel a film alapötlete szerint nem alkalmaznak drótköteles rásegítést vagy számítógépes effektusokat, igen jól felkészült kaszkadőrökre volt szükség. Napi nyolc órában, négy éven keresztül gyakorolták a koreográfiát, bár végül nem került be minden begyakorolt elem a filmbe. A gyakorlatoknál a fokozatosság elvére törekedtek, az egyes mozdulatsorokat fokozatosan nehezítették. Jaa elmondása szerint a legnehezebben kivitelezhető az utcai üldözéses jelenet volt, az összetett gimnasztikai gyakorlatok miatt. A jelenetet végül tíz nap alatt forgatták le, az esős évszakban, ami miatt többször le kellett állni a forgatással. A mozgó terepjáró alatti átcsúszás életveszélyes jelenete volt Jaa számára a legfélelmetesebb, a tökéletes időzítés érdekében az autót Ritthikraj vezette. A harcjelenetekben gyakran valódi (azaz nem imitált, megállított) ütéseket és rúgásokat alkalmaztak a szereplők, ami számos sérüléssel járt. Jaa maga is többször megsérült, ínszalagszakadást szenvedett, kificamította a bokáját, eltörte az egyik könyökét, és abban a jelenetben, ahol égő nadrággal harcolt, lepörkölődtek a szempillái és a szőrszálak a karján, és a felvételt többször meg is kellett ismételni. A filmben Jaa több mint százféle, kevéssé ismert muaj thai-mozdulatot hajt végre. Jaa célja a filmmel a thai kultúra és a thai boksz szépségének bemutatása volt, valamint a film készítői meg akarták mutatni, hogy lehet harcművészeti filmet készíteni mesterséges rásegítés (trükkök, kötelek és CGI) nélkül is, kizárólag a szereplők képességeire építve. Tony Jaa így nyilatkozott erről: „Meg akarom mutatni a világnak a muaj thai olyan oldalát, amit korábban sosem vittek filmre, stilizálva; meg akarom mutatni azt a muaj thait, amit az emberek nem ismernek.” A film külföldi terjesztésének jogait végül az a Luc Besson vette meg, akinek a film egyik jelenetében üzennek is a készítők: a taxis üldözés végén, amikor az egyik kocsi egy szemközti házba csapódik, a kép bal oldalán egy oszlopra festve a „Luc Besson, várunk rád!” üzenet látható. A külföldi népszerűsítéshez Jaa számos élő bemutatót tartott több országban is, például a New York-i Mozgóképmúzeumban, Dél-Koreában, Japánban és Franciaországban. A filmet Magyarországon 2005-ben mutatták be. Az Ong-bak meghozta Jaa számára a nemzetközi áttörést, több kritikus is Bruce Lee, Jackie Chan és Jet Li utódját látta benne. Kiemelték akrobatikus ügyességét és harcművészeti képességeit, a filmet magát azonban közepesnek minősítették a cselekmény egyszerűsége és a színészi játék minősége miatt. Volt olyan kritikus, aki szerint az Ong-bak semmi más, csupán Jaa képességeinek megcsillogtatására szolgáló bemutató. Több kritikus is megjegyezte, hogy bár Jaa képességei lenyűgözőek, színészi játéka csapnivaló. ### A sárkány bosszúja Az Ong-bak sikere után Jaa ugyanazzal a stábbal azonnal új filmbe kezdett. A sárkány bosszúja története hasonlít az Ong-bakéhoz, ezúttal a főszereplő Kham családjának két elefántját rabolják el. A cselekmény nagy része Sydneyben játszódik Ausztráliában, ahová Kham követi az állatrablókat. A film eredeti címe Tom jam kung, ami thai nyelven egy fűszeres garnélaleves megnevezése. Tony Jaa szerint a leves édes, savanyú, csípős és sós egyben, és a film készítésekor arra törekedtek, hogy a film is ilyen legyen: „Mindenből egy kevés: akció, vígjáték és dráma”. Jaa egy évet készült a szerepre, ebből három hónap intenzív edzés volt napi nyolc órában. A film akciókoreográfiájába megpróbálták átültetni az elefántok jellegzetes mozdulatait is. Jaa számára a film legnehezebb jelenete a Tom Yum Goong nevű étterembe való betörés volt, amikor is négy emeleten kellett végigverekednie magát. A jelenetet vágás nélkül vették fel, a Steadicam folyamatosan követte Jaa-t emeletről emeletre. Mivel szünet nélkül vették fel, ez volt számára a fizikailag legkimerítőbb jelenet. Több mint egy hónapig tartott megtervezni, és tökéletes időzítésre volt szükség minden kaszkadőr és színész részéről, mert a legapróbb hiba is azonnal elrontotta az időzítést. A hibák miatt hétszer kellett újravenni az egész jelenetet, egyszer pedig azért, mert mire Jaa felért a negyedik emeletre, elfogyott a filmszalag. A nehézségek ellenére ez volt Jaa kedvenc jelenete. A másik nehéz jelenetsor a raktárépületi verekedés volt, melyet két hétig forgattak. Itt a legnehezebb mozdulat Jaa szerint az volt, amikor két magas építmény között kellett hátraszaltóból kézenállásra érkeznie egy fal mellé, ahol nagyon vékony volt a perem. A mozdulat igen veszélyes volt, mert ha elrontja, komoly fejsérülést szenvedhetett volna el. A sárkány bosszúja nem aratott olyan sikert, mint az Ong-bak. Akárcsak az előző film esetében, itt is a történet esetlenségét, a forgatókönyv minőségét, a szereplők jellemének statikus voltát kifogásolták leginkább. Volt olyan kritikus, aki egész egyszerűen nevetségesnek találta az elefántlopást, mint harcot kiváltó okot. Tony Jaa-t magát ismételten impresszívnek találták, az Entertainment Weekly szerint „Jaa olyan vakmerő, csonttörő eleganciával bír, ami felülmúlja a film triviális voltát. Az akciófilmek rajongóinak őmiatta megéri jegyet váltani.” Az akcióval sem volt azonban mindenki elégedett, a Reel Times szerint a film nem képes olyan mértékben lenyűgözni a nézőt, mint az Ong-bak, a rendező ezúttal nem tudta jól bemutatni Jaa képességeit. ### Ong-bak 2. és 3. Bár sem az Ong-bak, sem A sárkány bosszúja nem kapott túlzottan pozitív kritikákat, Tony Jaa nemzetközileg elismert harcművész lett, a Kung Fu Cinema kritikusa szerint túlságosan is gyorsan. A két film kereskedelmi sikerét látva Jaa ragaszkodott hozzá, hogy a következő filmjét maga írhassa és rendezhesse, amire a Kung Fu Cinema szerint nem volt felkészülve, és akkora támogatást sem kapott a helyi filmipartól, mint a hongkongi sztárok, akik több éves filmes tapasztalat után maguk is át-átültek a rendezői székbe. A thaiföldi lapok szerint Jaa kapcsolata emiatt megromlott Pratja Pinkeo rendezővel, akit a stúdió inkább A harc szelleme rendezésével bízott meg, és Jaa projektje zöld utat kapott. Jaa a filmben a muaj thai mellett számos más harcművészetet gyakorol (például kendzsucu, karate és kínai kungfu), melyekre külön edzett. A filmhez Jaa a különleges thai táncos előadó-művészetet, a khont is elsajátította. Az Ong-bakhoz képest a történet jóval sötétebb, a harcok pedig jóval brutálisabbak. A cím ellenére a film történetének nincs köze a 2003-as Ong-bakhoz, az Ong Bak 2. a 15. századi Thaiföldön játszódik. A forgatás azonban egyáltalán nem ment zökkenőmentesen, Jaa túlköltekezte magát, csaknem háromszor annyit költött a filmre, mint amennyit a Sahamongkol betervezett és a forgatás ideje is túlságosan elhúzódott. Olyan hírek terjedtek a médiában, hogy Tony Jaa nem bírta az ezzel járó stresszt és két hónapra nyoma veszett a thai dzsungelben, ahová állítólag „meditálni”, más lapok szerint feketemágiát gyakorolni ment. Jaa végül visszatért, és egy televíziós interjúban – ahol nyilvánosan elsírta magát – elmondta, hogy szándékában áll a filmet befejezni, valamint tagadta a feketemágia gyakorlását és hogy „furcsán” viselkedett volna a forgatáson. A Sahamongkol képviselője tagadta a vádakat, miszerint Jaa elsikkasztotta volna a film költségvetését és ezért tűnt volna el, Pratja Pinkeo szerint pedig egyszerűen csak nem volt felkészülve a rendezői feladatra. Egyes hírek szerint Jaa visszatérte után követeléslistát küldött a stúdiónak, melyben többek között az is szerepelt, hogy a film elkészítése után felbontja velük a szerződését. Végül Jaa és a Sahamongkol megegyeztek többek között abban, hogy a hosszúra nyúlt filmet két részre bontják. A film befejezését Jaa mentorára Phanna Ritthikrajra bízták. A film sikere ugyan elmaradt az előzőekétől, azonban így is vezette a thaiföldi eladási listákat, és nemzetközi viszonylatban is jól teljesített. A kritikusok nem voltak különösebben elragadtatva az alkotástól, a Rotten Tomatoes 65 kritikus véleményére alapozva 48%-ot ítélt a filmnek. A LoveHKFilm úgy vélte, „az egész film lényege, hogy új és még impresszívebb lehetőségeket adjon Jaa-nak a harcoláshoz – és ezt ő meg is teszi, mesterien és haragon kívül nem sok más érzelem kíséretében. Az első egy órában még csak beszélni sem halljuk. Előtte semmi mást nem látunk tőle, csak tiszta fizikai akciót, ami nem áll másból, mint – hogy is mondjam – alapos fenékbe rúgásokból. Ez egy ilyen típusú film.” Az Ong Bak 3. forgatásakor a stábnak a Thaiföld és Kambodzsa között kialakult konfliktussal is meg kellett küzdenie, és a filmben szereplő elefántokat is fel kellett készíteni az akciókoreográfiára. A film alulmúlta a várakozásokat, a Twitch szerint Jaa-ból kiégett minden szenvedély, meghízott, a verekedések sem az elvárt színvonalúak, ráadásul a filmben gyakorlatilag többet harcol Dan Chupong, mint Tony Jaa maga: „Miután hihetetlen magasságokba emelkedett, [Tony] Jaa visszazuhant a földre, és keményet koppant. Most már csak az a kérdés, hogy mihez kezd ezután és lesz-e még közönség, akikhez visszatérhet.” ### Kolostorba vonulása 2010\. május 28-án, nem sokkal az Ong Bak 3. bemutatója után, Tony Jaa elefántháton vonult be egy buddhista kolostorba Thaiföld Szurin tartományában. Jaa fejét kopaszra borotválták, és hagyományos buddhista szerzetesi ruhába öltöztették. Szerzetesi neve Kitiposzano lett, melynek jelentése „elegáns híresség”. Feltételezések szerint a harcművész-színész az Ong Bak 2. forgatásán történtek miatt vonult vissza, illetőleg a Sahamongkollal kötött tízéves szerződésének lejártát akarta a kolostorban megvárni. A ceremónián szülei is részt vettek. ### Visszatérése Tony Jaa 2011-ben visszatért a filmkészítéshez, augusztus végén megkezdte A sárkány bosszúja című film második részének forgatását. A 3D-ben készülő filmet az első részt és az Ong-bakot is jegyző Pratja Pinkeo rendezi, az akciókoreográfiát ismételten Phanna Ritthikrajra bízták. A filmben Jaa partnerei Janin Viszmitananda (A harc szelleme) és Marrese Cramp amerikai harcművész. A filmet az a Sahamongkol Film International jegyzi, amelynek igazgatójával Jaa-nak az Ong-bak 2. forgatása közben nézeteltérése támadt. ## Magánélete Jaa mélyen vallásos buddhista, minden nap jár templomba. Saját bevallása szerint a forgatások, edzések és médiaszereplések miatt kevés a szabadideje, akkor a barátaival van legszívesebben, templomba jár, meditál, illetve szeret természetközelben lenni és karaokézni. Napi nyolc órát alszik, minden reggel hatkor kel. 2011 januárjában egykori általános iskolájában tartott jótékonysági rendezvényen barátnője társaságában jelent meg, akivel először mutatkozott együtt. 2011. december 29-én feleségül vette barátnőjét, az esküvői ceremóniát 2012. május 3-án tartották. A párnak két kislánya van. ## Díjai és elismerései Tony Jaa-nak a thaiföldi Pattaja városában található Louis Tussaud's Waxworks múzeumban viaszszobrot állítottak. 2005 júliusában Hongkongban több mint ezer fővel tartott thai bokszedzést, amivel rekordtartó. 2007-ben a Sencsenben tartott Martial Arts Global Celebration díjkiosztón Jaa elnyerte a legjobb akciósztárnak járó elismerést. ## Filmográfia

A román nyelv területi változatai

A román nyelv területi változatai kétféle megközelítésből csoportosíthatóak. Azon nyelvészek szerint, akik a dákorománt, az arománt, a meglenorománt és az isztrorománt nem tartják külön nyelveknek, ezek képezik a négy fő román dialektust (románul dialecte), amelyek aldialektusokra (románul subdialecte vagy graiuri) oszlanak. Azok, akik külön nyelveknek tekintik őket, értelemszerűen csak a tulajdonképpeni dákoromán nyelvjárásokat (graiuri) vizsgálják. Ez a szócikk is az úgynevezett „dákoromán” (a Dunától északra beszélt tulajdonképpeni román nyelv) területi változatairól szól. ## A román nyelvjárások rendszere A román nyelv területi változatainak rendszere, azaz számuk, csoportosításuk és a közöttük levő hierarchikus viszonyok, mindig is vita tárgya volt. Mennyiségüket tekintve különböző vélemények szerint a legkisebb szám kettő, a legnagyobb húsz. Egyes nyelvészek szerint a románnak csak két nyelvjárási típusa vagy csoportja van, egy északi vagy moldvai, és egy déli vagy munténiai. Mások úgy vélik, hogy három van: moldvai, munténiai és bánsági. Megint mások négyet vesznek számításba: moldvait, munténiait, bánságit és körös-vidékit. A legtöbb nyelvész úgy gondolja, hogy öt ilyen változat van: moldvai, munténiai, bánsági, körös-vidéki és máramarosi. Egyes kutatók ezekhez hozzáadnak más nyelvjárásokat is, melyeket átmenetieknek, de mégis autonómoknak tekintenek. Némelyek szerint ilyen az olténiai nyelvjáráscsoport, mások szerint az avassági. Több erdélyi nyelvjárást is számításba vesz az a nézet, amely húsz területi változatról szól. Ezek a nézeteltérések annak tudhatók be, hogy a különbségek többé vagy kevésbé nagyok attól függően, hogy mely konkrét változatokat hasonlítjuk össze. Legnyilvánvalóbb a különbség a moldvai és a munténiai nyelvjárások között. A bánságiak viszont kevésbé nyilvánvalóan különböznek egyrészt a körös-vidékiektől, másrészt a munténiaiaktól. Még kevésbé nyilvánvalóak a különbségek az olténiai és a munténiai nyelvjárások között. A legélénkebb viták a tulajdonképpeni Erdélyben, azaz a Bánságon, a Körös-vidéken, az Avasságon és Máramaroson kívül beszélt nyelvjárások körül folynak. A legtöbb nyelvész ezeket a szomszéd nyelvjáráscsoportokhoz tartozóknak tekinti, bár elismeri, hogy vannak bizonyos közös vonásaik is. Ellenben egyesek olyan nyelvjáráscsoportnak tekintik az erdélyit, mely vonásai tisztán megkülönböztetik a többitől, azaz a moldvaitól, a munténiaitól és a bánságitól, azzal együtt, hogy több alegységei vannak, mint ezeknek. Ezek a nyelvészek négy erdélyi alcsoportról szólnak: északkelet-erdélyi, közép- és délerdélyi, körös-vidéki és máramarosi. Ez a szócikk hat nyelvjárási egységet mutat be. ## Nyelvjárások ### Munténiai nyelvjáráscsoport #### Elterjedése A munténiai nyelvjárásokat Munténiában, Dobrudzsában, az erdélyi Szeben és Brassó megyékben, valamint a Bulgária északi részén élő románok beszélik. Területük négy zónára oszlik: egy központi zóna (Munténia legnagyobb része), Munténia északkeleti része, Dobrudzsa és Dél-Erdély. #### Jellegzetességei Szókészlet: #### Írott forrásai Az első írott román nyelvű dokumentumok (Neacșu levele 1521-ből és további kb. 50 dokumentum), majd a kb. 10 első nyomtatvány (lásd A román nyelv története) e nyelvjárás sajátosságait tükrözik. A román sztenderd nyelvváltozat alapja a munténiai nyelvjárás, de nem vette át minden jellegzetességét, sőt, határozottan visszautasított egyeseket, főleg az ige alaktanát illetőleg. ### Olténiai nyelvjáráscsoport #### Elterjedése Ez a nyelvjáráscsoport Olténiában (Olt megye egy részének kivételével), Északnyugat-Bulgáriában és Északkelet-Szerbiában (a Timok völgyének egy részén) honos. #### Jellegzetességei Szókészlet: ### Bánsági nyelvjáráscsoport #### Elterjedése Ez a nyelvjáráscsoport a romániai Bánságra, Arad megyére és Hunyad megye déli részére, a Vajdaságra és a Timok völgyének egy részére jellemző. Három zónát különböztetnek meg: a délit, amelybe beletartozik a Vajdaság, az észak–északnyugatit és az északkeletit (beleértve Hátszeg vidékét). #### Jellegzetességei A bánsági nyelvjárások sok hangtani, alaktani és szókészletbeli archaizmust tartalmaznak. Fő hangtani jellemzőjük a sztenderd románhoz képest gazdag és kiegyensúlyozott magánhangzórendszer. Szókészlet: #### Írott forrásai A Szászvárosi Ószövetség (Palia de la Orăștie) (1582) tartalmaz bánsági nyelvjárási jellegzetességeket. A román sztenderd a 19. században Ion Heliade-Rădulescu kezdeményezésére a bánsági nyelvjárásokból vette át a folyamatos múlt idő többes szám harmadik személy -au ragját (ei mergeau, ei făceau ’mentek’, ’csináltak’). (A többi nyelvjárásban a harmadik személyű igeragok egyes és többes számú alakja ugyanaz (el / ei mergea, făcea ’ment / mentek’, ’csinált / csináltak’). A bánsági az egyetlen román nyelvjáráscsoport, amelyben voltak és vannak modern irodalmi kísérletek, például Victor Vlad Delamarina (1870–1896) tollából. Az utóbbi években feléledt ez az irodalom. 2002-ben létrejött a Bánsági Nyelvjárásban Írók Szövetsége (Asociația Scriitorilor în Grai Bănățean), melynek periodikája is van, Tăt Bănatu-i fruncea (Mégis a Bánság van az élen) címmel. A vajdasági Újozorán is működik a „Tibiscus” Irodalmi és Művészeti Szövetség, amely foglalkozik nyelvjárási irodalommal. Ezeken kívül televízió- és rádióműsorokban is művelik. ### Körös-vidéki nyelvjáráscsoport #### Elterjedése Ez a nyelvjáráscsoport három zónára oszlik: bihari (amely Arad megyére is kiterjed, és amelyhez a magyarországi románok nyelvjárása is tartozik), mócvidéki (néha ettől különválasztva tárgyalják a mokányföldit) és szamosvölgyi. Egyes nyelvészek (Emil Petrovici, Ion Coteanu) ide sorolják az Avasságot is. Erdély nagy részén a körösvidéki, a moldvai és a munténiai közötti átmeneti nyelvjárásokat beszélnek. #### Jellegzetességei Nagyon elterjedt (bár megvalósulása nem kötelező) a magánhangzók nazalizációja: (o pită întreagă-n straiță ’egy egész kenyér a tarisznyában’). A nazalizált magánhangzó nyíltsági foka és ajakkerekítési foka is megváltozhat ( + \> , ill. + \> ), és a nazalizáció analógia útján a nem nazális mássalhangzó előtti magánhangzókra is átterjedhet: (aiu, ’a fokhagyma’). Főként az Erdélyi-szigethegységben ma is használják az egyszerű múlt időt. Szókészlet: ### Máramarosi nyelvjáráscsoport Az ehhez a csoporthoz tartozó nyelvjárásokat nemcsak Máramarosban, hanem Kárpátalján is beszélik. Egyes nyelvészek, azok, akik nem a körös-vidékiek csoportjába sorolják az avassági nyelvjárást, a máramarosiak közé veszik ezt is. #### Jellegzetességei Hangtan: Alaktan és mondattan: Szókészlet: ### Moldvai nyelvjáráscsoport #### Elterjedése Ez a nyelvjáráscsoport foglalja el a legnagyobb területet. Ezeket beszélik a romániai Moldvában, Bukovinában, Északkelet-Erdély egy részében (Beszterce-Naszód megye, Maros megye, Hargita megye, Kovászna megye egyes részeiben), Északkelet-Munténiában (Brăila megye, Buzău megye), Észak-Dobrudzsában (Tulcea megye északi része), az ukrajnai Észak-Bukovinában, a Moldovai Köztársaságban, beleértve Transznisztriát is. #### Jellegzetességei Szókészlet: #### Írott forrásai 1566-tól kezdve maradtak fenn dokumentumok moldvai jellegzetességekkel. E nyelvjáráscsoportnak nagy szerepe volt a román irodalmi nyelv kialakulásában, főleg Grigore Ureche, Miron Costin, Ion Neculce krónikások, majd olyan írók révén, mint Vasile Alecsandri, Ion Creangă, Mihai Eminescu és Mihail Sadoveanu.

Van, aki forrón szereti

A Van, aki forrón szereti (eredeti cím: Some Like It Hot) 1959-ben bemutatott fekete-fehér amerikai filmvígjáték. Billy Wilder alkotása a műfaj egyik klasszikusa. A főszerepeket Marilyn Monroe, Tony Curtis és Jack Lemmon játssza. A forgatókönyvet Wilder I. A. L. Diamonddal közösen Kurt Hoffmann Fanfaren der Liebe (A szerelem fanfárjai) című, 1951-es filmje alapján írta. A forgatás 1958 augusztusától november elejéig tartott. Bár a rendező már második alkalommal dolgozott Monroe-val, a forgatás a színésznővel nem volt zökkenőmentes. Az első tesztvetítésen a fogadtatás lesújtó volt, de Wilder a stúdió kérése ellenére sem változtatott a filmen. A hivatalos bemutatóra 1959 márciusában került sor New Yorkban, ahol a film jelentős szakmai és közönségsikert aratott. A Van, aki forrón szeretit az Amerikai Filmakadémia hat kategóriában jelölte Oscar-díjra, amiből egyet el is nyert: Orry-Kelly mint a legjobb jelmeztervező vehette át a szobrocskát. 1989-ben az Egyesült Államok Nemzeti Filmmegőrzési Bizottsága beválasztotta a filmet a Nemzeti Filmarchívumba. Az Amerikai Filmintézet a filmet 2000-ben minden idők legjobb amerikai vígjátékának választotta, valamint a 100 legnagyobb amerikai filmje közé is besorolta. ## Cselekmény 1929 februárjában, a szesztilalom idején, Chicagóban Joe (Tony Curtis) és Jerry (Jack Lemmon) egy tiltott és titkos szórakozóhelyen – speakeasy – zenél, mely az egyik gengszter, Spats Colombo (George Raft) fennhatósága alá tartozik. A rendőrség egy besúgó, Foghegy Charlie (George E. Stone) információja alapján rendez razziát a lebujban. A két zenésznek sikerül a helyszínről észrevétlenül eltűnnie. Utolsó dollárjaikat lóversenyre költik, de veszítenek. Próbálnak munkát találni, ám mindenhol elutasítják őket. Bár az egyik zenekar floridai turnéra indul, és éppen egy szaxofonost és egy nagybőgőst keres, de sajnos nőket. Alkalmi munka reményében végül vidékre akarnak utazni egyik ismerősük automobiljával, de a garázsban éppen szemtanúi lesznek annak, hogy Colombo és emberei géppisztollyal szitává lövik Foghegy Charlie-t és társait. A gengszterek meglátják őket, de sikerül egérutat nyerniük. Tudják, hogy nyakukban üldözőikkel egyetlen lehetőségük a menekülés. Ezért úgy döntenek, hogy jelentkeznek a Floridába tartó női zenekarba: Joe Josephine-ként, Jerry pedig Daphne-ként. Maguk is meglepődnek, amikor azonnal felvételt nyernek. A tervük az, hogy Floridából külföldre szöknek üldözőik elől. Vonattal indulnak az enyhe klímájú tengerpart felé. Egy hálókocsiban kell tölteniük az éjszakákat a zenekar tucatnyi lánytagjával, akik hamar bizalmukba fogadják az új „lányokat”. A csapat énekesnője, Virág (Marilyn Monroe) egy igazi bombázó, aki mindkét nőimitátornak nagyon megtetszik. Joe lányként Virág bizalmába férkőzik, és megtudja, milyen az álmai udvarlója: Virág milliomos fiatal szemüveges férfit akar fogni magának Floridában. Joe ezért megérkezésük után milliomos playboynak adja ki magát – úgy öltözik és viselkedik, ahogyan Virág korábban megvallotta neki – és „megismerkedik” Virággal. Jerrynek eközben egy lelkes öreg milliomos, III. Osgood Fielding (Joe E. Brown) udvarol, akit képtelen levakarni magáról. Egyik este, miközben Jerry Osgooddal tangózik egy mulatóbann, Joe a Shell olajcég örökösének adva ki magát, Osgood jachtjára csábítja Virágot, aki beleszeret újdonsült lovagjába. Joe napközben Josephine-t alakítja, akit egy szállodai boy ostromol, könnyed futó kaland reményében. Pár nappal később felbukkan a chicagói gengszterbanda; az operarajongók találkozójára jöttek. Colombo és emberei felfedezik a két nőben a régóta keresett szemtanúkat. Üldözőbe veszik őket, de a két barát eltűnik a szemük elől, és a rendezvényteremben köt ki, ahol az asztal alá bújnak. Mint kiderül, a gengszterek itt tartják éves közgyűlésüket, ahova Colombo és emberei is hivatalosak. A gengsztervezér beszéde után Colombót születésnapja alkalmából egy hatalmas tortával köszöntik fel. A tortából egy gengszter ugrik ki, aki agyonlövi chicagói üldözőiket. A két fiú a lövések után kimenekül a teremből, de most már mindenki őket üldözi. Joe női ruhában búcsúzóul megcsókolja Virágot, akiben csak most tudatosul, hogy ki is valójában a szeretett férfi. Joe és Jerry a kikötőbe rohan, ahol Osgood várja őket a csónakjával. Virág is utánuk szalad, és utoléri a többieket, akik Osgood csónakján menekülnek. Virág megvallja Joe-nak, nem számít, hogy csak egy csóró dzsesszzenész, ő így is szeretni fogja. Osgood pedig megkéri Daphne kezét, aki azt mondja, hogy nem mehet hozzá Osgoodhoz, mert ő valójában férfi. Osgood erre csak annyit felel, hogy „Senki sem tökéletes”. ## Szereplők ## Háttér ### A forgatókönyv A filmet Kurt Hoffmann Fanfaren der Liebe (1951) című filmje ihlette, amely két munkanélküli zenész férfiról szól, akik nőnek öltözve egy női zenekar tagjaiként próbálnak boldogulni. A forgatókönyvet Wilder I. A. L. Diamonddal együtt írta, aki második alkalommal volt társírója. Robert Thoeren és Michael Logan történetének alapötletét meghagyták, de a cselekményt az 1920-as évek gengszterkorszakába, az amerikai szesztilalom idejére helyezték, és egy bűnügyi szállal is bővítették. A gengszterek gyilkossági jelenetéhez valós bűneset – az 1929. február 14-én Chicagóban történt Valentin-napi mészárlás – szolgált alapul. Egy alkalommal David O. Selznick érdeklődött Wilder filmterveiről, aki felvázolta a Van, aki forrón szereti ötletét. Selznick óvta Wildert attól, hogy a vért és a humort keverje, mert az rosszul fog elsülni, de ő csak annyit mondott: „Nos, én azért megpróbálom”. A forgatókönyv első változata néhány hónap alatt, 1958 tavaszára elkészült, de Wilder és Diamond még a forgatás alatt is folyamatosan dolgozott a szövegen. Főként apróbb változások történtek, párbeszédeket írtak át és korrigáltak, néhány jelenet rövidebb, illetve hosszabb lett, de a szöveg nagy részén nem változtattak. A szerzők az 1930-as évekbeli gengszterfilmek előtt tisztelegtek a forgatókönyv finom poénjaival. A „Kis Bonaparte” nevű gengsztervezér figurájának ötlete A kis cézár (1931) című filmből jött. Az egyik jelenetben Spats Colombo elkap egy pénzérmét, amit egy másik gengszter dobott fel: ez a Colombót alakító színész, George Raft saját korábbi szerepének paródiája A sebhelyes arcú (1932) című filmből. Egy másik jelenetben egy grépfrútot akar az egyik bérence arcába vágni, mely James Cagney híres jelenete A közellenségből (1931). A film munkacíme Fanfare of Love és Not tonight Josephine volt, az utóbbi utalás Napóleonra és hitvesére, Josephine-re. A Some Like It Hot cím Wilder ötlete volt, de a Paramount Pictures már készített egy filmet ilyen címmel 1939-ben. Később a film forgalmazója, a Music Corporation of America (MCA) engedélyt adott a United Artistsnek a cím használatára. ### A színészek A lehetséges szereplők keresése már a forgatókönyv írása idején elkezdődött. Wilder legkorábban Tony Curtisszel állapodott meg, annak ellenére, hogy Curtisnek a Columbia Picturesszel volt szerződése. A United Artists azonban jelezte, hogy Curtis mellé mindenképpen kell egy sztárt szerződtetni a filmhez. A rendező Frank Sinatrát szerette volna felkérni, de a megbeszélt találkozó elmaradt, és a színész egy másik filmet vállalt el. Wilder visszatekintve úgy vélte, hogy Sinatra abszurd lett volna erre a szerepre. Egy másik elképzelés szerint Danny Kaye és Bob Hope alakította volna Joe-t és Jerry-t. Anthony Perkins és Jerry Lewis neve is felmerült Jerry figurájának megformálására. Lewis azért nem vállalta, mert nem akart női ruhát viselni. A rendező eredetileg Virág szerepére Mitzi Gaynort szemelte ki, de mikor megtudta, hogy Monroe szívesen dolgozna újra vele, akkor mellette döntött. Barbara Leaming Monroe-ról írt életrajzi regényében árnyalja ezt a képet: állítása szerint Monroe utálta a szerepet és neheztelt Wilderre, mert megint egy buta szőkét kellett játszania. Lemmon az Operation Mad Ball (1957) című vígjátékbeli alakításával tűnt fel a rendezőnek, úgy vélte, hogy alkalmas volna Jerry szerepére. Wilder találkozott Lemmonnal, felvázolta neki a történetet és megkérdezte, hogy játszana-e a filmben. Lemmon szinte azonnal igent mondott, mert Wilder neve garanciát jelentett számára. Wilder elküldte a forgatókönyv egy részét Lemmonnak, aki a legjobb hatvan oldalnak tartotta, amit valaha is olvasott. Mivel Monroe aláírta a szerződést, nem volt akadálya, hogy két kevésbé ismert színész (Lemmon és Curtis) szerepeljen a filmben. Ez Lemmon számára meghozta az áttörést, és egyike volt legemlékezetesebb alakításainak. Wilder első alkalommal dolgozott együtt Lemmonnal, a közös munkát még további hat film követte. Monroe és Curtis viszont nem dolgozott többet a rendezővel. Osgood szerepére Wilder az idős kabarészínészt, Joe E. Brownt választotta, akivel egy baseball-meccsen találkozott. A színész az utóbbi időben már csak kisebb szerepeket kapott, a Van, aki forrón szereti idős udvarlója volt az utolsó, de talán legemlékezetesebb szerepe. A mellékszerepekre többek között George Raftot, Pat O’Brient és George E. Stone-t kérte fel, mindannyian az 1930-as és az 1940-es évek gengszterfilmjeinek ismert színészei voltak. Wilder szerette volna, ha Edward G. Robinson is játszik a filmben. A rendező elképzelése az volt, hogy Robinson és Raft közös jelenetekben szerepel. Ezek egyike lett volna az, amelyikben Raft elkapja a feldobott pénzérmét. Robinson azonban – egy korábbi konfliktusuk miatt – nem vállalta a közös munkát a színésszel. Helyette Robinson fia, Edward G. Robinson Jr. alakította Johnny Paradise figuráját, akinek Rafttal két közös jelenete volt. Az egyikben a Paradise által feldobott érmét kapja el Colombo (Raft), a másikban a tortából kiugorva öli meg Colombót és embereit. ### A forgatás A filmet 1958 augusztusától november elejéig forgatták. A filmet Charles Lang fényképezte, a vágásért Arthur P. Schmidt felelt, korábban mindketten dolgoztak már együtt Wilderrel. Az Oscar-díjas jelmezeket Orry-Kelly tervezte. Az első jeleneteket a Goldwyn Studios-ban vették fel, a forgatás fő helyszíne azonban a Hotel del Coronado és környéke volt a kaliforniai Coronadóban, ahol a Floridában játszódó jeleneteket forgatták. Itt még augusztusban kezdtek el forgatni és egészen október elejéig zajlott a munka. A szálloda területén csak külső felvételeket rögzítettek, magában a szállodában nem forgattak. A szállodabelső mégis olyan hitelesen lett ábrázolva, hogy többen azt hitték, hogy a felvételek ott készültek. A hátralévő jelenetek rögzítéséhez a stáb visszatért a Goldwyn Studios-ba. Monroe a filmet színesben akarta leforgatni (a szerződése miatt, amely erre kötelezte), de a felvételek során kiderült, hogy Lemmon és Curtis arca a felvételeken a sminktől zöldes árnyalatú lett. Wilder meggyőzte, hogy forgassanak fekete-fehérben, ami így a kor hangulatát is hitelesebben tükrözi vissza. Wilder Németországból hívott egy világhírű nőimitátort, hogy segítsen Lemmonnak és Curtisnek a női karakterek megformálásban, hogy megtanítsa, hogyan kell magas sarkú cipőben járni, vagy miképp tartsák a kezüket. Lemmon elutasította a segítséget, mert nem akart megtanulni olyan szépen járni, mint egy nő. A nőimitátor szerint Curtisszel lehetett dolgozni, de Lemmont lehetetlen alaknak tartotta. A két színész kipróbálandó az új „külsőjüket”, bementek a női mosdóba sminkelni. Lemmon elmondása szerint több nő is megfordult ott, de senki nem vette észre, hogy ők valójában férfiak. Még Wilder is megdöbbent az eredményen, amikor a két színész elmesélte, mi történt. A mosdóbeli látogatás a film egyik jelenetének ötletéül is szolgált. Míg Lemmon hamar felszabadultan viselkedett női ruhában, addig Curtis kényelmetlenül érezte magát, de a filmvásznon ebből szinte semmit sem lehet érezni. Lemmon alakításával nagyon elégedett volt a rendező, és személyét tökéletes választásnak tartotta a szerepre. A Virágnak udvaroló ifjú milliomos figurájának megformálásakor Tony Curtis Cary Grant akcentusát parodizálta, akinek később megmutatták a jelenetet, de ő azt mondta: „sosem beszéltem így”. Az utolsó jelenetben Monroe és Curtis a csónak hátsó ülésén ülnek, a későbbi kockákon azonban már jól láthatóan nincsenek ott. A „bakit” a kényszer szülte: Monroe egyszerűen elérhetetlen volt a jelenet forgatásakor. Diamond felesége, Barbara szerint „a jelenet sokkal jobb, hogy csak Osgood és Daphne szerepel benne”. A film utolsó, azóta már szállóigévé vált sora – „Senki sem tökéletes” – valójában csupán jobb ötlet híján lett a film befejező mondata. Monroe és Raft egy másik befejezést javasolt Wildernek, amelyben Virág és Spats tangóztak volna a naplementében, s bár az ötlet tetszett a rendezőnek, végül mégis Osgood és Daphne jelenete mellett döntött. ### Marilyn Wilder már dolgozott együtt Monroe-val a Hétévi vágyakozás (1955) című film készítésekor. A Van, aki forrón szereti forgatásán azonban nehezebben ment a munka a színésznővel, mint korábban. Monroe megbízhatatlansága és hangulatváltozásai megnehezítették a stáb munkáját: a színésznő néha órákat késett, és volt, hogy egyszerűen nem akart kijönni az öltözőből, amíg nem érezte érzelmileg felkészültnek magát a forgatásra. Teljesítménye hullámzó volt, olykor a munka gördülékenyen haladt, és Monroe csodálatos alakítást nyújtott, majd napokig „nem működött”. Wilder így emlékszik vissza: „Volt hogy három napig tartott valami, amire egy óra is elég lett volna, mert Marilyn minden egyes rosszul sikerült felvételnél sírva fakadt és új sminket kellett neki csinálni.” Férje, Arthur Miller drámaíró több alkalommal is meglátogatta Monroe-t a forgatáson, hogy a lelkileg kizökkent színésznőt segítse. Monroe állandó kísérője és asszisztense, Paula Strasberg nagy befolyással volt a színésznőre. Mindig Monroe mellett tartózkodott a forgatáson, még akkor is, amikor Wilderrel egyeztetett. Monroe egy-egy jelenet leforgatása után kikérte Strasberg véleményét, és ha nem tetszett neki, akkor újravetette a jelenetet. Strasberg már a forgatás elején összetűzésbe keveredett emiatt a rendezővel. A forgatást tovább nehezítette, hogy Monroe nehezen boldogult a szöveggel, néha két-három oldalnyi szövegeket gond nélkül le tudtak forgatni, máskor egyetlen sor miatt kellett egy-egy jelenetet miatta újra és újra felvenni: volt olyan, melyet 83-szor (!). Lemmon és Curtis már fogadásokat kötött, hogy hányszor kell majd újravenni a jelenetet Monroe miatt. Külön forgatókönyv-kivonat is készült Monroe számára, hogy segítsék a szöveg memorizálásában. A forgatás során azonban Wilder belefáradt abba, hogy Monroe képtelen volt megjegyezni a szerepét. A szövegeket a díszlet egy-egy kevésbé feltűnő pontján helyezte el, hogy onnan olvashassa őket. Ez különösképp észrevehető abban a jelenetben, ahol a hotelszobából telefonon beszél Curtisszel és közben folyamatosan mozgatja a szemét, ahogy a kamera mögött elhelyezett tábláról olvassa a szövegét. Egyik alkalommal a „Hol a Bourbon?” mondattal gyűlt meg a baja, 68-ikra sem tudta helyesen elmondani. Mikor Wilder szólni akart, Monroe a szavába vágott: „Ne szólj hozzám, elfelejtem, hogyan akarok játszani.” Wilder feladta a próbálkozást és végül szinkronizálta a jelenetet. A forgatás mindezek ellenére alapvetően gond nélkül haladt, ám szeptemberben egy incidens zavarta meg. Monroe a férjével folytatott egyik telefonbeszélgetést követően sok altatót vett be. Rosszul lett, kórházba kellett szállítani. Férje azonnal a helyszínre utazott. Wilder Millertől tudta meg, hogy Monroe terhes. Miller arra kérte a rendezőt, hogy ha lehet, legyenek rövidebbek a forgatási napok Monroe állapotára tekintettel. Wilder nem értette, mire akar Miller kilyukadni, a forgatások minden nap kilenckor kezdődtek, de Monroe sosem jelent meg 11 előtt. A rendező azt mondta, hogy amennyivel korábban kezd ennél a színésznő, annál korábban fejezheti be a napot. A forgatás Coronadóban a színésznő állapotára tekintettel három napig állt, szeptember végén kezdődött újra és rendben fejeződött be október első hetében. Monroe terhessége miatt Sandra Warren volt a testdublőre több forgatási fotón és a film plakátjain is. Curtis 2009-ben megjelent könyvében azt állítja, hogy a forgatás alatt viszonya volt Monroe-val, és a színésznő nem a férjétől, hanem tőle várt gyermeket. A színésznő még októberben számolt be terhességéről Curtisnek. Állítólag ezen a beszélgetésen jelen volt Miller is, aki képtelen volt elfogadni, hogy Monroe nem az ő gyermekét várja. Monroe azonban még decemberben elvetélt, viszonya Curtisszel a forgatás befejeztével ért véget. Kapcsolatuk nem volt előzmény nélküli: Curtis már korábban is beismerte, hogy 1950-ben viszonya volt Monroe-val, akivel egészen 1958-ig nem is találkozott újra. ## Filmzene A film zenéjét Adolph Deutsch szerezte. A filmben elhangzó dalok közül többet Marilyn Monroe énekelt, köztük a híressé vált I Wanna Be Loved by You-t. - Runnin' Wild (A.H. Gibbs, Joe Grey, Leo Wood) Előadja: Marilyn Monroe - Sugar Blues (Clyde McCoy) - Down Among The Sheltering Palms (A.H. Gibbs, Joe Grey, Leo Wood) - Randolph Street Rag (Adolph Deutsch) - I Wanna Be Loved By You (Bert Kalmar, Herbert Wood, Harry Ruby) Előadja: Marilyn Monroe - Park Avenue Fantasy (Stairway To The Stars) (Matty Malneck, Frank Signorelli) - I'm Through With Love (Gus Kahn, Matty Malneck, Jay Livingston) Előadja: Marilyn Monroe - Sweet Georgia Brown (Ben Bernie, Maceo Pinkard, Kenneth Casey) - By the Beautiful Sea (Harry Carroll, Harold Atteridge) - Some Like It Hot (Matty Malneck és I. A. L. Diamond) - La Cumparsita (Gerardo Matos Rodríguez) ## Fogadtatás A Pacific Palisades-beli Bay Theatre-ben tartott első tesztvetítés kiábrándító volt, a közönség egyáltalán nem tartotta mulatságosnak a filmet. A stúdió arra kérte Wildert, hogy vágjon újra egyes jeleneteket, de Wilder ezt megtagadta. Úgy vélte, hogy ez egy mulatságos film, és nem szabad bepánikolni az első reakciók miatt. A következő tesztvetítés a Los Angeles-i Westwoodban volt, ahol a filmet a közönség nagyon lelkesen fogadta. A bemutatót 1959. március 29-én New Yorkban tartották. A film nagy közönségsiker lett – csak az Egyesült Államokban 25 millió dollár árbevételt ért el –, és minden idők egyik legnagyobb nézőszámot elérő vígjátékává vált. A rendező egy interjúban visszatekintve így nyilatkozott: „A Van, aki forrón szereti sikerét biztosan az erőszak és a komikum keveredése okozta. Csináltam jobb filmeket is, de egyik sem tölt el akkora elégedettséggel, mint a Van, aki forrón szereti. Ez minden tíz-tizenöt évben egyszer sikerülhet csak: tömve vannak a mozik, és az emberek dőlnek a röhögéstől. Éreztem, hogy sikerült.” ### Kritikai visszhang A korabeli kritikák vegyesek, de többségükben pozitívak voltak. A The Hollywood Reporter nyaktörő és hasizmot megdolgoztató mozifilmként jellemezte. A Los Angeles Times azt írta, hogy „A Van, aki forrón szereti, nem olyan forró, mint azt várnád”. A szerző szerint nem igazán lehet eldönteni, milyen vígjátékról is van szó. Bosszúságát fejezte ki Curtis Cary Grant paródiája miatt is. A Variety szerint Wilder és Diamond forgatókönyvében egymást érik a poénok, és végig lendületben tartják a filmet. Elismerően írnak a fő és mellékszereplők alakításairól, amelyek Wilder rendezésével együtt teszik ellenállhatatlanná a Van, aki forrón szeretit, mely az „utóbbi idők talán legmulatságosabb filmje”. A The New York Timesban A. H. Weiler méltatta a rendező munkáját, aki a soványka kerettörténet ellenére pörgős és vicces filmet készített. „Wilder 1959-es vígjátéka a mozi egyik örök kincse” – vélte Roger Ebert a Chicago Sun-Timesban 2000-ben megjelent kritikájában. Szerinte a szerzőpáros által „shakespeare-ien” megírt komédiában a színészek nagyszerű alakítást nyújtottak, és a forgatás nehézségei egyáltalán nem érződnek a filmen. A Filmvilág című filmművészeti folyóiratban 1981-ben elismerő kritika jelent meg: „Lám, Billy Wilder is még a „retro” kibontakozó divatja előtt visszanyúlt a „jó öreg Amerika” világához, az 1920-as évekhez, a szesztilalom (és szeszcsempészet), a géppisztolyok hangjától zajos gengsztervilág korához. [...] Persze, az ő stílusára jellemző humoros, fanyar szemlélettel. Sőt, még ezen is túlmenően, a régi vaudeville hagyományokra, helyzetkomikumra, fejtetőre állított szituációkra, női ruhában szaladgáló férfiakra építi fel filmjét. Mindez ellenállhatatlanul mulatságos, amiben oroszlánrészük van a színészeknek, a fénykorát élő Jack Lemmonnak, az ezúttal vígan komédiázó Marilyn Monroe-nak, Tony Curtisnek és George Raftnak.” – írja Karcsai Kulcsár István. ## A film hatása Bár nem ez volt az első vígjáték, amelyben a szereplők az ellenkező nem ruháit öltik magukra, mégis számos filmben idéződnek vissza a Van, aki forrón szereti motívumai, ezek közül az ismertebbek: Sydney Pollack Aranyoskám (1982) című filmjében a főszereplő Dustin Hoffman munkanélküli színészt alakított, aki nőként próbált munkát találni, a Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van (1993) című vígjátékban Robin Williams öltött magára női ruhát, hogy elvált szülőként gyermekei közelébe lehessen. Mindkét filmben a magát nőnek kiadó szereplő életét egy férfi udvarló megjelenése is bonyolítja. Eric Idle és Robbie Coltrane magukat apácának kiadva egy zárdában próbálnak elbújni az őket üldöző gengszterek elől Jonathan Lynn Apócák a pácban (1990) című komédiájában. Akad példa arra is, hogy nő kényszerül férfi szerepbe: Blake Edwards Viktor, Viktória (1982) című alkotásában Julie Andrews állástalan énekesnőt alakít, aki férfinak adja ki magát, hogy nőimitátorként munkát vállalhasson. A Van, aki forrón szeretinek két remake-je is készült: az elsőt – a Rafoo Chakkart (1975) – Narendra Bedi indiai filmrendező forgatta, a másikat Antonis Tempos rendezte Alles ton protimoun gouli (1986) címmel. Klasszikussá vált a film befejező sora is. Filmcímként és párbeszédekben is találkozhatunk Osgood híres mondatával, mint például A függetlenség napja (1996) egyik jelenetében, ahol az egyik szereplő magyarázkodva mondja, hogy „Én nem vagyok zsidó”, erre reagálva hangzik el a jól ismert mondat: „Senki sem lehet tökéletes”. A film szolgált alapul a Sugar című musicalhez is, melyet Peter Stone írt. A dalszövegeket Bob Merrill írta, a zenéjét pedig Jule Styne komponálta. A darabot, amelyet Gower Champion rendezett, 1972 áprilisában mutatták be a Broadwayn, Elaine Joyce (Sugar Kane), Robert Morse (Jerry), Tony Roberts (Joe) és Cyril Ritchard (Osgood Fielding, Jr.) főszereplésével. Tony Curtis 2001-ben a darab új változatában Osgoodot alakította. ## Díjak és jelölések - Oscar-díj (1960) - díj: Orry-Kelly (legjobb jelmeztervezés) - jelölés: Billy Wilder (legjobb rendezés) - jelölés: Billy Wilder, I.A.L. Diamond (legjobb adaptált forgatókönyv) - jelölés: Jack Lemmon (legjobb férfi főszereplő) - jelölés: Charles Lang (legjobb operatőr) - jelölés: Ted Haworth, Edward G. Boyle (legjobb látványterv) - Golden Globe-díj (1960) - díj: legjobb komédia vagy musical - díj: Jack Lemmon (legjobb férfi színész – komédia vagy musical) - díj: Marilyn Monroe (legjobb színésznő – komédia vagy musical) - BAFTA-díj (1960) - díj: Jack Lemmon (legjobb külföldi színész) - jelölés: legjobb film - Directors Guild of America (1960) - jelölés: Billy Wilder (legjobb rendezés) - Writers Guild of America (1960) - díj: Billy Wilder, I.A.L. Diamond (legjobb forgatókönyv) - Grammy-díj (1959) - jelölés: legjobb filmzenei album - Laurel-díj (1960) - 2\. hely: Marilyn Monroe (Arany Laurel – legjobb komikus színésznő) - 2\. hely: Jack Lemmon (Arany Laurel – legjobb komikus színész) - 3\. hely: Arany Laurel – legjobb komédia - PGA Awards (2000) - díj: Billy Wilder (PGA Hall of Fame – Motion Picture)

2008-as MotoGP-világbajnokság

A 2008-as MotoGP-világbajnokság volt a gyorsaságimotoros-világbajnokság hatvanadik szezonja. A világbajnokság március 9-től október 26-ig tartott, ezalatt 18 versenyt rendeztek, a nagy részét, 11-et Európában. Egy versenyen, az amerikai nagydíjon csak a MotoGP, vagyis a királykategória képviseltette magát. Itt Valentino Rossi nyert. A másik amerikai versenyen, Indianapolisban a 250 köbcentiméteresek versenyét a rossz időjárási körülmények miatt, melyet az Ike hurrikán okozott, el kellett törölni. A hurrikán egyébként a MotoGP versenyét is lerövidítette, 30 helyett végül csak 20 körös lett. A 125 köbcentimétereseknél a francia Mike di Meglio diadalmaskodott, vagyis az elmúlt 12 évhez hasonlóan ezúttal sem történt címvédés. A címvédő, Talmácsi Gábor ugyanis csak a mezőny harmadik helyén végzett. A magyar versenyzőt sorozatos kiesések, gyengébb helyezések, valamint a szezon közepén egy kézsérülés is hátráltatta világbajnoki címe megvédésében. A szezon végén a képzeletbeli dobogó második fokára, di Meglio és Talmácsi közé, Simone Corsi állhatott fel. A kategóriában megdőlt egy rekord, ugyanis Scott Redding angliai győzelmével a legfiatalabb nagydíjgyőztes lett, 15 évesen és 170 naposan. Ezzel Marco Melandri rekordját döntötte meg, aki 1998-ban Hollandiában, 15 évesen és 324 naposan tudott győzni. Az év újonca is Redding lett. A 250 köbcentiméteres géposztályban Marco Simoncelli végzett az összetett első helyén. Miután a versenyző az első két versenyen kiesett, és később már csak 2 alkalom volt, amikor nem tudott felállni a dobogóra (Sanghaj, Misano), ezért magabiztosan, 281 ponttal lett világbajnok, a 244 pontos Álvaro Bautista és a 196 pontos Mika Kallio előtt. A legjobb újonc itt Mattia Pasini lett, aki az év első felében rendkívül jól állt, az első versenyt megnyerte, a második, negyedik és ötödik futamon pedig felállhatott a dobogóra. Később azonban visszaesett a teljesítménye, végül nyolcadik lett. A MotoGP-ben szintén egy olasz, Valentino Rossi diadalmaskodott. Azzal, hogy 2 év után ismét világbajnoki címet szerzett (2006-ban Hayden, 2007-ben Stoner nyert), megismételte Giacomo Agostini teljesítményét, mivel csak ők ketten tudtak 2 vesztes év után ismét győzni. Rossi egyébként rekordnak számító, 373 ponttal szerezte meg nyolcadik világbajnoki címét. Év elején az előző évi negyedliteres világbajnok, Jorge Lorenzo vezetett, később azonban megsérült, valamint többször ki is esett, végül negyedik lett. Ezzel együtt ő lett az év újonca. A második és harmadik helyen a 2007-es világbajnok Casey Stoner és Dani Pedrosa végzett. Rossi a szezon minden versenyén pontszerző helyen ért célba, ezeken – egy ötödik és egy tizenegyedik helyet kivéve – mindegyiken a dobogón végzett. ## Versenynaptár A 2008-as versenynaptár 2007 júliusában vált véglegessé. Később ezen módosítottak, a japán nagydíj az ausztrál verseny elé került. Az előző évi versenynaptárhoz képest 2 helyen változott a program. A portugál nagydíj április 20. helyett egy héttel korábban, április 13-án került megrendezésre, míg a szezonzáró valenciai nagydíjat is egy héttel korábban rendezték, november 2. helyett október 26-án. A laguna secai amerikai versenyen csak a királykategória vett részt, ugyanis a Kaliforniában hatályos környezetvédelmi törvény értelmében a kétütemű motorok, vagyis a 250 és a 125 köbcentiméteres géposztály nem szerepelhettek a versenyen. ‡ = Esti verseny:† = Csak a MotoGP-nek rendeztek versenyt. ## Összefoglaló ### MotoGP A királykategória, ugyanúgy, ahogy a 250 és a 125 köbcentiméteres géposztály, a történelmi katari nagydíjjal indult. A versenyt végül az ausztrál Casey Stoner nyerte, az első két versenyen a pole-pozícióból induló újonc, Jorge Lorenzo, valamint Dani Pedrosa előtt. Spanyolországban a hazai közönség előtt versenyző Pedrosa győzött Rossi és Lorenzo előtt. Stoner az egész versenyhétvége alatt technikai problémákkal küszködött, végül 11. lett, miután kétszer is elhagyta a pályát. A portugál nagydíjon Lorenzo megszerezte első királykategóriás győzelmét. Második Pedrosa, harmadik Rossi lett. Kínában Rossi megszerezte első győzelmét a szezon során, melyet másik kettő követett Franciaországban és a hazai, mugellói versenyen, melyet már hetedszer sikerült megnyernie. A katalán futamot Pedrosa nyerte, majd a következő három verseny: a brit, a holland és a német, Stoner győzelmével fejeződött be. Az ausztrál versenyzőnek mindhárom versenyen összejött a mesterhármas, vagyis a győzelem mellett mindenütt megszerezte a pole-pozíciót, valamint a leggyorsabb kör is az övé volt. A szezon hátralévő része Rossiról szólt, aki innentől kezdve csak az Ausztrál és a maláj nagydíjon nem győzött (előbbin második, utóbbin harmadik lett). Indianapolisban neki is sikerült a mesterhármas. Stoner, Pedrosa és Lorenzo tulajdonképpen csak a szezon első felében voltak komoly ellenfelei Rossinak. Stonert technikai nehézségek, míg Pedrosát és Lorenzót sérülések hátráltatták, Lorenzónak például a dobogóra lépéshez, valamint a motorra való felüléshez is többször segítség kellett. Rossi már bőven a szezon vége előtt megszerezte nyolcadik világbajnoki címét, és végül pontrekorddal, 373 ponttal lett bajnok. ### 250 cm3 Miután a tavalyi világbajnokság első három helyezettje, a világbajnok Jorge Lorenzo, a második helyezett Andrea Dovizioso és a harmadik Alex de Angelis is felment a MotoGP-be, a negyedlitereseknél egy meggyengült mezőny vágott neki az idénynek. A szezon első versenyei a nem kifejezetten vb-esélyes pilótákról szóltak. A szezonnyitó katari versenyt az újonc Mattia Pasini nyerte, Mika Kallio az első négy futamon összesen két győzelmet és két harmadik helyet szerzett, ekkor ők ketten álltak az élen, ugyanis a többiek, főként Marco Simoncelli és Álvaro Bautista a szezonnak ebben a részében nem nyújtott kiegyensúlyozott teljesítményét. Ezt követően mind Kallio, de még inkább Pasini teljesítménye visszaesett, előbbi végül harmadik, utóbbi csak a nyolcadik helyen végzett. A világbajnok végül Marco Simoncelli lett, aki az első két versenyen kiesett, azt követően azonban minden versenyen pontszerzőként ért célba, egyszer a negyedik, egyszer a hatodik helyen, a többin dobogón végzett. Legnagyobb ellenfele Kallio visszaesése után Álvaro Bautista volt, akivel a legtöbb esetben felváltva osztoztak a futamgyőzelmeken. Végül Simoncelli Malajziába már világbajnokként érkezett, itt és Ausztráliában egy harmadik és egy első hely volt a mérlege. Simoncellivel kapcsolatban több vitás eset is történt. Spanyolországban például összeütközött a vezető Bautistával, ekkor első ránézésre úgy tűnt, egyértelműen Simoncelli hibázott. Később Bautista elmondta, motorhiba miatt lelassult, ezért ütközhetett össze vele az olasz. A másik látványos eset Mugellóban volt. Nem sokkal a verseny vége előtt a mögötte haladó Barberá a célegyenesben megpróbálta megelőzni őt, azonban hozzáért Simoncelli fékkarjához, kibillentve őt az egyensúlyából. Végül mégis Barberá járt rosszabbul, ugyanis ő hatalmasat esett, a motorja teljesen összetört, ő pedig nagy sebességgel nekicsúszott a betonfalnak. A mezőnyben egyetlen magyar volt, Tóth Imre. Ő édesapja csapatában, a Team Toth-ban versenyzett, csapattársa Héctor Barberá volt. Míg csapattársa legtöbbször a futamgyőzelemért harcolt, addig Tóth legtöbbször a mezőny végén motorozott, és a pontszerző helyekért volt kénytelen küzdeni. Barberá végül a szezon végén a hatodik lett 142 szerzett ponttal és több dobogós helyezéssel. Tóth Imre a 20. lett, legjobb eredménye két 13. hely volt, ezen kívül még háromszor mondhatta magát pontszerzőnek, ezeken az egy pontot érő 15. lett. A mezőnyben öt újonc volt, Mattia Pasini, Héctor Faubel, Lukáš Pešek, Doni Tata Pradita és Russell Gómez. Közülük a legjobb helyen Pasini végzett, ezzel ő lett az év újonca-díj győztese is. Az indianapolisi nagydíjat a géposztály számára nem rendezték meg, ugyanis az Ike hurrikán miatt heves esőzések voltak abban az időszakban a pálya környékén, így, bár az időmérőt megtartották (Simoncelli végzett az élen), úgy döntöttek, hogy a versenyzők biztonsága érdekében a versenyt már nem rendezik meg. ### 125 cm3 Az előző évi világbajnok, Talmácsi Gábor, a legtöbb élen végző pilótával ellentétben maradt a géposztályban. A címvédő számára nem indult jól a szezon, az első öt versenyen mindössze egyszer állhatott a dobogóra. Katarban műszaki hiba miatt a végén lelassulva tizenkettedik lett, míg Spanyolországban kiesett. Portugáliában a hatodik helyen végzett, majd az esős kínai nagydíjon már a dobogóra állhatott. Ekkorra a riválisok, di Meglio, Corsi, Bradl és Terol már jelentős előnnyel vezettek előtte az összetettben. Az olasz versenytől kezdődően egy jobb időszak kezdődött számára, innentől kezdve a legtöbb versenyen dobogóra állhatott, és megkezdte a felzárkózást. Mivel di Meglio kiegyensúlyozott teljesítményével korán bebiztosította vb-címét, Talmácsi számára a második hely volt a cél. Azonban az Indianapolisi verseny előtt sajkacsont-törést szenvedett, ez a szezon végéig jelentősen hátráltatta a jó eredmények elérésében. Ennek ellenére egészen az utolsó versenyig nyitott volt a második, harmadik és a negyedik hely sorsa. Ekkor dobogós helyezéseinek köszönhetően Talmácsi állt a második, Corsi a harmadik, Bradl a negyedik helyen. Mivel Talmácsi kiesett, Corsi pedig nyert, a pontversenyben helyet cserétek. Bradl is kiesett, így ő maradt a negyedik helyen. Az előszerződésnek köszönhetően, amit 2007-ben kötött, 2009-re felkerült a negyedliteresek közé. A világbajnoki címet a francia Mike di Meglio szerezte meg. Az egész szezon során mindössze egyszer esett ki, ezenkívül minden versenyen pontszerzőként ért célba, legtöbbször dobogós helyen. A kiesésen kívül legrosszabb eredménye az indianapolisi tizedik hely volt. Összesen négy, a francia, a katalán, a német és az ausztrál versenyt nyerte meg, háromszor végzett a második és egyszer a harmadik helyen. Az idény végén biztossá vált, hogy a 2009-es szezont már ő is a 250 köbcentiméteres géposztályban kezdi meg. Ebben az évben a géposztályban nyolc futamgyőztes volt, köztük olyanok, akik először állhattak fel a dobogó tetejére. Ők a már említett di Meglio, Corsi, Talmácsi, Bradl és Terol, valamint Andrea Iannone, Scott Redding és Sergio Gadea is szerzett 1-1 futamgyőzelmet. Scott Redding futamgyőzelmét 15 évesen és 170 naposan szerezte, ezzel minden idők legfiatalabb győztese lett. Marco Melandri rekordját döntötte meg, aki az 1998-as holland nagydíjon 15 éves és 324 napos volt, amikor felállhatott a dobogó tetejére. 2008-ban kilenc olyan versenyző volt, aki esélyes volt az év újonca díj elnyerésére. Közülük kiemelkedett Redding és Marc Márquez, előbbi futamgyőzelmet, utóbbi dobogós helyezést szerzett, míg a többi versenyző legtöbbször a pontszerzésért harcolt. Az év újonca végül Redding lett, aki az évet az összetett 11. helyén zárta, megelőzve Márquezt és a szintén spanyol Efrén Vázquezt. Márquez úgy lett a második legjobb újonc (összesítésben tizenharmadik), hogy a szezon első két és utolsó két versenyét sérülés miatt ki kellett hagynia. ## Versenyek - Az eredetileg 30 körös indianapolisi nagydíj a MotoGP-nek csak 20 körös lett, a 250 köbcentiméteres géposztálynak pedig meg sem rendezték az Ike hurrikán miatt. ## Végeredmény - A kék háttérrel jelzett versenyzők esélyesek az év újonca díj elnyerésére. - A kék háttérrel jelzett versenyeken esett az eső. ### Pontozás ### MotoGP ### 250 cm3 #### A szabadkártyások eredményei ### 125 cm3 #### A szabadkártyások eredményei ## Gyártók végeredménye ### MotoGP ### 250 cm3 ### 125 cm3 ## Résztvevők ### MotoGP ### 250cm3 ### 125cm3

Százéves háború

A százéves háború 116 évig (1337–1453) tartó konfliktussorozat volt az Angol és a Francia Királyság között. A háború tétje a francia területen lévő angol birtokok sorsa volt. Az összecsapások közvetlen kiváltó oka III. Eduárd angol király és VI. Fülöp francia uralkodó feudális viszonyában keresendő. Eduárd nemcsak angol király, hanem Aquitania hercege, így francia főnemes is volt, amiből az következett, hogy Fülöp vazallusának számított. A francia uralkodó azonban olyan intézkedéseket hozott hatalma koncentrálására, amelyeket az angol király nem tudott elfogadni. A háború nagyjából három nagy, a domináns uralkodókhoz köthető szakaszra bontható. Az első 1337-től 1360-ig tartott, és III. Eduárd nagy győzelmeit hozta. 1369 és 1389 között megfordult a hadi szerencse, és az V. Károly vezette franciáknak majdnem sikerült kiűzniük az angolokat a kontinensről. A harmadik, 1415-től 1453-ig tartó szakasz a Lancaster-házi uralkodókhoz köthető. Ennek első része (1415–1429) ismét angol diadalokat hozott, majd 1429-től, Jeanne d’Arc feltűnésével francia győzelmek következtek. Mivel az orléans-i szűz megjelenése után döntő változáson ment át a háború, érdemes az általa fémjelzett korszakot is külön tárgyalni. A 12. század végétől az egymást követő francia királyok kisebb-nagyobb intenzitással zaklatták az angolokat, akik újabb és újabb területi engedményekre kényszerültek. Egykor hatalmas birtokaik a 14. század második harmadára Gascogne-ra olvadtak. 1328-ban utód nélkül meghalt IV. Károly francia király. A trónon VI. Fülöp követte, aki megpróbálta hatalmát kiterjeszteni az angol területre. III. Eduárd angol király nem tűrte jogai korlátozását, és hadba indult Fülöp ellen. Mivel IV. (Szép) Fülöp unokájaként jogot formálhatott a trónra, francia királynak kiáltotta ki magát. A franciák 1337-ben betörtek Gascogne-ba és tengeri háborút indítottak az angolok ellen. 1340-ben az angol hajóhad súlyos vereséget mért a francia flottára a sluysi csatában, és megkezdődött az invázió. 1346. augusztus 26-án a két sereg megütközött Crécynél, és az angolok új taktikája, a gyalogosan védekező nehézlovasok és az íjászok együttes alkalmazása, diadalmaskodott a franciák régi harcmodora felett. Eduárd elfoglalta Calais-t, majd a felek 1347-ben békét kötöttek. Ezután évekig nem voltak jelentős hadmozdulatok, mivel mindkét országot megtizedelte a pestis. 1355-ben ismét fellángoltak a harcok, és az angolok pusztító és zsákmányoló betöréseket, chevauchée-kat indítottak Normandiában. A következő évben a franciák vereséget szenvedtek a poitiers-i csatában, és királyuk, II. János fogságba esett. Franciaországban parasztlázadás tört ki. 1360-ban a felek békét kötöttek Brétignyben, amely elismerte az angol hódításokat. 1370-ben a franciák Bertrand du Guesclin vezetésével megtámadták az angolokat. A hadvezér ritkán vállalt nyílt csatát, helyette rajtaütéseket alkalmazott és előszeretettel foglalta el az elszigetelt várakat, városokat. Fontos csatát nyert Pontvallainnál. 1371-ben az angol csapatok vezére, a Fekete Herceg betegsége miatt visszatért Angliába, helyét testvére, Genti János lancasteri herceg vette át. Folytatódott a francia térnyerés, amire az angolok szokott fosztogató útjaikkal válaszoltak. 1380-ra mindkét ország kifulladt, és a felek ismét békét kötöttek. 1380-tól Angliában és Franciaországban is kiskorú király ült a trónon. Helyettük az egymással vetélkedő rokonok irányították a politikát. Franciaországban kiélezett küzdelem kezdődött a trónörököst támogató armagnacok és a burgundiaiak között. Angliában 1399-ben IV. Henrik megszerezte a koronát az egyre zsarnokibb II. Richárdtól, majd fia V.Henrik 1415-ben elindult visszaszerezni birtokait. Október 25-én az azincourt-i csatában az angolok súlyos vereséget mértek a franciákra. III. Fülöp burgundi herceg szövetséget kötött az angolokkal, és hatalmas területeket foglaltak el. 1420-ban megkötötték a troyes-i egyezményt, amelynek értelmében VI. Károly francia király V. Henriket jelölte ki örökösének. 1428-ban az angolok megkezdték Orléans ostromát, de 1429 áprilisában a Jeanne d’Arc vezette francia sereg felmentette a várost. A franciák az orléans-i szűz látomásain felbuzdulva elfoglalták Reimst, ahol megkoronázták a trónörököst, VII. Károlyt. 1435-ben a burgundiak és a franciák megkötötték az arrasi békét, és a hercegség korábbi szövetségese ellen fordult. Ettől kezdve az angolok folyamatosan adták fel a területeket. A háború befejeződését jelentősen felgyorsította, hogy az 1440-es évek végén az angol kormányzat tehetetlen és korrupt volt. 1453-ban véget ért a háború, és az angolok csak Calais-t tudták megtartani. A francia területek egyesültek, Angliában pedig kitört a rózsák háborúja. ## Angolok francia földön Az Angliát meghódító normannok viking elődei III. Károly nyugati frank király engedélyével 911-ben telepedtek le Normandiában. 1066-ban a hastingsi csatában legyőzték az angolszászokat, és megkezdték az anglonormann hatalmi struktúra kiépítését a mai Anglia területén. Ebből kifolyólag az angliai elit még a 12. században is szoros normandiai gyökerekkel bírt, és nyelve is egyfajta francia dialektus volt. Az 1399-ben trónra lépő IV. Henrik volt az első uralkodó több mint 300 év elteltével, akinek az angol volt az anyanyelve. I. Vilmossal kezdődött az a furcsa helyzet, hogy Anglia királyának a Francia Királyságban is voltak birtokai, és azok uraként a francia király vazallusa volt. Az angol uralkodók közül II. Henrik lett a legnagyobb birtokos: apjától Anjou és Maine grófi címét örökölte, anyja révén pedig Normandia hercege lett. Miután feleségül vette Aquitaniai Eleonórát, megszerezte Aquitaniát és Gascogne-t is. 1172-ben már nagyobb területet birtokolt Franciaországban, mint bármely király a Karoling-ház 891-es bukása óta. A 12–13. században II. Fülöp Ágost francia király hadjáratokat indított az angol területek ellen, majd utódai folytatták a hadakozást, folyamatosan csökkentve az angol területeket. János király 1200-ban a Le Goulet-i szerződésben csak igen előnytelen feltételekkel tudta elismertetni kontinentális birtokait, többek között elfogadta, hogy a francia király beavatkozhat a francia hűbéreseivel folytatott vitáiba. Ezzel az angol uralkodó helyzete közeledett a francia király más hűbéreseiéhez. 1202-ben kitört a háború a franciák és az angolok között. A következő években francia ellenőrzés alá került Normandia, Anjou, Maine, Touraine és Poitou egy része. Miután az angolok alulmaradtak az 1214. július 27-ei bouvines-i csatában, kénytelenek voltak elfogadni a területi veszteségeket. Az 1258. május 28-án kelt párizsi szerződésben III. Henrik angol király lemondott területi követeléseiről. A Csatorna-szigetek az angol korona tulajdonában maradtak, és a király megőrizte francia főúri tisztét is. Birtokában maradt Aquitania egy része és Gascogne. Lajos átengedte Limoges-t, Cahors-t és Périgueux-t, valamint vállalta, hogy bérleti díjat fizet Agenais-ért. A franciák a szerződés után sem hagyták abba az angolok zaklatását a határterületeken, és többször kifejezték álláspontjukat, hogy a hercegség csak zálogként van az angolok birtokában. 1294 és 1303 között a harcok felerősödtek, majd a felek 1324-ben megvívták a rövid saint-sardos-i háborút, amely tovább csökkentette az angol területeket. Négy év múlva utód nélkül meghalt IV. Károly francia király, és a francia nemeseknek kellett eldönteniük, ki legyen az új uralkodó. ### Vita a trónról A posztra két jelölt volt: III. Eduárd és Valois Fülöp, két rokon. Az angol király III. Fülöp dédunokája, Valois Fülöp pedig unokája volt. Eduárd azonban királyi ágról származott, ugyanis nagyapja IV. Fülöp volt, és három nagybátyja – X. Lajos, V. Fülöp és IV. Károly – is ült a trónon. Fülöp ezzel szemben oldalági leszármazott, Károly, Valois grófjának fia volt. 500 px\|balra\|thumb\|A francia uralkodók családfája a százéves háború előtt A régi feudális szokásjog értelmében anyja révén III. Eduárd következett volna. Izabella – Valois Fülöp első unokatestvére – azonban népszerűtlen volt a francia nemesek körében, ezért a száli törvényre hivatkozva őt és fiát is kizárták az örökösödésből, és Fülöpöt emelték trónra. A Lex Salica, vagyis a száli frankok 6. századi jogszabálygyűjteménye kizárta a nőági örökösödést, de Franciaországban – 1316-ig – már évszázadok óta nem alkalmazták. 1316-ban V. Fülöp hivatkozott rá, hogy megakadályozza elhunyt bátyja lánya, Johanna öröklését. Eduárd angliai helyzete nem engedte meg, hogy azonnal fellépjen trónigényével, mivel fontos volt a béke megőrzése Franciaországgal, ami kizárta a nyílt francia beavatkozást az angol–skót viszályban. 1329-ben Eduárd elismerte királynak Fülöpöt, majd Aquitania hercegeként és Ponthieu grófjaként letette a hűbéri esküt Amiens-ben. 1330-ban Eduárd kivégeztette Roger Mortimert, és megszerezte a kormánya fölötti teljes ellenőrzést. A következő években a skótokkal háborúzott, akiket 1333-ban a Halidon Hill-i csatában súlyosan megvert. 1336-ig első számú célja Skócia leigázása volt. A két király hosszú időn át tárgyalásokkal próbálta rendezni Gascogne ügyét. 1331-ben Eduárd és Fülöp titokban találkozott Pont-Sainte-Maxence-ben, hogy a tartós békéről tárgyaljon, majd egy évvel később elhatározta, hogy együtt indul keresztes hadjáratra. A két ország közötti összecsapás, a békeszándék ellenére, elkerülhetetlen volt, aminek elsődleges oka a francia király szuverenitásának növekedésében keresendő. Az angol uralkodónak mint vazallus hercegnek elfogadhatatlan volt jogainak csorbítása. ### Lépések a háború felé 1334-ben a tízéves II. Dávid skót király Párizsba menekült, és Fülöp bejelentette, a jövőben csak olyan megállapodást hajlandó Eduárddal kötni, amely a skót király érdekeit is figyelembe veszi. 1335-ben XII. Benedek pápának sikerült egy angol–skót békemegállapodást tető alá hozni, majd a következő évben arra biztatta az angol és a francia uralkodót, hogy induljanak el a korábban megbeszélt közös hadjáratukra a Szentföldre. 1336-ban Fülöp hadjáratot tervezett skót szövetségese megsegítésére, és júliusban Pierre Roger, Rouen érseke, a későbbi VI. Kelemen pápa bejelentette, hogy a francia uralkodó hatezer katonát küld Skóciába. Az angol uralkodó kénytelen volt új adót kivetetni, hogy finanszírozni tudja a várható összecsapás költségeit. Ugyanebben az évben Eduárd befogadta a Franciaországban halálra ítélt Róbert artois-i herceget, Fülöp sógorát. Róbert később hasznos összekötő lett az angolok és az elégedetlen észak-franciaországi nemesek között. Hasonló hasznot hajtottak Eduárd feleségének németalföldi kapcsolatai is. 1336 augusztusában Eduárd gyapjúkiviteli embargót vezetett be Flandria ellen, amelynek vezetője a franciabarát Lajos nevers-i herceg volt, aki korábban letartóztatta a területén tevékenykedő angol kereskedőket. A kiviteli tilalom a flamand ipar összeomlásával fenyegetett. Fülöp válaszként Gascogne-ban bevezette a superioritas et resortum elvét, ami azt jelentette, hogy az ottaniak kikerülhették hűbérurukat, az angol királyt, és közvetlenül hozzá fordulhattak vitás ügyeikkel. Eduárd hiába tiltakozott. Fülöp jogi és katonai lépésekkel eltávolította tőle legfontosabb szövetségeseit, majd katonai erővel kényszerítette ki egy Eduárd számára kedvezőtlen bírósági ítélet végrehajtását. Fülöp 1337. május 24-én bejelentette az Aquitaniai Hercegség elkobzását, amelyből már csak Gascogne volt angol kézben. Eduárd megkezdte a felkészülést a harcra birtokaiért, és októberben francia királynak nyilvánította magát. ## A háború küszöbén ### Francia Királyság A Francia Királyság lakossága a 14. század első harmadában megközelítette a 16 milliót, ami négyszerese volt az angliainak. 1328-ban Franciaország Európa leggazdagabb és legnépesebb országa volt, annak ellenére is, hogy súlyos problémák feszítették. A vidék a 13. századra a kor technikai színvonalához képest túlnépesedett, a mezőgazdasági fejlődés megtorpant, az élelmiszerárak drasztikusan megemelkedtek, az emberek éheztek. A visszaeső termelés és kereskedelem miatt sokan tönkrementek, az 1320-as évek második felében pedig véres összecsapások törtek ki a parasztok és a földesurak között. A nincstelenek többsége a városokba áramlott, ahol rettenetes közállapotok alakultak ki. A király, saját birtokain kívül, vazallusain keresztül gyakorolta hatalmát, ami azonban gyakran a központi akarat teljes negligálásához vezetett, elsősorban a leginkább független régiókban, a Burgundi Hercegségben, Bretagne-ban és Aquitaniában. A király és a hercegségek, grófságok, városok kapcsolatát egyéni kötelezettségek és mentességek sokasága szabályozta. Az alapelv szerint a királynak nem volt közvetlen fennhatósága vazallusai, polgárai felett, így az igazságszolgáltatás sem volt uralkodói monopólium. Emiatt az adminisztráció központosítása sem haladt megfelelően, ami megnehezítette az adóbeszedést és a hadseregek felállítását. Ennek kiküszöbölésére a párizsi törvényszék (franciául parlement) egyre több esetben vált fellebbviteli bírósággá a 13. század közepétől, közvetlenül beavatkozva így az alattvalók vitás ügyeibe, sértve az arisztokrácia szuverenitását. A francia korona éves bevétele 400-600 ezer tours-i font (a továbbiakban livre) volt, ami három-négyszerese volt az angol uralkodó bevételének. Ez a pénz azonban kevés volt a háborúzáshoz. A rosszul működő adórendszer miatt a francia királyok első számú fiskális fegyvere a pénz devalválása volt, ami azonban rendkívüli módon aláásta a közbizalmat. IV. Fülöp 1314-es halála után a nemesség, amely a lakosság 1-2 százalékát tette ki, erőteljesen fellépett a pénzrontás, a hatalom központosítása, privilégiumaik megsértése és az adórendszer reformja ellen. A francia király Nyugat-Európa legnagyobb, legjobban felszerelt és legelhivatottabb nehézlovasságával rendelkezett, amely már háromszáz éve uralta a harcmezőket. Maga VI. Fülöp, köszönhetően 1328-as casseli győzelmének, kiváló hadvezér hírében állt. 1340-ben Fülöpnek húszezer nehézlovasa gyűlt össze Gascogne és negyvenezer Flandria határán. ### Angol Királyság Az angol királynak úgy kellett kormányoznia, hogy legalább száz gazdag főúr, püspök igényeire, céljaira kellett figyelemmel lennie. Jean Froissart, a krónikás így írt erről: „Bárki legyen is az ország királya, alá kell vetnie magát a nép akaratának, és meg kell hajolnia sok kívánságuk előtt. Ha ezt elmulasztja és balszerencse éri az országot, megfosztják trónjától.” Eduárdnak nem volt elég pénze a háborúra, ezért különböző adókat vetett ki, például a gyapjúra, és hatalmas kölcsönt vett fel észak-itáliai bankoktól, holland és angol kereskedőktől. Az angol hadsereg jóval kisebb volt a franciánál, ráadásul az angolok csúfosan leszerepeltek a saint-sardos-i háborúban és többször a skótok ellen is. 1333 júliusában azonban Eduárd nagy győzelmet aratott Halidon Hillnél, amelyben már az új angol taktika diadalmaskodott, az íjászok és a gyalogosan harcoló nehézlovasok együttes bevetése. Gascogne és Anglia gazdasági és politikai kapcsolatai kiválóak voltak. Az Angliába importált bor 75 százaléka Bordeaux-ból érkezett, és az arra kivetett adó és vám 13 ezer font bevételt eredményezett a kincstárnak 1324-ben. A gyapjúexport után ez volt a király második legnagyobb adóbevételi forrása, így Eduárd nem engedhette meg magának a terület elvesztését, és kénytelen volt hadba indulni az elvileg erősebb franciák ellen. ### Szövetségi rendszerek Tekintettel az erőviszonyokra, az angolok egy szövetségi rendszer megteremtésével akarták térdre kényszeríteni a franciákat. 1337-ben IV. Lajos német-római császár megígérte támogatását, és birodalma vikáriusává nevezte ki Eduárdot. Elméletileg Eduárd katonákat kaphatott volna Lajos vazallusaitól a német birodalom területén kívül, de erre nem került sor. Ezen kívül a császár megígérte, hogy 300 ezer aranyforintért kétezer fegyverest küld Franciaország ellen. Lajos azonban váratlanul békét kötött a pápával, és kilépett a szövetségből. Az angolok fontos szövetségesként tekintettek Flandriára, amely az angol gyapjúkivitel célállomása volt mindaddig, amíg a franciabarát Lajos herceg utasítására le nem tartóztatták az angol kereskedőket. 1337 tavaszán Salisbury és Huntington grófja, valamint a lincolni püspök delegációt vezetett az Hainaut-i grófságba, ahol megállapították, hogy 60 ezer fontért meg lehet vásárolni a flamand arisztokraták és gazdag polgárok támogatását a francia király ellen. 1338 januárjában Gent az angolbarát Jacob van Arteveldét választotta kapitányának, aki hamar elfoglalta Bruggét és Ypres-t. 1339-ben a flamandok elkergették a franciabarát Lajos herceget, és a területet ezután egyfajta köztársaságként kormányozták. Az év utolsó hónapjában Eduárd engedélyezte a gyapjúkivitel felújítását Flandriába. A franciák is megkezdték a maguk szövetségének kiépítését. Egy 1336-os megállapodás alapján XI. Alfonz kasztíliai király vállalta, hogy egy esetleges háborúban a francia királyt támogatja majd flottájával. Fülöp rajtuk kívül számíthatott a Genovai Köztársaságra, a skótokra és a pápára is. ## A háború első szakasza: 1337–1360 ### Francia pusztítás Gascogne-ban Miután 1337. május 24-én Fülöp elkobozta Eduárd birtokait, a francia hadak megkezdték Gascogne feldúlását. Az angol erősítés elmaradt, a franciák súlyos veszteségeket okoztak. 1339-ben elesett Blaye, majd 1340-ben Bourg. Fülöp serege megostromolta Saint-Macaire-t. A francia pusztítás megsemmisítette a fő kereskedelmi és kommunikációs vonalakat, valamint veszélybe került Bordeaux tengeri megközelítése. Hatalmas területen pusztultak el a szőlőkertek, ami jelentős gazdasági visszaesést okozott az elsősorban borexportból élő hercegségnek. A franciák megostromolták Bordeaux-t, de nem jártak sikerrel. Az első angol expedíciós sereg, 15 ezer katona, William de Bohun, Northampton grófjának vezetésével 1337-ben szállt partra Flandriában. 1339-ben Eduárd személyesen vezette a Francia Királyság elleni szárazföldi támadást Flandria felől. Hadseregéhez holland és német zsoldosok, valamint Brabant hercege csatlakozott. Lassan haladt Pikárdia területén, mindent lerombolva és felégetve. Fülöp 35 ezres sereget küldött ellene, de nagy számbeli fölénye ellenére sem ütközött meg az angolokkal októberben Buironfosse-nál. A döntő csata hiányában Eduárd kénytelen volt feladni vállalkozását. Eduárd szárazföldi hadai „totális háborút” indítottak. A chevauchée-nak nevezett fosztogató akciók célja a francia lakosság demoralizálása volt: az angolok minden értéket elraboltak, az épületeket felgyújtották, az embereket lemészárolták. Területi hódítás nem szerepelt céljaik között. Olyan nagy volt a pusztítás, hogy XII. Benedek pápa hatezer aranyforintot küldött Párizsnak a menekültek megsegítésére. Eu főesperese 174 község teljes elpusztításáról számolt be. ### A sluysi csata Eduárd 1340 elejére, miután megvásárolta Jacob van Artevelde támogatását, kifogyott a pénzből. Február 6-án Gentben üzenetet intézett a francia néphez, amelyben biztosította az embereket, hogy királysága alatt megőrzi és megújítja a régi törvényeket, befejezi a fizetőeszköz devalválását és csökkenti az adókat. Eduárd levelet küldött Fülöpnek is, amelyben párbajra hívta ki. Fülöp nem törődött a provokációval, folytatta bevált taktikáját: nem bocsátkozott ütközetbe, kivárta, amíg ellenfelének elfogy a pénze. Eduárd pénztelensége miatt kénytelen volt visszatérni Angliába, ahol arra kérte a parlamentet, hogy szavazzon meg adóemelést a háború folytatására, egyébként vissza kell térnie Németalföldre, ahol adósságai miatt bebörtönözik. A parlament kicsikart néhány reformígéretet Eduárdból, és megszavazta a kért összeget. A szárazföldi akciókkal párhuzamosan a francia flotta is lecsapott az angolokra. 1338 márciusában Nicolas Béhuchet felégette Portsmoutht, majd októberében Southampton és Guernsey következett. 1339-ben a franciák Cornwalltól Kentig fosztogatták a part menti településeket, köztük Dovert és Folkestone-t. Felégették a Wight-szigetet és feltűntek a Temze torkolatában is. Fülöp hajói megtámadták a gyapjúval megrakott, Flandriába tartó hajókat és a Bordeaux-ból induló borszállítmányokat. 1339. március 23-án Fülöp utasítást adott az Anglia elleni invázióra. Mille de Noyers marsall hatvanezer katonát tervezett átszállítani a La Manche másik oldalára. Az angolok csak 1339-re szedték össze magukat, hogy válaszoljanak a tengeren: tavasszal lerohanták Le Tréport-t, majd Boulogne-t. 1340 nyarán megérkezett a flandriai Sluyshoz Fülöp 213 hajóból álló flottája. Eduárdnak is sikerült összegyűjtenie 140-150 hajót, és a Kasztíliai Királyság és a Genovai Köztársaság gályáival megerősített francia hajóhad ellen indult. Június 24-én a francia hajók védelmi alakzatban várták az angol hajókat, amelyek a dagály hátán érkeztek a Zwin torkolatába. A sluysi csata sorsdöntő fordulatot hozott a háború menetében, ugyanis az angolok megsemmisítették a rossz taktikát választó francia flottát. ### Harcok és béketárgyalások Eduárd július végén harmincezer emberrel, köztük kilencezer íjásszal, néhány ezer flamand lándzsással és különböző nemzetiségű zsoldossal megkezdte Tournai ostromát. Fülöp, akinek csak az udvari bolond merte megmondani, hogy flottája elpusztult Sluysnál, serege élén elindult felszabadítani a várost. Ismét a szokásos taktikát követte: katonái elfoglalták a közeli dombokat, de nem bocsátkoztak nyílt küzdelembe. Helyette Eduárd ellenőrzőpontjait és utánpótlási vonalait támadták. Az angol sereg lassan kifogyott a pénzből, az élelemből és a takarmányból. A király nem várhatott pénzt Angliából, alattvalói közül sokan megtagadták, hogy kifizessék az új kilencedet, helyenként felfegyverkezett emberek kergették el az adószedőket. Emiatt Eduárd kénytelen volt 1340. szeptember 25-én béketárgyalást kezdeményezni Espléchinnél, és kilenc hónapos fegyvernyugvásban állapodott meg a franciákkal. Októberben találkozott a pápa követével, akinek azt mondta, hogy kész lemondani trónigényéről, ha teljes szuverenitással visszakapja Aquitania hercegségét. Két hónap múlva titokban Angliába utazott, ahol John Stratford kancellárt, Canterbury érsekét tette meg bűnbaknak a pénzhiány miatt. Stratford Canterburybe menekült, és onnan a Magna Carta Libertatum megsértésével vádolta meg a királyt. Az 1341. áprilisi parlamenti ülésen a rendek a kancellár mellé álltak, és Eduárd engedni kényszerült. 1341 tavaszán meghalt III. János breton herceg, és a százéves háború mellékhadszíntereként megkezdődött a breton örökösödési háború, amelyben Eduárd Montfort Jánost, Fülöp pedig III. János örökösét, Johanna bretagne-i hercegnőt és férjét, Blois Károly herceget támogatta. Angliának égető szüksége volt arra, hogy Bretagne baráti kézben legyen, ugyanis a Bordeaux-ba, illetve az Ibériai-félszigetre tartó angol hajók számára veszélyes volt az átkelés a viharos Vizcayai-öbölben, ezért jobban szerettek a part mentén hajózni, ahol azonban a breton kalózok fenyegethették őket. Novemberben a franciák megostromolták Nantes-ot, amelynek védői, miután katapulton lőtték be bajtársaik fejét a várba, megadták magukat. Montfort Jánost Párizsba vitték fogolyként. Felesége azonban folytatta a harcot, és 1342 novemberében megérkezett Eduárd 12 ezer katonája. Az angolok megkezdték Rennes, Nantes és Vannes ostromát. A francia sereg, amely nagyjából kétszer akkora volt, mint az angol, Fülöp fia, János normandiai herceg, a későbbi II. János francia király vezetésével az ostromlók ellen indult. Eduárd csapatai beásták magukat, és nem vállaltak csatát. VI\. Kelemen pápa közbenjárására az angolok és franciák megkötötték a malestroit-i békeszerződést 1343. január 19-én, amelynek értelmében beszüntették az ellenségeskedést. Eduárd visszatért Angliába, de csapatai, Thomas Dagworth vezetésével maradtak. 1343. szeptember 1-jén Montfort Jánost szabadon bocsátották. 1343-ban béketárgyalást tartottak a franciák és az angolok Avignonban VI. Kelemen pápa kezdeményezésére. Eduárd hajlandó volt lemondani trónigényéről, ha – megnagyobbítva – visszakapja hercegségét, és mentesül a francia királlyal szembeni kötelezettségei alól. Fülöp ellenajánlata az angol területi igény töredékét tartalmazta, a vazallusi helyzet megőrzése mellett. ### Az út Crécyig 1345-ben III. Eduárd felmondta a békeszerződést Franciaországgal, és tavasszal csapatokat küldött a Csatorna túlsó oldalára. Az angolok három kisebb sereggel támadtak. Gascogne-ban Grosmont Henrik, Derby grófja és Sir Hugh Hastings elfoglalta Bergeracot és La Réole-t, amelyet még 1325-ben vesztettek el. Sir Thomas Dagworth Bretagne-ban támadta a francia erősségeket. A francia ellentámadásra 1346 tavaszáig kellett várni a délnyugati területeken, amikor János, Normandia hercege megostromolta Aiguillont. Eduárd a harmadik frontot Normandiában nyitotta meg júliusban, ami meglepte a franciákat, akik arra számítottak, hogy Flandriába siet, ahol legyőzték szövetségesét, Jacob van Arteveldét, és a franciabarát Louis de Male lett a hercegség ura. Az angolok 1346. július 13-án La Hogue-nál szálltak partra. A király fosztogató akciókat indított a gazdag normandiai városok ellen, amelyek közül soknak még városfala sem volt. A katonák minden mozdíthatót elraboltak, az embereket megölték, amit maguk mögött hagytak, azt felégették. Kifosztották és felgyújtották Cherbourg-t, Barfleurt és Montebourg-t. Július 26-án elfoglalták Caent, és három nap alatt háromezer lakost gyilkoltak meg. A zsákmányt és az értékes foglyokat Angliába küldték. Az angolok megtalálták Fülöp utasítását Anglia inváziójára, amelyet – Eduárd rendelkezésére – minden angol templomban felolvastak. Eduárd ezután Párizs felé indult, majd Poissynál állt meg, látótávolságban Párizstól. Eduárd nem akarta megtámadni a várost, hiszen fő céljai teljesültek, kiszorította a franciákat Aquitaniából és Bretagne-ból. Az angolok észak felé vonultak vissza, szokásuknak megfelelően mindent elpusztítva. Abbeville közelében egy gázlón átkeltek a Szajnán, amelynek hídjait a franciák lerombolták. A fáradt angol sereg Crécy-en-Ponthieu közelében letáborozott. Az angolok védelmi pozíciót vettek fel, és bevárták a jóval nagyobb francia sereget. 1346. augusztus 26-án az elbizakodott francia nehézlovasság több hullámban támadta az angol állásokat, de a hosszúíjjal felszerelt angol íjászok megállították őket. A crécyi csatában a régi harcmodorban támadó franciák súlyos vereséget szenvedtek az új taktikát alkalmazó angoloktól. A tízezernél több francia halott között 1500 arisztokrata és lovag volt. A vereség hírére János, Normandia hercege felhagyott Aiguillon ostromával. Eduárd a tengerpart felé fordult, és szeptember 4-én elérte Calais-t, amely mindössze néhány kilométerre volt a flamand határtól, és a nagy kikötők közül a legközelebb esett Angliához. A várat Jean de Vienne tartotta, aki úgy vélte, ha télig kitart, az angolok kénytelenek lesznek feladni az ostromot. Eduárd azonban fakunyhókat építtetett katonái számára. A parlament biztosította a forrásokat, és 1347 nyarának közepén már harmincezer angol volt a város környékén. Eközben Lancaster hercege őszi hadjáratában feldúlta a Francia Királyság déli részét. Júniusban az angolok győztek a La Roche-Derrien-i csatában, és Blois-i Károly fogságba esett. Júliusban Fülöp katonái megközelítették a várost, de az angolok nem mozdultak erős védelmi vonalaik mögül, így képtelenek voltak megközelíteni Calais-t. Augusztus 2-án a francia sereg tábort bontott, és a város két nap múlva megadta magát. Calais kétszáz éven át angol kézben maradt. VI\. Kelemen közbenjárására a franciák és az angolok 1347 szeptemberében ismét békét kötöttek, és Eduárd súlyos vereséget mért a skótokra is a Neville’s Cross-i csatában. Fülöp nem tehetett mást, mert kifogyott a pénzből. Eduárdot egész Anglia ünnepelte, és a hadi sikerek emlékére, egy calais-i bankett eredményeként megalapította a Térdszalagrendet, amelynek 24 tagja részt vett a crécyi ütközetben. 1350-ben Eduárd győzelmet aratott a kasztíliai flotta felett Winchelsea-nél. Az ütközetben a tízéves Genti János, későbbi lancasteri herceg is részt vett. ### Fekete halál Miközben a franciák és az angolok hadakoztak, 1348-ban kitört a pestisjárvány Franciaországban. A betegség Marseille felől kezdett terjedni az ország belseje felé. A következő két évben csak Párizsban 80 ezer ember halt meg. A betegség 1348-ban elérte Angliát is a Csatorna felől, és elterjedt a szigetországban. A becslések szerint a lakosság egyharmada meghalt. A települések elnéptelenedtek, a mezőket nem művelték meg, az adóbevételek drasztikusan estek, így egyik király sem engedhetett meg magának nagyobb hadmozdulatokat. 1350\. augusztus 22-én meghalt VI. Fülöp, akit II. János követett a trónon. A pestis egyetlen uralkodóáldozataként elhunyt XI. Alfonz kasztíliai király, a franciák szövetségese. ### A Fekete Herceg érkezése 1350 és 1355 között alacsony intenzitással folyt a háború. Eduárd ugyan nem mondott le egy újabb partraszállásról, de folyamatosan halasztotta a flotta elindítását. 1351. március 26-án megtartották Bretagne-ban a harmincak csatáját, amelyben francia és angol nehézlovasok csaptak össze előre rögzített forgatókönyv alapján, de az inkább lovagi virtuskodás, mintsem taktikai értékű küzdelem volt. 1354-ben az angol uralkodó ajánlatot tett Jánosnak, miszerint régi birtokaiért, Poitou-ért és Limousinért, valamint Calais-ért, Anjou-ért és Maine-ért lemond trónigényéről, ha teljes szuverenitást kap területei felett. Meglepetésre János először igent mondott a tervezetre, de végül kihátrált a megállapodásból. Az angolok új, de megbízhatatlan szövetségest találtak maguknak a kontinensen, a Navarrai Királyságot, amelynek ura, II. Károly szintén magának követelte a francia koronát. Sokat nem segített az angoloknak, mert hamar a francia uralkodó oldalára állt, majd intrikái miatt 1356-ban a Louvre börtönébe került. 1355-ben Eduárd ismét három helyen támadta meg a Francia Királyságot. Eredetileg ő vezette volna a pikárdiai hadmozdulatokat, míg Lancaster hercege Normandiában, Eduárd walesi herceg, más nevén a Fekete Herceg pedig Aquitaniában harcol. 1335 októberében azonban a király visszatért Angliába, és a walesi herceg lett a főerők parancsnoka, aki két hónapos fosztogató útra vezette 2600 emberét. Ennek során nagyjából 900 kilométert tettek meg 59 nap alatt, mindent felégetve, kifosztva. Felgyújtották Narbonne-t és Carcassonne-t. Az elpusztított régióknak évek kellettek, hogy újra talpra álljanak. 1356 nyarán Eduárd arra utasította Lancastert, hogy hatezer emberével induljon meg Bretagne-ból Normandiába, és gyűjtse össze navarrai támogatóit, majd támadja meg Anjout. A király célja az volt, hogy a két angol sereg egyesüljön. A walesi herceg augusztus 4-én újabb fosztogató útra indult Limousinba és Berrybe. Felgyújtotta Romorantint és Tours-t. Itt tudta meg szeptember elején, hogy a francia király negyvenezres serege a közelbe ért, ezért sietve Bordeaux felé indult. Lancaster lemaradt a találkozóról, és Poitiers-nál a franciák elállták a Fekete Herceg útját. Az angolok nagyjából feleannyian voltak, mint a franciák, de nem tudták elkerülni az ütközetet. Szeptember 18-án a francia hadsereg három nagyobb seregtestre oszolva, alkalmazkodva az angol taktikához, gyalog támadta meg az angolokat. Az első támadást a mindössze 18 éves Károly trónörökös, a későbbi V. Károly francia király vezette, mögötte Fülöp orléans-i herceg következett, majd hátul a király haladt. A franciák nyílesőben érték el az angol vonalakat, ahol heves küzdelem alakult ki. Az orléans-i herceg katonái menekülni kezdtek, és a csata az angolok javára dőlt el, akik ráadásul foglyul ejtették II. Jánost. ### Összeomlás A francia kormányzat széthullott. A trónörökösnek, az alig 18 éves Károlynak a navarrai király követőinek normandiai felkelésével, a csapataikat elhagyó angol, gascogne-i és francia katonákból álló bandákkal, valamint a poitiers-i csata után néhány héttel Párizsba érkező dühös főrendekkel kellett szembenéznie. Az urak az adminisztráció reformját, az adók csökkentését, a királyi tanácsadók elbocsátását követelték, és azt akarták elérni, hogy a trónörökös egy főrendekből, egyházi személyekből és polgárokból álló tanács javaslatai alapján kormányozzon. Párizsban felkelés tört ki Étienne Marcel, egy gazdag kereskedő, kereskedőtestületi elöljáró vezetésével, aki szövetkezett a navarrai király szabadon bocsátását és régenssé történő kinevezését követelőkkel. 1357 végén II. Károly megszökött a börtönből, és Párizsba ment, ahol rákényszerítette a trónörököst, hogy adjon kegyelmet neki. 1358 májusában kitört a francia parasztlázadás, a jacquerie, amelyet az elkeseredettség és a nyomor váltott ki. Az angolok pusztítását a parasztok szenvedték meg a leginkább, mert nem tudtak elrejtőzni előlük a várfalak mögé, mint az urak és a polgárok. Ráadásul uraik elvették, amit learattak, begyűjtöttek. A parasztok fellázadtak, kastélyokat dúltak fel, urakat öltek. Étienne Marcel abban bízott, hogy felhasználhatja őket a navarrai király francia trónra emelésében, ezért katonákat küldött segíteni nekik. II. Károly azonban jobb politikai érzékkel rendelkezett nála, és a katonákkal lemészároltatta a Meaux-nál összegyűlt tömeget, ami népszerűvé tette a nemesek körében. Az arisztokrácia Marcel ellen fordult, akit egyik embere júliusban meggyilkolt. A király seregei II. Károly ellen vonultak, de vereséget szenvedtek Mauconseilnél. Eközben a franciák tárgyalásokat folytattak az angol udvarral II. János szabadon bocsátása érdekében. 1359 januárjában az első londoni szerződésben a trónörökös vállalta, hogy átadja Aquitania, Limousin, Poitou, Saintonge, Ponthieu és más régiók teljes fennhatóságát III. Eduárdnak. A birtokok a Francia Királyság egyharmadát tették ki. A királyért négymillió aranykoronát kértek az angolok. Eduárd mindezek fejében hajlandó lett volna lemondani trónigényéről. A szerződést végül Eduárd nem fogadta el, mert még többet – Anjou-t, Maine-t, Normandiát, Bretagne-t és Pas-de-Calais-t – kért. A francia urak elutasították a kéréseit, amelyeket valószínűleg Eduárd is elfogadhatatlannak tartott, és csak azért terjesztette elő, hogy a megállapodás hiányában újabb katonai akciókat kezdeményezhessen. Az angol uralkodó tavasszal akart partra szállni harmincezres seregével, de ez csak október 28-án történt meg. A cél egy hatalmas chevauchée volt, amelynek eredményeként Reimsben megkoronázzák Eduárdot. A király 1359-ben, mindenszentek napján indult meg seregével, soraiban Geoffrey Chaucerrel Calais-ból Reims felé. Decemberben meg is érkezett a városhoz, amely azonban felkészült az ostromra, és a király a súlyos veszteségek miatt 1360 januárjában kénytelen volt Burgundia felső része felé elvonulni, majd rettenetes pusztítások után Párizs felé fordult. Eduárd Bourg-la-Reine-nél táborozott le, de nem érzett elég erőt a város elfoglalásához, és arra várt, hogy a franciák kijöjjenek a falak mögül, és összecsapjanak vele. Ez nem történt meg, így kénytelen volt elvonulni. Március 15-én, hosszú idő után először, a franciák partra szálltak Angliában, lerohanták és felgyújtották az angol Winchelsea tengerparti városkáját, ami pánikot okozott a szigetországban. ## Fegyvernyugvás 1360\. május 1-jén megkezdődtek a béketárgyalások a felek között Brétignyben. Egy hét alatt megegyeztek: II. János váltságdíját 500 ezer fontban (hárommillió aranykorona) határozták meg. Az angolok megelégedtek az első londoni szerződésben foglalt területtel, és lemondtak Touraine-ról, Maine-ről, Anjouról és a Bretagne fölötti hűbéruraságról. Cserébe megtarthatták többi hódításukat, és ezzel jelentős angol birtoktest alakult ki a Francia királyság délnyugati részén. Október 24-én a brétignyi szerződést ratifikálták Calais-ban. Eduárd lemondott trónigényéről, János pedig az érintett birtokok feletti szuverenitásáról. A területátadás 1361 őszén kezdődött meg. Az angolok érkezését nem fogadták örömmel a lakosok, de ellenállás nem volt. Eduárd a területek élére elsőszülött fiát nevezte ki, és az Aquitania hercege címet adományozta neki. Októberben a francia király is visszanyerte szabadságát, de fiai közül hármat Angliában kellett hagynia túszként. A váltságdíj előteremtéséhez adókat vetettek ki többek között a sóra és a borra, valamint „eladták” János lánya, Izabella kezét Gian Galeazzo Visconti milánói hercegnek. ## A háború második szakasza: 1369–1389 ### Az új király gondjai 1364\. április 8-án elhunyt II. János, akit V. Károly követett a trónon. Uralkodásának elején négy problémával kellett szembenéznie: a breton örökösödési háborúval, a navarrai király fenyegetésével, a flandriai lázadásokkal és az országában fosztogató bandákkal. A breton örökösödési háború 1341 óta tartott a hercegi címért. Az angolok Monfort János herceg mellett harcoltak, és 1364-én az auray-i csatában legyőzték a franciák által támogatott Blois Károlyt. V. Károly pártfogoltja ugyan meghalt, de legalább stabilitás és béke alakult ki a félszigeten, és IV. János breton herceg 1365-ben letette a vazallusi esküt. II. Károly navarrai király több gondot okozott, ugyanis 1364 elején ismét felkelést szított, mert meg akarta szerezni a Burgundi Hercegséget. Gascogne-i zsoldosait azonban a francia csapatok megverték Cocherelnél, és vezetőjük, III. Grailly János, Buch ura átállt V. Károly oldalára. A francia csapatok mélyen behatoltak Normandiába, és számos navarrai várat elfoglaltak. A következő évben a navarrai király békét kötött és lemondott Párizs környéki birtokairól. Flandriában Lajos herceg lánya, Margit és Edmund cambridge-i gróf házasságát kellett Károlynak megakadályoznia. Sikerült elérnie, hogy a pápa megtiltsa a házasságot vérrokonságra hivatkozva, majd saját testvére, Fülöp számára szerezte meg Margit kezét. A fosztogató bandák főként volt katonákból álltak, akik nem akartak visszatérni a nyomorúságos civil életbe. A jól szervezett, általában angolokból, gascogne-iakból, németekből álló csoportokat sokszor angol lovagok irányították. A bandák feldúlták a vidéket, raboltak, erőszakoskodtak, gyilkoltak. 1365-ben Károly kihasználta az alkalmat, hogy a Fekete Herceg a Kasztíliai Királyságba indult hadakozni, és annyi bandatagot bérelt fel, amennyit csak tudott, és Bertrand du Guesclin vezetésével a Pireneusok másik oldalára küldte őket harcolni. ### A Fekete Herceg Kasztíliában Kasztília királyát, I. Pétert féltestvére, Henrik, Trastámara grófja 1366-ban elkergette. Az uralkodó, akinek lányai a Fekete Herceg sógornői voltak, Eduárd bordeaux-i udvarában keresett menedéket, és rábeszélte vendéglátóját, hogy segítsen visszaszerezni trónját. A herceg serege 1367. februárban elindult, átkelt a Pireneusokon, majd április 3-án a nájerai csatában megverte a francia segítséggel harcoló Henrik seregét. Eduárd Pétert Kasztília királyának nyilvánította, majd a következő négy hónapot Kasztíliában töltötte katonáival. Seregét megviselte a meleg nyár, és Eduárd ekkor mutatta későbbi halálos betegsége, a vérhas első jeleit. A Fekete Herceg nagy udvartartást vitt Bordeaux-ban, ahova sok angol nemes követte. Megkezdte a helyi adminisztráció átszervezését és új adókat vetett ki, ami eltávolította tőle a gascogne-i nemeseket. 1368-ban az armagnaci gróf vezetésével megtagadták az adófizetést, és V. Károlytól kértek segítséget, azt állítva, hogy a történtek a Brétigny-i szerződés megsértését jelentik. Ebben az évben a király ügynökei 900 beadványt gyűjtöttek össze a Fekete Herceg ellen titokban. 1369 januárjában Károly Párizsba rendelte a Fekete Herceget, hogy számot adjon tevékenységéről. A walesi herceg azt válaszolta, hogy szívesen megjelenik a király előtt, de 60 ezer katonája fogja kísérni. ### Francia előretörés A francia király régóta készült a háború felújítására súlyos adókkal, az Angliába küldendő váltságdíjak megtiltásával. Károly tízszer több pénzhez jutott hadi adóival, mint amennyit az angol parlament III. Eduárdnak megszavazott. A francia király megkezdte serege irányításának modernizálását is. 1369 júniusában ismét kitört a háború, és novemberben Károly bejelentette Aquitania elkobzását. A francia stratégia finomodott, egyfajta kombinációja volt a felperzselt föld taktikának és a gyors lerohanásoknak. Károly megtiltotta csapatainak, hogy nyílt csatába bocsátkozzanak az angolokkal. A francia csapatok lerohanták Abbeville-t és Ponthieu grófságot, és harcok törtek ki Pérrigord-ban és Quercyben, Agenais-ban. Az angolok teljes Rouergue-t elvesztették. Az angolok a régi, jól ismert taktikájukat választották: Genti János pusztító chevauchée-ra indult Normandiába, Robert Knolles egy másik sereggel egészen Párizsig dúlta fel a vidéket. Az angoloknak nem volt pénzük a katonák zsoldjára, ezért a megszerezhető zsákmánnyal csábították őket, így rengeteg bűnöző csatlakozott. 1369 decemberében elesett a kiváló angol parancsnok, John Chandos. 1370\. október 2-án a király kinevezte a francia sereg főparancsnokának Bertrand du Guesclint, a százéves háború egyik legtehetségesebb hadvezérét. Guesclin téli hadjáratot indított az északnyugat-franciaországi angol területek ellen, és december 4-én fontos csatát nyert Pontvallainnál. A menekülő angolokat az általuk tartott Bressuire-ig üldözte, de a város védői, tartva a franciáktól, bezárták a kapukat saját bajtársaik előtt. A franciák így a városfal előtt gyilkolták le őket. Guesclin kerülte a nagy összecsapásokat, helyettük rajtaütéseket vezetett és előszeretettel támadta az elszigetelt városokat. Folyamatosan zaklatta az angol kommunikációs vonalakat, a zsákmánnyal megrakott szekérkaravánokat, elfoglalta a kis létszámú helyőrségeket. Az állandó zaklatás felőrölte az angol hadsereg amúgy sem magas morálját. Guesclin felkelésre biztatta Aquitania lakosait, és a városlakóknak azt tanácsolta, zárkózzanak be a falak mögé, és várják ki, amíg az angolok elhagyják a vidéket. Így cselekedett 1370-ben Limoges, amelyet Jean de Cros püspök, a Fekete Herceg fiának keresztapja vezetett. A walesi herceg feldühödött ezen, és amikor csapatai októberben áttörtek a falon, azt az utasítást adta, hogy mindenkit koncoljanak fel. Az angolok több mint háromezer embert gyilkoltak meg. 1371 januárjában a Fekete Herceg betegsége miatt visszatért Angliába, ahol egy év múlva lemondott Aquitania hercegi címéről, majd négy év múlva meghalt. A franciaországi csapatok irányítását testvére, Genti János lancasteri herceg vette át, aki felesége révén – névleg – Kasztília királya volt. Személyisége azonban elütött apjáétól és bátyjáétól, így nem volt alkalmas a francia előretörés megállítására. 1372-ben Guesclin seregei elfoglalták Poitout. Ez év júniusában a kasztíliai flotta megverte az angol hajóhadat La Rochelle-nél, és a győzelem láttán a város francia lakosai leverték az angol helyőrséget. Augusztusban az angol király és elsőszülött fia utoljára kihajózott a Francia Királyság felé, de a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt kénytelenek voltak visszafordulni. 1373 nyarán Genti János háromezer nehézlovassal és nyolcezer íjásszal megkezdte szokásos fosztogatását. A sereg Calais-ból indult, majd végigvonult Pikárdián, Champagne-on, Burgundián, Bourbonnais-n, Auvergne-en és Limousinon. A télen hatezer angol érkezett meg Bordeaux-ba. Az angolok öt hónap alatt 900 kilométert meneteltek, de egyetlen várat vagy várost sem vettek be, és senki nem állt ki velük nyílt csatában. Az év végére a franciák elfoglalták Aquitaniát, és elesett La Réole. A d’Albretek, az angolok régi szövetségesei átálltak a franciák oldalára. 1374-re az angolok által ellenőrzött terület kisebb lett, mint amekkora 1337-ben, a háború megindításakor volt. III. Eduárd sokat ivott, a kincstár üres, Genti János pedig népszerűtlen volt. Nem maradt más választás, mint a békekötés a franciákkal, amelyre 1374 januárjában került sor Périgueux-ban. Ezt követően számos béketárgyalást tartottak a felek, amelynek fő kérdése már csak Gascogne volt, hiszen Aquitaniát elvesztették az angolok. ### Folytatódó háború 1377\. június 21-én meghalt III. Eduárd, akit unokája, a tízéves II. Richárd követett a trónon. A háború azonnal újrakezdődött. Jean de Vienne admirális vezérletével a francia flotta megszerezte az ellenőrzést a La Manche felett, és megakadályozta, hogy angol erősítés érkezzen Gascogne-ba és Bretagne-ba. A francia flotta a part menti angol városokat fosztogatta, felégette Plymoutht, majd augusztusban Hastingst. Ezzel párhuzamosan a francia szárazföldi csapatok is támadásba lendültek Gascogne-ban és Bretagne-ban. Szeptemberben megverték Sir Thomas Felton sénéchal csapatait Eymet-nél, és az angol parancsnok fogságba került. A franciák elfoglalták Bergeracot. Bretagne-ban nagy területeket rohantak le, de nem tudták bevenni Brestet, amelyet Tamás, Buckingham grófjának hajóhada szabadított fel. János breton herceg az angolok mellé állt, és közösen kiszorították a franciákat. Calais-ból kitört az angol helyőrség, és felégette Boulogne kikötőjét. 1378-ban ismét megjelent a színen a navarrai király, aki Evreux grófságát kínálta Genti Jánosnak lánya kezéért, valamint részt vett V. Károly megmérgezési kísérletében. A franciák elfoglalták II. Károly normandiai birtokait, és a király, mielőtt elmenekült a Pireneusok túlsó oldalára, csak Cherbourg-t tudta eladni az angoloknak. 1378-ban a depressziós, súlyosan beteg V. Károly felajánlotta Aquitaniának a Dordogne folyótól délre eső részét és lánya kezét II. Richárd angol királynak. VI. Orbán pápa közbenjárására az egyezség meghiúsult. Eközben Languedocban lázadások törtek ki a magas adók miatt, amelyekből a háborút finanszírozta a francia uralkodó. Károly kénytelen volt engedni. 1380-ra az angolok is kifulladtak, sikertelenül támadták Harfleurt és Saint-Malót, és mindössze a kisebb fosztogatásokban értek el eredményt. Júliusban meghalt Bertrand du Guesclin Auvergne ostroma közben, szeptember 16-án pedig elhunyt V. Károly, akit a 12 éves VI. Károly követett a francia trónon. ### Utódlási harcok 200px\|bélyegkép\|jobbra\|Glouchester és V. János breton herceg egy lovagi játékon 200px\|bélyegkép\|jobbra\|II. Richárd Froissart krónikájában 1380-ban Anglia és a Francia Királyság uralkodója is kiskorú volt, és mindkét országban hataloméhes rokonok próbálták megszerezni a politikai irányítást. Angliában a király mellett működő tanácsnak két fontos feladata volt. Fel kellett állítania egy flottát, amely megvédi az országot a portyázó franciáktól és kasztíliaiaktól, valamint anyagilag támogatnia kellett a Csatorna túlpartján angol kézben lévő kikötővárosokat. Calais, Cherbourg és Brest olyan sok pénzbe került (46 ezer font), hogy 1380-ban már a királyi ékszereket is zálogba adták. A kincstár üres volt, a katonák hónapok óta nem kaptak zsoldot, és csak váltságdíjakból és a francia parasztoktól szedett védelmi pénzekből tudták fenntartani magukat. A parlament ezért újabb adót vetett ki. 1381 májusában felkelés tört ki több grófságban: a parasztok megölték az adóbeszedőket, majd Londonba vonultak, kifosztották a Towert és megölték Simon Sudburyt, Canterbury érsekét. Miután a felkelők vezetőjét, Wat Tylert meggyilkolták, a lázadás elhalt. Hasonló felkelések törtek ki Franciaországban is 1382-ben, de II. Fülöp burgundi herceg hamar elfojtotta azokat, és a következő hat évben ő kormányozta a királyságot. Fülöp elsősorban Flandriára koncentrált, és csapatai 1382 novemberében legyőzték a flamandokat Roosebekénél. A franciák erősödése aggasztotta VI. Orbán pápát, aki arra utasította az angliai püspököket, hogy indítsanak gyűjtést a VII. Kelemen ellenpápa elleni „keresztes hadjáratra”. Az összegyűlt pénzből toborzott sereg 1383-ban Calais-nál partra szállt, majd néhány város elfoglalása után az első nagyobb francia had láttán megfutamodott. Anglia új kancellárja, Michael de la Pole, Suffolk hercege békét akart kötni a franciákkal, hogy a háború ne terhelje tovább a kincstárat, és Anglia a skót veszélyre koncentrálhasson. Lépései azonban azzal az eredménnyel jártak, hogy elidegenítették az angoloktól hagyományos szövetségeseiket, a flamandokat és a bretonokat. Tetézve az anyagi gondokat, Genti János 1386 júliusában elindult Kasztíliába, hogy megszerezze a trónt. Ekkor már 30 ezer francia katona és 1200 hajó gyűlt össze Sluysnál, hogy részt vegyen az Anglia elleni invázióban. Angliában pánik tört ki, megkezdték a katonák toborzását, akiket azonban nem fizettek, ezért útonállóknak álltak. Az angolok szerencséjére 1386. november közepén a franciák elálltak az inváziótól. Anglia két nagy pártra szakadt: a háború támogatóira és ellenzőire. A háborús frakciót Glouchester, a király nagybátyja vezette. Mivel a háborúból sokan éltek Angliában, sokan támogatták a herceget, aki végül kitúrta posztjáról Suffolkot, és a királyi tanács hangadója lett. 1387 márciusában Richard Fitzalan, Arundel grófja kihajózott, hogy felmentse Brestet, és rávegye a bretonokat egy közös akcióra, de sikertelenül tért vissza Angliába. Augusztusban II. Richárd átalakította a kormányt, és Anglia a polgárháború szélére sodródott. Glouchesterék kivégeztek vagy száműzetésbe kényszerítettek Richárd tanácsadói közül többet, és 1388 nyarán folytatódtak az eredménytelen hadi vállalkozások a franciák ellen. Mivel északon a skótok fenyegették Angliát, az év végére nyilvánvalóvá vált, hogy békét kell kötni a franciákkal. A felek 1389 januárjában írták alá a megállapodást Leulinghenben. ## A békekötés után ### Anglia II\. Richárd úgy döntött, hogy Gascogne ügyét egyszer és mindenkorra „leválasztja” Angliáról, ezért önálló hercegséget hozott létre belőle, amelyet Genti Jánosnak adományozott 1390-ben, aki korona nélkül tért vissza Kasztíliából. Gascogne-ban felkelés tört ki a hírre, és János nem fért hozzá hercegségéhez. 1396-ban Richárd és Károly Calais közelében, Ardres-ben 28 éves fegyverszünetet kötött, és az angol király feleségül vette VI. Károly kilencéves lányát, Izabellát. Richárd azonban súlyos hibát követett el, megígérte ugyanis Károlynak, hogy az angol egyházat az avignoni pápa felé fordítja Rómától. Ez óriási felháborodást keltett Angliában. Glouchester továbbra is a háború pártján állt, és amikor megérkeztek a hírek a francia lovagok vereségéről a nikápolyi csatában, ismét támadást javasolt. 1397 augusztusában Glouchester és Arundel összeesküvést tervezett, de elárulták őket, és II. Richárd mindkettőjüket megölette. A senkiben sem bízó, egyre zsarnokibb király száműzte Genti János fiát, a későbbi IV. Henrik angol királyt. 1399-ben Genti János meghalt. Henrik júliusban partra szállt Ravenspurben, és az elégedetlen mágnások segítségével megszerezte a koronát. Richárd 1400-ban a Pontefract-kastélyban meghalt, valószínűleg megölték. ### Francia Királyság Franciaországban szintén sokan ellenezték a békekötést, és 1392-ben a vége felé közeledett a Valois hercegek párharca a hatalomért. Ebben az évben VI. Károly megőrült, és képtelenné vált a huzamosabb kormányzásra. Az ország irányításáért Fülöp burgundi herceg és Lajos orléans-i herceg harcolt, és az ország is két pártra szakadt. 1402-ben Lajos elérkezettnek látta az időt Gascogne meghódítására, és Károly csecsemő fiának adományozta a hercegi címet, holott IV. Henrik azt már saját utódának adta tovább. 1404-ben Lajos szisztematikus támadásokat indított Gascogne ellen, majd 1405-ben újabb francia akciók következtek. A következő évben a francia csapatok már Bordeaux közelében jártak, de az angoloknak sikerült egy folyami ütközetben megverni őket. 1407-ben Lajos támadásai Blaye-nél kifulladtak. A szárazföldi akciókkal párhuzamosan a francia hajók rendszeresen támadták a szigetország kikötővárosait, és 1404-ben francia katonák szálltak partra Walesben, hogy segítsék az ottani felkelést. A 15. század első éveiben úgy tűnt, a Francia Királyság visszanyerte régi fényét: uralta Flandriát, Németalföldet és Genovát, „saját” pápája volt Avignonban, és a Milánói Hercegség megszerzésére készült. A hatalomért azonban két nagy úr, az apja 1404-es halála után a burgundi hercegi címet megkapó János és I. Lajos orléans-i herceg harcolt. Minden fontos kérdésben ellentmondtak egymásnak: más pápát tiszteltek és ellenvéleményen voltak az Angliai elleni háborút tekintve. Vetélkedésüknek János vetett véget, amikor 1407. november 20-án megölette Lajost. A királyság, különösen Párizs, két felfegyverzett pártra, a burgundiaiakra és az armagnacokra szakadt. 1411-re a burgundiaiak, a párizsi hentesek céhének jelentős segítségével, ellenőrzésük alá vonták a fővárost, amire válaszul az armagnacok blokád alá vették Párizst. Ezután először a burgundiak, majd az armagnacok kértek angol katonai segítséget IV. Henriktől. 1412 augusztusában a Clarence hercege vezette angol sereg végigdúlta Sologne-t és az Indre-völgyet, és csak óriási váltságdíjak megfizetése ellenében fordult vissza. János herceg Párizsba hívta a főrendeket, hogy új adót vessenek ki, amely az angol invázió elleni védekezést szolgálná. Amikor a résztvevők kritizálni kezdték politikáját, szabadjára engedte henteseit, akiket Simon Caboche nevű vezetőjük irányított. A csőcselék számos urat megölt, és heteken át tartó terrorja számos gazdag polgárt fordított János ellen. 1413 augusztusában János megpróbálta elrabolni VI. Károlyt, de végül menekülnie kellett, és a kormányzást megszerezték az armagnacok. Március 20-án Angliában meghalt IV. Henrik, akit V. Henrik követett a trónon. 1414-ben Henrik számos tárgyalást folytatott az armagnacokkal. Az angol király minden fordulóban többet kért, és a követek eredmény nélkül tértek vissza a Francia Királyságba. Henrik kincstára is üres volt, de kölcsönöket vett fel, és sikerült egy nyolcezer íjászból, kétezer nehézlovasból, valamint könnyűgyalogosokból és tüzérségből álló sereget felállítania. A had átszállítására a Csatorna túlsó felére 1500 hajó gyűlt össze. Az indulás előtt leleplezték a király elleni Southampton-összeesküvést, és vezetőit kivégezték. ## A háború harmadik szakasza: 1415–1429 ### Az azincourt-i csata 1415\. augusztus 11-én az armada kihajózott Portsmouthból, és három nap alatt átszelte a La Manche-t. A katonák Normandiában, a Szajna torkolatában, Harfleur közelében szálltak partra. Henrik azért választotta ezt a helyet, mert Harfleurből olyan erődítményt akart építeni, mint amilyen Calais, és a Szajna utat nyitott Franciaország belseje, közvetlenül Párizs felé. Az ostromban az angolok egyharmada meghalt, de szeptember 22-én a város védői megadták magukat. A király hazaküldte a sebesülteket, felállított egy helyőrséget, majd október 6-án elindult fosztogató hadjáratára, amelynek végállomásául Calais-t jelölte ki. Az angolok nem számítottak ellenállásra a nagyjából 240 kilométeres úton, de a franciák elhatározták, hogy feltartóztatják őket. Október 24-én a két sereg találkozott. Az angolok védelmi pozíciót vettek fel, és várták a jóval nagyobb francia sereg támadását. Mivel a franciák sem mozdultak, október 25-én az angolok közelebb vonultak hozzájuk, és nagyjából 300 méterre tőlük ismét védelmi alakzatban álltak fel. Az azincourt-i csatában az angol íjászok megtizedelték a támadókat, majd az angol lovagok kézitusában súlyos vereséget mértek a franciákra. Amikor úgy tűnt, hogy a franciák harmadik hadteste is bekapcsolódik a csatába, Henrik kivégeztette az eddig foglyul ejtett franciákat. A franciák tízezer embert vesztettek, köztük rengeteg főurat. Másnap az angolok folytatták útjukat Calais felé, ahova október 29-én érkeztek meg. November közepén Henrik Angliába hajózott. 1416-ban Luxemburgi Zsigmond magyar és német király Angliába érkezett, hogy elősegítse az egyházszakadás rendezését. Zsigmond szövetséget kötött Henrikkel, ami annyira lenyűgözte János burgundi herceget, hogy októberben felajánlotta szövetségét az angoloknak VI. Károly trónfosztásához. Henrik eközben rendületlenül készült a háború folytatására, és 1417-ben már 34 hadihajója volt a négy évvel korábbi hattal szemben. A flotta fejlesztése hamar meghozta a várt eredményt: Bedford hercege súlyos vereséget mért 1416 nyarán a Harfleurt blokád alatt tartó franciákra. A következő évben Huntington grófja megsemmisítette a francia flotta maradékát is. ### Normandia meghódítása 1417 júliusában 1500 hajón tízezer katona indult Henrik új hadjáratára. Az uralkodó új célt tűzött ki a fosztogatás helyett: régióról régióra tervezte meghódítani a Francia Királyságot. Augusztus 1-jén az angolok partra szálltak a Touquers-folyó torkolatánál. Az angolok ellenállás nélkül nyomultak előre, mivel Armagnac grófja, a francia hadsereg főparancsnoka nem merte elhagyni Párizst a falak előtt várakozó burgundiai hadsereg miatt. Augusztus 18-án az angol király megkezdte Caen ostromát, majd szeptember 4-én rohammal bevette. A támadók legalább kétezer caeni lakost mészároltak le. Az angolokat megelőzte kegyetlenségük híre, így a normandiai városok, Lisieux, Bayeux, Argentan és Alençon gyorsan megadta magát. 1418 februárjában elesett Falaise, és tavaszra Normandia alsó része és a Cotentin-félsziget Henrik kezében volt. Júniusban Louviers, július 20-án Pont de l’Arche esett el. Július 29-én az angol had megérkezett Normandia fővárosa, Rouen elé. A várost hét kilométernél hosszabb fal, hat hatalmas barbakán, hatvan torony és egy szokatlanul mély árok, valamint négyezer fős helyőrség védte. Henrik négy tábort állíttatott és árkokkal kötötte össze őket. A védők abban bíztak, hogy megérkezik a felmentő sereg, de az armagnacok és a burgundiaiak ebben az időben Párizsért harcoltak. 1419. január 19-én Rouen megadta magát, és az év végére Normandia ismét angol fennhatóság alá került. Júliusban Henrik elfoglalta Pontoise-t, amely jó kiindulási bázis volt Párizs felé. Az uralkodó angolokat telepített az elfoglalt városokba, és normandiai birtokokat adományozott lovagjainak. A hercegség hagyományos adminisztrációját meghagyta, de a nyolc elöljáró angol volt. Normandiát az angolok súlyosan megadóztatták, hogy fedezzék a további hadmozdulatok költségét. ### A troyes-i megállapodás II\. János burgundi herceg, aki 1418-ban bevette Párizst, megrettenve Normandia bukásától, megpróbált kiegyezni az armagnacokkal. 1419 nyarán a felek Corbeille-nél találkoztak, és úgy tűnt, egyezségre jutnak. Valójában az armagnacok bosszúra készültek: szeptember 10-én meggyilkolták a burgundi herceget, amikor tisztelete jeléül letérdelt a trónörökös előtt. A gyilkosság híre heves ellenérzéseket szült a királyságban, és sokan az armagnacokat okolták Franciaország minden nyomorúságáért. Habár a hosszú háború megteremtette a nemzeti érzetet mindkét oldalon, a két nagy francia párt annyira gyűlölte egymást, hogy nem jutott közös nevezőre az angolokkal szemben. Burgundia új uralkodója, III. Fülöp herceg nem vágyott a francia trónra. Célja az volt, hogy a királyság északi részét két nagy egységre, Angliára és Burgundiára osszák, ezért 1419 decemberében szövetséget kötött az angol királlyal. 1420 májusában Henrik Troyes-ban találkozott az őrült francia királlyal. A felek megállapodást kötöttek, amely szerint Henrik feleségül veszi VI. Károly lányát, Katalint, és a francia trón örököse lesz. A frigyet 12 nap múlva megtartották. Károly fiát, a későbbi VII. Károlyt kizárták az örökösödésből. Ennek a döntésnek tényleges hatása nem volt a trónörökösre, hiszen Bourges-ban megvolt az udvartartása, és azok, akik nem fogadták el az angol uralmat, őt tekintették a törvényes uralkodónak. Henrik és Fülöp ezután folytatta a trónörökös és az armagnacok által ellenőrzött területek elleni támadást, hogy minden ellenállást felszámoljanak Normandia és Párizs között. Elesett Montereau, majd november 18-án, 18 hónap ostrom után Melun is, amelyet egy gascogne-i katona, Arnaud Guillaume de Barbazan védett. 1420. szeptember 1-jén V. Henrik, VI. Károly és II. Fülöp ünnepélyesen bevonult Párizsba. A francia rendi gyűlés ratifikálta a troyes-i megállapodást, „borzalmas és rettenetes bűnei” miatt kizárva a trónörököst az utódlásból. 1421 januárjában Henrik és hitvese Angliába hajózott, ahol február 23-án Canterbury érseke megkoronázta Katalint a westminsteri apátságban. A pár körutazást tett, amelynek fő célja a pénzgyűjtés volt a háború folytatására. Áprilisban meghalt Henrik testvére, Clarence, a trón várományosa egy összecsapásban Baugé közelében. Az ütközetben a franciák oldalán hadakozott a skóciai Buchan grófja, akit a győzelem után a francia csapatok parancsnokának neveztek ki. 1421 júniusában Henrik négyezer katonával partra szállt Calais-nál, majd folytatta útját Párizs felé, amelyet három Armagnac-erősség, Dreux, Meaux és Joigny fenyegetett. Henrik elfoglalta Dreux-t, Vendôme-ot és Beaugencyt, majd Orléans-hoz vonult. Mivel nem volt elég utánpótlása, nem ostromolta meg az erős várost, hanem északra fordult, és elfoglalta Villeneuve-le-Roi-t. A királyi sereg októberben megkezdte Meaux ostromát. December 6-án Windsorban megszületett Henrik fia, a későbbi VI. Henrik. 1422. május 10-én, nyolc hónapnyi ostrom után a város elesett. Az ostrom alatt a király megbetegedett, és augusztusban már haldoklott. Fivérét, János bedfordi herceget Franciaország régensévé, a trónörökös oltalmazójává nevezte ki, Glouchester hercege pedig Anglia régensi posztját kapta meg. Bedfordnak azt tanácsolta, hogy mindenáron óvja meg a szövetséget a burgundiaiakkal, és ha rosszra fordulnak a dolgok, koncentráljon Normandiára. A király augusztus 31-én Vincennes-ben elhunyt. Hat héttel később VI. Károly is meghalt. A csecsemő VI. Henrik angol uralkodót így, II. Henrik néven, Franciaország királyává is koronázták. Uralkodását a Loire-tól északra, néhány enklávét leszámítva, mindenki elfogadta. ### Hármas szövetség Az V. Henrik halálát követő hét esztendő a százéves háború legsikeresebb időszaka volt az angolok számára. A megszállók a Loire völgyében ereszkedtek dél felé. Az angol erőket Lancaster János, Bedford hercege, Thomas Montagu, Salisbury grófja és Richard Beauchamp, Warwick grófja vezette. Ebben az időszakban angol kézen volt Normandia, Maine, Anjou, Párizs, Île-de-France, Champagne egy része, Pikárdia, Gascogne és Pas de Calais. Burgundiát és Champagne többi részét az angolok szövetsége, a burgund herceg ellenőrizte. Bretagne önállóságot élvezett V. János breton herceg vezetésével. Franciaország többi részét a trónörökös és a mellette kitartó armagnacok birtokolták, székhelyük Poitiers-ben és Bourges-ban volt. Az angolok által megszállt francia területek az Angol Királyságtól függetlenek voltak. Megtartották a hagyományos intézményeket, amelyeket a helyiek működtettek néhány angol felügyelete alatt. Bedford igyekezett megkedveltetni az angol uralmat, ezért bátorította a kereskedelmet, egyetemet alapított Caenben, kiváló minőségű aranypénzt veretett. Párizs adminisztrációját megtisztították a trónörökös híveitől, és a hivatalok aggályok nélkül együttműködtek a megszállókkal. Az angolok súlyos termék- és ingatlanadókat vetettek ki. A francia parasztokat az angol helyőrségek is szorongatták? a farmokat kifosztották, az embereket elrabolták, majd váltságdíjat kértek értük, védelmi adót szedtek. Az országban szabadcsapatok garázdálkodtak, akik mindenkit megtámadtak a területükön, és gyakran élve megnyúzták áldozataikat. A közállapotok miatt 1420 végére Normandia befizetései a kincstárba jelentősen csökkentek. Az önálló Normandiai Hercegség csak burgundi szövetségesei segítségével volt képes működni, akik annyira tartottak az armagnacok visszatérésétől, hogy inkább az angolokat támogatták. Vezetőjük, a burgundi herceg azonban büszke volt a benne folyó Valois-vérre, és soha nem békélt meg a Lancasterek jelenlétével. 1423 áprilisában Bedford, Burgundia és Bretagne hercege szövetségi szerződést kötött Amiens-ben, amelynek célja a trónörökös pártjának elpusztítása volt. Burgundia és Bretagne azonban egy titkos megállapodást kötött később, amely kizárta, hogy egymás ellen forduljanak, ha bármelyikük mégis átállna a másik oldalra. Májusban Bedford feleségül vette Fülöp testvérét, Annát. ### Folytatódó hódítás 1423-ban a szövetséges csapatok elfoglalták Le Crotoy-t, és kifosztották Xaintrailles-t. Harcok voltak Gascogne határain is, és a trónörökös hívei megtámadták La Réole-t. Nyáron az Armagnac-párt skótokkal, valamint spanyol és itáliai zsoldosokkal megerősített serege Cravant-hoz vonult, hogy betörjön a Burgundi Hercegségbe, és ezzel felszabadítsa a Champagne-ban és Pikárdiában elszigetelt helyőrségeket. A védők elkeseredetten harcoltak, de júliusra – Jean de Wavrin szerint – a városban „sem macska, sem kutya, sem patkány, sem egér nem volt, amelyet ne faltak volna fel.” Július 29-én megérkezett a felmentő sereg, amely heves csatában átverekedte magát a Yonne-folyón. A harcokban a trónörökös katonái közül 1200 estek el, közöttük sok skót. 1424-ben az angolok Maine-re és Anjoura koncentráltak, és tízezer fős csapattal Ivry ellen vonultak. A város és néhány más kisebb település elfoglalása után az angol sereg augusztus 17-én Verneuil-nél megütközött a trónörökös francia–skót csapataival. Az angolok a poitiers-i és az azincourt-i csatában alkalmazott felállást választották a jóval erősebb, 17 ezres sereg ellen, majd támadásba lendültek. A heves kézitusában hétezer ellenséges katonát – köztük sok skótot – öltek meg. Az ütközet után Bedford szisztematikusan felszámolta az ellenállást Maine-ben és Anjouban. Az angol–burgundi együttműködés még ebben az évben veszélybe került, amikor Humphrey, Glouchester hercege feleségül vette Jacqueline-t, Hainaut grófnőjét, és ötezer katonával megpróbálta megszerezni flandriai területeit, amelyekre III. Fülöp is rá akarta tenni a kezét. A dühös burgundi herceg szeptemberben a szövetség felmondásával fenyegetőzött Párizsban. 1425 decemberében Bedford kénytelen volt Angliába utazni, amelyet Glouchester csaknem polgárháborúba sodort. Erre az időre az angolok jelentős részének elege lett a háborúból, és egyre kevésbé akarták anyagilag, emberrel támogatni a Csatorna túlsó felén zajló hadmozdulatokat. 1426 júniusában a breton herceg megállapodott a trónörökössel Saumurban, és fivére a skótokkal együtt lerohanta az angol erősséget, Pontorsont. Bedford 1427 márciusában tért vissza Franciaországba. Vele érkezett John Talbot báró, a háború egyik későbbi kiemelkedő hadvezére. Májusban Warwick visszafoglalta Pontorsont. János burgundi herceg visszatért az angol szövetségbe, és szeptemberben megerősítette a troyes-i szerződésben foglaltakat. Glouchester lemondott németalföldi igényeiről, és 1427 végére helyreállt az angol–burgundi szövetség. Eközben az angol sereg Montargis ellen vonult. A Yonne völgyét uraló erődítményt július 15-én kezdték ostromolni Warwick csapatai. A támadás lassan haladt, így a franciáknak sikerült sereget gyűjteniük, amely Jean de Dunois gróf, a meggyilkolt orléans-i herceg törvénytelen fia vezetésével szeptember 5-én felszabadította a várat. Ugyanezen a napon Ambrières-ben vereséget szenvedett Sir John Fastolf is, ami a maine-i felkelés kezdetét jelentette. Bedford újra ostromolni kezdte Montargist, és hozzálátott a lázadás leveréséhez is. Talbot felmentette az ostromlott Le Mans-t, és elfoglalta Lavalt. 1428 júniusában Salisbury csaknem háromezer új katonával szállt partra, akikkel a következő hónapban Párizsba érkezett. Salisbury Orléans-t akarta megtámadni, amelynek elfoglalása utat nyitott volna a trónörökös hátországa felé, Bedford azonban Angers-t akarta ellenőrzése alá vonni, ami biztosította volna Anjout az angoloknak, összekötve az északi területeket és Gascogne-t. Salisbury akarata diadalmaskodott, és a gróf augusztus közepén elindult Orléans felé. Útközben elfoglalt negyven várost és erődöt, majd október 12-én megérkezett a magas fallal és nagy helyőrséggel védett Orléans-hoz. Az angolok olyan kevesen voltak, hogy körbe sem tudták venni a várost, így abba folyamatosan érkezhetett az utánpótlás. Október 27-én nagy veszteség érte az angolokat, belehalt egy héttel korábban szerzett sebesülésébe Salisbury. Az ostromot William de la Pole, Suffolk grófja folytatta. 1429\. február 12-én lezajlott a heringek csatája, amikor négyezer francia és skót katona megtámadta John Fastolf utánpótlást szállító kocsijait Rouvray közelében. A szekérvárat 1500 angol katona védte, és súlyos vereséget mért a támadókra. Tavasszal a franciák felajánlották a burgundi hercegnek Orléans-t, de Bedford nem engedte, hogy elfogadja, ezért János visszarendelte katonáit az ostromból. Április 30-án egy kis csapat élén megérkezett az ostromlott városba Jeanne d’Arc. ## A háború negyedik szakasza: 1429–1453 ### Jeanne d’Arc megjelenése A 17 éves írástudatlan domrémyi pásztorlány megjelenése alaposan felforgatta a háború folyását. Jeanne d’Arc azt állította, az Úristentől azt a feladatot kapta látomásaiban, hogy űzze ki az angolokat. 1428-as feltűnésekor a trónörökös ügye veszni látszott: az angolok megállíthatatlanul nyomultak előre, a burgundiaiak és az armagnacok pedig kibékíthetetlenül gyűlölték egymást. A legnagyobb problémát azonban az uralkodásra alkalmatlan VII. Károly okozta azzal, hogy ügyei intézését az egymással vetélkedő főurakra bízta. Udvarában azonban számos jó katona volt és jövedelme háromszor-ötször meghaladta a régensét, vagyis volt embere és pénze a háború megfordításához. 1429\. februárban a trónörökös fogadta Johannát, aki elmondta isteni látomását, valamint azt, hogy látta Károly reims-i megkoronázását. A trónörökös engedélyezte, hogy a lány Orléans-ba menjen. Johanna levelet írt Bedfordnak és az angol uraknak, amelyben közölte: „A Mennyek Ura azért küldött engem, hogy kikergesselek benneteket egész Franciaországból”. A pásztorlány négyezer katonával indult el a város felszabadítására, amelynek fő ereje május 3-án érkezett meg. A franciák néhány nap alatt lerohanták az angolok által épített erődítéseket, és május 8-án Suffolk feladta a kilencven napja tartó ostromot. Jeanne d’Arc hatására a franciák morálja az egekbe szökött, és II. János, Alençon hercegének hadserege azonnal az angolok ellen indult. Június 12-én leölték Jargeau helyőrségét, és foglyul ejtették Suffolkot. Három nappal később elfoglalták a Meung-folyó felett átívelő hidat Beaugencynél, majd megadta magát a helyőrség is. Johanna azzal biztatta a franciákat, hogy nagy győzelmet aratnak majd, és azzal ösztökélte őket a menekülő angolok üldözésére, hogy „azért vannak a sarkantyúitok, hogy használjátok őket”. Június 18-án a két sereg összecsapott Pataynál. A franciák legázolták Talbot íjászait. Talbot fogságba esett, de John Fastolfnak sikerült elmenekülnie katonái egy részével, és másnap elérte Corbeil-t. Johanna rábeszélte Károlyt, hogy tartson vele Reims-ba, ahol megkoronázzák. A sereg bevonult a városba, és Károlyt 1429. július 17-én valóban megkoronázták. Enguerrand de Monstrelet krónikájában azt írta: akkora volt a lelkesedék, hogy „a franciák azt hitték, Isten az angolok ellen van”. Egyre több egyszerű francia gondolta úgy, hogy egyfajta keresztes háború folyik a hódítók ellen. A reims-i kitérő időt adott Bedfordnak Párizs felkészítésére az ostromra. Szeptember 8-án Johanna rohamot vezetett, de a franciák megzavarodtak, és otthagyták a falaknál a sebesült parasztlányt. Legyőzhetetlenségének hite elmúlt, és Károly elvonult Gienbe. Bedford ideiglenesen átadta a régensi és Párizs kormányzói posztját III. Fülöpnek. Johanna, miután felépült, októberben újabb hadjáratra indult a Loire felső részén. 1430. május 24-én egy burgundi katona foglyul ejtette Compiègne közelében. Novemberben átadták az angoloknak, akik 1431. május 30-án boszorkányság vádjával Rouenban megégették. ### Kifáradt ellenfelek 1429–1430-ban az angolok nagyon rosszul álltak. Elvesztettek számos kiváló parancsnokot, az északi városok egymás után álltak át a király oldalára, kiverték őket Champagne-ból, Normandiában lázadások törtek ki, és katonák sokasága dezertált. Károly azonban nem aknázta ki a helyzetet, és az angolok 1431 második felében ismét akcióba lendültek? visszavettek több várost és elfogták a kiváló francia parancsnokot, Jean Poton de Xaintrailles-t. A franciák Jeanne d’Arc által feltüzelt lelkesedése azonban elmúlt, a rettentő pusztítás és hiábavaló erőfeszítés hatására apátia lett úrrá rajtuk. A falvak elnéptelenedtek, a parasztok vagy meghaltak, vagy elmenekültek. Az erdőkben és magában Párizsban is haramiák garázdálkodtak, az emberek éheztek, esténként farkasok kóboroltak a főváros utcáin holttesteket, gyerekeket keresve. 1431 elején Bedford visszatért Párizsba. December 2-án bevonult a fővárosba a tízéves VI. Henrik, akit december 16-án Franciaország királyává koronázták a Notre-Dame-székesegyházban. 1432 márciusában a franciák visszafoglalták Chartres-t. Májusban Bedford ostromot indított Lagny ellen, ahonnan a franciák a Párizsba tartó szállítmányokat fosztogatták. Augusztus 10-én nyolcórás csata bontakozott ki a vár felmentésére érkező franciák és az angolok között, amelynek eredményeként Bedford csapatai visszavonultak. Az angolok vesztesége csak háromszáz ember volt, de a vereség súlyos csapás volt a tartásukra. November 14-én meghalt Bedford felesége, a burgundi herceg testvére, Anna. 1433 júniusban Bedford Angliába utazott, és a parlament felkérésének eleget téve elfogadta a királyi főtanácsadó posztját, és nem tért vissza a franciák közé. Vizsgálatot indított, amely kimutatta, hogy a kincstár hiánya a háromszorosa éves bevételének. A mezőgazdaság és a tengerentúli kereskedelem pangott, az adóbevételek visszaestek. Csak a calais-i helyőrség fenntartása 17 ezer fontba került, ami felemésztette a befolyó pénz felét. A rosszul vagy egyáltalán nem fizetett katonák rendszeresen fellázadtak a helyőrségekben. A sötét kilátások ellenére 1434 az angolok számára kezdődött jobban: Arundel Anjou-ban ért el sikereket, Talbot pedig, akit kicseréltek Xaintrailles-re, elfoglalta többek között Gisorst, Joignyt és Clermont-t. A párizsiak hívására Bedford júliusban visszatért a fővárosba, ahol az a hír fogadta, hogy a normandiai parasztok fellázadtak, miután Richard Venables, egy angol szabadcsapat kapitánya legyilkoltatta egy falu teljes lakosságát. Bedford csapatai szétkergették a fosztogatókat, Venablest felakasztották. 1435 februárjában a burgundi herceg elérkezettnek látta az időt, hogy felmondja a szövetséget az angolokkal. Augusztusban az angolok, a franciák és a burgundiaiak béketárgyalást kezdtek Arrasban, amely azonban eredménytelenül ért véget, mivel az angolok látták, hogy a másik két partner együttműködik. Szeptember 14-én elhunyt Bedford, akit a roueni katedrálisban temettek el. ### Új szövetségesek Kevesebb mint egy héttel Bedford halála után a burgundiaiak és a franciák aláírták az arrasi szerződést. Ebben III. Fülöp elismerte VII. Károlyt francia királynak, cserébe pedig nagy területeket kapott. Angliát megrázta a burgundi herceg árulása, amelyet lázadások követtek az angolok által ellenőrzött területeken: Dieppe, Fécamp és Herfleur elesett. 1436 februárjában ötezer francia katona vette körül Párizst. Április 13-án az éhező lakók beeresztették a franciákat a városba. Rövid harc után a helyőrség megadta magát. 1436 júliusában a burgundi csapatok megkezdték Calais ostromát, de augusztus 2-án partra szállt a felmentő sereg Glouchester vezetésével, és gyilkos chevauchée-t vezetett a hercegség területén, mélyen behatolva Flandriába. Több flamand város fellázadt Fülöp ellen, aki csak 1438-ban tudta leverni őket. Talbot elfoglalta Rist és Pontoise-t, Salisbury pedig bevette Ivryt. 1437 tavaszán Plantagenet Richárd yorki herceg váltotta Warwick grófját az angol sereg élén. Talbot folytatta hadjáratát, heves csatában átkelt a Somme-on, és felszabadította Tancarville-t. A franciák októberben elfoglalták Montereau-t, a Szajna felső folyásánál található utolsó angol erődöt. A következő évben a franciák megtámadták Gascogne-t, és a kasztíliai Rodrigo de Villandrando vezetésével súlyos pusztítást végeztek, viszont hiába ostromolták Bordeaux-t. 1439. júliusban a felek újabb békekonferenciára ültek össze, de az angolok nem engedtek trónigényükből, így a háború folytatódott. 1440 novemberében az angolok szabadon engedték az orléans-i herceget, aki az azincourt-i csata óta volt fogoly. Henry Beaufort bíboros, a kormány feje abban bízott, hogy a herceg lehet a régens, ha VII. Károly meghal, illetve segít tető alá hozni egy általános megállapodást. A herceg azonban hazatérése után a költészetnek szentelte magát, így az angolok csak a szabadságáért fizetett 40 ezer fonttal vigasztalódhattak. Októberben Talbot visszafoglalta Harfleurt. 1441. október 25-én VII. Károly hadai visszafoglalták a Párizst fenyegető Pontoise-t, amely az utolsó angol garnizon volt Île-de-France-ban. ### Az angol uralom végórái A franciák 1442 nyarán betörtek Gascogne-ba. Elfoglalták Tartast, Saint-Sever-t, Dax-ot és ismét La Réolét. 1443 áprilisában John Beaufort, Sommerset grófja lett az angol csapatok főparancsnoka, akit nagybátyja, Beufort bíboros neveztetett ki, hogy véget vessen York – őt és híveit beárnyékoló – sikereinek. Somerset grófja valószínűleg a háború legtehetségtelenebb vezetője volt. Hétezer katonával érkezett Cherbourg-ba, ahonnan kisebb fosztogató akciókat indított. Különösen titkolózó volt, nem avatott be senkit hadi terveibe, állítólag a következőket mondta: „Senki előtt nem leplezem le titkaimat. Ha az ingem ismerné azokat, elégetném.” Hamarosan visszatért Angliába, ahol köznevetség tárgya lett és az udvarból is kitiltották. 1444 elején William de la Pole, Suffolk hercege békeküldöttséget vezetett Franciaországba. Suffolk kétéves fegyverszünetet kért, amelyért titokban Maine-t ajánlotta, valamint megszerezte Anjou Margit kezét királyának. Míg Angliában idegenellenes indulatokat váltott ki a frigy, a Csatorna túlpartján élők megkönnyebbülten vették tudomásul a Toursban megkötött fegyvernyugvást. VI. Henrik és Anjou Margit 1445-ben házasodott össze. Amikor kiderült, hogy a herceg felajánlotta Maine-t a franciáknak, elkeseredett dühöt váltott ki. Ennek ellenére 1445. május 22-én Henrik titokban levelet írt VII. Károlynak, amelyben megígérte, hogy következő év áprilisában átadja a régiót. A kiszivárgott hírek indulatokat kavartak, amit kihasználva Beaufort bíboros lázadás vádjával börtönbe záratta Humphreyt, Gloucester hercegét 1447. február 18-án. A király nagybátyja öt nap múlva meghalt. Visszahívták Franciaországból Yorkot, aki jogot formálhatott volna a trónra, és Írország kormányzójának nevezték ki. Yorkot Edmund Beaufort, Somerset hercege váltotta. Július 28-án Henrik utasítást adott ki Le Mans átadásáról, amely 1448. máricius 29-én megtörtént. A fegyverszünetet 1450 áprilisáig kiterjesztették. A franciák azonban nem olvasták el alaposan a dokumentumot, amelyben az angolok saját vazallusukként tüntették fel a francia király hűbéresét, Bretagne hercegét. Ennek az volt az oka, hogy az angolok a békeszerződés megsértése nélkül akartak hadakozni a hercegséggel szükség esetén. Míg Angliában a kincstár kongott az ürességtől, VII. Károly ismételten bevezetett egy régi adónemet, amely még II. János uralkodása alatt szolgált pénzbehajtásra. A vártnál több pénzt sikerült beszedni, és Jacques Coeurnak köszönhetően, aki az udvar pénzügyeiért volt felelős, mindig volt likvid forrás a kiadások fedezésére. Károly már 1445-ben megkezdte az új egységekbe szervezett, megreformált hadsereg felállítását. A legfontosabb változtatás az volt, hogy ezek a katonák békeidőben is rendelkezésre álltak, nem kellett őket veszély esetén hirtelen összetrombitálni. A meglévő lovasságot húsz nagy egységbe (compagnies d’ordonnance) olvasztotta. Ezek a századok száz-száz szakaszból álltak, amelyek mindegyikébe egy nehézlovas és öt könnyű fegyverzetű katona tartozott. A gyalogságot nyolcezer íjászból állították fel, az önkéntesek adómentességet kaptak. Károly kora leghatékonyabb tüzérségét állította fel Jean és Gaspard Bureau irányításával. A hivatásos hadsereg hatalmas helyzetelőnyt jelentett az angolok szerződéses katonáival szemben. ### Normandia visszafoglalása Az angolok Maine kiürítése után megostromoltak két Breton várat. Károly tiltakozott, de azt a választ kapta, hogy ez angol belügy. Somerset 1449 márciusában felbérelt egy aragóniai zsoldosvezért, François de Surienne-t, hogy fossza ki a gazdag breton várost, Fougèrest. A breton herceg francia segítséget kért. Július 31-én Károly közölte, hogy nem tekinti magára nézve kötelezőnek a békeszerződést, és harmincezer katonát küldött Normandiába, akik három irányból támadtak. A francia csapatokat Jean de Dunois gróf vezette. Somerset, ahelyett, hogy megpróbálta volna kicsi hadseregét egy helyre koncentrálni, azt parancsolta, hogy vonuljanak vissza a várakba. Az angol erősségek, köztük Pont-Audemer, Lisieux, Verneuil, Mantes, Vernon és Saint-Lô, sorban elestek. Számos helyen a normandiaiak maguk engedték be a franciákat a városfalak mögé. Októberben a franciák elfoglalták Rouent, miután a szabad elvonulás fejében Somerset megadta magát. A télen a franciák elfoglalták Harfleurt, Honfleurt, Fresnoy-t, számos várat pedig a megvesztegetett kapitányok adtak át. 1450 tavaszán az angolok már csak a Cherbourg-félszigetet tartották ellenőrzés alatt. A Normandia elleni invázió váratlanul érte az angolokat, sebtiben csapatokat kezdtek összegyűjteni, de csak 1450. március 15-én szállt partra Sir Thomas Kyriell 2500 embere. A parancs ellenére nem indult Bayeux felszabadítására, hanem megkezdte Vacognes ostromát. Kyriell a helyi angol erősségekből újabb katonákat kapott, így serege négyezer fősre duzzadt. Április 12-én megindult Bayeux felé. Három nap múlva a francia erők elállták az útját Formignynél. Arthur de Richemont hadseregparancsnok és Jean de Bourbon, Clermont grófjának csapatai súlyos vereséget mértek az angolokra, akik szinte valamennyien, 3774-en holtan maradtak a csatamezőn. Júniusban Sommerset három hét ostrom után feladta Caent, és Calais-ba vonult vissza. Falaise július 21-én kapitulált, cserébe a franciák szabadon bocsátották Talbotot. Domfront a hónap utolsó napján adta meg magát. Augusztus 12-én hosszan tartó ágyúzás után Cherbourg védői is megadták magukat, így a franciák, a Csatorna-szigetek kivételével, egész Normandiát elfoglalták. ### Az utolsó angol hadjárat Az angol kormányzat 1445 és 1449 közötti hanyag, korrupt, becstelenségekkel tarkított tevékenységének eredményeként a franciaországi birtokokról ezrek menekültek el hátrahagyva vagyonukat, sokuk aztán nincstelenként tengődött Angliában. Normandia bukása óriási kormányellenes felháborodást váltott ki. A feldühödött tömeg 1450. január 9-én megölte Adam Moleynst, Chichester püspökét, a titkos pecsét korábbi őrét. Január 28-án az alsóház követelésére William de la Pole-t, Suffolk hercegét a Towerbe zárták. Henrik, hogy megmentse Suffolk életét, száműzte őt, de útban Calais felé a csőcselék feltartóztatta, és megölte. Az udvar megtorlással fenyegetőzött, mire kitört a kormányellenes Jack Cade-lázadás. Június 29-én meglincselték Suffolk másik társát, William Ayscough-t, Salisbury püspökét. Somerset hercegét ellenfelei megvádolták Normandia elvesztésével, és egy időre börtönbe került, de a királyné visszahelyezte őt a hatalomba. Eközben VII. Károly az utolsó csapásra, Gascogne visszafoglalására készült, amely nehezebb falatnak tűnt, mint Normandia, hiszen háromszáz éve az angolok felügyelték. A franciák stratégiája a normandiaihoz hasonló volt, három kisebb hadsereggel támadtak 1450 őszén. IV. Gaston foix-i gróf az Adour völgyében 15 várost foglalt el Bayonne körül, míg Jean de L'Aigle, Penthiévre grófja a Dordogne völgyében harcolt, és októberben bevette Bergeracot, majd Bazast. 1451 áprilisában az orléans-i herceg elfoglalta Blaye-t, Fronsacot és Saint-Émiliont. A partoknál francia, breton és spanyol hajók cirkáltak, teljesen elszigetelve Bordeaux-t. Gascogne fővárosa június 30-án megadta magát. Augusztus 20-án elesett Bayonne is. A gyors francia győzelmeket jelentősen elősegítették az új ágyúk, valamint több várparancsnok és polgármester árulása. A gascogne-iak hamar meggyűlölték a megszálló katonákat, akik ugyanolyan kegyetlenül viselkedtek, mint az angolok Normandiában. 1452\. október 17-én Médocban Soulacnál partra szállt Talbot háromezer fős serege. A franciák Normandiában vártak rá, így akadálytalanul haladt előre. A bordeaux-iak, ahogy azt követeik korábban jelezték Somersetnek, fellázadtak a helyőrség ellen. Október 21-én az angolok bevonultak a városba. Nyugat-Gascogne felkelt, és elűzte a franciákat. A télen újabb háromezer katona érkezett Angliából. VII. Károly a telet arra használta fel, hogy felállítson egy olyan hadsereget, amely nyílt csatában képes legyőzni az angolokat. Főparancsnoknak Károly clermont-i grófot nevezte ki. 1453 tavaszán ismét három francia sereg tört be Gascogne-ba, és valamennyi Bordeaux felé haladt, elfoglalva az útba eső angol erősségeket. Július elején a franciák megkezdték Castillon ostromát. A gascogne-iak sürgetésére Talbot elindult a kisvároshoz, és július 17-én megütközött a jóval nagyobb francia haddal. A castilloni csatát – jelentős részben a háború során először tömegével bevetett kézi tűzfegyvereknek köszönhetően – a franciák nyerték. Az angolokat lemészárolták, elesett Talbot is. Bordeaux október 19-én megadta magát, és a százéves háború befejeződött. ## A háború után Békeszerződés hiányában a kortársak nem tudhatták, hogy a százéves háború véget ért. A franciák még hosszú időn át készültek egy angol invázióra, amelyre azonban Anglia nem volt képes belviszályai miatt. 1453 augusztusában VI. Henrik idegösszeomlást kapott, és Richárd, York hercege átvette a hatalmat Somerset hercegétől. Két év múlva a király felépült, és visszahelyezte pozíciójába Somersetet, ami a hosszú angol dinasztikus összecsapás-sorozat, a rózsák háborújának nyitánya volt. Mindkét oldalon számos franciaországi veterán vett részt a harcban, amely több mint három évtizedre meghatározta az angol politikát, és elpusztította az ország legkiválóbb hadvezéreit. Franciaország teljesen kimerült a hosszú háborúban, amelynek során a katonák, rablóbandák újra és újra feldúlták a vidéket, elrabolva az értékeket, megölve az embereket, elpusztítva az épületeket, a termést. Egyes régiók teljesen elnéptelenedtek. A francia kormányzat mindazonáltal képes volt annyi adót beszedni, hogy fenntartsa az állandó hadsereget. A százéves háború egyik fontos hatása a patriotizmus és a nemzettudat megjelenése volt a két országban, elsősorban Angliában. A Valois-ház nemcsak az angolok, hanem saját ellenzéke felett is győzelmet aratott, és megkezdődött a francia országrészek beolvasztása egyetlen államba. Az angolok hosszú időn át nem tudtak beletörődni a Csatornán túli területek elvesztésébe. 1475. július 4-én az angolok partra szálltak Calais-nál, és a megígért burgundi segítség nélkül egyedül törtek be Champagne-ba. Augusztus 29-én megkötötték a picquignyi békét, és a kialkudott pénz ellenében elvonultak. VIII. Henrik angol király csapatokat küldött a Francia Királyságba, amelyek 1513-ban a guinegatte-i csatában legyőzték a franciákat. A rövid hadjárat 1518-ban békekötéssel zárult. 1558-ban elesett az utolsó angol helyőrség, Calais. Ennek ellenére az angol uralkodók címei között 1802-ig, az amiens-i szerződés megkötéséig szerepelt a Franciaország királya vagy királynője titulus.

Metallica

A Metallica amerikai thrash metal zenekart James Hetfield és Lars Ulrich alapította 1981-ben Los Angelesben. Az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb együttese, az 1980-as és az 1990-es évek meghatározó zenekara. Első stabil felállása – Lars Ulrich dobos, James Hetfield énekes-gitáros, Cliff Burton basszusgitáros és Kirk Hammett gitáros – 1983-ra alakult ki. Az 1983-ban megjelent Kill ’Em All című első albumuk újszerű, agresszív stílusával lefektették a thrash metal alapjait. Az 1984-ben, illetve 1986-ban megjelent Ride the Lightning és Master of Puppets albumaikon lassabb, epikus hangvételű, összetettebb dalokkal bővítették zenéjüket. Az egyre népszerűbb zenekar 1986-os turnéján Cliff Burton közlekedési balesetben meghalt. A helyére került Jason Newsteddel felvett ...And Justice for All tovább növelte népszerűségüket, és a „thrash metal nagy négyese” (Metallica, Megadeth, Slayer, Anthrax) közül ők lettek a legismertebbek. A mainstream-áttörést az 1991-ben megjelent Metallica (Black Album) hozta el; ezen a korábbiaknál rövidebb, slágeresebb dalok foglaltak helyet. Ez máig a legsikeresebb albumuk, amely 2009 decemberében a Nielsen SoundScan adatai szerint a legkelendőbb album volt, és 16-szoros platinalemez. Kisebb szünet után 1996-ban, illetve 1997-ben megjelent Load és ReLoad című albumaik alternatív hangvétele megosztotta a rajongótábort. Ezután a fokozódó személyes ellentétek miatt Jason Newsted 2001-ben elhagyta a zenekart. A feloszlás küszöbére sodródott együttes 2003-ban tért vissza a St. Anger albummal, amely óriási vitákat váltott ki a rajongók és a kritikusok közt is. Az ekkori problémákat szemléltette a Some Kind of Monster dokumentumfilm, amit 2004-ben mutattak be a mozikban. A Robert Trujillo basszusgitárossal kiegészült együttes következő nagylemeze Death Magnetic címmel jelent meg 2008-ban. 2013-ban Metallica-Through the Never címen jelent meg első, Antal Nimród ötletei alapján készült filmjük. Világszerte több mint 200 millió albumot adtak el, ebből több mint 60 milliót az Amerikai Egyesült Államokban. Eddig kilencszer nyertek Grammy-díjat, és a VH1 100 Greatest Artists of Hard Rock listáján az ötödik helyre kerültek. Magyarországon eddig hatszor koncerteztek: 1988-ban, 1991-ben, 1993-ban, 1999-ben, 2010-ben és 2018-ban. ## Történet ### Megalakulás és a kezdeti évek (1981–1983) A Metallicát 1981-ben alapította a dán származású Lars Ulrich dobos és az énekes-gitáros James Hetfield Los Angelesben. Ulrich újsághirdetést adott fel, miszerint „egy dobos zenészeket keres Tygers of Pan Tang, Diamond Head és Iron Maiden dalok eljátszásához”, erre James Hetfield és Hugh Tanner válaszolt. Az Aerosmith-fanatikus Hetfield korábban olyan amatőr együttesekben fordult meg, mint az Obsession, a Phantom Lord és a Leather Charm. A zenekart hivatalosan 1981 októberében alapították, öt hónappal azután, hogy Ulrich először találkozott Hetfielddel. A „Metallica” nevet egy barát, Ron Quintana javasolta, aki azon gondolkozott, hogy milyen néven indítsa el heavy metal magazinját. Egyik ötlete a Metallica volt. Ulrich Quintanának a Metal Mania nevet javasolta, így magának megtartotta a Metallicát. 1982 elején vették fel első saját dalukat, a „Hit the Lights”-ot, az első Metal Massacre válogatáshoz. A dal címét a Diamond Head együttes „Shoot the Lights” dala inspirálta. Brian Slagel (a későbbi Metal Blade kiadó tulajdonosa) válogatásalbumán Ulrich révén szerepelhettek, mivel jó barátja volt a korábban fanzine-szerkesztéssel foglalkozó Slagelnek. A dalban Lloyd Grant volt a szólógitáros, míg a basszusgitáros Ron McGovney lett, aki korábban már játszott együtt Hetfielddel a Leather Charm soraiban. A Metal Massacre 1982. június 14-én jelent meg, ahol tévesen „Mettallica” néven jegyezték fel őket, és olyan zenekarokkal szerepeltek együtt, mint a Cirith Ungol, a Ratt, a Steeler, az Avatar (a későbbi Savatage) és a Malice. A kiadványon Grant és McGovney neve is tévesen szerepelt, mint Mcgouney és Llyod. Mivel szükség volt egy állandó gitárosra, a The Recyclerben egy újsághirdetést adtak fel, amire Dave Mustaine, a Panic zenekar gitárosa jelentkezett. Az együttes első, 1982. március 14-én adott koncertjén (Anaheim – Kalifornia Radio City klub) már Mustaine gitározott Hetfield oldalán. Az első koncertjeiken Diamond Head, Sweet Savage és Savage dalok is a koncertprogram részét képezték. A Metal Massacre válogatás ezt követően Kanadában is megjelent, melyen a Hit the Lights már újravett verzióban, Mustaine előadásában szerepelt. Az első próbatermi felvételek 1982-ben készültek McGovney garázsában, melyből a Ron McGovney's '82 Garage demó született, rajta öt Diamond Head-, egy Sweet Savage- és egy Savage-feldolgozással, valamint két saját számmal („Hit the Lights”, „Jump in the Fire”). Ezután Power Metal címmel elkészítettek egy négyszámos demót, amit már a Hetfield által rajzolt, a mai napig használt logó díszített. A demó címét McGovney adta, de a többiek megkérdezése nélkül, és ezen rendesen össze is vesztek Ulrichhal. Hetfield ekkortájt fontolóra vette, hogy felhagy a gitározással az éneklés kedvéért, végül néhány balul sikerült kísérlet után (egy Sammy Dijon nevű énekessel és egy Jeff Warner nevű énekes-gitárossal is dolgoztak) mégiscsak a négyes felállás mellett döntöttek. Ezenkívül a Tygers of Pan Tang énekesét Jess Coxot és az Armored Saint énekesét (később Anthrax) John Busht is próbálták megnyerni, ők azonban elutasították az ajánlatokat. Nemsokára egy újabb teljes értékű demót készítettek No Life 'til Leather címmel, amely címében egyfajta utalás volt a Motörhead 1981-es, klasszikus No Sleep ’til Hammersmith koncertlemezére. A 4 dollár 99 centért árusított kazetta a „Hit the Lights” egy újabb verziója mellett további hat dalt tartalmazott. Azonban McGovney AOR/rádiórockos ízlése zeneileg nem passzolt a többiek közé, ráadásul emberileg sem jött ki Mustaine-nel, így a zenekar McGovney tudta nélkül új embert keresett a basszusgitárosi posztra. Miután Joey Vera, az Armored Saint basszusgitárosa visszautasította az ajánlatot, a Trauma basszusgitárosára, Cliff Burtonre esett a választásuk. Hetfield és Ulrich korábban már látta Burtont a hollywoodi Whisky a Go Go klubban játszani, ahol a basszusgitáros wah-wah pedált is használt. Ulrichnak négy hónapba telt, míg meggyőzte Burtont, hogy csatlakozzon zenekarához. Az elődjénél jóval nagyobb technikai tudással rendelkező basszusgitáros azonban kikötötte, hogy csak akkor csatlakozik hozzájuk, ha elhagyják Los Angelest, így az együttes 1983 februárjában áttette székhelyét San Franciscóba. McGovneynek utolsó Metallica koncertjét 1982. november 30-án adta. Az 1982. november 29-én rögzített Metal Up Your Ass (Live) bootleg felvételen még az ő játéka volt hallható. Cliff Burtonnel 1983 márciusában adták első koncertjüket, az első hangfelvétel pedig a kétszámos („Whiplash”, „No Remorse”) Megaforce demó volt. Ezt követően egyre többet koncerteztek, felléptek a Steeler, a Ratt és a Stryper előtt is. ### Kill 'Em All (1983–1984) 1983 tavaszán New Yorkba utaztak Jon Zazula hívására. Zazula egy „Rock and Roll” nevű lemezbolt tulajdonosa volt, aki Marsha nevű feleségével egyetemben felajánlott az együttes számára 1500 dollárt, hogy felvehessék a demók révén már sokak által követelt első nagylemezt. 1983 áprilisában a The Rods társaságában bonyolítottak le egy miniturnét. Dave Mustaine-t azonban április 11-én kirúgták az együttesből. Mustaine-től főleg nehezen elviselhető természete miatt váltak meg, melyet tovább súlyosbított rendszeres drog- és alkoholfogyasztása is. Ilyenkor állandóan kötekedett, sőt verekedett is társaival, de egy brooklyni koncert előtt súlyosan inzultálta Adrian Vandenberget, aki a későbbi Whitesnake gitárosaként lett ismert. Helyére Joe Satriani tanítványa, az Exodus akkori gitárosa, Kirk Hammett került. Mustaine a mai napig nem tudta túltenni magát kirúgásán, így a későbbiekben is gyakran tett negatív megjegyzéseket egykori társaira. Főleg Hammettre volt dühös, mivel elmondása szerint olyan számok által lett népszerű gitáros, melyeket még ő írt. Mustaine 1983-ban megalapította saját zenekarát, a Megadethet, amely a thrash metal egyik legsikeresebb zenekara lett. Az együttes 1985-ben megjelent debütáló albumán (Killing Is My Business... and Business Is Good!) hallható Mechanix számot Mustaine elmondása szerint a Metallica „ellopta” tőle, és The Four Horsemen címmel jelent meg a Metallica első albumán. Hetfield elmondása szerint mielőtt lemezre vették volna Mustaine egykori dalát, előtte alaposan megváltoztatták. A Metallica első koncertjét Hammett-tel 1983. április 16-án adta a doveri The Showplace klubban. Közel egy hónappal később, május 10-én, bevonultak a rochesteri Music America stúdióba, hogy felvegyék első lemezüket. A producer Paul Curcio és Johny Zazula volt, a felvételek pedig – keveréssel együtt – május 27-ig zajlottak. A keverés során akadtak gondok, ugyanis Curcio és Chris Bubacz hangmérnök telepakolták az anyagot fura effektekkel, visszhangokkal. A szorító idő miatt az együttes ezek ellen már nem tiltakozott, de a későbbiekben nem engedték senkinek, hogy beleszóljon a hangzásukba. Az 1982-es San Franciscó-i koncertfelvételük után a Metal up your Ass címet tervezték a készülődő lemeznek, a borítóját pedig egy vécékagylóból kinyúló és machetét tartó kéz díszítette volna. Egy ilyen borítójú és című albumot azonban minden terjesztő visszautasított. Mire Burton ezt meghallotta, annyit mondott, hogy: Ezek a kibaszott szemetek, öljük meg mind! A mondat nyomán Kill ’Em All lett az album címe, a borítót pedig egy vértócsában heverő kalapács díszítette. Az album 1983. július 16-án jelent meg Johnny Zazula Megaforce kiadójánál. Európában a Music for Nations terjesztette az albumot. Az első körben mindössze 1500 példány készült a lemezből, mely percek alatt elfogyott, de a következő 3500 darab is elkelt pár nap leforgása alatt. Kirk Hammett szerint viszont ez csak legenda, mert véleménye szerint volt az indító példányszám. Kislemezként a Whiplasht és a Jump in the Fire-t adták ki a lemezről. A kiadványon több dal is szerepel a korábbi demókról, Mustaine négy dalban is szerepel mint szerző. A Kill 'Em All kereskedelmileg nem aratott kiugró sikert, az undergroundban viszont hatalmas feltűnést keltett. Az agresszív stílusú és gyors tempójú dalok a punk lendületét és a brit heavy metal hatását egyaránt magukon viselték. Kritikusok és rajongók részéről is egyöntetű a vélemény, hogy valószínűleg a Kill 'Em All a legkorábbi thrash metal album. Az album 1988-ban a 120. helyet szerezte meg a Billboard 200-as listáján, és 1999-re 3 millió példány kelt el belőle az Amerikai Egyesült Államokban. A Rolling Stone magazin „az 1980-as évek 100 legjobb albuma” listáján a 35. lett, míg a metal-rules.com a 20. legjobb metálalbumnak minősítette. Az album megjelenése után megkezdték a Kill ’Em All For One Tour turnét, ahol a Raven társaságában koncerteztek. A körút az Exciter és a The Rods zenekarokkal folytatódott, de felléptek a Savage társaságában is. Angliában telt házat vonzottak a legendás Marquue klubban, Newcastle-ben pedig a Twisted Sister zenekar társaságában adtak koncerteket. 1984 februárjában hét alkalommal is felléptek a Venom előtt. Az utolsó előadás a hollandiai Aardschok Festivalon volt, ahol 7000 ember előtt mutatkozhattak be. ### Ride the Lightning (1984–1986) 1984 februárjában hozzáláttak a második album munkálatainak. A felvételekre a koppenhágai Sweet Silence stúdióban került sor, február 20-án. A próbákat már előbb elkezdték a Mercyful Fate heavy metal együttes próbatermében. A készülődő lemez felvételei március 14-én fejeződtek be, a zenekar és Flemming Rasmussen producer irányításával. A lemez Ride the Lightning címmel jelent meg 1984. július 27-én, továbbra is a Megaforce és a Music for Nations gondozásában. A Bronze Records ugyan szerződést ajánlott, a zenekar viszont elutasította azt, hogy majd később egy nagyobb céghez igazolhassanak. Egy francia nyomdai hiba következményeként az albumnak egy kis példányszámú, zöld színezetű borítója is megjelent, amely ma a gyűjtők féltett darabjai közé tartozik. A lemez komoly fejlődést mutatott a hangszerelést és a dalszerkezeteket illetően. A zúzós thrash metal témák akusztikus elemekkel keveredtek, sőt klasszikus zenére hasonlító megoldások is megjelentek. A változatos tempójú számokban ezentúl már direktebb, hagyományosabb rocktémák is felbukkantak. Az albumon összetettebb és hosszabb számok kaptak helyet, zeneileg pedig sokkal kifinomultabb lett, mint a Kill 'Em All. A lemezre egy lassú, bensőséges dal, a Fade to Black is felkerült, amiben az öngyilkosságról elmélkednek. A dal előzménye, hogy a zenekar előtt sorra megoldhatatlannak tűnő akadályok tornyosultak, például ellopták a Kill 'Em All felvételéhez használt felszerelésüket. A balladisztikus hangvételű szám megjelenése óriási megdöbbenést váltott ki, ugyanis akkoriban thrash metal albumokon ilyen nem fordult elő. Ezek a lassú, befelé forduló dalok megkülönböztették a Metallicát a többi thrash metal zenekartól. A kísérletezést tovább erősítette az instrumentális zárószám, a The Call of Ktulu. A dalszövegek terén is változások mutatkoztak. A heavy metalt dicsőítő sorok mellett történelmi, irodalmi témákat is feszegettek a szövegek. A Creeping Death című dal például a zsidók kivonulását dolgozza fel az egyiptomi rabszolgaságból, valamint az Egyiptomot ért tíz bibliai csapást. A For Whom the Bell Tolls Ernest Hemingway Akiért a harang szól című regénye alapján íródott. A szövegek laza kapcsolatban állnak, a dalok a halálról szólnak különböző megközelítésben. A Ride the Lightning és a The Call of Ktulu dalokban Mustaine is szerepel dalszerzőként. A lemezt a rajongók és a kritikusok lelkesen fogadták, kereskedelmileg pedig messze túlszárnyalta a Kill 'Em Allt. Visszatekintő értékelésében az Allmusic négy és féllel jutalmazta az ötből, ezenkívül forradalmi jelentőségű albumnak nevezte a Ride the Lightningot. A Billboard 200-as listán a 100. helyen végzett, míg az UK Albums Charton a 87. lett. Az album főleg Európában fogyott, aminek révén az Elektra felfigyelt rájuk és szerződést ajánlott. A zenekar elfogadta a nyolc albumra szóló, komoly anyagiakat ígérő szerződést, így az év novemberétől már az Elektra terjesztette az albumot. A Ride the Lightning 1987-ben lett aranylemez, 2003-ra pedig 5 millió példányban kelt el az Amerikai Egyesült Államokban. A metal-rules.com Minden idők 100 legjobb metal albumainak listáján a 3., az IGN Music Top 25 metal albumának listáján pedig az 5. helyet szerezte meg. Kislemezként a Fade to Black, a Creeping Death és a For Whom the Bell Tolls jelent meg. Miközben koncerteztek az új albummal, a Q-Prime menedzsment emberei látták élőben a zenekart, és felajánlották az együttes ügyeinek intézését. A cég irányítói, Peter Mensch és Cliff Burnstein, többek között a Def Leppardot és az AC/DC-t is a listákra juttatták. Ezt követően a Creeping Death kislemez kelendőnek bizonyult, már az USA-ban is 40000 példányban kelt el. A címadó dal mellett egy Diamond Head-feldolgozás (Am I Evil?) és a Blitzkrieg szerepelt a kiadványon. Utóbbi két dal a Kill 'Em All 1988-as Elektra általi újrakiadásán is szerepelt. Ezt követően nekiláttak első komolyabb európai turnéjuknak (Ride The Lightning Tour) a londoni Tank társaságában, ahol esténként körülbelül 1300 nézőt vonzottak. Az ezt követő amerikai turnén a Wasp és az Armored Saint társaságában koncerteztek, majd 1985. augusztus 17-én felléptek az angliai „Monsters of Rock” fesztiválon is. A rendezvényen néző előtt játszottak olyan zenekarokkal, mint a Ratt, a Bon Jovi, a Magnum, a Marillion és a főzenekarként fellépő ZZ Top. Nem sokkal ezután a kaliforniai Oaklandben léptek fel a „Day on the Green” fesztiválon, ember előtt. A nyár végén visszatértek Európába, szeptember 17-én a németországi Loreley-ben léptek fel a „Metal Hammer Fest” keretében, olyan együttesekkel, mint a Nazareth, a Venom, a Heavy Pettin, a Wishbone Ash, a Savage Grace, a Running Wild, a Tyran Pace, a Pretty Maids és a Warlock. 1985 szilveszterén a San Franciscó-i Civic Centerben koncerteztek az Exodus, a Metal Church és a Megadeth társaságában. Még 1985-ben Hetfield és Burton csatlakozott a Spastik Children heavy metal együtteshez, amely lehetőséget adott nekik, hogy más zenészekkel is dolgozhassanak hobbi szinten. Később Hammett és Jason Newsted is csatlakozott a formációhoz. ### Master of Puppets (1986–1988) A Ride the Lightning turnéjának végeztével nekiláttak a harmadik album munkálatainak. A felvételek 1985. szeptember elsején kezdődtek és december 27-én értek véget, ismét a koppenhágai Sweet Silence stúdióban. Az Elektra kiadó felvetette az ötletet, hogy ezentúl egy ismertebb producerrel kéne dolgozniuk, de Ulrich ragaszkodott Flemming Rasmussenhez. A felvételek minden korábbinál hosszabb ideig tartottak, mely során különféle erősítőkkel, eltérő mikrofonozásokkal kísérleteztek a maximális hangzás érdekében. Mivel nem végeztek időben a felvételekkel, a keverést Michael Wagener végezte a hollywoodi Amigo stúdióban. Az album végül Master of Puppets címmel 1986. március 3-án került a lemezboltok polcaira. Zeneileg az előző albumhoz képest nem jelentett komoly előrelépést, hanem az ott kialakított stílus egyfajta kikristályosodását nyújtotta. Továbbra is az összetettebb, epikus témák keveredtek a thrash metal dinamizmusával, de a végeredmény még érettebb, kidolgozottabb lett. Az albumra megint felkerült egy ballada a Welcome Home (Sanitarium) képében, de a The Thing that Should Not Be is egyértelmű eltávolodást jelzett a thrash metaltól. Ennek ellenére az olyan agresszív tételek sem hiányoztak a lemezről, mint a Battery, a Disposable Heroes vagy a Damage, Inc.. A szövegek terén Hetfield magabiztosabban fejezte ki gondolatait, mint korábban, melyek a hatalomról, félelemről, az addikció és düh által megvezetett gyenge emberekről szólnak. Az album egyik különleges dala a záró instrumentális Orion, amely Burton basszustémáira épül. Az album borítóján látható apokaliptikus katonai temető a sírköveket irányító láthatatlan bábmesterrel arra uralt, hogy az anyag egy szélesebb, átfogóbb látásmódot képvisel. Hammett elmondása szerint a lemez egésze mögött meghúzódó koncepció maga a manipuláció volt, annak minden formája és válfaja. Az album kereskedelmileg messze túlszárnyalta a korábbi anyagokat. A Billboard 200-on a 29. helyig kúszott, míg az angliai UK Albums Charton a 41. lett. Amerikában 72 hétig szerepelt a listákon. A rajongók és a kritikusok egyaránt dicshimnuszokat zengtek. Megjelenésekor a Rolling Stone és a Kerrang, évekkel később visszatekintve pedig az Allmusic, az MSN Music, a Sputnikmusic és a Q magazinok egyaránt maximális pontszámot adtak rá. Sok rajongó szerint a Master of Puppets a legjobb albumuk, és több kritikus is minden idők legjobb heavy metal albumának nevezte. A Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albumának listáján a 167. helyen szerepel, az IGN Top 25 Metal Albumainak a listáján pedig az első lett. Több kritikus is minden idők legnagyobb hatású thrash metal albumának tartja. Az albumról a Master of Puppets, a Battery és a Welcome Home (Sanitarium) dalok jelentek meg kislemezen. Dave Mustaine a lemez megjelenése után megint botrányt keltett, mivel kijelentette, hogy a Metallica megint az ő zenéjével „villog”. A Megadeth vezére a Leper Messiah nótát külön megemlítette, mint olyat, amelyben visszahallja régi ötleteit. Hammett viszont tagadta, hogy Mustaine-nek valami köze is lett volna a dalhoz. 1986. március 27-én az Egyesült Államokban vette kezdetét az albumot népszerűsítő Damage, Inc. Tour turné. Az együttes Ozzy Osbourne előzenekaraként léphetett fel, 55 perces játékidővel. Ennek köszönhetően egy szélesebb tábornak is bemutatkozhattak, hiszen ebben az évben csak az Aerosmith/Ted Nugent turné adott el több jegyet az országban. A Master of Puppets 1986 novemberében aranylemez lett, és több mint 6 millió példányban kelt az USA-ban. Az együttes a népszerűsége csúcsán lévő thrash metal hullám vezető zenekara lett. A turné elején Hetfield gördeszkázás közben eltörte az egyik karját, így pár alkalommal csak énekesként lépett fel. A gitárt ilyenkor az egyik road, John Marshall kezelte, aki később a Metal Churchben is megfordult. A Long Beachben adott koncertek egyikén az erkély korlátján egy illuminált állapotban egyensúlyozó személy lezuhant és szörnyethalt. Az amerikai koncertek után öthetes szünetet tartottak, majd Európában folytatódott a körút, ahol az Anthrax volt a vendégzenekar. Szeptember 26-án a svédországi Solnahalléban léptek fel, aztán elindultak Koppenhága felé, de az út egy szörnyű tragédiába torkollott. A turnébuszt vezető sofőr elveszítette uralmát a jármű felett, és belefordult az útszéli árokba. Cliff Burton kizuhant az ablakon, de olyan szerencsétlenül esett, hogy a busz alá került. Mire leemelték róla a járművet, már csak a halálát tudták megállapítani. A többiek kisebb törésekkel, zúzódásokkal megúszták, lelkileg azonban ők is összezuhantak. Tulajdonképpen a mai napig nem tudták feldolgozni a 24 éves basszusgitáros halálát. Érdekesség, hogy a Burton által használt ágyat korábban általában mindig Hammett használta, kivéve ezen az estén. A basszusgitáros halála hatalmas űrt hagyott maga után. Az együttesben aktív dalszerzőként is közreműködött, ezenkívül ő volt a legképzettebb és legmuzikálisabb mindnyájuk közül. A Ride the Lightning és a Master of Puppets albumokon végbement fejlődés, kiérlelt zeneiség nagyrészt neki volt köszönhető. Ebben közrejátszott klasszikus képzettségű zenei háttere is, mely révén a dalok hangszerelésében is otthonosan érezte magát. Hammett elmondása szerint nemcsak egy közeli barátot veszítettek el, hanem egy olyan erős zenei szövetségest és muzsikust, aki komoly hatással volt rájuk. Ezenkívül bölcsebb, felelősségteljesebb volt társainál. Burton búcsúszertartására tíz nappal később került sor kaliforniai szülővárosában, Castro Valley-ben. A tragédia következtében kérdésessé vált a zenekar jövője, a sajtó pedig a feloszlásról cikkezett. Az együttes azonban a folytatás mellett döntött, és körülbelül 40 basszusgitáros közül Jason Newstedre esett a választásuk, aki korábban a Flotsam and Jetsam speed/thrash metal együttes tagja volt. A meghallgatásokon olyan ismert basszusgitárosok is felbukkantak, mint Hammett gyermekkori barátja, Les Claypool (Primus), vagy a Prongban zenélő Troy Gregory, továbbá Joey Vera (Armored Saint) és Doug Keyser, a Watchtower basszusgitárosa. Newsteddel az első koncertjüket a kaliforniai Resedában, a Country Clubban adták. Ezt követően folytatták a félbemaradt turnét, melynek során Japánban is felléptek, további amerikai és európai dátumok mellett. A körút 1987. február 13-án Göteborgban ért véget. Nem sokkal később szerepeltek volna a Saturday Night Live show-ban, de ezt visszautasították Hetfield kézsérülése miatt. Ezt követően egy feldolgozás EP-t terveztek megjelentetni, melynek a felvételei 1987 júliusában kezdődtek a Santa Monica-i A&M és a Los Angeles-i Conway stúdióban. Ezen kívül Ulrich garázsában is készültek felvételek. A 25 perces EP Garage Days Re-Revisited címmel jelent meg 1987. augusztus 21-én, és öt feldolgozást tartalmazott olyan előadóktól, mint a The Misfits, a Holocaust, a Killing Joke, a Budgie, és a Diamond Head. A kiadvány a Billboard 200-on 28., míg Angliában 27. helyezett lett. Az EP-t azért készítették el, hogy kihasználják újonnan épített stúdiójukat, továbbá kipróbálják Newstedet, és valamelyest enyhítsék bánatukat Burton iránt. A basszusgitáros emlékére 1987-ben kiadtak egy Cliff 'Em All című videófelvételt, melyen interjúk, basszusszólók és jobbára a közönség soraiból rögzített koncertfelvételek kaptak helyet. Az anyag forradalmi változást jelentett az akkori VHS piacon, ugyanis itt fordult elő először, hogy a koncertfelvételek mellett családias hangulatú képsorok, interjúk is helyet kaptak. 1987\. augusztus 22-én felléptek a donningtoni Monsters of Rock fesztiválon, a Dio, a WASP, az Anthrax, a Cinderella és a főzenekar Bon Jovi társaságában. A koncert nem sikerült valami fényesen, a Metallica meglehetősen enerváltan adta elő magát. Az ezt követő nürnbergi rockfesztiválon viszont már sikert könyvelhettek el, ahol a Deep Purple volt a főzenekar. ### ...And Justice for All (1988–1990) A következő album stúdiómunkálatai 1988. január 28-án kezdődtek meg a Los Angeles-i One on One stúdióban. A felvételek május elsejéig tartottak, Flemming Rasmussen és a zenekar produceri irányításával. Negyedik nagylemezük ...And Justice for All címmel jelent meg 1988. augusztus 25-én, továbbra is az Elektra gondozásában. Zeneileg megmaradt a Ride the Lightning és a Master of Puppets albumokkal lefektetett irányvonal, ezentúl minden korábbinál komplexebb formában. A hosszú dalokban történő témahalmozás révén gyakran hivatkoznak rá az együttes „progresszív metál albumaként”. Az albumon több olyan dal is akadt, amit nem játszottak koncerteken a bonyolultságuk miatt. A hangzás meglehetősen szárazra sikeredett, aminek oka, hogy a keverésnél valamiért nagyon háttérbe helyezték a basszusgitárt. Egyes vélemények szerint szándékosan nem hallható Newsted, mivel a többiek rendszeresen bántalmazták, megalázó helyzetekbe hozták, és zenei ötleteit figyelmen kívül hagyták. (Cliff Burton tragédiájának feldolgozása nyomán.) Szövegileg „valóságosabb” gondolatok születtek, olyan témákkal mint a politikai és jogi igazságtalanságok, a háborúk, a társadalomkritikai felhangok. A lemezt az előző album és turné révén már óriási várakozás előzte meg, és hatalmas sikert aratott. A Billboard 200-as listáján a 6., míg az UK Albums Charton a 4. lett. Az album kilenc héttel a megjelenése után platinalemez lett, 2003-ra pedig több mint 8 millió példányban kelt el az Amerikai Egyesült Államokban. A rajongók és a kritikusok egyaránt kitörő lelkesedéssel fogadták. A Kerrang! és a Q magazine maximális pontot adott rá, míg a Rolling Stone és visszatekintő elemzésében az Allmusic négy és felet az ötből. Kritikusok szerint az ...And Justice for All mérföldkő a metál történetében. Az IGN Top 25 Metal Album listáján a 9. helyre került. Az albumról négy kislemezt jelentettek meg: Eye of the Beholder, Harvester of Sorrow, ...And Justice for All és a One. Ez utóbbi dalhoz forgatták első videóklipjüket, amely egy végtag nélküli, magatehetetlen ember kínlódásáról szól. Dalton Trumbo 1938-as regénye a Johnny háborúba megy (Johnny Got His Gun) egy első világháborús amerikai katonáról szól, akit olyan súlyos találat ér, hogy elveszti a lábát, a karját és az arcát is, csak az agya marad ép, és végül morzekóddal azt az üzenetet küldi két bajtársának, hogy öljék meg. Ez ihlette James Hetfield-et a One megírására, amelynek klipjéhez és hangeffektjeihez is felhasználták a filmadaptáció egyes részeit. Korábban elzárkóztak a klipek készítésétől. A One videóját egy elhagyatott raktárban forgatták, melyben helyet kaptak a Johnny Got his Gun című film betétrészletei is, miután a zenekar megvásárolta a jogokat. Az MTV rendszeresen játszotta a hosszú és komor hangulatú klipet, amely a hét klipje címet is elnyerte. 1999-ben az MTV sugározta a minden idők 100 legjobb klipje című műsorát, ahol a One a 38. helyet szerezte meg. Ezt követően részt vettek az 1988 májusában induló amerikai Monsters of Rock turnén, ahol a Van Halen volt a főzenekar, de fellépett még a Scorpions, a Dokken és a Kingdom Come is. Az album önálló turnéja 1988. szeptember 11-én indult a budapesti Hidegkuti Nándor Stadionban. A Damaged Justice nevezetű turné 1989. október 8-án ért véget São Paulóban. A körút során bejárták Amerikát, Kanadát, Japánt, Ausztráliát és Európát. A turné gyakorlatilag 20 hónapon át folyt, 251 koncerttel, nagyságrendileg négymillió ember előtt. A fellépések immáron nagyobb arénákban zajlottak le, olyan együttesek társaságában, mint a Queensrÿche, a Danzig, a The Cult vagy a Faith No More. A fellépések mindenhol óriási sikert arattak, a zenekar ekkorra már a heavy metal színtér egyik legsikeresebb csapata lett. A turné utolsó szakaszán már saját repülőgéppel járták a világot. A zenekar fellépett az 1989-es Grammy-díj-kiosztón, ahol jelölést is kaptak a legjobb Metal/Hard rock kategóriában. Sokan a Metallicát várták győztesnek, de a Grammy-díjat a Jethro Tull kapta meg. Ez a rajongók felháborodását váltotta ki, főleg annak fényében, hogy a Jethro Tullnak semmi köze a heavy metalhoz. A Damaged Justice turné közben különböző videókazetták láttak napvilágot. 1989. június 6-án 2 of One címmel megjelent egy nagyrészt interjúkat tartalmazó kiadvány. 1990-ben pedig egy The Good, the Bad and the Live című boxszett kiadvány, amely már korábban megjelent négy kislemezt és két EP-t foglalt magában. 1990-ben a One dalért megkapták első Grammy-díjukat Best Metal Performance (legjobb metálelőadás) kategóriában. ### Metallica (1991–1994) Ötödik nagylemezük stúdiómunkálatai 1990. október 6-án kezdődtek a Los Angeles-i One on One stúdióban, majd a Little Mountain Sound stúdióban folytatódtak Vancouverben. A felvételek egészen 1991. június 16-áig tartottak Lars Ulrich, James Hetfield és Bob Rock producer vezényletével. Bob Rock többek között olyan együttesek révén szerzett magának nevet, mint az Aerosmith, a Bon Jovi és a Mötley Crüe. Bob Rock később elmagyarázta, hogy csupán a „sors keze” játszott közre abban, hogy a Metallicával dolgozott. Elmondása szerint egyszer egy családi kirándulás alkalmával valahol az USA területén, egy puszta közepén, egy Metallica-póló került a szeme elé. Ezt követően tovább haladt, majd megállt egy benzinkútnál tankolni, ahol egy helyi rádióállomás éppen Metallica-dalt adott le. Akkoriban egyáltalán nem sugároztak a rádiók Metallica-dalokat, így ezeket egyértelmű jelnek vette, és ahogy visszatért a városba, hívta a vezetőit, hogy a Metallicával akar dolgozni. Az album összköltségvetése minden korábbinál nagyobb volt, meghaladta az egymillió dollárt (körülbelül 220 millió forint). A felvételek során Bob Rock és az Ulrich/Hetfield duó között több alkalommal is heves vita bontakozott ki. Hetfield és Lars meglévő munkamódszert alakítottak ki az évek alatt, így nem minden alkalommal fogadták örömmel Bob Rock elképzeléseit. Hetfieldnek a felvételek közben elment a hangja, ezért énektanárhoz küldték, s ennek révén a korábbiaknál kiérleltebb énektémák kerültek fel a lemezre. Az elkészült album végül 1991. augusztus 13-án került a boltok polcaira, Metallica címmel. A lemezt gyakran „Fekete Album”-ként is emlegetik a borítója miatt, amely teljesen fekete, kivéve egy halvány Metallica logót és egy kígyót. Az anyag egy új korszak kezdetét nyitotta meg az együttes történetében. A zene csak nyomokban hasonlított a korábbi lemezekre, a dalok egyszerűbbek, slágeresebbek lettek. Míg korábban gyakran írtak 7–8 perces dalokat, addig a fekete lemezen már rövidebb dalok szerepeltek. A korábbi thrash metal szinte teljes mértékben eltűnt, helyette egy könnyen emészthető, de azért továbbra is kellően súlyos, groove alapú, modern metal album született. A szövegvilág terén is változások következtek be. Az eddigi komor, depresszív, halálközpontú szövegeket általánosabb, az élet kérdéseivel foglalkozó sorok váltották fel. Ezek szélesebb tábort vonzottak, többen tudtak azonosulni ezekkel a mondanivalókkal. Az előző albumhoz képest előrelépést jelentett a tiszta, dinamikus hangzás. A kritikusok utólag nagyra értékelték az albumot, a Q magazin és a Rolling Stone is maximális pontszámmal jutalmazta, míg az Allmusic 4 és fél csillagot adott rá az ötből. A rajongókat viszont alaposan megosztotta az új irány. A régi thrashrajongók egyértelműen elutasították, és kommersznek titulálták a zenekart, míg mások viszont pályafutásuk egyik legjobb albumának tartják. A lemezre felkerült két ballada is, a Nothing Else Matters és a The Unforgiven, melyeket az Enter Sandman dallal együtt a rádiók és az MTV is rendszeresen műsorára tűzött. Az album rengeteg új rajongót szerzett a zenekarnak, és végül elképesztő kasszasiker lett. Az album a Billboard 200-on és az UK Albums Charton is az első helyre került, és az első héten példányban kelt el. Az anyag a legsikeresebb kiadványuk lett, megjelenése után hetekig vezette a világ zenei listáit, és manapság már több mint 15 millió példányt adtak el belőle az Egyesült Államokban. Világszerte több mint 30 millió példányt értékesítettek belőle, az USA-ban pedig a 26. legjobban fogyó albumnak számít. A Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albumának listáján a 252. helyre rangsorolta. A Spin Magazine az 1990-es évek 90 legjobb albumainak listáján az 52. helyet szerezte meg, míg a Melody Maker 1991-es év legjobb 30 albumának listáján a 16. lett. A lemezről az Enter Sandman, a Don't Tread on Me, a The Unforgiven, a Nothing Else Matters, a Wherever I May Roam és a Sad but True dalok kislemezként is megjelentek, melyek szintén sikerrel szerepeltek a listákon. 1991-ben megkapták második Grammy-díjukat a Stone Cold Crazy című Queen-dalért, Best Metal Performance kategóriában. 1991 augusztusában a Monsters of Rock fesztiválturné keretében koncerteztek a Black Crowes, a Queensrÿche, a Mötley Crüe és az AC/DC társaságában. A körút csúcspontja a moszkvai koncert volt, ahol több mint másfél millió ember előtt léphettek fel. Itt a Pantera is fellépett, a rajongók és a biztonságiak között pedig sérüléseket is okozó összecsapásra került sor. Az albumot népszerűsítő turné Wherever We May Roam Tour néven vette kezdetét 1991. október 29-én, és egészen 1992. december 18-áig tartott. A körút folyamán Amerikában, Európában, Japánban és Kanadában koncerteztek. 1992-ben napvilágot látott egy A Year and a Half in the Life of Metallica című videókazetta, amely a Fekete Album elkészítését dokumentálta, továbbá az Enter Sandman, a The Unforgiven, a Nothing Else Matters, a Wherever I May Roam és a Sad but True dalok klipjeit is tartalmazta. 1992\. április 20-án felléptek az angliai Wembley Stadionban megrendezett Freddie Mercury emlékkoncerten. Saját blokkjukban az Enter Sandman, a Sad But True és a Nothing Else Matters című dalokat adták elő, majd a Queen tagjaival és Tony Iommival kiegészülve a Stone Cold Crazyt játszották el. 1992-ben elnyerték a Grammy- (a Fekete Lemez után) és az MTV/American Music Awards díjakat (legjobb metálklip – Enter Sandman). 1992. július 17-én kezdetét vette egy újabb, Guns N' Roses/Metallica Stadium Tour elnevezésű turné, amely október 6-áig tartott. A koncertsorozat csak az Egyesült Államokat és Kanadát érintette. A turnén a Guns N’ Rosesszel léptek fel, mely révén minimum férőhelyes stadionokban mutatkozhattak be. Augusztus 8-án a montréali Olimpiai Stadionban tartott koncerten James Hetfieldnek a színpadi pirotechnika miatt megsérült a keze. A frontember véletlenül belelépett egy lángoszlop útjába, miközben a Fade to Blacket játszották. Hetfield gitárja nagyrészt felfogta a lángnyelvet, de így is megperzselte szemöldökét, az egyikik karját, arcát és haját. A frontember másod- és harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. A következő négy hétben John Marshall (Metal Church) vette át a gitárt. A Fekete Lemez harmadik, egyben utolsó turnéja Nowhere Else to Roam Tour címkével 1993. január 22-én vette kezdetét, és július 4-én ért véget. A körút során felléptek USA-szerte, továbbá Dél-Amerikában, Japánban, Ausztráliában, Kanadában, valamint Európában. Pár alkalommal a Megadeth lépett fel előttük. A turné folyamán Magyarországon már harmadszorra léptek fel, ezúttal június 9-én az MTK Stadionban. 1993\. november 23-án megjelent egy három VHS-ből álló boxszett Live Shit: Binge & Purge címmel. A kiadvány a 26. helyet szerezte meg a Billboard 200-as listáján. A kiadvány egy 1989-es seattle-i és egy 1992-es San Diegó-i koncertet tartalmaz. A box három CD-t is tartalmaz az akkori turnék hanganyagával, továbbá egy kisebb könyvet. A média támogatása és a sikeres turnék révén korábbi albumaik eladásai is megsokszorozódtak, az együttes pedig a legnagyobb mainstream sztárok közé emelkedett. ### Load, ReLoad, Garage Inc. és S&M (1994–2000) A Fekete Lemez hosszú turnéja után kisebb pihenőt tartottak, majd 1994. május 30-án kezdetét vette a Shit Hits the Sheds Tour elnevezésű turné, mely augusztus 21-én zárult Miamiban. A turné egyik csúcspontja a Woodstock '94 fesztiválon való fellépés volt 350 000 ember előtt. A Metallica a szombati napon lépett fel augusztus 13-án, többek között a Nine Inch Nails, a Crosby, Stills, & Nash, Joe Cocker és az Aerosmith társaságában. A turné Miamiban adott zárókoncertjén (augusztus 21. – Bicentennial Park) Rob Halford, a Judas Priest énekese is fellépett velük, hogy közösen adják elő a Rapid Fire című Priest-dalt. 1995-ben szintén kevesebbet hallattak magukról, mivel a készülődő albummal voltak elfoglalva. Newsted egy IR8 nevű projekten munkálkodott Devin Townsenddel és a korábbi Exodus-dobos Tom Huntinggal, a közös munkából azonban nem lett semmi. Időközben 1995. augusztus 26-án főzenekarként léptek fel a donningtoni Monsters of Rock fesztiválon, ahol a Slayer, a Skid Row, a Therapy?, a Slash’s Snakepit és a Corrosion of Conformity is fellépett. A következő stúdióalbum munkálatai 1995 májusában kezdődtek a sausalitói Record Plant stúdióban. A producer Bob Rock, Hetfield és Ulrich voltak, a felvételek pedig 1996 februárjáig tartottak. A dalokat Ulrich „Dungeon” névre keresztelt házi stúdiójában írták meg. A Load névre keresztelt album 1996. június 4-én jelent meg az Elektra Records kiadásában. A borító Andres Serrano Blood and Semen című alkotássorozatából készült el. A sorozat üveglapok közé nyomott ondó és vér keverékből készített alkotásokból áll. Ez első látásra egyáltalán nem észrevehető, sokan egész mást látnak a képeken. Zeneileg egy teljesen új irányba indultak el, mint a korábbi albumokon. A tempókból visszavettek, helyette egyszerűbb, bluesos hangvételű dalok születtek. Az albumon érezhető az akkori alternatív rock befolyása, mely egyfajta modern hangvételű rádiórock irányba terelte a zenekart. A korábbi hangzás már csak elvétve bukkant fel. A lemez igen megosztotta a rajongótábort, dicsérő kritikákkal inkább csak azok illették, akik ezzel az anyaggal ismerték meg az együttest. A régi rajongók számára teljes kiábrándulást okoztak a kommersz, alternatív hangulatú rockdalok. Sokan megjegyezték, hogy a számok indokolatlanul hosszúra vannak elnyújtva. Azok a rajongók viszont, akik nem a korábbi albumok folytatását várták, pozitívan viszonyultak a lemezhez. Az album minden dalát D#-re hangolva játszották, Newsted pedig egyáltalán nem vett részt a dalok megírásában. A dalszövegekben erősebben megjelentek Hetfield személyes problémái, érzései, eltávolodva ezzel a korábban jellemző társadalmi és politikai témáktól. A Load a leghosszabb albumuk lett, 78 perces játékidejével. A kritikusokat szintén megosztotta az új anyag, a Rolling Stone négy, míg az AllMusic kettő csillagot adott rá az ötből. Kereskedelmileg viszont továbbra is sikereket könyvelhettek el, miután a Load a Billboard 200-on és az UK Albums Charton is az első helyre került. Amerikában 40 hétig tartotta pozícióját. Ezenkívül vezette az ausztrál és a finn listákat is, és több mint 5 millió példányban kelt el az USA-ban. A lemezről az Until It Sleeps, az Ain't My Bitch, a Hero of the Day, a Mama Said, a King Nothing és a Bleeding Me dalok jelentek meg kislemezen. Ezek közül a Hero of the Day, és az Until It Sleeps első lett a Mainstream Rock Tracks listáján. Az Until It Sleeps 1996-ban elnyerte a legjobb metálvideó díjat az MTV Video Music Awardson . Még ebben az évben az American Music Awards díjkiosztóján az Until It Sleeps a legjobb hard rock/metal dal, míg a Load album a legjobb hard rock/metal lemez kategóriában nyert. A Load fordulópont volt a zenekar megjelenésében is. Levágatták a hajukat, valamint olyan vitatott fényképek készültek a zenekarról, melyeken megbotránkoztató ruhákat viseltek, dohányoztak, alkoholt ittak, néha erőteljesen kisminkelve. Ezzel is próbálták a régi rajongókat visszacsábítani. Az együttes új megjelenése inkább hasonlított a U2-ra, a Depeche Mode-ra, vagy a Red Hot Chili Peppersre. A régi rajongók felháborodását tovább fokozta az a híres fotó, melyen Hammett és Ulrich csókolózik egymással. Az új stílus és a hozzá tartozó körítés Hammett és Ulrich elképzeléseit tükrözte, ugyanis Hetfield kettejükkel szemben nem tudta érvényesíteni elképzeléseit, Newsted ötleteit pedig már korábban is figyelmen kívül hagyták. Hetfield elmondása szerint Newstedet és saját magát is idegesítette a sminkes, boás imázs, de a csapatjáték és a viták elkerülése érdekében eltűrték társaik javaslatait. Június 4-én kezdetét vette a Poor Touring Me Tour című koncertsorozatuk, amely amerikai és európai dátumokat foglalt magában, és 1997. május 28-án ért véget. A Load turnéjának 37 millió dolláros bevétele az év harmadik legsikeresebbje lett az Egyesült Államokban, a Rolling Stones és a U2 mögött. Több alkalommal is a Korn lépett fel előttük. A február 22-én a michigani The Palace of Auburn Hillsben adott koncerten Ted Nugenttel adták elő az énekes-gitáros Stranglehold című dalát. Az 1996-os Lollapalooza nevű alternatívrock-fesztiválon főzenekarként léptek fel. Az eseményen a Soundgarden és a Ramones is fellépett. A Load stúdiómunkálatai során dupla albumnyi daluk született, így már 1997. november 18-án megjelent a következő albumuk, a ReLoad. A 75 perces album felvételei ugyanúgy 1995 májusában kezdődtek a Record Plant stúdióban. A Load felvételei és annak turnéja miatt azonban kénytelenek voltak szünetet tartani, és csak 1996 júniusában, majd 1997 októberében befejezni a munkálatokat. A szintén Bob Rock producerrel készült albumot a Load egyenes folytatásának szánták, így az irányvonal továbbra is maradt az alteres, modern rockzene, ezúttal viszont több hard rock és metáltémával. Ennek megfelelően a fogadtatása megint vegyes lett. Az Allmusic három, míg a Rolling Stone csak kettő csillagot adott rá. A régi rajongók többségének ugyanúgy csalódást okozott, mint az elődje. A csapat thrash metal rajongótáborát ezzel sikerült végképp elriasztani. A Metallica szerintük már rég „eladta” magát és nem metált játszott. A régi rajongók helyett azonban számos fiatal ekkor ismerte meg az együttest, és egyesek szerint a Load/ReLoad a legjobb albumuk. A borító szintén Andres Serrano Blood and Semen sorozatából származott. Ezentúl a sorozatból egy üveglapok közé nyomott vizelet és vér keverékből álló alkotást választottak, de sokan forgószélnek nézik a lemezen látható képet. A ReLoad szintén első lett a Billboard 200-on, az UK Album Charton pedig a 4. helyet szerezte meg. Az Egyesült Államokban 4 millió példányban kelt el a lemez. A ReLoad, csakúgy mint az elődje több rádiós slágert is tartalmazott. A The Memory Remains, a The Unforgiven II és a Fuel dalok kislemezen is napvilágot láttak, melyek közül a The Unforgiven II vezette a Mainstream Rock Tracks listáját. Később a The Memory Remains című dalt is kiadták, melyben Mick Jagger egykori barátnője, Marianne Faithfull is hallható. 1997 decemberében felléptek az NBC Saturday Night Live című műsorában, ahol a Fuel és a The Memory Remains dalokat adták elő, utóbbit Marianne Faithfull közreműködésével. Ezt követően kezdetét vette a ReLoad turnéja a Poor Re-Touring Me Tour. A körút 1998. április 2-án startolt, és 1999. április 22-ig tartott, érintve Japánt, Ausztráliát, az Egyesült Államokat, Kanadát és pár európai országot. Az amerikai koncerteken a Days of the New alternatívrock-együttes és Jerry Cantrell (Alice in Chains) voltak a vendégek. 1998 szeptemberében és októberében ismét stúdióba vonultak, hogy elkészítsenek egy feldolgozásalbumot. A Record Plant stúdióban készülödő anyagnak Bob Rock mellett Mark Whitaker, továbbá Ulrich és Hetfield volt a producere. Az album dupla CD formátumban 1998. november 24-én jelent meg Garage Inc. címmel. Az anyagon olyan előadók feldolgozásai hallhatók, melyek nagy befolyást gyakoroltak a zenekarra. Az első CD-n Discharge-, Diamond Head-, Bob Seger-, Nick Cave and the Bad Seeds-, Misfits-, Black Sabbath-, Blue Öyster Cult-, Thin Lizzy-, Lynyrd Skynyrd-dalok és egy 11 perces Mercyful Fate-egyveleg kapott helyet. A második lemez 1984-től kezdve a Metallica kislemezek B-oldalain megjelent feldolgozásokat tartalmazza, valamint az addigra ritkasággá vált Garage Days Re-Revisitedet is. Ezenkívül erre is felkerültek újabb feldolgozások, többek között a Diamond Head, a Queen, a Killing Joke, a Sweet Savage és a Motörhead zenekaroktól. Az album jó kritikákban részesült, az Allmusic és a Q magazinok 4 csillagot adtak rá, míg a Rolling Stone 4 és felet. A Whiskey in the Jar feldolgozásáért Grammy-díjat kaptak 2000-ben, Best Hard Rock Performance kategóriában. A Garage Inc. 2. lett a Billboard 200-as listáján, és 5 millió darab kelt el belőle az USA-ban. 1998\. december 8-án megjelent egy Cunning Stunts című kétórás VHS/DVD-kiadvány, amely egy 1997-es Fort Worth-i koncertet tartalmaz. Az Elektra Entertainment gondozásában megjelent videóra további interjúk, fotók is felkerültek. 1998 decemberében videót forgattak a Turn the Page című Bob Seger-dalra , majd Hammett kórházba került, ahol vakbélműtétet hajtottak végre rajta. 1999-ben újabb Grammy-díjat kaptak a Better than You dalért a Legjobb Metálelőadás kategóriában. 1997. március 7-én Willie Brown, San Francisco polgármestere révén bekerültek a San Franciscó-i Walk of Fame-be. Az 1999. április 11–12-i honolului koncerteken a Monster Magnet lépett fel előttük. 1999. április 30-án újabb turné vette kezdetét, melynek a Garage Remains the Same Tour nevet adták, utalva a Led Zeppelin legendás The Song Remains the Same filmjére. A turné főleg Dél-Amerikára és Európára koncentrált, az Egyesült Államokban csak hét koncertet adtak. Április 30-án a mexikói Foro Sol stadionban a Pantera is fellépett előttük, a Monster Magnet mellett. Május 2-án a kolumbiai Bogotában a Darkness és a La Pestilencia zenekarok léptek fel előttük. Az ezt követő brazíliai koncerteken a Sepultura volt az előzenekar, de a Rob Zombie és a Marilyn Manson is fellépett volna előttük, de ők lemondták a koncerteket. 1999\. április 21–22-én felvették a San Franciscó-i szimfonikusokkal közös, kétéjszakás előadásukat a Berkeley Színházban Michael Kamen karmester közreműködésével. Két új dal is íródott az eseményre, a No Leaf Clover és a Human. Kamen korábban már dolgozott a Metallicával a Nothing Else Matters című dalon, és akkor (1991-ben) is felvetette az ötletet, hogy dolgozzanak egy szimfonikus zenekarral. A két koncert felvétele S&M címmel 1999. november 23-án látott napvilágot két CD-n, videókazettán és DVD-n. A lemez produceri munkálatait Bob Rock, Hetfield, Ulrich és Michael Kamen látta el. Noha az albumon a Metallica-számok klasszikus, nagyzenekari átiratai hallhatók, a domináns szerep azért a gitároknak, a dobnak és természetesen Hetfield énekének jut. A felvételen a zenekar összes lemezéről játszanak, kivéve az elsőt, a Kill 'Em Allt. Az „S&M” rövidítésben az „S” betű a Symphonic szóra, az „M” pedig a zenekar nevére utal. Az albumon felhangzó The Call of Ktulu dalért később, 2001-ben Grammy-díjat nyertek Best Rock Instrumental Performance (Legjobb Instrumentális Előadás) kategóriában. Az album fogadtatása vegyes volt, főleg a kritikusok részéről. Az Allmusic és a Rolling Stone is 3 csillagot adott rá, csakúgy mint a Q magazin. Az S&M a Billboard 200-on 2. helyezett lett, és 5 millió példányban kelt el az Amerikai Egyesült Államokban. A DVD-verzió szintén nagy sikert aratott, mely hatszoros platinalemez lett. A lemezen új dalként szereplő No Leaf Clover kislemezként is megjelent, mely első lett a Mainstream Rock Tracksen, a Billboard Hot 100-on pedig a 74. 1999. május 21–22-én a németországi Rock Im Park, illetve Rock Am Ring fesztiválokon léptek fel, a System of a Down, a Fear Factory, a Monster Magnet és az Apocalyptica zenekarokkal. A koncerten a Biohazard tagjai is felléptek a Metallica előadása során, a Creeping Death című dal alatt. Július 5-én Dublinban koncerteztek, ahol a Whiskey in the Jar előadása közben a Thin Lizzy egykori gitárosa, Eric Bell is csatlakozott hozzájuk. Július 10-én a Big Day Out rendezvény keretében Milton Keynes városában léptek fel, a férőhelyes National Bowlban. Az eseményen a Sepultura, a Marilyn Manson, a Queens of the Stone Age, a Ministry és a Placebo is fellépett. Július 24-én a Woodstock 1999 fesztiválon léptek fel ember előtt, olyan zenekarokkal mint a Megadeth, a Red Hot Chili Peppers, a Korn és a Limp Bizkit. 1999. december 28-án kezdetét vette egy rövid M2K Mini Tour elnevezésű turné, mely tíz USA fellépést foglalt magában, és 2000. január 10-én ért véget. A körút vendégcsapatai a Kid Rock, a Creed és a Sevendust voltak. ### Napster botrány, St. Anger, Some Kind of Monster (2000–2005) 2000-ben mutatták be a Mission: Impossible 2. című filmet, amihez a csapat írt egy betétdalt, az I Disappeart. A számhoz videóklip is társult, ami a Metallica történetében a legdrágább költségvetésű videóklip volt. Még be se fejezték a dalt, amikor annak egy demóváltozata kezdett terjedni a Napster fájlcserélő hálózaton. Később felfedezték, hogy az összes addig kiadott számukat le lehet tölteni, ezért pert indítottak a Napster ellen, hogy tiltsa ki a hálózatából azt a 300 ezer felhasználót, akik Metallica-dalokat cserélgettek egymás között. Végül 2001-ben peren kívüli egyezséget kötöttek, és kitiltották a felhasználókat, akik ellen mint magánszemélyek ellen nem lépett fel az együttes. 2000\. június 23-án kezdetét vette egy újabb amerikai Summer Sanitarium Tour elnevezésű turné, amely 2000. augusztus 9-én ért véget. A nyitózenekarok a Korn, a Kid Rock, System of a Down, és a Powerman 5000 voltak. Hetfield hátsérülése miatt kisebb szünetet iktattak be, majd augusztus 2-ától Dallasban folytatódott a turné, ahol a Corrosion of Conformity is fellépett előttük. A turné 40 millió dollárt jövedelmezett. Pár hónapnyi pihenő után, 2001. január 17-én Jason Newsted bejelentette távozását. Döntése hátterében magánéleti, személyi és egészségügyi okokat jelölt meg, de távozásában nagy szerepet kaphattak korábbi sérelmei is. A zenekar többi tagja ugyanis egyáltalán nem vette figyelembe az ötleteit, továbbá gyakran hozták megalázó helyzetekbe, heves vitákba. Ezek hátterében Cliff Burton halálának tragédiája áll, melyet nem tudtak teljes mértékben feldolgozni. Mivel a Metallicában nem élhette ki kreativitását, Newsted már 2000-ben létrehozta az Echobrain zenekart. Egy, a Playboyban megjelent interjúban Jason elmondta, hogy tervezi, hogy lemezt is készítsen az Echobrainnel, ami felbőszítette James Hetfieldet, aki úgy vélte, ezzel gyengítené a Metallicát. Többek között ez a vita is nagymértékben befolyásolta döntését. Később egy interjúban bevallotta, hogy amennyiben James Hetfield hívta volna, visszatért volna. 2009-ben úgy nyilatkozott, hogy nem bánta meg a döntését: „Így volt a legjobb mindenki számára. Egyszer sem gondoltam a visszatérésre, jól átgondoltam, amikor kiléptem. Nem volt könnyű döntés, de így kellett tennem. Mivel alaposan átgondoltam mindent, így soha nem néztem vissza. Ami történt, az már a múlt része.” A Metallicából való távozását követően Ozzy Osbourne zenekarának, majd a kanadai Voivodnak lett a tagja. 2003-ban távozott Osbourne zenekarából is, és csak a Voivodra koncentrált. Mivel a zenekar tagjai művészneveken zenélnek, Newsted a Jasonic nevet választotta, ami egyébként saját kiadójának is a neve. Új basszusgitárosként szóba kerültek olyan nevek, mint Mike Inez (Alice in Chains, Ozzy), vagy Pete Way, aki a legendás UFO hard rock együttes tagjaként vált ismertté. Az együttesen belüli hangulat már Newsted távozása előtt is egyre komorabb lett, távozása után viszont az együttes a feloszlás küszöbére került. A belső feszültségek, Newsted távozása, a megbeszéletlen problémák oda vezettek, hogy pszichológusok segítségével zenekari megbeszéléseket tartottak. Ezt követően Hetfield több mint két hónapon át rehabilitációs kezeléseken vett részt. A frontembernek az alkohol mellett a feldolgozatlan belső feszültségeivel is szembe kellett néznie, melyeket még a gyerekkorából cipelt magával. Ez az időszak az egyik legkritikusabb periódus volt az együttes történetében, melyet gyakorlatilag csak Ulrich és Hammett alkotott. A dobos és szólógitáros ekkor komolyan elgondolkozott a befejezésről. Ebben az időszakban Joe Berlinger és Bruce Sinofsky filmrendezők úgy döntöttek, hogy dokumentálják a készülődő album felvételeit. A film azonban csak pár évvel később, 2004-ben jelent meg. Több mint két év alatt, 1000 órányi felvételt rögzítettek. 2001 decemberében Hetfield visszatért, és dolgozni kezdtek az új ötleteken. Ezt egy csendesebb időszak követte, mely alatt az együttes kezdett újra magára találni, és készültek az új dalok. A bizonytalanság közepette megjelent egy Classic Albums: Metallica – Metallica című DVD, mely a klasszikus Fekete Lemez elkészítésébe, felvételeibe enged bepillantást. 2002 májusában vonultak stúdióba rögzíteni következő albumukat. A felvételek 2003 áprilisában fejeződtek be, a lemez producere pedig az együttes mellett továbbra is Bob Rock volt. Még a felvételek kellős közepén nekiláttak megkeresni az új basszusgitárost. A meghallgatásokon részt vett Pepper Keenan (Corrosion of Conformity, Down), Twiggy Ramirez (A Perfect Circle, Marilyn Manson, Nine Inch Nails, Oasis stb.), Scott Reeder (Kyuss), Eric Avery (Jane’s Addiction), Danny Lohner (Nine Inch Nails), Chris Wyse (The Cult, Ozzy) és Robert Trujillo is. Új basszusgitárosuknak végül Robert Trujillót választották, aki korábban a Suicidal Tendenciesben és Ozzy Osbourne zenekarában is megfordult. Ő azonban még nem szerepelt a visszatérő lemezen, mivel a basszusrészeket a producer Bob Rock már korábban feljátszotta. A lemez St. Anger címmel, 2003. június 5-én jelent meg az Elektra és a Vertigo gondozásában. A rajongótábor megdöbbenésére visszakanyarodtak az 1980-as éveket jellemző gyors, agresszív metálstílushoz. Ennek ellenére nem a Master of Puppets vagy a Ride the Ligthtning második része született meg, hanem egy korszerű, modern metálalbum, itt-ott groove-okkal megvadítva. Az énektémák egyszerűre lettek véve, gitárszólók pedig egyáltalán nem kerültek fel a lemezre. Helyenként a Load/ReLoad-éra is megidézésre került, a végeredmény azonban egyik korábbi albumukra sem hasonlított. Az album hangzása is leegyszerűsödött, a gitárok demósan nyers hangszínen szólnak, a pergődob hangzása pedig erőtlenre sikeredett. Az album ugyanakkor tele van pontatlanságokkal, csúszásokkal, de ezeket szándékosan hagyták így, mivel Ulrich elmondása szerint egy spontán, feelinges és dühös albumot akartak kiadni, melyben levezethetik az utóbbi évek felgyülemlett feszültségét. Az album langyos fogadtatást kapott, mind a rajongók, mind a kritikusok részéről. Főleg a gitárszólók hiánya és a pergődob hangzása váltott ki negatív reakciókat, de a rajongók nagy részének maga a zene sem tetszett meg. Az Allmusic három, míg a Rolling Stone 2 és fél csillagot adott az albumra. Kevin Forest Moreau a Shakingthrough.net honlapon megjegyezte, hogy a gitárjáték túl monoton és középszintű, a dob erőtlen és fantáziátlan, az albumból áradó düh pedig céltalan. Brent DiCrescenzo, a Pitchfork Media munkatársa „tökéletes rendetlenségnek” nevezte az albumot, a Blender magazin pedig a valaha született legszörnyűbb Bob Rock-produkciónak. A St.Anger albumért 2004-ben Grammy-díjat kaptak a Legjobb metálteljesítmény kategóriában. Ezenkívül a World Wrestling Entertainment SummerSlam 2003 hivatalos betétdalaként szerepelt a címadó szám, melyhez videóklipet is forgattak. A St.Anger album példányban kelt el megjelenése hetében, és első helyezett lett a Billboard 200-as listáján, az UK Albums Charton pedig a harmadik. Ezenkívül további kilenc országban volt listavezető. Ennek ellenére nem tudta a korábbi sikereket megismételni, az Egyesült Államokban csak 2 millió példányt adtak el belőle. Ez nagyrészt annak is volt köszönhető, hogy az albumon nincsenek slágerdalok vagy rádióba illő balladák. A lemezről négy dal jelent meg kislemezként: St. Anger, Frantic, The Unnamed Feeling és Some Kind of Monster. Ez utóbbi példányban kelt el az első héten, és 37. lett a Billboard listáján. Az album kiadását egy nyári stadionturné követte, mely 2003. június 1-jén vette kezdetét a brit Download Festivalon. A turné előzenekarai a Linkin Park, a Limp Bizkit, a Mudvayne és a Deftones voltak. A körút folyamán az Egyesült Államokban, Kanadában és európai fesztiválokon léptek fel. Pár hónap szünet után újra turnéra indultak, mely a Madly in Anger with the World Tour elnevezést kapta. A körút Japánban vette kezdetét 2003. november 6-án, és egészen 2004. november 28-áig tartott, melynek során Európában, Kanadában és Ausztráliában léptek fel. A turné előzenekara a Godsmack volt. A koncertsorozat szinte minden állomását rögzítették, melyeket a livemetallica.com-on árusítottak. Június 4-én a portugáliai Rock in Rio fesztiválon léptek fel, melyet 45 ország élőben közvetített. A 2004. június 6-i Download fesztiválon Lars Ulrich nélkül léptek színpadra. A dobos a Portugáliából Angliába tartó magánrepülőgépén váratlanul rosszul lett, ezért a gép leszállt Németországban, ahol Ulrich kórházba került kivizsgálásra. A koncerten a Slayer-dobos Dave Lombardo, a Slipknot-tag Joey Jordison és Ulrich dobtechnikusa, Flemming Larsen helyettesítette a dán zenészt. A Rolling Stone magazin tudósításai szerint a nyári turné bevétele 50 millió dollár volt. Miközben zajlott a turné, 2004. január 21-én megjelent DVD-n az amerikai mozikban is bemutatott Some Kind of Monster című Metallica-dokumentumfilm. A film premierje a Sundance filmfesztiválon volt. A film Newsted kiválásától a St.Anger album megjelenéséig követi nyomon az együttes mindennapi életét. Eredetileg csak a lemez készítését kívánták filmre venni, de a forgatás kezdete egybeesett Newsted kilépésével, ez pedig felszínre hozta az összes meglévő problémát. Ezt a folyamatot, a problémák leküzdését örökíti meg a film. Sok rajongó szerint merész húzás volt a zenekar részéről egy ilyen nyílt és őszinte anyagot a világ elé tárni. A rajongók szemében a Metallica korábban mindig is az a csapat volt, amit totális egység jellemzett, ahol megdönthetetlen volt az összhang. Ezt az illúziót rombolja le a film, miközben a feszültségek miértjére is választ ad. A produkcióban megszólal Newsted is, továbbá Dave Mustaine is látható, amint egy terápiás megbeszélésen tisztázza Ulrichhal a korábbi problémákat. Ezen kívül itt is bevallja, hogy egész életét meghatározó teherként telepedett a lelkére a Metallicából való kirúgatása. Mindeközben a film apró momentumokon keresztül a tagok magánéletébe is enged bepillantást. A mű végére érezhetően helyrerázódnak a dolgok, és mire a lemez elkészül, egy átértékelt szemlélettel rendelkező, újra egységes csapat képe bontakozik ki a néző előtt. A film nagyrészt pozitív kritikákban részesült, főleg az őszinteségét értékelték nagyra a rajongók. Még 2004 nyarán, húszévnyi együttműködés után megváltak az Elektra kiadótól, és átszerződtek a Warnerhez. 2004 szeptemberének elején megjelent egy The Ultimate Tribute című Metallica-dalokat tartalmazó feldolgozásalbum. A kiadványon a Motörhead, a Dark Angel, a Flotsam And Jetsam és a Death Angel szerepel, további Helmet-, Anthrax-, Testament- és Suicidal Tendencies-muzsikusok mellett. 2004. november 23-án napvilágot látott egy Metallica: Vinyl Box Set című box, mely az első négy stúdióalbum mellett a Creeping Death kislemezt és a Garage Days Re-Revisited EP-t is magában foglalta. A kimerítő turnék után 2005 nagy részét pihenéssel töltötte a zenekar. Kirk Hammett egy vendégszóló erejéig felbukkant Carlos Santana 2005-ben megjelent All That I Am című albumán. 2005. november 13-án és 15-én San Franciscóban, a AT&T Parkban léptek fel a Rolling Stones különleges vendégeként. ### Death Magnetic (2006–2010) 2006 elején már nekiláttak az új album megírásának, majd március 13-án kezdetét vette az Escape from the Studio '06 elnevezésű újabb turné. A körút a New York-i Madison Square Gardenben vette kezdetét, majd három dél-afrikai fesztiválon léptek fel főzenekarként. Ezeken a koncerteken olyan előadók léptek fel előttük, mint a Fatboy Slim, a Simple Plan, a The Rasmus, a Seether és a Collective Soul. A turné további kilenc európai, két Japán és egy dél-koreai fellépést foglalt magában. Június 3-án és 4-én a németországi Rock am Ring és Rock im Park fesztiválokon főzenekarként léptek fel, csakúgy mint június 10–11-én az angol és ír Download fesztiválokon. A június 13-án az észtországi Tallinnban adott koncerten rajongó előtt léptek fel, mellyel megdöntötték Michael Jackson 1997-es rekordját. A június 15-én Nickelsdorfban (Ausztria) tartott Nova Rock fesztiválon Lemmy társaságában előadták a Damage Case című Motörhead-dalt. Ezt követően Jerry Cantrell csatlakozott a zenekarhoz, hogy közösen adják elő a Nothing Else Matterst. Az Escape from the Studio '06 turnén a Master of Puppets album 20 éves évfordulója alkalmából a teljes lemezt előadták. A turné 2006. augusztus 16-án ért véget. A körút alatt, 2006 áprilisában a brit Kerrang! magazin mellékleteként napvilágot látott egy olyan lemez, melyen fiatal zenekarok adják elő a klasszikus Master of Puppets albumot. A kiadványon a Machine Head, a Trivium, a Mendeed, a Bullet For My Valentine, a Chimaira, a Fightstar, a Mastodon és a Funeral for a Friend zenekarok szerepelnek. 2006\. február 16-án, 15 éves partnerség után Bob Rock bejelentette, hogy nem vesz részt a következő stúdióalbum felvételében. 1991 óta ő volt az összes Metallica-album producere. 2006 márciusában a Black Sabbath bekerült az amerikai Rock and Roll Hall of Fame-be, ahol a Metallica volt az esemény házigazdája. A Sabbath tiszteletére előadták az együttes Hole in the Sky és Iron Man című dalait. 2006 decemberében megjelent egy The Videos 1989–2004 című DVD kiadvány a Warner Bros. Records gondozásában. A kiadványon a 15 év összes videóklipje megtalálható. A DVD a megjelenésének hetében példányban kelt el az Amerikai Egyesült Államokban, és a 3. helyezett lett a Billboard Top Videos listán. 2007 februárjában megjelent egy We All Love Ennio Morricone című Ennio Morricone-feldolgozásalbum, melyen a Metallica is szerepelt a The Ecstasy of Gold átiratával. Morricone The Ecstasy of Gold című kompozíciója A Jó, a Rossz és a Csúf című Sergio Leone-westernfilm kulcsjelenetének aláfestő zenéje, és a nyolcvanas évek óta a film e jelenetének vetítése mellett ezzel a számmal vezetik be a Metallica koncertjeit. 2007\. február 9-én bejelentették, hogy az új stúdióalbumuk felvétele március 12-én kezdődik. A tavasz az új dalok körüli foglalatoskodással telt, majd június 28-án a portugáliai Super Bock Super Rock Festivalon kezdetét vette a Sick of the Studio '07 turné. A mindössze 12 fellépésből álló körút során csak európai országokban léptek fel. Július 7-én az együttes fellépett a globális felmelegedés elleni Live Earth koncert londoni helyszínén. A július 15-i Helsinkiben megrendezett Olympiastadion-beli koncertre 30 perc alatt elfogyott az összes jegy. A Sick of the Studio '07 turné utolsó koncertje július 18-án volt Moszkvában, a férőhelyes Luzsnyiki Stadionban. Ezt követően tovább folytatódtak a készülődő album stúdiómunkálatai. A lemez megjelenését 2007 decemberében jelentették be. A 2008-as év eleje és a tavasz nagyrészt az album felvételeivel telt. 2008. május 14-én egy újabb, 2008 European Vacation Tour elnevezésű körút vette kezdetét Los Angelesben. A turné hat amerikai és egy törökországi koncert kivételével Európát érintette, egészen Nagy-Britanniától Romániáig. Június 5-én felléptek a portugál Rock in Rio fesztiválon, 7-én és 8-án pedig a németországi Rock am Ring, illetve Rock im Park fesztiválokon koncerteztek. 2008. június 14-én a hivatalos honlapon megjelent, hogy a kilencedik nagylemez címe Death Magnetic lesz. Augusztus 1-jén a hivatalos honlapon megjelent a nagylemez megjelenési dátuma, amely szeptember 12-e volt. Augusztus 9-én Ozzy Osbourne-nal együtt főzenekarként léptek fel a Pizza Hut Parkban megrendezett Ozzfesten. A rendezvényen többek között fellépett még a Hellyeah, Serj Tankian, a Cavalera Conspiracy, a Shadows Fall, az Apocalyptica és a Devildriver is. A Metallica itt egy teljesen új dalt is előadott, Cyanide címmel. Augusztus 10-én bejelentették, hogy a kilencedik stúdióalbum elkészült, és az első dalt még augusztusban sugározzák a rádiók. Augusztus 22-én Leedsben léptek fel, ahol szintén elhangzott egy The Day That Never Comes című új dal a készülődő lemezről. A turné utolsó koncertje augusztus 24-én volt az angliai Reading Festivalon. Szeptember 2-án egy francia lemezbolt tévedésből tíz nappal korábban kezdte el árusítani az új albumot, amely így felkerült a fájlcserélő hálózatokra. A nagy várakozást megelőző album Death Magnetic címmel 2008. szeptember 12-én került a boltok polcaira, ezúttal már a Warner Bros. Records kiadásában. A felvételek már 2007 áprilisában megkezdődtek, a Van Nuys-i Sound City, a malibui Shangri La és a San Rafael-i HQ stúdióban. Az album producere ezúttal az a Rick Rubin lett, aki korábban Slayer-, System of a Down-, Slipknot-, Rage Against the Machine-, AC/DC- és Aerosmith- albumokon is dolgozott már. Az album címe Hetfield elmondása szerint egyfajta tisztelgés az olyan elhunyt rockzenészek előtt, mint Layne Staley, Phil Lynott vagy Bon Scott. A címnek megfelelően az album dalszövegei olyan témákat járnak körbe, mint a halál, öngyilkosság, fájdalom, frusztráció. A 74 perces album zeneileg visszakanyarodás lett a Ride the Lightning, a Master of Puppets, az ...And Justice For All lemezek által lefektetett gyors, zúzós metálhoz. A komplex felépítésű dalok átlaghossza 7 perc körüli lett, de a 80-as évek irányára utalt a hosszas, instrumentális Suicide & Redemption című dal is. Ez lett az első olyan Metallica-album, amely nem hozott radikális változást a korábbi anyagokhoz képest. A lemez megosztotta a rajongótábort, de a fogadtatása többnyire igen pozitív volt. A rajongók kitörő lelkesedéssel fogadták a 80-as éveket idéző, kemény thrash metal dalokat, egyesek viszont „erőltetett múltidézésként” tekintettek az anyagra. A lemezen helyet kapott egy The Unforgiven III című dal is, mely szintén megosztotta a hallgatók véleményét. A megjelenést követően számos kritika érte a lemez hangzását és Rick Rubin producer munkáját: többnyire túlvezéreltnek tartják az albumot. A túl hangosra kevert felvételből eltűnt a dinamika, és jól hallhatóan torz a hangzás. Ennek oka az 1990-es években kezdődött „loudness war” nevű folyamat; a hangmérnökök egyre hangosabbra keverték a lemezeket, hogy nehogy alulmaradjanak a hangerőversenyben – ez történt a Metallica lemezével is. Emiatt a rajongók online petíciót kezdeményeztek, hogy keverjék újra az albumot. A kritikusok szerint az album a Guitar Hero: Metallicában szereplő változata sokkal jobban szól, mint a CD-n megjelent verzió. A rajongókhoz hasonlóan a kritikusok is pozitívan fogadták az albumot, az AllMusic, a Rolling Stone és a Blender négy csillagot adott rá az ötből, míg a Kerrang! ötöt. A Revolver, az angol Metal Hammer és a Kerrang! a 2008-as év legjobb albumának választotta meg, míg a Metal Edge és a Time a 2. illetve a 3. helyre rangsorolta. Több kritika is úgy értelmezte az albumot, hogy ez a lemez – a sok vitát kiváltó Load/ReLoad és St. Anger után – visszatérést jelent a Metallica 1980-as évekbeli zenei világához. Az albumról a The Day That Never Comes, a My Apocalypse, a Cyanide, a The Judas Kiss, az All Nightmare Long és a Broken, Beat & Scarred dalokat adták ki kislemezen, melyek közül a The Day That Never Comes és a Cyanide első helyezést ért el a Billboard Hot Mainstream Rock Tracks listáján. A lemezről elsőként a The Day That Never Comes dalhoz forgattak videóklipet. 2009-ben a My Apocalypse dalért újabb Grammyt nyertek a Best Metal Performance kategóriában, maga az album pedig Best Recording Package kategóriában nyerte el a díjat. Az album kereskedelmileg is igen sikeres lett, az Egyesült Államokban példány kelt el belőle az első három nap alatt. Ennél jobban csak a Load teljesített a Metallica történetében a megjelenést követő napokban. A Death Magnetic a Billboard 200-as listáján és az UK Albums Charton egyaránt első lett, ezenkívül további 32 országban került a slágerlisták első helyére. Az Egyesült Államokban 2 millió példányban kelt el, Ausztráliában pedig a 2008-as év legjobban fogyó albuma lett. A Death Magneticből világszerte több mint 7 millió darabot értékesítettek. Szeptemberben az album megjelenésének apropójából két speciális koncertet adtak az Egyesült Királyságban, egyet pedig Németországban. Az előadásokra a megszokottnál alacsonyabbak voltak a jegyárak, továbbá öt dalt is előadtak a friss lemezről. A Death Magnetic világkörüli turnéja 2008. október 21-én vette kezdetét World Magnetic Tour néven, és eltartott egészen 2010. november 21-ig. 2008 novemberében lejárt a szerződésük a Warner Bros. Records kiadóval. Ulrich az ekkortájt adott interjúkban többször is fontolóra vette, hogy a következő albumukat szabadon hozzáférhetővé teszik az interneten. A turné során a világ szinte minden részén felléptek. A körút első szakaszában a Machine Head volt az állandó nyitózenekar, de több alkalommal is fellépett előttük a Lamb of God, a Mastodon és a The Sword is. A turné második szakaszában többek között a dán Volbeat és a High on Fire zenekarok léptek fel előttük. 2009 júniusában háromszor is felléptek Mexikóban, ahol utoljára tíz évvel korábban koncerteztek. A Foro Sol Stadion-beli koncerteken összesen rajongó látta őket. A legjövedelmezőbb koncertnek a Sydney-ben adott fellépés bizonyult, melynek a bevétele dollár volt. A World Magnetic Tour 138 fellépést foglalt magában, és összességében 199 millió dollár volt a bevétele. 2009. március 29-én megjelent a Guitar Hero: Metallica című videójáték. Miközben folyt a turné, 2009. április 4-én az együttes bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be. Az ünnepségen a korábbi basszusgitáros, Jason Newsted is megjelent, így Robert Trujillóval egyetemben két basszusgitárossal álltak színpadra. A zenekar az Enter Sandman, és a Master of Puppets dalokat adta elő. Az egykori basszsugitáros Cliff Burton nevében az édesapja, Ray Burton volt jelen. Az együttes Dave Mustaine-t is meghívta az eseményre, ő azonban a Megadeth európai turnéjára hivatkozva visszautasította az ajánlatot. A Metallica Joe Perry, Ron Wood, Flea, Jimmy Page és Jeff Beck társaságában előadta a Train Kept a Rollin című rock and roll örökzöldet. 2009\. április 14-én megjelent egy The Metallica Collection című boxszett, melyet az iTunes Store-on keresztül árusítottak. A kiadvány az összes albumukat tartalmazza, bónuszdalokkal kiegészítve. 2010. május 14-én a Death Magnetic turnéjának keretében Budapesten is felléptek, immár ötödik alkalommal pályafutásuk során. A koncertre hazánkban is hatalmas volt az érdeklődés, több mint rajongó gyűlt össze a Puskás Ferenc Stadionban. 2009 júniusában Lars Ulrich egy olaszországi interjúban kijelentette, hogy még nincsenek konkrét tervek a következő albumra, de a producer továbbra is Rick Rubin lesz. A Blabbermouth.net tudósításai szerint 2011 második felében fognak nekiállni a következő lemeznek. 2009\. november 23-án az Universal Music Group kiadásában megjelent egy Français Pour Une Nuit című DVD, mely egy 2009-es nîmes-i (Franciaország) koncertfelvételt örökít meg. A 19 dalt tartalmazó kiadványon interjúk is szerepelnek, a produceri teendőket pedig Ulrich és Hetfield látta el. A DVD-t hivatalosan csak Franciaországban hozták forgalomba (ennek ellenére Magyarországon is kapható), de az együttes webshopjából is megrendelhető. 2009. november 30-án egy újabb DVD jelent meg Orgullo, Pasión y Gloria: Tres Noches en la Ciudad de México címmel. A teljes verzió két DVD-t és két CD-t tartalmaz, a felvételek pedig a 2009 júniusában adott mexikói koncertekről származnak. Ezt a kiadványt csak Dél-Amerikában hozták kereskedelmi forgalomba, de ez is megrendelhető az együttes webshopjából. A DVD-ken 35 dal koncertfelvétele látható. 2010 tavaszán bejelentették, hogy az 1980-as évek „nagy thrash négyese” azaz a Metallica, a Slayer, a Megadeth és az Anthrax közös koncerteket fog adni. A négy zenekar első fellépésére 2010. június 16-án Varsóban került sor, majd június 22-én Szófiában, június 26-án Bukarestben, június 27-én pedig Isztambulban koncerteztek. A koncertek fénypontja az Am I Evil? című Diamond Head-del volt, amit a négy együttes zenészei közösen adtak elő a Metallica műsorának fináléjában. 28 év után először játszott egy színpadon Dave Mustaine és a Metallica. A koncerteket még a World Magnetic Tour keretében adták. A szófiai Levszki-stadionban adott koncertről egy The Big 4 – Live from Sofia, Bulgaria című DVD kiadvány is napvilágot látott 2010. október 29-én. A koncert napján 450 amerikai és összesen 350 európai, kanadai és latin-amerikai filmszínházban közvetítették a négy zenekar fellépést. A koncert DVD-n és Blu-ray-en, illetve a hangfelvétel CD-n jelent meg a Warner Bros. Records kiadásában. Megjelenésének hetében a videó az Amerikai Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Ausztriában és Kanadában a DVD-eladási listák élére ugrott. Ausztráliában és Amerikában kétszeres platinalemez lett, Németországban pedig aranylemez. 2010\. szeptember 20-án megjelent egy Six Feet Down Under című EP, kizárólag Ausztráliában és Új-Zélandon. A kiadvány nyolc koncertfelvételt tartalmaz, kizárólag ausztrál turnékról, 1989-től 2004-ig. Az anyag folytatása Six Feet Down Under (Part II) címmel jelent meg november 12-én. Ez szintén csak Ausztráliában és Új-Zélandon került forgalomba. Az EP nyolc koncertdalt tartalmaz a World Magnetic Tour ausztráliai koncertjeiről. November 26-án megjelent egy Live at Grimey’s című EP, melyre kilenc koncertfelvétel került fel. A koncerteket még 2008 nyarán egy nashville-i lemezbolt alagsorában adták, körülbelül 150 fanklub tag előtt. A kiadvány kizárólag kis amerikai boltokban és az együttes webshopjában kapható. ### Lulu, Beyond Magnetic és Through the Never (2011–2014) 2011\. január 25-én egy amerikai Big Four-fellépésről jelentek meg hírek, amely április 23-án a kaliforniai Indióban került megrendezésre. Ez volt az első eset, hogy a négy zenekar egy színpadon lépett fel az Amerikai Egyesült Államokban. 2011. július 8-án az Egyesült Királyságban is felléptek. Ez volt az első alkalom, hogy a négy zenekar együtt lép fel az országban. A koncert helyszíne a hertfordshire-i Knebworth House volt. Másnap, július 9-én, Franciaországban tartottak Big Four-koncertet. 2011. szeptember 25-én a Rio de Janeiróban megrendezésre kerülő Rock in Rio fesztiválon játszott 100 ezres tömeg előtt a Metallica. A zenekar még 2011 februárjában bejelentette, hogy hamarosan stúdióba vonulnak felvételeket készíteni egy következő albumhoz. Június 15-én a zenekar közzétette honlapján, hogy Lou Reeddel közösen folytak a felvételek. Az áprilisban kezdődött munka során tíz számot rögzítettek. Az együttműködés eredménye az október 31-én megjelent Lulu című dupla album lett, amelyet mind a Metallica-rajongók, mind a kritikusok fanyalogva fogadtak, és mindössze 1 hétig szerepelt a Billboard 200 lemezeladási listán. 2011. október 16-án Robert Trujillo megerősítette a hírt, miszerint a csapat visszatért a stúdióba és új anyagok megírásába kezdett. Eszerint: „Az új Metallica-album írásának folyamata megkezdődött. Rick Rubinnal vagyunk a stúdióban, munkálkodunk pár dolgon, és a jövő év nagy részében a számok felvételén fogunk dolgozni.” December elején a San Franciscó-i Fillmore koncertteremben ünnepelte 30 éves fennállását a zenekar négy estén keresztül. Minden egyes koncerten különböző vendégekkel lépett színpadra az együttes, többek között korábbi Metallica-tagokkal, mint Jason Newsted és Ron McGovney basszusgitárosok, Lloyd Grant és Dave Mustaine gitárosok. Az együttes minden estén eljátszott egy-egy addig kiadatlan dalt a Death Magnetic album felvételeinek idejéből. A négy dal stúdióváltozatát december 13-án a Beyond Magnetic című EP-n adták ki digitális formában az iTunes-on keresztül, majd fizikai formában is elérhetővé vált 2012. január 30-tól. 2012 februárjában jelentették be, hogy Orion Music + More elnevezéssel kétnapos zenei és kulturális fesztivált indít a Metallica, amit első ízben 2012 június 23-án és 24-én rendeznek meg Atlantic Cityben. A Metallica mindkét nap főzenekarként lépett színpadra és egyik este az 1991-es Fekete Albumot, másik este az 1984-es Ride the Lightning lemezt játszották el teljes egészében. 2012 novemberében a Metallica elhagyta a Warner Bros. lemezkiadót és Blackened Recordings néven saját kiadót alapítottak jövőbeni kiadványaik számára. A zenekar megvásárolta korábbi anyagaik kiadási jogait is saját lemezcégük részére. December 10-én megjelent a Quebec Magnetic című koncert DVD, melynek felvételeit 2009-ben forgatták a kanadai Quebec városában adott koncertek alkalmával. Ezzel a kiadvánnyal zárta le az együttes a Death Magnetic album 2008-as megjelenése óta eltelt időszakot. 2012 augusztusában a kanadai Vancouverben három koncertet vett filmre a zenekar egy készülő Metallica-film számára. A 3D-s technológiával rögzített mozifilm egy Metallica-koncert köré szőtt fikciós történet. A Through the Never című filmet Antal Nimród rendezte, melynek premierje a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon volt 2013. szeptember 9-én, és szeptember 27-től kezdték játszani az IMAX-mozik az Egyesült Államokban. A film zenei anyagát lemezen is kiadták. Az év júniusában a második Orion Music + More fesztiválon a film főszereplőjét alakító Dane DeHaan nevén adott meglepetéskoncertet a Metallica, ahol kizárólag a 30 évvel korábban megjelent Kill 'Em All album tíz dalát játszották el. A következő évben a Through the Never filmet Grammy-díjra jelölték a Legjobb zenés film kategóriában. A többségében pozitív kritikák ellenére a saját zsebből finanszírozott Through the Never pénzügyileg hatalmas bukás volt a Metallica számára. A film a 20 millió dolláros gyártási költségének csak töredékét, mindössze 3,4 millió dollárt hozta vissza. De nem csak a mozifilm, hanem az Orion fesztivál is érzékeny pénzügyi veszteségeket okozott a zenekarnak. A 2014-re tervezett harmadik fesztivált ezért már meg sem rendezték. 2014 márciusában újra turnéra indult az együttes. A turnénak a Metallica by Request (magyarul: „Metallica kívánság szerint”) nevet adták, és az adta a különlegességét, hogy egy adott koncerten játszott dalok listáját a koncertre jegyet váltók online szavazatai alapján állították össze városról városra. A koncerteken egy teljesen új dalt is előadtak, mely a Lords of Summer címet kapta. Az addig csak digitális formában kiadott dalt 2014 novemberében bakelit kislemezen is megjelentették limitált példányszámban. ### Hardwired... to Self-Destruct (2015–napjainkig) 2015 márciusában Lars Ulrich egy interjúban elmondta, hogy már 20 dalt megírtak az új albumhoz. Október 28-án elindult a Metallica megújult hivatalos honlapja, és ezzel egy időben bejelentették, hogy a korábban tagdíjas Metallica Rajongói Klubhoz ettől kezdve teljesen ingyenesen csatlakozhat mindenki. A frissen csatlakozóknak pedig feltettek egy videót, amely az új album felvételei közben mutatja a Metallica tagjait a stúdióban. Az új lemez producere Greg Fidelman volt, aki az előző album, a Death Magnetic felvételeinél hangmérnökként dolgozott a zenekarral. 2016. november 18-án jelent meg az együttes tizedik stúdióalbuma Hardwired... to Self-Destruct címmel. Az együttes az ezt megelőző időszakban havonta feltöltött egy dalt a Youtube-ra videóklippel együtt, először a Hardwiredot augusztus 18-án, majd a Moth Into Flame-et szeptember 26-án, ezt követte az Atlas, Rise! október 31-én, végül pedig a lemez megjelenése előtti nap az összes dal felkerült a Youtube-ra, szintén videóklippel együtt. A nagylemez a Billboard lemezeladási lista első helyén nyitott. 2017 februárjában a Metallica fellépett az 59. Grammy-díjátadó ünnepségen, ahol Lady Gagával közösen adták elő a Moth into Flame dalt az új albumról. A lemez címadó dalát Grammy-díjra jelölték a "Legjobb rockdal" kategóriában, de nem nyert. Márciusban Latin-Amerikában koncertezett az együttes, májustól pedig Észak-Amerikában folytatódott a WordWired Tour az Avenged Sevenfold, a Volbeat és a Gojira zenekarok társaságában. Két héttel az észak-amerikai kör lezárása után szeptember 2-án indult el a két hónapig tartó első európai turnészakasz, Koppenhágában, Dániában. Az Európa-turné második szakasza 2018. februártól májusig zajlott, és ugyanúgy a norvég Kvelertak volt az előzenekar, mint az előző év őszén. Április 5-én Budapesten a Papp László Budapest Sportaréna adott helyet a magyarországi koncertnek. A világkörüli WorldWired Tour majd' három éven át tartott, 2016 októbertől egészen 2019 augusztusáig. 2019 szeptemberében az S&M album huszadik évfordulóján a Metallica és a San Francisco Symphony szimfonikus zenekar adott koncertet az új Chase Center megnyitóján. A koncerten forgatott filmet egy hónappal később az amerikai mozikban mutatták be, majd a következő év augusztusában cd-n és dvd-n is kiadták. 2019. szeptember 27-én a Metallica bejelentette, hogy Hetfield újra alkoholelvonó kezelésre szorul, ezért a már korábban meghirdetett ausztrál/újzélandi turnét elhalasztják. 2020 elején a Covid19-pandémia hatására újabb már bejelentett koncerteket volt kénytelen lemondani vagy elhalasztani az együttes. Márciusban "Metallica Mondays" címmel egy sorozatot indított hivatalos YouTube-csatornáján a zenekar, ahol minden héten hétfőn egy-egy korábbi koncert teljes felvételét lehetett ingyenesen megnézni, hogy a járvány okozta bezártságot enyhítsék rajongóik számára. A sorozat 23 héten keresztül folytatódott egészen 2020 augusztus végéig, és ezalatt több mint 100 000 dollár adományt sikerült gyűjtöteni a zenekar All Within My Hands nevű jótékonysági alapítványának. ## Zenei stílus A Metallica zenéjét nagymértékben befolyásolták az 1970-es évekbeli rock-előadók, mint a Black Sabbath, a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Judas Priest, a Queen, az AC/DC, a Kiss, az Aerosmith, a Rainbow, a Lynyrd Skynyrd, Ted Nugent és a Scorpions, vagy az 1980-as évekből a Mercyful Fate és a Trouble. Ezenkívül a punk olyan képviselői, mint a Ramones, a Sex Pistols, a The Misfits, a Killing Joke és a GBH szintén befolyással voltak a zenekarra. A legnagyobb hatást viszont a New Wave of British Heavy Metal hullám olyan képviselői gyakorolták rájuk, mint a Venom, a Motörhead, a Diamond Head, a Iron Maiden, a Saxon, az Angel Witch, a Tygers of Pan Tang és a Blitzkrieg. A debütáló Kill ’Em All albumukkal minden korábbi együttesnél gyorsabban, keményebben fogalmaztak, lefektetve ezáltal a thrash metal alapjait. Az albumot nagymértékben befolyásolta a punk gyorsasága és a heavy metal keményebb, epikus hangvétele. Hetfield így nyilatkozott a korai idők irányvonaláról: „Két 'head' kombinációja voltunk kezdetben: Diamond Head és Motörhead. Az epikus jelleg egyértelműen a Diamond Headtől jött, míg az egyszerűség a Motörheadtől”. A lemez szövegei a heavy metal dicsőítéséről, legyőzhetetlenségbe vetett hitükről szólnak. Az album egyik érdekessége az (Anesthesia) Pulling Teeth című basszusgitárszóló, amely akkoriban szokatlan dolognak számított. Az ötletet Eddie Van Halen Eruption című gitárszólója szolgáltatta. A Ride the Lightning, a Master of Puppets és az ...And Justice for All című albumok már komoly elrugaszkodást jelentettek a szimpla thrash metaltól. A dalok hosszabbak, komplexebb felépítésűek lettek, több téma és tempóváltással. A zúzós, thrashes riffek mellett a heavy és a speed metal jellegzetességei is nagyobb szerepet kaptak. A kidolgozottabb megközelítés, a nagyarányú zenei fejlődés Cliff Burtonnek volt köszönhető, aki társainál képzettebb muzsikus volt. Burton a dalszerzésből aktívan kivette a részét, és a basszusgitárját is szólisztikusan, virtuóz módon használta. A szövegek terén szintén elrugaszkodtak a korábbi gondolatoktól, történelmi, irodalmi témák, a félelem, addikció, düh, háborúk, társadalomkritikai felhangok váltak a mondanivaló középpontjává. A Metallica albumon eltávolodtak a korábbi stílustól, a dalok leegyszerűsödtek, slágeresebbé, rockosabbá váltak. A kommersz vonalat erősítette, hogy a korábbi komor, depresszív halálközpontú szövegeket, általánosabb, az élet kérdéseivel foglalkozó sorok váltották fel. Az egyszerűbb, rádiórockos tendencia tovább folytatódott a Load/ReLoad albumokon, a kornak megfelelő alternatív hangvétellel gazdagítva. Ezeken a lemezeken a blues és a hard rock befolyása is jelentősen teret nyert, melynek következtében több dallam és harmónia színesítette az együttes hangzásvilágát. Ekkorra már James Hetfield is kifogástalanul, dallamosan tudott énekelni, míg korábban inkább csak a thrash metalra jellemző módon vokalizált. A keményebb, metálos hangzáshoz a St. Anger albummal tértek vissza, mely egy groove-os, alkalmanként nu metalos modern metal album lett, gitárszólók nélkül. Az albumon újdonság volt még a nyers, csiszolatlan hangzás, gitárok terén pedig drop C hangolást alkalmaztak. A lemez szövegei kábítószer-ellenességről, klausztrofóbiáról, vallási képmutatásról szólnak. A Death Magnetic albummal visszatértek az 1980-as évek stílusához, melyen közel-keleti hatások is felbukkantak. A Metallica zenéjét általában thrash metalként szokás definiálni, színtiszta thrasht azonban sosem játszottak. Stílusuk egyik legfőbb ismérve James Hetfield egyedi, mély tónusú énekhangja. Lars Ulrich dobjátéka és Kirk Hammett gitárstílusa szintén felismerhető, Hetfield feszes ritmusgitárjátéka pedig számos gitárosra volt hatással. A legtöbb kritika általában Hammett és Ulrich teljesítményét szokta érni. Ulrich már a Metallica albumon is leegyszerűsítette stílusát, a Load/ReLoad albumokon pedig már szinte csak 2/4-et üt. A rajongók azonban ennél jobban kifogásolják koncertteljesítményét, ahol rendszeresek a pontatlanságai, melléütései, és a korábbi dobtémáinak leegyszerűsítései. Egyes rajongókat ez főleg annak fényében bosszant, hogy Ulrich dobtémái korábban sem voltak túlbonyolítva. Képességeivel azonban ő maga is tisztában van: „Tény, hogy nem voltam egy Ian Paice vagy egy Neil Peart”. A The Big 4 kapcsán pedig így nyilatkozott: „Biztosan infarktust kapnék, ha a Slayerben kellene dobolnom”. Kirk Hammett gitárost általában az a kritika éri, hogy a Fekete Lemez óta nem ír olyan kidolgozott, dallamos szólókat, mint korábban. Ezt ő maga is elismeri: „Sokan cikiznek azzal, hogy mindig a wah-wah pedál mögé bújom, ha nem jut eszembe semmi, de tényleg ez az igazság (nevet)” ## Sikerek, népszerűség A Metallica tulajdonképpen már a korai demók révén nagy feltűnést keltett. A készülődő első albumukat akkoriban a kiadók érdektelenséggel fogadták. Johnny Zazula a Megaforce kiadó tulajdonosa, viszont megérezte, hogy az együttesben benne van a lehetőség akár egy Led Zeppelin-szintű siker elérésére. A Kill 'Em All lemez így a Megaforce gondozásában jelenhetett meg. Az album nem került fel a listákra, de az undergroundban sikeresnek bizonyult. A Ride the Lightningot már nagy várakozás előzte meg, mely révén ez már sokkal kelendőbbnek bizonyult. Ekkoriban a zeneipar és egyes zenészek nagy része is úgy gondolta, hogy a Metallica durva hangzású, nem popszerű refrénekre építő zenéje nem képes arra, hogy széles sikereket arasson. Amikor 1984-ben a Twisted Sisterrel turnéztak, Dee Snider így nyilatkozott róluk: „Rendes kölykök, de esélyük sincs arra, hogy ezzel a zenével igazán sikeresek legyenek”. A Ride the Lightning európai sikere nyomán azonban az Elektra leszerződtette a zenekart. Az 1986-ban megjelent Master of Puppets az addigi legsikeresebb lemezük lett, az igazi áttörést azonban még nem hozta el. Metallica-dalokat akkoriban egyáltalán nem sugároztak a rádiók és az MTV, helyette a slágeres hard rock/glam csapatok kaptak médiaszereplést. Ezekről az együttesekről megvolt a Metallica sajátos véleménye, a Leper Messiah című dal például utalás volt a „futószalagon gyártott” hollywoodi glamzenekarokra. A Winger együttessel több alkalommal is összeszólalkoztak a sajtóban, főleg azután mikor Lars Ulrich a Nothing Else Matters klipjében egy Winger-posztert használt dartstábla gyanánt. Az eset után Reb Beach több alkalommal is nyomdafestéket nem tűrő szavakkal ihlette a Metallica gitárosát, Kirk Hammettet. A média támogatása nélkül így a csak a rendszeres turnézásra támaszkodhattak. Korábban az Iron Maiden hasonló recepttel hihetetlen népszerűségre tett szert. Az ...And Justice for All kiadása után már a Metallica is csaknem olyan magasra jutott, de hogy ezt túlszárnyalhassák, már kellett a média támogatása. A Fekete Lemez slágeresebb dalai ezt lehetővé is tették, így az 1990-es évek elejére már a legnépszerűbb heavy metal együttessé nőtték ki magukat. Innentől fogva a zenekar rendszeresen látható volt az MTV-n, és a rádiók is műsorukra tűzték dalaikat. A Fekete Lemez 30 milliós eladásával minden idők legsikeresebb metálalbuma lett. A Nielsen SoundScan felmérése szerint az album a kiadása óta eltelt 20 év alatt (1991–2011) a legtöbb példányszámban elkelt kiadvány lett az Egyesült Államokban. Általános vélekedés, hogy a Metallica minden idők egyik legjobb és legnépszerűbb metálzenekara. A VH1 A 20 legnagyobb metálegyüttes listáján az első helyre kerültek. Világszerte több mint 200 millió albumot adtak el, ebből 57 milliót az Egyesült Államokban. A hard rock/metal előadók közül csak az Aerosmith, az AC/DC és a Led Zeppelin adott el több lemezt az USA-ban. Az együttes a hetedik legsikeresebb zenei vállalkozás az amerikai történelemben. Az 1991-ben megjelent Metallica album óta, minden stúdióalbumuk első helyezett lett a Billboard 200-as listáján. 2009-ben a Death Magnetic már az ötödik ilyen albumuk volt, mely révén rekordot döntöttek. Ezt 2009 júniusában megismételte a Dave Matthews Band, mely formációnak szintén öt egymást követő albuma volt listavezető. ## Hatásuk A Metallica az egyik legnagyobb hatású heavy metal zenekar, a „nagy thrash négyes” (Metallica, Slayer, Megadeth, Anthrax) legsikeresebb formációja. Első albumuk hatására százával bukkantak fel az újabb thrash metal zenekarok. Az ekkoriban kialakuló keménységi/gyorsasági verseny helyett a Ride the Lightning albummal epikusabb, dallamosabb stílus felé fordultak. Ennek hatására, az 1980-as évek második felében más thrash metal zenekarok is elkezdtek lassabb, összetettebb dalokat írni (Testament, Megadeth, Holy Moses stb). Amikor pedig a Fekete Lemez révén a mainstream előadók közé emelkedtek, a Megadeth szintén egy slágeresebb irányba fordult, de az ő sikereik nem bizonyultak tartósnak. Shannon Larkin, a Godsmack dobosa kijelentette, hogy a Metallica volt a legnagyobb hatással rá, ami 16 éves korában megváltoztatta az életét. A Trivium gitárosai, Corey Beaulieu és Matt Heafy azt nyilatkozták, hogy a Metallica hatására kezdtek el gitározni. A God Forbid gitárosai, Doc Coyle és Dallas Coyle elmondták, az együttes zenéjén nőttek fel, a God Forbid basszusgitárosának, John Outcaltnak pedig Cliff Burton az egyik legnagyobb példaképe. A finn Apocalyptica kiadott egy Plays Metallica by Four Cellos című lemezt, melyen nyolc Metallica-dalt adnak elő csellón. A Beatallica nevű paródiazenekar Beatles- és Metallica-dalok keverékét adja elő. A Dream Theater több alkalommal is előadta koncertjein a Master of Puppets albumot. 2003-ban nyertek egy MTV Icon-díjat, melynek révén számos előadó játszott el Metallica-számokat. A Sum 41 egy egyveleget adott elő a For Whom the Bell Tolls, az Enter Sandman és a Master of Puppets dalokból. Avril Lavigne a Fuelt, Snoop Dogg a Sad but True-t, a Korn a One-t, a Limp Bizkit pedig a "Welcome Home (Sanitarium)"-ot adta elő. A népszerű Guitar Hero játékban több Metallica-dal is szerepel. Elsőként a Guitar Hero III-ban szerepelt a One, majd a Guitar Hero: World Tourban a Trapped Under Ice. Végül 2009-ben megjelent egy Guitar Hero: Metallica videójáték, melyben számos daluk helyet kap. A Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albumának listáján a Master of Puppets a 167., míg a Fekete Lemez a 252. helyen szerepel. A Master of Puppets első helyre került a Q magazin Minden idők 50 legkeményebb albumának listáján. Ezenkívül első lett az IGN Top 25 Metal Album és a Metal-rules.com A 100 legjobb heavy metal album listáin. Az Enter Sandman daluk 399. lett a Rolling Stone Minden idők 500 legjobb dalának a listáján. A Metallica számtalan későbbi együttesre volt hatással. Néhány olyan zenekar, melyek fontos inspirációs forrásként jelölik meg őket: Testament, Pantera, Machine Head, Cannibal Corpse, White Zombie, Faith No More, Alice in Chains, System of a Down, Slipknot Deftones, Dream Theater, Fates Warning, Kreator, Death, Sepultura, Cradle of Filth, Korn, Limp Bizkit, As I Lay Dying, Avenged Sevenfold, Bullet For My Valentine, Lamb of God, Trivium, Primus, Mastodon. ## Díjak Grammy-díj: - 1990: Best Metal Performance – „One” - 1991: Best Metal Performance – „Stone Cold Crazy” - 1992: Best Metal Performance With Vocal – Metallica - 1999: Best Metal Performance – „Better than You” - 2000: Best Hard Rock Performance – „Whiskey in the Jar” - 2001: Best Rock Instrumental Performance – „The Call of Ktulu” - 2004: Best Metal Performance – „St. Anger” - 2009: Best Metal Performance – „My Apocalypse” - 2009: Best Recording Package – „Death Magnetic” Polar Music Prize: - 2018: For international recognition of excellence in the world of music – Metallica MTV Video Music Awards: - 1992: Best Metal Video – „Enter Sandman” - 1996: Best Metal Video – „Until It Sleeps” American Music Awards: - 1996: Favorite Artist: Heavy Metal/Hard Rock: Metallica – Load - 1996: Favorite Metal/Hard Rock Song – „Until It Sleeps” Billboard Music Awards: - 1997: Billboard Rock and Roll Artist of the Year: Metallica (RIAA Diamond Award) - 1999: Catalog Artist of the Year: Metallica - 1999: Catalog Album of the Year: Metallica (The Black Album) - 2017: Top Rock Album: Hardwired... to Self-Destruct Kerrang! Awards: - 2003: Hall of Fame – Metallica - 2003: Best International Band – Metallica - 2004: Best Band on the Planet – Metallica - 2008: Inspiration Award Winner – Metallica - 2009: Best Album – Death Magnetic - 2019: Best International Band – Metallica - 2019: Best International Live Act – Metallica A Metallicát az MTV a 3. helyre rangsorolta a „történelem legnagyobb heavy metal együttese” listán, és 5. helyen szerepel a VH1 a „hard rock 100 legnagyobb előadóját” felvonultató listáján. ## A zenekar tagjai Jelenlegi tagok - James Hetfield – ének, ritmusgitár (1981–jelen) - Lars Ulrich – dobok (1981–jelen) - Kirk Hammett – szólógitár, háttérének (1983–jelen) - Robert Trujillo – basszusgitár, háttérének (2003–jelen) Korábbi tagok - Ron McGovney – basszusgitár (1982) - Dave Mustaine – szólógitár, háttérének (1982–1983) - Cliff Burton – basszusgitár, háttérének (1982–1986) - Jason Newsted – basszusgitár, háttérének (1986–2001) ### Idővonal ## Diszkográfia Stúdióalbumok - Kill ’Em All (1983) - Ride the Lightning (1984) - Master of Puppets (1986) - ...And Justice for All (1988) - Metallica (1991) - Load (1996) - ReLoad (1997) - St. Anger (2003) - Death Magnetic (2008) - Hardwired... to Self-Destruct (2016) - 72 Seasons (2023) Kollaborációs albumok - Lulu (Lou Reeddel) (2011) ## Turnék - 1983 – Kill ’Em All For One Tour - 1985–1986 – Ride The Lightning Tour - 1986–1987 – Damage, Inc. Tour - 1988–1989 – Damaged Justice Tour - 1991–1993 – Wherever We May Roam Tour - 1993 – Nowhere Else To Roam Tour - 1994 – Shit Hits The Sheds Tour - 1995 – Escape From The Studio '95 - 1996–1997 – Poor Touring Me - 1998–1999 – Poor Re–Touring Me - 1999 – Garage Remains The Same Tour - 2000 – Summer Sanitarium Tour - 2003 – Summer Sanitarium Tour 2003 - 2003–2004 – Madly in Anger with the World Tour - 2006 – Escape from the Studio '06 - 2007 – Sick of the Studio '07 - 2008–2011 – World Magnetic Tour - 2016–2019 – WorldWired Tour - 2023–2024 – M72 World Tour ## Ajánlott irodalom - Mark Putterford–Xavier Russell: Metallica; ford. Nagymáté Gábor; Látomás, Bp., 1998 - Metallica és filozófia. Agysebészeti gyorstalpaló; szerk. William Irwin, ford. Paár Petra; Szenzár, Bp., 2008 - Joel McIver: Metallica; ford. Pritz Péter; Cartaphilus, Bp., 2010 (Legendák élve vagy halva) - Hartmann Zoltán–Tobola Csaba–Szántai Zsolt: 29 Fémkemény Metallica év. Enter The Puppetmaster (magyarul). STB Könyvek (2010). - Mark Eglinton: James Hetfield. A Metallica farkasa; ford. Nagy Péter; Silenos, Bp., 2012 - Wall, Mick. Enter Night: A Biography of Metallica (angol nyelven). St. Martin's Press (2011. május 10.). - Halfin, Ross. The Ultimate Metallica (angol nyelven). Chronicle Books (2010. október 13.). - Ingham, Chris. Metallica: The Stories Behind the Biggest Songs (Stories Behind Books) (angol nyelven). Carlton Books (2009. november 1.). - Stenning, Paul. Metallica: All That Matters (angol nyelven). Plexus Publishing (2009. szeptember 28.). - McIver, Joel. Justice for All: The Truth about Metallica (angol nyelven). Omnibus Press (2009. szeptember 1.). - McIver, Joel. To Live Is to Die: The Life and Death of Metallica's Cliff Burton (angol nyelven). Jawbone Press (2009. június). - Berlinger, Joe – Milner, Greg. Metallica: This Monster Lives: The Inside Story of Some Kind of Monster (angol nyelven). St. Martin's Press (2005. október 20.). - Chirazi, Steffan. So What!: The Good, The Mad, and The Ugly (angol nyelven). Broadway (2004. augusztus 17.). - Doughton, K.J.. Metallica Unbound (angol nyelven). Grand Central Publishing (1993. augusztus 1.). - Chris Ingham: Metallica. Történelem a dalok mögött; ford. Varga Csaba; Álomgyár, Bp., 2020 - Joel Mclver: To live is to die. Cliff Burton élete, halála és a Metallica hőskora; ford. Kovács Attila, Vincze Ádám; Cser, Bp., 2020

Szumátrai orrszarvú

A szumátrai orrszarvú (Dicerorhinus sumatrensis) az emlősök (Mammalia) osztályának páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjébe, ezen belül az orrszarvúfélék (Rhinocerotidae) családjába tartozó Dicerorhinus emlősnem egyetlen élő és egyben típusfaja is. 2019-ben kihalt faj lett Malajziában (becslések szerint kevesebb mint nyolcvan él már csak belőlük, ezért a faj súlyosan veszélyeztetett). Az ismert orrszarvúfajok közül a szumátrai a legkisebb, de más szárazföldi emlősökhöz képest így is nagy. Marmagassága 112–145 centiméter, fej-testhossza 236–318 centiméter, farokhossza 35–70 centiméter. Testtömege élőhelyétől függően 500–1000 kilogramm; általában 700–800 kilogramm. A rekorder példány 2000 kilogrammot nyomott. Mint az afrikai fajoknak, a szumátrai orrszarvúnak is két tülke van: az elülső a nagyobbik, általában 15–25 centiméter magas és az állat orrán ül, a második tülök az elülső és a homlok között helyezkedik el, és igazából csak egy csonk. Testének legnagyobb részét vörösesbarna szőrzet borítja. Korábban ez az orrszarvúfaj India, Bhután, Banglades, Mianmar, Laosz, Thaiföld, Malajzia, Indonézia és Kína esőerdeiben, mocsaraiban és köderdeiben élt. A történelmi időkben Kína délnyugati részén, főleg Szecsuanban fordult elő. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) súlyosan veszélyeztetett fajnak minősíti ezt a ritka állatot, mivel ma már csak öt állománya létezik: négy Szumátrán és egy Borneón; nemrég a Maláj-félszigeten levő kihalt. Igen nehéz megbecsülni a példányok valódi számát, mivel magányos állatok és az előfordulási területeiken szétszórva élnek. Feltételezések szerint világszerte - az állatkerteket is beleértve - kevesebb, mint 80 szumátrai orrszarvú maradhatott. A Maláj-félszigeten élő állománynak a fennmaradása igen kérdéses, a négy szumátrai állományból az egyik már valószínűleg kihalt. Az egyedszámcsökkenés fő oka az orvvadászat, mivel az orrszarvúak tülkét nagyra becsülik a hagyományos kínai orvoslásban. Emiatt a feketepiacon egy kilogramm orrszarvútülök - amerikai dollárért kel el. 2019. május 27-én elpusztult Tam az utolsó malajziai hím szumátrai orrszarvú; 2019. november 23-án ezt követte Iman az utolsó malajziai nőstény. E két példány halálával Malajzia területéről kihalt ez az orrszarvúfaj; így a szumátrai orrszarvú már csak Indonézia területén található meg. Életének legnagyobb részét magányosan tölti, ez alól kivételt képez a szaporodási és a borjak nevelésének időszaka. Az orrszarvúak közül a szóban forgó faj adja ki a legtöbb hangot. Hangadáson kívül területét talajkaparással, cserjék kidöntésével és ürülékkupacokkal is megjelöli. Ezt az orrszarvúfajt többet tanulmányozták, mint a félénkebb és ezáltal kevésbé megfigyelt jávai orrszarvút (Rhinoceros sondaicus), talán azért is mert ebből a fajból egy szaporodási program következtében 40 példányt fogtak be. Ez a szaporítási program, azonban katasztrófának bizonyult – már a program kezdeményezői is annak tartották –, mert a legtöbb befogott állat elpusztult és 20 év alatt egy borjú sem született, ez pedig nagyobb állománycsökkenéshez vezetett, mint ha a vadonban hagyták volna őket. ## Felfedezése és neve Az első szumátrai orrszarvút 1793-ban, Szumátra nyugati partjainál levő Fort Marlborough mellett (16 kilométeres távolságban) lőtték le. Az állatról készült rajzot és első leírást, elküldték Joseph Banks angol természettudósnak, aki akkortájt a Royal Society-nek volt az elnöke. Még abban az évben Banks kiadott egy hivatalos leírást az állatról. 1814-ben Johann Fischer von Waldheim német anatómus, entomológus és paleontológus tudományos nevet adott az állatnak. A nemének a neve, a Dicerorhinus a görög nyelvből ered: di = „kettő”, cero = „szarv” és rhinos = „orr”: vagyis „kettős szarvorrú”, míg fajneve, a sumatrensis, a típuspéldány lelövésének a helyére, Szumátrára utal. Carl von Linné először minden addig ismert orrszarvúfajt a Rhinoceros nembe sorolt, emiatt von Waldheim tisztelete jeléül, először a Rhinoceros sumatrensis nevet adta az állatnak. Joshua Brookes angol anatómus és természettudós, látva, hogy ennek az állatnak két tülke van, a Rhinoceros nembélieknek pedig csak egy, ezért 1828-ban átnevezte Didermocerus-ra. Aztán 1841-ben Constantin Wilhelm Lambert Gloger német zoológus újra átnevezte az állatot, de most már a ma is használt nevére, a Dicerorhinus-ra. 1868-ban John Edward Gray, szintén angol zoológus a Ceratorhinus elnevezést javasolta. Rendes körülmények között a régebbi név az érvényes, azonban 1977-ben a Nemzetközi Zoológiai Nomenklatúrabizottság (International Commission on Zoological Nomenclature, ICZN) úgy döntött, hogy a Dicerorhinus lesz a hivatalosan elfogadott neve ennek az orrszarvúfajnak. ## Kifejlődése Feltételezések szerint az első orrszarvúfélék a kora eocén korszakban váltak el a többi páratlanujjú patásoktól (Perissodactyla). A mitokondriális DNS-vizsgálatok szerint a jelenkori orrszarvúak ősei és a lófélék (Equidae) ősei körülbelül 50 millió évvel ezelőtt válhattak szét. A mai orrszarvúfélék családja Eurázsiában jelent meg először, az eocén kor vége felé. A mai fajok ősei, körülbelül a miocén kor idején terjedtek szét Ázsiából. A ma élő orrszarvú fajok közül a szumátrait tekintik a miocén korban élt őseihez legközelebb állónak, ez a faj mutatja magán a legtöbb ősi jegyet. Őslénytani leletek szerint a Dicerorhinus nem a kora miocénből származik, azaz 23–16 millió éves. Több fosszilis fajt is ebbe a nembe soroltak, azonban a szumátrai fajon kívül a jelenkorban már más faj nem tartozott ehhez a nemhez. A DNS-vizsgálatok azt mutatják, hogy a Dicerorhinus körülbelül 25,9 (± 1,9) millió éve vált el a ma is élő másik négy fajtól. Hogy a szumátrai orrszarvú ezekkel az orrszarvú fajokkal milyen rokonsági kapcsolatban áll, az három különböző hipotézis szerint eltérő. Az egyik feltevés szerint a szumátrai orrszarvú az afrikai keskenyszájú orrszarvúval (Diceros bicornis) és szélesszájú orrszarvúval (Ceratotherium simum) áll szoros kapcsolatban, mivel ezeknek a fajoknak két tülkük van egy helyett. Egy másik feltevés szerint a szumátrai az indiai és a jávai orrszarvú testvér taxonja, mivel előfordulási területeik majdnem azonosak. A legújabb kutatási eredmények alapján azonban rendszertani szakértők azt feltételezik, hogy az afrikai orrszarvúak (keskeny- és szélesszájú), az ázsiai orrszarvúak (indiai és jávai) és a szumátrai orrszarvú három teljesen eltérő fejlődési ágat képviselnek, (amelyek kb. 25,9 millió éve váltak szét) de, hogy ezek közül melyik vált el előbb a többitől, az egyelőre még tisztázatlan. Anatómiai hasonlóságok miatt feltételezik, hogy a szumátrai orrszarvú közeli rokonságban áll a késő pleisztocén korban (legutóbbi jégkorszak) élt gyapjas orrszarvúval (Coelodonta antiquitatis). A fosszilis faj a nevét a vastag, gyapjas bundájáról kapta, ahogy a szumátrai fajt is szokták szőrös orrszarvúnak nevezni (hairy rhino angolul). A gyapjas orrszarvú Kína területén jelent meg először, ahonnan később benépesítette Eurázsiát: a Koreai-félszigettől kezdve egészen Spanyolországig megtalálhaó volt. A gyapjas orrszarvú túlélte a jégkorszakot, de akárcsak a gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) tízezer évvel ezelőtt már szinte teljesen kihalt. Habár egyes morfológiai kutatások megkérdőjelezték a gyapjas orrszarvú és a szumátrai orrszarvú rokonságát, az újabb molekuláris vizsgálatok alátámasztják, hogy a két faj testvér taxonok. ## Előfordulása Ez az orrszarvúfaj egyaránt megél az alföldek és hegységek esőerdeiben, mocsaraiban és köderdeiben. Főleg a dombos vízközeli élőhelyeket kedveli, ahol a meredek lejtőkön nagyon sűrű az aljnövényzet. A történelmi időkben a szumátrai orrszarvú előfordulási területe Bangladestől és Kelet-Indiától kezdve, Mianmar északi részén és a Maláj-félszigeten keresztül, egészen Szumátráig és a borneói Sabahig terjedt. Kambodzsai, laoszi és vietnámi elterjedése nincs hivatalos kutatásokkal megerősítve. E faj nemrég még élő példányai a Maláj-félszigeten, Szumátrán és a borneói Sabah szövetségi államban találhatók meg. Egyes természetvédők azt remélik, hogy Mianmar kevésbé feltárt őserdeiben még megtalálható ez az orrszarvúfaj, bár ennek igen kicsi az esélye. A mianmari politikai helyzet ezidáig megakadályozta az orrszarvú felkutatását. A legutolsó indiai beszámolók erről az emlősről az 1990-es években érkeztek. A megmaradt szumátrai orrszarvú egyedek igen szétszóródva élnek, a többi ázsiai orrszarvútól eltérően időnként sem gyűlnek össze, emiatt a kutatásuk, tanulmányozásuk és védelmezésük igen nehéz. A világon már csak öt helyen található meg a szabad természetben: a szumátrai Bukit Barisan Selatan, Gunung Leuser és Way Kambas nemzeti parkokban, a borneói Sabah államban levő Danum-völgyben, valamint Borneó indonéziai részén, Samarindahtól nyugatra. Szumátra legnagyobb védett területén az 1980-as években, a Kerinci Seblat Nemzeti Parkban becslések szerint körülbelül 500 egyed élt, azonban az orvvadászat miatt ezt az állományt kihaltnak vélik. Nagyon valószínűtlen, hogy a Maláj-félszigeten még élne ilyen állat. A szumátrai orrszarvú esetén a genetikai mutációk vizsgálata három különböző fejlődési vonalat (haplotípust) mutat. A fejlődésük során úgy tűnik a Malaka-szoros nem volt olyan áthatolhatatlan határ mint a Szumátrán végighúzódó Barisan-hegység, mivel a vizsgálatok szerint a sziget keleti részén és a Maláj-félszigeten élő példányok között nem találtak eltérést, a hegy túloldalán, Szumátra nyugati részén élő állomány génjeiben csak kisebb eltérést találtak, és ezekhez képest jóval nagyobb eltérést találtak a Borneón élő állomány esetén. Bár Szumátra és Borneó csak a pleisztocén vége óta (kb. éve) nem olvadnak egybe a kontinentális Ázsiával (a jégkorszak alatt a tengerszint jóval alacsonyabb volt) így kellett, hogy legyen valamilyen más természetes határ az állományok között, mert a génmutációk közötti nagyobb különbség régebbről ered. Valószínűleg volt egy félsivatagos, kiszáradt folyóvölgyekkel tarkított szélesebb észak-déli sáv, ami elválasztotta a borneói állományt a többitől, ahogy ezt egyes kutatók feltételezik, míg a Maláj-félsziget és Szumátra keleti része átjárható volt mindvégig. (Bár a Barisan-hegység jóval korábbi: kora krétakori, az nem volt teljesen áthatolhatatlan.) A fajmegörző programok szempontjából a kutatók megállapították, hogy a Maláj-félszigeten és kelet Szumátrán élő állomány nem tér el annyira a sziget nyugati, elszigeteltebb állományától, hogy ne lennének képesek egészségesen szaporodni egymással, ugyanakkor úgy gondolják, hogy a Borneón élő állomány már elég nagy eltérést mutat a többihez képest, így ennek fejlődési vonalát egyelőre nem lenne tanácsos keresztezni. Mivel a vizsgálataik a mitokondroális és nem a sejtmag génjein alapulnak, szerintük lehetséges, hogy a szaporodás során sérül a génkészletük, amit mindenképpen kerülni kell, amíg a létszámuk még elegendő és nem kapnak biztató eredményeket hasonló keresztezési programokból. A fajmegörző programok keretében elkezdték feltérképezni az orrszarvú állományok genetikai készletének beszűkülését is. Ez egyelőre azt mutatja, hogy a szumátrai orrszarvú génvariációs szintje eléri a kevésbé fenyegetett afrikai fajokét, de a szumátrai orrszarvú esetén a vizsgálatok még nem annyira előrehaladottak, így meg kell várni a további eredményeket, hogy ez bizonyosság legyen. Bár az 1990-es évektől ezt az orrszarvúfajt kihaltnak vélték Kelet-Kalimantánban, 2013 márciusában a WWF bejelentette, hogy egy borneói orangutánokat (Pongo pygmaeus) figyelő kutatócsoport West Kutai Regency-ben friss orrszarvú lábnyomokra, dagonyázóhelyekre, csapásokra, tülökmaradványokra és orrszarvúrágásokra bukkantak. Ugyanezek a kutatók legalább 30 különböző növényfajon fedeztek fel orrszarvúharapásokat. 2013. október 2-án, szintén a WWF, szumátrai orrszarvúról készült filmet mutatott be, ami a kalimantani Kutai Baratban készült egy fára erősített kamera segítségével. A szakértők szerint a filmen két különböző példány van, azonban ezt nem lehet pontosan tudni. A „Jakarta Post” szerint Indonézia Erdészeti Minisztere, Zulkifli Hasan „nagy jelentőségűnek” tartja ezt a videót, továbbá a miniszter azt is mondta, hogy „az a cél, hogy évente három százalékkal nőjön az orrszarvúállomány”. Egy 2017-ben készült becslés szerint, az orrszarvú mind az öt védett területének szakértőinek véleménye alapján a legjobb esetben is csak 90 példány élhet vadon, de az is lehet hogy a valós szám mindössze 30. 2019 november 23.-án az utolsó maláj-félszigeti példány is elpusztult. Az Iman nevű nőstény rákkal küzdött. Így a kontinentális állomány végleg kihalt. ## Alfajai - Dicerorhinus sumatrensis sumatrensis G. Fischer, 1814 – laikus megnevezéssel: nyugat-szumátrai orrszarvú: feltételezések szerint, csak 75–85 példány él belőle, többségük a szumátrai Bukit Barisan Selatan Nemzeti Parkban és a Gunung Leuser Nemzeti Parkban, valamint a Way Kambas Nemzeti Parkban is található néhány. A Maláj-félszigetről valószínűleg kihalt. Megmaradásának legfőbb veszélyeztető tényezői az élőhelyek elvesztése és az orvvadászat. Ez az alfaj és a D. s. harrissoni alfaj között kis genetikai eltérést mutattak ki. A Maláj-félszigeten élt állományt, korábban D. s. niger-ként ismerték, de azóta beleolvasztották ebbe az alfajba. - Dicerorhinus sumatrensis harrissoni Groves, 1965 (laikus megnevezéssel kelet-szumátrai orrszarvú vagy borneói orrszarvú): korábban széles körben elterjedt volt Borneón, 2008-ban viszont már csak körülbelül 10-50 egyede élt. Az ismert állomány Malajzia Sabah nevű államában élt, de fákra szerelt vadkamerák Kelet-Kalimantanban is felvették őket. A sarawaki észlelések nincsenek megerősítve. 2015. április 23-án a maláj Borneo Rhino Sanctuary hivatalnokai bejelentették, hogy a szumátrai orrszarvú eme alfaja a vadonban kihalt, fogságban is csak három példány él, egy hím, Tam és két nőstény, Iman és Puntung - 2017-2019 között mindhárom példány elpusztult. Ez az állat az alfaj nevét, az angol Tom Harrissonról kapta, aki az 1960-as években Borneóban zoológiai és antropológiai kutatásokat végzett. A három alfaj közül ez a legkisebb méretű. - †Dicerorhinus sumatrensis lasiotis Buckland, 1872 – laikus megnevezéssel: észak-szumátrai orrszarvú: a történelmi időkben Indiában és Bangladesben élt, de azóta kihaltnak nyilvánították. Megerősítetlen beszámolók szerint Mianmarban még élhet egy állománya, azonban az ország politikai helyzete megakadályozza az utánajárást. Az alfajnév, a lasiotis a görög nyelvből ered, és jelentése: „szőrös fülek”. A későbbi kutatások bebizonyították, hogy ennek az alfajnak nem voltak szőrösebb fülei, mint a többinek, ennek ellenére a D. s. lasiotis megtarthatta az önálló alfaji státusát, mivel a három alfajból ez volt a legnagyobb testű. ## Megjelenése A kifejlett állat fej-testhossza általában 250 centiméter, marmagassága 120–145 centiméter, testtömege 500–1000 kilogramm (átlagosan mintegy 700–800 kilogramm). Az állatkertekben a legnagyobb példányok elérhetik a 2000 kilogrammos testtömeget is. Mint az afrikai fajoknak, a szumátrainak is két tülke van, a teheneké kisebbek, de más nemi kétalakúság nincs a fajon belül. A két tülök közül az elülső a nagyobbik, melynek hossza 15–25 centiméter között van; a rekord 81 centiméteres volt. A második, vagyis hátsó tülök az elsőnél kisebb, nem hosszabb 10 centiméternél, és csonkként hat. A tülkök sötétszürke vagy fekete színűek. Tülkeit az afrikai orrszarvúktól eltérően nem tudja hatékony fegyverként használni. Esetlennek tetsző teste és vaskos, erős végtagjai vannak, amelyek alkalmasak arra, hogy az orrszarvú áthatoljon a sűrű erdőn. Patáján három ujj található. Bőre szőrös, gyakran iszap fedi, amellyel a legyek ellen védekezik. A szőrzete vörösesbarna, a borjaknál sűrűbb, mint a felnőtteknél. A fogságban tartott állatok szőrösebbek, mint a vadonbeli fajtársaik, mivel itt nem koptatja a sűrű növényzetben való járás. Fülei körül nagyobb a szőrzet, továbbá farka végén bojtszerű növésű. Kevésbé ráncos, mint a többi ázsiai orrszarvúfaj, azonban a mellső lábai mögött és a hátsó lábai előtt vastag bőrránc veszi körül a testét. A nyaka körül is van egy kisebb bőrránc. Maga a bőr eléggé vékony, csak 10–16 milliméter vastag, alatta pedig nincsen zsírréteg. Mint minden orrszarvúnak, ennek is rossz a látása, azonban a többi érzékei igen kifinomultak. Mérete ellenére igen gyors és mozgékony. Könnyedén felmászik a hegyoldalakra és a meredek folyópartokra. ## Életmódja Ez az emlősállat a síksági és hegyvidéki sűrű esőerdők lakója. A szumátrai orrszarvú bika egyedei a többi rokon fajhoz hasonlóan általában magányosan élnek, és viszonylag nagy, akár -es territóriumokat tartanak, melyek határait vizeletükkel, ürülékkupacaikkal, lábnyomhagyásokkal és kidöntött csemetékkel jelölik meg. Nem figyeltek meg azonban harcokat a bikák között, pedig a territóriumok átfedhetik egymást. A tehenek kisebb, általában 10–-es territóriumokat tartanak, és az övéké nem fedik egymást, továbbá a legtöbbször csak a tehén és a frissen született borjú él együtt egyazon területen. Táplálkozáskor a legtevékenyebb, ez pedig hajnalban és szürkület után van. Nappal dagonyázással tölti az idejét, ilyenkor pihen és hűsöl. Az esős évszakban élőhelyének a magasabb részeire húzódik fel, az év hűvösebb részein pedig újra a síkságokra vándorol le. Amikor kiszáradtak a dagonyázóhelyei, az orrszarvú más vizes gödröket tágít ki tülkei és lábai segítségével. A dagonyázás a test lehűtését, valamint a külső élősködőktől és egyéb rovaroktól való megszabadulást szolgálja. A fogságban tartott példányoknak, melyeknek nem biztosítottak dagonyázógödröket, feltört és feldagadt a bőre, szemproblémáik lettek, körmeik feldagadtak, szőrzetük elhullott, és végül elpusztultak. Egy 20 hónapos kutatás azt tárta fel, hogy egy szumátrai orrszarvúnak egyszerre nincs három dagonyázógödörnél több, továbbá 2–12 hét után az orrszarvú elhagyja a helyet és újat keres magának. A dagonyázás általában a nap közepén van és 2–3 órán át tart, ezután pedig táplálkozni indul. Habár a szumátrai állatkertekben az orrszarvúak kevesebb mint 45 percet töltenek dagonyázással, a vadonban ez a kedvelt tevékenység jóval hosszabb: 80–300 percet tarthat, az átlag 166 perc naponta. Ha egyáltalán nincs dagonyázóhely, vagy más vizesgödör a térségben, akkor a sekélyebb folyószakaszok is megfelelnek. Mivel igen ritka és eléggé újonnan kutatott állat, a faj körében még nem végeztek járványtani kutatásokat. A 19. században a fogságban tartott állatok körében végzetesnek bizonyultak a kullancsok és a Gyrostigma nevű bagócslegyek szúrásai. Ismert tény, hogy az orrszarvúféléket megtámadja a bögölyfélék által terjesztett Trypanosoma, amely a surra nevű vérbetegség okozója. 2004-ben a Szumátrai Orrszarvút Megmentő Központban (Sumatran Rhinoceros Conservation Centre) 18 nap alatt mind az öt itt tartott példány elpusztult az előbb említett betegség miatt. A kifejlett állatnak az emberen kívül nincs természetes ragadozója, azonban a borjakból zsákmányolhat a tigris (Panthera tigris) és az ázsiai vadkutya (Cuon alpinus). Hogy milyen gyakran történik ez meg, azt nem tudjuk. Bár az elterjedési területe átfedi az ázsiai elefánt (Elephas maximus) és az ázsiai tapír (Tapirus indicus) élőhelyeit, állítólag az állatok nem versengenek egymás között a táplálékforrásokért. Sőt, a megfigyelések szerint az elefántok és az orrszarvúak ugyanazokat a csapásokat használják. A két nagytestű állatfaj utat nyit a sűrű erdőben a kisebb, szarvasféléknek, disznóféléknek és vadkutyáknak. Az orrszarvúk csapásai két típusúak lehetnek: a jártabbak, azaz a növényzettel kevésbé benőttek, hosszabbak és az évszakos vándorlásaikon használják; a kisebb csapások, amelyek egy orrszarvú területén belül összeköti a dagonyázóhelyeket és sógödröket a táplálkozóhelyekkel, ezeket még jócskán borítja növényzet. Útjai során folyókon is átkel, könnyen átúszik 1,5 méternél mélyebb és 50 méter széles folyókat is, még erős áramlás esetén is. Feltételezések szerint a vadonban körülbelül 30–45 évet él. Fogságban az élettartamrekordot egy D. s. lasiotis alfajbeli tehén példány tartja, amely 32 évet és 8 hónapot élt. 1900-ban a londoni állatkertben pusztult el. ### Táplálkozása Ez az állat főleg az éjszaka érkeztével és reggel korán táplálkozik. Tápláléka jórészt a trópusi esőerdők növényzetéből kerül ki, leveleket, hajtásokat, illetve a fákról lehulló ágakat és gyümölcsöket fogyasztja. A nagyon fiatal csemetéket mindenestül megeszi. Életmódja szerint lombevő állatként van számon tartva, és az életben maradásához napi 50 kilogrammnyi táplálékra van szűksége. Az ürülékének átvizsgálásával a kutatók megtudták, hogy ez az orrszarvúfaj több mint 100 növényfajjal táplálkozik. Az 1–6 centiméter átmérőjű csemetéket is elfogyasztja. A csemetéket a testével dönti ki, úgy, hogy rámegy anélkül, hogy rátaposna, utána pedig leeszi a leveleit. Számos, táplálékául szolgáló növényfaj csak elszigetelten és kis helyen fordul elő, ami azt jelenti, hogy ahhoz, hogy az orrszarvú jóllakjon, több helyet is fel kell, hogy keressen. Tápláléknövényei főleg a következő családokból kerülnek elő: kutyatejfélék (Euphorbiaceae), buzérfélék (Rubiaceae) és díszlevélfafélék (Melastomataceae). Legkedveltebb és legközönségesebb tápláléka a cseresznyemirtusz (Eugenia). Kimondottan növényi tápláléka gazdag a rostokban, de szegény a fehérjékben. A só nyalása létfontos számára, emiatt fontos szerepet játszanak életében azok a sólelőhelyek, ahol a talaj sótartalma jelentősen magasabb. Ezeket a sógödröket időről időre, általában havi rendszerességgel felkeresi. A bika itt „értesül” a szagnyomok alapján általában arról is, ha a territóriumában fogamzóképes tehén fordul elő. A létszükséges ásványokat a vulkanikus iszap evése mellett az ásványokban gazdag növények fogyasztásával is megkaphatja. ### Kommunikációja Az összes ma élő orrszarvúfaj közül a szumátrai orrszarvú adja ki a legtöbb hangot. Az állatkertekben megfigyelt példányok majdnem folyamatosan kapcsolatot tartanak egymással hangadással, valószínűleg a vadonban is így tesznek, legalábbis az anya és borja biztosan. Három fő hangtípusa van: visítás, „bálnahang” és fütyülés. A visítás igen rövid, 1–2 másodpercig tart ez a legegyszerűbb, és ezt használja a legtöbbször. A „bálnahang”, ami a hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae) „énekére” emlékeztet (innen a neve is), egy erős visítással kezdődik és körülbelül 7 másodperces hangoskodásból áll. A fütyülés két másodperces visításból áll, melynek végén erős levegőfúvás hallható; ezt használja a legkevesebbszer. Ez utóbbi olyan erős, hogy állatkertekben vibrálni kezdenek tőle a ketrecek vasrácsai. Még nem ismert ennek az erős hangkiadásnak az értelme, de legvalószínűbb, hogy veszélyészleléskor, párkereséskor vagy a távoli példányokkal való kommunikációkor játszik szerepet. A fütyülést a vadonban messziről, a sűrű növényzettel borított erdőben is meg lehet hallani. Az elefántnak is van ehhez hasonló hangja, az ormányosé pedig 9,8 kilométerre is elhallatszik. Az orrszarvú füttyhangja sem marad sokkal el ettől. A hangjelzéseken kívül a szagok is igen fontosak az orrszarvúk közötti kommunikációban. Legfőbb eszköze ennek az úgynevezett ürülékkupac. A kupacot, a fákat és a bokrokat a vizeletével is megjelöli. Néha csemetéket is kicsavar anélkül, hogy táplálkozna belőlük, a kutatók szerint ezzel az állat társainak jelez, mivel főleg a csapások kereszteződésénél találhatók ilyenek. ## Szaporodása A tehén 6–7 évesen éri el az ivarérettséget, míg a bika csak körülbelül 10 évesen. Vemhessége 15–16 hónapig tart. Egyetlen borjat hoz világra egyszerre, ami születésekor körülbelül 40–60 kilogrammot nyom, majd 13–15 hónapos koráig szopik és életének első 2–3 évét anyja mellett tölti. Két ellés között általában 4–5 év telhet el, de a nevelési időszakot vadonélő állatok esetén eddig még nem sikerült tanulmányozni. Mindent, amit a szumátrai orrszarvú szaporodásáról tudunk, az állatkerti példányok megfigyelésén alapul. Az udvarláskor felerősödnek bizonyos viselkedéseik, így pl. gyakrabban és hangosabban jeleznek egymásnak, emelgetik farkukat, vizelnek, orrukkal bökdösik egymás fejét és ivarszerveit. A párzási viselkedésük leginkább a keskenyszájú orrszarvúéra hasonlít. A fiatal bikák gyakran túl agresszívek a tehenekkel szemben, megsebezhetik, vagy akár meg is ölhetik azokat a párzási időszakban. A vadonban a tehén el tud futni az ilyen bika elől, de zárt helyen erre nincs lehetősége, ezért ez is hozzájárulhat az alacsony szaporodási rátához, illetve halálozáshoz a szaporítási programok keretében fogvatartott orszarvúak körében. A vadonban a párzási időszak egész évben tarthat. A tehén fogamzó készsége, amikor egyáltalán hajlandó a bikát magához engedni körülbelül 24 órán át tart, ha ez alatt nem történik meg az aktus, akkor ez csak 21–25 nap után ismétlődik meg a megfigyelések szerint. A párzási aktus, ahogy azt a cincinnati állatkertben megfigyelték, 30–50 percen keresztül tart, hasonlóan a többi orrszarvú fajhoz. Ennél rövidebb időtartamot figyeltek meg a Malajziában működő Szumátrai Orrszarvú Fajmegörző Központban (Sumatran Rhinoceros Conservation Centre). Miután a cincinnati állatkertben több sikeres megtermékenyülés is volt, és ezek hosszabb párosodások után következtek be, feltehető, hogy a vadonban is hosszabb az udvarlási szertartás, illetve a párzási aktus. Habár több megtermékenyülés is sikeres volt, a vemhességek egy adott idő után valamilyen okból megszakadtak. Az első sikeres fogságban ellés 2001-ben, a cincinnati állatkertben történt meg. A kutatások és megfigyelések következtében kiderült, hogy a petetermelést az udvarlás idézi elő, és az úgynevezett sárgatesthormon (progesteron) ilyenkor megjósolhatatlan szinteket ér el. A szaporodási sikereket 2001-ben, 2004-ben és 2007-ben úgy érték el, hogy a vemhes teheneknek progestint adtak be. Indonézia nyugati részén is született egy borjú, amely az ötödik fogságban született borjaknak egyike az elmúlt 125 évben. ## A szumátrai orrszarvú és az ember ### Veszélyeztetettsége és védelme Délkelet-Ázsiában a történelmi időkben a szumátrai orrszarvúk nagy számban fordultak elő. Manapság viszont, becslések szerint, kevesebb mint 100 példánya él. Az állatot súlyosan veszélyeztetett fajként tartják számon, elsősorban az orvvadászat miatt. A 2008-as évben végzett felmérés szerint körülbelül 250 szumátrai orrszarvú létezett. Az 1990-es évek elején, becslések szerint, az állomány minden évtizedben több mint 50%-kal csökken. A megmaradt és egymástól elszigetelt kis állományokat mostanság a beltenyészet is veszélyezteti. Megmaradt területeik, Indonézia kevésbé bejárt hegységeiben vannak. A szumátrai orrszarvú tülkének kilogrammját a feketepiacon körülbelül 30–50 ezer amerikai dollárért adják el. Ezt az állatfajt már több száz éve pusztítják, ez is egyik oka kicsi és tovább csökkenő létszámának. A vadonban való megfigyelése és vadászata igen nehéz. Egy kutató hét hetet ült egy fára felszerelt megfigyelőhelyen egy sólelőhely szomszédságában, anélkül, hogy megpillantott volna egy orrszarvút. Emiatt az orvvadászok nem keresik fel az állatot, hanem a csapások mentén különböző csapdákat állítanak neki. Ezek a csapdák állhatnak rácsapódó lándzsákból vagy gödrökből. Az 1970-es években feljegyezték, hogy a szumátrai emberek mire is használják fel az orrszarvú különböző testrészeit. A tülökből például amuletteket készítenek, amelyek hiedelmük szerint véd a kígyómarástól. A szárított orrszarvúhúst a hasmenés, lepra és gümőkór (tuberculosis) ellen használták fel. Az úgynevezett „orrszarvú olajat”, melynek készítéséhez néhány hétig kókuszolajban tartanak egy orrszarvúkoponyát, bőrbetegségek kezeléséhez használták. Hogy még mi mennyire használatos az orrszarvú, azt nem tudjuk. A kínai hagyományos orvoslásban az orrszarvútülök afrodiziákumnak számít. Akármire is használják fel, az orrszarvútülöknek még manapság is nagy a piaca. Szumátrán, melyen a szumátrai orrszarvú mellett Indonézia és Malajzia is osztozik, nagymértékű illegális fakitermelés folyik. Az itteni esőerdőket főleg a keményfaipar számára irtják ki. A ritka fák, mint például az Intsia bijuga, a Shorea-fajok és a Palaquium-fajok igen értékesek a nemzetközi piacokon, köbméterük akár 1800 amerikai dollárt is érhet. Az illegális fakitermelés megakadályozása igen nehéz, mivel számos ember él ugyanott, ahol ezek a fák és orrszarvúk is élnek. A 2004-es indiai-óceáni cunami újabb ürügy volt a további fakitermeléshez. Habár az orrszarvú erdőiből kivágott értékes fák inkább a nemzetközi piacra kerülnek, nem hazai használatra, a szökőár után nagymértékben megnőtt a favágóengedélyek száma. Bár az orrszarvút igen érzékenyen érinti élőhelyének a háborgatása, a fakitermelés kevésbé veszélyezteti, mint az orvvadászat. Ha hagyják, a szumátrai orrszarvú kevésbé egészséges erdőben is képes megélni. ### Fogságban Bár eléggé ritkán, de az elmúlt 150 évben látható volt néhány szumátrai orrszarvú a világ állatkertjeiben. 1872-ben, a londoni állatkert egy párt szerzett be, melynek a tehenét Begum-nak nevezték el. Őt 1868-ban a bangladesi Csittagongnál fogták be és egészen 1900-ig élt a londoni állatkertben. Fogságban töltött élettartama azóta is rekordnak számít. Ugyanez az egyed a D. s. lasiotis nevű alfaj típuspéldánya. A két orrszarvú beszerzésének idején Philip Lutley Sclater, aki a Londoni Állatkerti Társaság (Zoological Society of London) titkára volt, azt állította, hogy az első ilyen fogságban tartott állatok 1868-ban a hamburgi állatkertben voltak. Mielőtt kihalt volna a D. s. lasiotis alfaj, legalább hét példánya volt látható a világ különböző állatkertjeiben és cirkuszaiban. Ezek ellenére a szumátrai orrszarvú nem viseli jól a fogságot. Indiában, a kolkatai állatkertben történt meg az első fogságban ellés. Ez a ritka esemény 1889-ben történt meg, azonban az egész 20. században egyetlen másik fogságban történő ellés sem volt. 1972-ben, a Subur nevű, utolsó fogságban tartott szumátrai orrszarvú Dániában, a koppenhágai állatkertben pusztult el. A szumátrai orrszarvú nem szaporodik jól a fogságban. Ennek ellenére az 1980-as évek elején egyes környezetvédő szervezetek szaporítási programot indítottak el a szumátrai orrszarvúfaj körében. 1984 és 1996 között, az úgynevezett ex situ védelem program alatt, negyven orrszarvút fogtak ki a vadonból és szállították a világ különböző állatkertjeibe. Noha az elvárások nagyok voltak és a befogott példányok tanulmányozása sok adathoz vezetett, az 1990-es évek vége felé egyetlen borjú sem született. A programban részt vevő kutatók többsége elismerte, hogy ez a szaporítási program csődöt mondott. 1997-ben, az IUCN ázsiai orrszarvúakra szakosodott csoportja bevallotta, hogy nemcsak, hogy nem sikerült szaporítani az orrszarvút, hanem a negyven befogott példányból húsz el is pusztult. 2004-ben a Maláj-félszigeten egy surrajárvány megölte az összes Szumátrai Orrszarvút Megmentő Központban tartott egyedet, nyolc példányra csökkentve a fogságban tartott szumátrai orrszarvúk számát. A nyolc megmaradt egyedből hetet átküldtek az Amerikai Egyesült Államokba, egyet pedig meghagytak Délkelet-Ázsiában. 1997-re a nyolc túlélőből már csak három példány maradt meg: egy tehén a Los Angeles-i állatkertben, egy bika a cincinnati állatkertben és egy tehén a bronxi állatkertben. Egy utolsó erőfeszítés reményében a három állatot a cincinnati állatkertben hozták össze. Több éves sikertelen próbálkozás után a Los Angeles-i Emi nevű tehén hatodszorra majdnem életet adott egy kis bikának, Ipuh-nak, azonban ez mégsem sikerült. Az azelőtti öt vemhesség még hamarabb megszakadt. Az évek során az állatkerti kutatások és kísérletek következtében a szakértők rájöttek, hogy a vemhesség alatt speciális hormonális kezelés szükséges. Ennek következtében Emi egy második bikának is életet adott, ennek neve, Andalas, amely indonézül szó szerint Szumátrát jelenti. Andalas 2001 szeptemberében jött világra, és 112 év után az első sikeres, fogságban tartott szumátrai orrszarvú születést jelentette. 2004. július 30-án Andalast egy tehénborjú, Suci (indonézül: „tiszta”) követte. 2007. április 29-én Emi megellette harmadik borját, második kis bikáját, Harapant (indonézül: „remény”, de Harry-nak is hívják). 2007-ben Andalast, amely Los Angelesben élt, átszállították Szumátrára, hogy az ottani szaporodási program keretében egészséges tehenekkel párosodhasson. 2012. június 23-án Andalas apa lett, mivel világra jött az évszázad negyedik fogságban ellett borja. Az Andatu nevű bikaborjú anyja egy vadonban született tehén, melynek neve Ratu. Ratut a Way Kambas Nemzeti Park orrszarvúmenhelyén tartják. Habár Cincinnatiban sikereket ér el a szaporítási program, amivel jelentős adatokhoz jutnak a kutatók a szumátrai orrszarvú szaporodásával kapcsolatosan, továbbá felhívják az emberek figyelmét az orrszarvúak kényes ügyére: adományokat szereznek az orrszarvúk és a szumátrai élőhelyeinek a megmentésére. Egyesek véleménye szerint viszont ez a program több kárt tesz, mint hasznot (a rengeteg elpusztult állatra hivatkozva), és hogy túlságosan költséges, továbbá, hogy az állatok kivétele az erdőből megváltoztathatja a helyi bioszférát, és még azzal is érvelnek, hogy az orrszarvúak a védett természetes élőhelyükön sikeresebben szaporodnak, mint a mesterséges körülmények között. ### A médiában A néhány állatkerti és könyvekben lerajzolt példányokon kívül a szumátrai orrszarvú alig ismert állat. A sokkal jobban ismert, azaz közönségesebb indiai, keskenyszájú és szélesszájú orrszarvúak több sajtóérdeklődést és ismeretterjesztő filmben szereplést kapnak. Ennek ellenére a szumátrai orrszarvút újabban több ismeretterjesztő filmben is lehet látni: az állatokat vagy a természetes élőhelyükön, vagy pedig a szaporítási program keretében fogva tarartva mutatják be. Ilyen film például az Asia Geographic által bemutatott: The Littlest Rhino. Ez 2001-ben készült úgy, hogy miközben Alain Compost független operatőr a Natural History New Zealand számára készített felvételeket a The Forgotten Rhino című (az indiai és a jávai orrszarvúakról szóló) ismeretterjesztő filmhez, aközben több szumátrai orrszarvút is felvett, és a másik filmet ezekből készítette. Habár főleg ürülék és lábnyom által ismert a szóban forgó orrszarvú borneói állománya, 2006 áprilisában a fákra szerelt videokameráknak végre sikerült felvenniük a maláj borneói Sabahban e ritka állatot. 2007. április 27-én a kutatók bejelentették a sikert, és a videót széles körben továbbították a nagyvilágban. A felvett állat egy egészséges felnőtt példány volt, amely a filmezés alatt eszik, az aljnövényzetben halad és megszagolja a kamerát. A WWF, szervezet, melynek tulajdona e videokamera, arra használta fel a filmet, hogy a helybéli hatóságokat próbálja meggyőzni a térség védelem alá helyezésében. A megfigyelések tovább folytatódtak, és a fákra szerelt kameraállományt ötven darabbal növelték meg. Ennek eredményét 2010 februárjában látták, amikor is lencsevégre került egy olyan példány, amely vemhes tehénnek tűnik. ### Népi hiedelmek A 19. század közepétől a 20. század elejéig, a természettudósok és vadászok több népi történetet is begyűjtöttek erről az emlősfajról. Mianmarban az emberek azt hitték, hogy a szumátrai orrszarvú – amely korábban közönséges volt ebben az országban – tűzzel táplálkozik. A népmesék szerint az orrszarvú megérzi a füstöt és eljön a tábortüzekhez, ahol aztán rátámad a táborozókra. Szintén egy mianmari hiedelem szerint az orrszarvút júliusban kell vadászni, amikor is az állatok összegyűlnek a telihold alá. A malájok pedig úgy vélték, hogy az állat tülkének közepe üres, és merüléskor légzőcsőként használja, vagy akár vizet is spriccel vele. Malajziában és Szumátrán az emberek szerint az orrszarvú minden évben levedli tülkét, utána pedig elássa. Borneóban ragadozó életmódot tulajdonítanak az állatnak: a szumátrai orrszarvú ürüléket ereszt a patakba, aztán az ürüléktől megdöglött halakat elfogyasztja. ## Fordítás

Cartoon Network (Közép- és Kelet-Európa)

A Cartoon Network Közép- és Kelet-Európa (románul: CN Europa Centrală şi de Est, angolul CN Central & Eastern Europe) a Cartoon Network rajzfilmadó közép- és kelet-európai adásváltozata, amely Romániában, Magyarországon, Moldovában, Csehországban és Szlovákiában érhető el 2002. szeptember 30. óta. 1993. szeptember 17-től a helyi változat indulásáig még a tévéadó európai változatát lehetett fogni angolul. Hazánkban magyar és angol nyelven, néhány helyen csehül és románul is látható. ## Története ### Az 1990-es évek Magyarországon első gyerektévéként, 1993. szeptember 17-én indult a csatorna. Ekkor még a Cartoon Network Európa adását lehetett fogni angol nyelven 6-22 óráig. 22 óra után a TNT-t lehetett fogni, szintén angolul. A ’90-es évek elején-közepén még csak műholdon lehetett fogni, ott viszont kódolatlanul. 1996-ban elindult a Magyar Televízión a Cartoon Network: Rajzfilmsztárok parádéja nevű műsorblokk. A Magyar Narancs olvasói 1999-ben az év legjobb műholdas csatornájává választották a Cartoon Networköt. 1998\. szeptember 1-jén közép-európai idő szerint délben a CN Európából kivált a lengyel piacra szánt adásváltozat (Magyarországon ezután is az európai változat volt fogható). Az adás sugárzása Varsóból történt napi 19 órában a következő műsorokkal: Scooby-Doo és a 13 szellem, Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki, A Scooby-Doo-show, Scooby-Doo, merre vagy?, Tom és Jerry, Bolondos dallamok, Droopy, a mesterdetektív, Dini, a kis dinoszaurusz, Turpi úrfi, Flúgos futam, Tom és Jerry gyerekshow, A Jetson család, Maci Laci, Bolygó Kapitány új műsora, Dili Dolly kalandjai, Richie Rich, The Addams Family, Johnny Bravo, Boci és Pipi, Kétbalkezesek, Dexter laboratóriuma, Micsoda rajzfilm!, Süsü keselyűk, Vagány Johnny, Két buta kutya. Az adó első arculatai 1993-tól 1999-ig a "Pepita", 1999-től 2001-ig az "Erőmű" voltak. 1999-ben újabb sorozatokat mutattak be: Animánia, A Maszk, Én vagyok Menyus, Pindúr pandúrok, The Heathcliff and Dingbat Show, Beetlejuice, Ed, Edd és Eddy, Dumb és Dumber, A gimnázium fantomja, The Tidings. 1999-től kezdve a TNT helyett a TCM volt fogható a csatornával osztott műsoridőben. ### A 2000-es évek 2000 januárjában a TV2-n programblokként is megjelent a Cartoon Network néhány műsorral (például Turpi úrfi, Két buta kutya, Jaj, borzas brumi brancs!), természetesen magyarul. Ebben az évben újabb műsorok kerültek az adóra: Scooby-Doo és Scrappy-Doo, Kipper, The Tex Avery Show, Bátor, a gyáva kutya, Piri, Biri és Bori, Mona, a vámpír. A csatorna 2001 végén ismét arculatot váltott. Az új arculat a "Négyzet" lett, mely a logóhoz hasonlóan fekete-fehér négyzeteken alapszik, vagyis egy sakktáblához hasonlít. Attól az évtől kezdve már napi 18 órában, 3-21-ig sugározta adását. 2001-ben bemutatott sorozatok a The Flintstone Comedy Show, a Hong Kong Phooey, a Bárány a nagyvárosban, A Görcs ikrek, az X-Men: Evolúció és a Batman of the Future voltak. 2002\. szeptember 30-án elindult a csatorna magyar változata (a lengyel változat részeként), ekkor kezdődött meg műsorainak fokozatos szinkronizálása. 2002-ben tizenegy sorozatpremier volt: Barlangi kapitány és a tini angyalok, Scooby-Doo, a kölyökkutya, Időcsapat, Zord és Gonosz, Szamuráj Jack, Billy és Mandy kalandjai a kaszással, Gonosz Con Carne, Zűr az űrben, Cubix, Az igazság ligája. Abban az évben elindult a Toonami programblokk, melyben az akció műfajú rajzfilmsorozatokat különítették el a többi sorozattól. 2003-ban öt újabb sorozat került képernyőre: Mizújs, Scooby-Doo?, Jelszó: Kölök nem dedós, Ozzy és Drix, Chris Colorado, Csillagok háborúja: Klónok háborúja. 2003-ban a csatorna Animáció Generáció névvel rajzpályázatot hirdetett az Egyesült Államokban és a Dél-afrikai Köztársaságban. 2004 és 2006 között Magyarországon is meghirdették a pályázatot. 2004-től a Cartoon Network anyacége, a Turner Broadcasting System európai csatornáin a műsorokat digitalizálja és ily módon leváltották a hagyományos videokazettás rendszert. 2004 májusától elméletileg az összes műsor magyar és bár ez igaz, néhány sorozat egyes részeit magyar helyett román szinkronnal adják, Romániában pedig fordítva. Abban az évben is öt premier volt: Mucha Lucha, Lovag és az univerzum védelmezői, Szuperdod kalandjai, A párbaj mesterei, Transformers: Energon. 2005-től kezdve magyar reklámokat sugároz a csatorna, addig a reklámok lengyelek voltak, reklámidőt 2011-ig az R-time értékesítette. Abban az évben a következő sorozatokat mutatták be: Tini titánok, Megas XLR, Fosterék háza képzeletbeli barátoknak, Űrkedvencek, Hi Hi Puffy AmiYumi, Atom Betty, Transformers: Cybertron, B-Daman, László tábor, Juniper Lee. 2006\. április 20-án a CN logót változtatott és átesett a harmadik arculatváltásán. Az új arculat a "Város" nevű lett, amit az Animal Logic tervezett. 2006-ban a következő sorozatok kerültek először a csatorna műsorára: Saolin leszámolás, Robotboy, Az igazság ligája: Határok nélkül, Bernard, Ben 10, Az osztálytársam egy majom. Abban az évben jelent meg először a magyar Cartoon Network Magazin és indultak a csatorna honlapjai, a CartoonNetwork.hu és a CartoonNetwork.ro. 2006-ban megszűnt a Toonami műsorblokk. Ettől fogva az akciórajzfilmek nincsenek elkülönítve a többi sorozattól. Akkortájt több klasszikus rajzfilm átköltözött a régiónkban 2005. június 5-én indult Boomerang-ra. 2007-ben Lengyelország saját adást kapott. Ezen évben újabb műsorok kerültek a csatornára: Shaun, a bárány, Johnny Test, Mókus fiú, Bozont és Scooby-Doo, A csodálatos Adrenalini fivérek, Fantasztikus Négyes, 3000 osztálya, Viharsólymok valamint a Kém a családban, amely az első élőszereplős sorozat a csatornán. 2008-ban nyolc sorozat került bemutatásra: George a dzsungelben, Chowder, Skunk Fu – Balhé a völgyben, Chop Socky Chooks, Totál Dráma Sziget, Aktuális csízió, Mit rejt Jimmy koponyája?, Sarah Jane kalandjai. Az utóbbi három élőszereplős. Abban az évben, májusban a román Cartoon Network Magazint (Revista Cartoon Network) is elkezdték kiadni. 2009\. április 14-én a CN ismét arculatot váltott, de a logó maradt. Az új arculat a "Nyíl" nevű lett, melyet a Stardust stúdió tervezett. Abban az évben a következő műsorszámok kerültek premierre: Bakugan, Star Wars: A klónok háborúja, Nyomi szerencsétlen utazásai, Ben 10 és az idegen erők, Szombaték titkos világa, Casper az Ijesztő Iskolában, Totál Dráma Akció, Kedvenc Ed és egy újabb élőszereplős sorozat, a Kémsuli. 2009. október 2-ától a napi műsoridő 15 órára csökkent (6-tól 21-ig tartott adás). ### A 2010-es évek 2010\. november 26-án a hatodik, a "CHECK it." (sokak a többféle verzió miatt már "CHECK it 1.0"-nak nevezik) arculat lépett életbe, melyet a Brand New School grafikai stúdió tervezett. 2010-ben a következő hat sorozatot mutatták be: Batman: A bátor és a vakmerő, Bakugan: Új Vestroia, Hero 108, Totál Dráma Világturné, Angelo rulez, Cartoon Network Dance Club. 2011 elején kiküszöbölték a reklámmegszakadási hibát. Korábban ugyanis – mivel Magyarország egy adást néz Romániával (még korábban Lengyelországgal is) – a reklámokat kép- és hangsávokkal választották szét országok szerint, előfordult, hogy az ajánlók félbeszakadtak a rosszkor történő sávleválasztás miatt. 2011-ben volt a legtöbb sorozatbemutató: Generátor Rex, Ben 10: Ultimate Alien, Bakugan: A gundaliai megszállók, Lego: Hero Factory, Kalandra fel!, Scooby-Doo: Rejtélyek nyomában, Eliot Kid, Beyblade: Metal Fusion, Szimbionikus titán, Gumball csodálatos világa, Parkműsor, A Garfield-show, valamint a Cartoon Network első vetélkedője magyar szereplőkkel, a Ben 10: A legnagyobb kihívás. 2012-től 2014-ig számos klasszikus visszatért, e törekvésre jó példa a Nyári humorfesztivál című műsorblokk. 2012. május 28-ától július 2-áig az arculat a labdarúgó-Európa-bajnokság alkalmából átmenetileg a "CHECK it." átalakításával megváltozott focistílusúra és focitrükköket adtak a műsorok között, és kezdetét vette a Cartoon Network Aranylabda Bajnokság. 2012. május 30-án elindult a román és magyar Cartoon Network Facebook-oldal, június 20-án a magyar YouTube-csatorna is. 2012-ben a következő sorozatokat mutatta be a csatorna: Újabb bolondos dallamok, Transformers: Prime, Bakugan: Mechtanium kitörés, Redakai, Totál Dráma: A sziget fellázad, Villámmacskák, Inazuma Eleven, Gémerek, Az igazság ifjú ligája, Beyblade: Metal Masters, Ben 10: Omniverzum, Zöld Lámpás. 2013-ban a Sárkányok, a Gormiti Nature Unleashed és a Cartoon Network Fociakadémia voltak premieren. 2014-től az ajánlókat a "CHECK it. 3.0" arculat dizájnjával sugározták. Abban az évben a következőket mutatták be: Mixelek, Tini titánok, harcra fel!, Totál Dráma: All-Stars, Saolin krónikák, Nagyfater bátyó, Steven Universe, Dr. Dimenzi-naci, Clarence, Totál Dráma: Indián-sziget. Az év júliusában elindult az Instagram-oldal. 2015-ben is érkeztek új sorozatok: Lego Ninjago: A Spinjitzu mesterei, Transformers: Robots in Disguise, Túl a kerítésen. Medvetesók, Lego Nexo Knights. 2015. április 1-jén a csatorna egész Magyarországon bevezette a 24 órás, eleinte 21 órától reklámmentes műsorszórást, a magyarul sosem sugárzott TCM kivonult a magyar piacról. Október 6-án a TCM Romániában is megszűnt, így egyes romániai szolgáltatóknál helyi idő szerint 22 és 7 óra között a TNT-t lehet fogni. Decemberben a csatorna néhány identjét újraszinkronizálta. 2016-ban került sor a Totál Dráma: Versengés a föld körül, a Zöldfülűek bevetésen, a Cartoon Network-nyomkövetők, a Pindúr pandúrok (2016), A Nagy Cartoon Network-show, a Yo-kai őrzők, a Hiro, a cseregyerek, a Ben 10 (2016), a Királyok hétköznapjai premierjére. 2016. augusztus 8-án a csatorna átváltott a "CHECK it. 4.0" arculatra. 2017-ben debütált a Beat Monsters, a Justice League Action, a Bűvös varázskardok, a DC Super Hero Girls: Tini Szuperhősök, A Happó család, a Derült égből fasírt és az OK K.O.! Legyünk hősök!. 2017 nyarától a csatorna csehül is elérhetővé vált, valamint az ajánlók során – a magyar (.hu) és román (.ro) mellett – a cseh weboldal (.cz) is kiírásra került. 2018-ban került sor A daliás Ivandoe herceg kalandjai, a Csoda Kitty, a Ben 10: Újabb kihívás, az Alma és Hagyma, a Toony Tube, a Vadócok, a Transformers: Cyberverse, és a Bűbájtábor voltak premieren. 2018. október 11-én a csatorna 16:9-es képarányra váltott, ez volt az utolsó olyan csatorna Magyarországon, amely leváltotta az elavult 4:3-as képarányt. 2019-ben is érkeztek új sorozatok: Bakugan: Battle Planet, Egy újabb hét a Cartoonon, DC Super Hero Girls, Victor és Valentino és Totál Drámaráma. ### A 2020-as évek 2020-ban mutatták be: Power Players, Mao-Mao, Villámmacskák akcióban és A Gombik!. 2021-ben debütált a Tom és Jerry-show, Elliott, a földlakó, Mr. Magoo, Grizzy és a lemmingek, Szörny-öböl, Steven Universe: Az új világ, Bonbon és Bentley és Jellystone!. 2022-ben érkezett: Tapsi Hapsi és barátai, Macitesók, Aquaman: Atlantisz királya, Mr. Bean. 2023-ban ezek a sorozatok érkeztek: Jáde mester, Batwheels: a kezdet, Csak lazán, Scooby-Doo!, Bakugan, Ninjago: Sárkányok birodalma, LEGO Dreamzzz A továbbiakban ezek az új műsorok várhatók: Goat Girl, Team Toon, és továbbiak. ## Műsorok Az adó indulásától kezdve ad vígjáték, akció, kaland műfajú rajzfilmeket és még sok másféle produkciót. 2007-ig néhány mozifilmen kívül csak rajzfilmeket vetített, de attól az évtől kezdve élőszereplős sorozatokat is sugároz. A Cartoon Network többségében fő-anyacége, a Time Warner leányvállalatai (például: Warner Bros., Hanna-Barbera) készítette műsorokat és a saját produkcióit (Cartoon Network Studios) adja. Ezenkívül még vásárolt sorozatokat is sugároz, például Teletoon-produkciókat. A zömében amerikai rajzfilmeken kívül adnak még európaiakat és japánokat is. A műsorok szinkronjait maga a Cartoon Network anyavállalata rendeli meg, de sok régebbi sorozat magyar változatát más csatornák megbízásából készítették el a szinkronstúdiók. A CN-ről lekerült sorozatokból sokat átvett az adó testvéradója, a Boomerang. A műsorstruktúrában 2002 óta szerepelnek műsorblokkok. 2002. szeptember 3-án indult a Cartoon Network Mozi, amely minden adásában egy filmet vagy egy különkiadást mutat be. Magyarországon ez a legidősebb blokk a csatornán. A CN Mozi magyar idő szerint hétvégenként 9.00-kor és 16.50-kor kerül adásba. A délelőtti időpontban vasárnap az előző esti, szombaton az előző vasárnap esti adást ismétlik. Rá két hónapra, 2002. november 4-én elindult a Toonami is. Ebben a programblokkban különítették el az akciórajzfilmeket. Eleinte csak hétvégén volt és hétköznap esténként, de 2005-től már hétköznap reggelente is adták. 2006. szeptember 3-án megszűnt. Azóta az akciórajzfilmek nincsenek elkülönítve a többi sorozattól. 2010 novemberében indult a Cartoon Toon Toon, melyben a rajzfilmek dupla részeit sugározzák hétköznapokon. Egy (100 perces) adásban kétféle rajzfilmsorozat kap helyet, dupla részekkel. 2018 januárjában megszűnt. A Cartoon Network az adásidejét nagyrészt 25 perces blokkokra osztja fel (korábban félórásokra), amelybe egy körülbelül huszonkét perces, két tizenegy perces vagy három hét perces rész kerül egy-egy műsorból. Ez attól függ, hogy az adott műsorból milyen hosszúságú epizódokat gyártottak. Az új részek közben a logó fölött egy fehér téglalap van egy rózsaszín „NEW” felirattal. A felirat korábban fekete, a téglalap pedig sárga volt, s újabban nincs animáció, mint a régiben, csak amikor kezdődik vagy vége a premiernek. ## Vétel A Cartoon Network Közép- és Kelet-Európa Magyarországon elérhető a Vodafone, a Digi, a Direct One, a Parisat, kínálatában, valamint több kisebb szolgáltatónál. Korábban a Magyar Telekomnál is fogható volt, de 2011-ben a szolgáltató kivette a csatornát a kínálatából a Boomeranggal együtt, helyén a Megamax vált elérhetővé. Ezt a lépést az adó reklámozta is, és ajánlotta a nézőknek a lehetőséget, hogy ha továbbra is szeretnék nézni az adót, váltsanak szolgáltatót. Azóta a két csatorna visszakerült a Magyar Telekom kínálatába 2014-ben. Romániában megtalálható a Román Telekom, az RCS & RDS, a Focus Sat és a Vodafone csomagjaiban. Moldovában a Moldtelecom kínálatában szerepel, ahol lehet magyarul is nézni. Csehországban a FreeSAT szolgáltatónál fizethető elő. Az adó mindhárom országban kódoltan fogható. A Közép-Európai műsorszórásban többször is történt probléma, szolgáltatótól függetlenül. A nyelvek keveredtek különböző műsorok esetén. 2017 folyamán tömörített (pixeles) kép és tompa hangfolyamot sugároztak (Vodafone és Digi). ## Nézettség A Cartoon Network indulása óta Magyarország első öt legnézettebb gyerektévéje között van. Egy 2007-ben közzétett éves nézettségstatisztikából kiderül, hogy abban az évben a teljes lakosság körében tizedik legnézettebb adó (1,6%-kal), a 18 és 49 év közti lakosság körében pedig a 17. legnézettebb. 2011 végén, kilenc hét mérése alapján a legnézettebb gyerekcsatorna lett a 4 és 14 év közötti lakosság körében. Akkor a két legnézettebb műsora a Saolin leszámolás és a Kalandra fel! volt. Az egyes műsorszámok részletes nézettségét 2009. március 1-jétől mérik Magyarországon. 2012-ben a csatorna Magyarországon 1,7 millió nézővel rendelkezik és a nézők 35%-a felnőtt. A Cartoon Network Magyarországon 2009 áprilisa és 2012 januárja közt folyamatosan vezetett nézettségben a 4–14 éves fiúk körében. Romániában az éves nézettség átlagosan 1,45% volt a teljes lakosságnál 2011-ben és 1,42% 2012-ben. ## További adatok A reklámszüneteknél a magyar, cseh és román kereskedelmi reklámok miatt sávleválasztást alkalmaz a csatorna, így pár perc erejéig külön adást láthat Magyarország, Románia, Moldova, Csehország és Szlovákia. Létezik egy olyan verzió is, ahol ezt mellőzik, a magyar hangsávnál pedig beszédmentesítik a hirdetéseket. Ezt a változatot jelenleg csak a műholdas Digi és további romániai szolgáltatók továbbítják. Magyarországon a csatorna reklámértékesítését kezdetben az RTL Saleshouse kereskedőház koordinálta 2005 szeptemberétől 2011. december 31-ig, azután 2012. február 4-től 2019. december 31-ig az Atmedia vette át a feladatot. 2020. január 1-én a csatorna visszatért az előző kereskedőházához, ahol újabb három évet kötött ki. 2024. január 1-től négy év kihagyás után ismét az Atmedia látja el a reklámértékesítési feladatokat. A csatorna kommunikációs feladatait korábban a Grayling Hungary látta el. Bár a csatorna anyavállalatának, a Turner Broadcasting Systemnek 2008 óta van budapesti és bukaresti irodája, a műsort Münchenben állítják össze. A csatorna indulásától 2016 novemberéig a 4:3-as képarányt használta és műsorait hagyományos felbontással sugározta. A szélesvászonra (16:9-es képaránnyal) készült műsorokat is ugyanígy adták, de az alsó és felső fekete sávok helyett (letterbox) a kép jobb és bal oldalát vágták (pan and scan) vagy a 14:9-es képet tették be a 4:3-as képarányba, vékony, fekete csíkokkal. 2016 novemberétől a műsorok 16:9-es felbontásban futnak, a fekete sávok megmaradtak. 2018. október 11-től a csatorna hivatalosan is átváltott 16:9-es képarányra. Korhatár-besorolást nem alkalmaznak, az összes műsor korhatárra tekintet nélkül megtekinthető. A csatorna korábban a brit, 2021 januárja óta a cseh médiahatóság alá tartozik. A magyar csatornahangok a csatorna indulásakor többek között Heckenast László és Tóth Anita voltak, 2010-ben Bogdányi Titanilla lett a station voice, jelenleg Haagen Imre (aki a társcsatornának, a Boomerangnak a csatornahangja is), az ajánlókban és az inzertekben pedig közreműködött Dózsa Zoltán, Pálmai Szabolcs, Hamvas Dániel, Moser Károly, Czető Roland, Zöld Csaba, Kapácsy Miklós, Dányi Krisztián, Endrédi Máté, Berkes Bence és Kossuth Gábor. ## Egyéb platformok ### Honlap 2006-ban indult a magyar és román honlapja a Cartoon Networknek. Az oldalakon megtalálhatóak a csatornán futó/futott sorozatok ismertetői (miniwebhelyei), játékok, videók, valamint letölthető háttérképek. Az oldalak a szavazások és a nyereményjátékok színhelyei is. A magyar honlapot 2009-ben havonta átlagosan 250 ezren látogatták és ötmillió volt az oldalletöltések száma, ezzel az egyik leglátogatottabb oldal volt a 4–14 éves magyarok körében. 2014 júliusában megújult a honlap. ### Magazin A Cartoon Network Magazin a csatornát kísérő havonta, később kéthavonta megjelenő, magyar folyóirat volt. Első száma 2006 novemberében jelent meg. Ekkor még havilap volt. Többnyire képregények, rejtvények és az új sorozatok leírása volt benne. 2012-től azonban tévéműsorral is jelentkezett. Az újság minden korai lapszámához ajándékokat adtak. A Cartoon Network Magazin tulajdonosa Magyarországon az M&C Kft. volt, ekkoriban összesen 48 szám jelent meg, az utolsó szám 2010 októberében. Egy hónap kihagyás után 2010 decembere óta ismét megjelent, mivel a Cartoon Network Magazin kiadását átvette az Egmont Kiadó. 2012 májusában vált kéthavi lappá. 2014-ben megszűnt. A román változatnak is van saját magazinja (Revista Cartoon Network), amely először 2008 májusában jelent meg.

Watchmen

A Watchmen tizenkét részes képregénysorozat, melynek írója Alan Moore, rajzolója Dave Gibbons, színezője pedig John Higgins. A képregény a DC Comics kiadásában jelent meg 1986 és 1987 között, majd ezt követően a DC több alkalommal is újra kiadta a művet, gyűjteménykötetek formájában. A Watchmen Moore azon ötlete alapján született meg, hogy felhasználja a DC által újonnan megszerzett régi Charlton Comics-szereplőket egy új történetben. Mivel Moore tervezett története felhasználhatatlanná tette volna a szereplők nagy többségét a sorozat végét követően, Dick Giordano szerkesztő meggyőzte az írót, hogy alkosson újakat a történet számára. Moore a kor szorongásait és a szuperhősökről kialakult hagyományos elképzelés pusztulását jelenítette meg történetében. A Watchmen cselekménye egy alternatív idősíkon játszódik, ahol az Egyesült Államokban a szuperhősök valóban jelen voltak az 1940-es és 1960-as évek között, és közülük többen még a vietnámi háborúban is részt vettek. Az 1980-as évek közepére az Egyesült Államok és a Szovjetunió a nukleáris háború szélére sodródik, az álarcos igazságtevőket a kormány törvényen kívülieknek nyilvánította, így azok vagy visszavonultak vagy a kormánynak dolgoznak. Az 1985-ben játszódó történet eseményeinek sorozatát egy rejtélyes gyilkosság indítja el, melynek áldozata egyike volt a kormány által támogatott álarcos igazságtevőknek. A gyilkosság hatására több visszavonult hős is kénytelen ismét magára ölteni régi egyenruháját, hogy kiderítsék az igazságot és egykori társuk halála mögött megbúvó rejtélyt. A Watchmen történetének meghatározó eleme annak felépítése és szerkezete. Gibbons kilenc panelre osztott oldalszerkezetet használt, annak képein számos visszatérő elemmel, mint például a sorozat legjellegzetesebb szimbóluma, a véres smiley-arc. Az utolsó kivételével a sorozat mindegyik füzetének végén megtalálható egy fiktív dokumentációkból álló összeállítás, mely mélyebb betekintést enged a sorozat világába. A narrátor szerepét néha egy mellékszereplő veszi át, aki A Fekete Hajó meséi című, kitalált képregény történeteit olvassa. A Watchmen pozitív kritikai visszhangban részesült mind a képregényekkel foglalkozó, mind pedig a mainstream sajtó részéről, melynek révén a médium egyik legkiemelkedőbb és legelismertebb alkotásai közé tartozik. A képregény filmadaptációja számos sikertelen kísérlet és próbálkozás után végül Zack Snyder rendezésében készült el és került a filmszínházakba 2009 márciusában. ## A sorozat megszületése és háttere 1985-ben a DC Comics-nak sikerült megszereznie a Charlton Comics több szereplőjének tulajdonjogát. Ez időben Alan Moore olyan, használaton kívüli szereplőket keresett készülő történetéhez, melyeket fel tudott volna újítani, ahogyan azt Miracleman című sorozatában tette, az 1980-as évek elején. Moore úgy hitte, hogy esetlegesen az MJL Comics Mighty Crusaders nevű szuperhős csapatának tagjai is rendelkezésére fognak állni, így felvetődött benne egy rejtélyes gyilkosság története, melyben a Shield holttestére egy kikötőben találtak volna rá. Az író úgy gondolta, hogy teljesen mindegy, hogy történetéhez milyen szereplőket használ fel, ha azokat az olvasó felismeri, és ennek hatására egyszerre megrázóan és meglepetésként hat rá a megismerés azok valódi sorsáról. Moore ezt az ötletét szerette volna megvalósítani a Charlton szereplők felhasználásával, a Who Killed the Peacemaker (’Ki ölte meg Peacemakert’) című történetben, melynek terveivel a DC szerkesztőjét, Dick Giordanót kereste meg. Giordanónak elnyerte a tetszését az ötlet, de azzal nem értett egyet, hogy Moore a Charlton-szereplőket használja fel a történetéhez. „A DC emberi rájöttek, hogy a drága pénzen megszerzett szereplőik vagy elhullanának, vagy használhatatlanná válnának.” – nyilatkozta Moore. Giordano ehelyett azt javasolta az író számára, hogy dolgozza át a történetet úgy, hogy abban teljesen új szereplők jelenhessenek meg. Moore először úgy vélte, hogy az új szereplők nem lennének képesek azonos hatást kiváltani az olvasókból, de később mégis meggondolta magát. „Felismertem, hogy ha elég gondosan kidolgozom a szereplőket úgy, hogy valamilyen módon ismerősen hassanak és bizonyos elemeik képesek legyenek az általános szuperhősökre vagy a hozzájuk való hasonlóságukra emlékeztetni, akkor működhet a dolog.” – mondta. Dave Gibbons rajzoló, aki már korábban is dolgozott együtt Moore-ral, értesült az író készülő minisorozatáról. Gibbons nyilatkozata szerint, mivel szeretett volna részt venni a tervezetben, Moore elküldte neki a történetről készített jegyzeteit. Gibbons jelezte Giordanónak, hogy ő szeretné rajzolni Moore sorozatát. Giordano megkérdezte tőle, hogy Moore szeretné-e, hogy ő rajzolja azt, mire Gibbons igennel válaszolt és így meg is kapta a munkát. Gibbons azért választotta John Higgins-t a füzet színezőjének, mivel kedvelte annak „szokatlan” stílusát. Higgins közel lakott a rajzolóhoz, ami lehetőséget biztosított számukra, hogy megvitassák a képeket és hogy „legyen közöttük közvetlen kapcsolat is, és ne csak az óceánon keresztül küldözgessék egymásnak a rajzokat”. Len Wein szerkesztőként csatlakozott a sorozathoz, de ezzel egy időben Giordano is felügyelte a munkát. Wein és Giordano egyaránt a háttérben maradtak és „elálltak az útból”. Giordano később megjegyezte, hogy „Ki javítana bele Alan Moore munkájába, az Isten szerelmére?” Miután megkapták a jóváhagyást a tervezetre, Moore és Gibbons egy napon át dolgoztak a szereplők megalkotásán ez utóbbi otthonában, mialatt kidolgozták a részleteket a sorozat hangulatához és megvitatták a hatásokat. Az alkotópárosra részben hatással volt a Mad magazin egyik Superman paródiája, a Superduperman. „Szerettük volna Superdupermant komikusról 180 fokkal megfordítani, drámaira.” – mondta Moore. Ők ketten egy olyan történetet dolgoztak ki, melyben „ismerős, régi vágású szuperhősök tévednek egészen új területre” Moore bevallása szerint a szándéka egy „szuperhős Moby Dick megalkotása volt; valaminek, ami ugyanolyan súllyal és tartalommal bír”. A szereplők neve és leírása ugyan Moore-tól származott, de megjelenésük megtervezését már Gibbonsra bízta. Gibbons nem céltudatosan alkotta meg a szereplőket, inkább „a régi módszert” követve, két-három hetet szánt a vázlatok készítésére. Úgy tervezte meg, hogy később könnyű legyen őket megrajzolni. Közülük is Rorschachot kedvelte a legjobban rajzolni. „Csak egy kalapot kell rajzolnod. Ha tudsz kalapot rajzolni, akkor már meg is rajzoltad Rorschachot. Nagyjából megrajzolod az arca körvonalait, teszel rá néhány fekete pacát és már kész is vagy.” – mondta. Moore korán elkezdte a történet írását annak érdekében, hogy elkerülje a kiadásban az olyan késéseket, mint amilyenek a DC egy korábbi minisorozata, a Camelot 3000 esetében volt tapasztalhatók. Az első szám írása közben jött rá, hogy az általa előzőleg felépített cselekmény csupán hat füzet megtöltésére elegendő, míg a szerződése tizenkettőre szólt. A megfelelő terjedelem elérése érdekében megváltoztatta néhány füzet tartalmát, melyek az új formában, mélyebben foglalkoztak a sorozat egyes szereplőinek eredetével és múltjával. Moore igen részletes utasításokat adott Gibbons számára a képregény megrajzolásához. Gibbons visszaemlékezése szerint a Watchmen első számának scriptje 101 oldalas, igen tömör szöveg volt, mely sorközöket sem tartalmazott az egyes panelek, vagy oldalak leírása között. Miután megkapta a forgatókönyvet, annak minden oldalát megszámozta, mivel saját bevallása szerint ha véletlenül leejtette volna őket, két napra lett volna szüksége, hogy ismét összeválogassa a megfelelő sorrendbe. A rajzolás szintén előkészületeket igényelt: kiemelő tollal jelölte meg a Moore által, az egyes panelekbe szánt szövegeket és magát a panel képének leírását. Moore rendkívül részletes utasításai ellenére, a panelek leírása gyakran a „De ha ez szerinted nem működne, tedd amit jónak látsz.” mondattal végződött, ő azonban mindig pontosan ragaszkodott Moore utasításaihoz. Gibbons nagyfokú művészi szabadságot élvezett a képregény rajzolása során és sokszor gazdagította az egyes jelenetek háttereit olyan részletekkel, melyet még Moore is csak később vett észre. Moore alkalmanként Neil Gaimannel, egy honfitárs írójával és barátjával is felvette a kapcsolatot, hogy gyors választ kapjon egy-egy kutatási kérdésére vagy éppen egy idézetért, amit beleszőhet egy adott számba. Igyekezete ellenére, Moore 1986 novemberében bejelentette, hogy valószínűleg mégis csúszás várható. Gibbons nyilatkozata szerint a csúszások egyik fő oka, hogy „darabonként” kapta meg Moore-tól a scripteket. A csapatmunka a negyedik füzet környékén kezdett akadozni, amikortól csak néhány oldalanként haladtak. „Alantől kaptam három oldalat a scriptből, és miután már majdnem befejeztem a rajzolást felhívtam, hogy »Etess!«, ő pedig ekkor ismét küldött két-három oldalt, néha csak egyet, de néha hatot is.” – mondta. Ahogyan egyre jobban közeledtek a határidőhöz, Moore időnként bérbe vett egy taxist, hogy az szállítsa az 50 mérfölddel távolabb lakó Gibbonsnak a forgatókönyv elkészült oldalait. A későbbi füzetek elkészítésében már Gibbons felesége és fia is segédkezni kényszerült a rajzolónak, akik, hogy időt takarítsanak meg Gibbons számára, megrajzolták a panelek rácsvonalait, előkészítve az egyes oldalakat. Moore a történet végén még Ozymandias monológját is kénytelen volt lerövidíteni, mivel Gibbons képtelen volt beletömöríteni a Moore által előzőleg megírt szöveget abba az oldalba, melyen Ozymandias kivédi a lesből rárontó Rorschach támadását. Közel a tervezet vége felé Moore észrevette, hogy a történet néhány vonásában hasonlít az 1963 és 1965 között sugárzott Végtelen határok című televíziós sorozat The Architects of Fear (’A rettegés mérnökei’) című epizódjának cselekményéhez. Weinnel megvitatták a sorozat végének megváltoztatásának lehetőségét is, de végül Moore az utolsó füzetben gyakorlatilag elismerte a hasonlóságot, és elhelyezett egy utalást az epizódra. ## A történet A Watchmen cselekménye egy alternatív idősíkban játszódik, mely részben tükrözi a mű születésének, az 1980-as éveknek valós világát. A képregény kitalált világa és a valóság közötti legfőbb különbség a szuperhősök jelenléte. Létezésük és Amerika történelmével való kölcsönhatásuk jelentős eltéréseknek volt a forrása a valódi világgal szemben, így hatással voltak a vietnámi háború kimenetelére és Richard Nixon elnökségére is. A sorozat valóságában, bár a Watchmen álarcos bűnüldözőit szuperhősökként emlegetik és utalnak rájuk, az egyetlen szereplő, akinek valóban emberfeletti erők vannak a birtokában, az Doktor Manhattan, akinek puszta létezése is egyrészt stratégiai előnyt biztosított az Egyesült Államok számára a Szovjetunióval szemben, ugyanakkor a két nemzet közötti feszültséget is növelte. A szuperhősök idővel népszerűtlenné váltak, melynek hatására 1977-ben törvényen kívülinek kiáltották ki őket. Míg sokan közülük visszavonultak, addig Doktor Manhattan és a Komédiás a kormány ügynökeiként tevékenykedtek tovább, Rorschach pedig egyedüliként folytatta illegális bűnüldözői tevékenységét. ### A cselekmény rövid összefoglalása 1985 októberében a New York-i rendőrség Edward Blake meggyilkolása ügyében indít nyomozást. Mivel a hatóság nem talál kiindulópontot és indítékot, az álarcos igazságosztó, Rorschach elhatározza, hogy megvizsgálja a tetthelyet. Rorschach felfedezi, hogy Blake valójában a Komédiás néven ismert és a kormány alkalmazásában álló álarcos kalandor volt. Rorschach úgy hiszi, hogy a régi szuperhősök elleni összeesküvésre bukkant, így elhatározza, hogy figyelmezteti négy régi bajtársát: Dan Dreiberget, korábbi nevén a második Éji Baglyot és az emberfeletti képességekkel bíró és érzelmileg rideg Doktor Manhattant és szeretőjét, Laurie Juspeczyk-t, a második Selyem Kísértetet, valamint Adrian Veidtet, a sikeres üzletembert, aki korábban mint Ozymandias, a Föld legokosabb embere volt ismert. Blake temetése után Doktor Manhattant a televízió élő adásában megvádolják azzal, hogy több régi barátja és kollégája őmiatta szenvednek, vagy hunytak el rákban. Mikor az Egyesült Államok kormánya is úgy határoz, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül ezeket a vádakat, Manhattan úgy dönt, hogy elhagyja a bolygót és önkéntes száműzetésbe vonul a Marsra. Távozása után a Föld országain politikai nyugtalanság lesz úrrá, mikor a Szovjetunió, az Egyesült Államok legnagyobb fegyverének távozása után, felbátorodva megtámadja Afganisztánt. Rorschach paranoid összeesküvés-elmélete hirtelen megalapozottnak kezd látszani, mikor Adrian Veidt is kis híján áldozatául esik egy merényletnek, Rorschachot pedig gyilkosság vádjával letartóztatják és bebörtönözik. Csalódva kapcsolatában és ismét a kormány alkalmazásán kívül, Juspeczyk felkeresi Dreiberget, akik magukra öltve régi egyenruhájukat, folytatják bűnüldözői tevékenységüket, miközben egymáshoz is egyre közelebb kerülnek. Mivel Dreiberg beismeri, hogy kezd hinni Rorschach összeesküvés elméletének egyes részleteiben, elhatározzák, hogy kiszabadítják őt a börtönből. Doktor Manhattan, miután elemzi létezésének történetét, a Marsra teleportálja Juspeczykit és kezébe adja a lehetőséget, hogy meggyőzze őt, avatkozzon be ismét az emberiség életébe. Ennek során Juspeczyk kénytelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy Blake, aki egykor megpróbálta megerőszakolni az édesanyját, a vér szerinti apja. Ez a felfedezés ismét felébreszti Doktor Manhattan érdeklődését az emberiség iránt. A Földön Éji Bagoly és Rorschach tovább folytatják nyomozásukat az összeesküvés leleplezésére, melynek a Komédiás áldozatául esett, Doktor Manhattan pedig száműzetésbe kényszerült. Olyan bizonyítékokra lelnek, melyek szerint Adrian Veidt állhat az egész hátterében. Rorschach a naplójában vezetett minden feljegyzését postára adja, egy kis New York-i kiadónak címezve. A páros ezután Veidt antarktiszi létesítményébe indul, ahol a férfi elmondja tervét. Veidt annak érdekében, hogy megmentse az emberiséget egy nukleáris háborútól az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, egy földönkívüli idegen lény támadását akarja színlelni New York közepén, mely végezne a város lakosságának felével. Reményei szerint ez egyesítené a világ nemzeteit a képzelt közös ellenséggel szemben. Veidt azt is beismeri, hogy ő gyilkolta meg a Komédiást és okozta Doktor Manhattan régi munkatársainak rákbetegségét, valamint megrendezte a saját meggyilkolására irányuló kísérletet is. Tette mindezt annak érdekében, hogy leplezze valódi tervét. Rideg logikáján elszörnyedve Dreiberg és Rorschach megpróbálják megfékezni őt, de rá kell döbbenniük, hogy Veidt már véghezvitte a tervét. Mikor Doktor Manhattan és Juspeczyk visszatérnek a földre, szembesülnek a mérhetetlen pusztítással és halállal, ami New Yorkot érte. Doktor Manhattan felismeri, hogy képességeit tachionok zavarják. A részecskék forrását az Antarktiszon határozza meg és mindkettőjüket oda teleportálja, ahol ők is tudomást szereznek róla, hogy Veidt a felelős a történtekért. Veidt megmutatja a televíziós híradásokat, melyben a Föld népei, a megrázó és váratlan eset hatására, valóban egyesülni látszanak. A jelenlevő jelmezes bűnüldözők szinte mindegyike egyetért abban, hogy csakis az igazság eltitkolása a támadásról szolgálhatja a világ javát. Rorschach azonban nem akar megalkudni és elindul azzal a szándékkal, hogy mindenki előtt leleplezi a történteket. Ahogyan elindul, Manhattan az útját állja, akinek a férfi kijelenti, hogy meg kell ahhoz ölnie, hogy elhallgattassa őt Veidt cselekedetéről, mire Manhattan elporlasztja a kompromisszumot nem ismerő bűnüldözőt. Ezután visszatér az épületbe, ahol Veidt megerősítést remél tőle, hogy valóban helyesen cselekedett-e. Manhattan csupán annyit válaszol neki, hogy „valójában soha semmi nem ér véget” mielőtt elhagyná a Földet és elindul egy másik galaxisba. Dreiberg és Juspeczyk az események után új személyazonosságot szereznek és bujkálva a nyilvánosság és a törvény elől, folytatják romantikus kapcsolatukat. New Yorkban egy szerkesztő házsártosan panaszkodik, hogy az újságukban még két oldal üresen áll az új és békés politikai helyzet miatt és utasítja az egyik alkalmazottját, hogy találjon valamilyen anyagot, amivel kitölthetik a szabad helyet. A fiatalember egy kupac jegyzet között kezd kutatni, melynek majdnem a legtetején ott hever Rorschach naplója is. ## Szereplők A Watchmen cselekményében Alan Moore szándékosan négy-öt, „alapvetően eltérő megközelítést” mutatott be az olvasók számára, hogy azok maguk választhassák ki a történetből azt, amelyik számukra erkölcsileg elfogadhatóbb. Moore nem hitt abban az elképzelésben, hogy „felkérődzött erkölcsöket tömjön le az olvasók torkán”, ehelyett arra törekedett, hogy a történet hőseit különböző megvilágításokban mutassa meg. „Be akartuk mutatni ezeket az embereket tetőtől talpig. Megmutatni, hogy közülük még a legrosszabbakban is volt valami, ami mellettük szólt, és még a legjobbjaik sem voltak hibátlanok.” – mondta. Edward Blake, a Komédiás a történet kezdetekor már halott. Blake meggyilkolása az az esemény, mely a Watchmen cselekménysorozatát mozgásba hozza. A szereplő visszaemlékezéseken keresztül végig feltűnik a történetben, természete és személyisége más szereplőkön keresztül bontakozik ki. A Komédiást Moore a Charlton Comics Peacemaker nevű szereplőjéről mintázta, akiben emellett Nick Fury, a Marvel Comics egyik kémszereplőjének vonásai is fellelhetők. Moore és Gibbons a Komédiást „egyfajta Gordon Liddy-nek tekintették, csak éppen ő nagyobb, keményebb férfi”. Richard Reynolds „könyörtelen, cinikus és nihilista” szereplőként jellemezte a Komédiást, aki ennek ellenére mégis „tisztábban látja a jelmezes hősök szerepét, mint mások”. Doktor Manhattannal együtt ő az egyetlen, a kormány alkalmazásában álló szuperhős, aki a Keene-törvény elfogadása után tevékeny maradt. Bár az 1940-es években megpróbálta megerőszakolni az első Selyem Kísértetet, a sorozat kilencedik számában fény derül rá, hogy évekkel később egy kölcsönös beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolatban tőle fogant meg Laurie. Jonathan Osterman, más néven Doktor Manhattan az egyetlen emberfeletti erővel rendelkező, jelmezes bűnüldöző, aki az Egyesült Államok kormányának alkalmazásában áll. Jon Osterman kutató 1959-ben szerezte képességeit, mikor véletlenül az intrinzikus mező egy tesztfülkéjében rekedt. Doktor Manhattant Moore a Charlton Atom Kapitány nevű szereplőjéről mintázta, akit az író eredeti szándéka szerint a nukleáris fenyegetés árnya vett volna körül. Moore később meggondolta magát és úgy vélte, többet tud kihozni a szereplőből, ha az „egy kvantum szuperhős-féleség” lesz, mint amit Atom Kapitánnyal tudott volna kezdeni. A többi szuperhőssel ellentétben, akik eredetének megírásához nem volt szükség kutatómunkára, Moore a nukleáris és kvantumfizika tudományának területén kutakodott Doktor Manhattan megalkotásakor. Úgy hitte, hogy ha a szereplő a kvantum-világegyetemben létezne, akkor az időt nem lineáris folyamként érzékelné, ami befolyásolná azt is, hogy miként látja az emberi kapcsolatokat. Nem szeretett volna egy olyan tökéletesen érzelmek nélküli szereplőt alkotni, mint Spock volt a Star Trek sorozatban, így alkalmat teremtett számára a cselekményben, hogy visszaszerezze „emberi szokásait”, majd pedig egyre jobban eltávolodjon tőlük és az emberiségtől egyaránt. Gibbons egy korábbi teremtményének, Rogue Troopernek kék színű bőrét átültette Doktor Manhattanbe, melynek tónusa emlékeztet a bőrre, de árnyalata már más. Moore a színt beleszőtte a történetbe is, Gibbons pedig úgy oldotta meg a képregény színösszeállítását, hogy Manhattan egyedi maradjon. Moore-nak kétségei voltak afelől, hogy a DC engedélyezni fogja-e, hogy a szereplőt teljesen meztelenül mutassák, mely részben befolyásolta annak ábrázolását is. Gibbons szerette volna ízléses formában megoldani Manhattan meztelenségét, így gondosan megválogatta azokat a jeleneteket, melyben Manhattan szemből látható és ezekben „elbagatellizáltan” rajzolta meg a szereplő nemi szervét – mint ahogyan az a klasszikus szobrokon is látható –, hogy az olvasó számára ne legyen kirívó. Dan Dreiberg, az Éji Bagoly egy visszavonult szuperhős, aki ahogyan neve is utal rá, bagolyt mintázó öltözéket és felszerelést használt tevékenysége során. Moore Éji Baglyot a Kék Bogár Ted Kord-féle változatáról mintázta. Hasonlóan Ted Kordhoz, fedőnevét már előtte más is használta. A történet részeként bemutatta Dreiberg elődjét, a már nyugdíjas Hollis Masont, az első Éji Baglyot is. Bár Moore részletes jegyzetekkel látta el Gibbonst, a rajzoló Mason esetében mégis a név és az öltözék kialakításában olyan vázlatokat használt fel, melyeket még tizenkét évesen rajzolt és talált ki. Richard Reynolds Super Heroes: A Modern Mythology című könyvében megjegyezte, hogy bár a szereplő gyökerei a Charlton-szereplők között találhatóak, megjelenésében és működésében mégis több közös vonása van a DC Comics Batmanével. Geoff Klock véleménye szerint a szereplő „megjelenésében egy impotens, középkorú Clark Kentre emlékeztet”. Adrian Veidt, a Nagy Sándor által inspirált Ozymandias, szintén visszavonult a bűnüldözői pályáról és vállalatot hozott létre. Veidtet gyakran mint a bolygó legokosabb emberét emlegetik a sorozatban. Moore Ozymandiast a Peter Cannon, Thunderbolt nevű szereplőről mintázott, akit azért csodált, mivel az szellemi képességei mellett, teljes fizikai és mentális irányítást is gyakorolt a test felett. Richard Reynolds véleménye szerint azzal, hogy Veidt megragadja a lehetőséget, hogy „segítsen a világnak”, olyan tulajdonságokat vesz fel, melyek hagyományosan a szuperhős-történetek gonosztevőinek sajátjai, és így bizonyos értelemben ő válik a sorozat „gonosztevőjévé”. „Egyik legnagyobb bűne, hogy valahogy lenézi és megveti az emberiséget.” – mondta Gibbons. Walter Kovacs, más néven Rorschach egy magányos, törvényen kívüli igazságosztó, aki egy fehér maszkot visel, melyen állandóan szimmetrikus tintafoltok változtatják a formájukat. Moore szándéka szerint megpróbált egy „Steve Ditko-féle szereplőt megalkotni”, akinek „vicces neve van, a vezetékneve K-val kezdődik és egy fura maszkot visel”. Ennek szellemében Moore Rorschach-ot Ditko Mr. A nevű szereplőjéről mintázta meg, mely mellett Ditko egy másik Charlton-szereplőjének, a Kérdés vonásait is felhasználta. Bradford W. Wright képregénytörténész a szereplő világnézetét úgy írta körül, hogy „fekete és fehér értékek, melyek állandóan változtatják a körvonalaikat, de soha sem keverednek össze szürkévé, hasonlóan a tinta-teszthez, melyről nevét kapta”. Véleménye szerint Rorschach a létet véletlenszerűnek látja, mely lehetővé teszi számára, hogy „szabadon firkálja fel saját látásmódját az erkölcsről a csupasz világra”. Moore bevallása szerint Rorschach bekövetkező halála csak a negyedik szám írása közben vált előtte nyilvánvalóvá, mivel a szereplő természetének része a kompromisszum teljes elutasítása, mely miatt egyszerűen nem élhette túl a történetet. Laurie Juspeczyk, a Selyem Kísértet, az első Selyem Kísértet és a Komédiás lánya. A nő évek óta volt Doktor Manhattan szeretője, és részben emiatt is igen feszült a kapcsolata az édesanyjával. A Selyem Kísértet megformálásának alapjait a Charlton Nightshade nevű szereplője szolgáltatta, de Moore-t nem igazán nyűgözte le a szereplő, így sokat merített más hősnőkből is, mint például a Fekete Kanáriból vagy a Phantom Lady-ből. ## Képi világa és összeállítása Moore és Gibbons úgy készítették el a Watchment, hogy az képes legyen bemutatni a képregény médiumának egyedi értékeit és erősségeit. Moore egy 1986-ban adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy azokat a területeket szerette volna feltérképezni, ahol a képregényen kívül minden más médium képtelen lenne megfelelően működni. Ennek fényében hangsúlyozni akarta a képregény és a film közötti különbségeket is. Nyilatkozata szerint a sorozatot úgy tervezték meg, hogy azt négyszer-ötször kelljen elolvasni, mivel olyan kapcsolatok és összefüggések találhatóak benne, melyek csak többszöri olvasás után válnak nyilvánvalóvá az olvasó számára. „A munka előrehaladtával a Watchmen sokkal inkább a történet elmondásáról és egyre kevésbé magáról a történetről szólt. A történet fő hajtóereje lényegében attól függ, amit MacGuffinnak hívunk, egy csel ... Szóval valójában magának a cselekménynek nincs nagy jelentősége ... egyszerűen nem az a legérdekesebb a Watchmenben. Tulajdonképpen az, ahogyan elmondjuk a történetet, az az a pont, ahol a valódi alkotókészség található.” – mondta Dave Gibbons. Gibbons szándékosan úgy alakította ki a Watchmen minden oldalának kinézetét, hogy azt egyértelműen azonosítani lehessen a sorozattal, így ne lehessen összetéveszteni bármely más képregénnyel. Külön ügyelt rá, hogy oly módon rajzolja meg a történet szereplőit, ahogyan azt más képregényekben nem nagyon lehet látni. A rajzoláshoz durva ceruzát használt, mellyel „nem nagyon lehetett különbséget tenni a vastag és vékony között”, ezzel kihangsúlyozta a körvonalakat azzal a céllal, hogy így is megkülönböztesse az általában a képregényekben látott, lágyabb vonalaktól. Moore egy 2009-ben adott interjújában azt mondta, hogy a sorozat írása közben kihasználta Gibbons precíz földmérői tapasztalatait is, mikor „hihetetlen mennyiségű részletet” rendelt egyes panelhez, hogy „minden apró részletet megkoreografálhassanak”. Gibbons úgy jellemezte a sorozatot, hogy „egy képregény a képregényekről”. A rajzoló úgy érezte, hogy Moore jobban törődött a szuperhősök jelenlétének szociális vonatkozásaival, neki pedig ennek technikai megvalósítása volt a feladata. A történet alternatív világa lehetőséget adott Gibbons számára, hogy megváltoztassa az Egyesült Államok képét, így például elektromos autókat, némileg eltérő épületeket, valamint vízcsapok helyett elektromos csapokat rajzolt az utcákra. Moore véleménye szerint „talán lehetőséget ad valamely módon az amerikai olvasók számára, hogy saját kultúrájukat mint egy másik világot szemlélhessék”. Gibbons úgy nyilatkozott, hogy a történet helyszínének ily módon való kialakítása könnyebbséget jelentett számára, mivel nem volt szüksége elsősorban könyvekre és más forrásokra támaszkodnia. John Higgins, a sorozat színezője olyan palettát használt a sorozathoz, mely „hangulatkeltőbb” volt, és inkább a másodlagos színeket részesítette előnyben. Moore nyilatkozata szerint mindig szerette John színezését, de inkább egy festékszóró pisztolyos színezőnek tartotta őt, amit viszont nem nagyon kedvelt. Higgins emiatt úgy döntött, hogy a sorozatot európai stílusban, egyenletesen fogja elkészíteni. Moore megjegyezte, hogy Higgins külön ügyelt a fényviszonyokra és az apró színváltozásokra: a hatodik számban „meleg és vidám” színekkel kezdte, majd pedig fokozatosan sötétítette azokat, hogy a történetnek komorabb és barátságtalanabb hangulatot adjon. ### Szerkezet A Watchmen szerkezetének bizonyos elemei merőben eltérnek a kortárs képregényekétől, különösképpen igaz ez a panelek elhelyezésére és a színezésre. Az általánosan elterjedt, eltérő méretű panelek használatával szemben, az alkotók minden oldalt kilenc egyforma panelre osztottak. Gibbons a kilences felosztást, annak „tekintélyt parancsoló” mivolta miatt részesítette előnyben. Moore elfogadta a szerkezet használatát, mely Gibbons véleménye szerint „olyan szintű irányítást adott a kezébe a történet elbeszélése felett, mellyel korábban nem rendelkezett”. Ennek köszönhetően a tempó és a képi hatás elemeit kiszámítható módon tudta felhasználni a drámai hatás elérése érdekében. A The Comics Journal írója, Bhob Stewart 1987-ben egy interjú során megemlítette Gibbonsnak, hogy az oldalak szerkezete őt az EC Comics füzeteire emlékeztette, a rajzok pedig leginkább John Severin képeit idézték fel benne. Gibbons egyetértett azzal, hogy az EC-stílus, melyet „nagyon átgondoltnak” nevezett, valóban tetten érhető a szerkezetben, de legfőbb hatásnak ebben a tekintetben Harvey Kurtzmant nevezte meg amellett, hogy olyan mértékű változtatásokat is végrehajtott rajta, hogy fenntartsa az eredetiséget. Gibbons további hatásként a The Amazing Spider-Man korai füzeteiben látható Steve Ditko munkáit nevezte meg, valamint a rajzoló Doktor Strange-történeteit, melyekben „még a leghalucinatívabb képsoraiban is meg tudta tartani a tiszta szerkezetet”. A sorozat egyes füzeteinek borítói, egyben azok első paneljeként is szolgáltak. „A Watchmen borítója a valódi világot mutatja és meglehetősen realisztikus, majd egy másik dimenzióba vezető kapuként kezd átalakulni képregénnyé.” – mondta Gibbons. A borítók mindegyike egy közeli kép egyetlen meghatározott dologról, melyeken semmiféle emberi jelenlét nem tapasztalható. A sorozat készítői alkalmanként kísérleteztek is a füzetek szerkezetével. Gibbons az ötödik számot, mely a Rettentő szimmetria címet viselte, úgy rajzolta meg, hogy annak első oldala a panelek elrendezésének tekintetében az utolsó oldal tükörképe legyen. Az egyes oldalak a füzet elején és végén, annak közepe felé haladva szintén megtartják ezt a szimmetriát, akárcsak a középső két oldal. Minden füzet végén, mely alól az utolsó kivétel, folyószöveggel írt anyagok találhatóak. Ezek között előfordulnak kitalált könyvek fejezetei, levelek, riportok, valamint cikkek, melyek esetenként a Watchmen egy-egy szereplőjétől származnak. Mivel a DC nehezen tudta értékesíteni a füzetben a reklámok számára fenntartott oldalakat, ez számonként nyolc-kilenc üres oldalt eredményezett. A DC azt tervezte, hogy a szabadon maradt helyet a kiadó saját hirdetéseivel, valamint egy megnövelt levelező rovattal tölti meg. A sorozat szerkesztője, Len Wein azonban úgy érezte, hogy ez igazságtalan lenne azokkal szemben, akik az első négy szám megjelenésének ideje alatt írtak, ezért úgy döntött, hogy az üres oldalakat a sorozat hátterének megvilágítására fogják használni. „Mire elértük a harmadik, negyedik számot és így tovább, kezdtük megkedvelni, hogy nincs levelezőrovat. Így kevésbé hasonlít egy képregényfüzetre, szóval ennél maradtunk.” – mondta Moore. ### A Fekete Hajó meséi A Watchmen világában kap helyet A Fekete Hajó meséi (Tales of the Black Freighter), mely egy történet a történetben, egy kitalált képregénysorozat, melynek jelenetei a sorozat tényleges cselekményével párhuzamosan jelennek meg annak harmadik, ötödik, nyolcadik, kilencedik, tizedik és tizenegyedik számában. A kitalált képregény történetét, mely a Számkivetve címet viseli, egy New York-i, fekete bőrű fiatal olvassa. Moore és Gibbons magyarázata szerint azért egy kalóz-képregényt alkottak meg erre a célra, mivel a Watchmen világának lakói a való életben is találkozhattak szuperhősökkel, „így azokat valószínűleg egyáltalán nem érdekelték volna a szuperhős-képregények”. A kalózos témát Gibbons vetette fel, Moore pedig beleegyezett, részben azért, mert „nagy Brecht rajongó”: A „Fekete Hajó” utalás Brecht Koldusoperájában hallható Kalóz Jenny című dalra. Moore eszmefuttatása szerint, mivel a szuperhősök léteztek, és mint a „félelem, az utálat és megvetés tárgyaként voltak jelen, gyorsan kiestek a képregényekben kedvelt témák köréből. Így inkább a horror, a tudományos fantasztikum és a kalózok, legfőképpen a kalózok váltak népszerűvé – a kiadók közül pedig az EC lovagolta meg ezt a hullámot”. Moore megítélése szerint, a kalózos történetek olyan gazdagok és sötétek, hogy tökéletes ellenpontot alkottak a Watchmen világával. Az író ezen felül, a kitalált képregény történetének felbukkanását egyfajta allegóriaként szőtte bele a valódi cselekménybe. A sorozat ötödik füzetében található melléklet A Fekete Hajó meséi sorozat kitalált történetét tartalmazza, mely annak legsikeresebb alkotójaként egy valódi személyt, Joe Orlandót nevezte meg. Moore azért választotta Orlandót, mivel úgy érezte, hogy a Watchmen világában nagy népszerűségnek örvendő kalóztörténetek rajzolójaként a DC szerkesztője, Julius Schwartz is őt próbálta volna meg a kiadóhoz csábítani. A fiktív dokumentumban található, a kitalált képregényből származó oldalak valóban Joe Orlando munkái voltak, aki ezen néhány rajzával járult hozzá a Watchmen történetéhez. A Számkivetve története egy fiatal tengerész utazásáról szól, aki, miután hajóját elpusztították, egyedüli túlélőként próbálja figyelmeztetni faluját a Fekete Hajó eljöveteléről. A haza igyekvő tengerész, a szükség miatt, egymás után hágja át az emberi gátlás határait, így arra kényszerül, hogy halott bajtársai testét is felhasználja tutajához és az úton ártatlanoknak is kioltsa az életét. Hazaérkezve úgy hiszi, faluját már elfoglalták és otthonában majdnem rátámad saját feleségére a sötét szobában. Elszörnyedve magától visszatér a tengerpartra, ahol megpillantja a Fekete Hajót. A fiatal férfi a vízbe veti magát, odaúszik a rettegett és gyűlölt Fekete Hajóhoz és fedélzetére száll. Moore magyarázata szerint A Fekete Hajó meséje pontosan úgy ér véget, ahogy pontosan leírja „Adrian Veidt történetét”. Richard Reynolds véleménye szerint gyakorlatilag Veidt a Számkivetve főszereplője, „aki abban reménykedik, hogy halott társai testét felhasználva képes lesz elérnie célját”. Moore úgy nyilatkozott, hogy a Számkivetve a történet több pontján is ellenpólusként szolgált, így például Rorschach elfogásánál vagy Doktor Manhattan önkéntes száműzetésénél a Marson. ### Szimbólumok és ábrázolás Moore William S. Burroughs-t nevezte meg, mint egyik legfőbb ihletőjét a Watchmen megtervezése során. Az író csodálta Burroughs azon technikáját, ahogyan a különböző szimbólumok ismétlésével többletjelentéssel ruházta fel azokat a The Unspeakable Mr. Hart című képsorában, mely egy brit underground magazinban, a Cyclops-ban jelent meg. A sorozatban azonban nem minden összefüggés és kapcsolat volt Moore szándékosan elhelyezett ötlete. „Vannak benne dolgok, amiket Dave rakott bele és én is csak a hatodik vagy hetedik olvasásra vettem észre” – mondta Moore. Míg más elemek „egyszerűen véletlenül kerültek oda”. A véres smiley-arc a sorozat egyik leggyakrabban visszatérő eleme, mely számos eltérő formában jelenik meg. A The System of Comics című könyvében, Thierry Groensteen egy olyan visszatérő elemként határozta meg a mosolygó arcot, mely „szabályos időközönként és figyelemfelkeltő formában” jelenik meg újra és újra a Watchmen jelentősebb állomásainál, leglátványosabban például annak első és utolsó oldalán. A mosolygó arc kerek alakja „visszatérő geometriai motívum”, mely a cselekmény több pontján megjelenik, szimbolikus kapcsolatot hordozva magában. Gibbons a smiley-kitűzőt a Komédiás egyenruhájának részeként alkotta meg, hogy „könnyítsen” annak arculatán. A vérnyomot később helyezte el rajta mint utalást egykori tulajdonosának meggyilkolására. Gibbons nyilatkozata szerint a sorozat alkotói idővel a véres smiley-arcot a „az egész sorozat szimbólumának kezdték tekinteni”, részben a ketyegő órához való hasonlósága miatt, melynek mutatói az éjfél felé igyekeznek. Moore a behaviorizmus pszichológiai tesztjeiből merített inspirációt, mely alapján magyarázata szerint az arc „a tökéletes ártatlanság szimbóluma”. A vérfolt hozzáadásával az arc jelentése megváltozott, és egyszerre vált radikális és igen egyszerű motívummá az első szám borítórajza számára, melyben az emberi jelenlétet is sikerült kiküszöbölni. Annak ellenére, hogy a központi kép felidézéseinek a legtöbbje a sorozat folyamán szándékos volt, némelyikük a véletlen szülötte. Moore erre példának az utcai elektromos csapokat hozta fel, amiknek a csatlakozóját, ha fejjel lefelé szemléli az ember, felfedezheti benne a mosolygó arcot. Egyéb szimbólumok, képek és utalások folyamatosan, néha váratlanul tűnnek elő a sorozat folyamán. Moore úgy nyilatkozott, hogy „az egész Watchmen mindenhol tele van ezekkel az apró, egymás után felbukkanó elemekkel”. Gibbons bevallása szerint az egyik ilyen véletlen elem az evilági és az eszményien romantikus szexjelenet kontrasztja volt. Az előbbiben Éji Bagoly és a Selyem Kísértet egy heverőn akarnak közösülni, mely alkalommal Dreiberg nem képes teljesíteni, majd a későbbiekben egy szenvedélyes jelenetben zajlik le közöttük az aktus, a Bagoly légi járművén, a felhők felett. Az egyik füzetben a marsi meteorbecsapódások után maradt kráterek egyikének körvonalai szintén a mosolygó arcra emlékeztetnek, melyet Gibbons azután rajzolt meg, hogy látott egy fényképet a Galle-kráterről, mely valóban emlékeztetett a motívumra. Moore visszaemlékezése szerint „úgy találtak rá néhány ilyen apró elemre, minta azok csak varázsütésre bukkantak volna elő”, nevezetesen például alkalom szülte döntés volt, mikor egy lakatos cégnek a „Gordian Knot Lock Company”, vagyis ’Gordiuszi Csomó Lakatos Vállalat’ nevet adták. ## Motívumok A sorozat alapvető célja az volt, hogy megvizsgálja a szuperhősök létezését egy „hiteles, valós világban”. Ahogyan a történet is egyre összetettebbé vált, a Watchmen Moore magyarázata szerint egyre inkább a hatalomról és a szuperembereknek a társadalmon belül betöltött helyzetének és helyének gondolatáról kezdett szólni. A sorozat címe utalás a „Who watches the watchmen?”, vagyis „Ki őrzi az őrzőket?” mondásra, bár Moore az Amazing Heroes-nak adott, 1986-os interjújában úgy nyilatkozott, hogy nem volt tudomása a mondás eredetéről. Az interjú olvasása után Harlan Ellison író tájékoztatta Moore-t, hogy az idézet Decimus Iunius Iuvenalis római költő VI. szatírájában olvasható „Quis custodiet ipsos custodes?” mondás fordítása. Moore 1987-ben megerősítette, hogy ez tökéletesen beleillik a Watchmen környezetébe, mivel „ők őriznek minket, de vajon ki őrzi őket?” Az író a Watchmen gyűjteménykötetes Graphitti kiadásának előszavában megjegyezte, hogy a sorozat írása közben sikerült megszabadulni a szuperhősökkel kapcsolatos nosztalgikus gondolataitól és figyelme, érdeklődése a valódi emberek irányába fordult. Bradford Wright könyvében Moore alkotását az általános értelemben vett hős, különösképpen a szuperhős fogalmának nekrológjaként értékelte. Wright meglátása szerint azzal, hogy Moore a Watchmen történetét egy kortárs társadalmi környezetbe helyezte, annak szereplői Moore intelmeként szolgálnak azok számára, akik hittek a hősökben és vezetőkben, akik a világ sorsa felett őrködnek. Véleménye szerint az ilyen bálványokba vetett hit együtt jár a személyes felelősség feladásával, illetve átruházásával „a Reaganekre, Thatcherekre és a világ más "Őrzőire", akiknek az lenne a feladata, hogy megmentsenek minket, de eközben lehet, hogy elpusztítják a bolygót”. Moore 1986-ban nyomatékosan leszögezte, hogy úgy írta meg a történetet, hogy az „ne legyen amerikanizmus ellenes, hanem reaganizmus ellenes” legyen, és megjegyezte hogy véleménye szerint „pillanatnyilag Reagan Amerikájának egy bizonyos rétege egyáltalán nincs megrettenve. Úgy hiszik, hogy sérthetetlenek.” Annak ellenére, hogy Moore saját korának „politikai hatalmáról” és „félelmeiről” akart írni, saját bevallása szerint azért helyezte át a történet cselekményét egy alternatív valóságba, mivel attól tartott, hogy az olvasók „elpártoltak volna”, ha olyan vezetőket támadna írásával, akiket azok csodáltak. Emellett azonban tudatosan próbált olyat létrehozni, ami miatt az emberek kellemetlenül érezhetik magukat. Ian Thomson a Deconstructing the Hero című esszéjében a Watchmen-t egy olyan pontnak nevezte, ahol a képregény médiuma „felnőtté vált”. A mű „hősei annak érdekében születtek meg és fejlődtek, hogy magának a hős fogalmának a lerombolását szolgálják, ezzel ösztönözve bennünket, hogy az utána maradt szilánkokon több nézőpontból is szemügyre vegyük annak jelentőségét.” Thomson véleménye szerint a Watchmen hőseinek mindegyike szinte ugyanazt a nihilisztikus szemléletmódot képviseli, valamint Moore ezt a szemléletmódot „egyszerű és kendőzetlen igazságként” mutatja be, hogy „feltárja ezeknek az úgynevezett hősöknek az alapvető hajtóerejét, nevezetesen hogy egy világi megváltást biztosítsanak maguk számára és így elérjék a halandó halhatatlanságot.” Meglátása szerint a történet „célirányosan úgy dolgozza ki magában a hősöket, hogy megkérdőjelezzük magunkban, valóban szükségünk van-e hősökre.” A hősökről kialakult képnek ez a fajta lebontása „azt sugallja, hogy talán a hősök ideje lejárt”, ami megkülönbözteti ezt a „posztmodern művet” a hősi képnek az egzisztencializmus mozgalmában tapasztalható másfajta lerombolásától. Richard Reynolds megfogalmazásában a szuperbűnözők hiánya a történetben a Watchmen szuperhőseit arra kényszeríti, hogy „jóval megfoghatatlanabb szociális és erkölcsi problémákkal” nézzenek szembe, mely eltávolítja a szuperhős koncepcióját a műfajban hagyományos elvártaktól. Véleménye szerint a sorozat ironikus öntudata műfajának sajátosságaiból „kiemeli a Watchmen-t mint az utolsó szuperhős történetet, vagy pedig mint a műfaj felnőtté válásának első alkotását”. Geoff Klock ugyanakkor tartózkodik a „lerombolás” szó használatától és a sorozatot inkább a „szuperhős-elbeszélés újraértelmezésének” nevezi. Véleménye szerint a Watchmen és Frank Miller The Dark Knight Returns című alkotása „az első példányai ... egy újfajta képregénynek ...a fejlődés első állomása, mely a szuperhősöket a fantáziából az irodalomba emeli át.” Alan Moore realizmusa „kenosis”-t hoz létre a képregények történelmében, mely nem nemesíti és erősíti a szereplőit, inkább szakadást hoz létre az előtte született történetek között. Leértékeli az egyik alapvető szuperhős-hagyománynak a lényegét azzal, hogy az álarcos igazságosztókat egy valóságos világba helyezi. Elsősorban Moore magyarázata a jelmezes bűnüldözők gyakran szexuális indíttatású motivációjukra, nyugtalanító fényt vet a régi idők szuperhős-történeteire és arra kényszeríti az olvasót, hogy újraértékelje, új képet alakítson ki magában minden szuperhősről Moore „kenosis”-ának értelmében, a tradíciók hiányában. Klock a történetet összekapcsolja Juvenalis idézetével, mely a műben is többször feltűnik, hogy megvilágítsa annak a problémának a lényegét, hogy hogyan lehet irányítani azokat, akik a hatalmat birtokolják. A Watchmen romboló természete olyan formában is kiolvasható, hogy „akárcsak Alan Moore kenosis-ának, Veidtnek is pusztítania kell ahhoz, hogy újjáépíthessen annak érdekében, hogy olyan egységet hozzon létre, mely túléli őt”. Moore aggodalmának és sajnálatának adott hangot, hogy a „merész és romboló posztmodern szuperhős-képregények, mint például a Watchmen ... külön irányzattá váltak”. Az író 2003-ban úgy nyilatkozott, hogy a Watchmen megjelenése után eltelt tizenöt évben temérdek olyan képregény jelent meg, melyek zord, pesszimista, trágár és erőszakos történetei, melyek önmaguk igazolására részben a Watchmen-t használják fel, gyakran csak egyszerűen rossz történetek, melyeknek semmiféle mondanivalójuk nincs. Gibbons véleménye szerint annak ellenére, hogy az olvasókban rögzült az a gondolat, hogy a történet zord és erőszakos volt, ő úgy látja, hogy a sorozat nem kevésbé szólt a szuperhősök ünnepléséről, mint bármi másról. ## Megjelenése és fogadtatása Mikor Moore és Gibbons leadta a Watchmen első számát a DC-nek, a kiadó munkatársainak azonnal elnyerte a tetszését. „Aki igazán tárt karokkal üdvözölte ... az Howard Chaykin (író és rajzoló) volt, aki pedig nem osztogatja a dicséreteket könnyelműen, feljött hozzám és azt mondta, ’Dave, amit te műveltél a Watchmen-en, az mocskosul jó.’” – emlékezett vissza Gibbons. Moore egy 1986-ban adott interjú során úgy nyilatkozott, hogy a DC mindvégig támogatta őket, még a legtúlzóbb ábrázolások esetében is. A sorozat reklámozására a DC Comics, korlátozott számban, kiadott egy kitűzőket tartalmazó csomagot, mely képeket is tartalmazott a sorozatról és annak szereplőiről. Összesen tízezer ilyen csomag került értékesítésre négy fajta kitűzővel, köztük a véres smiley-arccal is, melyet eredetileg a Komédiás viselt a sorozatban. A Mayfair Games kiadott egy kiegészítőt a DC Heroes nevű szerepjáték sorozatához, melynek története még a Watchmen cselekménye előtt játszódott. A kiegészítők, melyet Moore is láttamozott, további háttérinformációkat tartalmaztak a sorozathoz olyan eseményekről, melyek még 1966-ban történtek. A Watchmen-t a DC képregényfüzetek formájában adta ki 1986 és 1987 folyamán. A minisorozat pénzügyi siker volt és hozzásegítette a DC-t, hogy rövid időre megelőzze versenytársát, a Marvelt a képregények közvetlen értékesítésének piacán. A sorozat megjelenési ütemterve csúszni kezdett, mivel Len Wein javaslata ellenére, a sorozatot a hatodik szám helyett már a harmadik elkészülte után elkezdték terjeszteni. A további késések oka az volt, hogy a későbbi füzetek mindegyikének elkészítése több, mint egy hónapot vett igénybe. Bob Stewart, a The Comics Journal egyik írója, 1987 tavaszán megjegyezte, hogy a sorozat tizenkettedik száma, melyet a DC 1987 áprilisára ígért, „feltehetően nem fog megjelenni július-augusztus előtt”. A sorozat megjelenése után, az egyes számokat puha borítós gyűjteménykötetek formájában is kiadták. Frank Miller 1986-os Batman: The Dark Knight Returns című minisorozata mellett, a Watchmen is graphic novel jelzővel került így értékesítésre, ami lehetővé tette a DC és más kiadók számára, hogy a hasonló gyűjteményköteteket mint könyveket, nem pedig mint képregényeket árusíthassák. Ennek a fajta népszerűsítésnek az eredményeképpen, a könyvesboltok és közkönyvtárak külön polcokat kezdtek elkülöníteni a kiadványok számára. Következésképpen több olyan új képregénysorozat is született, melyeket tudatosan úgy terveztek meg, hogy azokat később, gyűjteménykötetek formájában újranyomtatva, ezeken a helyeken értékesíthessék. 1987-ben a Graphitti Design megjelentette a sorozat korlátozott számú, könyvtokos és kemény fedeles kiadását, mely 48 oldal extra anyagot tartalmazott, köztük a sorozat eredeti alapötletének részleteit, valamint skicceket. 2005-ben a DC az Absolute Edition-sorozat tagjaként megjelentette a sorozat Absolute Watchmen-változatát, egy eredeti méreten felüli, könyvtokos, kemény fedeles kiadását. A Dave Gibbons felügyelete alatt összeállított kiadás tartalmazta a Graphitti anyagát, valamint helyreállított és John Higgins által újraszínezett rajzokat. 2008-ban a Warner Bros. Entertainment megjelentette a sorozat Watchmen: Motion Comics kiadását, egy hangosképregény változatot az eredeti képregény képeivel. Az első fejezet 2008 nyarán jelent meg a digitális videóboltokban, mint például az iTunes Store kínálatában. Ugyanezen év decemberében a DC ismét elkezdte kiadni a Watchmen újranyomtatott füzeteit, melynek első, eredetileg 1986-ban megjelent számát az akkori eredeti, másfél dolláros árán jelentette meg (a kiadó képregényfüzetei 2008 végén általában 2,99 dollárba kerültek). A sorozatot Magyarországon a Cartaphilus Könyvkiadó jelentette meg, három gyűjteménykötet formájában, 2008 októbere és 2009 februárja között. A magyar kiadás fordítója Bárány Ferenc volt. A Watchmen kedvező kritikai visszhangban részesült mind a képregényiparon belülről, mind kívülről. A Time magazin megítélése szerint a sorozat a képregények új hullámát képviselte megjelenésének idejében, mely „a képzelet felsőfokú megnyilvánulásaként keverte a sci-fi és a politikai szatíra műfajait”, valamint „a múlt felidézett képregényeinek és a jelen képi világának merész átformálásával megalkotott egy disztópikus detektívtörténetet”. 1988-ban a Watchmen-t Hugo-díjjal jutalmazták, annak „egyéb formátumú művek” kategóriájában. Megjelenése óta a Watchmen a képregény médiumának egyik legkiemelkedőbb alkotásai és stílusteremtő művei közé emelkedett. Robert Harvey Art of the Comic Book: An Aesthetic History című könyvében úgy vélekedett, hogy a Watchmen, Moore és Gibbons „mindenkénél sikeresebben bizonyították be a képregény médiumában rejlő lehetőségeket egy kifinomult történet elbeszélésével, melynek megszerkesztésére csak a képregény alkalmas”. Dave Itzkoff, a The New York Times írója cikkében az Absolute-kiadás megjelenése kapcsán azt írta, hogy a Watchmen sötét öröksége, „amit Moore majdnem biztosan soha nem szándékozott azzá tenni, de annak örökítőanyaga beleivódott az egyre feketébb tintájú és egyre barátságtalanabb történetekbe, melyek a kortárs szuperhős képregények részeivé váltak” egy olyan területen, „amit ő tárt fel azon az írók és rajzolók számára, akik osztják az ő elragadtatását a durvaság iránt, annak következményeire való tekintet nélkül, valamint vágyat, hogy lerázza a régi kötöttségeket és hogy újakat állítson fel helyettük.” 1999-ben a The Comics Journal a Watchmen-t a 91. helyre sorolta a 20. század legkiemelkedőbb angol nyelvű képregényeinek százas listáján. A Watchmen volt az egyetlen képregény, mely helyet kapott a Time magazin 2005-ös, minden idők 100 legjobb regényét összegyűjtő listáján. A Time kritikusa, Lev Grossman a Watchmen történetét „szívmelengető és szívszorító olvasmánynak” nevezte, mely „vízválasztó mű egy fiatal médium fejlődésében”. 2008-ban az Entertainment Weekly az utóbbi 25 évben megjelentetett 50 legjobb regényének listáján a Watchmen-t a 13. helyre sorolta, „a legjobb szuperhős-történet amit valaha elmeséltek, és bizonyítéka annak, hogy a képregény képes okos, érzelmekben gazdag elbeszélésre, amit joggal nevezhetünk irodalomnak”. 2009-ben a The Wall Street Journal cikkében Lydia Millet úgy vélekedett, hogy a Watchmen méltán kiérdemelte az elismerést, és míg „a sorozat életszerűen megrajzolt paneljei, hangulatot keltő színei és buja képei miatt méltán népszerű, bár aránytalanul”, de „egyszerűen bizarr volna azt állítani, hogy mint egy illusztrált irodalmi elbeszélés, művészi érdemeiben vetekedhet, mondjuk Chris Ware Acme Novelty Library sorozatával, vagy akár Edward Gorey bármely szellemes és briliáns munkájával”. Alan Moore 1985-ben úgy nyilatkozott, hogy amennyiben a minisorozat sikert arat, ő és Gibbons valószínűleg el fognak készíteni egy 12 részes előtörténetet is Minutemen címen, mely az 1940-es évek szuperhőscsapatát, a Percrekészeket mutatja be a Watchmen történetéből. Steve Whitaker a brit képregény fanzine-magazinban, a Fantasy Advertiser-ben viccesen megjegyezte, hogy egy ilyen sorozat természetesen a „leszbikus és homoszexuális kapcsolatok és egyéb jelmezes szexuális fantáziák körül forogna, a 40-es évek környezetében”. A DC felajánlotta Moore-nak és Gibbonsnak különböző előtörténetek elkészítésének lehetőségét, mint például Rorschach naplóját vagy A Komédiás vietnámi háborús naplóját, valamint az az ötlet is felvetődött, hogy az általuk megteremtett világot más írók is használhassák. A „Komédiás vietnámi harcainak története” kedvező ötletnek tűnt, mivel a háborút feldolgozó The ’Nam című sorozat igen népszerű volt akkoriban. Egy másik javaslat, Gibbons nyilatkozata szerint az Éji Bagoly és Rorschach kettősének történeteit elbeszélő sorozat volt, mely a Randall and Hopkirk (Deceased) című angol televíziós sorozat stílusát követte volna. A két alkotó egybehangzóan úgy vélekedett, hogy ezek a történetek nem vezettek volna sehová, Moore pedig különösképpen hajthatatlan volt azon a téren, hogy a DC ne adja át azokat más alkotóknak se. Gibbons jobban kötődött a Minutemen-sorozat ötletéhez, mivel az „tiszteletadás lett volna a képregények aranykorának egyszerű és hamisítatlan természetével szemben, melyhez hozzáadódik egy feszült figyelem, mivel a történet végkifejlettje már ismert”. Gibbons véleménye szerint „talán érdemes lenne látni, hogy hogyan jutunk el a (már ismert) befejezésig.” A történet tulajdonjogi vitája végül oda vezetett, hogy Alan Moore megszakította kapcsolatát a DC-val. Mivel nem akartak bérmunkában dolgozni a kiadónak, Moore és Gibbons a Watchmen elkészítésére kötött szerződése tartalmazott egy visszaszállási záradékot. „Ez úgy működik, amennyiben jól értelmezem, hogy az idő alatt a DC birtokolja, amíg megjelenteti a sorozatot, majd azután visszaszáll Dave-re és rám, és az összes pénzt mi zsebelhetjük be a Slurpee-poharak után.” – nyilatkozta Moore az 1985-ös San Diegó-i Comic-Conon. Alan Moore és Dave Gibbons a sorozatból befolyt profit nyolc százalékából részesültek. Moore 1986-ban úgy nyilatkozott, hogy az ő tudomása szerint, ha a DC egy évig nem használja a szereplőket, akkor a tulajdonjog visszaszáll rájuk. Moore és Gibbons egybehangzó nyilatkozata szerint a DC „jelentős összeget” fizetett nekik a jogok megtartásáért. „Szóval tulajdonképpen már nem a mieink, de ha a DC a szereplőket a mi szándékainknak megfelelően használja fel, hát legyen. Máskülönben pedig, ha a szereplők már leélték a természetes élethosszukat, a DC pedig már semmit sem akar velük kezdeni, akkor egy év után újra a mieink lesznek, és azt tehetünk velük, amit akarunk, ami nekem tökéletesen megfelel.” – fűzte hozzá Moore. Moore saját bevallása szerint, a Watchmen és a V mint vérbosszú sorozataira kötött szerződések tartalma miatt hagyta el a DC-t 1989-ben, David Lloyd rajzolóval együtt. Moore úgy érezte, hogy a visszaszállási záradéknak semmi jelentősége sem volt, tekintettel arra, hogy a DC-nek egyáltalán nem állt szándékában berekeszteni a sorozatok terjesztését. A The New York Times-nak adott 2006-os interjúja során, Moore úgy emlékezett vissza az eseményekre, hogy „Azt mondtam, rendben ... Sikerült félrevezetnetek engem, úgyhogy soha az életben nem fogok többet nektek dolgozni.” 2000-ben Moore nyíltan elhatárolódott a DC terveitől a Watchmen tizenötödik születésnapja alkalmából, melyek között egy kemény kötetes kiadás, valamint egy sorozat DC Direct akciófigura is szerepelt. Míg a kiadó szeretett volna javítani kapcsolatán az íróval, Moore úgy érezte, hogy a vállalat nem bánt vele becsületesen az America’s Best Comics cégjelzésével kapcsolatban. Az America’s Best Comics a Wildstorm kiadó szárnyai alatt jött létre, melyet a DC még 1998-ban felvásárolt. Moore-nak a megegyezés részeként a DC megígérte, hogy közvetlenül nem fog felügyeletet gyakorolni felette. „Amennyiben ez engem érint, a Watchmen tizenötödik évfordulója csupán annak a tizenötödik évfordulója, hogy a DC sikeresen kijátszotta tőlem és Dave-től a sorozatot.” – nyilatkozta Moore az évforduló kapcsán. Nem sokkal ezután a DC Direct úgy döntött, nem adja ki a Watchmen-akciófigurákat, annak ellenére, hogy a 2000-es Comic-Con International alkalmával már bemutatta azok mintadarabjait. ## Magyarul - Watchmen. Az őrzők, 1-3.; szöveg Alan Moore, rajz Dave Gibbons, ford., szerk., jegyz. Bárány Ferenc; Cartaphilus, Bp., 2008 ## Filmadaptáció A Watchmen filmadaptációjának elkészítésére több kísérlet és próbálkozás volt. Lawrence Gordon producer és Joel Silver 1986-ban megszerezték a film elkészítésének jogait a 20th Century Fox számára. A Fox először Alan Moore-t kérte fel, hogy írja meg a film forgatókönyvét a történet alapján, de az író visszautasította a filmstúdió ajánlatát, így az Sam Hammt szerződtette. Hamm, az alkotó szabadság fényében, átírta a Watchmen bonyolult végkifejlettét egy „jóval kezelhetőbb” befejezésre, melyben egy merénylet és egy időparadoxon szerepelt. A Fox 1991-ben úgy döntött, hogy a tervezet filmjogait tovább értékesíti, melyet a Warner Bros. vett át, és annak rendezőjeként Terry Gilliamet, írójaként pedig Charles McKeownot jelölte meg. Az adaptációban Rorschach naplóját narrációként szerették volna használni, valamint visszaállították a Hamm által kiollózott eredeti képregényjeleneteket. Gilliam és Silver összesen 25 millió dollárt, a szükséges pénzösszeg negyedét tudták csak előteremteni az adaptációra, mivel korábbi filmjeik túllépték a költségvetést. Gilliam végül úgy döntött elhagyja a tervezetet, mivel úgy érezte, hogy a Watchmen megfilmesíthetetlen. „Lerövidíteni (a történetet) két, vagy esetleg egy két és fél órás filmre ... nekem úgy tűnt, hogy elvenné a Watchmen lényegét is.” – nyilatkozta Gilliam. Miután a Warner Bros. úgy döntött, hogy elvetik a megfilmesítés ötletét, Lawrence Gordon felajánlotta Gilliamnek, hogy függetlenül készítsék el a filmet. A rendező ismételten visszautasította a lehetőséget, mivel úgy gondolta a képregény filmre vitelére egy öt órás minisorozat jobban megfelelne. 2001 októberében Gordon, valamint Lloyd Levin és az Universal Studios David Haytert kérte fel írónak és rendezőnek. Hayter és a producerek nézetkülönbségek miatt elhagyták az Universalt, Gordon és Levin pedig úgy döntöttek, hogy a Revolution Studios segítségével kívánják megvalósítani a filmet. A tervezetet végül nem tudták egyben tartani a Revolution Studios-nál sem, így az ismét széthullott. 2004 júliusában bejelentették, hogy a filmet a Paramount Pictures fogja elkészíteni Darren Aronofsky rendező és David Hayter forgatókönyvíró közreműködésével. Gordon és Levin producerek továbbra is kitartottak a film terve mellett, akikhez csatlakozott Aronofsky társproducere, Eric Watson is. Miután Aronofsky elhagyta a tervezetet, hogy A forrás című filmen dolgozhasson, helyére Paul Greengrass rendező került. Ezt követően végül a Paramount is úgy döntött, hogy továbbadják a Watchmen elkészítésének jogait. 2005 októberében Gordon és Levin tárgyalni kezdett a Warner Bros. képviselőivel a film elkészítéséről. A stúdió Zack Snydert kérte fel rendezőként annak előző, Frank Miller képregénye alapján készült, 300 című filmjén végzett kiváló munkája miatt. Alex Tse forgatókönyvíró kiemelte kedvenc elemeit Hayter korábbi scriptjéből, de egyúttal visszahelyezte azt eredeti hidegháborús környezetébe. Hasonlóképpen, ahogyan azt a 300 esetében is tette, Snyder storyboardként használta a képregényt. Emellett kibővítette a harci jeleneteket, és hozzáadott egy energiahordozókkal kapcsolatos háttérelemet is, hogy időszerűbbé tegye a filmet. Bár Snyder hű akart maradni a szereplők eredeti kinézetéhez, de egyúttal szerette volna, hogy az Éji Bagoly félelmetesebb külsőt kapjon, Ozymandias páncélját pedig az 1997-es, Batman és Robin című filmben látott gumiöltözék paródiájaként kívánta viszontlátni. Miután a stúdió 2008 júliusában nyilvánosságra hozta a film első előzetesét, Paul Levitz, a DC Comics elnöke bejelentette, hogy a kiadó további 900 000 példány Watchmen gyűjteménykötet fog kibocsátani, az azok iránti megnövekedett kereslet miatt, így az előző kiadással együtt, a teljes kiadott példányszám meghaladta az egymilliót. A 20th Century Fox perrel próbálta megakadályozni a film bemutatóját. A két stúdió végül megegyezett, melynek értelmében a Warner Bros. bizonyos nagyságú pénzösszeget fizetett a Fox-nak, aki ezen felül még a film bemutatásának, valamint annak esetleges folytatásainak és spin-offjainak bevételéből is részesedésre jogosult. A film 2009 márciusában került a filmszínházakba. A képregénysorozatban található, A Fekete Hajó meséi-történetet animációs filmként hozták forgalomba a film premierjével azonos hónapban. Gerard Butler, a 300 egyik korábbi főszereplője adta a hangját a Kapitánynak a filmben. A Watchmen DVD-megjelenését a kiadó négy hónappal A Fekete Hajó meséi kiadása után tervezi, valamint lehetséges a film egy kibővített változatának megjelenése is, melyben A Fekete Hajó meséi a cselekménybe beleágyazva szerepelne, akárcsak az eredeti képregényben. A Watchmen: The End is Nigh című videójáték történetét Len Wein, a képregénysorozat szerkesztője írta. Dave Gibbons tanácsadóként működött közre Snyder filmjében, Moore viszont, akárcsak korábbi képregényeinek filmadaptációi esetében is, visszautasította, hogy neve szerepeljen a film alkotói között. Moore kijelentette, hogy nem áll szándékában megnézni Snyder adaptációját. „Olyan dolgokat csináltunk meg a Watchmen-ben, melyek kizárólag egy képregényben működhetnek, és pontosan úgy szerkesztettük meg, hogy olyan dolgokat mutasson be, amikre más média képtelen lenne.” – nyilatkozta Moore 2008-ban az Entertainment Weekly riportjában. Moore korábban azt is megjegyezte, hogy bár David Hayter forgatókönyve olyan közel áll a Watchmen eredeti történetéhez, amennyire bárki is képes lenne megközelíteni azt, de ennek ellenére sem szándékozik megnézni a belőle készülő filmet.

Günter Grass

Günter Grass (Danzig, 1927. október 16. – Lübeck, 2015. április 13.) német író, költő – a kortárs irodalom egyik legkiemelkedőbb német nyelvű szerzője –, szobrász, festő és grafikus. Művészi pályafutását szobrászként és grafikusként kezdte. Képzőművészeti tevékenységével párhuzamosan kezdett írással is foglalkozni. Szülővárosa, fiatalkori élményei, a második világháború eseményei mély nyomokat hagytak benne; visszaemlékezései számos regényének alapjául szolgálnak. 1959-ben A bádogdob című regényével a második világháború utáni német irodalom élvonalába került és világirodalmi rangot vívott ki magának. Versei, drámái és regényei új aspektusból – emberi életek, népek és népcsoportok sorsán keresztül – mutatják be a nemzetiszocializmust, mint a 20. század botrányát, valamint a felejtés és a bűn témáját. Grass írói hírneve lehetőséget adott számára, hogy közéleti személyiségként hangot adjon politikai nézeteinek. Már az 1960-as évektől támogatta Németország Szociáldemokrata Pártját, majd Willy Brandt beszédírója lett. Politikai nézeteivel gyakran botrányt keltett: a két Németország újraegyesítése alkalmával tiltakozott a Nyugat mohósága és az NDK kiárusítása ellen; felszólalt az egyre erősödő idegengyűlölet és a bevándorláspolitika ellen. Hetvenkét éves korában, 1999-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták azzal az indoklással, hogy „fanyar, groteszk történeteivel a történelem elfeledett oldalát mutatja be”. Grass írásait a dicsérő szavak mellett sok bíráló kritika is éri obszcén jelenetei vagy politikai megnyilvánulásai miatt. ## Életpályája ### Fiatal évei Günter Grass (akkori írásmód szerint Graß) Danzigban (ma: Gdańsk) született, Danzig Szabad Város területén, a protestáns élelmiszer-kereskedő Wilhelm Grass és a katolikus kasub származású Helene Grass fiaként. A szülők egy kis árukereskedést tartottak fent Langfuhr (ma Wrzeszcz) városrészben. Gyermekkorát is Danzigban töltötte egyszerű körülmények között; egy kis kétszobás lakásban, „a Szentlélek és Hitler képe között” nőtt fel. Szófogadatlan gyerekként, illetve tanulóként édesanyja mindig védelmébe vette, kedvesen Peer Gyntnek nevezte, mert korán megértette, hogy „akkor van szüksége a hazugságra ... ha untatja az igazság”. Katolikus édesanyja hatására Grass ministráns lett, ugyanakkor a nemzetiszocialista ideológia befolyása alá került, bár saját bevallása szerint soha nem lelkesedett a Hitlerjugendért. Grass biográfiájában az szerepel, hogy tizenhat évesen a munkaszolgálatból flakhelferként vonult be a Wehrmachthoz, és katonaként szolgált. Csupán hatvan évvel később, 2006-ban megjelent önéletrajzi regényéből (Hagymahántás közben) derült ki, hogy a második világháború idején, tizenöt évesen önként jelentkezett a tengeralattjáró-flottához – saját bevallása szerint azért, hogy kikerüljön a nehéz családi körülmények közül –, de nem vették fel. Csak egy évvel később, 1944. november 10-én, immáron tizenhét évesen kapott behívót: ekkor a Waffen-SS 10. páncélgránátos-egységébe (10. SS-Panzer-Division Frundsberg) sorozták be. 1945-ben a sziléziai frontra került, ahol megsebesült, majd 1945 májusában Marienbadnál elfogták, és egészen 1946. április 24-éig amerikai hadifogságban volt. Grass fogvatartóinak a hadifogság alatt a Waffen-SS tagjának vallotta magát, amit hivatalos dokumentumok igazolnak. A Bad Aibling-i amerikai fogolytáborban együtt raboskodott Joseph Ratzingerrel, a későbbi XVI. Benedek pápával. ### Waffen-SS tagsága 2006-ban nemcsak a német, hanem az európai közéletben is nagy vihart kavart Günter Grassnak az a kései beismerése, hogy a második világháború során a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt fegyveres alakulatánál, a Waffen-SS-nél szolgált. Az író fiatalon a Waffen-SS-t elit egységnek tekintette, ha már nem sikerült a tengeralattjáróknál szolgálnia, büszke volt arra, hogy ahhoz az osztaghoz került, amit Georg von Frundsbergről, a sváb háború kiemelkedő alakjáról neveztek el, aki a szabadságért és felszabadításért harcolt. Ezen kívül európai egységnek tartotta, „végül is zászlaja alatt önkéntesen gyilkoltak franciák, vallonok, flamandok, hollandok, norvégok és dánok, sőt semleges svédek is.” Nem tartja magát háborús bűnösnek; Hagymahántás közben című könyvében azt írja, hogy egyetlen lövést sem adott le, már csak azért sem, mert egységét az oroszok Sztálin-orgonái már az első napokban szétszélesztették. Háborús tevékenysége sokkal inkább abból állt, hogy saját életét mentve meneküljön. Grass már húsz évvel Waffen-SS-tagságának nyilvánosságra hozatala előtt mesélt életének erről a szakaszáról írókollégáinak, többek között Robert Schindel osztrák írónak és Peter Turini dráma- és forgatókönyvírónak. Múltjának felfedését széles körű vita követte az író háború utáni Németországban betöltött szerepét, mint erkölcsi tekintélyt illetően. A német közélet értetlenül állt azelőtt a jelenség előtt, hogy Grass, aki műveiben és beszédeiben a múlttal való szembenézést hangsúlyozta, hatvanegy évet várt ennek a vallomásnak a közzétételével. Egyesek bírálóan, mások elismerően kommentálták a „beismerést”. Éles kritikával reagált Charlotte Knobloch, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának (Zentralrat der Juden in Deutschland) elnöknője, aki a röviddel Grass új könyvének megjelenése előtt tett beismerést PR-tevékenységnek tekinti, amellyel az író a művét igyekszik népszerűsíteni. Joachim Fest újságíró és Hitler-életrajzíró számára „Grass viselkedése rejtély... megmagyarázhatatlan, hogyan tud valaki 60 éven keresztül – különösen nácikérdésekben – a nemzet rossz lelkiismerete lenni, és csak ezután vallja be, hogy ő maga is rendesen belekeveredett.” Michael Wolffsohn történész szerint „a beismerés túl későn történt... hallgatása Grass moralizáló – de nem a mesélő – életművét értéktelenné tette”, ezen kívül megjegyzi, hogy 1985-ben a vitatott bitburgi katonatemető-látogatás alkalmával lehetősége lett volna arra, hogy tagságát beismerje. Lech Wałęsa egykori lengyel államfő, Nobel-békedíjas politikus azt követelte, hogy Grass mondjon le gdański díszpolgárságáról, de követelését később egy Grass által Danzig városának címzett megbánó írása nyomán visszavonta. Prágában is szóba került a Karel Čapek-díj visszavétele. CDU-politikusok az irodalmi Nobel-díj visszaadására szólították fel, de a svéd Nobel-bizottság véglegesnek tartotta a díj odaítélését. John Irving amerikai író a The Associated Pressnek küldött nyilatkozatában kiállt írótársa mellett: „Grass íróként és erkölcsi iránymutatóként is hős marad a számomra; bátorsága – mint író és német állampolgár – példamutató ... A német média heves kifakadása visszataszító. Grass vakmerő szerző és mindig is vakmerő ember volt.” ### Tanulmányai Az amerikai hadifogságból való kiszabadulása után (1946. április 24.) Grass egy évig sóbányában dolgozott. 1947–1948-ban egy düsseldorfi kőfaragónál inaskodott. 1948 és 1952 között a Düsseldorfi Művészeti Akadémián (Kunstakademie Düsseldorf) grafikát és szobrászatot tanult. A mindennapi betevőjét a később ismertté vált festővel, Herbert Zangsszal együtt ajtónállóként kereste a düsseldorfi óváros Csikós nevű lokáljában. Herbert Zangsot – aki Grasshoz hasonlóan katonaként szolgált a háborúban – A bádogdob című írásában örökítette meg, az önfejű festő Lankes alakjában. Tanulmányait 1953 és 1956 között a Berlini Képzőművészeti Főiskolán (Universität der Künste Berlin) folytatta Karl Hartung szobrász tanítványaként, és már 1956–1957-ben sor került Grass első grafikáinak és szoborműveinek kiállítására Stuttgartban. ### Magánélete 1954-ben feleségül vette a svájci balett-táncosnőt, Anna Schwarzot, akivel 1959-ig Párizsban élt. Itt készült el A bádogdob (Blechtrommel) kézirata, és itt születtek ikergyermekeik, Franz és Raoul. 1960-ban ismét Berlinbe költözött (Berlin-Friedenau). 1961-ben itt született lánya, Laura, majd 1965-ben fia, Bruno. Grass 1972 és 1987 között a schleswig-holsteini Wewelsfleth nevű faluban élt. Az 1970-es években évekig tartó viszonyt folytatott az építész és festő Veronika Schröterrel; kapcsolatukból született Helene nevű lánya. 1978-ban elvált feleségétől, és egy évvel később másodszor is megnősült: elvette Ute Gruner orgonaművésznőt, akivel 1986–1987-ben sok időt töltött Kalkuttában. ## Irodalmi, írói tevékenysége Képzőművészeti tevékenységével párhuzamosan kezdett írással is foglalkozni és 1957-től a Gruppe 47 tagja lett. 1956-ban lírikusként, majd 1957-ben drámaíróként mutatkozott be a nagyközönségnek. 1958-ig elsősorban rövid prózai műveket, verseket és színházi darabokat írt, amelyek alapján Grasst a költői vagy az abszurd dráma képviselői közé sorolják. 1959-ben jelent meg Grass első regénye, A bádogdob (Die Blechtrommel), amellyel nemzetközi népszerűségre tett szert. A regény elnyerte a Gruppe 47 nevű irodalmi társaság díját, 1962-ben pedig Franciaországban a legjobb külföldi könyvnek járó díjat. A Német Írószövetség alapító tagjai közé tartozott, de bírálta a szövetség politikáját, ami véleménye szerint Bernt Engelmann elnöksége alatt túl elnéző volt a kelet-európai diktatúrákkal szemben. Az 1988. évi stuttgarti konferencián más híres írókkal, illetve a szervezet elnökasszonyával, Anna Jonasszal együtt kilépett az írószövetségből, ami válságba sodorta a vezetőség nélkül maradt szervezetet, és csaknem a megszűnéséhez vezetett. 1996-ban több neves személy mellett Grass is aláírta a helyesírási reformról szóló frankfurti nyilatkozatot (Frankfurter Erklärung zur Rechtschreibreform), ami a vitatott helyesírási reform azonnali visszavonását követelte. Grass az újabb műveiben is a hagyományos, régi helyesírást használja. 2005-ben megalapította a Lübeck 05 irodalmi társaságot. A német nyelvű írókból álló csoport célja, hogy éberen tartsa a fiatalabb írógenerációban a politikába való beavatkozás iránti igényt. A Gruppe 47 nevű társasággal ellentétben a lübecki csoportban nem vehetnek részt irodalomkritikusok. ### Prózai művei: az írás a felejtés ellenszere Grass műveinek célja az „Írás a felejtés ellen”. Több írásának témája a nemzetiszocializmus, illetve annak háttere. Grass háború utáni időkben íródott és játszódó művei (például a Ráklépésben) is a felejtés és a bűn témáját járják körül. A Nobel-díjat odaítélő bizottság indoklása szerint azért tüntették ki, mert fanyar, groteszk történeteivel a történelem elfeledett oldalát mutatja be. Günter Grass legelső kiadott könyve egy verseskötet volt (A széltyúkok előnyei), amelyet saját grafikáival illusztrált. A prózaírás csak ezután következett. A regények és a novellák mellett folyamatosan írt verseket is. #### A bádogdob Az 1959-ben megjelent és 1979-ben Volker Schlöndorff által megfilmesített regénye, A bádogdob a háború utáni német irodalom egyik legjelentősebb alkotása, amivel Grass világhírű lett. A regény főhősével, Oskar Matzerathtal egy elmegyógyintézetben ismerkedünk meg a könyv elején. Monológokban emlékezik vissza családjára és gyerekkorára. Oskar háromévesen elhatározza, hogy nem nő tovább; a férfivá érő ember külsőre gyerek marad, ami lehetővé teszi számára, hogy a világot alulról – gyerekperspektívájából – felnőtt fejjel szemlélje. A gyerekkorban ragadva éli meg a nőket, szülei elvesztését, a második világháborút. Bádogdobja segítségével, amit sosem ad ki a kezéből, és éles hangjával, sikolyával tiltakozik a nem tetsző dolgok ellen. Nem tetszik neki, amit maga körül lát: a fasizálódó, világháborút kirobbantó Németország, a háború utáni NSZK politikája, ellentmondásos világa és általában a kegyetlen világ. A bádogdob számára az önkifejezés és közlés egyetlen eszköze. Grass kegyetlen – olykor visszataszító – naturalista írói eszközökkel, vallási és szexuális tabukkal nem törődve átfogó társadalmi, szellemi képet fest egy ellentmondásos, eltorzult világról. Sokan obszcénnak és istenkáromlónak tartották a könyvet, bírálták merész stílusa és szokatlan ábrázolási módja miatt. Az Egyesült Államokban a könyv, majd a regényből készült, Oscar-díjjal és a Cannes-i filmfesztivál Arany Pálma díjával jutalmazott film ellen többször bírósági eljárást indítottak gyermekpornográfia vádjával. A bádogdobbal – amelyben az olvasó valós történelmi eseményekkel, tabu témákkal szembesül – szürreális-groteszk képletes nyelvezetével, Grass megtalálta a stílusát. A német írók közül az elsők között volt, akik vállalták a második világháború eseményeit, és tudatosan a történelmi összefüggések objektív, illetve konkrét bemutatása mellett döntött. A még kiadatlan kézirat felolvasása után a regényéért 1958-ban megkapta a Gruppe 47 díját. A regényért 1960-ban a Brémai Irodalmi Díjjal (Bremer Literaturpreis) akarták kitüntetni, de ezt a brémai szenátus megakadályozta. #### Macska és egér Második könyve – a danzigi trilógia második része – a szintén a második világháború idején Danzigban játszódó Macska és egér (Katz und Maus). Az író látszólag jelentéktelen iskolai események elbeszélésén és a fiatal gimnazista Joachim Mahlke történetén keresztül tár fel mély gondolat- és érzésvilágot. Mahlke testi fogyatékosságát – nagy ádámcsutkáját – túlteljesítéssel, erőpróbákkal, rekordokkal, sőt a szexualitás terén is kiemelkedő teljesítménnyel próbálja kompenzálni. A novella először nagy botrány keltett a III. fejezet egyik jelenete miatt, amelyben Mahlke barátai önkielégítést végeznek, 1961-ben a hesseni munkaügyi, népjóléti és egészségügyi miniszter arra kérte az állami médiumot felügyelő hivatalt (Bundesprüfstelle), hogy a novellát erkölcstelen tartalma miatt tegyék tiltólistára. A nyilvánosság és más írók tiltakozásának hatására a kérelmet visszavonták. #### Kutyaévek 1963-ban jelent meg a danzigi trilógia lezáró része, a Kutyaévek (Hundejahre). Az elbeszélés témája a 20. század történelmének nyomon követése az első világháborútól, a Harmadik Birodalom eseményein keresztül a második világháború utáni évekig, a háború után kezdődő gazdasági csoda, illetve a háborús bűnösök háború utáni megítélésének problémájának elemzése – humoros, burleszk elemekkel. Így például a történet középpontjában nem Hitler, hanem Hitler kutyája áll. A kutya családfájának leírása nem más, mint a nemzetiszocialisták rasszista politikájának kigúnyolása, nevetségessé tétele. A Kutyaévek minden szereplője a korra jellemzőek, példaértékűek: „A szereplők, akikről írtam, akármennyire is individuálisnak tűnnek, saját koruk, környezetük vagy társadalmi rétegük termékei, például a kispolgárságé... bizonyos konfliktusokat és konfliktushelyzeteket személyesítenek meg, amik az idő függvényében általánosak.” #### A plebejusok a felkelést próbálják 1966-ban újabb drámája jelent meg A plebejusok a felkelést próbálják címmel (Die Plebejer proben den Aufstand), amely az író legismertebb színdarabja lett. A mű témája a marxista értelmiség szerepe, illetve az 1953. június 17-ei kelet-németországi munkásfelkelés, amely során a munkások az NDK-diktatúra ellen tiltakoztak Lipcse, Halle, Bitterfeld és Magdeburg utcáin. A dráma első felvonásában a színészek – a nyilvánvalóan – Bertolt Brecht tulajdonságaival felruházott „főnök” irányításával a Berlini Német Színházban (Deutsches Theater Berlin) éppen William Shakespeare Coriolanus című tragédiáját próbálják, és a plebejusok megformálásáról vitáznak, amikor lázadozó munkások jelennek meg, hogy a „főnök” támogatását kérjék. A „főnök” elutasítja a segítséget, mert nem világos számára, hogy miért is folyik a harc. Alkalmi bíróság alakul, ami a rendező és a rendezőasszisztens (Erwin) felakasztása mellett dönt. Az asszisztens Menenius Agrippa szerepébe bújik, és tanmesével próbálja megnyugtatni a felkelőket: a történet a lázadó végtagokról szól, amik nem akarják tovább táplálni a hasat. Történelmi feljegyzések szerint az idős Menenius Agrippa szenátor valóban megszédítette és engedelmességre késztette az egyszerű embereket az ostoba mesével és annak tanulságával: ha a has nem emészt, a végtagok is elsorvadnak. A színdarab a vasfüggöny mindkét oldalán vitatott volt: nyugaton Brecht-ellenes darabként értelmezték, Kelet-Berlinben pedig ellenforradalminak tartották, ezért hallgattak róla. 1968-ban megjelent a Briefe über die Grenze című könyve (Briefe über die Grenze. Versuch eines Ost-West-Dialogs.), amely párbeszéd Pavel Kohout cseh író és Grass között a prágai tavaszról. #### Helyileg érzéstelenítve 1969-ben megjelent újabb regénye, a Helyileg érzéstelenítve (Örtlich betäubt), tiltakozás a vietnámi háború ellen. A regény a hatvanas évek anarchista ifjúsági mozgalmait villantja fel, a szerző különböző szereplőknek osztja saját anarchista és szociáldemokrata politikai nézeteit. Eberhard Starusch, német-történelem szakos tanár számára egyre érinthetőbbé válik a diáklázadás: kedvenc tanulója (Philip Scherbaum) a napalmbombák vietnámi bevetése ellen való tiltakozásul el akarja égetni saját kutyáját a Kurfürstendammon, amiről nagy nehezen sikerül lebeszélnie, és amire a tanár azzal válaszol, hogy „a világ radikális megváltoztatásához először az embert kell kiiktatni”. Egy fogászati kezelés lesz Starusch számára az egyetlen lehetséges előrelépés jelképe: fogorvosával folytatott fiktív párbeszédek arra utalnak, hogy a világ szenvedései ellen csak helyi érzéstelenítés van. Ez volt az első alkalom, hogy Grass aktuális témáról írt (1968-as diáklázadások) – korábbi művei erősen kötődtek a múlthoz. Az Amerikai Egyesült Államokban nagy lelkesedéssel fogadták a könyvet, míg a németországi kritikusok inkább tartózkodtak a véleménynyilvánítástól. Miután 1972-ben megjelent az 1969-es német választási harcot leíró Aus dem Tagebuch einer Schnecke című elbeszélése, Grass átmenetileg visszavonult a politikai élettől. #### A hal 1977-ben adták ki A hal (Der Butt) című regényét, amely „minden idők legnagyobb könyvsikere lett, már az első évben hatszázezer példány fogyott el belőle”. A könyv tovább növelte Grass nemzetközi hírnevét, mint epikus. A regény alapja a Mese a halászról meg a feleségéről című Grimm történet, amely szerint a hal szabadon bocsátása fejében három kívánságot teljesít, de a feleség telhetetlensége miatt elpártol a szerencse. Grass regényében viszont a hal a halász szolgálatában áll. Az elbeszélő mű kilenc szakácsnő életén keresztül az emberiség kb. 4000 éves történetét idézi fel az újkőkorszaktól az 1970. évi lengyel sztrájkmozgalomig, de az elbeszélés nem időrendben történik, hanem több rövidebb történet összeillesztéséből tevődik össze. Keveredik a mese, a mítosz és az igazi történelem, amelyekben Grass Kelet-Európáról, Gdańskról, a Balti-tenger mentén élő népekről, királyokról, fejedelmekről, vesztes és megnyert csatákról, szentekről, utcalányokról, híres és kevésbé ismert emberekről – általában az emberiség fejlődéséről mesél. Bár a regénynek nincsen hagyományos értelemben vett főszereplője, a Hal és az elbeszélő – akit személyes kapcsolat fűz az elbeszélés nőalakjaihoz – mindig, mindenhol jelen van. A történetek több síkon futnak: az elbeszélés ideje Ilsebill terhességének kilenc hónapja (kilenc fejezet), ebbe fonódnak bele az elbeszélő történelmi kalandozásai, a Hal elbeszélései, majd a Hal bírósági tárgyalása, és bepillantást nyerhetünk a gdański, illetve a kasub konyha történetébe is. A hal című regény első mondatát – Ilsebill ízlelt, csipetnyit sózott. – 2007-ben egy hat tagú zsűri a német nyelvű irodalom „legszebb első mondatává” választotta. #### Vesztfál csevely Az 1979-ben megjelent Vesztfál csevely (Das Treffen in Telge) című elbeszélésben Grass néhány barokk költő és író fiktív találkozóját rendezi meg 1647-ben, Telgtében. Az írás úgynevezett kulcselbeszélés, amely több alakot élő személyről mintáz – legtöbbször csak a beavatottak tudják, hogy ki az író modellje. A Vesztfál csevely a Gruppe 47 nevű irodalmi csoport találkozóinak kulcs-ábrázolása. A könyv a csoport alapítója, Hans Werner Richter életműve előtt tiszteleg 70. születésnapja alkalmából. 1647-ben, röviddel a harmincéves háború vége előtt, Simon Dach königsbergi költő találkozóra hív néhány német írót és költőt. A résztvevők az összejövetel helyéül az Osnabrück melletti Oesedét választják, de mivel a várost svéd csapatok támadják, Telgtébe, a Libuschka nevű fogadósné fogadójába utaznak tovább. Simon Dach vezetésével a költők – akik közül sokan kiadóikkal érkeztek – felolvassák egymásnak kézirataikat, megvitatják az egyes sorokat, és a német nyelv háború utáni helyzetét taglalják. Közben jókat esznek és isznak, a fiatalabbak a fogadó szolgálólányaival töltik az éjszakát. A költők mindenképpen szeretnének valahogyan hozzájárulni a hosszú évekig tartó háború befejezéséhez, ezért – hosszas vita után – megegyeznek, hogy közös békefelhívást írnak. De a házban tűz üt ki és minden fáradozás hiábavalónak mutatkozik. Tehetetlenségükben a költők szétszélednek és nem találkoznak többet. Rolf Schneider író, aki maga is gyakran részt vett a Gruppe 47 találkozóin megpróbálta azonosítani az elbeszélés szereplőit: Simon Dach személyében természetesen Hans Werner Richtert ismerhetjük fel, akinek az író a könyvet ajánlotta. Grimmelshausen személyében Grass saját magát eleveníti meg. A barokk kor szigorú irodalomtudósa, August Buchner, valószínűleg korunk ismert irodalomkritikusával, Marcel Reich-Ranickivel azonosítható. Andreas Gryphiusban, aki verseiben kifejezően írja le a harmincéves háború következményeit, Heinrich Böll ismerhető fel, aki a romirodalom (Trümmerliteratur) egyik kiemelkedő képviselője, Georg Greflingerhez, akit az első német nyelvű, mai értelemben vett újságkiadóként tartanak számon, Rudolf Augsteinhoz, a Der Spiegel című német hetilap alapítójához, illetve és főszerkesztőjéhez hasonlít, aki gyakran volt a Gruppe 47 vendége. Sigmund von Birkennek pedig Martin Walser és Hans Magnus Enzensberger vonásait kölcsönözte. #### Kopfgeburten oder Die Deutschen sterben aus Egy 1980-ban tett ázsiai utazása inspirálta a Kopfgeburten oder Die Deutschen sterben aus című mű megírására, ami műfaját tekintve irodalmi esszé, regény és forgatókönyv keveréke, amelyben a valós élmények egy soha meg nem valósult film fiktív fragmentumaival keverednek. Az elbeszélés az észak-németországi házaspárt – Harm és Dörte Peterst – kíséri el a Sziszüphosz nevű utazási iroda által szervezett távol-keleti útján. A házaspár fő problémája a gyerek-kérdés: bár mindketten szeretnének gyereket, hosszas mérlegelés után sem (az 1970-es évek politikai valósága, a szövetségi választások eredményei – „csak nem hozunk a világra gyereket, ha Franz Joseph Strauß nyer” indokok, atomerőmű-építés az otthonukhoz közel stb.) tudnak dönteni. Fejben megtörténik a születés (agyszülemények), de a valóságban nem. Ezzel áll szemben Ázsia népességének robbanásszerű növekedése és a Római Klub 1972-ben kiadott nagy nemzetközi visszhanggal járó tanulmánya a világgazdaság jövőjéről. Grass én-elbeszélőként gondolat-kísérleteket tesz a német nép jövőjéről: mi lenne, ha nem a kínaiak, hanem a németek lennének egymilliárdan, vagy mi lenne, ha a németek eldöntenék, hogy egyáltalán nem szülnek gyereket és 80 éven belül teljesen kihalnának? Többször megjelenik egy kép egy olyan Németországról, ahol a németek – az állandó bevándorlás és keveredés következtében – saját országukban kisebbséggé válik. A demográfiai változás és a „túl-idegenedés” témáját Grass az irónia és a humor segítségével írja le. Egyenesen elutasító vonatkozásokat találhatunk az akkori politikával, illetve a soron következő választásokkal kapcsolatban, amely során Franz Joseph Strauß (a CDU/CSU frakció esélyes jelöltje) „patkányoknak és döglegyeknek” nevezte azokat a német értelmiségieket (például Bert Engelmannt), akik nyilvánosan és hangosan kritizálni merték a konzervatív politikusokat és említést tettek Strauß Harmadik Birodalombeli szerepéről. John Irving dicsérte a mű „abszolút őszinteségét”. #### A patkánynő 1986-ban következett A patkánynő (Die Rättin) című prózai műve – tulajdonképpen A bádogdob folytatása –, amelyben az emberiség öngyilkosságát és teljes megsemmisülését írja le különböző emberek sorsain keresztül, mint például a Németországban élő török nők helyzetéről tanulmányt író Grimm fivérek, a gótikus freskókat hamisító festő, Lothar Malskat, vagy A bádogdob főszereplője, a már 60 éves Oskar Matzerath. A regény fő vonalát a névtelen én-elbeszélő és egy nőstény patkány közötti párbeszéd képezi a világot elpusztító atomrobbanás után, felidézve a katasztrófához vezető utat. A történet szerint a patkányok előjönnek a lyukakból, és megpróbálnak figyelmeztetni a közeledő bajra, de az emberek nem értik meg őket, és minden eszközzel igyekeznek legyőzni a vélt patkányvészt. A hisztéria végül egy atombombarobbanásban éri el csúcspontját, ami az egész emberiséget – az űrhajóban lévő elbeszélőn és Oskar nagymamáján kívül – megsemmisíti. Elkezdődik a patkányok kora, amit az elbeszélő nem akar elfogadni és kétségbeesetten kapaszkodik az álmaiba, amelyben az emberiség tovább él. Ettől a pillanattól kezdve a realitás teljesen feloldódik. A patkányok számára alkalom nyílik, hogy „a nulláról” indulva egy új, jobb világot teremtsenek, mivel nem sújtja őket a bűnös múlt terhe. De a patkányok eljátsszák a lehetőséget, újból átélve az emberiség teljes történetét. A különböző elbeszélő síkok egyre kuszábbá válnak és egyre nehezebb megérteni, hogy melyik fikció kívánna realitás lenni. A patkánynő és az elbeszélő közötti végső beszélgetés minden addigit megkérdőjelez, ugyanis nem tudnak megegyezni abban, hogy a patkánynő csupán az elbeszélő álma vagy maga az elbeszélő a magát elpusztító emberiséggel együtt a Földön életben maradt patkányok agyszüleménye. A műből 1997-ben Martin Buchhorn rendezésében film készült. #### Békaszó 1992-ben jelent meg Békaszó (Unkenrufe) című elbeszélése, amelyben Grass a németek önmagukkal és a keleti szomszédaikkal, a lengyelekkel való megbékélésén fáradozik. Az írás főszereplője Alexander Reschke művészettörténet professzor 1989-ben szülőfalujába, Gdańskba utazik, hogy adatokat gyűjtsön készülő könyvéhez. Megismerkedik Alekszandra Pjatkovszkával, a vilniusi születésű restaurátorral, és beleszeret. Hasonló sorsuk arra készteti őket, hogy létrehozzanak egy lengyel–litván–német „temető társaságot”, hogy minden hazájából elűzött nyugalomra leljen Gdańskban, illetve Vilniusban. Alkalmas helyet keresnek a „kibékülés temetőjének” és befektetők után kutatnak, akik megfelelő tőkével rendelkeznek. Így kerülnek kapcsolatba egy építkezési vállalkozóval (Vielbrand) Braunschweigból, egy lengyel bankárral (Marczak), egy evangelikus egyházi tanácsossal (Karau), egy lengyel katolikus pappal (Bieronszki) és egy üldözöttekkel foglalkozó német szervezet képviselőjével (Johanna Detlaff). A társaság nagy népszerűségre tesz szert és gyorsan bővül. A siker eredményeként a felügyelőtanács tagjai újabb ötletekkel állnak elő: idősek otthonát és golfpályákat akarnak építeni a gyászoló vendégek részére. A két kezdeményező – Alexander és Alekszandra – elhagyják a társaságot, összeházasodnak és Olaszországba utaznak, ahol nászútjukat szeretnék tölteni, de halálos balesetet szenvednek, és egy olaszországi temetőben temetik el őket. Az elbeszélésből 2005-ben Robert Gliński lengyel rendező filmet készített. #### Ein weites Feld 1995-ben, a Steidl Kiadónál jelent meg az Ein weites Feld (Nehéz kérdés) című, magyarul még kiadatlan regény. A történet Berlinben játszódik, a berlini fal építése és az újraegyesítés között, és nem más, mint a német történelem körképe az 1848-as forradalomtól az 1990. évi újraegyesítésig, amit a könyv az irodalom eszközeivel igyekszik feldolgozni. A regény címe Theodor Fontane Effi Briest című művének egyik mondatából adódott. A regény egyik főhőse Theo Wuttke, aki Theodor Fontanéval azonosulva inkább Fontynak hívatja magát. A másik főszereplő Hoftaller, az örök besúgó, akinek alakja Hans Joachim Schädlich 1986-ban megjelent Tallhover című regényéből származik. Mindketten azonosulnak példaképeikkel, és lépten nyomon idézik őket, így kapcsolva össze a 20. század eseményeit a 19. század történéseivel. Egy Kelet-Németországra vonatkozó mondat – „Kényelmes diktatúrában éltünk.” – szinte szállóigévé vált, és napjainkig tartó vitát váltott ki, ami azt eredményezte, hogy megjelenése után nyolc héttel már az ötödik kiadás került nyomtatásra. Ezért a hevesen vitatott, politikai tárgyú könyvért Hans-Fallada-díjat kapott. A Der Spiegel 1995. augusztus 21-ei, 34. számában Marcel Reich-Ranicki Barer Unsinn címmel negatív kritikát írt a regényről, amit alátámasztott a címlapon megjelenő illusztráció is, amelyen az irodalomkritikus széttépi a könyvet. #### Ráklépésben 2002-ben jelent meg a Ráklépésben (Im Krebsgang) című novellája, amely korábbi írásaihoz hasonlóan részletesen foglalkozik a múlt jelenre gyakorolt hatásával és annak feldolgozásával, és amelyben bebizonyítja, hogy lehet a történelemről gyűlölet nélkül írni. Írásában meggyőződését fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy nem segít, ha elmenekülünk a dolgok elől, mert a történelem mindig utoléri az embert: úgy a saját, mint mások története, egy városé, egy népé, az egész világé és mindig lesznek olyanok, akik gondoskodnak róla, hogy ne a felejtés, hanem az emlékezés legyen az irányadó. Grass tapogatózó lépésekkel, „mint a rák” közelíti meg a második világháború egyik tabu témáját: a menekültekkel – főleg asszonyokkal és gyerekekkel – teli Wilhelm Gustloff nevű hajó elsüllyedését. A novella nem egyszerű dokumentumregény, keveredik benne a realitás és a fikció: míg Wilhelm Gustloff meggyilkolása és a hajó katasztrófája valós események, addig a Pokriefke család tagjai – ők képviselik a hanyatlást a jelenben – kitalált személyek. A novella én-elbeszélője Paul Pokriefke újságíró 1945. január 30-án született, azon a napon, amikor egy szovjet tengeralattjáró elsüllyesztette a Kraft durch Freude Wilhelm Gustloff nevű hajóját. Fiatal édesanyja egyike volt a kb. utasnak, akik életükért küzdöttek a süllyedő hajón. Közvetlenül kimentése után született Paul a Löwe nevű torpedóhajó fedélzetén, amely egész életét meghatározza. Kötelességének érzi, hogy írjon a hajószerencsétlenségről és emléket állítson az áldozatoknak. Kutatásai közben egy érdekes honlapra (www.blutzeuge.de) talál, amiről később kiderül, hogy külön élő fia, Konrad (Konny) hozta létre. Konny egyre jobban lelkesedik a hajó és a hajó névadójának történetéért, amit részletesen leír a weboldalon, és közben virtuálisan felveszi Wilhelm Gustloff német nemzetiszocialista politikus szerepét, akit a zsidó származású David Frankfurter orvostanhallgató halálosan megsebesített, és a nemzetiszocialisták mártírja, illetve vértanúja lett. Ebben a virtuális világban Konny névtelenül társalog más érdeklődőkkel, többek között Wolfgang Stremplinnel, aki az igazi David Frankfurter szerepét veszi fel. Különleges ellenség-barátság alakul ki a két fiatalember között, ami gyilkossággal ér véget: a szélsőjobboldalivá lett Konny megöli Stremplint. A következő szavakkal adja fel magát a rendőrségen: „Azért lőttem, mert német vagyok”. Ez a múlt eseményeit tükrözi vissza: miután az igazi David Frankfurter lelőtte Wilhelm Gustloffot, azt mondta a rendőrségnek: „Azért lőttem, mert zsidó vagyok”. Az én-elbeszélő végül döbbenten állapítja meg, hogy bebörtönzött fiát új vértanúként ünneplik az internetes honlapon. A novella a következő szavakkal zárul: „Ennek nincs vége. Nem lesz vége sohasem”. #### Hagymahántás közben 2006-ban jelent meg A hagymahántás közben (Beim Häuten der Zwiebel) című önéletrajzi jellegű könyve. A regény a második világháború kitörésével kezdődik, ami Grass Gdańskban töltött gyerekkorának végét jelenti, és 1959-ben fejeződik be, abban az évben, amikor megjelent A bádogdob című írása, és közszereplő lett. Az 500 oldalas regényben gyerek- és fiatalkori emlékeiről, édesanyjához való kötődéséről ír; papírra veti a háború utolsó heteinek emlékét, katonai szolgálati idejét, hadifogságát és a háború utáni zűrzavart, valamint miképp lett képzőművész a háború utáni Németországban. Leírja, hogyan alakította és befolyásolta a nemzetiszocializmus a gondolkodását, aminek hatására egészen 1945-ig hitt Hitlerben, a végső győzelemben és a holokausztot a szövetségesek koholmányának gondolta. Ebben a könyvben ír először arról, hogy 17 évesen a Waffen-SS tagja volt (lásd: Waffen-SS tagsága). Betekintést nyerünk abba a világba, amelyben Grass felnőtt, megismerhetjük a kisfiút, aki már tizenkét évesen biztosan tudta, hogy művész lesz; megtudhatjuk, hogy milyen körülmények között írta Párizsban A bádogdobot és hogyan fejlődött a személyisége az évek során. A kritikusok nagyon eltérően vélekedtek a regényről. A német sajtó Grass-ellenes kampányt indított, amelyben az író erkölcsi tartásának érvényét támadták. A legtöbb negatív kritika azért érte, mert túl későn vallotta be Waffen-SS tagságát. A kérdésre, hogy miért csak 60 év elteltével írt őszintén életének erről a szakaszáról a következőképpen válaszolt: „Nyomasztott. Az évekig tartó hallgatásom az egyik oka annak, hogy megírtam ezt a könyvet. Ki kellett jönnie, végre...” #### Grimms Wörter 2010-ben jelent meg a Grimms Wörter („A Grimm fivérek szavai”) című könyve. Grass, más gyermekhez hasonlóan, a Grimm-meséken nőtt fel és íróként is nagy hatással voltak rá a Grimm-testvérek történetei: „Hüvelyk Matyi ott él a Bádogdob hősében, Oskar Matzerathban és maguk a Grimm-testvérek is feltűnnek a szövegeimben, például A patkánynőben, ahol egy miniszter és annak helyettesének figurájában elevenednek meg...” Grass azért választotta a Grimmek történetét, mert segítségükkel próbálta feldolgozni életének politikai és társadalmi aspektusait, hiszen a „Grimm-testvérek ugyanolyan radikális változások idején éltek, mint én”. A Grimm fivérek 1838-ban azt a megtisztelő megbízást kapják, hogy készítsék el a német nyelv nagyszótárát. Nagy lelkesedéssel vetik magukat a munkába, de alábecsülik a munka terjedelmét, nem is tudhatják, hogy mi vár rájuk, hiszen előttük még senki nem készített hasonlót. Szorgalmasan gyűjtik a szavakat és idézeteket, keresik a szavak eredetét, az alkalmazási módjukat, mindent alaposan céduláznak. Ennek ellenére csak 1854-ben jelenik meg az első kötet, ami az A betűt és a B betű egy részét foglalja magában. A testvérek végül az 1961-ben kiadott 32 kötetes, 300 000 szóból, illetve fogalomból álló szótárból csak három kötetet írtak meg. Günter Grass az elsősorban mesegyűjtőként ismert, de nyelvészként is jelentős Grimm fivérek életét egyedi módon, a német nyelvhez és az azt alkotó szavakhoz címzett szerelmi vallomásként írta meg. Ír a meseíró testvérpár életének állomásairól, megvalósíthatatlannak tűnő feladatukról és az őket körülvevő kortársakról: a családról és a kiadóról, barátokról, tisztelőkről és a gyűlölőkről. Az író a Grimm fivérek szógyűjteményét és életkörülményeit használja saját élete epizódjainak bemutatására: így például amikor Jacob Grimm Porosz Akadémia előtt előadott beszédéről ír, megemlíti saját felszólalását is, amit a Berlin-Brandenburgi Akadémián tartott. A Grimms Wörter játékosan virtuóz módon nyomoz a német nyelv után, és áttekinti a német történelmet a választófejedelmek korától a demokrácia első botladozó lépéseiig. A politikai harcokkal és az egészen hétköznapi bajokkal teli múlt és a jelen közé épít hidakat Günter Grass ezzel a művével. Érdekes vonatkozása a könyvnek, hogy miközben a Grimm fivérek forradalmi munkájáról szól, Günter Grass ellenzi könyve e-könyv formában történő kiadását. ### Lírai művei Sikeres regényei mellett Grass néhány kevésbé népszerű verseskötetet is írt, amiket saját képeivel és rajzaival egészített ki. Grass saját bevallása szerint a líra áll hozzá a legközelebb; számára a líra az írás legvilágosabb és legkifejezőbb formája, amellyel leginkább megkérdőjelezheti és megmérettetheti magát. Költői karrierje 1955 tavaszán kezdődött, amikor elküldte néhány versét a Süddeutsche Rundfunk versíró versenyére, és a Lilien aus Schlaf című költeményével harmadik helyezést ért el. A Gruppe 47 berlini ülésén tartott felolvasása felkeltette az irodalomkritikusok figyelmét, és 1956-ban a Luchterhand Kiadó A széltyúkok előnyei (Die Vorzüge der Windhühner) címmel kiadta első könyvét, egy saját grafikáikkal illusztrált verseskötetet. A kötet a rajzok mellett 40 verset és a Fünf Vögel című prózát tartalmazza. A kötetből az első három évben csak 700 példány kelt el, és csupán három kritika készült a versekről. A hagymahántás közben című önéletrajzi regényében a következőképpen vall első verseskötetének megjelenéséről: „Amióta az eszemet tudom verseket írok. Megírtam, aztán eldobtam őket... De csak a berlini levegőben keletkezett versek voltak teljesen az enyémek.” Az 1960-ban megjelent Gleisdreieck című kötetében a nagy méretű, komor hatású szénrajzokhoz 55 vers társul, amelyekben Grass a valóságot ábrázolja (pl. Hochwasser), tárgyakat ír le (pl. Das Radiergummi), Berlinről mesél és részben értelmetlen passzusokat vegyít gonoszsággal és szadizmussal. A kötet nem homogén, szigorúan megkomponált mű, hanem 1956 és 1960 között írt alkalmi verseinek összeállítása. Az 1967-ben Ausgefragt címmel megjelent lírai kötetében Grass elsősorban önéletrajzi elemekkel és politikával foglalkozik. Személyes tapasztalatairól ír és az 1965-ös választási folyamatot dolgozza fel, amelyben az SPD-t és Willy Brandtot támogatta. Néhány kevésbé kiemelkedő műve (mint például a Liebe geprüft) és gyűjteményes kötete mellett 1983-ban jelent meg az Ach Butt, dein Märchen geht böse aus című műve, amelyben túlnyomórészt a Der Butt és a Die Rättin című regényeinek a verseit gyűjtötte össze. A költemények nagy része élelmiszerek vagy az emberi ürülék részletes leírásával foglalkozik. Grass a Ráklépésben című regényének befejezése után úgy döntött, hogy rövid időre felhagy az írással. Az írói szünetből képzőművészi alkotói láz lett: vörös agyagból tangót táncoló és kopuláló párokat formált, majd bronzba öntötte azokat, valamint szürke papírra vadul forgó, cigánykereket hányó táncosokat rajzolt. A szobrászkodás és a festés közben mégis megszólalt benne a költő, így keletkeztek az alakok mozgását és a ritmusát követő, erotikus versek, amiket az Utolsó táncok (Letzte Tänze) című verseskötetben foglalt össze. A kötet 36 – részben több oldalas – verset és Grass saját rajzait tartalmazza. A Dummer August című kötetben összegyűjtött versek és rajzok 2006 késő nyarán Dániában keletkeztek. A költeményekkel Grass a Hagymahántás közben című önéletrajzi regényének megjelenését, illetve Waffen-SS tagságának bevallását követő nyilvános vitára reagál. Grass versei reálisak, gyakran éles iróniával fűszerezve. Ez az irónia nem ritkán tiszta gonoszságként nyilvánul meg. ### Megítélése Grass írásait sok bíráló kritika érte és éri napjainkban is, különösen szexuális jelenetei vagy politikai megnyilvánulásai keltettek sokszor felháborodást. Ennek ellenére életművét a kiemelt irodalmi alkotások részének tekintik. Számos műve világszerte ismert; pikareszk írásmódjára támaszkodik több író, mint például John Irving vagy az angol-indiai író Salman Rushdie, akinek Midnight's Children című regényében egyértelmű vonatkozásokat találunk Grass Bádogdobjára. Népszerűségét mutatja a Cicero című, havonta megjelenő politikai lap évente közzétett listája a német nyelvterület 500 vezető értelmiségijéről (Cicero-Ranking), amelyben Grass 2006-ban az első helyet, 2007-ben XVI. Benedek pápa és Martin Walser író után a harmadik helyet foglalta el. ## Képzőművészeti tevékenysége Grass 1947-től egy düsseldorfi kőfaragónál dolgozott. 1948–1952 között a Düsseldorfi Művészeti Akadémián grafikát és szobrászatot tanult, 1956-ig pedig a Berlini Képzőművészeti Főiskolán végzett tanulmányokat. Első szobor- és grafika kiállításai Stuttgartban és Berlinben voltak. 1961-ben a Berlini Művészeti Akadémia tagja lett, de 1989-ben kilépett, amikor az intézmény nem vállalt szolidaritást Salman Rushdie indiai származású brit íróval, aki ellen A sátáni versek című művéért Khomeini ajatollah fatvát, azaz halálos kiközösítést hirdetett istenkáromlás miatt. Csak kilenc évvel később lett ismét tagja az akadémiának. A Harmadik Birodalom kultúrpolitikája után a művészetek terén alapvető kérdések merültek fel, többek között a művészet tárgyilagosságát illetően: miközben számos képzőművész az absztrakt festészet felé fordult, Grass objektív maradt. Szerinte „az absztrakcióba való menekülés az elfojtás kifejezése, ami nem csak a politikai életben volt jelen, hanem a képzőművészetekben is”. Grass számos visszatérő motívumot és alakot alkalmaz: halak, csigák, szakácsok, apácák stb. – későbbi regényei szereplői – már az 1950-es években írt prózáiban, színházi darabjaiban és verseiben is felmerülnek. Az 1956-ban megjelent Die Vorzüge der Windhühner című verseskötetet a szerző saját rajzai egészítik ki. Saját maga tervezi meg könyvei borítólapját is. Amikor 1972-ben Grass egy időre visszavonult a politikai életből, számos rajzával, új versével, grafikákkal és művészeti kiállítással hívta fel magára a figyelmet. 1986 augusztusától néhány hónapot az indiai Kalkuttában töltött, az ottani Goethe Intézet meghívására. A távol-keleti nagyvárosban szerzett elbűvölő és sokkoló élményeit Grass a Kalkuttalapok (Calcuttablättern) című rajzsorozatban rögzítette: „...mindent papírra vetettem, ami keresztben feküdt előttem, ami nekem jött vagy szavakkal nem kifejezhető...” Az 1990-es években akvarelles könyvet festett, és az akvarellekbe rövid – négy-, öt- és hétsoros – verseket, úgynevezett „akvaményeket”, „vizes verseket” (Aquadichte) írt ecsettel. 2004-ben, Andersen, a nagy dán mesemondó születésének kétszázadik évfordulóján megjelent Németországban egy monumentális album, Az árnyék (Der Schatten) címmel. A kötet 108, Grass által Hans Christian Andersen különböző meséihez készített litográfiáját tartalmazza. A mű magyarul 2005-ben jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában. ### Günter Grass-ház 2002 óta ad helyet Lübeckben a Glockengießerstraße 21. szám alatt található épület a Günter Grass-háznak, ami nem más, mint egy irodalmi és képzőművészeti fórum. A ház 2007. évi átépítése óta az épületben megtekinthető egy szoborpark és egy múzeumkert is. A Günter Grass-házban a mintegy 1100 rajzot, akvarellt, litográfiát és rézkarcot, valamint kéziratokat tartalmazó gyűjteményen keresztül bepillantást nyerhetünk a sokoldalú művész hat évtizedes munkásságába és munkamódszerébe. ## Politikai tevékenysége Grass nem csak műveiben volt politikailag aktív, gyakran kommentálta az aktuális politikai és társadalmi eseményeket is. Írói népszerűségét kihasználva Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) mellett kampányolt. Politikai nézeteit a középtől valahol kicsit balra helyezte el. Örömmel fogadta az SPD és Zöldek alkotta kormányt Gerhard Schröder kancellársága alatt. Saját bevallása szerint mindig is vonzódott a politika iránt, ami a Danzigi trilógiában is felismerhető. Grass a választási harcokban már az 1960-as évektől támogatta az SPD-t. 1961-ben ismerkedett meg Willy Brandttal, aki akkor Nyugat-Berlin főpolgármestere volt, és először indult az SPD kancellárjelöltjeként a Német Szövetségi Köztársaság parlamenti választásain. Grass barátjának tekintette és csodálta Brandtot, de soha nem kerültek igazán közel egymáshoz. Az író – bár több politikai befolyást szeretett volna elérni – nem lett Brandt állandó tanácsadója, de ő írta beszédeit. A következő választások alatt (1965) ő maga is beszédet tartott Németország több városában Dich singe ich, Demokratie: Es steht zur Wahl (Téged dicsőítelek, demokrácia: választhatunk) címmel. A beszéd 11 oldalas publikációként nyomtatásban és lemezen is megjelent a Luchterhand Literaturverlag kiadásában. A „biztos és bizonytalan választókhoz” intézett, közel egyórás beszédben Grass az Odera–Neiße-határvonal elismerését követelte, és a 218. számú paragrafus ellen polemizált. Politikai célkitűzései között szerepelt többek között az „5 százalékos küszöb” eltörlése. Választói körútjára Grass saját plakátot tervezett, amelyen egy kakas „Es Pe De”-t kukorékol. 1966 decemberében kritikusan nyilatkozott Kurt Georg Kiesinger (Kereszténydemokrata Unió, Christlich Demokratische Union Deutschlands, CDU) kancellárrá választásáról: „...hogyan emlékezzünk meg Auschwitz és Treblinka halottjairól, ha Önnek, aki akkoriban a NSDAP tagja volt, van bátorsága ahhoz, hogy napjainkban meghatározza a politikai irányvonalat?” Az 1969-es választások idején beutazta egész Németországot, és különböző helyeken összesen 94 beszédet tartott az ugyanebben az évben kancellárrá választott SPD-politikus Brandtot támogatva. Az Aus dem Tagebuch einer Schnecke című könyvében Grass önéletrajzszerűen tudósít a választási harcokról és a politikáról. Amikor Brandt egy kémügy, a Gullaume-affér miatt visszalépett, Grass csalódottan és mérgesen nyilatkozott politikai mesteréről. 1982-ben tagja lett a pártnak. Nézeteivel a párton belül is gyakran botrányt keltett. 1983-ban Grass is aláírta a Pershing-2 rakéták németországi telepítése miatt megfogalmazott heilbronni nyilatkozatot, amely a katonai szolgálat megtagadására szólította fel az embereket. 1985. május 5-én Ronald Reagan amerikai elnök és Helmut Kohl akkori német kancellár közös látogatást tettek, és tiszteletük jeléül koszorúkat helyeztek el a bergen-belseni koncentrációs táborban, valamint a bitburgi katonatemetőben. A bitburgi látogatás heves vitát váltott ki a nyilvánosság körében, ugyanis a bitburgi temetőben a német hadsereg elesettjei és amerikai katonák mellett egykori Waffen-SS-tagok is nyugszanak. Grass egyértelműen elutasította az eseményt, Kohlt képmutatással vádolta, és ellenezte az „ártatlansági bizonyítványok” kiállítását. Véleménye szerint „a tudatlanság nem oldoz fel... a többség tudta, hogy vannak koncentrációs táborok... semmilyen öntelt felmentő ítélet nem törli el ezt a tudást. Mindenki tudta, tudhatta, tudniuk kellett volna...” 1990 februárjában Németország újraegyesítése, a „békésen zsákmányul ejtett ország [az NDK] kiárusítása” ellen foglalt állást. Egész évben járta a két Németországot, és több alkalommal hangot adott véleményének, miszerint a gyors, átmenet nélküli újraegyesítés hosszú távon nem hozza majd meg a várt eredményeket. A két német állam konföderációs szövetségét javasolta, hogy „az egykori NDK-nak is lehetősége nyíljon gazdaságának és demokráciájának megerősítésére”. Útközben Németországból Németországba (Unterwegs von Deutschland nach Deutschland) című naplója Grass 1990-ben írt feljegyzéseit tartalmazza (megjelenés éve: 2009). 1992-ben a menedékjogi törvény módosítása elleni tiltakozásként Grass kilépett az SPD-ből, mert nem tudta összeegyeztetni nézeteit a szerinte pálforduláson átesett SPD felfogásával, de ezután is politikailag aktív maradt, és támogatta a szociáldemokraták törekvéseit: a 2005. évi választások során Heide Simonist, a schleswig-holsteini miniszterelnöknőt pártfogolta választási kampányában, és a jobban keresőket érintő vagyonadó újbóli bevezetése mellett érvelt. 2005-ben a dán Jyllands-Posten című napilapban megjelent Mohamed-karikatúrákkal kapcsolatban a következőket nyilatkozta, amiért vehemensen kritizálták: „Honnan veszi a Nyugat ezt az arroganciát, hogy előírja, mit kell csinálni és mit nem?” 2010 tavaszán jelent meg Grass Stasi-aktája Günter Grass megfigyelés alatt – A Stasi-akták (Günter Grass im Visier. Die Stasi-Akte) címmel a berlini Christoph Links Kiadó gondozásában. A dokumentumokat Grass és kortárs tanúk kommentárjai egészítik ki. Grass 1961 óta állt a Stasi megfigyelése alatt, miután kiállt elnyomott írótársak, mint Uwe Johnson keletnémet író mellett, nyílt levélben bírálta a berlini fal építését, és követelte a katonai leszerelést azon az áron is, hogy Kelet-Németországban évtizedeken keresztül nem jelenhettek meg könyvei. ### Izrael állam bírálata prózaversekben 2012\. április 4-én jelentette meg Günter Grass a Süddeutsche Zeitung, a La Repubblica, valamint az El País lapokban a Was gesagt werden muss (Amit ki kell mondani) című politikai témájú prózaversét, amely nagy vihart kavart. A versben Grass Izrael államot támadja azzal, hogy atompolitikájával veszélyezteti a világbékét. A versre egyébként az adott közvetlen okot, hogy Németország egy újabb katonai tengeralattjárót kívánt szállítani Izraelnek. A vers megjelenését követően azonnal heves támadások érték a szerzőt a németországi zsidóság képviselői, politikusok és a média részéről, amelyek túlnyomórészt elítélték. Többen közülük az antiszemitizmus vádjával is illették Grasst. A versben szereplő állítás miatt 2012. április 8-án Eli Jisai belügyminiszter persona non gratának nyilvánította őt Izraelben. Ezzel szemben Dzsavad Samakdari, az iráni kulturális miniszter helyettes levélben üdvözölte, hogy Grass "kimondta az igazságot". Néhány héttel a Was gesagt werden muss megjelenése után egy újabb politikai verset közölt Europas Schande (Európa szégyene) címmel az Európai Unió Görögországgal szembeni politikáját bírálva. A vers a Süddeutsche Zeitungban és egyidejűleg a görög Kathimerini című napilapban jelent meg. A költő 2012 szeptemberében Mordechai Vanunut, az izraeli atomtitkok leleplezőjét méltatta Ein Held unserer Tage című versében. ## Magyar vonatkozások - Günter Grass az első nyugati írók között volt, akik 1962-ben Budapesten meglátogatták az öt év után börtönéből szabadult Déry Tibort. - 1989 márciusában Budapestre látogatott, ahol felolvasóesteket tartott. Március 6-án az NSZK Kulturális és Tájékoztató Központjában egyedül szerepelt. Március 7-én este a Marx Károly Közgazdasági Egyetem 4-előadójában Günter "Baby" Sommer dzsesszdobos és ütőhangszerművész improvizációi kísérték a német nyelvű felolvasást. - Németország volt a 2004. április 22-étől 25-éig tartó Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, amelynek keretében Grass felolvasást tartott és pódiumbeszélgetésen vett részt Kertész Imrével, Dalos György vezetésével, aki a két író életútjának párhuzamba állításával igyekezett érdekessé tenni a társalgást. - Amikor 2004-ben Darvasi Lászlót a tekintélyes Brücke Berlin irodalmi díjjal jutalmazták, Günter Grass mondott beszédet, Darvasit és a magyar írókat méltatva. Többek között elmondta, hogy a Déry Tiborral kötött barátságából fakad a magyar irodalom iránti szeretete. - 2005-ben Günter Grasst és Kertész Imrét egyszerre avatták életművükért a Freie Universität Berlin díszdoktorává (Doctor honoris causa). ## Díjai, elismerései

Apollo–8

Az Apollo–8 volt az amerikai Apollo-program második olyan küldetése, amelyben emberek indultak a világűrbe, és egyben az első olyan, amelyben megközelítették a Holdat. Az eredeti tervek szerint ezen a küldetésen repülték volna be az űrhajósok a holdkompot, ám a fejlesztés késése, valamint a szovjet holdprogram előrehaladása miatt merész lépéssel egy későbbi küldetést hoztak előre, és eredeti céljait elvetve a hajót a Hold elérésére küldték. Az 1968. december 21-én startoló űrhajó karácsony napján állt Hold körüli pályára, és 10 keringésnyi időt töltött ott. A repüléshez először használták a Saturn V holdrakétát, így először próbálták ki emberek ezt a hordozóeszközt, ez volt a rakéta első teljesen sikeres repülése. Az első holdutazás legénysége Frank Borman parancsnokból, Jim Lovell parancsnokimodul-pilótából és Bill Anders holdkomppilótából állt. A legénység húsz óráig keringett a Hold körül, és főként a lehetséges holdi leszállóhelyek fényképezésével foglalatoskodott. Ezen kívül, szintén elsőként az űrhajózás történetében, több ízben adtak élő tévéadást az űrhajósok az űrből, köztük a legnagyobb hatást keltő karácsony esti adással, amelyben a Bibliából olvastak fel. A repülés elsősorban a Hold elérésének képességét bizonyította, valamint a szovjetek megelőzésének propagandaértékét szolgáltatta az amerikaiak számára. Az Apollo–8 volt a legtöbb „elsőséget” besöprő küldetés. Űrhajó először érte el a második kozmikus sebességet, űrhajósok először álltak pályára egy másik égitest körül, és szintén elsőként hagyták el ezt a pályát. A legénység tagjai láthatták először saját szemükkel a Hold túloldalát, és szintén ők látták először egyszerre, bolygóként a Földet. ## Személyzet (zárójelben az űrhajósok által elvégzett űrrepülések száma az Apollo–8-cal együtt) ### Tartalék személyzet ### Kapcsolattartó személyzet - John Bull - Vance Brand - Gerald Carr - Ken Mattingly ## Előzmények ### Unalmas tesztből holdutazás A NASA küldetés tervezői felállítottak egy lépésről lépésre építkező sorrendet, amelyek repülései – illetve az azokban megszerzett tapasztalatok és bizonyított képességek – egymásra alapultak és elvezettek a holdra szállásig. Először az űrhajósok nélküli, távvezérelt repülések, majd az űrhajósokkal végzett berepülések jöttek sorra, először az holdűrhajó, majd a holdkomp (LM) szűzrepülésével. A sorban negyedik repülés, a D típusú repülés a holdkomp Föld körüli pályán végzett első – az egész koncepció működőképességét igazoló – repülése volt, amely a leszállóegység fejlesztésének elhúzódása miatt egyre csak csúszott és az előrejelzések szerint 1969 tavaszánál előbb nem jöhetett létre. Az 1968 őszére tervezett anyaűrhajó-berepülés után ez közel fél év leállást jelentett volna. A holdkomp berepülését követő E típusú útra ismét nem terveztek holdkompot vinni, csak az anyaűrhajót emelték volna 7400 kilométer magasra, hogy onnan addig soha el nem ért rekordsebességgel térjenek vissza az űrhajósok a légkörbe, letesztelve a hőpajzsot. A CIA a verseny miatt különösen aktív volt a Szovjetunió űrtevékenységének felderítésében, és kiderítette, hogy a Zond-program űrszondái nem mások voltak, mint a Szojuz űrhajók orbitális kabin nélküli tesztpéldányai, és a szovjetek az emberes holdrepülést próbálják általuk. A hírszerzők azt is kiderítették, hogy a szovjet űrhajósok Holdat megkerülő repülését 1968 decemberére irányozták elő. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek a holdkomp fejlesztési késedelmei miatt egy Hold körüli repüléssel az amerikaiak elé vághatnak az űrversenyben. George Low, az Apollo Spacecraft Program Office vezetője 1968 augusztusában állt elő egy tervvel, hogy a szovjetek elsőségét úgy lehetne kivédeni, ha az egyébként egymástól teljesen független két utat, a D-t és E-t megcserélnék időben, és az E-t nem a berepülés kis extra feladattal kiegészített megismétlésének, hanem egy holdrepülésnek szánnák. A különböző területek vezetői mind támogatták a tervet, egyedül az űrügynökség legfőbb főnöke, James Webb ellenezte hevesen, aki kockázatosnak tartotta a bátor kísérletet, és félt, hogy megismétlődhet az Apollo–1 tragédiája, ami a NASA végét jelentette volna. Végül a részletesen kidolgozott tervek alapján Webb is áldását adta, és megkezdődhetett a felkészülés a küldetésre. ### Legénységválasztás Az egész terv teljesen titkosnak számított, mind a kidolgozását, mind a legénység kiválasztását a legteljesebb titokban kellett lebonyolítani. Deke Slayton feladata volt az első út legénységének kiválasztása. Slayton először nem akarta az általa kitalált és a Gemininél rendkívül jól bevált legénységi rotációs rendszert felborítani rögtön a második útnál, és a soron következő legénységet akarta kijelölni: Jim McDivitt parancsnokot, Russell Schweickart parancsnokot és Dave Scott parancsnokiegység-pilótát, a D repülés várományosait. Azonban, amikor a kinevezést megelőzően személyes megbeszélésre került sor McDivitt és Slayton között, előbbi visszautasította a jelölést, arra hivatkozással, hogy oly sokat dolgoztak a holdkomp kifejlesztésén, hogy semmiképpen nem akarnának lemondani a berepüléséről, még akkor sem, ha az első holdrepülés történelmi expedíciójáról kell lemondaniuk érte. (McDivitt és Schweickart volt a NASA kihelyezett űrhajós-szakértő párosa a holdkompot tervező és gyártó Grumman Repülőgépgyár bethpage-i űrhajó fejlesztési szekciójánál, és az ő instrukcióik is beépültek a kis űrhajóba.) Slayton ezért kénytelen volt másik legénységet keresni. A következő legénység, akit Slayton kiszemelt, az E út személyzete volt. Először ezúttal is a parancsnokjelölttel – Frank Bormannel – osztotta meg a titkot Slayton, aki társai képviseletében rögtön igent mondott. Így az első holdrepülés legénysége Frank Borman parancsnokból, Jim Lovellből, a parancsnoki egység pilótájából és Bill Anders holdkomppilótából állt fel. Az eredeti E legénység kialakulása sok tekintetben a véletlen műve volt. Eredetileg a Borman-Collins-Anders trió startolt volna, a tartalékok pedig Armstrong-Lovell-Aldrin felállásban készülődtek a beugrásra. 1968 júliusában Michael Collinsnál – műtétet igénylő – nyaki idegbecsípődést diagnosztizáltak, az űrhajós kiesett a legénységből, és helyét a tartalék Lovell vette át. (A tartalékok között Aldrin a holdkomppilóta tartalékból parancsnoki pilóta tartalékká lépett elő, a helyét pedig Fred Haise vette át.) Gyakorlatilag ekkor állt össze a tartaléksorban a később történelmivé vált páros, a Neil Armstrong és Buzz Aldrin alkotta holdraszálló legénység, akit később egészített ki a betegség után visszatérő Mike Collins. ### A holdutazás hardverei Saturn V Az Apollo–7 után az eredeti tervek szerint is a Saturn V óriásrakéta következett volna, a holdutazáshoz mindenképpen erre lett volna szükség, hisz a Saturn IB kb. 12 tonnányi holdirányú kapacitása kevés lett volna a parancsnoki hajó 30 tonnányi tömegéhez. Az Apollo–8 előtt a Saturn V már kétszer repült automata – Block I – Apollo űrhajókkal, ám mindkét alkalommal problémákat jeleztek a repülési paramétereket mérő műszerek. Ennek ellenére (igaz Wernher von Braun főtervező tökéletes működésre adott garanciája mellett) a NASA meg merte kockáztatni, hogy a harmadik repülés egyben az első olyan legyen, amikor embereket is magával visz az űrhajó. A berepülések során egy sor káros rezonanciát, rázkódást mértek a hajtóművek oszcilláló nyomásváltozásai miatt, az Apollo–6 esetén egyenesen olyat, amely egy ember számára akár halálos sérülés okozására is képes lett volna, az Apollo–8 esetében szerencsére olyan mértékben sikerült a hibákat csökkenteni, hogy mindössze kellemetlen rázásról számoltak be az űrhajósok. Parancsnoki és Műszaki Egység Az Apollo–8 terveinek testet öltése idején még egyáltalán nem volt kész űrhajóegység. A gyártósoron előkészületben levő, a holdkomp berepülésére tervezett repüléshez szánt CSM-103-ast elvették McDivittéktől, és Bormanék kapták meg a holdrepüléshez, az Apollo–9-re hátrasorolt legénység pedig megkapta az E legénység, a gyártásban még sokkal előrébb tartó CSM-104-esét. A parancsnoki űrhajó egyedüli – holdkomp nélküli – felküldése óriási kockázatot rejtett (amelynek realizálódására az Apollo–13 esetén került sor), mivel a holdkomp mindenből extra tartalékot jelentett. A holdkomp hajtóműve ugyanis nemcsak leszállni volt képes, hanem a Hold körüli manőverek elvégzésére is, így egy, a Holdnál történt meghibásodás során biztonsági tartalékot jelentett, akkor is hazajutottak volna az űrhajósok, ha az anyaűrhajó valamiért meghibásodott volna. Emellett a holdkompban levő további anyagok és energiaforrások (oxigén, hidrogén, akkumulátorok stb.) a hajtóműhöz hasonló biztonsági tartalékot jelentettek, ha valamiért a fő készletek nem lettek volna felhasználhatóak. Az Apollo–8 esetében tehát minden biztonsági redundanciáról lemondtak, amikor úgy döntöttek, hogy holdkomp nélkül engedik az űrhajó(soka)t a Holdhoz. Szimulátor Az Apollo-program során széles körben alkalmaztak szimulációkat, köztük az űrhajó szimulátorokkal végzett gyakorlásokat. Az Apollo–8 elsőbbséget élvezett ezekben a gyakorlásokban a műveleteik bonyolultsága miatt. Az 1968. szeptember 9-én kezdődött műveletek során végül hétszer annyi időt töltöttek szimulátorban, mint amennyit később a tényleges repülések során. E gyakorlások során elsősorban a holdexpedíció során végrehajtandó manővereket próbálták el, de az esetleg előfordulható vészhelyzetekre is kaptak megoldásokat az űrhajósok. A cél az volt, hogy mindhárom űrhajós értsen minden művelethez, persze mindannyiukban megvolt az a speciális feladat is, amelyet nekik kellett a repülésen elvégezni és emiatt a legjobban tudni: Borman főként a hazatéréskor a légkörbe lépési manőverezésért, Lovell az űrbeli navigációért, Anders pedig a különböző rendszerek üzemeltetéséért és hibaelhárításáért volt felelős. ### Legénységi jelvény A NASA a Gemini–3 után betiltotta az űrhajók űrhajósok általi elnevezését, az űrutazók egyetlen privilégiuma a legénységi jelvény megalkotása volt. A jelvény alapötlete Jim Lovellé volt, aki egy – a tréningek során használt – T–38-as repülőgép hátsó ülésén rajzolta le, röviddel azután, hogy a legénység megtudta a küldetések közötti cserét és a holdutazás tervét. Lovell beszédes jelvényt tervezett: a háromszög alak a parancsnoki kabint szimbolizálja, a piros 8-as alak egyrészt a repülés számát, másrészt a holdutazás pályaívét jelképezi egyszerre, amelyet a nyolcas hurkaiba helyezett Föld és Hold is megerősít. A legénység neve pedig a 8-as alsó hurkában kapott helyet. ### Apollo–7 Az Apollo–8 terve abban az időben öltött végső formát, amikor még egyáltalán nem repült egyetlen embert szállító Apollo űrhajó sem, nem tudhatták a tervezők, hogy az Apollo–1 tüze után áttervezett űrhajó egyáltalán alkalmas lesz-e, vagy további átalakítások szükségeltetnek, mielőtt a Holdhoz indulhatott volna. Az eredetileg a berepülésre szánt első gyártási sorozatot (Block I) elvetették, helyette egyből a második sorozat (Block II) darabjait tervezték repülni. A North American üzemében két űrhajó volt megfelelő készültségi állapotban, a CSM-101 és ikertestvére, a CSM-103, az előbbit kapta az Apollo–7, a másikat – némi csereberét követően – az Apollo–8. A NASA azt az egyetlen feltételt szabta az Apollo–8 indítási engedélye elé, hogy csak akkor lesz holdrepülés, ha az űrhajó testvérhajója az Apollo–7-tel mindenben tökéletesen teljesít. Az Apollo–7 óriási várakozások között, 1968. október 11-én startolt Wally Schirra parancsnokkal, Donn Eisele parancsnokimodul-pilótával és Walt Cunningham holdkomppilótával a fedélzetén. A repülés 11 napig tartott, az űrhajósok 163 keringést végeztek a Föld körül. A feladat szerint letesztelték az űrhajó életfenntartó rendszereit, a hajtóművet, a manőverező rendszert. A feladat bonyolult volt, az egyes részfeladatok sokkal több időt vettek igénybe, mint amennyit a műveleti tervben előre terveztek, ezért a feszültség rendkívüli módon megnövekedett a legénység és az irányítás között, amely időnként nyílt vitákba torkollott. Mindezek ellenére az expedíció technikai céljait, az űrhajó működőképességének igazolását sikerült maradéktalanul teljesíteni. A NASA vezetése a leszállás után „101 százalékos repülésként” értékelte az Apollo–7 útját. Az űrhajó az Atlanti-óceánon szállt le a koordinátákon, közel Bermudához, a Sargasso-tengeren. A siker egyben elhozta a végső engedélyt az Apollo–8 számára a holdrepülés megkísérlésére. ## A repülés ### Start A startra 1968. december 21-én került sor, első alkalommal használva a Saturn V-öt élesben, emberekkel a tetején helyet foglaló Apollo űrhajóban. A felbocsátás során három apróbb hiba merült fel: az első fokozat hajtóművei egy kicsit alulteljesítettek – 0,75% tolóerőkiesés volt mérhető –, amelyet a fokozat 2,45 másodperccel hosszabb működésével kompenzáltak, majd a második fokozat hajtóműveiben kisebb oszcilláló nyomásváltozások jelentkeztek (hasonlóak, mint az Apollo–6 esetében, csak sokkal kisebb intenzitásúak, Bill Anders találó leírása szerint olyan érzetet okozva, „mintha öreg vonat futott volna ócska síneken”), így e hibák eredőjeként a pályaadatok egy kissé eltértek a tervezettől. A Föld körüli pálya végül 183,2 × 190,6 kilométeres ellipszis lett a tervezett 185 kilométeres körpályával szemben. A harmadik fokozatot még nem választották le, az űrhajó és az S-IVB összekapcsolva maradt. A Föld körüli pályára állás után másfél fordulatig – összesen 2 óra 28 percig – tartó rövid időszak következett, egy teljes rendszerellenőrzés időtartama. A műveleti utasítás szerint a biztonság érdekében csak tökéletes űrhajóval indulhatott a Holdhoz az Apollo–8, ezért a legénységnek mindenre kiterjedő ellenőrzést kellett tartania, mielőtt megkapta az engedélyt a holdirányú gyorsításra. A legfontosabb ellenőrzés a gyorsítást végző rakétafokozat működőképességének ellenőrzése volt, ezen múlott minden, és ez volt az a művelet, amely az Apollo–6 esetében nem sikerült. A start után 2 óra 27 perc 22 másodperc telt el, amikor Michael Collinson keresztül a repülésirányító megadta az engedélyt: „Apollo–8, indíthatjátok a TLI-t. (Apollo 8. You are Go for TLI.)” Nem sokkal később az S–IVB fokozat hajtóművének újraindításával megtörtént a TLI (Trans Lunar Ignition – Hold irányú hajtóműindítás), 5 perc 17 másodperces gyorsítással m/s sebességre tett szert az űrhajó. Ezzel Borman, Lovell és Anders lettek a világ leggyorsabb emberei, az addig az időig bármilyen járművel elért legnagyobb sebesség rekordjának tulajdonosai. A felszállás legutolsó művelete az S–IVB leválasztása, majd egy összekapcsolódási kísérlet elvégzése volt a leválasztott rakétafokozattal. Ebben az űrhajó először levált a fokozatról, majd eltávolodott tőle, a kereszttengelye körül 180 fokos fordulatot végzett (azaz hátraarcot csinált úgy, hogy közben a repülés iránya nem változott meg) és visszanavigált az S–IVB-hez, mintha ezúttal az orrával akarna hozzá kapcsolódni. Erre amiatt volt szükség, hogy kipróbálják a későbbi expedíciók számára, sikerülhet-e a holdirányra állás után összekapcsolódni a rakétafokozatba ágyazott holdkomppal. Az űrhajósok leválasztották tehát az S–IVB-t, és elkezdték a fordulási manővert, miközben fotókat készítettek. Közel navigáltak a fokozathoz, ezzel igazolták a képességet a holdkomppal való jövendőbeli összekapcsolódásra. Borman aggódott az összeütközés miatt és túl akart már lenni a manőveren, ezért kezdeményezte az eltávolodási manővert az irányításnak. Ám a manővert elhibázták, az űrhajó enyhén letért a szabad visszatérés pályájáról. Amikor a megfordulási manővert végezték az űrhajósok, először került a látómezejükbe a távolodó Föld, amely immár gömbbé zsugorodott, először láthatta emberi szem bolygóként a Földet, először volt, hogy nem töltötte ki a látómezőt teljesen az alant elforduló felszín. Öt órával a start után az S-IVB és az űrhajók szétválása után az irányítás más pályára állította a feleslegessé vált rakétafokozatot, hogy az a későbbiek során sehol se zavarja az űrhajósok útját. Ehhez az üzemanyagmaradék kiáramoltatásával nyertek tolóerőt, amely végül azt eredményezte, hogy a rakétafokozat biztosan nem követi az űrhajót a Holdhoz vezető pályáján, hanem elrepül az égitest mellett, és ezzel Nap körüli pályára áll. Az S-IVB végül egy 0,92 × 0,99 CsE kiterjedésű Nap körüli ellipszis pályára állt, 340,80 nap keringési idővel. A rakétafokozat pályamanővere után egy újabb, soron kívüli pályamódosításra kellett sort keríteni, a Borman türelmetlensége miatti elhibázott manőverek ugyanis az űrhajót nem megfelelő pálya felé irányították, és az irányítás túl közelinek találta a két űreszközt. A Hold felé vezető út kezdő szakaszát, a pontos pályabeállást egy utolsó pályaközi korrekció zárta le. 10 óra 55 perccel a start után egy újabb pályamódosítás következett, azonban ezúttal nem a kormányhajtóművekkel, hanem a főhajtóművel. Ezzel egyúttal megtörtént az SPS hajtómű tesztje is. A korrekció után az űrhajó stabilan a szabad visszatérés pályáján haladt. A manőverek közben az űrhajósok átszelték a Van Allen öveket is, amelyről korábban tudósok azt gondolták, hogy akár halálos dózisú sugárzás is érheti benne az űrhajósokat, a repülés idejére viszont ezt a „várható dózist” a szakemberek 1 milligray-ben határozták meg, azaz nagyjából az átlagos földfelszíni normál sugárzási érték egyéves mennyiségének fele-harmada, vagy más összehasonlítást használva egy mellkasröntgen sugárterhelése. A repülés után az űrhajósok ruhájára erősített egyéni doziméterek kiértékelése szerint az Apollo–8 személyzetét 1,6 mGy sugárterhelés érte. ### Odaút Pályabeállítások A pályaszámítások szerint három napig tartott az odaút. Ez látszólagos ellentmondást rejt, hiszen a közel km/h-s kezdősebesség, valamint az alig kilométeres távolság nem ad ki ilyen hosszú „menetidőt”. Ennek az a magyarázata, hogy az űrhajó nem egyenesen repült a Holdhoz – mivel az maga is mozgásban volt, így inkább egy számított ponthoz tartott az Apollo–8, ahol a starthoz képest három nap múlva lesz a Hold –, hanem egy S alakú pályán, valamint a gravitáció lassító hatását is el kellett szenvednie. (A Földről induló űrhajó egyre lassul a kifelé vezető pályáján, mivel a bolygótest gravitációja folyamatosan visszafelé húzza, egészen addig, míg egy másik test gravitációs terébe nem lép, ahonnan már annak gravitációja érvényesül inkább, mint a Földé. Az űrhajó ezeknek a törvényeknek engedelmeskedve egészen kilométeres távolságig egyre lassult, kezdősebességének mintegy a tizedére, mire átlépett a Hold gravitációs terébe.) A pályabeállító manőverek utáni első feladat a térbeli helyzet megállapítása volt, ez Lovell feladata volt. Ez lényegében egy biztonsági művelet volt a repülési tervben, mivel az irányítás pontosan meg tudta határozni az űrhajó helyzetét és ennek alapján mindig kész volt koordinátákat szolgáltatni a számítógép számára, amelyekből aztán a gép kidolgozta a pályakorrekciókhoz szükséges manőverek paramétereit, ám egy rádió-meghibásodás esetére az űrhajósoknak önállóan is hozzá kellett tudni jutniuk a helyzetük adataihoz. Lovell ezért egy szextánssal a Canopus, a Szíriusz és a Procyon csillagok helyzetét mérte ki a földi horizonthoz képest, így állapítva meg a pontos helyzetüket. A mérés nehézségekbe ütközött, mivel a még mindig közeli S-IV-ből nagy mennyiségű üzemanyagmaradék áramlott ki, fagyott meg, és a jégdarabokon csillogó fény megnehezítette a csillagok felismerését. A második feladat a hőkiegyenlítő forgás – az űrhajós szlengben „nyársonsütő üzemmód” – beindítása volt. Erre amiatt volt szükség, hogy a napsütés melegítő és az árnyékos oldalon a világűr hidegének hűtő hatását kiegyenlítsék, mivel a hőterhelés tönkretehette volna az űrhajót. A forgás rendkívül lassú volt, egy óra alatt egy fordulatot végzett az űrhajó, de ebbe nagyjából 30 percenként be kellett avatkozni, mivel az űrhajó nem volt képes tökéletesen a hossztengely körül forogni, az űrhajó orra egyre táguló köröket írt le a hossztengely körül, ezt kellett kézben tartani. A parancsnok beteg A repülés első napjának közepén a parancsnok váratlanul megbetegedett. Először rajta volt a sor, hogy aludni térjen (a NASA váltásokba szervezte a legénységet, mert úgy gondolták, hogy minden eshetőségre felkészülve legyen mindig egyvalaki a legénységből, aki nem alszik, ezért felváltva pihentek az űrhajósok). Borman nyugovóra tért, de képtelen volt elaludni a nyüzsgő kabinban, ahol a zsebkendőnyi területen a két másik űrhajós a munkáját végezte, a berendezések zajosan működtek és a rádió „be nem fogta a száját”. Borman egy órányi szenvedés után bevett egy Seconal altatópirulát, amitől végül elszenderedett, de hamarosan rosszullétre ébredt. Kétszer hányt, majd a hasmenés kapta el, de hirtelenjében nem vitt magával zacskót az ülések alatti térbe, ahová kissé félrevonult. A légteret apró hányás és ürülékcseppek töltötték be, amelyet Lovell és Anders megpróbált összeszedni. (A higiénián túl ennek praktikus okai is voltak, a műszerfal mögé nem mehetett nedvesség, mert az ott futó vezetékek csatlakozásainál rövidzárlatot okozhatott volna, és egy szikra a tiszta oxigénes környezetben az Apollo–1 tűzesetéhez hasonló balesetet okozhatott volna.) Borman először hallani sem akart róla, hogy bárki tudjon a rosszullétéről, ám Lovell és Anders addig győzködte az ellenkezőjéről, hogy egy titkosított rádiócsatornán keresztül (egy magnóra mondott és telemetriai adatok közé rejtett üzenetben) elmondták az irányításnak a problémát. Az orvosok rögtönzött konzíliumot tartottak egy elszeparált szobában, és hirtelen még annak lehetősége is felmerült, hogy visszafordítják az űrhajót. A diagnózis szerint Bormant vagy egy 24 órás fertőzés, vagy az altató mellékhatása dönthette le. Több későbbi űrrepülés és hasonló megbetegedés után Borman rosszullétét az űrhajósokat megtámadó űrbeli mozgásbetegség számlájára írták. Tévéadások A repülés 31. órájában tévéközvetítést adtak az űrhajósok, először a Föld körüli pályán túlról. Ebben bemutatták az űrhajó belsejét, miképp élnek az űrhajósok egy hétig odafenn, és megpróbálták az egyre zsugorodó Földet is megmutatni a lakóinak. Az Apollo kamerája igen kezdetleges tévékamera volt, a Vidicon-csöves technika csak fekete-fehér képeket tudott közvetíteni, cserében viszont mindössze 2 kg tömegű volt (a súlytakarékosság kényszerű okokból végigkísérte az egész Apollo-programot). A kamerához két cserélhető lencsét vittek magukkal az űrhajósok, egy széles látószögű (160°) objektívet és egy szűk látószögű teleobjektívet. A közvetítés 17 percig tartott és csak a hajó belsejéből sikerült értékelhető képeket közvetíteni, a Föld bemutatása nem sikerült. Egyrészt szinte lehetetlen vállalkozás volt a kézben tartott kamerával, a szűk látószögű objektíven át becélozni a Földet úgy, hogy nem volt monitoruk az űrhajósoknak, amelyen át látták volna az általuk felvett képet, valamint a fényszűrő nélküli objektív is csak egy fényes foltként mutatta be a bolygót, túl nagy volt a kontraszt az űr sötétje és a fényben fürdőző Föld között. Újabb egy nappal az első után, a repülés 55. órájában megint tévéközvetítés következett a repülési tervben. Ezúttal is a távoli Föld bemutatása volt a fő attrakció, amely most már – némi lelemény nyomán, egy fényképezőgépre való fényszűrőnek a tévékamerára eszkábálásával – teljes sikert aratott. A színeket az űrhajósok szóbeli leírásával pótolták. Az adás 23 percig tartott. Átlépés a Hold vonzásába Alig ért véget a tévéközvetítés, ismét történelmi pillanat következett: repülés 55. óra 40. percében az űrhajó elhagyta a Föld gravitációs terét és átlépett a Hold vonzáskörzetébe. Ez inkább csak egy pillanat, mintsem érzékelhető, meghatározható hely volt, és mindössze abban merült ki, hogy a Föld visszahúzó, lassító ereje megszűnt, és immár a Hold vonzása vált nagyobbá, újra gyorsítva az űrhajót. Bormanék kilométerre jártak ekkor a Holdtól, és az űrhajó km/h sebességre lassult. A repülés 61. órájában végrehajtották a második pályaközi korrekciót, amely már a legutolsó művelet volt a holdpályára állás előtt. Az első pályaközi korrekció olyan tökéletesre sikerült, hogy további két tervezett pályamódosítást ki is lehetett hagyni, de a legutolsó pályabeállítást nem lehetett elhagyni. Ez a korrekció egy 0,61 m/s-os fékezés volt, amelyet a kormányhajtóművek (RCS) 11 másodperces, a menetiránnyal ellentétes irányú beindításával értek el. Ezzel a jelentéktelennek tűnő fékezéssel állították be az űrhajósok azt a távolságot – 115,4 km –, amellyel a Hold előtt elsuhantak a pályára álláskor. A Holdtól ekkor már csak kilométerre volt az űrhajó. Érdekes módon az űrhajósok egy percig sem látták utazásuk célpontját, a Hold mindvégig éjszakai oldalát mutatta feléjük, mert a pályagörbe vonala mindvégig az árnyékos oldal közepét célozta. A hőkiegyenlítő forgás miatt az egyébként is félig átlátszatlanná vált ablakok nem a Hold irányába néztek, hanem kissé oldalra, a Hold az űrhajó látóterének holt terébe esett. Csak a Hold közvetlen közelébe érve pillanthatták meg a felszínt, amikor már a Hold körüli pályára állásra készülődtek az űrhajósok. ### Hold körüli pályán Pályára állás A Hold körüli pályára állás a repülés 68. órájának 4. percében kezdődött, amikor Jerry Carr CapCom egy órával a műveletet megelőzően megadta az engedélyt a holdpályára állásra. Azért ilyen korán, mert a tényleges manőverre a Hold túloldala fölött, rádiótakarásban került sor, így az engedélyt már jó előre meg kellett kapniuk az űrhajósoknak. 68:58:06-nál az űrhajó eltűnt a Hold mögött, a rádiójel megszűnt (LOS - Loss of Signal). Nem sokkal később, 69:08:20,4-nél az automatika beindította az SPS hajtóművet (az űrhajósok pár perccel korábban aktiválták a fedélzeti számítógép megfelelő programját, amely a megfelelő időzítéssel indította el a hajtóművet, és 4 perc 7 másodperc múlva le is állította azt). Az egész küldetés legnagyobb várakozással övezett időszaka volt ez: ha a hajtómű nem, vagy nem tökéletesen működött volna, akkor többféle halálos forgatókönyv bekövetkezhetett volna. Ha a meghajtás elégtelen, vagy nem működik elég ideig a hajtómű, az űrhajó egy nagy excentricitású pályára áll, amelynek a vége a felszínbe csapódás, de az is lehet, hogy az űrhajó kiperdül a bolygóközi térbe, míg a túl hosszú idejű működés egy biztos és gyors becsapódást eredményez. Az irányítás számára csak akkor dőlt el a siker vagy a kudarc kérdése, amikor az űrhajó a Hold túloldalán előbukkant a rádiócsendből (ha a számított időben tűnt fel a jel, akkor minden rendben volt, ha előbb, vagy később, akkor rossz pályára állt az Apollo–8 és az űrhajósokra halál várt). Az Apollo–8 pontosan a számított időben tűnt fel a Hold mögül: 69:33:44 (CapCom): Apollo–8, itt Houston, vétel. 69:33:52 (Lovell): ...itt az Apollo–8. A fékezés teljesítve. 69:34:07 (CapCom): Apollo–8, itt Houston, vétel. Jó hallani a hangotokat. A Hold túloldalát ezekben a percekben láthatta közvetlenül először emberi szem, korábban csak néhány fényképről ismerhette az emberiség. Az irányítás erről az új látványról kérdezett, és Lovell adta az első leírást a túlsó oldalról: „A Hold lényegében szürke, semmi színe, úgy néz ki, mint a gipsz, vagy valamilyen szürke tengerpart. A legapróbb részletek is látszanak. A Termékenység Tengere nem üt el annyira a környezetétől, mint ahogy a Földről látszik. Nincs igazán nagy kontraszt közte és a többi kráter között. A kráterek kopottasak, egymás hegyén-hátán vannak, némelyik újabb keletű lehet. A legtöbbjük úgy néz ki – leginkább a kerek alakúak –, mint egy meteor-, vagy ágyútalálat. A Langrenus óriásinak látszik, a közepén központi csúccsal. A kráter falai teraszosak, hat vagy hét lépcső is látszik az aljukig.” A fő feladat azonban nem a vizuális megfigyelés (és „élő rádióközvetítés”) volt, hanem a lehetséges Apollo leszállóhelyek felderítése. Erre tíz keringésnyi, nagyjából 20 órányi időt szánt a repülési terv. Az első keringés során egy fényképezőgépet rögzítettek az űrhajósok az egyik ablakra, és ezzel rögzítették az alant elhaladó felszínt. Erre a fotófelderítésre azért volt szükség, mert a rendelkezésre álló Lunar Orbiter fotók felbontása nem volt igazán jó, ezért a kissé alacsonyabban keringő Apollo–8 jobb fényképek készítésének lehetőségét rejtette. Különösen öt leszállóhely (azon belül is három fő jelölt) tartott számot nagyobb érdeklődésre, amelyek mindegyike kellőképpen síknak látszott egy későbbi esetleges leszálláshoz. A Hold egyenlítői sávjában egy +/– 5°-os területet szemeltek ki a kutatók az első leszállásokhoz (mivel ide lehet a legkisebb energiabefektetéssel leszállni és innen a legkönnyebb felszállni is), és az azon belül fekvő öt jelöltet fényképezték részletesen az űrhajósok. Az 1-es jelölt a Mare Tranquilitatis keleti felén feküdt, ez volt az a legkeletibb hely, ahová a telemetriai adatok és a hajtóműindítások időzítése alapján képes lehetett leszállni egy űrhajó. A 2-es ugyancsak a Nyugalom Tengerén, annak is a nyugati felén helyezkedett el – később ez lett a valódi első leszállási térség, az Apollo–11 leszállóhelye –, a 3-as pedig szinte a Hold felén forduló oldalának közepén a Sinus Medii síkságán. A további kettő inkább csak „biztonsági tartalék volt”. Bormanék fotóin az 1-es leszállóhely tűnt a legmegfelelőbbnek. Pályamódosítás és tévéadás Borman parancsnok, miközben két társa belekezdett a megfigyelésekbe, a repülés kulcsának számító SPS hajtómű adatait egyeztette az irányítóközponttal és megegyezett Houstonnal, hogy a következőkben minden újabb keringést megelőz majd egy „Mehet/Nem mehet” procedúra, majd annak alapján engedélyezik az irányítók az újabb kör megtételét. A parancsnoknak ez a kérése arra irányult, hogy ha valami elromolna, azonnal megszakíthassák a felfedező programot. Később, a második keringésben, a kezdeti 310,6 × 111,2 km-es elnyújtott ellipszispályát kellett körpályává alakítani. Az új pálya – a 11 másodperces LOI–2 hajtóműindítás nyomán – 110,4 × 112,3 km-es lett. Ebben a körben sugározta a legénység a történelem első holdi tévéközvetítését is. A 13 perces adásban az alant elhaladó holdfelszínről készült képeket sugároztak az űrhajósok. A tévéadás minősége elég kifogásolható volt, a magas napállás miatt inkább csak fény- és árnyékfoltok látszódtak, mintsem markáns holdi alakzatok. Az adás értékét nagyban csökkentette, hogy az űrhajó ablakainak rögzítéséhez és szigeteléséhez használt anyag több ablakot beködölt, és egy ilyen csökkent átlátszóságú ablakra került fel a kamera, eleve homályos képek készítésének lehetőségével. Később azonban Anders áthelyezte a kamerát egy tiszta ablakra, s ettől kezdve jelentősen javult a képminőség. Földfelkelte A harmadik és negyedik körben a felszín szisztematikus megfigyelése folyt. A harmadik körben a felszín egyszerű fényképezése zajlott, a negyedikben pedig sztereo fényképek készítésébe kezdett a fotózásért felelős Anders. Ehhez változtatni kellett az űrhajó térbeli helyzetén, 180°-kal el kellett forgatni a kereszttengelyhez képest (addig gyakorlatilag a fékező gyújtás helyzetének megfelelő, a menetiránnyal ellentétes helyzetben – „hátrafelé” – repült az űrhajó, innentől kezdve „orral előre” helyzetbe kormányozta a parancsnok). Az űrhajó éppen a Túloldal felett repült és a horizont mögül előbukkant a Föld, az űrhajósok számára földfelkelte jelenséget létrehozva. (A kötött keringés miatt a holdfelszínről gyakorlatilag nem figyelhető meg földfelkelte, bolygónk lényegében egy helyben áll a holdi égen, csak a libráció miatt változtatja kissé a helyét. Földfelkelte csak a bolygótest körül keringő űrhajóból figyelhető meg – és a már említett libráció miatt egy-egy szűk sávban, meghatározott időszakokban a keleti és nyugati hosszúság 90°-a környékén.) Borman készített egy fekete-fehér fotót, és felhívta társai figyelmét az érdekes jelenségre. A két megfigyelő űrhajós azonnal otthagyta a feladatát, és a jelenségről színes fotókat kezdtek készíteni. A fotókat később a Life Magazin azon száz fotó közé sorolta, melyek megváltoztatták a világot, és ma is a világ legismertebb felvételei között tartják számon. Az űrrepülés ötvenedik évfordulójára a Nemzetközi Csillagászati Unió névadó bizottsága két kráternek adott nevet, amelyek láthatók a fejezet bevezető képén is. Az „Anders’ Earthrise” a Föld félgömbjétől 7 óra irányában látható nagy, de a környezettől a fényviszonyok miatt alig elkülönülő kráter. A másik, melynek neve „8 Homeward”, az előzőtől 11 óra irányában helyezkedik el, érintkezve a holdperemmel. Alvás a Holdnál A földfelkelte elmúltával az űrhajósok visszatértek a felszínmegfigyelési tevékenységükhöz. A műveleti terv szerint Bormannek aludnia kellett térnie. A parancsnok kisebb megszakításokkal két keringésnyi időt aludt. Közben Lovell ügyelt az űrhajó helyzetének megtartására, Anders fényképezett. Mikor a parancsnok a hatodik keringésben felébredt, hamar felfedezte, hogy társai végtelenül kimerültek. A kimerültségüket hibáik jelezték, nem értették a számukra feltett kérdéseket, vagy többször is válaszoltak egy-egy kérdésre. Borman átlátva a helyzetet, a tervben szereplő megfigyelések megszakítását és társai aludni küldését javasolta az irányításnak, akik egyetértettek a helyzetet jobban átlátó parancsnokkal. Borman motivációja egyszerű volt: ha nem tudnak hazatérni, mit sem ér az összes megfigyelés, márpedig a hazatérés kulcsa a Hold körüli pályáról való kigyorsítás manővere volt, és fáradt, hibázó legénységgel megnőtt egy végzetes hiba kockázata, ezt a rizikót akarta lecsökkenteni a parancsnok. Lovell és Anders természetesen lázadoztak a döntés ellen, ám Borman kitartott a döntés mellett, és a két űrhajós szintén két keringésnyi időt aludt. Karácsonyesti tévéadás bibliai felolvasással Az aludni küldött űrhajósok a nyolcadik keringésben ébredtek fel, mert a kilencedik keringésben egy tévéközvetítés várt rájuk, amit nemcsak az irányítóközpontban fogtak, hanem az adást átvehették a tévétársaságok is, és világszerte fogható volt, ahogy a három űrhajós a Hold körül kering karácsony este. Az adás szinte azonnal elkezdődött, ahogy az űrhajó előbukkant a holdgömb mögül. Az adásban bemutatták a Föld látványát kilométer távolságból, valamint képeket sugároztak az alattuk elhaladó holdi tájakról. Közben a saját benyomásaikat osztották meg a nézőkkel: Borman: ...az én benyomásom, hogy (a Hold) egy óriási, magányos, félelmetes valami, a semmi megtestesülése... Lovell: ...félelmetes ez az itteni végtelen magány, azt juttatja eszedbe, amit hátrahagytál a Földön. Innen nézve a Föld egy hatalmas oázis az űr végtelenjében... Anders: ...engem leginkább a holdi napfelkelte és naplemente fogott meg. Ezek mutatják meg leginkább a felszín vad szépségét... Ezt követően az alant elhaladó látványt kommentálták az űrhajósok, útba igazítást adva, melyik krátert, hegységet, vagy más jellegzetességet látják éppen a nézők. A Hold a földi nézők számára a fényfázisa elején volt (vékony sarlót mutatott a növekvő fázisban), és az űrhajósok hamar, nagyjából 23 perc alatt elérték a holdi naplemente vonalát. Mielőtt ez megtörtént volna, eljött a közvetítés csúcspontja: az űrhajósok felolvastak a Bibliából. A parancsnok egy barátja javaslatára a Teremtés Könyvét választották, és a karácsony estéhez, valamint a küldetésük grandiózus hangulatához – szerintük – jól illő idézetekkel üzentek haza a Földre. Először Anders olvasott fel egy szakaszt a teremtés-történetből, majd Lovell következett egy újabbal, végül Borman zárta a sort. Neki jutott osztályrészül, hogy a közvetítés ezen záróakkordjával el is búcsúzzon a világ addigi legnagyobb tévéközönségétől: „És ezzel búcsúzik az Apollo–8 legénysége, jó éjt, sok szerencsét, boldog karácsonyt és Isten áldását kívánva mindenkinek, mindenkinek a drága Földön.” A közvetítés végeztével lezárult az utolsó teljes keringés, következett a tizedik kör, amelyben már a hazatérés előkészületei folytak. A hazainduláshoz – ugyanúgy, mint érkezéskor – a Hold túloldala felett, rádiócsendben kellett egy hajtóműgyújtást végezni, amellyel az égitest vonzásából való kiszakadáshoz elegendő sebességet nyerhettek a holdutazók. Az odaérkezéskori fékezés mellett ez a manőver számított az egész expedíció kulcsának, ennek rizikóját (a B terv hiányát) vállalta fel a NASA a kezdetek kezdetén. A manőver tökéletesen sikerült, az űrhajósok pontosan a megfelelő pályán indultak hazafelé. ### Visszaút Navigációs hiba A hazaút viszonylag eseménytelenül telt el. Az első említésre méltó mozzanat Lovell kapitális hibája volt: a parancsnoki modul pilótája véletlenül kitörölte a navigációs adatokat a számítógépből. A legénységet akkor érte meglepetés, amikor emiatt az űrhajó elkezdett más helyzetet felvenni, hisz a kitörölt navigációs adatok híján igyekezett felvenni egyfajta alaphelyzetet, amely nem volt más, mint az indítóálláson rögzített utolsó „függőleges pozíció”. Először kézi vezérléssel a Rigel és a Szíriusz alapján betájolták magukat, majd Lovell csillagmérései alapján újrakalibrálták a számítógépet, és a hajó újra normális helyzetbe állt be. Az űrhajósok karácsonya A hazaút első napjának délutánján újabb tévéadás következett, immár az ötödik az út során. Az űrhajósok ezúttal is – az odaúthoz hasonlóan – az űrbeli élet szép és humoros oldalát mutatták be a nagyjából negyedórányi adásban. A tévéadás után következett a legénység karácsonya. A három holdutazó felesége kis csomagokat csomagolt az útra, amit eddig a pillanatig tilos volt kinyitniuk, most eljött az idő, az űrhajósok kibontották a karácsonyi ajándékaikat. Deke Slayton pedig az ünnepi vacsoráról gondoskodott, a Hadsereg legújabb fejlesztését, vákuumcsomagolt valódi pulykahúst, tölteléket és áfonyadzsemet kaptak az addigi íztelen űrhajóskoszt helyett, mellé három kis üveg brandyvel (amelyeket tartva a negatív sajtóvisszhangtól, mégsem bontottak fel Bormanék). Leszállás Az út legutolsó kockázatos manővere a légköri visszatérés volt. Két fő rizikót tartogatott a művelet. Egyrészt az óriási sebesség miatt megfelelő belépési szögben kell az űrhajónak a légkörön áttörnie. Ha a szög túl lapos, az űrhajó lepattan a légkörről, mint a vízen kacsázó kavics, ha túl meredek, az űrhajó darabokra törik a lassulásnál fellépő erőktől, és elégett volna. A belépési szög 5,3 és 7,7 fok között volt megfelelő, az űrhajó végül a megfelelő szögben érkezett a Földhöz. A másik kockázat a hőpajzs kipróbálatlansága volt. Az Apollo–8 minden addiginál nagyobb sebességgel érkezett vissza a Földhöz, ez minden addiginál nagyobb hőterhelést okozott a légkör átszelésekor a hőpajzson, és csak elméleti számítások léteztek ara, hogy az új alkatrész bírni fogja a hőt. Végül a légkörbelépés minden különösebb gond nélkül lezajlott. A leszállásra 1968. december 27-én került sor a Csendes-óceánon a koordinátákon. A vízreszállás kisebb bonyodalmakkal ment végbe. Az óceánba csobbanó űrhajó leérkezése után a szél belekapott a dolgavégzett, instabillá váló ejtőernyőkbe, melyek vonszolni kezdték a kabint, végül fejtetőre állítva azt. Az ún. „Stabil 2-es” pozícióban úszó kabinban az üléseik szíján lógtak arccal lefelé az űrhajósok, amíg a kabin tetejére szerelt légballonok fel nem fújódtak és talpára nem fordították a kabint. Az űrhajósok megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget. Mivel az űrhajó a hajnali órákban ért vizet, még sötét volt, és a NASA műveleti szabályai szerint csak világosban lehetett megkezdeni az űrhajósok kiemelését, várniuk kellett. Addig a USS Yorktown helikopterei és ledobott békaemberei vigyázták a kabint. ## Galéria

Altamura

Altamura város (közigazgatásilag comune) Olaszország Puglia régiójában, Bari megyében. A legendák szerint a mai város elődjét Aeneas egyik barátja alapította. Az ókori peucetius várost a 9–10. században a szaracénok teljesen elpusztították. Újjáépítését II. Frigyesnek köszönheti, aki egy várat építtetett és új falakkal erősített települést alapított az ókori város helyén. Ugyancsak a császár parancsára épült fel 1232 és 1247 között az impozáns katedrálisa. A császár által adományozott előjogok elősegítették a város gyors gazdasági fejlődését, így hamarosan Apulia egyik jelentős városává lépett elő. 1860-ban két hónapig Altamurában székelt Garibaldi helyi önkénteseinek a haditanácsa, és itt alapították meg Bari tartomány átmeneti kormányát. Olaszország egyesítését követően egy időre Puglia fővárosa lett. Altamura hírnevét a világszerte híres kenyere alapozta meg, amelyet a 16. század óta hagyományos eljárással készítenek és oltalom alatt álló eredetmegjelöléssel forgalmaznak. A város területén található Lamalunga-barlangban találták meg a 250 ezer éves altamurai ember maradványait, míg a De Lucia kőfejtőben rengeteg dinoszaurusz lábnyomra bukkantak. A leletek paleontológiai és történelmi értékét figyelembe véve a helyszíneket javasolják felvételre az UNESCO világörökség listájára. Altamura nevezetessége továbbá a Santa Maria Assunta-katedrális, egyike Puglia egykoron királyi fennhatóság alá tartozó székesegyházainak. ## Fekvése A város Baritól nyugatra, a Murgia-fennsíkon, az Alta Murgia Nemzeti Park déli részén fekszik. Az óváros egy 468 méter magas domb tetején épült fel. A 19. századtól kezdődően a város kiterjedt a domb körüli síkvidékre, ami kedvezett a rácsos utcahálózat kialakításának. Az Altamurával szomszédos községek Bitonto, Cassano delle Murge, Gravina in Puglia, Grumo Appula, Matera, Ruvo di Puglia, Santeramo in Colle és Toritto. ## Geológiája A Murgia-fennsík északnyugati részét vastag mészkő- és dolomitrétegek, az úgynevezett bari és altamurai mészkőformációk építik fel, amelyek a kréta időszakban, körülbelül 130 millió éve keletkeztek, amikor a lassú tektonikai mozgások eredményeként kiemelkedtek a pugliai karbonátos platformok, a Gargano, a Salento valamint a Murgia. A fennsíknak ez a része magasabb, mint a déli vidékek, és a mészkőrétegek összvastagsága helyenként eléri a 3000 métert is (legmagasabb csúcsai a Monte Caccia (680 m) és a Torre Disperata (686 m)), ellentétben a Murgia déli részével, ahol a kiemelkedések nem haladják meg az 500 métert. Szerkezetföldtani szempontból egy megnyúlt táblás vidék a Bradanói-árok (Fossa Bradanica) és az Adriai-tenger között. A vidék a tenger irányában enyhébben lejt, mint nyugat, azaz az árok felé. A karbonátos felszín morfológiáját elsősorban az esővíz formálta. Hosszan tartó eróziós tevékenysége során változatos karsztformák alakultak ki. Ezek közül a leglátványosabbak az (elsősorban időleges) vízfolyások által a mészkőrétegekben kivájt változó szélességű repedések, árkok az úgynevezett lamák, valamint a nagyméretű dolinák, amiket a helyiek pulónak neveznek. A felszín alatti vizek nagy kiterjedésű barlanghálózatot hoztak létre érdekes cseppkőalakzatokkal (például a castellanai barlangok). Területén található a Murgia egyik legnagyobb dolinája, a Pulo di Altamura, amely 550 méter átmérőjű és 92 méter mély. A karsztos morfológiának köszönhetően a vidéken számos barlang található, mint a lamalungai barlang, ahol 1993-ban a világon először egy teljes ősembercsontvázat találtak (altamurai ember), egy 172–130 ezer évvel előtti Homo sapiens neanderthalensis maradványait. Az Altamurától délre fekvő Pontrelli egyik barlangjában, a Cava de Luciában jelentős őslénytani feltárás található, felső krétakori dinoszaurusz lábnyomokkal. A történelmi és földtörténeti szempontokból kiemelt fontosságú helyszínek miatt az altamurai Murgiát felvették az UNESCO világörökségi helyszín jelöltjeinek listájára. ## Éghajlata A városnak jellegzetes mediterrán éghajlata van, hosszú és meleg nyarakkal, valamint enyhe telekkel, kevés csapadékkal. A város mikroklímáját befolyásolják az Adriai-tenger felől érkező szelek is. A Köppen-féle éghajlatosztályozási rendszerben a D osztályba tartozik. ## Története ### A város alapítása A legendák szerint a mai város elődjét Aeneas egyik barátja, Antellus alapította, miután menekülni kényszerült Trójából. Míg Aeneas tovább vándorolt egészen a mai Lazio területére, addig Antellus délen maradt és megalapította Altilia városát, azaz Alter Iliumot, a másik Tróját. Egy másik legenda szerint a várost az alattvalói elől menekülő Althaia, a calydoni Oeneus felesége alapította, akit fiának, Meleagernek meggyilkolásával vádoltak meg. A város területén végzett régészeti ásatások során kőkorszaki, bronzkori és vaskori leletekre bukkantak, ami azt bizonyítja, hogy a térséget már ősidők óta lakták. Bronzkori nekropolisz nyomait tárták fel a közeli La Crocében. A város környékén közel ötven halomsírt azonosítottak be a régészek. Az első állandó települést azonban a peucetiusok alapították azon a dombon, amelyen a történelmi központ ma is áll. Valószínűleg jelentős szerepe volt a régióban, hiszen vastag, küklopikus (habarcs nélkül egymásra rakott óriási kőtömbökből épített) falak vették körbe, amelynek maradványai napjainkig fennmaradtak. A falak építését a történészek az i. e. 5. és i. e. 3. század közötti időszakra teszik, s valószínűsítik, hogy ez egybeesett a város egyik virágkorával. Az i. e. 2. századtól kezdődően hanyatlásnak indult. Rövid idejű fejlődésen esett át a római uralom alatt, akik fürdőket építettek, javítottak a vízellátáson és megerősítették a falait. ### A város újjáépítése A város a 9–10. századi szaracén portyázások idején teljesen megsemmisült. Újjáépítését II. Frigyesnek köszönheti, aki várat építtetett és új falakkal erősített települést alapított az ókori város helyén. Ennek emlékét őrzi a város címere is, amelyen olvasható, hogy , azaz Frigyes javított meg. A császár pontos indoka nem ismert, egyes történészek szerint a szentföldi kereszteshadjáratból visszatért beteg katonái számára építette, mások a vidék stratégiai jelentőségét emelik ki meghatározó indokként. A település benépesítése érdekében görög és zsidó telepeseket is hívott, akiknek speciális előjogokat biztosított. Ugyancsak a császár parancsára épült fel 1232 és 1247 között az impozáns templom a katolikus egyházat követő lakosság számára, a görög lakosság a San Nicola dei Greci templomot használta. A változatos összetételű lakosság a városképre is rányomta bélyegét: a görögök rendszerint egy közös udvar köré építették házaikat, míg a katolikusok hosszú, labirintus-szerű utcákban éltek. A császár által adományozott előjogok elősegítették a város gyors gazdasági fejlődését, így annak a 14. század elejére már több ezer lakosa volt. Egy 1232-ben, Melfiben kiadott oklevélben a császár úgy határozott, hogy az altamurai templomot kivonja a püspöki fennhatóság alól. Ezt IV. Ince pápa is megerősítette 1248-ban keltezett bullájában, amelyben kimondta, hogy a templom közvetlenül a király fennhatósága alá tartozik. Ez azt jelentette, hogy a királynak joga volt kijelölni a szolgáló papokat, akik a fizetésüket is tőle kapták. ### A város fejlődése a középkortól az újkor végéig A 13. századtól kezdődően a város gazdasági élete fejlődésnek indult, a politikai életben pedig egyre meghatározóbb szerepet töltött be a klérus és a nemesség. A középkorban a várost számos nemesi család birtokolta, köztük az Orsinik és Farnesek. Első említése Altamuraként 1299-ből származik, a gravinai püspök egyik leveléből. Ebből a levélből kiderül, hogy egy bizonyos gravinai Sire Mundea őseitől úgy hallotta, Altamura az egykori Altilia helyén épült fel. A 14. században a lakosság gyorsan növekedett, számos lucaniai család költözött be falai közé, de ugyanebben az időben épültek fel az első nagyobb nemesi paloták is, amelyek inkább erődnek tűntek magas falaikkal, körbezárt belső udvaraikkal. Számos kereskedőcsalád is megtelepedett, hozzájárulva a város gazdasági fejlődéséhez. 1485-ben VIII. Ince pápa – Pirro del Balzo nyomására – alapítványi templomnak nyilvánította a székesegyházat, ami lehetővé tette a vezető papoknak, hogy viseljék a püspöki jelvényeket (mitra, mellkereszt, pásztorbot), ugyanakkor lehetővé tette önálló káptalan megalapítását. A város egyik jelentős leírása 1584-ből származik, Angelo Rocca Ágoston-rendi püspöktől, aki végiglátogatva a Nápolyi Királyság kolostorait eljutott Altamurába is. Az ő írásaiból kiderül, hogy akkoriban Altamura főtere volt a királyság egyik legnagyobb és legtágasabb tere. Az 1647-es nápolyi spanyolellenes felkelésben néhány altamurai nemesi család is részt vett. Az ellenük irányuló megtorló hadjáratot Conversano grófja vezette, aki több befolyásos apuliai nemesi család támogatását tudta maga mögött. A felkelők nagy részét, közöttük a vezérüket, Matteo Cristianit is kivégezték. 1748-ban engedélyezte VII. Károly nápolyi király az első iskola megnyitását a városban, az úgynevezett Regio Studiót vagy Regia Universitát. Az intézményben matematikát, filozófiát, logikát, anatómiát, botanikát, teológiát és görög valamint latin nyelvet oktattak. Az iskolának nagy népszerűsége volt, hiszen úgy Pugliából, mint a szomszédos Basilicatából érkeztek ide diákok. A 18. század végéig a város nem lépte túl a falakat, mindössze az utcahálózatot alakították át úgy, hogy azok a templom előtti térre érjenek be. Az utcák azonban keskenyek voltak, egy-kétemeletes épületek szegélyezték őket, hasonlóan Puglia más városaihoz. Ez az úgynevezett „claustro” tipológia valószínűleg arab és görög behatásra született meg. Az utcára néző magas falak mögött általában kis udvarok húzódtak, ahol a mesteremberek műhelyei voltak, de mezőgazdasági célokra is használták ezeket. Az etnikai és vallási alapú elkülönülés azonban továbbra is megmaradt, ennek egyik példája a saját, belső kapuval rendelkező görög negyed volt. 1798-ban VI. Piusz pápa a város főesperesét, Nulliust Altamura első püspökévé avatta. Egy évvel később a tiszavirág életű Parthenopéi Köztársasághoz csatlakozott és a köztársaságpártiak regionális központjává vált. Május 10-én a királypárti csapatok Ruffo bíboros vezetésével véres harcok során visszafoglalták. A királypárti csapatok nem kegyelmeztek a San Domenico kolostor szerzeteseinek sem, akik a klérus többségével ellentétben a felkelőkkel szimpatizáltak. A város lakosságának egy része elmenekült, közöttük Saverio Mercadante neves zeneszerző is. ### A város modern kori történelme Miután Napóleon csapatai elfoglalták a Nápolyi Királyságot, az 1800-as évek elején felszámolták a feudalizmust, ami a kisnemesség felemelkedéséhez vezetett. Altamura vidékén a nagy kiterjedésű birtokokat felosztották, ami a mezőgazdasági termelés visszaesését okozta úgy mennyiségileg, mint minőségileg. A gazdaság hanyatlása azonban csak időleges volt, és a 19. század közepére ismét virágzani kezdett a mezőgazdaság. Ebben az időszakban kezdett el a város a falain kívül is terjeszkedni. 1808 és 1817 között bírósága is volt. 1860-ban két hónapig Altamurában székelt a Garibaldi helyi önkénteseinek a haditanácsa, és itt alapították meg Bari tartomány átmeneti kormányát. Az egyesítést követően Puglia átmeneti fővárosa lett. Az 1929-ben megkötött lateráni szerződések értelmében az altamurai székesegyház az egyház tulajdonába került át, amely az 1986-os egyházmegyei átszervezést követően az Altamura-Gravina-Acquaviva delle Fonti Egyházmegye társkatedrálisa lett. A város a 20. században a fő közlekedési irányokba, Bari és Matera irányába terjeszkedett tovább, valamint egy új városnegyed jött létre a vasútállomás és az óváros között. ## Népessége A város lakossága 2009. január 1-jén fő volt, ebből férfi és nő. A lakosság kor szerinti megoszlása: - 0–14 év között: fő (ebből férfi, nő), - 15–64 év között: fő (ebből férfi, nő), - 65 év felett: fő (ebből férfi, nő). A népesség számának alakulása: 2007\. december 31-én a városban 2680 bevándorlót tartottak számon. A legtöbben a következő országokból érkeztek: - Albánia: 2028 fő - Tunézia: 247 fő - Románia: 142 fő ### Vallási élet Altamura lakosságának túlnyomó része római katolikus keresztény. Az Altamura-Gravina-Acquaviva delle Fonti Egyházmegye egyik központja, amely negyven plébániát ölel fel. Az egyházmegye a Bari-bitontói Főegyházmegyének van alárendelve. Az egyházmegye területére eső összlakosság 97,10%-a római katolikus. Altamura védőszentjei Nagyboldogasszony, Szent József és Szent Irén. ## Látnivalói ### Városkép Az ovális alakú óváros egy domb tetején alakult ki. Egykori falaiból csak részletek maradtak fenn, illetve egy városkapu, a Porta Bari. Észak-dél irányban a Corso Federico II Svevia szeli át. Ez volt a város legfontosabb közlekedési útvonala, nagy része ma a gyalogosoknak és az idelátogatóknak van fenntartva. A korzó mentén, nagyjából az óváros központi részén található a Piazza Duomo (Dóm-tér) a híres katedrálissal, illetve az impozáns városházával. Az óváros többi része zegzugos, labirintusszerű. Jellemzőek a városra a közös udvarok, az úgynevezett claustrik. Ezek kialakulásában fontos szerepe volt annak, hogy az egy családhoz tartozók, vagy esetleg egy nemzetiség tagjai csoportosan települtek le a városban egy-egy kisebb tér köré zsúfolódva, amelyet aztán közös udvarként kezdtek el használni. A szociális és védelmi funkciót ellátó claustrik zöme az óváros délnyugati részén található. A korzó két végében alakult ki a város két jelentősebb tere, északon a Piazza dell’Unità d’Italia, délen pedig a Piazza Zanardelli, ahol a régészeti múzeum épülete is áll. Az újabb városrészek az óváros körüli lejtőn, valamint az utána következő síkvidéken alakultak ki, ami kedvezett a négyzethálós utcaszerkezet megtervezésének. A pályaudvar a város északi részén épült meg. A város keleti részén négy kilométer hosszan fennmaradtak a peucetius időkből származó megalitikus falak. Az i. e. 6. és 3. század között épült falak szélessége helyenként eléri a hat métert. Ugyanebből a korból mintegy ötven tumulus is fennmaradt. A város főbb látnivalói az óvárosban találhatók: - Santa Maria Assunta-katedrális - San Nicola dei Greci-templom - San Francesco di Paola-templom - Santa Chiara-templom - Santa Maria dei Martiri-templom - San Domenico-templom - Madonna del Buon Cammino-templom - Palazzo De Angelis-Viti - Palazzo Melodia - Palazzo Calderoni Martini - Palazzo Baldassarre Altamura határában számos erődített tanya, úgynevezett masseria található. Ezek egy részét őrtoronnyal és vízárokkal is megtoldották, védekezésképpen a brigantik támadásai ellen (Masseria Calderoni, Masseria De Angelis, Masseria Dominante, Masseria Jesce, Masseria Marvulli, Masseria Solagne, Masseria Laudati stb.). ### Természeti látnivalók Altamura az Alta Murgia Nemzeti Park központja, amelynek célja a Murgia változatos állat- és növényvilágának, valamint a jellegzetes geomorfológiai adottság megőrzése. Itt él az Európai Unió legnagyobb egyedszámú fehérkarmú vércse populációja. #### Pulo di Altamura A legjelentősebb természeti látnivaló a Pulo di Altamura nevű töbör, a legnagyobb a nemzeti parkban. A dolina 550 méter átmérőjű és 92 méter mély, 477 méter magasságban nyílik. A régészeti kutatások szerint a falaiban lévő barlangokat minden bizonnyal már legalább 5000 éve lakták. A gazdag állatvilág, a ragadozómadarak megóvása érdekében a vidéket tájvédelmi körzetté nyilvánították. #### A De Lucia kőfejtő A várostól délkeletre levő De Lucia kőfejtő nevezetességei az 1999-ben felfedezett dinoszaurusz lábnyomok. A több mint 25 ezer lábnyom legalább öt különböző dinoszaurusz fajtól származik. Az úgynevezett „altamurai agyagban” fennmaradt nyomok Európában a legjelentősebbek. A késő krétakorból származnak, pontosabban a santoni emeletből (83,5–85,8 millió éve). Az éghajlat akkoriban meleg, trópusi volt. A magasabb hőmérséklet kedvezett a lábnyomok fennmaradásának, hiszen az agyagban keletkezett nyomokat a nap hamar kiszárította, még mielőtt további rétegek rakódtak volna rájuk. Valószínűleg három ujjú madármedencéjű dinoszauruszok nyomai. A lábnyomok felfedezése hozzájárult az Puglia földtörténetéről alkotott kép megváltoztatásához, hiszen a tudósok korábban azt feltételezték, hogy Murgia területe részben víz alatt volt ekkor. A dinoszauruszok viszont tágas és stabil körülmények között éltek, ahol megfelelő mennyiségű táplálékot találtak. #### A Lamalunga-barlang Az Altamura melletti Lamalunga-barlang karsztbarlangok és szűk járatok fonata. Az 1980-as években fedezték fel. A 40 méter hosszú és 20 méter mély barlang egy tíz méter mély zsombolyon át közelíthető meg. A barlang alját fosszilizálódott állati csontok borítják, cseppkőalakzatokkal vegyülve. A barlang nevezetessége, hogy itt találták meg egy felső pleisztocén korú hominida csontvázát, az úgynevezett altamurai embert. A csontváz kiváló minőségben teljesen megőrződött. Az idők során kalcitgumók keletkeztek rajta. A vizsgálatok során sérülékenynek bizonyult, ezért a tudósok úgy döntöttek, hogy helyben hagyják, és megpróbálják in situ vizsgálni. Az összehasonlító anatómiai vizsgálatok szerint átmeneti forma a Homo erectus és a neandervölgyi ember között (Homo heidelbergensis), nagyjából 400–130 ezer évvel ezelőtti periódusban, valószínűsíthetően ennek vége felé élt. A rekonstrukciók szerint 160–165 centiméter magas lehetett. A legfőbb kérdés, miként került a csontváz a barlangba; egyes vélemények szerint árvíz sodorhatta ide, míg más feltételezések szerint ide temették el, de olyan vélemények is léteznek, miszerint véletlenül, valószínűleg vadászat során a barlangba zuhant és itt halt meg. A barlang mellett múzeumot alakítottak ki, amelyben bemutatják a barlangot és a feltárt csontváz másolatát. ## Kulturális élet ### Oktatás A városban tizennégy elemi iskola, öt általános iskola, kilenc gimnázium és kilenc műszaki középiskola működik. Felsőoktatási intézmény nincs a városban. A város könyvtárát és egyben levéltárát (Archivio Biblioteca Museo Civico) 1949-ben alapították. Gyűjteményében a több mint kötet mellett több mint kéziratot őriznek, valamint 140 pergament, 16. századi kőlenyomatokat és ősnyomtatványokat. Ugyanitt őriznek számos 16–18. századi festményt, amelyeket egykoron a városi múzeumban mutattak be. ### Múzeumok A városban két múzeum működik: - Nemzeti Régészeti Múzeum (Museo Nazionale Archeologico) – A vidék egyik legjelentősebb régészeti múzeuma, értékes bronzkori leletekkel és gazdag ókori görög gyűjteménnyel. A kiállított tárgyak zöme az Altamura, valamint a környező települések területén végzett ásatásokból került elő. Külön részleg foglalkozik a város határában talált ősember-lelőhellyel, és itt látható az altamurai ember egyik rekonstrukciója is. A múzeum elődjét 1891-ben nyitották meg, de érdektelenség miatt 1909-ben be is zárták. Az új épületet azután húzták fel, hogy az 1960-as évek elején a város – az őskori leletek felfedezését követően – a régészek és történészek figyelmébe került. - Néprajzi Múzeum (Museo Etnografico) – 2010-ben nyitották meg azzal a céllal, hogy bemutassa az Alta Murgia Nemzeti Park településeinek szokásait, viseletét. ### Színház A város színháza a Teatro Mercandante, névadója a város híres szülöttje, a zeneszerző Saverio Mercadante. A színházat 1895-ben építették a zeneszerző születésének századik évfordulójára. Mennyezeti freskóját Nicola Montagano festette, és a város újraalapítását ábrázolja. Az színházat az 1990-es évek elején biztonsági okokra hivatkozva bezárták, viszont az újjáépítési munkálatokat hátráltatta, hogy nem sikerült megfelelő pénzalapokat előteremteni. A felújítást 2009 óta magánvállalkozások végzik, akik harminc évre megkapták az épület használati jogát. A megnyitásának időpontja még nincs kitűzve. ### Helyi média ### Kulturális események A városban rendezik meg 2003-óta az Arany Keménykalap Nemzetközi Vígszinház Fesztivált (Festival Nazionale del Teatro Comico - Premio Bombetta d'Oro). A fesztiválon nem hivatásos színészi társulatok mutatkoznak be, hanem kisebb városok amatőr színjátszó társulatai. ## Konyhaművészet A város leginkább kenyeréről (Pane di Altamura) híres, amelyet oltalom alatt álló eredetmegjelöléssel forgalmaznak (OEM). A kenyeret a vidéken termesztett durumbúzafajtákból (appulo, arcangelo, duilio, simeto) állítják elő, hagyományos érlelési és dagasztási technikákat alkalmazva. A kereskedelmi forgalomba kerülő kenyér legalább fél kilós, kerek alakú. A magasabbat „pane accavallató”nak hívják a helyiek, míg a laposabbat „pane a cappello di preté”nek (azaz pap sapkájának). A kenyér héja három milliméternél vékonyabb, nedvességtartalma nem haladhatja meg a 33%-ot. A kenyérsütésnél szigorú szabályokat vesznek figyelembe a búza összetételét (például gluténtartalom), a felhasznált víz minőségét illetően, de a búza őrlésének folyamata is szabályozva van. A kenyerek mintegy 80%-át Olaszország más városaiba szállítják. Az altamurai konyha további jellegzetes receptjei a cialda fredda, a paradicsommal, hagymával, olívabogyóval, répalevéllel, burgonyával, esetleg tojással ízesített kenyérféleségek és a pane cotto, kenyér, forrásban levő sós vízben párolt, idényzöldségekkel, reszelt sajttal tálalva. A húsfélék közül a bárány- és a borjúhús a legelterjedtebbek. Az u cutturide bárányhús vadnövényekkel fűszerezve, zöldborsóval. Altamurai ital a Padre Peppe nevű, kávéhoz hasonló likőr, amit egy 19. századi kapucinus szerzetes honosított meg. ## Sport A városban számos sportegyesület működik. Ezek közül egy kivételével (Jogging Volley Altamura, női kézilabda csapat) az összes regionális és megyei bajnokságokban játszik. - Labdarúgás: A.S.D. Real Altamura, A.S.D. Leonessa Altamura, A.S.D. Avanti Delfini Altamura, A.S.D. Puglia Sport Altamura. - Kosárlabda: Olympia Basket Altamura, Virtus Altamura - Kézilabda: Jogging Volley Altamura, A.S. Murgia Sport Altamura - Atlétika: A.S.D. Atletic Club Altamura ## Gazdaság Altamura egy hagyományosan mezőgazdasági, elsősorban gabonatermelő település. Az iparágak közül jelentős a bútorgyártás, különösen a kárpitozott részek gyártása, amiket Európába és az Egyesült Államokba is exportálnak. Jelentős iparág továbbá a mezőgazdasághoz kapcsolódó élelmiszeripar, különösen a pékségek, amelyek termelésük 80%-át a városon kívül értékesítik. A turizmus nagyrészt a katedrálishoz kapcsolódik. A város az Itinerario Federiciano, azaz a Frigyes-út egyik állomása, amely azon városokon halad át, ahol II. Frigyes építtette jelentősebb épületek láthatók. ## Közlekedés Az Altamurához legközelebb eső autópálya a Bolognát Tarantóval összekötő A14-es (Autostrada Adriatica), amelyre 30 kilométerre keletre, Gioia del Colle határában lehet felhajtani. Barival az SS96-os országút köti össze, amely északról érkezik a városba, és keleti irányban halad tovább Gravina in Puglia irányába. Keleti irányban, Gioia del Colléval az SP235-ös megyei út biztosítja a kapcsolatot. Déli irányban, Matera felé az SS99-es országút ágazik le a város központjában. Északnyugati irányban az SP238-as megyei út biztosítja az összeköttetést az Alta Murgia Nemzeti Park településeivel. A szomszédos településekkel az STP Bari és a Cotrap autóbusz-társaságok révén van összeköttetés. Az Altamurát érintő kis nyomtávú vasútvonalat a Ferrovie Appulo-Lucane magánvasút-társaság üzemelteti. Rendszeres járatok kötik össze Barival és Materával (Gravinán keresztül). A pályaudvar az óvárostól északra fekszik. A legközelebbi repülőtér a Bari-Palese. A közösségi közlekedést négy buszvonal biztosítja, amelyek összekötik a város legforgalmasabb tereit és utcáit. ## Híres altamuraiak - Giovanni Antonio Orsini Del Balzo (1386/1393–1463) nemes, politikus - Giacomo Tritto (1733–1824) zeneszerző - Luca de Samuele Cagnazzi (1764–1852) matematikus, filozófus - Gioacchino de Gemmis (1746–1822) érsek, az altamurai egyetem rektora - Vincenzo Lavigna (1776–1836) zeneszerző, zenepedagógus - Saverio Mercadante (1795–1870) zeneszerző - Giacomo Bellacchi (1838–1924) matematikus - Giuseppe Oronzo Giannuzzi (1838–1876) orvos - Nicola Serena di Lapigio (1875–1938) író, újságíró - Tommaso Fiore (1884–1973) író, költő - Romeo Sacchetti (1953) vízilabdázó - Carlo Vulpio (1960) újságíró, politikus - Giovanni Peragine (1965) címzetes püspök - Francesco Caputo (1987) labdarúgó

Királykeselyű

A királykeselyű vagy királykondor (Sarcoramphus papa) a madarak (Aves) osztályának újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes) rendjébe, ezen belül az újvilági keselyűfélék (Cathartidae) családjába tartozó Sarcoramphus madárnem egyetlen élő faja. A nembe több fosszilis faj is tartozik. Ebben a madárnemben a királykeselyűt írták le először és sokáig monotipikusnak tartották, végül a Sarcoramphuson belül a típusfaj lett. Nagytestű madár, mely Közép- és Dél-Amerika területein fordul elő. Mexikó déli részétől egészen Argentína északi részéig, majdnem minden alföldi trópusi erdőben megtalálható. Testét nagyrészt fehér tollak borítják, de a nyaka tövén levő tollgallér színe a szürkétől a feketéig változik és az evezőtollak, valamint a faroktollak is feketék. A feje és nyaka tollazat nélküli. A csupasz bőrének színezete példányonként változó, de lehet sárgás, narancssárgás, kékes, lilás, vagy vöröses is. Talán a legfőbb jellemzője a csőre töve fölött kinövő sárgás színű, kiemelkedő – idősebb példány esetében alá logó – bőrképződmény. Mint minden újvilági keselyű, a királykeselyű is dögevő, azaz az elpusztult állatokból táplálkozik. Gyakran ez a faj a legelső, amely megkezdi a friss dögöt. Amikor megérkezik a tetemhez, a kisebb méretű rokonai kénytelenek helyet engedni neki; ő maga csak a nála nagyobb andoki kondornak (Vultur gryphus) adja át a helyét. Fogságban a királykeselyű akár 30 évig is élhet. A királykeselyű mint jelkép főleg a maja kódexekben tűnik fel, de a helybéli lakosok néphagyományában és a népi orvoslásában is szerepet játszik. Habár manapság a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként kezeli e madarat, a királykeselyű egyedszáma napról napra csökken, aminek fő oka az élőhelyeinek csökkenése. ## Neve A királykeselyűt először 1758-ban, Carl von Linné svéd természettudós, orvos és botanikus írta le, illetve nevezte meg. Leírását a „Systema Naturae” című enciklopédia 10. kiadásába foglalta bele. Ekkortájt a madár tudományos neve, Vultur papa volt; a típuspéldány Suriname-ból származott. 1805-ben, André Marie Constant Duméril francia zoológus áthelyezte ezt a keselyűt a Sarcoramphus nembe. Ez az új madárnemnév az új latin nyelv két szavának az összetételéből jött létre, azaz a sarx = „hús” és rhamphos = „ragadozó madár görbe csőre”. Ezt a megnevezést gyakran tévesen, görögösen – Sarcorhamphus, benne „h”-val – ejtik és írják le. 1841-ben, Constantin Wilhelm Lambert Gloger német zoológus és ornitológus a Gyparchus nembe helyezte át a madarat, viszont a mai modern, tudományos irodalomban ez a besorolás érvénytelen, hiszen a Sarcoramphus madárnem élvez elsőbbséget. A királykeselyű fajneve a latin eredetű papa szó, melynek magyar jelentése, „püspök”. A fajnév a tollazatának színére utal, mely a püspökök viseletére emlékeztet. Ennek a madárnak a legközelebbi élő rokona az andoki kondor. Egyes rendszerezők e két fajt az újvilági keselyűfélék családján belül külön alcsaládba gyűjtenék össze, viszont a rendszerezők többsége nem tartja fontosnak ezt az átrendezést. Két elmélet van arra, hogy a királykeselyű honnan kapta a „királyi” nevét. Az egyik elmélet szerint a királyi neve onnan ered, hogy amikor a madár megérkezik egy tetemhez, a nála kisebb dögevők helyet adnak neki, addig, míg tele nem tömi magát. A másik elmélet a maja legendákból származik, melyben ez a keselyű egy király volt, mely emberek és istenek közti közvetítőként játszott szerepet. Paraguayban a spanyolok „fehér varjú” névvel illették a madarat. Navatl nyelven cozcacuauhtli a neve; összetett szó, mely a cozcatl = „gallér” és cuauhtli = „ragadozó madár” szavak összevonásából jött létre. ## Rendszertani besorolása A királykeselyűnek és hat élő rokonának, azaz az újvilági keselyűféléknek (Cathartidae) a pontos rendszertani besorolása még manapság is bizonytalan. Habár az újvilági keselyűfélék és az óvilági keselyűformák (Aegypiinae) megjelenésben igen hasonlítanak, sőt ugyanazt a dögevő életmódot folytatják, a két család mégsem áll közelebbi rokonságban egymással. Más-más ősökből fejlődtek ki, és a hasonlóság csak a konvergens evolúció műve. A két madárcsoport közti rokonsági kapcsolat még manapság is vita tárgyát képezi. Korábban az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe helyezték, mivel néhány gólyafajjal is mutatnak hasonlóságot úgy megjelenésben, mint életmódban. A közelmúltban olyan elmélet is született, mely szerint a újvilági keselyűféléket és az óvilági keselyűformákat a sólyomalakúak (Falconiformes) közé kéne besorolni, Mint a többi újvilági keselyűnek, a királykeselyűnek is 80 diploid kromoszómája van. ### Fosszilis maradványok és a mai madár kifejlődése A Sarcoramphus madárnem, mely manapság csak egy élő fajt tartalmaz, korábban szélesebb körben volt elterjedve. A Sarcoramphus kernense Észak-Amerika délnyugati területén élt, a középső pliocén, az úgynevezett piacenzai korszak idején, vagyis 3,5-2,5 millió évvel ezelőtt. Ez a fosszilis madár a Blancan/Delmontian fauna kevésbé ismert tagja volt. Ennek az őskeselyűnek a létezését csak egyetlen egy bizonyíték, azaz egy törött, felkarcsontnak (humerus) a könyök felé eső végrésze tanúsítja. Ezt a maradványt a kaliforniai Kern megyében levő Pozo Creeknél találták meg. A maradványt Loye H. Miller írta le először; Miller a típusfajjal összehasonlítva arra a következtetésre jutott, hogy az ősrokon valamivel nagyobb és robusztusabb volt, mint a mai faj; egyébként a kettő igen hasonlíthatott egymásra. Mivel a két madár létezésének kora között igen nagy a távolság, feltehető, hogy két külön fajról van szó. De mivel az ősmadár egyetlen maradványa is töredékes, azaz hiányos, a köztük levő rokonsági kapcsolatot igen nehéz meghatározni; sőt az is meglehet, hogy a kettő nem is tartozik ugyanabba a madárnembe. A késő pleisztocén idején, a mai Peru területén élhetett a Sarcoramphus fisheri. Egy feltételezett ős királykeselyűről, mely a negyedidőszak alatt Kubában élt, további kutatások bebizonyították, hogy valójában Buteogallus borrasi (korábbi nevén Titanohierax), egy sasméretű rákászölyv volt. E madárnem evolúciójáról csak keveset lehet tudni, mivel a többi újvilági keselyűnem neogén földtörténet időszakbeli maradványai is vagy fiatalabbak, vagy töredékesebbek. Az újvilági keselyűalakúak rendjének a másik családja, a ma már teljesen fosszilis Teratornithidae család fajai körülbelül ugyanazt az ökológiai fülkét töltötték be, mint a mai újvilági keselyűfélék. Úgy tűnik, hogy a Sarcoramphus kernense valamivel megelőzte a nagy amerikai faunacsere nevű eseményt; továbbá a mai újvilági keselyűfélék többsége Közép-Amerikában jelent meg először, vagy e madárcsoport kifejlődésének őshazája ez a kontinenseket összekötő földrész. E szálon elindulva lehet, hogy a S. kernense a S. fisheri északra irányuló divergens testvértaxonja. A ritka és töredékes maradványok alapján az az elmélet született, mely szerint a királykeselyűk és a dél-amerikai kondorok legalább 5 millió évvel ezelőtt váltak ketté. ### Bartram „festett keselyűje” Az 1770-es évekből származó floridai utazásai során készült feljegyzéseiben, William Bartram amerikai természettudós egy „festett keselyűről” (Sarcoramphus sacra vagy S. papa sacra) számol be. Az általa leírt madár majdnem ugyanolyan, mint a királykeselyű, kivéve a fehér farktollait. Bartram azt állítja, hogy ez a madár eléggé közönséges és begyűjtött egyet belőlük. Más természettudósok nem láttak belőle egy példányt sem, és 60 évvel később a madár létezése megkérdőjeleződött. John Cassin amerikai ornitológus szerint e madárfaj létezésének a kérdése a legnagyobb rejtély az észak-amerikai ornitológiában. 1734-ben Eleazar Albin angol természettudós és festő – a fenti beszámolótól függetlenül – leírt és lefestett egy hasonló megjelenésű újvilági keselyűt. Habár a legtöbb korai ornitológus nem kételkedett Bartram őszinteségében, Joel Asaph Allen amerikai zoológus és ornitológus úgy vélte, hogy Bartram kitalálta a madarat és több különböző madárfaj részeiből állította össze. Allen rámutatott arra, hogy a Bartram által leírt madár viselkedése a karakarákra (Caracarini) vall. Például a „festett keselyű” a tűzvészeket követte, hogy felfalhassa a menekülő, vagy beleégett rovarokat és a dobozteknősöket. Így pedig a karakarák viselkednek, a nagyobb és rövidebb lábú királykeselyűnek és rokonainak nehezebb a talajon járni. Bartram korában a Caracara cheriway közönséges és elterjedt lehetett abban a térségben és meglehet, hogy az úgynevezett „festett keselyű” ezt a madárfajt jelképezi, viszont William Bartram nem tesz említést e karakarafajról. Francis Harper amerikai természettudós úgy vélte, hogy Bartram korában, akárcsak az 1930-as években, ez a karakarafaj mégsem volt gyakori ott, ahol Bartram járt és a ritka észrevételből akaratlanul, viszont hibásan egy újvilági keselyűfélét vélt látni. Szintén Harper vette észre, hogy Bartram írásait jelentős mértékben átírták és kiegészítették a nyomtatás előtt, és a fehér farktollas leírás csak ebben az utóbbi nyomtatásban van jelen. Harper tehát azt gondolta, hogy Bartram a nyomtatás idején fejből írta le a madarat és a faroktollának színezetére rosszul emlékezett. Harper és néhány kutató kollégája megpróbálták bebizonyítani a királykeselyű floridai rokonának a létezését, azzal érvelve, hogy Bartram idejében ez a madár már kihalófélben volt és egy hirtelen éghajlati lehűlés végzett a fajjal. William McAtee úgy véli, hogy Floridában a madaraknak saját floridai alfajaik jönnek létre, és a „festett keselyű” nem egyéb, mint a királykeselyű floridai alfaja. ## Előfordulása Becslések szerint a királykeselyű előfordulási területe körülbelül 14 millió négyzetkilométert foglal magába. Mexikó déli részétől egészen Argentína északi részéig lelhető fel. Dél-Amerikában nem található meg az Andoktól nyugatra, kivéve Nyugat-Ecuadorban, Északnyugat-Kolumbiában és Északnyugat-Venezuela legmesszibb részein. Főleg az alföldi trópusi erdőket, vagy a mellettük levő szavannákat és egyéb füves pusztákat választja élőhelyül. Gyakran az erdők mocsaras és lápos részein figyelhető meg. Az elterjedési területének az elsődleges alföldi erdeiben gyakran a királykeselyű az egyetlen, vagy leggyakoribb képviselője az újvilági keselyűféléknek. Az Amazonas esőerdeiben azonban általában a nagy sárgafejű keselyű (Cathartes melambrotus) van számfölényben. A nyílt térségekben a kis sárgafejű keselyű (Cathartes burrovianus) és a hollókeselyű (Coragyps atratus) fordul elő nagyobb számban. A királykeselyű általában nem hatol 1500 méternél magasabbra, bár az Andok keleti felén megfigyelték tengerszint fölötti 2500 méteres magasságban is. Ritkán 3300 méter magasban is észrevehető. Az élőhelyein a kimagasodó fákon, vagy az erdő fáinak lombkoronái fölött pihen. Argentína középső részén levő Buenos Aires tartományban pleisztocén kori maradványaira bukkantak; ez pedig a történelmi előfordulási területének déli határát 700 kilométerrel délebbre húzza meg. Korábban a természettudósok úgy vélték, hogy ez a terület nem volt alkalmas e madárfaj számára. ## Megjelenése Az andoki kondor és a kaliforniai kondor (Gymnogyps californianus) után a királykeselyű a harmadik legnagyobb újvilági keselyűféle. Csőrétől farkáig átlagosan 67–81 centiméter hosszú, a szárnyfesztávolsága 120–200 centiméter között van, míg testtömege 2700–4500 gramm. Tollruhája főleg fehér, halvány rózsaszínes-sárgás árnyalattal. Ezzel szemben a szárnyainak alsó fele az evezőtollakkal együtt, valamint a farktollai és a nyaka tövén levő vastag tollgallér sötét szürkék vagy feketék. A fején és nyakán nincsenek tollak. A fején levő csupasz bőr különböző vörös és lila árnyalatú, a nyakon rikító narancssárga és a toroktájékon sárga színű. A fejen a bőr ráncos és rétegekben ül. A csőre narancssárga és fekete színű. A felső csőr tövéből egy aranysárga színű bőrképződmény nő ki; ez a bőrkinövés csak a tulajdonosa negyedik életévében éri el a teljes méretét. Az újvilági keselyűfélék között a testéhez képest a királykeselyűnek van a legnagyobb koponyája és agytérfogata, valamint a legerősebb csőre. A csőr vége kampós és a szélei élesek. Szárnyai szélesek; farktollai rövidek és széttárva négyzet alakot vesznek fel. A szivárványhártyája (iris) fehér, ezt élénk vörös ínhártya (sclera) veszi körül. Egyes újvilági keselyűfélétől eltérően a királykeselyűnek nincsenek szempillái. Begyzacskója van, amit a táplálék ideiglenes raktározására használ. Lábai szürkék, rajtuk hosszú, vastag karmok ülnek. E madárfajon belül a nemi kétalakúság csak csekély mértékű. A két különböző nemű állat között nincs különbség a színezetben és méretben is csak kevés. A fiókának sötét a csőre és a szeme. A nyaka előbb szürke, aztán ahogy nő, narancssárgává válik. A fiatal példánynak a tollruhája teljesen szürke, bár testtartása már olyan, mint a felnőtté. A fehér-fekete tollazatot csak az 5 vagy 6 éves kori vedlés után éri el. Jack Eitniear, a texasi San Antonióban levő Center for the Study of Tropical Birds (a trópusi madarakat tanulmányozó központ) egyik munkatársa azt vette észre a fogságban tartott királykeselyűket figyelve, hogy körülbelül a madár kétéves korában a hasán levő tollak kezdenek hamarább kifehéredni. Ezt követően a szárnytollak váltanak a felnőtt színezetére. Legutoljára a kisebb, szárnyfedő tollak fekete foltjai tűnnek el. A fej és nyak kopaszsága a higiénia miatt alakult ki, bár néhány csökevényes tollacska mégis található a fejen. A csupasz bőrfelületet könnyebben le lehet mosni, és a baktériumok és egyéb kórokozók nem tudnak letelepedni rajta. Továbbá az UV-sugárzás fertőtleníti a bőrfelületét. A sötétebb tollazatú fiatal példányt könnyen össze lehet téveszteni a pulykakeselyűvel (Cathartes aura). Az előbbi azonban széttárt szárnyakkal vitorlázik. A világos színű felnőttet az erdei gólyával (Mycteria americana) lehet összetéveszteni, bár az utóbbit a hosszú nyakáról és lábairól messziről is fel lehet ismerni. ## Életmódja A levegőben vitorlázva keresi dögökből és kisebb állatokból álló táplálékát. A felszálló meleg légáramlatok, úgynevezett termikek segítségével hatalmas területeket jár be. Csak időnként ver a szárnyaival. Repülés közben a madár széttárja szárnyait; evezőtollai kissé felfelé hajlanak. Röptében messziről úgy néz ki, mintha fej nélküli lenne. Szárnyverései mélyek és erőteljesek. Marsha Schlee természettudós Venezuelában két alkalommal is megfigyelte, amint két-két királykeselyű tandem repülést végzett; szerinte ez az udvarlási szertartás része lehet. Mérete és feltűnő színezete ellenére ezt az újvilági keselyűt igen nehéz észrevenni, amikor a fák lombkoronái között pihen. Pihenés közben fejét lejjebb eresztve és előre hajolva tartja. Nem vándor madár. A rokon pulykakeselyűtől, a kis sárgafejű keselyűtől és a hollókeselyűtől eltérően, a királykeselyű általában magányosan, vagy kisebb családi csoportokban él. Belizében 12 fős csoportot is megfigyeltek, amint egy vízesés fölött fürdőztek és vizet ittak. Egy-egy tetemnél általában egy vagy két példány jelenik meg, azonban ha a dög nagyobb állaté, akkor akár tíz királykeselyű is összegyűlhet köréje. Fogságban akár 30 évet is élhet, a vadonban való élettartama nem ismert. Mint minden újvilági keselyűféle, a királykeselyű is gyakorolja az úgynevezett urohidrózist, ami abból áll, hogy a párolgás hűtő hatását kihasználva a vizeletet a lábukra ürítik, így hűtik a testüket. E tevékenység miatt a madár lábán gyakran fehér színű húgysavréteg képződik. Erős, éles és vágós csőre, valamint nagy mérete ellenére ez a madárfaj nem, vagy alig agresszív. Hiányzik az alsó gégefője (syrinx), ezért nem képes sokféle hangot kiadni, bár mély károgó és visító hangok hallhatók tőle. Ezeket udvarláskor hallatja; amikor hergelik, a madár a csőrével csattogtat. Az egyetlen természetes ellenségei a kígyók, melyek tojás és fióka korában jelentenek rá veszélyt. Ha a jaguár (Panthera onca) zsákmányából táplálkozik és nem elég figyelmes, akkor a nagymacska elkaphatja, egyébként a jaguár nem vadászik rá. ### Táplálkozása A királykeselyű mindenféle dögöt elfogyaszt, lehet az szarvasmarha (Bos primigenius), partra vetett hal vagy elpusztult gyík. Főleg dögevő, de egyes beszámolók szerint képes megölni a sebesült állatokat, az újszülött borjakat és a kisebb gyíkokat. Habár a táplálékszerzésben főleg a látására hagyatkozik, nem tudni, hogy a szaglása mennyire játszik szerepet. A kutatók úgy vélték, hogy a szaglása gyenge és a dögöket főleg a pulykakeselyűt és a nagy sárgafejű keselyűt követve találja meg. E kisebb rokonok szaglása kiváló. Egy 1991-ben végzett kísérlet azonban arra jutott, hogy a királykeselyűk a kisebb rokonok segítsége nélkül is rábukkannak az erdőkben levő dögökre, ami arra enged következtetni, hogy a szóban forgó madárnak is van valami szagérzéke. Főleg az erdőkben keresi a táplálékát, bár a szomszédos szavannákon is felbukkanhat. Ha rábukkan a táplálékára, arrább kergeti a kisebb rokonokat és más dögevő állatokat, aztán erős csőrével felnyitja a tetemet; gyakran a királykeselyű a dögök megkezdője. Ő maga kizárólag csak a nála nagyobb andoki kondor elől húzódik el. Miután a nagytestű keselyűk felbontották a tetemet és teletömték magukat, a kisebb méretű és gyengébb csőrű újvilági keselyűk is táplálékhoz jutnak. A nyelve dörzspapírszerű; ezzel az apró húsmaradékokat is leszedheti a csontokról, bár általában megelégszik a bőrrel és a szövetek szilárdabb részeivel. A venezuelai Bolívar szövetségi államban megfigyelték, hogy ha kevés az elpusztult állatok száma, akkor a királykeselyű a buritipálma (Mauritia flexuosa) lehullott gyümölcsével egészíti ki az étrendjét. ## Szaporodása E keselyűfaj vadonban való szaporodási szokásairól csak igen keveset lehet tudni. A legtöbb adatot a fogságban tartott madarak szolgáltatják, a megfigyeléseket jórészt a franciaországi Párizsban levő Ménagerie du Jardin des plantes nevű növény- és állatkertben végezték. Az ivarérettséget a hím körülbelül 4-5 évesen, míg a tojó valamivel korábban éri el. A költési időszak főleg a száraz évszakban van. Fák üregébe rakja egyetlen tojását, amely egyszínű fehér. Hogy elriassza a ragadozókat, a királykeselyű kellemetlen szagokat áraszt kotlás közben. A tojáson mindkét szülő kotlik 52-58 napig. Ha az első tojás megsemmisül, akkor a tojó körülbelül hat hét után egy másikat tojik. A kotlást és a fióka melengetését mindkét szülő elvégzi, azonban csak a fióka egy hetes koráig. Ezután a szülők csak őrködnek fölötte. A királykeselyű fiókája csak félig tehetetlen; habár nem tud gondoskodni magáról, kikelésekor már van néhány tolla és szemei nyitva vannak. Életének második napján már mozogni kezd a fészekben és sír az étel után. A harmadik napon már maga csipegeti a táplálékát. 10 naposan vedlik először. 20 naposan már jól áll a lábán és ki tud egyenesedni. Egy-három hónaposan kisétál a fészekből és felfedezi annak környezetét. Körülbelül három hónapos kora után röpképessé válik. ## A királykeselyű és az ember ### Természetvédelmi helyzete Ez a keselyűfaj a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) szerint nem fenyegetett faj, mivel a hatalmas előfordulási területe körülbelül 14 millió négyzetkilométert foglal magába. Itt pedig, becslések szerint tízezer és százezer között lehet e faj példányszáma. Ettől eltérően olyan bizonyítékok is vannak, melyek szerint a királykeselyű egyedszáma csökkenőben van, viszont nem olyan mértékben, hogy át kelljen sorolni más veszélyeztetettségi listára. Főleg az élőhelyének elvesztése okozta veszélynek és az orvvadászatnak van kitéve. Habár szembetűnő madár, a királykeselyűt igen nehéz követni, illetve tanulmányozni, mivel a legmagasabb fákon pihen, és magasan repülve nagy távokat tesz meg táplálékszerzési célból. Nagy helyigénye miatt állatkertben nem könnyű tartani. A Berlini Állatkertben található Alfred Brehm Ház mesterséges sziklafalához monumentális méretű keselyűröpdét építettek. Itt számos más keselyűfaj mellett a királykeselyű (Sarcoramphus papa) is megtekinthető. ### A királykeselyű a kultúrákban A maja kódexekben a madarak közül a királykeselyűt ábrázolják a legtöbbször. A királykeselyű írásjele könnyen felismerhető a csőrön levő dudorról és a szemet alkotó koncentrikus körökről. Van olyan rajz, ahol istenként, ember testtel és madár fejjel ábrázolták. A maja mitológia szerint ez az istenség hordozta az üzeneteket az emberek és az istenek között. A maja naptárban Cozcacuauhtli-nak, vagyis a hónap tizenharmadik napjának a jelképe. A régészek úgy vélték, hogy ezt a napot a pávaszemes pulyka (Meleagris ocellata) jelképezi, viszont jobban megnézve a csőrét rájöttek, hogy egy ragadozó madárról van szó. A madár tollait és vérét különböző betegségek gyógyítására használták fel. Az elterjedési területén levő országok szívesen ábrázolják a saját postabélyegeiken. 1963-ban Salvadorban, 1978-ban Belizében, 1979-ben Guatemalában, 1997-ben Hondurasban, 1998-ban Bolíviában és 1999-ben Nicaraguában adtak ki ilyen bélyeget. Nagy mérete és szépsége miatt a királykeselyű igen kedvelt az állatkertekben. A világon számos állatkertben látható. A királykeselyű azon kevés madarak egyike, melyről az Állatkertek és Akváriumok Világszövetsége (WAZA - World Association of Zoos and Aquariums) tanulmánykönyvet tart; ezt a Fort Worth Zoo-nál dolgozó Shelly Collinsworth vezeti.

Tiltott Város

A Tiltott Város (Peking) a Ming-dinasztiától a -dinasztia végéig, csaknem ötszáz éven át szolgált a kínai császárok lakóhelyeként, Kína ceremoniális és hatalmi központjaként. Az 1406 és 1420 között épült komplexum épületből, bennük szobából áll, és négyzetméteren (ebből m2 beépített) terült el. Az épületegyüttes a hagyományos kínai palotaépítészet remekműve, és sok évszázadon át befolyásolta a kulturális és építészeti irányzatokat Kelet-Ázsiában és máshol is. 1987-ben lett a világörökség része, az UNESCO a világ legnagyobb régi faépület-együtteseként tartja nyilván. 1925 óta a Tiltott Város a Palotamúzeum szervezeti keretébe tartozik. A múzeum hatalmas anyaga a Ming- és a -dinasztiák császári gyűjteményein alapul, de a kollekció egy része a kínai polgárháború nyomán a i Nemzeti Palotamúzeumban található. ## Etimológia A Tiltott Város elnevezés a kínai ' (紫禁城) magyarul „Bíborszínű Tiltott Város”-ból ered. A „'” kifejezés többféle tartalmat is hordoz. ', vagy „bíbor”, az északi Sarkcsillag kínai elnevezése, amit a kínai asztrológiában az „égi császár” lakóhelye. A Tiltott Város ennek a földi megfelelője. A ', azaz „tiltott” kifejezés arra utal, hogy senki nem léphetett be a területére engedély nélkül. A ' fallal övezett várost jelent. A hely mai hétköznapi elnevezése „'” (故宫), ami régi vagy volt palotát jelent. A múzeum hivatalos elnevezése „'”, (故宫博物院). ## Története ### Ming-dinasztia A Ming-dinasztia harmadik uralkodója, császár helyezte vissza a birodalom székhelyét , ahonnan a mongol hódítás miatt kellett elmenekíteni a fővárost 1369-ben. A hatalmas építkezés 1406-ban kezdődött és a palota 1420-ra készült el. A terveket sok szakember készítette a császár munkaügyi minisztériumának ellenőrzése alatt. A fő tervezők, főépítészek és Nguyen An, egy vietnámi származású eunuch voltak. Az építkezési munka vezetői, főmérnökei és voltak. Az építkezés 15 évig tartott. A viszonylag rövid építési időhöz százezres nagyságrendben volt szükség kézművesekre és milliós nagyságrendben építőmunkásokra. A legfontosabb csarnokok pillérei eredetileg a Phoebe nanmu (楠木) nevű, Délnyugat-Kínában honos örökzöld trópusi keményfa egy-egy példányából készültek. A Csing-dinasztia idején sorra került átépítések során ezt már nem tudták megismételni; az új oszlopokat több fenyőfa törzséből állították össze. A csarnokok alapjául szolgáló terraszok kőborítása Peking környéki bányákból származik. A legnagyobb kövek szállítását csak télen tudták megoldani, amikor is az út mentén ásott kutakból locsolták a talajt, és az így keletkezett jégfelületen vontatták a helyszínre a köveket. A fő csarnokok padlózatát úgynevezett aranytéglákkal (金砖, jīnzhuān), burkolták, amiket és környékén kitermelt agyagból égettek. Egy-egy tétel kiégetése hónapokig tartó folyamat volt, és ennek eredményeképpen rendkívül sima felületű csempetéglák keletkeztek, amelyek ütésre fémes hangot adtak. A csarnokok belső padlóburkolata nagyrészt ma is eredeti, 600 éves. A Tiltott Várost körülvevő csatornákból kitermelt földet egy mesterséges domb, a Szén-hegy létrehozására használták az északi oldalon. `császár már az építkezés ideje alatt a helyszínre látogatott. 1420-ban aztán hivatalosan is használatba vette a palotarendszert, és Peking lett a császárság fővárosa. Azonban alig kilenc hónappal később a három fő csarnok a trónteremmel együtt leégett, és újjáépítésük 23 évig tartott.` 1420 és 1644 között a Tiltott Város a Ming-dinasztia székhelye volt. 1644 áprilisában felkelők foglalták el vezetésével, aki a „-dinasztia” első császárának kiáltatta ki magát. Hamarosan azonban menekülnie kellett a Ming-csapatok és a mandzsuk egyesült erői elől, de előtte felgyújtatta a császári palotát. ### 1644 októberére az eredetileg a Mingek által behívott mandzsuk átvették a hatalmat Észak-Kínában, és az ifjú császárt egész Kína uralkodójának kiáltották ki, mint a első császárát. A uralkodók megváltoztatták a palota néhány épületének nevét, hogy a „harmóniát” hangsúlyozzák a „hatalom” helyett, valamint a kínai mellett mandzsu nyelven is elhelyezték a feliratokat. Saját vallásukból kiindulva sámánista elemeket is bevezettek a palota jelképrendszerébe. 1860-ban, a második ópiumháború során, angol-francia csapatok foglalták el a Tiltott Várost. 1900-ban menekülésre kényszerült a palotából a boxerlázadás idején, majd a lázadást leverő nyugati csapatok foglalták el azt. ### Köztársasági kor 1912-ben, császár lemondásával a Tiltott Város – miután összesen 24 császárnak (14 a Ming-dinasztiából, 10 a -dinasztiából) adott otthont – megszűnt a kínai hatalom központja lenni. A köztársasági Kína 1924-ig biztosította számára a belső udvar használatát, de 1924-ben, egy puccs után hadúr nyomására onnan is távoznia kellett. A Palota Múzeum 1925. október 10-én nyílt meg a Tiltott Városban. Első igazgatója (1880–1937) volt, és az 1925–1931-es időszakban a gyűjteményt békés körülmények között mutathatták be a látogatók tömegeinek. Japán kínai agressziója azonban egyre szélesebb méreteket öltött, és 1933-ban, a második kínai–japán háború előszelei miatt evakuálni kellett a nemzeti kincseket a múzeumból. 1934. január 31-re ládába csomagolták a múzeum gyűjteményét, és azt öt csoportra osztva, különböző útvonalakon ba szállították. A gyűjtemény kezelőinek a háborús körülmények között még arra is volt erejük, hogy egy reprezentatív kollekciót Moszkvába és Leningrádba küldjenek kiállítani 1937-ben. Ezek a darabok végül 1942 decemberében érkeztek vissza ba, akkor pedig Kína meg nem szállt részeire utaztatták kiállításokra. A gyűjtemény azonban a második világháború után két részre szakadt. Nagyobb részüket újra a Tiltott Városban helyezték el, de egy másik részét a erői Tajvan szigetére szállították 1947-ben. Ezt a viszonylag kis méretű, de nagyon értékes kollekciót 1965-ig raktárban tartották, majd a tajpeji Nemzeti Palotamúzeumban tárták újra a nyilvánosság elé. ### Kínai Népköztársaság A Kínai Népköztársaság kikiáltása után (az eseményre 1949. október 1-jén, a Tienanmen téren, a Tiltott Város főbejárata előtt került sor) csak kisebb károk érték a palotát, bár a következő két évtizedben ijesztő javaslatok is elhangzottak hasznosítására (többek között szórakoztató park vagy közlekedési csomópont kialakítását is javasolták a helyén). A kulturális forradalom idején, 1966-ban a vörösgárdisták itt is megjelentek és provokatív akciókat hajtottak végre, többek között néhány műkincset megsemmisítettek, és „forradalmi” agyagszobrokat állítottak a helyükre. miniszterelnök azonban egy zászlóalj katonát küldött oda a műemlék megvédésére, akik 1966-tól egészen 1971-ig hermetikusan zárva tartották a Tiltott Várost. Az UNESCO 1987-ben felvette a világörökségi listára „a Ming és dinasztiák császári palotái” néven. 2004-ben a városban lévő palotát is csatolták ehhez a világörökségi helyszínhez, aminek a neve így „a Ming és dinasztiák császári palotái Pekingben és ” lett. A Palota Múzeum a 2000-es években nagyszabású felújítási munkákba kezdett az épületegyüttes területén azzal a céllal, hogy 16 év alatt minden egyes épületet az 1912 előtti állapotban állítsanak helyre. A kereskedelmi létesítmények megjelenése a Tiltott Város területén a kilencvenes évektől nagy vitákat váltott ki. 2000-ben egy Starbucks kávézó nyílt meg, ami fokozta a kritikákat. Ez az üzlet végül 2007-ben bezárt. A kínai sajtó többször támadta azt a gyakorlatot is, hogy az emléktárgyüzletekből kizárják a kínai vásárlókat, azzal a céllal, hogy a külföldieknek magasabb áron értékesíthessék árujukat. 2005-ben az IBM és a Palota Múzeum bejelentette, hogy közös projektben elkészítik a Tiltott Város háromdimenziós virtuális modelljét. A munka 2008-ra készült el. ## Főbb építmények A Tiltott Város a világ legnagyobb fennmaradt palotaegyüttese, 72 hektáros területen. Alaprajza téglalap alakú, hossza északról délre 961 méter, keletről nyugatra 753 méter. 980 épületében 8707 helyiség található. A Tiltott Várost építői az ősi, fallal körülvett Peking központjának, egyben a birodalom központjának, és egyúttal a világ középpontjának is szánták. (Kína nevének jelentése saját nyelvükön magyarra fordítva „A közép birodalma”.) A palotarendszert a császári város, ez utóbbit a belső város vette körül, ettől délre terült el a külső város. A palotaegyüttes a mai város szerkezetében is központi helyet foglal el. Észak-déli tengelye egybeesik az egész város hasonló tengelyével, áthaladva a Mennyei béke terén, a legnagyobb ünnepi rendezvények helyszínén. A tengely csillagászatilag nem pontosan észak-déli irányú, attól 2 fokkal eltér. Egyes felvetések szerint a palota létrehozásakor, a Juan-dinasztia idején ezt a tengelyt a csaknem pontosan északra fekvő nyári fővárossal, Xanaduval () akarták egyeztetni. ### Falak és kapuk A Tiltott Várost 7,9 méter magas bíborszínű fal, valamint egy hat méter mély, 52 méter széles árok veszi körül. A falak vastagsága az alapnál 8,62 méter, tetejükön 6,62 méter. A falak a védelmi szerepen túl a belső, magasabb térszint megtámasztására is szolgálnak. Anyaguk belül döngölt föld, amit kívül mindkét oldalukon három réteg speciális tégla borít, a téglák közében habarccsal. A komplexum négy sarkán bonyolult tetőzetű tornyok (E) vannak, mindegyik tetején 72 gerinc-redővel, ahogy az a Szung-dinasztia korabeli Teng herceg pavilonja és a Sárga Daru tornya tetejének régi ábrázolásairól ismert. Ezek a tornyok láthatók leginkább kívülről, és számos népi hagyomány kapcsolódik hozzájuk. Az egyik legenda szerint a korai -dinasztia idején egy felújítás után a kézművesek nem tudták visszaépíteni a tetőzetet, csak a halhatatlan, legendás ácsmester segítségével. A Tiltott Város minden oldalán egy-egy kapu található. A déli falon nyílik a főkapu, a Meridián-kapu (Vu Men, Vu-kapu) (A). (A Tiltott Város előtt, a Meridián-kaput eltakaró Tienanmen-kapu, ami a bejárat feletti Mao-képről ismert a pekingi fotókról, szigorúan véve nem része a Tiltott Városnak; az a régi „belső városon” belüli „császári város” bejárataként szolgált.) Az északi oldal kapujának neve: isteni hatalom kapuja. A keleti (D) és nyugati dicsőséges kapuk (C) a megfelelő oldalakon találhatók. Minden kaput kilencszer kilenc aranyszegecs díszít, kivéve a keleti kaput, ahol csak nyolc sor van ezekből. A Meridián-kapu alatt öt átjáró nyílik. A középsőn csak a császár haladhatott át, illetve a császárné a házasságkötés napján, valamint a háromévente megrendezett császári versenyvizsga első három helyezettje, vizsgájuk napján. A 35,6 méter magas, öt bástyából álló Meridián-kapu két előreugró szárnya egy teret formáz (A) (-tér, vagy a Meridián-kapu tere), ahol állami szertartásokat tartottak, itt vonultatták fel a hadifoglyokat, itt vesszőzték meg a vétkes hivatalnokokat. ### Külső udvar A Tiltott Várost hagyományosan két részre osztják. A külső udvar (外朝) más néven elülső udvar (前朝) a palota déli részeit foglalja magában, és ceremoniális célokra használták. A belső udvar (内廷) vagy hátsó palota (后宫) az északi részre terjed ki, ahol a császár és családja élt és intézte napi ügyeit. (A megközelítő választóvonalat vörös szaggatott vonal jelzi az alaprajzon.) Emellett a Tiltott Városnak három észak-déli tengelye van. A legfontosabb épületek a középső tengelyen helyezkednek el. A Meridián-kapun belépve egy nagy térre jutunk, amelyen egy kanyargós (természetesen mesterséges) vízfolyás, az Arany víz halad keresztül. A folyócskán öt márványhíd ível át a Meridián-kapu öt nyílásának folytatásaképpen. Beljebb, a bejárati kapuval szemben áll a Legfelső Harmónia kapuja () (F). Ez a palota legnagyobb kapuja, alapterülete 1800 négyzetméter. A kapun áthaladva jutunk a palotarendszer legnagyobb, 3,6 hektáros terére, amelynek neve a Legfelső Harmónia tere. Ennek közepén egy három fokozatban emelkedő, 8 méter magas, lépcsős fehér márvány terasz található. A teraszon három csarnok áll, ezek képezik az egész palotarendszer központját, sorrendben délről: a legfelső harmónia csarnoka (, 太和殿), a központi harmónia csarnoka (, 中和殿) és a harmónia megőrzésének csarnoka (, 保和殿). A térség szélén körbefutó galériák szárnyépületei a császári udvarban felhalmozott kincsek raktáraiként szolgáltak. A legfelső harmónia csarnoka (G) 2300 négyzetméteres alapterületével Kína legnagyobb fából készült csarnoka. Mintegy 30 méterrel emelkedik a környező térség fölé. 1669-ben épült, azóta többször átépítették. Ez volt a birodalmi hatalom ceremoniális központja. A csarnoknak szélességében kilenc, mélységében öt osztata van; ezek a számok szimbolikusan kapcsolódnak a császár személyéhez. A 64 méter széles, 34 méter mély és 27 méter magas épületet 86 faoszlop tartja. A közepén kétméteres alapzaton helyezkedik el az aranylakkal festett trónus. Mellette hat, sárkányokkal díszített, egy méter átmérőjű, 13 méter magas sárkányokkal díszített oszlop áll. A trón mögött díszes ellenző látható. A csarnok középpontjában a mennyezetbe süllyesztve egy bonyolult sárkánydíszes kazetta látható, amelyből egy fémgömbökből álló, csillárszerű szerkezet függ lefelé, amit a Sárga Császár tükrének neveznek. A Ming-dinasztia idején a császár ebben a csarnokban tárgyalta meg az államügyeket az államtanács keretében. A -dinasztia idején, amikor a császárok gyakrabban tartottak államtanácsot, ezeket az ülésezéseket egy kevésbé ceremoniális teremben tartották, és a Legfelső Harmónia csarnokát csak igazán ünnepélyes alkalmakra tartották fenn, mint a koronázás és fontos esküvők. A központi harmónia csarnoka kisebb, négyzetes alaprajzú épület, amelyet a császár a nagyobb ünnepségek előtti felkészülésre, illetve a hosszú ceremóniák közben pihenésre használt. A mögötte lévő épületet, a harmónia megőrzésének csarnokát (más fordításban „gondviselő összhang csarnoka”) a nagy ünnepségek próbáira alkalmazták, valamint itt tartották meg a császári vizsgák utolsó szakaszát is. Ebben maradt meg a legtöbb eredeti, Ming-kori forma. Mindhárom csarnokban van császári trón, a legnagyobb és a legszebben kidolgozott a Legfelső Harmónia csarnokában. A három fő csarnok közös teraszára felvezető lépcsők közepén délen és északon egyaránt egy-egy díszesen kifaragott rámpa húzódik, a császári út része. Ezek felett vitték a császár gyaloghintóját. Az északi rámpa, a Harmónia Megőrzésének csarnoka mögött, egyetlen, 16,57 méter hosszú és 3,07 méter széles, 1,7 méter vastag kőtömbből áll. Súlya mintegy 200 tonna, és a legnagyobb faragott kő Kínában. A déli rámpa, a legfelső harmónia csarnoka előtt, még hosszabb, de két kőtömbből illesztették össze. Az illesztést olyan gondosan elrejtették a felszínt borító faragásokkal, hogy azt csak a 20. században fedezték fel, amikor az időjárás viszontagságai nyomán a rés kitágult. A külső udvar délkeleti és délnyugati részén állnak a katonai kiválóság (H) valamint az irodalmi dicsőség (J) csarnokai. Az előbbi eleinte a császár egyik fogadóterme volt, majd a palota saját nyomdájának adott helyet. Az utóbbit kezdetben tekintélyes konfuciánus tudósok ünnepélyes előadásaira alkalmazták, majd a császári „nagy titkárság” helyezkedett el benne. A ' elnevezésű, a dinasztia fénykorában, a 18. században összeállított császári könyvtár egy példányát is itt őrizték. A külső udvar északkeleti részén található a déli három hely nevű palotarész (南三所) (K), a mindenkori trónörökös lakhelye. ### Belső udvar Az Égi Tisztaság kapuja (, 乾清门) a belső udvarba vezet, ahol a császár és családja lakóhelye volt. A palotarendszer fő tengelyén egy merőleges, hosszúkás tér választja el a Külső udvartól. A -dinasztia idején a császár csaknem kizárólag a belső udvarban élt és dolgozott, a külső udvart csak ceremoniális célokra használták. A belső udvar közepén újabb három csarnok áll (L). Akárcsak a külső udvar csarnokai, ezek is közös, de csak egyszintes márvány alapra épültek. Délről ezek nevei: az égi tisztaság palotája (, 乾清宮), az egység terme (, 交泰殿) és a földi nyugalom palotája (, 坤寧宮). Ezek a császár és a császárné hivatalos rezidenciái voltak, kisebbek, mint a külső udvar csarnokai. A császár, aki a Jang és az ég megtestesítője a kínai mitológiában, a égi tisztaság palotájában lakott, a császárné, a Jin és a föld megtestesítője a földi nyugalom palotájában élt, a köztük lévő pedig a találkozóikra, a Jin és Jang egyesülésére, azaz a tökéletes harmónia létrehozására szolgált. Az égi tisztaság palotája 1420-ban épült; 1655-ben, majd 1669-ben átépítették. Később leégett, de 1797-ben újjáépítették. A Ming-dinasztia idején a császár ténylegesen ebben lakott. A -dinasztia császárától kezdve a császárok egy kisebb, nyugatra fekvő épületben, a szellemi épülés csarnokában (N) laktak. Ezt a változtatást nagy elődjük, császár emlékének tiszteletével magyarázták. A mennyei tisztaság csarnoka ettől kezdve a császár fogadóterme lett. Itt ravatalozták fel a császárokat, és itt őrizték azt a kis dobozt is, amelybe az uralkodók t követően utóduk nevét rejtették, és amit csak haláluk után volt szabad felnyitni. Utoljára 1922-ben töltött be császári feladatkört, amikor a hatalmától már megfosztott utolsó császár, itt tartotta az esküvőjét. A kettős ereszű épületet a délre fekvő Égi Tisztaság kapujával emelt szintű átjáró köti össze. Az épület mennyezetében egy kazettában összetekeredett sárkány látható. A trón felett az „Igazság és becsület” felirat olvasható (正大光明, zhèngdàguāngmíng). A földi nyugalom palotája 1420-ban épült, jelenlegi alakját 1655-ben kapta. Ez is kettős ereszű épület, szélességében 9, mélységében 3 osztatú. A Ming-dinasztia idején a császárnék rezidenciája volt. A -dinasztia korában a palota nagy részét átalakították a mandzsu uralkodó sámánista kultuszának céljaira. Itt mutatták be a császári tűzhely istenének szóló áldozatokat, állítólag évi 1300 disznót. császár uralkodásától kezdve a császárné kiköltözött a palotából, de két termet fenntartottak benne a császári nászéjszaka céljára. A két palota között áll az egység termének négyzetes alaprajzú, sátortetős épülete. Ez 1420-ban épült, jelenlegi külsejét 1797-ben kapta. Egy időben a császárné tróntermeként szolgált, és itt ünnepelték a császárnék születésnapját is. Ebben az épületben őrzik a -dinasztia huszonöt császári pecsétjét és más ceremoniális tárgyakat. Itt tartották azt az órát, ami a Tiltott Város hivatalos időmérője volt – eleinte egy vízióra, később egy európai ingaóra. Mindkettő ma is a teremben áll. A belső udvar három csarnokának térségét a Földi Nyugalom kapuja zárja. Mögötte fekszik a viszonylag kis méretű, kompakt Császári kert (Jü Hua Jüan) (M). A hangulatos kert közepén áll az 1553-ban épült császári béke terme (Csin An Tien), méghozzá eredeti, Ming-kori alakjában. A park hagyományos kínai kertépítészeti elemei, bronzfüstölők, kősziklák, pavilonok és természetesen évszázados fák között kis mesterséges domb tetején áll az az 1583-ban épült pavilon, ahol a császárné hagyományosan a kilencedik holdhónap kilencedik napját ünnepelte. A kerttől északra található az Isteni Hatalom (vagy Isteni Fegyverek) kapuja (), az egész palotarendszer északi bejárata. 1420-ban épült, majd a mandzsuk idején átépítették. Tornyában valamikor időjelző dobok álltak, amelyeket minden reggel és este 108-szor vertek meg. A három fő csarnoktól keletre és nyugatra önálló kisebb udvarokban, szerényebb házakban éltek a császár ágyasai és gyermekei. Nyugatra helyezkedik el a szellemi művelődés csarnoka (N). Eredetileg mindössze egy kisebb palota volt a sok közül, de idejétől ez lett a császárok de facto rezidenciája és irodája. A -dinasztia utolsó évtizedeiben az anyacsászárnék, köztük , e csarnok keleti részében tartottak udvart. A csarnok körül találhatók a császári Nagy Tanács és más kormányzati szervek hivatalai. A belső udvar északkeleti részét a csendes örökkévalóság palotája (, 寧壽宮) foglalja el (a térképen O jelzéssel). Ezt a komplexumot császár építtette, visszavonulására készülve. Az 1771 és 1776 között épült palota felépítése kicsinyítve követi a Tiltott Város egészét: vannak külső és belső udvarai, kertjei és templomai. A 27 épület és berendezésük extravagáns megoldásai tükrözik a leghosszabb ideig uralkodott kínai császár széles körű műveltségét és kitűnő ízlését. A paloták és bútorzatuk a kor legjobb anyagaiból jöttek létre a legkitűnőbb kínai mesterek keze munkájával, és sok korabeli európai elemet, technikát is alkalmaznak, mint pl. a trompe-l’oeil. A palota bejárata előtt áll a Kilenc Sárkány ellenzőfala, fényezett csempével kirakva. Ez a kisebb palotarendszer a császárság bukása óta viszonylag érintetlenül állt, soha nem nyitották meg a közönség előtt. Műemlékvédelmi szempontból ezért különösen fontos, mert pontosan tükrözi a korabeli állapotokat. A Tiltott Városnak ezt a részét a Palotamúzeum és a World Monuments Fund együttműködésével egy hosszú távú, egészen 2017-ig tervezett projekt keretében korunk élenjáró tudományos módszerei segítségével restaurálják. ### Szentélyek A vallás nagy szerepet játszott a császári udvar életében. A -dinasztia idején a Földi Harmónia palotája a mandzsu sámánista szertartások helye lett. A taoizmus szerepe is fontos volt, a Ming és a -dinasztiák idején egyaránt. Két fontos taoista szentély volt a Tiltott Városban, az egyik a császári parkban, a másik a belső udvar központi területén. További fontos vallás volt a buddhizmus. Számos buddhista templom és szentély volt a Belső udvar területén, köztük a tibeti buddhizmus vagy lámaizmus szentélyei. A buddhista ikonográfia elemei sűrűn szerepelnek az épületek díszítményein. Ebből a szempontból a legfontosabb a Virágeső pavilonja, itt igen sok buddhista szobor, ikon, mandala található, rituális rendszerben elhelyezve. ### Szimbolizmus A Tiltott Város tervezői az általános koncepciótól kezdve az apró részletekig pontosan követték a kínai filozófiai és vallási elveket, kiemelve a császári hatalom szerepét. Ennek a szimbolizmusnak néhány példája: - A császári szín, a sárga alkalmazása. A Tiltott Városban csaknem az összes tetőzetet fényezett sárga cserepek borítják, két kivétellel: az irodalmi kiválóság pavilonját (文渊阁), illetve az ott elhelyezett könyvtárat fekete cserepekkel fedték, mert a fekete szín a kínai szimbolikában az öt elem közül a vízhez kapcsolódik, és így a tűz elleni védelem szerepét kapta. A trónörökös palotája pedig zöld borítást kapott, mert a zöld szín az öt elem közül a fához, és így a növekedéshez kapcsolódik. - A Külső és a Belső udvar fő csarnokai hármas, a rezidenciák hatos csoportokban épültek. A hármas szám a taoista kozmológiában (Ba Gua) az ég jeléhez kapcsolódik, míg a hatos a föld jeléhez. - A tetőzetek ereszkedő gerinceit kis szobrok díszítik, amelyek sorát egy főnixen lovagoló emberfigura nyitja meg, majd császári sárkányfigurákkal folytatódik. A szobrocskák száma jelzi az épület rangját – például egy alacsonyabb státusú palota tetőzetén 3 vagy 5 látható. A Legfelsőbb Harmónia csarnokán van egyedül tíz darab belőlük. Az ilyen módon az egész birodalomban egyedülálló tizedik szobrocskának külön neve is volt, "''" (行十), azaz "tízes rangú". - Az épületek szerkezete is a Szertartások könyvében rögzített régi szokásokat követ. Az ősök templomai így a paloták előtt helyezkednek el. A raktárterületek is a paloták első részében vannak, a lakóhelyek hátul találhatók. ### Környezete A Tiltott Várost a régi Pekingben a Császárváros vette körül. Itt helyezkedtek el a császári udvar fényűző életének kiszolgálását biztosító szolgáltató műhelyek. A keleti kapun túl állt a nagy császári konyha, ahol már a Ming-korban is négyezren dolgoztak, és évi költségvetése ezüstre rúgott. A – természetesen fallal körülvett – Császárváros körül pedig az ugyancsak fallal övezett régi Belső Város terült el. Tőlük délre volt a régi Külső Város. Mára az egész terület Peking centrumához tartozik. A palotakomplexumot három oldalról császári kertek övezték, amelyek nagyrészt máig parkok maradtak. Északra terül el park, amelyben a város építése idején egy mesterséges dombot (mai népszerű elnevezése Szén-hegy) emeltek a elveinek megfelelően a palotakomplexumot körülvevő árkokból és a parkokban létrehozott tavak medréből kitermelt földből. Nyugatra fekszik a , egy korábbi park két tóval, amely a kommunista hatalomátvétel óta a legfelső párt- és állami vezető elit szigorúan őrzött lakó- és munkahelye. Északnyugatra van a nyilvános Beihai park, szintén egy tó körül, amely összeköttetésben áll a tavaival. ## A Palotamúzeum gyűjteményei A Tiltott Városban található a -dinasztia császári műgyűjteményének az a része, amely a kínai polgárháború lezárása után a szárazföldi Kína területén maradt. Ezt a kollekciót aztán a témába vágó alkotásokkal az elmúlt évtizedek során jelentősen bővítették. Az eredeti gyűjtemény egy 1925-ös leltár szerint, mintegy 1,17 millió műtárgyat számlált. Ezen kívül a császári könyvtárakban volt a régi kínai könyvek és dokumentumok egyik legnagyobb gyűjteménye, beleértve a Ming- és a -dinasztiák kormányzati levéltárát. 1933 után a fenyegető japán invázió elől a gyűjtemény legértékesebb részeit, összesen ládában Kína belső tartományaiba evakuálták. A polgárháború végén a menekülő nacionalista erők a készletből ládányit magukkal vittek Tajvanra. Ez az anyag ma a i Nemzeti Palotamúzeumban van. Csaknem tízezer ládányi kincs visszakerült Pekingbe, láda anyaga pedig véglegesen a nankingi múzeumban került elhelyezésre. 1949 után a múzeum új leltárt készített valamint alapos kutatásokat végzett a Tiltott Város területén, és egy sor további műkincset tárt fel. Emellett az ország más részeiből is hoztak tárgyakat a Palotamúzeumba, valamint vásárlások és adományok révén is gyarapodott a gyűjtemény. 2005-ös adatok szerint összesen kerámia, festmény, bronztárgy, udvari dokumentum és más műtárgy volt a múzeum tulajdonában. 2004 és 2010 között újabb részletes leltárt készítettek a múzeum állományáról. Eszerint a Palotamúzeum birtokában tárgy van. Ebből tételt államilag védett kulturális emlékként határoztak meg, volt az úgynevezett közönséges műtárgyak száma, és darab tartozott a császári porcelánkészletekhez. ### Arany- és ezüsttárgyak A kétezres évek elején felújított „nagy ragyogás palotája” ideális környezetet biztosít a múzeum arany- és ezüsttárgyainak kiállításához. A -dinasztia korából származó 122 szettet négy csoportban mutatják be: vallási, áldozati edények, eszközök; dísztárgyak; napi használati eszközök; ruhadíszek és ékszerek. A kiállítás képet ad az nemesfém tárgyak előállításának technológiai folyamatairól is. ### Bronztárgyak A kínai civilizációban ősidőktől – értelemszerűen a bronzkortól – kiemelt szerepe van a bronzból készült kultikus tárgyaknak, edényeknek. A Palotamúzeum bronz-gyűjteményének legrégebbi darabjai a -dinasztia korszakából származnak. Az összesen csaknem tízezer darabot számláló gyűjteményből mintegy 1600 tárgy a -dinasztia előtti időből (i. e. 221. előttről) való. A kollekció jelentős része a császári szertartások eszközeként szolgált. ### Jáde Az ősi kínai jádeművészet sok nagy korszaka körül a legkiemelkedőbb talán a -dinasztia korszaka (1736-1795) volt. A Palotamúzeum állandó jáde-kiállítása ebből a korból mutat be 155 együttest, áttekintést adva az akkoriban használatos jádetárgyak fajtáiról és az udvari szertartásokban betöltött szerepükről. ### Kerámiák A Palotamúzeum darabos kerámia- és porcelángyűjteménnyel rendelkezik. Ezek között a Tang-dinasztia és a Szung-dinasztia korából származó darabok is vannak, valamint számos olyan alkotás, amit a császári udvar, esetenként maga a császár rendelt meg. A kerámiák állandó kiállításán 429 kiemelkedő tárgy tekinthető meg, modern, interaktív megoldásokat tartalmazó kiállítótérben. Ezek a kutatások legújabb eredményei alapján reprezentálják a kínai kerámia több ezer éves történetét. ### Festmények, kalligráfiák A Palotamúzeumban csaknem festmény és kalligráfia van, közülük 400 a -dinasztia (1271–1368) előtti korból. A kollekció gerincét a Ming- és a -dinasztiák császári gyűjteménye adja, bár ennek a készletnek a jelentős része elveszett az idők során, és 1948-ban a maradék gyűjtemény javát Tajvanra vitték. Az utóbbi évtizedekben a múzeum festményállományát jelentősen bővítették vásárlásokkal, adományokkal, más múzeumokból történt áthelyezésekkel. A gyűjtemény így jelenleg jól reprezentálja az egymással állandó kölcsönhatásban fejlődött kínai festészet és kalligráfia minden korszakát. ### Mechanikus órák A mechanikus órákat először a 16. századi európai misszionáriusok vitték be Kínába. Matteo Ricci olasz misszionárius 1601-ben Ming császárnak (uralkodott: 1573–1620) ajándékozott két harangjátékot játszó órát, ami nagy feltűnést keltett az udvarban. A -dinasztia idején (1644–1911) császár (uralkodott: 1662-1722) mutatott nagy érdeklődést a tudományok iránt és gyűjtötte a nyugati szerkezeteket, köztük különösen az órákat. Ekkoriban minden Kínába érkező misszionárius hozott ilyen szerkezeteket ajándékba a császárnak vagy a magas rangú tisztségviselőknek. Ezek a tárgyak fontos szerepet játszottak a nyugati kultúra kínai terjesztésében. Később már a császári udvar kereskedelmi úton is vásárolt órákat holland és angol társaságoktól, sőt a császári udvar ízlése szerinti rendeléseket is feladtak. A Palotamúzeum órái főleg angol, francia és svájci gyártmányúak, a 18. és 19. századi európai ipar különösen gazdag kidolgozású csúcstermékei. ## A Tiltott Város kulturális hatásai A Kína egyik jelképévé vált pekingi császári palotaegyüttes az építészet terén a legközvetlenebb hatást a vietnámi Huếban az 1800-as években épült császári palotára gyakorolta. Az egyesült államokbeli Seattle városában egy nagy színházépület belső dekorációjánál vették át a Tiltott Város csarnokaiban használatos elemeket. A palotaegyüttes számos filmhez is témaként vagy helyszínként szolgált: - The Forbidden City (Tiltott Város) (1918), amerikai film egy kínai császárról és egy amerikairól. - The Last Emperor (Az utolsó császár) (1987), életrajzi film császárról, az első nagyfilm, amelyet a Tiltott Városban forgathattak. - Marco Polo az NBC Universal és a RAI tv-sorozata az 1980-as évek elején, szintén helyszíni felvételekkel – bár Marco Polo idején a Tiltott Város még nem létezett. - Számos filmben a világ legnagyobb területű filmstúdiója, a Hengdian World Studios élethű Tiltott Város-másolatát használják díszletként. A palotaegyüttes előadóhelyként, illetve sérülékenysége miatt inkább háttérként is szolgált nagy szabadtéri előadásokhoz. Giacomo Puccini operáját, a Turandot''ot, amely egy kínai hercegnőről szól, 1998-ban adták elő először a Tiltott Város falai előtt. - 1988-ban Marty Friedman amerikai gitárost dal írására ihlette a Tiltott Város. - 2004-ben Jean-Michel Jarre francia zeneszerző 260 zenész kíséretével élő koncertet adott a Tiltott Város előtt, a kínai francia kulturális év keretében. ## Fordítás

Innuendo

Az Innuendo a brit Queen rockegyüttes tizennegyedik stúdióalbuma. 1991. február 4-én jelent meg, producerei David Richards és az együttes tagjai voltak. Ez volt az utolsó olyan lemezük, amelynek elkészítésében részt vett az akkor már nagybeteg, AIDS-ben haldokló Freddie Mercury énekes. Ahogy az előző albumuknál, úgy itt sem jelölték külön, ki melyik dalt szerezte, ami elmondásuk szerint nagyban csökkentette a feszültséget a tagok közt, és arra vezette őket, hogy a szokásosnál nagyobb együttműködésben írják a dalokat. Alapvetővé vált a szintetizátor használata a legtöbb dalban, néhol csak kisebb ismétlődő részeket, máshol egész hangszereléseket komponáltak a segítségével. Ettől függetlenül az együttes szerette úgy láttatni az albumot, hogy az kidolgozottságában a Queen 1970-es évekbeli stílusát idézi fel. Az album hangulatára erősen rányomja a bélyegét Mercury egészségi állapota: némely dal kifejezetten komor hangulatú, már-már reménytelenséget sugall. Az előző albumaikhoz hasonlóan Mercury igen sokat dolgozott a dalok elkészítésén, és bár társai már az album felvételei előtt (más információk szerint közben) értesültek a betegségéről, tudatosan el akarták kerülni, hogy egy olyan zenei anyagot készítsenek, amely közvetlenül utal helyzetére. Az album egyes árnyalatai azonban finoman emlékeztetnek Mercury állapotára, bizonyos dalszövegek pedig a halála után kaptak különleges jelentőséget, úgy mint a „The Show Must Go On” vagy a „These Are the Days of Our Lives”. A megjelenésekor vegyes kritikákat kapott, a legtöbb magazin közepesre értékelte. A Rolling Stone szerint „úgy hangzanak, mintha eldöntötték volna, hogy meg sem próbálnak keménynek lenni, hisz annyi keménységben volt már részük életük során”, míg a The Times írója „grandiózusan közhelyesnek” nevezte. Ráadásul a sajtó inkább foglalkozott Mercury betegségével, mint a lemezzel. A kritikák ellenére sikeres volt a rajongók körében, és kislemezslágerek sora jelent meg róla, mint az „Innuendo”, a „Headlong”, vagy a „The Show Must Go On”. Az énekes alig több mint fél évvel a lemez megjelenése után elhunyt. ## Háttér Az 1989 májusában megjelenő The Miracle nemzetközi siker lett, jól fogyott, és sikeres kislemezek jelentek meg róla – kivétel volt ez alól Amerika, ahol az együttes kiadványai már évek óta nem keltettek feltűnést. Különösen az 1986-os Magic Tour hatalmas pénzügyi és közönségsikerét látva volt furcsa, hogy ezt a lemezt nem követte koncertturné. Mercury azzal indokolta ezt, hogy negyvenévesen már nem tudna teljes bedobással végigvinni egy kimerítő turnét: „nem hiszem, hogy egy negyvenéves embernek ott kéne rohangálnia a színpadon”. Valójában az AIDS betegség miatt romló egészségi állapota jelentett akadályt. A betegségét egészen a halála napjáig tagadta a közvélemény előtt, mert nem akarta, hogy a lemezeiket együttérzésből vásárolják. Az énekes az 1980-as években a kicsapongó életmódjával lett a bulvárlapok gyakori témája. Nyilvánosan sosem ismerte el a homoszexualitását, a bulvársajtóban mégis rengeteget cikkeztek ezzel kapcsolatban, gyakran kapcsolatot sejtetve a felelőtlen szexuális hozzáállás és az AIDS betegség terjedése között. 1987-ben megismerte Jim Huttont, akivel haláláig monogám kapcsolatban élt. Már 1986-ban, egy japán utazásáról visszatérve vérvizsgálatot végeztetett – amit később fel is fújtak az újságok –, de bizonyossá csak 1987-ben vált, hogy AIDS-es. 1987 áprilisában tudatta ezt Huttonnal, rajta kívül csak Jim Beach menedzsernek, és legközelebbi barátjának és egykori élettársának, Mary Austinnak árulta el. A betegség hamar szemmel láthatóan megváltoztatta a megjelenését is, már 1987-ben megjelentek a Kaposi-szarkóma jelei az arcán, ami gyakori magyarázkodásra kényszerítette. Hutton tanácsára borostát növesztett, hogy eltakarja a sebhelyeket. Hirtelen visszavonult a társasági élettől, nem voltak többé átmulatott éjszakák – Mercury maga ezt a megkomolyodásával indokolta, de az újságok állandóan célozgattak arra, hogy beteg, és nem egyszer az együttes többi tagját is erről faggatták az interjúk során. Eltérő állítások vannak arról, hogy ők mikor tudták meg az igazat: Jim Hutton szerint még az Innuendo felvételei alatt, Laura Jackson életrajzíró szerint viszont 1991 januárjában, más információk szerint még 1988-ban. De nem csak Mercury küzdött problémákkal. Deaconnak ekkoriban megromlott a kapcsolata a feleségével, és a válás szélére kerültek, May pedig 1986 óta súlyos depresszióval küszködött, amit még súlyosbított az apja halála, és hogy 1988-ban elvált három gyermekének édesanyjától, amiről ugyancsak rendszeresen cikkeztek a bulvármagazinok. ## Felvételek Az együttes 1989 januárjában végzett a The Miracle felvételeivel. Mercury hazatért Londonba pihenni, majd márciusban elutazott a montreux-i Mountain Studiosba, hogy egy-két ötletét rögzítse. Ekkoriban már eltökélt szándéka volt, hogy a hátralévő idejét kedvenc időtöltésével, a zenéléssel tölti. Megkedvelte a várost is, megviselt állapotában egyre többre tudta értékelni a tóparti város nyugodt hangulatát, szemben a mozgalmas nagyvároséval. Ugyanott, a Mountainban tartottak nem sokkal később egy csapattalálkozót, ahol Mercury arra kérte a többieket, hogy folytassák a felvételeket, ebbe bele is egyeztek. A The Miracle nagyjából ekkoriban került a boltokba. Mindannyian úgy érkeztek a stúdióba, hogy semmi elképzelésük nem volt az esetleges dalokról: „Körülbelül kilenc hónappal ezelőtt kezdtünk az albumon dolgozni. Elmentünk Svájcba, ahol saját kis stúdiónk van, és ott dolgoztunk egy pár hétig Dave Richards társproducerrel, csak hogy lássuk, mi lesz belőle. Általában így csináljuk. Gyakran úgy tapasztaljuk, jó úgy együtt játszani, hogy az elején nincs semmilyen határozott elképzelésünk. Ritkán van sok kész anyagunk, amikor a stúdióba megyünk – vannak ötleteink, de addig nem kezdenek el alakulni, amíg el nem kezdünk dolgozni rajtuk. Két-három napon át rendszerint csak játszunk, megtaláljuk a hangokat, újra összeszokunk. Csak felveszünk mindent, amit játszunk, és többnyire mindig találunk apró dolgokat a felvételen, amik nagyon jók.” A stúdiómunka lazára sikeredett, figyelembe kellett venniük Mercury állapotát: „lementünk a stúdióba, dolgoztunk úgy három hétig, aztán két hétig lazítottunk” – mondta később Taylor. Mercury élvezte a felvételt és zenélni akart, ameddig csak képes volt rá. Egyfelől képes volt teljesen túlhajszolni magát, éjszakákig dolgozni, másfelől tett erőfeszítéseket arra is, hogy meghosszabbítsa az életét: igyekezett betartani az orvosi utasításokat, és leszokott a cigarettáról is, még a stúdióban is kérte a füstmentességet – a nyilvánosságnak szánt változat szerint May kívánságára, részben a tüdőrákban elhunyt apja miatt. Mivel már nem jelölték külön a dalok szerzőségét, elmaradtak a nagy viták a jogdíjak körül, amelyek annyira megkeserítették a stúdiómunkát azelőtt. Ugyan a dalok nagy része így is egy-egy tag ötletéből eredt, de már szabadabban dolgoztak egymás kezdeményein, és nem egy dalt közös ülések során raktak össze. A címadó „Innuendo” című dal jó példája volt ennek: Richards elmondása szerint May, Taylor és Deacon a stúdióban „egy improvizatív számot játszottak, a felszerelést úgy állították föl, mintha koncerten lennének, szép ritmusokat, groove-okat és akkordokat hoztak”. A keverőszobába érkező Mercury meghallotta ezt, és elragadottságában azonnal besietett, és bekapcsolódott az örömzenélésbe. Az „Innuendo” közepén elhangzó spanyolgitár szólót Steve Howe, a Yes együttes gitárosa játszotta el. Howe a múltban együtt dolgozott Richardsszal, és amikor megtudta, hogy a Queen Montreux-ban van, felkereste őket a stúdióban. May akkor meghívta, hogy játssza el a szólót, egy kis egyensúlyt adva az egyébként túl sötéten alakuló számnak. Howe először szabadkozott, mondván, hagyják úgy a dalt, ahogy van, úgy a legjobb. May viszont ragaszkodott hozzá: „azt akarom, hogy tényleg nagyon gyorsan játssz, és hogy jó sokat tépd a gitárt”. Howe később így emlékezett a felvételre: „nekiláttam pengetni, tettünk néhány próbát, változtattunk rajta egy kicsit, helyre tettünk néhány dolgot, aztán elmentünk megvacsorázni. Utána visszamentünk a stúdióba, és a srácok azt mondták, hogy nekik ez nagyon-nagyon tetszik, erre én azt mondtam, hogy akkor rendben, maradjon így. Nagyon boldogan távoztam.” Howe nagyszerű érzésként emlegette, hogy a Queen-rajongók később felismerték a dallal kapcsolatban. A közreműködését a borítón úgy jelölték, mint „kóbor lantos spanyolgitár játékát”. Még 1989-ben több dolog is megszakította az amúgy is laza felvételeket. Taylor először producerként dolgozott, majd a The Cross nevű együttesével új albumot vett fel, és rövid turnéra indult Európában. May zenét írt egy alternatív színtársulat Macbeth előadásához, és jótékonysági felvételeken működött közre, többek közt – Taylor társaságában – a Rock Aid Armenia megmozdulás tagjaként, amely az 1988. decemberi örményországi földrengés áldozatai számára gyűjtött pénzt. Mercury visszarepült Londonba, és csendes körülmények között megtartotta a születésnapját – közben még pár bizalmas ismerőst és alkalmazottat beavatott a titkába. Deacon az egész felvételi idő jelentős részében a családja mellett volt, a házasságát megmentendő. Emiatt viszonylag kevés a közreműködése a lemezen. 1990 februárjában a Queen BRIT életműdíjat kapott a zeneiparban való kimagasló teljesítményéért. A díjátadó február 28-án volt, a televízió is közvetítette, az együttes tagjai pedig személyesen vették át a díjat. Mercury hosszú ideje nem jelent már meg a nyilvánosság előtt, ezért kisebb döbbenetet okozott, mennyire meg van öregedve és le van fogyva. Az átadó után tartott ünnepségről titokban akart távozni, de a paparazzók lefényképezték, és újra az ő képével lettek tele a bulvárlapok, találgatva, miért néz ki ilyen betegnek. 1990 júliusa körül a londoni Metropolis Studiosban gyűltek újra össze. Abban a tekintetben kényelmetlennek találták a Mountaint, hogy a producer szobája és a hangfelvevő terem külön emeleten volt, míg a Metropolisban csak plexiablak választotta el a zenekart a producertől, mikrofonokkal tudtak kommunikálni, és láthatták Richards arckifejezését, amelyből egy pillantás alatt le tudták szűrni, jó irányba haladnak-e. Deacon ezúttal is távol maradt, Taylor apja pedig ekkortájt hunyt el, így ebben a helyzetben szokatlanul több feladat hárult Mayre. A gitáros épp a feladatok súlya alatt jutott túl a depresszióján: „Az ember végül túljut rajta. Most már tudom ki vagyok. Újra termékeny szerző lettem. A többieknek rengeteg dolguk akadt az elmúlt évben, így most én mondtam azt, »hogy oké, én tartom a frontot, ti meg foglalkozzatok a saját dolgaitokkal«.” A gitáros az Innuendo felvételeinek szünetében részben a saját szólókarrierjét is építette, több szólódalt is felvett. Ezek közül több végül Queen-dal lett; Mercury meghallotta őket, lelkesedésében elkezdett dolgozni rajtuk, May pedig előbbre tartotta az együttest a szólókarrierjénél. Ilyen dalok a „Headlong”, az „I Can’t Live With You” és a „The Hitman”. Az EMI már 1990 novemberében érdeklődött az új album után, de az együttes nem akart sietni, úgy érezték, hogy lassan, de biztosan valami különlegeset tudnak alkotni a stúdióban. A kiadó nem örült ennek, mert így lekésték a lemezkiadás szempontjából nagyon fontos karácsonyi időszakot. 1991 januárjában visszatértek a stúdióba, hogy B oldalas dalokat vegyenek fel, de több ezek közül olyan jól sikerült, hogy végül rákerült az albumra. ## Zenei stílus Az együttes tagjai későbbi nyilatkozataikban szerették úgy láttatni az albumot, mint visszatérésüket az 1970-es években rájuk jellemző aprólékos művészi stílushoz. May szerint igyekeztek minél több részletet élőben, mind a négy tag jelenlétében, egy menetben felvenni – mindazonáltal ez főleg Taylor és Deacon gyakori hiányzása miatt sem volt mindig lehetséges. Ráadásul, mint szinte minden 1980-as évekbeli albumukon, itt is vezető szerepet játszott a szintetizátor, ennek segítségével komponálták több dal ritmusszekcióját, sőt, nem egyszer egészen hosszú dalrészleteket, mint például az „Innuendo” középső, nagyzenekart imitáló szakaszát. Elemzők szerint a dalok szövegvilága nagyon egységes, több számuk feltehetően Mercury állapotából következően életrajzi jellegű, vagy pedig a nagyvilág dolgaival foglalkozik. Több dalt közös ötletekből gyúrtak össze, míg mások egy-egy tag keze nyomát viselték magukon. A címadó „Innuendo” egy közös örömzenélés eredménye, a szövegét Mercury ötleteitől vezérelve Taylor írta meg, a zenéjén pedig mindannyian dolgoztak. Az eredmény egy hat és fél perces, az együttes régi hagyományait idéző szám lett: a bevezető bolerószerű alapot spanyolgitár-szóló követi, amelyet szintetizátorral komponált nagyzenekari betét köt össze a gitárszólóval, végül pedig a bevezetéshez hasonló lassú, ritmusos levezetés tesz pontot a végére. A Led Zeppelin „Kashmir”-jához hasonlító dalszöveg a reményről és a világ dolgairól beszél. A bolondos „I’m Going Slightly Mad” nagyrészt Mercury munkája, aki barátja, Peter Straker segítségével összegyűjtette a lehető legőrültebb szavakat és kifejezéseket, hogy általuk egy féktelen jókedvet sugárzó dalt írjon. A hangzásában meghatározó szerepet játszik az ismétlődő alapot adó szintetizátorjáték. A nyers, erőteljes, gitárközpontú „Headlong” May szólószerzeményéből lett Queen-dal. Az „I Can’t Live with You” May „frusztrált szerelmes dala”, ugyancsak szólóanyagnak készült. Karakteres gitárkíséretet kapott, de alapvetően szintetizátorvezérelt popdal maradt. Ritka módon a legtöbb dolgot megtartották a demófelvételből: „Bizonyos oknál fogva majdnem lehetetlen módon kevertük fel. Ez egy olyan dolog, hogy beállítod az összes csúszkát, és a dal nagyon jól hangzik, és azt gondolod, »ezen órákig fogunk így dolgozni«. Aztán ez egyre rosszabb, rosszabb és rosszabb lesz. Állandóan visszatértünk a durva keveréshez. Ez sajátos atmoszférát adott neki. Azt hiszem, különleges hangzása lett, mert sok mindent megtartottunk a demóanyagból. Pedig általában véve az egészet át szoktuk alakítani.” A „Don’t Try So Hard” Mercury és May melankolikus balladája. A könnyed „Ride the Wild Wind” Taylortól ered, aki rengeteget vokálozott a dalban, a dobhangzást valódi, akusztikus és szintetizátoros dobminták keveréséből állította elő. Az „All God’s People” Mercury 1988-as Barcelona projektjéből maradt meg. A véletlenek következtében először May, majd később Deacon és Taylor is részt vett a felvételein annak idején, így lett végül Queen-dal belőle. Ez volt az egyetlen dal a lemezen, amelyet nem a Queen szerzősége alatt jelöltek, hanem Mercury/Mike Moran szerzeményként. Mercury nem akarta Moran zongorás hozzájárulását kivágni és mással helyettesíteni, mert kiváló zenésznek tartotta Morant. A lassúcska, balladaszerű „These Are the Days of Our Lives” Taylor munkája. Különös nosztalgia hatja át a szövegét, ami főleg később, Mercury halála után kapott különös jelentőséget. A „Delilah” című rövid, meglepő dalocska Mercurytól származik, aki az egyik kedvenc macskáját örökítette meg a dalban. A szövegben csak a legvégén derül ki, hogy egy macskáról szól, így meglepően hangzik az elején, hogy Mercury egy olyan lányról énekel, aki „a szobában pisil”. A kemény rockos „The Hitman” alapvetően Mercury ötletéből ered, aki zongorán írta meg a dal alapjait. Később May és Deacon is sokat változtatott rajta, utóbbi teljesen átírta a dal szerkezetét: „Megváltoztattam a kulcsot, és a hangok közül néhányat, hogy játszhatóbbá tegyem. Amikor befejeztük a támogató sávot, úgy tűnt, hogy nem illeszkedik. John ekkor úgy döntött, újraépíti a számot. Megváltoztatta a rendjét. Megváltoztatott mindent. Visszamentem, és újra eljátszottam. Aztán kitöltöttük a réseket a szövegen, átnéztük a harmóniákat, és úgy általában rendet raktunk.” A melodramatikus „The Show Must Go On” gyászos hangulatú szintetizátoralapra épül, a dal szövege pedig az ismert mondást fogalmazza meg: „az életnek mennie kell tovább”. Gyakori félreértés a dallal kapcsolatban, hogy Mercury ezzel üzente azt az együttes tagjainak, hogy folytassák nélküle is a zenélést. Valójában Mercurynak nem volt szándéka üzenetet hagyni a dalaiban, ráadásul a szöveg nagy részét May írta: „Roger és John sorozataiból eredt, amelyre aztán én raktam le az alapokat. Az elején ez csak egy akkordsorozat volt, de nekem az a furcsa érzésem támadt, hogy ebből valami fontos is lehetne, és nagyon lelkes lettem. Leültem Freddie-vel, és eldöntöttük, mi legyen a témája, és megírtuk az első versszakot. Hosszú a dal története, de mindig éreztem, hogy fontos lesz, mert olyan dolgokkal foglalkoztunk, amelyekről szóban nehéz volt beszélni abban az időben, de a zene világában megtehetted.” ## Megjelenés 1991\. január 17-én megjelent az album vezető kislemeze, a címadó „Innuendo”. A hossza és vegyes felépítése miatt ugyanúgy, mint évekkel korábban a „Bohemian Rhapsody” esetén, ezúttal is azt a tanácsot kapták, hogy ne ezt a dalt adják ki vezető kislemezként, vagy legalább rövidítsék le, mert a rádiós műsorvezetők így nem fogják játszani – az együttes azonban újfent kitartott az eredeti elképzelése mellett. A kislemez azonnal az első helyet érte el a brit slágerlistán, és Európa-szerte viszonylag sikeres volt. A hozzá készült videóklipben nem szerepeltek új felvételek az együttesről, ehelyett archív videókat használtak fel. Amerikában 1990 novemberében elszakadtak a Capitol Recordstól, és mintegy 10 millió dollárért eladták a kiadási jogokat a Hollywood Recordsnak. A kiadó ugyancsak nem táplált nagy reményeket az „Innuendo”-val szemben, és inkább a „Headlong”-ot választotta vezető kislemeznek, mert szerintük azzal könnyebben betörhetnek az AOR piacra. Ennek ellenére a „Headlong” nem aratott nagy sikert Amerikában, bár a Mainstream Rock Tracks listán a harmadik helyet érte el. Maga az album 1991. február 4–én jelent meg. Angliában azonnali siker lett, az első héten több mint 200 ezer példányban fogyott, ami rögtön az albumlista első helyére röpítette, és még abban az évben több mint 300 ezres eladással aranylemez lett. Amerikában a Hollywood Records sokat dolgozott a lemez jó fogadtatásáért, amelynek a legfontosabb eseménye az ottani lemezbemutató ünnepség volt. A kiadó kibérelte a Long Beach-en veszteglő Queen Mary óceánjárót, és kétezer fős fogadást adott mintegy 200 ezer dollár ráfordítással. A partin May és Taylor személyesen is megjelentek. Az album ennek ellenére csak a harmincadik helyet érte el Amerikában – bár még abban az évben aranylemez lett, ami meglepte az együttest. A Nielsen SoundScan felmérései szerint Amerikában 1991 és 2006 között 462 ezer példányt vásároltak belőle. Még a felvételek során egy albumban akadt rá Taylor a 19. századi francia karikaturista, Grandville képeire, ami azután annyira megtetszett mindannyiuknak, hogy meghatározta az album képi világát. A művész Az univerzumok zsonglőrje című fekete-fehér képét Richard Gray grafikus színezte ki, illetve toldotta meg annyiban, hogy az egyik repülő csillag helyére egy banánt rajzolt, és ez került az album borítójára. Később a lemezről megjelenő legtöbb kislemez borítóján egy-egy hasonló stílusú kép szerepelt. Koncertturné híján főleg May és Taylor foglalkozott a lemez reklámozásával, Deacon még mindig a családja körében töltötte az idejét, Mercury pedig a betegségével volt elfoglalva. A dobos és a gitáros májusban nagyszabású amerikai rádióturnéra indult, ahol rengeteg élő interjút adtak rádióműsorokban, válaszoltak az új albummal kapcsolatos kérdésekre, a betelefonálók kérdéseire, May pedig gyakorta játszott a gitárján. Mercury a felvételek végeztével is tovább dolgozott a stúdióban, szándékában állt addig dolgozni, amíg az egészségi állapota lehetővé teszi. Több ekkori felvétel később az 1995-ös Made in Heaven albumon kapott helyet. Az év folyamán a lemezről további kislemezek jelentek meg: az „I’m Going Slightly Mad”, a „Headlong”, a „The Show Must Go On” és a „These Are the Days of Our Lives”. A kislemezek viszonylag sikeresek voltak Angliában, Amerikában viszont nem kerültek fel a listákra. Meglepetésként viszont több dalukat (köztük a promóciós kislemezként megjelenő „I Can’t Live With You”-t) rendszeresen játszották az amerikai rock rádióadók. A dalok videóklipjeiben jól nyomon követhető volt Mercury leépülése, kezdve a „Headlong” energikus klipjétől, a „The Show Must Go On” filmjéig, amelyben már nem használtak friss felvételeket. Mercury május 31-én állt utoljára kamera elé a „These Are the Days of Our Lives” forgatásán. Ezt a filmet már erősen sminkelve, fekete-fehérben kellett felvenni, hogy ne látszódjanak az énekes arcán a betegség okozta sebek. A korábban mindig hiperaktív, sokat mozgó Mercury csak egy helyben állva énekelt, mert ekkor már a járás is fájdalmat okozott neki. 1991 második felében Mercury betegsége egyre súlyosbodott. Visszavonult londoni lakásába, és már a régi barátaival sem tartotta a kapcsolatot, hogy ne lássák, mennyire rossz állapotban van. Deacon ezt az időt ismét csak a családja mellett töltötte, Taylor újra a The Crossal stúdiózott, ugyanígy May is legelső szólólemezére készült, amely végül 1992-ben jelent meg Back to the Light címen. Mercury november 9-én úgy határozott, hogy nem szedi tovább az életmentő gyógyszereket. Az újságírók szó szerint letáboroztak a háza előtt, és zaklattak minden odaérkezőt és onnan távozót. November 23-án hivatalos nyilatkozatot adott ki, amelyben elismerte, hogy AIDS betegségben szenved, és összefogásra kért fel a betegség ellen: > Mivel az elmúlt két évben annyiféle találgatást olvastam a lapokban, szeretném bejelenteni, hogy a vizsgálatok HIV-pozitívnak mutattak, és AIDS-ben szenvedek. Úgy tartottam helyesnek, hogy nem hozom nyilvánosságra a dolgot, azok érdekében, akik a környezetemben élnek. De eljött az idő, hogy barátaim és rajongóim megtudják az igazat, és remélem, mindenki csatlakozik hozzám, orvosaimhoz és mindazokhoz, akik szerte a világon küzdenek ez ellen a szörnyű kór ellen. Másnap, 1991. november 24-én elhunyt. Kívánságára a halála után újra kiadták a „Bohemian Rhapsody” kislemezt – Angliában dupla A oldalasként a „These Are the Days of Our Lives”-szal rövid idő alatt több mint egymillió példányban kelt el, Amerikában a „The Show Must Go On”-nal a B oldalán a második helyet érte el a slágerlistán, és több mint félmillió darab fogyott belőle. Végakarata szerint az angliai bevételekből a Terrence Higgins AIDS Trustot, míg az amerikai bevételekből Magic Johnson AIDS ellenes szervezetét támogatták. 1992 februárjában a „These Are the Days of Our Lives” BRIT-díjat kapott, mint az 1991-es év legjobb kislemeze. ## Kritikai fogadtatás A kritikusok javarészt fagyosan, cinikusan írtak róla, és közepes lemeznek tartották: > Ha az Innuendót az együttes elejétől a végéig legjátékosabb lemezének nevezzük a The Game óta, azzal még nem mondtunk sokat – még csak nem is sejteti az új album milyenségét. [...] A cirkuszi dobpergéstől kezdve, amely elindítja az epikus Zeppelines bevezetőt az életről és igazságról a sivatagi homokban (Innuendo), egészen a befejező rapig az album végén (The Show Must Go On), ezek az öreg muzsikusok úgy hangzanak, mintha eldöntötték volna, hogy meg sem próbálnak keménynek lenni, hisz annyi keménységben volt már részük életük során. [...] Az Innuendót nagyon könnyű lesz elfelejteni amint véget ér a lemez – ami ennél a zenekarnál egyébként magától értetődő –, de ez nem cinizmus. Ellentétben más negyvenes rocklegendákkal, a fiúk a Queenből még mindig túlságosan őrültek és hamisak ahhoz, hogy felmutassanak bármit is a »középkorúak jól megérdemelt bölcsességéből«. Vaktában lövöldöznek, és ha egy éppen talál, hát rendben. Vagy ha nem, az is jó. > > > – Chuck Eddy, Rolling Stone John Aizlewood, a Q magazin kritikusa így írt az erőfeszítéseikről: „Ők valóban komolyan veszik a munkájukat, de hogy őket komolyan venni, az egy teljesen más dolog.” Jim Farber, az Entertainment Weekly kritikusa szerint elüt az együttes korábbi, a humort a furcsaságokkal keverő albumaitól: „Senki ne gondolja ilyennek az Innuendót. Ó, fellengzős és bugyuta, idáig rendben. De hol marad a móka?” Mike Boehm, a Los Angeles Times kritikusa két csillagosra értékelte az ötből: „A Queen egykori legnagyobb slágereinek bombasztikus és nyers támadását nézve sokkoló lehet, ha felfedezzük, hogy a legújabb albumuk központját szentimentális, édes és ragadós nyál alkotja. [...] mind a nosztalgikusán ábrándozó „These Are the Days of Our Lives”, mind a „Delilah” (amelyben Mercury szerethetően bolondot csinál magából, szerelmi ódát énekelve imádott macskájához) vonzereje a lazaságában és őszinteségében rejlik. De a Queen nem felejtette el a rockot sem – a dallamos „Headlong” a címéhez méltóan olyan, mint egy ZZ Top electro-boogie. Vedd még mindehhez a picit fanyar, nagyon brit „I’m Going Slightly Mad”-et, és megvan négy erős szám a tizenkettőből.” A The Daily Telegraph szerint „a Led Zeppelin és Kenneth Williams keresztezése”. 2001-ben Andy Robson, a Classic Rock kritikusa mindössze két csillagot adott rá az ötből: „Talán az Innuendót kellett volna elnevezni The Miracle-nek, amennyire beteg volt Mercury a felvételek alatt. Talán már az is csoda, hogy az album egyáltalán elkészült – és a kevésbé elnéző emberek azt kívánják, bárcsak ne is született volna meg. Mercury hangja dacosabb és vidáman ragyogóbb mint valaha, bár visszatekintve egy kis fájdalom kapcsolható a „These Are the Days of Our Lives” és „The Show Must Go On” dalokhoz, és ezt Freddie rajongói elviselhetetlennek találhatják.” 2011-ben Nagy Andor a Shock! magazinban kedvezően értékelte: „Nem mondom, hogy a csapat legjobb munkája [...], de az tuti, hogy a The Game óta nem adtak ki ilyen jó lemezt, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, a 80-as korong óta ez volt az első, amit jobb napjaimon akár elejétől a végéig [...] meg tudtam hallgatni. [...] ... maradéktalanul ott van az a Queenre mindig is jellemző jóleső, baráti és pozitív életszemlélet, ugyanakkor a '80-as évekbeli túlkapásokhoz képest már kevésbé bombasztikus és megalomán, éppen ezért sokkal emberközelibb zenei világ. [...] Tényleg a legmélyebb, legérzelmesebb (ugyanakkor helyenként bizony kissé dagályos) Queen anyag húzódik meg itt, a diszkográfia végén, a halál árnyékában.” Donald Guarisco az AllMusictól három csillagot adott rá: „Bár nem kapta meg azt a kritikai elismerést, amit a csapat megelőző albuma, a The Miracle, ez is egy újabb erős albumnak és világsikernek bizonyult... Előrelátó bölcsességgel, a dalszövegek zajosan önéletrajzi jellegűek Mercury nézőpontjából. Elég csak az elmélkedő „These Are The Days Of Our Lives”, vagy a bátor „The Show Must Go On” című dalokat említeni. Az album néhány nótája az emberiség harmóniában élésének képtelenségét hivatott bemutatni (ilyen a fenséges és hősies címadó dal, valamint az „All God’s People”), de van rajta egy humoros tisztelgés Mercury imádott háziállatának is (Delilah). [...]Az Innuendo méltó befejezése a rocktörténelem egyik legsikeresebb karrierjének.” ## Az album dalai ## Közreműködők Jacky Gunn és Georg Purvis alapján. Queen - Brian May – gitár, billentyűsök, vokál - Freddie Mercury – vokál, billentyűsök - John Deacon – basszusgitár, billentyűsök - Roger Taylor – dob, vokál, billentyűsök Közreműködő zenészek - Steve Howe – spanyolgitár: „Innuendo” - Mike Moran – billentyűsök: „All God's People” - David Richards – szintetizátor Produkció - Queen – producer, borítóterv - David Richards – producer, hangmérnök - Noel Harris – hangmérnökasszisztens - Justin Shirley-Smith – hangmérnökasszisztens - Richard Gray – borítóterv ## Helyezések és eladások Eladási minősítések Kislemezek ## Kiadás

Merenptah

Merenptah, uralkodói nevén Baenré (i. e. 1269 – i. e. 1203.) az ókori egyiptomi XIX. dinasztia negyedik fáraója i. e. 1213-tól haláláig. Édesapja, a legendás II. Ramszesz hosszú uralkodása után, már idős emberként került a trónra. Főbb tettei közé tartoznak az Egyiptom békéjét fenyegető líbiai törzsszövetség és a tengeri népek elleni győztes hadjárat, valamint egy halotti templom építése, mely nem maradt fenn. Szép kidolgozású sírja a Királyok völgyében található (KV8). ## Családi háttere Dinasztiája legnagyobb és leghosszabb ideig uralkodó fáraójának, II. Ramszesznek tizenharmadik fiaként született Iszetnofrettől, attól a királynétól, aki Nofertari után Ramszesz legfontosabb felesége volt. Két sztélén, melyeket bátyja, Haemuaszet állíttatott Asszuánban, illetve Gebel esz-Szilszilében, szüleivel és testvéreivel ábrázolják, ez alapján úgy tűnik, Merenptah Iszetnofret negyedik gyermeke volt Ramszesz, Bintanath és Haemuaszet után. Lehetséges, hogy volt egy Iszetnofret nevű húga is, aki esetleg későbbi feleségével azonos. ## Trónra lépéséig Rendkívül hosszú életű apja túlélte első tizenkét fiát, így lett Merenptah a trónörökös apja 55. uralkodási éve körül, a negyedikként, aki betöltötte ezt a pozíciót Amonherkhopsef, Ramszesz és Haemuaszet hercegek után. Előtte a hadseregben szolgált – a 21. uralkodási évben például féltestvérével, Széthemwiával hadjáratot vezetett Núbiába. Trónörökössé történt kinevezése után eleinte a Memphisztől északra eső területeket felügyelte, hatalma azonban fokozatosan nőtt, apja uralkodásának utolsó tizenkét évében már gyakorlatilag ő kormányzott hanyatló egészségű apja helyett. ## Uralkodása ### Hadjáratai Merenptah, mire trónra került, már hatvan körül járt, mégis energikusan kormányozta tovább az országot, ahogy apja uralkodásának utolsó évtizedében is tette. Szükség is volt az erőskezű uralkodóra: a Földközi-tenger térségében válság alakult ki, Mükéné gazdasága meggyengült, éhínség tombolt Görögországban, Anatóliában és Egyiptom szövetségeseinél, a hettitáknál is, akiknek Merenptah egy karnaki felirata alapján gabonát küldött. Nomád népcsoportok fosztogatták a gazdag városállamokat, a tengeren kalózok garázdálkodtak. A kánaáni vazallusok szokásukhoz híven a fáraó halálának hírére lázadással reagáltak, a Deltába már korábban is gyakran betörő líbiaiak pedig új tervvel álltak elő: szövetséget kötöttek a tengeri népekkel – köztük az akhájokkal, lükiaiakkal, sardanákkal (szardíniaiak vagy szardeisziek), turusákkal (etruszkok vagy tarszosziak) és a sekelesekkel (talán szicíliaiak), hogy területeket foglaljanak el a Nílus deltavidékén. A törzsszövetség élén a libu törzs állt, Líbia névadói, királyuk Merey, Did fia volt. Ügyes taktikai húzásként megpróbáltak lázadást kirobbantani Núbiában, hogy megosszák az egyiptomi haderőket. Merenptah uralkodásának első öt évében először kelet felé indított hadjáratot. Nem tudni, a győztes csatákat személyesen irányította, vagy fiát, Széthi-Merenptahot küldte a seregek élén a keleti városállamokhoz, mindenesetre sikeresen megszilárdította Egyiptom hatalmát a térségben. Az 5. évben tudomást szerzett a líbiaiak szervezkedéséről. Először visszaverte a nyugat felől közeledő, 16 000 fős líbiai sereget egy véres csatában, melyben több mint 6000 líbiai halt meg, majd délnek indult, és leverte a núbiaiakat, akik fellázadtak, de már későn, és nem tudtak segíteni líbiai szövetségeseiken. A líbiaiak közül sok fogságba is esett, őket Merenptah a Delta-vidéken katonai kolóniákba telepítette le; leszármazottaik később, a harmadik átmeneti korban nagy politikai hatalomra tettek szert. Dicső győzelmeit Merenptah a ma Merenptah-sztéléként ismert feliraton örökítette meg, melyet III. Amenhotep halotti templomából szállítottak át Merenptah templomába. Ezen beszámol arról, hogy a líbiai királyt, Mereyt bűnösnek találta a héliupoliszi isteni tanács, melynek elnöke, Atum személyesen adta át fiának, a fáraónak a győzelem kardját. A szöveg kísértetiesen hasonlít II. Ramszesznek a kádesi csatát leíró felirataihoz, valamint egyik érdekessége, hogy itt esik először említés Izrael népéről egy futó félmondat formájában, bár nem államként, csak törzsként. Ennek alapján a sztélét Izrael-sztélének is szokták nevezni. A líbiaiak és a tengeri népek törzsszövetsége vereségük után felbomlott, és Egyiptom egy ideig békében élhetett. Merenptah uralkodása hátralévő idejében építkezéseinek szentelte idejét. ### Építkezései Mivel Ramszesz már Egyiptom legtöbb jelentős műemlékét helyrehozatta, Merenptahnak már nem sok teendője maradt azon kívül, hogy nevét mindenhová felvéseti az apjáé mellé. Mivel már idős korban került trónra, természetesen sietve hozzálátott sírja és halotti temploma elkészíttetéséhez. A halotti templom Théba nyugati partján épült, a Ramesszeum és III. Amenhotep halotti temploma között, az utóbbi, részben összeomlott épületnek a köveit felhasználva. A halotti templom azonban sajnos már elpusztult. A főváros szerepét továbbra is a Ramszesz által épített Per-Ramszesz töltötte be, de Memphisz is kezdte visszanyerni további fontosságát; épült itt, Ptah temploma mellett egy palota, mely ünnepségek alkalmával a fáraó szálláshelyéül szolgálhatott, és trónteremmel, tíz hálószobával és majdnem ugyanennyi fürdőszobával rendelkezett. ### Családja és a trónutódlás Merenptah felesége, Iszetnofret vagy a testvére, vagy az unokahúga volt. Lehetséges, hogy a felesége volt a későbbi trónbitorló anyja, Tahát, de az is lehet, hogy a menye. Három fiáról tudunk, Széthi-Merenptah, Merenptah és Haemuaszet hercegekről; egy helyütt említenek egy Iszetnofret nevű hercegnőt, aki feltehetőleg a lánya volt. Legidősebb fiát, Széthi-Merenptah herceget (aki feltehetőleg a későbbi II. Széthivel azonos) Merenptah már életében kinevezte örökösévé, és ennek megfelelő címekkel halmozta el („A Két Föld örököse”, „generalisszimusz”, „első herceg”). Valószínű azonban, hogy II. Ramszesz nagyszámú utóda közt voltak még, akik szerették volna megkaparintani a kettős koronát, és Merenptah halála után hatalmi harc tört ki. Széthi-Merenptah feltehetőleg nem tartózkodott az udvarnál apja halálakor, és a hatalmat Amenmessze ragadta magához, akinek származását rejtély övezi, de még az is lehet, hogy vagy Merenptah, vagy Széthi-Merenptah fia volt. Amenmesszét négy évig tartó uralkodás után győzte le II. Széthi, aki ezután a bitorló minden nyomát igyekezett eltüntetni a történelemből. Hogy Amenmessze megszerezhette magának a trónt a jogos örökössel szemben, nemcsak azt mutatja, hogy viszály zajlott a királyi családban, hanem az ekkor uralkodó bürokratikus válságnak is köszönhető volt. II. Ramszesz uralkodásának végére már látszottak a jelei annak a gazdasági válságnak, amelyet a földközi-tengeri térség éhínségei és járványai miatti bevételkiesés okozott: az építkezéseken egyre hanyagabb munkát végeztek és egyre több újrahasznosított építőkövet használtak. Nem segített a helyzeten, hogy Merenptah halála után gyorsan váltották egymást a hatalmon lévők – az egymással viszálykodó Amenmessze és II. Széthi, majd a kiskorú Sziptah és a zsarnokként számon tartott Tauszert. Végül a XX. dinasztiát megalapító Széthnaht uralkodása alatt stabilizálódott az ország helyzete. ### Sírja és múmiája Merenptah sírja a Királyok völgye egyik oldalvölgyében helyezkedik el, nem messze apja (KV7) és fivérei (KV5) sírjától. Ramszesz sírjától eltérően ez a sír egyetlen tengely mentén épült, így átmenetet képez a XIX. dinasztiabeli és az egyenes vonalú XX. dinasztiabeli sírok közt. A sír díszítésében jelentős szerep jut a Halottak könyve és az Amduat könyve jeleneteinek. A bejárat közelében található domborművek sokkal szebben kidolgozottak, mint a beljebb található, elnagyolt díszítés; a fáraó feltehetőleg siettette a sír elkészülését. A sírt Howard Carter tárta fel 1903-ban. A fáraó bebalzsamozott testét négy egymásba helyezett kőszarkofágban – ebből három négyszögletes volt, ezeket vörös gránitból faragták, a legbelső, ember alakú pedig fehér kalcitból készült – temették el. Nem sokáig nyugodhatott sírjában; már a XXI. dinasztia idején eltávolították innen, a rossz állapotban lévő múmiáról eltulajdonították az amuletteket, majd újrapólyálták, és II. Amenhotep sírjába (KV35) helyezték, ahová több más királymúmiát is vittek a fosztogatók elől. Ezt a sírt Victor Loret fedezte fel. A múmiát Kairóba szállították, ahol 1907. július 8-án G. Elliot Smith bontotta ki, hogy vizsgálatokat végezzen rajta. Megállapította, hogy Merenptah 1,714 m magas volt, és emlékeztetett Ramszeszre, de még jobban hasonlított nagyapjára, I. Széthire. Élete végén köszvény és érelmeszesedés gyötörte, fogai éppúgy elkoptak, mint apjáé (ez általános volt a magas kort megért egyiptomiaknál, a durva őrlésű gabonából készült kenyér okozta). A múmia rossz állapotban volt, mert a balzsamozók nem végeztek túl gondos munkát, és a sírrablók is durván bántak a testtel. Érdekességként megemlítendő, hogy a balzsamozás mellékhatásaként a múmiára lerakódó sóréteget a test felfedezésekor bizonyítéknak tartották arra nézve, hogy Merenptah volt a bibliai Exodus fáraója, és Mózes népének üldözésekor a tengerbe fulladt. Amennyiben a bibliai történeteket valóságosnak vesszük, felmerülhet a kérdés, ki volt a Mózes második könyvében szereplő fáraó, akit nem említenek név szerint. Az elméletek, melyek az eseményeket Ramszesz vagy Merenptah uralkodása idejére datálják, egyrészt azon alapulnak, hogy a Biblia említi a Ramszesz fővárosának építésén dolgozó zsidókat (2Móz 1:11), másrészt azon, hogy Merenptah ún. Izrael-sztéléje már Egyiptomon kívül élő népként említi Izráel népét. ## Titulatúra

Szép asszonyok egy gazdag házban

A Szép asszonyok egy gazdag házban (kínai: 金瓶梅; hangsúlyjelekkel: Jīn Píng Méi) a kínai irodalom egyik klasszikus regénye. Ismeretlen szerző írta a Ming-dinasztia késői szakaszában. Első nyomtatott változata 1610-ben jelent meg. A regény főhőse egy dúsgazdag kereskedő, aki kizárólag vidám élvezeteinek él. Számos felesége és ágyasa mellett minden erkölcsi gátlás nélkül veti ki hálóját barátai, üzlettársai feleségeire is. Pénzzel minden problémát el tud intézni, később hivatalt is vásárol magának, amiből újabb bevételei származnak. A színes kisvárosi forgatag alapvető erkölcstelenségének ábrázolása mellett háttérként az egész állam súlyos gondjai is megjelennek a regényben. A család bukása az uralkodó dinasztia bukásával párhuzamban megy végbe. A könnyed, vidám cselekmény mögött áttételesen súlyos erkölcsi tanulságok fogalmazódnak meg. ## Címe A kínai nyelv sajátosságai miatt a mű címe több különböző, de egymással rokon értelmezésre nyújt lehetőséget. A kínai cím – ' – három szótagja (egyben szava) a főhős, a kéjenc három nagy szerelmének a nevéből áll össze: a ' („arany”) szó Aranylótusz (潘金蓮, ), a Ping („váza”) szó Ping asszony vagy Váza asszony (李瓶兒, ), a ' szócska pedig Tavasziszilva szobalány (龐春梅, ) nevéből. A cím közvetlen értelmezése tehát kínaiul Arany vázában szilvavirágok, kissé elvontabban pedig szép nők egy gazdag házban. További áttételes értelmezésekre nyújt lehetőséget, hogy mindhárom szótag az emberi természet egy-egy vonására is utal, így a szilvavirág a szexualitást szimbolizálja. ## Szerzője A szerző nevét a könyv kínai kiadásaiban úgy adták meg, hogy A csúfolódó tudós Lanlingból, azaz (蘭陵笑笑生), ami nyilvánvalóan álnév. A tényleges szerző meghatározására számos kísérlet történt. Egy 17. századi feljegyzés szerint a uralkodási periódus (1522–1566) egy „nagyon híres írástudója” volt. Egy legenda szerint a regényt írója családi ellenségéről, az első miniszterről mintázta, akinek el is küldte a könyvet. Előtte azonban méreggel kente be a könyv lapjainak sarkát, hogy amikor az – szokása szerint – ujjait nyálazva lapoz benne, lelje vesztét az olvasás végére. Arthur Waley angol sinológus a szerzőjelöltek közül a legvalószínűbbnek t (1520–1593) tartja, de csupán azon az alapon, hogy a könyv egyetlen fennmaradt 17. századi kéziratát az ő családja birtokolta. Franz Kuhn, a regény első európai fordítója azt is felvetette, hogy az író nő lehetett; szerinte egyes erotikus részletek megfogalmazása erre utal. ### A mű keletkezésének ideje A könyvről az első fennmaradt kritikát (1568–1610) kínai költő írta 1595 és 1600 között, ami meghatározza a mű keletkezésének lehetséges legkésőbbi időpontját. Ő a könyvet művészi rang szerint a már akkoriban is páratlanul népszerű Vízparti történethez hasonlította. Első nyomtatott kiadására 1610-ben került sor ban. Ebből nem maradt fenn példány, csak az 1617-es kiadásból. A regény már a 17. században rendkívül népszerű lett, 1708-ban mandzsu nyelvre is lefordították. A 18. században több alkalommal is betiltották, pornográfnak minősítve, ez persze nem ártott közkedveltségének. ## Tartalma A regény a 12. században játszódik, de tulajdonképpen az írásakor fennálló közállapotokról, erkölcsökről szól. A cselekményt írója az Északi utolsó nagy uralkodójának, császárnak a korába (1100–1126) helyezi. Ez a császár a művészetek bőkezű támogatója volt, maga is jelentős festő, de a kormányzással nem törődött, ezért birodalma hamarosan belső felkelések (amit a Vízparti történet örökített meg) és a dzsürcsik külső támadásának martaléka lett. Utódainak fel kellett adniuk Észak-Kínát és csak délre menekülve sikerült még egy ideig, a mongol hódításig, fenntartaniuk hatalmukat. A szerző saját korát, igen jó érzékkel és teljes joggal, hasonlatosnak látta a hanyatló korhoz, gyakorlatilag megjósolta a Ming-dinasztia bukását, ami 1644-ben, fél évszázaddal később következett be. ### A kor társadalma A kor kisvárosi társadalmának mindennapjait a regény plasztikusan ábrázolja. A háttér ismeretéhez, a cselekmény értelmezéséhez jó tudni, hogy az egész társadalom megélhetése a faluközösségi parasztság adózásán alapult. Az ipar döntő része a hivatalnok-állam kezében volt. A gazdasági központokban nagyarányú közvetítő kereskedelem folyt, amiből hatalmas magánvagyonok halmozódtak fel. A meggazdagodott kereskedők azonban az ázsiai termelési mód viszonyai között nem tudták az iparba vagy más termelő tevékenységbe fektetni pénzüket, hanem felélték, illetve párhuzamos „karrierjükbe”, állami hivatalok megszerzésébe fektették azt, ami aztán további jövedelmeket biztosított számukra a mindent átfogó korrupció révén. A gazdaság és a politika züllése a társadalmi-emberi viszonyokban, a köz- és magánerkölcsök korhadásában is tükröződött. A regény írásának idején a kínai kisvárosi társadalomnak ezek az élősdi vonásai különösen érzékelhetően nyilvánultak meg. A kereskedővárosok tarka forgataga ugyanakkor lehetővé tette a kritikai szemlélet kialakulását, valamint a nagyepikai művek, a regények megjelenését is. Ezek a piactereken a hivatásos mesélők által „alkalomról alkalomra” folytatásokban előadott hosszú történetekből fejlődtek ki. (A kínai nyelvben a „fejezet” szó az „alkalom” – ' – szóból fejlődött ki.) A cselekmény szövése is karakterisztikus ázsiai vonásokat mutat: mivel az egyén szerepe háttérbe szorul a csoportokéhoz képest, a „főhős” halála nem vet véget a történetnek, az töretlenül folytatódik a további szereplők sorsának elbeszélésével. A regényből bőséges ismereteket lehet szerezni a korabeli kisvárosi élet számos részletéről – anélkül azonban, hogy egy szót is vesztegetne az író a környező falvak robotosairól, akik mindezt munkájukkal fenntartják. Érdekes látni az élet és halál viszonylagos jelentéktelenségét. A korabeli demográfiai viszonyoknak megfelelően az emberek huszon-harmincéves korukban is az egyik napról a másikra életüket veszthették ilyen-olyan betegségek következtében. #### Jellemábrázolás A mű kitűnően bemutatja a személyiségek helyzetének korlátozottságát a középkori kínai társadalomban. A szereplők ezer szállal kötődnek családi, szomszédsági és távolabbi társadalmi környezetükhöz, magánéletük gyakorlatilag nem létezik, sorsuk alakulása alig függ saját cselekedeteiktől. Az egyéniség szerepének kibontakozása ezek között a szó filozófiai értelmében is „ázsiai” körülmények között alig lehetséges, ezért a regényben európai értelemben véve bonyolultabb jellemekkel nem találkozunk. Ugyanakkor kínai viszonylatban és a kor színvonalához képest a főszereplők már meglehetősen sokoldalúan jellemzett alakok. A szereplőknek ez a viszonylagos egyéniesítése nagy előrelépés a kínai irodalomban, ez teszi a művet a 16. század legjobb regényévé a kínai irodalomban. Később is csak a legjelentősebb kínai klasszikus regénynek tartott A vörös szoba álma lép tovább ezen a téren, mintegy 200 évvel később, és annak éppen ez a regény a legfontosabb irodalmi előzménye. #### Erotika A regényt már a 17. századtól ismételten betiltották pornográfnak minősített tartalma miatt. A 20. században is volt olyan irodalomtörténész, aki sajnálkozását fejezte ki, hogy ezt az „egyébként” kiváló regényt átszövik a pornográf részletek. A kor reális és egyben művészi ábrázolásához azonban ez elengedhetetlen volt. Lu Hszün is megállapította irodalomtörténeti munkásságában, hogy a 15. és 16. században Kínában nagyon divatos volt a „szerelem művészete”. Konkrét esetek ismeretesek, amikor egyesek magas állásokhoz jutottak annak révén, hogy hatásos nemi izgatószereket ajánlottak feletteseiknek vagy a császárnak. Virágzott ebben az időben egy valóban pornográf irodalom is. A regény reálisan ábrázolja a kort, amelyben kereskedők által szerzett vagyon felhasználásának nem lehetett más módja, mint annak felélése, az evés, ivás, öltözködés, és a nemiség, a szeretkezés. A testi élvezetek kielégítése, benne kiemelten a szexualitás, nem ismert korlátokat – ez is jelezte a kor keleti világának perspektívátlanságát. #### A vallás megjelenítése A regény meglehetősen tiszteletlenül bánik a vallásokkal, különösen azok szolgáival. A korban több vallás is párhuzamosan virágzott Kínában, az eredeti kínai univerzalizmus – aminek lényege az ősök tisztelete – mellett a buddhizmus, a taoizmus és a különféle varázslók és boszorkányok még ősibb gyökerekből táplálkozó hitvilága. A ' a kor több más irodalmi alkotásához hasonlóan a buddhista szerzeteseket és apácákat alacsony származású, közönséges emberekként ábrázolja, annak ellenére, hogy a buddhizmusról magáról bizonyos tisztelettel beszél. A regény különösen az apácákról festett rossz képet, akik az úriasszonyok kegyeibe férkőztek és mindenféle babonával meg pletykával traktálták őket, sőt kerítői szolgálatokat is elláttak. Maguk pedig gyakran a szabad szerelemnek hódolnak. A regény gyakran komolyabban veszi a hagyományos varázslók praktikáit, mint a tételes vallásokat. Végül azonban a történet egyfajta buddhista morális tanulsággal szolgál, mivel fia azzal teszi jóvá apja bűneit, hogy a vallás szolgálatába áll. ### A regény előzményei A ' előzményeihez tartozik A három királyság című történelmi elbeszélés, egy laza szerkezetű mondaciklus. Közelebbi előzménye a Vízparti történet, ami nagyon hasonlít egy pikareszk regényre, de nem egyetlen hőse van, hanem sok, akik származásuk és sorsuk különbözőségével járulnak hozzá a teljesebb társadalmi körképhez. Előzménynek lehet még tekinteni a Nyugati utazás című regényt, ami csak kevéssel korábban íródhatott. A regény alapötlete, meggyilkolása és bátyjának, nak a bosszúja a Vízparti történetből származik. Ott azonban ez csak epizód volt egy meseszerű történetben, míg itt egy realista regény kiindulópontja lett. ## Cselekménye , a gondtalan életet élő dúsgazdag kereskedő cimboráival tíztagú baráti társaságot alakít, testvéri hűséget fogadva egymásnak, hogy még több okuk legyen a tivornyázásra. Felesége és ágyasai természetesen nem szórakozhatnak együtt a férfiakkal, ezért összejöveteleiket legtöbbször „virágudvarokban”, nyilvánosházakban tartják, gyakran napokig mulatva. Aranylótusz, a kis termetű utcai pástétom-árus ragyogóan szép, nagyravágyó és élvhajhász felesége anyagi és szexuális szempontból egyaránt messzemenően elégedetlen sorsával. Megpróbálja elcsábítani férje daliás bátyját, a tigrisölő hőst, ot, azonban kudarcot vall. `véletlenül találkozik Aranylótusszal annak háza előtt, és azonnal megtetszenek egymásnak. Egy szomszédos kerítőnőn keresztül hamarosan megszervezik találkozóikat. A kisvárosban azonban semmi nem maradhat titokban. Amikor a férj felelősségre vonja a csábítót, az hasba rúgja, felesége pedig ápolás helyett megmérgezi, úgyhogy hosszas agónia után fájdalmas halált hal.` Pénzzel mindent el lehet intézni: megvásárolja a halottkémet, majd a bírót is, akihez a távoli útjáról hazatérő fordul. Utóbbi panaszával csak azt éri el, hogy kalodával a nyakában száműzik. Aranylótusz immár ötödik feleségként beköltözik házába, és törekszik magát elfogadtatni, majd kiemelni a többi asszony rovására. Azonban lassacskán ő is háttérbe szorul a férj újabb és újabb hódításai miatt. Egy jóképű szolgával, valamint sógorával, Csennel igyekszik vigasztalódni. `következő „nagy szerelme” gazdag barátjának a felesége, Ping (Váza) asszony. Hua testvér, a „tízek” baráti társaságának tagja családi peres ügyekbe keveredik. Felesége és barátja, akik már szemet vetettek egymásra, csak ímmel-ámmal támogatják, Hua pedig, gondjai és egy megfázás következtében 24 éves korában a „szerelmesek” megkönnyebbülésére távozik az élők sorából.` `feje köré közben veszélyfelhők gyűlnek, de nem a saját becstelenségei, hanem a fővárosi klikkharcok következtében. Egyik fő pártfogója a vesztes oldalra kerül, és így a szokásos módon annak híveit is száműzetésre ítélik. Hősünknek mélyen a zsebébe kell nyúlnia, hogy ezt a fenyegetést elhárítsa. Végül annyira jól sikerül kivásárolnia magát a bajból, hogy egyúttal hivatalnoki, bírói rangot kap; ezentúl már nem csak gazdag kereskedő, hanem mandarin, a hivatali nemesség tagja. Ping asszony nem sokkal később, vagyonával együtt hozzá költözik, és a hatodik felesége lesz.` `a magas hivatali poszt elnyerésével elfoglaltabb lesz, mozgalmasabb társadalmi életet él, megnőnek reprezentációs kiadásai. Ami a korrupciót illeti, most már komoly bevételei is származnak megrendelésre született ítéleteiből, nem csak kiadások terhelik.` Családi életében a fő helyre Ping asszony kerül, aki hamarosan teherbe is esik és megszüli a várva várt első fiút számára. Ez még jobban férjéhez köti, aki egyébként emellett tovább űzi szerelmi kalandjait házán belül és kívül egyaránt. Ping asszony kisfia a végletekig csigázza Aranylótusz féltékenységét. Az ötödik feleség végül több kísérlet után sikeresen elteszi láb alól a gyermeket, ami közvetve Ping asszony halálát is okozza. mély gyászba merül. `egy buddhista szerzetestől a férfierőt növelő pirulákhoz jut, azzal a szigorú utasítással, hogy alkalmanként csak egyet vehet be belőlük. A csodaszer csak tovább ösztönzi kicsapongásait.` Holdasszony hosszabb idő után, szintén buddhista apácák szerei segítségével teherbe esik. Korholására egy időre igyekszik korrektebben viselkedni, de ígéreteiről hamar megfeledkezik. Aranylótusz féltékenysége újra fellángol Holdasszony terhessége miatt. `egy fárasztó kalandjáról hazatérve Aranylótusznál térne nyugovóra, de az asszony a részeg férfiba diktálja három utolsó varázspiruláját, hogy kedvét tölthessen vele. A férfi szervezete összeomlik és néhány nap múlva fájdalmas halált hal. Holdasszony ugyanaznap szüli meg kisfiát.` A történet tovább folytatódik, immár az eddigi főszereplő nélkül. A háztartás felbomlását Holdasszony erőfeszítései csak fékezni tudják, a feleségek és ágyasok fokozatosan távoznak, ki hivatalos új családra lel, ki pedig megszökik a kincsek egy részével. Aranylótusz és Csen, lányának férje szorosabbra fűzi kapcsolatát. Az asszonyt azonban utoléri végzete: a tigrisölő amnesztiával szabadul száműzetéséből, és első dolgának tekinti a bosszúállást. Mivel már nem él, csak Aranylótuszt és a testvérének meggyilkolásában közreműködő kerítő-asszonyt öli meg kegyetlenül, majd rablónak áll a hegyekben. Holdasszony fogadalmának megfelelően egy hegyi kolostorban mutat be áldozatot férje emlékére, de ott csaknem erőszak áldozatává válik. Menekülés közben egy remete segíti a hegyekben, akinek szorult helyzetében odaígéri fiát tanítványnak – tizenöt évvel későbbre. Folytatódik a család és a háztartás széthullása, közben az állam is omladozik az északi hódítók csapásai alatt. volt feleségeinek, ágyasainak sorsa változatosságuk ellenére egy irányba, a pusztulás felé mutat. Egyedül Holdasszony őrzi meg tisztességét. Tizenöt év elteltével megjelenik a buddhista remete, és a kicsikart ígéretnek megfelelően elragadja fiút, mondván, hogy egyébként ő is züllött apja nyomdokaiba lépne, de az ő tanítványaként megmenekülhet a lelke. ## Mai értékelése A '' mérvadó mai értékelések szerint nem csak a kínai, hanem a világirodalom első igazi társadalmi regénye, pszichologizáló és realisztikus alkotás. A szereplők a korban egyedülállóan életszerűek, jellemük egyéni, és a történet előrehaladtával változik, formálódik is. A lebilincselő olvasmány egyben kemény társadalomkritikát hordoz, leleplezi a késői Ming korának romlottságát és dekadenciáját. A regény által ábrázolt társadalom az ázsiai termelési mód tipikus példája ennek az elméletnek a hívei szerint, mivel az egész társadalom alapja a faluközösségi parasztság állami adóztatása. A manufaktúra jellegű ipar döntő része, akárcsak elméletileg az egész ország, minden lakójával és termelő erejével együtt, a császár tulajdonában van. A hivatalnoki réteg egybefonódik a nemességgel, az egyének sorsa az udvari klikkek harcától, végső soron a császár szeszélyétől függ, nem pedig saját teljesítményüktől. A meggazdagodott kereskedők élősdiek maradnak, tőkéjüket nem tudják az ipari termelésbe fektetni, csak felélni és korrucióra használni. A mű abban is az első a kínai irodalomban, hogy hírt ad egy színi előadásról. A Ping asszony halála miatt rendezett gyászünnepségre szerződtet a család egy társulatot az alkalomhoz illő jelenet bemutatására. ## Kiadásai A regény első nyugati nyelvű fordítása a német volt, és 1862 és 1869 között jött létre. Hans Conon von der Gabelentz és fiai csaknem a teljes szöveget adták vissza németül, de kiinduló nyelvnek nem a kínait, hanem az 1708-as mandzsu nyelvű kiadást választották, mert a mandzsu nyelv a korai sinológusok számára egy könnyebben elsajátítható híd-nyelvet jelentett a kínai felé. Ez a fordítás azonban csak rövid kivonatokban jelent meg, és teljes szövegét később sokáig elveszettnek hitték, mígnem Martin Gimm 1998-ban a Türingiai Állami Archívumban, az Altenburg-kastélyban újra felfedezte azt. Otto Kibat (1880–1956) és testvére, Artur Kibat (1878–1961) az 1920-as években egy több mint 3000 oldalas, szöveghű fordítást készített. A kiadást öt kötetre tervezték, de az első két kötet 1928-as, majd 1932-es megjelenése után 1933-ban, Hitler hatalomra kerülése után a művet betiltották. A teljes mű csak 1967-83 között jelenhetett meg, egy kommentárokat tartalmazó kötettel együtt. Egy erősen lerövidített, és főleg a szexuális vonatkozásokban visszafogott német fordítás 1930-ban jelent meg Franz Kuhn tollából Kin Ping Meh oder Die abenteuerliche Geschichte von Hsi Men und seinen sechs Frauen címmel. Az első magyar fordítást ebből a változatból készítette Mátrai Tamás 1964-ben. Ezt a változatot azóta tucatnyi alkalommal, nagy példányszámban adták ki hazánkban, eleinte az Európa Könyvkiadó. 1978-ban már az ötödik kiadás jelent meg, példányban. A nyolcvanas évektől kezdve aztán más kiadók is bekapcsolódtak megjelentetésébe, de új, teljesebb fordítás még nem készült. Angolul 1939-ben készült el egy teljes fordítás The Golden Lotus címmel Clement Egerton tollából, négy kötetben. A fordító munkáját a híres kínai író, Lao She segítette, ő azonban a regény jellege miatt közreműködését titokban tartatta. Bár a szöveg teljes, a „kényesebb” szexuális tartalmú részek latinul szerepelnek benne. 2008-ban Clement Egerton munkáját újra kiadták a Library of Chinese Classics sorozatban, mégpedig a kínai szöveggel együtt (az egyszerűsített kínai írásjegyekkel), tükörformátumban. Ez a kiadás öt kötetet tesz ki. A legjobb angol fordításnak David Tod Roy munkáját tartják. Ezt a Princeton University Press jelentette meg 1993 és 2011 között négy kötetben. ## Feldolgozásai A Thália Színház 1984-ben Kazimir Károly rendezésében előadta a regény színpadi változatát. A főbb szerepeket Bitskey Tibor, Kozák András, Drahota Andrea, Szerencsi Éva, Gór Nagy Mária, Polónyi Gyöngyi játszották. A regény számos, főleg hongkongi filmfeldolgozása közül az első 1974-ben született meg a Shaw Brothers Studio révén Golden Lotus címmel. Ebben a fiatal Jackie Chan is kapott egy epizódszerepet. Egy frissebb feldolgozás a 2009-es The Forbidden Legend: Sex and Chopsticks (A tiltott legenda: szex és evőpálcikák) című újabb hongkongi film. Ez már a szexuális témára helyezi a hangsúlyt. Roberto Raviola (Magnus néven publikál) képregényíró elkészítette a Jin Ping Mei rövid képregény-változatát 110 Sexpills címen, de még a keleti névsorrendre sem fordított figyelmet, így felcserélte a főszereplő család- és személynevét. ## Magyarul - Szép asszonyok egy gazdag házban. Ismeretlen kínai szerző regénye a XVI. század végéről, 1-2.; németből ford. Mátrai Tamás, versford. Pór Judit, utószó Tőkei Ferenc; Európa, Bp., 1964 - Titkos találkák. Részlet a Szép asszonyok egy gazdag házban című XVI. századi kínai regényből; ford. Mátrai Tamás; Népszava, Bp., 1989 (Pajzán történetek'')

Jüan Si-kaj

Jüan Si-kaj (hagyományos kínai: 袁世凱, egyszerűsített kínai: 袁世凯, pinjin: Yuán Shìkǎi, 1859. szeptember 16. – 1916. június 6.) kínai politikus, katona és önjelölt császár. Gyakran nevezték Kína „erős emberének” is, a korabeli nagyhatalmak véleménye alapján. Igen nagy hatalmú tábornok volt Kínában a 20. század elején, mivel a jól felszerelt, modern északi parancsnokává nevezték ki 1895-ben. A -udvar híveként részt vett 1898-as száznapos reformjában is, ám a reformtörekvések végül miatta buktak el, hiszen a konzervatív oldalára állt, és értesítette őt a császár terveiről. A dinasztia végnapjaiban, a vucsangi felkelés után miniszterelnökké nevezték ki, ekkor tárgyalást kezdett a lázadókkal és megegyezett velük. A lemondatásáért cserébe megkapta az elnöki pozíciót től. Hatalmának erősödése azt jelentette, hogy Kína folyamatosan haladt egy újabb császárság irányába. Mivel az időközben megtartott választások után úgy tűnt, hogy a forradalmi jelöltje, lesz a miniszterelnök, és ő jelentősen megnyirbálja majd elnöki jogköreit, ezért 1913 tavaszán merényletet hajtatott végre a politikus ellen. Erre lázadás tört ki a déli tartományokban, azonban csapatai két hónap alatt vérbe fojtották a megmozdulásokat. Ezzel politikai pozíciója is megszilárdult, és október 6-án az ország elnökévé választották. 1914 januárjában feloszlatta a nemzetgyűlést, majd 1914 decemberében személyesen mutatott be áldozatot az Ég Urának, ami a monarchia visszaállításának egyértelmű jele volt. a nép akaratára hivatkozva december 11-én bejelentette a császárság visszaállítását, ám ekkor az egész országban lázongások törtek ki. Azért, hogy a polgárháborút elkerülje, 1916. március 22-én lemondott, majd nem sokra rá, június 6-án meghalt agyvérzésben. ## Élete ### Fiatalkora `1859. szeptember 16-án született a Hunan tartománybeli városában a Tajping-felkelés idején. Anyai nagyapja, apja és testvérei a császári csapatok oldalán harcoltak a háborúban. 1866-ban egyik nagybátyja fogadta örökbe, és egészen 1873-as haláláig nevelte őt. Ezután Pekingbe költözött, ahol ott lakó nagybátyjai felügyelete alatt élt. Tradicionális nevelése ellenére nem mutatott különösebb érdeklődést a tanulás és a klasszikus műveltség iránt.` Iskola helyett inkább a küzdősportok és a szórakozás kötötte le figyelmét, emiatt kétszer is megbukott az állami vizsgákon, ami pedig a hivatalnoki pozícióba kerülés alapja volt. 1880-ban végül pénzért vásárolt hivatalnoki pozíciót magának, majd belépett a hadseregbe. Katonai karrierjét a tábornoki rendfokozatot viselő nagybátyja titkáraként kezdte.1882-ben Koreába vezényelték, és az elkövetkező tizenkét évet ott töltötte. ### A szolgálatában #### Koreában Nagybátyja a koreai utazás előtt hirtelen meghalt, és a helyzetet kihasználva, az ő nevében eljárva lett a Koreában székelő kínai rezidens 1882-ben. Itt komoly hírnevet szerzett magának, mint diplomata, kifinomult intrikus és kiemelkedő katonai szervező. Befolyását arra használta fel, hogy megerősítse a kínai pozíciókat a Koreai-félszigeten, így minimálisra szorította vissza az orosz és japán befolyást, megakadályozta a koreai rizsexportot Japánba, valamint az ország külkapcsolatainak kiépülését a Brit Birodalommal. 1884-ben három hadosztály parancsnoka lett, majd segített a koreai királynak a testőrség megszervezésében és a határőrök kiképzésében. December 4-én a Kapsin-incidens néven elhíresült eset során Japán támogatta a haladókat egy puccs kivitelezésében, és az elfoglalt királyi palota őrzésében a japán követségi őrök is részt vettek. Az eset során csapataival fellépett Min királyné és a konzervatívok mellett, december 6-án pedig ötezer kínai és koreai katona valamint tüzérség élén ostrom alá vette a királyi palotát, amiből a japánok elmenekültek. Ezután kineveztette magát a koreai királyi család protektorává és felgyújtatta a japán követség épületét. A támadás kiélezte a viszonyt Kína és Japán között az elkövetkező évtizedben. A sikeres akció után elnyerte prominens udvari politikus bizalmát, akinek 1885-ben személyesen jelentett és ő hivatalosan kinevezte császári rezidenssé, így innentől Jüan képviselte a érdekeit Szöulban, a koreai királyi udvarnál. A feladata az volt, hogy megvédje a kínai pozíciókat Koreában a japán befolyástól, és bár ez eleve lehetetlen feladatnak bizonyult, azt mindenképp elérte, hogy megfelelő elismertséget szerezzen odahaza. A koreai 1893–94-es Tonghak-lázadás idején állást foglalt a katonai beavatkozás mellett, így hozzájárult az első kínai–japán háború kitöréséhez. Mikor a japán flotta elsüllyesztette a Koreába erősítést szállító Kowshing-ot, a harcok tényleges kezdete előtt álruhában visszatért Pekingbe. #### Részvétele a reformokban A kínai csapatok egy éven belül megsemmisítő vereséget szenvedtek a japánoktól, és ez rámutatott a katonai reformok szükségességére. Szöul parancs nélküli kiürítése miatt egy ideig kegyvesztett lett – cselekedetét a régi kínai törvények szerint halállal is lehetett volna büntetni –, de Li támogatását élvezve 1896-ra újra elnyerte az udvar bizalmát. A reformfolyamatban részt vett is, akit 1901-ben kineveztek a ben újonnan létrehozott Pejjang Hadsereg élére. Hamarosan ez lett a legerősebb és legjobban felszerelt kínai hadsereg, köszönhetően az általa bevezetett nyugati kiképzési módszereknek, szervezési eljárásoknak és a szigorú fegyelemnek. A hadsereg elhelyezkedése is kulcsfontosságú volt, hiszen a főváros közvetlen közelében állomásoztak, és emiatt jelentős szerepet játszhattak a rend fenntartásában és a dinasztia védelmében. Az 1898-as száznapos reform idején Jüan csatlakozott , és részt vett a minisztertanács gyűlésein is. Bár látszólag a császár pártján állt, valójában egyik oldal mellett sem kötelezte el magát, kivárta az események alakulását. Ennek ellenére tájékoztatta a császárt egy készülő palotaforradalomról, aki végül és más prominens konzervatívok letartóztatására adott parancsot. kapta a feladatot, hogy tartóztassa le a császárnét és a pekingi helyőrség parancsnokát. Ő azonban, felismerve ennek reménytelenségét az utóbbiak tudomására hozta a császár terveit, így ők előbb léphettek, és szeptember 20-án a császárt vették őrizetbe. #### Politikai ambíciók Az esemény után komolyan segítette karrierje alakulását, és néhány év alatt tartomány főbírójából kormányzó, majd a külügyek vezetője lett. Előtte csupán négy han ért el ilyen magas pozíciót a mandzsu udvarban. Mivel igen jó viszonyt ápolt , és sok ezüstöt adományozott neki, gyanakvó lett vele szemben. Hogy megfossza katonai hatalmától, kinevezte a külügyminiszterré és az udvari tanács tagjává. tudta, hogy ez mivel jár, és önként adta át a főparancsnoki posztját. Mivel a császárné ezzel sem tudta megtörni a hatalmát, újabb tervet eszelt ki, ám betegsége miatt ágyba kényszerült. Itt tudta meg azt, hogy el akarja mozdítani császárt a trónról, és fiából akar császárt csinálni. ezt azonban nem engedhette, így eltávolította a fővárosból, és a hadsereg több hadosztályát Pekingbe rendelte, majd kihirdette trónöröklését. Hogy valóban tervezett-e valamit, nem tudni, ám korabeli pletykák szerint az ő általa küldött gyógyszertől halt meg császár. A császár halála után akarata szerint az alig kétéves került a császári trónra, és helyette kormányzott régensként. A halott császár testvéreként egyik első intézkedése volt, hogy megszabaduljon tól. Bár szerette volna megöletni őt, herceg a lehetséges katonai puccs miatt sikeresen megakadályozta a régenst terve végrehajtásában. Végül azzal bocsátották el t a Tiltott Városból, hogy kúrálja ki lábfájását. ### Út az elnöki pozícióig Kényszerített visszavonulása után az elkövetkező három évet a politikától távol töltötte hunani birtokán. Csupán az 1911-es vucsangi felkelés után hívták vissza az udvarba, és kinevezték és Hunan tartományok kormányzójává, amit azonban „lábfájdalmára” hivatkozva visszautasított. Két hét múlva kinevezték a teljes szárazföldi és tengeri haderő főparancsnokává, ám ő ezt is visszautasította. Végül a régens lemondása után, 1911. november 1-jén t nevezték ki a miniszterelnöki pozícióra, és azonnal munkához látott. Megölette a 6. hadosztály alkotmányt követelő parancsnokát, és megvesztegette a kivégzett tábornokkal szimpatizáló 20. hadosztály parancsnokát. Jüan ezután tárgyalást ajánlott a déli felkelőknek, és t ba küldte tárgyalni. Mintegy gesztusként szabadon engedte az egy éve börtönbe tartott t, egyik közeli munkatársát és hívét. Jüan még novemberben felszámolta a régensséget, és hazaküldte herceget, majd hozzálátott a dinasztia elmozdításához. Ennek oka az volt, hogy a déliek egy része hajlandónak mutatkozott nal tárgyalni, és közölték vele, hogy a lemondatása esetén átadják számára a köztársasági elnöki pozíciót is. Ezenkívül a nagyhatalmak is nagyon érdeklődtek személye iránt, baráti érzéseket tápláltak iránta, hiszen Kína erős emberét látták benne, aki képes rendet tenni az országban. A tárgyalások igen elhúzódtak a köztársaságiakkal, ám 1912 januárjában vezetésével tisztek egy csoportja ultimátumot adott át nak, amelyben felszólították, hogy döntsön az államforma felől, különben nem állnak ellen a köztársaságiak előrenyomulásának. így megüzente a Nankingban székelő köztársasági kormánynak, hogy elfogadja feltételeiket, vagyis a monarchia megszüntetését, a főváros Nankingba költöztetését és a köztársasági államforma elismerését. Bár a császári családdal egy ellene készülő merényletre hivatkozva nem érintkezett személyesen, képviselői és ügyes húzásai révén elérte, hogy az özvegy császárné beleegyezzen a lemondásba. Az egyik ilyen volt a francia forradalom során kivégzett XVI. Lajos történetének felelevenítése, ami nagyon megijesztette az özvegy császárnét. Az általa kiadatott ediktum szerint az uralkodó beleegyezett a köztársasági államformába és a népszuverenitásba, valamint megbízta őt egy teljhatalmú ideiglenes kormány alakításával és a déliekkel való megegyezéssel. `nyomására megváltoztatták az ediktum szövegét, és február 12-én újra közzétették. Ebben a császár már lemondott trónjáról, és a dinasztiát megfosztották az államigazgatás vezetésére való jogaitól, ám a császár megtarthatta címét, palotáit, és jelentős összegű köztársasági életjáradékra való ígéretet kapott. , aki eddigre magához ragadta a teljes katonai, politikai és pénzügyi hatalmat, megalakította az ideiglenes köztársasági kormányt. a megegyezés alapján február 14-én lemondott a köztársasági elnöki posztról, és t javasolta utódjának, akit másnap meg is választották a Kínai Köztársaság ideiglenes elnökévé.` ### Ideiglenes elnökként `a hatalmát politikai cselszövéssel szerezte, ezért igyekezett azt minden lehetséges eszközzel megerősíteni. Ebbe tartozott az is, hogy nem kívánt a bázisául szolgáló, konzervatív északon található Pekingből a demokrácia felé hajló Nankingba költözni. Leghűségesebb hadosztályait is innen toborozta, és itt hatott legkevésbé a vucsangi felkelés utáni forradalmi láz, így a város elhagyása komolyan érintette volna hatalmát. Hogy Peking maradhasson a főváros, egy incidenst használt ki: február 29-én a Cao Kun által parancsnokolt 3. hadosztály egyes egységei fellázadtak, fosztogatni és kegyetlenkedni kezdtek, és ez március 2-án re is átterjedt. Erre a hírre megüzente a déli nemzetgyűlésnek, hogy a külföldiek nagykövetségeit nem hagyhatja őrizetlenül, és távozása esetén őt terhelné a felelősség, ha a zavargások Pekingre is átterjednek. Így javasolta, hogy a nemzetgyűlés és a nankingi hivatalok költözzenek inkább Pekingbe, ami maradjon főváros. alelnök támogatta az ötletet, és a kormány jelentős része is pártolta. ellenkezése ellenére beleegyeztek ajánlatába, és miután északon helyreállt a rend, március 10-én letette az esküt a nép iránti hűségre. A nemzetgyűlés északra költözött, és március 29-én látott ismét munkához. t bízta meg kormányalakítással, mivel nem tudta, hogy őt a déliekkel folyó tárgyalások idején beszervezték a Forradalmi Ligába. A felálló kormányban így négy miniszter is a Liga tagjai közül került ki.` Mivel három népi alapelvéből az első kettő (nemzeti függetlenség és demokrácia) látszólag megvalósult, így a harmadiknak, a népjólét megvalósításának látott hozzá. számára ez ideális alkalom volt arra, hogy politikai ellenfele pozícióját gyengítse, így kinevezte az állami vasutak élére. Kezdetnek kétmillió dollárt folyósított számára, hogy abból kezdje meg a vasúthálózat fejlesztését. nem sokkal a kinevezés után bírói eljárás nélkül kivégeztetett két forradalmárt, akiket egy ellene készülő merénylettel vádoltak meg. felelősségre vonó levelére úgy válaszolt, hogy rágalmazásnak minősítette a híreket, valamint hozzájárult Japánba küldéséhez, hogy tanulmányozhassa az ottani reformokat. `hatalmát erősítette az a tény is, hogy császár özvegye, 1913. február 22-én meghalt. főtitkárát küldte el, hogy tolmácsolja jókívánságait a császári családnak, majd miniszterelnök vezetésével az egész kormány követte őt. Ám titokban igen elégedett volt az események alakulásával, hiszen egy lépéssel közelebb került saját császárrá koronázásához. Hivatalosan azonban saját kezűleg tűzte fel kabátjára a gyászszalagot, elrendelte a zászlók félárbócra eresztését, és hogy a hivatalnokok 27 napon keresztül járjanak gyászszalaggal. A császárné temetésén az egész kormány megjelent, míg a szárazföldi haderő országos gyászünnepségét jobbkeze, irányította. A császárné halála után már csak két megoldatlan kérdés volt hátra: legális színezetet adni egy nyíltan autokratikus uralomnak, valamint pénzt szerezni az ország működtetéséhez.` Hogy a második, sokkal fontosabb problémát megoldja, kölcsönért folyamodott egy pénzügyi csoporthoz, amely azonban a sójövedék megszerzéséhez kötötte az összeg folyósítását. Az ügy kapcsán nagy vita tört ki az elnök és a nemzetgyűlés között, ezért nak várnia kellett az ajánlat elfogadásával. 1912 júniusában végül elfogadta a bankok kérését a sómonopólium ügyében, valamint hogy kizárólagos jogot kapnak kölcsönök nyújtására Kína számára. Ezt el kellett volna még fogadnia a nemzetgyűlésnek is, azonban az közölte a miniszterelnökkel, hogy ha aláírja az egyezményt, halállal büntetik érte. Erre a hírre miniszterelnöke be menekült, a kormány pedig megbukott. A bankok azonban nem voltak hajlandóak számára addig kölcsönt nyújtani, amíg új kormány nem alakul. Hogy mihamarabb felállhasson egy új kormány, 1912 decemberében kiírta az új választásokat. A frissen létrejött gal a kisebb konzervatív pártokból létrejövő Progresszív Pártot állította szembe, és mindent elkövetett a választási eredmények manipulálására. Szavazásra csak azok voltak jogosultak, akik 21. életévüket betöltötték, két éve éltek egy helyen és legalább 250 liang vagyonnal rendelkeztek, így a népességnek csak igen kis százaléka voksolhatott. Továbbá a választás során az elnök több csalást is elkövetett, a hamisítástól a szavazatvásárlásig. Mindezek ellenére a Kuomintang a legerősebb pártként került be a nemzetgyűlésbe, így annak vezetőjét, t választották meg miniszterelnökké. A pártvezetés kijelentette, hogy az elnökválasztás előtt elfogadják az új alkotmányt, és jelentősen megnyirbálják az elnök hatalmát. Bár tiltakozott, mondván, hogy előbb válasszák meg az elnököt, nem járt sikerrel. ### A második forradalom Nem sokkal ezután ba utazott rövid időre. 1913. március 20-án készült visszatérni Pekingbe, ám az éjjeli expresszre várakozás közben valaki rálőtt a pályaudvaron, és halálosan megsebesítette a miniszterelnököt, aki két nap múlva belehalt a sebeibe, miután nem érkezett meg időben az engedély Pekingból az operációra. azonnal vizsgálatot rendelt el az ügyben, és látszólag mély megindulással fogadta halálhírét. Március 23-án egy ópiumbarlangban letartóztatták a merénylet közvetlen szervezőjét, et, aki olyan jó viszonyt ápolt a kormánnyal, hogy még a kódkönyvükből is kapott egy példánnyal. Másnap elfogták a gyilkost, et is. házának átkutatása során leveleket találtak, amelyeket az előző miniszterelnök, küldött, és amelyekben ötvenezer dollárt ajánlott fel megöléséért. Áprilisban a i külföldi koncessziók bírósága átadta a két férfit a kínai hatóságoknak, ám ítélethozatalra nem került sor, miután mindkét gyanúsított hamarosan erőszakos halált halt. Az országban egyre nőtt az elégedetlenség, azonban a volt miniszterelnök nem jelent meg a bírósági kihallgatáson, és egy olyan közleményt tett közzé, amelyben ártatlannak tartotta et. Az új nemzetgyűlés április 8-án tartott nyitóülésén nem jelent meg, ugyanis tartott attól, hogy merénylet áldozatává válik. Ezt követően áprilisban Jüan titokban találkozott a pekingi idegennegyedben lévő Hongkong and Shanghai Banking Corportation épületében a pénzintézet képviselőivel, hogy aláírja velük a kölcsönszerződést. Itt azonban megzavarta őt , a felsőház alelnöke, aki kijelentette, hogy a szerződés érvénytelen lesz a nemzetgyűlés beleegyezése nélkül, ám ennek ellenére aláírta azt. Két nap múlva a felső- és alsóház valóban érvénytelennek mondta ki a megegyezést, ennek ellenére április 26-án megkapta a 25 millió angol fontra rúgó kölcsönt. A kölcsönből azonnal mozgósította a hozzá hű erőket, és lefizette a flotta parancsnokát is, hogy ne akadályozza a Jangcén való átkelésben. Miután csapatai elfoglalták a helyüket, elkezdte önkényesen leváltani azokat a déli kormányzókat, akik a tagjai vagy szimpatizánsai voltak. Az elsőt, kormányzóját július 9-én menesztette, majd napokon belül két másik is követte. Erre válaszul összeült a vezetősége ban, és hosszú vita után álláspontja kerekedett felül, amiben kiállt a fegyveres harc megindítása mellett. A déli tartományok kikiáltották függetlenségüket az északi kormányzattól, és nem ismerték el tovább hatalmát. Július 12-én felkelt a nankingi helyőrség és példáját több más katonai egység is követte. Jüan ugyanezen a napon parancsot adott a felkelés elfojtására. Először a főváros közelében található ben verték le a felkelést, majd nagy erőket mozgósítva t támadták meg. Az itteni erők mintegy két hónapig tartották magukat, ám fokozatosan visszaszorultak a hegyekbe, majd szétszóródtak. Ezután már nem állt komolyabb akadály csapatai előtt, és rövid idő alatt leigázták Hunant és ot. Nankingot tábornok csapatai foglalták el és dúlták fel. A város hosszú ideig állta a támadásokat, ám a védők főparancsnoka július 28-án elmenekült a városból. Ennek ellenére a harcok csak szeptember 2-án fejeződtek be. Az elfoglalt területeken kegyetlen megtorlást rendeztek, ezreket végeztek ki és vetettek börtönbe. A második forradalom elbukott, és fő politikai ellenfelei elmenekültek az országból. Hogy tovább erősítse hatalmát, a tartományok élére hozzá hű katonatiszteket nevezett ki. ### Az egyeduralom kiépítése A második forradalom leverése után hozzálátott a parlament hatalmának felszámolásához. A vezetésétől követelte, hogy zárják ki soraikból a felkelés vezetésében részt vett személyeket, mint t, vagy et, és ők engedelmeskedtek. Ám még mindig csupán ideiglenes elnök volt, ezért szükségesnek látta, hogy hatalmát választással legalizálja. Ez azonban igen nehézzé vált az alelnöknek, mert elképzelhető volt, hogy a hősként tisztelt egy tiszta szavazás esetén legyőzi Jüant. Ő ezért eltervezte, hogy diszkreditálja az alelnököt, ellehetetlenítve őt. A nemzetgyűlés két háza vesztegetés és katonai megfélemlítés hatására október 10-i közös ülésén öt évre elnökké választotta t. A szavazáson Li az 507 szavazatból 196-ot szerzett meg, így számára fontossá vált az ő félreállítása is. Hogy ezt a célját elérje, jobbkezét, t küldte Vucsangba, ami 1911 óta folyamatosan az alelnök lakóhelyéül szolgált. azonban nem kívánt végezni az alelnökkel, inkább rábeszélte, hogy menjen a fővárosba, ahol legalább esélye van megvédenie magát a rázúduló támadásoktól. Li útnak is indult, és 1913. december 11-én érkezett meg a fővárosba. Bár itt méltóságának megfelelően fogadták, és ahhoz illő szállást kapott a palotában, ahol éveken keresztül raboskodott császár, érezni lehetett, hogy jelenléte csupán nyűg számára. `figyelme a személyi kérdések rendezése után figyelme ismét a parlament felé fordult. Bár a külföldre menekült radikális képviselőket kizáratta soraikból, a mégis továbbra is sok gondot okozott neki. Így 1913. november 4-én államcsínyt hajtott végre, rendeleti úton feloszlatta a pártot, majd képviselői mandátumait megsemmisítette. Az ok minderre egy összeesküvés volt, amelyre állítólag a párt készült ellen. 1914 januárjában a nemzetgyűlés maradékát is feloszlatta, majd néhány törvény segítségével államtanácsot szervezett, amely átvette a törvényhozási feladatokat, azonban nem volt tényleges hatalma.` A májusban elfogadott alkotmány szinte uralkodói jogkörrel ruházta fel az elnököt, hiszen halála esetén kijelölt utódai is örökölhették a tisztségét. Az utódok személyének kijelölésére 1914. december 29-én került sor, amikor az elnök három nevet választott ki, amelyeket egy aranydobozba raktak, és a Tiltott Városban kialakított elnöki palota pincéjében helyeztek el. A dobozt csak abban az esetben volt szabad felnyitni, ha az elnök meghal, és ezután népszavazással döntöttek volna az utód személyéről. A három kiválasztott kivétel nélkül fiai közül kerülhetett ki. Az elnöki mandátum idejét is kitolták, ami a korábbi öt helyett tíz év lett, és az elnököt akárhányszor újraválaszthatták. ### Külpolitika Hogy uralmát a nagyhatalmak elismerjék, folyamatosan engedményekre volt kényszerítve külpolitikájában. Nem sokkal ideiglenes elnökké választása után lázongások törtek ki Tibetben, és a kínai helyőrségek is elégedetlenkedni kezdtek. Nepál közvetítésével egyezményt kötöttek a tibetiekkel, és a kínai katonák 1912 végére elhagyták az ország területét, és 1913 januárjában Tubten Gyaco dalai láma is visszatérhetett. sajnálkozását fejezte ki a mandzsuk politikája miatt, amely elnyomta Tibetet, és felajánlotta a dalai lámának, hogy visszahelyezi tisztségeibe, ám az visszautasította az ajánlatot. Nem sokkal később ismét kínai tartománynak nyilvánította az országot, és csapataival megszállta a Mekongtól keletre eső területeket. A gyengén felszerelt tibeti sereg orosz fegyverekkel erősítette meg magát, erre válaszul pedig a britek is fegyverszállításba kezdtek, hogy befolyásuk ne csorbuljon. A kínai haderő így már nem tudta folytatni az előrenyomulást, ezért a brit felkérés alapján tárgyalásokba kezdett a tibeti vezetéssel. A tibeti, kínai és brit küldöttek Szimlában ültek össze 1913. október 6-án. Itt hosszas viták kezdődtek az ország függetlenségéről, és végül 1914. július 3-án megszületett a szimlai egyezmény, amely garantálta Tibet függetlenségét. A kínai küldött aláírta a szerződéstervezetet, azonban a tényleges szerződésre végül csak a tibeti és a brit felek aláírása került, ugyanis a Jüan vezette kínai kormányzat nem volt hajlandó ratifikálni azt. Külső-Mongólia még 1911. december 29-én kikiáltotta függetlenségét a mandzsu udvartól. Oroszország igen hamar beavatkozott, és 1913. november 3-án elismerte Mongólia (önálló államként ezt a nevet használja) függetlenségét, majd támogatni kezdte diplomáciailag és pénzügyileg, valamint tanácsadókat is küldött a térségbe. 1915-ben tárgyalásokra került sor az Orosz Birodalom, Kína és Mongólia között, és május 25-én aláírtak egy egyezményt, amiben Mongólia elismerte a kínaiak névleges fennhatóságát, és egyúttal autonóm területté vált. A szerződésben rögzítették az orosz fél érdekeit is. A legsúlyosabb külpolitikai beavatkozásra az első világháború kitörése után került sor, miután Japán megszállta a ban lévő német koncessziót, t. semlegességet deklarált a konfliktus elején, abban a reményben, hogy minél tovább kimaradhat a harcokból. 1915. január 18-án a japánok 21 követeléssel álltak elő, amelyekben a feletti fennhatóságot, vasutak építésére és kikötők megnyittatására való jogot, Dél-Mandzsúria feletti protektorátust, a vas- és acélművek feletti monopóliumot, japán tanácsadók alkalmazását, kínai–japán közös rendőrség felállítását, a hadianyag legalább 50%-ának Japántól való beszerzését követelték. Ezen kívül a követelésekben helyt kapott az is, hogy Kína semmilyen más nemzetnek nem enged át kikötőt vagy szigetet, csakis kizárólag Japánnak. A követelések elfogadása Kína függetlenségének végét jelentette volna, hiszen gazdaságilag és külpolitikailag teljesen japán irányítás alá került volna, ami súlyosan érintette volna az ország területi integritását. Maga is elhűlt a jegyzék kézhezvétele után. A megfogalmazott követelések több ponton sértették más nagyhatalmak érdekeit is, mint például Nagy-Britanniáét vagy az Amerikai Egyesült Államokét, így a japánok kénytelenek voltak lemondani a japán tanácsadók alkalmazását követelő pontokról. A japánok nem sokkal később invázióval fenyegették meg Jüant, aki 1915. május 25-én beleegyezett a követelések többségének a teljesítésébe, megszállását, a mandzsúriai vasútvonalak ellenőrzését és átadását kivéve. ### Császárrá válása Már elég korán jelek mutatkoztak arra, hogy tól távol áll a demokratikus felfogás, és inkább monarchista alapon gondolkozik. A hagyományosan a császárok által az Ég Urának bemutatott szertartásra alig egy évvel a vucsangi lázadás után, 1912-ben saját megbízottját küldte el, egy minisztert. 1913 újévekor egy követ útján üzent a trónról leköszönt nak, majd január 13-án születésnapi jókívánságait is mindössze üzenetben küldte meg. E viselkedése nyomán gyökeresen átalakult a hangulat a Tiltott Városban, és míg az itt dolgozó hivatalnokok egy éve utcai ruhákban jártak, most már udvari köntösökben merészkedtek ki az utcákra, lovasokkal tisztították meg az utat maguk elől, és ismét népes kíséretet vettek maguk mellé. udvarbéli megítélését a császárné halálakor tett intézkedései is nagyban növelték. 1914-ben egyre egyértelműbb jeleit adta azon szándékának, hogy vissza kívánja állítani a császárságot. Áldozatot mutatott be Konfuciusznak, majd létrehozott egy, a történelmével foglalkozó intézetet, ahol a dinasztia hivatalnoktudósait alkalmazta. Mikor egy régi hivatalnok, levélben arra kérte t, hogy állítsa vissza a dinasztia régi hatalmát, ő meghívta a férfit Pekingbe tanácsadójának. Sok, a köztársaságban csalódott ember kívánta a császárság visszaállítását, és így fokozódott az ilyen tevékenység is Kínában. még ezen év decemberében személyesen mutatott be áldozatot az Ég Urának, és azonnal pletykák kaptak szárnyra arról, hogy vissza kívánja állítani a császárságot. 1915 elején az elnök amerikai tanácsadója, Frank J. Goodnow cikket tett közzé, amelyben kifejtette, hogy a legideálisabb államforma Kína számára a monarchia. Nem sokkal ezután újjáéledt a béke megőrzésének társasága, amely t tartotta a legalkalmasabbnak a császári pozíció betöltésére. Ekkorra kezdett egyértelművé válni, hogy ő nem a -dinasztia restaurációján, hanem saját császárrá koronázásán munkálkodik. Hamarosan megindultak az előkészületek, a festők elkezdték felújítani a Tiltott Város egyes épületeit, és Po Lun, valamint a nyolclobogós mandzsu nemesség felkérte t a trón betöltésére. Ezután Po Lun megszerezte a udvartól a császári testőrséget az ünnepségre. E lépéseket az udvar sem hagyta szó nélkül, és titkos tárgyalásokat kezdett nal, amelyben felajánlották neki, hogy a méltányos feltételekért cserébe hajlandóak elismerni császárnak. Ezen kívül felmerült még annak a gondolata is, hogy házasságot köttetnek egyik lánya és között, ám ezt megakadályozta nem sokkal később bekövetkező halála. Bár a lemondott dinasztiával sikerült megegyeznie, Nagy-Britannia, Oroszország és Japán egyértelműen tudtára adta, hogy nem helyeslik a császárság helyreállítását, azonban ennek ellenére sem adta fel tervét. Az államtanácstól is egyre nagyobb felhatalmazást kapott, megkapta a jogot a nemesség adományozására, és hűséges tábornokait egymás után látta el nemesi címekkel. 1915 végén az ország minden tartományában összehívták a gyűléseket, és ott megkérdezték a követeket, hogy kívánják-e császárrá választását. A követek két szavazólapot, egy „igen” és egy „nem” feliratút kaptak, hogy ezekkel szavazzanak. Ám a szavazás idején katonatisztek sétáltak be a termekbe, és egyesével leszavaztatták a képviselőket, ügyelve arra, hogy a megfelelő szavazólapot dobják be az urnákba. Így mind a tizennyolc tartományi gyűlés egyhangúlag követelte tól, hogy váljék az ország császárává. a nép akaratára hivatkozva 1915. december 11-én bejelentette a uralkodói forma restaurálását, és kikiáltotta magát az új ország császárának. Az 1916-ban érvénybe lépő új éra nevének a t, vagyis a „mindent felölelő törvény korát” választotta. ### Bukása `azonban nem számolt azzal, hogy a kínai nép ezt a lépését nem támogatja. 1915. december 25-én vezetői vezetésével kikiáltották függetlenségüket, és ezzel kezdetét vette a harmadik forradalom néven ismert felkelés. ugyan megpróbálta lebeszélni őket, ám alábecsülte a népmozgalom erejét. ban nemsokára kormányt szerveztek, és egyre-másra lázadtak fel az újabb tartományok uralma ellen. Januárban a i katonák behatoltak a szomszédos és tartományokba, és a kiűzésükre tett kísérletek kudarcot vallottak. ellen több bizalmas híve is fellázadt. Mindezek azonban nem érintették a fővárosban uralkodó légkört, ahol serényen folytak az élőkészületek a császárság tényleges visszaállítására. Az újságok az ezzel kapcsolatos hírekkel voltak tele, amelyben beszámoltak arról, hogy a sárga papírra írt trónra lépési császári ediktumok már elkészültek, és csak kiosztásra várnak; hogy nemsokára elrendelik, hogy az ország összes hivatalnoka mutassa be hódolatát portréi előtt; hogy készülőben van az új éra himnusza stb. A kialakult helyzetre hivatkozva azonban kénytelenek voltak a császárság kikiáltását elhalasztani, és erre végül nem is került sor.` `példáját több más tartomány is követte, így elszakadt , , , és Hunan is. 1916 februárjában már az ország fele függetlenítette magát a pekingi kormányzattól. A nagyméretű népfelkelés a nagyhatalmi politikát is megváltoztatta, így segítségkérésére tartózkodóan válaszoltak, mondván nem kívánnak beavatkozni a kínai belpolitikába. kezdte megérteni, hogy vesztett, így 1916. március 22-én lemondott a trónról. Uralkodása mindössze 83 napig tartott. Ezután kinevezett egy kormányt a még mindig hű embereiből. A déliek azonban nem elégedtek meg ennyivel, és a bukás egyértelmű jelének tekintették a meghátrálást, ezért május 12-én Kantonban saját kormányt hoztak létre. Az elnök katonatisztjei is rossznak tartották a döntést, ugyanis az a feltétel nélküli megadással ért fel számukra. így elveszítette támogatói többségét, és ellenfeleit sem sikerült kielégítenie. visszatérése után az indulatok még jobban felkorbácsolódtak, és május 25-én nyilvánosan megbánta cselekedeteit. Ezután még kijelölte utódját, ot elnökké nevezte ki. Nem sokkal ezután, június 6-án hirtelen elhunyt. A leggyakrabban a bukása miatt bekövetkező agyvérzésnek tulajdonítják halálát, ám egyes vélekedések öngyilkosságáról beszélnek. Ha halála nem következik be, akkor Kína valószínűleg véres polgárháborúba sodródott volna.` ## Hagyatéka és emlékezete `halála után úgy tűnt, hogy Kína újra egységessé vált, utódja pedig összehívta az 1913-ban megválasztott parlamentet, majd a déli kormány feloszlatta önmagát. A tényleges hatalmat azonban jobbkeze, miniszterelnök gyakorolta, és több korábbi tisztje is komoly befolyással rendelkezett. A pekingi kormányzat élén ezért gyakran váltották egymást a különféle tiszti klikkek képviselői, és ez nagyon aláásta az északi kormány hatalmát és tekintélyét. A kormány számára az első világháborúba való belépés látszott jó lehetőségnek ennek helyreállítására, ám azt a nemzetgyűlés nem szavazta meg, és elnök leváltotta t a miniszterelnöki pozícióból. Azonban a tartományok katonai kormányzói a miniszterelnök pártjára álltak, így Li kénytelen volt meghátrálni, és feloszlatni a parlamentet. A zavaros helyzetet kihasználva tábornok Pekingbe vonult csapataival, és tizenkét napra visszaállította a uralmát. A déli tartományok nemsokára újra kikiáltották függetlenségüket, és Kína részekre hullott. Elkezdődött a körülbelül másfél évtizedig tartó hadurak kora. Mivel a későbbi hadurak korábban mind katonatisztjei voltak, illetve ő tette őket katonai kormányzóvá, ezért őt gyakran nevezik a „hadurak atyjának”.` Megítélése mind a nacionalista, mind a kommunista vélekedés szerint negatív, és halála után külföldről is sok kritikát kapott. John J. Mullowney történész szerint nak fontos szerepe volt a császár által indított reformok megbuktatásában, ezzel megakadályozva Kína modernizációját. Így tevékenyen hozzájárult a bokszerlázadás kitöréséhez és a -dinasztia bukásához. Császári ambíciói miatt a kínai monarchisták is igen negatív képet alakítottak ki róla, hiszen ők szinte kivétel nélkül a -dinasztia visszaállítását kívánták. A korábbi kommunista történetírás az imperialista hatalmak kiszolgálójának és a császári ambícióiért Japánnak is behódoló embernek festette le őt, akinek a nyugatiak minden olyan támogatást megadtak, amit tól megtagadtak. Manapság azonban átalakulóban van a kontinentális Kínán róla kialakított kép, amit jelez a Kínai Központi Televízió új produkciója is. Az angol nyelven, Towards the Republic címen látható sorozatban olyan embernek mutatják be t, aki fiatalkorában tehetséges szervező és adminisztrátor, valamint remek intrikus volt. Császárrá válását főleg a nyugati hatalmak kényszerítésének, valamint legidősebb fiának, a számlájára írja. Ezt vallja Putnam Weale is, aki szerint nal külföldi barátai végeztek, akikre túlságosan is hagyatkozott, akik nem vették elég komolyan a Kínában nagy nehézségek árán kivívott köztársasági államformát. pozitív megítélése pártján áll Paul Samuel Reinsch, aki az ő elnöklése idején volt amerikai diplomata Pekingben. Reinsch azon a véleményen van, hogy nagyon jelentős államférfi volt, aki azonban nem tudta megnyerni az egyszerű kínai emberek lelkét, hiszen nem ismerte kellőképpen őket, és bukása is főleg ennek köszönhető. `elég népes családdal rendelkezett, ugyanis feleségén kívül számtalan szeretőt is tartott, akik 17 fiút és 15 lányt szültek neki. A család tagjai a császárság bukása után külföldre menekültek, félve a megtorlástól. Ez szinte lehetetlenné tette a család genealógiájának feltérképezését, ugyanis a családtagok elvesztették kapcsolatukat egymással. Csupán 2008-ban indult program Kínában a téma kutatását illetően.`

III. Ramszesz

III\. Ramszesz (uralkodói nevén Uszermaatré Meriamon; i. e. 1221 – i. e. 1156. április 7.) az ókori egyiptomi XX. dinasztia második fáraója i. e. 1188-tól haláláig. Az Újbirodalom utolsó nagy hatalmú uralkodója. A görögök Rampszinitusz néven ismerték, ami egyik megnevezéséből, a Ramesszu-pa-netjerből („Ramszesz, az isten”) ered. Uralkodói példaképének minden bizonnyal II. Ramszeszt, a XIX. dinasztia fáraóját tartotta, akit számos tekintetben utánozni igyekezett – uralkodási nevei a II. Ramszeszéit idézik, Medinet Habu-i halotti templomát II. Ramszesz ma Ramesszeum néven ismert halotti templomáról mintázta, és még fiait is a nagy előd fiairól nevezte el. Bár III. Ramszesznek sikerült Egyiptomot megvédenie több katonai támadás (többek között az úgynevezett tengeri népek óriási inváziója) ellen is, uralkodása alatt már megfigyelhetőek voltak azok a válságjelenségek, amelyek a XX. dinasztia és az Újbirodalom bukását okozták. Ramszesz uralkodása alatt történt a történelem első ismert, szervezett sztrájkja, valamint arról is tudunk, hogy a fáraót meggyilkolták egy összeesküvés során, amelyben egyik felesége és fia is szerepet játszott. ## Családi háttere A dinasztiaalapító Széthnaht fáraó és főfelesége, Tije-Mereniszet királyné fia volt. Testvérei nem ismertek. Apjáról és anyjáról is feltételezik, hogy rokonságban állt a XIX. dinasztiával, de ez egyelőre még egyikükről sem bizonyított. Széthnaht a XIX. dinasztia utolsó uralkodója, Tauszert legyőzése után lépett trónra, azonban rövid uralkodás után meghalt, és viszonylag stabil és békés államot hagyott fiára. ## Uralkodása Uralkodása kezdetének és végének évszámaként több is felmerült, i. e. 1182–1151, 1184–1153 és 1186–1155. Ez utóbbi annak a datálásnak az eredménye, ami az izlandi Hekla III vulkán i. e. 1159-es kitöréséhez viszonyítja, aminek hatása egészen Egyiptomig elért és rossz termést okozott. Mivel ismert, hogy 29. uralkodási évében a királynak nehézségei támadtak a Dejr el-Medina-i munkások élelmezésével kapcsolatban, 28. vagy 29. uralkodási éve i. e. 1159-re eshetett (az egy év eltérés annak köszönhető, hogy Egyiptom magtárai egy szűkös évben még el tudták látni a népességet, de tovább már nem biztos). Az egyiptomi naptár szerint Ramszesz semu évszak I. hónapja 26. napján lépett trónra és 32. uralkodási évében, semu évszak III. havának 15. napján halt meg, 31 év 1 hónap és 19 nap uralkodás után. ### Külpolitikája #### A kor politikai helyzete Ebben az időszakban nagy változások zajlottak a Közel-Keleten. A tengeri népek támadásai miatt Egyiptom szövetségese, a Hettita Birodalom elpusztult, Szíria és Palesztina vidékét a peleszetek (Palesztina névadói), a tjakarok a sardanák és a danunák szállták meg, meghódították Ugaritot, Alalát, Karkemist, Arzawát. Nyilvánvalóan Egyiptom volt az igazi céljuk. Az egyiptomiak tisztában voltak a veszéllyel, és megerősítették a veszélyeztetett északi területeket. Ramszesz kereskedelmi expedíciókat is indított: egyet a tömjén miatt fontos Puntba (lehetséges, hogy Hatsepszut expedíciója óta ez volt az első), egyet pedig Atikába, a timnai rézbányák felé. #### Csaták Ramszesz uralkodása alatt több háború is zajlott, a líbiaiak és a tengeri népek ellen. Egyiptom mindből győztesen került ki. Ötödik uralkodási évében kellett először megküzdenie a líbiaiakkal, akik már korábban, Merenptah fáraó idején is betörtek Egyiptomba. A líbiaiak három törzse – a libuk, szepedek és maswasák – kihasználta az Egyiptomot az elmúlt időben legyengítő belviszályt és elkezdtek letelepedni a Nílus-deltában. A nyolcadik évben a tengeri népek törzsszövetségével szárazföldön (dzsáhi csata) és vízen (Nílus-deltai csata) is összecsaptak Ramszesz hadai. Ramszesz megörökítette a csatákat halotti temploma falain. Ezen ábrákból tudjuk, hogy jó taktikai érzékkel Ramszesz elérte, hogy a part közelében kerüljön sor az összecsapásra, így az egyiptomi íjászok lőni tudták az ellenséget. Még ezalatt a háború alatt újra szervezkedni kezdtek a líbiaiak, és megszállták Egyiptom egyes területeit. Vezetőjük Mesasar, a maswasa törzs főnöke volt. A Harris-papiruszon Ramszesz beszámol róla, hogy legyőzte ellenségeit, rabszolgaságba vetette őket, katonáikat pedig besorozta hadseregébe. Ez azonban a későbbi időkben ahhoz vezetett, hogy a líbiaiak – immár az egyiptomi sereg tagjaiként – át tudták venni a hatalmat. ### Építkezései #### Medinet Habu Ramszesz számtalan építkezése közül kiemelkedő a hatalmas halotti templom, amely uralkodásának 12. évére készült el. A Ramesszeum mintájára épült templom Théba minden temploma közül a legjobb állapotban fennmaradt. A templomkomplexumba az előtte lévő rakpartról egy nagykapun át lehetett bejutni, mely a közel-keleti erődök mintájára épült. Mögötte az őrség házai voltak. A kapuzat díszítése a fáraót háremhölgyekkel ábrázolja. E nagykapu óriási Ptah-domborműve közvetítőként szolgált: az egyszerű nép tagjai, akik nem léphettek be a templomba, itt mondhatták el imáikat. A főtemplom bejárati pülónjai az ellenségeire lesújtó királyt ábrázolják. A külső falak, illetve az első udvar falainak díszítése Ramszesz győzelmeit ábrázolja a líbiaiak és a tengeri népek fölött. A második udvart körülvevő szobrok, melyek a fáraót Oziriszként ábrázolták, áldozatul estek később a kopt korszak pusztításainak, de a domborművek jó állapotban fennmaradtak. Bár a templom hátsó helyiségeinek egy része a kősorokig elpusztult, néhány kápolna jobb állapotban maradt fenn. Ezeket a kápolnákat különféle isteneknek, köztük az istenné vált II. Ramszesznek szentelték. A templom végében a thébai háromság, Ámon, Mut és Honszu számára emelt szentélyek egy hatalmas álajtóhoz támaszkodnak, melyen át az óegyiptomi elképzelés szerint a király lelke sírjából bejuthatott a templomba. A templomkomplexumhoz tartozó számos épület közül a legjelentősebb egy királyi palota, ami a templomkörzet déli részén állt. Az eredetileg kétszintes épület nemcsak ezen a világon szolgált Ramszesz lakhelyéül, hanem a király lelke túlvilági otthonának is szánták. A palotát a templom első udvarával folyosók kötötték össze, az egyikről egy „megjelenések ablaka” is nyílt. #### Karnak A karnaki templomkomplexumban két kis templomot építtetett. Az egyik, ami tulajdonképpen egy kis bárkaszentély volt, az Ámon-templom első udvarából nyílt és a halotti templom kicsinyített mása volt. Ennek megfelelően a királyt Oziriszként ábrázoló szobrok szegélyezik első udvarát, a falakat ünnepek jelenetei díszítik. Az udvarból kis oszlopcsarnok nyílik, majd szentélyek a karnaki háromság tiszteletére. A másik Mut templomkörzetén belül, a szent tótól (iseru) nyugatra épült, külsejét csatajelenetek díszítik, előtte a király két, mára fejetlenül maradt szoborkolosszusa áll. ### Az uralkodása alatt felmerülő problémák Ramszesz uralma alatt Ámon papságának ereje fokozatosan nőtt. Ámon birtokai ebben az időben már több mint 2300 km2-t tettek ki, ami a teljes megművelhető föld 2/3-a volt; Ámon fő kultuszközpontja, a karnaki templom 81 322 férfit foglalkoztatott (a másik két fontos kultuszközpont, Ré héliopoliszi temploma 12 963-at, Ptah memphiszi temploma 3079-et, ehhez jönnek még a női alkalmazottak). Az ún Torinói Sztrájkpapiruszon feljegyzett esemény, mely Ramszesz uralkodásának 29. évében, ahet évszak 2. hónapjában történt, a történelem első ismert sztrájkja. A munkások, miután már hosszú ideje nem kaptak élelmet, elhagyták falujukat, mely ma Dejr el-Medina néven ismert, és behatoltak több halotti templomba, köztük a Ramesszeumba. A helyi hatóságok nem tudtak mit kezdeni, végül Ta vezírnek kellett beavatkoznia. A vezír kibékítette a munkásokat, a temető írnoka pedig megadta nekik járandóságukat. (III. Ramszesz uralkodása alatt egy zsák búza 1,3 debenbe került.) A sztrájkot okozó élelmiszerhiányt részben az okozhatta, hogy felborult az egyensúly az állam és az Ámon-papság közt – a papok kezében már jelentősebb földbirtokok voltak, mint a királyéban –, másrészt az izlandi Hekla vulkán kitörése, mely annyi füstöt juttatott a légkörbe, hogy lesújtó hatása lett a termésre. ### A hárem-összeesküvés A helyzet kedvezőnek bizonyult egy összeesküvéshez. A részleteket a torinói jogi papirusz őrizte meg, amelyen a merénylet utáni tárgyalásokat örökítették meg. Az összeesküvés arra irányult, hogy a kijelölt trónörökös, Amonherkhopsef – a későbbi IV. Ramszesz – helyett egy másik herceg, Pentawer, Tije királyné fia kerüljön a trónra. Az ügybe számos magas rangú udvaronc belekeveredett. Az összeesküvést valószínűleg Per-Ramszeszben szőtték, ahol az egyik összeesküvőnek háza volt. Nemcsak azt tervezték, hogy az Opet-ünnepen Medinet Habuban meggyilkolják a fáraót, hanem lázadást is akartak szítani, amiben egy Pabekamon nevű háznagy is szerepet játszott – ő vitte ki az üzeneteket a háremből. Viaszfigurák és fekete mágia is szerepeltek az eszközeik között. Három tárgyalás során összesen 38 embert ítéltek halálra: az elsőn 28-at, a következőn hatot, akiket a bírák jelenlétében öngyilkosságra kényszerítettek, majd a harmadik tárgyaláson négyet, köztük Pentawert. Egy negyedik tárgyalásban az első három tárgyalás bírái közül többet orruk és fülük levágására ítéltek, mert hagyták, hogy az elítélendő háremhölgyek elcsábítsák őket. A papiruszon több összeesküvő nevét megváltoztatták, mivel hittek a nevek hatalmában – egyikük például Meszedszuré („Ré gyűlöltje”) néven szerepel; eredeti neve feltehetőleg Meriré („Ré kedveltje”) volt. A papiruszból kitűnik, hogy maga Ramszesz meghalt. Egy ideig vita tárgya volt, hogy az összeesküvés okozta-e a halálát, mert nem találtak nyilvánvaló sebeket a testén, de 2011-es vizsgálatok úgy találták, a múmia nyakán sok a kötés; CT-vizsgálattal megvizsgálva mély, késsel ejtett sebet találtak a fáraó torkán. A seb minden bizonnyal halált kellett, hogy okozzon, mert a fáraó nyakát csaknem a gerincéig átvágták. Halála után a kijelölt trónörökös, Iszet királyné fia, IV. Ramszesz lett az uralkodó. ## Családja Ramszesz nagy királyi hitvese, Iszet Ta-Hemdzsert minden bizonnyal idegen származású volt, mint az anyjának, Hemdzsertnek a nevéből látszik (mivel ez nem egyiptomi név). Két fiuk ismert, a következő fáraó, IV. Ramszesz, illetve Amonherkhopsef, aki fivére fiának, V. Ramszesznek a halála után trónra lépett VI. Ramszesz néven. Ezen a két hercegen, illetve Tijétől született fián, Pentaweren kívül nem tudni, ki volt gyermekeinek anyja. Halotti templomában ábrázolja fiait – a fiatalon elhunyt Amonherkhopsef (nem azonos a másik Amonherkhopseffel, VI. Ramszesszel), Haemuaszet, Meriamon, Meriatum, Montuherkhopsef, Paréherwenemef, illetve Széthherkhopsef, aki fivérei és unokaöccsei halála után VIII. Ramszesz néven uralkodott –, valamint leányait, akiknek nevét azonban nem tüntette fel. Egy lehetséges leánya Tentopet papnő, akit a karnaki Honszu-templomban Ramszesz mellett ábrázolnak, és feltehetőleg azonos IV. Ramszesz feleségével, Duatentopettel. Egy másik lehetséges leánya vagy felesége Titi, akit azonban mások későbbre tesznek és X. Ramszesz feleségeként azonosítanak. ## Sírja és múmiája III\. Ramszesz Királyok völgye-beli sírját az újkorban először a skót James Bruce fedezte fel, 1768-ban. Bruce „a vak hárfások sírjának” nevezte el egyik féldomborművéről, mely két vak hárfást ábrázol. A sír szerkezete a XX. dinasztia korabeli sírokra jellemzően nagyjából egyenes vonalú. A sírba levezető lépcső egy folyosóban folytatódik, melyből kétoldalt két mellékkamra nyílik, az ezt követő második folyosóból pedig kétoldalt négy-négy mellékkamra. A folyosók falaira a Naplitániát írták fel. A második folyosót követően kis mértékben módosították a sír eredeti irányát, mert építkezés közben beleütköztek a szomszédos KV10-es sírba (Amenmessze sírjába). A harmadik folyosót követi a rituális aknát tartalmazó helyiség, majd egy négyoszlopos csarnok nagy mellékkamrával. A csarnokot a Kapuk könyve jelenetei díszítik, a mellékkamrában a királyt Ozirisszel ábrázolják, aki Maat istennő tollát (az igazság jelképét) nyújtja felé. A negyedik folyosó vezet tovább a sírkamra felé, ezt a szájmegnyitás szertartása jelenetei díszítik, az ezt követő két helyiséget pedig a Halottak könyve és istenek ábrázolásai. Ezután következik a sírkamra, mely tágas, nyolcoszopos helyiség, több mellékkamrával. Díszítései a Kapuk könyvéből és a Föld könyvéből származnak, ezenkívül isteneket is ábrázolnak. Középen állt a vöröskvarcit szarkofág, mely ma a Louvre-ban található, fedele Cambridge-ben. A múmiát a Dejr el-Bahari-i rejtekhelyen találták meg, és ma a kairói Egyiptomi Múzeumban található. ## Az irodalomban A Ramszesz elleni hárem-összeesküvést dolgozzák fel a következő regények: - Brad Geagley: Hiénák éjszakája - Pauline Gedge: Álmok háza ## Titulatúra

Jackie Chan

Jackie Chan, születési nevén ' () (Hongkong, 1954. április 7. –) Oscar-életműdíjas hongkongi színész, harcművész, harckoreográfus, kaszkadőr, komikus, rendező, producer, forgatókönyvíró, énekes és vállalkozó. Jackie hírnevét magas szintű harcművészi képzettsége mellett elsősorban akrobatikus harc- és kaszkadőrstílusa, komikus szerepei, improvizatív eszközhasználata és veszélyes kaszkadőrmutatványai alapozták meg. Az 1970-es évek óta szerepel a filmvásznon, több mint 100 filmben játszott már, valamint számos képregényt és videójátékot is mintáztak róla. Leghíresebb filmjei közé tartozik a Részeges karatemester, a Rendőrsztori, a Balhé Bronxban és a Csúcsformában. 2010-ben A karate kölyök című filmjét vetítették a mozik. Hazájában bevétel szempontjából legsikeresebb filmje a 2017-ben bemutatott Kung Fu jóga. Csillagot kapott a Hollywood Walk of Fame-en (Hírességek sétányán) és a hongkongi Csillagok sugárútján. 2016-ban Életműdíjat kapott az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiától. Aktívan foglalkozik énekléssel, számos popzenei albuma jelent meg, és több filmjének betétdalát is ő maga énekli. Sikeres üzletember, számos cég, többek között egy étteremlánc és egy mozihálózat tulajdonosa. Gyakori magyar hangja Kassai Károly és Háda János. ## Gyermek- és fiatalkora A hongkongi Victoria Peak-hegyen született, Charles és Lee-Lee Chan gyermekeként. A kínai polgárháború elől menekült szülők a nevet adták fiuknak, ami azt jelenti, „Hongkongban született”. Családja nak (炮炮) azaz „ágyúgolyónak” becézte, annyira energikus gyerek volt. Szülei a francia konzulnak dolgoztak, így a kis Kong-sang gyermekévei jelentős részét töltötte a konzulátus környékén. , a későbbi Jackie, a Hongkong-szigeten található Nah-Hwa Általános Iskolában kezdte meg tanulmányait, de az első év végén megbukott, így szülei kivették. Amikor 1960-ban édesapja az ausztráliai Canberrába költözött, hogy az amerikai nagykövetség szakácsa legyen, a gyermeket beíratták mester bentlakásos Kínai Dráma-akadémiájába, a hírneves „Pekingi operába”. Jackie a következő tíz évet rendszeres edzéssel töltötte, színjátszással, énekléssel, harcművészetekkel és akrobatikával foglalkozott. 元樓 (Yuen Lo) néven tagja volt az iskola legjobb diákjaiból álló, Hét Kis Szerencse nevű előadócsoportnak. Chan itt kötött barátságot Sammo Hunggal és Yuen Biaóval. Barátságuk nyomán a hármas később a „Három testvér” illetve a „Három Sárkány” néven lett ismert. Nyolcévesen a Kis Szerencse-csoport többi tagjával együtt szerepelt a Big and Little Wong Tin Bar című filmben (1962), ahol 李丽华 Li Li-hua játszotta az édesanyját. Egy évvel később Chan ismét Livel szerepelt a The Love Eterne című filmben, majd 1966-ban King Hu Come Drink with Me című filmjében kapott kisebb szerepet. 1971-ben leszerződött Chu Mu Great Earth Film Company nevű cégéhez. 17 évesen Bruce Lee Tomboló ököl és A sárkány közbelép című filmjeiben kaszkadőrként dolgozott (陳元龍) néven. 1973-ban kapta első főszerepét a Little Tiger of Canton című produkcióban, melyet Hongkongban mutattak be. Első filmes próbálkozásainak kereskedelmi sikertelensége miatt, és mert nem talált kaszkadőrmunkát sem, 1975-ben egy „felnőttfilmben” (All in the Family) játszott. Ez volt Jackie Chan első és egyetlen olyan filmje, ahol meztelen szexjelenetben vett részt, és az egyetlen, melyben nem volt verekedés vagy kaszkadőrjelenet. Chan úgy nyilatkozott, a korabeli felnőttfilmek sokkal konzervatívabbak voltak, és nem tartja nagy dolognak, hogy levetkőzött, mert „még Marlon Brando is meztelenkedett a filmjeiben.” A filmet eredetileg vígjátékként kategorizálták. Chan 1976-ban csatlakozott a szüleihez Canberrában, ahol egy ideig a Dickson Főiskola hallgatója volt, majd építkezéseken dolgozott. Az egyik építőmunkás, Jack vette szárnyai alá, ami miatt a többiek a „kis Jack” becenevet ragasztották rá. Később a becenév Jackie-vé rövidült, majd a Jackie Chan név rajta maradt. Az 1990-es években Chan megváltoztatta kínai nevét ra (房仕龍), mivel édesapja eredeti vezetékneve Fong volt. ## Pályafutása ### Korai évek: 1976–1979 1976-ban Jackie Chan táviratot kapott Willie Chan hongkongi filmproducertől, akit lenyűgözött Jackie kaszkadőrmunkája. Willie Chan főszerepet ajánlott a színésznek következő filmjében. látta Jackie-t John Woo A halál keze című 1976-os filmjében és egy második Bruce Leet akart faragni belőle Szuperöklű fúria című alkotásában. Művésznevét ra (成龍) („Légy a Sárkány”) változtatták, hogy Bruce Lee-hez való hasonlóságát hangsúlyozzák, Lee művészneve ugyanis (李小龍), „Kis Sárkány” volt. A film nem hozott átütő sikert, főképp mert Chan nem volt hozzászokva Lee harcstílusához. A bukás ellenére több hasonló témájú filmet is készített, melyek ugyancsak kevés pénzügyi sikert arattak. Chan első sikerét az 1978-as A kobra című alkotással aratta, melyet akkor forgatott, amikor kölcsönbe adták a Seasonal Film Corporation stúdiónak két film erejéig. rendező irányítása alatt Jackie Chan szabad kezet kapott a kaszkadőrmutatványok kidolgozásában. A film létrehozta a komikus kungfu műfaját és a hongkongi közönség rajongott érte. Az igazi átütő sikert azonban a Részeges karatemester hozta meg számára. Mikor Chan visszatért stúdiójához, a rendező megpróbálta megismételni a Részeges karatemester sikerét a Félmaréknyi Kung-fu és A kung-fu szelleme című filmekkel. Chan megkapta a lehetőséget, hogy társrendezője lehessen a Rettenthetetlen hiéna című filmnek. Mikor Willie Chan otthagyta a stúdiót, azt tanácsolta Jackie-nek, hogy döntse el, szeretne-e továbbra is jal dolgozni. A Rettenthetetlen hiéna II. forgatása alatt Chan felbontotta a szerződését és a Golden Harvesthez ment át, mire a triádokkkal fenyegette meg a színészt. A vitát végül Jimmy Wang Yu színész-rendező segítségével simították el, s Chan maradhatott a Golden Harvestnél. ### Az akcióvígjátékok sikerkorszaka: 1980–1987 Willie Chan Jackie menedzsere és jó barátja volt, közel harminc éven át. Hatalmas szerepe volt Chan nemzetközi karrierjének elindításában, az amerikai piacra való betörésében az 1980-as években. Az első hollywoodi produkciója a Jackie Chan: Bunyó a javából volt 1980-ban. Ezután egy kisebb szerepet kapott az Ágyúgolyó futam című vígjátékban, mely 72 millió dollárnyi bevételt hozott Amerikában. Bár a közönség számára Chan elhalványult olyan sztárok mellett, mint Burt Reynolds, Chan számára a film egy későbbi tradíció kiindulópontja lett: miután látta, hogy a film végén bemutattak pár kivágott jelenetet, Jackie elhatározta, hogy saját filmjeinél is alkalmazni fogja ezt a technikát, hogy megmutassa a nézőknek, mennyi gyakorlás kell és milyen veszélyeket rejt egy-egy akciójelenet forgatása. A The Protector című filmjének 1985-ös bukása után Chan egy időre felhagyott azzal, hogy megpróbáljon betörni az amerikai piacra és újra hongkongi filmekre kezdett koncentrálni. Közben Chan egyre nagyobb sikereket mondhatott magáénak szülőföldjén, filmjeit egyre több helyen vetítették, és elkezdte meghódítani a japán piacot is, kezdve az 1980-as The Young Master, valamint az 1982-es The Dragon Lord (龍少爺 ') című filmekkel. A The Young Master megdöntött minden eladási rekordot Hongkongban, és igazi sztárrá emelte Chant. A BBC DVD-értékelése szerint a film „örökre megváltoztatta a harcművész-akciófilmek arculatát.” Chan régi iskolatársaival, Sammo Hunggal és Yuen Biaóval számos akcióvígjátékot forgatott. Először az A nagy balhé (Project A; ’A’ 计划'''') című 1983-as produkcióban szerepeltek együtt, ami a Hong Kong Film Awards Legjobb akció-koreográfia (Best Action Design) díját is elnyerte. A hármas később újra együtt forgatott a Gördülő kung-fu és az eredeti Vigyázat nyomozunk!-sorozatban. 1985-ben Chan elkészítette az első Rendőrsztorit, melyet az amerikai filmipar inspirált, és melyben Chan maga végezte az összes kaszkadőrmutatványt. Jackie Chan a rendezői képességeit is megmutatta a filmben. Phil Mils, a Far East Films kritikusa szerint a Rendőrsztori a hongkongi filmművészet csúcspontját jelenti és megmutatja miért Jackie Chan a legnagyobb akcióhős a világon. A Montreal Film Journal szerint nem ez Chan legjobb filmje, de „tagathatatlan, hogy [Chan] kiváló előadó, a film pedig nagyszerű szórakozást nyújt.” A film az 1986-os Hongkongi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb film díját. Chan 1987-ben forgatta jegyeladás tekintetében legsikeresebb filmjét, az Istenek fegyverzetét, melyben egy Indiana Joneshoz hasonló szereplőt alakított. A film több mint 35 millió hongkongi dollárt jövedelmezett. ### Folytatások és hollywoodi áttörés: 1988–1998 1988-ban Jackie Chan, Sammo Hung és Yuan Biao elkészítették utolsó közös filmjüket, a Dragons Forever-t (Fei lung maang jeung). A filmet Hung Corey Yuennel közösen rendezte, a főgonoszt pedig 元華 (Yuen Wah) alakította – mindketten a Kínai Drámaakadémia növendékei voltak. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Chan egy sor sikeres folytatást készített korábbi filmjeihez, kezdve A rendőrsztori folytatódik című alkotással, mely elnyerte az 1989-es Hong Kong Film Awards Legjobb akció-koreográfia díját. Ezt 1991-ben az Istenek fegyverzete 2.: Kondor hadművelet, majd 1992-ben a Rendőrsztori 3. követte. Utóbbiért Chan elnyerte a Golden Horse Film Festival legjobb színésznek járó elismerését. 1994-ben Chan elkészítette a Részeges karatemester második részét, mely felkerült a Time magazin minden idők 100 legjobb filmjét bemutató listájára. A negyedik rész, a Police Story 4: First Strike – melyet külföldön Jackie Chan's First Strike, Magyarországon Jackie Chan: Első csapás néven hoztak forgalomba – Hongkongban további sikereket és díjakat hozott Chan számára, külföldön azonban nem aratott akkora sikert. Az 1990-es években Chan újra fontolóra vette Hollywood meghódítását, de az első ajánlatokat, melyek rosszfiú-szerepet osztottak volna rá, elutasította, hogy elkerülje a későbbi beskatulyázást. Egy interjúban elmondta, hogy elutasította rosszfiú-szerepet egy Michael Douglas-filmben és a Rambo 4-ben, mert „Ázsiában sok gyerek nézi” a filmjeit, illetve egyszer Hongkongban elutasították az egyik forgatókönyvét, amelyben a gonosz szerepében egy nőt kellett volna megvernie (a forgatókönyvet teljesen át kellett írniuk). Egy másik Sylvester Stallone-film, A Pusztító rosszfiú-szerepét is elutasította, így végül Wesley Snipes lett a főgonosz. Az amerikai áttörést végül az 1995-ös Balhé Bronxban jelentette, olyan ikonstátuszt hozva számára, mely igen ritka volt a hongkongi filmsztárok esetében. A film sikerét látva a New Line Cinema kiadta a Rendőrsztori 3-at az USA-ban Supercop címmel, ami összesen 16 millió dollárt jövedelmezett. Az első igazi kasszasiker filmje az Egyesült Államokban az 1998-as Csúcsformában lett, melyben partnere Chris Tucker volt. A film 130 millió dolláros bevételt eredményezett csak az USA-ban, világszerte pedig összesen 244 millió dollárt hozott. 2010 júliusával bezárólag a Csúcsformában a New Line Cinema kilencedik legsikeresebb filmjének számít (a Csúcsformában 2. pedig a negyedik legsikeresebb, A Gyűrűk Ura-sorozat három epizódja után). A film hollywoodi sztárt faragott Jackie Chanből, aki kapva az alkalmon megírta önéletrajzát I Am Jackie Chan címmel, mely Magyarországon Íme, Jackie Chan címmel jelent meg 1999-ben. ### Drámai váltás: 1999–2007 1998-ban Jackie Chan elkészítette az utolsó filmjét a Golden Harvest stúdió szárnyai alatt Jackie Chan: Az elveszett zsaru címmel. Miután 1999-ben távozott a Golden Harvesttől, egy romantikus vígjátékban, a Jackie, a szépfiúban szerepelt, mely leginkább a főszereplők közötti kapcsolatra koncentrált. Ez után 2000-ben elkészült a Jackie Chan Stuntmaster nevű PlayStation-videójáték, melyhez hangját is kölcsönözte, valamint digitálisan rögzítették a mozgását is a játékhoz. A Jackie Chan: Új csapás (Owen Wilsonnal és Lucy Liuval), a Csúcsformában 2., a Jackie Chan: Londoni csapás és A medál (Claire Forlanival) sikere ellenére Chant elkezdte frusztrálni a hollywoodi szerepek behatároltsága, valamint, hogy csupán korlátozott ellenőrzéssel rendelkezhetett a film készítése fölött. 2003-ban a Golden Harvest megszüntette a filmgyártási tevékenységét, ekkor Chan úgy döntött, saját produkciós céget hoz létre JCE Movies Limited (Jackie Chan Emperor Movies Limited) néven az Emperor Multimedia Grouppal (EMG) közösen. Új filmjeiben egyre több lett a drámai jelenet, de a kasszasiker sem maradt el: az Újabb rendőrsztori, a Jackie, a legenda, valamint a Jackie Chan: Rob-B-Hood jó példák erre. 2007-ben a Csúcsformában 3. 255 millió dolláros bevétellel zárt. Hongkongban azonban rosszul fogadták a filmet, a kínai hatóságok be is tiltották politikailag „inzultáló” tartalma miatt (a film a kínai alvilággal foglalkozik). ### Kísérletezés és stílusváltás: 2008-tól Chan úgy érezte, eljött az ideje, hogy megújuljon és kipróbálja magát többféle műfajban is. 2007-ben elkezdett dolgozni A tiltott királyság című nagyszabású filmen, amiben először szerepelt együtt a másik kínai akcióklasszissal, Jet Livel. A Kung Fu Panda című animációs DreamWorks-filmben Majomnak kölcsönözte a hangját, olyan sztárok mellett, mint Dustin Hoffman és Angelina Jolie. 2008-ban Anthony Szeto Wushu című filmjénél tanácsadóként működött közre. Chan 2007 novemberében kezdte forgatni a Leszámolás Tokióban című filmjét, melyben nincsenek harcművészeti jelenetek, és melyben Chan egy Japánban élő kínai bevándorlót alakít. Chan hivatalos blogján közölte, hogy szeretne újra rendezői székbe ülni, amire már jó ideje nem volt alkalma. A tervek szerint Az istenek fegyverzete harmadik részét rendezné, a forgatások 2008. április 1-jén kezdődtek volna. Jelenleg nem tudni, hogy a projekt megvalósul-e. Chan Új-Mexikóban forgatta következő filmjét, a Kém a szomszédbant, melyben egy álcázott kémet alakít, akit felfednek, míg a barátnője gyerekeire vigyáz. 2009\. június 22-én Chan elkezdte forgatni A karate kölyök című filmet, a híres 1984-es Karate kölyök mintájára, melyben partnere Jaden Smith, Will Smith fia. A filmet az Egyesült Államokban 2010. június 11-én mutatták be, Magyarországon 2010. szeptember 2-án került a mozikba szinkronizálva. 2011. szeptember 23-án mutatták be Chan 100. filmjét, az 1911-et, mely a ról szól. 2012 decemberében az Istenek fegyverzete 3. (Chinese Zodiac) címmel került a mozikba akciófilmje, melyet maga rendezett. 2013-ban Chan a Police Story 2013 című akciófilmben játszott, mely a korábbi Rendőrsztori-történetek folytatása. 2015-ben John Cusack és Adrien Brody mellett szerepelt A sas és a sárkány című filmben, melyet a filmtekercs.hu „hollywoodias ízekkel átszőtt nagyszabású, de dögunalmas történelmi filmnek” nevezett. Ugyanebben az évben Malajzia datuk tiszteleti címet ajándékozott a színésznek a maláj turizmus elősegítéséért. 2016-ban a Skiptrace – A zűrös páros című akcióvígjátékban egy komor, megszállott nyomozót alakított, majd A vonatrablás című filmben a japán megszállás ellen lázadó vasúti munkás bőrébe bújt. 2017-ben Chan a Kung Fu jóga című kínai–indiai koprodukciót készítette el, mely a színész legnagyobb bevételt elért filmje Kínában, és egy ideig vezette az abszolút toplistát is. Ugyanebben az évben mutatták be Az idegen című filmjét, ahol Pierce Brosnan játszott mellette. A film Stephen Leather The Chinaman című regénye alapján készült. Szintén 2017-ben került a kínai mozikba a Vérző acél című kínai–ausztrál koprodukció, mely egy cyberpunk sci-fi. Amerikában 2018-ban mutatták be. 2019 februárjában mutatták be a Knight of Shadows: Walker Between Halfworlds című fantasyt, melyben Chan egy démonvadászt alakít. 2019 augusztusában került a kínai mozikba az orosz–kínai koprodukcióban készült A sárkánypecsét rejtélye című film. ## Kaszkadőrmutatványok Jackie Chan maga végzi a kaszkadőrmutatványok többségét a filmjeiben. Elmondta, hogy a komikus kaszkadőrmutatványok inspirálója Buster Keaton volt, akiről közismert volt, hogy maga végzi a mutatványokat. Az akció-koreográfiát a Jackie Chan Stunt Team készíti 1983 óta; Jackie minden filmjében ők szerepelnek, így könnyebb a koreográfiák készítése és kivitelezése, mivel minden kaszkadőr képességét jól ismeri. Chan és kaszkadőrei veszik át a színészek helyét a veszélyes jelenetekben, melyeket úgy vesznek fel, hogy a kaszkadőr arcát ne lehessen kivenni. A kaszkadőrmutatványok veszélyes volta miatt Channek nehéz biztosítást szereznie a filmjeire, különösen az Egyesült Államokban, ahol a kaszkadőr munkáját szerződésben korlátozzák. Chan 2013-ban Guinness-rekorder lett, ő „a legtöbb kaszkadőrjelenetet bemutató élő színész” (több mint 100 filmben). Egy másik furcsa rekordot is tart: a Dragon Lord című film egyik komplex akciójelenetét 2900-szor vették fel. Chan számtalanszor megsérült már a forgatásokon, e jelenetek egy részét a filmek végén meg is lehet tekinteni. Az Istenek fegyverzete forgatásán került a legközelebb a halálhoz, amikor leesett egy fáról és betörte a koponyáját. Szinte nincs olyan testrésze, ami ne sérült volna meg: sikerült eltörnie a medencéjét, az ujjait, a lábujjait, az arccsontját, a csípőjét, a szegycsontját, a bokáját és az összes bordáját, többször is. A Balhé Bronxban egyik poszterverzióján reklámozták is Chan kaszkadőrtudását, kijelentve, hogy No Fear. No Stuntman. No Equal. („Nem fél. Nincs kaszkadőre. Nincs párja.”) ## Szerepei Jackie Chan úgy alkotta meg filmjei fő karakterét, hogy válaszként szolgáljon Bruce Lee karakterére, valamint a számos Lee-imitátorra, akik már a sztár halála előtt is utánozni próbálták Lee-t a vásznon. A Lee alakította szereplők általában szigorúak, magas morális érzékkel rendelkező, túlzottan becsületes, ám agresszív, ideges és korlátokat nem ismerő, kegyetlen figurák voltak, ezzel szemben Chan a jóakaratú, kissé bolondos, átlagos ember megformálója, aki gyakorta függ családjától, barátaitól, szerelmeitől, de a végén minden akadály ellenére is győzni tud. Chan úgy alkotta meg szereplőit, hogy még csak véletlenül se hasonlítsanak Bruce Lee-re. A Csúcsformában-sorozat sikere ellenére Chan kijelentette, hogy nem kedveli saját amerikai alkotásait, mert nem kielégítőek a harcjelenetek és mert nem érti az amerikai humort. Chan gyakorta nyilatkozza, hogy az amerikai filmjei „rosszak”, mert úgy véli, a kínai közönség nem élvezné őket, ezért inkább nem mond jót a filmekről, nehogy a kínai közönség a moziba beülve csalódjon. Chan azt is kijelentette, hogy a hollywoodi produkciókat főképp a gázsi miatt vállalja el, hogy az ezzel keresett pénzből olyan kínai projektekkel foglalkozhasson, amelyek igazán érdeklik. Chan belefáradt, hogy akcióhősként kategorizálták, így egyre több filmjében helyez nagyobb hangsúlyt az érzelmekre. A Jackie Chan: Újabb rendőrsztoriban (2004) egy olyan rendőrt alakít, aki alkoholizmusban szenved és meggyilkolt kollégáit gyászolja. Az általános „jófiú”-szerepből kibújva a 2006-os Jackie Chan: Rob-B-Hood című alkotásban az antihős bőrébe bújt: Thongst alakította, egy pitiáner rablót, aki megszállott szerencsejátékos. ## Televíziós munkái 1999-ben Chan elkészítette a Jackie Chan: Akcióban (Jackie Chan: My Stunts) című dokumentumfilmet, melyben az összetett kaszkadőrmutatványok kulisszatitkait mutatta meg. A filmben megszólalnak a Jackie Chan Stunt Team tagjai és Chan családtagjai is. 2000-ben Jackie Chanről rajzfilmfigurát mintáztak, a sorozat 2005-ig volt műsoron Jackie Chan kalandjai (Jackie Chan Adventures) címmel Chan a sorozat producere is volt. 2008-ban Chan egy valóságshow, a The Disciple (龍的傳人, „A tanítvány”) házigazdája és producere volt. A show-műsor célja egy olyan új, harcművészetekben jártas sztár felfedezése volt, aki Chan helyébe léphet. A versenyzőket Alan Wu és , a Jackie Chan Stunt Team tagjai készítették fel a különféle próbákra, melyek között volt robbantás, drótkötélen függés, fegyveres küzdelem, autós üldözés, búvárjelenetek és akadálypálya is. Az állandó zsűritagok , és voltak. Meghívott zsűriként szerepelt Stanley Tong, Sammo Hung és Yuen Biao. A végső 16 versenyzőt 2008. április 5-én választották ki, a döntőt pedig 2008. június 26-án tartották, a vendégek között volt Tsui Hark, John Woo, és is. A verseny győztese Jack Tu () lett, aki három filmben (Speedpost 206, Won't Tell You és Tropical Tornado) szerepelhet majd, ezek közül az egyiket Chan írta, és mindhármat Chan produkciós cége készíti. Mind a 16 versenyző lehetőséget kap, hogy a filmek valamelyikén dolgozzon, vagy hogy csatlakozzon a Jackie Chan Stunt Team-hez. ## Zenei pályafutása Jackie Chan az iskolai évei alatt énekórákat is vett. Az 1980-as években kezdett el lemezeket készíteni, melyekkel sikert aratott Hongkongban és Ázsiában. 1984 óta több mint 20 albumot adott ki, énekelt kantoni, mandarin, japán, thai és angol nyelven. Gyakorta énekel betétdalokat filmjeihez is. Első felvétele a Kung Fu Fighting Man volt, mely a The Young Master (1980) című filmje végén hallható. Legalább tíz ilyen felvétel szerepel filmzenei albumokon is. A kantoni nyelven előadott Egy hős története (英雄故事) című dalát, mely a Rendőrsztori főcímdala volt, a hongkongi rendőrség 1994-ben felhasználta egy toborzóreklámhoz. 1998-ban Chan a hangját kölcsönözte a Mulan című animációs Walt Disney-film kínai szinkronjában Shangnak, valamint az I'll Make a Man Out of You című dalt is felénekelte a filmzenei album Kínában kiadott változatára. 2007-ben Chan kiadta a We Are Ready című dalt, mely a 2008-as nyári olimpiáig hátra lévő egy év hivatalos visszaszámláló-dala volt. Egy nappal az olimpia megnyitóünnepsége előtt jelent meg Jackie Chan Official Album for the Beijing 2008 Olympic Games – Jackie Chan's Version című albuma, melyen különleges vendégek is helyet kaptak. Chan és Andy Lau, Liu Huan, valamint Emil Chau adta elő a Hard to Say Goodbye című dalt az olimpia záróünnepségén. ## Kialakított kép és ikonstátusz Jackie Chan számos elismerést kapott a pályafutása során, például több koreográfusi innovátor-díjat az American Choreography Awards jóvoltából és egy életműdíjat a kaszkadőröket elismerő Taurus World Stunt Awardstól. A hírességek hollywoodi sétányán és a hongkongi Csillagok sugárútján is van egy-egy csillaga. A kasszasikerek ellenére Chan amerikai filmjeit rendre kritika éri az akciójelenetek koreográfiája miatt. A Csúcsformában 2., A Szmokinger és a Jackie Chan: Londoni csapás kritikusai szerint Chan akciójeleneteit letompították, kevésbé intenzívnek találták őket a színész korábbi filmjeihez viszonyítva. A filmjei komédiai értékét is megkérdőjelezték, rávilágítva, hogy néhol igen gyerekes a humor. Jackie Chan ikonstátuszú sztár, akiről dalok is születtek (Ash: Kung Fu, Heavy Vegetable: Jackie Chan Is a Punk Rocker, Leehom Wang: Long Live Chinese People, Frank Chickens: Jackie Chan); utaltak rá a Celebrity Deathmatch-ben és a Family Guyban. Harcművészete inspirálta Akira Torijamát a Dragon Ball című animációs sorozat megalkotásakor, és Chan harcstílusáról mintázták az Atlantisz – Az elveszett birodalom című 2001-es Disney-animációban a főszereplő Milo mozdulatait a végső csatában. Róla mintázták a Tekken című videójáték Lei Wulong nevű szereplőjét és a Hitmonchan nevű Pokémont. Ezen felül számos videójátékban szerepeltették Jackie Chant, a Stuntmaster előtt már volt saját videójátéka a színésznek Jackie Chan's Action Kung Fu címmel, melyet 1990-ben adtak ki PC-Engine-re és NES-re. 1995-ben Jackie Chan The Kung-Fu Master címmel jelent meg videójáték. A japán Pony számos Chan-film videójáték-változatát is kiadta (Project A, Project A 2, Rendőrsztori, The Protector, Gördülő Kung-fu) Channek szponzorszerződése van a Mitsubishi Motorsszal, így számos filmjében Mitsubishi típusú autókat használnak. Az autógyár kiadott egy, Chan nevét viselő limitált sorozatot a Mitsubishi Lancer Evolution utcai sportkocsiból, melynek kialakításában Chan személyesen is részt vett. Chan mindig is szeretett volna példakép lenni a gyerekek számára, ezért sokáig visszautasította a gonosz szerepét és szinte soha nem használ erős káromkodást a filmjeiben; a Csúcsformában című film rendezőjével például voltak vitái emiatt. Chan úgy nyilatkozott, a legnagyobb hiba, amit valaha elkövetett az, hogy nem helyezett kellő hangsúlyt a tanulásra. Emiatt oktatási intézményeket hozott létre szerte a világon, például a Jackie Chan Science Centre-t az Ausztrál Állami Egyetemen és számos általános iskolát Kína szegényebb tartományaiban. Chan a hongkongi önkormányzat szóvivője. Egy önkormányzati reklámkampányban például a város tisztán tartásának fontosságára hívta fel a figyelmet, mivel a szemetelés hosszú idő óta óriási gondot okoz Hongkongban. Egy, a nacionalizmust propagáló reklámfilmben pedig a Kínai Népköztársaság himnuszára adott rövid magyarázatot. Részt vett a hongkongi Disneyland 2005-ös megnyitásán Chow Yun-fattel. Az Egyesült Államokban Arnold Schwarzeneggerrel együtt a szerzői jogsértések ellen készült reklámban szerepelt, majd a Los Angeles-i seriffirodát támogatta, bátorítva az embereket, különösképpen az ázsiai bevándorlókat, hogy jelentkezzenek rendőrnek. 2008 júliusában Sanghajban elkezdtek építeni egy múzeumot a tiszteletére, mely The Jackie Chan Film Museum néven nyílt meg. 2015-ben egy reklámfilmben általa használt felkiáltás alapján új szót, illetve írásjegyet alkottak meg a kínai internetezők. A népszerű internetes mémmé vált Kínában. ## Vállalkozások és jótékonyság A JCE Movies Limited nevű filmes produkciós cégén kívül Jackie Chan társtulajdonosa a JC Group China, Jackie & Willie Productions (Willie Channel) és a Jackie & JJ Productions cégeknek is. A hongkongi Sparkle Roll Group Ltd.-vel közösen Chan 2010 februárjában nyitotta meg a Jackie Chan Theater International mozihálózat első moziját, a Jackie Chan-Yaolai International Cinemát, melyről azt állítják, hogy Kína legnagyobb mozikomplexuma, 17 vetítőteremmel és 3500 fős befogadó-képességgel. 2010 során 15 másik mozit akarnak megnyitni Pekingben, Sanghajban és Kantonban és összesen 65 mozit terveznek nyitni szerte az országban. 2004-ben Chan bemutatta saját divatmárkáját, melyen kínai sárkányt mintázó logó és vagy a Jackie név, vagy a JC kezdőbetűk szerepelnek. Ezen felül van egy szusiétterem-hálózata, a Jackie's Kitchen, éttermekkel szerte Hongkongban, hét étteremmel Dél-Koreában és eggyel Hawaiin, egy újabbat pedig Las Vegasban tervez nyitni. A Jackie Chan's Cafe nevű kávéházlánca Pekingben, Szingapúrban, Kuala Lumpurban és a Fülöp-szigeteken is jelen van. Ezen felül társtulajdonosa a Jackie Chan Signature Club fitnessklub-hálózatnak, de árulnak a nevével fémjelzett csokoládét, süteményt és zabból készült kekszet is. Chan szeretné bővíteni az üzleteit saját márkájú bútorral, konyhai eszközökkel és szupermarket-hálózattal is. Üzleti bevételei egy részét jótékonyságra fordítja. Chan 2004 óta az UNICEF jószolgálati nagykövete, felszólalt a természetvédelem mellett és az állatkínzások ellen, számos természeti katasztrófa után segített pénzt gyűjteni a károsultak javára, többek között a kínai árvizek és a 2004-es indonéziai cunami után is. 2006 júniusában bejelentette, hogy halála után vagyona felét jótékonysági célokra hagyja, Warren Buffett és Bill Gates példájából kiindulva. 2008. március 10-én Chan részt vett a canberrai Ausztrál Nemzeti Egyetemen a Jackie Chan Science Centre felavatásán. Jackie Chan a Mentsük meg Kína tigriseit kampány támogatói közé tartozik. A kampány célja, hogy a kihalófélben lévő dél-kínai tigriseket tenyésszék, majd kiengedjék őket a vadonba. A 2008-as szecsuani földrengés után Chan 1,4 millió dollárt adományozott a rászorulók megsegítésére, és elhatározta, hogy filmet készít a földrengésről, melynek bevételeivel is a túlélőket segítené. Chan két alapítványt is működtet, az egyik a The Jackie Chan Charitable Foundation, mely ösztöndíjat ajánl tehetséges fiataloknak, egészségügyi segélyt nyújt és katasztrófahelyzetekben is segít. A The Dragon's Heart Foundation több tucat iskolát építtetett, oktatási segédeszközökkel, ruhaneműkkel támogatják a szegényebb régiókban élő gyerekeket, valamint külön programjuk van az idősek megsegítésére. ## Ellentmondások 2004\. március 28-án egy sanghaji sajtókonferencián Chan a 2004-es tajvani elnökválasztások során és Annette Lu újraválasztását „a világ legnagyobb viccének” minősítette. Chan megjegyzését Parris Chang, az akkor hatalmon lévő tajvani Demokratikus Progresszív Párt tagja elítélte és felszólította hazája kormányát, hogy válaszképpen tiltsák be Jackie Chan filmjeit és tagadják meg tőle a belépést Tajvanra. Amikor 2008. június 18-án Chan egy jótékonysági eseményre érkezett Tajvanra, csaknem ötven rendőrre és biztonsági emberre volt szükség ahhoz, hogy távol tartsák tőle a tiltakozókat, akik megpróbálták leköpni a színészt. Chan úgy nyilatkozott, szavait kiragadták a szövegkörnyezetből és nem állt szándékában megbántani Tajvan népét, már csak azért sem, mert felesége is tajvani származású. A 2008. évi nyári olimpiai játékok előtt az olimpiai láng váltófutásával kapcsolatban Chan elítélte azokat a demonstrálókat, akik megpróbálták megszakítani illetve megzavarni a láng útját a kínai kormánnyal kapcsolatos sérelmeik (Tajvan jogállása, emberi jogi sérelmek) miatt. Figyelmeztette a demonstrálókat, hogy nem fogja hagyni, hogy megzavarják a fáklyával való futás közben, és úgy nyilatkozott, hogy szerinte a tüntetők csupán reflektorfénybe szeretnének kerülni: „Indokolatlanul művelik mindezt. Csak a tévében akarnak szerepelni”, bekerülni a híradásokba. Chan szerint Kína változik, fejlődni próbál, és az olimpia remek lehetőség a számára, hogy megnyíljon a világ előtt és kölcsönösen tanulhassanak egymástól. Úgy vélte, Kína tanulni szeretne a világtól és egyúttal tanítani is a világot a saját kultúráját illetően. 2009\. április 18-án egy, az Ázsia kreatív iparának lehetőségeivel foglalkozó fórumon Chan úgy nyilatkozott, hogy „a tíz év alatt, mióta Hongkong visszakerült Kínához, lassacskán úgy veszem észre, nem biztos, hogy jó dolog a szabadság.” Azt is hozzátette, hogy úgy érzi, Hongkong és Tajvan is kaotikus állapotban van és „minket kínaiakat irányítani kell. Ha nem irányítanak minket, azt csinálunk, amit akarunk.” Ezen felül panaszkodott a kínai áruk minőségére is, a kínai kormányt azonban nem kritizálta azért, mert betiltották Leszámolás Tokióban című filmjét. Chan megjegyzései prominens hongkongi és tajvani törvényhozók ellenszenvét vívták ki, egyikük szerint Chan inzultálta a kínai népet: „a kínai emberek nem holmi házi kedvencek [akiket irányítgatni kell].” A hongkongi turisztikai hivatalhoz 164 panasz érkezett Chan kijelentései miatt. Chan egyik szóvivője szerint a színész nem a kínai társadalomra utalt a szabadság tekintetében, hanem a szórakoztatóiparra és úgy vélte, hogy bizonyos rosszakaró személyek „szándékosan értelmezték félre” a színész szavait. ## Magánélete Jackie Chan 1980-ban rövid ideig randevúzott Teresa Teng tajvani énekesnővel. 1982-ben vette feleségül (ismertebb nevén Joan Lin) tajvani színésznőt. Ugyanebben az évben született meg fiuk, Jaycee Chan, aki mára maga is színészettel és énekléssel foglalkozik. Chan hét nyelven beszél – többek között thai, kantoni, mandarin és angol nyelven, illetve kisgyermekkorában még franciául is tudott – bár az olvasás és az írás nem az erőssége, ezért gyakran mások fogalmaznak helyette írásban. ## Díjak és elismerések Jelentősebb díjai betűrendben: - American Choreography Awards - Innovátor-díj (2002) - Asia-Pacific Film Festival - Életmű-díj (1993; 39 évesen) - Blockbuster Entertainment Awards - Kedvenc kettős akciófilmben (Chris Tuckerrel a Csúcsformában-ért, 1999) - Cinequest San Jose Film Festival - Maverick Tribute Award (1998) - Golden Horse Film Festival - Legjobb színész (Rendőrszotri 3, 1992) - Legjobb színész (Kemény halál [Zhong an zu], 1993) - Golden Rooster Awards - Legjobb színész (Újabb rendőrsztori, 2004) - Hollywood Film Festival - Az év színésze (1999) - Hong Kong Film Awards - Legjobb film (Yin ji kau, 1989) - Legjobb akciókoreográfia (Balhé Bronxban, 1996; Wo shi shei, 1999) - Kids' Choice Awards - Kedvenc akcióhős (Csúcsformában 2., 2002) - Kedvenc fenékbe billentő hős (A Szmokinger, 2003) - MTV Movie Awards - Életmű-díj (1995) - Legjobb páros (Csúcsformában, Chris Tuckerrel, 1999) - Legjobb küzdelem (Csúcsformában 2., Chris Tuckerrel, 2002) - Montréal World Film Festival - Grand Prix Special des Amériques (2001) - Oscar-életműdíj (2016) - Shanghai International Film Festival - Kiemelkedő munkásságáért a kínai filmművészet terén (2005) - World Stunt Awards - Taurus Honorary Award (2002) ## Magyarul megjelent művei - Jackie Chan–Jeff Yang: Íme, Jackie Chan. Akciófilm az életem; ford. Edelényi Gyula; Lunarimpex, Bp., 1999 - Jackie Chan–Zhu Mo: Csúcsformában''; ford. Madaras Réka, Papp Melinda; Kossuth, Bp., 2018 ## Fordítás

Gera Zoltán (labdarúgó)

Gera Zoltán (Pécs, 1979. április 22. –) magyar válogatott labdarúgó, posztját tekintve középpályás. Hivatásos pályafutását a harmadosztályú Harkány SE-ben kezdte 1996-ban, majd 1997 és 2000 között a Pécsi MFC NB I-es labdarúgója volt. Innen a Ferencvárosba került 2000 júliusában. A zöld-fehérekkel magyar bajnok (2001, 2004, 2016) és Magyar Kupa-győztes (2003, 2004, 2015, 2016). Magyarországon három alkalommal választották meg az év labdarúgójának (2002, 2004, 2005). 2004 júniusában az angol West Bromwich Albion csapatába igazolt, ahol 2008 júniusáig játszott. 2008 júliusától a Fulham labdarúgója. A Fulhammel egészen a döntőig menetelt az Európa-liga 2009-10-es kiírásában, de a következő szezonban kevés lehetőséghez jutott, így nem hosszabbított szerződést. 2011 nyarától ismét a West Bromwich Albion labdarúgója. Számos alkalommal volt a magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitánya. Általában középpályás, irányító vagy jobb szélső poszton játszik, de csatárként is szerepelt már. Kiváló indításai, váratlan cselei miatt népszerű. Angliában a „Mágikus Magyar” becenevet adták neki. 2003\. április 1-jén a világ egyik legjelentősebb futballmagazinjában, a World Soccerben egy féloldalas cikk jelent meg annak apropóján, hogy 2005. június 30-ig meghosszabbította szerződését a Ferencvárossal, annak ellenére, hogy több külföldi csapat is hívta. 2005\. május 18-án a soccernet.com internetes szaklap beválasztotta a Premier League 2004–05-ös álomcsapatába, amely a Čech – Hibbert, Carragher, Terry, Heinze – Gera, Cahill, Lampard, Robben – Henry, Rooney összeállításban szerepelt. 2005 szeptemberében az angol sajtó Gerát Puskás Ferenchez hasonlította. Olyannyira népszerűvé vált Gera addigra, hogy az angol sajtóban a neve mellett egyre gyakrabban feltűnt a Magical Magyar jelző. A brit sajtó felvetésére, miszerint Gera Puskás méltó utódja lehet, a West Bromwich játékosa igen szerényen a következőképpen reagált: „Ez az összehasonlítás szerintem nem állja meg a helyét, közel sem vagyok olyan focista, mint amilyen Puskás volt. Nem láttam játszani, de tudom, hogy míg én az angol élvonal egyik kiscsapatában játszom, addig ő a Real Madrid történetének egyik legnagyobbja. Nagyon távol vagyok tőle...” 2008 januárjában az Independent angol napilap a brit menedzsereket, játékosokat, szakértőket és ügynököket megkérdezve fölállított egy listát a legjobb Nagy-Britanniában, de nem a Premier League-ben szereplő labdarúgókról, Zoltán ezen a 7. helyet szerezte meg. A róla szóló rövid jellemzésben ez állt: „Klasszis szélső, aki stabil Premier League-futballista lehetett volna, ha a sérülések nem akadályozzák meg ebben. Gólokat szerez, és szélső létére viszonylag jól fejel.” 2017 januárjában az angol futballal foglalkozó HITC Sport oldal a West Bromwich Albion elmúlt 25 évének (azaz a Premier League-éra) három legjobb igazolása közé sorolta az ő megszerzését Peter Odemwingie és Ben Foster leigazolása mellett. A birminghami klub drukkereinek szeretete az idő múlásával sem lanyhult, 2017 februárjában a West Brom egyik szurkolója, Matthew Jones csak azért látogatott el Budapestre, hogy Gerával találkozhasson. Ez év márciusában szerepelt a Sky Sportson futó Premier League World magazinban, ahol az Angliában eltöltött évtizedről és ottani pályafutásáról beszélt. 2018 januárjában a Fulham meghívására tekintette meg a londoni csapat Ipswich Town elleni bajnokiját, amely előtt a hazai közönség köszöntötte, majd felállva tapsolta meg a pályára bevonuló Gerát. 2019 januárjában a 2020-as Európa-bajnokság magyar nagykövetének választották. ## Gyermekkora Pécsett nőtt fel, az átlagosnak mondható magyar család szintjén éltek. Édesapja postásként dolgozott, míg édesanyja a helyi sörgyárban vállalt munkát. A kis Zolival különösebb probléma nem volt, az általános iskolát jó eredménnyel végezte. Kilenc-tízévesen gyakran lejárt az iskola aulájába kikapcsolódni, az idejük nagy részét csocsózással, biliárdozással és zenehallgatással töltötték. Erre az időszakra a következőképpen emlékszik vissza: „Ekkor még egyáltalán nem volt olyan késztetésünk, hogy bármi rosszat tegyünk.” A gondok akkor kezdődtek, amikor az aulában idősebb fiúk is megjelentek, akik azzal dicsekedtek, hogy rendszeresen dohányoznak, és gyakran nem az otthonukban töltik az éjszakát. Ezt követően elkezdték járni a Kertvárost a nagyobbakkal, és elkezdődött a züllés lassú folyamata. Az iskolából való igazolatlan hiányzások száma megnövekedett, kialakult a játékszenvedélye, aminek költségeit a reggelire adott pénzből fedezte. Erről így vall: „Mindig félretettem a reggelire adott pénzt, amit gyorsan eljátszottam, később már az edzés helyett is játékterembe jártam.” Tizenegy-tizenkét éves korában már javában dohányzott, és a szülei válása még tovább rontotta a helyzetet. Eleinte az apjához került, ahol nem részesült a szükséges nevelésben. Később visszakerült az édesanyjához, de akkorra már kezelhetetlenné vált. A mélypontot az jelentette, amikor 13 évesen az alkohol és a cigaretta az élete szerves részét képezte, mi több, elkezdett szipuzni is. Élete legsötétebb korszakáról így beszélt: „Elmentem egy játékterembe, ahol megismerkedtem néhány sráccal. Megkérdezték: nem próbálom-e ki a szipuzást? Kíváncsiságból, elmentem megnézni, hogy csinálják. Aztán ott kötöttem ki, hogy velük együtt szipuzok.” Apja életvitele sem mutatkozott jó példaként előtte, aki Zoli nevelését hanyagul végezte, a barátnőit pedig állandó jelleggel cserélgette. Azonban hirtelen hatalmas változás állt be előbb apja, majd Gera életében is. Zoli éppen egy kaszinóban múlatta az idejét, amikor megjelent apja, és szólt, hogy menjen haza vele. Az odáig vezető úton elmesélte fiának, hogy a Hit Gyülekezetében volt, és a következő alkalommal szeretné, ha Zoli is vele tartana. Gerzson nem akart eleget tenni apja kérésének, végül mégis engedett neki, és a következő istentiszteletre elment vele. „Mikor mentünk haza kérdeztem apámat, miért van az, hogy az emberek énekelnek, tapsolnak. Elmagyarázta, hogy azért, mert Istennek énekelnek, valóságosan megtapasztalták Isten jelenlétét, és megismerték Jézust. Hazafelé jó érzés töltött el.” A változás nem tartott sokáig, Zoli a következő istentisztelet helyett inkább ismét a kaszinóba ment. Talán a történtek hatására azonban az addigi életvitelét egyre kevésbé élvezte. A sok italozás, dohányzás és drogfogyasztás a szervezetére is mindinkább kihatott, aminek látható jelei is voltak. Növekedésében elmaradt a megszokottól, sovány testalkatú tizenéves lett. Pár hét múltán úgy határozott, hogy ismét elmegy a Hit Gyülekezetébe. „Az istentisztelet most még jobban tetszett, és a végén azt javasolta apám, hogy térjek meg az Úrhoz, és fogadjam be a szívembe Jézus Krisztust. Nem tudtam, mit jelent megtérni, ezért apámtól megkérdeztem, mi az. Ő elmondta, hogy bánjam meg a bűneimet, és fogadjam el Jézus Krisztust megváltómnak”. Rövid ideig párhuzamosan járt istentiszteletre és játékterembe is, végül tudatosult benne, hogy választania kell. Rájött, hogy addigi élete nem vezet sehová. Elkezdte tanulmányozni a Bibliát, imádkozott és folytatta az abbahagyott tanulmányait is. Rövid időn belül leszokott káros szenvedélyeiről, amivel meglepte bandatársait, végül több társa is követte a példáját, és Zolival együtt mentek el istentiszteletre. Több éves kihagyást követően ismét elkezdett focizni, eleinte még csak a grundon. Saját elmondása szerint egy igen komoly szövetséget kötött Istennel, miszerint az Úr dicsőségére fog focizni. Pár nap elteltével megkereste egy régi barátja, aki megkérdezte, nem lenne-e kedve a Kinizsiben játszani. Zoli elfogadta az ajánlatot. A visszatérés korántsem ment akadálytalanul, a rossz fizikai állapota miatt még a megye I-ben szereplő ifjúsági csapatba sem fért be eleinte. Még apja is úgy vélekedett, hogy Gerzson legfeljebb az NB III-ig viszi. Az őt körülvevő kételkedés épp ellenkezőleg hatott, Gera még jobban hajtott az edzéseken, hogy bekerülhessen a csapatba, miközben Isten támogatását kérte. Az egészsége fokozatosan helyreállt, karrierje pedig felfelé ívelt. Erről az időszakról így vall: „Miután Istenhez fordultam már nem volt kétségem afelől, hogy válogatott futballista leszek, és jó csapatokban játszom majd. Nem volt több törés a karrierem során, és egyre inkább haladtam előre.” ## Pályafutása ### Pécsi MFC Gera a korábbi életmódja miatt egészen mélyről kezdte, először Harkányban adtak neki bizalmat. Jó teljesítményét és kivételes tehetségét látva a Pécsi MFC leigazolta 1997-ben, ahol Róth Antal kezei alatt az NB II-ben játszhatott. Az 1999–2000-es szezont még ott kezdte, de kisebb szerencséjére a tavasszal már NB I-es játékosnak mondhatta magát, ám mindezt nem klubváltással érte el. Történt ugyanis, hogy 2000. február 15-én megszűnt a Gázszer FC, miután Németh László klubelnök már nem tudta finanszírozni a csapatot, így az agárdiak helyén a PMFC játszott tovább a PNB-ben. Első gólját 2000. április 1-jén a Győri ETO FC ellen szerezte, Ferenczi vezető találatát egyenlítette ki a 67. percben, így pontot mentett csapatának. Nem sokkal később, a 26. fordulóban április 8-án ismét eredményes volt, ezúttal a Vác FC-nek rúgott győztes gólt. A 29. fordulóban a Nyírség-Spartacus kapuját vette be, ami meghozta a vezetést a pécsieknek. Az idény utolsó bajnokiján, a 34. fordulóban május 27-én a Nagykanizsa-LinAir FC vendégeként lépett pályára a PMFC, itt a 91. percig 1–0-ra a hazaiak vezettek, amikor Gera ismételten pontot mentett a csapatának. Gera a tavaszi szezonban 15 mérkőzésen játszott, melyeken 4 gól szerzett és 4 sárga lapot gyűjtött be. 14 alkalommal a kezdőcsapat tagjaként vághatott neki a mérkőzésnek, négyszer cserélték le és egyszer cserélték be. Gerzson nem sokáig mondhatta magát a Pécs NB I-es labdarúgójának, mivel a szezon során nyújtott kiváló teljesítménye felkeltette a Ferencváros vezetőinek érdeklődését. 2000. július 1-jén hivatalosan is a Ferencvárosi TC játékosa lett. ### Ferencváros Gerzson 2000. július 22-én mutatkozott be a Ferencvárosi TC-ben a Haladás VFC elleni bajnoki mérkőzésen, melyet a csapat 4–0-ra nyert az Üllői úton. A debütálás nem is sikerülhetett volna számára jobban: a 45. percben megszerezte a vezetést az újonnan igazolt játékos. Az alapszakasz folyamán további egy találatot ért el, a 9. fordulóban talált be a Dunaferr SE kapujába, s mentett pontot. A 14 bajnokiból 11-szer lépett pályára, hatszor kezdőként, ötször pedig csereként, ám mégsem mondhatta magát a csapat biztos tagjának, mivel öt alkalommal le is cserélték. A 12 csapatos bajnokságban 21-szer jutott neki szerep, ráadásul 19-szer kezdőként. A felé nyújtott bizalmat további öt góllal hálálta meg, így mindent összevetve 32 bajnokin 7 találatig jutott, az FTC pedig a bajnoki címig. Ennek okán a következő idényben az UEFA-bajnokok ligája selejtezőjében indulhatott csapatával. A 2001–2002-es bajnokság első tíz mérkőzésén kivétel nélkül a kezdőcsapatba jelölték. Július 25-én a horvát Hajduk Splittel mérkőztek meg a bajnokok ligája selejtezőjének 2. fordulójában. Az eredmény 0–0 lett, az egy héttel későbbi visszavágón szintén nem született gól. Gera mindkét mérkőzést végigjátszotta, de a Ferencvárosnak így is véget ért az az évi európai kupaszereplése, mivel a büntetőpárbajban 5–4-re alulmaradtak. A bajnokságban 2001. szeptember 22-én a Győri ETO elleni mérkőzésen sérülést szenvedett, már a 33. percben le kellett hozni a pályáról. Ennek következtében a Fradi következő tíz bajnoki mérkőzését ki kellett hagynia, visszatérésére a győriek ellen került sor december 2-án. A tavaszi szezont már válogatott labdarúgóként kezdte, miután február 13-án debütált a nemzeti csapatban. 2002. március 8-án a pályafutása egy újabb mérföldkőhöz érkezett. A Kispest-Honvéd elleni idegenbeli 4–0-s győzelemből két gólt vállalt magára. Ezt megelőzően még nem tudott egynél több találatot elérni egy mérkőzésen a hivatásos karrierje során. Ami az előző szezonban nem volt elmondható róla, ebben igen: 27-szer játszott az NB I-ben, és kivétel nélkül mindegyiken kezdőként, lecserélésére nyolcszor került sor. Ezek után elmondható volt, hogy a Ferencvárosban alapemberré nőtte ki magát. A bajnoki góljainak száma nyolc volt a szezon végén (a Videoton FCF, az S.Oliver Haladásnak oda-vissza, a Kispest-Honvéd ellen kétszer, az Újpest FC, a Matáv Sopron, a Dunaferr ellen talált be). A bajnokságban csak az ezüstérem jutott a Zalahús ZTE FC mögött, de megválasztották az év labdarúgójának Magyarországon. A második helyezés az NB I-ben szintén európai kupaindulásra jogosított fel, azonban ekkor be kellett érniük a második számú európai kupasorozattal, az UEFA-kupával. A bajnokságot július 26-án jól kezdte az együttes, a Siófok FC-t múlták felül 2–0 arányban, ahol Gera is eredményes volt. Az UEFA-kupa selejtezőjének 2. fordulójában a ciprusi AÉ Lemeszút kapták ellenfélül. Gerzson gólt szerzett a 4–0-s győzelem alkalmával. Az FTC a visszavágón 2–1-re alulmaradt, ennek ellenére 5–2-es összesítéssel ők jutottak tovább a főtáblára, ahol a török Kocaelisport fogadták. A hazai találkozó eredménye itt is 4–0 lett, és összesítésben 5–0-val mentek tovább. A 2. fordulóban már erősebb ellenfelet sorsoltak a Ferencvárosnak, ezúttal a német VfB Stuttgartot kellett legyőzni az összesítésben a továbbjutáshoz. Ez azonban túl nagy feladatnak ígérkezett, a hazai 0–0 után a svábok 2–0-ra nyertek otthon, Geráéknak véget ért az európai kupaszereplés. A hat UEFA-kupa találkozóból kivétel nélkül mindegyiken kezdő volt, négyszer végig is játszotta a mérkőzést, egyszer szerzett gólt. Az őszi szezon utolsó bajnokiján december 1-jén az MTK Hungária otthonába látogattak el. Az örökrangadó Gera 14. percben szerzett találatával dőlt el. Ahhoz, hogy az FTC őszi bajnok legyen, még meg kellett nyernie a 13. fordulóból elhalasztott Kispest-Honvéd elleni mérkőzését. Ezt a találkozót december 6-án sikerrel abszolválták, így pontazonossággal, de jobb gólkülönbséggel az élre álltak. Noha a téli szünetben több külföldi csapat is érdeklődött iránta, mint például a német VfB Stuttgart, a francia FC Nantes és a legélénkebben érdeklődő török Galatasaray is (a Galata olyannyira figyelmes volt, hogy küldött egy 30-as számmal és Gera felirattal ellátott Galatasaray mezt is), Gera végül 2 és fél évvel meghosszabbította a szerződését a Ferencvárossal, így 2005. június 30-ig a zöld-fehér klub rendelkezett a játékjogával. A tavasz első öt mérkőzését ki kellett hagynia sérülés miatt. Mindent összevetve 26-szor játszott a bajnokságban (kivétel nélkül mindannyiszor kezdő volt), 6 gólt rúgott és 5 sárga lapot gyűjtött be. Az idény végén ismételten csak az ezüstérem jutott a Ferencvárosnak és Gerának, azonban a magyar kupa megnyerésével vigasztalódhattak. Gerzson a nyolcaddöntőben a Rákóczi FC-NABI ellen november 26-án végigjátszotta a mérkőzést, az elődöntőben április 16-án a BKV Előre otthonában Thomas Sowunmi helyett lépett pályára a szünetben, míg a döntőben a DVSC-MegaForce ellen május 6-án 91 perc jutott számára, akkor Marek Penksa jött be a helyére. A nemzetközi kupaindulást, vagyis az UEFA-kupa szereplést két fronton is kiharcolták, a bajnokságban elért az MTK Hungária FC mögötti második helyezés és a magyarkupa-győzelem egyaránt biztosította, hogy csapatával ott lehessen az európai kupaporondon. 2003 júliusában az utolsó szezonját kezdte a Ferencvárosnál. A Balaton FC ellen kezdődő első, július 26-i bajnokit végigjátszotta, amit további hat olyan egymás utáni mérkőzés követett, melyen a kezdőcsapat tagja volt, és ezekből csak egy alkalommal fordult elő, hogy lecserélték. Az UEFA-kupa selejtezőjének 1. fordulójában a máltai Birkirkara csapatát kapták ellenfelül a zöld-fehérek. Az augusztus 14-i első mérkőzésen az 5–0-s győzelem alkalmával Gera egyszer betalált, a visszavágón nem szerepelt. A 6–0-s összesítés után a főtáblára került a fővárosi klub, ahol az FC Københavnt sorsolták ellenfélnek. Gera kezdett a hazai találkozón, melyen 1–1 született, az 59. percben Rósa Dénes jött be helyette a pályára. Az október 15-i visszavágón szintén 1–1-es döntetlen lett a mérkőzés végeredménye, itt végigjátszotta a kupamérkőzést. Mivel a hosszabbítás során sem dőlt el a továbbjutó kiléte, így büntetőrúgásokra került a sor, ahol azonban az FTC 3–2-re alulmaradt dán ellenfelével szemben. Geráéknak hamar véget ért a nemzetközi szereplés, megmaradt a hazai porond. A 8. és 9. fordulóban nem lépett pályára sérülés miatt (a København elleni hazai UEFA-kupa mérkőzésen szenvedett bokaszalag-sérülést, amikor egy fejpárbajt követően a földre érkezéskor aláfordult a bokája), a 10.-ben viszont rögtön góllal tért vissza, ami ráadásul a mindent eldöntő találat volt az ETO ellen. A Lombard FC Haladás kárára a következő fordulóban is eredményes volt. Október 29-én jött az MTK Hungária elleni magyar kupa nyolcaddöntő, amit 2–1-re nyert a Ferencváros, többek között Gera góljának köszönhetően. A kupában ezután fantasztikus sorozatot produkált, minden mérkőzésen bevette az ellenfelek kapuját. A negyeddöntőben a Bodajk FC-nek kettő, az elődöntőben a Vasas SC-nek egy gólt lőtt. 2004. május 5-én játszották a magyar kupa döntőjét a Bp. Honvéd ellen. A Ferencváros 3–1-es sikert aratott, Gera végigjátszotta a döntőt, sőt a 68. perben gólt is szerzett. Ez azt jelentette, hogy az FTC ebben az idényben is nyert valamilyen trófeát Gerával, kivételt mindössze a 2002-es év jelentett, amikor „csupán” egy ezüstérmet szereztek a bajnokságban. Még a kupadöntőt megelőzően, április 4-én egy fontos esemény történt a pályafutásában. A 21. fordulóban a Győri ETO ellen mesterhármast (37., 42., 48. perc) ért el, a 4–0-s végeredményt Somorjai állította be a 79. percben. A bajnokságban eddig még nem, a válogatottban viszont már volt rá példa, hogy egy mérkőzésen háromszor legyen eredményes, akkor San Marino volt az ellenfél. Május 16-án az NB I rájátszásában az FTC az MTK-t fogadta az örökrangadó keretében, melyet a hazaiak 2–0-lal abszolváltak. A két gól szerzője Gerzson volt, a 4. és a 61. percben vette be a kék-fehérek kapuját. Legközelebb az utolsó, vagyis a 32. fordulóban talált be, a Ferencváros számára éppen a legjobbkor. A magyar bajnoki cím az utolsó fordulóban dőlt el a Ferencváros, az Újpest és a Debrecen között. Az FTC-nek a Debrecent kellett legyőznie ahhoz, hogy sikerüljön a duplázás (magyarkupa-győzelem és bajnoki cím), addig az Újpestnek az MTK-t kellett volna idegenben megvernie, a Lokinak pedig az FTC elleni győzelem kellett a bajnoki címhez. A Ferencváros–DVSC találkozón Gera a 7. percben vezetéshez juttatta csapatát, Tököli Attila a 15.-ben tovább növelte az előnyt, melyre a 33. minutumban Sándor Tamás válaszolt, végül Lipcsei Péter a 60. perben belőtte a mindent eldöntő gólt, a végeredmény 3–1 lett. Mivel az Újpest csak 1–1–es döntetlent ért el, így a magyar bajnok a Ferencvárosi Torna Club lett. Gera a 2004-es évben magyar viszonylatban mindent megnyert, a bajnoki cím és a magyarkupa-győzelem mellett megválasztották az év magyarországi labdarúgójának (2002 után másodszor), valamint mint az később kiderült, a 2004-es magyar szuperkupa-győztese is az FTC lett, játék nélkül. A remekül sikerült idény során 30 alkalommal szerepelt bajnokin, melyeken 11 gólt ért el, ami máig a legtermékenyebb bajnoki idényének számít. A magyar kupában 4 mérkőzésen játszott, ott 5 találatot jegyzett (vagyis a mérkőzésenkénti gólátlaga meghaladta az 1-et), mindehhez hozzájött még három UEFA-kupa találkozó és az ott szerzett egy gól. Mindent összevetve 37 mérkőzésen szerepelt, 17 gólt lőtt, ami ugyancsak az egy szezonban elért legtöbb góljának számít. Köszönhetően a bajnoki aranyéremnek, a 2004–2005-ös szezonban a bajnokok ligája-selejtezőjében indulhatott a Ferencváros. 2004. július 27-én az SK Tirana ellenfeleként léptek pályára idegenben, a kínkeservesen kiharcolt 3–2-es győzelem alkalmával Gerának 86 perc játéklehetőség jutott, a helyére Nógrádit cserélték be. Ez a mérkőzés sokáig nemcsak az utolsó európai kupatalálkozója volt (egészen 2009-ig, amikor is a Fulhammel szerepelt ismét a nemzetközi kupaporondon), hanem a Ferencváros színeiben is utoljára lépett pályára. Tekintettel az előző évben nyújtott kiváló teljesítményére, felfigyelt rá az angol Premier League-be frissen feljutott West Bromwich Albion, akik le is szerződtették. A megállapodás értelmében 3+1 éves szerződést kötöttek 2004. július 30-án. Gera akkor 1 500 000 angol fontos vételárával a legdrágább magyar labdarúgó volt. ### West Bromwich Albion Az új csapatánál a bemutatkozásra a portugál Boavista FC elleni felkészülési mérkőzésen került sor a másik új igazolással, Nwankwo Kanuval együtt. Tétmérkőzésen 2004. augusztus 14-én, a Blackburn Rovers ellen debütált, ahol Gary Megson vezetőedző 3 perc játéklehetőséget biztosított a számára. A Premier League 2004–2005-ös idényének a 2. fordulójában a városi rivális Aston Villa csapatával mérkőzött meg a WBA, itt Gerzson a 63. percben Bernt Haas cseréjeként lépett a pályára. Gerának mindössze két bajnoki találkozóra volt szüksége ahhoz, hogy bebizonyítsa edzőjének, érdemes vele a kezdőcsapatban is számolni. A Tottenham Hotspur ellen már a kezdő tizenegyebe jelölték, mi több, Gera a 3. percben be is talált Paul Robinson kapujába, végül a Spurs egyenlített, és 1–1-es döntetlennel ért véget a bajnoki. Góljának köszönhetően a Premier League 3. fordulójában tagja volt a Hét válogatottjának. Az újabb jelentős esemény a pályafutásában szeptember 21-én következett be, ugyanis akkor szerepelt először angol ligakupa mérkőzésen. A Colchester United ellen csapatával 2–1-es vereséget szenvedtek, ami a kiesést jelentette, Gera a 64. percig játszott. Az FA-kupában a Preston North End ellen játszott először, a 2–0-s győzelemmel a következő fordulóba jutottak, ám ott a Tottenham elleni 3–1 után búcsúztak a további küzdelmektől. Gera mindkét találkozót végigjátszotta. Az idény végére rendkívül kiélezett harc folyt a West Bromwich, a Crystal Palace, a Norwich City és a Southampton FC között. Az utolsó fordulóban a West Bromnak nyernie kellett, a vetélytársaknak pedig pontot veszíteni, hogy sikerüljön a bentmaradás. A birminghamiek végül 2–0-ra verték a Portsmouth FC-t, miközben a Norwich hat gólt kapott a Fulham FC vendégeként, a Manchester United 2–0-ra győzte le a Szenteket, míg Király Gábor csapata, a Crystal Palace döntetlent ért el a Charlton Athletic ellen. Az angol sajtó a „Great Escape”, azaz a „nagy menekülés” jelzőt használta a történelmi tettre. A szezon során az összes bajnoki mérkőzésen pályára lépett (31-szer kezdő, 7-szer csere volt) – egyike volt annak a 14 játékosnak, aki ezt elmondhatta magáról –, 6 gólt szerzett, mellyel csapata második legeredményesebb játékosa lett a 11 gólos csatár, Robert Earnshaw mögött, sárga lapot négy alkalommal kapott. A soccernet.com internetes szaklap a 2004–2005-ös szezonban beválasztotta a Premier League álomcsapatába. A nagyszerűen sikerült első szezonja és a csodával határos bentmaradás után a 2005–2006-os idény már nem sikerült ennyire jól. A sorozatos sérülések miatt hátráltatott Gera mindössze 15 mérkőzésen tudott pályára lépni a Premiershipben, melyeken mindössze két találatot szerzett, ami az egy szezon során elért legkevesebb találatát jelenti a pályafutása alatt. Az FA-kupában is csupán egyetlen mérkőzést játszott, akkor a 3. fordulóban a Reading FC ellen egy tizenegyesből gólt is rúgott a 82. percben, amit Kevin Doyle két perccel később egalizált, ugyancsak büntetőből. Az újrajátszás során a WBA a hosszabbítás után 3–2-es vereséget szenvedett, így kiestek a kupából, Gerát nem jelölték a mérkőzésre. A bajnokságban a Sunderland elleni kiesési rangadón az ő góljával egyenlített az Albion a 90. percben (1–1), másik találatát az Everton ellen jegyezte, akkor a vezető gól fűződött a nevéhez, végül 2–2-es döntetlennel ért véget a bajnoki. A „Great Escape” nem ismétlődött meg, a 19. helyen végeztek, így a csapat kiesett a Championshipbe. A nyári átigazolási időszakban a görög AÉK Athén valamint a Premier Ligában szereplő Middlesbrough is élénk érdeklődést mutatott iránta (a Boro már télen is tárgyalt az átigazolásról), végül az egyezség nem született meg. Az új szezon kezdetén egyértelműen a csapatával való feljutást tűzte ki célul. Az odáig vezető út hosszúnak ígérkezett, mivel a másodosztályban 46 bajnoki találkozót kellett lejátszani. Gerzson a 2. fordulóban rögtön gólt is szerzett a Cardiff City ellen a 4. percben, ami viszont csupán az 1–1-es döntetlen eléréséhez volt elegendő. Következő találatára szeptember 23-áig, a 9. fordulóig kellett várni, akkor a Luton Town volt a szenvedő alany, a végeredmény itt is döntetlen (2–2) lett. A 2006–2007-es idényben további három gólt szerzett, a Crystal Palace, a Queens Park Rangers és a Barnsley kapuját vette be. Ezek után a találatok után mindannyiszor győzelemnek örülhetett, a bajnokság utolsó mérkőzésén a Barnsley ellen valóságos kiütéses, 7–0-s diadalt arattak, ahol ő lőtte a hetedik gólt. Az egyenes ágon való feljutás azonban így sem jött össze, viszont a Football League Championshipben elért negyedik helyezés playoffra (rájátszásra) jogosította fel a birminghami kiscsapatot. Az angol ligakupában két mérkőzést játszott: a 2. fordulóban a Cheltenham Town ellen még továbbjutottak (ekkor a 87. percben cserélték be), azonban a következő fordulóban az Arsenal elleni találkozó már a végállomást jelentette, az Ágyúsok Jérémie Aliadière duplájával kiejtették az Albiont. Az FA-kupába három alkalommal szerepelt, a Wolverhampton Wanderers ellen gólt is szerzett a 4. fordulóban, így 3–0-s idegenbeli győzelemmel jutottak tovább. Az 5. fordulóban a Middlesbrough várt rájuk. Az első mérkőzésen csak csereként jutott szóhoz a 85. percben, és mivel a végeredmény 2–2-vel zárult, így megismételt mérkőzésre került sor. Ott már kezdőként számítottak rá, ismételten döntetlennel ért véget a kupamérkőzés, az 1–1-es eredmény a Boro továbbjutását jelentette. A bajnokság ugyan már befejeződött, viszont a rájátszás még hátra volt a WBA számra, az 5. helyezett Wolverhamptonnal játszottak oda-visszavágós mérkőzést. Az első találkozón 3–2-re nyertek Geráék a Wolves otthonában, majd hazai környezetben 1–0-ra diadalmaskodtak, így 4–2-es összesítésel bejutottak a rájátszás döntőjébe. A másik ágon a Derby County és a Southampton küzdött a döntőbe jutásért, ami végül a Derbynek sikerült (4–4-es összesítést követően a büntetőpárbajban sikerült 4–3-ra nyerni a Kosoknak). A playoff döntőjét a Wembley stadionban rendezték meg, Gerzson a kezdőcsapatban kapott helyet, majd a 71. percben lecserélték. A mérkőzést a Derby County nyerte 1–0-ra, így Geráéknak nem sikerült a feljutás. Érdekesség, hogy Gera a szezonban (beleértve a kupamérkőzéseket is) a Barnsley elleni mérkőzést kivéve csak idegenben szerzett gólt. A bajnokság során Gera 40-szer lépett pályára, valamint a rájátszás mindhárom találkozóján szerepelt, összesen 5 gólt szerzett, 3 FA-kupa mérkőzésén egyszer tudta bevenni az ellenfél kapuját, a ligakupában pedig két találkozó fűzödik a nevéhez, gólt nem jegyzett. A 2007–2008-as idénynek ismételten a feljutást érő valamelyik hely megszerzésének célját tűzték ki. Az 1. fordulóban a Burnley ellen gólpasszt adott, ám így is kikaptak 2–1-re Király Gáboréktól. Gera a Peterborough United elleni 2007. augusztus 28-i angol ligakupa találkozón volt először eredményes a szezonban. Érdekesség, hogy angliai pályafutása alatt ez volt az első gólja a Carling Cupban. Mint az korábban is elmondható volt, Gerzson ebben az idényben is alapembernek tekinthető a WBA-nál. A szezonban mindössze három bajnoki mérkőzésen nem játszott: az Ipswich Town (4–0), a Sheffield United (0–0) és a Blackpool (3–1) ellen. A Championshipben viszonylag későn, a 21. fordulóban szerezte meg idénybeli első találatát a Leicester City ellen. A sorozat rögtön a következő bajnokin folytatódott, a Charlton Athleticnek két gólt fejelt, valamint adott egy gólpasszt. Az esztendő utolsó Football League Championship találkozóján is gólt szerzett, ezúttal a Scunthorpe United elleni 5–0-s győzelemből vette ki a részét egy góllal, így a december hónap kiválóan sikerült számára. A téli átigazolási időszakban ismét akadt kérője a Bolton Wanderers személyében, de a megállapodás ezúttal is elmaradt, így kiderült, hogy Gera kitölti a szerződését az Albionnál, és ha nem köt új kontraktust a West Bromwich Albionnal, akkor a Bosman-szabály értelmében 2008 nyarán szabadon igazolható lesz. Később a Wigan Athletic is megkereste. 2008. január 29-én a Preston ellen hiába egyenlített az 50. percben, végül 2–1-es vereséget szenvedett csapata. Március 1-jén a Plymouth Argylet fogadta a West Brom, ahol Gera a 17. percben állt be, és megszerezte a találkozó vezető gólját, csapata vágül 3–0-ra nyert. A Charlton ellen a 41. fordulóban gólpasszt adott, de ez sem volt elég a győzelemhez, a mérkőzés 1–1-es döntetlennel zárult. A Watford ellen ismét gólpasszal járul hozzá csapata pontszerzéséhez. Szezonbeli hetedik gólját szerezte meg a Wolverhampton Wanderers ellen az 59. percben, mint később kiderült, ez volt a találkozó győztes gólja. A következő fordulóban a Norwich City ellen is gólt szerzett, amivel csapata nagyon közel került a feljutáshoz. Ez a gól volt pályafutása (minden sorozatot figyelembe véve) 25. találata a West Brom színeiben. A Southampton FC ellen hazai pályán elért 1–1-es döntetlennel sikerült bebiztosítani az egyenes ágon való feljutást, az utolsó fordulóban pedig a Queens Park Rangers FC vendégeként 2–0-ra nyert a WBA, így megszerezték a bajnoki címet is. Az Albion nem csak a bajnokságban szerepelt jól, hanem a nagy múltú FA-kupában is jó teljesítményt nyújtottak. A 3. fordulóban a Charlton ellen jutottak tovább az újrajátszást követően (Gerzson mindkétszer kezdő volt). A Charlton elleni újrajátszáson Gera jubilált, mivel századik alkalommal volt a West Bromwich kezdőcsapatának a tagja. Ezután a negyedosztályú Peterborough United idegenbeli 3–0-s legyőzése következett (ezen a mérkőzésen nem szerepelt). Az 5. fordulóban a Coventry City volt az ellenfél, akit szintén idegenben győztek le, fölényes 5–0-s diadallal jutottak tovább. Gera a 78. percben lőtte csapata ötödik találatát a mérkőzésen, ami saját maga első gólja volt az idei sorozatban. A negyeddöntőben a Bristol Rovers ellen március 9-én egy gólpasszal járult hozzá csapata 5–1-es győzelméhez, és ezzel együtt a továbbjutáshoz. Az elődöntőt a Wembley stadionban rendezték meg április 5-én, ahol az első osztályú Portsmoutht kellett volna legyőzni a döntőbe jutásért. Végül ez nem sikerült, a korábbi csapattárs Nwankwo Kanu góljával nyert 1–0-ra a Pompey. Gera az idény során 43 bajnokin játszott, 8 gólt szerzett, az FA-kupában 5 találkozón szerepelt, ahol 1 gólt ért el, a ligakupában egy mérkőzésen egy gólt lőtt. Az idény végén a Guardian magazin az év játékosának választotta a Championshipben, valamint a magazin álomcsapatába is bekerült. ### Fulham Gera 2008. június 11-én írta alá 3+1 éves szerződését a Fulham FC csapatával. Májusban, a bajnokság vége felé több hír is felröppent, mi szerint Gera új csapatba igazol. Az Everton FC tűnt az egyik legkomolyabb kérőnek, több hír konkrét tényként közölte a szerződtetést. Később az Aston Villa FC, a Wigan Athletic FC, a Middlesbrough FC, a Portsmouth FC és a Bolton Wanderers FC, majd a Fulham FC is érdeklődést mutatott iránta. Noha az SL Benfica, a Celtic FC és az Olimbiakósz élénken, valamint a Valencia CF, az RCD Mallorca és az SV Werder Bremen is érdeklődött iránta, Gera végül a Fulham FC ajánlatát fogadta el. Bemutatkozására 2008. július 15-én került sor a harmadosztályú Southend United FC elleni felkészülési mérkőzésen, ahol rögtön a kezdőcsapatban kapott helyet. Csapata következő találkozóján a skót Celtic FC ellen gólpasszal segítette hozzá a Fulhamet a 3–1-es győzelemhez. A Fulham dél-koreai túráján az Ulsan Hyundai Horang-i ellen a 79. percben megszerezte első gólját új klubjában, amivel 2–1-re nyertek. 2008. augusztus 16-án tétmérkőzésen is debütálhatott, a Premier League első fordulójában az újonc Hull City AFC ellen a kezdőcsapat tagjaként szerepelt, a találkozót 2–1-re elveszítették. A bajnokság második fordulójában az Arsenal FC-vel mérkőztek meg, a bajnoki 1–0-s Fulham győzelemmel ért véget, Gera végig a pályán volt. A Carling Cup 2. fordulójában a Leicester City FC ellen ő szerezte meg a vezetést csapatának, végül 3–2-re nyertek a londoniak. A következő mérkőzésén folytatta jó sorozatát, és a bajnokságban is megszerezte első gólját új csapatában. A kezdetekben a kezdőcsapatban kapott helyet, a mérkőzések vége felé azonban Clint Dempsey volt az állandó cseréje. Korábbi csapata, a West Bromwich Albion elleni idegenbeli bajnokin kezdőként kapott szerepet, ám nem tudott segíteni az 1–0-s vereséget elszenvedő csapatán. A Tottenham elleni november 15-i mérkőzéstől kezdve azonban egyre gyakrabban csak csereként jelölte a mérkőzésekre Roy Hodgson vezetőedző. December 20-án vádlisérülést szenvedett a Middlesbrough ellen 3–0-ra megnyert mérkőzésen. A sérülés okán hetekre harcképtelenné vált, visszatérésére a West Ham United elleni vesztes mérkőzésen került sor január 18-án. A sérülést követően az ugyancsak a West Ham elleni tartalékbajnoki mérkőzésen is játéklehetőséget kapott – hogy mihamarabb visszanyerje formáját –, melyen gólt is szerzett. A kupamérkőzéseken rendre a kezdők között lépett pályára. 2009. március 7-én hazai pályán a negyeddöntőben a Manchester United ellen az FA-kupából is kiesett csapatával. A hátralévő bajnoki mérkőzéseken a szezon végére ismét visszaküzdötte magát a kezdőcsapat tagjai közé. Emlékezetes diadalt arattak a Manchester United ellen otthon, amikor 2–0-ra győzték le ellenfelüket, így sikeresen visszavágtak a kupában elszenvedett 4–0-s vereségért. A győzelmet Gera biztosította be a 87. percben lőtt szépségdíjas góljával. A találatot saját bevallása szerint karrierje három legszebb találata közé sorolta. Az UEFA hivatalos honlapján a hét góljának választotta a találatot. A szezon végén a Fulham hivatalos honlapján kiírt szavazáson a szurkolók az idény második legszebb találatának választották meg a Manchester United elleni gólját. Az idény végén a Fulham története legjobb helyezését érte el a legmagasabb osztályban. A hetedik pozíció egyben azt is jelentette, hogy az új nemzetközi kupasorozatként induló Európa-liga 2009–2010-es kiírásának 3. selejtezőfordulójába szereztek indulási jogot. Gera 32 bajnoki mérkőzésen játszott a szezonban, két gólt szerzett. A kupában négy találkozón nem volt eredményes, míg a ligakupában két találkozón egyszer talált be. A 2009–2010-es szezonra egy ausztráliai túrával készült fel a Fulham. Az utazó keretnek Gera is tagja volt. Három edzőmérkőzéssel hangolódtak az idényre. Sorrendben a Gold Coast United, a Melbourne Victory, végül a Perth Glory ellen játszottak. Július 8-án a Gold Coast ellen kezdőként kapott szerepet, a mérkőzésen sokáig vezettek, végül 2–1-es vereséget szenvedtek. Három nappal később a Melbourne Victory vendégeként már sima, 3–0-s diadalt arattak, Gerát a 74. percben cserélték le. A túra zárásaként július 15-én a Perth Gloryra 5–0-s, kiütéses vereséget mértek, Gera a találkozón ismét a kezdőcsapatban játszott. Az idény első tétmérkőzése a litván FK Vėtra elleni Európa-liga találkozó volt a sorozat 3. selejtezőkörében. Gera az oda- és visszavágón is a kezdők között kapott helyet, a második mérkőzésen a 78. percben lecserélték, helyére a norvég Bjørn Helge Riise (John Arne Riise öccse) állt be. Érdekesség, hogy a visszavágón magyar játékvezető, Vad II. István működött közre a találkozón. A Fulham 6–0-s összesítéssel (mindkétszer 3–0-s győzelmet arattak) jutott be a rájátszásba, ahol már a főtáblára való kerülésért játszottak a csapatok. A sorsoláskor egy másik magyar légiós csapatával, a Gaál Miklóssal felálló Amkar Permmel került össze a Fulham. A bajnokság nyirófordulójában 88 percet töltött a pályán a Portsmouth ellen, melyet 1–0 arányban nyertek meg. Ezt ismét egy nemzetközi kupamérkőzés követett, az orosz Amkar ellen hazai pályán 3–1-re nyertek, ahol a 75. percig pályán volt. A visszavágón ugyan 1–0-s vereséget szenvedtek (amit végigjátszott) Oroszországban, mégis 3–2-es összesítéssel továbbjutottak a csoportkörbe. A kvartettet a londoniakon kívül az olasz AS Roma, a svájci FC Basel és a bolgár CSZKA Szofija alkotta. Az E csoportban a CSZKA Szofija vendégeként játszották az első mérkőzésüket, amely 1–1-es döntetlennel ért véget. A Baselt hazai pályán 1–0 arányban győzték le, a Roma ellen a Craven Cottageon a 93. percben egyenlített ki ellenük az olasz csapat. A római visszavágón noha megszerezték a vezetést, végül mégis vereséget szenvedtek. A CSZKA Szofija elleni hazai mérkőzésen Gera találatával arattak 1–0-s diadalt. Az utolsó csoportmérkőzésen a Fulham továbbjutásról döntő mérkőzést játszott az FC Basel otthonában. A londoniak csak győzelem estén juthattak be a legjobb 32 csapat közé. Gerzson ezen a találkozón is gólt tudott szerezni, csapata harmadik találatát jegyezte, így csoportmásodikként a Fulham jutott tovább az egyenes kieséses szakaszba. Gera a Basel elleni hazai találkozó kivételével (ahol nevezték, ám becserélésére nem került sor) az összes csoportmérkőzést végigjátszotta. A ligakupában a 3. fordulóban kapcsolódott be a Fulham a sorozatba, ahol egyből összekerült a megerősödött Manchester Cityvel. Az idegenben játszott találkozón Gera megszerezte a vezetést csapatának, ám a hosszabbítással végződő mérkőzésen végül fordított a Manchester City. A West Ham ellen a bajnoksában is megszerezte az első találatát a 2009–2010-es szezonban. Október 31-én a Liverpoolt hazai környezetben 3–1-re győzték le, a diadalhoz Gera gólpasszal járult hozzá. 2009. december 19-én az előző idényben aratott sikert követően ismételten legyőzték a Manchester Unitedet. A hazai pályán elért 3–0-s siker alkalmával Gera végigjátszotta a bajnokit, és innentől kezdve állandó tagjává vált a kezdőcsapatnak. Mindezt elősegítette az európai kupaporondon mutatott teljesítménye is. Eredetileg Roy Hodgson vezetőedző a kupamérkőzéseken szánt neki nagyobb szerepet, ám Gerzson végül kiharcolta a kezdőcsapatba kerülést a bajnokságban is. A bajnokságban eredményes tudott lenni a Chelsea ellen is, ám vezető gólja ellenére nem szereztek pontot a kékek otthonában. A Birmingham City ellen 2–1-re megnyert találkozón gólpasszal járult hozzá a győzelemhez. Az FA-kupában csapata összes mérkőzésén pályára lépett: a Swindon Town ellen csereként, az Accrington Stanley ellen már kezdőként, ahol gólt szerzett és gólpasszt adott. A Tottenham ellen újrajátszásra kényszerültek a hazai pályán elért 0–0-s döntetlen után, ám a White Hart Laneen vezetésük ellenére 3–1-re kikaptak, így búcsúztak a további küzdelmektől. Az Európa-ligában a legjobb 16 közé jutásért rendezett mérkőzéseken a címvédő ukrán Sahtar Doneckkel kerültek szembe. Az első mérkőzésen Gera remeklésével 2–1-re nyertek, Gerzson előbb gólt lőtt, majd gólpasszt adott, nagyban hozzájárulva a sikerhez. A visszavágón elért 1–1-es döntetlen a Fulham továbbjutását eredményezte. A nyolcaddöntőben ismét nehéz párosítást kapott londoni csapat. Az olasz Juventus ellen kellett kiharcolni a negyeddöntőbe kerülést. Az idegenbeli 3–1-es vereség után úgy tűnt, a párharc kimenetele eldőlt, ám a visszavágón 4–1-re ütötték ki Geráék a torinói csapatot. Gera újfent remek teljesítményt mutatott, kétszer is gólt szerzett a Juventus ellen. A negyeddöntőben a német bajnok VfL Wolfsburggal sorsolták össze a Fulhamet. Az első mérkőzésen Gera gólpasszal járult hozzá a 2–1-es győzelemhez. A visszavágón ismét Gera gólpasszával szerezték meg a vezetést a londoniak már az 1. percben, az eredmény nem is változott a találkozó végéig, így kettős győzelemmel, 3–1-es összesítéssel jutott be a legjobb négy közé a Fulham. Az elődöntőben újabb német csapat ellen játszottak, ezúttal a Hamburg volt a soros ellenfél. A HSH Nordbank Arenában gól nélküli döntetlen született, az angliai visszavágó a hazai csapat 2–1-es sikerét hozta, a Fulham második találatát a magyar játékos szerezte. Gera mindkét találkozót végigjátszotta. A Fulham ezzel története legnagyobb sikerét érte el, első ízben játszhatott európai kupadöntőt. A továbbjutással az is eldőlt, hogy 25 év után ismét lesz magyar játékos, aki európai kupadöntőben szerepel. Az ünneplés közben Gera a „Szevasztok, magyarok!” felkiáltással üdvözölte a honfitársakat a kamerán keresztül. Az angol sajtó másnap a magyar játékos dicséretétől volt hangos. A fináléban a spanyol Atlético Madrid várt az angolokra. Gera a kezdőcsapatban kapott helyet. A rendes játékidő letelte után 1–1-es döntetlenre állt az eredmény, így hosszabbítás következett, amely a madridiak 2–1-es győzelmével fejeződött be. A bajnokságban további hét mérkőzésen kapott szerepet. A szezonban összesen 27 bajnoki mérkőzést játszott, melyeken 2 gólt szerzett. Az FA-kupában 4 találkozón szerepelt 1 gólt elérve, míg a ligakupában 1 alkalommal lépett pályára, egyszer volt eredményes. Az Európa-ligában 16 mérkőzés alatt hatszor volt eredményes. A Daily Mail listáján a 33. helyen rangsorolták a 2009–2010-es szezonban nyújtott teljesítménye alapján, ahol olyan sztárokat előzött meg, mint John Terry (Chelsea), Steven Gerrard (Liverpool), Antonio Valencia (Manchester United) vagy éppen Luka Modrić (Tottenham Hotspur). A Fulham szurkolói az év második legszebb találatának választották a Manchester City ellen szerzett gólját, míg az idény legjobbjának Gerzsont szavazták meg. Az előző idényben nyújtott nagyszerű teljesítménye után az átigazolási szezonban sorra röppentek fel a hírek a lehetséges kérőkkel kapcsolatban. Hírbe hozták az olasz AS Roma, a török Fenerbahçe SK, az angol Liverpool és Sunderland csapatával, valamint a német Werder Bremennel is , ám a klubváltás elmaradt, és a londoni csapatnál kezdte meg a felkészülést a 2010–2011-es szezonra. A Fulham hat barátságos mérkőzést játszott az idény előtt. Július 14-én kezdték meg a felkészülést, a harmadosztályú Brentford FC ellen 5–0-s győzelmet arattak, Gera a félidőben állt be csereként, és két gólpasszal segítette csapatát. Három nappal később az ugyancsak harmadik ligás Bournemouth vendégeként értek el 1–1-es döntetlent Gerzsonal a kezdőcsapatban. Ezt egy svédországi túra követett, amely során július 22-én előbb a Halmstad, majd július 27-én a Malmö ellen léptek pályára. A Halmstad ellen 2–2-es végeredmény született, a Fulham góljait Gera szerezte, míg a másik találkozó gól nélküli döntetlent hozott. Július utolsó napján az előző szezonban kiesett Portsmouth otthonába látogattak, s szenvedtek 1–0-s vereséget. Az utolsó felkészülési mérkőzésüket hazai pályán játszották a német Werder Bremen ellen. Noha a brémaiak már a 10. percben megszerezték a vezetést Claudio Pizarro révén, a Fulham mégis megfordította a mérkőzést, és 5–1-es győzelmet aratott. Ebből a magyar játékos is aktívan kivette a részét, csereként állt be a 61. percben, és három minutummal később már eredményes is volt, bő 10 perc alatt mesterhármast ért el, illetve egy gólpasszt is adott. Mint később kiderült, mindezt törött kislábujjal tette. Az augusztus 14-i bajnoki rajton a kezdőcsapatban kapott helyet a Bolton ellen, végül 73 percet töltött a pályán a gól nélküli találkozón. A 2. fordulóban a Manchester United ellen csupán a 90. percben állt be a csapatba a 2–2-es döntetlent hozó mérkőzésen. A ligakupában viszont már kezdőként számított rá a csapat új menedzsere, a walesi Mark Hughes. Gera meghálálta a bizalmat, és a negyedosztályú Port Vale felett aratott 6–0-s sikerből két góllal és három gólpasszal vette ki a részét. A szezonban végig mellőzött szerepet kapott, amit sokan nem értettek, hiszen az előző szezonban még vezér egyénisége volt a Fulham csapatának. A kevés szerep miatt, nem hosszabbította meg év végén lejáró szerződését. ### Újra Birminghamben Gerának 2011 nyarán lejárt a szerződése a Fulhammel, így szabadon igazolhatóvá vált. Azonnal jó néhány klub megkereste, de a legesélyesebbnek egykori klubja, a birminghami székhelyű West Bromwich Albion ígérkezett, egyrészt azért, mert itt korábbi időszakában a közönség kedvence volt, másrészt épp az a Roy Hodgson volt a menedzser a West Bromnál, akinek az irányítása alatt Gera a legjobbját tudta nyújtani. Az egyetlen akadály Gera bokasérülése volt, ami miatt nem felelt meg a magyar középpályás az első orvosi vizsgálatokon. A birminghami klub viszont magára vállalta Gera kezeltetését, majd amikor Zoli a második orvosi vizsgálaton már átment, szerződtették őt. Bár Gera általában a 11-es mezszámot viseli, ez foglalt volt, hiszen a csapatkapitány Chris Brunt viselte, így Zolinak a 22-es mezszámot adták. Az új szezon első fordulójairól és a magyar válogatott svédek elleni, kulcsfontosságú Eb-selejtezőjéről viszont még lemaradt sérülése miatt. Egészen novemberig váratott magára visszatérése, első meccsét régi-új klubjában az Arsenal ellen játszotta, de kikaptak 3-0-ra. Gera 62 percet kapott. 2011. november 26-án súlyos térdsérülést szenvedett. 2012. augusztus 18-án a WBA a Liverpoollal mérkőzött a Premier League első fordulójában. Gera kezdőként kapott helyet, ezt egy hatalmas bombagóllal hálálta meg. 2012. október 6-án Geráék a QPR ellen játszottak, ahol ismét gólt szerzett. December elején a helyi Sandwell kórházban kezelt gyermekeket látogatta meg a birminghami West Bromwich Albion játékosai, köztük Gera Zoltán. A Premier League-gárda futballistái (és a klub két kabalája, BaggieBird and Albi) természetesen ajándékokat is vittek magukkal. Ha már azzal mosolyt tudunk csalni az arcukra, hogy ajándékokat adunk nekik, akkor már jó, hogy eljöttünk" – mondta Gera Zoltán. 2013. május 29-én Filipovics Vladan elmondta, hogy a West Bromwich Albion vezetői nem éltek az opciós jogukkal, így Gera 2013 nyarán ingyen távozhat Birminghamből. Hosszas tárgyalások után a dolog fordulatot vett és végül mégis maradt az angol város csapatánál Zoli. 2013. augusztus 14-én bejelentették, hogy 1 évvel mégis meghosszabbítják Gera szerződését. ### Visszatérés Magyarországra Gera a szerződése lejárta után korábbi csapatához, a Ferencvároshoz szerződött, tehát tíz év után visszatért Magyarországra. 2014. július 9-én írt alá régi-új klubjához. A Ferencváros új stadionjában ő lőtte az avatón az első gólt a Chelsea ellen vereséggel záródó találkozón. Bajnoki meccsen először a Nyíregyháza ellen talált be, a csapata második gólját rúgta és 3:1 nyert a Fradi, egyébként ez volt az első bajnoki a Groupamában. Első évében Magyar Kupát, Ligakupát és Szuperkupát nyert és ezüstérmes lett az NBI-ben. Kulcsszerepe volt abban, hogy ilyen sikeres legyen ebben az idényben a Fradival. Az idény során az NB1-ben 25-ször kezdett és 1-szer volt csere és három gólt szerzett. A 2015-16-os idényre való Európa Liga selejtező első fordulójában, a Go Ahead Eagles holland gárda ellen is szerepelt Gera, az odavágon a gólja döntetlent ért, itthon, a Groupamában, pedig ő lőtte a mérkőzés első gólját, ami 4-1-gyel zárult Gera Zoltán vezérlésével. A szezon végén újabb egy évvel meghosszabbította a szerződését. Szezon végén megválasztották a 2014-15-ös NB1 idény legjobb játékosának. A 2015-16-os idényben első NBI-es gólját az MTK elleni örökrangadón szerezte méghozzá, úgy, elugorva a talajtól a lendítő lábával átvette a labdát is miután lepattant a talajra a kapus kezei fölött a kapuba rúgta. Majd márciusban tizenegyesből vezetést szerzett a DVTK ellen, de 2-2 lett a meccs végeredménye. A Ferencváros-Újpest FC kupadöntőt az ő fejesgólja döntötte el a 79. percben. (1-0) 2017\. április 22-én a labdarúgó NB I. 28. fordulójában a Ferencváros 3–2-re győzött a Gyirmót FC ellen. A mérkőzés napján 38. születésnapját ünneplő Gera Zoltán klasszikus mesterhármast ért el. 2017\. május 31-én egy éves szerződés hosszabbítást írt alá a Ferencvárossal. Július 30-án súlyos hajlítóizom sérülést szenvedett a Mezőkövesdi SE elleni bajnokin, így újabb műtét és több hónapos rehabilitáció várt rá. Hosszas rehabilitációt követően a 2017-18-as idény utolsó fordulójában csereként pályára tudott lépni a Balmazújváros ellen. Mint később kiderült, ez volt utolsó mérkőzése a Ferencváros színeiben, mivel 2018. június 28-án bejelentette visszavonulását. ### A válogatottban Gera 2002-ben, Gellei Imre szövetségi kapitánysága idején kapott először meghívót a válogatottba. Február 13-án mutatkozott be a nemzeti csapatban a Cipruson rendezett felkészülési tornán a Svájc elleni találkozón. A debütálás nem sikerült fényesre, mivel a magyarok 2–1-es vereséget szenvedtek. Abban az évben még további 7 válogatott-mérkőzésen játszott. Első válogatott góljára azonban még viszonylag hosszú ideig kellett várnia. Az október 16-án rendezett Európa-bajnoki-selejtező meghozta számára a várva-várt eseményt: San Marino ellen rögtön mesterhármast szerzett, melyek közül az egyiket az Eurosport a selejtezőkör legszebb találatának választott meg. 2002-ben még további egy mérkőzésen lépett pályára, összesen pedig 8 fellépésen háromszor tudott eredményes lenni. A 2003-as esztendőben, noha a válogatott már február 12-én elkezdte a felkészülést, Gerzson csak az április 30-i barátságos mérkőzésen vett részt először. Ott azonban Luxemburg ellen rögtön góllal nyitott, majd a következő, Lettországgal lejátszott Eb-selejtezőn is az ellenfél kapujába talált. Az év során 6 mérkőzést játszott és 2 gólt jegyzett. Az igazi áttörést a következő év hozta meg. Páratlanul hosszúnak minősülő sorozatot produkált a nemzeti csapat színeiben 2004-ben, ami már 2003 végén kezdetét vette: 17 egymást követő válogatott találkozón lépett pályára (2003-ban 4, míg 2004-ben 13), abban az évben csupán az utolsó két megmérettetésen nem vett részt (Szlovákia és Észtország ellen nem szerepelt). Február 19-én a lettek ellen először volt a válogatott csapatkapitánya. Az esztendő folyamán két alkalommal szerzett gólt. A 2005-ös év már nem sikerült ennyire jól, a magyarok 13 mérkőzéséből mindössze hatszor tudott pályára lépni, de a teljesítményét dicséri, hogy ennek ellenére is kettő találattal gyarapította góljai számát (Izland ellen duplázott). 2006-ban ismét kulcsember tudott lenni, mivel 8-ból 7 mérkőzésen a csapat tagja volt. Találatait tekintve 3-szor vette be az ellenfelek kapuját. Három egymást követő mérkőzésen lőtt gólt, sorrendben Ausztria, Norvégia és Bosznia-Hercegovina ellen ünnepelhetett találatát követően. Az új szövetségi kapitány, Várhidi Péter első mérkőzésekor Kanada ellen nem játszott, mivel klubcsapata, a West Bromwich közös megegyezéssel nem engedte el az újjászervezett nemzeti csapat találkozójára. 2007-ben 10-szer volt ott a csapatban, ezt három találattal hálálta meg, gólt szerzett többek között a világbajnok olaszok elleni bravúros 3–1-es győzelem alkalmával is, ami a válogatott az évi legnagyobb sikerének számított. A Törökország elleni 2008-as labdarúgó-Európa-bajnoki selejtezőn a mérkőzés játékvezetője, Stuart Dougal kiállította műesés miatt (holott büntetőt kellett volna ítélni). Az eset nagy port kavart, az UEFA francia elnöke, Michel Platini is elismerte a téves ítéletet, így törölték a piros lap után járó automatikus egy találkozóra szóló eltiltást. 2008-ban hét válogatott találkozón szerepelt, az év első és utolsó mérkőzésén volt eredményes. A 2009-es évben hat alkalommal kapott játéklehetőséget a nemzeti csapatban. A Dánia elleni, utolsó világbajnoki-selejtező előtt összetűzésbe került Erwin Koeman szövetségi kapitánnyal, mivel sem a kezdőcsapatba, sem a kispadra nem jelölte. Ezt követően kikerült a keretből. Az esetről így nyilatkozott a blogjában: „Döntésem nem csak mára szól, elbúcsúztam a válogatottól.” A kapitány a Nemzeti Sportnak adott interjújában kijelentette, hogy „Gera számára nincs visszaút.” Később Koeman változtatott álláspontján, a 2010. március 3-i Oroszország elleni barátságos meccs előtti sajtótájékoztatón azt mondta, hogy „Én mindenre nyitott vagyok, de Gera Zoltánnak kell megkeresnie engem, mivel ő hagyta el a válogatottat." Gera végül már nem szerepelt Erwin Koeman csapatában, akivel az MLSZ július 23-án szerződést bontott. Utódja, Egervári Sándor Londonba utazott, hogy beszéljen Gerával. A találkozó után a játékos kijelentette, hogy ha kap meghívót, szívesen csatlakozik a csapathoz. Az augusztus 11-i, Anglia elleni meccsre kapott is meghívót. A finnek elleni mérkőzés után úgy tűnt, hogy játszhat a Litvánia ellen megrendezett évzáró meccsen Székesfehérváron, de megsérült egy edzésen, és a sérülése olyan komolynak bizonyult, hogy végül nem léphetett pályára. A 2-0-ra megnyert mérkőzésen Czvitkovics Péter helyettesítette. A 2011. március 29-i, Amszterdamban megrendezett, Hollandia elleni Eb-selejtezőn két gólt is szerzett, és a mérkőzés egyik legjobbja volt. Sorozatos sérülései miatt 2012. és 2014. között szóba se kerülhetett a neve a válogatottnál, de miután 2014 nyarán visszatért a Ferencvároshoz, Pintér Attila behívta az északírek elleni Eb-selejtezőre, de a meccs előtti nyilatkozata szerint, Gera már nem képes végigjátszani egy mérkőzést, de egy félidőre még jó lehet. Nem állt be, vereség is lett a meccs vége. A meccs után elküldték Pintért, a helyére három Eb-selejtezőre és egy barátságos meccsre Dárdai Pált nevezték ki, aki Gerára kezdőként számított Bukarestben, végig is játszotta a mérkőzést, sőt a csapat egyik legjobbja volt, dacára annak, hogy tőle szokatlan védekező poszton számolt vele a kapitány. A feröeriek ellen is végig játszott, novemberben pedig a 86. percben fejelt győztes gólt Lovrencsics Gergő beadásából a finnek ellen. Majd pályára lépett Görögország, Finnország, Észak-Írország, Feröer majd ismét Görögország ellen. A válogatott harmadik helyet érte el a csoportjában ami pótselejtezőt ért. A válogatott Norvégiát kapta ellenfélnek. Az első meccsen 1:0-ra nyert a válogatott, ahol a kezdőben Gera is helyet kapott, de a hazai pályán 2:1 arányban megnyert meccsen nem léphetett pályára sárga lapos eltiltás miatt. Az Eb-re való felkészülési meccsek mindegyikén pályára lépett. Az osztrákok elleni első csoport meccsen végig a pályán volt, és 2:0-ra győztek Ausztria ellen, majd Izland ellen is játszott. Szenzációs góllal szerezte meg a vezetést a magyar válogatottnak a Portugália elleni csoportmérkőzésen. A portugáloknak lőtt gólját az EB legszebb góljának választották. A rutinos középpályás elit társaság tagja lett: a magyar nemzeti csapat történetében tizenhatodikként érte el a huszonöt gólos határt. Gera Fazekas Lászlót és Avar Istvánt hagyta maga mögött az örök-góllövőlistán. A középpályás találatával rekorder is lett: 37. életévét betöltött játékos még sohasem szerzett gólt a válogatottban, az eddigi csúcstartó Bozsik József volt, ráadásul Ivica Vastić után az Eb-k történetének második legidősebb gólszerzője lett. Kezdő volt Belgium elleni nyolcaddöntőn és egy félidőt kapott, ezzel megelőzte Fazekas Lászlót a válogatott örök ranglistán. Később a portugálok elleni gólját megválasztották a torna legszebb találatának is. Összesen 97 találkozót játszott a nemzeti csapatban és 26 gólt szerzett. Hivatalos búcsúztatása 2019. november 15-én, az új Puskás Aréna átadóünnepségén, a Magyarország-Uruguay találkozót megelőzően volt. ## Edzőként Visszavonulását követően a magyar válogatott edzői stábjában kapott feladatot, 2019 nyarától a U21-es magyar válogatott szövetségi edzője. Megbízatása miatt távozott a Ferencváros szakmai stábjából. Ő irányította a korosztályos válogatottat a részben hazai rendezésű 2021-es U21-es Európa-bajnokságon. 2020 novemberében két mérkőzésen ő helyettesítette a koronavírusos Marco Rossit a felnőtt válogatott kispadján. A 2021 júniusában rendezett Európa-bajnokság idejére másodedzőként csatlakozott az olasz edző stábjához. 2024\. február 26-án a Vasas bejelentette, hogy Gerát nevezték ki a klub vezetőedzőjévé. ## Magánélete Gerának 3 testvére van. 2004\. június 19. óta házas, felesége Tímea. 2008. március 15-én egy birminghami klinikán megszületett első gyermekük, akinek a Hanna nevet adták. A kislány 2,7 kilogrammos súllyal született. A gyermekáldás miatt kihagyta a válogatott március 26-i, Szlovénia elleni barátságos mérkőzését, mivel nem akarta magára hagyni feleségét és kislányát. 2011-ben megszületett második gyermekük Jonatán 49 centivel és 2,9 kilóval. 2020-ben megszületett harmadik gyermekük. ## Érdekességek - Gera 17 évesen játszott először felnőtt csapatban. - A Fradiban 12-es volt az első meze, majd a 30-asban játszott évekig, jelenleg a 20-as az övé. A WBA-ban és a Fulham-ben 11-es dresszben játszott, a magyar labdarúgó-válogatottban pedig a 10-es az ő szerelése. - Kedvenc sportolója Ronaldinho, míg a kedvenc labdarúgója Ronaldo, a kedvenc labdarúgó-csapata pedig az FC Barcelona. - Az első Premier League szezonjában 2845 percet játszott a West Bromban. - 2006-ban a Pepsi televíziós hirdetés magyar változatában Thierry Henryval, David Beckhammel, Roberto Carlosszal, Ronaldinhóval és Raúllal együtt szerepelt, ami a 2006-os labdarúgó-világbajnokságot népszerűsítette. - Egyedi gólöröme volt: a gólszerzés után kézen átfordulásból egy szaltót mutatott be. ## Sikerei, díjai ### Klubcsapatokkal Ferencvárosi TC: - Magyar bajnokság: - bajnok (3): 2001, 2004, 2016 - ezüstérmes (4): 2002, 2003, 2015, 2018 - Magyar kupa: - győztes (5): 2003, 2004, 2015, 2016, 2017 - Magyar szuperkupa: - győztes (3): 2004, 2015, 2016 - döntős (1): 2003 - Magyar ligakupa: - győztes (1): 2015 West Bromwich Albion: - Angol másodosztályú (Championship): - bajnok (1): 2008 Fulham: - Európa-liga: - döntős (1): 2010 ### Válogatottal Magyarország: - Európa-bajnokság - nyolcaddöntő : 2016 ### Egyéni - Az év labdarúgója Magyarországon: 2002, 2004, 2005 - Az év magyar góljának szerzője: 2011 - Az év NB I-es játékosa: 2016 - Európa-bajnokság-legszebb góljának szerzője: 2016 (Portugália ellen) - Az év legszebb góljának szerzője az M4 Sport – Az Év Sportolója Gála szavazásán: 2016 (Portugália ellen) - Ferencváros díszpolgára (2018) ## Pályafutása statisztikái ### Klubcsapatokban ### A válogatottban ### Mérkőzései a válogatottban ### Góljai a válogatottban ## Edzői statisztika Utolsó elszámolt mérkőzés dátuma: 2024. március 3. ### Magyar U21-es szövetségi kapitányként

MiG–25

A Mikojan–Gurjevics MiG–25 (Микоян–Гуревич МиГ–25) két hajtóműves, harmadik generációs, nagy sebességű elfogó vadászrepülőgép, melyet a Szovjetunióban a Mikojan tervezőirodában (OKB–155) fejlesztettek ki, elsősorban az SR–71 Blackbird stratégiai felderítő és a sorozatgyártásra nem került XB–70 Valkyrie szuperszonikus nehézbombázó repülőgépek elfogására. A szovjet légvédelemben a Szu–15 és a Tu–128 elfogó vadászrepülőgépeket váltotta le. A világ egyik leggyorsabb vadászrepülőgépe, sebességét a sárkányszerkezet felmelegedése és hajtóműveinek nagy sebességnél történő gyors elhasználódása miatt korlátozták 2,83 Machra, de ezt a korlátot néha átlépték. Mivel repülési magassága is rendkívül nagy volt, felderítő, később légvédelem elleni változatát is kifejlesztették. A viszonylag drága és bonyolultan üzemeltethető repülőgépnek a Varsói Szerződés országai közül csak a Bolgár Légierő alkalmazta négy felderítő példányát, de több fejlődő országba, így Líbiába, Irakba, Algériába, Szíriába és Indiába is exportálták. Későbbi gyártású példányai még szolgálatban állnak, az elfogóvadászokat a Szovjetunióban Szu–27 és a MiG–25 továbbfejlesztett változatával, a MiG–31 repülőgéppel váltották le. A repülőgép teljesítménye és szerkezeti kialakítása nagy hatással volt az amerikai konstruktőrökre és katonai döntéshozókra az F–15 Eagle tervezése idején. Az öbölháborúban az iraki légierő egyetlen légi győzelmét egy MiG–25 érte el, mely a háború első éjszakáján lőtt le egy amerikai F/A–18 Hornet vadászbombázót, valószínűleg R–40 rakétával. Egy másik iraki gép 2002 decemberében lelőtt egy amerikai RQ–1 Predator pilóta nélküli repülőgépet. ## Története Az 1950-es években a katonai repülőgépek sebessége folyamatosan nőtt, elérte, majd meghaladta a hangsebesség kétszeresét. Az Amerikai Légierő bombázó repülőgépei is, melyeknek elsődleges célja a Szovjetunió volt, egyre nagyobb sebességgel tudták bombaterhüket a célhoz juttatni, a B–58 Hustler elérte a hangsebesség kétszeresét, és megkezdték a B–70 Valkyrie fejlesztését, amely 3 Mach sebességével a kor szovjet vadászgépei számára elérhetetlen lett volna. A Mikojan–Gurjevics tervezőiroda a MiG–21 továbbfejlesztésével kísérleti repülőgépek sorát hozta létre, melyek egyre nagyobb sebességükkel és repülési magasságukkal lépést tudtak tartani az amerikai bombázókkal. A rakétatechnika fejlődésével azonban a nehézbombázók szerepét átvették az interkontinentális ballisztikus rakéták, a felderítőgépek kockázatos repüléseit pedig a felderítő műholdak tették feleslegessé. Bár az I–75, Je–150, Je–152, Je–152A és Je–166 (NATO-kódnév: Flipper) szovjet repülőgépek zsákutcának bizonyultak, általuk tapasztalatot szereztek egy nagyobb, két hajtóműves repülőgép megtervezéséhez, amelynek mind az elfogóvadász, mind pedig a felderítő változatához sikerült megszereznie a támogatást a tervezőirodának, emellett atomcsapásmérő és 5–7 személyes szuperszonikus utasszállító változat elkészítését is tervbe vették, bár ezek nem épültek meg. ### Prototípusok A Je–155-nek elnevezett repülőgép fejlesztése hivatalosan 1961 februárjában kezdődhetett meg. A felderítő és az elfogóvadász változatnak is két-két prototípusát építették meg, először a Je–155R–1 elnevezésű felderítő prototípus szállhatott fel, 1964. március 6-án Alekszandr Fedotov irányításával, az elfogóvadász Je–155P–1 prototípusa 1964. szeptember 9-én repült először, Pjotr Osztapenko pilótával. Ellentétben a szériagépekkel, a felderítő változat prototípusa a szárnyak törővégein egy-egy tüzelőanyag-póttartályt hordozott, ez áramlástani szempontból előnyös volt, a szárny alatt és felett lévő, eltérő nyomású levegő keveredésének megakadályozásával csökkenteni lehetett a szárny törővégén keletkező turbulenciát, ez pedig csökkentette a repülőgép légellenállását, amellett, hogy több tüzelőanyagot lehetett beletölteni. Eredetileg az amerikai F–5 Tiger II vadászgépen kikísérletezett aerodinamikai megoldást a kor több Mikojan-Gurevics prototípusán meg lehet találni (például a Je–152 rakétáit a törővégekre függesztették), de sorozatban gyártott szovjet repülőgépen érdekes módon akkor sem jelent meg, amikor lett volna erre lehetőség, például a MiG–29 esetén. A prototípusok szárnyainak nem volt negatív V-beállítása, ami stabilitási problémákat okozott repülés közben, ezt ideiglenesen a törővégi póttartályra szerelt kis szárnyacskával oldották meg. A felderítőváltozatnak összesen négy, az elfogóvadásznak kilenc előszéria gépe épült, ezekből és a prototípusokból többet (Je–155R–1, Je–155R–3, Je–155P–1) átalakítottak 1965 és 1973 között rekordkísérletek céljára, Je–266 elnevezéssel. 1967-ben 1000 kilométeres zárt körön 2920 km/órás abszolút sebességi világrekordot, 1973-ban 36 240 méteres abszolút magassági világrekordot értek el a repülőgépek Alekszander Fedotov irányításával. ### Viktor Belenko szökése Japánba 1976\. szeptember 6-án Viktor Ivanovics Belenko szovjet pilóta egy MiG–25P repülőgéppel Csugujevka katonai repülőtérről Japánba szökött és repülőgépével sikeresen leszállt Hakodate nemzetközi repülőterére. A repülőgépet a Szovjetunió visszakövetelte, de csak 67 nap után adták vissza, szétszerelve, így azt az amerikai hírszerzés alaposan megismerhette. A repülőgép technológiai színvonala meg sem közelítette az amerikaiak által feltételezett szintet: a könnyebb és hőálló titán helyett nikkel-acél ötvözetből készítették, a szegecselést kézzel végezték, nem túl magas színvonalon, a szegecsek feje csak a légáramlatnak kitett helyeken volt süllyesztett, egyébként kiálltak a lemezekből. Még a repülőgépnél is fontosabb volt, hogy Belenko magával vitte az üzemeltetéshez szükséges dokumentáció jelentős részét, más könyveket kijegyzetelt, így az amerikaiak tetemes mennyiségű információhoz jutottak a dokumentumok tanulmányozásából. A legtöbb információt a pilóta a fejében szöktette át Amerikába, így őt, miután menedékjogot kapott, az Amerikai Légierő konzultánsként alkalmazta. A Szovjetunióban kisebb pánikhangulat tört ki a gép amerikai kezek közé kerülése miatt, ezért azonnal teljesen újratervezték az elektronikáját, az eredeti, elektroncsöves berendezések helyett félvezető alapú berendezéseket kapott. Az újonnan, korszerűbb elektronikával legyártott vadászrepülőgép a MiG–25PD, a régebbi, mintegy 370 repülőgép átépítésével korszerűsített változat a MiG–25PDSZ nevet kapta. ## Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok A MiG–25 két hajtóműves repülőgép. A vállszárnyak nyilazási szöge változó, a belső részen 42,5°, a külső részen 41°, a szárny negatív V beállítása 5°. A kilépőélek belső oldalán fékszárny, a külsőn pedig kétrészes csűrő van. A felső oldalon áramlásterelő lemezek vannak. A szárnyakba tüzelőanyag-tartályt építettek. A függőleges vezérsík osztott, 11 fokban kifelé döntött, a törzs alatt mindkét oldalon egy-egy pótvezérsík van. A magassági kormányként szolgáló vízszintes vezérsík teljes egészében mozgatható, és erősen hátranyilazott. A törzsvég alján és tetején egy-egy féklap van, a két hajtómű között alul és felül egy-egy fékernyőkonténert helyeztek el. A futómű tricikli elrendezésű, a kormányozható, kétkerekes orrfutót és a két, egykerekes főfutót a törzsbe, előrefelé húzzák be. A repülőgép építésénél, a nagy repülési sebesség-igény ellenére, valószínűleg a konstrukció olcsóbbá tétele érdekében viszonylag kevés, 8%-nyi titánt használtak, a sárkány nagy részét, mintegy 80%-ot, rozsdamentes acélból építették meg, a maradék mintegy 10% hagyományos alumíniumötvözet. A repülőgépbe két, Tumanszkij R–15B–300 típusú utánégetős, gázturbinás sugárhajtóművet építettek. A hajtóműveket eredetileg a Tupoljev Tu–123 Jasztreb felderítő robotrepülőgép számára fejlesztették ki, amely egyszer használatos volt, így a hajtóműveknek összesen pár órán át kellett működniük, ezalatt folyamatosan ugyanakkora tolóerőt kellett kifejteniük. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a hajtóművek tervezett élettartama még a szovjet átlagtól is jelentősen elmaradt, az első szériák esetében mindössze 150 üzemóra volt, a később sorozatgyártott példányoknál ezt sikerült 1000 órára feltornászni. A tolóerő növelése érdekében a hajtóművek elé, a légcsatornába olyan berendezést építettek be, amely víz-metanol keveréket porlasztott a beszívott levegőbe. Tűz esetére tűzoltó berendezést építettek be, valamint a két hajtómű közé tűzfalat építettek. A pilóta az oldalra nyíló kabintető alatt, KM–1, KM–1M, vagy K–36 típusú katapultülésben foglal helyet. A kétüléses kiképzőváltozatban az oktató pilótafülkéjét a pilótakabin elé, a lokátor helyére építették be. A repülőgépbe az elődtípus, a Tu–128 RP–SZ lokátorából kifejlesztett Szmercs–A (Смерч-А, NATO-kódnév: Fox Fire) rádiólokátort építették be. A hatalmas méretű lokátor felderítési távolsága 100 km volt, a célokat 50 kilométerről tudta követni. Meglehetősen konzervatív konstrukció volt, a tervezése során már legalább tíz éve elérhető félvezető alapú (tranzisztoros) technológia helyett elektroncsövekre épült. A korszerűtlen konstrukciót a lokátor tetemes, 1 megawattos teljesítményével kompenzálták. Állítólag, a földön bekapcsolva (ez szigorúan tilos volt) a kifutópálya környékén lévő kisebb állatokat megölte. A nagy kimenő teljesítmény elegendő volt arra, hogy a (lényegesen kisebb teljesítményen dolgozó) ellenséges rádióelektronikai zavaráson átlásson, de ezen túl korlátozott volt a lokátor teljesítménye, például teljesen alkalmatlan volt földháttérben (azaz a repülőgépnél kisebb magasságon repülő) célok észlelésére. Az elektronika fontos eleme volt a Poljot 1I (Полет-1И) tehetetlenségi navigációs rendszer, a Szirena 3M radarbesugárzás jelző rendszer, mely a pilótát az ellenséges rádiólokátorok besugárzására figyelmeztette, valamint a saját-idegen azonosító rendszer. A repülőgép, a szovjet légvédelem egyéb gépeihez hasonlóan, nem önállóan, hanem a földi irányítás szoros ellenőrzése alatt fogta el a légi célokat, mintegy ember vezette légvédelmi rakétaként, erre szolgált a Lazur (Лазурь) és a Vozduh–1 (Воздух-1) adatátviteli rendszer. ## Fegyverzete A MiG–25 elfogóvadász változatainak fő fegyverzete az R–40 (NATO-kód: AA–6 Arcid) légiharc-rakéta volt, melyet a félszárnyak alatt kialakított két-két fegyverfelfüggesztő csomóponton hordozott. A szovjet gyakorlatnak megfelelően a rakétának két változatát fejlesztették ki, az egyik passzív infravörös önirányítású (R–40T), a másik félaktív lokátoros önirányítású (R–40R) változat volt. A repülőgép tipikus fegyverzete két infravörös és két félaktív lokátoros rakétából állt. Emellett a repülőgépre függeszteni lehetett az R–60 légi közelharc-rakétát is. A törzs középvonala alatt (nem mindegyik változatnál) egy további felfüggesztő pont volt, erre egy nagyméretű, 5300 literes tüzelőanyag-póttartályt lehetett függeszteni. A MiG–25-be nem építettek gépágyút. ## Típusváltozatai ### Felderítő változatok A MiG–25 prototípusai közül is először a felderítő változaté repült, sorozatgyártása és első bevetései is megelőzték az elfogóvadászét. A sárkányszerkezete kis mértékben több helyen eltért a vadászváltozatokétól. A szárny kisebb fesztávú volt, a belső rész nyilazási szöge pedig 41,03° lett. A két függőleges vezérsíkba egy-egy tüzelőanyag-tartályt építettek, és a húrhosszukat is kissé megnövelték, a hajtómű gázsebességfokozójával együtt. A szárnyak alatt eredetileg nem voltak fegyverfelfüggesztő csomópontok, később félszárnyanként egyet-egyet szereltek fel. A póttartály törzs alatti csomópontja megmaradt. A MiG–25 felderítő változataiba beépítették a Peleng–D (Пеленг-Д), Peleng–DR, vagy Peleng–DM tehetetlenségi navigációs rendszert, amely az első ilyen szovjet berendezés volt. #### MiG–25R Foxbat–B A felderítő alapváltozatnál a felderítő berendezéseket a rádiólokátor helyére, az orrba építették be. Ez eredetileg öt AFA–70, AFA–70M, AFA–72, AFA A–E/10 vagy NAFA–75 típusú kamerából állt, ezek közül egy függőlegesen, a többi ferdén volt elhelyezve. Az orr-rész két oldalán, dielektrikus panelek mögött, az elektronikai felderítő rendszer antennái álltak. A MiG–25R-t csak kis számban gyártották, hamar átadta helyét a korszerűbb utódoknak. #### MiG–25RB A következő felderítő változat a MiG–25RB volt, amelyet 1970-től gyártottak, és fő újítása a bombázó feladatkör megjelenése volt. A korai gyártású gépek négy FAB–500M–62T típusú, 500 kilogrammos, a nagy sebességű repülés miatt hőállóvá tett bombát hordozhattak, a törzs középvonala alatti négyzáras, dupla tandem elrendezésű bombazáron (azaz két bomba egymás mellett volt, mindegyik mögött egy-egy újabb bombával). A későbbi gyártású gépek a törzs alatt hat bombát hordozhattak hatzáras tartókon, a szárnyak alatt egy-egy csomóponton, kétzáras, tandem tartókon két-két újabb bombának jutott hely, összesen tízre növelve a függeszthető bombák összmennyiségét. A gépek a törzs alatt hordozhattak póttartályt, a négy, szárny alatti bombával kiegészítve. A nagy magasságból és sebességnél végrehajtott bombázás rendkívül pontatlan volt, bár a Peleng navigációs rendszert integrálták a rádiónavigációs berendezésekkel, a navigáció és a bombázás pontosságát javítandó. Egyes hírek szerint a repülőgépet atombombák hordozására is alkalmassá tették, ehhez a navigációs rendszer pontossága elegendő volt. A repülőgépbe rádióelektronikai zavaróberendezést is építettek. A MiG–25R gépek egy részét később korszerűsítették a MiG–25RB standardra. A MiG–25RB bázisán több, specializált felderítő változatot építettek. #### MiG–25RBV Az 1973–1979 között épített változatba az SZPSZ–9 Virazs-1 (СПС-9 Виpаж-1) rádióelektronikai felderítőrendszert építették az orr-részbe, korszerűsített rádióelektronikai zavarórendszerrel. A felderítő kamerák megmaradtak, a gép külsőleg megegyezik a MiG–25RB-vel. Egy időben a MiG–25RB-kre is a MiG–25RBV elnevezést használták. Az SZPSZ–141 Szireny (СПС-141 "Сиpень") besugárzásjelző helyett a korszerűbb SZPSZ–151 Ljutyik (СПС-151 "Лютик") rendszert építették be. #### MiG–25RBT Az 1978-tól gyártott változatba a Tangazs (Тангаж) elektronikai felderítő rendszert építették, mely a korábbinál szélesebb frekvencián rögzítette a beérkező elektromágneses jeleket, emellett az utólagos kiértékelés is hatásosabbá vált. A gép a korszerűsített Parol saját-idegen azonosító rendszert kapta, valamint a késői gyártású példányokon a korábbi Szirena–3 besugárzásjelző rendszert kicserélték a korszerűbb LO–06 Berjoza rendszerre. Néhány MiG–25RB-t korszerűsítettek az RBT standardra, de elnevezésük RB maradt. #### MiG–25RBK Foxbat–D Az 1972 és 1980 között kifejezetten rádióelektronikai felderítésre készített változatból (a legkorábbi gyártású gépeket leszámítva) kiépítették a ferde kamerákat (a függőlegeset megtartották, ennek képeivel ellenőrizték később a repülési útvonalat, amelyhez képest az észlelt rádióhullámok kibocsátásának helyét pontosan meg tudták állapítani). A rádiósugárzást átengedő burkolat méretét megnövelték, emögött helyezték el a Kub–3M (Куб-3М) rádióelektronikai felderítőrendszert, melynek nagy újdonsága volt, hogy az észlelt rádiósugárzást nem csak rögzíteni tudta, hanem reléállomásként egy földi központba továbbíthatta valós időben, így ezeket azonnal kiértékelhették. A repülőgép megtartotta bombázó képességét. #### MiG–25RBF A korszerűsített rádióelektronikai változatba a Sar–25 (Шар-25) rendszert építették, új rádióelektronikai zavarórendszerrel együtt. Az orr aljának két oldalán két, kisebb dielektrikus burkolat jelent meg. #### MiG–25RBSZ A gépet az RBK változattal párhuzamosan építették, és az orrába az oldalra néző Szablja–E (Сабля) szintetikus apertúrájú rádiólokátort építették, amely alkalmassá tette földfelszíni célok felderítésére napszaktól és időjárási körülményektől függetlenül. #### MiG–25RBS A gép az RBSZ továbbfejlesztése volt, orrában a sokkal nagyobb felbontású és flexibilisebb Sompol (Шомпол) radarral, ez képes volt a földfelszínen mozgó objektumok kijelzésére (MTI – Moving Target Indication) #### MiG–25BM Foxbat–F A nagy repülési sebessége és magassága miatt a légvédelem számára szinte elérhetetlen gépből logikus gondolat volt egy kifejezetten a légvédelem megsemmisítésére specializált változatot létrehozni, ez volt a MiG–25BM, amelynek RBV-ből átalakított prototípusa 1976-ban repült először, és 1980 és 1985 között gyártottak belőle körülbelül 100 darabot. A repülőgép a korszerűbb Jaguár (Ягуар) rádióelektronikai zavarórendszert hordozta, szárnyai alatt az elfogóvadász négy rakétaindító sínjén a H–58 (AS–11 Kilter) lokátorromboló rakétákkal. A gépek általában hordozták a törzs alatti 5300 literes tüzelőanyag-póttartályt. Orrukat, az elfogóvadászokéhoz hasonlóan, feketére festették, valószínűleg dezinformációs céllal. ### Vadászváltozatok #### MiG–25P Foxbat–A Az elfogóvadász alapváltozata, a gépeket később a MiG–25PDSZ változatra korszerűsítették. #### MiG–25PD Foxbat–E Viktor Belenko 1976-os szökése után az amerikaiak teljesen szétszerelték, és alaposan megismerték a pilóta MiG–25P típusú repülőgépét, ezért a szovjet katonai vezetés 1976 novemberében a repülőgép alapos áttervezésével bízta meg a Mikojan–Gurjevics tervezőirodát, meglehetősen rövid időt adva a munkára. A módosított repülőgép 1979-ben állt hadrendbe. A fő változtatás az elöregedett Szmercs lokátor cseréje volt a MiG–23 Szapfir–23 (Сапфир–23) lokátorából rohamtempóban kifejlesztett RP–25M Szapfir–25 (РП-25 Сапфиp-25) lokátorra. Az új lokátor lényegesen korszerűbb volt, nagyobb hatótávolsággal, és impulzusdoppler üzemmóddal, ami a célok sebességét is közvetlenül érzékelte a visszavert jelek Doppler-eltolódásából, lehetővé tette a horizont alatti célok észlelését is. Elhelyezéséhez kissé megnyújtották a radarkupolát a gép orrában. A későbbi gyártású gépek orra alá felszerelték a TP–26S–1 infravörös érzékelőt is, amely kisugárzás nélkül észlelhette és követhette a célokat. A lokátor mellett az avionika nagy részét kicserélték, új rádiókat, adatátviteli berendezéseket, navigációs és saját-idegen azonosító rendszert kapott. A rakétafegyverzetet is korszerűsítették, az R–40R és R–40T rakéták helyett az R–40RD és R–40TD rakétákat, valamint a külső csomópontokon, dupla indítósíneken összesen négy R–60 légi közelharc-rakétát hordozhatott a gép. A hajtóművet R–15BD–300 típusúra cserélték, és felszerelhetővé vált a hatalmas, 5300 literes törzs alatti póttartály. #### MiG–25PDSZ Foxbat–E Mintegy 370 MiG–25P repülőgépet a PD standardra korszerűsítettek, ezek jele a MiG–25PDSZ. ### Kiképző változatok A MiG–25-nek két kiképző változatát építették meg, mindkettő az elfogóvadász sárkányán alapult. Az oktató pilóta kabinját a repülőgép orr-részében alakították ki, a másik pilóta kabinja előtt és alatt. #### MiG–25PU Foxbat–C A vadász-kiképző változatnál olyan berendezéseket építettek be, amelyek segítségével szimulálni lehetett más vadászgépek elfogását. A szárnyak alatti négy rakétaindító sínt meghagyták, ezeken a repülőgép kiképző rakétákat hordozott. 1968-tól gyártották, sokat használták, többek között időjárás-felderítésre, valamint a pilóták repült óraszámának gyarapítására, mert a kétüléses gépekkel egy repülés áráért két pilóta repülhetett. #### MiG–25RU Foxbat–C A felderítő-kiképző változatnál a felderítéshez kapcsolódó berendezések szimulátorait helyezték el, ezen a gépek szárnyai alatt nem voltak indítósínek. ### Kis példányszámban épült és kísérleti változatok #### MiG–25PDSZL A MiG–25PD változat függőleges vezérsíkjába korszerűbb rádióelektronikai zavarórendszert építettek. A változatot a meglévő elfogóvadászok átalakításával hozták volna létre, de ez pénzhiány miatt elmaradt. #### MiG–25PDZ Légi utántölthető vadászváltozat, amelynél az orr-részben alakították ki az utántöltő berendezés fogadócsonkjának helyét. Bár egyes hírek szerint átalakítottak gépeket, ez a változat sem terjedt el a pénz és főleg a légi utántöltő repülőgépek hiánya miatt. #### MiG–25M Tumanszkij R–15BF2–300 hajtóművel szerelt változat. A hajtómű új változatába eggyel több kompresszorfokozatot építettek, a turbina hőmérsékletét pedig megemelték, így 30%-kal nagyobb tolóerőt biztosított kisebb fogyasztás mellett. A sárkányszerkezetet kissé átalakították: a nagy hőterhelésnek kitett részeket hőálló acéllal erősítették meg, a nagyobb üzemi hőmérséklet miatt. A kísérleti repüléseket 1973-ban kezdték egy-egy átalakított MiG–25RB és MiG–25PD repülőgéppel. 1977-ig tartottak a kísérletek, amelyek bár ígéretesek voltak, de az akkor már folyamatban lévő, Szolovjov D–30 hajtóművel hajtott MiG–31 program árnyékában maradtak. A MiG–25RB-ből átalakított kísérleti gép 1975-77 között, Je–266M típusjelzéssel rekord-repüléseket végzett. #### I–99 Egy MiG–25P-t és egy MiG–25R-t használtak a későbbi MiG–31 Szolovjov D–30F hajtóművének tesztrepüléseihez, a jó teljesítménye miatt később felmerült, hogy a MiG–31 rendszeresítéséig gyártsák a MiG–25-ösöket a D–30F hajtóművel, de ez elmaradt. #### MiG–25PU–SZOTN A MiG–25PU-ból egy példányban átépített repülőgép, melyet a Buran szovjet űrrepülőgép különböző tesztjeinél, a legénységek kiképzésénél, valamint az egyetlen, személyzet nélküli űrrepülés visszatérésénél használtak az űrrepülőgép külső megfigyelésére. #### MiG–25MR Több MiG–25RB-t átépítettek meteorológiai megfigyelések végzésére, a gépek orrába a felderítő berendezések helyére meteorológiai műszereket építettek. #### MiG–25RBVDZ A MiG–25RB légi utántölthetővé átalakított változata, nem épült meg. #### MiG–25RBSDZ A MiG–25RBS légi utántölthető változata lett volna. #### MiG–25RBN Egy példányban megépített éjszakai optikai felderítő változat, a törzs alatt 4-10 darab FotAB–100 vagy FotAB–140 világítóbombával felszerelve. A világítóbombák a földön lévő objektumokban kárt tehettek volna, emiatt hadgyakorlatokon a repülőgépeket korlátozottan használhatták volna. A világítóbombák robbanásai és a kamerák működése egymással szinkronizálva volt, azaz a kamera pont akkor exponált, amikor a világítóbomba felvillant és megvilágította a terepet. Egy világítóbombába két töltetet szereltek, ami két villanást eredményezett egymás után egy bizonyos idővel, de ez is kevés volt, egy repülőgép összesen húsz fényképet készíthetett egy bevetésen, és ez elégtelen volt az egyébként igen drágán üzemeltethető repülőgéptől. Az éjszakai és rossz idős felderítést később a MiG–25RBS és MiG–25RBSZ gépek végezték. #### MiG–25RR Nyolc MiG–25RBV-t alakítottak át a hetvenes években a kínai nukleáris kísérletek megfigyelésére, és levegőminta-vételre. A gépeket a szolgálatból történő kivonásuk után megsemmisítették. #### Je–266 és Je–266M Kifejezetten repülési rekordkísérletre átalakított MiG–25 változatok (Je–266), módosított hajtóművel felszerelt rekordkísérleti gépek (Je–266M). Leginkább Alexander Fedotov és Pjotr Osztapenko berepülőpilóták rekordjai köthetők a típushoz. A Nemzetközi Repülési Szövetség (FAI) „Földről felszálló sugárhajtású repülőgép önsúlymegkötés nélkül” kategóriában az alábbi rekordok máig érvényesek: - Repülési magasság (abszolút): 37 650 m (1977. Augusztus 31.) (E–266M), pilóta: Alexander Fedotov - Repülési magasság 1000/2000 kg terheléssel: 37 080 m (1977. július 22.) (E–266M), pilóta: Alexander Fedotov - Emelkedési idő 25 000 méterre: 2 perc 34,2 másodperc (1975. május 17.) (E–266M) - Emelkedési idő 30 000 méterre: 3 perc 10 másodperc (1975. május 17.) (E–266M) - Emelkedési idő 30 000 méterre: 1000 kg terheléssel: 3 perc 10 másodperc (1975. május 17.) (E–266M) - Emelkedési idő 35 000 méterre: 4 perc 11,7 másodperc (1975. május 17.) (E–266M) - Átlagsebesség 100 kilométeres zárt körön: 2605,10 km/h (1973. április 8.) (E–266) - Átlagsebesség 500 kilométeres zárt körön: 2981,50 km/h (1967. szeptember 5.) (E–266) - Átlagsebesség 1000 kilométeres zárt körön 2000 kg terheléssel: 2920,67 km/h (1967. szeptember 27.) (E–266) A magassági kísérletek parabolapályás, úgynevezett zoom-climb repülések voltak, vízszintes repülésben a magassági világrekordot ugyanebben a kategóriában az amerikai SR–71 Blackbird tartja. ## Megrendelő és üzemeltető országok Irak a nyolcvanas években szerzett be mintegy húsz MiG–25PD-t, nyolc MiG–25RU-val, ezeket intenzíven használták az irak–iráni háborúban, majd az öbölháborúban is. India 1981-ben szerzett be és 2005-ig üzemeltetett nyolc MiG–25RBT-t és két MiG–25RU-t, melyeket 2003-ig a 102. 'Trisonics', utána a 35. 'Rapiers' század repülte, a Bareilly légibázisról, Uttar Prades államból. A 15 éves szolgálatra tervezett gépek élettartamát többször, 1995-ben, 2001-ben és 2005-ben meghosszabbították. A repülőgépekkel rendszeresen végeztek felderítő repüléseket Pakisztán felett. A kockázatos felderítő repüléseket és a repülőgépeket az indiai INSAT–2B felderítő műhold pályára állítása tette szükségtelenné, emellett az öreg gépek alkatrész-ellátása is egyre körülményesebbé vált. Algéria 1979-ben vásárolt 16 MiG–25PD-t és MiG–25PU-t, valamint valószínűleg négy MiG–25RB felderítő repülőgépet. Az utóbbiakat állítólag alkalmazzák felderítésre az ország déli részén meghúzódó iszlamista szélsőségesek ellen. Összesen mintegy 30 MiG–25PD-t, öt MiG–25RU-t és öt MiG–25RB-t vásároltak, 1977-től. A repülőgépek a nyolcvanas években részt vettek a Bengázi-öböl feletti amerikai-líbiai légi konfliktusokban, és 1986. március 24-én a VF–33 repülőszázad két F–14 Tomcat repülőgépe kis híján le is lőtt egyet, de mire megkapták a tűzparancsot, a MiG–25-ösnek sikerült elmenekülnie. A gépeket a kilencvenes évek végén állították le. A Varsói Szerződésben egyedüliként a Bolgár Légierő 1982-ben három MiG–25RBSZ-t és egy MiG–25RU-t vásárolt, és további 16 gép beszerzését tervezte, de ez utóbbi elmaradt a korszerűbb repülőgépek, a MiG–29-esek és a Szu–25-ösök beszerzése miatt. Egy MiG–25RB 1984. április 12-én éjszaka, bonyolult időjárási körülmények között nem tudott leszállni, tüzelőanyaga elfogyott, és lezuhant. A megmaradt három gépet a magas üzemeltetési költségek miatt leállították, majd 1991-ben visszaadták a Szovjetuniónak, öt MiG–23MLD-ért cserébe. Mintegy 30 MiG–25PD-t, öt MiG–25PU-t és nyolc MiG–25RB-t vásároltak a nyolcvanas évek elején, ezeket bevetették az ötödik arab-izraeli háborúban. ## Harci alkalmazása ### Arab–izraeli háborúk 1971 márciusában két MiG–25R repülőgépet (0501 és 0504 lajstromszámmal) és két MiG–25RB-t (0402 és 0602 lajstromszámmal) Egyiptomba telepítettek, ahol rendszeresen végeztek felderítő repüléseket a Sínai-félsziget felett, rendszerint géppárban. 1971. október 10-én egy gép hosszában átrepült Izrael felett, így demonstrálva a légvédelem tehetetlenségét. (Ezelőtt a MiG–25-ösök bevetései a Szuezi-csatorna környékére korlátozódtak.) November 4-én hasonló átrepüléssel próbálkoztak meg, de ekkor az Izraeli Légierő egy F–4E géppárja, külön erre a feladatra felkészítve, mindössze két-két AIM–7 Sparrow légiharc-rakétával szállt fel, és ezeket intenzív emelkedésből, szemből indították. A gépeket nem sikerült eltalálni (a rakéták nem voltak felkészítve ekkora sebességű cél elfogására, például a gyújtó sokkal később robbantotta fel a robbanótöltetet, mint kellett volna, a robbanás pillanatában MiG–25 már messze járt), de a szovjetek sokkal óvatosabbak lettek, ezután már csak két felderítő bevetést teljesítettek, 1972 márciusában és májusában, de csak a Sínai-félsziget felett, Izrael fölé nem repültek be többször. Szovjet források szerint az izraeli hírszerzés pontosan előrejelezte a gépek bevetésének idejét és útvonalát, ez segítette őket a gyors reagálásban. Összesen mintegy húsz bevetést hajtottak végre veszteségek nélkül. 1972 júliusában a gépeket visszavonták Egyiptomból, majd a jom kippuri háború után, 1973–1974 között újra repültek velük felderítő bevetéseken. A fel- és a leszállás idején a gépeket két-két MiG–21 géppár biztosította, mert ekkor sebességük nem nyújtott nekik megfelelő védelmet. A szovjet–egyiptomi kapcsolatok megromlása után a gépeket Szíriába telepítették át, később ezek a gépek szír felségjellel és részben szír személyzettel repültek. Az 1981–1982-es összecsapások során a Szíriai Légierő három MiG–25-t veszített. Először 1981. február 29-én, a Bekaa-völgyben csaltak csapdába egy géppárt: a felderítést végző RF–4-esekre emelt MiG–25-ös géppár egyik gépét lőtték le az akkor még vadonatúj izraeli F–15-ösök. A csalinak küldött RF–4 géppár, amint a MiG–25-ösök közeledésére figyelmeztették, azonnal menekülni kezdett a gyorsan közeledő F–15-ösök felé, eközben intenzív rádióelektronikai zavarást alkalmazott, ami elvakította a közeledő szír MiG–25-ösöket, akik emiatt nem tudtak időben elmenekülni az izraeli F–15-ösök elől. 1981\. július 21-én a szírek megpróbálták az izraeli taktika lemásolását: egy csali MiG–21 géppárjukat támadta meg egy magányos F–15-ös, amit két irányból próbált lőni egy-egy szír MiG–25-ös. A szemből támadó gép odaveszett, de Szíria szerint az oldalról támadó gépnek sikerült az izraeli F–15-öst lelőnie, bár ezt Izrael nem ismerte el. 1983\. augusztus 31-én egy MiG–25-öst egy Bejrút környékére telepített MIM–23 Hawk légvédelmi rakéta talált el. A rakéta Improved Hawk elnevezésű, korszerűsített változatát a MiG–25-ösök ellen szisztematikusan készülő izraeli légvédelemnél úgy módosították, hogy az a magasabban és nagyobb sebességgel repülő célokat is elérje, és bár ez is csak a repülőgépek megrongálására volt elég, azonban a süllyedő és lassuló gépet az izraeli F–15-ösök már le tudták lőni. Egyes források szerint egy negyedik gépet is lelőtt egy izraeli F–15, 1982. június 7-én. ### Azerbajdzsán Az Örményország és Azerbajdzsán között a Hegyi-Karabah hovatartozása miatt kirobbant háborúban az Azeri Légierő vetette be a területén lévő szovjet katonai repülőtereken lefoglalt gépeket, többek között több, mint egy századnyi MiG–25-öst. 1992. június 9-én a Gandza légi bázison nem kevesebb, mint 20 MiG–25RB-t sikerült megszerezniük, bár a pilótáknak az utolsó pillanatban sikerült nyolc géppel átrepülniük Oroszországba, a technikusok pedig a többi gépben tették használhatatlanná a Peleng navigációs rendszert, amivel reményeik szerint a gépeket használhatatlanná tették. (Később, Baku közelében, egy katonai raktárban az azeri katonák nagy mennyiségű alkatrészt találtak, ezekkel hadra foghatóvá tudták tenni gépeiket.) Mivel az azerieknek kevés földi csapatokat támogató repülőgépük volt, viszont sok, de felesleges elfogóvadászuk, így ezeket vetették be földi célok támadására, ami a MiG–25 alkalmazásának legfurcsább módját eredményezte: az elfogóvadász MiG–25PD-k R–60 légiharc-rakétákat indítottak örmény harcjárművek ellen, és állítólag több T–72-t és BMP–1-et ki is lőttek velük. Egy MiG–25PD-t az örmények (akik jól el voltak látva kézi légvédelmi rakétával), lelőttek 1992. augusztus 20-án, Csebrán közelében, majd ez év novemberében még egy MiG–25PD-t, Srkhavend felett, és egy másik MiG–25RB-t Madrakert közelében. Egy 1993. január 15-én, Srkhavend közelében történt lelövést videófelvétel is igazol. A háború alatt legalább 10 MiG–25-öst lőttek le. ### Irak #### Irak–iráni háború A MiG–25 legjelentősebb harci alkalmazására az irak–iráni háborúban került sor, ahol az Iraki Légierő több száz alkalommal vetette be a típust, elsősorban felderítési feladatokkal. Az első 24 MiG–25P és MiG–25RB változatú gép 1980 tavaszán érkezett meg, 18 000 szovjet tanácsadóval (akkor az Iraki Légierő létszáma összesen 24 000 fő volt), egy század MiG–21MF és egy század MiG–23MLD védelmében. Az összes repülőgép az újonnan épített Shoibiyah légi támaszpontra települt, Dél-Irakba, Baszrától 40 kilométerre délkeletre. 1980\. szeptember 22-én Irak megtámadta Iránt, amit az nem hagyott válasz nélkül, és még aznap délután egy négygépes F–4 kötelék támadta a gépek bázisát, sikeresen, ezért áttelepítették az egységet a fronttól távolabb húzódó H–3 (al-Wallid) légi támaszpontra. Az év végéig a gépek kevés éles bevetésen repültek, ekkorra még csak négy gép került iraki irányítás alá, a többit a szovjetek használták. (Az iraki MiG–25-ösöket emellett repülték kelet-német pilóták is.) 1982 nyarán kezdtek a gépekkel komolyabb akciókat vállalni, aminek eredménye négy gép elvesztése lett, az év szeptemberében, novemberében és decemberében, mindegyiket iráni F–14-esek lőtték le. Ezen kívül egy MiG–25PD-t 1983-ban F–5-ösök és F–14-esek lőttek le, egy újabbat 1986 júliusában egy iráni F–5E lőtt le gépágyúval, ez utóbbi MiG–25-öst Mohammad Rayyan iraki ászpilóta vezette. 1987-ben és 1988-ban további egy-egy MiG–25RB-t lőttek le. A MiG–25PD-k Irán felett mintegy húsz repülőgépet, ebből hat vadászrepülőgépet, ezek közül legalább egy-egy F–4D-t és F–5E-t lőttek le, továbbá egy EC–130-t, Észak-Irán felett több utasszállítót, közöttük egy, az algériai külügyminisztert szállító Grumman Gulfstream-et, mindegyiket R–40RD vagy R–40TD rakétákkal. Az Irak számára leszállított gépeket szinte azonnal elkezdték korszerűsíteni, A MiG–25P-ket a PDSZ változatra (a régi Szmercs rádiólokátort meghagyták), a MiG–25RB-ket pedig az RBT változatra (ezt 1985-től), emellett beszereztek új MiG–25PD-ket és RBT-ket is, az újonnan épített gépek már alkalmazhatták az 5300 literes póttartályokat, ami jelentősen növelte a gépek hatótávolságát. Kihasználták a repülőgépek bombafegyverzetét is, mert a MiG–25-ösök nagy repülési sebességük következtében zavartalanul repülhettek be Irán légterébe. A nagyon pontatlan célzóberendezések miatt csak nagy kiterjedésű objektumokat támadhattak, ilyenek voltak a Khark-szigeti olajipari berendezések, Teherán és Iszfahán. 1986-ban a szovjetek próbaképpen áttelepítették Irakba a gép legkorszerűbb, MiG–25BM változatát, de ebből nem sok jó származott, mert egy iráni F–14 lelőtt egyet, ezután a gépeket visszavonták. 1987-ben és 1988-ban ismét telepítettek MiG–25BM gépeket Irakba, az első expedíció egy újabb gép eltalálásával és kényszerleszállásával járt, másodjára a H–25MP, H–58U és H–31P rakétákat tesztelték éles körülmények között. #### Öbölháború A MiG–25-t az Iraki Légierő intenzíven alkalmazta az első Öbölháború során is, több esetben vetették be a repülőgépeket, mint a fejlettebb MiG–29-eseket, vagy a Mirage F1-eseket, mert nagy sebességük miatt a támadásaikat gyorsan be tudták fejezni, és haza tudtak menekülni. A nyomasztó amerikai légifölény ellenére valószínűleg egy MiG–25PD lőtte le 1991. január 17-én Michael Scott Speicher F/A–18 vadászbombázóját. (A pilótát nem találták meg, hadifogságba esését valószínűsítették, 18 év kutatás után, 2009-ben azonosították maradványait.) Ugyanezen az éjszakán támadtak meg a repülőgépek egy EF–111 Raven rádióelektronikai zavaró repülőgépet, és a rádióelektronikai zavarás megakadályozása tette lehetővé a légvédelmi rakétáknak egy F–15E lelövését. A háború második éjszakáján (január 18-án) is támadtak meg MiG–25-ösök F–15-ösöket, de találat egyik oldalon sem esett: az amerikai vadászrepülőgépek fejlettebb zavaróberendezéseik, az iraki gépek nagy sebességük segítségével menekültek meg a lelövéstől. Az öbölháború későbbi szakaszában amerikai F–15 vadászgépek két iraki MiG–25–t lőttek le, bár január 30-án állítólag egy MiG–25 megrongált egy F–15-öst. Az Amerikai Légierő folyamatosan gyűjtötte és titokban üzemeltette a szovjet katonai repülőgépeket, hogy hatékonyabb taktikát tudjanak ellenük kidolgozni, ennek ellenére, furcsa módon, az első öbölháborúban egyetlenegy repülőgépet sem zsákmányoltak. (Dél-iraki reptereken amerikai katonák találtak működőképes példányokat, amelyeket saját parancsnokságuknak, mint „kis repülőgépeket” jelentettek, majd a kapott parancsot végrehajtva ezeket robbantással használhatatlanná tették.) A repülőgépek a második öbölháború idejére elavultak, ekkorra a Szovjetunió széthullása miatt értelmetlenné vált a bonyolultan üzemeltethető repülőgépek amerikai reptetése. 1991 és 2000 között további három gépet lőttek le amerikai vadászgépek, ebből egyet a repülési tilalmi zóna megsértése miatt egy F–16-os. 1999-ben legalább két esetben nyitottak tüzet amerikai gépek MiG–25-ösöre, de a nagy távolságból indított rakéták elől az iraki gépek mindig el tudtak menekülni. 2000-ben az iraki gépek felderítő repüléseket végeztek Jordánia és Szaúd-Arábia felett, veszteségek nélkül, az év decemberében pedig lelőttek egy amerikai RQ–1 Predator pilóta nélküli felderítő repülőgépet, éles helyzetben, mert eközben amerikai vadászgépek is tüzet nyitottak az iraki gépekre. Az alkatrészek és a karbantartás hiánya miatt az iraki gépek többsége a második öbölháború idejére már eleve harcképtelen állapotba került, harci alkalmazásukra nem került sor. A gépeket az amerikai légierő a földön semmisítette meg. Több, homokba beásott iraki MiG–25 vészelte át a háborút. ## Polgári alkalmazása Az Orosz Légierő pénzszerzési célból jelenleg is üzemeltet kétüléses MiG–25PU gyakorló változatokat, amelyeken mintegy 15 ezer euró részvételi díjért repülhetnek az orvosi vizsgálaton megfelelt turisták. A repülés programjában szerepel a 24 kilométeres csúcsmagasság elérése, ahonnan már szabad szemmel is megfigyelhető a Föld felszínének görbülete, illetve a 3 Mach körüli maximális sebesség elérése. Magyarországról többek között Fehér Anettka televíziós személyiség vett részt ilyen repülésen. ## Jegygyzetek

Casertai királyi palota

A casertai királyi palota (olaszul Reggia di Caserta), a nápolyi Bourbon királyok egykori rezidenciája. A palotát Luigi Vanvitelli tervei alapján kezdték el építeni 1752. január 20-án VIII. Károly parancsára. A 18. század legnagyobb európai építkezése volt, amely 1780-ban fejeződött be, I. Ferdinánd uralkodása alatt. Miután 1860-ban Két Szicília Királysága egyesült az Olasz Királysággal, a palotát csak alkalmanként használták. 1919-ben III. Viktor Emánuel király az olasz népnek adományozta. A második világháborúban jelentős károkat szenvedett. A restaurálási munkálatokkal 1958 körül készültek el. Ekkor nyílt meg a múzeum, mely magában foglalja a királyi lakosztályokat, az udvari színházat és a kerteket. Pompájával, méreteivel és a hozzátartozó kertekkel a versailles-i, madridi és szentpétervári paloták mellett az egyik legnagyobb és legimpozánsabb királyi palota Európában. 1996-ban a Vanvitelli-vízvezetékkel és a casertai San Leucióval közösen felvették az UNESCO világörökség listájára. ## A Bourbonok A casertai királyi palota építése két Bourbon-házi nápolyi uralkodó nevéhez fűződik: a VIII. Károlyéhoz és az I. Ferdinándéhoz. A Bourbon-dinasztia első uralkodója, V. Fülöp spanyol király IV. (Navarrai) Henrik francia király leszármazottja volt. Második feleségétől, Pármai Erzsébettől született III. Károly, aki a későbbiekben VII. Károlyként a nápolyi trónra lépett. Miután V. Fülöp egészségi állapota megromlott (idegösszeomlás), felesége régensként átvette az ország vezetését. Viktor Amadé szárd–piemonti király és Antonio Farnese pármai hercegek halála megnyitotta az utat az ifjú Károly trónra kerülése előtt az Appennini-félszigeten. 1732-ben I. Károly hercegként felvette a Parma hercege címet, majd 1734-ben az osztrákok felett aratott győzelme után VIII. Károly néven Nápoly és V. Károly néven Szicília királyává kiáltatta ki magát. Az osztrák örökösödési háborúk során 1735-ben kénytelen volt lemondani a pármai hercegi címről a nápolyi királyi cím megtartása érdekében. A tizenhét éves Károly trónra kerülése után, 1734-ben Európában egy újabb nagyhatalmi háború lángolt fel, ezúttal a lengyel trón iránt, amely 1733-ban megüresedett II. (Erős) Ágost király (1670–1733) halála után. Néhány év múlva, 1738-ban Károly feleségül vette Mária Amália szász hercegnőt, lengyel királyi hercegnőt (1724–1760), III. Ágost lengyel király (1696–1763) leányát, az elhunyt Erős Ágost király és I. József német-római császár unokáját. A házasságkötés hírét a menyasszony távollétében ünnepelték meg, magát a házasságot a Drezda melletti Pillnitzben kötötték meg, a vőlegényt képviselő helyettesítette. Mária Amália hercegnő 1738. július 4-én érkezett Nápolyba. A királyi párnak 13 gyermeke született, közülük 7 érte meg a felnőttkort. Fiatal kora miatt Károly kénytelen volt bölcs és tehetséges tanácsadóira támaszkodni, akik Spanyolországból kísérték el. Uralkodásának kulcsfigurája Bernardo Tanucci volt, aki elindította a királyság reformjait. Uralkodásának elkövetkező 25 évében Károly a királyság közigazgatásának megreformálásán, a gazdasági élet (elsősorban kereskedelem) felpezsdítésén munkálkodott, ugyanakkor kiváló külpolitikája miatt a Nápolyi Királyságot az európai diplomácia egyik kulcsfigurájává léptette elő. Mostohafivére, VI. Ferdinánd halála után Károly visszahívták a spanyol trónra, helyére a kilencéves fia, Ferdinánd trónörökös került 1759-ben. Ferdinánd nevében egy Tanucci által vezetett régensi tanács kormányozta a királyságot. IV. Ferdinánd uralkodása 1759-től 1825-ig tartott és közben kétszer is kénytelen volt Palermóba menekülni francia-ellenes politikája miatt. Első, rövid száműzetése egybeesett a nápolyi Parthenopéi Köztársaság kikiáltásával 1799-ben, míg a második, tízéves száműzetésére a Nápolyi Királyság francia megszállása során került sor. 1768-ban feleségül vette Mária Karolina osztrák főhercegnőt, I. (Lotaringiai) Ferenc császár lányát, akinek erős akarata révén sikerült a királyt befolyása alatt tartania. A király, felesége javaslatára elbocsátotta Tanuccit, és saját kezébe vette az ország irányítását, viszont gyenge, hozzá nem értő uralkodónak bizonyult. ## A palota építésének története ### A királyi udvar áthelyezésének szükségessége VI\. Károly német-római császár halálát követően a Nápolyi Királyság belekeveredett az osztrák örökösödési háborúba, melynek során a brit flotta blokád alá vette a fővárost, Nápolyt, ezáltal próbálva rábírni a királyságot a háborúból való kilépésre. Ekkor merült fel egy új főváros felépítésének ötlete a tengerparttól távolabb, Nápoly közelében. A legmegfelelőbbnek a Monti Tifatini lábainál elterülő sík vidék bizonyult, amely a Bourbonok kitartó ellenfeleinek, a casertai grófoknak a tulajdona volt. A terület kiválasztása után már csak a megfelelő építészt kellett megtalálni, aki képes egy olyan palota megépítésére, mely nemcsak a királyi családot, hanem az egész udvart, minisztériumokat, könyvtárat, bíróságot, színházat és saját templomot képes magába foglalni, a versailles-i francia királyi udvar mintájára. A választás Luigi Vanvitellire esett, aki Nápoly több középülete mellett Rómában is épített már a pápa megbízásából. ### Az épület tervei Vanvitelli terveit 16 réztáblára karcolva mutatta be, amelyek nemcsak magának a királyi palotának az építését tartalmazták, hanem egy egész város fiziognómiáját is, mely a palota körül épült volna fel. A terv gerincét a Gran Viale út képezte, amely a palota kertjében levő vízeséstől indult volna Nápolyig, áthaladva a királyi palota központi tengelyén így, virtuálisan, jelezve az új főváros és Nápoly közötti kapcsolatot. A Gran Vialét vízfolyások kísérték volna, melyek számára a vizet a Károly-vízvezeték (Vanvitelli-vízvezeték) biztosította volna. Ez az elképzelés azonban sosem valósult meg. VIII\. Károly és különösképpen felesége, Mária Amália (aki saját maga választotta ki a palota belsejét díszítő szöveteket), jelentősen hozzájárultak a tervek kialakításához. A későbbiekben király az építésszel közösen ellenőrizte az építkezés menetét, a tervek betartását, valamint a jövendőbeli kert kialakítását. Vanvitelli előzetes terveit 1751. május 22-én mutatta be a királynak. Ezek szerint az épületet ión oszlopokkal díszített homlokzattal képzelte el, hatalmas, kiugró bejárati csarnokkal. A palota középpontjában lévő udvarhoz nyolc kisebb udvar csatlakozott volna. A központi udvart és a piano nobile szintjét két, szimmetrikusan elhelyezett lépcsősorral kötötte volna össze. Az alapkőletételre 1752. január 20-án került sor. A hatalmas építkezés előzetes költségeit mintegy 4,5 millió dukátra becsülték. Az építkezést egy főigazgató és két segédje felügyelték. Pietro Bernasconi volt a munkások felügyelője, akik között szép számban akadtak gyerekek és nők, valamint elítéltek és rabszolgák. A tervezett tízéves építési idő számos politikai és gazdasági ok miatt jelentősen meghosszabbodott. 1759-ben III. Károly visszatért Spanyolországba, ez jelentősen lassította a munkák menetét, ugyanakkor Vanvitelli lelkesedését is csökkentette. 1764-ben leállították a munkálatokat egy éhínség és az azt követő járványok kitörése miatt. 1773-ban Vanvitelli elhunyt. Az építkezés ekkor még távol állt a befejezéstől. Fia, Carlo vette át a főépítészi címet és megpróbált apja terveihez hű maradni, de ez csak részlegesen sikerült. A legelbűvölőbb újítások egyike, melyeket Vanvitelli honosított meg a palota építése során, a galériák és vestibulumok elrendezése az épület tengelyéhez viszonyítva, valamint ezek esztétikai és praktikus rendeltetéssel való felruházása. A belső közlekedési rendszer kialakítását sugárirányú folyosókkal oldotta meg, amelyek az udvarokra nyíló vestibulumokhoz csatlakoznak, valamint a belső udvarokat összekötő bejárati csarnokokhoz. A folyosók és belső terek kialakításánál elsődleges figyelmet szenteltek annak, hogy a parádékat, hivatalos meneteket és díszvacsorákat akadálymentesen tudják lebonyolítani. A vestibulumok nyolcszögletűek és erős oszlopokon támaszkodó boltozatok fedik őket. A központi vestibulum rendkívül színes és világos. Jobb oldalán található a királyi lépcső, bal oldalán pedig egy Héraklész-szobor. Az egész épületkomplexumból sugárzik a rend és a szimmetria, a III. Károly által megálmodott „állami klasszicizmus” egyik alapja, egyben az államvezetés és központi hatalom, valamint a királyi udvar és alattvalók közötti erős kötődés kifejezőeleme. Az építkezés 1780-ban fejeződött be. Az eredmény egy grandiózus épületkomplexum lett 1200 belső helyiséggel, 1790 ablakkal. Az építkezés végére a teljes költség kb. 8,7 millió dukátra rúgott. ### A királyi rezidencia IV\. Ferdinánd nápolyi király a casertai palotát választotta nyári rezidenciájául, s ez az egyik legfőbb székhelyévé vált, amikor el kellett hagynia kedvenc királyi helyét, a Portici palotát a Vezúv 1767-es kitörése után. Felesége, Mária Karolina királyné gondoskodott a palota feldíszítéséről; különösen finom ízlése volt, amiről már több alkalommal is tanúbizonyságot tett: jelentős képtárat és egy óriási porcelángyűjteményt állított össze. A Parthenopéi Köztársaság 1799-es kikiáltása során elkobozták a palotát és a többi rezidenciát a királyi családtól. Mivel a forradalmat néhány hónapon belül leverték, az épület nem szenvedett nagyobb károkat, viszont kifosztották. Az ingó vagyontárgyak nagy része eltűnt, bár a legjelentősebb darabokat sikerült megmenteni. A palota visszanyerése után a királyné igyekezett a királyi lakosztályokat restauráltatni, ennek arculata lényegében máig fennmaradt. 1806-ban I. Napóleon meghódította a Nápolyi Királyságot, és a koronát testvérének, Bonaparte Józsefnek adta. A királyi család Szicíliába menekült, elhagyva összes tulajdonát, amelyek az új király keze alá kerültek. Spanyolország hódításával (1808) Józsefet odaküldték kormányozni, és a sógora, Joachim Murat lett az új király. Murat különösen szerette a casertai palotát, empire stílusú lakosztályokat rendeztetett be benne. Az 1815-ös bécsi kongresszus után visszaállították a Bourbon-ház uralmát, 1816-ban a két királyságot a Két Szicília Királyságában egyesítették. Ezt követően a palota a királyi család nyári rezidenciájául szolgált, bár elhanyagolt állapotba került. 1860-ban a Két Szicília Királysága beolvadt az újonnan alapított Olasz Királyságba. A palotát csak alkalmanként használta az új királyi család, a Savoyaiak valamely tagja (mint például Aosta hercege), majd III. Viktor Emánuel király 1919-ben az olasz népnek adományozta. ### Az utolsó évek A palota királyi lakosztályai múzeumként nyíltak meg 1919-ben, a többi birtok pedig hivatalos szervezetekhez került. Mindazonáltal Mussolini az egész épületet átadta a Katonai Repülési Akadémiának, amely 1926 és 1943 között működött benne. 1943\. december 14-én, Olaszország invázióját követően a palota az Appennini-félszigeten lévő szövetségesek főparancsnokságává vált. Falai között írták alá az olaszországi német csapatok feltételek nélküli kapituláció ját (1945. április 27.), de a palota jelentős károkat szenvedett. A háborút követően hosszútávú restaurációs munkálatok kezdődtek a palotában és a kertben, amely különösképpen károsodott. A puszpángfarajzokat és néhány szökőkutat abba az eredeti állapotba kellett visszaállítani, amit Vanvitelli tervezett. A legjelentősebb ingóságokat, berendezési tárgyakat, a könyvtárat és a képtárat más palotákba költöztették, a restaurálás a birtokot leíró dokumentumok és képek alapján történt. A munkálatokkal 1958 körül készültek el. Ekkor megnyílt a múzeum, amely magában foglalja a királyi lakosztályokat, az udvari színházat és a kerteket. A többi helyiséget különböző városi társaságoknak, szervezeteknek szánták, mint a Storia Patria, a Casertai Kulturális Örökségi Hivatal, a helyi Turisztikai Hivatal és a Turisztikai Főiskola. A legutóbbi nagy esemény, amelynek a casertai palota adott helyet, Oscar Luigi Scalfaro olasz köztársasági elnök 1994. július 9-én, a G7 csúcs kormányfői részére rendezett vacsorája volt. ## A palota A palota téglalap alaprajzú (247x190 m) négy belső udvarral. Az épületben 1200 helyiség és 56 lépcsőház található. A homlokzat 36 méter magas, öt szinttel. Az épülethez alagsor is tartozik, melyben konyhák, pincék és műhelyek kaptak helyet. A homlokzaton három bejárati csarnok nyílik, 243 ablakkal. A főhomlokzatot bordázott oszlopok díszítik, tetejét pedig faragott párkány. A kertoldali homlokzat hasonló felépítésű, de sokkal díszesebb. ### A díszlépcső A díszlépcső kialakítása egyike Vanvitelli legpompásabb újításainak. A központi bejárat csarnokának jobb oldalától visz fel a központi peristyliumba, amelyből egyrészt a kápolna, másrészt pedig két sor várószoba nyílik, melyeken keresztül a királyi lakosztályok érhetők el. A ragyogóan megvilágított és hatalmas márványdarabból kialakított lépcsősor innen tovább emelkedik a félemelet felé, amelyet két márvány oroszlánszobor díszít. Ezek a hatalom és igazságosság jelképei (Paolo Persico és Tommaso Solari műve). A félemeleten a lépcsősor kettéválik két párhuzamos részre. A díszlépcső pompáját elsősorban a márványoszlopoknak és az elegáns boltívek által tartott kupola összhatásának köszönheti. Az álboltozatos mennyezet fonott nádból készült és a tetőszerkezet gerendáihoz van erősítve. A díszlépcsőt bardiglióból vitulanói és carrarai márványból építették. ### A királyi lakosztályok Vanvitelli nyolc lakosztályt tervezett a piano nobile szintjére: egyet a királynak, egyet a királynénak, kettőt a hercegnőknek, kettőt a hercegeknek, valamint egyet-egyet a trónörökös hercegnek, illetve a feleségének. A palota építése idején a királyi család a bárói palotában lakott, melyben ma Caserta megye közigazgatási hivatalai kaptak helyet. Elsőnek az egyik hercegnői lakosztály készült el 1780 körül, ebbe a királyi család azonnal beköltözött. 1783-ban még egy lakosztály elkészült és a munkálatok felgyorsítása érdekében a király úgy döntött, hogy belső díszítései hasonlóak legyenek a korábban felépült lakosztályokéhoz. Ezek együtt régi lakosztályok név alatt ismertek, megkülönböztetésképpen a jóval később, II. Ferenc uralkodása idején elkészült új lakosztályoktól. #### Várószobák Az alabárdosok szalonja az első várószoba. Falait stukkózott diszkrét faburkolat borítja. A szalon erős megvilágítása kihangsúlyozza a központi boltozat freskóját, amelyet Domenico Mondo festett 1785-ben és a Bourbon-hadsereg győzelmét szimbolizálja. A becsületrend szalonja pazarabb díszítésű: a boltozatot zászlókat tartó repülő kerubok díszítik; az ajtókat és ablakokat történelmi jeleneteket ábrázoló sötétítők takarják. Az ablakokkal átellenben lévő falat márvány szoborcsoport díszíti, ami Alessandro Farnese (III. Pál pápa) koronázását ábrázolja. A harmadik és egyben utolsó várószoba Nagy Sándor nevét viseli. A híres makedón hadvezér élete által inspirált freskók és domborművek díszítik a szobát. A díszítőelemek Joachim Murat rendelésére készültek. Ugyancsak a várószobában található két festmény: az egyik VII. Károly győzelmét ábrázolja a velletri csatában, a másik pedig leköszönését a trónról fia, IV. Ferdinánd javára. #### Új lakosztályok Az új lakosztályok 1806–1816 között készültek el Giovanni Patturelli építész vezetésével. A következő három terem alkotja: - Mars terem – Antonio De Simone tervezte Joachim Murat uralkodása idején. Belső díszítései neoklasszicista jellegűek és a katonai erényeket fejezik ki. A falakon látható három dombormű Valerio Villareale műve, amik az Erőt, Megfontoltságot és Hírnevet szimbolizálják. A mennyezeti freskó Raffaele Calliano műve, Hektór halálát és Akhilleusz diadalát ábrázolja. A zöld alabástrom padlón egy görög női alak látható. A termet egykor díszítő festmények ma a palota múzeumában, illetve nápolyi múzeumokban láthatóak. - Astraea terem – domborművei és aranyozott stukkómunkái Valerio Villareale és Domenico Masucci nevéhez fűződnek. A mennyezetet Astraeát, az Igazságosság istennőjét ábrázoló freskó ékesíti, Giacomo Berger alkotása. A kandalló fölött egy Villareale által faragott dombormű látható, amely Minervát, az igazság és erő istennőjét ábrázolja, a Törvénykezés és Ártatlanság allegorikus ábrázolásai által közrefogva. Az istennő sisakját és az Ártatlanság pőreségét eltakaró leplet később adták hozzá. A terem dekorációi perzsa márvány imitációk. A padlót sokszínű márványburkolat alkotja. A terem a nagykövetek és államminiszterek várószobája volt. A szobát díszítő festményeket (De Simone alkotásait) a nápolyi San Martino múzeumban őrzik. - Trónterem – a palota legnagyobb lakosztálya. Több mint fél évszázadon keresztül lakatlan maradt, sem IV. Ferdinánd, sem pedig a francia uralkodók (Bonaparte József és Joachim Murat) nem tanúsítottak különösebb érdeklődést a berendezése iránt. I. Ferenc trónrakerülése után bízta meg Pietro Bianchi építészt a felélesztésével. Az eredeti elképzelések szerint falai mentén, külön erre a célra kialakított fülkékben, a Bourbon uralkodók szobrai kaptak volna helyet, azonban a fülkék kialakítása veszélybe sodorta az épület szerkezeti statikáját, így a munkálatokat 1827-ben felfüggesztették. A terem 1845-re készült el Gaetano Genovese vezetése alatt, aki jelentősen megváltoztatta a terveket, kivédve az épület veszélyeztetettségét. A falakat 28 pár bordázott korinthoszi oszlop díszíti, oszlopfőjüket Gennaro Aveta faragta, akinek nevéhez a terem 16 Bourbon-címerének elkészítése is fűződik. Az architrávot a Nápolyi Királyság 44 uralkodójának portréja díszíti, II. Rogertől II. Ferdinándig, kivéve a két francia uralkodót, Bonaparte Józsefet és Joachim Murat-t. A mennyezet freskóját 1884-ben festette Gennaro Maldarelli, ez a palota alapkőletételét ábrázolja. A terem belső kialakításán, amely a kor ízlésének egyik legkifejezőbb példája, Nápoly legkiemelkedőbb művészei dolgoztak. Az előző termek kiegyensúlyozott és harmonikus kompozícióival ellentétben a tróntermet inkább a zavarosság és a giccs jellemzi. #### Régi lakosztályok A régi lakosztályokat négy szalon előzi meg, melyeket egy-egy évszakról neveztek el. A szalonok mennyezetét díszítő freskók allegorikusan az évszakokat ábrázolják. A dolgozószobát követi a hálószoba, jóval visszafogottabb díszítéssel, berendezése spártai volt. Annak nagy részét Ferdinánd halála után elégették, ugyanis a király ragályos betegségben szenvedett. - A képtár tulajdonképpen több szalon sorozata, amelyben 19. századi olasz és holland festők művei vannak kiállítva. Egyik szalonban az olasz és francia Bourbon uralkodók portréi láthatók, míg egy másikban VII. Károlynak és feleségének, Mária Amáliának a hivatalos portréi. Ez utóbbiban látható Francesco Solimena két festménye a friss házas királyi párról, Michele Cammarano festménye I. Ferenc nápolyi királyról, valamint a Bourbonok családfája. V. Fülöp és Farnese Erzsébet portréit Giovanni Battista delle Piane (Molinaretto) festette. Egy külön termet szenteltek IV. Ferdinándnak és feleségének, Mária Karolinának, egy másikat pedig II. Ferdinándnak. - A betlehemes terem – a Régi Lakosztályok egyik ellipszis alakú terme, minden belső díszítés nélkül fehérre festve. Egykoron zenészek tartózkodtak itt, akiknek feladata a király szórakoztatása volt. Napjainkban egy korabeli betlehemes jelenet van kiállítva a teremben, mely VII. Károly idején jött divatba a Nápolyi Királyságban, s karácsony idején a palota egyik hagyományává vált, bővítése a mindenkori uralkodó feladata volt. A szobrocskákat Nápoly leghíresebb művészei faragták. A termet eredetileg Salvatore Fregola Krisztus születését ábrázoló festményei díszítették. A termet II. Ferdinánd idején rakett-teremnek (labdaház) alakították át. A ma kiállított betlehemes 19. századi restaurált szobrocskákból áll. - A királyné szobáinak stílusa eltér a palota klasszikus jellegétől, tervezője, Carlo Vanvitelli barokk elemeket is beleszőtt a terveibe. A fürdőszobát tartózkodóra, szemérmesre tervezte: velencei tükrök, Vénuszt, Dianát és kerubokat ábrázoló festmények, márvány fürdőkád díszítik. A királyné szobáinak megtervezésekor nagy figyelmet szenteltek a díszítőelemek kiválasztásának: sárga szatén borítás, aranyozott stukkózások, tükrök. Gennaro Fiore külön a királyné számára tervezett székeket. ### A királyi könyvtár A királyi könyvtár három szobája a királyné lakosztályához kapcsolódik, miután létrejöttében Mária Karolina főhercegnőnek volt elsődleges szerepe, aki műveltségéről és kifinomult ízléséről volt ismert. A könyvtár falait Heinrich Friedrich Füger klasszicista festményei borítják. A festmények mitológiai alakokat/jeleneteket ábrázolnak: Apollón a Parnasszuson, az athéni iskola, a Művészet megvédése és a Tudatlanság elűzése. Az első szoba mennyezetét Carlo Vanvitelli tervei alapján pompeii és herculaneumi motívumokat megörökítő freskó díszíti. A könyvespolcokat mahagóni- és rózsafából készítették. Az olvasószobában két festmény látható: az egyik VII. Károlyt ábrázolja vadászaton, míg a másik a Nápoly-Portici vasútvonal megnyitóját. A könyvtárat 1768-ban alapították és 14 000 kötetet tartalmaz. ### A királyi kápolna A királyi kápolna az előcsarnokon keresztül közelíthető meg. Első látásra inkább fogadószobának tűnik, mint Isten házának, ami elsősorban a festett díszítőelemek hiányának és a pazar márványdekorációnak tudható be. A versailles-i palotában található kápolna mintájára építették. A karzat párkányát értékes carrarai márványból faragták. A Vanvitelli által elképzelt márvány oltár és keresztelőmedence sohasem épült fel. Az apszis oltárát Giuseppe Bonito Szeplőtlen fogantatást ábrázoló képe díszíti. A kápolna két oldalán volt orgonák a második világháború bombázásai során elpusztultak. A kápolnát 1784 karácsonyán avatták fel, az éjféli mise alkalmával, amelyen IV. Ferdinánd és egész udvara részt vett. ### Az udvari színház Az udvari színház a palota egyetlen csarnoka, amit Vanvitellinek még halála előtt sikerült befejeznie. Építése az eredeti terveken nem szerepelt és 1756-ban, három évvel a palota építésének elkezdése után láttak hozzá. 1769-ben a karnevál során nyitotta meg IV. Ferdinánd és felesége, Mária Karolina. A színház a nápolyi San Carlo operaház tökéletes mása. A palota nyugati oldalán helyezkedik el, három bejárattal: a központi a király, míg a két oldalsó a meghívottak számára. A színház felépítése klasszikus lópatkó alakú, 42 páhollyal 5 szinten elosztva. A központi királyi páholy három emelet magas. Az utóbbi restaurálási munkálatok során a belső díszítések színét visszaállították Bourbon-kékre, miután a savoyai királyok kárminvörösre cserélték. ## A palotamúzeum A palota történetét bemutató múzeum az egykori börtönökben kapott helyet. Elsősorban az építkezés dokumentumait és emlékeit vonultatja fel, de betekintést kaphatunk Luigi Vanvitelli életébe, valamint Caserta városának történelmébe is. A múzeumba került néhány korabeli festmény is, melyek hosszú évekig a palotaigazgatóság raktáraiban porosodtak. ## A park A palotát övező park észak-dél irányú, a vízeséstől a palotáig tart és három részből áll. Az első rész (parterre) közvetlenül a palota mögött terül el. Eredetileg virágoskertnek tervezték, de sétányokkal szabdalt zöld gyep lett belőle. Tőle balra található a régi erdő, amely már a palota építése és kert kialakítása előtt létezett. Jobb oldalán tágas rét fekszik, melyet fasorok szegélyeznek. A park második része az erdővel borított Briano dombon található vízesésig tart. A park alapvető alkotóelemei a vízfolyások, amelyeket kutak táplálnak. A harmadik rész (az eredeti terveken nem szerepelt) az angol kert, melyet Carlo Vanvitelli és angol kertépítő kollégája John Graefer terveztek Sir William Hamilton és Sir Joseph Banks javaslatára. Az angol kert Mária Karolina királyné kérésére épült Diana és Akteón kútjától jobbra. Vanvitelli szemléletében a kertnek a palotához hasonló mély benyomást kell keltenie a látogatóban. A park kialakítása előtt mélyrehatóan tanulmányozta a francia, holland és német parképítészetet, ugyanakkor nagyon jól ismerte Versailles és Fontainebleau kertjeit. Egy három kilométer hosszú sugárutat tervezett a palotától a vízesésig magyaltölgyekkel szegélyezve. A parterre tervezett hatalmas virágágyásai azonban pénzügyi okok miatt nem valósultak meg. A központi sugárút mentén szökőkutak és medencék sora található, melyeket a Briano domb oldalán lezúduló mesterségesen kialakított vízesés táplál vízzel. A víz továbbítását a medencék közt komplex hidraulikai és építészeti megoldásokkal oldotta meg Vanvitelli. A palotától a vízesésig öt nagy szökőkút található: - A delfinek kútja egy négyszögletű medencét táplál vízzel, amely közvetlenül a palota mögött helyezkedik el. Nevét központi szobráról kapta, mely egy delfinfejű tengeri szörnyet ábrázol. A kút Gaetano Salomone alkotása. - Aiolosz kútja az egyik legnagyobb és legimpozánsabb kút a parkban, egyben a turisták kedvelt fotótémája. A kutat díszítő szoborcsoport Aioloszt, a szelek istenét ábrázolja, aki Juno kérésére pusztító viharokat küldött Aineiasz és a trójaiak ellen. A szobrokat Nápoly leghíresebb szobrászai faragták: Brunelli, Salomone, Violani, Persico és Solari. - Ceres kútja az istennőt ábrázolja, kezében Szicília ősi jelképét, a trinacriát tartva. - Az utolsó előtti kút Vénusz és Adónisz tragikus szerelmi történetét ábrázolja: a térdeplő istennő elővigyázatosságra kéri Adóniszt, aki a bekövetkező tragédiát semmibe véve nyugtatja őt. A márvány szoborcsoport többi eleme nimfákat és kerubokat ábrázol, valamint Adónisz gyilkosát, a vadkant. - Diana és Akteón kútja az utolsó a parkban. A kúttól csodálatos kilátás nyílik a vízesésre. Akárcsak az előbbi kút esetében, amit itt is mitológiai jeleneteket ábrázoló szoborcsoportok díszítenek: a jobb oldali szoborcsoport Dianát ábrázolja nimfái körében, a bal oldali pedig Aktaiónt vadászkutyái társaságában, szarvassá alakulása közben, miután meglátta a gyönyörű meztelen istennőt. ## Megközelítése Az A1-es autópályánál a Caserta Nord letérőnél kell a „Parcheggio comunale” irányába letérni. A palotához tartozó telken belül tilos a parkolás, viszont a közelben külön a látogatók számára van parkoló. A casertai vasútállomástól gyalog öt perc. A lakosztályok 8:30–19:30 között látogathatók. ## A palota a filmművészetben A palota 1958-as rekonstrukciója után sokszor szolgált különféle filmekben nevezetes és látványos helyszínek megjelenítéséül. Így pl. itt készült 1970-ben Szergej Bondarcsuk Waterloo című filmjének több belső jelenete (pl. a Tuileriák palotája belső tereit imitálva). Itt forgatták később a Csillagok háborúja című filmeposz Baljós árnyak című első részének a nabooi királyi palotában játszódó részeit. Ugyancsak itt forgatták a Mission: Impossible III című film vatikáni jeleneteit, valamint az Angyalok és démonok egyes jeleneteit is.

Óriásvidra

Az óriásvidra (Pteronura brasiliensis) az emlősök (Mammalia) osztályának ragadozók (Carnivora) rendjébe, ezen belül a menyétfélék (Mustelidae) családjába tartozó Pteronura emlősnem egyetlen faja. Az állat Dél-Amerika egyik legnagyobb ragadozó emlőse. Az óriás menyétféle fej-testhossza legfeljebb 170 centiméter. A legtöbb menyétfélétől eltérően az óriásvidra családokban él. Egy-egy családban 3–8 példány is lehet. A család élete az alfapár körül forog. Az alfanőstény elli az utódokat, amelyekre aztán az egész család vigyáz. Az óriásvidra-családon belül az összetartás és együttműködés nagyon erős, illetve létfontosságú. Bár általában békés élőlény, rátámad más családbeli vidrára, ha az belép a területére. Az óriásvidra csak nappal tevékeny. Az egyik leghangoskodóbb vidrafaj; képes vészjelzéseket, erőszakos vagy megnyugtató hangokat hallatni. Dél-Amerika északi és középső részein fordul elő. A legtöbb példány az Amazonas folyóban vagy ennek környékén, valamint a Pantanalban, a világ legnagyobb mocsaras területén él. Amióta az európaiak beköltöztek erre a kontinensre, az óriásvidra elterjedési területe és állománya egyre csökken, manapság nincs egységes, összefüggő elterjedése. Az orvvadászat, valamint az 1950-es és 1960-as években a bársonyos bundája iránti érdeklődés következtében számuk erősen megcsappant. 1999-ben a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) veszélyeztetett fajnak nyilvánította ezt a vidrát. Manapság az óriásvidrák példányszáma ötezer alatt van. Az óriásvidra utolsó „erődítménye” az egykori előfordulási területe északkeleti része, a Guyanai-hegyvidék környéke. Azonban az egyedszám itt is csekély. Peruban élvezi a legnagyobb védelmet. A neotropikus ökozóna élővilágának talán a legveszélyeztetettebb emlőse. Habár hivatalosan ma már nem vadásszák, élőhelyének elvesztése, valamint a megmaradt területek szennyezések általi romlása igen veszélyezteti az óriásvidrát. Ez a vidrafaj a fogságban is ritka, 2003-ban csak 60 példány élt így. Igen jól alkalmazkodott az élőhelyéhez. Bundája nagyon sűrű, farka evező alakú, ujjai közt pedig úszóhártyák láthatók. Ez az emlős főleg az édes vizű folyókat és patakokat, valamint az ezek által elárasztott területeket kedveli. Néha tavakba is beúszik. Ahol megtelepszik, nagy partszakaszokon kipusztítja a növényzetet, valószínűleg napozási és védelmi célokból. Táplálékának legnagyobb részét a halak alkotják: főleg a pontylazacok és a harcsák, de ezek mellett rákokat is fogyaszt. Az emberen kívül alig van természetes ellensége. Talán a jaguár (Panthera onca), a puma (Puma concolor), vagy egy nagyobb zöld anakonda (Eunectes murinus) vadászhat az óriásvidrára. A rokon hosszúfarkú vidra (Lontra longicaudis) és a kajmánfajok (Caimaninae) a legfőbb vetélytársai, mivel ugyanazt a táplálékot keresik. ## Rendszertani besorolása A vidraformákon (Lutrinae) belül csak ez az egy faj tartozik a Pteronura nembe. Az óriásvidra ősének a fosszilis Satherium piscinariumot tekintik. Feltételezések szerint ez az állat a pliocénben és pleisztocén elején költözött be az Újvilágba. Az óriásvidra kénytelen megosztani a kontinensét három Lontra-fajjal: a parti vidrával (Lontra felina), a hosszúfarkú vidrával (Lontra longicaudis) és a déli vidrával (Lontra provocax). Habár az óriásvidra és a Lontra-fajok élőhelye néhol fedi egymást, a két állatcsoport nem áll közelebbi rokonságban. Érdekes módon e vidrafaj legközelebbi rokona az Ázsiában élő simaszőrű vidra (Lutrogale perspicillata); a két faj viselkedése, hangadása és koponyaalakja igen hasonló. Mindkét vidrafaj esetében a párok együtt maradnak és kötődnek egymáshoz, valamint a hím kiváló apa. 1998-ban Koepfli és Wayne elvégezték az állat filogenetikus vizsgálatát, és arra az eredményre jutottak, hogy az óriásvidra a vidraformák alcsaládján belül egy különböző kládot alkot, vagyis távolabbi rokonságban áll a többi vidrától, mint más vidrák egymástól, ami azt jelentheti, hogy ez a vidra már 10–14 millió évvel ezelőtt levált a vidrák családfájáról. Még az is meglehet, hogy azelőtt elvált a vidráktól, mielőtt a divergens evolúció következtében a menyétfélék családja szétvált vidrákra, hermelinekre, menyétekre és nyércekre. Később, 2004-ben elkészült a menyétfélék DNS-szekvenálása, ezt követően az óriásvidra leválását későbbre helyezték, körülbelül 5–11 millió évvel ezelőttire. Ez új vizsgálat szerint a Lontra-fajok váltak le hamarább, és csak utánuk vált le a Pteronura. ## Neve Az óriásvidrának több más népies neve is van. Az élőhelyén lakó emberek, akik főleg spanyol nyelvűek, az óriásvidra név, ami hatalmas termetére utal, mellett a következő elnevezéseket is adták ennek az állatnak: „lobo de río” = folyami farkas és „perro de agua” = vízikutya, bár ez utóbbi megnevezés, sok más állatra is utalhat, és főleg a 19. századbeli és a 20. század eleji kutatók terjesztették. Mindhárom nevet használják a spanyol és portugál nyelvű területeken, bár helyenként a tájszólások miatt kissé eltérőek is lehetnek, például: „nutria gigante”, vagy „lontra gigante”. Dél-Amerikában, valószínűleg valamely indián nyelvből származva, még egy neve van, az „ariraí” vagy „ariranha”. További indián nevei: az achuar „wankanim” és a sanumá „hadami”. Az állat nemének a neve, a Pteronura az ógörög nyelvből származó összetett szó; pteron jelentése „toll” vagy „szárny”, az ura jelentése „farok”. Ez az elnevezés az állat szárny alakú vagy szárnyszerű farkára utal. ## Előfordulása Amióta az európaiak felfedezték az óriásvidrát, e csúcsragadozó elvesztette területének 80 százalékát. Habár több dél-amerikai országban is megtalálható, az óriásvidra-állományok manapság is állandó stresszhelyzetnek vannak kitéve. A Természetvédelmi Világszövetség (angolul World Conservation Union vagy International Union for Conservation of Nature and Natural Resources, röviden IUCN) adatai szerint manapság az óriásvidra a következő országokban lelhető fel: Bolívia, Brazília, Kolumbia, Ecuador, Francia Guyana, Guyana, Paraguay, Peru, Suriname és Venezuela. Az emberi települések elszaporodásával az óriásvidra egykori előfordulási területe szétszakadt, feldarabolódott. Az óriásvidrák össz-számát igen nehéz megállapítani. Az IUCN szerint 2006-ban – példány létezett a vadonban. Korábban Bolíviában sok óriásvidra élt, azonban az 1940-es és 1970-es évek között nagymérvű orvvadászat folyt ebben az országban, így a térképen Bolívia „fekete folttá” változott. 2002-ben Bolíviában csak 350 példányt számoltak meg. Meglehet, hogy Brazília déli részéről kihalt ez az emlősfaj, azonban az ország nyugati részén, a Pantanalban, a vadászat csökkentésének köszönhetően az állománya sikeresen növekszik. Feltételezések szerint a Pantanalban, körülbelül 1000, vagy ennél is több példány él. 2006-ban a legtöbb óriásvidra az Amazonas brazíliai szakaszán és ennek környékén élt. Nagy számban fordul elő a Cantão Nemzeti Parkban lévő Araguaia-folyóban. Itt legalább 843 holtág található, továbbá hatalmas ártéri erdők és nagy kiterjedésű mocsarak is vannak; ezek mind tökéletes élőhelyek az óriásvidra számára. Ez a nemzeti park a legmegfelelőbb Brazíliában e vidrafaj számára. Suriname-ban még mindig léteznek hatalmas erdők és védett területek, ezek közül több is az óriásvidrát védelmezi. 2000-ben Nicole Duplaix biológus visszatért ebbe az országba, és látta, hogy az óriásvidra még mindig jelen van a Kaburi nevű patakban, amely egymagában a biodiverzitás egyik „gyöngyszeme”. Azonban az emberi települések közeledése és a mezőgazdasági földek művelése, később vagy korábban, innen is el fogja űzni az óriásvidrát. 2002-ben Duplaix a Természetvédelmi Világalapnak (World Wide Fund for Nature, röviden WWF) számára készített jelentésében a következőket írta a suriname-i és a többi guyanai óriásvidra állományok helyzetéről: „Dél-Amerikában a három Guyana az utolsó erődje az óriásvidrának, mivel itt még érintetlen élőhelyeik és nagy állományuk van – de még meddig? Az óriásvidra-állományok fennmaradása a Guyanákban létfontos e veszélyeztetett faj megmaradásának Dél-Amerikában.” Dél-Amerikában más országok is alapítottak védett területeket e vidrafaj számára. 2004-ben Peru megalkotta a világ talán legnagyobb védett területét, az Alto Purús Nemzeti Parkot (Parque nacional Alto Purús), amelynek területe majdnem azonos Belgiuméval. Ez a nemzeti park számos növénynek és állatnak nyújt menedéket, köztük az óriásvidrának is, és itt van a világ legnagyobb emlősváltozatossága. 2001-ben Bolívia Svájcnál nagyobb területet vont védelem alá, ahol hatalmas mocsaras élőhely található, ami éppen alkalmas az óriásvidra számára. ### Alfajai A „Mammal Species of the World” harmadik kiadásában két alfajt ismernek el: - Pteronura brasiliensis brasiliensis Gmelin, 1788, - Pteronura brasiliensis paraguensis Schinz, 1821. Az óriásvidráról szóló egyes irodalmakban tévesen egy harmadik alfaj is szerepel, a Pteronura brasiliensis paranensis, de ezt manapság az utóbbi alfaj szinonimájának tekintik. A P. b. brasiliensis az északi alfaj, elterjedése az Orinocóban, az Amazonasban és a Guyanai-hegyvidékből származó folyókban él. A P. b. paraguensis a déli alfaj, ez az állat Paraguayban, Uruguayban, Brazília déli részén és Argentína északi részén található meg, illetve volt megtalálható, mivel az IUCN szerint az óriásvidra az utóbbi három területről már kihalt. Argentínában és Uruguayban ismeretlen az állapota. A korábbi kutatások azt mutatták, hogy ezeken a helyeken csak nagyon kevés óriásvidra él. A déli alfaj kisebb és társasabb, mint az északi alfaj. A két alfaj fogazatban és koponyaalakban is különbözik. Ezt a vidrafajt, csak 1968-ban választották el alfajokra, azonban e vidra alfajokra való szétbontását nem mindegyik biológus támogatja, például 1997-ben Sarah Kathleen Carter és Fernando César Weber Rosas is, arra utalva, hogy a típuspéldány, amely a déli alfajhoz, a P. b. paraguensishez tartozik, igen hasonlít a P. b. brasiliensishez, vagyis az északi alfajhoz. Duplaix biológus ezt a szétválasztást „kétséges értékűnek” nevezi. ## Megjelenése Az óriásvidra megjelenésben is és életmódban is különbözik a többi vidrafajtól. Az összes menyétféle közül az óriásvidra a leghosszabb, azonban nem biztos, hogy a legnehezebb is, mivel a tengeri vidra (Enhydra lutris) testtömege is elérheti a 32 kilogrammot. A hím állat fej-törzshossza 150–170 centiméter, farokhossza további 50–70 centiméter, míg a nőstény hossza csak 100–150 centiméter. 1,5 méteres hosszával az óriásvidra másfélszerese az európai vidrának (Lutra lutra), amely alig egy méter hosszúra nő meg. A korai beszámolók és eladott bőrök 240 centiméteres óriásvidrákról is tanúskodnak, azonban ezek az óriási példányok manapság aligha léteznek; a vadászat során, mint sok más állat esetében, az óriás-gén kihalt e vidrafaj mai állományából. A hím testtömege 26–32 kilogramm, míg a nőstényé 22–26 kilogramm. Ellaposodott, izmos farka jelentős mértékben segíti az úszásban. Zömök testét sötét szőr borítja, amely a vidrák közül a legrövidebb szálú. A szőrzet színe általában csokoládébarna, de lehet vöröses vagy sárgás-krémszínű, vizesen azonban feketének néz ki. Álla, torka és mellkasa krémszínű; ez a mintázat segít megkülönböztetni az egyedeket egymástól, amikor találkoznak a családtagok, de az idegenek is mutogatják egymásnak e mintázatukat. A bunda igen sűrű, majdnem teljesen vízhatlan, ilyenformán bőrét nem éri a víz. A körülbelül 8 milliméteres külső szőrzet olyan jól felfogja a vizet, hogy a belső szőrzet, amely körülbelül kétszer rövidebb, sokszor szárazon marad. Ez a bársonyos tapintású és vízhatlan bunda, amely a hidegtől és kihűléstől kell, hogy megvédje az óriásvidrát, az ember kapzsisága miatt szinte a kihalását okozta. Pofája rövid és kissé lógó, labdaalakot kölcsönözve az állat fejének. Kis fülei lekerekítettek. Az orrát teljes egészében szőrzet fedi, csak két vékony orrnyílása szőrtelen. Az állat a bajuszával érzékeli a víz örvénylését, és ez segíti a zsákmány megtalálásában. Lábai rövidek és zömökök. Karomban végződő ujjai között úszóhártya feszül, így a mancsát evezésre és a halak megragadására egyaránt jól tudja használni. A vízi életmódhoz igen jól alkalmazkodott, merülés közben füleit és orrnyílásait be tudja csukni. Amikor Carter és Rosas leírták az állatot, az óriásvidra látásáról még nem tudtak sokat. Későbbi kutatások kimutatták, hogy ez a vidrafaj nagyon is jól lát, sőt meglehet, hogy vadászatkor jelentős mértékben hagyatkozik a látására, a kutatókat legalábbis már messziről észreveszi. Kiváló látását az is tanúsítja, hogy az óriásvidra kizárólag nappal tevékeny. Az óriásvidrától eltérően – mind a vízben, mind a szárazon – a többi vidrafaj úgy lát, mint mi, emberek, vagy egyszerűen rövidlátók. Látása mellett a vidrák óriása kiváló hallással és szaglással is bír. ## Életmódja Ez a nagytestű, családokban élő vidrafaj nappal tevékeny. Az egész napot halászással és a családtagok ápolásával tölti. A korai utazók, akik e vidra területére eljutottak, csónakjaikat körülvevő zajos állatcsoportokról számoltak be, de pontos tudományos adatokat nem tudtak adni. Az óriásvidráról csak az 1970-es évek végén tudtunk meg többet, amikor is Duplaix nagymérvű tanulmányozást végzett az állatok körében. Azóta, féltve az állatot a kihalástól, több tudományos expedíció indult a tanulmányozásukra. Az óriásvidra territoriális ragadozó, amely általában 4–20 egyedből álló csoportban él. Az óriásvidra bár szárazföldi emlősnek számít, igen jól alkalmazkodott a kétéltű életmódhoz, vagyis éppen olyan jól érzi magát a szárazon, mint a vízben. A legkedvesebb élőhelyek az óriásvidra számára az olyan édesvízi folyók és patakok, amelyek évszakonként kiáradnak. De jól megél a források közelében és az állandó édesvizű tavakban is. Suriname-ban a következő növénytársulások közelében lehet megtalálni: folyó menti magas erdők, ártéri vegyes mocsarak, magas mocsaras erdők, ártéri alföldi mocsaras erdők, füves szigetek, valamint úszó rétek a folyó közepén. Duplaix két fő okot figyelt meg, amelyeknek következtében az óriásvidra kiválasztja magának a területét; az egyik a bőséges táplálékkínálat, amely majdnem mindig a sekély vízzel függ össze, és a könnyen elérhető homokos partszakaszok, ahová kijön napozni és üregeit kivájni. Az eddigi megfigyelések szerint, úgy tűnik, hogy ez az állat inkább a tiszta, úgynevezett fekete vizeket kedveli, és nem a törmelékes, kőzetlisztes, kissé brakkvízű fehér vizeket. Saját területén a vidra nagy partszakaszon kipusztítja a növényzetet. Egy beszámoló szerint egy óriásvidra család 28 méter hosszú és 15 méter széles partszakaszt tisztított meg a növényzettől. Ezt a helyet bőségesen ellátták ürülékkel, vizelettel és mirigyváladékkal, hogy kijelöljék a revírterületüket. Carter és Rosas kutatók szerint az előbbi kiirtott terület mérete, körülbelül háromszorosa az átlag ilyenféle területeknek. A több bejáratú üreg és napozóhelyek mellett ürítő helyek is vannak. Az utóbbi helyek általában a fagyökerek vagy a kidőlt fák alatt jönnek létre. Az egyik beszámoló szerint egy táplálékban gazdag területen 3–8 különböző óriásvidra tanya volt. Az esős évszakban, amikor Dél-Amerika nagy folyói kiáradnak, az óriásvidra elhagyhatja a pihenőhelyét, és az elárasztott erdőkben keresi meg a táplálékát. A legkedveltebb pihenőhelyei általában magasabban vannak, ilyenformán nem árasztja el az üreget az esőktől felduzzasztott folyó. Ha egy ilyen helyet több éven keresztül használ az óriásvidra-család, akkor a üregrendszere eléggé kiterjedhet; több bejárattal is, amelyek közül néhány „hátranyílhat” a folyóval ellentétes irányba, az erdőbe vagy mocsárba. Nem mindegyik pihenőhelyet jelölnek meg naponta szagjelzésekkel, de azért reggelente legalább az alfapár bejárja őket. A biológusok általában csak a száraz évszakban tudják megfigyelni az óriásvidrát, emiatt életmódja csak részben ismert. Ecuadorban a száraz évszakban három különböző óriásvidra-család területét megmérve a következő eredményekhez jutottak: az évnek ebben a szakaszában e vidrák területe 0,45–2,79 négyzetkilométer között van. Feltételezések szerint az esős évszakban, amikor a halak szétúsznak az elárasztott területekre, az óriásvidrák revírterülete 1,98–19,55 négyzetkilométerre nő meg. Más kutatók szerint a területek nagysága átlagosan 7 négyzetkilométer. Érdekes módon mennél társasabb egy óriásvidra-család, annál kisebb területtel rendelkezik. Ez ellentmond annak, hogy a nagytestű ragadozóknak nagy kiterjedésű élőhely kell. A legnagyobb állománysűrűség Suriname-ban van, ahol 1,2 darab óriásvidra él egy négyzetkilométeres területen, míg a legkisebb állománysűrűség a szomszédos Guyanában található, ahol 1 négyzetkilométen, csak 0,154 óriásvidra található. ### Hangja Ez a zajos vidra igen sokféle és változatos hangot képes hallatni. Mindegyik vidrafaj ad ki hangokat, azonban az óriásvidra „beszéde” a leghosszasabb, legtartalmasabb, illetve a leghangosabb. Kutatásai során Duplaix kilenc különböző hangot különböztetett meg. Ezt a kilenc hangot azonban a vidrák az eseménytől függően hangerősséggel, frekvenciával változatosabbá tudják tenni. Például a gyors HAH! ugatás, vagy orrhang, valami érdekeset vagy lehetséges veszélyt jelent. Amikor betolakodóra támadnak, hullámos visítást hallatnak, viszont amikor csak ráijesztenek, mély torokhang jön ki belőlük. A halk mormogás és nyöszörgés a családtagok megnyugtatását szolgálja. A füttyentés akkor hallható, amikor két család közel van egymáshoz, de nem akarnak verekedni. Az újszülött óriásvidrák élesen visítanak, hogy magukra vonják anyjuk figyelmét. A fiatal kölykök, amikor először mennek a családdal vadászni, állandóan nyávognak, hogy valamelyik felnőtt vidra mellettük legyen. ### Társadalmi felépítése Az óriásvidra igen társas állat, amely nagy családokban él. E vidrafaj családja állhat csak kettő, vagy akár húsz főből is, de az átlagos család 3–8 egyedet számlál. Ha húsznál több óriásvidra található egy csoportban, akkor valószínűleg 2–3 különböző család találkozott egy helyen, és ideiglenesen együtt vadásznak. A család tagjai nagyon összetartóak, együtt alszanak, játszanak, vadásznak és járják a családi területet. A családtagok élete az alfapár körül forog. Az idősebb testvérek segítenek szüleiknek felnevelni és táplálni a kisebbeket. Majdnem mindegyik családnak van egy revírterülete, amelynek határait a családtagok közösen ürülékkel, mirigyeik váladékával és hangoskodással jelölik ki. A kutatások során csak egyszer történt meg, hogy az alfahím lecserélődött, azonban ennek okát, vagy menetét nem sikerült megfigyelni. Duplaix szerint az óriásvidra-társadalomban kétféle életmód van: az egyik a területhez kötött, a másik a nomád életmód. Ez a két típusú életmód azonban nem föltétlenül állandó, mivel ha egy helyhez kötött családból származó példány külön családot akar alapítani, elhagyja a csoportját, és egy ideig ide-oda vándorol; ugyanúgy egy vándor példány vagy család, ha megfelelő helyre jut el, letelepedik ott. A családok méretét és az adott helyen az óriásvidra állományt a zsákmányállatok sűrűsége szabja meg. Az óriásvidra-családok közti agressziót már többször is megfigyelték. A család védelmében mindegyik egyed részt vesz. A betolakodó elleni támadást általában az alfahím és a többi kifejlett hím vezeti, de néha az alfanőstény veszi át a támadó szerepét. A brazíliai Pantanalban a tudósok megfigyelték, amint egy óriásvidra-terület határán három példány hevesen rátámadt egy idegen óriásvidrára. Szintén Brazíliában egy óriásvidra tetemen óriásvidra harapásokat találtak. A harapások többsége főleg az orron és a nemi szerven voltak; ugyanilyen harapásminta figyelhető meg a fogságban tartott óriásvidráknál is. Habár nem szokatlan a ragadozók között a fajon belüli agresszív viselkedés, a vidrák körében ez a viselkedés mégsem annyira gyakori. Ribas és Mourão kutatók szerint az óriásvidrák körében valószínűleg azért nem olyan elterjedt az agresszív viselkedés, mivel ezek az állatok nagy és szoros közösségekben élnek. Bár az óriásvidrák fajon belüli gyilkosságra is képesek, amint azt a fenti brazíliai eseményből is tudjuk, a tudósok arra intenek, hogy ne nézzük e fajt valamilyen vérszomjas fenevadnak, mivel a legtöbb esetben a határokon levő ürülék és mirigyváladék jelzések, valamint a hangjelzések elegendők a családok közti konfliktusok elkerülésére. A családon belül békesség és együttműködés van, az alfapáron kívül a többi családtag között nincs olyan merev rangsor, mint például a szürke farkasok (Canis lupus) esetében. A családtagok szívesen vesznek részt a napi teendőkben. ### Táplálkozása Ez a nagy méretű vidrafaj Dél-Amerika egyik csúcsragadozója. Már a jelenléte is egészséges ökoszisztémára utal. Tápláléka főleg halak, például bölcsőszájúhal-félék (Cichlidae), pontylazacfélék (Characidae) (főleg Serrasalminae-fajok) és harcsaalakúak (Siluriformes). Ha nincs elegendő hal, az óriásvidra rákokra, békákra, kígyókra, vagy akár kis kajmánokra és anakondákra is vadászik. A brazíliai Amazonasban végzett kutatás során, amely kereken egy évet tartott, a tudósok minden talált óriásvidra ürüléket begyűjtöttek és megvizsgáltak. A vizsgálat kimutatta, hogy mindegyik ürülék tartalmazott halmaradványokat. A tudósok megtudták, hogy azon a helyen egyes óriásvidrák 97 százalékban sügéralakúakkal (Perciformes), főleg bölcsőszájúhalakkal, míg mások 86 százalékban pontylazacfélékkel táplálkoznak. A halmaradványokból meg lehetett tudni, hogy a halak középméretűek voltak, tehát az óriásvidrák a sekélyebb részeken vadásztak, ahol látásukra hagyatkozhattak. A vizsgálat azt is kimutatta, hogy a zsákmányolt halak nem a távúszó fajokhoz tartoznak, hanem egy helyen élő típusúak, ami megint megkönnyíti az óriásvidrák halászatát. Az óriásvidra hamar felismeri a könnyű helyzeteket, ha egy halfajból több van, akkor azokat célozza meg. Az óriásvidra magányosan, párban és csoportosan is halászhat. Ekkor főleg a látására hagyatkozik. Csoportos vadászatkor az együttműködés talán csak véletlenszerű. Meglehet, hogy a családtagok külön-külön vadásznak, de mivel ezt csoportban teszik, úgy tűnik, mintha együttműködnének. Valódi együttműködés akkor valószínű, amikor nagyobb zsákmányt vesznek célba, mint például egy fekete kajmánt (Melanosuchus niger) vagy anakondát. Az óriásvidra azokat a halakat kedveli, amelyek mozdulatlanul pihennek a tiszta vizű részeken. A zsákmány üldözése igen gyors; eközben az állat gyors nekirugaszkodásokat, tengely körüli forgásokat és ide-oda csavarodásokat végez. A zsákmány csak kevés esetben képes elmenekülni. Ez a vízi ragadozó felülről és alulról is támadhat; ilyenkor közel úszik a zsákmányhalhoz, és az utolsó pillanatban csap le rá. Miután elkapta áldozatát, a vidra mellső lábaival tartva, a fejétől kezdve eszi meg. Evés közben csámcsog és egyéb hangokat hallat. Carter és Rosas kutatók, fogságban tartott óriásvidrákat figyelve, megtudták, hogy ezek az állatok képesek testük súlyának 10 százalékát is felfalni, ami körülbelül 3 kilogramm táplálékot jelent. ### Ellenségei A felnőtt óriásvidrának az emberen kívül nemigen van természetes ellensége. Feltehetően a jaguár, a puma és a nagyobb anakondák vadászhatnak rá, de amint az óriásvidrákat kutató biológus, Duplaix állítja, ezek feltételezések, inkább csak privát beszámolók, nem tudományosan megfigyelt események. A felnőttektől eltérően a kölykök több veszélynek vannak kitéve. Kisebb méretük miatt a fekete kajmán és egyéb nagyobb ragadozók elkaphatják őket, bár a felnőtt óriásvidrák mindig gondoskodnak arról, hogy a kölykök ne távolodjanak túl messzire tőlük. Az óriásvidra és a pápaszemes kajmán (Caiman crocodilus) között versengés van a táplálék miatt, bár Duplaix Suriname-ban nem talált ilyen esetet. Erre az állatra nem várt veszély is leselkedik, például amikor a vízbe merül, találkozhat elektromos angolnával (Electrophorus electricus) vagy tüskésrájával, bár egyikük sem vadászik a vidrára, és a vidra sem rájuk. Az óriásvidrán levő sebhelyek azt jelzik, hogy néha a piráják beléjük harapnak. Habár természetes ragadozója alig akad, az óriásvidra kénytelen versengeni más ragadozó életmódot folytató állatokkal. Duplaix megfigyelte, amint az óriásvidra és a hosszúfarkú vidra ugyanazon a helyen találkoztak. Az eddigi kutatások szerint, bár a két vidrafaj élőhelye az év egy szakaszában fedik egymást, a két ragadozó között nincs nagyobb versengés. A kisebb testű hosszúfarkú vidra sokkal félénkebb, hallgatagabb és nem annyira társas. Testtömege körülbelül háromszor kisebb, mint a nagyobb rokoné, tehát ennek az állatnak megéri, hogy kevésbé észrevehető legyen. Ezeken kívül a hosszúfarkú vidra főleg alkonyatkor és éjszaka indul vadászni, tehát a versengés lehetősége még jobban lecsökken, hiszen az óriásvidra csakis nappal tevékeny. Továbbá a hosszúfarkú vidra zsákmánya, üregeinek alapítási helye és az élőhelyek kiválasztása szintén eltér az óriásvidráétól. Az óriásvidra legfőbb versenytársai a kajmánok és a nagyobb testű halevő halak, mint például az elektromoskéshal-alakúak (Gymnotiformes) és a nagyobb harcsaalakúak. Versenytársai közé két cetfaj is tartozhat, például a parti delfin (Sotalia fluviatilis) és az amazonasi folyamidelfin (Inia geoffrensis), bár eltérő élőhelyük és táplálékuk ellentmond ennek. ## Szaporodása A vidrák legnagyobbika a partok mentén üregeket ás magának. Az üregnek lehet több bejárata és több kamrája is. A száraz évszakban ezekben az üregekben ellik az alfanőstények a kölykeiket. A Cantão Nemzeti Parkban (Parque Estadual do Cantão) az óriásvidrák már júliusban nekifognak az üregek kivájásának. Ezeket az áradásokból visszamaradt holtágak partjain ássák ki. A nőstények augusztus–szeptemberben ellenek, a kölykök pedig október–novemberben jönnek ki először az üregből, amikor a vízszint a legalacsonyabb és a halkínálat a leggazdagabb. Ilyenkor könnyebb a felnőtteknek halat fogni a mindig éhes kölyköknek, és nekik is könnyebb megtanulniuk vadászni. A fiatal állatok 3–4 hónapos korukban már képesek önállóan zsákmányt fogni. Néhány évig a családban maradnak, segíteni a következő almok felnevelésében. Pontos adatok az óriásvidra szaporodásáról és élettartamáról nincsenek. Azonban a több éves kutatások során a következőket tarthatjuk valószínűnek: az óriásvidra az ivarérettséget körülbelül 2 éves korban éri el. A párzási időszak egész évben tart, de leginkább a nyár elején van. A nőstény 21 naponként tüzel; ha 3–10 nap alatt a hím nem párosodott vele, akkor meg kell, hogy várja a következő tüzelést. A fogságban tartott példányok megfigyeléséből a biológusok megtudták, hogy a hím indítja be a szaporodási kedvet. A hamburgi Hagenbeck Állatkertben megfigyelték, hogy az alfa-pár párosodáskor a vízbe vonul és félrehúzódik a többiektől. A vemhesség 65–70 napig tart, ennek végén általában 2–3, néha 1 vagy 5 kölyök jön a világra. Születésükkor a kölykök mindössze 200 grammosak. A kolumbiai Cali Állatkertben (Zoológico de Cali) öt éven keresztül figyelték egy alfapár szaporodási szokásait. A kutatók rájöttek, hogy az óriásvidra almok között körülbelül 6–7 hónap van, de ez 77 napra is lecsökkenhet, ha az előbbi alom elpusztul. Más biológusok, akik a vadonban tanulmányozzák ezt a fajt, azt mondják, hogy az almok között akár 21–33 hónap is eltelhet. A nőstény a part menti üregben hozza világra szőrös és vak kölykeit. A hím kiváló apa. Az alom nevelésében és gondozásában a nagyobb testvérek is besegítenek, bár az ellés utáni néhány hétben kissé távol tartják magukat. A kölykök szeme, körülbelül négyhetesen nyílik ki, öthetesen pedig elkezdenek járni. 12–14 hetesen már úszni is tudnak. Kilenc hónapos korukban történik meg az elválasztásuk, ezután hamarosan már képesek zsákmányt fogni maguknak. Az ivarérettséget körülbelül 2 éves korban érik el, és ezután úgy a nőstény, mint a hím, 2–3 évesen végleg elhagyja a szülői területet. Mindkét nembéli állat új területet keres magának, hogy újabb családot alapítson. Az óriásvidra, amikor kölyköket nevel, igen érzékeny az emberi tevékenységre. Egy állatkert és intézet sem tudott sikeresen szaporítani óriásvidrákat, ha nem biztosított megfelelő magányt és biztonságos helyet számukra. Az ember látványa és hallása okozta stressz arra késztetheti az óriásvidrákat, hogy hagyják el kölykeiket, vagy öljék meg őket. A nőstény tejtermelése is csökkenhet. A vadonban ezt az ember okozta stresszt a turisták idézhetik elő, bár ehhez az állításhoz további kutatások szükségesek. Akárhogy is legyen, az óriásvidrák gyakori zavarása a vadonban, kevesebb vadászatot eredményez, ami kevesebb tejtermelést, végül pedig a kölykök elhagyását okozhatja, és ez csakis az óriásvidra kárára van. Az óriásvidra bár emberérzékeny, kölykei védelmében mindenre rátámadhat, akár az emberekkel teli csónakokra is. A vadonban a legidősebb megfigyelt óriásvidra körülbelül 8 éves lehetett. A fogságban az élettartama 17 évre is nyúlhat; egy még be nem bizonyított rekord 19 évről számol be. Ez az állat sokféle betegségre érzékeny, köztük a kutyákat is érintő parvovírusra. Az élősködők közül néhány légyfaj lárvája, valamint a bélférgek veszélyeztetik. További haláleseteket okozhatnak a balesetek, a gyomor-bélhurut (a gyomor-bélrendszer gyulladása), a kölykök megölése és az epilepsziás rohamok. ## Az óriásvidra és az ember ### Védelmi intézkedések és a mai helyzet 1999-ben a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) veszélyeztetett fajnak nyilvánította ezt a vidrafajt, de adathiány miatt 1982-től csak sebezhető fajként kezelte. Ez az állatfaj rajta van a Washingtoni egyezmény (Convention on International Trade in Endangered Species of Wild Fauna and Flora, röviden CITES) 1. listáján, ami azt jelenti, hogy szigorúan tilos élő óriásvidrával, vagy ennek valamely testrészével kereskedni. Erre az állatra számos ember okozta veszély leselkedik, a legnagyobb gond az orvvadászat. A statisztikák szerint, 1959–1969 között az Amazonas brazíliai szakaszán 1000–3000 óriásvidrát öltek meg. Annyira megtizedelték az állományát, hogy 1971-ben, itt már csak 12 példány létezett. Miután 1973-ban a CITES védelem alá vonta ezt a vidrát, a vadászata erősen lecsökkent, bár a szőrméjéért való kereslet fennmaradt. Az 1980-as években Európában 250 amerikai dollárért lehetett vásárolni egy óriásvidra bőrt. A veszélyt az óriásvidrák kíváncsisága is növelte, mivel az állatok közel úsznak a vadászok csónakjához, ezenkívül nappal tevékenyek, tehát az ember is könnyebben észreveszi. Mivel ez a vidrafaj elég későn válik ivaréretté és társas életet él, a vadászata annál nagyobb veszélyt jelent számára. Habár manapság tilos rá vadászni, az óriásvidra nem menekült meg teljesen. A mostani legnagyobb veszélyt az erdőirtások és élőhelyének az elvesztése jelenti. Feltételezések szerint 2004-től számítva, 20 éven (három óriásvidra nemzedék élettartamán) belül az óriásvidra el fogja veszteni a mai előfordulási területének 50 százalékát. Először is a favágók kivágják a folyók mentén az erdőket, utánuk pedig jönnek a farmerek, akik intenzív mezőgazdasággal kiszívják az összes tápértéket az élőhelyről, végül aztán újabb emberi települések alakulnak ki. Ezeknek következtében, az óriásvidra előfordulási zónája egyre csak csökken és darabolódik. A fiatal példányok, amelyek elhagyják családjukat, hogy saját családokat alapíthassanak, már nem jutnak megfelelő területhez. A legfőbb modern veszélyforrások az óriásvidra számára a mahagónifák kitermelése és a nagy mértékű higanyszennyezés, amit az aranybányászathoz használnak. Továbbá az egyéb vízszennyező anyagok, kőolajkitermelés, a mezőgazdaságban használt rovarirtó szerek és egyéb kémiai anyagok, mind mérgezik ezt az állatfajt. Csúcsragadozóként az óriásvidrába gyűlik a legtöbb méreganyag. A halászok, félve, hogy az óriásvidra eleszi előlük a halakat, nem kedvelik. Habár az ökoturizmus munkahelyeket hoz létre és pénzt eredményez a helybéli lakosságnak és felhívja a világ figyelmét az óriásvidra kényes helyzetére, az állatnak, főleg a szaporodási időszakban stresszt okoz; azon kívül, hogy ennek hatására a felnőtt állatok elhagyhatják kölykeiket, természetes életmódjuk, viselkedésük is megváltozhat. Hogy a vadon élő állományok továbbra is egészségesek maradjanak, szükséges néhány szabályt bevezetni, mint például csökkenteni az ember behatolását a vidra élőhelyére, valamint a turisták látogatását észszerűbben megoldani. Schenck és társai, akik az 1990-es években a perui óriásvidrákat tanulmányozták, azt javasolták, hogy egyes élőhelyeken szigorúan tilos legyen az emberi belépés. A csónakokból való megfigyelés helyett inkább a figyelőtornyok felállítását támogatják. Hogy az óriásvidrák tényleg védettek legyenek, javaslatuk szerint a turisták számát korlátozni kell, a halászást be kell tiltani, az óriásvidráktól pedig legalább 50 méteres távolságot kell tartani. ### Óriásvidrák a kultúrában Az egykori, hatalmas előfordulási területén, az óriásvidra számos dél-amerikai indián törzzsel osztotta meg az élőhelyét. Kolumbiában öt különböző indián közösség is, féltve a halkészletét, veszélyesnek, kártevőnek tartja az óriásvidrát, és amikor alkalmuk adódik, akkor megölik e ritka emlősállatot. Még miután elmondták is ezeknek a közösségeknek, hogy milyen fontos az óriásvidra az egészséges ökoszisztémára nézve és hogy ezenfelül ritka is, az indiánok véleménye akkor sem változott. Az iskolás gyermekek azonban fogékonyabbak a vidra helyzetére. Suriname-ban nincs hagyománya az óriásvidra vadászatának. Egy kutató szerint az állat húsa nem jó ízű, és csak akkor vadásszák, amikor már nem akad egyéb. Duplaix beszámol arról, hogy néha az óriásvidrák a halászhálókba gabalyodnak és megfulladnak, máskor pedig a halászok machetével ölik meg, de Suriname-ban általában megtűrik e vízi ragadozót. 2002-ben megfigyelték, amint az általában kíváncsi vidrák a csónak láttán pánikba esve gyorsan továbbúsztak. Az erdőirtás, a vadászat és a gyakori zavarások félénkebbé tették az óriásvidrát. A helybéli lakosok gyakran elveszik a szülőktől a kölyköket, egzotikus házi kedvencként eladva őket, vagy éppen megtartva maguknak; azonban a kicsik hamar megnőnek, és később nem lehet bírni velük. Duplaix beszámol egy aravak indiánról, aki befogott két óriásvidra-kölyköt, és szeretettel, odaadással felnevelte őket, azonban a szülőállatoknak a kölykök elvesztése nagy csapás volt; az esemény következtében a területüket is elvesztették, más óriásvidra családdal szemben. Ez a vidrafaj a népmesékben is szerepel. Például az achuar indiánok tsunkinak, vízi szellemnek nevezik, és valamilyen halevő „vízi embereknek” tekintik. Az állat szerepel egy egyébként a halmérgezésről mint halászati módszerről szóló legendában is, amelyben elmesélik, hogy az anakondák egy férfi meghosszabbodott hímvesszőjéből jöttek létre. A bororo indiánoknál a dohányzás kezdetekor játszik szerepet az óriásvidra; miszerint ha az ember csak egyszerűen lenyeli a dohány levelét, büntetésül átváltozik óriásvidrává. Szintén a bororo indiánok az óriásvidrát a hallal és a tűzzel hozzák kapcsolatba. A ticuna indiánok egyik legendájában az óriásvidra és a jaguár helyet cserélnek, mivel korábban a jaguár élt a vízben és az óriásvidra a szárazon. Az Amazonas perui szakaszán élő kichwa indiánok szerint Yaku runa a vizek úrnője gondozza a halakat és az állatokat, az óriásvidrák pedig kenuként szolgálják Yaku runát. ## Fordítás

José María Morelos

José María Morelos (teljes nevén José María Teclo Morelos Pérez y Pavón (), Valladolid (ma Morelia), 1765. szeptember 30. – Ecatepec, 1815. december 22.) mexikói függetlenségi harcos, a függetlenségi mozgalom egyik vezéralakja. A középosztálybeli családból származó Morelos fiatalon több mint egy évtizeden át egy haciendán dolgozva megismerkedett a vidéki, alsóbb osztálybeli nép problémáival is. Amikor később szülővárosában tanulni kezdett, eljutottak hozzá az iskola rektorának, Miguel Hidalgónak az eszméi, melyek többek között a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok felszámolását is célul tűzték ki. Morelos a szemináriumi záróvizsga után Carácuaróban és Nocupétaróban katolikus papként működött, majd 1810 októberében csatlakozott Hidalgo függetlenségi mozgalmához. Azt a feladatot kapta, hogy segítsen megszervezni a déli országrészek felkelését. Kimagasló katonai tehetsége hamar megmutatkozott. A köréje sereglők száma egyre nőtt, és velük egyre több győztes csatát vívott a spanyolok ellen. Öt hadjárata során olyan jelentős városokat tudott elfoglalni, mint Oaxaca és Acapulco, neki köszönhető, hogy 1813 tavaszára már órási déli területek álltak a felkelők irányítása alatt. Mindeközben foglalkozott a mozgalom intézményesítésével, egyfajta kormányzat felállításának ötletével is. 1811-től 1813-ig tagja volt a Zitácuaro városában összeült Legfelsőbb Amerikai Nemzeti Juntának, 1813 őszén ő hívta össze Chilpancingóban az anáhuaci kongresszust, amely a felkelő erők főtábornokává (generalísimo) választotta. Itt olvasták fel Sentimientos de la Nación című írását, amelyben összefoglalta a mozgalom fő céljait: a spanyol fennhatóság alatt álló Észak-Amerika függetlenségét, a társadalmi igazságtalanságok megszüntetését (többek között a rabszolgaság eltörlését) és jelentős adócsökkentést. 1814 októberétől, az apatzingáni alkotmány kiadásától kezdve a frissen megalakult végrehajtó hatalmi szerv elnöke volt. A magas rangjára utaló megszólításokat mindig visszautasította, magát csak a „Nemzet Szolgájának” (Siervo de la Nación) nevezte. 1815 novemberében Temalaca mellett egy árulóvá vált korábbi társa foglyul ejtette. Mexikóvárosban állították bíróság elé és Isten, a haza és a király elárulásának vádjával halálra ítélték. Ecatepecben lőtték agyon december 22-én. Ma Mexikó egyik legnagyobb nemzeti hősének tartják, róla nevezték el többek között Morelia városát, Morelos államot, valamint az ő tiszteletére kapta számos település neve a de Morelos utótagot: többek között Ecatepec de Morelos, ahol kivégezték, Cuautla de Morelos, melyet 1812-ben hónapokig védelmezett a spanyol támadók ellen, valamint Carácuaro de Morelos, ahol fiatalon pap volt. ## Származása 1765-ben született Valladolid (ma Michoacán állam fővárosa Morelia néven) San Agustín nevű városrészében José Manuel Morelos asztalosmester és Juana María Guadalupe Pérez Pavón fiaként. Bár a gyermek valójában mesztic volt, keresztlevelük szerint szülei is és ő is spanyolnak számítottak. Az akkori, rétegekre szigorúan elkülönülő társadalomban ez a származás előnyt jelentett, ezért aki tehette, igyekezett gyermekét spanyolnak elismertetni. Amikor 50 évvel később Morelos a bíróság előtt állt, saját magát is spanyol származásúnak vallotta. ## Fiatal évei Az apa 1774-ben elhagyta családját. A gyermek anyai nagyapjától tanult meg írni, de a család szűkös anyagi helyzete miatt szemináriumba nem tudták beíratni. 1779-től 1790-ig Apatzingán mellett a cukornádtermeléssel foglalkozó tahuejói haciendán dolgozott, valószínűleg könyvelőként vagy írnokként, de Carlos María de Bustamante szerint foglalkozott áruszállítással is a Mexikóváros és Acapulco közötti úton. Mindeközben kiváló lovassá vált és megismerte a vidéki, főként indiánokból és meszticekből álló nép szegény sorát és elnyomatását. A középosztály kreol és mesztic tagjainak szinte az egyetlen felemelkedési lehetőség abban az időben az egyházi pálya volt. Ezért, és nem elhivatottságból választotta Morelos is ezt az életutat: 1790-ben visszatért szülővárosába, ahol beiratkozott a Colegio de San Nicolásba. Itt latin nyelvet, szónoklattant, filozófiát és erkölcsöt tanult, és itt ismerte meg Miguel Hidalgo y Costilla eszméit is, aki akkor az intézmény rektora volt. 1792-től ugyancsak Valladolidban a Seminario Tridentinóba kezdett járni, itt többek között teológiát tanult. Záróvizsgát ezen év április 28-án tett a mexikóvárosi Real y Pontificia Universidad egyetemen. Decemberben aldiakónussá avatták, 1796 elején pedig Uruapanban segédpapként valamint grammatika- és retorikatanítóként kezdett dolgozni. Szeptemberben diakónus lett, 1797. szeptember 21-én pedig presbiter. 1798 elején Churumuco és La Huacana ideiglenes papja volt, 1799-től pedig a carácuarói Szent Ágoston-templomé és Nocupétaróé. Az elkövetkezendő években lehetősége nyílt kereskedelemmel és építkezéssel is foglalkozni, az így összegyűjtött vagyonból pedig megvásárolt egy házat Valladolidban, a városban, ahová mindig is visszavágyott. Egyházi pályája ellenére gyermekei is születtek: 1803. május 15-én Carácuaróban egy Brigída Almonte nevű nőtől született Juan Nepomuceno Almonte nevű fia, 1808-ban pedig Nocupétaróban José Victoriano, akinek anyja María Ramona Galván volt. Egyes hírek szerint 1809-ben Carácuaróban egy lánya is született, 1815-ben pedig azt vallotta, Nocupétaróban még egy lánya is világra jött. ## A függetlenségi harcokban A függetlenségi mozgalomnak a kezdetek kezdetén még nem volt tagja, de nagy lökést adott számára, amikor megismerte Miguel Hidalgo 1810. október 19-én írt kiáltványát, amelyben a rabszolgaság eltörlését sürgette. Másnap már találkozott is Hidalgóval, és csatlakozott a felkeléshez. Erre a találkozóra Charóban került sor, amikor Hidalgo serege Valladolidból Mexikóváros felé vonult. Morelos Indaparapeóban azt a megbízást kapta Hidalgótól, hogy segítsen megszervezni a déli partok lakosságának fegyveres felkelését, és próbálja meg elfoglalni a déli területeket, mindenekelőtt Acapulco fontos kikötővárosát. ### Hadjáratai #### Első hadjárata Október 25-én megkezdte első hadjáratát: Carácuaróban kezdetben csak 25 embert fegyverzett fel, majd Nocupétarón, Huetamón, Coahuayutlán és Zacatulán át Petatlánba vonult, útközben folyamatosan növelte seregét. November 7-én Técpanban a Galeana testvérektől megkapta első, kis méretű ágyúját, az El Niñót. Dél felé, Acapulco irányában továbbhaladva vívták első csatájukat: november 13-án Luis Calatayud csapataival ütköztek meg El Veladerónál. November 17-én Morelos kiadott egy hirdetményt, amelyben a rabszolgaság eltörlését és a társadalmi osztályok közötti különbségek megszüntetését sürgette. Morelos tevékenysége nyugtalanította az alkirályt, ezért Juan Francisco París csapatait küldte ellene, ám december 8-án El Veladerónál a felkelők visszaverték őket, sőt öt nappal később Sabanánál újra elhárítottak egy királypárti támadást. 1811 januárjának elején ugyanitt csapatai egyesültek Hermenegildo Galeanáéival, de mivel az elkövetkezendő napokban sikertelenül ostromolták Acapulcót, Morelos inkább visszavonult Técpanba. Itt belekezdett egy saját kormányzat megszervezésébe. Május 3-án a Brea haciendában Galeanát helyettesévé nevezte ki, majd elküldte a Chichihualco haciendába, hogy onnan ellátmányt szerezzen. Galeana sikerrel járt: 17-én megérkezve a haciendába nemcsak újabb harcosokat állított a maga oldalára és nemcsak fegyvereket hozott magával, hanem azt is elérte, hogy Bravóék (Leonardo, Miguel, Víctor, Máximo és Nicolás) csatlakoztak a mozgalomhoz. Morelos ezután El Veladeróba, majd Chilpancingóba ment. Útközben David Farót és Mariano Tabarest az Amerikai Egyesült Államokba küldte, hogy segítséget próbáljon szerezni, de nem jutottak el céljukig. Május 26-án Tixtlában találkozott Vicente Guerreróval, majd kiadott egy hirdetményt egy új, nemzeti rézpénz bevezetéséről, foglalkozott az indián falvak mezőgazdasági problémáival, valamint írt egy levelet Ignacio López Rayónnak is, amelyben egy felkelő junta megszervezéséről elmélkedett. Augusztus 14-én visszatért Chilpancingóba, majd két nappal később Juan Antonio Fuentes csapataitól elfoglalta Chilapát, ezután Técpanba, végül El Veladeróba ment. Október közepén ismét Chilapa, november közepén pedig Tlapa volt a célja. Eközben azonban, augusztus 19-én Rayón Zitácuaróban összehívta az úgynevezett Legfelsőbb Amerikai Nemzeti Juntát, amely a felkelők kormányának szerepét volt hivatott betölteni. Rayón és Morelos már régebb óta folyamatos kapcsolatban álltak egymással, ám hamarosan konfliktusok kezdtek kiéleződni közöttük. Ennek első jelei akkor jelentkeztek, amikor David Faro és Mariano Tavares csatlakozott a felkelőkhöz. Ők néhány hónap múlva szemmel láthatóan eltávolodtak a függetlenségi eszmétől, ennek ellenére, és Morelos ellenkezését is figyelmen kívül hagyva, Rayón az előbbit ezredessé, utóbbit brigadérossá nevezte ki. Szeptember végén Faro és Tavares egy kisebbfajta „ellenforradalmat” robbantott ki a színes bőrű felkelőket és fehéreket egymás ellen hergelve. Ezt sikerült elfojtani anélkül, hogy jelentősebb károkat okozott volna a mozgalomban, de a történtek hatására Morelos és Rayón viszonya visszavonhatatlanul megromlott. #### Második hadjárata December 3-án bevette Chiautla de la Salt, 10-én Izúcarba érkezett, ahol egy héttel később visszaverte a királypártiak támadását, újabb egy nappal később pedig találkozott Mariano Matamorosszal. Innen Cuautla de Amilpasba, Cuernavacába, majd februárban ismét Cuautlába ment. Félix María Calleja, az ellenség vezére úgy vélte, Morelos katonailag képzetlen serege a többnyire vályogból készült, nádtetős házakból álló, ezért nehezen védhető városban nem tud ellenállni az ő fegyelmezett, 7000 fős seregének, ezért úgy tervezte, február 19-én lerohanja Cuautlát. A védő seregek főként puskákkal és macsetékkel rendelkeztek, valamint 16 ágyúval, köztük a Galeanáéktól kapott El Niñóval. Bár a spanyolok első rohama sikeres volt, a védők végül mégis felül tudtak kerekedni a helyzeten és visszaverték a támadókat, sőt Casa Rul és Juan Nepomuceno Oviedo ezredest meg is ölték. Ezért Calleja úgy döntött, az elsöprő támadás helyett inkább ostrom alá veszi a várost. Morelos csapatai hónapokig állták az ostromot, de a több mint 70 napos harc során a bekerített városban először az élelem kezdett megfogyatkozni, majd Calleja emberei a vizet is elzárták a védők elől. A leghevesebb harcok ezután a víznyerőhelyek körül dúltak. Amikor már végleg elfogyott minden élelmiszer, Morelos úgy döntött, hogy a felajánlott amnesztia elfogadása nélkül kitörnek az ostromgyűrűből. Erre május 2-ára virradó éjjel került sor: bár sok felkelő elesett és a nagy nehezen összegyűjtött fegyverek egy része is odaveszett, végül a had legnagyobb része, köztük maga Morelos mégis sértetlenül megmenekült. A vezér ezután Ocuitucón, Hueyapanon és Izúcaron keresztül Chiautlába vonult. Néhány nappal az ostrom vége előtt, április 30-án Rayón Zinacantepecből elküldte Morelosnak frissen megalkotott alkotmánytervezetét, az Elementos Constitucionalest. A tervezet kimondta Új-Spanyolország függetlenségét Spanyolországtól, ám uralkodóként elismerte volna VII. Ferdinánd spanyol királyt, valamint tartalmazta egy úgynevezett egyházi Hűségbíróság megalkotásának és egy Protector Nacional kinevezésének tervét is, akinek joga lenne új törvények megalkotását vagy meglévők eltörlését javasolni. #### Harmadik hadjárata A hadjárat 1812. június 1-jén kezdődött meg, elsőként 7-én visszafoglalta az időközben a spanyolok kezére került Chilapát. A Huajuapan városában régóta ostromolt Valerio Trujano még május 17-én üzenetet küldött Morelosnak, amelyben a segítségét kérte, ezért ő útnak is indult, és július 23-án súlyos vereséget mért a várost támadó spanyolokra. A megfutamított ellenség mintegy 400 halotton kívül számos lovat, ezernél is több puskát és 30 ágyút hagyott hátra. Ezt követően a felkelők juntája főparancsnokká (capitán generallá) nevezte ki Morelost, aki augusztus 10-én könnyedén elfoglalta Tehuacán városát. A ma Puebla állam területén fekvő település stratégiailag rendkívül fontos volt: amellett, hogy a környék mezőgazdasági terményeinek raktározási és kereskedelmi központjaként szolgált, öt fontos útvonal is találkozott itt, többek között a dél felé, Oaxacába és a kelet felé, Orizabába vezető út. Hogy mindezeket a jelentős útvonalakat és a környék kereskedelmét ellenőrizni tudja, valamint hogy felkészülhessen a további harcokra, néhány hónapra itt rendezkedett be. Fegyvereket és lőport gyártatott, ólom- és rézöntödéket alapított, valamint nekilátott csapatai újjászervezésének. Szeptember 12-én Matamorost helyettesévé, Galeanát pedig marsallá tette, de figyelmet fordított arra is, hogy az egyre növekvő létszámú seregben ne uralkodjon el a fegyelmezetlenség: mindent megtett, hogy az eddig meghódított területek egy-egy vidékén a már-már kiskirályként viselkedő önjelölt vezetőket is rászorítsa az engedelmességre. Ennek érdekében a kirívóan súlyos esetekben még halálbüntetést is kiszabott. Október 28-án a felkelő seregek Tehuacánból kiindulva elfoglalták Orizabát. Bár a város helyi erőforrásokban nem bővelkedett, két okból mégis fontos szerepet játszott: egyrészt megnyílt az út a kikötőváros, Veracruz irányába, másrészt pedig hatalmas dohányraktárak voltak itt. Morelos nagy mennyiségű dohány elégetését rendelte el, hogy ezzel is csapást mérjen a spanyolokra: a dohány volt ugyanis a kormány egyik fő bevételi forrása. Ahelyett azonban, hogy ezután Veracruz felé vette volna az irányt, úgy döntött, inkább a déli területek kulcsfontosságú városát, Oaxacát próbálja meg elfoglalni. November 10-én néhány vereség után el is indult Oaxaca felé, az ostromra 25-én került sor. Előbb azonban kísérletet tett a helyzet békés rendezésére: felajánlotta a helyieknek, hogy önként adják át a várost, cserébe sértetlenek maradnak. Ők azonban válaszul elsütöttek néhány ágyút, így nyilvánvalóvá vált, hogy harcra kerül sor. A felkelők serege könnyedén, kevesebb mint három óra alatt bevette a várost, Morelos Ignacio López Rayónnak írt beszámolója szerint mindössze 12 embert vesztettek. Szerényen hozzáteszi: ez nem az ő érdeme, hanem a függetlenség ügyét védelmező Guadalupei Szűzanyáé. Amellett, hogy a város a hatalmas déli tartomány központja volt, sőt még a Peruba irányuló selyemexportot is innen szervezték, Oaxaca püspöki székhelyül is szolgált. A püspök, Antonio Bergosa y Jordán azonban még a felkelő csapatok megérkezése előtt távozott a városból, ezt Morelos utóbb sérelmezte. Oaxaca elfoglalását követően kivégezték a spanyolhű városvédők vezetőit, Antonio González Sarabiát és José María de Régules Villasantét, a káptalan felhalmozott vagyonát szétosztották az eleinte a lakosságot fosztogató, később megfegyelmezett katonák között, a junta pedig december 13-án ünnepélyes esküt tett. Hogy megakadályozza a felkelők kormánya elleni kisebb szervezkedések létrejöttét, Morelos létrehozta a Közbizalmi és Védelmi Törvényszéket (Tribunal de Protección y Confianza Pública), amelynek a főbíró mellett két másik tisztviselője volt. 1813. január 29-én kiadott rendeletében meghozta első törvényeit (jórészt ezeken alapult a később megírt Sentimientos de la Nación című műve): többek között elrendelte, hogy Új-Spanyolországot többé egyetlen európai sem irányíthatja, csak a helyiek kormányzata. Az adók többségét eltörölte, csak a dohány jövedéki adója, a háború támogatására kirótt különadó valamint az egyháznak járó tized és egyéb kötelezettségek maradtak meg. Megtiltotta, hogy a rendelet kiadása előtt európaiakkal szemben fennálló adósságát bárki is visszafizesse, helyette az összeget a nemzet javára kellett befizetni. Megerősítette korábbi rendelkezését a rabszolgaság eltörléséről és kimondta, hogy mindenkit, függetlenül attól, hogy kreol, mesztic vagy indián származású, közös néven csak amerikainak kell nevezni. Tovább folytatta a katonai kiképzést, a hadsereg fegyverforgató tagjainak meghatározott napokon meghatározott órákban gyakorlatokat szervezett, és hogy a belső viszályok csituljanak, megtiltotta többek között az egymás közti fogadással járó szerencsejátékokat. Novembertől fogva Morelos elkezdte megküldeni észrevételeit és gondolatait Rayónnak az alkotmánytervezetről. Legtöbb elemével egyetértett, azonban a Napóleon által fogva tartott VII. Ferdinánd elismerését súlyos hibának tartotta. Sürgette, mint írta, a „függetlenség álarcának levételét, mivel már mindenki tudja VII. Ferdinánd sorsát”. A Protector Nacional kinevezésével egyetértett, de úgy gondolta, nem összesen egyre lenne belőle szükség, hanem püspökségenként egyre. 1812 végén vagy a következő év elején Oaxacában ismerte meg Francisca Ortizt, akitől 1814-ben megszületett José Ortiz nevű fia. 1813 februárjában ugyanitt megkezdődött a Correo Americano del Sur című újság kiadása (39 lapszámot ért meg és 4 különkiadást), de Morelos ekkor már következő hadjáratára indult. #### Negyedik hadjárata és a chilpancingói kongresszus 1813 elejére hatalmas déli országrészek voltak már a felkelők kezében, a Tehuantepeci-földszorostól kezdve egészen Michoacánig. Ezen a területen egyetlen város maradt csak a spanyolok uralma alatt: Acapulco. Mivel Moreloshoz az a téves információ jutott el, hogy Napóleon már a dél-spanyolországi Cádiz kikötőjét is elfoglalta, egy esetleges francia támadástól tartva rendkívül fontosnak látta előbb Acapulco, majd Veracruz kikötővárosok birtokba vételét. 1813\. február 9-én mintegy 3000 emberével így ismét Acapulco felé vette az irányt. 15-én Yanhuitlánba érkezett, ahol helyőrségül hátrahagyta Matamorost egy kisebb csapattal, majd Ometepecet március 7-én útba ejtve 26-án érte el Sabanát, ahol elkezdte Acapulco ostromának előkészítését. Morelos serege körülbelül 2000 főt számlált és csak néhány ágyúval volt felszerelve, a várost védő Pedro Vélez spanyol kapitánynak azonban képzett katonák sokasága állt rendelkezésére, valamint előnyt jelentett számára a tengerparti San Diego-erőd, amit több brigantin és egyéb hadihajó is védelmezett. A támadás április 6-án kezdődött. Hermenegildo Galeana osztaga hamar elfoglalta a Cerro Iguana nevű hegyet, ahol ezután Morelos a főhadiszállását rendezte be. Hat napon át heves támadások sorozatát indították a város ellen, ezekben Morelos személyesen is részt vett. Két alkalommal csak hajszálon múlt az élete: ágyúgolyók súrolták testét. Végül 12-én végső támadást rendelt el. Bár a védők kezdetben szívósan ellenálltak, egy lőszeres hordó felrobbanása megfutamította a kórházban berendezkedett spanyolokat, ez pedig a vízi erődbe való visszavonulásra kényszerítette többi társukat is. A város főterét így az esti órákra már a felkelők birtokolták. Bár a foglyokat ezúttal nem végezték ki, a győztes felkelők fosztogatása és részeg dorbézolása elé még Morelos szigorú tiltása sem tudott akadályokat gördíteni. Pedro Vélez emberei azonban még tartották a San Diego-erődöt. A felkelők így hónapokon keresztül azzal voltak elfoglalva, hogy kifüstöljék őket onnan, ez végül csak augusztus 20-án sikerült. Ezalatt más hadszíntereken a spanyolok újra erőre kaptak. Morelos eközben politikai ügyekkel is el volt foglalva. A zitácuarói junta két képviselője, José Sixto Verduzco és José María Liceaga szembefordult Ignacio López Rayónnal: azzal vádolták, hogy fanatizmussal és rossz szándékkal cselekszik, célja pedig a teljes egyeduralom megszerzése. Ezt egy Morelosnak írt levelükben is megfogalmazták. Ő békítőleg próbált fellépni az ügyben, azonban ezért Rayón őt is megvádolta, hogy szembefordult vele. Május 13-án Rayónnak és Liceagának azt a javaslatot tette, hogy Chilpancingóban üljenek össze a junta tagjai, reformálják meg a testület működését és rendezzék viszonyukat egymással. Néhány nap múlva azonban belátta, hogy a juntában csak hatalmi és presztízsharcok folynak, az ő katonai sikerei viszont egyre inkább arra hivatták el, hogy ő irányítsa az egész függetlenségi mozgalmat. Ezért, és mivel Carlos María de Bustamante is ezt javasolta, úgy döntött, hogy egy teljesen új, a juntát helyettesítő kongresszust fog összehívni. Június 28-án bocsátotta ki felhívását, amelyben bejelentette, hogy a kongresszusra Chilpancingóban kerül sor. Augusztus 31-én indult el Chilpancingóba, ahol szeptember 11-én megalkotta a kongresszus működési szabályzatát. A kongresszus alkalmából Chilpancingót Morelos az „ország” fővárosává nyilvánította. Az első ülések szeptember 13-án kezdődtek meg: megválasztották a képviselőket és Juan Nepomuceno Rosains felolvasta Morelos irományát, a Sentimientos de la Naciónt (A Nemzet Érzelmei). Ebben az alkotmánytervezetül is szolgáló művében összefoglalta céljaikat, melyek közül a legfontosabbak Amerika (azaz Mexikó) függetlensége, a római katolikus vallás kizárólagossá tétele (a Rayón által javasolt Hűségbíróság létrehozása nélkül), a rabszolgaság eltörlése, az adók csökkentése, a jogegyenlőség és annak a kimondása voltak, hogy minden hatalom a népé, azt választott képviselők útján gyakorolhatja. Morelos megnyitó beszédében kijelentette, hogy mivel ők most hatmillió amerikai ember sorsáért felelősek, elkerülhetetlen a harc egy, a spanyoloknál is fenyegetőbb ellenség, az anarchia és egy esetleges polgárháború ellen. A helyzetet egy fiókáit védelmező sashoz hasonlítva elmondta: „A tollak, amelyek bennünket oltalmaznak, a biztonságunkat védő törvények lesznek, a félelmetes karmok a szervezett hadseregek, az éles, mindenen áthatoló és előre látó szemek pedig Őfelsége, a Kongresszus mély bölcsessége.” A képviselők ezután kimondták, hogy a kongresszus a hatalmi ágak szétválasztási elvének megfelelően kizárólag a törvényhozással foglalkozik, a végrehajtó hatalmat pedig arra bízzák, akit majd főtábornokká (generalísimo) választanak. 15-én Morelost választották meg erre a tisztségre. 18-án kimondták a korábbi junta feloszlatását, november 6-án pedig kiadták az Acta Solemne de la Declaración de Independencia de la América Septentrional (Ünnepélyes Okirat Észak-Amerika Függetlenségének Kinyilvánításáról) című függetlenségi iratot, amelyen Morelos aláírása nem szerepel. #### Ötödik hadjárata A kongresszus tagjai úgy gondolták, munkájukat Morelos szülővárosában, a kulcsfontosságú, de még a spanyolok kezén levő Valladolidban folytatják majd. Morelos hadserege ezért 1813. november 8-án a város felé indult, hogy megostromolja azt. Cutzamalát elérve egyesültek Matamoros, Nicolás Bravo és Galeana csapataival. December 23-án és 24-én a Santa María-i domboknál Ciriaco de Llano és Agustín Iturbide seregei visszaverték őket, majd Chupíónál és január 5-én Puruaránnál újabb vereségeket szenvedtek. Itt esett fogságba Matamoros is, akit Valladolidban hamarosan ki is végeztek. Amikor Morelos nyáron Matamoros mellett másik tehetséges vezértársát, Galeanát is elvesztette, így kiáltott fel: „¡Acabaron mis dos brazos: ya no soy nada!” („Vége a két karomnak, már egy semmi vagyok!”) Amikor Morelos visszatért Tlacotepecbe, Liceaga a székhelyét időközben ide áthelyező kongresszus elnökeként azt javasolta Morelosnak, mivel nélküle lehetetlen volt az ülések megtartása, hogy fogadja el, hogy megvonják tőle a végrehajtó hatalom vezetését. Ő ezzel egyet is értett, ezért 1814. március 14-én megfosztották ettől a tisztségétől, főtábornoki rangját viszont megtartotta. A hónap végén elrendelte Acapulco felgyújtását, majd a királypártiak által üldözve Apatzingánba érkezett, ahol október 22-én a kongresszus kiadta az apatzingáni alkotmányt (Decreto Constitucional para la Libertad de la América Mexicana), melynek ő is egyik szerzője volt (az utolsó fejezetekben működött közre). Ezután Morelost, José María Liceagát és José María Cost megválasztották, hogy vezessék az újonnan létrejött kormányzatot. Az alkotmány elfogadásának napján hálaadó misét és táncos bankettet is tartottak, Morelos pedig kijelentette, ez volt életének legboldogabb napja. ### Utolsó éve Ezek után már csak a kormányzás megszervezésével törődött, katonai feladatokat nem vállalt. A következő egy évben még rengeteg helyen járt: Tancítaro és Uruapan után visszatért Apatzingánba, ahonnan december 16-án indult tovább. 1815 májusában a kormány elhagyta addigi székhelyét, Ariót; Morelos Cutzamalába, Tlalchapába, majd Puruaránba ment, augusztusban pedig ismét Uruapanba. Mivel a spanyolpártiak üldözték őket, a kongresszus Tehuacánba költözött, Morelos pedig szeptember 28-án Huetamo, Cuztamala és Tlalchapa irányába indult, november 2-án érkezett Atenango del Ríóba, 3-án Temalacába, 5-én pedig a Pilcaya felé vezető úton Manuel de la Concha seregei rátámadtak. #### Elfogása és kivégzése Már amikor megtudta, hogy a spanyol seregek a nyomában vannak, úgy rendelkezett, hogy a kongresszus, a törvényszék és a végrehajtó hatalom emberei meneküljenek addig, amíg ő szembeszáll az ellenséggel. Seregei egy dombon sorakoztak fel, három részre osztva, a középsőt, mely két kis ágyúval rendelkezett, ő maga irányította. A spanyolok hamar szétverték a José María Lobato által vezetett jobb szárnyat, ez pedig zavarodást okozott a teljes felkelő hadban. A bal szárnyat irányító Nicolás Bravo ekkor odalépett Moreloshoz és kinyilvánította, hogy az ő oldalán harcolva akar meghalni, a főtábornok azonban ezt visszautasította és úgy rendelkezett, Bravo is segítsen a kormányzat menekülő tagjainak. Morelos néhány emberével az utolsó töltényig harcolt, majd egy erdőbe menekült, ott azonban Matías Carranco csapatai utolérték és foglyul ejtették, 28 társával együtt. Carranco 1812-ben állt át a felkelők oldaláról a spanyolokhoz, éppen Morelossal való személyes nézeteltérései miatt. A 29 fogolyból csak Morelost és José María Morales káplánt hagyták életben, a többieket ott helyben agyonlőtték. Úgy gondolta, hogy mivel harc közben fogták el, katonai törvényszék ítélkezik majd fölötte, az alkirály és az érsek azonban jobbnak látta egy nagyobb szabású, elrettentő célzatú eljárás lefolytatását a fogoly ellen. Az eljárás helyszínéül Mexikóvárost jelölték ki, ezért a foglyot oda szállították. Útközben, november 13-án Tepecuacuilcóból levelet írt akkor 12 éves Juan Nepomuceno fiának: Később rövid ideig a cuernavacai Palacio de Cortésben és – a ma Mexikóváros Tlalpan kerületéhez tartozó – San Agustín de las Cuevasban is fogva tartották, majd 22-én érkeztek meg a fővárosba, ahol az inkvizíció titkos börténébe zárták. Itt kihallgatták, majd az egyház 24-én úgy ítélkezett, Morelost megfosztja minden egyházi tisztségétől, sőt 27-én az inkvizíció eretnekké, valamint Isten, a király és a pápa elárulójává is nyilvánította. Ezután a szentszéki bíróság saját kápolnájában került sor a lefokozási ceremóniára, majd a foglyot átadták a világi bíróságnak és 28-án a citadellába szállították, ahol az alkirály által megbízott Manuel de la Concha ezredes kezdte vallatni. A perben az egyház részéről megbízott bíróként Félix Flores Alatorre, a világi hatalom részéről Miguel Bataller hadbíró vett részt, az ítélőbírók Pedro de Fonte és maga Félix María Calleja alkirály voltak. Morelos védelmét José María Quiles próbálta ellátni. Bataller először azt szerette volna büntetésül, hogy Morelost lőjék hátba, fejét vágják le, a levágott fejet állítsák ki Mexikóváros főterén egy vasketrecben, levágott jobb kezét pedig Oaxacában tegyék közszemlére, ugyancsak elrettentésül. Calleja azonban elvetette a test megcsonkítását (sőt, a kivégzés után azonnali egyházi temetést javasolt), az ítéletet pedig nem Mexikóvárosban szerette volna végrehajtatni, hanem valamelyik környező településen. Így esett a választás a december 20-án megszülető ítéletben San Cristóbal Ecatepecre. Morelost december 22-én vezette ki a börtönből Concha ezredes. Útban Ecatepec felé közölték vele, hogy agyonlövik. Amikor a Guadalupe-székesegyház mellett haladtak el, Morelos megkérte őrzőjét, hadd imádkozzon a Pocito-kápolnában. Erre engedélyt kapott. Délután 1 és 2 óra között érkeztek meg Ecatepecbe. Morelos ekkor kijelentette, hogy éhes. Utoljára egy csicseriborsós marhahúslevest evett, majd teljes nyugalomban elszívott egy szivart. Concha ezredestől egy öleléssel búcsúzott, majd kért egy feszületet, és letérdelve várta az életét kioltó sortüzet. Bár eleinte nem akarta, hogy szemét bekössék, de mivel ehhez nagyon ragaszkodtak, végül ő kötötte be saját magának. Ezekkel a szavakkal búcsúzott az élettől: „Uram, ha jól cselekedtem, azt tudod, ha rosszul, elfogadom végtelen irgalmadat”. Holttestét az ecatepeci parókia panteonjában helyezték el, majd 1823-as exhumálása után Mexikóvárosba szállították. A 20. század elején elterjedt, hogy a holttest valójában már nincs meg, mert fia, Juan Nepomuceno Almonte elvitte a kriptából, azonban ezt a hírt nem tudta bizonyítani senki. A dr. Nicolás León által antropológiai vizsgálatoknak is alávetett holttestet 1925-ben a mexikóvárosi Függetlenség-emlékmű alá temették el. ## Emlékezete Ma Morelost Mexikó egyik legnagyobb nemzeti hősének tartják. Róla nevezték el az 1869. április 17-én Benito Juárez elnök rendeletével létrehozott Morelos államot, valamint országszerte 19 község és több mint 400 település neve tartalmazza a Morelos szót, köztük Mexikó legnagyobb lakosságú községéé, Ecatepec de Morelosé. Moreliai és cuautlai lakóházában múzeumot alakítottak ki, valamint a függetlenségi harc kitörésének 200. évfordulója óta az ő nevét viseli az Universidad Autónoma del Estado de México történelmi múzeuma is. Az 1985. június 17-én felbocsátott első mexikói műhold a Morelos–1 nevet kapta, amit november 27-én a Morelos–2 követett. ### Művészi ábrázolásai, emlékművei Morelos az egyik legismertebb mexikói történelmi személyiség, számtalan műalkotás őrzi átható tekintetét és jellegzetes, elmaradhatatlan fejkendőjét (úgynevezett paliacatéjét). Hogy ezt miért viselte állandóan, arra több magyarázatot is adtak a kutatók. Valószínű, hogy nemcsak a Nap ellen védte a fejét, hanem idegi eredetű, erős fejfájással járó betegsége miatt is hordta a kendőt, talán nedves gyógyfüveket odaszorítva vele halántékához. Lucas Alamán történész szerint, aki kortársa volt, Morelost fiatal korában, amikor lóháton üldözött egy bikát, baleset érte: leesett a lóról és egy faág maradandó sérülést okozott az orrán, ezt a sebet azonban a későbbi ábrázolások nem mutatják. Morelosról összesen két kortárs műalkotás ismert. Az első egy festmény, amely 1812-ben készült Oaxacában és melyet a Museo Nacional de Historia nevű nemzeti történelmi múzeumban őriznek. Ezen a képen Mariano Matamorostól ajándékba kapott, fekete és piros színű, arany selyemszálakkal díszített katonai főkapitányi egyenruháját viseli, nyakában pedig Puebla püspökének keresztje lóg, paliacatéje szintén fekete. A kép készítője egy misték indián lehetett, neve nem ismert. A másik alkotás Morelos viaszképmása, ezt José Francisco Rodríguez készítette. Morelos itt profilból látható, és főként nem katonai érdemei, hanem inkább papi mivolta került rajta kihangsúlyozásra. Mai szemmel nézve szokatlan, hogy kendője itt nem a fején, hanem a nyakán helyezkedik el. Készült viszont hamarosan egy ehhez igen hasonló viaszképmás is (Islas névvel aláírva), melyen viszont a kendő a „megszokott” helyén található: a fején, hátul megkötve. Később a legtöbb Morelost ábrázoló alkotás ezen művek alapján készült. Arcvonásai szinte minden esetben kemények, szigorúak, állkapcsa erős, előre ugró, tekintete többnyire komor. Néhány ezektől eltérő ábrázolás is született róla, Santiago Hernández egyik litográfiáján például (ami elfogását ábrázolja) Morelos parasztruhában jelenik meg, Primitivo Miranda pedig ugyanezt a jelenetet bemutatva egy ijedt tekintetű Morelost jelenített meg. Nemcsak portrék és falképek ábrázolják Morelost, hanem számos emlékmű is. Egyik legismertebb közülük egész Mexikó második legmagasabb szobra: a Janitzio szigetén emelkedő emlékmű. Ennek a 40 méter magas szobornak a belsejében egy kilátót is kialakítottak. Mexikóvárosban Morelos születésének és halálának századik évfordulóján is állítottak egy-egy nagyszabású emlékművet: 1865-ben Miksa császár avatta fel a függetlenségi hős lovasszobrát, 1915-ben pedig a Colegio Militar kezdeményezésére emeltek neki szobrot a Plaza de Ciudadela téren. Emlékmű emelkedik Temalaca mellett is, azon a helyen, ahol 1815-ben Carranco foglyul ejtette. Morelos arcképe az 50 pesós bankjegyen is megjelenik. Mellette egy kis rajzon látható az általa használt zászló, két egymást keresztező ágyú és annak az íjhoz hasonló jelképnek a stilizált változata, amely azon a pénzen jelent meg, amit Morelos adott ki. Életét több film is feldolgozza több-kevesebb történelmi hűséggel. Már 1943-ban megjelent az El padre Morelos és az El rayo del sur, amelyekben Domingo Soler alakítja őt, majd 2012-ben mutatták be a Dagoberto Gama főszereplésével készült Morelos című játékfilmet. Alakja megjelenik a függetlenségi háború korát bemutató teleregényekben és minisorozatokban is, így az először 1996-ban sugárzott La antorcha encendidában, a 2010-es Gritos de muerte y libertadban és az ugyancsak 2010-es Héroes de carne y huesóban is. Ezekben a sorozatokban Morelos szerepét sorban Sergio Reynoso, Alberto Estrella és José Juan de la O. játssza.

Berlini fal

A berlini fal (hivatalos keletnémet nevén: Antifaschistischer Schutzwall, azaz Fasisztaellenes Védőfal; eközben nyugaton pedig Die Berliner Mauer vagy Die Mauer, azaz a Fal néven volt ismert) a Nyugat-Berlint körülvevő határépítmény volt Kelet-Berlin és az NDK területén. 1961 és 1989 között létezett. A hidegháború alatt a kettéosztott Berlin Európa megosztottságának és az elnyomásnak egyik fő szimbólumává vált. 1961\. augusztus 13-án szögesdróttal választották el Berlin keleti és nyugati felét. Ezt a szögesdrótot váltotta fel később a betonból épült és védelmi zónákkal határolt fal. Létezésének szűk három évtizede alatt a fal egyre kifinomultabb, a szökést szinte teljesen lehetetlenné tevő határzárrá alakult át. Számos szökési kísérlet végződött a menekülők halálával. A fal 1989-es leomlása a hidegháború befejeződésének emblematikus dátumává változott. 1989. november 9-én a berlini fal leomlása után, Helmut Kohl előterjesztett egy tízpontos programot a két Németország egyesítésére. A létesítmény legnagyobb részét a két német állam egyesülése után lebontották, napjainkban már csak egyes szakaszai láthatóak. ## A berlini fal története ### Berlin a fal építése előtt 1945 májusában Franciaország, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és az Egyesült Államok szövetsége győzelmet aratott a nemzetiszocialista Németország felett. A Berlint elfoglaló szovjet hadsereg a város nyugati területének megszállási feladatait átadta a nyugati szövetségeseinek. Berlin területének 53,9%-a, míg népességének 62,9%-a került a nyugati államok ellenőrzése alá. A Szovjetunió és az Egyesült Államok 1945 után fokozatosan szembefordult egymással. A kezdődő hidegháború része volt az a földrajzi pozícióharc is, melynek keretében a Szovjetunió megkísérelte elérni, hogy a nyugati szövetségesek adják fel berlini megszállási zónáikat. A szovjet megszállási övezet nyugati határán 1947-re fokozatosan kiépült a műszaki határzár, a korabeli politikai szóhasználatban a "vasfüggöny". 1948 nyarán az NSZK-ban (vagyis Nyugat-Németországban) végrehajtott valutareform miatt a Szovjetunió lezárta a berlini belnémet határt. A berlini blokád idején a nyugati szövetségesek légi úton gondoskodtak a város ellátásáról. A blokád csak 10 hónapig akadályozta az áruforgalmat a két városrész között, 1949 májusában újból szabaddá vált az átkelés. Hamarosan azonban újabb szigorítás lépett életbe. 1952-től nyugat-berlini lakosok nem léphettek be az NDK-ba. Az NDK kikiáltása után Németország keleti felében a mind rosszabbá váló életkörülmények mellett a hatalom egyre keményebben lépett fel a sztálinista mintájú társadalom kiépítése érdekében. Ezzel egy időben az NSZK-ban növekedni kezdett az életszínvonal, kiépült a liberális demokrácia intézményrendszere. A romló kilátások elől a keletnémetek évről évre jelentős számban távoztak a nyitott berlini határokon keresztül nyugatra. A legmagasabbra a Sztálin halála után kirobbanó tüntetések erőszakos elfojtása után szökött a kivándorlók száma, akkor néhány hónap leforgása alatt 200 000 német hagyta el Kelet-Németországot. 1949 és 1960 között az NDK 17 millió lakosa közül összesen 2,6 millió települt át az NSZK-ba, míg az ország összlakossága több mint 1 millió fővel csökkent. A határ lezárása előtti napokban már napi 1500–1900 menekültet regisztráltak a nyugat-berlini menekülttáborokban. - 1961\. augusztus 13-ig Az 1950-es évek közepén az NDK gazdasága is fejlődésnek indult. Az újjáéledő ipar számára súlyos csapás volt a fiatal és szakképzett munkaerő tömeges kivándorlása. Az NDK gazdaságára furcsa módon pozitív hatással is volt a nyitott berlini határ. 50 000 kelet-berlini dolgozott Nyugat-Berlinben, az ő fizetésük volt az NDK egyik legfőbb valutaforrása. A politikai vezetés azonban bizalmatlansággal tekintett az ingázókra. Egyre több intézkedéssel büntették a nyugati munkavállalást. (Példaként: az ingázóknak nyugati márkában kellett a lakbérét leróniuk, amelynek értéke a keleti márkában fizetett lakbér négyszerese volt.) ### A fal építése 1961 nyarán az NDK népességvesztése már havi 30 000 fő fölé ugrott. Az NDK kormányán növekedett a nyomás, hogy az állam demográfiai összeomlását a berlini belnémet határ lezárásával akadályozza meg. Walter Ulbricht 1961. június 15-én egy nyugatnémet újságírónő kérdésére tagadólag válaszolva („Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten”, azaz „Senkinek sincs szándékában falat építeni”) először használta a „fal” kifejezést. A műszaki határzár építéséhez Ulbrichtnak azonban szüksége volt Hruscsov szovjet pártfőtitkár beleegyezésére. Az engedélyt Ulbricht a Varsói Szerződés tagállamainak augusztus 3. és 5. közötti moszkvai konferenciáján próbálta meg megszerezni. Augusztus 12-én a keletnémet pártvezetők értekezletén Ulbricht közölte, hogy az egyre nagyobb méreteket öltő menekültáradat miatt szükségessé vált – egy nem pontosan meghatározott napon, de 14 napon belül – a berlini belnémet határ lezárása. Augusztus 12-éről 13-ra virradó éjjel az NDK különböző fegyveres egységei, együttesen 15 000 főnyi csapaterővel lezárták a nyugati szektoroknak a szovjet szektorral, illetve az NDK területével érintkező határait. Az utcákon a szektorhatárok közvetlen közelében, azokkal párhuzamosan, de még NDK-területen először szögesdróttekercseket húztak ki, amelyekkel a gyalogos- és járműforgalom nagy része számára elvágták az átjárás lehetőségét. A drótakadályok előtt pár méterrel árkot ástak keresztbe az utcákon, hogy a kordon autókkal való áttörését megakadályozzák. Ezt követően elsősorban az NDK vidéki területei és a nyugati szektorok között húzódó határszakaszon (a korábbi zónahatáron), de helyenként a város belterületén is könnyű betonoszlopokra feszített, kb. 2 méter magas fonatos drótkerítést is telepítettek, a vidékiesebb szakaszokon kettős kiépítésben. Ezekben a munkákban a fegyveres testületek mellett NDK-s munkásmilicisták és önkéntesek is részt vettek. A szovjet szektorban a határvonaltól beljebb, mélységi zárást és forgalomelterelést alkalmaztak, a nyugati szektorok felől az átjárást elsősorban a szögesdróttekercsek és a közvetlenül mögéjük felállított őrség akadályozta meg. Az eredetileg 80 átkelőhely közül csak 12-t hagytak nyitva. Elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is. Csak a friedrichstrassei állomás maradt meg, ahol egy határállomást alakítottak ki. Augusztus 15-én éjjel Szászországból érkező építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett elkezdték az addig felállított drótakadályok bontását és a betonelemekből álló fal felépítését. A fal a szovjet és a nyugati (francia, brit és amerikai) szektorok határa mentén, de NDK-területen épült. A váratlan határzárás Berlin lakosságát mindkét oldalon sokkolta. Családok tagjai kerültek a kordon ellenkező oldalaira, százak nem tudtak eljutni a munkahelyükre vagy rokonaikhoz. Az első órákban a határszakaszokon és a lezárt korábbi átkelőknél emiatt viták alakultak ki és atrocitások történtek. A kordont a biztosítás ellenére számos esetben átlépték: az építkezés ideje alatt 85 keletnémet katona szökött nyugatra az épülő falon át, míg 800 polgári személy is sikerrel menekült el az NDK-ból. ### Reakciók A nyugati diplomácia nem lepődött meg a fal megépítésén, mivel a Kelet-Németországban tevékenykedő hírszerző hálózatuk révén a legtöbb fejleményről értesültek. Dean Rusk, amerikai külügyminiszter élesen elítélte az akciót. A megelőző hetek menekültáradatáért a kommunista kormány szabadságellenes politikáját tette felelőssé. Az amerikaiak megerősítették berlini egységeiket, 1500 főnyi erősítés érkezett a városba. Konrad Adenauer, NSZK-kancellár a Berlinről szóló négyhatalmi egyezmény felrúgásával vádolta meg a „pankovi rezsimet”, mindemellett nyugalomra szólította fel a nyugatnémet lakosságot. A britek és a franciák is demonstratívan a szektorhatárra vezényelték néhány alakulatukat, de összecsapásra nem került sor, mivel a falat építő munkások nem léptek ki a szovjet zóna területéről. A Szovjetunió a nyugati államok felforgató- és kémtevékenysége miatt jogosnak nevezte a határ lezárását. Az NDK-propaganda a berlini falat a fasizmus ellen emelt védőbástyaként jellemezte. ### A kettéosztott város A Berlin közepén húzódó műszaki zár bénítólag hatott mindkét városrészre. Megszakadtak a város egységét addig biztosító közlekedési kapcsolatok. Az addig városközponti területek hirtelen rossz megközelíthetőségű perifériákká váltak. Nyugat-Berlinben ideiglenes munkaerőhiány lépett fel, az NDK pedig fontos valutabevételi forrástól esett el. A városban romlott a közszolgáltatások minősége, a kommunális hulladék elhelyezésének megoldatlansága pedig egyre súlyosabb környezetvédelmi válságot idézett elő. A fal építésével egy időben elvágták az elektromos hálózat összeköttetéseit is, így a nyugati szektorokban egy időre labilissá vált az áramszolgáltatás. Nyugat-Berlint elszigeteltsége miatt számos lakója hagyta el az évek folyamán, így lélekszáma az 1961-es 2 197 408-ról 1984-re 1 848 585 főre csökkent. A leginkább hátrányos helyzetbe a Nyugat-Berlin körüli falvak kerültek. E települések elveszítették kapcsolatukat a nagyvárossal, a közszolgáltatások minősége romlott, az államigazgatási központok 30-40 kilométeres távolságba kerültek. Az itt élők életét igen megnehezítette a határőrség állandó jelenléte is. A folyamatos ellenőrzések és a romló életkörülmények miatt e falvak lélekszáma csökkenni kezdett, lakóik Potsdamba és Kelet-Berlinbe vándoroltak. Az 1970-es évek elejétől kezdve Willy Brandt NSZK-kancellár lépéseket tett a két német állam viszonyának javítása érdekében. Az új keleti politika keretében Brandt elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon. A keletnémet állam nem aktív (főként nyugdíjas) polgárai számára lehetővé tette, hogy Nyugat-Berlinbe utazzanak. Enyhítettek a nyugat-berlinieket 1952 óta korlátozó szabályozásokon is: ettől kezdve látogatásokat tehettek Kelet-Berlinben és a város körül lakó rokonaiknál. Nemcsak az utazás lett könnyebb Nyugat-Berlin életében, hanem javulást hozott a kommunális hulladék elhelyezésének megoldása, illetve a város rákapcsolása az NDK ivóvízhálózatára és az elektromos rendszerek újbóli összekötése is. Az NDK-vezetés igyekezett országának jobbik arcát mutatni a kellemetlen szomszédnak. A Nyugat-Berlinből is látható utcaszakaszokon a házakat kifestették, az utcákat parkosították. A berlini falat az NDK felől egy állandóan megfigyelt zóna határolta. A műszaki zár iránt túlzott érdeklődést tanúsítókat igazoltatták vagy a közeli határőrposztra kísérték. A falhoz közeli házak lakói külön igazolványt kaptak, csak ezen engedély birtokában mozoghattak a határzóna közvetlen közelében. (Külön érdekesség volt a fal Bernauer strassei szakasza, ahol a házak egy része keleti oldalra esett, míg ablakaik már a nyugati szektorra nyíltak, vagyis a ház homlokzati fala volt a határvonal. Ezen házakat hamarosan kiürítették, az ablakokat befalazták. Ugyancsak a Bernauer Strassén volt az egyik fantom megálló a tizenegyből, ahol az U-Bahn közel három évtizedig nem állt meg, mert a metróállomás kijárata pontosan a határövezetbe vezetett. 1990 áprilisában nyitották meg a nyugatra vezető, majd júniusban a keletre vezető kijáratot.) A határőrök kötelessége volt a menekülőket megállítani, ennek érdekében szigorú tűzparancsot léptettek életbe a falnál. A külföldi államfők látogatása idején – a sajtó negatív reakciójától tartva – a tűzparancsot felfüggesztették. ### A fal áldozatai A berlini fal a valaha létezett határok közül az egyik legszigorúbban őrzött volt. Az NDK-ban az emigrálásnak még a kísérletét is szigorúan büntették. A hidegháború idején egyes becslések szerint vontak felelősségre kivándorlás kísérletének vádjával, akiket zömmel a Stasi hohenschönhauseni börtönében hallgattak ki. Az NDK államvezetése az emigrálni szándékozók elriasztására a falnál tűzparancsot adott ki a határőrök számára. A fal első áldozatát nehéz megnevezni, mert az első, aki meghalt, valójában Ida Siekmann kelet-berlini nő volt, aki 1961. augusztus 22-én a határövezeten álló Bernauer Strasse 48. harmadik emeleti lakásának ablakából a nyugati oldalra kiugorva vesztette életét, de három nappal korábban a 47 éves Rudolf Urban Bernauer Strasse 1. alatti lakásából feleségével összekötött lepedőkön mászott nyugatra és eközben szerzett sérüléseket, amikbe szeptember 17-én szintén belehalt. Két nappal Siekmann halála után, augusztus 24-én, a 24 éves berlini szabót, Günter Litfint lőtték agyon közlekedési rendőrök: amikor közel az invalidenstrassei határátkelőhöz átúszott a határt jelentő Spree folyón, észrevették, és a már magát megadó, feltett kezű Litfint a folyóba lőtték, így ő az első áldozat, aki a nyílt tűzparancs miatt veszítette életét. A nyugati sajtót is bejárta az egyik legmegrázóbb szökési kísérlet, ami 1962. augusztus 17-én történt, áldozata Peter Fechter, aki barátjával, Helmut Kulbeikkel próbált átszökni a falon, bő egysaroknyira a Zimmer strassei (a nyugatiak által csak Checkpoint Charlie-ként emlegetett) határátkelőtől. Míg Kulbeik átjutott, addig a falon éppen átmászó Fechterre tüzet nyitottak a keletnémet határőrök. Az alig 18 éves Fechter visszaesett a fal keleti oldalára az úgynevezett halálsávba, ahol több mint 50 percig könyörögve próbált segítséget kérni, de végül elvérzett, a határőrök már csak a holttestét hozták ki a határsávból. A szövetségi katonák nem mertek a keleti területre lépni, kénytelenek voltak a több sebből vérző, magára hagyott fiatalember halálát végignézni. Ez az eset sokkolta a nyugati világot, és rávilágított a fal kegyetlen mivoltára. 1989-ig 268 megkísérelt menekülés közül 125 végződött halállal. A 125 halálos áldozatból 62-en egyértelműen a rájuk leadott lövések miatt veszítették életüket. A többiek balesetek, szívroham vagy öngyilkosság áldozatai lettek. 19-en nyugat-berliniek, akiket az NDK határőrsége lőtt le a menekülők segítése vagy egyszerű csetepaték közben. Az áldozatok között 8 NDK-határőr is szerepel, ők a menekülők által leadott lövések, illetve egyszerű félreértések miatt veszítették életüket. A berlini falnál érvényben lévő tűzparancs utolsó áldozata az alig 20 éves mecklenburgi pincér, Chris Gueffroy volt, akit 1989. február 6-ra virradó éjszaka 10 lövés ért, amikor megpróbált nyugatra szökni a fal berlin-treptowi szakaszán (a határőr 150 keletnémet márka jutalmat kapott, ez akkoriban kb. 1000 forintnak felelt meg). A fal utolsó áldozata Winfried Freudenberg volt, aki házi készítésű hőlégballonnal menekült át a falon, azonban Nyugat-Berlinben lezuhant és szörnyethalt, 1989. március 8-án. A halálesetek fele a fal fennállásának első öt évében történt. ### A fal ledöntése Az NDK-t a hatvanas években a konszolidáció, a hetvenes években a stabilitás jellemezte. Az 1980-as években azonban az állam helyzete az olajválság következtében egyre mélyülő pénzügyi-gazdasági válság miatt kritikusra fordult. A konzervatív kommunista államvezetés elszigetelődött a reformok irányába mozduló szocialista országoktól és az ország lakosságától is. A szabadság hiánya és a romló életkörülmények a nyolcvanas évek második felében országos tömegdemonstrációkhoz vezettek, amelyeket a hatalom erőszakkal sem tudott elfojtani. Újból nőni kezdett az államot elhagyók száma, a külföldre kijutók közül egyre többen tagadták meg az NDK-ba való hazatérést. 1989 nyarától mindennapossá váltak a rendszer reformját követelő tömegtüntetések, melyeknek legfőbb követelése a belnémet határ megnyitása és a berlini fal lebontása volt. 1989 nyarán megugrott a szocialista államot elhagyó polgárok száma. Magyarország 1989. szeptember 11-én 0 órától megnyitotta ausztriai határait az NDK polgárai előtt, a döntést Horn Gyula külügyminiszter jelentette be a Hét című televíziós hírműsor előző esti adásában. Ezzel megnyílt az első rés az NDK-ból menekülők számára. Az NSZK prágai követségének keletnémet menekültek általi megszállása után az NDK már arra kényszerült, hogy saját területéről engedélyezze egyes polgárai kiutazását. Október folyamán Csehszlovákia többször jelezte a kelet-berlini vezetésnek, hogy tűrhetetlennek tartja a Prága belvárosában előállt helyzetet és ha az NDK nem változtat a keletnémet polgárok nyugatra utazásának szabályain, akkor Magyarországhoz hasonlóan megnyitja nyugati határát. 1989\. október 6-án Gorbacsov kétnapos látogatást tett az NDK-ban. Viselkedése egyértelművé tette a keletnémet vezetés számára, hogy nem zárkózhat el a változtatások elől. Erich Honecker lemondása után a helyét Egon Krenz vette át. Csehszlovákia nyomására az NDK-államvezetés kidolgozta a nyugatra utazást szabályozó új javaslatokat. November 9-én az utazási törvény ügyében ülést tartott az NSZEP felső vezetése. Az ott hozott döntést este, az állami televízióban élőben közvetített sajtótájékoztatón Günter Schabowski ismertette. A sajtótájékoztató lezárása után Riccardo Ehrmann, olasz újságíró azt kérdezte, hogy milyen könnyítések várhatók az NDK-állampolgárok utazása ügyében. Schabowski zavartan keresgélt a papírjai között, mivel emlékezett arra, hogy kapott erre utasítást. Kollégája segített neki megkeresni, majd felolvasta. A teremben mindenki döbbenten hallgatta, és próbálta értelmezni a hallottakat. Erre a hamburgi Bild riportere Peter Brinkmann az intézkedések életbe lépésének idejéről érdeklődött, Schabowski ekkorra már eltette a szemüvegét, így pár másodpercig tanácstalanul forgatta papírjait, majd a következő választ adta: : Ismereteim szerint ez érvénybe lép... igen, azonnal. Ezt követően NDK-polgárok ezrei indultak meg a berlini határátkelőhelyek felé, ahol egy órán belül hatalmasra nőtt a tömeg. A határőrséget ekkor még nem tájékoztatták, mivel a határozat csak másnap hajnali 4 órától lépett volna érvénybe. Az átkelőknél a feszültség egyre nőtt, a tömeg „visszajövünk, visszajövünk” skandálással követelte a határ megnyitását. A határparancsnokokat (Harald Jäger) utasították, hogy a leghangosabban követelőzőket engedjék ki az NDK-ból, de igazolványukba tegyenek a visszatérést megtiltó pecsétet. A tömegnyomás azonban odáig fokozódott, hogy 23 órakor a Bornholmer strassei átkelőnél megszüntették az útlevelek ellenőrzését, felnyittatták a sorompókat és átengedték a tömeget Nyugat-Berlinbe. Pár nap elteltével a mindkét oldalról érkező németek vésővel, csákánnyal és puszta kézzel kezdtek hozzá a fal lerombolásához. ### 1989 után 1989\. november 9-e után a keletnémet hatóságok nem tudták eldönteni, hogy mi történjen a politikai értelemben már leomlott berlini fal fizikai maradványaival. Az NDK határőrsége változatlanul felügyelte a falat és a NSZEP vezetése úgy gondolta, hogy lehetséges a határzár valamilyen formában való továbbüzemeltetése. Az első hetekben a határőrség munkatársai több helyen is hozzáláttak a megrongált elemek javításához. A fal leomlása utáni hétvégén 10 új határátkelő helyet nyitottak. A határátkelőknél nagy tömeg gyülekezett és hangosan ünnepelték a fal minden egyes elemének eltávolítását. (A TV-felvételeken ezeket a jeleneteket a berlini fal bontásaként szokták bemutatni, pedig csak az új határátkelők helyén szedték fel a betonelemeket.) 1989. december 24-étől már a nyugat-berlini polgárok is beutazhattak Kelet-Berlinbe. Ekkorra már igencsak megritkultak a keletnémet határőrség őrjáratai a fal vonalán. Megszűnt az ellenőrzés a határátkelőhelyeknél, és a határőrök nem avatkoztak közbe, amikor a berliniek több helyen is bontani kezdték a létesítményeket. A határzár magánszorgalmú bontása különösen az NDK Népi Kamarájának 1990. március 18-án lezajlott választása után gyorsult fel. 1990\. július 1-jén, a német valutaunió életbe lépésének napján a határőrség hivatalosan is beszüntette tevékenységét a belnémet határ berlini szakaszán. Július 13-án a Bernauer Strassénál hivatalosan is megkezdődött a fal bontása. A munkálatokat az NDK-határőrség 300 fős műszaki alakulata végezte, és a belvárosi falszakasz bontásával november 30-án végeztek is. Mindössze 6 szakasz maradt meg, ezek emlékműként ma is állnak. A Berlin és Brandenburg határán fekvő műszaki zárat 1991 novemberére számolták fel véglegesen. ## Felépítés, szervezet ### Műszaki adatok A berlini fal az 1980-as évek elejére érte el műszaki kiépítettségének teljes állapotát. A műszaki zár az NDK, illetve Kelet-Berlin irányából Nyugat-Berlin felé haladva, az alábbi rendszerben épült ki: - egyes szakaszokon, úttorkolatoknál (nem mindenütt) a határterület járművel való megközelítését megnehezítő, de békés képet sugalló, egymástól 1-1,5 méterre vagy érintkezve sorban lerakott, nagy méretű, négyzetes beton „virágládák”, helyenként nem virággal, hanem fákkal beültetve - a határterület (Grenzgebiet) kezdetét jelző, piros-fehér festésű, derékmagasságú, vízszintes korlát vagy hasonló festésű oszlop, illetve ezek hiányában függőlegesen felfestett piros-fehér csíkozású sáv. Ennél „nyugatabbra” csak engedély birtokában lehetett menni. - a műszaki zárat az NDK illetve Kelet-Berlin területétől elzáró, 2-3 méter magas, szürke-fehér festésű betonfal (Hinterlandmauer). Ezt sok helyen a határterületbe sorolt épületek fala helyettesítette, hogy a falrendszer minél kevésbé legyen feltűnő - 1-2 méter szélességű, szabaddá tett sáv, egyes helyeken (nem mindenütt) nyomsávként kialakítva - elektromos jelzőrendszerrel (sziréna és fényjelző) ellátott, kb. 2,5 méter magas drótkerítés - egyes szakaszokon (nem mindenütt): kutyafuttató sáv, a kerítéssel párhuzamos, 2 méter magasan kifeszített vezetőszálhoz csúszópórázzal kötött német juhászkutyákkal (az ebek 20-50 méteres szakaszokat tudtak befutni) - betonból épült, kb. 10-15 méter magas, lőrésekkel, őrszobával, fényszóróval ellátott őrtornyok (1989-ben 302 darab) sora, egyes pontokon lőrésekkel ellátott betonfedezékekkel kiegészítve - az NDK határőrség járőreinek számára kiépített aszfaltozott közlekedőút (Kolonnenweg) - lámpaoszlopok sora, amelyek az egész műszaki zárrendszert bevilágították, rajtuk zöld, piros és fehér jelzések mutatták, hogy az NDK határőr járőrök nyugati irányban meddig mehetnek el (ha engedély nélkül nyugat-berlini irányba ennél tovább haladtak, ellenük is életbe lépett a tűzparancs szigorúbb (felszólítás nélküli) formája - állandóan frissen gereblyézett ellenőrzősáv (nyomsáv), amely az esetleges szökések nyomát rögzítette - egyes szakaszokon (nem mindenütt): gépjárműakadály (KFZ-Sperren), ami a keletről nyugati irányba feltételezett mozgású gépjárművek ellen épült: kelet-nyugati keresztmetszetében lefelé lejtő, és szinte merőleges, 1-2 méteres betonlapokban végződő árok. A szervizutak keresztezésénél az árkot spanyollovasok (három összetámaszkodó idomvasból álló akadályok) vagy betonelemek pótolták - helyi adottságoktól függően 3-10 méter széles, üres, néhol füves terület a nyomsáv és a nyugati fal között; a legveszélyesebb szakasz, az idáig eljutó menekülőnek itt semmi sem kínált fedezéket. A sűrűbben beépített városi szakaszokon ez a sáv gyakran hiányzott, és a nyomsáv a nyugati falig ért - a műszaki zár Nyugat-Berlin felé irányban utolsó technikai eleme, a konkrét „fal”ként ismertté vált, 3,75 méter magas, tetején a megkapaszkodás ellen sima felületű betoncsővel kiegészített, L alakú vasbeton szelvényekből álló, az NDK felé néző oldalán a célzás megkönnyítéséhez fehérre festett fal. (Nyugat-Berlin felőli oldalát az évtizedek során a nyugatiak által ráfestett, gyakran művészi színvonalú graffitik látványos kavalkádja borította be, amelyek Nyugat-Berlin egyik nevezetességévé váltak.) A Nyugat-Berlin és az NDK vidéki területei közötti szakaszokon ezt a falat a megkapaszkodás ellen igen sűrű szövésűre készített, tetején élesen sorjásra hagyott, szinte átvághatatlanul merev és erős, kb. 3 méter magas drótkerítés helyettesítette - üres terület a tényleges NDK/Nyugat-Berlin határvonalig; ennek szélessége változó volt, 3 és 10 méter között. Ez a terület az NDK-hoz tartozott, a falat nyugati oldalról graffitivel dekorálók, illetve a falat egészen megközelítő turisták tulajdonképpen határsértést követtek el, de az NDK határőrség efelett a legtöbbször szemet hunyt. NDK részről ritkán (karbantartási, gyomirtási célból) kijöttek ebbe a sávba: ilyenkor a munkásokra fejenként 2 őrszem vigyázott, akik a munkálatok idejére mobil kerítéskordont, vagy piros színű szalagot húztak ki (még a határvonal előtt), amit a munkásoknak tűzparancs terhe alatt tilos volt átlépniük - az NDK és Nyugat-Berlin tényleges határvonala. Ezt a legtöbb helyen csak a nyugati szektorok katonai parancsnokságai, illetve a nyugat-berlini rendőrség által a határvonaltól 0,25-1 méterre, nyugati területre kihelyezett táblák (a fontosabb átkelőknél az úttesten felfestett fehér sáv is) jelezték. Több helyen a fal felhúzása után megmaradtak a keleti és nyugati szektorok átjárhatóságának idejéből való négynyelvű (angol, francia, orosz és német) táblák, amelyeknek keleti oldalán az adott nyugati szektorba való belépést, a másikon annak elhagyását jelezték (a Friedrichstrasse és a Zimmerstrasse sarkán, az egykori Checkpoint Charlie-nál az eredeti helyén ma is áll egy korhű másolat). Az átkelők közötti szakaszokon német, angol, török és egyéb nyelvű feliratok figyelmeztették a nyugatról érkezőt, hogy a tábla után már NDK területre ér. Vízi határszakaszokon a műszaki zár elsősorban tüskés elemekből összerakott drótkerítésből állt, amit egészen a mederig süllyesztettek az átúszások megakadályozására, és ezt állandó vízi (motorcsónakos) járőrözéssel és megfigyeléssel egészítették ki. A vasfüggöny berlini szakaszán – a belnémet határ más részeivel ellentétben – soha nem telepítettek aknamezőket vagy a menekülőket automatikusan lelövő berendezéseket. A határépítmények pontos felépítését és műszaki adatait államtitokként kezelték, a határőröket pedig a titoktartásra kötelezték. A belnémet határ berlini szakaszán az alábbi hosszúságban épültek ki a műszaki zár egyes elemei: - 41,91 km hosszan 3,6 méter magas vasbeton határfal - 58,95 km hosszan 3,4 méter magas vasbeton határfal - 68,42 km hosszan 2,9 méter magas drótkerítés, mint „előakadály” - 113,85 km hosszú jelződrót - 186 megfigyelőtorony - 31 vezetési állás A határ 63,8 km hosszan beépített területen, 32 km hosszan erdős és 22 km hosszan nyílt területen haladt. A vízi határszakaszok hossza 38 km volt. ### Határátkelőhelyek A berlini fal mentén 25 határátkelőhelyet (13 közúti, 8 vízi, 4 vasúti) alakítottak ki. A belnémet határ átkelőhelyeinek 60%-a Nyugat-Berlin körül volt. A nyugat-berlini határátkelőhelyek az NDK felől műszakilag kellően megerősített, jól védhető pontok voltak. A rendkívül szigorú ellenőrzést a keletnémet állam határőrizeti szervei és vámosai végezték. A határ nyugati oldalán a nyugatnémet rendőrség és vámszervek építették ki ellenőrzőpontjaikat. Itt útlevélkezelés nem folyt. A tranzitutak ellenőrzőpontjainál (statisztikai okokból) az utazás célja felől érdeklődtek, illetve a rendőrség a bűnüldözési tevékenysége keretében szűrte az utazókat. A külföldre irányuló teherforgalom vámkezelését is e helyeken végezték. A Dreilindennél lévő (Checkpoint Bravo) és a Friedrichstraße déli végén (Checkpoint Charlie) a város nyugati felét megszálló szövetségesek is ellenőrzőpontokat építettek ki, ám ennek a hétköznapi határforgalomban nem volt jelentősége. Az 1990-es német vámunió majd újraegyesítés után a határátkelőhelyeket megszüntették. ### A berlini határvédelem szervezete A nyugat-berlini határ védelméért az NDK határőrségének „Közép” parancsnoksága volt felelős. Az állambiztonsági minisztérium 1989-es adatai szerint parancsnokság állományába 11 500 fegyveres és 500 civil személy tartozott. Az alakulatok hét határvédelmi ezredben (Berlinben Treptow, Pankow és Rummelsburg; Berlin környékén Hennigsdorf, Groß-Glienicke, Potsdam és Kleinmachnow) állomásoztak. A berlini körzethez tartozott két kiképzőközpont is. Minden határőrezred alárendeltségébe öt század tartozott, valamint egy-egy műszaki, híradós, szállító, kutyakiképző osztag, egy gránátvető és egy tüzérségi üteg, egy felderítő és egy lángszóróval felszerelt harcjármű. A vízi határszakaszokat motorcsónakos alakulatok őrizték és külön század felelt a határátkelőhelyek védelméért is. A „Közép” határőrparancsnokság hatókörébe 576 páncélozott harcjármű, 48 gránátvető, 48 páncéltörő ágyú, 114 lángszóró, 156 páncélozott jármű, illetve 2295 egyéb jármű tartozott. A falat 992 kutya őrizte. Egy átlagos napon 2300 katona volt szolgálatban a fal mentén. Nagyobb események, politikai krízisek vagy tartós rossz idő esetén a határőrizetet megerősítették, ezeken a napokon 2500 határőr lépett szolgálatba. ## Képek ## Perek Németország egységének helyreállítása után a német társadalom nyomást gyakorolt a politikára, hogy a falnál érvényben lévő tűzparancs kiadóit vonják felelősségre. A tűzparancs jogi vizsgálata 2004 őszéig elhúzódott. A nevesebb keletnémet politikusok közül felelősségre vonták az NDK felső vezetésének több tagját és bíróság elé állították az NDK Nemzeti Védelmi Tanácsának egykori tagjait, illetve a határőrség főparancsnokát. Az eljárás alól nem bújhattak ki az NDK fegyveres erőiben egykor alacsonyabb rangban szolgálatot teljesítők sem. A falnál leadott halálos kimenetelű lövések ügyében 35 vádlottat mentett fel a bíróság. 44-en felfüggesztett börtönbüntetést, míg (a táblázatban külön szereplőket is ide értve) 11-en ténylegesen letöltendő börtönbüntetést kaptak. Az utolsó ítéleteket 2004. november 9-én, a fal leomlásának 15. évfordulóján mondta ki a berlini bíróság. ## A berlini fal emlékei ### Emlékművek Berlinben a fal lebontása után megindult a verseny a városközpontban fekvő legértékesebb területek megszerzéséért. A nagyberuházások, területrendezések átalakították a városi tájat és megváltoztatták azokat a helyeket, ahol addig a határzár állt. A 90-es évek vége óta Berlin egyre nagyobb hangsúlyt fektet a fal egyes, még fellelhető szakaszainak emlékhelyként való megőrzésére, illetve a jelentősebb helyszínek emlékhellyé való átalakítására. 2006-ban a városi szenátus elfogadta a berlini falról való megemlékezés koncepcióját. A fal kitüntetett pontjai mára komoly idegenforgalmi vonzerővel rendelkező attrakcióvá váltak. Berlin egyik leglátogatottabb múzeuma a Checkpoint Charlie-nál létesült Falmúzeum. A Bernauer Straße mentén épségben megmaradtak a műszaki zár elemei. Itt a fal leomlásának 10. évfordulója óta működik az egykori határzárat bemutató kiállítás és dokumentációs központ. A berlini falsétány a fal vonalát követve 21 táblán informálja a látogatókat. A világ több városában is kiállították a fal egyes darabjait. Többek között áll egy darab a Ronald Reagan Elnöki Könyvtár udvarán Kaliforniában, illetve az Európai Unió brüsszeli székhelye előtti téren is. Budapesten korábban a Tabánban állítottak fel két faldarabot, a betonelemeket azonban a rongálások miatt el kellett szállítani. 2010-ben a budapesti Terror Háza elé került egy harmadik faldarab. ### A berlini fal nyomai A német egység megvalósulása óta eltelt időben a műszaki zárat szinte teljesen lebontották. A betonelemeket a városi autópályák építésekor használták fel, a fém alkatrészeket beolvasztották. A 90-es években Berlin szenátusa határozatott fogadott el berlini fal helyének megjelöléséről. Egy kettős bazaltkocka sor lefektetéséről döntöttek, amelyet néhol a „berlini fal 1961-1989” feliratú fémtábla tagol. A kockasor a műszaki zárrendszer nyugat-berlini irányban sorrendben legutolsó épített elemének, a nyugati falnak a nyomvonalát jelzi. Az ettől kicsit nyugatabbra esett, valamikori szektorhatárokat 1-2 turistalátványosságot (például a Checkpoint Charlie-nál látható szektorjelző táblát) leszámítva ma már szinte semmi sem jelöli. A berlini belvárost átszelő egykori határsávban az egyesítést követően beinduló építkezések szinte teljesen megváltoztatták a környéket, itt a bazaltkockákon kívül ma már csak kevés emlékkel találkozhat a látogató. A külsőbb kerületekben, azonban, még ma is jól felismerhető a létesítmény nyomvonala. A nevezetes Bernauer Straße délkeleti oldalán, a lerombolt házak helyén kialakított halálsáv helye még ma is jobbára üres. A Bernauer Straße és az Ackerstraße sarkánál egy kb. 70 méter hosszú szakaszon a műszaki zárat teljes szélességében megőrizték, illetve visszaépítették, a látogatók megtekinthetik az eredeti helyén álló keleti Hinterlandmauert, a nyugati „fal”-at és a köztük húzódó valamikor határsávot is. Az utca végén, a Schwedter Straße, az Oderberger Straße az Eberswalder Straße találkozásánál a fal a Bernauer Straßét kettévágva a Schwedter Straßén nyugatra kanyarodott, ellehetetlenítve a Bernauer Straße és az Eberswalder Straße villamosforgalmát. A Kelet-Berlinbe eső Eberswalder Straßén ide érkező villamosok pályáját ezért nagy hurokban visszafordították. Ez a fordulóhurok a fenti forgalmi csomópont közelében jelenleg is megfigyelhető. A berlini népnyelv falsávnak nevezi az egykori határzóna elhanyagolt, beépítetlen vonalát, ahol még ma is láthatók a betonkerítések és néhol az őrtornyok is. A növényzet az egykor töményen kiszórt gyomirtó szerek miatt lassan regenerálódik. Az egykori 302 őrtoronyból ma még öt látható. A Mühlenstraße déli oldalán fennmaradt a keleti fal (Hinterlandmauer) 1,3 km hosszú, később festményekkel díszített, East Side Gallery néven ismert szakasza. ## A berlini fal a művészetekben - Az East Side Gallery a berlini fal megnyitása után a keleti oldali falmaradványokon (a Mühlenstraße melletti 1,3 km hosszú szakaszon) 1990 tavaszán létrehozott nemzetközi graffiti galéria. - Roger Waters, a Pink Floyd egykori basszusgitárosa 1990-ben a fal helyén, számos neves zenész közreműködésével adta elő a The Wall című koncertjét. - Az alagút – Der Tunnel, 2001. Rendező: Marcus Vetter - 1961 – A berlini fal: 2001-es színes, szinkronizált dokumentumfilm 10 percben. Rendezője Vitézy László. - Berlin – A fal leomlik (Wir Sind Das Volk), 2008-as színes, szinkronizált német film. Rendező: Thomas Berger. ## Érdekességek - Egy keletnémet kispárt a 2005-ös választásokon a berlini fal újjáépítését tűzte ki céljául. - Az Asahi TV 1990-ben gyűjtést rendezett Japánban abból a célból, hogy a berlini fal helyét cseresznyefákkal ültessék be. Az összegyűlt egy millió euróból 10 000 cseresznyefát ültettek Brandenburgban és Berlinben. - A keletnémet Reichsbahn felelt az épülő fal anyagának helyszínre szállításáért. A nyugat-berlini vasúti hálózatot is a Reichsbahn üzemeltette, ezért a falhoz építőanyagot szállító vonatok átjártak Nyugat-Berlinen. - A berliniek által egyszerűen csak Kacsacsőrnek nevezett kertes terület határvonala furcsa kanyarokat írt le. A háborúban győztes szövetségesek a tömböt egyenlő részekre osztották fel, ahol minden egyes keleti teleknek két nyugati szomszédja volt. A kiskertek művelését a fal felépítése után sem hanyagolták el, de csak az NDK „legmegbízhatóbb” polgárai (többnyire párttagok) lehettek itt tulajdonosok. - 1988\. július 1-jén területcsere zajlott le Kelet- és Nyugat-Berlin között. A fal nyugati oldalán lévő, de az NDK-hoz tartozó ún. Lenné-háromszög addig gyakorlatilag területenkívüliséget élvezett, lakói hajléktalanok és a nyugati törvényekkel szembekerült szélsőbalos aktivisták voltak. A területcsere bekövetkeztekor a nyugati rendőrség azonnal megszállta a területet, amelynek lakói a berlini falon átmászva az NDK-ba menekültek, ahonnan az NDK népi rendőrsége órákon belül visszatoloncolta őket Nyugat-Berlinbe. - Az egyezményeknek megfelelően a nagyhatalmak még a hidegháború legfagyosabb óráiban is járőröket indíthattak egymás területére. A fal felhúzását követően az amerikai katonai egységek tüntetően, napi 12 alkalommal mentek át járőrözni a szovjet szektorba. A szovjet egységek a járőrözés mellett gondoskodtak a brit szektorban, a Tiergartenben álló (a környezetétől szögesdróttal elkerített) szovjet hősi emlékmű folyamatos őrzéséről is. - Nyugat-Berlin körül az NDK-területébe ágyazva, de attól teljesen elszigetelve 10 nyugati exklávé létezett. Ezek közül az egyetlen lakott a Berlin délnyugati részén fekvő Steinstücken nevű falu volt. 1951-ben a szocialista állam megkísérelte a terület elfoglalását, de a lakosság ellenállása miatt ez nem sikerült. Steinstücken egy rés volt a falon, mivel az odavezető utakon csak tankakadályok álltak. A területen különösen gyakoriak voltak a határőrök dezertálásai. A fal felépítésekor a területre vezető utat az NDK teljesen lezárta, ezért az amerikai hadsereg helikopter-leszállót épített és állandó „helyőrséget” hozott létre Steinstücken egyik portáján. A megoldást 1972 őszén egy bonyolult területcsere és alku hozta el, amikor a két állam kiegyezett egy 20 méter széles korridor kijelölésében. A korridort és a települést az NDK ekkor egy külön „steinstückeni fallal” vette körül. - 1972-ben az NDK és Nyugat-Berlin vezetői megállapodtak, hogy a nyugati szektorok kommunális hulladékát az NDK szeméttelepein rakják le. - A határsáv megszűnésének egyetlen vesztesei a falak közötti gondozott fűben elszaporodott és szinte háborítatlanul élő nyulak lettek, amik a lebontás után Nyugat-Berlinbe költöztek át. 2009-ben lengyel-német dokumentumfilm készült róluk, amelyet a Duna Televízió mutatott be. - 1961-ben Nyugat-Berlinben kezdték meg Billy Wilder amerikai rendező Egy, kettő, három című filmjének forgatását, melynek egyes jelenetei a Brandenburgi kapunál készültek. A forgatócsoport egy reggelen azzal szembesült, hogy a kapu környékét a fal kezdődő építése miatt éjjel lezárták, a forgatás lehetetlenné vált. A hiányzó jelenetekhez a kaput filmgyári díszletként kellett felépíteni, igen jelentős költségen. A film elején narrációban külön meg is említik az eseményt.

Brassópojána

Brassópojána (, ), köznapi nevén Pojána (Poiana) Románia egyik legjelentősebb téli üdülőközpontja. Brassótól 12 kilométerre, a Keresztényhavas északi lábánál fekszik. Közigazgatásilag Brassó városnegyedeként tartják számon, állandó lakossága 2011-ben 386 fő volt. Brassópojána a Románia területén elsőként alapított hegyi üdülő, és az 1950-es évektől máig az ország legnagyobb, legfejlettebb, legnépszerűbb és legdrágább téli üdülőközpontja. Területén nyolc sípálya van, melyek összesen 24 kilométert tesznek ki; ezeket hét sífelvonó látja el. A síelés mellett lehetőség van egyéb télisportok gyakorlására, túrázásra, hegyikerékpározásra, siklórepülésre, lovaglásra. Az ózondús hegyi levegőt neuraszténia, kimerültség és légúti betegségek kezelésére ajánlják. A helyet a 14. század végén kezdték legeltetésre használni a keresztényfalvi román gazdák, majd a 15. század elején Brassó birtokába került. A 16. században mind Brassópojána, mind a Keresztényhavas a brassói szász líceum tulajdonát képezte, és idővel a városiak kedvelt kirándulóhelye lett. Maga az üdülőtelep a 20. század első évtizedeiben alakult ki, a természetjárás és a síelés térnyerésének köszönhetően. Síelőket legelőször 1895-ben említenek, a következő évtizedekben megjelentek az első épületek, az 1930-as évekre pedig már több turistaház, vendéglő, nyaraló, lakóház volt itt. Az 1950-es években átadott modern létesítmények nemzetközi szintűvé emelték az üdülőt, az 1960-as években pedig elkészült a Brassópojánát és Brassót összekötő országút, mely újabb lökést adott a fejlődésnek. Maga a telep – a szállodák, panziók, létesítmények legtöbbje – egy kisebb medencében, az úgynevezett Felsőpojánán helyezkedik el. Ettől északra helyezkedik el a nagyrészt beépítetlen Alsópojána medencéje, délre pedig a sípályák. ## Nevének eredete A román poiană szláv eredetű szó, mely erdei tisztást jelent. Ennélfogva a Poiana Brașov jelentése Brassó-tisztás. A magyar név a poiană fonetikus átírásából származik, és már a 15. században Polyánként ismerték a helyet. Latin nyelvű okmányokban Pratum Walachorum, vagyis Oláhok rétje, ugyanis már a középkortól román pásztorok használták legelőként a helyet. Egyéb román elnevezései Poiana Soareului (Nap tisztása), Poiana Postăvarului (Keresztényhavas tisztása), 1950 és 1960 között pedig Poiana Stalin (Sztálin-tisztás; ugyanebben az időszakban Brassót Orașul Stalin-ként, vagyis Sztálinvárosként ismerték). A német elnevezés (Schulerau, vagyis Diák-berek) a Keresztényhavas német nevéből ered – Schuler[gebirge], azaz Diák[havas], mivel egykoron a hegy és környéke az 1541-ben alapított brassói német tannyelvű líceum tulajdonjoga volt (lásd a Története fejezetet). Az au gyakori német földrajzi utótag „berek, vízparti terület, árterület, sziget” jelentéssel. A német név hatására a 20. századig magyarul is gyakran Schuler-rétnek nevezték. ## Földrajz ### Fekvése Románia központi részén, a Kárpátkanyarhoz tartozó Barcasági-hegyekben helyezkedik el, Brassó városától délnyugatra. Távolsága Brassó központjától légvonalban 6, országúton 12 kilométer. Távolsága a tőle nyugatra fekvő Barcarozsnyótól 9 kilométer. Autóval mind Brassó, mind Barcarozsnyó irányából a DN1E főúton közelíthető meg. Brassóval autóbuszjárat köti össze. Brassópojána területe – a hozzá tartozó sípályákkal együtt – 474,20 hektár. Tengerszint feletti magasságaként általában 1020, 1028 vagy 1030 métert adnak meg; ez az üdülőtelep felső részének központjára érvényes. Az üdülőközponttól délkeletre a Keresztényhavas 1500 métert is meghaladó fő gerince magasodik, ezen alakították ki a különböző hosszúságú és nehézségű sípályákat. Az 1799 méter magas Keresztényhavas-csúcs Brassópojánától 3 kilométerre délre található. ### Domborzat és geológia Brassópojána a Keresztényhavashoz tartozó, alacsony Pojánai-hegyek (Munții Poienii) két kisebb medencéjében fekszik. Ezek közül a délit Felsőpojánának, az északit Alsópojánának nevezik. Felsőpojána (románul Poiana de Sus, németül Hintere Schulerau vagy Kleine Schulerau) 950–1050 méteres magasságon van. Délkeleten a Keresztényhavas fő gerincének meredek oldala magasodik, mely több mint 450 méterrel emelkedik a telep fölé. Délnyugaton az 1100 méter körüli Pisiac, a fő gerinc egyik nyúlványa határolja, nyugat felé pedig alacsonyabb vonulatok. Itt található a szállodák és sportlétesítmények legtöbbje. Ettől északra, egy erdős nyergen túl, 890–950 méteres magasságban helyezkedik el Alsópojána (románul Poiana Mare, németül Vordere Schulerau vagy Große Schulerau), melyet nyugaton az 1000 méter körüli, bükkel borított Hosszúgerinc (Muchia Lungă, Lange Rücken) határol. A Hosszúgerinc délnyugat felé a Dosul Pleșiiben, északkelet felé pedig a Brassó felé ereszkedő Nagy-Tölgyesben (Stejerișul Mare, Große Hangestein) folytatódik. Alsópojána sokáig érintetlen volt, de a 21. század elején panziókkal, szállodákkal, sőt tömbházakkal kezdték beépíteni. A Keresztényhavast főleg késő jura kori fehér mészkő alkotja. A Pojánai-hegyek középső részén a mészkőréteget késő krétai konglomerátum borítja, melyre a lankás helyeken – így Felsőpojána és Alsópojána medencéiben is – negyedidőszaki kavics és homok rakódott. A legutóbbi jégkorszakban a Keresztényhavas északi oldalát zárt jégtakaró borította, melynek olvadásakor Brassópojána területe mocsaras lett, ugyanis az agyagos föld nem tudta magába szívni a nedvességet. Ennek következtében nem nőtték be fák vagy bokrok; egyes részei (például az Üvegvölgy forrásának környéke) máig mocsarasok. ### Éghajlat A környék éghajlata kontinentális. Brassópojánát középhegységi klíma jellemzi, rövid nyarakkal és hosszú, száraz telekkel. Télen az éghajlati viszonyok kedvezőek a téli sportok gyakorlásához, az év többi részében pedig a túrázáshoz. Az évi átlagos napfénytartam 1800 óra; a derült ég főként az őszi és a téli évszakra jellemző. Az évi középhőmérséklet Brassópojánán 6,9 °C (ezzel szemben Brassóban 8,5 °C, a Keresztényhavas csúcsán 0 °C); hasonló érték jellemző sok más európai téli üdülőhelyre is (például Chamonix-Mont-Blanc, Cortina d’Ampezzo vagy Zakopane). Január az év leghidegebb hónapja, a napi hőmozgás télen a legkisebb. A hőmérséklet már október közepén 0 °C alá süllyedhet, és a fagypont alatti értékek egész áprilisig kitarthatnak. Mindamellett télen a hőinverzió miatt gyakran melegebb van, mint a Brassói-medencében: ilyenkor az alacsonyabb területeket köd és pára borítja, míg Brassópojánán derült és száraz idő van. A hótakarós napok száma 93 (ezzel szemben Brassóban 63, a Keresztényhavas nagyobb magasságaiban 150–200), a hótakaró átlagos vastagsága 50 cm. A hó már októberben megérkezhet, és április közepén olvad el teljesen. Északnyugati szél az uralkodó, az átlagos szélsebesség 1,1 m/s. ### Vízrajz A Pojánai-hegyek az Olt folyó vízgyűjtő területéhez tartoznak. A legtöbb patak időszakos vízjárású, vízhozamuk áprilisban a legnagyobb és nyár végén, ősz elején a legkisebb. Felsőpojána fő vízfolyása a Valea Poienii (németül Hentschelgraben), mely az üdülőközpont és az azt körülvevő magaslatok fő vízgyűjtője: a Keresztényhavas nyugati oldalán ered, majd nyugati, délnyugati irányban folytatja útját. 1950-ben az üdülő délnyugati részén közel 1 hektáros mesterséges tóvá duzzasztották, ahol úszni és csónakázni lehetett; később ennek partján létesítették a Miorița komplexumot, majd 2006-ban a tó egy részét feltöltötték, és itt építették fel az Aurelius szállodát. Alsópojána nyugati részén, az Orendi-domb mellett ered az Üvegvölgy (románul Valea Sticlăriei, németül Glasergraben), mely az üdülőtől 2 kilométerre nyugatra egyesül a Valea Poieniivel. Alsópojána északkeleti szélén, az úgynevezett Kocsonyarét (Poiana Junilor, Fleischerwiese) mellett ered a Szárazvölgy (Valea Seacă, Trockenes Tal), mely a Köszörű-patakba torkollik. 2011-ben egy 1,4 hektáros, térfogatú gyűjtőtavat létesítettek a Keresztényhavas oldalában, 1500 méter magasságban, mely a sípályák hóágyúihoz szolgáltatja a vizet. ### Flóra és fauna Brassópojána területét pázsitfüvek borítják, melyek közül a veres csenkesz, cérnatippan, szőrfű az uralkodó. A virágos növények közül megemlíthető a margaréta, kárpáti harangvirág, őszi kikerics, tárnics. Keleten, délkeleten a Keresztényhavas meredek oldalát borító lucfenyves határolja az üdülőt. Aljnövényzete szegényes, főleg páfrányokból, erdei madársóskából, fekete áfonyából áll. Nagyobb magasságokban a lucfenyők gyérebbek, borókával és havasi égerrel keverednek. Az irtásokon vadszeder és málna terem, egyes irtásokat havasi cirbolyafenyővel ültettek be. Nyugatra és északra elegyes erdők találhatók, melyekben keveredik a bükk, tölgy, jegenyefenyő, aljnövényzetükben pedig gyakori a kétlevelű csillagvirág, kankalin, erdei nefelejcs, erdélyi májvirág, berki szellőrózsa, ujjas keltike. Az állatok közül megemlíthető a szarvas, őz, vaddisznó, medve, farkas, róka, holló, egerészölyv, a vízfolyásokban és környékükön pedig gyakori a fürge cselle és az alpesi gőte. A medvék gyakran – akár nappal is – megjelennek az üdülő területén, és több ízben a sípályák berendezéseit is megrongálták. ## Története ### Helytörténet a 19. század végéig Elszigetelt, az útvonalaktól távol eső volta miatt Brassópojána területe egészen a 14. század végéig ismeretlen és feltáratlan volt. A helyet legelőször a 14. század utolsó évtizedeiben kezdték legeltetésre használni a keresztényfalvi román pásztorok. Keresztényfalva területén kevés legeltetésre alkalmas hely volt, a szász falu mellett letelepedő románok folyamatosan új helyeket kellett keressenek, így jutottak el egy idő után Alsópojána tisztásáig, ahova a falutól könnyű, természetes útvonal vezetett (az úgynevezett Lexen-út). A keresztényfalviak saját tulajdonuknak tekintették a tisztást, és a Keresztényhavas nevét is ez a körülmény adta. A 15. század elején a Bolgárszegen, Brassó hegyek közé ékelődött román külvárosában lakó gazdák is felfedezték Pojánát, mikor Bolgárszegből az Oaben völgye mentén egészen a havas lábánál elterülő rétekig hajtották fel szarvasmarháikat. Itt nézeteltérésbe keveredtek a keresztényfalviakkal, hogy melyiküket illeti meg a hely. A vita évekig húzódott, mivel Brassó városi tanácsának nem sikerült olyan döntést hoznia, mely mindkét közösséget kielégítette. A peres felek végül magához Zsigmond királyhoz fordultak. Zsigmond magyar király 1426 decemberétől 1427 júniusáig udvartartásával együtt Brassóban tartózkodott, hogy megszervezze a törökök elleni védelmet. Ez idő alatt meghallgatta a panaszosokat, több Brassót és a vármegyét érintő rendeletet hozott, és országgyűlést is tartott. Mielőtt ítélkezett volna a pojánai legelő ügyében, úgy döntött, hogy személyesen látogatja meg a szóbanforgó helyet; ebből az alkalomból a városi tanács a Salamon-kőtől induló, lovak által is járható utat vágott az Oaben völgyének sziklás oldalába. A kirándulásra június 14-én került sor; a király végül Brassónak ítélte a helyet, a keresztényfalviaknak pedig kárpótlásul egy Törcsvár közeli legelőt adományozott. A kiváltságlevél Polyánként, illetve Aw-ként említi a helyet („campum et planiciem in vulgari Hungarico Polyán, in Teutonico autem Aw nuncupatam et vocatum”, vagyis „a sík mező, melyet magyarul Polyán, németül Aw néven ismernek”); ez Brassópojána területének legelső írásos említése. Az 1000 méter tengerszint feletti magasságban fekvő Pojánán a nyár túl rövid és enyhe ahhoz, hogy gabonát termesszenek, így elsősorban legeltetésre használták: a következő évszázadokban a bolgárszegi románok transzhumáló pásztorkodásának helyszíne volt, területén havasi pásztorkunyhók álltak. A legelőket év elején osztották fel, gyakran szóbeli megállapodás alapján; a béreket és illetékeket az akkori szokások határozták meg. Nyáron szarvasmarhákat, tavasszal és ősszel juhokat legeltettek. Az állatokat az Oaben folyó völgyén hajtották, a sziklába vágott „királyi utat” hamarosan elmosták az olvadások és az árvizek. Brassópojána következő írásos említése az 1532–1535 között keletkezett Schaffner-számlákban (Schaffner Rechnungen) található; ekkor a helyet insula vulgo Awe-ként, azaz az Awénak nevezett szigetként említik. A számlákban többek között helyi munkások fizetségét tárgyalják, akiket a városi tanács 1534 nyarán megbízott, hogy Majláth István erdélyi vajda látogatásának alkalmából javítsák ki a Salamon-kőtől induló sziklaösvényt. Majláth István 1535 augusztusában három napot töltött Pojánán családjával és barátaival a város költségén. A 16. század elején az egész Keresztényhavas és környéke Brassó birtokába került. Thomas Tartler krónikás szerint V. Basarab havasalföldi fejedelem adományozta a területet a városnak; cserébe a szászok 1495-ben engedélyezték egy román ortodox kőtemplom (a Szent Miklós-templom) építését a város területén (ez azonban valószínűleg helytelen, ugyanis V. Basarab csak 1512-től volt fejedelem). Brassó városa a Honterus által 1541-ben alapított Studium Coronense líceumnak ajándékozta a hegyet, hogy a líceum a legelők bérbeadásából és a fakitermelésből kiegészíthesse jövedelmét. Ekkor honosodott meg a hegy német Schuler (Diák) és a tisztás Schulerau (Diák-berek) neve. Feljegyezték, hogy a diákok minden év augusztusában – más források szerint évente négyszer, a nyári hónapok első hétfőjén – kirándulást szerveztek Pojánára és a Keresztényhavasra (ad montes ire), azzal a kikötéssel, hogy az esti harangszóra visszaérjenek a városba. Bár a város a 16. század végén visszakövetelte a hegy feletti jogot, az iskolai kirándulások egészen 1716-ig folytatódtak. A túrázás során az először részt vevő fiatalokat a többiek kíméletlenül megfürdették az Oaben vizében (das Prellen und Hobeln der Füchse). A 17. század végétől a szászok korlátozták a bolgárszegi románok Pojána feletti jogait, majd a 18. században kiszorították őket Pojána területéről: az öröklést megtiltották, így a legelőket fokozatosan kisajátották. A románok a Guberniumnál tettek panaszt, ami az ő javukra döntött, ám a szász városvezetés nem hajtotta végre a Gubernium rendelkezését. A legeltetés mellett a románok népi ünnepélyeket is rendeztek Pojánán. Mișu Popp 19. századi román festő egy ilyen alkalmat örökít meg egy dátumozás nélküli tájfestményén (Sărbătoare in Poiana Brașov – Ünnepség Brassópojánán). A 19. század közepén Orbán Balázs is meglátogatta a helyet; leírása szerint „[a] Pojána egy gyönyörű havasi láz (fensík), melynek nagy terjedelmű irtványain nyájak legelésznek szerteszét, harmonicus kolompzenéjükkel élénkitvén a lakatlan vidék egyhanguságát. A Pojána tulsó felén a Keresztyénhavasnak roppant bérczóriásai emelkednek aljuktól tetejökig ős fenyves erdők végtelen tömegétől boritva, melyeknek sötétje a Pojána világos zöld réteivel oly élénk ellentétben tünik fel. (...) Nincs vászon, a mely e roppant terjedelmű s nagyszerűségben páratlan láttért magára fogadhatná; nincs ecset, a mely azt oda varázsolni tudná; hogyan akarhatnám hát én azt szavakkal lefesteni?” Alsópojánát (vagy annak egy részét) Orbán Pojána Lubrinkának nevezi, mely „a brassai mészárosok legelőhelye”, Felsőpojánát pedig Pojána Jencselnek. Megjegyzi, hogy a keresztényhavasi kirándulás a brassóiak egyik kedvenc időtöltése. 1871-ben Johann Gött kérésére a brassói városi tanács elrendelte a Salamon-kőt és Brassópojánát összekötő Oaben-völgyi sziklaösvény kiszélesítését; a munkálatokat 1872-ben kezdte a hadsereg hegyivadász-alakulata. A középkortól egészen az 1960-as évekig az Oaben-völgy volt Brassópojána fő megközelítési útvonala; egy másik, sokkal hosszabb út a Nagy-tölgyes gerincén kanyargott. 1876-ban Maetz Károly királyi mérnök részletes térképet készített a pojánai legelők felosztásáról. ### Az üdülő kialakulása Brassópojána üdülőtelepe a természetjárás és a síelés térnyerésének következményeként alakult ki, mely szabadidős tevékenységek a 19. század második felében lettek népszerűek Európában. Julius Römer brassói szász botanikus 1873-ban alapította meg a Siebenbürgische Alpenvereint (Erdélyi Hegymászó Egyesület), mely 1881-ben beleolvadt a Siebenbürgischer Karpatenvereinbe (SKV, Erdélyi Kárpátok Egyesület), annak brassói szakosztályaként. 1883-ban az SKV menedékházat épített a Keresztényhavason; ebből az alkalomból a csúcsra vezető ösvényeket is rendbetették, és a túrázások mind rendszeresebbek lettek. 1895-ben említik az első síelőket, és ezt az évet tekintik az üdülőtelep alapítási évének. 1906-ban készültek el az első sípályák, és hivatalosan is elismerték mint téli üdülőhelyet. A Kronstädter Schiverein síegylet, mely korábban a Postaréten és a Rakodó-völgyben gyakorolt, a Pojánára költözött. 1907-ben Alsópojánán felavatták a mai Románia területének első síkunyhóját (a jelenlegi Hotel Căprioara helyén), majd 1910-ben egy második, háromszobás menedéket. Az első hivatalos pojánai síversenyt 1909. február 14-én rendezték a Brassópojána–Nagy-függő-kő–Postarét útvonalon, az első három helyezett sorrendben Kurt Seewaldt, Willi Vogt és Emil von Bömches volt. Az 1910-es években síugrósáncokat építettek az alsópojánai Orendi és a felsőpojánai Idiotenhügel dombokon; utóbbin 1914-ben Fr. Ganzert 13,5 méteres eredményt ért el. Az első világháború után Erdély – és így Brassó is – Románia része lett. Gustav Philippi, az SKV elnöke új épületek és létesítmények létrehozását szorgalmazta, mivel úgy vélte, hogy a háború befejeztével ugrásszerűen fog nőni a turisták száma: „Hamarosan Brassót sokkal több ember fogja meglátogatni. (...) A mi egyesületünk feladata a hegyek megnyitása új utak és turistaházak építése által.” 1919-ben a síegylet keretén belül elsősegélynyújtó csoportot alapítottak, a mai hegyimentők előfutárát. 1924-ben Albert Schuller városi főépítész tervei szerint felépült az SKV Höhenheim turistaháza (a jelenlegi Hotel Ruia helyén), melyet Brassópojána első szállodájának tekintenek. Az 1930-as évek közepén Pojána gazdag brassóiak nyaralóiból, az SKV-turistaházból és két-három vendéglőből állt, elkészültek az első kiépített sípályák, és itt volt a román cserkészek impozáns épülete is. Az első lakóház 1933-ban épült, és Radu Scârneci későbbi síbajnok volt Brassópojána legelső állandó lakosa. Az üdülő fejlődésének a Román Cserkészszövetség által rendezett 1936-os nemzetközi dzsembori adta a következő lökést, melyen mintegy ötezer cserkész vett részt, és maga II. Károly román király is jelen volt. Ebből az alkalomból bevezették az elektromos áramot és a vizet a településre, az Oaben-völgyi ösvényt pedig ismét kiszélesítették, autók számára is járhatóvá téve. Megszervezték a tömegközlekedést is: a felújított úton 10–12 férőhelyes, lánctalpas, nyitott teherautók szállították a turistákat. A városból mind több ember költözött ide; magánházak épültek, az állandó lakosság pedig nőtt. Az Encián folyóirat egy 1939-es száma szerint „az utóbbi évben a Pojána nagyon népes lett, főleg a vendéglők környéke, amelyek megfelelően rendesek és drágák. Nem is csoda, ha figyelembe vesszük a nagy forgalmat. Mert hiszen egy-egy szép vasárnapon egész divatbemutató vonul fel «kirándulni», aztán ellepik a kocsmákat. A vadonatúj turistaruhával, bakancsokkal, lengőtollas tiroli kalappal a jó brassóiak először a Pojánában csodáltatják meg magukat.” A kommunista hatalomátvétel után, 1948-ban a nyaralókat és turistaházakat államosították, és az ONT (Nemzeti Turisztikai Hivatal) üdülőiként kezdték használni. A lakóházakat – egy kivételével – mind lebontották; az egyetlen fennmaradt magánház a Scârneci család 1933-ban épült otthona, mely ma is áll (str. Poiana lui Stechil 16). 1950 és 1960 között az üdülőt Poiana Stalinnak (Sztálin-tisztás) nevezték. Az Idiotenhügel dombon egy hatalmas fatábla viselte Sztálin képmását. A táblát egy idő után eltávolították; egyes visszaemlékezések szerint egy vihar döntötte le. ### A modern üdülőközpont Két eseménynek köszönhető, hogy Brassópojána nemzetközi szintű üdülőhellyé vált: az egyik az 1951-ben rendezett IX. téli egyetemi világjátékok, melynek alkalmából modern létesítményeket építettek, a másik pedig a Brassó–Brassópojána-országút 1964-es megnyitása. 1950 júliusában nagyméretű építkezésbe kezdtek, hogy Brassópojánát – akkori nevén Poiana Stalint – előkészítsék az 1951-es diákolimpiára. Felújították a sípályákat, sportlétesítményeket építettek (többek között két síugrósáncot, egy 1640 méter hosszú bobpályát és egy 3000 férőhelyes jégpályát), és átadták a 350 ágyas Hotel Poiana szállodát, melyben a versenyek résztvevőit helyezték el. A síelőknek egy 2600 méter hosszú drótkötélpályás felvonó állt rendelkezésükre, az ország legelső sífelvonója; az üdülő délnyugati részén pedig létrehozták a közel 1 hektáros mesterséges tavat. A munkálatokat 1951 első napjaiban fejezték be, és a január 28. és február 7. között megrendezett diákolimpián 23 nemzet 415 diákja vett részt. Több létesítménynek tragikus vége lett: a Hotel Poiana 1952 januárjában leégett (mivel nagyrészt fából épült, az alapzat kivételével teljes egészében megsemmisült), a bobpályát bezárták a sorozatos balesetek miatt, a sífelvonó pedig 1966-ban leszakadt, több tucat áldozatot követelve. A hivatalos változat alapján a szálloda egy ott felejtett vasaló miatt gyúlt fel, bár egyes híresztelések szerint korrupt hivatalnokok okozták a tüzet, hogy eltüntessék az általuk elkövetett sikkasztások nyomait. Több személyt letartóztattak, de a vizsgálat eredményét sosem hozták nyilvánosságra. Mindezek ellenére a telep töretlenül fejlődött: 1958-ban a Hotel Poianát újraépítették Hotel Sport néven, és további két szállodát (Poiana és Bradul) emeltek. Hétvégente akár tízezer turista is felkereste az üdülőt. Brassópojána keleti részén kőfejtőt létesítettek (ezt mára már elhagyták, mint ahogy a mellette létesített síugrósáncokat is), ahonnan építőanyagot nyertek a szállodákhoz és egyéb épületekhez. A telep fejlődésével időszerű lett egy modern autóút építése az Oaben-völgyi keskeny és meredek földút helyett, és 1960-ban a brassói városháza elrendelte egy új út építését. Három különböző tervet nyújtottak be az útvonalat illetően; a harmadik változat, melyet végül elfogadtak, a Postarét környékéről indult a Warthe-domb felé, és a Nagy-tölgyes gerince mentén kanyargott, egy régi szekérutat követve. Ehhez nem volt szükség házak lebontására, nem tételezett fel bonyolult építészeti megvalósításokat, és a panorámák miatt turisztikai szempontból is értékes volt. A munkálatok 1962 utolsó negyedében kezdődtek, magát az utat pedig 1963 őszén kezdték építeni, és 1964. december 19-én avatta fel Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Kommunista Párt főtitkára. 1965-ben elkészültek a töltések, védőkorlátok és a vízelvezető rendszer. 1966-ban az utat egy további 1,8 kilométeres szakasszal hosszabbították, és teljes egészében leaszfaltozták. Az út elkészültével Brassópojána ugrásszerű fejlődésnek indult. Az 1970-es évek elején már öt szálloda, az 1980-as évek elején pedig tíz szálloda és tucatnyi panzió működött, összesen több mint 2500 férőhellyel. Sportpályákat, úszómedencét, új sípályákat és sífelvonókat építettek; orvosi rendelő, rendőrség („milícia”), postahivatal, óvoda, vadaspark, könyvtár, bevásárlóközpont, diszkó nyílt (ezek közül ma már csak a rendőrőrs működik). Pojánát számos külföldi turista látogatta, főleg németek, franciák, belgák, skandinávok. A külföldiek számára külön üzleteket („shop”-okat) és diszkókat tartottak fenn, ahol csak valutával lehetett fizetni (a kommunizmus alatt a román állampolgárok nem birtokolhattak törvényesen valutát). Az 1989-es rendszerváltás további lendületet adott a fejlesztéseknek: számos új panzió, villa, üdülőház épült, új utcákat hoztak létre, a sípályákat és a hozzájuk tartozó felszereléseket pedig európai szintre emelték. Az 1990-es évek végén felépült ortodox temploma és kolostora. 2004-ben itt tartották a NATO védelmi minisztereinek megbeszélését. 2013. február 17. és 22. között itt rendezték a XI. Téli Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál egyes versenyszámait (alpesisí, műkorcsolya, gyorskorcsolya) és záróünnepségét. Ebből az alkalomból felújították és kibővítették a síterületet, és egy új korcsolyapályát építettek. ## Leírása A legtöbb szálloda, villa, sportlétesítmény Felsőpojánán található. Az épületek legtöbbje modern, a hegyi üdülőkre jellemző stílusban épült. Kevés utcája van, a szállodák és panziók erdősávok által elválasztott kisebb tisztásokon helyezkednek el, így is erősítve a hegyi üdülői hangulatot. A telep központjának a mesterséges tó („Miorița-tó”) környékét tekintik (templom, rendőrség, buszmegálló); főutcája a str. Poiana Soarelui. A nagy hotelek főként az említett központtól északnyugatra és délkeletre helyezkednek el; északkelet felé kisebb szállodák és panziók épültek. A sípályák, sífelvonók és egyéb sportlétesítmények az üdülő déli részén vannak; a keleti tisztásokon voltak egykoron a síugrósáncok. Alsópojána területe nagyrészt beépítetlen, bár 2000 után több nagyszabású épületet – parkolóházat, sőt egy 2,5 hektáros panelnegyedet – is építettek. ### Látnivalók Az üdülőtelep területén az egyetlen jelentősebb látnivaló a Keresztelő Szent János ortodox fatemplom és kolostor. 1997–1999 között építették a máramarosi templomokéra emlékeztető stílusban, harangtornya nyugati oldalán található. A kolostor cellái az alagsorban vannak, 2010-ben négy szerzetes lakott itt. A Bradul (Fenyő) sípálya mellett látható Liviu Cornel Babeș antikommunista mártír emlékműve. Babeș a kommunista rendszer elleni tiltakozásként 1989 márciusában ezen a helyen felgyújtotta magát, és néhány órával később meghalt. Az eseménynek több külföldi turista is szemtanúja volt, így a nemzetközi közvélemény is értesült az esetről. ### Népesség 2011-ben 386 lakosa volt, ez Brassó lakosságának 0,15 százaléka. 328 fő vallotta magát románnak, 18 magyarnak, 5 németnek; 35 más nemzetiségű, vagy nem nyilatkozott. A népesség növekedik, ám öregszik. Forrás: ### Közlekedés Maga az üdülőtelep gyalogosan könnyen, egy óra alatt bejárható. Brassóval és Barcarozsnyóval a DN1E másodrendű főút köti össze, vasúti összeköttetés nincs. Brassóból a 20-as jelzésű autóbusz 20 percenként indul Pojána irányába, végmegállója a telep központjában van. Felsőpojánán 800 parkolóhely áll rendelkezésre. 2017-ben felavattak egy 400-nál is több férőhelyes parkolóházat Alsópojánán – innen autóbuszok viszik a turistákat a sípályákig –, azonban az autósok alig használják. ## Turizmus Brassópojána a Románia területén elsőként alapított hegyi üdülő, és az 1950-es évektől máig az ország legnagyobb, legfejlettebb, legnépszerűbb és legdrágább téli üdülőközpontja. A 2010-es évek közepén a téli szezonban havonta átlagosan turista látogatta meg, és havi félmillió lesiklást tartottak számon. A síelés mellett lehetőség van egyéb télisportok gyakorlására, túrázásra, hegyikerékpározásra, siklórepülésre, lovaglásra. Az ózondús hegyi levegőt neuraszténia, kimerültség és légúti betegségek kezelésére ajánlják. ### Síelés Az első épített sípályákat az 1930-as években létesítették: 1936-ban létrehozták a Drumul Familial (Családi út), 1937-ben a Sulinar, 1938-ban a Drumul Roșu (Vörös út), 1939-ben a Stechil-rét–Bolgárszeg pályákat. Jelenleg hét karbantartott pálya van, melyek – variánsokkal együtt – összesen több mint 20 kilométert tesznek ki. A sípályák neveinek nincs meghonosodott magyar változata. #### Karbantartott sípályák - Stadion – a telep legrövidebb és legkönnyebb pályája; főleg gyerekek használják, akik itt sajátítják el a síelés, hódeszkázás és a sílift használatának alapjait. - Bradul – a hasonló nevű szálloda mellett létesített, könnyű, 430 méter hosszú pálya; az egyetlen, melynek van éjszakai világítása. - Drumul Roșu – 5,8 kilométeres hosszával a 2010-es években Románia leghosszabb sípályája; variánsai további 3 kilométert tesznek ki. Neve („vörös út”) onnan ered, hogy egy korábban létesített, vörös kereszttel jelölt turistaút közelében húzódik (lásd alább). 1938-ban létesítették; már ekkor úgy tervezték a kialakítását, hogy a telepet és a Keresztényhavas-csúcsot összekötő autóút alapja legyen. Népszerű, könnyű-közepes pálya. Szinte végig fenyőerdőben halad, a többi pályával ellentétben, melyek nagy nyitott térségeket szelnek át. - Sulinar – a legrégebben létesített, máig használatban levő pálya; első változatát 1937-ben építették ki. Hossza 2,82 kilométer, variánsai 2,7 kilométert tesznek ki. Az egykori Cristianul Mare menedékház környékéről indul, majd a síterület keleti határát követi. Közepesen nehéz pálya néhány nehéz szakasszal (Zidul Mare, Zidul Mic), melyeket azonban meg lehet kerülni. A Kárpátok egyik legszebb pályájaként tartják számon. - Ruia–Subteleferic – két pálya, a nehéz Ruia és a közepes Subteleferic összevonásából keletkezett. Hossza 2,2 kilométer. - Kanzel – a legmagasabban fekvő pálya, a hó itt olvad el a legkésőbb. A csúcs közeléből indul, és a Sulinarba torkollik, hossza 800 méter. - Lupului – az egykori Cristianul Mare menedékház környékéről indul, majd a síterület keleti határát követi, hossza 2,6 kilométer. A legnehezebb pályaként tartják számon, leghírhedtebb része az S-ul mare (Nagy S), melyet nem is nyitnak meg minden évben. #### Megszűnt és használaton kívüli pályák - Camelia – az egykori Vila Camelia és a központ között húzódott (megközelítőleg a jelenlegi Fântânița Călugărului utca mentén), a telep legkönnyebb pályájaként tartották számon. A területet beépítették. - Trambuline – a régi kőfejtő melletti síugrósáncokhoz tartozó pályák; a területet részben beépítették, és egy aszfaltút is átszeli (str. Poiana lui Stechil). - Slalom Special – a telep legnagyobb átlagos meredekségű (38%) pályája volt, hossza 300 méter, éjszakai világítás és két sílift is tartozott hozzá. A Tejbarlang környékéről indult, az irtás még mindig jól kivehető az erdőben. - Drumul Familial – egykoron a telep leghosszabb pályája (5 kilométer), könnyű pályaként tartották számon. A Römer-menedékháztól indult, és a jelenlegi sárga sávval jelölt turistautat követte a Ruja-réten és a Drester-tisztáson át a kőfejtőig. #### Sífelvonók Brassópojánán tíz drótkötélpályás felvonó működik. Ezeken kívül felvonóik voltak a megszűnt Camelia és Slalom Special pályáknak is. - Capra Neagră – Brassópojána központjából induló és a Keresztényhavas-csúcsig, a Kanzel pálya kezdőpontjáig közlekedő kabinos felvonó. Nyáron is közlekedik. - Kanzel – a telep déli részén, a sportstadion közeléből induló és a Keresztényhavas-csúcsig, a Drumul Roșu kezdőpontjáig közlekedő kabinos felvonó. Nyáron is közlekedik. - Postăvarul Express – szintén a sportstadion közeléből induló, az egykori Cristianul Mare menedékházig, a Sulinar, Ruia–Subteleferic, Lupului kezdőpontjáig közlekedő gondola-lift. - Ruia, Lupului – székes felvonók. - Stadion, Bradul, Ruia, Subteleferic, Kanzel – síliftek. ### Túrázás Brassópojánáról 13 jelölt gyalogos turistaút indul; ezeken kívül két további út áthalad az üdülő területén. #### A Keresztényhavas felé induló útvonalak - Brassópojána – Farkas-árok – Schuler-menedékház – Keresztényhavas csúcsa, az úgynevezett „vörös út”. A hegység egyik legrégebbi ismert útja, az SKV korszerűsítette az 1880-as években. Hossza 6 kilométer, szintkülönbsége 780 méter. Környékén létesítették a Drumul Roșu sípályát, mely többször keresztezi az ösvényt. - Brassópojána – Padina Lăutei – Schuler-menedékház, az úgynevezett „Römer-út”. A vörös úthoz hasonlóan szintén eljut a menedékházig, de a sípályáktól nyugatra, sűrű erdőben húzódik. - Brassópojána – Sulinar – Krukk-gerinc. A Sulinar sípálya mellett húzódik. Érinti a brassópojánai hegyimentő központot, mely az elsőként alapított ilyen létesítmény Romániában (1933). - Brassópojána – Tejbarlang – Krukk-gerinc. A régi kőfejtő után a meredek Schmauz-árkon kapaszkodik fel a Drester-tisztásig, majd szintvonalon halad a Tejbarlangig, utána a gerincig. #### Brassó felé induló útvonalak - Brassópojána – Salamon-kő, az úgynevezett „Lehmann-út”. A régi Oaben-völgyi sziklaösvény, mely fél évezreden keresztül Brassópojána fő megközelítési útvonalaként szolgált. - Brassópojána – Poiana Nisipului – Vizesvölgy. - Brassópojána – Nagy-függő-kő – Brassó (Postarét). A Oaben-völgyi ösvényhez hasonlóan a régi időktől kezdve ismert volt, de annál sokkal hosszabb; főleg szekerek használták. Közelében húzódik a DN1E főút. - Brassópojána – Vizesvölgy – Brassó (Rakodó-negyed). #### Nyugatra, a Pojánai-hegyekbe induló útvonalak - Brassópojána – Ördögárok – Cheișoara. Szinte teljes hosszában a Valea Poienii patakot követi; egyes szakaszokon a mederben kell menni, és magas vízhozamnál (például olvadásnál) nem járható. - Brassópojána – Poiana Aviatorilor – Barcarozsnyó. - Brassópojána – Lexen-út – Keresztényfalva. - Brassópojána – Arany-lik – Cheișoara. Vadregényes, keskeny, sűrű erdőben és sziklák mellett húzódó ösvény. - Brassópojána – Poiana Cerbului – Piscul Lung. #### Brassópojánán áthaladó útvonalak - Salamon-kő – Schuler-menedékház – Predeál, az úgynevezett „sárga út”. Keletről kerüli meg Brassópojánát, érinti a keresztényhavasi menedékházat, majd a meredek délkeleti oldalon ereszkedik Predeál felé. Télen lavinaveszély miatt nem járható. - Salamon-kő – Üvegvölgy – Barcarozsnyó. Hosszú de könnyű út, belőle ágazik el a bálványkői ösvény. ### Egyéb sportok A síelés és a gyalogos túrázás mellett a környéken számos lehetőség van sportolásra: - korcsolyázás, szánkózás - terepfutás, kocogás - kerékpározás, hegyikerékpározás - siklórepülés - lovaglás - célbalövés - atlétika, labdarúgás, röplabda, tenisz stb. az ezekre létesített pályákon - A 20. század második felében úszni és csónakázni is lehetett fedett medencékben, és/illetve a mesterséges tavon. Később a medencéket megszüntették, a tó egy részét pedig 2006-ban feltöltötték, így ezek a lehetőségek már nem adottak. ### Terápia Brassópojána középhegységi éghajlata a hely legfontosabb gyógyító tényezője. A fő éghajlati paraméterek egy üdítő, serkentő bioklímát eredményeznek, melyet kellemes hőmérséklet, kis hőingadozás, sok napsütés, tiszta, ózondús, negatív ionokban gazdag levegő jellemez. E természeti feltételek kedveznek a fizikailag és szellemileg kimerült szervezet felépülésének, továbbá egyes betegségek kezelésének (például légúti fertőzések, asztma, vérszegénység, pajzsmirigy-túlműködés). ## A kultúrában - A környéken játszódik Mihail Sebastian Accidentul című, 1940-ben kiadott regénye cselekményének nagy része (magyarul Menedék címen jelent meg). - 1964-ben itt forgatták a Dragoste la zero grade román romantikus filmet. - 1971-ben a Román Posta 55 banis bélyeget bocsátott ki Brassópojánáról.

Benjamin Britten

Báró Edward Benjamin Britten OM (hivatalos megszólításban Baron Britten vagy Lord Britten), Aldeburgh bárója OM CH (Lowestoft, Egyesült Királyság, 1913. november 22. – Aldeburgh, Egyesült Királyság, 1976. december 4.) angol zeneszerző, karmester, zongorista. Zenei tehetsége korán megnyilvánult. Ötévesen kezdett komponálni, első vonósnégyesét kilencévesen írta. Tizennégy éves korában szimfóniát, további vonósnégyeseket, zongoraszonátákat és dalokat írt. Zeneelméletet magánúton, Frank Bridge-től tanult. 1930-ban a Royal College of Music növendéke lett, ahol John Ireland volt a mestere. Első nyomtatásban megjelent műve a Sinfonietta volt (1932). Nagy hatással volt rá W.H. Auden, aki többek közt első operájának, a Paul Bunyannak a szövegkönyvét írta. A háború elől menekülve 1939-től 1942-ig az Egyesült Államokban tartózkodott, ahol megírta Sinfonia da Requiemjét. Opera-zeneszerzőként a Peter Grimes bemutatója után (1945) figyeltek fel rá. 1953-ban II. Erzsébet koronázására írta a Gloriana című operáját. 1947-ben részt vett az Aldeburgh-i Fesztivál megszervezésében, amelyet azóta évente rendeznek. Operahőseinek és dalciklusainak elsődleges ihletője Peter Pears tenorista volt, aki az 1930-as évek végétől szakmai és magánéletében egyaránt központi szerepet játszott. ## Pályafutása ### Fiatalkora Edward Benjamin Britten az angliai Suffolk grófságbeli Lowestoftban született 1913. november 22-én. Apja fogorvos és egyben tehetséges amatőr zenész volt. Anyja énekes, aki éveken át a Lowestofti Kórustársaság titkári teendőit látta el. Benjamin a legfiatalabb volt a Britten család négy gyermeke közül. A zene iránti szeretetét apja nevelésének köszönheti. Érdeklődése és tehetsége korán kibontakozott, és már ötéves korában megpróbálkozott a komponálással. Zongoratanulmányait nyolcévesen kezdte el Ethel Astle helybeli tanárnőnél, két évvel később pedig a norwichi Audrey Alstonnál brácsázni tanult. Gyermekkorában gyakran elvitték a helyi kórustársaság hangversenyeire valamint a háromévenkénti Norwich-Norfolk Fesztiválra. Az 1924-es fesztiválon hallotta először a neves brit komponistát, Frank Bridge-et, aki saját, Tenger című szvitjét vezényelte. Három évvel később, amikor ismét ellátogatott a fesztiválra, Audrey Alston brácsatanárnő beajánlotta a neves zeneszerzőnek, és ettől kezdve rendszeresen ellátogatott hozzá, sőt vakációit is mellette töltötte tanulással. A szigorú Bridge mellett ismerkedett meg a zeneelmélet alapfogalmaival. Tőle eredeztethető az akkor uralkodó brit zenei stílus elutasítása, hiszen sokkal inkább Bartók Béla és Arnold Schönberg zenéjét kedvelte. Britten, mire elvégezte tanulmányait suffolki Old Buckenham Hall School fiúiskolában és – tizennégy évesen – bekerült a holti Gresham’s középiskolába, már megírt tíz zongoraszonátát, hat vonósnégyest, három zongoraszvitet, egy oratóriumot, valamint több tucatnyi dalt. Néhány zongoraművet és három dalt később meghangszerelt vonószenekarra. Ebből lett 1934-ben a Simple Symphony (1934). Más dalait, így a Tit for Tat című sorozatot a későbbiekben szintén kiadták. Ezek a korai szerzemények tanúskodnak zenei koraérettségéről. Két évet töltött a Gresham’s Schoolban (1928 szeptemberétől 1930 júliusáig). Zongorázni Harold Samuelnél tanult Londonban, és a vakációkban, szabadnapokon folytatta a zeneszerzésórákat Frank Bridge-nél. ### Londoni tanulmányok Amikor közel tizenhét évesen elhagyta az iskolát, már eldöntötte, hogy végérvényesen zenei pályára lép. Megpróbálkozott ösztöndíjat szerezni a neves londoni intézménybe, a Royal College of Musicba, de a zsűri eleinte nem fogadta el jelentkezését, végül John Ireland közbenjárásának köszönhetően mégis sikerült felvételt nyernie. Az intézményben kevés lehetőség adódott művei bemutatására. Frank Bridge próbált közbenjárni zsoltárkórusainak bemutatása érdekében, mondván: „egy fiatal zeneszerző számára rendkívül fontos, hogy hallhassa is, amit írt”. Tanulóévei alatt mindössze egy műve szólalt meg: a Sinfonietta. Ezt 1933. március 16-án mutatták be, egy kamarazene-hangversenyen. Egy korai D-dúr vonósnégyesből, amelyet 1931-ben komponált, a Stratton Quartet együttes úgynevezett „átjátszó” bemutatót tartott ugyan, de nyilvános előadására csak 1975-ben került sor. A College-ban töltött három esztendő alatt John Ireland irányította zeneszerzés-tanulmányait, zongorázni pedig Arthur Benjamintől tanult. 1933-ban zeneszerzésből elnyerte az Ernest Farrar-díjat, zongorából pedig, mint szólista, a College tagja címet. A College-ban töltött éveinek legfőbb jelentősége, hogy alkalma nyílt betekintést nyerni a kortárs zeneirodalomba, ugyanakkor lehetősége volt barátságot kötni más muzsikusokkal és művészekkel. A klasszikusok közül munkájára Mozart és Schubert volt a legnagyobb hatással. A melódiához és a lírai hangvételhez való vonzódása Mahlerhez vezette, akiben rokon lélekre talált. Meggyőződése volt, hogy az olyan művekben, mint a Des Knaben Wunderhorn és a Kindertotenlieder, Mahler annyira sikeresen fejezte ki a hangok mögötti gondolatot, hogy az már a zenei forma tökélye. A kor zeneszerzői közül különösen Igor Sztravinszkij, Arnold Schönberg és Alban Berg műveinek volt csodálója. Mély benyomással volt rá a Wozzeck hangversenyszerű előadása, amelyet Sir Adrian Boult vezényelt a Queen's Hallban, 1934. március 14-én. A College-ból való távozásakor kisebb utazási ösztöndíjat kapott, ebből Bécsbe szeretett volna menni, hogy Alban Bergnél tanulhasson tovább, de a College igazgatója, Sir Hugh Allen nem támogatta ötletét, így az meghiúsult. ### Első zeneszerzési próbálkozásai A College-on kívül Britten – több-kevesebb sikerrel – kereste a lehetőséget zenéjének megszólaltatására. 1932-ben megismerkedett M. Montagu-Nathannal, a Camargo Society akkori titkárával, akinek figyelmét felkeltette egyik balettpartitúrájával. Ez a partitúra elkerült a neves karmester, Constant Lambert kezébe is, de a mű bemutatására nem került sor. Britten látogatója volt a Macnaghten-Lemare modern zenei hangversenyeknek. Itt szólalt meg először nyilvánosság előtt zenéje 1932. december 12-én: az egytételes Fantázia vonósötösre és a Három kétszólamú női kar, amit Walter de la Mare szövegére írt. 1933. január 31-én az előző nyáron készült Sinfoniettát mutatták be, majd az 1933. december 11-i hangversenyen a Két vegyeskart és egy másik kiadatlan darabját, az Alla Quartetto Serioso – „Go play, boy, play” címmel. 1934-ben írta meg a Phantasy Quartettet oboára, hegedűre, brácsára és csellóra, és írt egy a cappella korálvariáció-sorozatot is A Boy was Born címmel. Ugyancsak ebben az évben írta a Simple Symphony-t, egy zongoraszvitet Holiday Diary címmel; egy szvitet hegedűre és zongorára és a Friday Afternoonst, egy 12 gyermekdalból álló ciklust a prestatyni fiúiskola számára, ahol bátyja volt az igazgató. E műveket is hamarosan bemutatták. A Phantasy Quartetet León Goossens és az International String Quartet játszotta először Londonban, majd az Új Zene Nemzetközi Társasága fesztiválján, Firenzében, 1934. április 7-én. Az A Boy Was Bornt a BBC is bemutatta 1934. február 23-án. A szükség, hogy zeneszerzésből tartsa fenn magát, elvezette a filmiparba. 1935-ben csatlakozott John Griersonhoz, aki a G.P.O. Filmtársaság számára egy dokumentumfilmet készített. A következő öt évben tizenhat dokumentumfilmhez írt aláfestő zenét a G.P.O. társaságnak, kettőt más társaságoknak, valamint megkomponálta Rowland V. Lee Love from a Stranger című játékfilmjének kísérőzenéjét is. Rövid időn belül kivívta az elismerést ezen a területen. Továbbra is számos megrendelést kapott színházaktól és a rádiótól is, tulajdonképpen bármilyen típusú zene komponálását elvállalta. ### Együttműködése W. H. Audennel Négy esztendővel azelőtt, hogy Britten a Gresham’s középiskola növendéke lett, az iskola egyik idősebb tanulója, W. H. Auden közzétette első költeményét Woods in Rain (Fák, esőben) címmel. Költőként való révbeérkezése után a film iránt is érdeklődni kezdett, és így került a G.P.O. Filmtársasághoz valamint Grierson csapatába. Megbízást kapott két filmforgatókönyv, a Coal Face (Szénporos arc) és a Night Mail (Éjszakai postavonat) megírására. Ilyen körülmények között találkozott először 1935. július 4-én Brittennel, akit a két film zenéjének megírásával bíztak meg. Ezek után szó volt még egy filmről, amelyben Audennek és Brittennek együtt kellett volna működnie – tanulmánykísérlet lett volna a négerek helyzetéről a nyugati civilizációban –, de ezt a tervet elejtették. Egyetlen filmnél dolgoztak még együtt, ennek The Way to the Sea (Út a tengerhez) volt a címe, a Strand Film Company készítette, és a Portsmouth-vasútvonal villamosításáról szólt. Britten 1936-ban megbízást kapott egy zenemű szerzésére a Norwich-Norfolk Fesztivál számára, és Audent kérte fel a szöveg megírásra. A költő az ember és az állatok viszonyát választotta tárgyául, s három költeményt szemelt ki alapul. Ezekben az állat mint előbb mint kártékony romboló, majd mint az ember társa, és végül mint áldozat jelenik meg; az első egy ismeretlen szerzőtől származó könyörgés a patkányoktól való szabadulásért, a második is ismeretlen szerző siratója egy kimúlt majomért, Messalina címmel, a harmadik Thomas Ravenscroft Hawking for the Partridge (Solymászás fácánra) című verse. Ezeket keretezte a saját prológusával és epilógusával. Audennak nem sikerült az anyagot tökéletesen megírnia, így Brittennek sem volt könnyű dolga a megzenésítéssel. Az eredmény helyenként szatirikus, metsző és vad lett. Scott Goddard szerint az Our Hunting Fathers (Vadász eleink) első előadása Norwichban, 1936. szeptember 25-én „szórakoztatta a vájt fülűeket, megbotránkoztatta a dzsentrik közül azokat, akik félreértették Auden szövegét és zavarba ejtette a muzsikusokat, hogy ennyi tehetséget minek ilyen szikkadt témába beleölni, s nem tudták Britten merész stílusát minek tulajdonítani: bátorsága eredményének-e, vagy őrült veszélybe rohanásnak?” Frank Bridge, akinek valójában nem tetszett a mű, mégis melegen védelmezte. A bemutató után hosszasan elbeszélgetett a fiatal szerzővel a szerinte nem elég hatásos hangszerelésről, noha az egyes hangszerek egyedi kezelését helyeselte. Az utolsó tétellel szemben szigorú volt, mondván: „túlságosan idegtépő”. Bridge tanácsait megfogadva Britten végül átdolgozta a darabot. Britten első dalciklusa On this Island (Ezen a szigeten) címmel, 1937-ben született meg. A mű alapját öt Auden-vers képezte. Ezt a sorozatot két vagy több másiknak kellett volna követnie, de Britten úgy ítélte meg, hogy a harmincadik évében levő Auden versei túlságosan is regényesek, neurotikusak és nehezen ültethetők át zenére. Auden The Ascent of F6 című darabját Londonban, a Group Theatre társulat mutatta be 1937. február 26-án. Az On the Frontiert pedig 1938. november 14-én, Cambridge-ben, az Arts Theatre-ben mutatták be. Mind a kettőhöz Britten írt kísérőzenét. A Group Theatre más fellépéseiben is közreműködött: írt zenét Westminster-színházi előadásaikhoz is (Athéni Timon 1935, Aiszkhülosz; Agamemnon 1936; Louis MacNeice verses drámája: Out of the Picture 1937). Az együttműködés Auden és Britten között 1938 elején szakadt meg, amikor Auden a Távol-Keletre utazott riportot készíteni a japán-kínai háborúról. Amikor Londonban egy fogadáson búcsúztatták, Hedli Anderson elénekelte Auden szövegeire akkor frissen komponált három kabarédalát. Az egyetlen Auden–Britten-mű, ami abban az évben készült, a Hadrian’s Wall (Hadrianus fala) című BBC-rádiójáték. Auden Kínából való visszatérése után ismét akadt alkalom, hogy együtt dolgozzanak. Londonban zenei fesztivált rendeztek a nép számára „az angliai haladó mozgalom muzsikusai”; ennek harmadik hangversenyére, amelyet 1939. április 5-én tartottak a Queen’s Hallban, Britten megírta Ballad of Heroes (Hősök balladája) című művét, azoknak a férfiaknak az emlékére, akik a spanyol polgárháborúban, mint a Nemzetközi Brigád angol ezredének tagjai estek el. Az Audenhez fűződő barátság nagy hatással volt Brittenre. Megerősítette amúgy is meglevő vonzalmát az alkalmi szellemi bukfencek, szatirikus elemek iránt, közel került Auden kedvelt halálképzetéhez – annak megszállott hirdetéséhez, hogy az egyéni betegség vagy halál az osztály széthullásának és bomlásának szimbóluma –, és egy ideig úgy tűnt, annyira szívvel-lélekkel tette magáévá, hogy valamennyi terjedelmesebb művében szinte törvényszerűen helyet kapott egy haláltánc- vagy gyászinduló-típusú kulcstétel. A legértékesebb és legmaradandóbb nyeresége ennek az együttműködésnek az volt, hogy elmélyült benne a művész politikai felelősségtudata, a költészet szépségeinek méltányolása, és jóval tudatosabbak lettek benne a szó és zene kapcsolatában rejlő esztétikai problémák. ### Amerikai évek Bármilyen nagy jelentőséggel bírt Auden Britten munkásságában, mégsem kötötte le teljesen idejét. Ebben az időszakban számos más műve is született és került előadásra Londonban, a Lemare-hangversenyek keretén belül. A Maurice Vinden és a londoni North Audley utcai Szent-Márk templom kórusa számára komponált Te Deumát 1936. január 27-én mutatták be. 1936-ban Barcelonába utazott, hogy a Nemzetközi Kortárs Zenei Társaság (ISCM) fesztiválján egy szvitet adjon elő, amelyet Antonio Brosával közösen írt. Ezen a fesztiválon találkozott Lennox Berkeley zeneszerzővel, akivel közösen szintén írt egy szvitet. Ezt 1937. február 1-jén kellett volna bemutatnia egy Lemare-hangversenyen, azonban édesanyja halála miatt lemondta a fellépést. Első nagy, széles körű sikerét a Variációk egy Frank Bridge témára című művével aratta 1937-ben. Ez év májusában felkérték, hogy komponáljon egy új művet a Boyd Neel vezette vonószenekar számára. Vázlatát – Boyd Neel szerint – Britten mindössze tíz nap alatt írta meg, augusztus 27-én mutatták be a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Nagy szenzációt keltett és rövid idő alatt nemzetközi hírnevet hozott szerzőjének. Nem egészen két év leforgása alatt több mint ötven előadást ért meg Európa és Amerika különböző részein. 1937 vége felé megvásárolt egy átalakított szélmalmot a Suffolk grófságbeli Snape-ben, mintegy öt mérföldnyire Aldeburgh-tól. Ekkoriban már kezdett nyilvánvalóvá válni homoszexualitása. 1937-ben ismerkedett meg Peter Pears tenoristával, akivel élete végéig tartó kapcsolatban maradt, és ez a viszony művészi szempontból is igen gyümölcsözőnek bizonyult. Időközben Európában a politikai színtér megváltozott, és ez hatással volt Brittenre is. 1937-ben írt egy Pacifista indulót Ronald Duncan szövegére, a Békevédelmi Szövetség számára, amelyet Dick Sheppard kanonok alapított, 1934-ben. A következő évben kísérőzenét írt az Advance Democracy (Fejlesszük a demokráciát) című dokumentumfilmhez. Ennek egy a cappella vegyeskari számát ugyanezzel a címmel külön is kiadták. Ezt követte a Ballad of Heroes valamint egy kísérőzene J. B. Priestley Johnson over Jordan című darabjához. Az egyre sötétebb politikai helyzet arra kényszerítette Brittent, hogy 1939 nyarán elhagyja Angliát, és az Egyesült Államok felé vegye útját. Ehhez a döntéséhez hozzájárult még elégedetlensége is műveinek hazai fogadtatásával, és úgy gondolta, hogy jót tesz neki a környezetváltozás. Saját szavai szerint „tanácstalan volt, torkig volt mindennel, munkát keresett, arra vágyott, hogy hasznát vegyék”. A döntése meghozatalában döntő jelentőségű volt a szintén erősen pacifista Auden lépése, aki szintén úgy döntött, hogy amerikai állampolgár lesz. Brittent elkísérte útjára barátja, Peter Pears is. Brittenék először Kanadába mentek, aztán New Yorkba, ahol 1939. augusztus 21-én bemutatták a Variációk egy Frank Bridge-témára című művét. Britten és Pears számára bizonyos fokig vigaszt jelentett, hogy Pearsnek voltak rokonszenves barátai, akik otthonukban vendégül látták őket Long Islanden. A következő két és fél esztendő nagy részét ott töltötte, csak pár hónapig volt Audennél Brooklynban, 1940 elején, és egy rövid látogatást tett Kaliforniában, 1941-ben. Az első mű, amit Amerikában írt, a d-moll hegedűverseny volt; 1940. március 27-én volt a bemutatója a New York-i Filharmonikusokkal, John Barbirolli vezényletével. Még egy kompozíció született ebben az időszakban, a Canadian Carnival (francia nevén Kermesse Canadienne), könnyed hangvételű, vidám muzsika szimfonikus zenekarra. Azonban mind között a legjelentősebb Les Illuminations című műve volt, amelyet 1939. október 25-én Amityville-ben fejezett be. Ennek hatalmas sikere tovább alapozta Britten elismertségét. A mű tulajdonképpen Rimbaud verseinek megzenésítése. A zongorára és zenekarra írt Diversions 1940 nyarán készült egy félkezű bécsi zongoraművész, Paul Wittgenstein számára. ### A Sinfonia da Requiem A Sinfonia da Requiem keletkezésének érdekes története van. Valamikor 1940-ben az amerikai British Council felkérte Brittent, hogy írjon szimfóniát egy külföldi hatalom uralkodó dinasztiájával kapcsolatos különleges ünnepségre. A zeneszerző beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy a dolog nem áll kapcsolatban semmiféle idegengyűlölő propagandával. További tudakozódásra kiderült, hogy a szóban forgó ország nem más, mint Japán, az ünnepségek pedig a Jimmu császár által i. e. 660-ban alapított dinasztia 2600. évfordulója tiszteletére kerülnek megrendezésre, továbbá, hogy más – francia, német, olasz és magyar – zeneszerzők is kaptak hasonló megrendeléseket. Britten idejében leszállította a háromtételes Sinfonia da Requiem (Lacrymosa, Dies Irae és Requiem Aeternam) vázlatait, amelyeket át is adtak a japán szerveknek, és azok el is fogadták. Britten úgy érezte, hogy ez a mű, amelyet teljesen átitat a háború rettegésének és kínjainak érzése, meg fog felelni az alkalomnak, tekintettel a Kína és Japán közötti konfliktusra. Tévedett azonban, mert mintegy hat hónappal a kész partitúra átadása után, tiltakozó levelet kapott a japán nagykövetségtől, ebben a szemére vetették, hogy a mű alapját képező katolikus dogma és liturgikus ceremónia a császárral szembeni szándékos sértés. A Sinfoniát tehát elutasították. Ezzel japán kapcsolatai meg is szűntek, mert nem sokkal később a császári légierő Pearl Harbournál támadást intézett az amerikaiak ellen. A Sinfonia da Requiem bemutatója 1941. március 30-án volt a New York-i Filharmonikusokkal, Barbirolli vezényletével. ### Visszatérése Angliába Amerikai tartózkodása idején ismerkedett meg Colin McPhee zeneszerzővel, akinek hatására érdeklődése a keleti zene felé fordult. Egy közös lemezt is készítettek néhány Bali-szigeti zeneszámból, amelyet McPhee írt át zongorára. További Britten-művek ebből az időszakból a Young Apollo című zongorára és vonószenekarra írt mű, amelyet a Canadian Broadcasting Corporation számára írt, első előadása Torontóban volt 1939 augusztusában, később azonban visszavonta; a másik pedig a Gerard Manley Hopkins verseire komponált mintegy féltucatnyi kórusdarab, amelyeket ugyancsak visszatartott, kiadástól és előadástól egyaránt, mert nem tartotta őket megfelelő színvonalúnak. Egy további munkája a Paul Bunyan volt, amelyet 1941 elején írt. Ez a kórusoperett, amelyben Britten és Auden társszerzősége felújult, egy hétig szerepelt a New York-i Columbia Egyetem Brander Matthews termének műsorán, 1941 májusában. Az amerikai legendának ez a feldolgozása itt-ott kemény kritikát kapott. 1941-ben Lincoln Kirstein rendelt tőle balettzenét saját, American Ballet nevű társulata dél-amerikai turnéja számára. Foglalkozott még Rossini zenéjével is: egy szvitet írt dalaira, amelyeket Matinées Musicales-nak keresztelt, és hozzákapcsolta a röviddel előtte megírt Soirées Musicales szvitjéhez. Az egészhez fináléként odatette Rossini Hamupipőke-nyitányát. Az így létrejött balett a Divertimento címet kapta. Koreográfiáját Balanchine állította össze. Körülbelül ugyanez idő tájt új zenekari verziót írt a Les Sylphides-hez a Ballet Presentations Inc. New York City megrendelésére. Szó volt arról is, hogy The Invisible Wife (A láthatatlan feleség) címmel ír egy balettet Eugene Loring és Dance Players nevű társulat számára, de végül is ebből a tervből semmi sem lett. Helyette Britten megengedte, hogy felhasználják Variációk egy Frank Bridge-témára című művét, amelyre a Dance Players társulat elkészítette Jinx című, cirkuszi emberekről és babonáikról szóló balettjét Lew Christensen koreográfiájával. Ennek bemutatója a New York-i National Theatre-ben volt 1942-ben. Britten 1941 nyarán meglátogatta Ethel és Rae Robertsont Kaliforniában. Ez idő alatt írta meg számukra az Introduction and Rondo alla Burlesca és Mazurka Elegiaca című zongoraműveket. A nagy amerikai zenemecénás, Elizabeth Sprague Coolidge is rendelt tőle egy vonósnégyest; első előadása Los Angelesben volt 1941 szeptemberében. Ugyanabban az évben vonósnégyese elnyerte a Kongresszusi Könyvtár érmét „a kamarazenének tett szolgálataiért”. Amikor 1939 szeptemberében kitört a második világháború, Britten rádöbbent, hogy ha most otthon volna Angliában, pacifista nézetei miatt lelkiismereti gátlások akadályoznák abban, hogy bevonuljon frontszolgálatra. A háború súlyosbodása azonban határozatlanná tette, és úgy érezte, hogy tennie kell valamit hazájáért. Ez a lelkitusa fizikai betegséget is előidézett nála: 1940-ben egy teljes éven keresztül akut streptococcusos fertőzésben szenvedett. Amint az egészsége helyreállt a következő évben, eldöntötte, hogy hazautazik Angliába. Ezt az elhatározását egy különös véletlen szilárdította meg, ami pályájára is jelentős hatással volt. Az történt, hogy kaliforniai tartózkodása alatt véletlenül a kezébe került a BBC The Listener című hetilapjának egy 1941. május 29-i példánya, és a szeme E. M. Forster egy cikkének a következő bevezető szavain akadt meg: „Crabbe-ra gondolni annyi, mint Angliára gondolni”. George Crabbe, tizennyolcadik század végi és tizenkilencedik század eleji észak-angliai költő, aki Aldeburgh-ban született, nem messze Lowestofttól, Britten szülőfalujától. Ez nagy honvágyat keltett fel benne. Csakhogy a háború akkori állása mellett nem volt könnyű áthajózni az Atlanti-óceánon. Neki és Peter Pearsnek közel hat hónapig kellett még az Egyesült Államok keleti partján vesztegelnie, hogy elindulhassanak. Ez idő alatt kapcsolatba került a Koussewitzky Alapítvánnyal, amely 1000 dollárt kínált fel a Britten agyában érlelődő operáért, amelynek alapötlete Crabbe The Borough (A kisváros) című költeményéből pattant ki. Amerikát 1942. március 6-án hagyta el egy kis svéd teherszállító hajó fedélzetén, és mire megérkezett Angliába, két új kórusművet írt: az egyik a Hymn to Saint Cecilia (Himnusz Szent Cecíliához), a másik az A Ceremony of Carols (Karácsonyi dalok). Ráadásul Amerikából magával hozott egy tenorszólóra és zongorára írt dalsorozatot Seven Sonnets of Michelangelo (Hét Michelangelo-szonett) címmel, valamint jó néhány odakint komponált és bemutatott, de Angliában még nem hallott új művet. A Szonettek egyenesen Peter Pears számára készültek, és már a bemutatón – amelyen ő énekelt a zeneszerző zongorakíséretével, 1942 szeptemberében a Wigmore Hallban –, első hallásra sikert arattak. A két művész első ízben 1937-ben szerepelt együtt, most pedig elhatározták, hogy ezután állandó tenorista–zongorakísérő partnerként működnek tovább, sőt Britten ezután készült dalciklusai, templomi szólóénekei, továbbá egyes operaszerepei is Pears hangfekvésére, mesteri stílusérzékére, tiszta szövegejtésére és kivételes hangszépségére voltak szabva. ### Háborús évek Britten meggyőződéses pacifistaként tért haza, és természetesen azonnal hadbíróság elé állították, de komolyabb büntetés nélkül megúszta az ügyet. Megengedték, hogy folytassa zeneszerzői tevékenységét, emellett mint zongorista közreműködött azokon a különleges háborús hangversenyeken, amelyeket a Zene és a Művészetek Támogatásának Tanácsa (Arts Council of Great Britain) rendezett. Felkérést kapott a northamptoni Szent Máté-templom vikáriusától egy kantáta megírására. Szövegéül Britten néhány részletet választott egy 18. századi költeményből, amelyet Christopher Smart írt a bolondokházában: Rejoice in the Lamb (Örvendezz a Báránynak). Három évvel később ugyanaz a templom orgonaművet rendelt Brittentől; ekkor komponálta a Prelúdium és Fúga egy Vittoria-témára című darabot. Más megrendelések eredményeképpen született egy kisméretű Te Deum a swindoni Szent Márk-templom százéves fennállásának ünnepségére (1945), valamint egy Prelúdium és Fúga 18 szólamú vonószenekarra, a Boyd Neel-vonószenekar fennállásának tizedik évfordulójára (1943). Kiemelkedő jelentősége volt a tenorszólóra, kürtre és vonószenekarra komponált Serenade-nak, amelyet Peter Pears és Dennis Brain mutatott be Walter Goehr zenekarával a Wigmore Hallban, 1943. október 15-én. A mű nagyjából ugyanazon a síkon mozog, mint az Illuminations, csak ezúttal Britten francia helyett angol szöveget választott, és Rimbaud töredékes, félhomályos víziói itt egy mesterien összeállított kis antológiának adták át a helyüket. A sorozatban helyet kapott a Lyke-Wake Dirge, Charles Cotton, Alfred Tennyson, William Blake és Benjamin Jonson egy-egy verse, valamint John Keats egy szonettje. A Serenade komponálásával egy időben írt egy rádió-melodrámát Homérosz Odüsszeiája alapján, The Rescue (A szabadítás) címmel. A mű először két részben, 1943. november 25-én és 26-án került bemutatásra a BBC adásában. ### A Peter Grimes Britten egy opera megírását tervezte Crabbe The Borough című költeménye alapján. Noha eredetileg az amerikai Christopher Isherwoodot szemelte ki librettistaként, visszatérve Angliába, Montagu Slatert választotta, akinek két egyfelvonásosához 1938-ban már írt kísérőzenét (The Seven Ages of Man és Old Spain címmel). A szövegírás munkája a szükséges módosításokkal és javításokkal együtt mintegy tizennyolc hónapot vett igénybe, és 1943 végére minden készen állt ahhoz, hogy Britten nekifoghasson a megírásának. 1944 januárjában fogott hozzá a Peter Grimes komponálásához, és a következő év februárjában a partitúra készen volt. Különös gondot jelentett, hogy nem talált a háború sújtotta Angliában megfelelő helyet, ahol a darabot be lehetett volna mutatni. Noha az opera már a 18. századtól kezdve rendszeresen hozzátartozott London kulturális életéhez, mégsem sikerült úgy gyökereket eresztenie, mint a kontinensen. A háború előtt egy-egy szervezet vagy egylet általában évenként rendezte meg a maga nyolc-tíz hetes német, olasz, néha francia nyelvű operaszezonját a Covent Gardenben illetve vidéki színházakban. Amikor visszatértek Angliából, Pears a Joan Cross vezette Sadler’s Wells Operatársulat tagja lett, és hamarosan vezető szerepeket énekelt. Joan Cross operaigazgatónak nagy mértékben szerepe volt abban, hogy Britten műve színpadra került. 1945. június 7-én, egy hónappal Németország kapitulációja után, a Sadler’s Well Operaház ismét megnyitotta bezárt kapuit, egyenesen egy világpremierrel, Britten Peter Grimes című operájával, Peter Pearsszel a főszerepben. A darab átütő sikert aratott, ezt bizonyítja az is, hogy a londoni előadást követő három esztendőn belül előadták Stockholm, Bázel, Antwerpen, Zürich, Tanglewood, Milánó, Hamburg, Mannheim, Berlin, Brno, Graz, Koppenhága, Budapest, New York, Stanford és Oldenburg vezető operaházaiban és színházaiban. ### A háború utáni évek A háborút követően felmerült a Királyi Operaház, a Covent Garden újra megnyitásának az ötlete, az épületet ugyanis az eltelt évek során táncteremnek használták. Ugyanakkor felmerült egy új operatársulat megalapításának az ötlete is, amelynek bemutatkozó előadása 1947 januárjában volt. Ez arra késztette a Sadler’s Wellt, hogy átgondolja addigi műsorpolitikáját, és végül úgy döntöttek, hogy olyan társulattá alakulnak át, amely lehetőséget biztosít olyan művek alkotására és előadására, amelyek lemondanak a nagy zenekari és énekkari apparátusról, és így lehetségessé válik országszintű népszerűsítésük. A Glyndebourne English Opera Company (Glyndenbourne-i Angol Operatársulat) megalakítása lassan valósult meg. Az új vállalkozás méreteit – legalábbis az induláskor – a lehető legkisebbre kellett zsugorítani, minthogy csak ilyen módon lehetett eleget tenni az új művek rendszeres és előkészítésben magas színvonalú megszólaltatása elvének. Britten, hogy lendületet adjon a vállalkozásnak, elvállalta egy új opera megírását nyolc énekesre és tizenkét zenészre, hogy azt a társulat 1946 nyarán játszhassa Glyndebourne-ben, és azután vidéki turnéra, majd Londonba mehessen vele. Egyik barátja, Ronald Duncan ebben az időben verses színpadi játékkal mutatkozott be, This Way to the Tomb címmel. Ehhez a játékhoz, amely 1945. október 15-én került színre, Britten írta a kísérőzenét. Ez annyira találó volt, hogy joggal mondhatták: a darab nagy mértékben Britten zenéjének köszönhette sikerét. Ennek eredményeképpen Britten Duncant kérte fel legújabb operája, a The Rape of Lucretia (Lucretia meggyalázása) librettójának megírására. Egyébként magát a témát egy másik barátja, Eric Crozier ajánlotta már korábban. Időközben megzenésítette John Donne néhány szonettjét, majd Henry Purcell halálának 250. évfordulója alkalmából megírta 2. vonósnégyesét. Röviddel az 1945. november 21-i emlékhangverseny után Peter Pearsszel közösen eltervezték Purcell műveinek előadási célokra szolgáló kiadását, amihez Britten dolgozta ki a számozott basszusokat. A kiadás első kötetei 1946-tól kezdve jelentek meg, s felölelték a Golden Sonatát, továbbá válogatást az Orpheus Britannicusból, az Odes and Elegiesből, valamint Playford Harmonica Sacraljából. Britten eközben kiválasztott egyet Purcell témáiból, amelyre – az Oktatásügyi Minisztérium hangszerekről és zenekarról készítendő oktatófilmje számára – egy sor variációt készült írni; a Dido és Aeneas modern kiadását is tervbe vette, ezt a Glyndebourne-i Fesztiválon meg is hirdették, de a terv csak 1951-ben valósult meg. Mielőtt nekiállt volna új operája komponálásának, megírt egy kísérőzenét Louis MacNeice rádiójátékához, The Dark Tower (A sötét torony) címmel, amely Robert Browning Childe Roland to the Dark Tower came kezdetű versének ihletésére született. Az 1946-os év elejének java részét – egy Peter Pearsszel tett hollandiai és belgiumi koncertkörutat leszámítva – a Lucretia komponálásával töltötte. Egész idő alatt szoros kapcsolatot tartott fenn nemcsak a librettistával, hanem Eric Crozierrel és John Piperrel, a darab kiszemelt rendezőjével és tervezőjével is. A próbák júniusban kezdődtek Glyndebourne-ben, a bemutatóra július 12-én került sor Ernest Ansermet vezényletével. Egyes kritikusok, akik a Lucretiát méltatták, nehezen barátkoztak meg a mű alapkoncepciójával. Ők ugyanis egy második Peter Grimes tömeghatásait keresték a darabban, és egy szigorúan kamarazenei vonalvezetésre épülő operát kaptak helyette, hatalmas kórus és zenekar nélkül. Kifogásolták a Kórust megszemélyesítő két szereplő keresztény szellemű kommentárjait, mondván, hogy ezek önkényes anakronizmusok, a rómaiakra meg az etruszkokra vonatkozó történelmi tájékoztatásokat pedig erőltetettnek tartották. Azonban nagy közönségsikernek örvendett, egy évvel később, november 17-én már a századik előadást ünnepelték a Covent Gardenben. A Lucretia meggyalázása első glyndebourne-i előadásai után Brittennek Amerikába kellett utaznia, hogy jelen lehessen a Peter Grimes ottani bemutatóján, a Koussewitzky-féle Berkshire Music Centre-ben, a Massachusetts állambeli Tanglewoodban. Visszatértekor, szeptemberben, megírt egy C-dúr alkalmi nyitányt, a BBC egyik hangversenyére. Később úgy határozott, hogy ezt a darabot visszavonja, mert elégedetlen volt vele. Ugyanebben az időben ismét foglalkozott filmzene írásával: Carl Czinner New York-i produkciójához, a Webster-féle Malfi hercegnője című filmhez. Szilveszterre pedig befejezte a Young Persons Guide to the Orchestra (Fiatalok kalauza a zenekarhoz, magyar címén Változatok és fúga egy Purcell-témára) partitúráját. Britten 1947 nyarán újabb európai hangversenykörútra indult. Zürichben vezényelte a Serenade előadását, majd a Purcell-variációkat, utána Peter Pearsszel együtt dalesteket adtak Svájcban, Hollandiában, Belgiumban és Skandináviában. Angliába visszatérve nekiállt, hogy megírja új operáját. A probléma, amellyel neki és librettistájának, Eric Croziernek meg kellett birkóznia, az volt, hogy miképpen lehetne kitalálni egy ugyanolyan méretű operát, mint a Lucretia meggyalázása, de amennyire lehetséges, tárgyban és stílusban attól eltérőt: egyszóval a tragédia helyett komédiát, az időszámítás előtti kor helyett egy tizenkilencedik század végit. Guy de Maupassant egyik novellája, a Le Rosier de Madame Husson adta az alapötletet, amelyet aztán Albert Herring címmel mutattak be Glyndebourne-ban, június 20-án. Mielőtt a glyndebourne-i szezon véget ért volna, a Lucretia meggyalázása átdolgozott kiadásban kelt új életre, aztán az Angol Operatársulat mindkét operával külföldi turnéra indult. Ez idő alatt a Covent Garden társulata Tyrone Guthrie vezetésével, Peter Pears és Joan Cross főszereplésével újra színre vitte a Peter Grimest. ### Az Aldeburgh-i Fesztivál Britten 1947-ben Aldeburghba költözött, ahol egy tengerre néző házat bérelt. A költözés után nem sokkal Hollandiába, majd Svájcba utazott barátai, Peter Pears és Eric Crozier társaságában. A Luzerni Fesztiválon való részvételből merítve Pearsben felmerült egy hazai, hasonló jellegű rendezvény megszervezése: az Aldeburgh-i Fesztivál. A következő ősszel és télen az ötletet a helyi lakosság elé terjesztették megvitatásra, a lakosság lelkesen üdvözölte a tervet, és jóllehet Aldeburgh-nak mindössze két és félezer lakosa volt, 1400 fontot sikerült összegyűjteni előzetes biztosítékképpen. A fesztivál sikeres volt, és úgy határoztak, hogy évente megrendezik. Britten művei fontos, de nem kizárólagos szerepet játszottak ezen fesztiválok programjain. Ő is, Peter Pears is gyakran szerepelt előadóművészként. Általában Britten és Imogen Holst vezényelte a hangversenyeket, az énekesgárdát pedig a közeli helyekről toborozták. Az operaelőadásokat, hangversenyeket és szólóesteket felolvasások egészítették ki. Kezdetben az előadások helyileg csak Aldeburgh-ra szorítkoztak, de a fesztivál fokozatosan terjeszkedni kezdett. Az első állomás Thorpeness volt, ahol 1949-ben szabadtéren madrigálokat adtak elő, a következő évben a munkásegyletben és a helyi klubban kabaréműsorokat, színdarab- és hangverseny-előadásokat tartottak. Néhány szomszédos hétvégi házat is rendelkezésre bocsátottak; aztán sorra következtek a szomszédos kelet-angliai templomok: 1956-ban Blythburgh, 1957-ben Framlingham, 1958-ban Oxford, majd 1964-ben az ely-i székesegyház. A fesztiválra számos kortárs zeneszerzőt meghívtak: Francis Poulenc, Hans Werner Henze, Aaron Copland, Kodály Zoltán, Witold Lutosławski stb. A meghívottak közül sokan évről évre visszatértek a fesztiválra. Emlékezetes esemény volt a szovjet művészházaspár, Msztyiszlav Rosztropovics csellóművész és Galina Visnyevszkaja énekművész vendégszereplése 1961-ben. Az operaelőadások nagy részét és a hangversenyeket a Jubilee Hall parányi színpadán tartották, alkalmanként mintegy 300 főnyi hallgatósággal. Nagyobb épület hiányában a fesztivál szükségszerűen továbbra is szűk és intim maradt, és ez így is volt tizenkilenc éven át. A vezetőség arra gondolhatott, hogy az igen magas helyárakkal és a kis befogadóképesség mellett a fesztivál talán exkluzívvá, sőt egy kicsit sznobisztikussá válhat. De nem így történt. Kezdettől fogva egyaránt szerette a helybéli lakosság és az odalátogató idegenek is. Sok Britten-mű bemutatója zajlott le a fesztivál keretében. A legelső fesztivált az Eric Crozier szövegére készült Saint Nicolas-kantáta nyitotta meg. Ezt Britten az 1947–48-as tél folyamán írta a Lancing College százéves fennállásának ünnepségeire, 1948 júliusára. A Lachrymae – reflexiók egy Dowland-dalhoz, tíz variáció brácsára és zongorára ugyancsak a fesztiválon szólalt meg először, William Primrose és Britten előadásában, 1950-ben. A következő évben a Szóló oboára, Joy Boughton számára írt Six Metamorphoses after Ovid (Hat Metamorfózis Ovidius nyomán) hangzott el bemutatóként a művésznő előadásában, szabadtéri koncerten, a thorpenessi tó mellett. E rövid darabokból álló sorozat Claude Debussy Syrinxje és Igor Sztravinszkij Három szólóklarinét-darabja mellett a legkiválóbb huszadik századi fafúvós-szólódarabok közé tartozik. A fesztiválon két dalciklusa is felcsendült: 1958-ban a Songs from the Chinese (Kínai dalok), valamint 1965-ben a Proverbs of William Blake(William Blake dalai és mondókái). A Nocturnal after John Dowland (Noktürn John Dowland nyomán) külön Julian Bream gitárművész számára készült, ő mutatta be 1964-ben. A hárfaszólóra komponált Szvitet Osian Ellis hárfaművésznek írta, és 1969-ben mutatták be. A D-dúr szimfónia csellóra és zenekarra bemutatójára a blythburgh-i templomban került volna sor 1963-ban, de Rosztropovics megbetegedése miatt elmaradt. A fesztiválon 1965-ben bemutatott Gemini Variations (Ikrek variációk) megírását egy Budapesten tett látogatása alkalmával történt esemény inspirálta. Történt ugyanis, hogy egy gyermekek számára rendezett klubdélutánra volt hivatalos. Itt fellépett egy tizenkét esztendős ikerpár, akik arra kérték, írjon számukra egy dalt. Ő viszont azt kérte a gyerekektől, hogy írjanak neki egy hosszú levelet, amelyben magukról, a munkájukról és játékukról számolnak be, természetesen angolul. Úgy érezte, hogy ezáltal sikerül kibújnia a dalszerzés kötelessége alul, ám egy-két héten belül megkapta a gyenge angolsággal írt levelet, és úgy érezte, most már kötelessége beváltania ígéretét. #### Bemutatók a fesztiválon Az első Britten-opera, ami a Alderburgh-i Fesztivál számára készült, a Let’s make an Opera! (Játsszunk operát!) volt, 1949-ben. A rendkívül népszerű, minden gyermekkorosztályhoz egyaránt szóló darab, 1950-ben és 1956-ban, majd módosított előjátékkal 1965-ben is színre került. Az 1950-es szezon újdonsága a Koldusopera átdolgozása volt, amelyet korábban, 1948-ban vetett papírra. 1951-ben Pearsszel közösen felújították Henry Purcell Dido és Aeneas című operáját. További operái közül a A csavar fordul egyet (The Turn of the Screw) címűt 1955-ben mutatták be, majd 1958-ban a Noé bárkáját (Noye’s Fluddea). Minden vállalkozása közül a legnagyobb a Szentivánéji álom bemutatása volt az Angol Operatársulattal. #### Az új hangversenyterem megépítése A fesztiválnak kezdettől fogva gondot okozott a megfelelő elhelyezés problémája. Meglehetősen nehéz volt egyeztetni a koncerteket, a kiállításokat, a felolvasásokat, a különböző esteket és a színdarabokat, de mind között a legnehezebb az opera helyiséggondja volt, a Jubilee Hall szűkös és nem megfelelő körülményei miatt. Igaz, 1959–1960-ban bizonyos korszerűsítéseket elvégeztek, ami lehetővé tette a Szentivánéji álom bemutatását. Brittenék elhatározták, hogy megvásárolnak egy magánépületet a város közepén, amelyet fesztiválklubbá alakítanak át, benne egy kis galériával, kiállítások céljára. A külön költségtöbblet előteremtése érdekében adakozásra kértek fel számos művészt és műgyűjtőt. Az összegyűjtött tárgyakat 1961-ben nyilvános aukcióra bocsátották. Ennek bevételéből sikerült megvalósítaniuk tervüket. Az új fesztiválklub nagy sikert aratott, de a fő probléma, egy új terem vagy színház létesítése, továbbra is megoldatlan maradt. Az első tervek az új operaházat illetően 1957-ben jelentek meg J. Cadbury Brown tollából. A grandiózus terve azonban nem valósult meg, de tíz évvel később a snape-i malátaművek (Maltings) egy részének átalakításával sikerült egy 820 fő befogadóképességű koncerttermet kialakítaniuk. Ugyanakkor a nézőteret alkalmassá tették sztereó-hanglemezfelvételek számára, és létesítettek egy külön technikai helyiséget a televízió és a rádió számára. A Maltings Concert Hallt II. Erzsébet királynő nyitotta meg férje, Fülöp herceg társaságában, 1967. június 2-án. Az első zenedarabokat természetesen Britten írta: a brit nemzeti himnusz feldolgozása énekkarra és zenekarra valamint a The Building of the House (A ház építése) címet viselő nyitány. A terem létrejötte most már lehetővé tette, hogy az elkövetkező fesztiválokat az eddiginél szélesebb skálájúra tervezzék; így aztán súlyos csapást jelentett, amikor az épület két évvel később, 1969. június 7-én, két nappal a fesztivál megnyitása után leégett. ### A fesztiválon kívüli tevékenysége Britten továbbra is nagy figyelmet keltett külföldön. Már 1948-ban monográfiák jelentek meg munkásságáról Franciaországban, Olaszországban, Svájcban és hazájában is. Az Angol Operatársulat az első három évben a Lucretia meggyalázásával, az Albert Herringgel és a Koldusoperával bejárta Hollandiát, Belgiumot, Svájcot, Dániát és Norvégiát. A Peter Grimes eljutott a milánói Scalába, a párizsi Nagyoperába (1947-ben), majd a következő évben a New York-i Metropolitanbe. A Lucretia meggyalázása amerikai előadása nyomán nagy viták bontakoztak ki. Chicagóban a helyi lapok egyike transzparens nagyságú címbetűkkel üdvözölte: „Bold, Bawdy and Beautiful”, vagyis „merész, malac és művészi”, ám a New York-i előadássorozat alig huszonhárom előadás után, 1947 végén hirtelen félbeszakadt. Ez alkalommal Olin Downes, a New York Times zenekritikusa tökéletes pálfordulást hajtott végre. Az első előadás megtekintése után még meleg dicséretben részesítette a művet. A megismételt vendégjáték viszont véleményének megváltoztatására késztette, és azt írta, hogy „a mű a zenei-drámai locsogásnak ugyanolyan megátalkodott darabja, mint amilyennek évekkel ezelőtt a közönségre kirovatott”. Brittent az 1948–49-es évek őszén és telén a Spring Symphony komponálása kötötte le. Bemutatójára a Holland Fesztiválon került sor Amszterdamban, 1949. július 9-én. Ezután ismét együttműködött Ronald Duncannel, akinek írt már kísérőzenét korábban is. Most Duncan újabb verses játékát (Stratton) zenésítette meg, amellyel rövid hazai turnéra indult a brightoni Theatre Royalban, 1949. október 3-án. Ugyanakkor azt kérte Duncantól, írjon neki szöveget a Wedding Anthem (Esküvői motetta) című darabjához, amelyet Harewood earljének esküvőjére szánt. A mű a londoni Szent Márk-templomban, 1949. szeptember 29-én hangzott fel, a szólókat Joan Cross és Peter Pears, a kórusrészt a templom énekkara énekelte, amely nem sokkal azelőtt több Britten-műben is közreműködött. #### Billy Budd A esküvő után Britten amerikai hangversenykörútra indult Pearsszel. Amerika nyugati partvidékét járták be. Karácsonytájt érkeztek vissza Angliába, és Britten nyomban elkezdett új operatervével foglalkozni. Témája már megvolt: Herman Melville posztumusz regénye, a Billy Budd, Foretopman (Billy Budd vitorlamester). A szövegkönyvet E. M. Forster és Eric Crozier írták. A komponálást Britten 1950 februárjában kezdte el, és 1951 őszén fejezte be. Ez idő tájt kapott megbízást Nagy-Britannia Művészeti Tanácsától egy új opera írására az 1951-es Brit Fesztiválra, ám hogy az új operát hol és kik mutatják be, jó ideig bizonytalan volt. Először úgy képzelték, hogy a Sadler’s Wells Operatársulat fogja előadni az 1951-es Edinburgh-i Fesztiválon, legalábbis ezt jelentették be 1950 szeptemberében. Azonban két hónappal később a Sadler’s Wells úgy döntött, hogy eláll a bemutatótól, mert az meghaladja anyagi képességeit. Decemberben végül a Covent Garden Királyi Operaház vállalkozott arra, hogy színre viszi. A Billy Budd bemutatója 1951. december 1-jén volt, maga Britten vezényelt. A közönség mérsékelt érdeklődést tanúsított, elsősorban a feldolgozott téma természete és elvontsága miatt, de a csak férfiakból álló szereplőgárda miatt is. Nagy sikert könyvelt el azonban németországi (Wiesbaden) bemutatóján. #### Gloriana Röviddel azután, hogy VI. György 1952 februárjában meghalt, Brittennek az az ötlete támadt, hogy operát ír I. Erzsébet és Robert Devereaux, Essex grófjának románcáról. A történet nagy hatással volt rá diákkorában, és amikor II. Erzsébet engedélyt adott neki, hogy operát komponáljon koronázására, megkapta a szükséges ösztönző lökést. A Glorianát 1953. június 8-án mutatták be. A mű librettistája William Plomer volt, ő öntötte színpadi formába Lytton Strachey tragikus történetét. A bemutató előadás hangulata kifejezetten fagyos volt, és ez tápot adott bizonyos kritikusoknak, hogy befeketítsék a művet és szerzőjét, és nemtetszésüket fejezzék ki azon körülményekkel kapcsolatban, amelyek az opera megrendeléséhez vezettek. A premieren való vegyes fogadtatása ellenére a Gloriana további előadásai csaknem ugyanolyan telt házakat vonzottak, mint a Billy Buddéi. #### A csavar fordul egyet Már a Gloriana komponálása közben kezdett gondolkodni új operáján, amelyet az 1954-es Velencei biennáléra rendeltek tőle. De 1953 őszén betegség miatt le kellett mondania minden vezénylést és hangversenyszereplést. Azt azonban nem engedte, hogy a betegség a kompozíciós munkaterveire is hasson, és nekifogott A csavar fordul egyet megírásának. A librettót Myfanwy Piper írta. A darabot az Angol Operatársulat mutatta be először 1953. szeptember 14-én, a velencei Gran Teatro La Fenice színpadán, majd 1954 nyarán az Aldeburghi Fesztivál színpadán. #### A pagodák hercege Az 1955-ös esztendő vége felé Britten és Pears hosszabb turnéra indult – Jugoszlávián és Törökországon keresztül a Távol-Keletre – Bali szigetére, Japánba és Indiába. Ez idő alatt már komolyan foglalkozott egy teljes estét betöltő balett írásának gondolatával. Nagyon tetszettek neki John Crankónak, a Sadler’s Wells fiatal koreográfusának munkái, így őt kérte fel egy szcenárium megírására. Ez lett a A pagodák hercege (The Prince of the Pagodas). Britten érdeklődése a keleti zene iránt, no meg távol-keleti utazása, a legmegfelelőbb időben érlelte meg zenei termését. A bemutatóra a Sadler’s Wells Ballet előadásában a Covent Gardenben volt. Először 1956. szeptember 19-et hirdették meg a bemutató időpontjául, de Britten úgy találta, hogy nagyon elmaradt a hangszereléssel, így áttették az időpontot 1957. január elsejére. A mű hatalmas sikert aratott. 1957 áprilisában az American Academy of Arts and Letters, valamint a National Institute for Arts and Letters tiszteletbeli tagjává választotta. Augusztusában turnéra indult A csavar fordul egyet előadásával Észak-Amerikába, majd Európába. Az eladások egy részét Britten maga vezényelte. Visszatérve Aldeburgh-ba egy gyermekopera ötlete foglalkoztatta. Választása Beatrix Potter The Tale of Mr. Tod (Mr. Tod meséje) című meséjére esett, de szerzői jogi problémák miatt kénytelen volt elállni tőle. Ebben az időszakban átköltözött addigi otthonából, az aldeburgh-i Crag House-ból (melyben 1947 óta lakott, Crabbe St. 9.), a város szélén álló ún. Red House-ba (Vörös Ház, Golf Lane), azért, mert a tengerparti ház túlságosan frekventált környéken állt, ami zavarta alkotói munkájában. #### Noé bárkája Az első mű, amelyet a Vörös Házban fejezett be, a Noé bárkája (Noye’s Fludde) volt 1957. december 15-én. Az 1958-as Aldeburgh-i Fesztiválon mutatták be a szomszédos Orford városka templomában, nagy sikerrel. Ebben az időben tanulmányok írásával is foglalkozott: írt egy megemlékezést Dennis Brainről, az 1957-ben autóbalesetben elhunyt virtuóz kürtművészről, valamint írt egy tanulmányt Continuo-szólam készítése Purcell dalaihoz címmel. Egy BBC-s rádióműsorból inspirálódva, a korábbi Serenade-hoz hasonlóan egy Shelley, Tennyson, Coleridge, Wordsworth és Keats műveiből álló újabb versantológiát zenésített meg. #### A Szentivánéji álom Britten 1959-ben megbízást kapott a bázeli egyetemtől egy kantáta megírására, az intézmény alapításának 500. évfordulójára. Elfogadta az ajánlatot, és vállalta, hogy az egyetem alapítóleveléből kiválasztott latin szövegre és más régi, Bázelt magasztaló szövegekre megkomponálja a kantátát. A Cantata Accademica (Carmen Basiliense) bemutatója 1960. július 1-jén volt Bázelben, a Bázeli Kamarakórussal és a Bázeli Kamarazenekarral, Paul Sacher vezényletével. A művet kedvezően fogadták. A következő operáját illetően Britten figyelembe vette, hogy a kibővített Jubilee Hallban, már nagyobb zenekart is használhat, nemcsak a megszokott 12 szólóhangszert, és minthogy döntése hirtelen jött, nem volt ideje új librettó után nézni, ezért egy kéznél lévő témát választott: Shakespeare Szentivánéji álom című színművét. Októberben kezdett neki a komponálásnak, és a következő évben nagypénteken fejezte be. Az aldeburghi bemutatóra 1960. június 11-én került sor, John Crancko rendezésében. A következő évben a Covent Gardenben is bemutatták, ekkor már nagyobb zenekarral. Solti György vezényelt, a rendező pedig John Gielgud volt. A bemutató után eltelt egyetlen év alatt színpadra vitte Hamburg, Zürich, Berlin, Pforzheim, Milánó, Vancouver, Göteborg, Edinburgh, Schwetzingen és Tokió. A Peter Grimes óta nemzetközi viszonylatban ez az operája bizonyul a legnépszerűbbnek, valamennyi teljes estét betöltő angol opera közül. Ebben az időben változás állt be az Angol Operatársulat státuszában. Eredetileg úgy alakult meg, mint jótállással rendelkező kft, és önálló művészeti politikát folytatott, Nagy-Britannia Művészeti Tanácsától pedig rendes évi támogatást kapott. Ám ekkor azt tartották célszerűnek, hogy szorosan a Covent Garden Királyi Operaházhoz tartozzék, és ez ettől kezdve át is vette a közvetlen igazgatását. #### Háborús rekviem Britten a színpadnak és a koncertteremnek komponált elsősorban, de írt zenét templomok számára is. 1959-ben megírta Missa Brevis in D című darabját, búcsúajándékul a Westminster-székesegyház nyugalomba vonuló orgonistájának. Valamivel később (1961-ben) Britten komponált egy Jubilate Deót is, a windsori Szent György-kápolna számára, Edinburgh hercegének kérésére. Az igazán nagy templomi megbízása azonban ezt követően érkezett, tudniillik már néhány éve szó volt Coventry új székesegyházának felépítéséről. A város középkori katedrálisát a háború alatt lebombázták, az újat Sir Basil Spence tervezte. Amikor az új katedrális építése a befejezéséhez közeledett, úgy határoztak, hogy avatását egy különleges művészeti fesztivállal kötik össze. Erre az alkalomra sok új műalkotás kellett, köztük egy nagyszabású oratórium is, amire Britten kapott megbízást. Britten egy grandiózus mű megírásán gondolkodott, amellyel állást akart foglalni a háború szörnyűségei ellen. Wilfred Owen Strange Meeting című versét választotta új műve alapjául. A War Requiem (Háborús rekviem) bemutatója a coventryi Szent Mihály-székesegyházban volt 1962. május 30-án. A kórust és a nagyzenekart Meredith Davies vezényelte, a kamarazenekart Britten. A mű mély benyomást tett akkor is és később is, amikor a londoni Westminsteri apátságban szólalt meg 1962. december 6-án. A következő év végéig több mint egy tucat külföldi városban előadták, köztük Berlinben, Bostonban, Párizsban, Perugiában és Prágában. A mű sikerét az is bizonyítja, hogy egy év alatt több mint lemezfelvételt adtak el belőle. Röviddel a War Requiem bemutatója előtt, 1962 májusában Britten elkészült a kétszólamú gyermekkarra komponált 150. zsoltárral. Ezt egykori elemi iskolája, a lowestofti Old Buckenham Hall School fennállásának századik évfordulójára szánta, és ott is került bemutatásra. Az első nyilvános előadása a következő évi Aldeburgh-i Fesztiválon volt. Szent Columba Írországból Ionába vezető misszionáriusi utazásának 1400. évfordulójáról megemlékezendő, egy Szent Columba-himnusz született 1963 májusában; a Donegal grófságbeli Gartanban, a szent szülőfalujában került bemutatásra. ### Orosz barátságok Britten barátságot kötött egy egész sor szovjet muzsikussal, és ez jelentősen hatott zeneszerzői munkájára is. 1960 szeptemberében Londonban ismerkedett meg Msztyiszlav Rosztropoviccsal, a híres orosz gordonkaművésszel, s megállapodtak abban, hogy komponál számára egy cselló–zongora-szonátát. Ez még 1961 telén eljutott a Szovjetunióba. A próbákat Londonban tartották, amikor Rosztropovics átutazóban volt Dél-Amerika felé. A bemutatóra, Rosztropovics és a zeneszerző előadásában, 1961. július 7-én került sor az Aldeburgh-i Fesztiválon. Ez alkalommal csatlakozott Rosztropovicshoz a felesége, Galina Visnyevszkaja énekesnő is, aki a fesztivál tiszteletére dalestet adott. Egy másik szovjet muzsikus, Szvjatoszlav Richter, a nagy zongoraművész is állandó vendég lett az Aldeburgh-i Fesztiválon. Őt Rosztropovics mutatta be Brittennek 1961-ben, Londonban. A következő évben az Edinburgh-i Fesztiválon Dmitrij Sosztakovics hallotta a A csavar fordul egyet operát, aminek a zenéje mély benyomást tett rá. Így aztán nem is volt olyan meglepő, amikor Britten és Pears meghívást kapott a Szovjetunióba, az 1963 márciusában rendezett Angol Zenei Fesztiválra. A Moszkvában és Leningrádban megrendezett fesztivál folyamán sor került zenekari koncertekre, amelyeken a Sinfonia da Requiem, a Serenade és a Peter Grimes egyes részletei hangzottak el, továbbá kamarazene-estekre, amelyeken megszólalt a Cselló–zongora-szonáta, a Winter Words és a Six Hörderlin Fragments. Ebben az időben ülésezett a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének második össz-szövetségi plénuma Moszkvában. A plénum különös figyelmet szentelt a fiatalabb zeneszerző nemzedék munkásságának. A kortárs angol zeneművészettel kapcsolatos állásfoglalás kedvező volt, eltérően a tizenöt évvel korábbi kongresszus légkörével. Brittent és Pearst a szovjet közönség igen meleg fogadtatásban részesítette. ### Ötvenedik születésnapja Aldeburgh-ba visszatérve Britten két fontos művet fejezett be: az egyik a Csellószimfónia, Rosztropovicsnak ajánlva, a másik a Cantata Misericordium. Utóbbit a Nemzetközi Vöröskereszt alapításának centenáriumára írta. A teljes Csellószimfónia bemutatása az 1963-as fesztiválra volt kitűzve, de Rosztropovics betegsége miatt el kellett halasztani. A Cantata Misericordium bemutatója, ahogy tervezték, Genfben volt, 1963. szeptember 1-jén. Britten ötvenedik születésnapját műsorral ünnepelték meg. Külön erre az alkalomra ünnepi kötet jelent meg, mintegy három tucatnyi barátja – írók, képzőművészek, muzsikusok – tollából. Sok születésnapi megemlékezés jelent meg az országos napi- és hetilapokban, valamint a folyóiratokban, a rádióban és a televízióban. Britten születésnapjának estéjén a Royal Festival Hallban hangversenyszerű előadásban szólalt meg a Gloriana a szerző tiszteletére, Bryan Fairfax vezényletével. 1964 tavaszán pihenni ment Velencébe, majd ezt követően a Szovjetunióba utazott, ahol a Csellószimfónia moszkvai bemutatóját vezényelte 1964. március 12-én, Rosztropoviccsal mint szólistával. Néhány napra átment Leningrádba, és ottléte alatt a zeneiskolások egy csoportja az ő tiszteletére előadta a Háborús rekviem egy részét. Valamivel később volt a Peter Grimes szovjetunióbeli bemutatója hangversenyformában, a Leningrádi Konzervatórium nagytermében. 1964-től kezdve több templomi előadásra szánt példabeszéd-operát (parabolát) írt. Az első a Curlew River (Gém folyó) volt. Britten 1964 májusában megkapta az Aspen-díj legmagasabb fokozatát, amelyet az új-mexikói Roswell városban Robert O. Anderson, az Institute of Humanistic Studies at Aspen (Colorado) elnöke alapított. Ez a díj azokat jutalmazza, akik bárhol a világon a humanista klasszikus kultúra terjesztéséért a legtöbbet tesznek. A dolláros díjat július 31-én adták át, Aspenben. Ezt a pénzösszeget egy alapítványba fektette, amelyet fiatal muzsikusok támogatására hoztak létre. ### Hangversenyek a Szovjetunióban és Angliában 1965-ben Britten és Pears két jelentős külföldi utat bonyolított le. Először Indiában jártak, majd a nyár folyamán a Szovjetunióba voltak hivatalosak. Egy darabig a zeneszerzők alkotóházában pihentek az örményországi Dilidzsánban. Augusztus 28-án Jerevánban Britten-fesztivál kezdődött, és a zeneszerző különböző hangversenyeken volt jelen, amelyeken elhangzottak többek közt a Peter Grimes részletei és különféle dalok, köztük két részlet egy új Puskin-dalciklusból. Útban a Szovjetunió felé, a londoni repülőtéren Britten meglátott egy Puskin-kötetet, megvette, és tüstént beleszeretett a kötet néhány versébe. Gondolta, a megzenésítésük szempontjából nem fog ártani, ha oroszul is hallja őket, így hát megkérte Rosztropovicsot és Visnyevszkaját, olvassák föl neki hangosan a kötet szó szerinti angol fordításából kiválasztott verseket. Aztán nekifogott, hogy a kiszemelt hat költeményt megzenésítse. Mire elhagyta Örményországot, az új ciklus (későbbi nevén The Poets Echo) nyers vázlata már készen is volt. A látogatás fénypontja A Szentivánéji álom bemutatója volt október 28-án, a Moszkvai Nagyszínházban. Nem sokkal előbb Britten elfogadott egy felkérését, hogy írjon ünnepi muzsikát az ENSZ alapításának huszadik évfordulójára. A záró szakasz Vergilius negyedik Eclogájának zenei feldolgozása volt. A Voices for Today (Hangok a mához) egyidejűleg szólalt meg New Yorkban, Párizsban és Londonban, 1965. október 24-én. Az 1966-os Aldeburgh-i Fesztiválra Britten új templomi példabeszéd-operát szándékozott írni, a Curlew River társdarabjaként. Ismét William Plomert kérte fel a librettó megírására. A kiszemelt téma Nabukodonozor és „az égő tüzes kemence” volt. Közben Britten kompozíciós időbeosztása fölborult, mert 1966 elején megbetegedett, és egy operációnak is alá kellett vetnie magát, de a The Burning Fiery Furnace (Az égő tüzes kemence) mégiscsak elkészült időre, és a Curlew Riverhez hasonlóan az orfordi templomban került bemutatásra, 1966. június 9-én. Ezt Európában is bemutatták több fesztivál keretén belül. 1966 decemberének végén Pears és Britten Moszkvában és Leningrádban hangversenyezett, és kapva a lehetőségen, hogy néhány nappal tovább maradhatnak, az orosz újévet Rosztropovics, Visnyevszkaja, Sosztakovics és mások társaságában ünnepelték. Angliában az 1967-es évet az tette nevezetessé, hogy egy egész sor új koncerttermet avattak föl. Londonban két terem nyílt meg a déli parton: március 1-jén a Queen Elizabeth Hall, két nappal később pedig a Purcell Hall. Az előbbi megnyitó hangversenyén nagyrészt Britten vezényelt, II. Erzsébet brit királynő jelenlétében. A műsoron szerepelt Hankin Booby című, a Londoni Városi Tanács rendelésére, fúvós és ütőhangszerekre írt darabja. Június 2-án volt Snape-ben a Maltings Concert Hall felavatása; itt a királynő és férje is megjelent. Ez volt az 1967-es Aldeburgh-i Fesztivál első eseménye. Az ünnepi hangversenyen szerepelt Brittennek egy új műve: a kórusra és zenekarra készült The Building of the House című nyitány is. Ugyancsak az 1967-es fesztiválon került bemutatásra egy régi West Country-ballada, The Golden Vanity, amelyet a Bécsi Fiúkórus adott elő június 3-án. Szeptemberben az Angol Operatársulat az 1967-es montréali világkiállításon adta elő a Curlew Rivert és a The Burning Fiery Furnace-t, utána Britten és Pears turnéra indult, amely előbb New Yorkba, majd Latin-Amerika különböző államaiba vezetett. Mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták őket. Egyik leningrádi tartózkodásakor az Ermitázsban meglátta Rembrandt A tékozló fiú megtérése című festményét, és elhatározta, hogy ez lesz legközelebbi templomi példázat-operájának témája. Ismét csak William Plomert választotta librettistájául. A mű tekintélyes része elkészült Britten velencei pihenése alatt, 1968 elején. De amikor március elején visszatért Aldeburgh-ba, lázroham fogta el, ami a partitúra befejezését hetekkel késleltette. Szerencsére időben fölépült, és az új mű megfelelő próbák után színre került az 1968-as Aldeburgh-i Fesztiválon. 1969. január elején Brecht Kinderkreuzzug (Gyermekek kereszteshadjárata) című versére írt zenét. Az esztendő eseményeire rávetette árnyékát a snape-i Maltings Concert Hallt elpusztító szerencsétlen tűzvész, pár nappal az 1969-es fesztiválévad megnyitása után. A termet azonban viszonylag rövid idő alatt, 1970. június 5-ére felépítették. Az új terem nyitóhangversenyén a királyi pár is tiszteletét tette. Később ugyanazon a nyáron Britten és Peter Pears meghívást kapott a Sandringham House-ba, hogy hangversenyt adjanak Erzsébet anyakirályné 70. születésnapja alkalmából.\> Ez idő tájt Britten egyre növekedő érdeklődést mutatott a televízió iránt. 1969 elején elvállalta, hogy a BBC2 színes adása számára elvezényli a Peter Grimest. Ezt követően elfogadott egy megbízást televíziós opera komponálására. Tárgyául Henry James Owen Wingrave című novelláját választotta, a szövegkönyv megírására Myfanwy Pipert kérte fel. A zene egy részét Velencében és Hessenben komponálta, 1969–70 telén. Az operát a Snape-beli Maltings Hall-ban forgatták 1970 novemberében. A világbemutató adása 1972. május 16-án volt, az első színpadi előadás a Covent Gardenben, 1973. május 10-én. ### A Halál Velencében 1971-ben jelentős új opera volt születőben. Olyasmit szeretett volna komponálni, amelyben Peter Pears számára különlegesen változatos és nehéz szerep jut. Thomas Mann Halál Velencében című elbeszélését választotta témául. A szövegkönyv megírását ismét Myfanwy Piperra bízta. Már 1973 elején befejezéshez közel állt a partitúra, de Britten komoly betegség előjeleit érezte. Orvosai megvizsgálták és megállapították, hogy egyik szívbillentyűje nem működik rendesen. Májusban megműtötték, de a beépített új billentyű sem működött kielégítően, és a beteg állapotát az is bonyolította, hogy a műtét folyamán enyhe szélütés érte, amely megbénította a jobb felét. A darabot végül a snape-i Maltingsban mutatták be, 1973. június 16-án. Élete utolsó három és fél esztendejét rokkantan töltötte, már a legcsekélyebb megerőltetéstől is kimerült. Maradék erejét a komponálásnak szentelte, és több mint féltucat művét sikerült befejeznie, köztük a Szent Narcisszusz halála című (tenorra és hárfára írt) canticumot, a Phaedra című drámai kantátát mezzoszopránra és kiszenekarra, valamint a Harmadik vonósnégyest. Noha a lovagi címet nem fogadta el, 1976. július 2-án életre szóló bárói ranggal ajándékozták meg (Baron Britten of Aldeburgh). Foglalkozott egy nagyobb szabású kantátával is a Praise We Great Men című költeményre, amelyet Edith Sitwell írt az ő számára néhány évvel azelőtt. Ekkor érte a halál. A Vörös Házban hunyt el, Aldeburgh-ban, 1976. december 4-én. A helyi templom kertjében helyezték örök nyugalomra. ## Zenéje és öröksége Benjamin Britten zenei tehetsége meglepően fiatal korában kezdett megnyilvánulni, zeneszerzői koraérettsége már huszonéves korában megdöbbentette a közönséget. Teljes zenei érettségét a harmincas éveiben érte el, és harmincöt éves korára kiváló adottságai – a könnyedség, a változatosság, a hatáskeltés iránti érzék, a szavak zenébe foglalásának szeretete és a felhasznált melodikus-harmonikus eszközök megtévesztő egyszerűsége – teljes szélességükben bontakoztak ki. Mindig is hitt a technika fontosságában. Emiatt volt képes bármikor megrendelésre dolgozni. Mint alkalomra író zeneszerzőnek, különleges érzéke volt ahhoz, hogy megtalálja az adott alkalomban a sajátosat, az egyedit, ennek köszönhetően érte el a megbecsülést mind a színházban, mind a rádiózásban, vagy a televízió- és filmiparban. Britten rendkívül érzékenyen viszonyult a szenvedéshez és a kegyetlenséghez. Az elnyomottak áldozatai iránt érzett mély rokonszenv húzódik meg pacifizmusa mögött is. Operái közül nem egyben akadnak csaknem szadisztikusan kegyetlen jelenetek, de mindig átvezetnek a meleg együttérzéstől és szánalomtól áthatott epizódokhoz. Vallásos meggyőződése élete és munkája egyik központi magvát képezte. Mint odaadó és gyakorló keresztény, ahol és amikor csak lehetősége volt rá, mindig készséggel dolgozott az anglikán egyház keretei között, sok alkotása ebben a szellemben fogant. Érzékeny volt a kritikai félreértés vagy az értetlenség irányában is, kiváltképpen, ha kitűnt, hogy az előre megfontolt szándék, vagy ostobaság következménye. Jóllehet sikere nemegyszer ellenérzést, féltékenységet váltott ki, munkássága nem maradt jutalom nélkül: - 1951 – a belfasti egyetem díszdoktora, - 1951 – Lowestoft díszpolgára, - 1952 – Coronation Honours, - 1959 – a cambridge-i egyetem díszdoktora, - 1960 – az American Academy és a National Institute of Arts and Letters tiszteletbeli tagja, - 1960 – a svéd királyi Sarkcsillag-rendjel parancsnoki fokozata, - 1961 – a nottinghami egyetem díszdoktora, - 1961 – Goethe-díj, - 1962 – a hulli egyetem díszdoktora, - 1962 – Aldeburgh díszpolgára, - 1963 – a oxfordi egyetem díszdoktora, - 1964 – a manchesteri egyetem díszdoktora, - 1964 – Aspen-díj, - 1964 – Wihuri-Sibelius-díj, - 1964 – a Royal Philharmonic Society aranyérme, - 1965 – a londoni egyetem díszdoktora, - 1966 – a cambridge-i Magdalene College és a Worshipful Company of Musicians tiszteletbeli tagja, - 1967 – Kelet-Angliai Egyetem díszdoktora - 1964 – Mahler-érem, - 1965 – Order of Merit, - 1968 – a dán Leone Sonning-díj , - 1973 – az Ernst von Siemens Musikpreis első díjazottja, - 1974 – a Ravel Alapítvány díja, - 1976 – Lord Britten of Aldeburgh cím. Később, 1977-ben, amikor a végrendeletét hitelesítették, kiderült, hogy hagyatékának bruttó értéke , ebből kéziratainak értéke hozzávetőleg . A hagyaték elsősorban jótékony célokat szolgál. Közülük az a három terv, amely Britten szívéhez legközelebb állt, és amelynek támogatását hagyatéka végrehajtóira bízta: az Aldeburgh-i Zenei és Művészeti Fesztivál, a Snape-Maltings-i Britten–Pears Zeneiskola és a Vörös Ház-beli Britten–Pears Könyvtár. A Fesztivál támogatására hasznos lépésnek bizonyult az aldeburgh-i East Suffolk Szálloda megvásárlása 1976-ban, a fesztivál új központjául. Brittent halála előtt sokat foglalkoztatta egy olyan zeneiskola terve haladók számára, amely idővel főfoglalkozású intézetté alakulna, és betöltené a már végzettek továbbképző zeneiskolájának fontos szerepét. A Britten–Pears Könyvtár még Britten életében megvalósult a Vörös Házban, amely magába foglalja a zeneszerző kézikönyvtárát, magánlevéltárát és iratait, valamint kottakéziratainak és vázlatainak gazdag gyűjteményét.

Hosszú kések éjszakája

A hosszú kések éjszakája (német nyelvterületen „Röhm-Putsch” vagy „Kolibri művelet”) az NSDAP által 1934. június 30. és július 2. között végrehajtott politikai gyilkosságok sorozata. Az akció során meggyilkolták a náci párt „baloldali”, strasserista frakciójának vezető alakjait, a névadójukkal, Gregor Strasserrel együtt, valamint közismert náciellenes konzervatív ellenfeleket (köztük a korábbi kancellárt, Kurt von Schleichert és Gustav von Kahrt, aki leverte Hitler sörpuccsát 1923-ban). A meggyilkoltak között sokan voltak tagjai a paramilitáris SA-nak, a barnaingeseknek. Adolf Hitler az SA és vezetője, Ernst Röhm ellen fordult, mert tartott az SA túlzott önállóságától és az SA-nak az utcai harcokban edződött tagjait politikai hatalmára már veszélyesnek tartotta. Másrészt meg akarta nyugtatni Németország hivatalos hadseregének, a Reichswehrnek a vezetőit is, akik szintén félve figyelték az SA növekvő befolyását és egyben meg is vetették azt – különösen Röhm törekvését, amely a Reichswehrnek az SA-ba való beolvasztását szorgalmazta a saját vezetése alatt. Hitler arra is felhasználta e tisztogatást, hogy megtámadja vagy megsemmisítse új rendszerének kritikusait, különösen azokat, akik lojálisak voltak Franz von Papen kancellárhelyetteshez, és végezetül kiváló alkalom volt ez számára a régi ellenségeivel való végleges leszámolásra is. A tisztogatásoknak legalább 85 halálos áldozata volt, de összességében számuk elérhette a százas nagyságrendet is. A név szerint ismert nyolcvanöt áldozat közül csak ötven került ki az SA soraiból. Néhány becslés 150 és 200 közötti meggyilkoltról szól, és több mint ezer ismert ellenzékit is letartóztattak. A gyilkosságok nagy részét az SS és a Gestapo, a rezsim titkosrendőrsége hajtotta végre. Ez a tisztogatás meghozta és biztosította Hitler számára a Reichswehr támogatását, mivel a német bíróságok is demonstrálták a rezsim iránti hűségüket, így a kormány könnyedén és gyorsan félre tudta söpörni az ítélet nélküli kivégzések évszázados tilalmát. A kivégzések kitervelése során az események a „Kolibri” kódnevet kapták, ezzel a jelszóval a kivégzőosztagokat utasították a végrehajtásra. A kódnév valószínűleg önkényes választás eredménye lehetett. A „Hosszú kések éjszakája” mint kifejezés a német nyelvben (németül: Nacht der langen Messer) elsődlegesen tömeggyilkosságot jelent és csak általában jelöli a bosszút. A németek ma is a Röhm-puccs kifejezést – a náci rezsim kifejezését – használják ezekre a gyilkosságokra, függetlenül ennek nem bizonyított értelmezésétől és attól, hogy az öldöklés szükséges volt-e egy összeesküvés megelőzéséhez. Német szerzők ezt gyakran idézőjelek közé teszik, vagy az úgynevezett Röhm-puccs formulával élnek. ## Hitler és az SA Paul von Hindenburg Németország elnöke 1933. január 30-án nevezte ki Adolf Hitlert az ország kancellárjává. A következő néhány hónap során, az úgynevezett Gleichschaltung idején Hitler nélkülözni tudta a Reichstagot mint törvényalkotó testületet, és megszabadult minden rivális politikai párttól, így 1933 közepén Németország pártállammá vált vezetése és uralma alatt. Hitler hatalma mégsem volt abszolút annak ellenére, hogy a politikai autoritása gyorsan megszilárdult. Kancellárként ugyanis nem parancsolhatott a hadseregnek, az Hindenburg, a nagyon tisztelt veterán marsall formális vezetése alatt maradt, aki ekkor idős kora miatt fizikailag már meglehetősen gyenge volt. Annak ellenére, hogy sok tisztnek imponáltak Hitlernek a megnövelt hadseregre vonatkozó ígéretei, az általános hadkötelezettség újbóli bevezetése és az agresszívebb külpolitika, a hadsereg – legalábbis a náci uralom kezdeti éveiben – továbbra is megőrizte hagyományos függetlenségét. Nem ennyire kifejezetten ugyan, de a Sturmabteilung, a náci paramilitáris szervezet is valamennyire autonóm maradt a párton belül. Az SA a Freikorps maradékából fejlődött ki, az első világháborút követő mozgalomból. Ezek a szabadcsapatok nacionalista szervezetek voltak. Elsődlegesen elégedetlen, kiábrándult és elkeseredett német harci veteránokból szervezte meg őket a kormányzat 1919 januárjában, hogy áthidalják egy esetleges kommunista forradalom ellen fellépő lojális hadsereg hiányát. Tagjaik közül igen sokan elhitték, hogy a novemberi forradalom elárulta őket, miközben állítólag a győzelemtől karnyújtásnyira voltak 1918-ban. Így azután a Freikorps önkéntesei az új weimari köztársasággal szemben álltak, amely a novemberi forradalom eredményeként jött létre, és amelynek alapítóit megvetően „novemberi bűnözőknek” nevezték. Ernst Röhm, a Reichswehr kapitánya szolgált kapcsolatként a bajor Freikorps felé. Röhm beceneve „Bajorország géppuska királya” volt az 1920-as évek elején, mert ő volt felelős a bajor Freikorps egységek illegális gépfegyver-ellátásáért és ezek raktározásáért. Röhm 1923-ban kivált a Reichswehrből, és később az SA parancsnoka lett. Az 1920-as és 1930-as években az SA Hitler privát milíciájaként működött a riválisai megfélemlítésére és a rivális politikai pártok gyűléseinek megzavarására, ez utóbbi elsősorban a szociáldemokratákat és kommunistákat érintette. A „barnaingesek” vagy „rohamcsapatok” néven is ismert SA hírhedtté lett a kommunisták elleni utcai csatái miatt. A két fél közötti erőszakos csatározások Németország polgárainak a két háború közötti, a weimari köztársaságban kialakult biztonságérzetét teljesen megváltoztatták. 1932 júniusában, amely a legrosszabb politikai erőszakkal terhelt hónapok egyike volt, az utcai harcok száma meghaladta a 400-at és összesen 82 halálos áldozatot követeltek. Ennek a destabilizációnak döntő szerepe volt Hitler hatalomra jutásában, mivel a német emberek azt várták Hitlertől, hogy amennyiben ő kerül hatalomra, akkor az utcai harcoknak vége lesz. Hitler kancellárrá történő kinevezése és ezt követően valamennyi más politikai párt elnyomása nem eredményezte a rohamcsapatok erőszakosságának végét. Mivel többé nem volt a kommunista pártnak gyűlése, nem volt mit megzavarni, így az átivott éjszakák után a barnaingesek utcai zavargásokat okoztak. Rendszeresen rátámadtak a járókelőkre, majd ezt követően a kihívott rendőrökre, akik felléptek ellenük. A panaszok a barnaingesek „lekezelő és durva” viselkedéséről 1933 közepére általánossá váltak. A külügyminisztérium jelentései szerint az SA emberei külföldi diplomatákkal szemben is követtek el tettlegességet. A barnaingesek viselkedése egyre jobban zavarta a német középosztályt és a társadalom más konzervatív elemeit, valamint a hadsereget is. Hitler szándéka pozíciójának megerősítése volt a hadsereg előtt, így az SA ellen fordult. 1933. július 6-án magas rangú nácik gyűlésén Hitler deklarálta, hogy a barna forradalom sikeresen befejeződött. Most, hogy az NSDAP a hatalom gyeplőit megragadta – mondta –, ideje ezt konszolidálni. Hitler közölte a gyűlés tagjaival: „A forradalom árja nem ismert gátakat, de most biztos medret kell találnia a társadalmi fejlődésben.” Hitler beszéde jelezte azt a szándékát, hogy megzabolázza az SA-t, amelynek jelentősége az 1930-as évek elején gyorsan növekedett. Mivel az SA a nácizmus legelkötelezettebb híveinek nagy részét tagjai között tudta, ez a feladat nem bizonyult egyszerűnek. Az SA drámai növekedését részben a nagy gazdasági világválság beköszöntének köszönhette, amikor sok német polgár elveszítette mind a munkáját, mind a hagyományos intézményekbe vetett hitét. Míg a nácizmus nem kizárólagosan – vagy elsődlegesen – a munkásság körében terjedt, az SA mégis választ adott igen sok munkanélküli munkásnak, erősítette bennük az osztály-szolidaritás iránti vágyat, és növelte nacionalista lelkesedésüket. Sok barnainges hitt a nácik szocialista ígéreteiben, és elvárták a náci rezsimtől, hogy intézkedéseivel komoly gazdasági változásokat hozzon, mint például az arisztokrácia hatalmas földbirtokainak felosztását. Amikor mindezek a lépések a rendszer részéről elmaradtak, akkor azok, akik gazdasági és politikai forradalmat vártak, elvesztették illúzióikat. ## A hadsereg és az SA közötti konfliktus Az SA-ban senki nem beszélt hangosabban a „német forradalom folytatásáról”, mint Röhm – közölte egy neves barnainges. Röhm, az NSDAP legelső tagjainak egyikeként részt vett Münchenben a sörpuccsban, amely Hitlernek egy korai próbálkozása volt a hatalom megragadására 1923-ban. Röhm első világháborús veterán volt, aki korábban azzal a kijelentésével tűnt fel, hogy egyetlen barnainges halálát 12 ember saját kezű kivégzésével torolná meg. Röhm az erőszakban politikai célok megoldásának egyik eszközét látta. Komolyan vette szocialista ígéreteit a nemzetiszocializmusnak, és követelte, hogy Hitler és a párt más neves vezető személyiségei széles skálájú szocialista reformoknak lássanak neki Németországban. Röhm nem érte be az SA vezetésével, és befolyásolni akarta Hitlert, nevezze ki őt Werner von Blomberg konzervatív tábornok helyére, hadügyminiszterré. Blomberg – a hadseregen belül a „gumioroszlán” gúnynevet kapta kritikusaitól, mert Hitlernek elkötelezett híve volt; maga mégsem volt náci, így alkalmas volt arra, hogy közvetítsen a nácik és a hadsereg közt. Blomberg és sok tiszttársa a porosz nemesség, a junkerek soraiból került a hadsereg tisztikarába. Ők az SA-t plebejus csőcseléknek nevezték, amely fenyegeti a hadsereg hagyományosan kiemelkedő státusát a német társadalomban. Ha a reguláris hadsereg megvető volt az SA-hoz tartozó tömegekkel szemben, akkor ezt a barnaingesek azzal adták vissza, hogy a hadsereg tagjai pedig nem elkötelezett hívei a nemzetiszocialista forradalomnak. Max Heydebreck, SA vezető Rummelsburgban megvetően így beszélt barnainges társai előtt: „Néhány tiszt a hadseregben egyszerűen disznó. A legtöbb tiszt túl öreg, le kellene őket cserélni fiatalokkal. Mi csak addig akarunk várni, míg Hindenburg papa meghal, és azután az SA nekimegy a hadseregnek.” Bár létezett a reguláris hadsereg és az SA közötti ellenségesség, Blomberg és kapcsolatai mégis az újraéledő hadsereg kiszélesítésének forrását is látták az SA tagjaiban, mint toborozható katonákban. Röhm viszont egyszer s mindenkorra el akarta zavarni a tábornoki karból a porosz arisztokráciát, és ehhez az SA-ból akarta létrehozni az új hadsereg magvát. A hadsereg vezetői ugyanakkor félelemmel követték az SA növekedését, amelynek 1934 elejére több mint három millió tagja lett, miközben a reguláris hadsereg létszámát a versailles-i békeszerződés százezer főben maximálta. 1934 januárjában Röhm átadott Blombergnek egy jegyzéket, melyben követelte, hogy a hadsereg helyébe a nemzet ereje, az SA lépjen, és a Reichswehr szerepe a kiképzés segítője legyen. Hitler válasza erre az volt, hogy találkozót hívott össze 1934. február 28-án Blomberggel, az SA és az SS vezetőivel. Hitler nyomására Röhm kényszeredetten aláírt egy beleegyező nyilatkozatot, elismerve a Reichswehr elsődlegességét az SA-val szemben. Hitler kinyilvánította a jelenlévők előtt, hogy az SA lesz a Reichswehr segítségére, és nem megfordítva. Hitler és a hadsereg tisztjei többségének távozását követve Röhm kijelentette: ő pedig nem fogad el útmutatásokat „a nevetséges káplártól” – egy megalázó utalás ez Hitlerre. Jóllehet erre a meggondolatlan kijelentésére Hitler nem reagált, de közte és Röhm közt ezzel tovább mélyült a szakadék. ## Az SA növekvő nyomás alatt Bár megegyezett Hitlerrel, Röhm továbbra is ragaszkodott eszméjéhez az új hadsereg magvát képező SA-val. 1934 elején ez az elképzelése összeütközésbe került Hitler tervével, ami a hatalom megszilárdítását és a Reichswehr kibővítését célozta meg. Ha Röhm lett volna sikeres, akkor az Hitler kudarca lett volna és megfordítva. Ezentúl pedig nem csak a Reichswehr látott az SA-ban fenyegetést. Hitler közvetlen környezete, sőt maga Hitler is félt Röhm növekvő hatalmától és attól, hogy nem törődik bele az aláírt egyezségbe. Mindez oda vezetett, hogy politikai harc alakult ki a párton belül azok között, akik közel álltak Hitlerhez (Hermann Göring, Poroszország miniszterelnöke, Joseph Goebbels propaganda-miniszter, Heinrich Himmler SS-főnök és Rudolf Hess, Hitler helyettese) és szembekerültek Röhmmel. Ők valamennyien a náci mozgalom veteránjai voltak, egyben lojálisak Hitlerhez, míg egyedül Röhm demonstrálta függetlenségét Adolf Hitlertől. Röhm megvetése a pártbürokraták iránt bosszantotta Hesst. Az SA erőszakoskodása Poroszországban rendkívül aggasztotta annak miniszterelnökét, Göringet. Végül 1934 tavaszán a korábbi kancellár, Kurt von Schleicher generális, hallva a növekvő ellentétekről Röhm és Hitler között, az SA szerepéről a náci államban, ismét politikai játszmákba kezdett. Schleicher kritizálta Hitler kormányát, míg néhányan Schleicher követői közül, mint Ferdinand von Bredow és Werner von Alvensleben tábornokok, felvetették egy új kormánylista ötletét, melyben Hitler maradna kancellár, Schleicher lenne az új helyettes kancellár, Röhm a hadügyminiszter, Heinrich Brüning a külügyminiszter és Gregor Strasser a gazdasági miniszter. John Wheeler-Bennett angol történész, aki jól ismerte Schleichert és környezetét, megírta, hogy Bredow „indiszkréciója félelmetes volt”, mert minden érintettnek bemutatta a tervezett kormány listáját. Annak ellenére, hogy Schleicher gyakorlatilag már nem volt számottevő személyiség 1934-ben, azok az egyre vadabb pletykák, melyek szerint ő és Röhm intrikálnak a hatalom visszaszerzése érdekében, tovább élénkítették a válság érzetét. Röhm elszigetelése érdekében 1934. április 20-án Göring átadta a porosz politikai rendőrség (Gestapo) feletti rendelkezés jogát Himmlernek. Himmler irigyelte az SA függetlenségét és hatalmát, így ebben az időben ő és helyettese, Reinhard Heydrich megkezdték az SS átalakítását. A náci vezetők korábbi testőrségéből (ami az SA-nak volt alárendelve) Himmler az SS-t a saját, független elit csapatává kívánta tenni, amely lojális mind hozzá, mind Hitlerhez. Ez a lojalitás mindkettőjük számára hasznosnak bizonyult, amikor Hitler végül Röhm és az SA ellen fordult. Májusban Göring és Himmler emberei között egy lista járt körbe a „likvidálandókról”, és vele elindultak a cserealkuk is, egyikük ellenségét felvéve és cserében másikuk barátját kivéve a listából. Május vége körül Heinrich Brüning és Kurt von Schleicher korábbi kancellárok figyelmeztetéseket kaptak, hogy életük veszélyben van, és azonnal el kellene hagyniuk Németországot. Brüning Hollandiába menekült, de Schleicher csak rossz tréfának tartotta az egészet. Június elejére minden készen állt, és Hitler engedélyére várt. Hitlertől egyre többen és egyre erőteljesebben követelték az SA megregulázását. A hadsereg konzervatív része, az ipar és a politika képviselői egyre nagyobb nyomást gyakoroltak Hitlerre, hogy korlátozza az SA befolyását, és forduljon Röhm ellen. A konzervatívok egyáltalán nem örültek Röhm homoszexualitásának, ugyanakkor politikai ambíciói még jobban aggasztották őket. Amikor Hitler június 15-én elutazott Velencébe, hogy találkozzon Benito Mussolinival, még mindig nem volt biztos abban, mit csináljon. Még mielőtt Hitler elindult volna, az elnöki államtitkár, Otto Meißner kérésére báró Konstantin von Neurath külügyminiszter utasította Hitler háta mögött Ulrich von Hassell olaszországi nagykövetet, kérje meg Mussolinit, hogy közölje Hitlerrel: Röhm befeketíti Németország jó nevét. Neurath – aki korábban olasz nagykövet volt és jól ismerte Mussolinit – tudta, hogy Mussolinira ez ügyben számíthat, és nem is tévedett. Mussolini a találkozó során szemrehányást tett Hitlernek, mert tűri az SA erőszakos fellépéseit, huliganizmusát és homoszexualitását, melyről Mussolini azt állította, hogy rombolja Hitler jó hírnevét az egész világ előtt. Mussolini felhasználta a Giacomo Matteotti meggyilkolása körüli affért mint olyan példát, amely megmutatja, milyen zavarokat tudnak okozni egy diktátornak nyugtalan hívei. Bár Mussolini bírálata nem győzte meg Hitlert teljesen az SA elleni cselekvésről, mégis ebbe az irányba befolyásolta. 1934\. június 17-én a konzervatívok követelései Hitler irányába megerősödtek, amikor Franz von Papen kancellárhelyettes és a beteg Hindenburg bizalmasa beszédet tartott a marburgi egyetemen, melyben figyelmeztetett egy „második forradalom” veszélyére. A katolikus von Papen, akinek a hadsereggel és az iparral komoly kapcsolatai voltak, a lemondásával fenyegetőzött, ha Hitler nem cselekszik ez ellen. Bár von Papen kancellárhelyettes lemondása Hitler pozícióját nem fenyegette, ez a lépés mégis megszégyenítő módon nyilvánvalóvá tette volna egy vezető arisztokratától való függőségét. Hitler a konzervatívok Röhmmel kapcsolatos nyomásának engedve elutazott Neudeckbe, hogy találkozzék Hindenburggal. Blomberg, aki éppen megbeszélést folytatott az elnökkel, rá nem jellemző módon, szemére hányta, hogy már korábban lépnie kellett volna Röhm ellen. Ezek után közölte Hitlerrel, hogy Hindenburg azon van, hogy deklarálja a hadiállapotot, és átadja a hatalmat a Reichswehrnek, ha Hitler nem tesz azonnal lépéseket Röhm és barnaingesei ellen. Hitler már hónapok óta habozott ebben a kérdésben, részben azért is, mert Röhmnek, a milliós tagságú SA vezetőjeként tekintélye volt. Azonban Hindenburgnak – aki az egyedüli autoritás volt Németországban, akinek hatalmában állt a náci rezsim felszámolása – a hadiállapottal való fenyegetése miatt Hitler végül cselekedni kényszerült. Neudeckről már azzal a szándékkal utazott vissza, hogy mind Röhmmel, mind régi ellenségeivel leszámol. Himmler és Göring örültek Hitler döntésének, hisz mindketten sokat nyertek Röhm bukásával: Himmler az SS függetlenségét, Göring a hadsereg parancsnoki címéért folytatott küzdelmében a rivális félreállítását. A „tisztogatásokat” előkészítendő Himmler és helyettese, Reinhard Heydrich, az SS biztonsági szolgálatának főnöke, összeállított egy hamis bizonyítékokból álló dossziét, amely azt sugallja, hogy Röhmnek Franciaország tizenkét millió márkát (ez 48,3 millió eurónak felel meg 2011-ben) fizetett Hitler megbuktatásáért. Az SS vezető tisztjeinek június 24-én olyan hamis bizonyítékokat mutattak be, melyek szerint Röhm terve egy, az SA segítségével végrehajtandó hatalomátvétel (Röhm-Putsch) Göring, Himmler, Heydrich és Victor Lutze (Hitler utasítására) listákat állított fel azon SA-n belüli és kívüli személyek neveivel, akiket meg kell ölni. Göring bevonta e tevékenységbe Willi Lehmannt, a Gestapo emberét és egyben NKVD kémet. Június 25-én Werner von Fritsch generális a Reichswehr teljes riadókészültségét rendelte el. Június 27-én Hitler lépéseket tett a hadsereg együttműködésének biztosítása érdekében. Blomberg és Walther von Reichenau generális, összekötő a párt és a hadsereg között, erre adott válaszként kizárták Röhmöt a Német Tisztek Szövetségéből. Heinrich Himmler és Reinhard Heydrich informálták a Reichswehrt egy készülődőben lévő puccsról, amire válaszként az SS és az SD számára fegyvereket, közlekedési eszközöket, szálláshelyeket és tartalékos erőket biztosított. Június 29-én Blomberg aláírásával megjelent egy cikk a Völkischer Beobachterben, melyben Blomberg szenvedélyesen kijelentette, hogy a Reichswehr Hitler mögött áll. Hitler Göringgel és Lutzéval Essenbe ment Josef Terboven gauleiter esküvőjére. Az ünnepség során érkezett a híre annak, hogy Hindenburg előreláthatólag június 30-án fogadni fogja Papent, s erre Hitler azonnal visszatért a szállodájába. Röhm adjutánsa telefonon parancsot kapott, gondoskodjék arról, hogy valamennyi SA vezető június 30-án a késő délelőtti órákban jelenjék meg Röhm szabadságának színhelyén, Bad Wiesseeben, egy Hitlerrel tartandó megbeszélésen. Június 29-e délutánján Hitler Bad Godesbergbe utazott, és találkozott a Rheinhotel Dreesenben Goebbelsszel és Sepp Dietrich SS-Obergruppenführerrel, aki előzőleg a Reichswehrtől a fegyverek megszerzését szervezte. Goebbels tulajdonképpen a Papen körüli „reakciók” ellenintézkedéseit várta volna, itt értesült arról, hogy a főcsapás Röhm és az SA ellen irányul. Ezt Hitler azzal támasztotta alá számára, hogy bizonyítékok vannak arra, hogy Röhm hazaárulás céljával konspirál André François-Poncet-val, Schleicherrel és Gregor Strasserrel. ## A „tisztogatás” ### Röhm meggyilkolása A készülődő akció a lehető legnagyobb titoktartás ellenére azonban mégsem maradt teljesen rejtve az SA előtt. Németország különböző részein június 29. éjszakáján randalíroztak azok az SA-tagok, akiknek fülébe jutottak az SA-ellenes eljárásról szóló híresztelések. Münchenben 3000 SA-tag vonult fel hangoskodva ezen az éjszakán, akiket névtelen röpcédulákkal hívtak össze. Adolf Wagner gauleiternek mégis sikerült az embereket megnyugtatnia. Már éjfélkor megérkezett Sepp Dietrich is Münchenbe. Őt telefonon utasították: Hitler testőri gárdájának két csapatát várja be, hogy így legkésőbb tizenegykor azok Bad Wiesseeben lehessenek. 1934. június 30-án hajnal kettőkor indult el Hitler repülőgépe a Hangelar repülőtérről, és négykor már meg is érkezett Münchenbe Goebbels és Lutze kíséretében. Kíséretével Hitler azonnal a Bajor Belügyminisztériumba ment és magához rendelte a helyi SA-parancsnokokat, Wilhelm Schmidet és August Schneidhubert. Szemükre vetette az éjszakai SA-akciót, árulással vádolta őket, és saját kezűleg fokozta le őket váll-lapjaikat letépve. Mindkettőt még helyben letartóztatták és a helyi Stadelheim börtönbe vitték. Schneidhubert még aznap délután kivégezték. Eközben több SA-főnököt az állomáson letartóztatott az SS, amint leszálltak a vonatjukról, hogy részt vegyenek a Röhmmel tervezett találkozón. Öt óra tájban Hitler elhagyta a bajor belügyminisztérium épületét és – be sem várva Dietrich megérkezését a csapatokkal – Goebbels, Lutze és kiválasztott SS-tagok kíséretében Bad Wiesseebe ment. A három gépkocsi röviddel fél hét után állt meg a Hanselbauer szálloda előtt. Erich Kempka, Hitler sofőrje így számol be: „Ostorral kezében lépett be Hitler Röhm hálószobájába a »Hanselbauer« panzióba, Bad Wiesseeben, mögötte két bűnügyi hivatalnok kibiztosított pisztolyokkal. A következő szavakat recsegte: »Röhm, le vagy tartóztatva!« Röhm álmosan nézett fel az ágya párnájáról és dadogta: »Heil, mein Führer!« »Te le vagy tartóztatva!« – üvöltötte Hitler másodszor is, és megfordulva kiment a szobából.” Letartóztatták a többi SA-vezetőt is. Csak Edmund Heines – akit egy másik férfival az ágyában leptek meg – állt ellen. Az a tény, hogy Röhm semmiféle puccsot nem szervezett, nem akadályozta meg Hitlert a teljes SA-vezetés megrágalmazásában. Amikor visszaérkezett a párt müncheni központjába, beszélt az ott összegyűlt tömegnek. Haragtól eltorzult hangon így rágalmazott: „a legrondább árulás a világtörténelemben”. Közölte: „fegyelmezetlen és engedetlen jellemek, aszociális és romlott elemek” megsemmisíthetők. A tömegből, köztük párttagok és sok SA-tag, akik elég szerencsések voltak ahhoz, hogy megmeneküljenek, maguk jelentkeztek, hogy az „árulókat” lelőjék. Joseph Goebbels, aki Hitlerrel volt Bad Wiesseeben, beindította a végső fázist. Berlinbe visszaúton megtelefonálta Göringnek a Kolibri jelszót, melyre a kivégzőosztagok a fővárosban is megkezdték mit sem sejtő áldozataik legyilkolását. Röhmöt és más SA-hatalmasságokat ugyanezen a napon szállították be a Stadelheim börtönbe. Hitler parancsára egy Sepp Dietrich által vezetett kommandó lelőtte a letartóztatott és a „Reichs-listán” megjelölt SA-vezetőket, ezek: Eilhelm Schmid, August Schneidhuber, Hans Hayn, Peter von Heydebreck, Hans Erwin von Spreti-Weilbach és Edmund Heines. Röhmmel még bizonyos skrupulusai voltak Hitlernek. Azután mégis 1934. július 1-jén, vasárnap Röhmöt Hitler parancsára Theodor Eicke és Michael Lippert SS-Hauptsturmführer felszólította, 10 percen belül végezzen magával, átadva neki egy magukkal hozott pisztolyt. Röhm mogorván azt válaszolta: „Ha meg kell halnom, tegye ezt Adolf maga.” Amikor az ezt követő tíz percben minden csendes maradt, Eicke megparancsolta egy börtönőrnek, hozza ki Röhm cellájából a pisztolyt. Mikor Eicke és Lippert behatoltak a cellába, Röhm annak közepén állt, mellén feltépett inggel. Lippert közvetlen közelről lelőtte. Évekkel később, 1957-ben a német bíróság Münchenben Röhm meggyilkolása miatt bűnpert indított ellene. Egészen addig Lippert volt az egyetlen a tisztogatások sok részvevője közül, aki elkerülte az igazságszolgáltatást. ### A konzervatív és más régi ellenségek sorsa A rezsim „tisztogató” akciója nem csak az SA-ra terjedt ki. Hitler felhasználta az alkalmat az általa megbízhatatlannak tartott konzervatív politikusok likvidálására is. Ez a kör magába foglalta von Papen kancellárhelyettest és annak közvetlen környezetét. Berlinben Göring parancsára egy fegyveres SS egység megrohamozta a kancellárhelyettesi hivatal épületét. Az egységhez csatolt Gestapo tisztek azonnal lelőtték Herbert von Bosét, Papen titkárát, ahelyett, hogy letartóztatták volna. A Gestapo letartóztatta és később kivégezte Papen közeli társát, Edgar Jungot, Papen marburgi beszédének szerzőjét; holttestét árokba dobták. A Gestapo megölte még Erich Klausenert, a Katolikus Akció vezetőjét is, aki szintén Papenhez állt közel. A kancellárhelyettest – bár energikusan tiltakozott, miszerint őt nem lehet letartóztatni – habozás nélkül letartóztatták. Hitler napokkal később elrendelte a szabadon bocsátását, és Papen többé nem merte bírálni a rezsimet. Hitler, Göring és Himmler ráuszította a Gestapót a korábbi politikai ellenségekre is, így Kurt von Schleicherre, a Hitlert megelőző kancellárra, őt és feleségét az otthonukban ölték meg. Megölték még Gregor Strassert, a korábbi náci pártelnököt is, mert magára haragította Hitlert azzal, hogy 1932-ben kilépett a pártból, valamint Gustav von Kahrt, a sörpuccs leverőjét. Kahr különösen szörnyen végezte, elevenen szétcsákányozták; tetemét egy München környéki erdőben találták meg. Volt egy véletlen áldozat is: Willi Schmid, a Münchner Neuste Nachrichten újság zenekritikusa. Őt a Gestapo felcserélte Ludwig Schmitt-tel, Otto Strasser (Gregor Strasser bátyja) korábbi támogatójával. Ez a parttalan erőszak tovább növelte a Gestapo, a náci titkosrendőrség félelemtől táplált tekintélyét. ## Magyarázatok és következmények ### Magyarázatok Az események túl sok neves áldozatot követeltek ahhoz, hogy el lehessen titkolni őket. Kitervelői az első pillanatban nem egységesen kezelték a „tisztogatást”. Göring utasította a rendőregységeket, hogy „minden, az elmúlt két napon történtekkel kapcsolatos iratot semmisítsenek meg”. Közben Goebbels megpróbálta megakadályozni az újságokat abban, hogy leközöljék a halottak listáját, ugyanakkor azonban július 2-án a rádióban beszámolt arról, mily közel állt Röhm és Schleicher Hitler által meghiúsított államcsínye a sikerhez és az ország a káoszhoz. Azután 1934. július 13-án, két hét késéssel, Hitler a Reichstag előtt mondott és rádión közvetített beszédében így igazolta a történteket: Július 3-án, azaz utólag, Hitler kibocsátotta az úgynevezett Staatsnotwehrgesetzt (Államvédelmi törvény). A törvény egyetlen szakasza így szól: Azok az intézkedések, melyek az 1934. június 30-án, július 1-jén és 2-án végrehajtott felség- és hazaáruló támadás leverésére szolgáltak, mint az állami önvédelem intézkedései jogszerűek. Az Ermächtigungsgesetz (felhatalmazási törvény) alapján Hitlernek ugyanis már törvényhozási joga volt, amivel ekkor visszaélt. Franz Gürtner birodalmi igazságügy-miniszter (korábban, a weimari köztársaság idején Bajorország igazságügy-minisztere) konzervatív politikus demonstrálta a lojalitását az új rendszerhez azzal, hogy megfogalmazta ezt a törvényszöveget, ami így jogi mázzal vonta be a tisztogatást. Carl Schmitt, a neves államjogász szállította később az események jogi igazolását egy írásában: Der Führer schützt das Recht (A Führer védi a jogrendszert). Németország ezzel önkényuralmat gyakorló országgá lett, melyben a Führer véleménye törvény volt. Ezekkel a lelövetésekkel Hitler önmagát élet és halál feletti döntőbíróvá tette, mint ahogyan ezt ő maga fogalmazta meg „legfelsőbb jogúrrá” vált, s ezáltal nyilvánvalóan a jogrendszert „egyenlővé csatolták” (Gleichschaltung), azaz a politikai hatalom alá rendelték, mint minden mást. Jogilag kevésbé igényesen a propagandában az eseményeket a homoszexuális praktikák elleni „tisztogatási akcióként” jelölték meg, mely praktikák Röhmön túlmenően állítólag az egész SA-ban elterjedtek voltak. Ezt még 1945 után is hangsúlyozták játékfilmekben. ### Következmények A tetszésnyilvánítások csaknem egyhangúlag jöttek a hadsereg soraiból, jóllehet Kurt von Schleicher és Ferdinand von Bredow tábornokok is áldozatok voltak. A betegeskedő Hindenburg elnök, Németország rendkívüli tiszteletben tartott katonahőse is küldött egy táviratot, melyben kifejezte „mély megelégedését”, és gratulált Hitlernek, mert csírájában elfojtotta az árulást. Von Reichenau generális odáig ment, hogy nyilvánosan támogatta a hazugságot, Schleicher a kormány megdöntését tervezte. Hitler a Reichstag előtt tartott július 13-i beszédében megrágalmazta Schleichert azzal, hogy Ernst Röhmmel konspirált, mert Franciaországtól pénzt kaptak a kormány elleni puccsért. Mivel Schleicher André François-Poncet francia nagykövetnek jó barátja volt és mert ismert volt intrikáiról, a vele szemben felhozott állítások elég plauzibilisek voltak ahhoz, hogy a legtöbb német elfogadja az igaztalan rágalmat. Hitler állításainak hazug voltát abból is le lehetett volna olvasni, hogy François-Poncet-t nem nyilvánították persona non gratának, nemkívánatos személynek, aminek normális körülmények közt be kellett volna következnie, ha egy nagykövet az államcsíny részese. Annak, hogy a hadsereg támogatta a tisztogatásokat, messzemenő következményei voltak rá. Az SA megaláztatása befejezte a belőle származó fenyegetéseket a hadsereg felé, de azzal, hogy a hadsereg ilyen erős támogatást nyújtott Hitlernek az akcióiban, növelte kötődését a náci rezsimhez. Erwin Planck nyugalmazott tiszt, úgy látszik, átlátta mindezt: „Ha csak nézed e dolgokat, anélkül, hogy egy ujjadat is megmozdítanád, előbb vagy utóbb neked is ez a sors fog jutni” – mondta barátjának, Werner von Fritsch generálisnak. Egyidejűleg sokan készpénznek vették és elhitték, hogy Hitler megmentette Németországot a káoszba süllyedés elől. Luise Solmitz hamburgi tanítónő sok német érzését adta vissza a naplójában, amikor „Hitler személyes bátorságáról, döntésképességéről és eredményességéről” írt. Egyenesen Nagy Frigyeshez, Poroszország 18. századi királyához hasonlította. Másokat elriasztott a kivégzettek sokasága és a kortársak viszonylagos megelégedettsége ezzel. „Egy igen nyugodt, könnyű léptű postás, aki egyáltalán nem nemzetiszocialista” – írta a naplóíró Victor Klemperer – „azt mondta nekem: Nos ők egyszerűen elítélték őket”. Klemperer figyelmét nem kerülte el, hogy sok áldozatnak komoly szerepe volt Hitler hatalomhoz jutásában. „Egy kancellár” – írta –, „aki elítéli és lelövi a saját pártjának tagjait!” A tömeggyilkosság terjedelme és a csaknem mindenütt jelenlévő Gestapo mégis azt jelentette, hogy akiknek nem tetszett a „tisztogatás”, általában csendben maradtak. Hitler állítása viszont, miszerint Schleicher és Bredow hazaárulást követett el, az egész tábornoki kart felkavarta. A védelmi kerületek parancsnokai megjelentek Werner von Blomberg birodalmi védelmi miniszter előtt, hogy panaszt emeljenek, mert Blomberg semmit nem tett ez ellen az igazságtalan vád ellen. Állították, egyik tábornok sem követett el hazaárulást, és a tábornoki testület azonnali kivizsgálást követelt. Blomberg ugyan megígérte, hogy az eseményeket dokumentálni fogja, de nem tette ezt. Egyetlen tábornok akadt, Wolfgang Fleck, aki nem érte be ennyivel. Mivel nem kapta meg a bizonyító dokumentumokat, benyújtotta lemondását, mert többé nem tudott megbízni a Reichswehr vezetésében. Szó szerint a következők állnak Blomberghez írt levelében: „[...] mindeddig a porosz hadseregben nem volt szokásban, hogy a birodalmi védelmi miniszter hazudik a tábornoki, parancsnoki karnak [...]”. Mások is rohamra indultak Schleicher megöletése miatt. Az agg August von Mackensen Generalfeldmarschall és Schleicher barátja, Kurt von Hammerstein-Equord vezérezredes hiábavalóan próbálták a vérfürdő napjaiban Hindenburgot elérni, akit két adjutánsa, Oskar von Hindenburg és Wedige von der Schulenburg hermetikusan elzárt a külvilág elől. Hammersteint, aki Schleichernek közeli barátja volt, durván sértette az, hogy az SS nem engedte be Schleicher temetésére, és még a gyászolók koszorúit is elkobozta. Miközben Schleicher és Bredow rehabilitációján dolgoztak, Hammerstein és Mackensen július 18-án jegyzéket küldtek Hindenburgnak, és ebben taglalták a két tábornok meggyilkolásának körülményeit, és megjegyezték, hogy Papen is csaknem erre a sorsra jutott. A jegyzék folytatásában kérték Hindenburgot, büntessék meg a felelősöket, és bírálta Blomberget, mert nyíltan támogatta Schleicher és Bredow likvidálását. Végül Hammerstein és Mackensen megkérte Hindenburgot, szervezze újra a kabinetet, távolítsa el abból a következő személyeket: báró Konstantin von Neurath, Robert Ley, Hermann Göring, Werner von Blomberg, Joseph Goebbels és Richard Walther Darré. Kérték Hindenburgot továbbá, hogy állítson fel egy direktóriumot Németország vezetésére, melynek javasolt tagjai: Hitler kancellárként, Werner von Fritsch tábornok kancellárhelyettesként, Hammerstein hadügyminiszterként és Rudolf Nadolny külügyminiszterként. A kérés (Neurathnak Nadolnyval, a korábbi moszkvai nagykövettel – aki a közelmúltban lemondásával tiltakozott Hitler szovjetellenes külpolitikájával szemben – való helyettesítése a külügyminiszter posztján) jelzi: Hammerstein és Mackensen vissza kívánt térni a Szovjetunióval folytatott külkapcsolatokban a „távolságtartó barátság” keretei közé, amely 1933-ig gyakorlat volt. Mackensen és Hammerstein így fejezik be jegyzéküket: Hindenburg soha nem válaszolt a memorandumra, bár nem világos, hogy egyáltalán látta-e, mivel Otto Meißner, aki karrierjét a nácikhoz kötötte, esetleg át se adta neki. Figyelemre méltó, hogy azok, akiket leginkább sértett az öldöklés, mint Hammerstein és Mackensen, nem kárhoztatták Hitlert ezért, azt akarták, maradjon kancellár, hanem leginkább a kabinet átalakítását kívánták elérni Hitler radikálisabb követőinek kiiktatásával. Minthogy Hindenburgtól nem jött a feljegyzésre válasz, ezért Hindenburg halálát követően feljegyzésüket sokszorosították és szétosztották a magasabb parancsnokok körében. Eközben nyomást gyakoroltak Blombergre és a hadsereg főparancsnokára, Werner von Fritsch vezérezredesre, hogy végre lépjenek már valamit a rehabilitáció érdekében. Ezzel olyan feszült hangulatot hoztak létre a teljes parancsnoki állományban, ami Blomberg számára tanácsossá tette, hogy megjelenjen az ügyben Hitlernél, hiszen különben az állomány egysége kerülhetett volna veszélybe. 1934 végén, majd 1935 elején, Werner von Fritsch és Werner von Blomberg, aki szégyellt részt venni Hammerstein és Mackensen rehabilitálásért folytatott kampányában, eredményesen gyakorolt nyomást Hitlerre von Schleicher és von Bredow tábornokok rehabilitációja ügyében. Fritsch és Blomberg 1934 végén hirtelenjében azt állították, hogy mint tisztek nem bírják tovább olvasni az egyre elvadultabb támadásokat, amelyek július óta tartanak Schleicher és Bredow ellen, melyben őket mint a franciák által lefizetett, legaljasabb hazaárulókat mutatja be. 1935. január 3-án a Berlini Állami Operaházban tartott beszédében Hitler elmondta, hogy Schleicher és Bredow lelövetése hamis információkon alapuló „tévedés” volt, és emiatt neveiket csapataik becsületkönyvébe azonnal fel kell venni. Hitler beszédéről nem jelent meg sajtótudósítás, de a hadsereg megelégedéssel fogadta. A rehabilitálás ellenére, négyszemközti beszélgetésekben a nácik továbbra is hazaárulással vádolták Schleichert. 1935 januárjában, Varsóba utazva Göring közölte Jan Szembek diplomatával, hogy Schleicher azt sürgette Hitlernél 1933 januárjában, érjen el egy egyezményt Franciaországgal és a Szovjetunióval, majd ossza fel Lengyelországot az utóbbival, amely tanács feletti undorában ölette meg Hitler Schleichert. Hitler 1935. május 22-én találkozott Józef Lipski lengyel nagykövettel, ennek során Hitler közölte Lipskivel, hogy Schleichert „igazságosan ölték meg, már csak azért is, mert azt gondolta, fenn lehet tartani az 1922-es rapallói szerződést.” A Lengyelországban 1939-ben megjelent Fehér Könyvben – amely diplomáciai dokumentumok gyűjteménye, és részletezi a német-lengyel relációt a háború kitöréséig – is megjelent az állítás, hogy Schleichert azért kellett lelőni, mert Lengyelország felosztását kívánta. Röhm helyét Hitler kinevezésével Victor Lutze vette át. Hitler utasította őt (írja egy neves történész), hogy vessen véget a „homoszexualitásnak, a dőzsölésnek, az ivászatoknak és a nagy életnek” az SA-ban. Hitler kifejezetten megkövetelte, hogy a pénzalapokat ne limuzinokra és bankettekre költsék, ami szerinte az SA extravagáns viselkedésének bizonyítéka. Lutze gyengeségében semmit nem tett az SA függetlenségéért az elkövetkező években, és az SA lassacskán elveszítette hatalmát Németországban. A rendszer eltávolíttatta Röhm nevét a dekoratív SA tőrökről, helyére az „Alles für Deutschland” (Mindent Németországért) szavak kerültek. 1934 augusztusában a tagság létszáma leesett 2,9 millióra, 1938 áprilisában ez már csak 1,2 millió volt. A hosszú kések éjszakája Hitler győzelme és egyben a német kormányzás történetének fordulópontja volt. Hitler e ponton vált a „német emberek legfőbb bírájává”, ahogyan ezt ő a július 13-i beszédében a Reichstagban deklarálta. Később, 1942 áprilisában, Hitler formálisan is felvette ezt a címet, így mind de jure, mind de facto a törvény fölé helyezte magát. Évszázados jogelvek félresöprése a kivégzés bírói ítélet nélkül. Helyi ügyészek kezdeti sikerei ellenére, melyben vádindítvány született a gyilkosok ellen, és amiket a rezsim gyorsan félretett, hamar kitűnt, hogy nincs törvény, amely Hitlert akadályozhatja hatalma gyakorlásában. A hosszú kések éjszakája világosan megüzente a népnek, hogy még a leghíresebb németek sem védettek a letartóztatások és esetleges kivégzések ellen, ha a náci rezsim őket fenyegetésnek tekinti. Így a „tisztogatások” annak az erőszaknak a mintapéldái, melyek mindvégig jellemezték a náci rezsimet: az erő használata egy birodalom felépítése érdekében. ## A kivégzett személyek listája A kivégzettek listáját a Gestapo állította össze Hitler számára. Eredetileg hetvenhét megölt személyt tartalmazott, később Hitler utasítására még hat nevet fűztek hozzá. ## Túlélők Azok között, akik elkerülték a megöletésüket, vagy csupán csak letartóztatták őket, vagy legalábbis ennek kellett volna történnie: - Konrad Adenauer, Köln egykori polgármestere és a Porosz Államtanács elnöke. Őt 1934. június 30-án a Gestapo letartóztatta, de csak néhány napot kellett Potsdam börtönében töltenie. - Vilmos porosz királyi herceget, a Német Birodalom egykori trónörökösét Göring indítványára törölték a meggyilkolandók listájáról. - Ernő Henrik szász királyi herceg (1896–1971), az utolsó szász király, Frigyes Ágost harmadik fia. ## Feldolgozások - 1969: Elátkozottak (eredeti olasz címe: La caduta degli dei) német – olasz film Luchino Visconti rendezésében. - 1970: Der Röhm-Putsch – tv-játékfilm. ## Fordítás

Baktériumok

A baktériumok (Bacteria) egysejtű, többnyire néhány mikrométeres sejtes mikroorganizmusok. Változatos megjelenésűek: sejtjeik gömb, pálcika, csavart alakúak lehetnek. A mikrobiológia egyik ága, a bakteriológia foglalkozik a baktériumok tudományos és élettani vizsgálatával. A Föld minden élőhelyén megtalálhatóak a baktériumok: a vízben, a szárazföldön vagy a levegőben, még mélytengeri hőforrásokban és nukleáris hulladékban is. Egy gramm talaj kb. 40 millió, egy milliliter felszíni víz egymillió baktériumsejtet tartalmaz. A Földön pedig összesen mintegy 5 kvintillió (5 × 10³⁰) baktérium élhet. A baktériumok alapvető szerepet töltenek be a bioszféra anyagforgalmában, mint például a légköri nitrogén megkötésében. Ennek ellenére a baktériumfajok nagy részét nem ismerjük: a baktériumtörzsek fele rendelkezik csak olyan fajokkal, amelyek laboratóriumi körülmények között tenyészthetők. Valamivel több baktérium van az emberi testben, mint emberi sejt. A legtöbb baktérium a bőr felszínén és az emésztőrendszerben található. A baktériumok nagy része ártalmatlan vagy hasznos, de akad néhány fertőző megbetegedést kiváltó patogén (kórokozó) baktérium is, mint például a kolera, szifilisz, lépfene, lepra vagy a pestis kórokozója. Gyakori és súlyos bakteriális megbetegedés a tuberkulózis (TBC), amely évente kétmillió embert öl meg nagyrészt Afrikában, a Szaharától délre eső területeken. A fejlett országokban antibiotikumokat használnak a fertőzések leküzdésére. Ezek túlzásba vitt használata, különösképpen pedig a baktériumok széles körére ható antibiotikumok kiterjedt használata eredményeként egyre több antibiotikumellenálló típus fejlődött ki. Ennek egy speciális esete figyelhető meg a Clostridium difficile baktériumnál. Az antibiotikum-ellenállás elterjedéséhez hozzájárult ezeknek a gyógyszereknek a helytelen használata, az orvosi előírás pontos betartásának elhanyagolása (lásd lejjebb). Az iparban a szennyvíztisztításban, a tejtermékek gyártásában, az antibiotikumok és más szerves anyagok előállításában használnak baktériumokat. A baktériumok prokarióta szervezetek, tehát szemben az állatokkal és más eukariótákkal, nincs sejtmagjuk és más membránnal határolt sejtszervecskéjük. Ámbár hagyományosan baktériumnak neveznek minden prokariótát, a tudományos nevezéktan az utóbbi pár évben megváltozott, miután molekuláris biológiai módszerekkel a prokariótákat sikerült két alapvetően eltérő felépítésű és származású csoportra különíteni. Ez a két domén az Archeák és a Bacteria. ## A bakteriológia története Az első baktériumokat Anton van Leeuwenhoek holland természettudós pillantotta meg 1674-ben, egy saját maga által készített egylencsés, kétszázszoros nagyításra képes mikroszkópban. Megfigyeléseit a Királyi Társasághoz írt leveleiben publikálta. Maga a baktérium elnevezés a görög βακτηριον szóból származik, melynek jelentése „kis pálca”; a nevet Christian Gottfried Ehrenberg javaslatára 1828-ban vezették be. A 19. század második felében Louis Pasteur bizonyította a mikrobák szerepét az erjedéssel, rothadással és fertőzésekkel kapcsolatban. Pasteur nyomán Joseph Lister angol sebész 1865-ben felismerte, hogy a sebfertőzés okozói is baktériumok és orvosi műszereit karbolsavval sterilizálta. Ugyanebben az évben halt meg Semmelweis Ignác magyar szülész-nőgyógyász, aki 1847-ben állati eredetű „bomlott szerves anyag” nyílt sérülésekre való átvitelével magyarázta, és klórmeszes kézfertőtlenítéssel akadályozta meg a gyermekágyi láz (Streptococcus sebfertőzés) kialakulását. Robert Koch 19. századi német orvosbiológus nevéhez fűződik számos baktériumfaj azonosítása. Különböző laboratóriumi technikái (például a lemeztenyészet) segítségével elkülönítette és azonosította a tuberkulózis, lépfene és kolera kórokozóját. A tuberkulózissal végzett kutatásaiért Koch 1905-ben Nobel-díjat kapott. A Koch-féle posztulátumok – a betegségek mikrobiális eredetére vonatkozó követelmények – ma is használatban vannak. Habár már a 19. században ismert volt, hogy számos betegséget baktériumok okoznak, sokáig nem sikerült hatásos antibakteriális kezelést kidolgozni. 1910-ben Paul Ehrlich fejlesztette ki az első antibiotikumot. A szifilisz kórokozóját, a Treponema pallidum nevű spirochaetát szelektíven festő anyagban cserélt ki komponenseket oly módon, hogy az új keverék a patogént szelektíven elpusztította. Ehrlich szintén Nobel-díjat kapott az immunológia területén végzett munkájáért, és élen járt a különböző baktériumok kimutatására és azonosítására használt festési eljárások kidolgozásában. Az ő munkái képezték alapját a Gram-festésnek és a Ziehl–Neelsen-festésnek is. A baktériumok tanulmányozásában jelentős lépés volt Carl Woese azon felismerése 1977-ben, hogy az Archaeák a baktériumoktól eltérő evolúciós vonalat képviselnek. Ez az új filogenetikus osztályozás a 16S riboszomális RNS szekvenálásán alapult, és a prokariótákat két evolúciós doménre osztotta, kialakítva így a 3 doménes rendszert. ## Eredet és evolúció A mai baktériumok ősei egysejtű mikroorganizmusok, a Föld első életformái voltak, melyek 4 milliárd évvel ezelőtt éltek. Mintegy 3 milliárd éve az összes élőlény mikroszkopikus méretű volt, a baktériumok és Archaea domén ősi képviselői voltak az élet domináns formái. Habár léteznek bakteriális kövületek, mint például a Sztromatolitok, a jellegzetes morfológiai jegyek hiánya nem teszi lehetővé, hogy a bakteriális evolúciót, vagy egy bizonyos baktériumfaj eredetét rajtuk keresztül lehessen tanulmányozni. A genetika azonban lehetővé teszi a bakteriális törzsfejlődés rekonstruálását, és ezek a kutatások arra utalnak, hogy a baktériumok az Archaea vonaltól elválva kezdtek el külön úton fejlődni. A baktériumok és az Archaea utolsó közös ősei valószínűleg azok a termofil szervezetek lehettek, melyek 2,5–3,2 milliárd évvel ezelőtt éltek. A második nagy evolúciós szétválásban, az archeák és az eukarióták szétválásában is szerepet játszottak a baktériumok. Az eukarióták akkor jelentek meg, amikor ősi baktériumok endoszimbiózisra léptek az eukarióta sejtek őseivel, melyek maguk is feltehetően az Archea csoport tagjai voltak. Ennek során az ősi forma bekebelezett egy alfa-proteobaktériumot (melyből később a mitokondrium lett) és egy cianobaktériumszerű organizmust (melyből később a színtest lett). Ezt az ún. endoszimbionta-elméletet Lynn Margulis (1938–) amerikai kutató 1967-ben publikálta először. Margulis szerint a bekebelezett kisebb prokarióta sejtek tovább éltek a sejten belül, és az együttélés sikeres sejtkapcsolatnak bizonyult. Az elmélet bizonyítéka lehet az, hogy a mitokondrium és a színtest bakteriális méretű; saját örökítőanyaggal rendelkeznek, ami a prokariótákhoz hasonlóan kör alakú DNS; saját enzimatikus apparátussal rendelkeznek és osztódásuk a sejt osztódásától független. ## Morfológia A baktériumok alakja és mérete nagyon változatos képet mutat. A baktériumsejtek az eukarióta sejteknél kb. 10-szer kisebbek, leggyakrabban 0,5–5 mikrométer a hosszúságuk. Azonban akad néhány faj, mint például a Thiomargarita namibiensis és a Epulopiscium fishelsoni, melyek akár a fél milliméteres nagyságot is elérik, és szabad szemmel is láthatóak. A legkisebb baktériumok a Mycoplasma nemzetségbe tartozó fajok; mindössze 0,3 mikrométeres méretük megegyezik a legnagyobb vírusok méretével. A legtöbb baktériumfaj gömb vagy pálcika alakú. A gömb alakúak másik neve coccus a görög kókkos szó után, mely magot jelent. A pálcika alakúak másik neve bacilus, a latin baculus, pálca szóból származtatva. Tipikus képviselőjük a kólibacilus (Escherichia coli). Néhány pálcika alakú baktérium hajlott vessző alakú (más néven komma vagy vibrio alak), mint a koleravibrio (Vibrio cholerae). A spirillumok merev csavar alakú baktériumok. A dugóhúzó alakú, hosszú és nagyon vékony spirochaeták sejtfala nem merev, ezért mozgás közben elhajolnak. Kevés tetraéder vagy kocka alakú fajt is ismernek. A baktériumok alakját a bakteriális sejtfal és a citoszkeleton (sejtváz) határozza meg. Az alak alapvetően befolyásolja, hogy a baktérium hogyan tud táplálékot szerezni, letapadni, folyadékban úszni, vagy támadói elől elmenekülni. A sejtfallal eredetileg rendelkező, de azt elveszített, L-forma baktériumegyedek ezért a kiindulási baktérium alakjától függetlenül gömb vagy szferoid alakúak. Számos baktériumfaj egyetlen sejtként éli le életét, mások jellegzetes mintázatot alkotva társulnak és csoportokat vagy telepeket képeznek egymással: a Neisseria fajok párokat (diploidokat) képeznek, a Streptococcusok láncot alkotnak, a Staphylococcusok szőlőfürtszerűen csoportosulnak. A baktériumok fonalszerűen megnyúlhatnak, mint például az Actinobacteria (sugárgombák). A fonál alakú baktériumokat gyakran tok veszi körül, mely számos egyedülálló sejtet is tartalmaz. Bizonyos fajok, mint a Nocardia nemzetség, összetett elágazó fonalakat formáz, mely megjelenésre hasonlít a gombák micéliumára. A baktériumok gyakran tapadnak különféle felületekhez és egybefüggő bevonatot, biohártyát (biofilm) vagy baktériumszőnyeget alkotnak. A bevonat vastagsága néhány mikrométertől a fél méterig terjedhet, és benne több baktériumfaj, valamint a Protista és az Archeák csoport képviselői is előfordulhatnak. A bevonatban élő baktériumok sejtjei és a sejten kívüli komponensek bonyolult módon rendeződnek el, másodlagos struktúrákat, például mikrokolóniákat hoznak létre, melyeken keresztül csatornák rendszere biztosítja, hogy a tápanyagok megfelelő módon jussanak el az egyes sejtekhez. Természetes körülmények között, mint például a földben és a növények felületén a baktériumok többsége bevonatot alkotva található meg. A biohártya fontos a krónikus bakteriális fertőzéseknél, vagy a beültetett orvosi eszközöknél fellépő fertőzéseknél, mert a baktériumokat megvédi, és így sokkal nehezebben pusztíthatók el, mint az egyedi sejtek. Néha még összetettebb morfológiai változások is lehetségesek. Aminosavhiány esetén a myxobaktérium (Myxobacteria) fajok sejtjei egymás felé vándorolnak, összetapadnak és akár 500 mikrométer hosszú, fajra jellemző alakú és színű termőtestet formáznak, melyekben közel 100 000 baktériumsejt található. A termőtestben a baktériumok már külön feladatokat is végeznek a többsejtű szerveződés egyik egyszerű típusaként. Például kb. minden tizedik sejt a termőtest felszínére vándorol, és egy speciális állapotú sejtté, ún. myxospórává alakul. A myxospórák a kiszáradásnak és a káros környezeti feltételeknek jobban ellenállnak, mint a normális sejtek (kitartó képlet). ## Felépítés ### Sejten belüli struktúrák A bakteriális sejtet lipidmembrán, más néven sejtmembrán burkolja, mely egyrészt határolja a sejttartalmat, másrészt akadályt képez, és a tápanyagokat, fehérjéket és a citoplazma egyéb életfontosságú alkotórészeit a sejten belül tartja. A sejtmembrán szoros kapcsolatban áll a sejtet kívülről határoló sejtfallal. A foszfolipidekből és fehérjékből álló kettős hártya szerepe sokrétű: a DNS a mezoszómához tapad a membránon; a légzési enzimek is a membrán lemezes betüremkedéseiben helyezkednek el, illetve a bioszintetikus, metabolikus reakciók egy része is a hártya mentén folyik. Mivel prokarióta szervezetek, nincsenek membránnal borított sejtszervecskék (sejtorganellumok) a citoplazmában, és így kevés sejten belüli struktúrát tartalmaznak. Mindegyikükből hiányzik a sejtmag, a mitokondrium, a színtest és az eukarióta sejtekben megtalálható többi sejtszervecske, mint például a Golgi-készülék vagy az endoplazmatikus retikulum. A baktériumok nem rendelkeznek membránnal borított sejtmaggal, örökítőanyaguk, a DNS rendszerint egy darab körkörös kromoszóma. Ez a citoplazmában levő szabálytalan formájú képletben, az ún. nukleoidban található, a hozzátapadt hisztonszerű fehérjékkel és az RNS-sel együtt. A 80%-os víztartalommal rendelkező sejtplazmában találhatók (mint minden élő organizmus esetében) a fehérjeszintézist végző riboszómák, de ezek felépítése egyrészt eltér az eukarióták és az archeák riboszómáinak felépítésétől, másrészt számuk jóval nagyobb, mint az eukariótákban. A Planctomycetes rend tagjai kivételesek abból a szempontból, hogy esetükben a nukleoidot membrán veszi körbe, és rendelkeznek egyéb membránnal borított sejtstruktúrákkal is. A baktériumok egy része sejten belüli tápanyag-raktározó gömböket (granulumokat) képez, melyek glikogént, polifoszfátot, esetleg ként tartalmaznak. Ezek a granulumok lehetővé teszik, hogy a baktériumok ezeket az anyagokat későbbi használatra elraktározzák. Bizonyos baktériumfajok, mint például a fotoszintetizáló cianobaktérium-fajok gázvezikulumokat képeznek a sejten belül, melyekkel a sejtjeik felhajtóerejét szabályozzák annak érdekében, hogy optimális fény- és tápanyagviszonyok közé kerüljenek. ### Sejten kívüli struktúrák A sejtmembránon kívül helyezkedik el a bakteriális sejtfal, mely a baktériumot védi a környezeti hatásoktól és esetleg a gazdaszervezet immunrendszere ellen. A sejtfal emellett fontos szerepet játszik a sejt magas ozmózisnyomásának fenntartásában, ami akár a légköri nyomás tizenötszöröse is lehet. A sejtfal fő alkotórésze peptidoglikán, azaz olyan molekulák, amelyekben a peptidekhez poliszacharidláncok kapcsolódnak kovalens kötéssel. A bakteriális peptidoglikán (más néven murein) térhálós szerkezetű: poliszacharidláncai D-aminosavakat tartalmazó peptidekkel van keresztülkötve. A bakteriális sejtfal eltér a növények és a gombák sejtfalától, mivel azok cellulózból, illetve kitinből állnak. A baktériumok sejtfala az archeák sejtfalától is különbözik, mivel azok sejtfala nem tartalmaz peptidoglikánokat. A sejtfal alapvető fontossággal bír a túlélés szempontjából: a penicillinszármazékok éppen azáltal teszik lehetővé a baktériumok elpusztítását, hogy gátolják a peptidoglikán szintézisét. Leegyszerűsítve két különböző típusú sejtfal található a baktériumokban, ezek alapján Gram-pozitív és Gram-negatív baktériumokra lehet felosztani a fajokat. A név a baktériumfajok osztályozására régóta használatos Gram-festés eredményére utal. A Gram-pozitív baktériumok sejtfala vastag, sok peptidoglikán- és lipoteichnoinsav-réteget tartalmaz. A Gram-negatív baktériumok ezzel szemben viszonylag vékony sejtfallal rendelkeznek, mely csak néhány réteg peptidoglikánból áll, melyet lipopoliszacharidokat és lipoproteineket tartalmazó második lipidmembrán burkol. A legtöbb baktérium a Gram-negatív csoportba tartozik, csak a Firmicutes és Actinobacteria törzs tagjainak van Gram-pozitív sejtfala. A felépítésbeli különbségek eltérő érzékenységet eredményeznek az antibiotikumokkal szemben, például a vankomicin csak Gram-pozitív baktériumokat tud elpusztítani, és Gram-negatív patogénekkel, mint például a Haemophilus influenzae vagy a Pseudomonas aeruginosa fajokkal szemben hatástalan. Számos baktérium esetében egy merev szerkezetű fehérjemolekulákból álló S-réteg borítja a sejtet. Ez a réteg kémiai és fizikai védelmet biztosít a sejtfelszínnek, és egyben a makromolekulák diffúzióját akadályozza. Az S-rétegnek más, még kevéssé ismert funkciói is vannak. Ismeretes például, hogy a Campylobacter fertőzőképességéhez hozzájárul, és a Bacillus stearothermophilus esetében felszíni enzimeket is tartalmaz. Az ostorok kb. 20 nanométer átmérőjű, és akár 20 mikrométer hosszúságú merev fehérjeképződmények, melyek az aktív helyváltoztatást szolgálják. A mozgáshoz szükséges energiát az elektrokémiai gradienst követve a sejtmembránon áthaladó ionok szolgáltatják. A csillók 2–10 nanométer átmérőjű és legfeljebb néhány mikrométer hosszú fehérjefonalak. A sejtfelszínt beborító csillók finom szőrzetre emlékeztetnek az elektronmikroszkópban. Mai ismereteink alapján a szilárd felületekhez vagy más sejtekhez történő tapadásban játszanak szerepet, és egyes patogén baktériumok fertőzőképességét is meghatározzák. A pilusok az ostoroknál némileg nagyobb sejtfüggelékek, melyeken keresztül az összetapadt baktériumsejtek genetikai anyagot cserélnek egymással (konjugáció, l. később). A baktériumok egy részét körülvevő tokok vagy nyálkaburkok szerkezetileg erősen eltérőek: megtalálható közöttük a sejten kívüli strukturálatlan polimertől kezdve a szigorúan strukturált tokig vagy glikokalix burokig minden. Ezek a struktúrák megvédhetik a sejteket más sejtek, például makrofágok által történő bekebelezéstől. Antigénként szerepet játszhatnak abban, hogy az immunrendszer rajtuk keresztül felismeri a betolakodókat, de segítik a különböző felületekhez történő tapadást és a biohártyák képzését is. Ezeknek a sejten kívüli struktúráknak az összeállítása a bakteriális kiválasztórendszerektől függ. Ezek a rendszerek juttatják ki a fehérjéket a citoplazmából a periplazmába vagy a sejt környezetébe. Számos ilyen rendszer ismert, és mivel a patogének fertőzőképességének szempontjából meghatározóak, intenzíven kutatják ezeket. ### Endospórák A Gram-pozitív baktériumok bizonyos nemzetségei, mint például a Bacillusok, Clostridiumok, például Clostridium difficile, Sporohalobacterek, Anaerobacterek vagy a Heliobacteriumok sejtjei nyugvó állapotú képletekké, ún. endospórákká alakulhatnak. Legtöbbször csak egyetlen endospóra képződik a baktériumsejtben, amely az eredeti sejt pusztulásával kerül a szabadba, így célja nem a szaporodás, hanem a kedvezőtlen körülmények átvészelése (kitartó képlet). Az Anaerobacter fajok képesek akár 7 endospórát képezni egyetlen sejtben (kitartó és szaporító képlet). Az endospórák közepén található a citoplazma a DNS-sel és a riboszómákkal, ezeket veszi körbe egy külső réteg (kéreg), melyet egy át nem eresztő merev burok zár körbe. Az endospóráknak nincs anyagcseréje. Szélsőséges fizikai és kémiai körülményeket képesek átvészelni, például erős UV- vagy gamma-sugárzást, oldószereket, fertőtlenítőszereket, hőséget, nyomást és kiszáradást. Sőt évmilliókig életképesek maradhatnak a nyugvó állapotban. Az endospóráknak köszönhetően a baktérium még az űrben található vákuumot és sugárzást is túlélheti. Az endospórákat képező baktériumok között kórokozók is akadnak: például a lépfene elkapható a Bacillus anthracis endospóráinak belélegzésével, vagy a mély sebbe jutott Clostridium tetani endospóra tetanuszt okoz. ## Anyagcsere A magasabb rendű organizmusokkal szemben a baktériumok anyagcseréje nagyon változatos képet mutat. Hagyományosan az anyagcsere jellegzetességei alapján határozták meg a rendszertanukat, de ez az osztályozás gyakran eltér a modern genetikai osztályozástól. A bakteriális anyagcsere durva felosztásának alapját az adja, hogy az adott baktérium a növekedéshez milyen szén- és energiaforrást használ, valamint az energiatermelő folyamatok során mely anyagok és vegyületek adják az elektront (elektrondonor) és mely anyagok és vegyületek kapják a végén az elektront (elektronakceptor). Szénforrás szempontjából a baktériumok lehetnek heterotrófok, azaz a környezetükben található szerves szénvegyületeket használják szén- és energiaforrásként, vagy autotrófok, azaz szénforrásként a környezet szén-dioxidját használják. Az autotróf baktériumok tipikus képviselői a fotoszintetizáló cianobaktériumok, zöld kénbaktériumok és részben a bíborbaktériumok, de autotróf sok kemolitotróf faj is, mint például a nitrifikáló és a kénoxidáló baktériumok. Energiaforrás szempontjából a baktériumok vagy fotoszintetizálók, azaz fotoszintézis útján a fényből nyerik az energiát, vagy kemoszintetizálók, azaz kémiai vegyületekből nyerik az energiát. A kemoszintetizálókat tovább szokás bontani kemolitotrófokra (a légzéshez szervetlen elektrondonort használnak) és kemoorganotrófokra (a légzéshez szerves elektrondonort használnak). Kemolitotróf baktériumok esetében a leggyakoribb energiaforrás a hidrogén, szén-monoxid, ammónia (ennek eredménye a nitrifikálás), esetleg vasion, vagy más redukált fémion, és számos kénvegyület. A legtöbb kemolitotróf szervezet autotróf, míg a kemoorganotróf szervezetek heterotrófok. Elektrondonorok és -akceptorok tekintetében: a kémiai vegyületek energiaforrásként történő felhasználása során az oxidálódó anyagból az elektronok a végső elektronfelvevőnek kerülnek átadásra, redukciós folyamat során. Ebben a reakcióban energia szabadul fel, mely az anyagcsere során felhasználható. Az aerob élőlények esetében az oxigén az elektronfelvevő. Anaerob élőlények esetében más szervetlen vegyület, például nitrát, szulfát, vagy szén-dioxid az elektronfelvevő, aminek eredménye az ökológiai szempontból is fontos denitrifikálás, kéntelenítés és acetogenezis). Léteznek fakultatív anaerob baktériumok, melyek ha nem áll rendelkezésre végső elektronfelvevő, erjedéssel biztosítják életműködésüket. Ennek során cukrokból, vagy egyéb magas energiatartalmú vegyületekből állítanak elő az erjedés típusától függően tejsavat, etil-alkoholt, hidrogént, vajsavat vagy egyéb végtermékeket. A környezetszennyezésre adott biológiai válaszban is fontosak ezek a folyamatok, például szulfátredukáló baktériumok termelik a környezetben található különösen mérgező higanyvegyületek (metil-, és dimetil-higany) nagy részét. Az aerob fotoszintetizáló és a kemolitotróf szervezetek esetében oxigén az elektronfelvevő, de anaerob körülmények között az oxigén helyett szervetlen vegyületeket használnak. Különleges eset a metanotróf baktériumok esete, amikor a metángáz szolgáltatja az elektronokat és egyben szénforrás is. A fotoszintézis során megkötött szén-dioxid mellett néhány baktérium a légköri nitrogént köti meg a nitrogenáz enzimmel (ilyenek például a talajban élő nitrifikáló baktériumok). A nitrogénkötő képesség csaknem mindegyik fent felsorolt anyagcseretípussal párosulhat. ## Szaporodás A többsejtű szervezetektől eltérően a baktériumsejtek méretének növekedése és osztódása szorosan összefügg egymással. A baktériumok egy bizonyos méretig növekednek, majd kettéosztódnak. A folyamat ivartalan szaporodás, amit a baktériumok esetében hasadásnak szokás nevezni, megkülönböztetve a valódi sejtmaggal és kromoszómákkal rendelkező eukarióta sejtek sejtosztódásától. Optimális körülmények esetén a baktériumok rendkívül gyorsan növekednek és osztódnak, akár 9,8 perc alatt is megduplázódhat egy baktériumpopuláció. A sejtosztódás során két azonos utódsejt keletkezik. Néhány ivartalanul szaporodó baktérium ennél bonyolultabb képleteket alakít ki a szaporodás során, ezek az újonnan létrejött utódsejtek eloszlását szabályozzák. Erre jó példa a myxobaktériumok termőteste, a Streptomyces fajok hifái vagy a bimbózás, mely során egy kitüremkedő rész letörik, és így jön létre az utódsejt. Laboratóriumban a baktériumokat rendszerint szilárd vagy folyékony közegben tenyésztik. Tiszta tenyészetek izolálásához szilárd közeget, például agaragar-táptalajt, a szaporodás méréséhez vagy nagy mennyiségű sejt előállításához folyékony közeget használnak. A folyékony közeget folyamatosan keverik, hogy egyenletes sejtszuszpenziót kapjanak, amit könnyű tovább szaporítani és szállítani, viszont nehéz belőle egy-egy baktériumcsoportot elkülöníteni. A baktériumok azonosítása történhet szelektív (például bizonyos tápanyagok vagy antibiotikumok hozzáadásával vagy kihagyásával előállított) közeg felhasználásával. Nagy mennyiségű baktérium gyors és olcsó előállításához a legtöbb laboratóriumi technika bőségesen adagolja a tápanyagokat. Természetes körülmények között azonban a tápanyagok mennyisége véges, ami azt is jelenti, hogy a baktériumok nem tudnak korlátlanul szaporodni. A tápanyagok korlátossága különböző növekedési stratégiákhoz vezetett (r-K stratégia). Néhány organizmus rendkívül gyors szaporodásra képes, ha a tápanyagok rendelkezésre állnak (r-stratégia). Erre jó példa az algavirágzás jelensége, amely a nyári melegben oxigénszegénnyé vált, de tápanyagokban gazdag sekély tavakban katasztrofális méreteket is ölthet a cianobaktériumok (régi nevükön kékmoszatok) elszaporodásával. Más baktériumok inkább utódaik túlélési esélyét növelik (K-stratégia). Például a Streptomyces fajok különféle antibiotikumokat termelnek, amivel más mikroorganizmusok növekedését gátolják. A természetben sokan választják a közösségi életet (például biohártya), amely segíthet a táplálkozásban és védelmet is nyújthat, de létfeltétel is lehet (például ilyen a szintrófia jelensége, amikor két mikroorganizmus kölcsönösen függ egymás anyagcseretermékétől). A baktériumpopulációk növekedése három fő szakaszra osztható. Amikor baktériumok kerülnek a megfelelő tápanyaggal ellátott környezetbe, a sejteknek először alkalmazkodniuk kell az új környezethez. A növekedés első szakasza a lappangó fázis, a lassú növekedés szakasza, mikor a sejtek felkészülnek és átállnak a gyors növekedésre a megfelelő enzimrendszerek, transzportfehérjék szintetizálásával. A második növekedési szakasz a logaritmikus fázis, más néven exponenciális fázis. Ennek jellemzője a gyors, exponenciális növekedés. Az egyedszám időegység alatti növekedését mutatja a növekedési ráta, az egyedszám megduplázódását pedig a generációs idő. Ebben a fázisban a sejtek a tápanyagokat maximális sebességgel használják fel az anyagcseréjükben, a gyors reprodukció miatt a genetikai állomány megkettőződése folyamatosan zajlik. Még mielőtt az első kettőződés végbemenne, megkezdődik a következő. Ezért egy időben több replikációs villát is láthatunk a DNS-en. Ez egészen addig tart, míg a tápanyagok el nem kezdenek fogyni, korlátozva a szaporodást. Az utolsó fázis a stacioner vagy veszteglő fázis, melyet a tápanyaghiány okoz. A sejtek csökkentik az anyagcseréjüket, és lebontják a nem életfontosságú sejtfehérjéket. A stacioner fázis a gyors növekedés állapotából a stresszre adott válaszállapotba történő átmenet, melynek során megnövekedik a DNS-javítással, az antioxidáns-anyagcserével és a tápanyagszállítással összefüggő gének aktivitása. ## Genetika A baktériumok többségének egyetlen, körkörös kromoszómája van. Méretét tekintve a Mycoplasma genitalium kórokozó 580 ezer bázispárral a legkisebb, míg 12,2 millió bázispárral a talajlakó Sorangium cellulosum a legnagyobb ismert bakteriális kromoszóma. A spirochaeták (például a Lyme-kór kórokozója, a Borrelia burgdorferi) ettől eltérően lineáris kromoszómával rendelkeznek. A bakteriális kromoszóma hisztonok helyett hisztonszerű fehérjéket tartalmaz. A baktériumsejtben előfordulhatnak plazmidok is, olyan kis méretű, kör alakú öröklődő DNS-darabok, amelyek nem részei a kromoszómának. A plazmidok antibiotikum-rezisztenciáért, fertőzőképességért felelős géneket is hordozhatnak. A bakteriális DNS egy része víruseredetű. Számos bakteriális vírus, azaz bakteriofág ismeretes. Néhány egyszerűen megfertőzi és elpusztítja a baktériumokat, mások beépülnek a bakteriális kromoszómába. A bakteriofág tartalmazhat olyan géneket, melyek a gazda fenotípusát is befolyásolják. Például az Escherichia coli O157:H7 és a Clostridium botulinum evolúciója során bakteriofág toxingének változtatták át az eredetileg ártalmatlan baktériumokat halálos kórokozókká. A baktériumok ivartalanul szaporodnak, így utódaik genetikai állománya megegyezik. A baktériumok evolúciója a genetikai anyagban bekövetkezett rekombináció és mutáció révén előálló módosulások szelekciójával valósul meg. Mutáció a DNS hibás másolásakor, vagy mutagénekkel történő érintkezéskor következik be. A baktériumfajok, sőt az egy fajba tartozó törzsek mutációs rátája is nagyon eltérő lehet. Mutációhoz vezethet a stressz is: ilyenkor bizonyos, a növekedést korlátozó folyamatokkal összefüggésben álló géneknek növekedik meg a mutációs rátája. Sok baktériumnál megfigyelték az örökítőanyag sejtek közötti átvitelét (horizontális géntranszfer). Ennek három fő módja van. A transzformáció során a baktérium képes a környezetében levő DNS-t felvenni. Az így felvett DNS gyakran nem kerül be a baktérium kromoszómájába, hanem plazmidként található meg a sejtben. Gének kerülhetnek be a baktériumba a transzdukció útján is, ekkor egy bakteriofág illeszt a bakteriális kromoszómába idegen DNS-t. A harmadik mód a konjugáció, amikor közvetlen sejtkapcsolat útján cserélődik ki DNS. A horizontális géntranszfer természetes körülmények között gyakori jelenség. A génátvitelnek jelentős szerepe van az antibiotikum-rezisztencia szempontjából is, mivel lehetővé teszi a rezisztenciáért felelős gének gyors átadását akár különböző kórokozó fajok között is. ## Mozgás A baktériumok ostorral, csúszással, rángatózó mozgással, vagy a felhajtóerő változtatásával képesek helyüket megváltoztatni. A baktériumok között egyedülálló módon a spirochaetáknak ostorhoz hasonló képletei, ún. axiális filamentumai vannak, melyek nem a sejthártyában, hanem a sejthártya és a külső membrán közötti periplazmatikus térben találhatók. Jellegzetes spirálisan csavart testük van, mely mozgás közben meghajlik. Az ostorok száma és a sejt felszínén történő elrendeződése eltér a baktériumfajoknál. Vannak, melyeknek egyetlen ostora van (monotrich), léteznek fajok, melyeknél a sejt két végén van egy-egy ostor (amfitrich), esetleg a sejt egyik végén egy halomban van sok ostor (lofotrich), vagy a sejt mindkét végén több flagellum található (amfilofotrich), és ismertek fajok, melyeknél a sejt teljes felületét beborítják az ostorok (peritrich). Az élőlények mozgását szolgáló valamennyi struktúra közül a baktériumok ostorának a szerkezetét és működését ismerjük a leginkább. Az ostor mintegy 20 fehérjéből épül fel, és körülbelül másik 30 fehérje játszik szerepet a szabályozásában és elkészülésében. Az ostort az ostor tövében elhelyezkedő motor forgatja, amely a hajócsavarhoz hasonlóan hajtja előre a sejtet. Számos baktérium (például az E. coli) két különböző módon tud mozogni: előrehaladó mozgással (úszás) és bukfencezéssel. A bukfencezéssel tudnak új irányba állni, és térben mozogni. A mozgásra képes baktériumokat bizonyos ingerek vonzzák vagy taszítják, ezt a viselkedést taxis utótaggal jelölik: például kemotaxis, fototaxis vagy magnetotaxis. A myxobaktériumoknál figyelhető meg az a jelenség, hogy az egyes baktériumsejtek együtt mozognak, miközben a sejtekből hullámok formálódnak, melyekből később az endospórákat tartalmazó termőtestek lesznek. Ezek a baktériumok csak akkor mozognak, ha szilárd felszínen vannak, de például az E. coli akár folyékony közegben, akár szilárd felszínen is képes mozogni. Néhány Listeria és Shigella faj a gazdasejten belül a gazdasejt citoszkeletonjának segítségével mozog (amit egyébként a sejt a sejtszervecskék mozgatására használ). A sejtjeik egyik oldalánál elősegítik az aktin polimerizációját, és a növekvő aktin filamentumok nyomják a másik irányba a baktériumsejteket a gazdasejten belül. ## Osztályozásuk és azonosításuk Az osztályozás célja, hogy leírja az egyes baktériumfajok közötti eltéréseket az élőlények hasonlóságán alapuló csoportosítással és elnevezéssel. A baktériumok a sejtstruktúráik, anyagcseréjük vagy az olyan sejtalkotókban levő különbségek alapján osztályozhatóak, mint a DNS, zsírsavak, pigmentek, vagy az antigének. Bár ezek alapján lehetővé vált a baktériumtörzsek azonosítása és osztályozása, nem volt világos, vajon a különbségek fajok közötti eltérések, vagy pedig egy fajon belüli eltérések. Ennek a bizonytalanságnak az az oka, hogy a legtöbb baktériumfajban nincsenek jól megfigyelhető jellegzetes képletek, valamint hogy az egymástól független fajok között is létezik a horizontális géntranszfer jelensége. A horizontális géntranszfer miatt a közeli rokonságban álló baktériumoknak is egészen eltérő morfológiája vagy anyagcseréje lehet. Annak érdekében, hogy ez a bizonytalanság csökkenthető legyen, a modern bakteriológia egyre inkább a molekuláris rendszertanra támaszkodik, olyan technikákat felhasználva, mint a guanin-citozin arány meghatározása, vagy olyan gének DNS-szekvenciálása, melyeket nem érintett komolyan a horizontális géntranszfer (például rRNS-gének). A baktériumok azonosítása különösen az orvostudományban jut nagy szerephez, ahol a megfelelő kezelés a fertőzést okozó baktériumfaj ismeretétől függ. Emiatt a baktériumok azonosítására szolgáló technikák fejlődését döntően befolyásolta az emberi kórokozók azonosításának sürgető igénye. A baktériumokat különböző festési eljárásokkal szembeni viselkedés alapján is szokták csoportosítani. Az egyik ilyen eljárás a Gram-festés, melyet 1884-ben Hans Christian Gram fejlesztett ki. Ez a módszer a baktériumokat a sejtfal strukturális sajátosságai alapján különíti el. A festés során kristályibolya (vagy genciánaibolya)-festékkel festik meg a baktériumkészítményt, majd etanollal mosási próbát végeznek. Gram-pozitív baktériumok esetén a festék nem mosható ki a sejtből, míg a Gram-negatív baktériumoknál igen. A Gram-negatív baktériumok láthatóvá tétele érdekében további fukszinos festést alkalmaznak. A Gram-pozitív baktériumok lilának látszanak, míg a Gram-negatív fajok rózsaszínűek lesznek a festés után. A Gram-festést a morfológiával kombinálva a legtöbb baktérium besorolható 4 csoport egyikébe (Gram-pozitív coccusok, Gram-pozitív bacilusok, Gram-negatív coccusok, Gram-negatív bacilusok). Gram-pozitív baktériumok például a tüdőgyulladást okozó Streptococcus pneumoniae, Gram-negatív az emberi bélcsatornában élő Escherichia coli. Bizonyos élőlények kimutatására a Gram-festés helyett más módszereket alkalmaznak, például a Mycobacterium tuberculosis vagy a Nocardia egyedeinek kimutatására elterjedt a Ziehl–Nielsen-féle saválló festés. Ennél a módszernél forró fenolos fukszinnal festenek, ami ezekből a fajokból nem oldódik ki sav hatására (saválló), így a sejtek a háttérhez képest sötétebb színt vesznek fel. A Corynebacterium dyphtheriae foszfáttartalmú volutinszemcséit, az ún. Babeş–Ernst-szemcséket lehet láthatóvá tenni a Neisser-festéssel. Számos baktériumot annak alapján azonosítanak, hogy milyen speciális közegen tenyészthetőek. Ezeknek a technikáknak az az alapja, hogy bizonyos baktériumfajok szaporodását a közeg elősegíti, míg más fajok szaporodását gátolja. Ezek a technikák gyakran bizonyos mintákra specifikusak, például a köpetmintát úgy kezelik, hogy a tüdőgyulladást okozó kórokozót azonosítsák, míg a székletmintákat olyan szelektív közegeken tenyésztik, hogy ki tudják mutatni a hasmenés kórokozóját, egyúttal megakadályozzák a nem kórokozó baktériumok szaporodását. A normális körülmények között steril mintákat (vér, vizelet, gerincvelői folyadék) olyan közegen tenyésztik, mely lehetővé teszi az összes baktérium szaporodását. Ezek mellett egyéb, például szerológiai technikákat is bevetnek azonosítás céljából. Mint a baktériumok osztályozásánál, az azonosításnál is növekvő szerephez jutnak a molekuláris biológiai módszerek. Például gyorsan növekszik a tenyésztéshez képest gyors és pontos DNS alapú diagnosztikai módszer, a polimeráz-láncreakció népszerűsége. Ezek a módszerek lehetővé teszik azoknak az élőlényeknek a felismerését és azonosítását is, amelyek ugyan anyagcseréjüket tekintve aktívak, azonban nem osztódnak, és nem tenyészthetőek kultúrában. ## Kapcsolat más élőlényekkel Nyilvánvaló egyszerűségük dacára a baktériumok bonyolult módon képesek együttműködni más élőlényekkel. Ezeket a szimbionta kapcsolatokat feloszthatjuk parazita, mutualista és kommenzalista típusúakra. A baktériumok kis mérete miatt a kommenzalizmus közönséges, állatokon és növényeken ugyanolyan jól növekednek, mint bármilyen más felületen. ### Mutualista együttműködés A rizoszféra (a növényi gyökerek által befolyásolt talajrész) nitrifikáló baktériumai légköri nitrogént kötnek meg, így könnyen felvehető nitrogént biztosítanak olyan növényeknek, amelyek maguktól nem képesek a molekuláris nitrogén megkötésére. Számos más baktérium él szimbiózisban az emberrel és más élőlényekkel. A normál emberi bélflórában jelen levő körülbelül 1000-féle baktérium nagyban hozzájárul a bél immunrendszeréhez, folsav-, K-vitamin, és biotin-szintéziséhez, valamint a különben nem vagy nehezen emészthető szénhidrátok emésztéséhez. Lactobacillus fajok segítik a tejfehérjék tejsavvá alakítását a bélben. A bélflóra hasznos baktériumai gátolják a potenciálisan kórokozó baktériumok szaporodását (általában kompetitív kizárás révén). Ezeket a hasznos baktériumokat, mint probiotikus tápanyag-kiegészítőket forgalmazzák is. ### Kórokozók Kórokozónak tekintjük, ha a baktériumok parazita együttműködést alakítanak ki más élőlénnyel. A fertőzés létrejöhet érintkezéssel, táplálékkal, levegő vagy víz útján. A kórokozó baktériumoknak a vírusok mellett nagy szerepük van a betegségek, fertőzések kialakításában. Baktériumok állnak számos emberi megbetegedés mögött: különféle gyulladások, mint a mandulagyulladás, középfülgyulladás, szőrtüszőgyulladás, pattanás; gyomorrontást, hasmenést okozó fertőzések, mint a szalmonella, campylobacteriosis, vérhas, kolera; olyan ismert betegségek, mint a pestis, lepra, TBC (gümőkór), skarlát, diftéria, tífusz, tetanusz (vérmérgezés) és számos nemi betegség, mint a gonorrhea (tripper, kankó) vagy a vérbaj (szifilisz). Bizonyos betegségeknél sok évvel a betegség leírása után derül ki, hogy kórokozó áll a háttérben, erre példa, hogy sokáig nem volt egyértelmű, hogy a gyomorfekély hátterében a Helicobacter pylori baktérium áll. A növényi kórokozókra példa az almafélék tűzelhalásos megbetegedéséért felelős Erwinia amylovora baktérium. Mindegyik kórokozó jellegzetes módon lép kapcsolatba a gazdaszervezettel. A Staphylococcus és Streptococcus például bőrfertőzést, tüdőgyulladást vagy akár szepszist okozhat. Emellett ezek az élőlények a normális emberi flóra részei, a bőrön és az orrban is megtalálhatóak és semmiféle megbetegedést nem okoznak. Más baktériumok, például a csak más élőlények sejtjein belül növekedő és szaporodó Rickettsia fajok kivétel nélkül betegségeket okoznak (a Rickettsiák egyik faja okozza a tífuszt). A sejten belüli parazitákhoz tartoznak a Chlamydia fajok, melyek a tüdőgyulladásért vagy a húgyúti fertőzésekért felelősek, és talán a szívkoszorúér megbetegedésekben is részük van. Végül léteznek az opportunista kórokozók (mint a Pseudomonas aeruginosa, Burkholderia cenocepacia, vagy a Mycobacterium avium), melyek csak akkor okoznak megbetegedést, ha a immunhiányos vagy cisztás fibrózisban szenvedő embereket fertőznek meg. A bakteriális fertőzések kezelhetőek antibiotikumokkal, melyeket baktericidnek nevezünk, ha elpusztítják a baktériumokat, vagy bakteriosztatikusnak hívunk, ha csak a szaporodásukat gátolja. Számos különböző típusú antibiotikum létezik, mindegyikük valamilyen módon gátol egy, a kórokozóban és a gazdaszervezetben eltérően működő folyamatot. Erre példa a chloramphenicol és a puromycin, melyek a bakteriális riboszómák működését gátolják, de nincsenek hatással az ettől eltérő eukarióta riboszómára. Az antibiotikumokat az emberi megbetegedések kezelése mellett az intenzív állattenyésztés során is használják, annak érdekében, hogy serkentsék az állatok növekedését. Ezzel azonban hozzájárulhatnak a baktériumpopulációkban a gyors antibiotikum-ellenállás kialakulásához. ### A baktériumfertőzés elleni védekezés módjai - Higiénia – Járvány idején kerülni kell a tömegeket, gyakran kell tisztálkodni, kezet mosni. Csak ivóvízből szabad inni, az élelmiszereket pedig lehetőleg frissen kell fogyasztani. Az orvosi műszereket használat előtt sterilizálni kell. Védőoltás, injekció beadása, sebészeti beavatkozás előtt a bőrt alkohollal kell fertőtleníteni. - Jó kondíció – Kevésbé betegszünk meg, ha közérzetünk, testi, lelki állapotunk jó, ha eleget mozgunk, egészségesen táplálkozunk. - Védőoltás – A baktériumos megbetegedések megelőzésének is eszköze lehet a védőoltás. - Antibiotikumok – A már kialakult baktériumos megbetegedések ellenszere, baktériumölő, vagy szaporodását gátló anyag. Figyelem: Ez egy kétélű fegyver; csak akkor segít, ha az orvosi előírást pontosan betartjuk, mert a gyógyszerkutatók a leghatásosabb gyógyszermennyiség, beszedési időszakok és összidőtartam összességét kísérletileg állapították meg úgy, hogy a kezelés a baktériumkoncentrációt annyira csökkentse, hogy a maradékkal egyéni immunrendszerünk könnyen elbánhasson. Ha a beteg, magát jobban érezve a gyógyszer bevételét elhanyagolja, vagy a kúrát nem fejezi be, akkor a baktériumok megmaradó hányada ismét felszaporulhat. Darwin természetes kiválasztódás elmélete szerint az az egyed marad meg, amely az adott körülményekhez gyorsabban alkalmazkodik. Itt a megmaradó baktériumok jobban ellenálltak a kezelésnek, vagyis akaratunk ellenére a kezelés elhanyagolásával egy antibiotikum-ellenálló csoportot fejlesztettünk ki. Ügyeljünk tehát az orvos által előírt adagolás pontos betartására, hogy ne segítsük elő ellenálló baktériumok kifejlődését. ## Jelentőségük az iparban és a technológiában Az emberiség évezredek óta használja a baktériumokat (az élesztőkkel és penészgombákkal együtt) olyan alapvető élelmiszerek készítésére, mint a bor, sajtok, savanyúság, ecet, szójaszósz, savanyú káposzta vagy joghurt. Figyelemreméltó a baktériumoknak azon képessége, ahogy szerves anyagokat képesek lebontani. Emiatt az iparban hulladékfeldolgozásra, szennyvíztisztításra hasznosítják őket, de speciális szerves alapanyagú üveget is kristályosíttatnak baktériumokkal. A kőolajban levő szénhidrogéneket lebontó baktériumokat olajfoltok megszüntetésére használják. Sikeresen alkalmazták ezt a módszert az 1989-es Exxon Valdez hajókatasztrófa olajszennyezésénél is, amikor műtrágyát szórtak ki a Prince William öbölben, hogy elősegítsék a természetesen is jelenlevő baktériumok szaporodását. Ipari szennyezőanyagok lebontására is használnak baktériumokat. A vegyiparban gyógyszerek és mezőgazdasági termékek előállításában szintén baktériumok működnek közre. A biológiai védekezés során a növényvédőszerek helyett is használhatóak baktériumok. Leggyakrabban a Bacillus thuringiensis nevű Gram-pozitív talajlakó baktérium valamelyik alfaja jut szerephez, mivel ezek a Lepidoptera rendre (lepkék, molyok) specifikus „rovarirtók”. Mivel az emberre, az élővilágra és a hasznos rovarokra kicsi vagy semmilyen káros hatással nincsenek, környezetbarát rovarirtónak tekinthetőek. A gyors növekedésük és a könnyű manipulálhatóságuk miatt a baktériumok a molekuláris biológia, a genetika és a biokémia „igáslovai”. A bakteriális DNS módosításával, és az ennek eredményeként megváltozó fenotípus tanulmányozásával a tudósok képesek a gének, enzimek funkcióját és az anyagcsere útjait meghatározni, és ezeket az eredményeket a magasabb rendű szervezetekre is alkalmazni. A biotechnológiában a bakteriális anyagcsere és genetika megértése teszi lehetővé, hogy olyan módosított baktériumokat állítsanak elő, melyek terápiás célból képesek inzulin, növekedési faktorok vagy antitestek előállítására. ## Ajánlott irodalom ## Fordítás

Német Lovagrend

A Német Lovagrend vagy Teuton Lovagrend (latinul Ordo Teutonicus, Ordo domus Sanctae Mariae Theutonicorum Ierosolimitanorum, vagy Ordo Teutonicus Sanctae Mariae in Jerusalem, németül Orden der Brüder vom Deutschen Haus St. Mariens in Jerusalem vagy Deutscher Orden) német egyházi-katonai lovagrend volt, amelyet eredetileg Palesztinában alapítottak betegápoló tevékenység céljából. Az Európába visszatérő lovagokat 1211–1225 között rövid ideig a Magyar Királyság területén, Dél-Erdélyben, a Borzaföldön (ma Barcaság) telepítette le II. András magyar király. Miután innen önállósodási kísérletük miatt kiverték őket, Konrád lengyel fejedelemtől kaptak új letelepedési lehetőséget, és a rend ettől kezdve elindult a felemelkedés útján. A balti pogány poroszok területeit fél évszázad alatt meghódítva, Marienburg székhellyel megalakították a Német Lovagrend független országát. A 13. századra már szinte az egész Baltikum a kezükre jutott. A lovagok azonban még több területet akartak, és folyamatosan támadták Lengyelországot és Litvániát. Előbbi esetében a háborút már nem leplezhették a kereszténység terjesztését célzó keresztes hadjárattal, mert a lengyelek katolikus keresztények voltak. A pogány litvánok ellen viszont térítőként léptek fel, az ortodox oroszokat pedig eretnekeknek tekintették, és ezen a címen indítottak ellenük háborút. Az 1410-es grünwaldi csata során azonban megsemmisítő vereséget szenvedtek, amely végleg eldöntötte a lovagok és a térség sorsát. Hatalmuk a következő időszakban fokozatosan összeomlott és meg kellett hódolniuk a lengyel királynak. A kegyelemdöfést azonban a reformáció jelentette, mivel az evangélikus hitre áttérő egyik nagymesterük kisajátította magának a rend kelet-porosz területeit, a livóniai részeken pedig a környező országok osztoztak. A rend a következő három évszázadban minden tekintélyét elvesztette, és 1809-ben Napóleon császár feloszlatta a máltai lovagrenddel együtt. Bár 25 év múlva újra létrehozták a német lovagrendet, azóta nem katonai rendként működik, hanem humanitárius tevékenységekre tért át. Ma már egyetlen lovagi tagjuk sincs, székhelyük Bécsben van. A Német Lovagrend régi elnevezése Mariánus Lovagok volt. A lovagok ugyanis Szűz Máriát tartották védőszentjüknek. III. Honorius pápa az erdélyi püspöknek, Rajnaldnak írt 1224. évi levelében a lovagokat „Szent Mária német ispotályosainak” nevezi. Régebbi történelemkönyvekben „német vitézekként” írják őket. A lovagrendet az évszázadok során különféleképpen ítélték meg. Különösen a Szovjetunióban, a második világháború alatti németellenes élethalálharc idején könyörtelen és vérszomjas szörnyetegekként festették le a „fasiszta” szellemiségű német lovagokat, akik a porosz és szláv népeket irgalom nélkül, tűzzel-vassal pusztították, és a helyükre németeket költöztettek, valamint rablóháborúkból tartották fenn magukat. Kétségtelen, hogy a keresztes háborúk sok véráldozattal jártak és erőszakkal keresztelték meg a pogányokat, de a kor legtöbb hasonló konfliktusát máshol is ez jellemezte. Más országok is ugyanúgy folytattak fegyveres expanziókat nagyobb birtokokért. Mégis, a pogány poroszok meghódoltatása egy több mint ötvenéves kiemelkedően véres harc volt, amelynek nyomán a porosz nép eltűnt a történelem porondjáról. Magának a lovagrendnek az évkönyvei számolnak be arról, hogy az élve elfogott pogány harcosokat „saját vértezetükben, mint a gesztenyét sütötték meg helyi isteneik oltára előtt”. ## Központok A Német Lovagrend a mai Izrael területén jött létre, Akkóban, akkori nevén Acre-ben. Itt nőtte ki magát a kis betegápoló rendből katonai szervezetté. Székei állandóan változtak az évszázadok során, ezek egyben jelzik fejlődésének fő állomásait is. 1. Akkó (franciául: Acre) – 1089-ben itt jött létre a német lovagok ispotálya, amelyet 1198-ban átszerveztek lovagrenddé. A 13. század elején a rend fokozottabb érdeklődést tanúsított Kelet-Európa iránt, s ugyan továbbra is Acre maradt a székhelye, de a nagymester inkább Európában tartózkodott, hogy könnyebben irányítsa az ottani ügyeket. Másod központjai voltak Montfort és Kronstadt (Brassó). 2. Velence – 1291-ben Acre a muzulmánok kezére került és a kereszteseket végleg kiszorították a Szentföldről. Ezért a lovagrend Itáliába, Velencébe tette át központját. Ekkor már kialakította a mai Észak-Lengyelországban saját államát, melyet egyelőre tovább erősített. 3. Marburg: Siegfried von Feuchtwangen ideiglenesen a német-római birodalombeli Hessen tartományban levő Marburgot jelölte ki a lovagrend új központjának. A porosz területeken lassacskán kiépült egy rendkívül erős vár, mely a középkori Európa egyik legerősebb erődítményének számított. 4. Marienburg: A kiépült Máriavárat von Feuchtwangen immáron végleges székhelynek tette meg. A város ma a Malbork nevet viseli, remek terepen fekszik, melyen könnyen védelmezhető. Ez a város volt egyben Poroszország fővárosa is, mely ország magába foglalta már Kelet-Pomerániát. Az állam nagyon erős és gazdag volt, de belső rendszere meglehetősen ingatag. 5. Königsberg: A német lovagok a Lengyelország ellen folytatott hosszú és kemény háborúban (1454–66) szinte teljesen kimerültek. A nagymester már annyira pénz szűkében volt, hogy a Máriavárat is átadta a zsoldosoknak, a knechteknek 1457-ben. Nem sokkal később IV. Kázmér bevette a várat és ekkor a lovagrend a Litvániához közeli Königsbergbe menekült el. A város és vidéke ma Oroszország legnyugatibb régiója. 6. Mergentheim: A német lovagok akik függetlenségük nagyobb részét elvesztették, a 16. században rendkívül veszedelmes ellenséggel találták szembe magukat, a reformációval. Luther Márton elképzelései szerint nincs szükség az egyházi lovagrendekre, melyek amúgy is elvilágiasodtak. A lovagrend nagymestere Albert, egyik testvére hatására felvette az új vallást, megszüntette a lovagrendi kormányzatot Kelet-Poroszországban és létrehozott egy független, de továbbra is lengyel hűbéres hercegséget, mely 1657-ben egyesült Brandenburggal és ebből alakult ki a Porosz Királyság a 18. században. A lovagi rend feloszlatását bár elrendelte, de a német császár és a pápa pártfogásába vette a lovagokat, akik Németországba menekültek és Frankóniában telepedtek le, egyik ottani birtokukon. 7. Bécs: A 16–18. század során a lovagrend szinte minden birtokát elvesztette Európában. Sikertelenül tett kísérleteket az újbóli felemelkedésre, mint azzal, hogy részt vett a törökök ellen vívott háborúkban. Összes tekintélyét elvesztette és az osztrákokkal hadakozó Napóleon kimondta a lovagrend végleges feloszlását, amely ellen a tagok már nem tudtak semmit se tenni. 1834-ben a mélyen vallásos I. Ferenc osztrák császár újra megalapította a lovagrendet, amelynek nagymestere ezentúl egy Habsburg-házból való herceg lett. De a lovagok már csak betegápolással, alamizsnaosztással és más jótékonysági tevékenységekkel foglalkoztak. Székhelyük Bécsben volt, ahol pillanatnyilag is élnek, de keveset hallatnak magukról, s csak néhány országban vannak birtokai. ## A korai szervezet A Német Lovagi Rend a többi lovagtól eltérően más életformát alakított, ami leginkább a szerzetesi kolostorokban uralkodó szigorú fegyelemhez volt hasonlítható. Ugyanezt tették a johanniták és a templomosok is. A tagok szegénységi fogadalmat tettek, de ez nem jelentette azt, hogy teljes szegénységben kell élniük. Annyi vagyont szerezhettek mindössze, mely általános szükségleteik kielégítésére volt elég. Mivel váraik is voltak, ezért az uralkodóktól és a pápától kaptak latifundiumokat, hogy azok ellássák és karbantartsák az erősségeket. Akárcsak minden szerzetesi rend, a lovagokra is érvényes volt a cölibátus, azaz a nőtlenség. A lovagrend három fő osztályra tagolódott: 1. egyházi tagok osztálya: ebben szerzetesek, papok, püspökök voltak, akik nem viselték a „lovag” címet. 2. világi lovagok osztálya: ebbe nem pusztán csak lovagok tartoztak, hanem nemesek, vagy olykor uralkodók is. A rendi tagsággal együtt lovagi címet is kaptak. 3. szolgáló testvérek osztálya: középosztálybeli lovagok. Az alsóbb osztály tagjai gyakran felemelkedtek a felsőbb körökbe, de sokan életük végéig szolgáló testvérek voltak. Döntő többségében ez is világi tagokból tevődött össze. Mint minden lovagrend élen itt is a rendfő a nagymester (németül: hochmeister), aki a kor legnagyobb tekintélyű főemberének számított. A rendi tanács választotta a két legmagasabb osztály közül. A lovagrend nagymestereinek többsége egész életében elláthatta a nagymesteri hivatalt. Persze nem rendelkezett korlátlan hatalommal, az ellensúlyozásra a nagykáptalan (spittlerek, trappierok, tresslerek többségéből állt) jött létre, mely szükség esetén le is tehette a rendi főt a székből, s tanácsadó testületként is szolgált. A nagykáptalan különféle ügyekben (például regula-módosítás, birtokkezelés stb.) volt kompetens, s egy évben általában egyszer ült össze. A káptalant a többi rendi tag képezte, akik a büntetőügyekben kaptak szerepet. Bár tagjai voltak a szolgálótestvérek és a csatlósok is, de nekik különösebb beleszólásuk nem volt az ügyekbe. A nagymester utáni öt leghatalmasabb főméltóság: - Spittler: Más néven ispotálymester. Nevében benne van az ispotály német megfelelője a Spital. A lovagok ispotályainak (kórházainak) vezetője és az alamizsnaosztás intézője volt. - Tressler: A lovagrend pénzügyi mestere, s a gazdasági ügyek felelőse. A tisztsége a királyi udvaroknál betöltött kincstárnoknak felel meg. - Trappier: A ruházkodás ügyében intézkedett. - Landmeister: magyarul a tartományi mester. A külhonban levő lovagrendi birtokok igazgatója, amelyeket rendi tartományokként tartottak számon a lovagrendben, s melyeket néha az adott országról neveztek el. - Komtur: és főnöke, a nagykomtur: Rendházi főnökök. Tisztségük egyben egy különleges kiváltsági helyzet, amelyet szolgálataikért, vagy érdemeikért kapnak cserébe egyes tagok. Ez azzal jár együtt, hogy az éves jövedelemből kommendát (tiszteletdíjat) kapnak. Alárendeltjeik az ispotálymesterek, felettük pedig a tartományi mester áll. A nagykomtur volt a nagymester helyettese, jó pár esetben az utóda is. A tisztségviselők megbízatása addig szólt, amíg a nagymester át nem helyezte őket valamelyik másik részlegbe. Minden ügyről kötelesek voltak beszámolni a legfelsőbb tanácsnak. Az ellenőrzésekre kirendelt, megbízólevéllel ellátott illetékes megérkezésekor külön összehívtak egy területi káptalant. A vizsgálatok alaposságát mutatja, hogy ezek az ügyintézések sokszor hetekig folytak. Minden egyes rendtartományban működtek rendházai a lovagrendnek. A rendházak voltak ezen területek központjai, innen igazgatták a birtokokat, várakat és ispotályokat. A lovagrend rendszeresen ellenőriztette rendházak és a várak, valamint földek állapotát. Ezen vizsgálatok anyagi, erkölcsi, katonai és vallási helyzetekre terjedtek ki, és rendkívül alaposak és szigorúak voltak, gyakran napokig tartottak. Mindez példázza, hogy mekkora rend és fegyelem uralkodott a lovagrendben. ### A lovagrend rendtartományai Ahol a rend földbirtokokkal bírt, ott saját rendtartományt szerveztek, ami bizonyos fokú különállást élvezett a területen elhelyezkedő országtól, mindez gyakorta függött az uralkodó jótállásától is. A 13–14. században összesen kilenc ilyen tartománya volt a rendnek Európában és a Közel-Keleten, melyek arról az államról kapták a nevüket, ahol éppen voltak. Arménia: A mai Délkelet-Törökország területén volt, amit akkoriban Kis-Örményországnak hívtak. A keresztes hadjáratok után értelemszerűen ezt a rend elvesztette. Görögország: A görög területeken szerzett birtokok után. Szicília: Palermo környékén. Apuleia: A Nápolyi Királyságban. Németország: A német területeken rengeteg helyen voltak birtokaik. Ausztria Spanyolország Livónia: 1237-ben a Kardtestvérekkel való egyesülést követően, ami autonóm területnek számított a rendi államon belül. Poroszország is eredetileg rendtartományként funkcionált, egész addig amíg a rend központja oda nem került. Más európai területeken szerzett birtokaikon a lovagrend nem alakított ki külön tartományokat, mint például Németalföldön vagy Csehországban. ## Története ### Rövid összefoglaló A Német Lovagrend hosszú évszázadokon át kemény harcokat folytatott fennmaradásáért. Ezekben a harcokban ellenségeivel szemben olykor-olykor alulmaradt. 1198-ban Imre jeruzsálemi király létrehozta a német lovagrendet Akkóban. A következő év február 19-én III. Celesztin pápa felszentelte az új lovagrendet. 1210-ben a német lovagok egy része kivonult a Szentföldről. 1211. május 7-én II. András adománylevelében jogot adott a német lovagrendnek a dél-erdélyi letelepedésre. A következő tizennégy évben rengeteg kiváltságot nyert a rend és újabb területeket is szerzett, főleg hódítás útján a Kárpátokon inneni kunok rovására. 1224-ben a német lovagok önálló államként III. Honorius pápa hűbérébe ajánlották a borzasági és havaselvei szerzeményeiket, de ennek megalapítására nem kerülhetett sor, mert a következő évben, a rendet II. András elűzte hűtlenségéért. A lovagok az év végén Lengyelországban, Kulmban, Mazóviai Konrád jóvoltából letelepedhettek. 1226. március 26-án a rimini aranybullát átadták a német lovagrendnek, ami országuk első alapítólevele lett, s teljes önállóságot nyert. 1233-ban elkezdődtek a történeti Poroszország meghódítására törekvő keresztes hadjáratok. IX. Gergely pápa 1234-ben kiadta római privilégiumait, ami a lovagrendi állam második alapítólevelének számít. Három év múlva a Livóniai Kardtestvéreket beolvasztották a teuton lovagrendbe. 1239. március 20-án meghalt Salzai Hermann, s a lovagrendben több mint tíz évig tartó válság állt be. A rá következő évben a lovagrend háborút indított Novgorod ellen, de közben 1241. április 9-én a teuton-cseh-szilézia-lengyel sereg vereséget szenvedett a mongoloktól Legnicánál. Közel egy évvel később, 1242. április 5-én Csúd-tavi csatában nagyobb vereséget szenvedtek a német lovagok az oroszoktól, és a balti poroszok felkeltek ellenük. 1260. július 13-án a durbeni csatában is nagy vereséget mértek rájuk, mire a livóniai népek és a poroszok újabb felkelést szerveztek. 1262-ben a lovagrend birtokot kapott Skandináviában, Södermanland tartományban. A következő évben IV. Orbán pápa feloldozta a lovagokat a szegénységi fogadalom alól, ezentúl már közvetlenül is szerezhetnek hasznot, majd leverték a lázadó poroszokat, 1283-ra pedig minden területüket meghódították. 1290-től Livónia is teljesen a lovagrend területéhez tartozott. 1291-ben Acre elesett, a német lovagok így áttették központjukat Európába. 1295 a harmadik porosz felkelés időpontja, melyet úgyszintén levertek a teutonok és nagyobb ellenállással már nem találkoztak az őslakosok részéről. 1309-ben a német lovagok elfoglalták Danzig városát. Szeptember 14-étől új központjuk Marienburg (Máriavár) lett. Ettől kezdve több háborút vívtak Lengyelország ellen. 1310 és 1325 között a lengyelek mellett a litvánok ellen is harcoltak. 1326 és 1330 között a német és a cseh seregek többször betörtek lengyel területre, majd 2 évig ismét Lengyelországgal háborúztak a lovagok. 1331. június 27-én I. Ulászló lengyel király megállította a teuton lovagokat Płowcénél. 1335. november 1-jén aláírták a visegrádi békét, amelyben Lengyelországgal és Litvániával próbálták a háborút lezárni. A további eredménytelen tárgyalások miatt 1343. július 8-án megkötötték a kaliszi békét Lengyelországgal, de ez sem vetett véget a viszálynak. Két évvel később a teuton-dán sereg leverte az észtek felkelését, s 1346-ban Észak-Észtországot megszerezték a dánoktól. 1370. február 17-én a rudaui ütközetben a lovagok szétverték a keletről benyomult litván-orosz-tatár seregeket, ezzel eddigi legnagyobb diadalukat aratták. Egyrészt a rend terjeszkedése miatt kötötték 1385. augusztus 14-én a krevai (krewói) lengyel–litván uniót, de a két ország még nem volt egységes. 1398-ban a Hanza-teuton flotta leverte a skandináv eredetű Vitális Testvérek kalózszövetségét és Frízföldre szorították őket, ezzel a lovagrend megszerezte Gotlandot, s a teljes hegemóniát a tengeren. A következő év augusztus 12-én a litván-teuton sereget, valamint román, lengyel és orosz szövetségeseiket a tatárok legyőzték a Vorszkla mellett. 1401-ben a lovagrend szembefordult korábbi pártfogoltjával, Vitold litván nagyfejedelemmel, akit sokat segített a lengyelek ellen. Három évvel később a lovagok lerohanták és birodalmukhoz csatolták Szamogitiát (Žemaitia). 1409. augusztus 1-jén a Teuton Lovagrend hadat üzent a lengyel–litván államnak (Nagy háború). A következő év július 15-én a Lengyelország-Litvánia döntő győzelmet arat az országukat fenyegető német lovagrend felett (Grünwaldi csata). 1411. február 1-jén megkötötték az első thorni békét, mely látszólag nem volt olyan előnytelen a lovagokra nézve, de a súlyos 1410. évi vereség már a vég kezdetét jelentette. 1414-ben kudarcba fulladt a fegyveres reváns a lengyelekkel szemben, s 1422-ben újabb vereséggel végződött az ún. golubi háború is. Szeptember 17-én a melnoi (melmasi) békében megerősítették az első thorni békét. 1431 és 1432 között a Német Lovagrend és a Litván Nagyfejedelemség még egy háborút indított a lengyel király ellen, de 1433-ban a husziták a lengyel király biztatására betörtek a lovagrend területeire, ami tovább csökkentette a rend erejét. Két évvel később a német lovagok felújították a háborút Lengyelország ellen. Az év utolsó napján a brześći békével lezárult az 1435-ös háború is, amiben a lovagoknak szintén nem sikerült hatalmukat visszaállítani. 1440-ben a lovagok tehetetlensége és fokozódó adóztatása miatt a poroszországi városok és nemesség megkötötték a Porosz Szövetséget. 1453-ban a poroszok fellázadtak a lovagok ellen és segítségül hívták IV. Kázmér lengyel királyt. 1454 és 1466 között zajlott a tizenhárom éves háború alatt a rend megmaradt hatalma és ereje is szertefoszlott. 1466. október 19-én a második thorni békében a német lovagok elvesztették porosz és pomerán területeik együttesének csaknem kétharmadát, és a maradékot is mint csak lengyel hűbért tarthatták meg. 1510-ben a pápa és a császár döntést hozott a lovagrend ügyének kivizsgálására és a lovagok megsegítésére, de Szász Frigyes halála leállította ezt a folyamatot. 1525. április 10-én a protestánssá váló rendi mester Brandenburgi Albert hűséget tett a lengyel királynak és létrehozta a Porosz Hercegséget. A lovagok áttelepülnek Németországba, mert nem ismerték el Albert azon rendelkezését, hogy a lovagrendet feloszlatta. 1580-ban az Utrechti unió megfosztja a német lovagrendet holland birtokaitól. 1702-ben a lovagrend félmillió forintért megkapta a Jászkun kerületet Magyarországon, de 1715-ben a tizenhárom évvel korábbi vételt érvénytelenítették a Német Lovagrenddel, ám csak 1731-ben a adta vissza a kerületet a lovagrend. 1797-ben felszámolták a rajnai és belga teuton rendházakat. 1801. február 9-én a lunéville-i béke értelmében a Rajna bal oldalán elterülő teuton birtokokat is elvesztik és Franciaországnak adják. Nyolc évvel később Bonaparte Napóleon kimondja mind a johanniták, mind a teutonok rendjének feloszlatását. 1834-ben I. Ferenc osztrák császár újra megalapította Bécsben a német lovagrendet, amely ma is ott él, de már közösségi munkákat lát el, lovagi címet viselő tagja nincsen. 1923-ban Jenő főherceg, a lovagrend utolsó világi nagymestere átadta Norbert Kleinnak a vezetői posztot, így ő az első pap a lovagrend nagymesterei között. ### Német lovagok a Szentföldön A Teuton Lovagrend a keresztény lovagi eszmény jegyében született meg, aminek eredete Hippói Szent Ágostonig nyúlik vissza. Mint ismeretes Jézus Krisztus tanításaiban elítéli a háborút, de Ágoston filozófiájában a teljes béke elérhetetlen és bevezeti az „igazságos háború” fogalmát, mely latinul annyit tesz „bellum Deo auctore.” Hogy a középkori kereszténységben továbbra is fennmaradt a háború léte, a mindig harcias germán törzsek kereszténnyé válásával történt meg. A másik dolog, pedig a külső pogány népek támadásai, de legfőképp az iszlám terjedése miatt történt. A keresztényeknek harcolniuk kellett ha meg akarták magukat és vallásukat védeni. Az arab terjeszkedés során veszett oda a keresztények számára a világ legszentebb helye, Palesztina, a Megváltó szülőhelye, s évszázadokig elkeseredettséggel kellett tudomásul venniük ezt a tényt. Közben számos ereklye került elő a Közel-Keletről (ilyen a híres torinói lepel), melyek mint a kereszténység igazát látszottak alátámasztani, ezért mindenáron vissza kellett szerezni a Szentföldet a mohamedánoktól. Az ún. keresztes háború megindításával már VII. Gergely pápa foglalkozott. Ennek azonban nemcsak ideológiai, hanem gyakorlati célja is volt. Nyugat-Európában ahol a királyi hatalom csak jelképesen érvényesült és az országok igazi urai az oligarchák voltak, akik ádáz küzdelmet folytattak egymással. Azonkívül az akkori megszokott öröklési jog szerint az elsőszülött fiuk kapták apjuk vagyonát, míg a többi testvért kizárták az örökségből. Ezek java része rabló lovagoknak állt és a törvénnyel szembeszegülve csatangoltak Nyugat-Európa útjain. Valamiképp meg kellett tehát szabadulni a „bajkeverők”-től. Mivel Gergely pápa halála miatt még nem valósulhatott meg a keresztes háború elindítása, tervét utóda II. Orbán vitte tovább. 1095-ben a clermont-i zsinaton felszólította Európa valamennyi keresztény urát, hogy hódítsák vissza a pogányoktól a Szentföldet. Bűnbocsánatot ígértek valamennyi hadba vonulónak, még azoknak is akik korábban királyaikkal szálltak szembe, vagy rabló lovagok voltak. Sokan indultak a hadjáratra, de az első keresztes hadak általában szedett-vetett paraszti, meg polgári csapatok voltak, akiket részben szerzetesek kísértek, mint Amiens-i Péter remete. Viszont voltak jól szervezett, fegyelmezett lovagi hadak, akik nem aljasodtak „féktelen csürhévé.” Ilyen volt Bouillon Gottfried serege, mely 1099-ben el is foglalta Jeruzsálemet. Mivel a harcok csak váltakozó eredménnyel folytak a szeldzsuk törökökkel (akik ez időben birtokolták Palesztinát), ezért a keresztesek stratégiát váltottak és fontos pontokat, mint tengerparti városokat vettek ostrom alá, hogy azok helyén támaszpontokat létesítve eredményesebben vehessék fel a harcot a muszlim törökökkel. Ahhoz, hogy megfelelő katonai erejük legyen, valamilyen állandó, mozgatható katonaságot kellett létrehozni. E célra születtek a lovagrendek, amelyek megvédték a szentföldi zarándokokat is útközben a támadásoktól. Az első lovagrendek is betegápoló ispotályokból szerveződtek meg. Ezen intézmények nagy számmal szerveződtek szintén zarándokok által, hogy a harcban sebesülteket, vagy az útközben megbetegedetteket elláthassák. Mivel a királyok is támogatták az ilyen szerveződéseket, az anyagi fellendülés lehetővé tette, hogy a saját biztonságukról is gondoskodjanak, vagyis felfegyverezték magukat, esetleg harcban képzett lovagokat vegyenek maguk mellé. Így jönnek létre a Johanniták (1113), majd a Templomosok (1128). Ezek a lovagok szerzetesi fegyelemben éltek és több világi dolgot (mint a haszonszerzés) eltiltottak maguktól. A kereszteseket megelőzően viszont már nagyszámú zarándok érkezett Palesztinába. Velük és az hadjáratokban résztvevőkkel együtt körülbelül már félmillió német lehetett itt. Emiatt szerveződtek német ispotályok és más betegápoló közösségek, az első úgy 1099-ben. Ezek felügyelete a johanniták hatáskörébe tartozott. A szervezett 1187-ben önállósodott és Akkóba települt, melyet 1189-ben vettek ostrom alá a keresztesek. Itt aztán néhány brémai és lübecki kereskedő testvériséget alapított a betegek és a sérültek ápolására. Ispotálya a várossal szembeni Toron-dombon állt és I. (Barbarossa) Frigyes császár anyagilag támogatta. A szervezet reguláját III. Kelemen pápa elismerte valamikor 1191-ben, mely Szent Ágoston elvein nyugodott. Az ekkor keletkezett iratban betegápoló lovagrendként nevezi őket. Acre 1190-ben történt bevétele után övék lett a város ispotálya is, s ettől kezdve a szervezetet Jeruzsálemi Német Szűz Mária Ispotály Lovagjai házá-nak kezdtek nevezni (Haus der Ritter des Hospitals Sankt Marien der Deutschen zu Jerusalem), s a német keresztes lovagok betegápoló rendje lett. Hasonló kórházi közösségek alakultak a Szentföld több helyén, mint Gázában, ahol főleg a keresztes hadak felvonulási területe volt. De nemcsak ispotályokat, hanem vendégfogadókat is fenntartottak a megfáradt zarándokok számára. #### Az akkói betegápoló rend főnökei (1190–98) - 1190–1192 Sibrand mester - 1192–1193/94 Gerhard - 1193/94–1195 Heinrich házfőnök - 1195–1196 Ulrich mester - 1196–1198 Bassenheimi Walpot Henrik #### Betegápolókból lovagrend VI\. (Hohenstauf) Henrik, Barbarossa Frigyes fia szintén nagyvonalúan támogatta a szentföldi német lovagokat és a Szűz Mária ispotályt. Apjához hasonlóan mindezt tekintélye és befolyása növelésének érdekében tette. Henrik révén kapott birtokot a rend, a szicíliai Palermoban és Barlettában, mikor 1197-ben hadjáratra indult, de hamarosan meghalt és tervei füstbe mentek. Ekkor számos odaérkezett lovag a hazatérés mellett döntött. A katonai létszámhiányt a püspökök, a német fejedelmek és Imre jeruzsálemi király úgy próbálták pótolni, hogy a betegápolókat is lovagrenddé szervezték 1198-ban. Mintegy húsz szentföldi keresztes fejedelem is szorgalmazta egy új lovagi rend létrehozását. Az új rendet Teuton lovagrendnek is hívták, latinul Ordo Teutonicus Sanctae Marie in Jerusalem, németül Deutsche Ritter-orden. 1199. február 19-én szentelték fel. A rend a templomosokhoz hasonló katonai és szerzetesi szabályzatot kapott. Főképp németek lehettek a tagjai, előírásaik közt volt többek közt a szegénység, az engedelmesség, a cölibátus, a keresztény hit védelme és fegyveres terjesztése a pogányok közt, valamint a pogányság elleni harcra is fölesküdtek. Székhelyük Acre maradt. III. Celesztin és III. Ince pápa nagy földeket adományozott nekik nemcsak Palesztinában, hanem Németországban is. Ince engedélyezte a lovagoknak a fekete kereszttel díszített fehér köntös használatát. 1250-ben IX. (Szent) Lajos francia királynak tett szolgálataik elismeréseképpen a nagymester címerében, a nagymesteri rendkereszt feletti sast francia arany liliomokkal díszítették. Az itáliai rendházak révén néhány olasz is csatlakozott a lovagrendhez, de utána már nem nagyon vettek fel németeken kívül más nemzetiségűeket. Első nagymesterük Bassenheimi Walpot Henrik (1198–1200) volt, aki a betegápolókat ezelőtt vezette. A teuton nevet egy igen harcias ókori germán törzs után kapta, melyre az idő múlásával méltó is lett a lovagrend. Egyébként a porosz néven ismert katonai mentalitás is a német lovagrend kemény katonaszelleméből került át a később Poroszországgá váló Brandenburgra. A német lovagrend megalakítása nem csak a keresztes háborúk minél nagyobb katonai erejének biztosítása érdekében történt meg. A császár a pápai hatalommal szemben is fel akarta használni a német dominanciájú lovagrendet, eképpen maradéktalanul érvényesíthette a császári hatalmat. ### A Német Lovagok Kelet-Európában A német lovagrend Európa keleti felén folytatott tevékenységei szorosan kapcsolódnak a 12. században keleti irányba induló német expanzióhoz. Németül ennek elnevezése Drang nach Osten, melynek jelentése Előretörés Keletnek. ### A német expanzió a 12. században A 12. században jelentősen megnőtt a Német-római Birodalom népessége, a becslések szerint úgy 7-8 millió lakossal számolhatunk. Ennek a népességnek már nem adott elegendő megélhetést saját hazája, de a németekkel szomszédos keleti magyar és szláv régiók, valamint azokon túli részek alacsony népességűek voltak, és több volt a lakatlan, erdős, vizenyős, ámde termékeny terület, mely benépesítésre várt. Telepesek, kereskedők, lovagok, s egyéb társadalmi rétegekből való egyének németföldről keletnek indultak, ami persze nemcsak fegyveres terjeszkedést jelentett. A külhoni betelepülőket, a hoszpeszeket a lengyel, magyar és cseh uralkodók gyakran tudatosan telepítették be országukba, hisz növelték a népességet, fejlesztették a gazdaságot és ezzel az államot gyarapították. De nem törekedtek a beolvasztásukra, sőt több helyen autonómiát adtak nekik, ahogy Magyarországon kialakultak a szász székek is. Németországban viszont egészen másképp alakult a nem német népekkel való bánásmód. Az ország keleti, északkeleti felein még sok szláv nép élt törzsi viszonyok közt, pogányságban. A pápa és az egyház szorgalmazta ha kell, erővel való megkeresztelésüket, de sajnos a német hódítók a leigázott szlávokkal meglehetősen kegyetlenül bántak el (kiirtották őket) és így kaparintották meg a területeiket. Mindez megváltozott a 13. századra, mivel az akkori német hódítások már nem jártak a szlávok elpusztításával, hanem egyszerűen beolvadtak a németségbe. #### A keresztesek bukása a Szentföldön A 13. században a keresztes hadjáratok rendre kudarcba fulladtak és a Német Lovagrend mozgástere Palesztinában beszűkült. Ugyanakkor csökkent a német zarándoklatok aktivitása is, amivel párhuzamosan itt a lovagok kevesebb támogatásra számíthattak. A rivalizálás sem volt már ritka a lovagrendek között, így már a keresztesek eredményessége a mohamedánok ellen is egyre kisebb lett. 1291-ben, Akkó eleste után végleg elhagyták a Szentföldet, de érdeklődésük már ezt megelőzően Kelet-Európa felé irányult. A IV. keresztes hadjárat kezdetekor Alexiosz konstantinápolyi herceg az öreg velencei dózséhoz, Enrico Dandolóhoz fordult segítségért a bizánci trón megszerzéséhez. A velenceieknek a bizánci trónkövetelő jelentős segítséget ígért a pogányok elleni háborúhoz: tízezer lovast és a város kincseit. Konstantinápoly azonban nem fogadta kitörő örömmel a velencei flottát, sőt ellenségesen viszonyult hozzá. A dózse ezzel nem sokat törődve, merész akció keretében, megostromolta és bevette a várost. A keresztesek fosztogatni kezdtek, megölték a helyi arisztokrácia legjavát, és számos szent ereklyét magukkal vittek. Az ostrom után olyan szóbeszédek kaptak lábra, miszerint a velenceiek célja nem a Szentföld, hanem a rivális Konstantinápoly kiiktatása és a zsákmányszerzés volt. Ez óriási felháborodást váltott ki az egész akkori keresztény világban. A teuton lovagrend tagjai is szörnyű dühvel és elkeseredéssel vették tudomásul az eseményeket, s közülük sokan elhagyták Palesztinát, tehették, mert a lovagrendnek ekkora már hatalmas birtokai voltak Németországon kívül Itáliában, Franciaországban, Németalföldön és Spanyolországban. A türingiai Salzai Hermann nagymester (1209–39) volt az akinek nevéhez kapcsolható a lovagrend kelet-európai működése, és a nagy hírneve, „jóllehet, a nagymester célja továbbra is, sőt most talán még inkább a szentföldi és mediterráneumi pozíciók erősítése” volt még, de a következő években ezek a törekvések már lassultak. Akkoriban a 12. századi német expanziók után a kontinens keleti felén még számos nem keresztény terület maradt, ahol a békés hittérítés kudarcot vallott. Emellett, rengeteg kiaknázatlan termékeny föld is feküdt arrafelé, közvetlenül a tenger mellett. Ezeket a szomszédos országok is szerették volna megszerezni, de a legfőbb államok, mint a lengyel királyság és az orosz fejedelemségek széttagoltak voltak. Egyéb országok pedig mind sikertelennek bizonyultak a feladat végrehajtásában. #### A Német Lovagrend Magyarországon A Német Lovagrend első európai vállalkozása Magyarországon kezdődött 1211-ben. A Szentföldről éppen kivonulóban levő lovagok egy részét II. András magyar király hívta be, és Erdélybe, a Barcaságba (Borzaság) telepítette le őket. A május 7-én kelt adománylevél szentesítette a letelepedést. Fő feladatuknak a kunok támadásainak visszaverését adta, mely rendszeresen érte Erdélyt. A lovagrend bejövetele összeegyeztethető azzal a Magyarországon akkor erőteljesen folyó német-barát politikával, mely 1213-ig tartott. A térségben eddig itt élt bolgár-szláv, magyar és besenyő határőrzőket kitelepítették. Nyomukban a Rajna és a Mosel folyó vidékéről frank (német) és vallon hoszpeszeket telepítettek le (őket kezdték szászok névvel illetni a magyarok). Az új lakók meghonosították a földművelést és a kézműipart, alapítottak új településeket, melyek nagy része még ma is áll. Még letelepedésük évében épült váruk a Bodzai-szorosnál, ami nem más volt mint Keresztvár (Kreuzburg). Az elvadult, erdős vidéken modern mezőgazdaság és erdőgazdálkodás vette kezdetét, sőt halászat is az Olt folyó mentén, valamint a patakoknál, mint a Tatrangnál és a Vidombáknál. Az elkövetkező két évben még számos kiváltságot kaptak a lovagok, amit többek közt 1213-ban a szászoknak kelt Diploma Andreanum is megemlít. Ugyanekkor területüket már Törcsvári-szorossal és vidékével is kiegészítették, ahol szintén épül egy vár. A német lovagok saját autonóm területként kezelték földjüket, adómentességük volt, kereskedési, bányászati és vásárvám szedésének jogát is elnyerték. Az új egyházközségek papjait maguk választották, melyhez előzetesen kellett az erdélyi püspök jóváhagyása is. Beszedhették a dézsmát, s felruházták őket a szabad pénz-, illetve súlyhasználat jogával. 1218. április 19-én a pápa is megerősítette az eddig kapott kiváltságaikat. Mindezek mellett a szabad vámmentes sószállítás engedélyét is megkapta a lovagrend mind András királytól, mind a pápától (1222. május 7.). Ennek megfelelően nekik juttattak néhány kárpáti sóbányát, a szállításhoz pedig ellenőrzési jogot nyertek az Olt és a Maros vízi révekre, illetve sajkákra. Jobbágyaik ezentúl vámfizetés nélkül járhattak a székely és a blak (oláh) földeken. 1212 és 1222 között öt kővára épült, mint Törcsvár (Törzburg), Feketehalom (Zeiden), Földvár (Marienburg), Höltövény (Heldsdorf), és Rosznyó (ma Barcarozsnyó, Rosenau). Ahhoz, hogy a lovagok ennyi sikert véghez vihettek már rövid időn belül, hozzájárult ezekhez András német feleségének, a merániai Gertrúdnak a közbenjárása, aki eléggé jó viszonyban állt a lovagokkal. A németeknek országszerte tett engedmények visszatetszést váltottak ki azonban a nemességben. Gertrúd 1213-as meggyilkolásával a lovagrend elvesztette legfőbb magyarországi támogatóját és már ritkábban részesülhettek újabb privilégiumokban. Eleinte minden rendben ment: német lovagrend visszaverte a kunok Erdély ellen intézett támadásait, sőt az Al-Duna mentén a havasalföldi kun szállásterületek tetemes részét is ellenőrzése alá vonta, azok kezelési jogát is ők kapták. A Magyar Boldog Pál (Magyarországi Pál) vezette a domonkos rendi szerzetesek a kunok nagy részét, sőt a még ott élő besenyőket, s brodnikokat is megtérítették. Az uralmuk biztosítására valahol az ország közepén építettek egy várat, melyet Salzai Hermann a lovagrend európai központjának tett meg. A király nagyon meg volt elégedve a lovagrend eddigi teljesítményeivel, és szép jutalomban részesítette őket. Kötelességtudóan végrehajtott feladatokért a Szentszék is megjutalmazta a lovagokat. 1223-ra nagyon benépesült a Borzaság, számos templom épült. Honorius pápa további szolgálataik elismeréseképp kivonta a lovagokat az erdélyi püspökség fennhatósága alól, s a borzasági papság önálló esperességbe szerveződött. A sikerei és kiváltságai teljében a német lovagrend önálló, magyar királytól független állam alapítására törekedett (már évekkel korábban is), ami nemcsak az erdélyi, hanem az elfoglalt kunországi földeket is magába foglalta volna. Ettől kezdve vakmerő és önkényes tettek sorozatát követték el, mint például azt, hogy a királyi szervienseket elfogták, s még önkényes földfoglalásokba is kezdtek a szomszédos régiókban, Székely- és Vlachföldön. A tetteiket a király felpanaszolta a pápánál, aki vizsgáló bizottságot küldött Magyarországra. A király fia, a későbbi IV. Béla azonban határozottan amellett volt, hogy a lovagokat ki kell tiltani az országból. 1224-ben Salzai Hermann nagymester felajánlotta a pápának a rend eddig kapott és a kunoktól megszerzett területét, mint független államot a Szentszék hűbérében, amit Honorius készséggel elfogadott és fejükké közvetlenül egy római esperest tett meg. András érthetően ezt már korábban is megtiltotta, s miután a lovagok minden figyelmeztetését semmibe vették, ezért fegyveres erővel adott nyomatékot követelésének. A lovagrend nem adta fel, s szembeszállt a magyarokkal, főleg azért, mert a pápa segítséget ígért nekik és biztatta őket, hogy folytassák a harcot András ellen. A királyi sereg ellenben napokon belül kiszorította őket Erdélyből és kunországi várukat is elfoglalta. A lovagrend számos emberét elvesztette a küzdelemben, s végül belátták, hogy nem tudják állni a harcot. Segítség nem érkezett, várukat lerombolták és a lovagrend kénytelen volt megfutamodni. A lovagok Moldva érintésével lengyel földön leltek menedékre. Kiváltságaikat semmissé nyilvánították, váraik közül többet leromboltak. A szász lakosságnak ellenben nem esett bántódása, mivel egyáltalán nem segítették a lovagokat, ezért a korábbi királytól és nagymestertől kapott kiváltságaikat megőrizhették. Az elfoglalt kun szállásterületek azonban idővel kikerültek a magyar közigazgatás alól és a lakosság visszatért régi pogány hitére. Mivel a rend a pápa pártfogoltjának számított, ezért közte és a Magyar Királyság között egy időre bonyodalmak támadtak. A pápaság másfél évtizeden át hiába próbálta elérni, hogy a német lovagrend visszanyerje erdélyi várait és uradalmait. A teuton lovagrend tartózkodott hazánkban a legrövidebb ideig, bár Erdélyben itt-ott még sokáig maradtak apróbb birtokai. #### A Német Lovagrend Lengyelországban Mikor a lovagok Lengyelországba érkeztek, az ország több kisebb-nagyobb részfejedelemségekre tagolódott, amik egymással is küzdelmet folytattak. A német lovagoknak rövidesen új lehetőségük nyílt, s most okulva az erdélyi tapasztalatokból, körültekintőbben láttak neki érvényesülésük megvalósításához. ##### Lengyelország politikai helyzete a lovagrend megjelenésekor III\. (Ferdeszájú) Boleszláv lengyel uralkodó 1138-ban bekövetkezett halálával kétszáz évig tartó széttagoltság következett a lengyel államra. Boleszláv részfejedelemségekre osztotta országát, amelyeket fiainak adományozott. A későbbiekben az egymást követő fejedelmek birtokainak a nagysága és a részfejedelemségek kormányzásának az elvei állandóan változtak. A fejedelemségek aztán további független területekre bomlottak szét. Ez a szétdaraboltság egyáltalán nem vált Lengyelország javára, így a német lovagoknak több esélyük lett volna, ha a lengyelekkel is fegyveres konfliktus alakulna ki. Magyarországon hasonló belső válság következett a 13. század második felében, ami már II. András rossz belpolitikájának köszönhetően a század elején megalapozódott. A széttagolódás a legrosszabbkor következett be. A Német Birodalomban a Hohenstaufok jutottak hatalomra, aminek második uralkodója III. Konrád Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot, hasonlóan a dán, francia, spanyol és angol uralkodókat is hatalmi érdekszférája részének tekintette, így elvárta tőlük, hogy engedelmességet fogadjanak neki. De a Hohenstaufokat megelőző Száli-dinasztia is kemény fegyveres expanziót folytatott a keleti szomszédok ellen. Az egyes lengyel fejedelmek a birodalom részét képező kisebb-nagyobb államokkal, mint Brandenburggal állandó harcokat folytattak. Nyugatról a gyér keleti területekre ezalatt sok német telepes érkezett ide. De a betelepülésnek a csehek és a lengyelek nagy kárát lelték, mert példának okáért a lengyel Szilézia és a szláv Pomeránia elnémetesedtek, akárcsak Csehországban a Szudéták. Magyarországon az Árpád-házi királyaink viszont mértékletesen folytatták a betelepítést és ott az etnikai összetétel nem változott meg olyan drasztikusan. ##### A német lovagok megtelepedése Kulmban A Német Lovagrendet Mazóviai Konrád lengyel herceg hívta meg ezt követően, akinek Visztula menti birtokait és a szomszédos régiókat a pogány balti poroszok támadásaikkal folytonosan pusztították. Felkérte így őket, hogy hódítsák meg azok területét számára. A lengyel fejedelem akkor szorult véglegesen a rendre, amikor az 1222 és 1223 között folytatott közös pomerán-lengyel keresztes hadjáratok látványos kudarccal végződtek. Konráddal ténylegesen nem sikerült egyezségre jutni, ezért Salzai Hermann, aki ügyes diplomáciai tevékenységének köszönhetően – amellyel közvetített a császárság és a pápaság közt – elérte, hogy II. Frigyes német-római császár kiadja a rimini aranybullát (1226), ami nekik ítélte a meghódított és a kapott földeket. Később IX. Gergely pápa 1234-es privilégiumaiban biztosította újfent a rend hatalmát a porosz területek felett és e két hatalom így kész volt segíteni a német lovagokat akár Lengyelországgal szemben is. Ezzel szemben a kruszwicai adománylevél, melyet Konrád készíttetett, egyáltalán nem tartalmazta azt, hogy a megszerzett pogány földeket a német lovagok birtokolhatják. Jerzy Topolski azon a véleményen van, hogy a lovagok meghamisították az adománylevelet méghozzá Itáliában. A szöveget úgy módosították, mintha a fejedelem valamennyi meghódított porosz területet a lovagrend birtokába ajánlaná. Topolski szerint ezt bizonyítja, hogy az adománylevél a litvánokat szaracénoknak (szerecseneknek) nevezi, mely nem vall valami nagy helyismeretre. Egyébként néhány német történész sem veszi komolyan azt a szándékot, hogy ténylegesen a lovagokkal akarta a fejedelem meghódítani a poroszokat, hanem csak „egyszerű ajándékot adott” nekik, s még a meghódított területeken is az ő politikai hatalma alatt kellett volna állniuk a lovagoknak. A Konrád által adományozott Kulm, a német lovagok dél-erdélyi birtokaiknál majdnem kétszer nagyobb volt, hozzácsatolva pápai hozzájárulás nélkül az 1215-ben alapított kulmi püspökséget, ahol a lovagrend megkezdte Poroszország meghódításának előkészületét. A ius Teutonorum (német jog) értelmében belefogtak német parasztok letelepítésébe és falvak létesítésébe. Ezek a kiváltságok még Lengyelországban is elterjedtek, s nagyon hasznossá váltak az ottani parasztság számára. A német lovagrend így a kezdeti időkben eléggé pozitív hatással volt Lengyelországra, mindez a század végén azonban gyökeresen megváltozott. #### A lovagrend küzdelme hatalma megszilárdítására ##### Néhány szó a poroszokról A poroszok neve először a 9. században tűnt fel és térítésük kezdetén már több forrás szól róluk. Brémai Ádám német hittérítő „emberséges embereknek” írja le őket, azonkívül módfelett szabadságszeretőknek jellemzi. A poroszok törzsenként éltek, de a 9–12. század között erős törzsszövetséget alkottak. Litvániában is volt hasonló törzsszövetség, ami később katonai monarchiává alakult át, és sikerrel harcolt a terjeszkedő keresztesek ellen. ##### Kísérletek a poroszok megtérítésére a 11–12. században A poroszok megtérítésére a 10. századtól indultak akciók, de felemás eredménnyel végződtek és nem voltak tartósak. Ezek mögött viszont megbújt az expanziós törekvés, de már volt olyan véres, mint a korábbiak. Számos dán, vagy svéd misszionárius királyaik utasítására indult a pogány baltiak közé. A poroszok rendre megölték a hittérítőket, így például Szent Adalbertet, aki nálunk is közismert, nagy tiszteletnek örvendő szent a mai napig. A poroszok körében nagyon erős volt a pogány vallás, mert az eddigi tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy a kereszténység felvétele szabadságuk elvesztését jelentené. A német lovagok bejövetelét megelőzően a pomeránok és a lengyelek megpróbálták közös keresztesháborúkkal megtéríteni a dacos pogányokat A totális fegyveres harcra, azaz a keresztes háborúra a békés missziók kudarca után került sor. A keleti német kolonizáció és a fegyveres hittérítés fő dotálója a Hanza-szövetség volt, mely kezdetben érdekvédelmi szervezetnek számított és a német kereskedőket képviselte, később annyira megerősödött, hogy önálló politikai tényezőként lépett fel a térségben. Ez viszont nem csupán az őslakosok leigázását célul tűző kereszteseket támogatta, hanem még a helyi lakossággal is kereskedett. ##### Poroszország meghódítása (1233–83) A német lovagok 1233-ban kezdték meg a porosz földek leigázását, ami azonban a lakosság szívós, sőt olykor végsőkig kitartó ellenállása miatt hosszú időbe telt. A poroszság kemény, fanatikus papok befolyása alatt állt, akik régebben is könyörtelenül irtották a keresztény hittérítőket és buzdították a rablóháborúkra a poroszokat. Az őslakosság elleni háborúkat a rendszerváltás előtt a történelem könyvek úgy értelmezik, mint a „lakosság kiirtásával és kitelepítésével együtt járó meghódítás”-t. Ez természetesen nem történt meg. Konrád fejedelem, aki részben nem akarta, hogy csak a teutonok szerezzék meg az összes meghódított porosz törzsi területet, maga is alapított egy lovagrendet, részben a kulmi püspök, Christian tanácsára, aki Dániából érkezett mint ciszterci misszionárius, de munkái végül ugyanúgy semmivé lettek. Az új rend a Dobrini Testvérek Rendje azonban számbelileg alacsony maradt és nem bírt úgy harcolni a poroszokkal, mint a teutonok, ráadásul a halicsiaktól is nagy vereséget szenvedett. 1235-ben fel is oszlatták a lovagrendet Dobrinban. Bár a meghódított poroszok eleinte elismerték a rend uralmát, de az adódó alkalmakkor megpróbálták régi szabadságukat visszaállítani. Az első nagy lehetőség 1242-ben adódott, amikor a lovagok keleten szenvedtek súlyos vereséget a novgorodiaktól. A felkelő poroszok 1242–49-es harcokban a rend várait nagyobbrészt lerombolták és a lovagokat majdnem teljesen kiszorították. A kezdeti vereségek hatására eléggé megrendültek a lovagok, de a német-római birodalomtól, a cseh királytól, és a velük még szövetségesi viszonyban álló lengyelektől továbbra is kaptak megfelelő támogatást és a pápa is minden alkalommal új erőket toborzott, így úrrá lettek az általuk alávetett poroszok lázadásán. Az első felkelést továbbiakban jelentős (elsősorban a keresztény lázadóknak tett) engedményekkel is elcsitították. A lovagok livóniai vereségeik során a még szabad porosz törzsek közös erővel tettek kísérletet a keresztesek kiűzésére a Balti-tenger mellékéről. Csatlakoztak hozzá a lovagrend uralma alatt álló poroszok is. Kezdeti sikereik után azonban sorra elbuktak, s borzalmas vérveszteségeket szenvedtek. A poroszok nem bírták fel venni a versenyt a lovagrend támogatására egyre nagyobb számban érkező német és cseh keresztescsapatokkal szemben, akiknek felszereltsége és képzettsége is jobb volt. A meghódoltatott porosz területeken a lakosságot olykor erővel kellett, hogy megkereszteljék, majd nagy területeket adtak az egyháznak, az új püspökségeknek, széles körű autonómiát biztosítottak az új városoknak, hűbéri földeket osztottak a német nemesek és néhány lengyel között, valamint pénzt verettek. A háborúk miatti óriási emberveszteségek és a még mindig ritkán lakott területek benépesítésére és felzárkóztatására német parasztok tömegeit telepítették le. Az új telepesek lassan asszimilálták a balti porosz őslakosságot, míg a városokban és egyéb fontos gazdasági, vagy közigazgatási posztokon a beolvadás még gyorsabb volt. A porosz származású nemesi és polgári emberek hasonló kiváltságokat és állásokat kaptak, akárcsak a többi hoszpesz. Ennek folytán nem zárkóztak el német uraiktól, együttműködtek velük és így hamar azonosultak a németséggel. A telepítések ellenére az ország rendkívül több nemzetiségű volt. A németekkel szemben a lengyelek, poroszok és egyéb etnikumok mindig többségben voltak. Poroszország alávetését 1283-ban fejezte be a lovagrend. 1295-ben történt egy nagyobb megmozdulás az őslakosság részéről, de hasonló sorsra jutott mint a két másik felkelés. A 14. században fellángoló szórványos lázadások miatt még vezettek keresztes hadjáratokat a német lovagok a poroszok ellen. A lengyelek egyetlen területet kaptak Poroszországból. A Sasna nevű régiót 1240-ben a lengyelek és teutonok együtt foglalták el és felosztották egymás között. ##### Livónia meghódítása (1237–90) és egyéb terjeszkedések 1237-ben a Német Lovagrend magába olvasztotta a hatalmi visszaélések miatt épp feloszlatott Kardtestvérek rendjének tagjait. Az ottani kur, lív, lett és észt területeket nagyobbrészt a kardlovagok meghódították, s a maradék néptöredékek alávetése is változatlan erővel folyt tovább. Ezek mellett a szomszédos területek meghódításába is belefogtak, eddigi sikereiken felbátorodva. 1240–42-ben hadjáratot vezettek a novgorodi orosz fejedelemség ellen, hogy a gazdag kereskedő várost megszerezzék, ami a svédeknek a Névánál nem sikerült 1240-ben. A vlagyimiri nagyfejedelem, Alekszandr Nyevszkij, ahogy a svéd betolakodókkal is tette korábban, úgy a németekre is csapást mért. A Csúd-tavon ütközött meg a lovagrend seregével. A tó jegén, amely még áprilisban sem engedett fel, megvívták a híres csatát és legyőzték az oroszok a terjeszkedő lovagrendet. A teuton és kardlovagoknak dacolniuk kellett a délről betörő litvánokkal. 1259-ben, mikor a žemait (szamogit) litvánok betörtek Dél-Livóniába, a kurok és a lettek is csatlakoztak hozzá. A lovagrendi sereg, amelyet a helyi lakosságból szervezett katonák is erősítettek, csapdába esett a livóniai mocsarakban és az 1260-as durbeni (durbei) csatában segédhadaik árulása folytán vereséget szenvedtek. 1290-ig óriási felkelések söpörtek végig az országban. A lovagrend számos vereséget szenvedett, de északról dánok és a birodalomból hajókkal érkező keresztesek segítségével folytatni tudta a harcot. Utolsónak a szemigalliai (zemgalei) letteket verte le, befejezve Livónia meghódítását. A livóniai területeken a kardlovagok négy püspökség részvételével (Riga, Saare–Lääne, Dorpat, Kurföld) önálló konföderatív államban egyesültek, Ó-Livónia néven. Szárazföldi összeköttetés nem volt, ennek útjában részben Litvánia állt. Eléggé nehezen tartották a kapcsolatot a német lovagok kelet-balti birtokaikkal, így valójában sohasem tudták úgy ellenőrizni azt az országot, mint Poroszországot. ### Az önálló állam időszaka (1226–1466) A meghódított területeket a lovagrend mai szemmel nézve gyarmatosította. Természetesen ez a gyarmatosítás nem azonos az újkorban véghez vitt területszerzéssel, ami az Újvilágban az őslakosság és kultúrája pusztulásához vezetett. A 14. században még erőteljesebb fejlődésnek indult a német lovagok állama, köszönhetően többek közt annak, hogy még 1263-ban IV. Orbán pápa a szegénységi fogadalmat tett lovagrendnek engedélyezte a földi javak korlátlan birtoklását. Így a lovagok elkezdtek kereskedéssel foglalkozni, és rövidesen monopolizálták az akkor jól jövedelmező gabonakereskedelmet. A porosz tengermellék elhelyezkedésének és földjének köszönhetően igencsak alkalmas volt a mezőgazdaságra, és a tenger közelsége is segítette a kereskedelmet. A kereskedelem a Hanza Szövetség keretein belül folyt, amely támogatta a Német Lovagrend 13. századi hódításait, legfőképp azért is, mert ez nem állt közvetlen egyházi fennhatóság alatt, mint a kardtestvérek. A Hanzának érdeke volt minél több termőterület és nyersanyaglelőhely (például fa, só) szerzése, ezért is támogatta tevékenyen a rend terjeszkedését. Viszonzásul a rend pedig segített a kereskedelem monopóliumának megszerzésében a Balti-tengeren és az Északi-tengeren, ahol stratégiai fontosságú árucikkeket (gabonát, sört, mézet, sót, húst, bort stb.) szállítottak. Az említett áruk szállítási jogával csak a Hanza rendelkezett, és az olykor elégedetlenkedő északi városokra nyomást tudott gyakorolni azzal, hogy néhol kadenciát rendelt el, vagyis semmit sem engedett szállítani. Ilyenkor nagy segítségére volt a német lovagrend katonai ereje is. A Hanza köszönhetően a német lovagrendnek Norvégia kereskedelmét is kisajátította, és az országba érkező létfontosságú gabonaszállítmányok felett is rendelkezett, ami elég szenvedést okozott az országnak. A Hanza szövetség rövidesen nagyon rászorult a rend katonai segítségére és védelmére, a lovagok pedig a szövetség támogatására, így végérvényesen összefonódtak egymással. A rend volt jobban alávetve a másiknak gazdasági és pénzügyi tekintetben, de ez nem volt olyan előnytelen, hisz a gazdasági fellendülés általános jólétet teremtett, a parasztság helyzete is nagymértékben javult, bár némelykor a feudális megkötések eléggé szigorúak voltak (például az egy összegbeni adófizetés). Emellett a Hanzán néha jelentkező dekonjunktúrák egy időben kellemetlen, gyengítő hatásukat éreztették a lovagrend államán belül is. A nagyobb uradalmi földek és a várak kivétel nélkül a Lovagrend tulajdonát képezték, és az országnak a 15. századig nem volt arisztokráciája. Az adományozott földek nem voltak örökölhetők. Nagyon erőteljes volt a kolonizáció és a német parasztság betelepedése. A vidéki telepítések az ún. lokátorok feladata volt, ők lettek a falvak bírói, azaz a soltészei, és a bírságokból nyertek éves tiszteletdíjakat, és számos jogot kaptak malomépítésre, kocsmabérlésre. Eleinte 15 éves adómentességet élveztek, később többségükből kerültek ki a későbbi kisnemesek. Etnikailag homogén német városok alakultak az erőteljes kolonizáció hatására és számos várost alapítottak németalföldi (hollandok, vallonok stb.) hoszpeszek. A poroszság az ország meghódításáért folyó harcokban nagy véráldozatot szenvedett, de lassan asszimilálódott a németségbe. Gyorsabb volt ez a nemességüknél, mely egyenértékű elbánásban részesült a németekkel, mivel fontos gazdasági és hatalmi pozíciókba kerültek a porosz nemzetiségűek. Etnikai összezördülések, vagy elnyomás nem volt, s az egyéb kisebbségek közt még voltak oroszok, vagy skandinávok is. A polgárság többsége kereskedelemből élt, s a hódítások után beindult fejlődés révén mind Livónia, mind Poroszország fontos kereskedelmi csomópont lett, ahol német, orosz, angol, s lengyel kereskedők útjai találkoztak össze. A városok Európában egyedül itt kapták a legtöbb privilégiumot (kereskedelmi-, vám-, autonómiajogokat) ami már csaknem teljes önállósággal volt egyenlő, s önállóan is képesek voltak politizálni a közéletben. A törvénykezésüket egységesítette, hogy az 1260-as wismari dekrétumokat elfogadták, s a városok, valamint kikötők mind csatlakoztak a Hanzához. Az egyensúlyt a rend katonai erejének köszönhetően tudta fenntartani, mivel nemcsak a váraknak, hanem a városoknak is erős, lovagrendhez hű helyőrségeik voltak, s rövidesen kiépült egy erős tengeri flotta. Ilyen méretű katonai koncentráció mellett a viszonylag kisebb, népességében alacsonyabb német lovagrend óriási veszélyt jelentett a széttagolt Lengyelország számára. Ám a lovagok hatalma később már teljesen csak a katonai erejüktől, s a Hanza pénzügyi és gazdasági támogatásától függött, így a rendi állam enélkül nem is volt képes fennmaradni. A lovagrend kísérletet tett arra, hogy maga vegye kezébe a gazdasága irányítását, mint például, hogy ő maga kezdte megszabni a gabona felvásárlási árát, majd mezőgazdasági és halászati termékekét, valamint jogot ígért volna az elővásárlásra. A Hanza azonban a összefogott az ez ellen szintén tiltakozó városokkal és jobb belátásra bírta a rendet. A lovagok kénytelenek voltak együttműködni a szövetséggel, s ezért újabb engedményekre kényszerültek (pl. a saját partmenti területeken történt hajótörés esetén kártérítés és segítségnyújtás a Hanza hajósainak). ### A Német Lovagrend hódító háborúi #### Litvánia ellen A német lovagoknak már a 13. században volt alkalmuk háborúzni a még pogány litvánokkal, legnagyobb részt északon, Livóniában. A hadjárat elsődleges oka az északi területekkel való összeköttetést biztosító szárazföldi folyosó megszerzése volt, a másik pedig az, hogy a rendnek a Szentföld elvesztését követően új politikai utat kellett keresnie. Folytatniuk kellett a terjeszkedést a kelet-európai területeken, hogy az újonnan megszerzett földeken a német kereskedők érdekeit képviselhesse, mert egyre jobban ettől függött önállósága is. E célnak megfelelően Litvánia meghódítására törekedett, de az eredményesen ellenállt, részben erősebben központosított államuknak köszönhetõen. #### Lengyelország ellen A lengyelek és a teutonok közti kapcsolatot a 13. században még rendkívül szoros együttműködés jellemezte. A lengyelek fegyveresen többször is megsegítették a rendet, különösen az 1242 és 1253 közötti nagy felkelés alatt. A század végétől a két állam lassacskán elhidegült egymástól, s kapcsolatuk a nullpontra süllyedt. A német lovagrendet a császári és pápai hatalom is támogatta, s nem érezte úgy, hogy bármilyen szolgálattal tartozik a lengyel uraknak, még ha ő általuk lelt hazára. Viszont egyre szorosabbra fűzték a csehekkel kapcsolataikat, akik a lengyelek ellenségeinek számítottak. Az akkori király II. Vencel volt, aki éppen a magyar trón megszerzésére törekedett. Riválisa Károly Róbert osztrák, pápai és lengyel segítséggel felülkerekedett Vencelen, aki még az általa birtoklott Lengyelországot is elvesztette. A lengyel trón I. (Lokietek) Ulászlóra szállt, s a pomerán hercegséget pedig a brandenburgiak kapták meg, de Pomeránia felett viszály alakult ki a lengyelek és a brandenburgiak között, ami mégis a teuton-lengyel konfliktust eredményezte. A brandenburgiak sereggel próbálták elvenni Danzig városát a lengyelektől, akik a német lovagrendtől kértek segítséget. A lovagi sereg már puszta közeledtével meghátrálásra kényszerítette a brandenburgiakat, ám a teuton lovagok megrohanták Danzigot és röviddel később elfoglalták, majd a kelet-pomerán területek egészét birtokba vették (1309). Ezzel teljesen elzárták Lengyelországot a Balti-tengertől. Danzig elfoglalása alkalmul szolgált többek között arra, hogy a rendi mester ide tegye székhelyét. Innen kiindulva a német lovagrend a 14. században újabb területek bekebelezésébe fogott bele. A lovagrend fő szövetségese továbbra is Csehország volt. A két hatalom megegyezett abban, hogy együtt támadják a lengyeleket, s felosztják a zsákmányt. A cseheknek jutott volna a déli (kis-lengyelországi) rész, néhány nagy-lengyel és egyéb tartomány területével, míg többi (északi) régiót a lovagrend vette volna birtokába. I. Ulászló is szövetségest talált magának Károly Róbert személyében. A két állam közötti szövetséghez hozzájárult, hogy a magyar király Lokietek Erzsébetet választotta hitveséül, miután előző feleségeit elvesztette. Ettől kezdve figyelhető meg az az erőteljes lengyel-magyar baráti viszony, ami még napjainkban is jellemzi a két országot. Károlynak a csehekkel ekkor igen kiéleződött az ellentéte, ugyan az osztrákokal sem volt felhőtlen a viszonya, de most az ország hercegével Ottóval összefogott a cseh király ellen, a lengyelek megsegítésére. Ulászlót Károly Róbert öt alkalommal segítette egységekkel. A német lovagok 1331-32-es támadása az előbbieknél jóval nagyobb volt, bár megállították őket, mielőtt a lengyel fővárost Krakkót elérték volna. Ennek ellenére a rend kezébe került Kujávia és néhány más város is. A felek azonban nemcsak a harctereken igyekeztek eldönteni az ügyeiket, hanem a tárgyalóasztalnál is. 1332 után már viszonylag csitultak a teuton-lengyel összecsapások. Károly Róbert Csehország és Lengyelország kibékítésén fáradozott, melynek oka az ausztriai Habsburgok túlzott megerősödése volt. Így került sor Visegrádon a híres királytalálkozóra, ahol a fő jelenlévők a magyar, a lengyel és a cseh uralkodók voltak. Még más országok, így például a Német Lovagrend is képviseltette magát. Az itt zajló eszmecserék egyik fő kérdése a lengyel-lovagrendi kérdés is volt, ami békével végződött. A jelenlevő nagymester aláírta a visegrádi békét nemcsak III. Kázmérral, hanem Gediminas litván uralkodóval is. Ez persze mindössze átmeneti nyugalmat tudott csak a két ország között biztosítani, a viszálykodások néhány éven belül újra kezdődtek, amik ismételten fegyveres összecsapássá fajultak. Habár egy újabb egyezséget kötött egymással a lengyel és a teuton állam (kaliszi béke (1343)), még ez sem volt tartós, így világossá vált, hogy a vetélkedést csak az döntheti el, amelyik fél megnyeri ezt a harcot. Lengyelország még ugyan esélytelennek tűnt a háború megnyerésére, de továbbra is szívósan dacolt a keresztes lovagokkal. A portyák a határokon állandóak maradtak, amik a peremterületeket tovább pusztították. Litvánia továbbra is a lengyelek ellensége volt, s a két ország között zajlottak háborúk (amikben a magyarok is aktívan részt vettek), de később már szövetségre léptek egymással, habár ez a koalíció még nem volt olyan erős és szoros, mint 1387-től. Ezenkívül alkalmi szövetségesek voltak az oroszok is. #### A lovagrend további terjeszkedése A lovagrend a század második felében már kevéssé a litvánokkal, vagy a lengyelekkel való harcokban vitézkedett, viszont más területeket megszerzett a térségben. 1345-ben IV. Valdemár dán király nehéz helyzetbe jutott országa észt tartományában. A parasztok és Revall lakossága által kirobbant Nagy észt felkelésben a dánok már szinte vesztésre álltak a lázadókkal szemben, ezért a teutonok és kardtestvérek segítségét kérték. A rend katonasága a felkelést letörte és vérfürdővel bosszulta meg. Minthogy a Dán Észtország Dániától meglehetősen távol esett, sőt északról Finnországból a svédek, keletről az oroszok is fenyegették, emellé még a Német Lovagrenddel sem volt felhőtlen a viszonya az országnak, ezért a dán király eladta a lovagrendnek 10 000 márkáért a tartományt. Livóniát most már teljesen a lovagrend uralta és a térségben az addig nagyhatalmi státuszt birtokló Dánia után már nem volt különösebb konkurenciája. A Balti-tenger felett is kiteljesedett a hegemóniája 1398-ban. A tengeren a kereskedelmet már jó ideje tizedelte a skandináv eredetű Vitális Testvérek nevezetű kalózszövetség, aminek vezetője a legendás Klaus Störtebeker volt. A Gotland melletti Visby sziget közelében a Hanza és a lovagrend flottája csapást mért a kalózokra, akik Frízföldre szorultak és ott kalózkodtak addig, amíg a Hanza véglegesen le nem verte őket. A győzelmet követően a lovagok birtokba vették mind Gotlandot, mind Visbyt, habár előbbit eladták Pomerániai Erik svéd királynak, de utóbbi még majdnem hét évtizedig a kezükben maradt. A lovagrend 1402-ben Neumarkot szerezte meg a lengyel királytól 63 000 forintért. A század végén élte fénykorát a Német Lovagrend: 3000 lovag, kétszáz pap volt a rend tagja. Mintegy 60 város, 50 vár és 18 368 falu, valamint több száz uradalom volt a kezében országában és szerte Európában. Éves jövedelme meghaladta a 8-900 ezer rajnai forintot, de a háborúk sokat felemésztettek. Ekkor lépett a világiasodás útjára az addig szigorúan vallásos lovagrend. A nagy vagyon mellett már fényűzőbben éltek, s kastélyaik egyre díszesebbek lettek. Ráadásul a rend uralma Poroszországban diktatórikusabb lett. A 15. század elején egyre növekedtek az ország adóterhei és fokozódott az elnyomás, mely kiváltotta az emberek ellenállását. Terjeszkedése és egyre csak növekvő hatalma azonban a többi országnak már sok volt. Maga ellen fordította Lengyelországot és Oroszországot, mert elzárta őket a Balti-tengertől és kereskedelmi monopóliumai sértették azok érdekeit. Litvániát a lovagok folytonosan fenyegették, még akkor is, mikor a litvánok áttértek a katolikus hitre. A Német Lovagrenddel szembeni ellenszenvet nemcsak maga a rend és hatalma váltotta ki némely ország részéről, sokkal inkább a Hanza hatalmaskodása, amivel országokat tartott a kezében. A kereskedő szövetség sokat köszönhetett az általa annyira pártfogolt lovagrendnek, ami védte a Hanzát és így ellenőrizhette a balti kereskedelmet. ### A vég #### Lengyelország talpraállása Lokietek Ulászlónak sikerült egyesítenie az országot, s megerősítenie a központi hatalmat. Fia Kázmér is sikerrel járt, többek között keleten az oroszokkal és tatárokkal szemben. De a nyugati pomerán és sziléziai országrészeket, valamint Lubusz területét nem sikerült visszaszerezni, ezek ugyanis már jelentősen elnémetesedtek. A következő több mint százötven évben a lengyel belső rend még tovább erősödött és biztosított volt a politikai ideológia folytonossága. Ebben az időben vette kezdetét a császári és pápai hatalom gyengülése, ezzel párhuzamosan a más országokra gyakorolt korábban erős befolyásuk is lazult, az államok szuverénebbek lettek. Ahogy telt az idő, annál biztosabb volt a Német Lovagrend hatalmi állása már csak saját katonai erejének mértékétől függhet, mert országában a városok teljes önállósággal bírtak. Ha nincs katonai erő, akkor nem tudja a megfelelő hatalmi egyensúlyt fenntartani területén. ### A magyar-lengyel perszonálunió Visegrádon Kázmér ígéretet tett arra, ha nem lesz törvényes fiú utóda, akkor Károly Róbert fia, I. Lajos örökölheti Lengyelország trónját. 1370-ben meg is koronázták Lajost lengyel királlyá, de már korábban közreműködött a lengyel politikában. Például Magyarország és Litvánia között hosszas háborúskodás volt a 40-es, 50-es években. A litvánok kiterjesztették hatalmukat a mai Fehéroroszország és Ukrajna területére, s Oroszország nyugati peremterületeire, egész a tatár határig hatolva, így a magyarok elleni hadviselő felek között voltak a litvánok orosz (orosz, ukrán és fehérorosz) alattvalói is. 1372-ben Halicsot Lajos országához csatolta, oroszországi vajdaság néven. Lajos litvániai háborúi kevéssé szolgálták a Német Lovagrend érdekeit, akik egyidőben úgyszintén hadban álltak szomszédjukkal. Ennek oka az volt, hogy a hadjáratokban elért győzelmeket Lajos kizárólag magának tartotta fenn. 1374-ben a lengyel rendek kiváltságait megerősítette a kassai privilégiumokban a király, 1351-ben pedig fegyvernyugvást kötött litván ellenfeleivel. Ugyanakkor Lajos ígéretet tett arra, hogy a tatárok és mitöbb a teuton lovagok ellen a három ország segíteni fogja egymást. Az 1370-es évektől Magyarország és Lengyelország már késznek mutatkozott együttes erővel megtörni a terjeszkedő Német Lovagrend hatalmát, s ehhez várható volt Litvánia, sőt Oroszország segítsége is. Azonban mégsem került sor az erők egyesítésére. Egyik oka, hogy Lajos más frontokon is lekötve volt, és a Balkánon új ellenség bukkant fel – a török. Lajos egyik serege 1377-ben már csatázott velük Bulgáriában és egyik csapatuk pár év múlva Erdélyre rontott. Mint tudjuk, az oszmán-törökök hűbéresükké tették a 15. század a Krími Tatár Kánságot, ami gyakori hadviselő fele volt az oroszoknak, a litvánoknak és a lengyeleknek. Litvániától a törökök később két fontos fekete-tengeri kikötőt, Kiliát és Akkermant foglalták el. Bár a déli külpolitikai gondok lekötötték a térség országait, de az idő mégsem a Német Lovagrendnek dolgozott. A rendi államot a 15. századtól már területvesztés jellemezte, megerősödött déli szomszédaival szemben nem tudott expanziót folytatni és ez a gazdaságra nehéz kihatással volt. #### A lengyel–litván unió Lajos halála után a lengyel trónt Hedvigre (Jadwiga) hagyta. Hedviget a lengyel főurak a litván nagyfejedelemhez, Jagelló Ulászlóhoz (Jogaila) adták feleségül 1386-ban, ezzel létrejött a két ország közötti unió. Litvánia az orosz területek megkaparintása révén Gediminas idejében ortodox vallást vett fel, de mivel a birodalom nagy többsége nem litván volt, és belarusz nyelvet tettek hivatalossá, ezért fennállt a veszélye annak, hogy Litvánia az oroszokba asszimilálódik, ahogy a poroszok a németekbe. Ez tartotta szükségesnek azt, hogy Ulászló is katolizáljon a többi litvánnal, míg a keleti-szláv lakosság megmaradt eredeti hitén, de az ortodox egyház már nem szólhatott bele az állam irányításába. Az unió viszont a kezdeti évtizedekben nem volt egységes, mitöbb még rozoga lábakon állt. Ezt a Német Lovagrend igyekezett kihasználni, ami továbbra is Lengyelországot tartotta fő ellenfelének. Ulászlónak Litvániában meg kellett osztania hatalmát unokatestvérével, Vytautasszal (Nagy Vitold), akinek hatalmát többször korlátozni igyekezett, melyet Vitold nem akart tudomásul venni. A Német Lovagrend és a lengyelek közötti ellentétek a század végétől ismét nyílt háborúvá szélesedtek, amik a Vitolddal való szövetség keretében zajlottak eleinte. Litvánia hivatalos katolikus hitre térte megkérdőjelezte a Német Lovagrend állami létét a térségben, mivel már nem voltak pogány területek. Ennek megfelelően keresztesekkel már nem harcolhatott katolikus keresztények ellen a lovagrend, így a 15. század elejétől a katonasága egy részét egyre gyakrabban német zsoldosokból szervezte. A lengyel–litván állam népességét és területét tekintve nagyobb volt a lovagrendnél és mivel nem állt már mögötte oly erősen a német-római hatalom, e tekintetben nem sok esélye volt a lengyelekkel szemben. Vitolddal aztán 1401-ben szembefordult a teuton lovagrend és újabb háborút indított ellene és Ulászló ellen. 1404-ben a rend megszerezte a nyugat-litván Szamogitiát (ma Žemaitia) és Livóniával szárazföldi összeköttetést biztosíthatott. A siker a vereség magvát vetette el. Vitold és Ulászló belátták, hogy teljeséggel helytelen volt viszálykodásuk, ezért elhatározták, hogy leszámolnak a Német Lovagrenddel. #### A grünwaldi csata A belső viszályok legyűrése után Lengyelország és Litvánia egyesült erővel lépett fel a közös ellenséggel szemben. A két uralkodó közös sereget állított fel, melyhez más nemzetiségű (tatár, román, cseh és orosz) csapatok is csatlakoztak. 1410. július 15-én a Grünwald (Grunwald), Tannenberg (Stębark) és Ludwigsdorf (Łodwigowó) ölelte síkon mérhették össze fegyvereiket a hatalmas, de felszereltségi és képzettségi különbségekkel bíró seregek. A csata elején Vitold azonnal megtámadta a németek balszárnyát, amit visszavert a lovagok vas fala és a sereg több egyéségét is szétverte. A litvánokat visszaszorították, majd üldözőbe vették, de a jobbszárnnyal szemben álló Ulászló vezette lengyelek – akiknek sorában még a kiváló zsoldosvezér Jan Žižka is harcolt – visszaszorították a lovagokat. A litvánok üldözéséből közben több hadtestet visszavezényeltek, hogy a királyt megpróbálják bekeríteni. Miután a német balszárny minden egysége már a király hátában volt, a lengyelek nehéz helyzetbe kerültek, annak ellenére, hogy kitartóan tartották állásaikat. Vitold nem késlekedett kihasználni a lovagrendi erők visszavonulása nyújtotta lehetőséget és rendezte sorai egy részét, majd ellentámadásba lendült és a lengyeleket hátulról szorongató teuton lovagokat hátba támadta és a balszárnyat teljesen megsemmisítette. A rendi sereget visszaszorították, majd megkezdték az átkarolását, amivel sikerült őket bekeríteni. A csapdába jutott lovagok még elszántan harcoltak órákig, ám végül megsemmisítették őket. Holttestek ezrei borították a csatateret mindkét fél részéről, de a harc eldőlt, nemcsak ezé a háborúé, hanem az egész Német Lovagrennddel folytatott eddigi küzdelemé. Annak ellenére, hogy a lovagok Kelet-Pomerániát és Máriavárat még megtartották, a katasztrófát már nem tudták visszafordítani. Eddigi vereségeik közül is jó néhány nem volt csekély, de a grünwaldi mindent felülmúlt. A németek vereségüket később az első tannenbergi csatának nevezték, addig a lengyelek a győzelmüket a grünwaldi csatának hívják, ezért a világtörténelem leginkább ezen a néven ismeri a nagy európai csatát. #### A vereség következményei Az 1411-ben megkötött első thorni (toruńi) békében a rend mindössze Szamogitiáról és Dobrzyń vidékéről kellett hogy lemondjon, az általa már száz éve birtoklott Danzigot és Pomerellent nem kellett átadni. Katonai erejük viszont megtört és a gazdasági-politikai pozíció ezzel párhuzamosan is gyors hanyatlásnak indult. A Máriavárt a lengyelektől megvédelmező Heinrich von Plauen, akit nagymesterré választottak, eredménytelenül fáradozott azon, hogy megállítása a lovagrend hanyatlását. Mivel az általa hozott néhány pénzügyi és közigazgatási reform balul sült el és más reformkezdeményezéseket megvétózott a nagykáptalan, ezért eltávolították a nagymesteri székből. 1414-ben revánsot próbáltak venni a lengyeleken a vereségért, remélve, hogy egy győzelemmel ki tudják küszöbölni a grünwaldit. A remények nem váltak valóra, s 1422-ben a nyolc évvel korábbihoz hasonló vereséget könyvelhettek el a lovagok. Közben a poroszországi városok adóterhei növekedtek, amit azok elviselhetetlennek éreztek és fokozatosan a lovagrend ellen hangolódtak. A pomerán területek visszaszerzése a lengyelek számára már csak idő kérdése volt, akik emellé alig várták, hogy a gazdag poroszországi városokat is meghódíthassák. 1433-ban a németföldön keresztül söprő cseh husziták (táboriták) Prokop András vezetésével feldúlták a lovagok pomerán területeit egészen a Balti-tengerig. 1435-ben a rendnek fel kellett adnia minden addigi reváns kísérletét a lengyelekkel szemben, de eddigi vereségeik után kész csoda volt, hogy az új béke nem volt kedvezőtlenebb mint a toruńi. A poroszországi nemességnek és a városoknak elegük lett a vesztes lovagrend uralmából és állandó adóemeléseiből, amivel a hatalma fenntartásához szükséges zsoldosságot tartotta fenn. Az elégedetlenkedők létrehozták a Porosz Szövetséget, akik célul tűzték ki a lovagrend hatalmának megszüntetését és a lengyel királyhoz való csatlakozást. A lovagrendnek az eddig enyhe befolyása még Livóniában is jelentősen csökkent a 15. században, ahol újra megerősödtek a kardtestvérek, bár nekik sem volt túl szilárd a kormányzatuk az országban és további éles rivalizáció jellemezte a lovagok és a városok kapcsolatát. Az ekkor uralkodó IV. Kázmér lengyel király elfogadta a Porosz Szövetség azon ajánlatát, hogy neki adják az országot. 1454-ben hadat üzent a lovagrendnek. Annak ellenére, hogy mindjárt a háború elején a lovagok Konitznál legyőzték a királyt, Kázmér makacs kitartása és a szövetség segítsége révén folytatni tudta a háborút, ami majdnem másfél évtizedig tartott. A tizenhárom éves háborúban (1454–66) a lovagrend valamennyi városa és a hűbéresei is a lengyelek mellé állt, a lovagok végleg veszítettek és sorsuk eldőlt. A második thorni béke már jóval keményebb feltételeket diktált a német lovagok számára. Nemcsak Kelet-Pomerániát és Kulmot kellett visszaadniuk a lengyeleknek, hanem elvesztették Nyugat- és Közép-Poroszország jelentős részét. Kelet-Poroszországot mint lengyel hűbért tarthatták csak meg. Nem folytathattak külpolitikát, gazdasági monopóliumukat is elvesztették és lengyel tagokat is kellett felvennie soraiba az eddig kizárólag németekből álló lovagrendnek. A rend veresége nem jelentette azt, hogy a nyugati és az északi országok elestek az innen jövő nagy mennyiségű gabonaszállítmányoktól. Épp ellenkezőleg, mostantól a lengyelek voltak a fő exportőrök, akik a poroszországi mellett a lengyelországi gabonaszállítmányokat is piacra vitték a Hanza komolyabb befolyása nélkül, legfőképpen, hogy visszaszerezték saját tengerpartjukat. A Hanzára a lovagrend eddigi vereségei is erős gyengítő hatást gyakoroltak, s a szövetség lassú hanyatlásnak indult. A döntő veresége után nem sokkal a lovagrend nyomban elvesztette egyik európai területét. VIII. Károly svéd király a södermanlandi és visby birtokukat sajátította ki, s visszacsatolta Svédországhoz. A Német Lovagrend bukásához több dolog is vezetett: rossz belső politika, erős katona-külpolitika, a gazdaság túlzott építése az állandó háborús terjeszkedésre. ### A Német Lovagrend bukása #### A rend hűbéri függésben A német lovagrend fennmaradása 1466 után már csak a hűbérurától függött. De a teutonok nem akartak belenyugodni függetlenségük elvesztésébe és azon voltak, hogy megszabadaduljanak a lengyel király fennhatóságától. Az első kísérletek nagyon eredménytelenek voltak, s 1494-ben Johann von Tiefen nagymester meg kellett, hogy újítsa hűségesküjét I. János Albert lengyel királynak. A német lovagok államának maradványa így eleve pusztulásra volt ítélve, s nem segíthetett az sem, hogy a század végén nagymesternek a birodalom területéről származó német hercegeket és őrgrófokat választottak meg. Köztük volt Szász Frigyes herceg, aki sokat tett lovagrendje érdekében, bár a rend helyzete mégsem javult lényegesen. Habár a herceg szívós munkája kezdett némi eredményt mutatni, s nem sokkal halála előtt kérelmet terjesztett be I. Miksa német-római császárhoz, valamint II. Gyula pápához, hogy vizsgálják el a rend ügyét, s a thorni béke bizonyos pontjait. Amikor Frigyes 1510-ben elhunyt, a folyamat leállt. #### A rendi állam szekularizációja 1510-ben egy új nagymester, a brandenburgi választó családjából való Brandenburgi Albertet választották nagymesterré. Az ifjú rendi fő merész volt és nem annyira fűtötte a lovagrend függetlenségének kivívása, sokkal inkább saját ambíciói. De kedvező lehetőséget kapott a rend a 16. században, amivel azonban (nem saját hibájából) mégse tudott élni. 1505-ben a slahta elfogadtatta Sándor királlyal a radomi alkotmányt, amelyben a nemesség vétójogot gyakorolhatott a reformokra. Ez egyik első lépése volt a királyi hatalom aláásásának. A lengyeleknek nagyon megromlott viszonya a Habsburgokkal, I. Miksa császár ezért először támogatta a Litvániával hadban álló Moszkvát, majd 1514-ben szövetséget kötött vele. A császár ezenkívül támogatásáról biztosította Brandenburgi Albertet, aki már uralkodása kezdetén megkérdőjelezte a thorni békét és nyíltan kifejtette önállósulási szándékát. 1519-ben Albert háború árán mondta ki az elszakadást. A háborút elvesztették és csak V. Károly közbelépésén múlt, hogy a lengyelekkel sikerült a status quót visszaállító békével lezárni. A lengyelek a franciákkal 1524-ben kötött szövetségbe helyezték bizalmukat a lovagrenddel és a császárral szemben. Ugyan a franciák 1525-ben vereséget szenvedtek, de a német lovagok esélyei nemhogy nőttek volna, fordítva, óriási veszélybe jutottak. 1517-ben a szászországi Wittenberg vártemplomának kapujára egy helyi pap Luther Márton gyújtó hatású vitatételeit kiszögezte, mert felháborította a katolikus egyház züllöttsége és különösen a búcsúcédulák árusítása, amelyből befolyó pénzt a pápák, mint X. Leó reneszánsz fényűzésre költötték. Luthert egyházi átok alá vetették, de nem hátrált meg, s tanai gyorsan terjedtek Észak-Németországban. Támogatói között a császárral szembenálló német fejedelmek voltak, akik a katolikus egyházi birtokokat is meg akarták szerezni. A reformáció gyorsan terjedt a skandináv államokban is, sőt Poroszországban és Livóniában gyökerezni kezdett. Nürnbergben még ez évben gyűlést hívtak össze a birodalom országai, ahová Albert is hivatalos volt. A nagymester megismerkedett Osiander András lutheránus lelkésszel, aki Luther tanainak hirdetője volt, s ekkor nagy lépésre szánta el magát. Osiander révén felvette az evangélikus vallást, s Luther Mártonnal is érintkezésbe lépett. Visszatérte után Zsigmond királynak javaslatot terjesztett be, hogy átszervezi a rendi államot, amely megmarad a király hűségén. A király ezt elfogadta és Albert elvette a lovagrend porosz birtokait, amiből nagyszámú földet osztott ki a német nemességnek. Április 10-én a krakkói piactéren Zsigmond előtt hűségesküt tett le és palástjából kivágta a fekete teuton keresztet. Az új államot Porosz Hercegség néven deklarálták, mely továbbra is lengyel hűbérállamnak számított, de már több jogot nyert a királytól. Luther tanácsára Albert kimondta a lovagrend feloszlatását. De a rend tagjai nem fogadták el sem a szekularizációt, sem pedig rendjük megszüntetését, s a császár segítségét kérték. V. Károly is törvénytelennek mondta ki a herceg végzéseit, s új nagymestert nevezett ki Kronenbergi Walter személyében, aki a Német Lovagrend székhelyét 1526-ra áttette a württembergi (frankföldi) Mergentheim városába, az egyik ottani lovagrendi birtokra. A rend még évekig nem tett le arról, hogy Poroszországot visszaszerezze. 1530-ig több ízben szólították fel Albertet, hogy adja vissza a lovagrendnek a hercegséget, de erre ő nem volt hajlandó. A lengyel király hűbérese pártjára állt, s a herceget megvédték még a Dánia és Svédország szervezte császár-ellenes protestáns koalíciók, aminek több német fejedelem is a tagja volt. Poroszország visszaszerzését gátolta, hogy annak idején a rimini aranybulla elkülönítette a birodalom többi államától, s a nagymester így mindig megőrizte különállását a császári hatalomtól. Jóllehet a lovagok és földjeik felett a pápa közvetve rendelkezett, így a rendi állam a Pápai állam birtokát is képezte, de köztük óriási volt a földrajzi távolság, s közismert, hogy a pápaság és császárság között mindig is voltak kibékíthetetlen ellentétek. Az ügy felülvizsgálatával megbízták birodalmi kamarai törvényszéket, csakhogy annak sem sikerült visszaszereznie Alberttől a kelet-porosz területeket. A sikertelenséghez hozzájárult, hogy a császárnak nagyobb fejtörést okozott területén a protestantizmus területének egyre nagyobb kiterjedése, ami már a császári hatalmat veszélyeztette, s az anabaptisták vezetőjükkel Münzer Tamással kirobbantották a német parasztháborút, ami Németország középső és déli területeinek nagy részét lángba borította. #### A lovagrendek pusztulása a Baltikumban Albert szekularizációját a livóniai lovagrend sem ismerte el és kimondta elszakadását a német lovagoktól. A császár igyekezett megtartani Livóniát, ezért több kiváltságot is adományozott a kardtestvéreknek, De Livónia elszigetelődött a Német Birodalomtól és több állam ütközőpontjában feküdt, akik ki akarták terjeszteni hatalmukat a fejlett országra. A lovagrend is katonailag olyan erőtlennek bizonyult, hogy a szomszédos államokkal szemben nem lett volna képes dacolni. A lovagrend tehetetlen volt a protestantizmus livóniai hívőivel szemben is. Ezt az államot végül az Oroszország, Dánia, Svédország és Lengyelország-Litvánia közt dúló negyedszázados livóniai háború (1558–83) semmisítette meg, s a lovagrend is feloszlott. ### A lovagrend utolsó évszázadai Poroszország és Livónia elvesztése tovább gyorsította a rend felbomlását. A lovagok most új utakat kerestek, s újabb háborúkban vették ki a részüket. A 16. század vallásháborúiban, mint az Augsburgi Liga háborújába, vagy a schmalkaldeni háborúba is bevonták, igaz már elég csekélynek számító katonai erejüket, ami inkább erkölcsi támogatásnak volt mindössze jó. Hogy a pogányság elleni harcot is újra folytathassák, mintegy 500, vagy 1000 lovagot küldtek a magyarországi török háborúk támogatására. Egyik nagymesterük Ampringen János Gáspár is aktívan részt vett az 1663-64. évi háborúban, s a szentgotthárdi csatában, ezért nyerte el a rend vezetői posztját, s később Magyarország császári kormányzója lett. A lovagrend viszont állandó anyagi gondokkal küszködött és ekkor eladta több birtokát Németországban és Itáliában, mivel még a kórházaik fenntartása is igen költségesnek számított. A többi földjét is lassan elvesztette, amit rendszerint az ottani országok urai koboztak el tőlük. Az első ilyenre 1580-ban került sor, mikor a lovagrend részt vett a németalföldi szabadságharcban, ahol a katolikus spanyol királyt és az úgyszintén katolikus arrasi uniót támogatta fegyveresen. Válaszul a protestáns utrechti unió a Német Lovagrend holland birtokait mind elvette. A 17. században a Napkirály kisajátított minden francia földön elterülő lovagrendi birtokot. A lovagrend 1702 és 1731 még egyszer szerepelt Magyarországon. I. Lipót császár 500 000 rajnai forintért zálogba adta a lovagrendnek a Jászkun Kerületet, amibe a mai Jászság, valamint a Kis- és Nagykunság tartozott, s többszörösen felülmúlta a Barcaság területét, amit a lovagrend első ízben birtokolt annak idején. Az ottani jászok és kunok betelepülésük óta kiváltságokat élveztek, jobbágyi alávetettséget elkerülték, és bizonyos fokú belső autonómiával rendelkeztek (közvetlen a nádor alá tartoztak). A zálogosítás ellen a jászok és a kunok éppezért élénken tiltakoztak, és tiltakozók mellé állt Esterházy Pál nádor és az országgyűlés is. II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc folyamán ugyancsak eredménytelenül próbálta visszaszerezni a lovagoktól a területet. 1715-ben végül az osztrákok engedtek és érvénytelennek nyilvánították a vételt. De a kerületet még tizenhat évig nem engedte ki tulajdonából a lovagrend és csak 1731-ben adta át a pesti[ Invalidus-háznak, akiktől később a jászok és a kunok megváltották szabadságukat. 1797-ben a Rajna mentét és Belgiumot elfoglaló franciák elrendelték az ottani teuton rendházak megszüntetését, míg a folyó bal partján továbbra is maradtak rendi uradalmak, egészen a második koalíciós háborút lezáró 1801-es lunéville-i béke megkötéséig, amelynek egyik kitétele úgy szólt, hogy azokat a birtokokat is el kell venni a lovagoktól. A hányatatott ügy végére 1809-ben az Ausztriával hadakozó Napóleon tett pontot a végére, hogy magát a Lovagrendet oszlatta fel, megszüntette a frank és elzászi rendházakat, hátramaradt olasz és német uradalmait az adott fejedelemségeknek adta oda. ### A Német Lovagrend feltámadása Évtizedekkel a császár legyőzése után I. Ferenc osztrák császár, magyar király 1834-ben újra megalakította a lovagrendet Bécsben. Kisebb földeket kaptak Tirolban és Ausztriában, de most már csak egyházi szervezetként működhettek tovább, s nagyobb előnyben részesítették a pap, apáca és szerzetes tagokat. Ezentúl főként a betegápolással, a szegények istápolásával és a keresztény hit terjesztésével illetve erősítésével foglalkoztak. 1840-ben új szabályzatot kaptak, amely a lovagok tevékenységét jótékonysági és szociális munkára, a női tagokét betegápolásra korlátozta. Ettől kezdve a nagymester tisztségét valamelyik Habsburg főherceg látta el. 1871-ben IX. Piusz pápa a papi tagoknak új szabályzatot, a lovagrendnek pedig új nevet adott, úgy mint Mária lovagok rendje. 1923-ban az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlása után Jenő főherceg a rend történetében először egy papnak, dr. Norbert Kleinnek adta át a nagymesteri hivatalt. 1929-ben immár harmadszor változtatták meg a regulát, amely a szerzetesi fegyelmet hangsúlyozta, és szigorúan elvárta ezt a tagoktól is. Az utolsó lovag halálával megszűnt a lovagrend lovagi ága, de továbbra is fenntartják (nagymesteri hozzájárulással) a világiak belépését. A szervezet részint monarcho-legitimizmusa miatt, részint római katolikussága miatt több retorziót is elszenvedett az újonnan megalakult, erőteljesen katolikus-ellenes Csehszlovák Köztársaságtól, valamint a fasiszta Olaszország részéről, de a Habsburg-ellenes Osztrák Köztársaság részéről is. Ezért kellett a gyakorlatban szerzetesrenddé átszervezni a lovagrendet. Hitler bevonulásai után (1938, Ausztria illetve 1939, Csehszlovákia, valamint 1941, Jugoszlávia) a rendet betiltották, több tagját internálták, akik közül nem egy mártírhalált szenvedett. Ez utóbbi azért is abszurd, mivel a német nemzetiszocializmus (és az SS) egyik „legitimációs” alapja (történelmi hivatkozása) éppen a Német Lovagrend volt. 1944-ben a lovagrend titokban támogatta a porosz alezredes, gróf Claus Schenk von Stauffenberg által tervezett, Hitler elleni merényletet, melyet a Führer túlélt. A merénylet után nagy arányú tisztogatások kezdődtek, és mintegy ötezert tartóztattak le, akikből kétszáz embert ítéltek halálra, köztük több lovagrendi tagot. #### A lovagrend helyzete napjainkban Ma a Német Lovagrend nagymesterének székhelye Bécs. A Szent István-székesegyház mögött elhelyezkedő nagymesteri palotában, a Singerstrasse 7-es szám alatt található a Német Lovagrend központi archívuma, levéltára és múzeuma. Ezenkívül egykori székhelyének, Bad Mergentheimnek a várában is van egy múzeuma. Jelenleg a Német Lovagrendnek hozzávetőlegesen 1000 tagja van, ebből 100 szerzetes, 200 nővér és mintegy 700 világi testvér. A rend elsősorban betegápolással és idősotthonok fenntartásával foglalkozik. A rendnek jelenleg 6 helyen van birtoka, Olaszországban, Ausztriában, Szlovákiában, Németországban, Csehországban és Szlovéniában. ## Megítélése A rendről született megállapítások az idők folyamán különféleképpen változtak. A szocialista rendszer idején főleg a baloldali történetírás megpróbálta a lehető legfeketébben lefesteni a lovagrendet, mint kegyetlen rablólovagokat, akik a balti poroszokat egy szálig kiirtották. Ez összeegyeztethető a második világháború utáni féktelen németellenességgel, ami a szovjeteket jellemezte, ezzel egyértelművé akarták tenni, hogy a németek már korábban is náci beállítottságúak voltak. További ürügyet szolgáltatott a szovjeteknek, hogy a hitleri ideológia néhány elemet kölcsönzött a Német Lovagrendtől. A Német Lovagrend tevékenysége nem hozható összefüggésbe a fasizmussal, mert más országokban is, így például a keresztes háborúk idején is folytatták ezt. Az viszont igaz, hogy a Német Lovagrendet megelőző német kolonizáció már a 12. században erőszakkal elfoglalta Északkelet-Németország területén elhelyezkedő, szlávok lakta vidékeket, ahol az embereket mind megölték, javaikat elvették, másokat pedig egyszerűen elkergettek, akik keletebbre húzodtak, ahol a helyi lakosságba olvadtak be. A poroszokkal ez nem történt meg. A lovagrend a poroszok ellen vívott háborúiban elkövetett néhány súlyos túlkapást, s ebbe nemcsak az erőszakos hittérítés tartozott bele. Egyik példa erre, amikor 1260-ban (meglehetősen alaptalanul) lázadással vádolták a lovagrendnek behódolt porosz előkelőket, és kivégezték őket. A legsúlyosabb túlkapásokat azonban a Kardtestvérek követték el, akik tényleg nagy hangsúlyt fektettek a zsákmányszerzésre és a területgyarapításra. A lovagrend háborúiban nagy veszteségeket szenvedtek a baltiak, ez segítette egyfelől a poroszok asszimilációját is. A végig ellenálló poroszokat keményen megbüntették a lovagok. Az érem másik oldala, hogy miután a harcok elcsitultak, a lovagrend is engedékenyebb lett és államszervező tevékenységével egy gazdag, virágzó országot hozott létre, melynek politikai vezetése meglehetősen instabil maradt. A lovagrend minden tekintélye és hatalma katonai erejétől függött, s nagyot hibázott, amikor mindvégig ebbe helyezte legfőbb bizalmát. Ez később megbosszulta magát. A lovagokhoz hasonló gaztetteket követtek el az oroszok Lettország és Észtország területén, ahol nemcsak hogy az ortodox kereszténységet nem terjesztették, hanem még a térséget sem akarták országukhoz kötni. Ehelyett a területet fegyveresen kizsákmányolták, és kegyetlenül bántak el az ottani lakosokkal. A lovagrend ugyanakkor továbbra sem mondott le a humanitárius munkákról, a betegápolásról és alamizsnaosztásról. Európában nagyon sok ispotályuk (mai szóhasználattal kórház) volt, meglehetősen hatékonynak bizonyultak. Számos tagjuk költészettel is foglalkozott. Kiemelkedő közülük Tannhäuser, vagy Wigand von Marburg. Így a Teuton Lovagrendről nehéz egyértelmű megállapítást tenni, megítélése máig vegyes. ## A nagymesterek listája ## Kapcsolódó cikkek - Keresztény szerzetesség - A Német Lovagrend Magyarországon [ ](Kategória:Német_Lovagrend "wikilink") [Kezdőlapon szerepelt szócikkek](Kategória:Kezdőlapon_szerepelt_szócikkek "wikilink")

Siemens–Martin-acélgyártás

A Siemens–Martin-acélgyártási eljárást Pierre-Émile Martin francia mérnök szabadalmaztatta 1864-ben. Az eljárás nevében a Siemens nevet a Carl Wilhelm Siemens által szabadalmaztatott és itt felhasznált váltakozó lángjárású regeneratív tüzelési rendszer magyarázza. A szakirodalom néha megkülönbözteti az eljárást és a kemencét, előbbit „Martin-acélgyártásnak”, utóbbit „Siemens–Martin-kemencének” nevezik. Az eljárás lehetővé tette, hogy kiinduló anyagként folyékony nyersvasat és ócskavasat is felhasználhassanak. Az SM-kemence betétje ennek megfelelően lehetett csak folyékony, csak szilárd, vagy a kettő együttesen. A módszerrel igen változatos ötvözöttségű acélokat lehetett előállítani, de az erősen ötvözött acélok gyártását más módszerekkel valósították meg. A Martin-acélgyártás mintegy száz évig vezető módszere volt az acélmetallurgiának, csak az oxigénes konverteres eljárás(ok) előretörése nyomán csökkent a jelentősége, oly mértékben, hogy napjainkra gyakorlatilag megszűnt. A Siemens–Martin-kemence a fejlődése során több változáson ment át. A legszembetűnőbbek ezek közül az első és a hátsó fal kiképzésében és a tűzfejek megoldásában mutatkoznak meg. Az első és a hátsó fal kezdetben függőleges helyzetű volt, majd – a falazatok javításának egyszerűbbé tétele miatt – kifelé döntötték (a hátsó falat jobban). A fejlődés végén a tendencia megfordult: a legkorszerűbb SM-kemencék falait befelé döntötték (März–Boelens-kemence). Az egymást követő tűzfej megoldásokkal a levegő és a fűtő közeg mind hatékonyabb keveredését, a jobb lángparaméterek megvalósítását tűzték ki célul. A gáztüzelés helyett több helyen bevezették az olajtüzelést, majd külön oxigénáram bejuttatását a kemencébe (oxigénes intenzifikálás). A kemencék készülhettek (főleg eleinte) savas és bázikus falazattal, és mindkettőhöz más gyártási technológia, kemencevezetés tartozott. A gyártási folyamat öt lépcsőből áll: a berakásból, a beolvadásból, a frissítésből, a dezoxidációból és ötvözésből (kikészítés), illetve a csapolásból. Ezek közül a metallurgiai szempontból legfontosabb folyamatok a frissítő és a kikészítő szakaszban játszódnak le. Az SM-acélgyártás frissítő szakasza hosszabb, mint a szélfrissítéses (konverteres) eljárásoké, ezért az adagidő is hosszabb. Az ötvözést a kikészítő szakaszban végezték el. A magyarországi Martin-acélgyártás 1876-ban kezdődött Resicán (illetve a mai Magyarországon 1879-ben, a Diósgyőri Vasgyárban), és 1992 végén a Dunai Vasműben ért véget. ## A találmány Pierre-Émile Martin eljárása különbözött minden korábbi acélgyártási módszertől. Martin a kavaró acélgyártást akarta továbbfejleszteni, hogy folytacélt tudjon előállítani. Elképzelése az volt, hogy egy lapos, teknő alakú kemencében olvasztja meg a nyersvasbetétet, és a nyersvasfürdő fölött gázlángot vezet el, amivel a fürdő folyamatosan megújuló felületi rétegéből ki tudja égetni a nyersvas fölösleges kísérő elemeit, a karbont, a szilíciumot és a mangánt. A megfelelő hőmérséklet biztosítása céljából megvásárolta az 1847-ben felfedezett Siemens-féle, váltakozó lángjárású, regeneratív tüzelési módszer szabadalmát. Első, a módszerével gyártott 1,5 tonnányi acélt 1864. április 8-án csapolta le Sireuilben. Ez a kemence még csak egy regeneratív tüzelésű hengerművi izzítókemencéből célszerűen átalakított, 1,2×1,6 méteres kísérleti kemence volt. Az első SM-acélművet 1868-ban állították fel Angliában, 3 tonnás kemencével, majd ezt követően gyorsan elterjedt a világon, és mintegy száz éven át uralta a világ acélgyártását. A Siemens–Martin-kemence tüzelési rendszere a Siemens-féle regeneratív tüzelési módszeren alapul. A fűtőgázt és a levegőt a már felfűtött, meleg regenerátorokba juttatják be, ahol azok felmelegednek, és így jutnak el a tűzfejbe, úgy, hogy a levegő mindig felül áramlik be. Az elégő tüzelőanyag elvégzi hőtechnikai és metallurgiai feladatát, majd mint füstgáz távozik a szemközti oldali tűzfejen. A füstgáz innen a regenerátorokon áthaladva felhevíti azokat, majd elvezetik. Amikor ezek a regenerátorok annyira lehűltek, hogy már nem tudják a kívánt mértékben felmelegíteni a levegőt és a fűtőgázt, megfordítják a tüzelés irányát: a hideg levegőt és a gázt a másik regenerátorokba vezetik be, minthogy ekkorra azok már kellő mértékben felmelegedtek, és a tüzelés iránya megfordul. A füstgázok az előző fázisbeli fűtőoldalon távoznak és felmelegítik a regenerátorokat. A folyamat ezután így folyik váltakozva, ezért hívják a módszert váltakozó lángjárásúnak. ## A Siemens–Martin-kemence A Siemens–Martin-kemence meglehetősen bonyolult szerkezet, amely alapvetően két fő részre osztható: - a felépítményre (ehhez tartozik a kemence munkatere, a boltozata, a tűzfejek és a függőleges gáz- és levegőcsatornák, a tartószerkezetek, a hűtő szerelvények) és - az alépítményre (részei: az alapozás, a gáz- és levegőkamrák, a salakkamrák, a gáz- és levegőcsatornák, a váltószelepek, a kémény alsó csatornái, a füstgázkamra és az exhausztor). A martinkemencék munkaszintjét többnyire a talajszinttől 6–8 méterrel magasabban helyezték el, így az alsó részt nem kellett a föld alá süllyeszteni, amivel az alépítmények javítása és a salakeltávolítás egyszerűbbé vált. ### A kemence munkatere A Siemens–Martin-kemence munkaterét jellemző paraméterek az 1980-as évek elejének hazai kemencéi alapján: ### Falazatok Az SM-kemencék profilját a kemencefenék, a boltozat, az első és a hátsó fal alakítja ki. A munkatér első és hátsó fala az első időkben még függőleges volt, csak az 1930-as évektől kezdték kifelé dönteni a hátsó falat. Ez a megoldás indokolt volt ugyan a fal javítása miatt, mégis bizonyos üzemeltetési problémák forrása volt. Ezért alakult ki az úgynevezett März–Boelens-kemence, aminél az első és a hátsó falat is megtörve, befelé dőlve építették (Magyarországon a Dunai Vasműben működtek ilyen kemencék). Ez a megoldás a falazat mechanikai és hőterhelése, valamint az áramlástan szempontjából is kedvezőbb volt. A kemencefenék bázikus kemencék esetén zsugorított magnezitből és magnezittéglából készült (ami felfut a mellső és a hátsó falra is), ez alatt samott-tégla és szigetelőanyag van. Összes vastagsága 1 méternél is több. A jól kivitelezett fenéknél a páncél hőmérséklete nem emelkedik 160–170 °C fölé. A kemencefenék tartalmazza a csapolónyílást is. A hátsó falazat a kemencekonstrukció-fejlődés különböző szakaszaiban változó kialakítású volt. A korszerű kemencék hátsó fala erősen döntött (47–49°) volt. Vastagsága közel 600 mm, anyaga – a fenékfelfutástól eltekintve – krómmagnezit-, savas falazatnál szilikatégla. Az első falazat álló vagy szintén döntött volt, de nem oly mértékben, mint a hátsó. Ez a falazat tartalmazza a kemence munkaajtóit (75 tonna fölött általában öt ajtó volt). Az ajtók és a kereteik vízhűtéssel voltak ellátva, anyaguk azonos a hátsó fal anyagával. Mozgatásuk mechanikus, elektromechanikus vagy hidraulikus módon történt. Az ajtók között helyezkednek el a pillérek. A kemenceboltozat íves, függesztett kivitelű, anyaga bázikus kemencéknél krómmagnezit-, savas kemencéknél szilikatégla. A függesztést tartó vállgerendák többnyire vízhűtésűek, gyakran elpárologtató rendszerűek, így gőzfejlesztésre is felhasználhatták. ### Tűzfejek A tűzfejek kialakítása, hatékonysága, alapvető fontosságú a kemence működése szempontjából. A tűzfejek feladata az előmelegített levegő és fűtőgáz megfelelő keverése és a láng irányítása, valamint a keletkezett égéstermékek elvezetése. A két közeg a kemence munkaterében lép reakcióba egymással, az égés intenzitása pedig ezek keveredésétől függ. A tűzfejek szerkezetének fejlődése lényegében egyben a Siemens–Martin-kemencék fejlődését is jelenti. A tűzfejek kialakítása alapvetően a tüzelés módjától függ; a gáztüzelésű kemencék tűzfejei bonyolultabb szerkezetűek, az olajtüzelésűeké lényegesen egyszerűbb. A tűzfej kettős feladata (égetés, füstgázelvezetés) egymással ellentétes követelményeket jelent: - egyrészt biztosítani kell az optimális égést és lángméretet, amihez az szükséges, hogy a beömlő gáznak kellően nagy sebessége legyen, ami viszont akkor biztosított, ha mennél kisebb a beömlő nyílás keresztmetszete; - másrészt az égéstermékek elvezetése akkor hatékony, ha mennél nagyobb a csatornák keresztmetszete. E követelmények mindegyikét természetesen lehetetlen egyetlen megoldásban kielégíteni, az egyes égőkonstrukciók viszont egyre optimálisabbá igyekeztek tenni a feladatokat. Az egyes konstrukciók a levegő és a fűtőgáz bevezetési irányában, egymáshoz viszonyított szögükben, illetve a boltozatkiképzés módjában különböznek egymástól. Az első tűzfejkonstrukció tulajdonképpen maga a Siemens-féle tűzfej volt. Ezeknél a kamrákból két gáz- és két levegőfelszálló akna vezet fel, és a kemencébe mélyen benyúló beömlőcsatorna alsó részén van a két gáz-, felső részén pedig a két levegőbeömlő csatorna. Ennek a tűzfejnek volt olyan változata is, amelynél a felső két levegőbeömlőt egyesítették, így a levegőáram mintegy ráfeküdt a két gázáramra, amivel jobb keveredést biztosított. A hibája azonban az volt, hogy a láng hamar elvált a fürdő felszínétől, ezért távozása előtt erősebben vette igénybe a boltozatot. A März-tűzfejek az előbbi hibáit igyekeznek kiküszöbölni azzal, hogy a gázbeömlő csatornák változatlanul hagyása mellett levegőbeömlő csatornája tulajdonképpen nincs, a levegő két oldalt, egymással szemben elhelyezkedő aknán, majdnem a fürdő szintjében ömlik be. Ezzel a megoldással jobb keveredést értek el, mivel a két oldalról érkező légáram jobb keveredést biztosít a gázzal. A Venturi-tűzfejnél a gázáramot középen vezetik be, a légaknákat pedig a gázcsatorna két oldalán helyezik el, és a levegőt a boltozat és az oldalfalak behúzásával, a Venturi-elvnek megfelelő beömlőn nagy sebességgel vezetik be. A levegő ily módon két oldalt és felül is körülveszi a gázáramot. Más a tűzfej kialakítása akkor, ha nem gázzal, hanem folyékony tüzelőanyaggal (olajjal, pakurával) tüzelnek. Ilyenkor ugyanis csak a levegőt kell előmelegíteni, a tüzelőanyagot nem. Az előmelegített levegő változatlanul egy függőleges felszállón érkezik a keverő térbe, az olaj számára külön égőt biztosítanak. Az olajégő olyan kivitelű, hogy lehetővé tegye a maximális lángimpulzus elérését, illetve a tüzelőanyag, a levegő, valamint a porlasztó közeg megválasztásával a láng paramétereinek a szabályozását. Az olaj porlasztását vízgőzzel, sűrített levegővel, vagy földgázzal végzik. A Siemens–Martin-kemencék fejlesztésének fontos lépcsőfoka volt az oxigénes intenzifikálás bevezetése, amikor az olajégőn keresztül vezették be az oxigént. Ezzel a módszerrel megnövekedett a lánghőmérséklet, következésképpen fokozódott a hőátmenet a fürdőbe, fokozódott a kémiai folyamatok sebessége, ezáltal a termelékenység. Az oxigénes intenzifikálás másik módja volt az 1970-es évektől a boltozati földgáz-oxigén vagy olaj-oxigén égők alkalmazása. Ezek a vízhűtéses szerkezetek függőleges irányban állíthatóak voltak, és a berakás és a beolvasztás szakaszában működtek. A módszerrel a beolvasztás időtartama mintegy a felére volt csökkenthető. ### Felszálló csatornák, salakkamrák A felszálló csatornák az előmelegített levegő bevezetésére, illetve a füstgáz elvezetésére szolgálnak, tulajdonképpen a tűzfejek és a salakkamrák között helyezkednek el. Igénybevételük erősen termikus, részben mechanikus jellegű, főleg az elvezetett füstgáz miatt. Ezért többnyire krómmagnezit-téglából falazták, főleg a torkolati részen. A salakkamrák feladata a füstgázzal távozó szállópor és salakszemcsék összegyűjtése. Az egyszerűbb salakolás érdekében készültek kihúzható fenékkel is. ### Regenerátorok A regenerátorok (másként gáz- és levegőkamrák) feladata a gáznemű tüzelőanyag (generátorgáz, torokgáz, kevertgáz) és a levegő előmelegítése. Az előmelegítésre azért van szükség, mert a hideg anyagokkal nem lehetne biztosítani a megfelelő lánghőmérsékletet. A gázt és a levegőt külön regenerátorokban melegítik elő, míg a távozó füstgáz egyenlő arányban áramlik a két felfűtendő kamrába. A regenerátorkamrákba belépő füstgáz hőmérséklete 1500–1600 °C, míg a kilépő füstgázé 1000–1200 °C. A kamrákban a hőátadó részt tűzálló téglák rácsozata képezi, és kialakításának biztosítani kell a legoptimálisabb hőátadást és a megfelelő légáramlást. Ennek megfelelően többféle rácsozási módszer alakult ki (például a Cooper-, Siemens-, vagy März-rendszerű). A rácsozat 1 köbmétere 10–15 négyzetméter fűtőfelületet biztosít. A porozódás miatt a regenerátor rácsozatát rendszeresen, mintegy hetente tisztították (nagynyomású levegővel, gőzzel). A rácsot alkotó tűzálló téglák anyaga alul samott-, felül magnezitkróm-tégla, a kamra falai alul samott-, felül szilikatéglából készültek. ### Átváltó berendezés A váltogató berendezések feladata a tüzelés és a füstgázelvezetés irányának a megváltoztatása, a kamrapárok periodikus munkájának biztosítása. Ez történhetett kézi vagy automatikus kapcsolású vezérléssel, elektromechanikus mozgatással. ### Az alkalmazott tűzálló anyagok Az SM-kemencénél alkalmazott tűzálló anyagoknak számos követelménynek kell megfelelnie. A jellemző paraméterek: a lágyuláspont és az olvadáspont, a nyomószilárdság, a hőingadozással szembeni ellenálló képesség, a hővezetés, a kémiai ellenálló képesség, a porozitás stb. Olyan tűzálló anyag azonban nincs, ami valamennyi jellemző tekintetében a legjobb, ezért minden esetben az adott feladatra optimálisnak tekinthető tűzálló anyagot használják. Egyes tűzállóanyag-fajtákból nemcsak téglát készítenek, hanem döngölőanyagként, nagyblokkok anyagául, habarcs alapanyagként is használják. A samott-téglák lehetnek bázikusak, savanyúak és semlegesek, ezen kívül különböző tűzállósági fokozatban készülnek. Ennek megfelelően a terhelés alatti lágyulásuk kezdete 1100 °C és 1800 °C között változik. SiO₂-tartalmuk 50–70%, Al₂O₃-tartalmuk 30–50% között van. A samott-téglákat felhasználják magánál a kemencénél, a regenerátorrácsoknál és az öntőcsarnok üstjeinél. A szilikatégla kifejezetten savas kémhatású tűzálló anyag. Lágyuláspontjának kezdete 1620 °C-tól 1700 °C-ig terjed. Hátránya, hogy 600 °C alatt érzékeny a hőmérséklet-ingadozásra. Alapanyaga a kvarcit (94–97%), a szennyező anyagok rontják a tűzállóságát. Savanyú SM-kemencék főboltozatait, a regenerátorok oldalfalait és boltozatait készítették belőle, de a bázikus jellegű kemencék regenerátorainál is alkalmazták. A bázikus tűzálló anyagok közül felhasználtak magnezit-, magnezitkróm-, krómmagnezit-, dolomit- és forsterit-téglákat. A magnezittéglát szintermagnezitből állítják elő. Főleg fenékfalazásra, valamint az első és a hátsó falak készítésére használták. Magnezitkróm tűzálló anyag készítéséhez a szintermagnezithoz krómércet adagolnak, a kemencék salakfürdő fölötti falazatánál, a felszállóknál és a salakkamráknál használták. A krómmagnezit téglák anyagában több a krómérc. A dolomittégla szinterdolomitból készül, de revét is adagolnak hozzá. A forsterit-téglák alapanyaga a szerpentin. ## Betétanyagok A Martin-eljárás betétanyagai lehetnek - fémes és - nemfémes anyagok. Az előbbiek közé tartozik a nyersvas, a vas- és acélhulladék és az ötvöző anyagok, utóbbiak közé pedig az oxidáló és salakképző anyagok. A nyersvas kémiai összetétele tekintetében nem túl fontosak a mennyiségi adatok, hiszen a metallurgiai eljárás eléggé hatékony ahhoz, hogy – némi túlzással – szinte „bármiből bármit” elő tudjanak állítani. Az azért kívánatos, hogy a karbontartalom 3% fölött, a szilíciumtartalom pedig 1,3% alatt legyen. A mangántartalom az eljárás alkalmazása kezdetén még fontos paraméter volt, mert a kéntelenítésben fontos szerepet játszott, de a kohón kívüli kéntelenítés elterjedése után csökkent a jelentősége. A bázikus acélgyártásnál a foszfortartalomnak sincs jelentősége. Fontos viszont a nyersvas kéntartalma, mert ez bázikus kemencében is nehezen távolítható el. A Martin-acélgyártás fontos új lehetősége volt a bevezetése idején már eléggé felhalmozódott hulladékvas felhasználása. A vas- és acélhulladékot felhasználás előtt gondosan megvizsgálják és ellenőrzik, hogy ismert legyen a kémiai összetétele, de csoportosítják fizikai állapotuk szerint is (könnyű és nehéz hulladék). Különösen figyeltek a vashulladékra, mert ezeknek nagy a foszfor- és kéntartalmuk. Az ötvöző anyagokat részben a gyártandó acél kémiai összetételének beállítására, részben a folyékony acélfürdőben oldott nemkívánatos anyagok lekötésére alkalmazzák. A mangánt tükörnyersvas, ferromangán vagy ferromangán-szilícium formájában adagolják. A szilíciumot – ferroszilícium formájában – ötvözés vagy dezoxidálás céljából használják. A krómot ferrokróm alakjában, de gyakran szilíciummal együtt, komplex ötvözőként alkalmazzák (szilikokróm). A nikkelt általában fémnikkelként használják, a molibdént pedig ferromolibdén alakjában (40–70% molibdéntartalom). A további ötvözőanyagok nagy részét szintén ötvözetek formájában használják (volfrám, vanádium, titán, kobalt, bór). Az alumíniumot kohóalumíniumként használják ötvözőként vagy dezoxidálás céljából. Dezoxidálásra használják a kalciumot (CaSi₂, CaSiAl, CaSiMn) és a magnéziumot is (CaSiMg, FeSiMg). A felsoroltakon kívül az acélnak vannak más, viszonylag ritkán használt ötvöző elemei is. A mészkő a legfontosabb salakképző anyag, bázikus acélgyártásnál égetett meszet használtak. A fürdőben a mészkő kiég, a kalcium-oxid a salakba jut, a keletkező szén-dioxid pedig keverő, frissítő, gáztalanító hatást fejt ki. Az égetett mésznek erőteljes a foszfortalanító és kéntelenítő hatása. A bauxitot a salak hígfolyóssága növelése céljából használják, de a mész oldódását is elősegíti. A folypát szintén a hígfolyósságot növeli, de hatása sokkal intenzívebb, mint a bauxité. A kvarchomokot savas acélgyártás esetén használják salakképzőnek. Az egyik legfontosabb nemfémes adalék a vasérc, aminek a feladata a kémiai reakciókban elfogyasztott oxigén pótlása, de ugyanerre a célra hengerműi revét is használtak. Ha a kiinduló betétnek kicsi volt a mangántartalma, oxigénhordozónak mangánércet is adagoltak. ## Adagvezetés az SM-kemencékben Az SM-kemencékben történő acélgyártás alapvetően a következő, egymástól élesen nem elválasztható lépések, folyamatok sorozatán keresztül valósul meg: - berakás, - beolvadás, - frissítés, - dezoxidáció és ötvözés, - csapolás. A berakást majdnem minden esetben megelőzi egy úgynevezett adagközi javítás, amikor is az előző gyártási folyamat során megrongálódott falazat, fenék, tűzfejek, boltozat kisebb javítása történik. A berakási szakaszban először a betét szilárd részét, az acélhulladékot, esetleg a szilárd nyersvasat, valamint a szükséges oxidáló és salakképző anyagokat, illetve ezek egy részét adagolják be. Az adagolásra speciális kiképzésű adagoló daruk álltak rendelkezésre. A betétet úgy állították össze, hogy a beolvadt fürdő karbontartalma mintegy 0,5–0,8%-kal több legyen a tervezett acél C-tartalmától. Fontos ezen kívül a berakott anyagok elhelyezése is, figyelni kell az anyagok beolvadási folyamatára és arra is, hogy az egyes anyagféleségek mennyire rongálhatják a kemencefeneket. A berakás után a kemenceajtók elé dolomitból gátat építettek, hogy az esetleges kifolyást megakadályozzák. A folyékony nyersvas adagolása már a beolvadási szakaszhoz tartozik. A beolvadási szakasz a nyersvas beöntésétől a fürdő teljes beolvadásáig tart. Valójában a beolvadás már megkezdődik a berakás alatt, minthogy a tüzelés folyamatos, és már ekkor is maximális hőterheléssel folyik. A berakás végén a betét átlagos hőmérséklete 900–1100 °C. A nyersvas adagolása időpontjának megválasztása igen fontos, mert ha túl hamar öntik be, a még „hideg” betét lehűti a nyersvasat, a beolvadás lassú lesz, és egyéb problémák is adódhatnak. Ha túl későn öntik be a nyersvasat, az erősen oxidált és túlhevített hulladék hatására a nyersvas oxidálható elemei robbanásszerű gyorsasággal oxidálódnak, aminek a hatására a fejlődő szén-monoxid kilökheti a salakot és az acélt a kemencéből. Oxigénes intenzifikálás esetén fontos még az is, hogy a nyersvasbeöntést követő 10–15 percben – a kifúvási veszély miatt – nem szabad oxigént befújni. A beolvadási szakaszban oxidálódik a nyersvas vasa, mangánja és foszfora. Az olvadó vasból a karbon egy része is kiég, de ez még nem jelentős mértékű. Az érchozagolás és az oxigénbefúvás hatására végbemenő oxidációs folyamatokat követően megkezdődik a salak kialakulása is, majd folyamatosan növekszik FeO-, MnO-, SiO₂- és P₂O₅-tartalma. Minthogy a két utóbbi a továbbiakban káros, a salak hozzávetőlegesen felét a középső ajtókon át kihúzzák. Ezután 1,5–2%-nyi meszet adagolnak a kemencébe a további foszfortalanítás és kéntelenítés érdekében. A mészkő kiégése kapcsán intenzív CO₂-fejlődés indul be, ami elősegíti a fürdő keveredését és csökkenti annak nitrogén- és hidrogéntartalmát. A beolvadás befejeződése előtt tájékoztató acél- és salakpróbát vesznek. A frissítés célja a fürdő széntartalmának gyors, kívánt mértékű kioxidálása, a foszfor- és a kéntartalom előírt szintre csökkentése, a gáztalanítás folytatása, végül a fürdő csapolási hőmérsékletének elérése. A frissítő reakciók már a beolvadási szakasz végén elkezdődnek. Fontos követelmény, hogy a termikus és a kémiai folyamatok összhangban legyenek egymással. A frissítés sebességét a fürdő oxigéntartalma határozza meg, ami viszont az oxigénbevitel sebességétől függ. Az acélfürdő három helyről kapja az oxigént: a láng oxidáló hatása révén, a frissítő anyagokból és a fürdőbe fúvott oxigénből. A frissítésre tulajdonképpen csupán maga a kemenceatmoszféra is alkalmas lenne, de ekkor kicsiny lenne az oxidációs sebesség, mert az atmoszféra oxigénje csak diffúzió útján jut el a salak–fém határfelületre. Ezért van szükség vasérc adagolásra (nyersvasércelő eljárás), amikor is a vasoxidok közvetlenül eljutnak a határfelületig, így biztosítanak plusz oxigént, sokkal gyorsabban, mint a kemenceatmoszféra oxigénje. A frissítés sebessége a vasérc adagolásával rugalmasan szabályozható, arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy a folyamat eredője endoterm, azaz hőfogyasztó. A frissítés ilyenkor két szakaszra osztható: az érces frissítésre és a tiszta fövésre. Az oxigénbefúvásos módszernél a fürdő középső része is bekapcsolódik az oxidációba, így a fürdő jobban gáztalanítható, a kéntelenítés is jobb hatásfokú. Az oxigénezésnek hátránya az, hogy a füstgáznak nagyobb a portartalma, és a salaknak is nagyobb a vas-oxidtartalma. A dezoxidáció és ötvözés ideje akkor következik be, amikor az acélfürdő széntartalma elérte a kész acél karbontartalmát, a fürdő hőmérséklete pedig a csapolási hőmérsékletet (1580–1680 °C). Ekkor a dezoxidáló anyagok bevitelével csökkenthető az acél oxigéntartalma, az ötvözők adagolásával pedig beállítható a kész acél ötvözöttsége. Csillapítatlan acélok gyártásakor a dezoxidáció csak olyan mértékű lehet, hogy az acél leöntésekor a CO-képződés biztosítva legyen. Csillapított acélok esetén az oxigéntartalmat az egyensúlyi állapotnál valamivel kisebb értékre állítják be. A csapolás kezdetekor bontórúddal meglazítják a magnezitdugót, majd a bontórúddal vagy oxigénsugárral megnyitják az utat a folyékony acél előtt. Siemens–Martin-kemencékből a csapolás öntőüstbe történt, Ilyenkor az öntőüstbe még adagolhattak ferroötvözeteket is. Az öntőüstöt az öntőcsarnokba szállítva az acélt az előkészített kokillákba öntötték, majd a megszilárdulás után a kokillákat, illetve a tuskókat le-, illetve kihúzták. A Martin-acélgyártás utolsó évtizedeiben alkalmazták a folyamatos öntést is. A fémes betét, illetve a fürdő kémiai összetételének alakulása a munkamenet során (bázikus kemencében): ## Az acélgyártás során lejátszódó reakciók A Martin-acélgyártás – ellentétben a nyersvasgyártással, ami redukciós jellegű – egészében véve oxidációs folyamat, amiben redukciós folyamatok is szerepet játszanak. A vas már a berakástól kezdődően elkezd oxidálódni, ami a következő lépcsőkön keresztül valósul meg: Fe → FeO, FeO → Fe₃O₄, Fe₃O₄ → Fe₂O₃. A vassal együtt a szén, a szilícium, a mangán és a foszfor is oxidálódik: C → CO, Si → SiO₂, Mn → MnO, P → P₂O₅. Az olvadási folyamat során nagy vas-oxid-tartalmú salak képződik, amiben a vas-oxid kötött, illetve szabad állapotban van jelen, és a fémfürdő és salak között a megoszlási törvény alapján oszlik meg: (FeO)↔[FeO]. A kémiai folyamatok a következőképpen mennek végbe: a vas oxidálódik, a vas-oxid diffúzióval átmegy a salakból a fémbe, ott oxidálja a fém kísérő elemeit, miközben a vas-oxidból vas redukálódik. A szilícium oxidációja gyakorlatilag már a beolvadási szakaszban végbemegy, majd a képződött szilícium-dioxid a vas-oxiddal lép reakcióba: Si + 2FeO = 2Fe + SiO₂, SiO₂ + 2FeO = 2FeO·SiO₂. Mivel a képződött vegyület a bázikus salakban nem stabilis, a salakban megjelenő kalcium-oxid kiszorítja a vas-oxidot a helyéről: 2FeO·SiO₂ + CaO = CaO·SiO₂ + 2FeO. A mangán oxidációja a fémben oldott vas-oxiddal, illetve a fém és a salak határfelületén: [Mn] + [FeO] ↔ mMnO·nFeO + [Fe], [Mn] + (FeO) ↔ [Fe] + (MnO). A folyamat hőmérsékletfüggő, mennél gyorsabban nő a fürdő hőmérséklete, annál gyorsabban nő a fém mangánkoncentrációja. A mangánt a vason kívül a fürdőben oldott szén is redukálja: (MnO) + [C] → [Mn] + {CO}. A foszfor az acélban általában nemkívánatos elem. A foszfortalanítás összesített reakcióegyenlete: 2[P] + 5(FeO) + 4(CaO) = ((CaO)₄·P₂O₅) + 5Fe. A szén oxidációja rendkívül fontos szerepet játszik a Martin-acélgyártás folyamatában. A karbonkiégés, illetve a frissítés sebessége függ a fémfürdő és a salak összetételétől, a fürdő mélységétől, a betét tömegétől, a kemence hőkapacitásától és oxidáló képességétől stb. Az egyesített reakció a fürdőben: (FeO) + [C] → [Fe] + {CO}. ## SM-acélművek Magyarországon A magyar kohászat első Siemens–Martin-acélművét 1876-ban Resicán állították üzembe – két kemencével. A nyersvasat saját nagyolvasztóik biztosították. Az acélművet folyamatosan bővítették, 1896-ban hat, 1898-ban már nyolc kemence működött, és az acéltermelés 1913-ban elérte a tonnát, az ország termelésének 18%-át. A diósgyőri Magyar Királyi Vasgyárban 1879-re épült fel a Martin-acélgyár, amelyben két 6 tonnás, savanyú bélésű kemencével kezdődött a termelés. Az első adagot 1879. július 8-án csapolták le. Közben, 1882-ben elkezdődött a Bessemer-acélgyártás is. 1886-ban újabb csarnokot építettek, amelyben 1894-ben már négy 9 tonnás kemence működött. 1896-ra készült el az új SM-acélmű, amelyben két 12 tonnás kemencében gyártották az acélt, majd később újabb két 12 tonnás és két 25 tonnás kemencét is üzembe állítottak. A kemencepark 1911-ben egy újabb, 1914-ben pedig három 30 tonnás kemencével bővült, s ezzel összesen 14 SM-kemence működött a gyárban. Az első világháború után a régi acélművet lebontották, egyúttal az 1886-os csarnokban megnövelték az adagot. 1940-ben három 30 tonnás, egy 40 tonnás és három 80 tonnás kemencében gyártottak acélt. A második világháború után buktatható Siemens–Martin-kemencék épültek: egy 40 tonnás, három 80 tonnás és egy 180 tonnás. A gyár éves martinacél-termelése az 1970-es években elérte az egymillió tonnát, majd az LD-acélmű üzembe állása után termelése folyamatosan visszaesett. 1979-ben még megünnepelték a martinacélgyártás századik évfordulóját, de két év múlva már leállt a IV. számú, 180 tonnás kemence, és 1986. október 15-én megszűnt a termelés az utolsó, I. számú SM-kemencében is. Ózdon 1893-ban kezdték meg a Martin-acélmű építését. A kezdetben favázas csarnokban (1907-ben építették át acélszerkezetesre) négy 25 tonnás SM-kemencét helyeztek el. Az acél iránti megnövekedett igény miatt 1904-ben még négy, 1907-ben pedig két újabb kemencét telepítettek. A nyersvasat saját négy, új építésű nagyolvasztójuk biztosította. 1911-től az SM-kemencéket 38 tonnássá alakították. 1934-ben két, 5–6 t/h-s teljesítményű, März-típusú kemencét építettek, amiket folyamatosan korszerűsítettek, emelték a betétjüket, 1952-ben pedig bevezették az olajtüzelést. Az 1950-es évek második felére az acélmű csarnoka és berendezései is elavultak, és komoly szakmai vitákat követően 1960-ban elkezdődtek az acélmű rekonstrukciós munkálatai. Először átépítették a csarnokot, majd – a termelés fenntartása mellett – a régi kemencéket egyenként lebontották, és a helyükre összesen nyolc darab 100 tonnás, olajtüzelésű März-kemencét és egy 800 tonnás körkeverőt telepítettek. 1973-ban az acélmű kapacitása már 1,4 millió tonna/év volt, és ebben az évben elkészült a folyamatos öntőmű is, kapacitással. A martinacélműi rekonstrukció ennek ellenére hibás döntésnek bizonyult, és – több tényező együttes negatív hatása következtében – 1992-ben megszűnt az acélgyártás az ÓKÜ-ben. A csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben 1911-ben kezdődött az SM-acélgyártás. A két 10 tonnás kemencét azért telepítették, hogy a tüzérségi lövedékek alapanyagát gyártsák bennük. 1915-ben megnövelték a betétjüket, és építettek még két 32 tonnás és egy 28 tonnás kemencét is. 1932-ben áttértek az olajtüzelésre (addig generátorgázt használtak), és bevezették a bázikus falazatot. 1951-ben az egyik SM-kemencét 50 tonnásra alakították át, de az 1980-as évek végén leállt az SM-acélmű. A dunaújvárosi Dunai Vasmű acélművét 1951-ben kezdték építeni, és a termelést két 125 tonnás kemencével kezdték. Az első csapolás augusztus 20-án történt meg a III. számú Martin-kemencéből. A gyárrészleg 1960-ra épült ki négy félventuri-kemencével. A nyersvasat saját nagyolvasztójuk szolgáltatta, a fűtőgáz a kokszolóműből érkezett, de pakurát is használtak, majd 1966-tól földgáz+kátrányolajfűtést alkalmaztak. 1965-ben az éves acéltermelés már volt. Az 1960-as években 180 tonnás März–Bolans-típusú SM-kemencékre tértek át, majd bevezették az oxigénes intenzifikálást is. Ennek eredményeként az éves acéltermelés az 1970-es évek elejére elérte az egymillió tonnát. Az oxigénes konverterüzem 1981-es üzembe állása után a martinacélgyártás jelentősége folyamatosan csökkent, majd 1992. december 1-jével be is szüntették az SM-acélmű működését. Magyarország területén ezeken kívül is működtek jelentős Siemens–Martin-acélművek. Így például Korompán, Zólyombrézón, Vajdahunyadon, Nándorhután, de Salgótarjánban és a budapesti Ganz-gyár acélöntödéjében is gyártottak acélt ezzel az eljárással.

ŠK Slovan Bratislava

Az ŠK Slovan Bratislava (a Slovan név magyarul szlávot jelent) a legismertebb és legeredményesebb szlovák labdarúgócsapat, székhelye Pozsonyban található. A klubot 1919. május 3-án alapították. A klub első elnöke Richard Brunner rendőrkapitány lett. A csapat eleinte csak az amatőr csehszlovák labdarúgó-bajnokságban és az ugyancsak amatőr szintű szlovák bajnokságban szerepelt és 1927-ben megnyerte a csehszlovák amatőr bajnokságot. Az 1935–36-os szezontól azonban a klub bekapcsolódott a csehszlovák labdarúgó-bajnokság első osztályának küzdelmeibe, ezzel az első profi bajnokságban szereplő szlovák klub lett. Az egy évszázados történelem folyamán a klub több névváltoztatáson ment keresztül. Csehország német megszállása után a szlovák csapatok saját bajnokságot alapítottak. Ez az időszak hozta el az első aranykort a klub történetében. 1939-től 1944-ig a csapat négy bajnoki címet szerzett és két alkalommal lett ezüstérmes. A második világháborút követően Csehszlovákia újraalakult, és az 1945–46-os szezontól 1993-ig a klub ismét a csehszlovák labdarúgó-bajnokságban szerepelt. Szlovákia 1993-as önállóvá válása után az újra megszervezett szlovák labdarúgó-bajnokságban vett részt. A csehszlovák labdarúgó-bajnokság első osztályát nyolc, a szlovákot pedig tizenöt alkalommal nyerte meg a csapat. A csehszlovák és a szlovák labdarúgókupában összesen tizenhét alkalommal diadalmaskodott a klub. A nemzetközi kupák tekintetében a legnagyobb sikert a kupagyőztesek Európa-kupájának elhódítása jelentette az 1968–69-es szezonban egy alkalommal pedig megnyerték a Közép-európai kupát is. Az 1984–85-ös szezonig az egyetlen csapat volt amely nem esett ki az élvonalból. A Slovan jelentősen kivette a részét a csehszlovák, majd a szlovák labdarúgás válogatott sikereiből is az Európa- és a világbajnokságokon. Az 1976-os Európa-bajnokságon győztes csapatában hét szlovák labdarúgó volt, ebből hat a németek elleni döntőben is pályára lépett. A klub színeiben több, a csehszlovák és szlovák labdarúgás jelentős alakjai közé sorolható labdarúgó viselte és a legtöbb válogatott játékost is a Slovan adta a történelem során. Bár futballklubként alapították, a kezdetektől fogva más sportágak szakosztályai is működnek a klub égisze alatt, így atlétika, úszó, kézilabda, birkózó, vívó, jégkorong, tenisz, asztalitenisz, röplabda, kosárlabda, ökölvívó, műkorcsolya, rögbi, jégkorong, baseball, sakk és futsal szakosztálya is van a csapatnak. A Slovannak, illetve szurkolóinak többször volt összetűzése magyar klubokkal és szurkolóival. Az első és talán leghírhedtebb ilyen eset az 1992. szeptember 16-án bekövetkezett volt. A Slovan–Ferencváros Bajnokcsapatok-Európa-kupája-mérkőzésen a 60. percben szlovák kommandósok előzmények nélkül támadtak a Ferencváros szurkolóira. Az események kiváltó oka a szlovák-magyar ellentét, a Felvidék magyarok lakta embereinek identitása, magyarságtudata volt. A történtek nagy visszhangot keltettek, akkori híradások szerint 14 embert súlyos állapotban szállítottak kórházba. A klub a 2010-es években kezdett rivalizálásba a dunaszerdahelyi DAC csapatával és a két klub szurkolói között hasonló okokra visszavezethetően állt fenn ellentét, amely többször is akár tettleges incidensekbe torkollott. 2008. november 1-jén a DAC-Slovan mérkőzés kezdetén szlovák szurkolókkal csaptak össze rendőrök, a mérkőzés közben pedig a DAC szurkolóit érte rendőri támadás. Az atrocitások következtében 31 embert állítottak elő és ötven sérültet láttak el. Ezen ellentétek ellenére főképp a 2010-es években a Slovannak több meghatározó magyar labdarúgója volt Priskin Tamás, Saláta Kornél és Holman Dávid személyében, míg az 1940-es évek közepén Kubala László, az 1980-as évek végén pedig Keresztúri András viselte a klub mezét. ## Története ### A kezdetektől a professzionalizmusig Csehszlovákia függetlenségének kikiáltása után, mely 1918. október 28-án következett be, felmerült az igény egy új, pozsonyi központú szlovák klub megalapítására. A kezdeményezés cseh tisztviselőktől eredt, akik részt vettek az új közigazgatás kiépítésében. Az 1. ČsŠK Bratislava nevet az előkészítő bizottság tagjai hagyták jóvá a Panonia kávézóban 1919. április 1-jén (más források szerint az új sportklub alapítása 25 rajongóhoz köthető, akik 1919. március 29-én Grajciar fogadójában ültek össze). Az egyesület hivatalos megalapítására végül 1919. május 3-án került sor. Ekkor tartották a nagygyűlést és az alapszabályzatot is ekkor fogadták el. A csapat az első másfél évtizedben az amatőr csehszlovák és az ugyancsak amatőr szintű szlovák labdarúgó-bajnokságban szerepelt. Az előbbiben két ízben sikerült a klubnak a bajnoki címet elnyernie: az 1927-es és az 1929–30-as évadokban. Az utóbbiban kilenc szezon alatt összesen öt alkalommal végzett a csapat az első helyen, bár ezek nem tekinthetőek hivatalos bajnoki címeknek. A csehszlovák labdarúgó-bajnokság első osztályának átszervezésével az 1. ČsŠK Bratislava az 1935–1936-os szezontól vehetett részt a csehszlovák élvonal küzdelmeiben. ### A Braun-korszak A professzionális bajnokságra való felkészülést a magyar Braun József edzővel kezdte meg a csapat. Braun 1934-ben érkezett a klubhoz, amely az 1935–36-os szezontól végre bekapcsolódott a csehszlovák labdarúgó-bajnokság első osztályának küzdelmeibe, ahol viszonylag jól is szerepelt. Az első idényben az 1. ČsŠK Bratislava csak némi balszerencsével lett hetedik helyezett, a következő szezonokban pedig a negyedik és az ötödik helyen végzett a csapat. Braunt az 1937–38-as szezonban az ugyancsak magyar Jávor Pál váltotta az edzői poszton, 1938-ban azonban ismét a Csibi becenevű Braun lett a csapat edzője. Bár a magyar edző eredményesen látta el a feladatát, a sorsa kedvezőtlenre fordult a pozsonyi klubnál, és még ugyanebben az évben távoznia kellett. A nácizmus előretörése következtében Európában, így Szlovákiában is felerősödött az antiszemitizmus, és ennek hatására Braunt zsidó származása miatt eltávolították a csapat éléről. ### Először a szlovák labdarúgó-bajnokságban A világpolitikai változásoknak köszönhetően 1939-ben, Csehország német megszállása után, sor került az első önállónak tekinthető szlovák labdarúgó-bajnokság megrendezésére. Az új bajnokság elhozta az első osztály küzdelmeiben ŠK Bratislava néven szerepelő klub első aranykorát. Az erősebb cseh klubok nélkül a csapat szinte egyeduralkodóvá vált az élvonalban, és a második világháború végéig megrendezett hat szezon alatt négy bajnoki címet szerzett, valamint kétszer ezüstérmes lett. A korszak legkiemelkedőbb játékosa Ján Arpáš volt, aki három alkalommal is elnyerte a gólkirályi címet. Rajta kívül még Tomáš Porubský emelkedett ki a mezőnyből, aki 27 góljával szintén az élvonal legeredményesebb játékosa volt. Az 1944–45-ös szezon 1944 szeptemberében a hadi eseményeknek köszönhetően megszakadt. ### Újra a csehszlovák élvonalban #### Az első bajnoki címek A második világháborút követően a politikai változások következtében Csehszlovákia újraalakult, és a klub ismét a csehszlovák élvonalban folytatta a szereplését. Az 1940-es évek közepétől a csapat a Braun-korszakhoz hasonlóan viszonylag jó teljesítményt nyújtott. Az 1949-es szezonban a nevét Sokol NV Bratislavá-ra változtató klub Leopold Šťastný vezetésével megszerezte az első csehszlovák bajnoki címét. Ezt a bravúrt a következő két évadban is sikerült megismételni. Šťastný távozása után a csapat teljesítménye némileg visszaesett. Egy ezüstérem után előbb a kilencedik, majd az ötödik helyen végzett a bajnokságban. Az 1955-ös szezonban azonban az időközben visszatérő sikeredzővel, Leopold Šťastnýval ismét bajnoki aranyat nyert, majd az 1950-es években még két ezüstérmet sikerült elérni. A csapat 1955-ben mutatkozott be a nemzetközi kupákban. A közép-európai kupában többször is szerepeltek az égszínkékek, legeredményesebb szezonjuk az 1955-ös volt, amikor az elődöntőig jutottak. Az 1956–57-es idényben sor került a bajnokcsapatok Európa-kupájában való bemutatkozásra is, bár a klub nem tudott átütő sikert elérni. #### Az 1969-es kupagyőztesek Európa-kupája győzelem Az 1961-ben az egyesület felvette a Slovan CHZJD Bratislava nevet, és az 1960-as években is a bajnokság meghatározó tagja maradt. Az 1960–1961-es szezonban a harmadik helyen végzett, majd négy alkalommal második helyezett lett. Az 1969–1970-es szezonban Michal Vičan vezetésével ismét sikerült elnyernie a bajnoki címet. A csapat a csehszlovák labdarúgókupában három alkalommal is elnyerte a trófeát (1962-ben, 1963-an és 1968-ban). A klub legnagyobb nemzetközi sikere is ehhez az évtizedhez fűződik, mely során négy alkalommal indult a kupagyőztesek Európa-kupájában. Az 1962–1963-as és az 1963–1964-es szezonban a Slovan a negyeddöntőig jutott. Az igazi áttörés azonban az 1968–1969-es szezonban történt. 1968-ban került sor Csehszlovákiában a prágai tavaszra, melyet a Szovjetunió és csatlósai később fegyveres erővel levertek. Ez a légkör némileg befolyásolta a kupa menetét, mivel számos nyugati csapat nem volt hajlandó pályára lépni a keleti blokk klubjai ellen, és az első kör párosítását regionális alapon újra kellett szervezni. Azonban az események nem voltak negatív hatással a Slovanra. A csapat a jugoszláv FK Bor, a portugál FC Porto, az olasz Torino FC és a skót Dunfermline Athletic FC legyőzésével a döntőbe jutott, ahol az ellenfele a katalán FC Barcelona lett. Michal Vičan csapata közel 20 ezer néző előtt játszotta a döntőt Bázelben. A Slovan meggyőző játékával 3–2-es arányban nyerte a mérkőzést és megérdemelten lett kupagyőztes. Ezzel a teljesítménnyel a Slovan volt az első a keleti blokk csapatai közül, amely az Európai Labdarúgó-szövetség által is elismert kontinentális kupát nyert. Az Intertotó-kupában ebben az évtizedben három alkalommal indult, és 1968-ban pedig megnyerte azt. A közép-európai kupában négy alkalommal indult a Slovan, legnagyobb sikerét az 1964-es szezonban jegyezte, amikor a döntőbe jutott. Ellenfele az ugyancsak csehszlovák TJ Spartak Praha Sokolovo együttese volt. Az első mérkőzés döntetlenre végződött, azonban a visszavágót elveszítette a Slovan. #### Hullámvölgyben Az 1970-es években elején újabb ezüstérmet nyert a Slovan, majd Jozef Vengloš vezetésével az 1973–74-es és az 1974–75-ös szezonokban is megnyerte a bajnokságot. A következő évadban ugyan a csapatnak még sikerült elérnie egy második helyezést, azonban a teljesítménye 1976 után jelentősen visszaesett. Előbb nyolcadik lett, majd ettől is rosszabb helyezéseket ért el. A mélypontot a katasztrofális 1984–85-ös szezon jelentette, amikor a 16. helyen végzett és kiesett az első osztályból. A komoly problémákat jelezte az is, hogy a Slovan csak három szezon elteltével jutott vissza a csehszlovák élvonalba. Ezt követően a csapat teljesítménye fokozatosan javult és Dušan Galis érkezése után, az 1990–91-es évadban ismét ezüstérmes lett, a rákövetkező szezonban pedig újra bajnoki címet ünnepelhetett. Az utolsó csehszlovák labdarúgó-bajnokságot 1992–93-ban rendezték meg, melyben bronzérmes lett a csapat. A kiemelkedő egyéni teljesítményeket tekintve Ján Čapkovič (1971–72), Marián Masný (1980–81) és Peter Dubovský (1991–92 és 1992–93) neve említendő meg, mivel a fenti időszakban ezek a játékosok nyerték el a csehszlovák élvonal gólkirályi címét. A szlovák labdarúgókupa ebben az időben másodlagos szerepet töltött be, mivel a kupa győztese jutott be a csehszlovák labdarúgókupa döntőjébe. Az előbbit hét, az utóbbit két alkalommal nyerte meg. A bajnokcsapatok Európa-kupájában és az utódjában, az UEFA-bajnokok ligájában négy alkalommal indult a (az 1970–71-es, az 1974–75-ös, az 1975–76-os és az 1992–1993-as szezonokban), azonban jelentősebb eredményt nem sikerült elérnie. Az UEFA-kupában három alkalommal (az 1972–1973-as, az 1976–1977-es és az 1991–1992-es idényekben) vett részt a csapat és hasonlóan eredménytelenül szerepelt. A kupagyőztesek Európa-kupájában két ízben indult, de a korábbi nagy sikert nem sikerült megközelítenie, mindkétszer már az első körben kiesett. A közép-európai kupában az 1987–1988-as szezonban vett részt. Bár a Slovan legyőzte a Pescara csapatát, a Váci Izzó MTE elleni súlyos, 6–0-s vereség következtében csoport utolsóként végzett. Egyedül az Intertotó-kupában ért el jelentősebb sikereket, ahol hét alkalommal is sikerült diadalmaskodnia (1970-ben, 1972-ben, 1973-ban, 1974-ben, 1977-ben, 1990-ben és 1992-ben). Összességében tehát kijelenthető, hogy a Slovan főleg az 1970-es évek elején szerepelt jól, majd egy hosszabb hullámvölgy után, az 1990-es évek elején közelítette meg a korábbi formáját. ### Újra a szlovák bajnokságban 1993-ban megalakult az önálló Szlovákia, így a Slovan újra a szlovák labdarúgó-bajnokság első osztályában szerepelt. A csapat tartotta az 1990-es évek elején visszanyert jó formáját és el is nyerte az első három bajnoki címet. Ezt egy bronzérem követte az 1996–97-es szezonban, melyet némi visszaesés követett, de az 1998–99-es idényben ismét bajnok lett. A következő két szezonban bronz- illetve ezüstérmes lett, majd teljesítménye jelentősen leromlott. Ugyan a 2002–03-as szezonban még sikerült elérnie egy harmadik helyezést, de a katasztrofális 2003–04-es idényben a Slovan ismét búcsúzni kényszerült az élvonaltól. Hátránya 10 pont volt a kilencedik helyezett ŠK Matador Púchov csapatával szemben. A kialakuló kaotikus állapotokat jól jelezte, hogy csapatnak 2001-től 2004 végéig 12 edzője volt. A Slovan két év elteltével jutott vissza az élvonalba, ahol előbb stabilizálta a helyét, majd a 2008–09-es szezonban ismét bajnoki címet ért el. A szlovák labdarúgókupában három alkalommal bizonyult a legjobb csapatnak (1994-ben, 1997-ben és 1999-ben). A nemzetközi szereplések nem hoztak sok sikert a klubnak: egy ízben (az 1999–2000-es szezonban) indult az UEFA-bajnokok ligájában, azonban már a második selejtezőkörben kiesett az Anórthoszi Ammohósztu ellenében. Az UEFA-kupában hat alkalommal indult (az 1993–1994-es, az 1994–1995-ös, az 1995–1996-os, az 1996–1997-es, 2000–2001-es és a 2001–2002-es szezonokban), de itt is meglehetősen sikertelenül szerepelt. Legjobb eredményét az 1994–1995-ös kiírásban érte el, amikor bejutott a második körbe. A német Borussia Dortmund azonban túl erős ellenfélnek bizonyult és 4-2-es összesítéssel jutott tovább a Slovan ellenében. A kupagyőztesek Európa-kupájában is egy ízben indult a csapat, az 1997–1998-as kiírásban, de már az első körben kiesett a Chelsea FC ellenében. Az egyetlen sikert ismét az Intertotó-kupa megnyerése jelentette az 1994-es szezonban. Az újjászervezett, Európai Labdarúgó-szövetség által is elismert Intertotó-kupában 2007-ben vett részt, azonban a második körben kiesett az SK Rapid Wien csapata ellen. A 2009–10-es szezont a csapat a cseh Dušan Uhrin vezetésével kezdte meg, amely a 2008–09-es szlovák labdarúgó-bajnokság megnyerésével ismét bejutott az UEFA-bajnokok ligájának selejtezőibe. A klub ekkor tartotta alapításának 90. évfordulóját. Az ünnepi mérkőzésen az olasz Napolival mérkőzött meg a csapat és a nápolyiak színeiben pályára lépett a klub egykori játékosa, a szlovák labdarúgás egyik legjelentősebb játékosa, Marek Hamšík is. A következő szezonban a csapat stadionja átépítése és felújítása miatt ideiglenesen a Štadión Pasienky-ben játszotta hazai mérkőzéseit. A Slovan a második selejtezőkörben kapcsolódott be a küzdelmekbe. Első ellenfele a bosnyák HŠK Zrinjski Mostar volt, amelyet 4-1-es összesítéssel búcsúztatott. A görög Olimbiakósz együttese azonban mindkét alkalommal legyőzte a Slovant, amely így kiesett a kupából. Ezzel azonban a csapat jogosult lett a 2009–2010-es Európa-liga rájátszásában való részvételre. Ellenfele a holland AFC Ajax lett. Az első mérkőzésen a holland csapat súlyos, 5-0 arányú vereséget mért a pozsonyi klubra. A rossz szezonkezdetre való tekintettel Uhrin lemondott. Utóda Michal Hipp lett. A második mérkőzést is az AFC Ajax nyerte 2-0 arányban, így a Slovan az Európa-ligától is búcsúzni kényszerült. A bajnokságban a 19. fordulót követően a második helyen állt a csapat, egy ponttal lemaradva MŠK Žilinától és végül ugyanebben a pozícióban zárta a szezont. A szlovák labdarúgókupában a Slovan bejutott a döntőbe, ahol az FC Spartak Trnava 6-0 arányú legyőzésével kupagyőztes lett. 2010 januárjában Dušan Tittel személyében új edző került a csapat élére. A cseh Karel Jarolím edző vezetésével a 2010–11-es szezonban ismét sikeresnek bizonyult a Slovan a bajnokságban és 68 ponttal megszerezte a 10. szlovák bajnoki címét. A rivális MŠK Žilina teljesítménye jelentősen visszaesett és végül 14 ponttal maradt le a pozsonyi csapat mögött. Egyedül a 61 pontot elérő FK Senica jelentett némi kihívást a Slovan számára. A szlovák labdarúgókupában a csapat a döntőbe jutott, ahol ellenfele az MŠK Žilina volt. Az eredmény végül 3-3 lett és büntetőrúgásokra került sor. Ezt a Slovan nyerte 5-4 arányban és ezzel megszerezte a kupagyőzelmet is. Ezzel az MŠK Žilina csapatát megelőzve a legsikeresebb szlovák csapat lett. A Slovan a 2013-2014-es idényben nyolcadik szlovák bajnoki címét szerezte meg. Az idény előtt visszatért a csapathoz Róbert Vittek is, a szlovák bajnokság legeredményesebb játékosa. A Szlovák kupát nem sikerült megnyernie a csapatnak, miután a döntőben vereséget szenvedtek a Kassa együttesétől. A szezon során a csapat szerepelhetett az Európa-liga csoportkörében is, ahol az utolsó, negyedik helyen végzett. 2015 és 2018 között a csapat nem tudott bajnoki címet nyerni a Trenčín és a Žilina szerezték meg. Ebben az időszakban két évig a klub játékosa volt Priskin Tamás is, aki 51 bajnoki mérkőzésen 22 alkalommal volt eredményes a csapat színeiben. A 2016–17-es és a 2017–18-as idényben kupagyőzelmet is ünnepelhetett a klub. A 2018–2019-es szezonban öt év elteltével sikerült bajnoki címet szereznie a klubnak, amelynek ekkor játékosa volt Holman Dávid és Guzmics Richárd is. A Slovan 17 pontos előnnyel végzett a bajnoki tabella élén, megelőzve a DAC és az MFK Ružomberok együttesét, míg a bajnokság gólkirálya a csapat játékosa, Andraž Šporar lett. A 2019–2020-as szezonban a Bajnokok Ligája selejtezőjéből kiesve bejutott az Európa-liga csoportkörébe a csapat. ## Az egyesület nevei A klub fennállása során több alkalommal is nevet változtatott. Ezek a következők voltak: - 1919 – 1939 : 1. ČsŠK Bratislava - 1939 – 1948 : ŠK Bratislava - 1948 – 1953 : Sokol NV Bratislava - 1953 – 1961 : TJ Slovan ÚNV Bratislava - 1961 – 1990 : TJ Slovan ChZJD Bratislava - 1990-től : ŠK Slovan Bratislava ## Sikerei ### Nemzeti `Csehszlovákia` - Csehszlovák első osztály (1944–93) - 15px Bajnok (8): 1949, 1950, 1951, 1955, 1969–70, 1973–74, 1974–75, 1991–92 - 15px Ezüstérmes (10): 1952, 1956, 1959-60, 1963-64, 1966-67, 1967-68, 1968-69, 1971-72, 1975-76, 1990-91 - Csehszlovák kupa (1939–93) - 15px Győztes (8): 1955, 1970, 1972, 1974, 1976, 1982, 1983, 1989 - 15px Döntős (2): 1971, 1978 - Szlovákiai Unió Bajnokság (1925–1933) - 15px Bajnok (5): 1925, 1926, 1927, 1930, 1932 - Szlovák Nemzeti Labdarúgó Liga (1969–1993) - 15px Bajnok: 1987–88 `Szlovákia` - Szlovák első osztály (1939–44, 1993–napjainkig) - 15px Bajnok (16): 1939–40, 1940–41, 1941–42, 1943–44, 1993–94, 1994–95, 1995–96, 1998–99, 2008–09, 2010–11, 2012–13, 2013–14, 2018–19, 2019–20, 2020-21, 2021-22 - 15px Ezüstérmes (5): 2000–01, 2009–10, 2015–16, 2016–17, 2017–18 - Szlovák kupa (1993–napjainkig) - 15px Győztes (9): 1994, 1997, 1999, 2010, 2011, 2013, 2017, 2018, 2020 - 15px Ezüstérmes (3): 2003, 2014, 2016 - Szlovák szuperkupa (Pribina Cup) (1993–2016) - 15px Győztes (4): 1994, 1996, 2009, 2014 - 15px Döntős (3): 1995, 1997, 2010 2017-től megszűnt a szuperkupa, helyére a Csehszlovák szuperkupa került,melynek lényege hogy az aktuális cseh és szlovák kupagyőztes egymás közt dönti el a szuperkupa sorsát. - Csehszlovák Szuperkupa (2017-napjainkig) - 15px Döntős (1): 2017 ### Nemzetközi - Kupagyőztesek Európa-kupája - 15px Győztes: 1969 - Közép-európai kupa - 15px Döntős: 1964 ## Eredmények ### Amatőr bajnokságok Az 1935–36-os szezonig nem szerepelt szlovák csapat a professzionális, állami bajnokságban. A klub 1. ČsŠK Bratislava néven 1927-ben és 1930-ban is amatőr bajnoki címet nyert. Emellett a szlovák csapatok részére kiírt, ugyancsak amatőr szintű bajnokságban öt ízben is az első helyen végzett a csapat, bár ezek az eredmények nem tekinthetőek hivatalos bajnoki címnek. ### Csehszlovák élvonalbeli bajnoki szereplések A csapat összesen nyolc alkalommal volt bajnok a csehszlovák labdarúgó-bajnokságban, és ezzel az eredménnyel negyedik az örökranglistán. A klub 1935-ben 1. ČsŠK Bratislava néven vett részt először a professzionális csehszlovák labdarúgó-bajnokság első osztályában, mely az 1938–39-es szezonban Csehország német megszállása miatt megszakadt. Ezt követően a csapat a szlovák labdarúgó-bajnokságban szerepelt. Az 1945–46-os szezontól ismét az újraalakuló Csehszlovákia bajnokságában vettek részt. A Slovan többnyire jól szerepelt, azonban az 1984–85-ös szezonban kiesett az első osztályból és három idényt alacsonyabb osztályban töltött. 1993 óta, Szlovákia önállóvá válása után, ismét a szlovák labdarúgó-bajnokságában vesz részt a csapat. - 1945–46-ban két csoportban játszották a bajnokságot Az A és B csoport győztesei rájátszásban döntötték el a bajnoki cím sorsát. A csehszlovák élvonal örökranglistája ### Szlovák élvonalbeli bajnoki szereplések Az első önállónak nevezhető szlovák labdarúgó-bajnokságot 1939-ben, Csehország német megszállása után tartották. A klub ŠK Bratislava néven négy bajnoki címet szerzett. 1944 őszén a bajnokság a megszakadt. A második világháború után a klub ismét a csehszlovák labdarúgó-bajnokságban szerepelt 1993-ig, az önálló Szlovákia megalakulásáig. Azóta ismét újraéledt a szlovák labdarúgó-bajnokság. A 2003–04-es szezon végén a csapat kiesett a szlovák élvonalból és két szezont alacsonyabb osztályban töltött. 1993 óta öt, összesen pedig tizenegy bajnokságot nyert meg a Slovan. Ezzel az eredménnyel a legeredményesebb csapat a szlovák labdarúgó-bajnokság első osztályában. - Az alapszakaszt rájátszás követte. A szlovák élvonal örökranglistája - Korábban 1. FC Košice és FC Artmedia Petržalka néven szerepeltek a fenti csapatok. ### Szereplések a csehszlovák labdarúgókupában (1939-1993) A klub összesen 10 alkalommal szerepelt a csehszlovák kupa döntőjében és nyolc alkalommal hódította el a trófeát. - Kupagyőztes (8): 1955, 1970, 1972, 1974, 1976, 1982, 1983, 1989 - Ezüstérmes (2): 1971, 1978 A csehszlovák labdarúgókupa örökranglistája (1939-1993) ### Szereplések a szlovák labdarúgókupában (1993-) A klub összesen 12-szer szerepelt a szlovák labdarúgókupa döntőjében és kilenc alkalommal hódította el a trófeát. - Kupagyőztes (9): 1994, 1997, 1999, 2010, 2011, 2013, 2017, 2018, 2020 - Döntős (3): 2003, 2014, 2016 A szlovák labdarúgókupa örökranglistája (1993-tól) ### Szereplések a szlovák labdarúgó-szuperkupában A Slovan - a 2010–11-es szezont is beleértve - összesen négy alkalommal nyerte meg a szlovák labdarúgó-szuperkupát. 2011-ben nem került sor mérkőzésre, mivel a csapat megszerezte a bajnoki címet és a szlovák labdarúgókupát is megnyerte. Emellett az 1993-ban megrendezett első, nem hivatalos kiírásban is a Slovan szerezte meg az elsőséget. - Kupagyőztes: 1994, 1996, 2009 - Döntős: 1995, 1997, 2010 A szlovák labdarúgó-szuperkupa örökranglistája ### Nemzetközi szereplések #### Bajnokcsapatok Európa-kupája és UEFA-bajnokok ligája A Slovan eddig hét alkalommal indult az UEFA-bajnokok ligájában, illetve annak elődjében, a bajnokcsapatok Európa-kupájában, azonban szereplései során nem sikerült jelentősebb eredményt elérnie. A csapat a 1956–57-es szezonban indult először a bajnokcsapatok Európa-kupájában. Első ellenfele a lengyel KP Legia Warszawa volt a selejtezőkörben. A lengyel csapaton meglehetősen magabiztosan, 4–2-s összesítéssel jutott tovább a Slovan. Az első körben azonban a svájci Grasshopper-Club megoldhatatlan feladat elé állította a szlovák klubot. Az első mérkőzést ugyan 1–0 arányban megnyerte a Slovan, de a visszavágón meglehetősen simán, 2–0-ra kikapott, és így kiesett a további küzdelmekből. Az 1970–71-es kiírásban a csapat első ellenfele a dán B 1903 volt az első körben. A Slovan végül két szoros mérkőzés után jutott tovább 4–3-s összesítéssel. A második körben azonban a görög Panathinaikósz erősebbnek bizonyult a pozsonyi csapatnál. A Panathinaikósz már az első összecsapás során jelentős előnyt szerzett (3–0). A visszavágót ugyan a Slovan nyerte 2–1 arányban, de hátrányát nem sikerült ledolgoznia, így ismét kiesett. Az 1974–75-ös idény rendkívül balszerencsésen alakult a csapat számára. Ellenfele a belga RSC Anderlecht volt az első körben. Az első, gólzáporos mérkőzést a Slovan nyerte 4–2 arányban. A visszavágón azonban a belga csapat sikeresen ledolgozta a hátrányát és összesítésben 5–5-ös eredmény született. Az idegenben rúgott több gólnak köszönhetően így az RSC Anderlecht jutott tovább. Az 1975–76-os kiírásban a csapat ellenfele az angol Derby County FC volt az első körben. Az első mérkőzést a Slovan nyerte 1–0-ra, azonban a visszavágón súlyos, 3–0 arányú vereséget szenvedett és újra kiesett. Az 1992–93-as szezonban indult először a Slovan az UEFA-bajnokok ligájában. Ellenfele az első körben a magyar Ferencvárosi TC volt. A továbbjutás gyakorlatilag már az első mérkőzésen eldőlt, amikor a pozsonyi klub 4–1 arányban legyőzte a magyar csapatot. A visszavágón a Ferencvárosi TC nem tudott megújulni, és a találkozó 0–0-ra végződött. A második körben azonban az AC Milan simán, összesítésben 5–0-ra verte a Slovant. Az 1999–2000-es idény elhozta a csapat eddigi legrosszabb szereplését. A Slovan ellenfele a ciprusi Anórthoszi Ammohósztu volt a második selejtezőkörben. Az első mérkőzést az Anórthoszi Ammohósztu nyerte 2–1 arányban. A visszavágón azonban a Slovan csak 1–1-s döntetlent tudott elérni, és így kiesett a ciprusi csapat ellenében. A 2009–10-es szezonban a Slovan első ellenfele a bosnyák HŠK Zrinjski Mostar volt a második selejtezőkörben. Az első mérkőzést a bosnyák csapat nyerte 1–0 arányban, mely egyben az első győzelme volt az UEFA-bajnokok ligájában. A visszavágón a Slovan magabiztos, látványos játékkal 4–0 arányban verte a HŠK Zrinjski Mostart. A csapat következő ellenfele a görög Olimbiakósz volt. Mindkét mérkőzést a görög csapat nyerte 2–0-ra, így a Slovan kiesett a kupából. #### Vásárvárosok kupája és UEFA-kupa Az ŠK Slovan Bratislava nem szerepelt az 1955 és 1971 közötti időszakban megrendezésre kerülő, az UEFA-kupa elődjének számító, vásárvárosok kupájában. Az UEFA-kupában kilenc alkalommal indult a csapat, de jelentősebb eredményt eddig nem sikerült elérnie. A Slovan az 1972–73-as szezonban mutatkozott be az UEFA-kupában. Ellenfele a jugoszláv FK Vojvodina volt az első körben. A csapat magabiztosan, 8-1-es összesítéssel jutott tovább a jugoszláv klub ellenében. A második körben a spanyol UD Las Palmas ellen lépett pályára. Az első mérkőzés 2-2-es döntetlenre végződött. A második összecsapás ismét szoros küzdelmet hozott, azonban a spanyol csapat végül 1-0 arányban nyerte a találkozót, így a pozsonyi csapat kiesett a küzdelmekől. Az 1976–77-es kiírásban az izlandi Fram volt a csapat első ellenfele az első körben. A Slovan ismét magabiztosan kezdte a kupát és összesítésben 8-0 arányban győzte le az izlandi klubot. A második körben azonban komolyabb ellenfélre akadt az angol Queens Park Rangers FC csapatában. Az első mérkőzés szoros, 3-3-as eredménnyel végződött. A második találkozón azonban az angol klub meglepte a Slovant és fölényes, 5-2 arányú győzelmével továbbjutott az égszínkékek ellenében. Az 1991–92-es idényben a Slovan ismét az első körben kapcsolódott be a küzdelmekbe. Ellenfele a Real Madrid CF csapata volt. Az első mérkőzésen szoros eredmény született (a Real Madrid nyert 2-1 arányban). A csapat a visszavágón is bravúros teljesítményt nyújtott, de az 1-1-es döntetlen nem volt elég a továbbjutáshoz. Az 1993–94-es szezon ismét szoros küzdelmet hozott, azonban a Slovannak most sem volt szerencséje. Az első körben az angol Aston Villa FC lett a csapat ellenfele. Az első találkozó 0-0-ra végződött, a második összecsapást azonban nagy küzdelem után az angol klub nyerte 2-1 arányban, így a Slovan ismét búcsúzni kényszerült a további küzdelmektől. Az 1994–95-ös idényben a Slovan első ellenfele az északír Portadown FC volt a selejtező körben. A pozsonyi klub nagy fölénnyel, összesítésben 5-0 arányban, jutott túl az ellenfelén. Az első körben, a dán FC København elleni mérkőzések már szorosabb küzdelmet hoztak. Az első mérkőzést a Slovan nyerte 1-0 arányban. A visszavágón a dán csapat nem tudta ledolgozni a hátrányát, és az 1-1-es döntetlennek köszönhetően a Slovan jutott tovább. A második körben a német Borussia Dortmund ellen lépett pályára a csapat. Az első találkozót a Slovan nyerte 2-1-re. A visszavágón azonban a német csapat súlyos, 3-0 arányú vereséget mért a pozsonyi klubra, mely így ismét kiesett a kupából. Az 1995–96-os kiírásban a csapat először a horvát NK Osijek ellen lépett pályára a selejtező körben. A Slovan súlyos vereséget mért a horvát klubra. Előbb 4-0, majd 2-0 arányban diadalmaskodott az Osijek felett. Az első körben ismét német csapat lett a pozsonyi klub ellenfele. Az 1. FC Kaiserslautern elleni első mérkőzés ismét a Slovan győzelmét hozta (2-1). A visszavágón azonban az előző szezonhoz hasonlóan súlyos, 3-0 arányú vereséget szenvedett a csapat, mely így ismét búcsúzni kényszerült a további küzdelmektől. Az 1996–97-es szezonban a Slovan első ellenfele az ír St Patrick's Athletic FC volt az előselejtező körben. Mindkét mérkőzésen szoros eredmény született, de végül a pozsonyi klub jutott tovább 5-3-as összesítéssel. A selejtező körben a csapat a török Trabzonspor ellen lépett pályára. Az első mérkőzést a Slovan nyerte 2-1 arányban. A visszavágón azonban a Trabzonspor fölényes, 4-1 arányú győzelmet aratott, és a pozsonyi csapat ismét kiesett a kupából. A 2000–01-es idényben a csapat a grúz SK Lokomotivi Tbiliszi ellen lépett először pályára a selejtező körben. A Slovan mindkét találkozót 2-0-ra nyerte. Az első körbe bejutva a horvát NK Dinamo Zagreb lett a csapat ellenfele. Az első találkozót a horvát klub fölényesen, 3-0 arányban nyerte. A visszavágón a Slovan nem tudta ledolgozni a hátrányát, és az 1-1-es döntetlennek köszönhetően ismét búcsúzni kényszerült a további küzdelmektől. A 2001–02-es kiírásban a Slovan a walesi Cwmbran Town AFC ellen kezdte a küzdelmeket a selejtező körben. A pozsonyi csapat továbbjutása gyakorlatilag már az első, 4-0-ra megnyert mérkőzés után eldőlt (összesítésben 5-0 lett az eredmény). Az első körben a csapat ellenfele a cseh FC Slovan Liberec lett. Az első találkozót a cseh klub nyerte 2-0 arányban. A visszavágót a Slovan nagy küzdelem után megnyerte, de az 1-0 arányú győzelem nem volt elég a továbbjutáshoz. #### Európa-liga A Slovan a 2009–2010-es szezonban indult először az Európa-ligában, amely korábban UEFA-kupa néven volt ismert. A csapat az UEFA-bajnokok ligájából való kiesése után lett jogosult a kupában való részvételre. A küzdelmekbe a rájátszásban kapcsolódott be, ahol ellenfele a holland AFC Ajax lett. Az első mérkőzésen a holland csapat súlyos, 5-0 arányú vereséget mért a pozsonyi klubra. A Slovan a visszavágón nem tudott megújulni és az AFC Ajax újabb, ezúttal 2-0 arányú győzelme a szlovák csapat kiesését eredményezte. A 2011–12-es szezonban bejutottak a csoportkörbe, ott azonban az Athletic Club, a Red Bull Salzburg és a Paris Saint-Germain mögött egy döntetlent elérve a negyedik helyen végeztek csak. Az Európa-liga 2012–2013-as kiírásának selejtezőjében a 2. körben a Videoton ejtette ki a csapatot 1–1-es összesítéssel, idegenben lőtt góllal. A 2014–15-ös idényben a Bajnokok Ligája selejtezőjében elvesztette a csapat a őlay-off párharcot a BATE Bariszavellen és így átkerült az Európa-liga csoportkörébe. Ott a svájci Young Boys, a cseh AC Sparta Praha és az olasz Napoli mögött ezúttal is a negyedik helyen zárt. A 2019–20-as szezonban ugyanilyen forgatókönyv szerint került az Európa-liga csoportküörébe a Slovan, amely ott a Beşiktaşsal, a Bragával és a Wolverhamptonnal került egy négyesbe. #### Kupagyőztesek Európa-kupája A Slovan összesen hét alkalommal indult a kupagyőztesek Európa-kupájában (az 1998–1999-es idény után a kupa megszűnt), és egy ízben, az 1968–1969-es szezonban nyerte el ezt a trófeát az FC Barcelona legyőzésével. A Slovan az 1962–63-as szezonban szerepelt először a kupagyőztesek Európa-kupájában. Első ellenfele a svájci FC Lausanne-Sport volt a második körben. Két szoros mérkőzés után a Slovan 2:1-es összesítéssel bejutott a negyeddöntőbe. Itt a csapat az angol Tottenham Hotspur FC ellen lépett pályára. Az első találkozót a Slovan nyerte 2:0 arányban. A visszavágón azonban az angol csapat katasztrofális, 6:0 arányú vereséget mért a pozsonyi csapatra, amely így kiesett a kupából. Az 1963–64-es kiírásban a csapat első ellenfele a finn HPS Helsinki volt a selejtező körben. Az összecsapások a Slovan fölényes, összesítésben 12:2 arányú győzelmét hozták. Az első körben a csapat a walesi Borough United FC ellen lépett pályára, és a két mérkőzés után 4:0 volt az eredmény a Slovan javára. A negyeddöntőbe bejutva a csapat a skót Celtic FC-vel találkozott. Mindkét mérkőzés a skót csapat 1:0 arányú győzelmével végződött és a Slovan kiesett a kupából. Az 1968–69-es idényben először a jugoszláv FK Bor ellen lépett pályára a csapat az első körben. Az első mérkőzést a Slovan nyerte 3:0 arányban. A második találkozón kiengedett a csapat, és a jugoszláv klub játékosai mindent megtettek, hogy ledolgozzák a hátrányukat, de ehhez a pályán elért 2:0 nem volt elégséges. A második körben a portugál FC Porto ellen lépett pályára a Slovan. Az első összecsapás a portugál csapat 1:0 arányú győzelmét hozta. A visszavágón azonban a Slovan alaposan meglepte az FC Porto csapatát, és fölényes 4:0 arányú győzelmet aratott. A negyeddöntőben az olasz Torino FC ellen két szoros mérkőzést játszott a csapat és összesítésben 3:1 arányban győzte le ellenfelét. Az elődöntőben a skót Dunfermline Athletic FC elleni első mérkőzés eredménye 1:1 lett. A visszavágó is szoros küzdelmet hozott, és a Slovan végül 1:0 arányban nyerte a találkozót. A döntőben a csapat ellenfele a spanyol FC Barcelona volt. A mérkőzést 1969. május 21-én 19 órakor kezdték a csapatok Bázelben, közel 20 ezer néző előtt. Michal Vičan edző a nagy termetű védőre, Alexander Horváthra építette a csapatát, mely látványos játékkal lepte meg mind a nézőket, mind a spanyol klub játékosait. A Slovan már a második percben vezetéshez jutott Ľudovít Cvetler jóvoltából. 14 perccel később José António Zaldúa találata kiegyenlítette a mérkőzés állását. Ezt azonban Vladimír Hrivnák, majd Ján Čapkovič góljai követték a 30. és a 42. percben. A Slovan uralta a játékot az első félidőben. A második félidő eleje Carles Rexach góljával kezdődött, azonban a Slovan képes volt megtartani az előnyét, és jó játékával megérdemelten nyerte meg a kupát. Az 1969–70-es szezon nagy csalódást okozott az előző évi kupagyőzelem után. A Slovan a jugoszláv NK Dinamo Zagreb ellen kezdte meg a küzdelmeket az első körben. Az első mérkőzés a jugoszláv csapat biztos, 3:0 arányú győzelmével végződött. A visszavágón a Slovan nem tudott megújulni, és csak egy gól nélküli döntetlenre futotta az erejéből, így mindjárt az első körben kiesett a kupából. Az 1982–83-as kiírás sem hozott több szerencsét a Slovannak. Első ellenfele az olasz FC Internazionale volt az első körben. Az első találkozót az olasz csapat nyerte 2-0 arányban. A második mérkőzés szoros küzdelmet hozott, azonban a Slovan 2-1-es győzelme nem volt elég a továbbjutáshoz. Az 1989–90-es idényben a csapat az első körben a svájci Grasshopper-Club ellen lépett pályára. Az első mérkőzés a pozsonyi csapat magabiztos, 3-0 arányú győzelmével végződött. A visszavágón azonban a svájci csapat alaposan meglepte a Slovant. A rendes játékidőben összesítésben döntetlenre álltak a csapatok. A hosszabbításban azonban ismét a Grasshopper-Club tudott betalálni a kapuba, mely a szlovák csapat kiesését jelentette a kupából. Az 1997–98-as szezonban a csapat első ellenfele a bolgár PFK Levszki Szófia volt a selejtezőkörben. A két mérkőzés szoros küzdelmet hozott, melyből végül a Slovan került ki győztesen. Az első körbe bejutva az angol Chelsea FC azonban már leküzdhetetlen ellenfelet jelentett a Slovan számára. Mindkét mérkőzést az angol csapat nyerte 2-0 arányban és a pozsonyi csapat ismét búcsúzni kényszerült a kupától. #### Közép-európai kupa A közép-európai kupában nyolc alkalommal indult a Slovan, de a trófeát nem sikerült megnyernie. Ez a kupa a második világháború előtt élte a fénykorát és 1992-ben megszűnt, mivel addigra teljesen elvesztette a jelentőségét. A csapat egyszer jutott be a döntőbe, egyszer az elődöntőbe. Az 1955-ös szezonban mutatkozott be a Slovan a közép-európai kupában. Első ellenfele a jugoszláv FK Vojvodina volt a negyeddöntőben. Az első mérkőzés gól nélküli döntetlenre végződött. A visszavágó a Slovan magabiztos, 3:0 arányú győzelmét hozta. Az elődöntőben a csapat ellenfele az ugyancsak csehszlovák AC Dukla Praha volt. A két csapat nagy küzdelmet vívott a továbbjutásért. Az első találkozó végeredménye 0:0, a másodiké 2:2 lett. Tekintve, hogy ekkor nem számítottak az idegenben lőtt gólok, újabb mérkőzés lejátszására volt szükség. A harmadik összecsapás is szoros küzdelmet hozott, melyből végül az AC Dukla Praha került ki győztesen (2:1). A pozsonyi csapat így kiesett a kupából. Az 1956-os kiírás küzdelmeihez ismét a negyeddöntőben csatlakozott a Slovan. Ellenfele az osztrák SK Rapid Wien volt. A mérkőzések nagy küzdelmet hoztak, a Slovan összesítésben 3:4-ra alulmaradt az osztrák csapattal szemben, így ismét búcsúzni kényszerült a kupából. Az 1957-es idényben a csapat első ellenfele a jugoszláv FK Vojvodina volt a negyeddöntőben. Az első mérkőzés a pozsonyi csapat nyerte 1:0 arányban. A visszavágón azonban a jugoszláv csapat uralta a játékot, és megsemmisítő, 6:0 arányú győzelme a Slovan kiesését jelentette. Az 1960-as szezon lebonyolítása rendhagyó módon zajlott. A tornán öt ország vett részt, fejenként hat csapattal. A klubok által elért eredményeket országonként összesítették. A csapat ellenfele a jugoszláv FK Partizan volt. Az első mérkőzést a Slovan nyerte 2:1-re. A visszavágó azonban a jugoszláv csapat magabiztos, 4:1 arányú győzelmét hozta. A csehszlovák klubok a harmadik helyen végeztek 13 ponttal, négy ponttal lemaradva az első helyezett magyaroktól. Az 1962-es kiírásban a csapatokat négy négyes csoportra osztották és a csoportgyőztesek jutottak be az elődöntőbe. A Slovan a magyar Budapesti Honvéd, az olasz Bologna FC és a jugoszláv FK Crvena Zvezda csapataival került egy csoportba. A Budapesti Honvéd elleni találkozók szoros küzdelmet hoztak. Az első mérkőzést a magyar csapat, a visszavágót pedig a Slovan nyerte 2:1 arányban. A Bologna FC elleni első találkozó az olasz csapat sikerét hozta el (3:0). A második mérkőzésen a Slovan szoros küzdelemben, 2:1 arányban nyert. A FK Crvena Zvezda elleni mérkőzések is szoros eredménnyel zárultak. A Slovan előbb 1:0 arányban győzött, majd 1:1-es döntetlent ért el a jugoszláv csapat ellen. A pozsonyi csapatnak nem volt szerencséje, mert a csoport végeredménye meglehetősen szoros volt, így hét ponttal a harmadik helyen végzett. A Bologna FC egy ponttal, az FK Crvena Zvezda pedig a jobb gólarányának köszönhetően előzte meg. Az 1964-es idény küzdelmeibe a negyeddöntőben kapcsolódott be a Slovan. A jugoszláv FK Željezničar az első mérkőzésen szoros, 2:1 arányú győzelmet aratott. A visszavágón azonban a Slovan meggyőző teljesítmény mutatott és 3:0 arányban győzte le az ellenfelét. Az elődöntőben a magyar Vasas ellen lépett pályára a csapat. Az első összecsapás 1:1-re végződött. A második találkozón elért 2:0 arányú győzelemnek köszönhetően azonban a Slovan jutott be a döntőbe. Az ugyancsak csehszlovák TJ Spartak Praha Sokolovo elleni első összecsapás gól nélküli döntetlenre végződött. A visszavágón azonban nem tudtak megújulni a Slovan játékosai és TJ Spartak Praha Sokolovo 2-0 arányban nyerte mind a mérkőzést, mind a kupát. Az 1966–67-es szezonban a Slovan a magyar Újpesti Dózsa ellen lépett pályára az első körben. A továbbjutás kérdése gyakorlatilag már az első mérkőzésen eldőlt, mivel a magyar csapat megsemmisítő, 5:1 arányú győzelmet aratott. A visszavágón a Slovan nem tudta ledolgozni a hátrányát, és az 1:1-es döntetlennnek köszönhetően kiesett a kupából. Az 1987–88-as kiírásban a csapatokat két hármas csoportra osztották és a csoportgyőztesek jutottak be az döntőbe. Az olasz Pescara elleni mérkőzést a Slovan nyerte 1-0 arányban, de a magyar Váci Izzó MTE súlyos, 6-0 arányú vereséget mért a csapatra, amely így kiesett a kupából. #### Intertotó-kupa Az Intertotó-kupában a Slovan összesen 14-szer indult, és tíz alkalommal hódította el a trófeát. Az 1961–1962-es és az 1963–1964-es szezonokban az elő- illetve a negyeddöntőig jutott a csapat. A többi kiírásban csak a csoportköröket tartották meg, melynek nyertesei automatikusan kupagyőztesek lettek. Az 1995-ös idényig megtartott sorozatot nem az Európai Labdarúgó-szövetség rendezte, és így annak eredményeit nem ismeri el hivatalosnak. Az új, 1995 utáni kupában a csapat csak egy alkalommal indult. Kupagyőztes: 1968, 1970, 1972, 1973, 1974, 1977, 1990, 1992, 1993, 1994 ## Játékoskeret A 2019-2020-as szezon játékoskerete: ## Ismertebb játékosok ## A Slovan gólkirályai az élvonalban Csehszlovák élvonal - 1971–72 Ján Čapkovič 19 gól - 1980–81 Marián Masný 16 gól - 1991–92 Peter Dubovský 27 gól - 1992–93 Peter Dubovský 24 gól Szlovák élvonal - 1939–40 Tomáš Porubský 27 gól - 1940–41 Ján Arpáš 19 gól - 1941–42 Ján Arpáš 19 gól - 1943–44 Ján Arpáš 28 gól - 2008–09 Pavol Masaryk 15 gól - 2010–11 Filip Šebo 22 gól - 2016–17 Seydouba Soumah 20 gól - 2018–19 Andraž Šporar 29 gól ## Stadion A Tehelné Pole Stadion az ŠK Slovan Bratislava és a szlovák labdarúgó-válogatott hazai stadionja, mely Pozsony Tehelné Pole (magyarul Téglamező) kerületében található. A létesítmény 30 085 fő befogadásra alkalmas. A pálya hosszúsága 105, szélessége pedig 68 méter. A stadion építésére az első Szlovák Köztársaság ideje alatt került sor. 1938-ban, mikor a Harmadik Birodalom megszállta Pozsony Petržalka kerületét, a szlovák főváros elveszítette szinte az összes sportlétesítményét. Az építési munkálatok 1939-ben kezdődtek, és bár 1940-ben átadták, egyes munkálatok 1944-ig tartottak. A stadion ezt követően a klub hazai pályája lett. Hivatalos felavatására 1940 szeptemberében került sor, ekkor 25 000 férőhellyel rendelkezett. Az első nemzetközi mérkőzésre 1940. október 27-én került sor a stadionban, mikor a csapat a német Hertha BSC együttesét fogadta. A találkozó 2:2-re végződött. A régi stadion felújítási munkálataira 1961-ben került sor. A tribün hozzáadásával a férőhelyek száma jelentősen megnőtt, és a létesítmény 45 000 fő befogadására volt alkalmas. A felújítás során, a pálya rendbehozatala mellett, a stadiont világítással és eredményjelző táblával látták el. Később a létesítmény kapacitása 30 085 főre csökkent. ## Induló Slovan, do toho! Belasí jak obloha, sú naši chlapci na tráve, talent majú od boha, bojovnosť majú v svojej povahe. A preto poďme Slovan, poďme Slovan, všetci Slovan do toho! Keď belasí útočia, súperi hrozný strach majú, pred bránou to roztočia a vtedy góly len padajú. A preto poďme Slovan, poďme Slovan, všetci Slovan do toho! Obrana je pozorná, súper ňou neprerazí, nálada je výborná, určite Slovan zasa zvíťazí. A preto poďme Slovan, poďme Slovan, všetci Slovan do toho! Slovanisti vždy fandia a celým srdcom skandujú, svoje city netaja, veď Slovan Bratislava milujú. A preto poďme Slovan, poďme Slovan, všetci Slovan do toho! ## Szurkolók, riválisok Az ŠK Slovan Bratislava rendelkezik az egyik leghíresebb szurkolótáborral Szlovákiában. A csapat iránti szeretet és szenvedély jeleként jelentős számú Slovan szurkoló jelenik meg a csapat vendégszereplései alkalmával is. Mérkőzéseiket komoly rendőri készültség kíséri. A legjelentősebb szurkolói csoportokat az Ultras Slovan és a Belasá šlachta ultrái képezik. Kapcsolatuk különösen rossz az ugyancsak vehemens Spartak Trnava ultráival, és a két csapat találkozóit gyakran szurkolói erőszak követi. A 2008 szeptemberében megrendezett, egymás elleni mérkőzést követően rendőri beavatkozásra volt szükség a közrend megőrzése érdekében. Jellemző, hogy a rendőrség 2009 májusában, az egymás elleni találkozójukra nagy erőket vezényelt ki, annak ellenére, hogy a mérkőzést zárt kapuk mögött játszották. Ugyancsak botrány kísérte a Slovan dunaszerdahelyi, FK DAC 1904 Dunajská Streda elleni vendégszereplését 2008 novemberében, bár ezúttal a rendőrségé volt a főszerep. A dunaszerdahelyi csapat szereplését számos felvidéki magyar, illetve magyarországi szurkoló kívánta megtekinteni. A mérkőzés több volt, mint egy szimpla bajnoki. A Slovan, mint „igazi szlovák nemzeti csapat” csapott össze a „magyar csapattal.” Már a találkozó előtt hetekkel megkezdődtek az üzengetések, plakátok, videók formájában. A stadionba rengeteg szurkoló érkezett, legalább 10 000-en lehettek. Rendbontás hazai részről nem történt, a vendégszurkolók azonban görögtüzeket dobáltak a pályára. Ennek ellenére a rendfenntartó erők a hazai szektorokba nyomultak be és válogatás nélkül, brutálisan ütöttek mindenkit. A rendőri fellépés következtében 16 magyar és 15 szlovák szurkolót állítottak elő a szlovák rendőrök, valamint 50 fő kórházi ellátásra szorult. A rendőrök intézkedését illetően azonban felmerült, hogy indokolatlanul és aránytalanul léptek fel a magyar szurkolókkal szemben, ami tekintve a két ország közötti feszült helyzetet, külügyminiszteri egyeztetést vont maga után. Göncz Kinga külügyminiszter arra kérte a szlovák hatóságokat, hogy vizsgálják ki az esetet. Az ŠK Slovan Bratislava legnagyobb riválisai az FC Spartak Trnava (mérkőzéseiket, mint a fentiekből is kitűnik, gyakran kíséri szurkolói erőszak) és az FK Inter Bratislava, valamint az MFK Petržalka és a FC DAC 1904. Az FC Spartak Trnava csapatával már a csehszlovák labdarúgó-bajnokság alatt jelentős versengés alakult ki, mivel a Slovannal együtt csak ez a két szlovák klub indult jelentősebb eséllyel a cseh csapatok mellett a bajnoki cím megszerzéséért. Az egymás elleni versengésből, a bajnoki címek és kupák megszerzését tekintve, egyelőre az ŠK Slovan Bratislava került ki győztesen, jelentősen megelőzve a riválisait. A dunaszerdahelyi DAC és a Slovan Bratislava szurkolóinak találkozásai kiemelt biztonsági kockázatot jelentenek. Ezeken a mérkőzéseken előfordultak már rendbontások, több esetben rendőri intézkedések is történtek és mindkét táborból több szurkoló ellen indítottak eljárást. Talán a legnagyobb médianyilvánosságot kapott eset 2008. november 1-jén történt, amikor a DAC-Slovan mérkőzés kezdetén még a szlovák szurkolókkal csaptak össze a rendfenntartók. A mérkőzés közben azonban a DAC szurkolók szektorát rohanta le a szlovák karhatalom. Az eredmény: ötvenen megsebesültek, 31 személyt előállítottak, a sérültek között volt egy rendőr is. A legsúlyosabb sérültet, az akkor 18 éves vörösmajori fiút a stadionban kellett újraéleszteni, majd helikopterrel szállították kórházba. A Dunaszerdahelyen rendezett mérkőzést az eset miatt félbe kellett szakítani, de végül 4:0-ra simán nyert a Slovan. A 2017. április 8-án rendezett jubileumi 50. DAC-Slovan találkozón is meg kellett szakítani ezúttal a Slovan-szurkolók a szektorukban elkezdték szétszedni a berendezést és széthajigálták a lebontott székeket. A rohamrendőrök és a biztonságiak kiürítették a szektort és folytatódhatott a mérkőzés. A mérkőzést 1:0-ra a DAC nyerte meg. ## A klub eddigi edzői ## Rekordok ### Rekord bevételért eladott játékosok ### Rekord összegért vett játékosok ### A klub legeredményesebb játékosai ## Elsődleges források - Az ŠK Slovan Bratislava a Gfdb.com honlapján - UEFA: ŠK Slovan Bratislava - RSSSF: Slovakia - List of Champions - RSSSF: Czechoslovakia - List of Champions - RSSSF: Slovakia - List of Cup Finals - RSSSF: Czechoslovakia - List of Cup Finals - Az ŠK Slovan Bratislava hivatalos honlapja(szlovákul) - A Slovan Misto honlapja - Új Szó:Slovan Bratislava (hírek)

Dinoszauruszok

A dinoszauruszok (Dinosauria) a gerinchúrosok kládjába tartozó ősállatok egy vegyes csoportját jelenti. Változatos méretű (csirke nagyságútól a 30 méteresig terjedő), szárazföldi állatok voltak, melyek körülbelül 170 millió éven át uralták az egyes ökoszisztémákat. A triász időszakban, mintegy 243–233 millió éve jelentek meg, és a kréta időszak végén, körülbelül 66 millió éve (a kréta–tercier kihalási esemény során) pusztultak ki (a madarak kivételével). A Földön található kövületek összessége (a fosszilis rekord) azt jelzi, hogy a madarak a jura időszak során a theropoda dinoszauruszok egy ágazatából fejlődtek ki. E madarak egy része, köztük a modern madarak ősei túlélték a kréta–tercier eseményt. Emiatt a modern osztályozási rendszerek ezeket az állatokat is a dinoszauruszok egy máig fennmaradt csoportjának tekintik. A dinoszauruszok változatos állatcsoportot alkottak. Az őslénykutatók több mint ötszáz különböző nemet és több mint 1000 fajt azonosítottak, maradványaikat pedig a Föld összes kontinensén megtalálták. A 19. század első felében a tudósközösség nagy része úgy vélte, hogy a dinoszauruszok lomhák, hideg vérűek és alacsony értelmi képességűek lehettek, az 1970-es években azonban a kutatások eredményeként megállapították, hogy aktív, magasabb anyagcsereszintű állatok voltak, melyek a társas kapcsolatokhoz szükséges adaptációkkal is rendelkeztek. Voltak köztük növényevők, húsevők és mindenevők is, egy részük négy lábon, más részük pedig alkalmanként vagy kizárólag két lábon járt. Több fajuknál bonyolult csontváz módosulások, például testpáncél, szarvak vagy fejdíszek alakultak ki. A dinoszauruszokat általánosságban nagy méretűnek tartják, de sokuk ember nagyságú vagy annál kisebb volt. A legtöbb nagy csoportjuk fészeképítő, tojásrakó állatként ismert, ami arra utal, hogy a modern madarakhoz hasonlóan szaporodtak. A dinoszaurusz szót néha tévesen használják olyan őshüllőkre is, mint a pelycosaurusok közé tartozó Dimetrodon, a szárnyas pteroszauruszok, a vízi ichthyoszauruszok, plezioszauruszok és a moszaszauruszok, pedig ezek nem tartoznak a dinoszauruszok közé. Miután a 19. század elején a dinoszauruszok megkövesedett csontjainak mibenlétére fény derült, azok rövidesen világszerte a múzeumok legfőbb látványosságai lettek, és a kultúra részévé váltak. Számos sikeres könyvben és filmben szerepelnek, mint például a Jurassic Parkban (Őslénypark), a média pedig rendszeresen beszámol az új leletekről és hipotézisekről. ## Ismertetés ### Etimológia A „Dinosauria” öregrend elnevezése 1842-ből, Sir Richard Owen angol tudóstól származik, aki ezzel a szóval utalt a „Sauria hüllők megkülönböztetett törzsére vagy alrendjére” melynek tagjaira Angliában és a világ más tájain találtak rá. A kifejezés az ógörög δεινός / deinosz ('rettenetes', 'ijesztően nagy' vagy 'félelmetes') és σαῦρος / szaürosz ('gyík' vagy 'hüllő') szavak összetételéből származik. Ezzel Owen inkább a kihalt állatok mérete és fenségessége iránti tiszteletét kívánta kifejezni, mintsem az óriási termetük, fogazatuk és állkapcsuk által kiváltott félelmét. ### Modern definíció A filogenetikus rendszertanban a dinoszauruszokat olyan csoportként határozzák meg, amely tartalmazza a Triceratops és a Neornithes alosztály (azaz a modern madarak) legközelebbi közös ősét, és annak valamennyi leszármazottját. A dinoszauruszok a Megalosaurusra és az Iguanodonra hivatkozva is definiálhatók, ugyanis Richard Owen az akkor ismert három nem közül ezt a kettőt nevezte meg, a Dinosauria öregrend megalkotásakor. Mindkét definíció az állatok ugyanazon halmazát definiálja dinoszauruszként, beleértve a theropodákat (melyek többnyire két lábon járó húsevők), a sauropodomorphákat (melyek többnyire négy lábon járó, nagy méretű, hosszú, nyakkal és farokkal rendelkező növényevők), az ankylosaurusokat (páncélozott négy lábon járó növényevők), a stegosaurusokat (lemezes, négy lábon járó növényevők), a ceratopsiákat (csontgallérral és szarvakkal rendelkező, négy lábon járó növényevők) és az ornithopodákat (két vagy négy lábon járó „kacsacsőrű” növényevők). Ezek a definíciók megfelelnek azoknak a dinoszauruszokkal kapcsolatos tudományos elképzeléseknek, melyek megelőzik a modern filogenetika használatát. A jelentésük változatlansága megakadályozza a „dinoszaurusz” szó értelmezésével kapcsolatos esetleges félreértéseket. Az őslénykutatók széles körben elfogadják, hogy a madarak a theropoda dinoszauruszok leszármazottai. A szűkebb, kladisztikai definíció értelmében pedig, mivel a közös ős révén a madarak és a dinoszauruszok rokonok, ezért ez utóbbiak a dinoszauruszok egy nem kihalt fejlődési ágának tekinthetők. A modern madarakat a legtöbb őslénykutató a Maniraptora alcsoportba sorolja, amely a coelurosaurusokon, és a theropodákon keresztül a hüllőmedencéjűek közé tartozik, amelyek dinoszauruszok. Bár a kladisztika szemszögéből nézve a madarak dinoszauruszok, a hétköznapi nyelvben a dinoszaurusz szó mégsem utal a madarakra. Továbbá a madarak közé nem tartozó dinoszauruszokra, mint „nem madár dinoszauruszokra” hivatkozni kényelmetlen, ezért ez a szócikk a „dinoszaurusz” szót a „nem madár dinoszaurusz”, a „madár” szót pedig a „madár dinoszaurusz” szinonimájaként használja. A „nem madár dinoszaurusz”, illetve a „madarak közé nem tartozó dinoszaurusz” kifejezés csupán nyomatékosításra szolgál. ### Általános ismertetés A fenti definíciók értelmében a dinoszauruszok (a madaraktól elkülönítve) általánosan úgy írhatók le, mint a test alatt elhelyezkedő lábakkal rendelkező szárazföldi archosaurus hüllők, melyek a késő triász kortól (pontosabban annak karni korszakától) a késő kréta korig (pontosabban annak maastrichti korszakáig) éltek. A dinoszauruszok voltak a mezozoikum domináns szárazföldi gerinces állatai, főként a jura és kréta idején. Az állatok egyéb csoportjai méretüket és ökológiai fülkéiket (niche-eiket) illetően korlátozottak voltak; például az emlősök ritkán lépték túl egy macska méretét, általában rágcsáló méretű ragadozók voltak, melyek apró állatokkal táplálkoztak. Egy nevezetes kivétel a Repenomamus giganticus, egy 12–14 kilogramm tömegű triconodonta, ami olyan kis méretű dinoszauruszokkal táplálkozott, mint például a Psittacosaurus fiatal egyedei. A dinoszauruszoknak rendkívül sokféle változata alakult ki; egy 2006-os tanulmány szerint több mint 600 nemet sikerült egyértelműen azonosítani, és összesen mintegy 1850 nem létezését feltételezik, melynek közel 75%-a még felfedezésre vár. Egy korábbi tanulmány 3400 nem létét valószínűsítette, beleértve azokat is, amelyeknek nem maradtak fenn maradványaik a fosszilis rekordban. 2008. szeptember 17-ére az 1824 óta elnevezett fajok száma elérte az 1047-et. Voltak köztük húsevők és növényevők, két lábon és négy lábon járók, valamint olyanok, amelyek az Ammosaurushoz és az Iguanodonhoz hasonlóan mindkét módon könnyedén tudtak mozogni. Sokuk csontos pajzzsal, szarvval vagy fejdísszel bírt. Ismertek óriási méretűek, de volt köztük sok ember nagyságú vagy annál kisebb is. A dinoszauruszok maradványai valamennyi kontinensen megtalálhatók, beleértve az Antarktiszt is. Számos nem fosszíliáit több kontinensen is felfedezték, megerősítve azt az általánosan elfogadott elméletet, miszerint egykor az összes földterület egyetlen szuperkontinensként létezett, amelyet Pangeának neveznek. A Pangea 230 millió évvel ezelőtt, a triász időszakban kezdett feldarabolódni. ### Egyedi anatómiai jellegzetességek Habár az újabb keletű felfedezések miatt bonyolulttá vált általánosan elfogadott listát készíteni a dinoszauruszok egyedi tulajdonságairól, szinte mindegyikük csontvázán számos hasonló eltérés található az ősi archosaurusokéhoz képest. Azonban a dinoszauruszok egyes későbbi csoportjainál e jellegzetességek további változatai figyelhetők meg, melyekről azt gondolják, hogy az összes dinoszaurusznál megtalálhatók; tehát már a legelsők is rendelkeztek velük, és a leszármazottaik örökölték ezeket. Az ilyen rendszertani csoporton belül előforduló közös struktúrákat szünapomorfiáknak nevezik. A dinoszauruszok szünapomorfiái között az alábbiak találhatók: meghosszabbodott kiemelkedés a felkarcsonton, ami a kulcscsonti (clavipectoriális) izmokkal való kapcsolódáshoz szükséges; egy perem a csípőcsont hátsó részén; egy széles és lapos él és egy kifelé és hátrafelé mutató perem a sípcsonton; egy felfelé mutató kiálló rész a sarokcsontok részét képező talus csonton, ami a sípcsontot rögzíti. Számos dinoszaurusz csontvázán találhatók egyéb hasonló jellegzetességek, melyek azonban vagy az archosaurusok más csoportjainál is felfedezhetők, vagy nem fordulnak elő valamennyi korai dinoszaurusznál, így nem tekinthetők szünapomorfiáknak. Például a diapsida hüllőkre jellemzően, a dinoszauruszok koponyáján is megtalálható két pár (a szemek mögött elhelyezkedő) oldalsó nyílás (temporal fenestrae), a pofarésznél és az állkapcson. Ismertek olyan jellegzetességek is, amiket egykor szünapomorfiáknak tartottak, de mára kiderült, hogy már a dinoszauruszok előtt megjelentek, vagy a korai dinoszauruszoknál hiányoztak, és tőlük függetlenül fejlődtek ki az egyes csoportoknál. Ezek közé tartozik a meghosszabbodott lapocka; a három vagy több összenőtt csigolyából álló keresztcsont (más archosaurusoknál három, a Herrerasaurusnál azonban már csak kettő található); valamint a lyukas csípőüreg (acetabulum) (ami a Saturnalia esetében beforrt). Emellett probléma annak pontos meghatározása is, hogy mik azok a jellemzők, amikkel a késő triász idején élt, kevéssé ismert korai dinoszauruszok és egyéb archosaurusok rendelkeztek, melyek több szempontból hasonlóak voltak; néha tévesen is azonosítják őket. A dinoszauruszok lábának függőleges helyzete hasonló a legtöbb ma élő emlőséhez, de különbözik a legtöbb egyéb hüllőétől, melyek lábai kétoldalt, terpesztett helyzetben állnak (Ez a tény 1909 óta ismert.). Ez a testhelyzet a medence oldalra nyíló mélyedésének fejlődésével, és egy ehhez illeszkedő, befelé irányuló combcsonti fejrész létrejöttével vált lehetővé. Ez a felegyenesedett helyzet lehetővé tette a dinoszauruszok számára, hogy könnyedén lélegezzenek mozgás közben, továbbá olyan kitartást és aktivitási szintet érhettek el általa, ami meghaladta a „terpesztett lábú” hüllőkét. A függőlegesen álló lábak feltehetően a méretnövekedést is lehetővé tették azzal, hogy csökkentették a lábakra jutó terhelést. Egyes nem dinoszaurusz archosaurusok, például a rauisuchiák, szintén függőlegesen álló lábakkal rendelkeztek, de ezt az oszlopszerűen álló csípőízülettel érték el, aminél nem a combcsont kinövése illeszkedik be az medenceüregbe, hanem a csípőcsont felső része fordul ki, egy kinyúló peremet alkotva. ## Természettudomány ### Eredet és korai evolúció Sok tudós hosszú időn át úgy gondolta, hogy a dinoszauruszok több, egymáshoz nem kapcsolódó csoportja hasonló hatások következtében fejlődött, egy polifiletikus halmazt alkotva, de a későbbiekben kiderült, hogy ezek az állatok egyetlen csoportnak tekinthetők. A dinoszauruszok 230 millió évvel ezelőtt, a középső és késő triász kor folyamán távolodtak el archosaurus őseiktől, 20 millió évvel a perm és triász időszakok határán bekövetkezett kihalási hullám után, melyben a becslések szerint a földi élet 95%-a elpusztult. A korai dinoszauruszok közé tartozó Eoraptor, a fosszíliái radiometrikus vizsgálata alapján ekkor élt. Az őslénykutatók ezt az állatot tekintik valamennyi dinoszaurusz ősének; eszerint az első dinoszauruszok kis méretű, két lábon járó ragadozók voltak. A kezdetleges dinoszaurusz-szerű ornithodirák, mint például a Marasuchus és a Lagerpeton felfedezése Argentína középső triász kori kőzetrétegeiben, ezt az elképzelést támogatja; a kiásott fosszíliák elemzése arra enged következtetni, hogy ezek az állatok csakugyan kis, két lábon járó ragadozók voltak. A dinoszauruszok megjelenésekor a szárazföldi élőhelyeket különböző bazális archosaurusok és therapsidák, például aetosaurusok, cynodontiák, dicynodontiák, ornithosuchidák, rauisuchiák és rhynchosaurusok birtokolták. Ezek legtöbbje más állatokkal együtt kihalt a triász végén két kihalási esemény során. Az első a karni és nori korszakok határán következett be (körülbelül 215 millió éve), mikor a dicynodonták és a különböző bazális archosauromorphák, mint például a prolacertiformák és rhynchosaurusok kihaltak. Ezt követte a triász–jura kihalási esemény (körülbelül 200 millió éve), ami végzett a korai archosaurusok olyan egyéb csoportjaival, mint az aetosaurusok, az ornithosuchidák, a phytosaurusok és a rauisuchiák. Ezek a veszteségek szabadon hagyták a szárazföldet a crocodylomorphák, a dinoszauruszok, az emlősök, a pteroszauruszok, és a teknősök számára. A kezdetleges dinoszauruszok első képviselői változatosabbak lettek a triász időszak karni és nori korszakai során, és betöltötték a kihalt csoportok ökológiai fülkéit. A hagyomány szerinti elképzelés a dinoszauruszokkal kapcsolatban az, hogy egy hosszú ideig tartó versengés során emelkedtek a különböző triász időszakban élt szárazföldi állatok fölé, és váltották le őket. Ezt manapság számos okból valószínűtlennek tűnik. A dinoszauruszok változatosságának és létszámának növekedése nem mutat egyenletességet, mint ahogy arra számítani lehetne abban az esetben, ha más állatcsoportokkal versengtek volna; ehelyett úgy tűnik meglehetősen ritkák voltak a karni korszak idején, amikor mindössze az állatvilág 1–2%-át alkották. A nori korszakban azonban, miután a többi állatcsoport kihalt, az állatvilág jelentős tényezőjévé váltak, 50–90%-os részesedést elérve. Emellett kiderült, hogy dinoszauruszok legfontosabb adaptációjának tartott egyenes testhelyzet, több, kevésbé sikeres kortárs csoportnál is kialakult (például az aetosaurusoknál, az ornithosuchidáknál, a rauisuchiáknál és egyes crocodylomorpháknál). Végső soron a késő triász egy olyan időszak volt, ami nagy felfordulást okozott az élőlények számára, egyaránt változást hozott a növényvilágban, a tengeri élővilágban, és az időjárásban. A crurotarsikat, napjainkban csak a krokodilok képviselik, de a késő triász idején olyan mára kihalt csoportjai is éltek, mint aetosaurusok, a phytosaurusok, az ornithosuchiák és a rauisuchiák, melyek ebben ez időszakban sokkal változatosabbak voltak, mint a dinoszauruszok, ami azt jelzi, hogy a dinoszauruszok túlélése inkább a szerencsén, mint a felsőbbrendűségen múlott. ### Kis mértékű változatosság a kréta időszakban A nyers adatokon végzett statisztikai elemzés alapján arra lehet következtetni, hogy a dinoszauruszok egyre változatosabbá váltak, például a késő kréta idején, amikor a fajok száma megnövekedett. Azonban 2008 júliusában Graeme T. Lloyd és kollégái kijelentették, hogy a sokféleség csupán a mintavételi torzítás eredménye, mivel a késő kréta kori sziklákat nagyon alaposan tanulmányozták. Véleményük szerint a dinoszauruszok csak két alkalommal váltak sokfélévé a késő kréta idején, melyek közül az első alkalom a hadrosauridák és a ceratopsiák elterjedése volt. A középső kréta során a virágos zárvatermő növények azon szárazföldi ökoszisztémák fő részévé váltak, amiket korábban a nyitvatermők, például a tűlevelűek uraltak. A növényevő dinoszauruszok koprolitjai (fosszilizálódott ürülékei) azt jelzik, hogy miközben némelyik zárvatermőket fogyasztott, a többségük nyitvatermőkkel táplálkozott. Ezalatt a növényevő rovarok és emlősök gyors ütemben váltak egyre változatosabbá, hogy előnyre tegyenek szert az új fajta növényi táplálék fogyasztásával, és sokféle gyík, kígyó, krokodil, valamint madár is megjelent. Lloyd és kollégái szerint azok a dinoszauruszok, amelyek nem voltak képesek változatossá válni, az ökoszisztémák változásával összhangban, kihaltak. ### Rendszerezés A dinoszauruszok (és a madarak) az archosaurusok leszármazottai, ahogyan a ma élő krokodilok is. Az archosaurusok diapsida koponyáján két lyuk található az állkapocs izmok kapcsolódásánál (az úgynevezett halántékablak). A legtöbb hüllő (és madár) diapsida; az emlősöket, melyeknek csak egyetlen halántékablakuk van synapsidáknak; a teknősöket pedig, melyeknek nincs halántékablakuk, anapsidáknak nevezik. A dinoszauruszok és más archosaurusok anatómiailag sok közös vonással rendelkeznek; ilyenek például a fogak, amelyek az állcsontok helyett külön tokból nőnek ki. Az archosaurusok csoportján belül a dinoszauruszokat jól megkülönbözteti a testtartásuk. Lábaik ugyanis a testük alatt helyezkednek el, míg a gyíkok és krokodilfélék végtagjai a testük két oldala mellett támaszkodnak a földre. Minden dinoszaurusz szárazföldi állat volt. A dinoszauruszok összességét rendszerint öregrendnek vagy besorolatlan kládnak tekintik. A csoportot a medence felépítése alapján a hüllőmedencéjűek (Saurischia) és a madármedencéjűek (Ornithischia) rendjére osztották fel. A hüllőmedencéjűek közé azok a taxonok tartoznak, amelyeket a madarak újabb keletű közvetlen ősének tartanak, míg a madármedencéjűek csoportját azok a taxonok alkotják, amelyeket a Triceratops közvetlen ősének tekintenek. A Saurischia ('gyíkmedencéjűek', az ógörög σαῦρος / szaürosz 'gyík' és ισχιον / iszkhion 'csípő ízület' szavak összetételéből) rend tagjai megőrizték őseik medence felépítését a kraniális, vagyis előre, a koponya irányába mutató szeméremcsonttal. Ez az alapvető forma megváltozott a szeméremcsont különböző szögben való hátra fordulásával az egyes csoportoknál (mint például a Herrerasaurus, a therizinosauroideák, a dromaeosauridák és a madarak). A hüllőmedencéjűek közé tartoznak a theropodák (két lábon járó, többnyire húsevő állatok, kivéve a madarakat) és a sauropodomorphák (négy lábon járó, hosszú nyakú növényevők). Ezzel ellentétben az Ornithischia rend ('madármedencéjűek', az ógörög ορνιθειος / ornitheiosz 'madáré' és ισχιον / iszkhion 'csípő ízület' szavak összetételéből) tagjainak csípője felszínesen a madarakéra hasonlít, a szeméremcsontjuk kaudális, vagyis hátrafelé, a farok irányába mutat. A madarakétól eltérően a madármedencéjűek szeméremcsontján rendszerint egy előrefelé álló nyúlvány helyezkedik el. (Megjegyzendő, hogy a hüllőmedencéjű és madármedencéjű elnevezések félrevezetők, ugyanis a madarak a hüllőmedencéjűekből fejlődtek ki.) A két renden belül számos alrendet, családot, alcsaládot különítenek el. Az alábbi felsorolás a dinoszaurusz családok egyszerűsített osztályozása. ### Evolúció és ősbiológia A triász időszak után a dinoszauruszok evolúciója követte a kontinensek elhelyezkedésében és a vegetációban történt változásokat. A késő triász és a kora jura idején a kontinensek egyetlen földdarabbá kapcsolódtak össze, melyet Pangea-nak neveznek. A szuperkontinensen élt dinoszauruszok zömét a coelophysoidea húsevők és a prosauropoda növényevők alkották. A nyitvatermők (főként a tűlevelűek), melyek potenciális táplálékforrást jelentettek, a késő triász idején terjedtek el. A prosauropodák szája nem rendelkezett bonyolult étel feldolgozó mechanizmussal, így az emésztőcsatornájuk további részén kellett lebontaniuk a táplálékot. A dinoszaurusz faunák általános homogenitása folytatódott a középső és késő jura korok során, amikor a ragadozók többsége ceratosaurusokból, spinosauroideákból és carnosaurusokból állt, míg a növényevőket főként a stegosaurusok, az ornithischiák és a nagy sauropodák képviselték. Erre található bizonyíték az észak-amerikai Morrison-formációban és a tanzániai Tendaguru-formációban. A kínai dinoszauruszok, például a sinraptorida theropodák és a Mamenchisaurushoz hasonló hosszú nyakú sauropodák kissé eltértek ezektől. Az ankylosaurusok és az ornithopodák elterjedtebbé váltak, a prosauropodák azonban kihaltak. A leggyakoribb növények a tűlevelűek és a pteridophiták voltak. A sauropodák szája, a korábbi prosauropodákéhoz hasonlóan nem volt fejlett táplálék feldolgozó szerv, az ornithischiáknak viszont sokféle változata fejlődött ki, ami arra utalhat, hogy egy pofaszerű rész segítségével tartották a szájukban az élelmet, melyet az állkapcsukat mozgatva megőröltek. Egy másik jeles jura időszaki evolúciós esemény az igazi madarak, a Coelurosauria klád Maniraptora alcsoportjába tartozó dinoszauruszok leszármazottainak megjelenése volt. A kora kréta kor eljövetelével és a Pangea feldarabolódásával a dinoszauruszok jelentősen eltérővé váltak az egyes régiókban. Az időszak legkorábbi részén az ankylosaurusok, az iguanodontiák és a brachiosauridák Európa, Észak-Amerika és Észak-Afrika területén egyaránt elterjedtek. Afrikában ezeket a csoportokat később kiegészítették, illetve lecserélték a spinosaurida és a carcharodontosaurida theropodák, valamint a rebbachisaurida és a titanosaurus sauropodák, melyek maradványait Dél-Amerikában is megtalálták. Ázsiában a maniraptora coelurosaurusok, a troodontida és oviraptorosaurus dromaeosauridákhoz hasonlóan gyakori theropodákká váltak, míg a legfontosabb növényevők az ankylosauridák és a ceratopsiák korai képviselői, például a Psittacosaurus lettek. Eközben Ausztrália a bazális ankylosaurusok, a hypsilophodontidák és az iguanodontiák otthonává vált. A stegosaurusok úgy tűnik kihaltak valamikor a kora kréta kor végén vagy a késő kréta kor elején. A kora kréta során bekövetkezett legnagyobb változást a késő kréta idején kiegészítette a virágos növények fejlődése. Ekkortájt számos növényevő dinoszauruszcsoportnál fejlődésnek indult a száj, ami végül alkalmasabbá vált a táplálék feldolgozásra. A ceratopsiák olyan darabolási módszert fejlesztettek ki, aminél a fogak sorban egymás felett helyezkednek el. az iguanodontiáknál pedig mindez kiegészült egy őrlőmechanizmussal is, ami a legmagasabb szintjét a hadrosauridáknál érte el. Egyes sauropodáknál szintén kifejlődött a fogsor, melyre szemléletes példa a rebbachisauridák közé tartozó Nigersaurus. A kréta időszak idején három nagyobb dinoszaurusz fauna létezett. Az északi kontinenseken, Észak-Amerikában és Ázsiában a nagyobb tyrannosaurida theropodák és a kisebb maniraptora theropodák éltek együtt az ornithischia növényevőkkel, melyeket a hadrosauridák, a ceratopsiák, az ankylosaurusok és a pachycephalosaurusok képviseltek. A déli kontinenseken, a napjainkra szétdarabolódott Gondwanán a leggyakoribb theropodák az abelisauridák voltak, míg a növényevők hierarchiájának csúcsán a titanosaurus sauropodák álltak. Európára a dromaeosauridák, a rhabdodontida iguanodontiák, a nodosaurida ankylosaurusok, valamint a titanosaurus sauropodák voltak a legjellemzőbbek. A virágos növények nagy mértékben elterjedtek, a kréta végére pedig fejtűntek az első fűfélék is. A táplálékukat megőrlő hadrosauridák és a ceratopsiák, melyek inkább lenyesték a növényeket, különösen változatossá váltak Észak-Amerika és Ázsia területén. A növényevő és mindenevő theropodák, a therizinosauroideákkal és az ornithomimosaurusokkal együtt szintén gyakoriak lettek. A 66 millió évvel ezelőtti kréta időszak végén bekövetkezett kréta–tercier kihalási esemény során az első madarak kivételével valamennyi dinoszauruszfaj kipusztult, míg a rokonságukba tartozó más diapsida csoportok, például a krokodilok, a gyíkok a kígyók, a felemásgyíkok és a choristoderák túlélték ezt az időszakot. ## Ősbiológia A dinoszauruszokkal kapcsolatos ismeretek a fosszilis- és nem fosszilis rekordok, például megkövesedett csontok, ürülék, lábnyomok, gasztrolitok, tollak, bőrlenyomatok, belső szervek és lágy szövetek tanulmányozásából származnak. A dinoszauruszok megismeréséhez emellett a fizika, a kémia, a biológia és a földtudomány (melynek része az őslénytan) nyújt segítséget. A két legnagyobb figyelmet kiváltó, és a legtöbb kutatás középpontjában álló témakör a dinoszauruszok mérete és viselkedése. ### Méret Habár korántsem tudunk róluk mindent, nyilvánvaló, hogy a dinoszauruszok egy része meglehetősen nagy volt. Közülük is kiemelkedtek a sauropodák, melyek óriási méretűre nőttek. A dinoszauruszok korának legnagyobb részében a legkisebb sauropoda is nagyobb volt, mint bármely más állat, ami a környezetében élt, a legnagyobb pedig egy nagyságrenddel nagyobb volt bárminél, ami valaha is járt a Földön. Az óriás prehisztorikus emlősök, mint az Indricotherium és az amerikai mamut eltörpülnek az óriás sauropodák mellett és csak néhány mai vízi emlős közelíti meg a méreteiket – ilyen például a kék bálna, amely akár tonnás testtömeget és 33,5 méteres hosszúságot is elérhet. A sauropodák testmérete számos különböző előnnyel járt, például védelmet nyújtott a ragadozókkal szemben, csökkentette az energiafelhasználást és hosszabb élettartamot eredményezett, de talán a legfontosabb előnyt a táplálkozás terén nyújthatta. A nagy állatok emésztése ugyanis gyakran jóval hatékonyabb a kisebbekénél, mivel a táplálék hosszabb időt tölt el az emésztőrendszerükben. Ezáltal lehetővé válik számukra, hogy energiaszegényebb táplálékon is fennmaradjanak. A sauropodák maradványaira gyakran olyan sziklaformációkban bukkantak rá, amelyek száraz vagy időszakosan száraz éghajlatú területekhez tartoztak, melyekben az alacsony tápértékű növények nagy mennyiségben történő fogyasztásának képessége előnyös lehetett. A legtöbb dinoszaurusz jóval kisebb volt az óriás sauropodáknál. A leletek arra utalnak, hogy az átlagos méretük változott az idők során, a triásztól a kora, majd a késő jurán át egészen a kréta időszakig. A méretek alapján történő kategóriákba sorolásnál a legtöbb theropoda tömege 100 és 1000 kilogramm közé esik, miközben a jelenkori húsevő ragadozók többsége a 10 és 100 kilogrammos kategóriában található. A dinoszauruszok testtömegeinek módusza 1 és 10 tonna között változik. Ez éles kontrasztot teremt a kainozoikumi emlősökkel szemben, melyek tömegét a washingtoni Nemzeti Természetrajzi Múzeum (National Museum of Natural History) munkatársai 2 és 5 kilogramm közé becsülték. ### A legnagyobb és a legkisebb dinoszaurusz Mivel az állatok elég kis százaléka fosszilizálódott és ezek többsége a föld alatt található, a tudósok nem feltétlenül ismerik a legkisebb és a legnagyobb dinoszauruszt. Csak kevés fajhoz találtak teljes csontvázat, a bőr és a lágy szövetek lenyomatai pedig igen ritkák. Egy teljes csontváz összeállítását, a csontok méretét és alakját az ismert fajok csontjaiéval összehasonlítva végzik, az izmok és a szervek rekonstruálása azonban inkább tudományos feltevéseken alapuló munka. A legmagasabb és legnehezebb olyan dinoszaurusz, amelynek sikerült hiánytalan csontvázát megtalálni, a Giraffatitan volt, amelyet Tanzániában fedeztek fel 1907 és 1912 között (és először a Brachiosaurus fajaként soroltak be). A lelet jelenleg a berlini Humboldt Múzeumban van kiállítva. 12 méter magas, a becsült tömege pedig 30–60 tonna között lehet. A leghosszabb teljes dinoszauruszlelet egy 27 méter hosszú Diplodocus, amelyet az egyesült államokbeli Wyomingban fedeztek fel 1907-ben, és amely a pittsburgh-i Carnegie Természetrajzi Múzeumban (Carnegie Natural History Museum) tekinthető meg. Léteztek nagyobb dinoszauruszok is, amelyek azonban csak néhány hiányos fosszília alapján ismertek. Az 1970-es években kezdték felfedezni a legnagyobb növényevő fajokat, például az Argentinosaurust, melynek tömege 80–100 tonna lehetett; ekkor vált ismertté az egyik leghosszabb, a 33,5 méter hosszú Diplodocus (korábbi nevén Seismosaurus) és a 33–34 méteres Supersaurus is; továbbá ekkor bukkantak rá a Sauroposeidonra, amely 18 méteres magasságával felért volna egy hatodik emeleti ablakig. A feltételezés szerint a leghosszabb sauropoda az Amphicoelias volt, melynek mindössze egyetlen csigolyája került elő, amiről 1878-ban készítettek leírást. A csontról készült rajz extrapolációja alapján az állat elérhette az 58 métert és a 122,4 tonnát. A legnagyobb ismert húsevő a Spinosaurus volt, melynek hossza 12,6–18 méter, tömege pedig 7–20,9 tonna lehetett. Emellett ismertté vált több más nagy méretű húsevő is, mint például a Giganotosaurus, a Carcharodontosaurus és a Tyrannosaurus. A modern madarakat (köztük a kolibrit) leszámítva a legkisebb dinoszauruszok akkorák voltak, mint egy galamb. A theropodák közé tartozó Anchiornis és Epidexipteryx teljes csontvázának hossza 34 centiméter alatt volt. Jelenleg az Anchiornis nemhez tartozik a legkisebb, leírt felnőtt dinoszauruszpéldány, melynek tömegét 110 grammra becsülik. A legkisebb növényevők a nagyjából 60 centiméter hosszúságú Microceratus és Wannanosaurus voltak. ### Viselkedés A dinoszauruszok viselkedésére általában a testfosszíliáik helyzetéből, az élőhelyükből, számítógépes mozgásszimulációkból és a hasonló ökológiai fülkét betöltő modern állatokkal való összehasonlításokból lehet következtetni. A dinoszauruszok viselkedésével kapcsolatos ismeretek egyelőre csak feltételezésekre alapozódnak és előreláthatóan még sokáig vitatottak maradnak. Nem képezi azonban vita tárgyát az a feltételezés, hogy bizonyos viselkedési formák, amelyek a dinoszauruszok legközelebbi ma is élő rokonainál, a krokodiloknál és a madaraknál megfigyelhetők, a dinoszauruszokra is jellemzőek lehettek. Az első közvetlen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a dinoszauruszok csordában éltek 1878-ból származik, amikor a belgiumi Bernissartban 31 Iguanodon maradványait fedezték fel, amelyek együtt zuhantak bele egy szakadékba és fulladtak meg annak mélyén. A hasonló tömeges pusztulások és az egykori vadcsapások nyomai arra utalnak, hogy számos dinoszauruszfajra jellemző volt a csapatban vagy csordában történő életmód. A kacsacsőrű hadrosauridák lábnyomainak százait vagy ezreit őrző fosszíliák azt bizonyítják, hogy ez a faj az amerikai bölényhez és az afrikai antilopfélékhez hasonlóan óriási csordákban vándorolt. A sauropodák csapásainak maradványai azt is bizonyítják, hogy ezek az állatok más különböző fajokkal együtt közlekedtek, legalábbis az angliai Oxfordshire területén, a csordák pontos felépítésére vonatkozóan azonban nem találtak bizonyítékot. A dinoszauruszok talán csordába gyűltek, hogy megvédjék magukat vagy az utódaikat, esetleg együtt vándoroltak. Létezik bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a különféle dinoszauruszok, köztük a theropodák, a sauropodák, az ankylosaurusok, az ornithopodák és a ceratopsiák fiatal példányai csoportokat alkottak. Például egy belső-mongóliai lelőhelyen több mint húsz, egy és hét év közötti Sinornithomimus maradványait találták meg. Ezt a gyűjteményt egy sáros területen csapdába esett szociális csoportként értelmezték. A társaságkedvelő dinoszauruszokkal kapcsolatos elméletet kiegészíti a falkában élő, és a nagy méretű állatokra együtt vadászó húsevő theropodákkal kapcsolatos elképzelés. Ez az életmód azonban szokatlan a dinoszauruszok ma élő rokonai, például a krokodilok és más hüllők, valamint a madarak között – kivéve a Harris-ölyvöt, amely jól ismert ellenpélda, emellett a tafonómiai bizonyíték arra utal, hogy az olyan falkaállatnak gondolt theropodák, mint a Deinonychus és az Allosaurus táplálkozás közben végzetes összetűzésekbe keveredtek egymással, ahogyan az számos modern diapsida ragadozóra jellemző. Jack Horner őslénykutató 1978-ban, Montanában felfedezett egy földön fészkelő Maiasaura-t ('jó anya dinoszaurusz'), amely bizonyítja, hogy az ornithopodák folytatták az utódaik gondozását, jóval azok megszületése után is. Ez a szokás más kréta időszaki dinoszauruszokra is jellemző volt, például az 1997-ben, Patagóniában megtalált sauropodára, a Saltasaurusra is, amely a pingvinekhez hasonló hatalmas fészkelő kolóniákban élt. Az oviraptoridák közé tartozó Citipatit, amelyet 1993-ban fedeztek fel Mongóliában, tyúkszerű költő pózban találták meg, amelyből azt a következtetést vonták le, hogy a tojásait tollaival tartotta melegen. Más leletek is utalnak a szülői gondoskodásra. Például egy Psittacosaurus csoport fosszíliája egy felnőtt és 34 fiatal egyed maradványait tartalmazza; ebben az esetben a fiatalok nagy száma közösségi fészkelésre utal. Továbbá előkerült egy (a prosauropoda Massospondylushoz tartozó) dinoszaurusz embrió, ami még nem rendelkezett fogakkal, így feltételezhető, hogy a fiatalokat a felnőtteknek kellett etetniük. Az északnyugat-skóciai Skye szigetén talált sauropoda és ornithopoda lábnyomok szintén a szülői gondoskodásra szolgáltatnak bizonyítékot. A legtöbb dinoszauruszcsoportnál megtalálhatók a fészkek és a tojások maradványai, amely tény azt a lehetőséget is felveti, hogy a dinoszauruszok a krokodilokhoz és a madarakhoz hasonlóan kommunikáltak az utódaikkal. A dinoszauruszok egy része, például a marginocephaliák, a theropodák és a lambeosaurinák fejdísszel vagy kiemelkedéssel rendelkeztek, amely azonban túl törékeny volt ahhoz, hogy védekezésre használják, ezért – habár nagyon kevés ismeret áll rendelkezésre a dinoszauruszok párzási és territoriális szokásairól –, mégis feltételezhető, hogy szexuális vagy területvédelmi célt szolgált. A theropodák esetében tapasztalható, harapásokból eredő fejsérülések agresszív összetűzésekre engednek következtetni. Viselkedési szempontból az egyik legkülönösebb dinoszauruszfosszíliát 1971-ben fedezték fel a Góbi sivatagban. Egy Velociraptor és áldozata, egy Protoceratops maradványait tartalmazta egymást marcangoló pózban, bizonyítékul arra, hogy ezek a dinoszauruszok valóban megtámadták és megették egymást. További bizonyítékot jelent az élő zsákmány megtámadására egy, a hadrosauridák közé tartozó Edmontosaurus részben gyógyult farka; aminek a sérülése arra utal, hogy az állat túlélte egy Tyrannosaurus támadását. Egy 2003-as madagaszkári Majungasaurus lelet azt igazolja, hogy erre a theropodára a kannibalizmus is jellemző volt. Az újabb keletű fosszilis bizonyítékok alapján az olyan növényevő dinoszauruszok, mint az Oryctodromeus legalábbis részben ásó életmódot folytattak, némelyik kezdetleges, madárszerű dromaeosaurida, például a Microraptor és a rejtélyes scansoriopterygidák pedig feltehetően a fákon éltek. Ezen kívül létezik bizonyíték az egyes spinosauridák részleges vízi életmódjára is. Mindemellett a legtöbb dinoszaurusz a talajon való mozgáshoz alkalmazkodott. Egy dinoszaurusz talajon való mozgásának jobb megértése lehetővé teszi a viselkedésének modellezését is. A biomechanika segítségével például tanulmányozható a dinoszauruszok izomzata által kifejtett erő és a gravitáció csontvázra gyakorolt hatása, amiből pedig kiszámítható, hogy az egyes állatok milyen gyorsan tudtak futni, hogy képes volt-e a Diplodocus hangrobbanást előidézni a farkcsapásával, vagy hogy a sauropodák lebeghettek-e a vízben. ### Hangképzés és kommunikáció A dinoszauruszok kommunikációja rejtély és kutatás tárgyát képezi. 2008-ban az amerikai őslénykutató, Phil Senter megvizsgálta a mezozoikumi állatok, köztük a dinoszauruszok hangképzésével kapcsolatos bizonyítékokat. Úgy találta, hogy a népszerűsító ábrázolásokkal, például a mozifilmek üvöltő dinoszauruszaival szemben a legtöbb dinoszaurusz valószínűleg képtelen volt a hangképzésre. Ezt a következtetést levonva kutatást végzett a hangképző szervek elterjedésére vonatkozóan a hüllők és madarak esetében. Arra az eredményre jutott, hogy a gégében található hangszálak valószínűleg több alkalommal is kifejlődtek a hüllők között, például a krokodilok esetében, amelyek képesek torokhangokat létrehozni. A madarak azonban nem rendelkeznek gégével. A madaraknál a hangokat a csak erre az állatcsoportra jellemző alsó gégefő (syrinx) állítja elő, ami nem kapcsolódik a gégéhez, tehát a hüllők hangképző szerveitől függetlenül fejlődött ki. Az alsó gégefő működtetéséhez a madarak légzsák rendszerére van szükség, melyből különösen fontos a villacsonti légzsák. Ez a légzsák a csontokon, többek között a felkarcsonton levő egyedi nyílásokhoz kapcsolódik. Bár sok dinoszaurusznál megtalálható a kiterjedt légzsákrendszerre utaló bizonyíték, szinte egyikük sem volt ellátva a hangképzéshez szükséges villacsonti légzsákkal (kivételt képez ez alól az Aerosteon, amelynél valószínűleg volt ilyen szerv, de az a madaraktól és a hangképzéstől függetlenül fejlődött ki). A legkezdetlegesebb, hangképző alsó gégefővel rendelkező állatok az enantironithines madarak. A madarak fejlődési vonalán az ennél kezdetlegesebb archosaurusok valószínűleg nem voltak képesek torokhangokat képezni. Ezzel szemben többféle bizonyíték is utal arra, hogy a dinoszauruszok főként vizuális kommunikációt használtak, például egyedi (és minden bizonnyal élénk színű) külsőt, szarvakat, nyakfodrot, taréjt, hátvitorlát és tollakat. Ez emlékeztet a gyíkokhoz hasonló modern hüllőcsoportokra, melyek több képviselője is nagyon csendes (bár a hallóérzékük a dinoszauruszokéhoz hasonlóan jól fejlett), de összetett színezet és testtartások segítségével kommunikál. Bár a dinoszauruszok talán nem voltak képesek torokhangok képzésére, egyes dinoszauruszok használhattak más módszereket is a kommunikációra szolgáló hangok előállítására. A ma élő állatok, köztük a hüllők és a madarak sokféle nem vokális hang segítségével kommunikálnak, mint például a sziszegés, az állcsontok csikorgatása vagy csattogtatása, a környezeti zajok (vízcsobbanás) és a szárnycsattogtatás (amire a szárnyas maniraptora dinoszauruszoknak is volt lehetősége). Egyes tanulmányok szerint a lambeosaurinák üreges fejdísze rezonátorként működött, és többféle hangjelzés megszólaltatására is alkalmas volt. Senter (2008-ban) megjegyezte, hogy az ilyen kamrákat a modern, torokhangot nem képző állatok is használnak hangsúlyozásra vagy mély, nem torokhangok, például sziszegés előállítására. A hangszálakkal nem rendelkező kígyók közül több olyan is ismert, melynek koponyájában hangképző kamrák találhatók. ### Fiziológia Már az 1960-as évek óta erősen vitatott a dinoszauruszok hőmérsékletszabályozásának mikéntje. Eredetileg a tudósok nagyjából egyetértettek abban, hogy a dinoszauruszok egyáltalán nem voltak képesek szabályozni a testhőmérsékletüket. Nemrégiben azonban arra az álláspontra jutottak, hogy melegvérűek voltak. A vita jelenleg arról folyik, hogyan szabályozták a testhőmérsékletüket. Miután felfedezték a dinoszauruszokat, az őslénykutatók először azt állították, hogy hidegvérűek voltak: 'rettentő gyíkok', ahogy a nevük is utal rá. A feltételezett hidegvérűség azt jelentette, hogy ezek az állatok a mai hüllőkhöz hasonlóan aránylag lassan mozogtak és testhőmérsékletüket a környezetükből és táplálékuk emésztéséből nyert hő szabályozta. A hidegvérűség uralkodó nézet volt 1968-ig, Robert T. Bakker, a melegvérűség-elmélet egyik első hívének nagy hatású bírálatáig. A legújabb leletek arra utalnak, hogy a dinoszauruszok hidegebb hőmérsékleten is eléltek és ennek következményeként néhányuk biztosan képes volt a testhőmérsékletét szabályozni (amelyben az állat tömege is segíthetett). Melegvérűségre utaló bizonyítékokat szolgáltatott a sarkvidéki dinoszauruszok felfedezése Ausztráliában és az Antarktiszon (ahol a fél éven át tartó sötét és hideg, bár a jelenkorinál enyhébb sarki téllel kellett megküzdeniük az állatoknak), a tollas dinoszauruszok felfedezése (jó okkal feltételezhető, hogy a dinoszaurusztollak szerepe is a hőszigetelés volt), valamint a melegvérűekre jellemző véredényszerkezetek leírása a dinoszauruszcsontokban. Csontvázrendszerük alapján a theropodák és egyes más dinoszauruszok olyan aktív életmódot folytattak, amelyhez előnyösebb a melegvérűek keringési rendszere, míg a sauropodák kevésbé tűnnek melegvérűnek. Lehetséges tehát, hogy egyes fajok melegvérűek voltak, míg mások nem. A jellegzetességekről szóló tudományos viták tovább folytatódnak. Bonyolítja a vitákat az a tény, hogy a melegvérűség több mechanizmuson alapul. A legtöbb vita során a dinoszauruszokat az átlagos méretű madarakhoz vagy emlősökhöz hasonlítják, melyek jelentős mennyiségű energiát fordítanak arra, hogy testhőmérsékletüket a környezetüké fölé emeljék. A kisebb madarak és emlősök is rendelkeznek a lehűlésüket gátló hőszigeteléssel, zsírral, szőrrel vagy tollakkal. A nagy emlősök, például az elefántok hőháztartása viszont más, mivel a szabályozáshoz használható testfelületük a testtömegükhöz képest kicsi (Haldane-elv). A felület kisebb arányban nő a testmérettel, mint a testtömeg. Például a háromszor nagyobb testméret 33, azaz 27-szer nagyobb testtömeget, míg mindössze csak 32, azaz 9-szer nagyobb testfelületet eredményez. Mivel a kisebb testfelület kevesebb hőt képes átengedni, a nagy testméretű állatoknál új tulajdonságok fejlődtek ki a hatékony hőszabályozáshoz. Az elefántoknál a szőrzet hiánya és a hatalmas fülek segítik a hőleadást, továbbá viselkedésük is ehhez alkalmazkodott (vizet fröcskölnek magukra vagy sárfürdőt vesznek). A nagy dinoszauruszok szervezete talán hasonlóan működött; testük mérete miatt aránylag lassan tudtak hőt leadni, így előállhatott náluk a gigantotermia állapota, azaz az állatok melegebbek voltak ugyan a környezetüknél, de ezt pusztán a tömegükkel érték el, nem pedig a madaraknál vagy az emlősöknél megfigyelhető alkalmazkodás révén. Ez az elmélet azonban nem alkalmazható a számos kutya- és kecskeméretű fajra, melyek az állatközösségek nagy részét alkották a mezozoikumban. Egy Thescelosaurus mellkasüregének (2000-ben elvégzett) modern komputertomográfiás (CT) vizsgálata egy négyüregű szív maradványait mutatta ki. A lelet vitákat váltott ki a tudósok között, akik a vizsgálati eredményt anatómiai szempontból hibásnak, illetve egyszerűen fantáziálásnak minősítették. A kérdés hogy a lelet mennyire tükrözi a dinoszauruszok metabolikus arányát és belső anatómiáját vitás lehet, de a tárgy mibenlététől függetlenül tény. hogy az emlősöknek és a madaraknak, a dinoszauruszok legközelebbi ma élő rokonainak négyüregű szíve van (ami jóllehet a krokodiloknál kissé módosult, a vízi életmód hatására), így elképzelhető, hogy a dinoszauruszok is hasonlóval rendelkeztek. ### Lágy szövetek és DNS Az egyik legismertebb lágyszövet lenyomat az olaszországi Petraroia-ból került elő, 1998-ban. A lelet egy nagyon fiatal coelurosaurus, egy Scipionyx samniticus maradványait tartalmazza. Megőrződtek a még kifejletlen dinoszaurusz vékony- és a vastagbelének, májának, izomzatának, valamint légcsövének részletei. A Science 2005 márciusi számában Dr. Mary Higby Schweitzer és társai bejelentették, hogy egy, a montanai Hell Creek-formáció területén felfedezett 68 millió éves Tyrannosaurus rex lábcsontjában rugalmas anyagot találtak, amelyet a tudóscsoportnak sikerült rehidratálnia. Mikor néhány héttel később (demineralizációs eljárás segítségével) eltávolították az ásványi anyagot a fosszilizálódott csont velőüregéből, Schweitzer érintetlen állapotban levő belső struktúrákat, véredényeket, csontmátrixot és kötőszövetet (kollagénrostokat) talált. Alapos mikroszkópos vizsgálat után kiderült, hogy a dinoszaurusz lágy szöveteinek vélt anyag még sejt szintű mikrostruktúrákat is tartalmaz. Az anyag pontos összetétele és természete még nem ismeretes, de számos hírforrás a Jurassic Park című filmet felidézve számolt be róla. A lelet értelmezése még tart és Dr. Schweitzer felfedezésének valódi jelentősége egyelőre nem tisztázott. Számos elképzelés létezik a dinoszauruszok technológiai úton történő életre keltésére. Michael Crichton Jurassic Park című könyve által vált ismertté az az elmélet, amely szerint a tudósok egy gyantában fosszilizálódott moszkítóból kivont vérből rekonstruálják a dinoszauruszok DNS-ét, békagénekkel pótolva a hiányzó részeket. Ezen a módon valószínűleg nem lehetséges a dinoszauruszok újraélesztése, ugyanis a gyantába került DNS is idővel károsodik a levegő, a víz, a baktériumok, a hőmérsékletváltozások és a kozmikus sugárzás hatására, csökkentve az esélyt a használható DNS kinyerésére (a DNS károsodása racemizációs teszt segítségével kimutatható). A PloS ONE online folyóiratban, 2008-ban publikált újabb kutatások vitatják azt az állítást, hogy a talált anyag a Tyrannosaurus lágy szövete. Thomas Kaye és a University of Washingtonon dolgozó munkatársai azt állították, hogy a Tyrannosaurus csontban talált nyálkás biofilmet olyan baktériumok hozták létre, amelyek a véredények és a sejtek eltűnésével hátra maradt helyet töltötték ki. A kutatók úgy találták, hogy a korábban vérsejtekként azonosított maradványok valójában vastartalmú mikroszkopikus ásványi gömbök (framboidok). Hasonló gömböket találtak különböző, más időszakokból származó fosszíliáknál, például ammoniteszeknél is. Az ammoniteszek esetében a gömbök elhelyezkedése kizárja, hogy a bennük levő vas az állat véréből származik. Két beszámoló szerint már sikerült dinoszauruszfosszíliákból DNS-t kinyerni, de ezeket az eseteket sem további vizsgálati eredmények, sem hivatalos nyilatkozatok nem erősítették meg. Azonban egy (elméletileg) a dinoszauruszoknál is fellelhető látópeptidet sikerült beazonosítani a még élő rokon fajok (hüllők és madarak) génszekvenciáin végzett analitikus filogenetikai rekonstrukció segítségével. Emellett különböző fehérjéket, köztük hemoglobinokat is felfedezni véltek a dinoszauruszok fosszíliáiban. ## Tollak és a madarak eredete Az elképzelést, hogy a madarak a dinoszauruszoktól származnak, Thomas Henry Huxley vetette fel 1868-ban. Gerhard Heilmann munkája után a 20. század elején elvetették ezt az elméletet és inkább a thecodontiákat kezdték a madarak őseinek tekinteni, főként arra hivatkozva, hogy a dinoszauruszoknak nem volt villacsontjuk. A későbbi felfedezések azonban bebizonyították, hogy a villacsont (ami a kulcscsontok összenövésével jött létre) már jelen volt ezeknél az állatoknál is; ahogyan az elsőként 1924-ben, egy Oviraptor leletnél megmutatkozott, bár ezt a csontot kezdetben tévesen köztes kulcscsontként azonosították. Az 1970-es években John Ostrom felélesztette a dinoszaurusz–madár kapcsolat elméletet, mely igazából az elkövetkező évtizedekben vált fontossá, amikor a kladisztikai analízis megjelent, és egyre több kis méretű theropodát, illetve korai madarat fedeztek fel. Különösen a Yixian-formációban (Jihszien) talált maradványok váltak fontossá, melyek között különböző theropodák és korai madarak is előfordultak, gyakran tollszerű struktúrákkal együtt. A madarak és a madarak közé nem tartozó dinoszauruszok sokban hasonlítanak egymásra. A madarak több mint száz olyan anatómiai jellemzővel rendelkeznek, amelyek megtalálhatók a theropoda dinoszauruszoknál is, emiatt őket (és közöttük is leginkább a coelurosaurusok Maniraptora csoportját) tekintik a legközelebbi őseiknek. Néhány tudós, mint például Alan Feduccia és Larry Martin más evolúciós utakat is lehetségesnek tartanak, melyek között szerepel Heilmann bazális archosaurusokról alkotott elméletének átdolgozott változata, illetve az a teória is, hogy ugyan a maniraptora theropodák voltak a madarak ősei, de ők maguk nem voltak dinoszauruszok, csupán a konvergens evolúció következményeként hasonlítottak rájuk. ### Tollak Az 1861-ben felfedezett Archaeopteryx az elsőként megtalált példa a „tollas dinoszauruszra”. Az első lelet a dél-németországi Solnhofen bányájának mészkőrétegéből került elő, amelyben rendkívül részletes fosszíliák találhatók. Az Archaeopteryx egy átmeneti fosszília, nyilvánvalóan a modern hüllők és a madarak közötti állapotot képviseli. Mivel a felfedezés csak két évvel követte Darwin A fajok eredete című művének megjelenését, felszította az evolúcióelmélet és a kreacionizmus támogatói közötti vitákat. Ez a korai madár annyira dinoszaurusz-szerű, hogy a tollak lenyomata nélkül könnyen összetéveszthető a Compsognathusszal. Az 1990-es évektől kezdődően számos további tollas dinoszaurusz maradványa került elő, újabb bizonyítékokkal szolgálva a dinoszauruszok és a madarak közötti közeli kapcsolatra. A legtöbb leletet az észak-kínai Liaoning tartományban találták meg, amely a kréta időszak idején egy szigetkontinenshez tartozott. Habár toll-lenyomatokat csak az itteni Jehol-bióta lagerstättéjében (csúcslelőhelyén) és még pár másik helyen találtak, lehetséges, hogy a világ más részein élő, a madarak közé nem tartozó dinoszauruszok egy része is tollas volt. A tollas leletek hiányát az magyarázza, hogy a fosszilizációs folyamat során a bőr és a tollak csak ritkán őrződnek meg. Az eddig felfedezett kezdetleges (vékony, rostszerű) prototollakkal rendelkező dinoszauruszok között találhatók compsognathidák (például a Sinosauropteryx) és tyrannosauroideák (például a Dilong ), fejlettebb, tollrostokkal rendelkező dinoszauruszok azonban csak a coelurosaurusok Maniraptora alcsoportjából váltak ismertté, amely tartalmazza az oviraptorosaurusokat, a troodontidákat, a dromaeosauridákat, valamint a madarakat. A tollas dinoszauruszokról készült leírások azonban vitákat váltottak ki; a téma talán a legismertebb két kritikusa Alan Feduccia és Theagarten Lingham-Soliar, akik kijelentették, hogy a prototollak valójában elbomlott kollagénrostok, amelyek a dinoszauruszok kültakarója alatt helyezkedtek el, illetve, hogy a tollrostos maniraptorák valójában nem voltak dinoszauruszok, csupán a konvergens evolúció eredményeként hasonlítottak ezekre az állatokra. Elképzeléseik nagy részét azonban más kutatók nem fogadták el, mivel úgy találták, hogy a tudományos alapjuk megkérdőjelezhető. ### Csontváz Mivel a tollakat általában a madarak sajátosságának tartják, a tollas dinoszauruszokat a madarak és a dinoszauruszok közötti hiányzó láncszemnek tekintik. Az őslénykutatók számára azonban lényegesebb a két csoport csontvázrendszerének számos közös vonása. A madarak és a dinoszauruszok csontvázának összehasonlítása és a kladisztikai analízis megerősítette a két csoport közötti kapcsolat valószínűségét, különösen a theropodák egyik ágát, a maniraptorákat illetően. Hasonlóságok figyelhetők meg a nyak, a szeméremcsont, a csukló (félhold alakú kéztőcsont), a kar és a vállöv, a lapocka, a kulcscsont és a szegycsont esetében. ### Lágy szövet anatómia Az Ohiói Egyetem Patrick O'Connor által vezetett vizsgálata bebizonyította, hogy a nagy húsevő dinoszauruszok olyan összetett légzsákrendszerrel rendelkeztek, mint amilyennel a mai madarak. A theropoda dinoszauruszok (két, madárszerű lábon járó húsevők) tüdeje ugyanúgy pumpálhatott levegőt a nagy csöves csontok belsejébe is benyúló légzsákokba, mint ahogyan az a madaraknál is történik. „A madarak egyedi jellegzetességeinek őseiknél is léteznie kellett valamilyen formában”, jelentette ki O'Connor (2005-ben). A Public Library of Science ONE című online folyóirat 2008. szeptember 29-ei számában levő Aerosteon riocoloradensis leírás szolgáltatja a legszilárdabb bizonyítékot arra, hogy a dinoszauruszok madárszerű légzőrendszerrel rendelkeztek. A CT vizsgálat feltárta, hogy az Aerosteon testüregében légzsákok helyezkedtek el. A madarak és a dinoszauruszok közti közeli rokonság újabb nyilvánvaló jele a zúzókövek használata. Az állatok által lenyelt kövek a gyomorba jutva segítik a nehezen emészthető rostos táplálék megőrlését. A fosszíliákhoz tartozó zúzóköveket gasztrolitoknak nevezik. ### Szaporodásbiológia Egy 2003-ban felfedezett Tyrannosaurus rex csontváz arra szolgált bizonyítékul, hogy a dinoszauruszok és a madarak közös őssel rendelkeznek, továbbá első ízben tette lehetővé egy dinoszaurusz nemének megállapítását. A tojáshéjképzéshez szükséges kalciumot a nőnemű madarak az úgynevezett medulláris csontban raktározzák, amely a madár lábcsontjainak belsejében, a belső csonthártya és a csontvelő között található speciális csontszövet. A Tyrannosaurus rex hátsó lábcsontjainak hasonló csontszövet-maradványai azt sejtetik, hogy a zsarnokgyík is ilyen szaporodási stratégiát követett, és egyben a megtalált egyed nőnemű volt. A további kutatások a theropodák közé tartozó Allosaurus és az ornithopodák közé tartozó Tenontosaurus maradványai között is megtalálták a medulláris csontot. A tény, hogy az Allosaurus, a Tyrannosaurus és a Tenontosaurus egyazon fejlődési vonalon található, arra utal, hogy a dinoszauruszoknál nagyon korán kifejlődött ez a jellegzetesség. A medulláris csont a kifejletlen példányoknál is megtalálható, ami azt jelzi, hogy a dinoszauruszok nagy méretükhöz képest elég gyorsan elérték az ivarérettséget. ### Viselkedésre utaló bizonyíték Egy 2004-ben felfedezett troodontida fosszíliáján a madarakra jellemző alvó testhelyzet látható, amelyben az állat hátra fordított fejét az egyik karja alá dugja. Ez a póz a mai madaraknál a fej melegen tartására szolgál. ## Kihalás A madarak közé nem tartozó dinoszauruszok 66 millió évvel ezelőtt hirtelen bekövetkező tömeges kipusztulása az őslénytan egyik legvitatottabb problémája. A legtöbb elmélet abból indul ki, hogy a kréta végének faunapusztulása gyors, pillanatszerű folyamat volt, és erre keresik a magyarázatot. Amennyiben azonban az élővilág változása folytonos a kréta közepétől – amit az őslénytani bizonyítékok jelenleg megerősítenek –, a kipusztulási elméleteknek eleve nincs alapjuk. Ez idő tájt számos más állatcsoport, például az ammoniteszek, a nautilus-szerű puhatestűek, a moszaszauruszok, a plezioszaurusok, a pteroszauruszok, több madárfaj és egyes emlőscsoportok kihalására is sor került. Ezt a tömeges fajpusztulást kréta–tercier kihalási eseménynek (röviden K-T eseménynek) nevezik. Az 1970-es évek óta zajlik a folyamat okainak kiterjedt vizsgálata; napjainkban az őslénykutatók többféle elméletet is valószínűsítenek. Az elterjedt elmélet szerint a dinoszauruszok kihalásának fő oka egy becsapódási esemény volt, de egyes tudósok úgy gondolják, hogy más ok vagy esetleg több különböző körülmény vezethetett a dinoszauruszok fosszilis rekordból való eltűnéséhez. Az észak-amerikai Hell Creek-formáció minden előfordulási helyén tapasztalható, hogy a kréta–tercier határt jóval megelőzően kezd fogyni a dinoszaurusz-populáció, és a határt megelőző egy méteres réteg teljesen mentes dinoszaurusz-leletektől. A mezozoikum közepén nem léteztek sarki jégsapkák, és a tengerszint becslések szerint 100 és 250 méter között változott, azaz magasabban volt, mint korunkban. A bolygó hőmérséklete egységesebb volt, mindössze 25 Celsius foknyi eltérés volt a sarkok és az egyenlítő között. A levegő átlaghőmérséklete is magasabb volt a jelenleginél; a sarkoknál például 50 °C-kal volt melegebb, mint napjainkban. A mezozoikumban a légkör összetétele is nagyban eltért a jelenlegitől. A szén-dioxid-szint több becslés alapján is jóval magasabb volt a mainál; a triász kezdetén körülbelül a mai érték háromszorosa lehetett, a kréta végére pedig nagyjából a kétszeresére csökkent. Az oxigénszint a triász elejére jellemző körülbelül 15%-os értékről folyamatosan emelkedett, az időszak végére megközelítve a mai 21%-os szintet. A szintemelkedés a jura során lassabb ütemben folytatódott, nagyjából 26%-ig, majd a kréta idején ismét felgyorsult, elérve a körülbelül 28%-os értéket. A kréta időszak végén azonban a környezet drámaian megváltozott. A vulkanikus tevékenység lecsökkent, ami a légkör lehűlésével és a szén-dioxid-szint csökkenésével járt. Az oxigénszint előbb ingadozott, majd végül számottevően lecsökkent. A tudósok egy része azt feltételezi, hogy a klímaváltozás és az ezzel együtt járó oxigénszint-csökkenés számos faj kihalásához vezetett. Amennyiben a dinoszauruszok légzőrendszere a jelenlegi madarakéhoz hasonlított, akkor nyilvánvalóan nagyban megnehezítette a túlélésüket az oxigénhiány, ugyanis óriási testük miatt rengeteg oxigénre volt szükségük. ### A változó körülményekhez való sikertelen alkalmazkodás Lloyd és tudóstársai (2008-ban) megjegyezték, hogy a középső kréta idején, zárvatermő virágos növények a szárazföldi ökoszisztémák fontos részévé váltak, átvéve a nyitvatermők, például a tűlevelűek helyét. A dinoszauruszok ürülékfosszíliái azt jelzik, hogy, bár a növényevők már megkezdték a zárvatermők fogyasztását, a legtöbbjük mégis főként nyitvatermőkkel táplálkozott. A statisztikai elemzés módszerével megállapították, hogy, a korábbi kutatásokkal ellentétben a dinoszauruszoknak nem alakult ki sokféle új változata a késő kréta idején. Lloyd és társai véleménye szerint, a dinoszauruszoknak nem sikerült az ökoszisztémák változásait követve elég sokfélévé válniuk, ami végül a kihalásukhoz vezetett. ### Lehetséges paleocén túlélők A madarak közé nem tartozó dinoszauruszok maradványai alkalmanként megtalálhatók a K-T határ felett is. 2001-ben Robert A. Zielinski és James R. Budahn őslénykutatók beszámoltak egy hadrosaurida lábcsontleletről, amelyet az Új-Mexikó állambeli San Juan Basinben találtak. A kőzetréteget, amelyben a fosszíliát felfedezték, a korai paleocén korra, megközelítőleg 64,5 millió évvel ezelőttre datálták. Amennyiben a kövület nem később került ebbe a rétegbe, például az időjárás hatására, akkor bizonyítékot jelent arra nézve, hogy egyes dinoszauruszpopulációk megérhették a kainozoikum első fél millió évét. További bizonyítékok kerültek elő a Hell Creek-formációból, ahol a maradványok 1,3 méteres mélységben helyezkedtek el, ami a K-T határnál több mint évvel később keletkezett. A világ más részein, például Kínában is történtek hasonló felfedezések. Számos tudós azonban elveti a „paleocén dinoszauruszok” elméletét, véleményük szerint ugyanis az ilyen leletek csak áthelyeződtek, például kimosódtak eredeti helyükről, majd újra betemetődtek a később keletkezett rétegekben, illetve úgy vélik, hogy amennyiben helyes a rájuk vonatkozó kormegállapítás, a maroknyi túlélő paleocén dinoszaurusz jelenléte nem ingatja meg a dinoszauruszok kihalásának tényét. ### Kriptozoológia A kriptozoológia kutatási tárgyát képező szóbeszédek között találhatók olyanok, amelyek jelenkori dinoszauruszok létezését valószínűsítik. Az afrikai Kongóból, Kamerunból és Gabonból a 18. század vége óta érkeznek beszámolók egy, a helybéliek által Mokele mbembe-nek nevezett, a mocsaras dzsungelekben élő elefánt méretű növényevő állatról, amely a szemtanúk szerint hosszú nyakkal és farokkal rendelkezik és leginkább egy sauropodára emlékeztet. Egy 2004 márciusából Pápua Új-Guineáról származó hír szerint Új-Britannia szigetének lakói egy 3 méter magas, szürke, két lábon járó ragadozó állatot láttak, ami kutyaszerű fejjel és krokodilszerű farokkal rendelkezett. Öt évvel korábban a Murray-tó közelében egy ehhez hasonló állatot figyeltek meg, melyet a szemtanúk szintén dinoszaurusznak véltek. Habár bolygónkon meglehetősen sok, nehezen megközelíthető lakatlan terület létezik, és évről évre számos új állatfajt fedeznek fel (például 1938-ban Dél-Afrika partjai közelében egy korábban kihaltnak vélt bojtosúszójú halat találtak), jelenleg nincs tudományos bizonyíték arra, hogy napjainkban is léteznének dinoszauruszfajok, így az ilyen témájú beszámolók hitelessége megkérdőjelezhető. ### Aszteroida-becsapódás Az aszteroida-becsapódás elméletet, mely szerint a kréta időszak végén, 66 millió évvel ezelőtt egy kisbolygó becsapódása okozta a tömeges fajpusztulást, elsőként Luis Walter Alvarez javasolta az 1980-ban. Alvarez szerint a Földön egyébként ritkán előforduló, de az ehhez az időszakhoz tartozó kőzetrétegekben mindenhol jelen levő irídium réteg egyértelműen bizonyítja a becsapódás tényét. A bizonyíték alapján feltételezhető, hogy a mexikói Yucatán-félsziget környékén lévő 170 kilométer átmérőjű Chicxulub-krátert egy nagyjából 5–15 kilométeres kisbolygóval történő ütközés hozta létre, amely elindította a fajok tömeges kihalását. A kisbolygó-becsapódás elméletet egy nemzetközi tudóscsoport által 2010-ben megjelentetett tanulmány bizonyítottnak találta. A tudósok nem biztosak abban, hogy mely dinoszauruszok gyarapodtak vagy fogytak a katasztrófát megelőzően. Egyes tudósok szerint a tárgy becsapódása hosszú és természetellenes, a nukleáris télhez hasonló lehűlést okozott a földi atmoszférában, míg mások szerint szokatlan hőhullámot indított el. Habár a fosszilis maradványok segítségével nem állapítható meg a kihalás sebessége, a különböző modellek alapján úgy vélik, hogy a folyamat rendkívül gyorsan zajlott le. Az elméletet támogató tudósok megegyeznek abban, hogy a tömeges pusztulást közvetlen és közvetett hatások okozták: az aszteroida becsapódásából származó hő, valamint a becsapódás után felszálló és a nap sugarait visszaverő nagy mennyiségű por miatti globális lehűlés. 2007 szeptemberében, William Bottke és kutatótársai a Southwest Research Institute-nál a Colorado állambeli Boulderben, cseh tudósokkal együtt egy számítógépes szimulácót készítettek a Chicxulub-becsapódás lehetséges okának beazonosítására. Számításuk szerint 90% a valószínűsége annak, hogy 160 millió évvel ezelőtt a 298 Baptistina nevű, körülbelül 160 kilométer átmérőjű kisbolygó szülőégitestje a Mars és a Jupiter között elhelyezkedő kisbolygóövben nekiütközött egy másik, nagyjából 55 kilométeres, névtelen aszteroidának. A becsapódástól a Baptistina darabokra tört, egy törmelékcsoportot alkotva, ami napjainkban Baptistina-család néven ismert. A számítások kimutatták, hogy egyes töredékek ütközőpályára álltak a Föld irányában, egy nagyjából 10 kilométer széles darab pedig 66 millió évvel ezelőtt becsapódott a Yucatán-félszigeten, létrehozva a 175 kilométer átmérőjű Chicxulub-krátert. Egy hasonló, de jóval vitatottabb elmélet szerint a Nap feltételezett társcsillaga, a Nemezis Oort-felhőn történő áthaladása üstököszáport eredményezett. Az üstökösök közül egy vagy több körülbelül egy időben a Földnek ütközött, világméretű pusztulást okozva. Az egyetlen aszteroidához hasonlóan, a földfelszínt bombázó üstökösök is hirtelen globális hőmérséklet-csökkenést okoztak, amit egy hosszú hideg időszak követett. ### Dekkán-trapp 2000 előtt úgy vélték, hogy az indiai Dekkán-fennsík részét képező Dekkán-trapp bazalttömbjeit kialakító vulkánosság fokozatos kihalási eseményt okozott, ami 68 millió évvel ezelőtt kezdődött és 2 millió éven át tartott. Azonban bizonyíték van arra, hogy a vulkáni takaró 2/3 része nagyjából 66 millió éve, csupán 1 millió év alatt keletkezett az egymást követő kitörések folyamán, melyek egy meglehetősen gyors, talán mindössze néhány ezer éven át tartó kihalási időszakot eredményezhettek, ami még mindig hosszabb annál, ami egy becsapódási eseményt követhetett. A Dekkán-trapp kialakulása többféle módon is tömeges fajpusztuláshoz vezethetett, például a hamu és a kéntartalmú gázok levegőbe kerülése csökkenthette a növényekhez eljutó napfény mennyiségét, gátolva a fotoszintézist. Emellett a Dekkán-trapp vulkanikus tevékenysége szén-dioxid kibocsátással járhatott, ami növelhette az üvegházhatást addig, amíg a hamu és a gázok ki nem ürültek az atmoszférából. A dinoszauruszok tömeges kihalását megelőzően a Dekkán-trapp vulkanikus gáz kibocsátása szerepet játszott egy nyilvánvalóan nagy mértékű globális felmelegedés kialakulásában. Egyes adatok arra utalnak, hogy az átlaghőmérséklet emelkedése 8 °C volt a Chicxulubnál történt becsapódás előtti utolsó fél millió évben. Azokban az években, amikor a Dekkán-trapp elméletet a lassú kihaláshoz kapcsolták, Alvarez (aki 1988-ban elhunyt) kijelentette, hogy az őslénykutatók megfeledkeztek a Signor–Lipps hatásról, amely szerint többek között a fosszilis adatok alapján lehetetlen pontosan meghatározni, hogy egy adott faj pontosan mikor halt ki, és ez mennyi ideig tartott. Az állítás kezdetben nem talált kedvező fogadtatásra, később azonban a fosszilis kőzetágyak intenzív tanulmányozásával sikerült megalapozni. Végül az őslénykutatók többsége elfogadta azt az elméletet, ami szerint a kréta időszak végi tömeges kihalás nagyrészt, de legalábbis részben egy erőteljes becsapódás következménye volt. Ám Alvarez azt is elismerte, hogy ezt az eseményt más, nagy mértékű változások előzték meg, például a tengerszint csökkenése és a Dekkán-trapp erőteljes vulkánkitörései, melyek szintén közrejátszhattak a fajpusztulásokban. ## A felfedezések története A dinoszaurusz kövületek már évezredek óta ismertek, de valódi természetük sokáig rejtve maradt; a kínaiak, akik a dinoszauruszokra a ', azaz 'rettentő sárkány' szót használták, a csontokat a sárkányénak tulajdonították. Az első írásos feljegyzés a idején (az i. sz. 4. század táján) élt ' című könyvében olvasható, amely egy, a Szecsuan tartománybeli felfedezett sárkány csontjairól számol be. Napjainkban Szecsuan Kína (és a világ) leggazdagabb dinoszaurusz-lelőhelyeként ismert. Közép-Kína falvainak lakói hosszú időn át hasznosították a hagyományos gyógyászatban a sárkánycsontoknak vélt, felszínre került dinoszaurusz fosszíliákat, és ez a szokás még napjainkban is él. Európában úgy hitték, hogy ezek a maradványok az Özönvíz előtt élt óriásoktól és más lényektől származnak. A napjainkban dinoszaurusz csontfosszíliákként ismert tárgyakról készült legkorábbi tudományos leírások a 17. századi Angliában születtek meg. 1676-ban, az Oxford közelében fekvő Cornwallban egy mészkőlelőhelyen egy combcsont töredékre bukkantak, ami az Oxfordi Egyetem kémiaprofesszorához és az Ashmolean Museum első kurátorához, Robert Plothoz került, aki az 1677-ben kiadott Natural History of Oxfordshire (Oxfordshire természetrajza) című művében egy leírást jelentetett meg róla. Plot a kövületet egy, a ma élőknél nagyobb, ismeretlen állat combcsontjának alsó részeként azonosította, és úgy vélte, hogy egy olyan óriás lábcsontja lehet, amihez hasonlóról a Biblia tesz említést. Később a lelet elveszett, de a róla készült metszet alapján megállapították, hogy a Megalosaurushoz tartozott. A tárgyról 1763-ban Richard Brooks újabb leírást készített, és „Scrotum humanumnak” nevezte el, mivel a megjelenése egy pár emberi herére emlékeztette. Ez az elnevezés a binomiális nevezéktan szempontjából nem tekinthető helyesnek. 1699-ben Sir Isaac Newton egyik barátja, Edward Lhuyd egy leírást és egy nevet alkotva végezte el az első publikált tudományos eljárást egy olyan lelethez (egy foghoz) kapcsolódóan, amiről a későbbiek során kiderült, hogy egy dinoszauruszhoz, a „Rutellum implicatumnak” nevezett sauropodához tartozik. Ezt a fosszíliát Caswellben, az Oxfordshire megyei Witney közelében fedezték fel. 1815 és 1824 között William Buckland, az Oxfordi Egyetem geológiaprofesszora több fosszilizálódott Megalosaurus csontot gyűjtött össze, és elsőként ő jelentetett meg dinoszauruszról szóló cikket egy tudományos folyóiratban. A Megalosaurus lett az első olyan dinoszaurusz nem, melyről szakszerű leírás készült. A másodikként megtalált nem az angol geológus, Gideon Mantell felesége által, 1822-ben felfedezett Iguanodon volt. Gideon Mantell felismerte a maradványok és a modern leguánok közti hasonlóságot, és 1825-ben publikálta felfedezését. A „nagy gyíkok kövületeinek” tanulmányozása hamarosan egyre nagyobb érdeklődést váltott ki mind az európai, mind pedig az amerikai tudósok között, 1842-ben pedig az angol őslénykutató, Richard Owen megalkotta a „dinoszaurusz” szót. Owen felismerte, hogy az Iguanodon, a Megalosaurus és a Hylaeosaurus maradványai számos hasonlósággal rendelkeznek és emiatt úgy döntött, hogy önálló taxonómiai csoportba kell besorolni őket. Viktória királynő férjének, Albert hercegnek a támogatásával a londoni South Kensingtonban megalapította a Természetrajzi Múzeumot, ahol a biológiai és földrajzi leletek mellett, a dinoszaurusz kövületeket is kiállították. Amerikában hivatalosan 1858-ban fedezték fel az első dinoszauruszt, Haddonfield New Jersey-i kisváros márgabányájában (habár korábban is találtak már kövületeket, azokat nem sikerült beazonosítani). A faj a felfedezője William Parker Foulke után a Hadrosaurus foulkii nevet kapta. Ez a lelet rendkívüli fontosságú, ugyanis ez volt a legelső, majdnem teljes egészében előkerült dinoszaurusz csontváz (legelőször 1834-ben az angliai Maidstone-ban találtak hasonlót), valamint ez volt az első olyan, amely egyértelműen egy két lábon járó lényhez tartozott. Mindaddig a tudósok úgy vélték, hogy a dinoszauruszok a gyíkokhoz hasonlóan négy lábon jártak, ez a forradalmi felfedezés azonban megváltoztatta a róluk alkotott elképzeléseiket és a hatására valóságos dinoszauruszmánia söpört végig az Egyesült Államokon. A dinoszauruszmániát jól példázza az Edward Drinker Cope és Othniel Charles Marsh közti heves rivalizálás. Kettejük új fajok felfedezésért való versengése csontháború néven vált ismertté. Az ellentét feltehetően akkor kezdődött, amikor Cope hibásan rekonstruálta egy Elasmosaurus csontvázát, ugyanis tévedésből az állat fejét a csontváz farka végéhez illesztette. A két tudós közti harc mintegy 30 éven át tartott és 1897-ben Cope halálával végződött, aki a teljes vagyonát ráköltötte a dinoszauruszvadászatra. Marsh azért aratott győzelmet, mert kapcsolatai révén támogatást kapott az Egyesült Államok Geológiai Szolgálatától. Sajnálatos módon számos dinoszauruszlelet sérült, illetve semmisült meg a két rivális durva módszerei miatt: gyakran megesett például, hogy a kövületek felszínre hozásához dinamitot használtak (ami a mai őslénykutatók számára megdöbbentő lehet). Emellett azonban nagy hatással voltak az őslénytan fejlődésére: Marsh 86 és Cope 56 felfedezésével összesen 142-vel nőtt az ismert dinoszauruszfajok száma. Cope gyűjteménye jelenleg a New York-i Amerikai Természetrajzi Múzeumban található, míg Marsh leletei a Yale Egyetemen, a Peabody Természetrajzi Múzeumban tekinthetők meg. 1897 után a dinoszauruszkövületek utáni kutatás idővel valamennyi kontinensre átterjedt, beleértve az Antarktiszt is, ahol elsőként egy ankylosaurust találtak 1986-ban, a Ross-szigeten, ami az Antarctopelta oliveroi nevet kapta, majd 1994-ben egy tudományos folyóiratban hivatalos leírást jelentettek meg az első antarktiszi fajról, a Cryolophosaurus elliotiról. Napjainkban intenzív kutatás folyik Dél-Amerikában (különösen Argentínában) és Kínában. Kínából számos kivételes tollas dinoszauruszfaj került elő, köszönhetően a fosszilizálódásnak kedvező földrajzi adottságoknak és a száraz klímának. ### A „dinoszaurusz reneszánsz” A dinoszauruszkutatás fellendülése az 1970-es években kezdődött. Ez részben annak volt köszönhető, hogy John Ostrom felfedezte a Deinonychust, amely egy aktív életmódot folytató ragadozó volt, és feltehetően meleg vérű is, ellentétben a korábbi elképzeléssel, amely szerint ezek az állatok lomha hideg vérűek voltak. A gerinces őslénytan tudományágából a dinoszauruszkutatás önálló tudománnyá nőtte ki magát. Az őslénykutatók a legtöbb új felfedezést India, Dél-Amerika, Madagaszkár, az Antarktisz és Kína lakatlan területein tették (melyek közül kiemelkedőek a Kínában talált, jól konzerválódott leletek, amelyek azt támasztják alá, hogy a madarak a dinoszauruszok ma is élő leszármazottai). A széles körben alkalmazott kladisztika, mely szigorúan elemzi a biológiai szervezetek közti kapcsolatokat, nagy segítséget nyújt a dinoszauruszok tudományos osztályozásában. Más modern technikák mellett a kladisztikai analízis révén lehetővé válik a hiányos és töredékes fosszilis rekord kiegészítése. ### Dinoszauruszok Magyarországon thumb\|Hungarosaurus Hazánk területét a mezozoikum idején nagyrészt tenger borította, így nálunk aránylag kevés dinoszauruszfosszília található. 1966-ban Pécs közelében Wein György geológus rábukkant néhány megkövesedett lábnyomra, amik feltehetően egy tengerparti mocsaras területről származnak. A lelet a későbbiekben megsemmisült, de az 1980-as években Komlón újabb nyomfosszíliákat fedeztek fel, amelyeket Kordos László egy új faj, a jura időszak elején élt theropoda, a Komlosaurus carbonis maradványaiként azonosított. 2000 tavaszán a Bakonyban levő, késő kréta korban létrejött Csehbányai-formáció iharkúti részén Ősi Attila találta meg az első csontfosszíliákat. Egy rhabodontida növényevő megkövült fogainak és csontjainak felfedezését az ankylosaurusok közé tartozó új nem, a Hungarosaurus megtalálása követte. Az ezt követő években a lelőhelyre számos expedíció indult, melynek eredményeként több összefüggő csontvázra és több ezer különálló fosszíliára bukkantak rá, például egy pulyka méretű és egy körülbelül 4 méteres theropoda fogaira. Ez idő tájt kerültek elő két pteroszaurusz, a Bakonydraco és egy, csak töredékek alapján ismert másik repülő hüllő maradványai is. ## Dinoszauruszok a popkultúrában Emberi mércével szemlélve a dinoszauruszok fantasztikus külsejű, és gyakran hatalmas méretű állatok voltak. Megragadták az emberek képzeletét és a populáris kultúra maradandó részévé váltak. Alig három évtizeddel az első maradványokról készült tudományos leírások megjelenése után a londoni Crystal Palace parkjában felállították a híres dinoszaurusz szobrokat. A szobrok iránt olyan nagy volt érdeklődés, hogy az árukapcsolásos kereskedelem egyik korai példájaként árusítani kezdték a másolataikat. Az azóta eltelt idő alatt a parkokban és múzeumokban látható dinoszauruszkiállítások a világ minden táján felkeltik a téma iránti érdeklődést. A dinoszauruszok népszerűsége sokáig fordított hatással volt a dinoszauruszkutatásra. A múzeumok népszerűségi versenye egyenesen a Mars és Cope között lezajlott Csontháború kitöréséhez vezetett, melyben mindketten arra törekedtek, hogy a másik félnél több látványos fosszíliát gyűjtsenek össze, a végeredmény pedig óriási hatást gyakorolt a tudományra. A dinoszauruszok megőrizték a helyüket a modern kultúrában. Abban az időben, amikor még ezeket az állatokat hideg vérűnek és lomhának tartották, az angol nyelvben elterjedt a dinoszaurusz szó pejoratív használata, ami elavult, divatjamúlt vagy hanyatló dologra utal. A nyilvánosság dinoszauruszok iránti érdeklődése oda vezetett, hogy világszerte a populáris kultúra részévé váltak. Attól kezdve, hogy Charles Dickens futólag megemlítette a Megalosaurust az Örökösök című, 1852 és 1853 között megjelent regényének első oldalán, a dinoszauruszok számos fiktív műben tűntek fel. A nem fiktív művek szerzői, köztük neves őslénykutatók megpróbálták tovább növelni a dinoszauruszok népszerűségét, különösen a gyermekek körében, hogy ezzel olyan olvasókat neveljenek belőlük, akik érdeklődnek a dinoszauruszok és a tudomány iránt. A dinoszauruszok a reklámiparban is jelen vannak, ugyanis számos vállalkozás próbálja felhasználni a népszerűségüket a termékei eladására, illetve arra, hogy azok riválisait lassúnak és elavultnak tüntesse fel. ### Könyvek Sir Arthur Conan Doyle regénye, Az elveszett világ egy dél-amerikai fennsíkról szól, ahol ősállatok, többek között dinoszauruszok élnek. V. A. Obrucsev Utazás Plutóniába című regényének szereplői a Föld belsejében találnak rá a felszínen már rég kihalt állatokra. Michael Crichton Jurassic Park című könyvében genetikai kísérlet során élesztik fel a dinoszauruszokat. Gerald Durrell Léghajóval a dinoszauruszok földjén című meseregényének hősei visszautaznak az időben, hogy találkozzanak a dinoszauruszokkal. ### Filmek Az elveszett világ számos filmfeldolgozást ért meg. A Jurassic Parkot 1993-ban filmesítették meg és azóta négy folytatása is készült. Az 1933-as és 2005-ös King Kong filmekben szintén szerepelnek dinoszauruszok. A BBC 1999-es Dinoszauruszok, a Föld urai (Walking With Dinosaurs) című, hat részes dokumentumfilm-sorozata a dinoszauruszokat és a velük egyidőben élt más állatokat élethű, tudományos módon mutatja be. Azóta ennek több folytatása és különkiadása készült, melyek közül a Nagy Al balladája (The Ballad Of Big Al, 2000), Az Óriások földje (Walking With Dinosaurs: Land of Giants, 2003) és Az Óriási karom (Walking With Dinosaurs: The Giant Claw, 2003) kimondottan dinoszauruszokkal foglalkoznak, de a Tengeri szörnyek (Sea Monsters, 2003) trilógiában is feltűnik egy pár. A 2006-os Ősvilági kalandot (Prehistoric Park) az ITV készítette. A Discovery Channel Dinoszauruszok, az ősvilág urai (When Dinosaurs Roamed America, 2001) és a Dinoszauruszok bolygója című műsorai ugyanilyen típusú dokumentumfilmek, ám általában szigorúbb kritikákat kapnak. ### Rajzfilmek Dinoszauruszok a főszereplői az Őslények országa, a Dínó és a Dínó tesó című animációs filmeknek. A Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki című rajzfilmsorozatban a dinoszauruszok mint az ősemberek háziállatai szerepelnek. A Denver, az utolsó dinoszaurusz főhőse szintén egy dinoszaurusz, a Jégkorszak 3 – A dínók hajnala című animációs filmben is szerepelnek. ### Játékok A számtalan méretű és formájú játékfigura megjelenése után a dinoszauruszok a Jurassic Park filmek hatására egyre több számítógépes játékba is bekerültek. Saját dinoszauruszparkot építhetünk a Jurassic Park: Operation Genesis (2003) című programban vagy akár vadászhatunk is rájuk például a Carnivores (1998) vagy a Carnivores 2 (1999) című játékokban. De korábban is felbukkantak már például a Super Mario World című játékban, ahol Mario segítőtársa és hátasállata Yoshi, a dinoszaurusz. A Jurassic World Evolution (2018) című számítógépes játékban dinoszauruszokat kell kutatni, létrehozni, és benépesíteni velük egy-egy állatparkot. ## Vallásos szemlélet Az egyes vallási csoportok dinoszauruszokról alkotott elképzelése eltér a tudományos állásponttól. A tudósok többsége nem utasítja el a dinoszauruszok hit nézőpontjából történő vizsgálatát, de nem értenek egyet a tudományos kutatások eredményeivel ellentmondó állításokkal. ## Ajánlott irodalom ### Magyar nyelven - Norman David: Kis dinókönyv nagyoknak, Typotex Kiadó, 2011, - Steve Brusatte: A dinoszauruszok tündöklése és bukása - Egy letűnt világ újraírt története, Park Könyvkiadó, 2021, ### Angol nyelven ## Fordítás

Apollo–1

Az Apollo–1, vagy eredeti NASA jelölése szerint AS–204 volt az Apollo-program első olyan küldetése, amelyen a fedélzeten embereket küldtek volna a világűrbe. Az 1967. február 21. napjára tervezett startra végül nem került sor, mert 1967. január 27-én egy startszimulációs teszt során az űrhajó kabinjában tűz ütött ki, melynek során Gus Grissom parancsnok, Ed White, a parancsnoki modul pilótája és Roger Chaffee holdkomppilóta az életüket vesztették. A korábban John F. Kennedy elnök által bejelentett program a Holdra szállást célozta meg minél előbb, de lehetőség szerint a Szovjetuniót megelőzve. Ehhez a NASA kialakított és elfogadott egy koncepciót, majd a koncepcióhoz illesztve egy egymásra épülő műveleti sorrendet, amellyel repülésről repülésre fejlődve elérhetik a Holdat. Ennek a sorban egymás után következő repüléssorozatnak lett volna az első eleme az újonnan fejlesztett Apollo űrhajó berepülése. A tervek szerint – és némileg a sietség jegyében – az Apollo űrhajó (CSM) fejlesztését két szakaszra osztották, az első szakaszban Block I jelöléssel egy olyan űrhajó jött volna létre, amely még nem rendelkezett volna minden olyan berendezéssel, ami a Holdhoz való eljutáshoz szükséges (az csak a későbbi, Block II jelölésű űrhajó tudta volna), ám Föld körüli pályán alkalmas lett volna a konstrukció kipróbálására. Korábban AS–201 és AS–202 jelzéssel végrehajtották már az újonnan fejlesztett űrhajó próbáit ember nélkül, automata üzemmódban, a következő lépcső lett volna, hogy emberek is legyenek a fedélzeten. Az első starthoz azonban sorozatos tesztekre, startelőkészületekre volt szükség, amelyek biztosan haladtak az 1967 februárjára tervezett éles start felé. Deke Slayton, a NASA repülőszemélyzetért felelős vezetője már egy évvel korábban, 1966 januárjában kijelölte a leendő legénységet, Gus Grissom parancsnok, Ed White, a parancsnoki modul pilótája és Donn Eisele személyében, akit később egy szerencsétlen baleset miatt Roger Chaffee-re cserélt le a személyzeti főnök. Ez a trió volt kirendelve az űrhajót gyártó North Americanhez, hogy a gyártást felügyeljék a NASA oldaláról, majd az ő feladatuk volt, hogy az űrrepülést megelőző teszteken is részt vegyenek. Egy ilyen tesztnek ígérkezett 1967. január 27-én egy ún. „csatlakozók ki” (plugs out) startszimuláció is, amikor azt akarták letesztelni, hogy amikor leválasztják az indítóállás energiaforrásairól, a saját akkumulátoraira és rendszereire támaszkodva hogyan működik az űrhajó. A teszt délután 13:00:00-kor (18:00:00 UTC) kezdődött, és különböző problémák miatt lassan haladt. A legmakacsabb egy kommunikációs probléma volt, az űrhajó személyzete és a néhány épületnyire ülő földi irányítás akadozva, rosszul hallotta egymást a rádión. A technikusok éppen elhárították a hibát, amikor az űrhajóból zavarodott, kétségbeesett adás érkezett, az űrhajósok tüzet észleltek a kabinban. A tűz villámgyorsan terjedt el, kirobbantva az űrhajó oldalát, majd a lassú mentés miatt megölve az űrhajóban rekedt űrhajósokat. A NASA átfogó baleseti kivizsgálásba kezdett, amelyhez felállították a Floyd F. Thompson vezette vizsgálóbizottságot. A vizsgálók megállapították, hogy a perdöntő hiba az volt, hogy az addig sikerrel alkalmazott tiszta oxigén kabinlégkört alkalmazták az űrhajónál – ráadásul túlnyomáson –, amely rendkívüli mértékben megnövelte a tűzveszélyt, karöltve a hibásan megválasztott, gyúlékony anyagokkal. Ezen kívül még egy tervezési hiba súlyosbította a helyzetet, a kabinajtó tervezésénél szakítottak a korábbi gyakorlattal, és egy befelé nyíló, három részből álló bonyolult szerkezetet építettek be. A tűz során megemelkedett belső nyomás olyan erővel préselte a befelé nyíló ajtót, hogy képtelenség volt kinyitni. A helyszínre érkező mentőcsapatnak is hosszú percekbe tellett kinyitni, amikor már késő volt, az űrhajósok életét nem sikerült megmenteni. Ezen felül számos gyártási hibát, pontatlanságot találtak mind a vizsgálat kedvéért teljesen szétszerelt űrhajóban, mind a folyamatokban, felvetve a gyártó North American felelősségét is. A vizsgálat megállapította, hogy az űrhajósok halálát nem a tűz okozta, hanem az átégett légzőcsöveken, vagy a szintén végzetesen megsérült űrruhákon keresztül beáramló mérgező gázok belélegzése. A belső vizsgálat mellett – politikai oldalról – külső, szenátusi vizsgálatok is folytak. Ezek nyomán mind a NASA-nál, mind a North Americannél szervezeti, személyi, gyártási folyamatbeli és az irányítási gyakorlaton belüli változások mentek végbe. Magát az űrhajót is átalakították. Más oxigén-nitrogén kabinlégkört alkalmaztak, a gyúlékony anyagokat száműzték a kabinból, lecserélték a kabinajtót is, illetve számos további változtatást eszközöltek. Megszüntették az űrhajó Block I és Block II sorozatra való felosztását is, és a folyamat végén egyetlen Apollo űrhajótípus jött létre, amelynek a szűzfelszállását aztán az Apollo–7-en Wally Schirra, Donn Eisele és Walt Cunningham végezte el, bő másfél évvel a katasztrófát követően. ## Személyzet ### Tartalék személyzet #### Eredeti legénység #### Cserelegénység (zárójelben a személyenként elvégzett űrrepülések száma, beleértve ezt a missziót is) ## Előzmények ### Az Apollo-program kezdetei Az Egyesült Államok komoly lemaradásban volt az űrversenyben 1957-től, a Szputnyik–1 felbocsátásától kezdve, amely politikai válság tovább mélyült, amikor a Vosztok–1 fedélzetén a világ első űrhajósát, Jurij Gagarint is a Szovjetunió juttatta fel az űrbe. A vesztésre álló USA elnöke, John F. Kennedy a helyzet megváltoztatása és országa politikai presztízsének helyreállítása érdekében – tanácsadói által kidolgozott lehetőségek közül választva – egy merész tervvel állt elő, melynek célkitűzéséről úgy vélte, nehézségében és bátorságában messze megelőzi a szovjet teljesítményeket, mintegy anullálja azokat. Ez a cél a Holdra szállás volt, méghozzá 9 éven belül. Kennedy ennek érdekében 1961 májusában életre hívta az Apollo-programot, és célul tűzte ki a NASA elé a Hold emberekkel való elérését. A NASA kidolgozta a program elméleti végrehajtásának módját. Előbb a Holdra szállás koncepcióját határozták meg. Legelőször egy egyszerű, ám gigantikus erőforrásokat igényló terv, az úgynevezett „direkt leszállás” koncepciója merült fel, amelyben egy gigantikus űrhajó repült volna a Holdra, ott leszállt volna, majd a tudományos feladat végeztével ismét felszállt volna a holdfelszínről és hazatért volna a Földre. A koncepció több száz tonnányi űrhajó, hajtóanyag, felszerelés Holdra juttatásával számolt abban az időben, amikor a NASA még egy másfél tonnás Mercury űrhajót sem tudott Föld körüli pályára állítani. A tervezők hamar ráébredtek, hogy a tömeg a kulcsa a sikernek, ezért olyan megoldást kerestek tovább, amely csökkentette a feljuttatandó eszközök tömegét. A második koncepció, az úgynevezett „randevú Föld körüli pályán” elképzelés az alap problémán nem változtatott, csak csomagokra bontotta a feljuttatandó tömeget, és ezeket az űrhajó részegységeket, üzemanyagtartályokat, felszerelés tartókat csomagonként bocsátotta volna fel Föld körüli pályára, ahol összedokkolták volna, majd a szerelvény így indulhatott volna útnak. A harmadik lépcsős elképzelés találta meg azt a megoldást, amely a feljuttatandó tömegre is megoldást adott, felismerve, hogy a mozgatandó tömeg kulcskérdése az üzemanyag. Az úgynevezett Hold körüli pályán végrehajtott randevú (vagy más néven LOR – Lunar Orbit Rendezvous) elképzelés szerint két űrhajóra van szükség, az egyik megteszi a Föld és Hold közötti utat, a másiknak pedig csak a Holdon kell leszállni, majd onnan felszállni. Ezzel megtakarították az üzemanyag jelentős részét és az annak tárolásához szükséges űrhajószerkezet tömegét (ha nem az egész űrhajórendszert kell lejuttatni a holdfelszínre, csak egy kicsi, specializált részét, akkor azzal takarítható meg a le- és visszajuttatáshoz szükséges hajtóanyag tömege). Ennek a verziónak is voltak kockázatai, ám elfogadásával végül kijelölte az űrhajó- és rakétafejlesztés útját. Eszerint kellett egy nagy, de még a tervezhetőség és fejleszthetőség (valamint a finanszírozhatóság) korlátain belül levő hordozórakéta, kellett egy nagyobb a Föld-Hold között oda-vissza közlekedő, majd a Földre visszatérni képes űrhajó és egy kicsi, a Holdra leszállni képes holdkomp. A koncepció kiválasztását követően a NASA felállított egy követendő műveleti sorrendet, amellyel majd el akart jutni a Holdra. A műveleti sorrend küldetéstípusokba sorolta az egyes felszállásokat, és betűkkel jelölte az egymásra épülő előre haladásukat. Eszerint az A repülés lett volna a nagyobb, parancsnoki űrhajó személyzet nélküli kipróbálása, majd a B lett volna a holdkomp ugyanilyen, automata üzemmódban végzett próbarepülése. Amennyiben ezek sikerrel jártak, következhetett volna a C repülés, a parancsnoki és műszaki egység személyzettel való szűzrepülése. Az oroszokkal való versenyfutás miatt a NASA változtatott a C repülés forgatókönyvén, hogy időt nyerjen: az első próbán a Holdra szálláshoz szükséges képességekre nem volt szükség az anyaűrhajó esetében, illetve a nagy holdrakétára sem volt szükség egy Föld körüli pályán történő kipróbáláshoz, ezért úgy tervezték, hogy a parancsnoki űrhajót két gyártási sorozatba sorolják. Az első sorozat, az úgynevezett Block I űrhajók képesek voltak az űrrepülésre, de számos rendszert még nem építettek volna beléjük, és csak Föld körüli pályán repült volna a személyzet nélküli teszteken és két személyzetes repülésen, majd ezek helyét átvette volna a második gyártási sorozat, az úgynevezett Block II űrhajó, amely már teljes felszerelésű, teljes képességű űrhajó volt. Ennek az űrhajónak a feljuttatására pedig elegendő volt a már készen álló Saturn IB rakéta is. ### Repülési tervek, előkészületek A program kezdetén, mivel a NASA-nak nem voltak még erre vonatkozó tapasztalatai, viszonylag szövevényes és dinamikusan változó tervek álltak rendelkezésre, hogyan fogja az űrhivatal a koncepcióban szereplő, egymásra épülő repüléseket teljesíteni. Ezekre leginkább a legénységi jelölések szolgáltak útmutatásul. Deke Slayton, a legénységekért felelő NASA igazgató három személyzetet jelölt meg az első próbákhoz. Egyet a Block I. űrhajó első próbarepülésére, egyet (némileg a Mercury tapasztalatokra építve, amikor az egyes repüléseket később megismételték, hogy bizonyítsák a képesség biztos birtoklását) a teszt megismétlésére, majd a harmadikat a Block II. űrhajó berepülésére. Így a tervekben szereplő C típusú repülés igazából három különálló repülést is takart. A NASA ekkor még a későbbitől eltérő nomenklatúrát használt, az első repülésnek az AS–204 jelet adta, a másodiknak pedig az AS–205-öst. További repülések is kaptak jelet, a holdkomp ember nélküli repülése (a voltaképpeni B típusú repülés) az AS–206-ost és így tovább. Az űrhajó gyártója, a North American Aviation pedig 1966. augusztus 26-án leszállította az első teljes körűen működőképes Block I sorozatú űrhajót, a CSM–012-est, amely nem rendelkezett a holdkomphoz való dokkoláshoz szükséges dokkolószerkezettel. Az űrhajó és a rakéta végszerelésére Cape Canaveralen került sor, ám a megérkezésekor még messze nem számítottak kész eszköznek. A szerelés során még 113 javítást, változtatást kellett eszközölni rajtuk, de további 623 változtatás is folyamatban volt éppen. A legtöbb kritika – elsősorban a gyártást már a North American kaliforniai gyártóhelyén is megfigyelő legénység részéréről – a széles körben alkalmazott gyúlékony anyagokat érte. A gyártó rengeteg műanyagot és Velcro nevű tépőzárat alkalmazott. Az űrhajó gyártását, előkészítését szorosan figyelő űrhajósok ezt szóvá is tették Joe Shea igazgatónak, aki az Apollo Programiroda vezetője – lényegében a NASA-n belül a holdprogram projektvezetője – volt. Az igazgató az észrevételeket egy utasítás formájában továbbította a North Americannek azzal, hogy távolítsák el a gyúlékony anyagokat az űrkabinból, ám erre az idő rövidsége, a folyamatok bonyolultsága és az ellenőrzési rendszer hiányosságai miatt nem került sor. Még 1966 márciusában felvetődött egy lehetőség, hogy az új Block I Apollo űrhajó randevúzzon a világűrben az utolsóként felbocsátott Gemini űrhajóval a Gemini–12 repülés során, 1966 novemberében. Ám az Apollo űrhajó előkészületeinek csúszása miatt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a menetrend nem lesz tartható, sőt további időt igényel a két program űrhajói közötti kompatibilitás megvalósítása. Az ötletet elvetették, ám ekkor jelölték ki az AS–204 lehetséges startdátumát, 1967. február 21-re. A Cape Canaveralre leszállított és minden nagyobb módosításon sikerrel túlesett CSM–12-est beszállították a NASA magassági kamrájába, ahol 1966. december 30-án egy tesztre került sor vákuumos körülmények között. A legénység ezúttal a Schirra–Eisele–Cunningham trió volt. Ezzel a teszttel az eszköz űrbeli alkalmasságát ellenőrizték, ami a tömítések légmentességének ellenőrzése volt. A tesztet eredményesnek ítélték, és a legénység nem fogalmazott meg negatív véleményt az űrhajóval kapcsolatban, bár Schirra később visszaemlékezéseiben azt állította, hogy érzett valami kellemetlenséget, és erre figyelmeztette is Grissomot. A tesztet követően 1967. január 3-án az űrhajót kiszerelték a magassági kamra állványzatából, és átszállították a 34-es indítóállásba, ahol felszerelték a Saturn IB rakétára az elkövetkezendő további tesztekhez és végső soron majd a későbbi starthoz. A soron következő nagyobb teszt az úgynevezett „csatlakozók ki” (plugs out) teszt volt, amelyben azt vizsgálták volna a mérnökök, hogy ha szimulálják azt a helyzetet, amikor az űrhajótól eltávolítják a külső energiaforrásokat, és csak a belső akkumulátorokra (illetve majd később üzemanyagcellákra) támaszkodhat, akkor is működőképes-e a rendszer. A besorolás szerint ez nem számított veszélyes tesztnek, mivel sem hajtó-, sem oxidáló anyaggal nem volt feltöltve a rakéta, valamint a repülés egyes fázisaiban működésbe lépő piropatronos robbanótöltetek sem voltak behelyezve. ### Legénységválasztás Az első Apollo-repülés (még AS–204-es jelzéssel) legénységét 1966 januárjában nevezte meg Deke Slayton, a NASA személyzeti ügyekért felelős vezetője. Eszerint Gus Grissom lett volna a parancsnok, Ed White lett volna a parancsnoki egység pilótája és az újonc Donn Eisele a holdkomppilóta (illetve holdkomp híján afféle mindenes fedélzeti mérnök). Azonban kicsit később Eisele-t baleset érte a NASA KC–135-ös repülőgépén gyakorlás közben, amikor parabolapályán repülve a súlytalanságot szimulálták. A szimulációk során kb. fél percre sikerült a súlytalanságot földi körülmények között előállítani, és a NASA ezt a módot használta gyakorlásra az űrhajósjelöltek számára. Eisele az egyik gyakorlás közben, amikor a súlytalanság hirtelen megszűnik, a vállára esett, és az egyik csontja elmozdult, amely műtéti beavatkozást igényelt. Slayton ekkor lecserélte Eisele-t Roger Chaffeere, aki szintén újonc volt, így az 1966. március 21-i bejelentéskor már az új trió alkotta felállást ismerhette meg a közvélemény. Tartalék legénységként a Jim McDivitt parancsnok, Dave Scott parancsnokiegység-pilóta és Rusty Schweickart triót jelölte eredetileg a személyzeti főnök, ám a program kezdetén a repülések és az arra jelölt legénységek személyi összetétele elég képlékenyek voltak, és 1966 decemberében, amikor törölték az AS–204 megismételt Block I repülését és felszabadult a legénysége is, megváltozott a tartalék legénység. Slayton az eredetileg megnevezett hármast Wally Schirra parancsnokra, Donn Eisele parancsnoki pilótára és Walt Cunningham holdkomppilótára cserélte ki. Tette ezt azért, mert a McDivitt féle legénység rengeteg tapasztalatot szerzett már a készülő holdkompon, és mindenképpen őket akarta annak első repülésére tartogatni. A McDivitt–Scott–Schweickart triót ki is jelölték az első Block II repülésre, amely az AS–258 jelzést kapta a korábbi AS–205-ről, mivel annak rakétáját más repülésre tették át. Ők azonnal Downey-ba, a North American kaliforniai telephelyére költöztek át, hogy átvegyék a az első Block II űrhajót, a CSM–101-t. Emellett megnevezték a harmadik repülés – egy közepes magasságú Föld körüli pályán történő repülés –, az AS–207 legénységét is, Frank Borman parancsnok, Michael Collins parancsnoki pilóta és Bill Anders holdkomppilóta személyében. ## A baleset ### A teszt Az úgynevezett „csatlakozók-ki” teszt (plugs-out) lényegében egy száraz (azaz üzemanyagfeltöltés nélküli) startszimuláció volt, amelyben a mérnökök képet kaphattak az űrhajó működéséről saját belső energiaforrásokra támaszkodva (leszámítva az üzemanyagcellákat, mivel azok oxigénnel és hidrogénnel való feltöltése sem történt meg), emellett a teljes irányítóközpont, valamint az űrhajósok is gyakorlási lehetőséget kaptak. A legénység floridai idő szerint 13:00-kor (18:00 UTC) érkezett az űrhajóhoz, teljesen szkafanderbe öltözve, majd megkezdődött a beszállítási procedúra, amelyben csatlakoztatták őket az űrhajó kommunikációs és oxigénellátó rendszereihez. A csatlakoztatás közben Grissom azonnal érzékelt egy furcsa, az oxigénrendszerből eredő szagot, amely a savanyú tejre emlékeztette őt. A probléma elhárítása miatt a visszaszámlálást megszakították 13:20-kor. A torony személyzete levegőmintákat vett, majd miután nem találtak semmilyen okot a szagra, a visszaszámlálás újra indult 14:42-kor (később a baleset kivizsgálásakor kizárták, hogy a szagnak köze lett volna a tragédiához). A visszaszámlálás újraindítása után a kabinajtó zárása következett. Az ajtó három különálló részből állt: egy befelé nyíló belső ajtóból, egy zsanérokon nyíló küldő ajtóból, amely a kabin hőpajzsának is része volt és egy külső borítólemezből, amely pedig a rakéta külső védőborításának volt a része, amely az egész űrhajót védte a súrlódás által keltett hőtől a felbocsátás ideje alatt és amelyet a kellő magasságba érve leválasztottak. Ez utóbbi ideiglenesen volt csak felhelyezve és plusz kábelezéssel is ellátva, hogy szimulálni tudják a belső áramellátást. Miután az ajtót zárták, és a légmentességet biztosították, elkezdték a kabinlégkört 115 kPa (16,7 psi) nyomású tiszta oxigénre cserélni, 14 kPa-lal magasabb nyomáson, mint a külső légnyomás. A tesztet folyamatos kommunikációs problémák zavarták meg. Gus Grissom egy úgynevezett open-mikrofont használt, azaz az irányítás minden hangot hallott, még akár azt is, amelyet az űrhajósok nem nekik szántak. A hibák miatti elégedetlenség nőttön-nőtt a kabinban, amelyet az űrhajósok mozgásának közvetett megfigyeléséből (amire például a növekvő oxigénfelhasználásból vagy akár az ominózus mikrofonon beszűrődő zajokból lehetett következtetni) azonosított az irányítás, és amely végül Grissom tisztán hallható mondatában csúcsosodott ki: „Jézusom! Hogy akarunk mi a Holdra jutni, ha már két-három épület között is gondot jelent a beszélgetés?” (A rádiójelek a pár száz méterre levő Műveleti és Irányítási Épületbe futottak be). 17:40-kor ismét elrendelték a visszaszámlálás megszakítását, hogy a kommunikációs problémát elhárítsák. A problémák látszólag megoldódtak 18:20-ra, de a visszaszámlálást még 18:30-kor sem indították újra. ### A tragédia Az űrhajósok hasznosan kívánták eltölteni a várakozás perceit, ezért nekiláttak, hogy újra végigmenjenek az ellenőrzőlistán. Az irányítás számára a problémát egy elektromos jelzés jelezte, a 2-es főáramelosztón megemelkedett a feszültség. Kilenc másodperc múltán, 18:31:04,7-kor egy kiáltás harsant a rádióban: „Hé! Tűz van!” (az elemezők szerint Grissomé volt a hang, majd másodpercekig fura, elmosódott hangok jöttek Grissom mikrofonjából. Grissom első felkiáltásához képest szinte azonnal, 18:31:06,2-kor egy másik hang (a későbbi hanglaboratóriumi elemzések szerint Chaffee) is kiabálva jelentett: „Tűz van a kabinban!”. Ezt 6,8 másodperc döbbent csend követte, amikor zavaros, alig érthető rádiójel érkezett ismét (amelyet zavarossága és szakadozottsága miatt többen, többféleképpen értettek): - „A többiek tűzzel küzdenek... Engedjetek ki... Nyissátok ki...” - „Tűzzel küzdünk... Engedjetek ki... Meg fogunk égni...” - „Tüzet jelentek... Ki akarunk szállni...” A rádiókapcsolat mindössze 5 másodpercig tartott, és egy fájdalmas kiáltással zárult. Közben a kabinajtóra állított kamerán is látszott, ahogy a kabinon belül lángok világítják meg a belső teret, és egy kéz (nyilvánvalóan az ajtó alatt ülő White keze) az ajtónyitót feszegeti. A lángok a tiszta oxigén által táplálva rövid idő alatt nagyon intenzívvé váltak, és a kabin belső nyomását az első rádióüzenethez képest 15 másodperc múltán közel a duplájára, 200 kPa-ra emelték. Ettől a kabin belső fala robbanásszerű hanggal megrepedt. Ezen a résen füst és mérgező gázok szöktek ki, az indítótorony két szintjét is elárasztva. Az indítóállás helyszínen tartózkodó személyzete azonnal elkezdte a mentést, amelyet nehezített, hogy a rendelkezésre álló maszkok nem voltak hatásosak a sűrű füst ellen (inkább csak a mérgező gázokra tervezték őket) ráadásul az intenzív hő is nehezítette a munkát. Tovább bonyolították a helyzetet azok a félelmek, hogy az űrhajó esetleg felrobbanhat, illetve a kabin tetején elhelyezkedő mentőtorony hajtóműveinek szilárd hajtóanyaga begyullad, amely minden bizonnyal megölte volna az ott dolgozókat, az indítóállásban pedig jelentős károkat okozott volna. A kabinfal repedésével a tűz egy újabb fázisába jutott, a repedés egyfajta kéményként funkcionált, és az égéstermék gyors áramlásba kezdett a kabinban, lényegében mindenhová elterjedve. Ezt a fázist pedig hamar követte egy harmadik szakasz, amikor a nyíláson kifelé kezdett terjedni a tűz a kabin oldalán, és ekkor elfogyott az éltető oxigén, helyét a légköri oxigén vette át, amely már nem biztosított olyan tökéletes égést, és nagy mennyiségű szén-monoxid, illetve sűrű füst kezdett keletkezni. Egy idő után – nem lévén további éghető anyag – a tűz lényegében magától kialudt. A mentőcsapatnak a tűz csitulása után öt percbe tellett, mire végre sikerült kinyitni a kabinajtót. A belső, befelé nyíló ajtót csak félredobták oldalra – a normál metódus szerint a nyílás alatt a padlóra kellett volna tenni –, majd a füsttel teljesen megtelt kabinban a mentéssel meg kellett várni, míg az eloszlik, bár abból, hogy semmiféle mozgást nem tapasztaltak, a legrosszabbra lehetett már következtetni, amitől tartottak. Amikor a füst eloszlott, a mentőalakulat megtalálhatta a holttesteket is. Időközben az első magasabb rangú NASA vezető, Deke Slayton is a helyszínre érkezett. Slaytont teljesen lesújtotta a látvány. Egy későbbi meghallgatáson a következőket mondta Grissom és White testéről: „Nagyon nehéz lenne elmagyaráznom a két test helyzetét. Valahogy egymásba voltak gabalyodva, és nem tudtam megmondani melyik fej melyik testhez tartozik. Szerintem az egyetlen dolog, ami nyilvánvaló volt, hogy a mindkét test a kabinajtó alsó szélénél volt található. Nem voltak az üléseikben”. A tanúk a baleseti kivizsgáláskor kissé másként összegezték a látottakat. Amikor a füst eloszlott, azt látták, hogy az űrhajósok testét nem lehet megmozdítani. Az űrruhájukból kiolvadt nylon odatapadt az űrhajó alkatrészeihez, és le kellett fejteni, hogy az űrruha viselőjét ki lehessen szabadítani, illetve az életfenntartó rendszer oxigén- és hűtőrendszerének csövei is az űrhajóhoz csatolták őket. Grissom láthatóan kicsatolta magát az üléséből, és végül a padlóra rogyott, ott találták meg. White biztonsági övei átégtek, ő maga félig az ülésben ülve, abból oldalra kilógva lelte halálát, közvetlenül az ajtó alatt (nyilván végig az ajtó kinyitásán fáradozott, mielőtt a halál érte). Az ajtó konstrukciója miatt a nyitásra kivételes fizikai képességei ellenére sem volt semmi esélye, az ajtó befelé nyílt, de a drasztikusan megemelkedett kabinnyomás kifelé préselte. A harmadik űrhajós Chaffee a helyén ült, lényegében a protokoll szerint, mivel az ő feladata az volt, hogy vészhelyzet esetén a végsőkig a helyén ülve tartsa a kapcsolatot az irányítással. A rengeteg megolvadt nylon miatt, amely rengeteg helyen égett oda a kabinbelsőhöz, nagyjából 90 percig tartott, mire kiszabadították a holttesteket. ## Kivizsgálás A NASA nem sokkal a baleset előtt dolgozta ki és változtatta meg saját korábbi baleset kivizsgálási procedúráját: a Gemini–8 1966. március 17-i szerencsés kimenetelű balesetét követően Robert Seamens, a NASA helyettes főigazgatója bocsátotta ki az új szabályozást 1966. április 14-én. Az új szabályok szerint a korábbi, főként a repülőgépes balesetekre íródott szabályrendszerrel ellentétben a főigazgató-helyettes kapott jogot arra, hogy válasszon a belső, vagy a független vizsgálat között a nagyobb balesetek tekintetében (a kisebbek feletti felügyeleti és döntési jog továbbra is a felelős programirodáknál maradtak). Seamens ennek szellemében elrendelte az Apollo 204 Vizsgáló Bizottság azonnali felállítását, amelynek elnökéül Floyd F. Thompsont, a Langley Kutatási Központ igazgatóját nevezte ki. A bizottság összetétele vegyes volt, szerepelt benne például Frank Borman űrhajós és Maxime Faget űrhajótervező (a Mercury és Gemini űrhajók főtervezője) a NASA-tól, de voltak jelen tagok az USAF-tól, illetve a tudományos élet területéről (pl. egyetemi vezetők). A működés első napjaiban személycserék is tarkították az érzékeny testület működését: Frank A. Long, a Cornell Egyetem professzora helyét Robert W. Van Dolah, az USA Bányászati Hivatalától vette át. A North American főmérnöke, George Jeffs is kivált a bizottságból. Az ügy politikai érzékenysége miatt James Webb, a NASA főigazgatója a vizsgálóbizottság felállításakor azonnal egyeztetett Lyndon B. Johnson elnökkel (amely pozíció az USA-ban hagyományosan a technológiai haladásért – közte kiemelten az űrprogramokért – felelő kormányhivatalnok volt), hogy megfelel-e a vegyes bizottság és a korábban felállított kivizsgálási metódus. Webb ígéretet tett, hogy a vizsgálat beható és igazságos lesz az okok és a felelősség tekintetében, és hogy az illetékes kongresszusi képviselők is folyamatos tájékoztatást kapnak a fejleményekről. A Bizottság első intézkedése az volt, hogy megtiltotta a CSM–012 űrhajó roncsához, annak tartozékaihoz vagy szoftvereihez való bármiféle hozzáférést mindenki számára. Ezt csak a bizottság tagjainak felügyelete alatt lehetett a továbbiakban végezni. Az űrhajót és belsejét először centiméterről-centiméterre sztereó fényképeken megörökítették, majd elrendelték a CSM–012 vizsgálatokhoz való teljes szétszerelését (ehhez Cape Canaveralre rendelték a már előrehaladott készültségi állapotban levő CSM–014 jelű másik parancsnoki modult, amelyet szintén szétszedtek, és a két űrhajó részegységeit hasonlították össze, valamint a szétszerelésnél máris használták azokat a tapasztalatokat, amiket a CSM-014-gyel szereztek). A bizottság emellett az elsők között tekintette át az űrhajósok halotti vizsgálatának jelentéseit, majd interjúkat készítettek a szemtanúkkal. A Bizottság felett álló Seamens rendszeres tájékoztatást kapott, amelyeket heti jelentésekben foglalt össze Webb főigazgató számára. A Bizottság 1967. április 5-én adta le a kész végső jelentését a baleset és okainak összegzéséről. ### A tragédia fő okai A Thompson-bizottság jelentésében öt fő okot állapított meg a tragédia kiváltójaként, azonban egyiket sem nevezve meg kizárólagosként, inkább az okok együttes hatásának tulajdonította a bekövetkezett balesetet. A közvetlen kiváltó okot a vizsgálat során nem sikerült minden kétséget kizáróan megtalálni és megnevezni. Ezen okok a következők: - Egy elektromos szikra, amely legvalószínűbb forrásként a „sérülékeny elektromos vezetékezésből” pattant ki, és a szintén „sérülékeny csővezetékekből” jutott éghető anyaghoz, amely a gyúlékony és korrozív hűtőfolyadékot szállította - Az alkalmazott tiszta oxigén légkör a kabinban, amely magasabb nyomású volt, mint a kinti légnyomás - A kabint lezáró kabinajtó, amelyet a magas nyomás miatt nem lehetett idejében kinyitni - A kabinban széleskörűen alkalmazott gyúlékony anyagok - A nem megfelelő vészhelyzeti felkészültség (a mentési és egészségügyi folyamatok, valamint a legénység kimenekítése terén) #### Elektromos szikra A tűz elsődleges kiváltó oka egy elektromos szikra volt. A vizsgálat megállapította, hogy az elektromos rendszerben 18:30:55-kor (23:30:55 UTC) pillanatnyi hibát észleltek, ez lehetett a tűz kipattanásának pillanata is. Majd a kabin vizsgálatakor néhány elektromos ívkisülés nyomát is felfedezték a belső berendezéseken. De egyetlen kiváltó szikra helyét lehetetlen volt meghatározni. A kivizsgálás annyit tudott megállapítani, hogy a szikra legvalószínűbben a padló közelében keletkezett a kabin bal alsó részében, közel az Életfenntartó Rendszer beépítési helyéhez. Innen a tűz a kabin fala mentén terjedt tovább jobb felé, a padlót viszont alig érintette. Emellett a vizsgálók találtak egy ezüst borítású rézkábelt, amelynek a szigetelése egy helyen lemállott és amely az Életfenntartó Rendszeren is keresztülfutott a középső ülés közelében. A teflon szigetelés ott sérült meg, ahol egy kis szerelőajtót nyitogattak a technikusok, és ez a nyitás-zárás kidörzsölte a szigetelést. A vezeték ezen gyenge pontja éppen ott volt, ahol az etilénglikol hűtőcsövek egyik csatlakozási pontja, amely szintén sérülékeny volt. A vizsgálatok később – 1967. május 29-én – azt fedték fel, hogy az ezüst és az etilén folyadék között elektrolízis lépett fel, amely egy heves exoterm reakcióval járt, és amely képes volt meggyújtani az oxigéndús környezetben az etilén-glikolt. Az Illinois Műszaki Egyetemen kísérletekbe kezdtek, amelyek arra mutattak, hogy a gyulladásveszély fennállt a felhasznált ezüstözött kábeleknél, míg egy tisztán réz, vagy nikkelezett réz kábel esetén ez nem lett volna így. Később ajánlás is született a North American Aviation és a holdkomp gyártója, a Grumman felé, hogy ne használjanak ezüst vagy ezüstözött áramköri elemeket olyan helyen, ahol a közelben glikol jelenléte lehetséges. #### Tiszta oxigén alkalmazása A tragédia egyik fő oka a rosszul megválasztott, nagy nyomású tiszta oxigén kabinlégkör volt, amely nélkül az összes többi ok nem lett volna képes tragédiát okozni. A tiszta oxigén légkört azért alkalmazták, mert az emberi légzéshez csak erre van szükség, a nitrogénre nem, így a kabin falaira ható belső nyomás sokkal kisebb lehet – és ezáltal kevésbé robusztusra, könnyebbre tervezhető az űrhajó szerkezete –, mint amikor levegő tölti meg a kabint. A Földön az oxigén nyomása 21 kPa-t tenne ki, ennek azonban ötszörösére 115 kPa-ra emelték a nyomást, hogy túlnyomást létesítsenek. Erre azért volt szükség, hogy a kabinból a levegő nitrogénje távozzon. A túlnyomásos tiszta oxigén használatának egyetlen veszélye van, hogy rendkívüli gyúlékony és olyan anyagokat is éghetővé tesz, amelyek normál körülmények között nem azok. A tiszta oxigén légkört a NASA alkalmazta már a Mercury és a Gemini űrhajókon is, azaz ez már bevált megoldásnak számított. Az alkalmazott folyamat szerint a kabint a start előtt túltöltötték oxigénnel, hogy a felesleges nitrogén távozzon, illetve önműködően zárja a kifelé nyíló, lényegében dugóként működő kabinajtót. Majd később a start utáni emelkedés során a nyomás fokozatosan süllyedt volna egészen 34 kPa-ig, amely az űrhajósok számára még megfelelő légzést biztosított volna. Maga az Apollo–1 legénysége is sikerrel tesztelte ezt a megoldást korábban 1966. október 18-án és 19-én Cape Canaveral vákuumkamrájában két teszt során, majd 1966. december 30-án a Wally Schirra vezette tartalék legénység is sikeres tesztet végzett ugyanitt. A vizsgálóbizottság jelentésében rögzítette is, hogy ugyanilyen körülmények között 6 óra 15 percnyi sikeres tesztet végzett a két legénység összesítve. A tiszta oxigén légkör, mint tervezési elv, egy már-már hagyományos űrhajóépítési elgondolás volt a NASA-nál. Még a kezdetekkor, a Mercury űrhajónál úgy kezdődött a tervezés, hogy vegyes nitrogén-oxigén légkört alkalmaznak, de ezt hamar elvetették. Először is azért, mert a csökkentett nyomású oxigén atmoszféra teljesen alkalmas az emberi légzésre, miközben drasztikusan lecsökkenti az űrhajó falaira nehezedő nyomást. Másodszor pedig azért, mert a légkörben jelenlevő nitrogén jelentősen növeli a búvároknál ismert dekompressziós betegség (más néven keszonbetegség) jelenségét. A döntést végképp alátámasztotta egy baleset, amelyet a McDonnell egyik pilótája szenvedett el, amikor nitrogéndús gáz (amilyen a normál légkör is) jutott a szkafandere véletlen sérülése folytán a ruhába egy kísérlet során, és azt belélegezve alig élte túl a kísérletet. Még maga a North American is azt javasolta a NASA-nak, hogy alkalmazzanak egy nitrogén-oxigén légkört, ám az űrhivatal elutasította ezt, a tiszta oxigén légkör egyszerűbbnek és biztonságosabbnak látszott. Ez a biztonság azonban csak látszólagos volt, mivel a tiszta oxigénes légkörrel már számos baleset fordult elő. Először 1962-ben történt baleset, amikor Dean Smith az USAF ezredese egy kollégájával a Gemini űrruhát tesztelte a San Antonió-i Brooks Légibázis magassági kamrájában, ahol ismeretlen okból tűz ütött ki, és Smith csak nagy szerencsével menekült meg. Ezt követte egy 1965-ös eset, amikor az amerikai haditengerészet két búvára egy barokamrateszt során halt meg, amikor véletlenül a kamra légkörébe tiszta oxigén jutott, és a légköri gázkeverék összetétele olyannyira eltolódott, hogy tűzveszélyessé vált, amely veszély valóra is vált. Ezután sorra következtek a balesetek – összesen öt –, amelyek ennek a megoldásnak a veszélyességére hívták fel a figyelmet. Ugyan az amerikaiak nem tudhattak róla – lévén a szovjetek titokban tartották az erre vonatkozó információkat is –, de a szovjet űrprogramban is merültek fel hasonló balesetek az alkalmazott űrhajó kabinlégkörrel. Ezek során például 1961. március 23-án halt meg Valentyin Bondarenko űrhajós, miután részt vett egy 15 napos túlélő gyakorlaton egy oxigéndús légkörű kamrában, ahol tűz ütött ki, mindössze három héttel a később diadalt jelentő első űrhajóst a világűrbe juttató Vosztok–1 repülés előtt. A szintén hatalmas diadalt jelentő, az Alekszej Leonov első űrsétáját elhozó Vosztok–2 repülés is hasonló balesetet hozott, amikor az űrhajó egy hibás tömítés miatt elkezdte elveszteni a belső nyomást, és az űrhajósoknak csak oxigén állt rendelkezésre a pótláshoz. A kabin légkörében így egészen 45%-ig emelkedett az oxigén aránya, és az irányítás le is állította az utántöltést, emlékezvén Bondarenko halálára. Végül érdekes párhuzam, hogy mindössze négy nappal az Apollo–1 katasztrófáját követően, 1967. január 31-én is történt egy hasonló baleset az USA-ban, amikor a Légierő két tisztje egy a katonai űralkalmazásokat gyakorolni hivatott szimulátorba nyulakat próbált elhelyezni, ám a tiszta oxigénes környezetben tűz ütött ki, és a kísérlet tragédiával végződött. Az Apollo–1 özvegyei gyásztáviratban fejezték ki részvétüket a hozzájuk hasonló sorsot elszenvedő családtagoknak. #### Kabinajtó A tragédiában inkább csak közvetett szerepe volt a kabinajtó kialakításának, amely végzetesen megnehezítette az űrhajósok mentését. Az Apollo-programra a tervezők megváltoztatták az űrhajó ajtajának kialakítását. Korábban kifelé nyíló, vészhelyzetben lerobbantható ajtót alkalmaztak. Ezt változtatták meg úgy, hogy az ajtó befelé nyílt, és a belső (a kintinél nagyobb) kabinnyomás a helyére préselte az ajtót, még szorosabb légmentességet biztosítva. Cserébe az ajtó nyitási folyamata bonyolultabb és lassabb lett. Normál körülmények között a startkor a túlnyomás 14 kPa-lal haladta meg a tengerszinten mért légnyomást, amely már elég volt, hogy a helyére préselje az ajtót. Vészhelyzet esetén Grissomnak kellett aktiválnia egy szelepet, amely kiegyenlítette a belső és külső légnyomást, majd az ajtó alatt ülő White nyithatta a nyitómechanizmussal az ajtót. A tűz kipattanásakor Grissom elmulasztotta, majd maga az elharapódzó tűz tette lehetetlenné a szelep nyitását. A vizsgálat azt is megállapította, hogy ugyan a normál helyzetben a szelep elégségesnek mutatkozott a nyomáskiegyenlítésére, a tűznél azonban a gyorsan drasztikusan megemelkedett, 200 kPa erősségű nyomást azonban amúgy sem lett volna képes hatékonyan kiegyenlíteni. Eredetileg a gyártó North American a hagyományoknak megfelelő, kifelé nyíló, kirobbantható ajtót szeretett volna, de a NASA éppen a Grissommal, a Mercury–Redstone–4-en szerzett tapasztalatok alapján – amikor a véletlenül kirobbant ajtón át betóduló víz elsüllyesztette a vízre szállás után a Liberty Bell 7-et – ennek megváltoztatását kérte, így született a robbantható kivitel helyett a mechanikusan nyitható. Az Apollo-űrhajósok már a tüzet megelőzően javasolták, hogy térjenek át egy kifelé nyíló kabinajtó használatára – Deke Slayton szerint inkább a későbbi űrsétáknál jelentkező használhatósági okoknál fogva, mintsem a vészhelyzeti procedúrák miatt – és a Block II űrhajóknál már ilyet is terveztek alkalmazni. #### Gyúlékony anyagok A vizsgálóbizottság egy sor gyúlékony anyagot azonosított az űrhajó belsejében – a hűtőrendszer folyadékától kezdve különböző műanyagokig –, köztük olyanokat is, amelyek csak 100% oxigénkörnyezetben váltak különösen gyúlékonnyá. A legszembetűnőbb ilyen az úgynevezett Velcro, vagy tépőzár volt, amelyből összesen 3,2 m2-nyi volt a kabinban, néhány helyen szabályosan ki volt kárpitozva vele az űrhajó. A Velcro alkalmazása azért látszott jó ötletnek, mert a súlytalanságban az egyébként ellebegő dolgoknak, vagy bizonyos esetekben maguknak az űrhajósoknak a rögzítésére is tökéletesen megfelelt, ám tiszta oxigénes környezetben drasztikusan megváltozott az éghetősége, és különösen gyúlékonnyá vált. Bár korábban volt rá kifogás, sőt Joe Shea is elrendelte az eltávolítását, ám ez nem történt meg a teszt idejére. #### Nem megfelelő vészhelyzeti felkészültség A vizsgálóbizottság utolsó megállapítása a NASA nem megfelelő vészhelyzeti besorolására és protokolljára vonatkozott. A bizottság megállapította, hogy a teszt tervezői tévesen minősítették a tesztet nem veszélyes próbának (amelyet a 100% oxigén alkalmazása mégis azzá tett). Emellett az alkalmazott eszközök sem voltak megfelelőek, köztük a gázmaszkok, amit a mentés során viselt a mentő személyzet, sem voltak a tűz minden hatásának kivédésére alkalmasak. Emellett a teszt nem veszélyessé minősítése miatt nem voltak jelen tűzoltó és egészségügyi mentőegységek, azok csak később érkeztek a helyszínre. Végül maga a helyszín is sok olyan akadályt (lépcsőket, tolóajtókat és a megközelítést akadályozó éles fordulókat) tartalmazott, amelyek megnehezítették a sikeres mentési műveletek végrehajtását. ### Az űrhajósok haláloka A vizsgálati jegyzőkönyv kitér – a halottkém jelentése alapján – a három űrhajós halálára. Bár Grissom testének negyedén, White testének felén és Chaffe testének negyedén is harmadfokú égések voltak láthatóak, ezek leginkább már a haláluk után keletkeztek. Azonban Grissom űrruhájának majdnem harmada elolvadt, míg White űrruhájának negyede, Chaffee-ének pedig csak kis hányada sérült végzetesen, mégis ez volt a döntő tényező. A halottkém megállapította, hogy az űrhajósok halálát hirtelen szívmegállás okozta, amelynek kiváltó oka a magas koncentrációban jelen levő szén-monoxid belélegzése volt. A légzési problémák akkor jelentkeztek, amikor a tűz átégette a létfenntartó rendszer oxigénvezetékeit, vagy az űrruhák sérültek végzetesen, és a legénység kénytelen volt belélegezni a kabin addigra mérgezővé vált légkörét. ## Politikai következmények Az Apollo–1 katasztrófájának messze ható politikai hatásai is voltak, tekintettel arra, hogy az Apollo-program az amerikai nemzeti prioritások élén állt, és az állam jelentős anyagi forrásokat fektetett bele. Emiatt az amerikai kongresszus mindkét háza vizsgálatot indított az ügyben. Ezek legjelentősebbike a Repülési és Űrtudományok Szenátusi Bizottságának vizsgálata volt, amelynek elnöke, Clinton P. Anderson a NASA és az Apollo–program legfelsőbb vezetőit is megidézte a meghallgatásokra. James Webb, a NASA főigazgatója, Robert Seamens, a helyettes, George Mueller, az emberes űrrepülésekért felelős igazgató és Samuel Philips tábornok, az Apollo–program igazgatója sorra járultak a kongresszusi bizottság elé és próbálták menteni a menthetőt. A tét nagy volt, a legrosszabb eset nemcsak a holdra szállást, de akár az egész NASA létét fenyegette. A vizsgálat során két korábbi (állítólagos) jelentésről folyt a vita, amelyek feltárták a munkák azon hiányosságait, melyek a tragédiához vezettek. Az egyik ilyen az úgynevezett Philips-jelentés volt. Ezt az 1967. február 27-i meghallgatáson hozta fel Walter Mondale szenátor, aki megkérdezte Webbtől, hogy van-e tudomása egy jelentésről, amely a North American tevékenységének a projekt során mutatkozó rendkívül súlyos hiányosságaira vonatkozik. Webbnek nem volt tudomása ilyenről. Később körvonalazódott, hogy Mondale értesülése Philipsnek egy 1965-ös prezentációjára vonatkozott, amelyben egy úgynevezett „Tiger team”-nek (problémás ügyeket kivizsgáló és megoldó csapatnak) összegezte a tapasztalatait, amelyeket a North Americannél szerzett az Apollo CSM és a Saturn V második fokozata, az S-II kapcsán. Ez egy szóbeli előadás volt, amelynek lényegét egy emlékeztetőben foglalta össze Philips Mueller és Seamens, valamint a North American vezetője, John L. Atwood részére. Ezt a helyenként kemény szavakat használó emlékeztetőt minősítette Mondale egy kvázi jelentésnek. A szóbeli prezentáció és a belőle született emlékeztető valóban számos komoly problémát tárt fel, ám mindez a katasztrófát jóval megelőző helyzetfelmérés volt. A másik jelentés az úgynevezett Baron-jelentés volt. Thomas Baron, a North American korábbi alkalmazottja minőségellenőr volt különböző, de elsősorban a cég űripari részlegén végzett feladataihoz kapcsolódóan. Baron aggódott a cégnél végzett nem megfelelő minőségű munka miatt, és önszorgalomból készített egy 169 oldalas dokumentumot, amely a munkák során vétett hibákat részletezte, majd ezt kiszivárogtatta a sajtó felé. Erre válaszul a munkáltatója elbocsátotta. Amikor megtörtént a baleset, Baron 257 oldalasra hizlalta a jelentését, és eljuttatta Olin E. Teague képviselőnek, aki részt vett a kivizsgálásban Cape Canaveralen. Teague meg is hallgatta Baront, amelyről jegyzőkönyv is készült, ám végül úgy ítélték meg, hogy csak egy hírnévre vágyó, túlbuzgó ember munkájáról van szó, és nem tulajdonítottak neki több figyelmet. Baron hat nappal később egy balesetben családjával együtt meghalt. A két jelentés együttvéve különösen rossz fénybe helyezte a North Americant, ahol a munka minősége kívánni valót hagyott maga után. A beszállítót végül maga Webb védte meg egy 1967. május 11-én kiadott dokumentumban, amelyben a gyártó 1961-es kiválasztása mellé állt, amelyet később Seamens egészített ki egy további emlékeztetővel, amelyben végigvezette a kiválasztási folyamatot. A szenátusi bizottság végül úgy zárta le a vizsgálatot, hogy a Philips-jelentés nem tett hozzá jelentős információkat, és az abban foglaltak nem járultak hozzá a katasztrófához, ezzel felmentve magát a North Americant is. Ellenzéki képviselők azonban kiegészítéseket fűztek a jelentéshez, amelyben a NASA-t hibáztatták, hogy a Philips-jelentést nem hozták korábban a szenátus tudomására. A leghangosabb kritikus Mondale egyenesen „köntörfalazással, az őszinteség hiányával, a kongresszus felé tanúsított leereszkedő stílussal és félválaszok adásával” vádolta meg az űrügynökséget. A NASA szerencséje ebben a légkörben az volt, hogy egy komoly támogatót tudhattak maguk mögött, Lyndon B. Johnson elnököt, aki a NASA feltétlen híve volt, és erőn felül támogatta Kennedy álmát, a Holdra szállást (amelyet még alelnök és a technikai haladásért felelős kormánytisztviselő korában ő maga ajánlott az elnök figyelmébe). Az elnök latba vetette valamennyi szenátusi befolyását, hogy a program folytatódhasson, és a NASA visszatérhessen a munkájához. ### Egyéb következmények A tragédia a legnagyobb hatást az űrhajó beszállítójára, a North Americanre gyakorolta. Mindvégig hiába érveltek azzal, hogy a tüzet kiváltó fő ok, a tiszta oxigén kabinlégkör nem az ő felelősségük volt, hiszen azt tervezési alapkövetelményként kapták, és nem ők határozták meg, mégis a Philips- és Baron-jelentésekben említett minőségi, folyamatbeli problémák visszahullottak rájuk, még ha azok néha a mendemondákon alapultak is. Az eljárás végén Webb felkereste Atwoodot, a NA fejét, és ultimátumot intézett hozzá, hogy a kritikus hangok lecsendesítésének egyetlen módja van, ha bűnösként megneveznek valakit, és az meg is bűnhődik érte. Webb magát Atwoodot, vagy alternatívaként Harrison A. Storms főmérnököt jelölte meg, mint a vállalattól vezéráldozatként elbocsátandó felelőst. Atwood Stormst választotta. Magán a NASA-n belül is sor került a személyi felelősség megállapítására, igaz sokkal kevésbé keményen. A felelősség Joe Shea, az Apollo Űrhajó Programiroda vezetője felé mutatott, aki az események hatására alkohol- és barbiturátfüggőségbe sodródott. A megroggyant mentális állapotú vezetőre Webb egyre növekvő aggodalommal tekintett, és „megkérték”, hogy vegyen ki önkéntes szabadságot, ám Shea elutasította a lehetőséget. Eközben azonban rávették, hogy egy pszichiáterrel találkozzon, aki segít neki mentálisan talpra állni. Shea egészségügyi okokra hivatkozó eltávolításának sikertelensége miatt a feljebbvalói inkább úgy döntöttek, hogy felajánlanak a menedzsernek egy új pozíciót a NASA Washington D.C.-beli főhadiszállásán, amelyet Shea elfogadott, ám fél év elteltével – úgy érezvén, hogy a pozícióval nem jár elég munka és felelősség, és igazából ez egy vakvágány számára – felmondott, és elhagyta a NASA-t. ## Továbblépés ### Az Apollo űrhajó újratervezése A vizsgálat megállapításai alapján szükségesnek látszott az űrhajó kisebb mértékű (főként a kabinbelsőre vonatkozó) újratervezése. Emellett a North American is kapott iránymutatásokat az összeszerelési folyamatokra vonatkozóan (az összeszerelési minőség gyatra mivoltáról szóló hol erősebb, hol gyengébb szóbeszéd abban csúcsosodott ki, hogy találtak például egy bennfelejtett csőkulcsot az űrhajóban. A változtatások mégis elsősorban a kiderült hibák és azok megoldása köré csoportosultak: - A kabinlégkör cseréje: a kabinban alkalmazott tiszta oxigént 60% oxigén és 40% nitrogén keverékére cserélték, mégpedig a tengerszinti 101 kPa nyomás mellett. A start során az emelkedés közben aztán különböző szelepeken ezt a nyomást egészen a harmadáig, 34 kPa értékig engedték süllyedni. Itt a létfenntartó rendszer megállította a nyomás süllyedését, és ezt az értéket tartotta a továbbiakban, majd lassan elkezdődött a gázkeverék tiszta oxigénre cserélése (az űr felé való kiáramlás megmaradt, de ezt a létfenntartó rendszer már tiszta oxigénnel pótolta, amíg a teljes kabinlégkör nem cserélődött oxigénre). Ezzel a metódussal kielégítően lehetett csökkenteni a tűzveszélyt és biztosítani az űrhajósok biztonságát is. - Az űrruhákon belüli légkör változatlan maradt: Az új kabinlégkörrel az emelkedés során viszonylag nagy nyomáscsökkenés jött létre viszonylag rövid idő alatt (néhány perc alatt harmadára csökkent a nyomás), ráadásul nitrogén jelenlétében, amely keszonbetegség veszélyével fenyegetett az űrhajósokra nézve, ezért az ő esetükben szükséges volt biztosítani a változatlan nyomást, változatlan gázkeverék mellett. Ezért a szakemberek amellett döntöttek, hogy az űrhajósok már a start előtt kerüljenek tiszta oxigénes környezetbe (azaz az űrruhájuk zárása után már csak ezt a gázt lélegezzék), majd amikor a nitrogén távozott a vérükből, akkor kezdődjön a beszállítási procedúra, és mire leveszik a sisakjukat, addigra a kabin légköre, valamint az űrruhában addig lélegzett gáz összetétele és nyomása egyezzen meg. - Az űrruhák anyagának lecserélése: az addig alkalmazott, még a Gemini-programból örökölt (néha Block I néven említett) űrruhák anyagát is áttervezték. A korábbi űrruhák számos része nylonból készült, ezt az anyagot az új (Block II) űrruhákon úgynevezett Beta cloth-ra cserélték, amelynek alapanyaga a műszál helyett az üvegszál volt, ezért nem volt gyúlékony, és az olvadásnak is ellenállt. Az üvegszálat ezen felül teflonnal is borították, így növelve tovább az ellenállóságát. - A kabinajtó újratervezése: az új űrhajó egy vadonatúj kabinajtót is kapott, amelynek tervezési alapelve az volt, hogy kifelé nyíljon, és öt másodperc alatt nyitható legyen. A robbanózsinóros megoldást (amely a Mercury űrhajókon véletlen balesetet is okozott, ezért aggodalom övezte) lecserélték egy balesetbiztosabb megoldásra, amelyben egy nyomás alatt levő nitrogéntöltetű patron hozta működésbe a nyitómechanizmust. - A kabinbelső anyagainak cseréje: Annak ellenére, hogy néhány anyag csak oxigéndús légkör mellett vált gyúlékonnyá, a NASA száműzött a kabinból minden éghető és gyúlékony anyagot (különös tekintettel a Velcro-ra), helyette félig, vagy teljesen önkioltó anyagokat alkalmaztak. - A hűtőfolyadék csöveinek szigetelése: a korábban védetlen csövekben keringő hűtőközeg csövezését védőszigeteléssel látták el, illetve az ezüst, vagy származékai használatát mellőzték a forrasztásoknál, illetve a sérülékeny alumínium csövezést mindenütt rozsdamentes acélra cserélték. A változtatások nyomán megszűnt az űrhajó Block I és Block II változatokra bontása, az újratervezés, majd az azt követő gyártás nyomán létrejött a jelölés nélküli, végleges Apollo űrhajó, amellyel az egész programot végigrepülték a későbbi személyzetek. Emellett új gyártási protokollt is kiadtak a North American felé, amely kötelezővé tette a gyártási és/vagy karbantartási folyamatok dokumentálását. ### Repülések nevezéktanának megváltoztatása Az Apollo-repülések kezdetben az AS–201, AS–202, AS–203 stb. sorozatjelölést vették fel. A tragédia után az űrhajósok özvegyei jelentkeztek a NASA-nál azzal az ötlettel, hogy az AS–204-et nevezzék el Apollo–1 jelölésre. 1967. április 24-én George Mueller, helyettes igazgató a nyilvánosságnak is bejelentette, hogy elfogadva a javaslatot, az „AS–204-et ezentúl az Apollo–1 jelölés illeti, így ez az első Apollo/Saturn repülés – amely egy földi teszt során balesetet szenvedett”. Ez aztán az egész AS jelölési sorozatot megváltoztatta. Eredetileg három repülés történt előzőleg (AS–201/202/203), amelyből azonban csak az első kettő hordozott Apollo űrhajót, így ezt tekintették a továbbiakban Apollo–2-nek és –3-nak. Majd a soron következő repülés, az AS–501, azaz a Saturn V első, még automata üzemmódban végzett repülése már eleve az Apollo–4 jelölést kapta, és a későbbi repülések követték ezt a sort egészen a program Apollo–17-tel történt lezárásáig. Az Apollo–1 balesete egyben időt hagyott a Saturn V és a holdkomp egyébként is késéseket szenvedő fejlesztésének, amelyek így utolérhették magukat. Az Apollo–4 1967. november 9-én repült, először kipróbálva a holdrakétát, majd az Apollo–5 repült 1968. január 22-én. Utóbbi érdekessége volt, hogy az Apollo–1 felszabadult Saturn IB hordozórakétáját használták fel hozzá, amelyet a CSM–12 leszerelése után szintén leszereltek a 34-es indítóállásból, majd átszállították a 37B indítóállásba, ahonnan sikerrel startolhatott el. Grissomék tartalék legénysége végül az Apollo–7 repülésen (nem hivatalos jelzéssel AS–205-ként) tehették meg azt, ami elhunyt bajtársaik feladata lett volna. Wally Schirra, Walt Cunningham és Donn Eisele sikerrel repülték be a Holdra szánt Apollo űrhajót 1968. október 22-én. ### Szojuz–1 A Szojuz–1 útja és sorsa furcsa, tragikus párhuzamot vont a két ellenlábas nagyhatalom űrprogramjai közé. A szovjetek ugyanazt az utat járták be, mint az amerikaiak, mivel titokban ők is a Hold elérését célozták meg. Előbb Szergej Koroljov, majd annak 1966-os halála után Vaszilij Misin vezetésével az OKB–1 tervezőiroda egy óriásrakétát kezdett tervezni N1 néven, hogy elérhessék a Holdat, majd egy többszemélyes manőverező űrhajó a Szojuz fejlesztésébe is belefogott az OKB–1, amelyben elméletileg három űrhajós utazhatott volna a Holdhoz. Mivel a korábbi űrhajóval, a Voszhoddal vakvágányra futottak az oroszok a fejlesztést illetően, létfontosságú volt, hogy minél hamarabb rendelkezzenek egy új űrhajótípussal, amely képes elrepülni a Holdig és vissza (a Holdra szálláshoz lényegében az amerikaiakéval azonos koncepciót választották). Ez a rohamléptekkel fejlesztett űrhajó volt a Szojuz 7K–OK, és ennek berepülése volt a legfontosabb feladat. Az emberrel végzett első repülést három ember nélküli kísérlet is megelőzte (Koszmosz–133, Koszmosz–140A és Koszmosz–140), ám ezek egyike sem volt sikeres. A szovjetek az új űrhajótípussal egy szimultán repülést terveztek, egyszerre repült volna a Szojuz–1 és a Szojuz–2, előbbi egy, utóbbi három utassal, majd fenn az űrben egy űrséta során ketten átszálltak volna az egyik űrhajóból a másikba (mivel összekapcsolódásra és belső átszállásra nem volt alkalmas a konstrukció), majd így szálltak volna le. A kísérletre 1967. április 23-át jelölték ki, amikor a Szojuz–1 sikeresen el is startolt Bajkonurból, fedélzetén Vlagyimir Komarov űrhajóssal. A problémák rögtön a pályára állás után megkezdődtek, az egyik napelemtábla nem nyílt ki, így csak a szükséges energia fele állt rendelkezésre, majd közel nyolc órán át nem volt rádiókapcsolat az irányítás és az űrhajó között. Amikor ki akarták próbálni a hajó manőverező képességet, ismét kudarcba ütköztek. Ezért lefújták a Szojuz–2 startját, és az űrhajó visszahozatala mellett döntöttek. A visszatérés a 18. keringésben 1 nap 2 óra 47 perc múltán történt meg, ám az ereszkedés közben végzetes hiba történt, a főernyő beszorult az ernyőházba, és nem nyílt ki megfelelően. Az űrkabin fékezés nélkül zuhant a földre Orenburg közelében, Komarov szörnyethalt. Siker esetén a szovjetek ismét előnyre tettek volna szert az űrversenyben, ehelyett azonban az ő űrprogramjuk is – hasonlóan az Apollo–programhoz – másfél éves késedelmet szenvedett, mire a baleset okait kielemezve és javítva az azokhoz vezető folyamatokat és eszközöket, újra beszállhattak az űrversenybe. ## Az Apollo–1 emlékezete A három űrhajós katonai tiszteletadás melletti dísztemetést kapott, sírjaik nemzeti emlékhelynek számítanak Amerikában. Grissomot és Chaffet az Arlingtoni Nemzeti Temetőben helyezték örök nyugalomra más, katonai hősök mellett. Ed White temetésére a West Point Temetőjében került sor, mivel White a West Point Katonai Akadémia leghíresebb végzettjei között volt. Nevük helyet kapott a Kennedy Űrközpont Merrit Island-i látogató központjában felállított Űrtükör Emlékművön, más űrhajósok nevei között, akik szolgálatteljesítés közben hunytak el. Grissomot posztumusz tüntette ki Jimmy Carter elnök 1978. október 1-jén az Kongresszusi Űr Becsületrenddel, majd Bill Clinton adományozta ugyanezt a kitüntetést 1997. december 17-én White-nak és Chaffee-nek. Űrhajóstársaik gesztusaként többször is emléket állítottak a Holdra eljutó űrhajósok szerencsétlenül járt társaiknak. Neil Armstrong és Buzz Aldrin az Apollo–11-en az Apollo–1 legénységi jelvényét hagyta ott emlékül az utókornak a Hold felszínén, majd az Apollo–15 legénysége, Dave Scott és Jim Irwin egy stilizált alumíniumfigurát és egy plakettet helyezett el a leszállóhely mellett, a plaketten felsorolva a szolgálatteljesítés közben elhunyt szovjet és amerikai űrhajósok neveit, köztük Grissom, White és Chaffe nevét is. ### A 34-es indítóállás Az Apollo–1 katasztrófája szorosan kötődik a 34-es indítóálláshoz, és a NASA itt állította a legtöbb emléket elhunyt űrhajósainak. Az indítóállást egészen az Apollo–7 indításáig használta a NASA, amikor Saturn IB rakétákkal indított űrhajót a világűrbe. Ezt követően az indítóállás használaton kívül került és leszerelték. Mindössze a csak nagy nehézségek árán lebontható, megerősített vasbeton váz, illetve néhány kisebb szintén megerősített beton objektum maradt a helyén. A fennmaradt betonvázra később két emléktáblát szerelt fel a NASA, amelyek mellett az űrközpont területén végigvezető, hivatalos, a történelmi starthelyeket bemutató túra is megáll a látogatókkal. Emellett minden évben megemlékezést tartanak Grissomék halálának évfordulóján, amelyre a hozzátartozókat is meghívja a NASA. 2005 januárjában az emlékhely kibővült három gránitpaddal, melyek mindegyikére az életét vesztett három űrhajós egyikének a nevét vésték fel. ### Csillagok, holdkráterek, marsi dombok Az Apollo-űrhajósok a hajójuk pontos helymeghatározására hagyományosan a csillagokat használták, szextánssal mérve be a pozíciójukat néhány referenciacsillaghoz viszonyítva. A sort éppen az Apollo–1 legénysége kezdte, akik egy kissé színesítve a kiképzés egyhangúságát, viccesen a három leggyakrabban használt referenciacsillagot átnevezték. A Gamma Cassiopae neve NAVI – Grissom hivatalos keresztneve, az Ivan visszafelé betűzve – lett, az Ióta Ursae Majoris a Dnoces – Second (Kettes) szintén visszafelé betűzve Ed White üléspozíciójára utalva – illetve a Gamma Velorum a Regor – Roger Chaffe keresztneve visszafelé betűzve – elnevezést kapta. Ezeket aztán a későbbi Apollo-legénységek átvették, és széleskörűen alkalmazták munkaneveknek. A Hold túloldalán három krátert neveztek el róluk, amelyek a nagy Apollo-síkságon helyezkednek el. Emellett 2004-ben, a Spirit marsjáró leszállóhelyén, a Guszev-kráterben is elneveztek három dombot az űrhajósokról, amelyeket gyűjtőnéven Apollo–1 domboknak hívnak, mindháromnak saját névadó űrhajósa is van. ### A CSM–012 maradványai Az Apollo–1 balesetet szenvedett parancsnoki egysége a mai napig megvan, ám soha nem állították ki. A baleset után leszerelték az indítóállványról (és a Saturn IB-ről), majd egy zárt műhelybe szállították, ahol szétszerelték. A szétszerelést és a vizsgálatot követően átszállították a Langley Kutatóközpontba Virginiába, és egy őrzött raktárban helyezték el. Negyven év múltán, 2007 februárjában aztán kisebb költözés várt rá, egy új raktárba helyezték át a Langley-n belül. Ezt megelőzően néhány héttel, Grissom testvére, Lovell Grissom nyílt levélben javasolta, hogy a CSM–012-t végleges helyre kellene elhelyezni, amelyre alkalmas lenne a 34-es indítóállás, ahol bebetonozhatnák. 2017\. január 27-én, a katasztrófa 50. évfordulóján a NASA a kabinajtót kiállította a Saturn V Rakéta Központban a Kennedy Űrközpont Látogató Központján belül, a Challenger és a Columbia szintén kiállított maradványai mellett. ### Megjelenése a kultúrában Az Apollo–1 katasztrófáját több film és zenei mű is feldolgozta. Az első filmbeli megjelenése Ron Howard Apolló 13 című 1995-ös alkotása, amelynek nyitójelenete mutatja be röviden a három űrhajós katasztrófáját. 1998-ban, az HBO A végtelen szerelmesei, az Apolló-program című (angol eredeti címén: From the Earth to the Moon) sorozatában az alkotók egy teljes részt, a Tragikus kezdet című epizódot (angol eredeti címén Apollo One) szenteltek a tragédia, majd az azt követő kivizsgálási folyamat bemutatására. Az ABC tévécsatorna 2015-ös The Astronaut Wives Club (Űrhajós feleségek klubja) sorozatának 8. és 9. epizódjában („Rendezvous” és „Abort” címen) dolgozták fel az Apollo–1 tragédia történéseit. A legutóbbi feldolgozás a Neil Armstrong életének fontosabb állomásait bemutató Damien Chazelle-alkotás 2018-ból, Az első ember (First Man) című mozifilm, amelyben szintén feltűnik néhány jelenet erejéig a tragédia. A tragédia a zeneipart is megihlette. Ennek alapján született 1999-ben a Baboon együttes 012 Seconds című dala a We Sing and Play című album részeként. A Public Service Broadcasting együttes 2015-ös The Race for Space albuma Fire in the Cockpit című számának szintén a tűzeset a témája. ## Fordítás

Edmontosaurus

Az Edmontosaurus a fejdísz nélküli hadrosaurida dinoszauruszok egyik neme. Az állat fosszilis maradványait Észak-Amerika nyugati részén fedezték fel a késő kréta kor késő campaniai–késő maastrichti korszakában, 73–66 millió évvel ezelőtt keletkezett kőzetekben. Az utolsó nem madárszerű dinoszauruszok egyike volt, amely együtt élt a Triceratopsszal és a Tyrannosaurusszal a kréta–tercier kihalási eseményt megelőzően. Az Edmontosaurus az egyik legnagyobb kacsacsőrű volt, a hossza elérte a 12 métert, a tömege pedig 4 tonna körül lehetett. Számos jó állapotban megőrződött példány alapján ismert, melyekhez nem csak csontok, hanem egyes esetekben terjedelmes bőrlenyomatok és feltételezett béltartalmak fosszíliái is tartoznak. A hadrosaurina hadrosauridák közé sorolták be (az üreges fejdísz nélküli hadrosauridák alcsaládjába), és közeli rokonságban áll az Anatotitannal, de az is lehetséges, hogy a szinonimájának tekinthető. Az Edmontosaurus hosszú és bonyolult taxonómiai története a 19. század végére nyúlik vissza. Olyan különböző nemekkel együtt sorolták be, mint a Claosaurus, a Thespesius, a Trachodon és a jól ismert, de mára érvénytelenné vált Anatosaurus, melyet jelenleg Edmontosaurusnak tartanak. Az első Edmontosaurus néven ismert fosszíliát a kanadai Alberta déli részén fedezték fel, az Edmonton-formáció alsó részén. A típusfajt, az E. regalist Lawrence Lambe nevezte el 1917-ben, azonban több más, korábban elnevezett fajt is az Edmontosaurus nembe soroltak be. Ezek közül a legismertebb az Othniel Charles Marsh által 1892-ben megalkotott E. annectens, amelyre éveken át Anatosaurus annectensként hivatkoztak. Egy kisebb, harmadik faj az E. saskatchewanensis nevet kapta. Az Edmontosaurus név jelentése 'Edmonton-gyík' és az Edmonton-formációra utal, ami napjainkban Horseshoe Canyon-formációként ismert. Az Edmontosaurus Észak-Amerika nyugati részének nagy területén megtalálható volt. Fosszíliáinak elterjedése arra utal, hogy a partokat és partmenti síkságokat kedvelte. Növényevőként élt, és egyaránt képes volt két és négy lábon történő mozgásra. Mivel sok csontmederből ismert, azt gondolják róla, hogy csoportokban élt, és talán így is vándorolt. A fosszíliák bősége lehetővé tette ősbiológiájának részletes tanulmányozását, többek között az agyszerkezetének, táplálkozási módjának és kóros elváltozásainak vizsgálatát, melyek között egy olyan sérülés is szerepel, ami egy Tyrannosaurus támadását bizonyítja. ## Anatómia Az Edmontosaurusról több példány alapján készült részletes leírás. Más hadrosaurida dinoszauruszokhoz hasonlóan testes állat volt, hosszú, kétoldalt lapított farokkal, és a kacsáéhoz hasonló csőrrel ellátott fejjel. Más hadrosauridáktól eltérően a koponyáján nem volt üreges vagy tömör fejdísz. A mellső lábak nem voltak olyan nehéz felépítésűek, mint a hátsók, de elég hosszúak voltak ahhoz, hogy megtartsák vagy mozgassák az állatot. Az Edmontosaurus a legnagyobb hadrosauridák egyike volt: fajtól függően a felnőtt példányai elérték a 9 métert, de a nagyobbak 12–13 méteresre is megnőttek. A tömege körülbelül 4 tonna lehetett. Jelenleg az E. regalis a legnagyobb faj, de a helyzete megváltozhat, ha a nagyméretű hadrosauridát, az Anatotitan copeit az Edmontosaurus annectens példányának kezdik tekinteni, Jack Horner és kollégái 2004-ben tett javaslatának megfelelően (ezt a fosszíliát még más szerzőknek is meg kell vizsgálniuk). Az E. regalis típuspéldánya, a Kanadai Nemzeti Múzeum (National museums of Canada) NMC 2288 jelzésű lelete a becslés szerint 9–12 méter hosszú lehetett. Az E. annectens valamivel rövidebb volt. Két jól ismert, felállított példány, a Nemzeti Természetrajzi Múzeum (National Museum of Natural History) USNM 2414 és a Peabody Természetrajzi Múzeum (Peabody Museum of Natural History) YPM 2182 jelzésű lelete 8, illetve 8,92 méter hosszú. Azonban létezik legalább egy beszámoló egy jóval nagyobb lehetséges E. annectens példányról is, amely majdnem 12 méter hosszú. A E. saskatchewanensis kisebb méretet ért el, a teljes becsült hossza 7–7,3 méter. ### Koponya Egy kifejlett Edmontosaurus koponyája körülbelül egy méteres hosszúságot ért el, az E. regalisé volt a leghosszabb, az E. annectensé pedig a legrövidebb. A koponya oldalnézetből nagyjából háromszögletű, csontos fejdísz nem található rajta. Felülnézetből a koponya elülső és hátulsó része megnyúlt, a széles pofa egy kacsacsőrt vagy kanálfejet formáz. A csőr fogatlan volt, alul és felül pedig szaruval volt kibővítve. A szarucsőr felső részének főbb darabjai a Senckenberg Naturmuseumban őrzött mumifikálódott példány révén váltak ismertté. Ennél az egyednél a csőr lefelé irányuló, nem csontos része legalább 8 centiméterrel túlnyúlt a csonton. Az Edmontosaurus orrnyílásai meghosszabbodtak, és mélyen a felettük, alattuk és mögöttük levő csontos peremek között helyezkedtek el. Legalább egy példány (a senckenbergi), a szemüregeiben a ritkán fellelhető szklerotikus gyűrűkkel együtt őrződött meg. Egy másik ritkán megőrződő csont, a kengyel (a hüllők hallócsontja), szintén megtalálható az egyik Edmontosaurus példánynál. Fogak csak a maxilláris csontban és a fogcsontban helyezkedtek el. A fogak folyamatosan cserélődtek, a kifejlődésük körülbelül fél évig tartott. Oszlopokban nőttek, melyek maximálisan hat darabot tartalmaztak, az oszlopok száma pedig az állat méretétől függött. Ismert fogszámok az egyes fajoknál: 51–53 maxilláris és 48–49 fogcsonti oszlop az E. regalis esetében (a felső állcsont fogai kissé keskenyebbek voltak az alsóknál); 43 maxilláris és 36 fogcsonti fog az E. annectens esetében; 52 maxilláris és 44 fogcsonti fog az E. saskatchewanensis esetében. ### Koponya alatti (posztkraniális) csontváz A csigolyák száma eltér az egyes példányoknál. Az E. regalisnak 13 nyak, 18 hát, 9 csípő és ismeretlen számú farokcsigolyája volt. Az egyik példány, amit egyszer Anatosaurus edmontoni néven írtak le (és jelenleg azonosnak tartanak az E. annectensszel) egy további hátcsigolyával és 85 farokcsigolyával rendelkezett, de a rekonstrukciója mértéke nem ismert. Más hadrosauridák esetében csak 50–70 farokcsigolyáról számoltak be, emiatt úgy tűnik, hogy a csigolyák számát túlbecsülték. A hát elülső része lefelé hajlott, a nyak pedig felfelé ívelt, míg a hát további része és a farok vízszintesen állt. A hát nagy részét és a farkat elcsontosodott inak szegélyezték, melyek a csigolyák tövisnyúlványainál rostélyszerűen helyezkedtek el. Ez a felépítés a leírás szerint egyenesen tartotta az állat hátát és legalább a farka egy részét. Az elcsontosodott inak az értelmezés szerint megerősítették a gerincoszlopot a gravitációs erővel szemben, tehermentesítve a nagy, vízszintes gerincű állatot, amit egyébként nagyrészt a hátsó lábai és csípője tartottak meg. A lapockák hosszú, lapos, pengeszerű, a gerinccel nagyjából párhuzamosan elhelyezkedő csontok voltak. A csípő három részből tevődött össze: a láb ízülete feletti, meghosszabbodott csípőcsontból, az alsó hosszú, vékony rúdban végződő ülőcsontból és az elülső lemezszerű szerkezetté lapult szeméremcsontból. A csípő szerkezete meggátolta az állatot abban, hogy egyenes háttal álljon, mivel ebben a helyzetben a combcsont a csípőcsont helyett a csípőcsont és a szeméremcsont kapcsolódásának nyomódott neki. A csípőt kilenc összeforrt medencecsigolya tartotta. A mellső lábak rövidebbek, és a hátsóknál gyengébb felépítésűek voltak. A felkarcsont számára egy nagy kulcscsonti taraj biztosított izomtapadási pontot, a singcsont és az orsócsont pedig sima volt. A felkar és az alkar hasonló hosszúságot ért el. Az egyszerű csukló összesen két kis csontból állt. A kezeken négy ujj nőtt, a hüvelykujj hiányzott. A hasonló hosszúságú mutató, avagy a második, valamint a harmadik és a negyedik ujjat az élő állaton húsos anyag kötötte össze és borította be. A második és harmadik ujj egy-egy pataszerű végső ujjpercben (ungualban) végződött, amit a bőr eltakart. A rövid kisujj különvált a másik háromtól. A combcsont robusztus volt és egyenes, középtájon hátul egy feltűnő perem helyezkedett el rajta. Ez a taraj tapadási pontként szolgált az erőteljes, csípőhöz és farokhoz kapcsolódó, a combot (és vele együtt a hátsó lábat) hátrafelé mozgató izmok számára, amik az egyensúlyi szervként használt farok megtartásában is segítettek. A hátsó lábfejeken három ujj volt, a nagyujj és a kisujj hiányzott. A lábujjakon a karmok pataszerűen kiszélesedtek. ### Bőr Az Edmontosaurus több példányát bőrlenyomatokkal együtt találták meg. Egyesek nagy nyilvánosságot kaptak, például a 20. század elején előkerült „Trachodon-múmia” vagy a „Dakota” névre keresztelt egyed, melyek közül az utóbbihoz fosszilizálódott bőrmaradványok is tartoznak. E leleteknek köszönhetően az Edmontosaurus pikkelymintázata a test nagy részén ismertté vált. Az AMNH 5060, a „Trachodon-múmia” (mely a nevének megfelelően egy természetes módon létrejött múmia fosszíliája) jelenleg az E. annectens példányaként ismert. Bőrlenyomatok találhatók a pofája körül, a nyaka és a felső teste nagy részén, valamint a mellső és hátsó lábai egyes részein. A farok és részben a lábak erodálódtak a begyűjtést megelőzően, ezért ezek a területek ismeretlenek ennél a példánynál. Emellett a bőrlenyomatos részek bizonyos darabjait, például a nyaktarajt (lásd lentebb) és a kezeket a preparálás során véletlenül eltávolították. A példány egy kiapadt folyómederben száradt ki, egy övzátonyon vagy annak közelében. A lelőhely és a megőrződés körülményei alapján az állat egy elhúzódott aszály idején pusztult el, feltehetően az éhezés következtében. A kiszáradt tetemet nyilván egy hirtelen áradás temette be, körülvéve olyan finom szemcséjű üledékkel, ami még a bőr szerkezetét is megőrizte. A bőr vékony volt, a felszínét kis, egymást nem fedő pikkelyek borították, a giláéhoz hasonlóan. A test nagy részén kétféle pikkely helyezkedett el: a kis, 1–3 milliméter átmérőjű hegyes vagy konvex, rendezetlen (alap) csomók és a nagyobb, lapos, sokszögű (fedő) csomók, melyek általában 5 milliméternél kisebb átmérőjűek voltak, de az alkaron a 10 millimétert is elérték. A fedő csomók alap csomókkal határolt füzérekbe rendeződtek, a két típust pedig átmeneti pikkelyek választották el egymástól. A test nagy részén a fedő csomókból álló füzérek körkörösek vagy oválisak voltak, míg a váll közelében, a felkaron egymással és a lapockákkal nagyjából párhuzamos sávokat alkottak. A füzérek általában a test felső felületén nagyobbak, alul pedig kisebbek voltak. A csípő feletti füzérek elérték az 50 centiméteres hosszúságot. A fej bőrének lenyomatai a nagy orrnyílások közeléből származnak. Ezt a részt csomós lenyomatok helyett sima, lágy szövet borította, a koponya orrnyílása előtt pedig egy mélyebb terület helyezkedett el, nagyjából ott, ahol az orrlyuk lehetett. A nyakon és a háton középen egy puha taraj futott végig, amihez a csigolyatüskék felett egy sor ovális csomófüzér tartozott. Az AMNH 5060 jelzésű példány esetében sem a taraj magassága, sem a felső szegély elrendezése nem ismert, mert a felső rész a preparáláskor eltűnt. A taraj legalább 8 centiméter magas volt, és mozgás közben a testhelyzettől függően kisimult vagy összegyűrődött. Henry Fairfield Osborn szerint elég magas volt ahhoz, hogy egy másik füzérsor is elférjen rajta. Az alkaron voltak a legnagyobb csomók, egyetlen nagy füzérben elrendezve, ami lefedte a felület fő részét. A kezeket a három középső ujjat összekötő lágy szövet struktúrán levő kis fedő csomók borították; az ujjhegyekre is kiterjedve. Osborn szerint ez a rész úszásra szolgált. Robert T. Bakker viszont később a tevefélékéhez hasonló, járásra szolgáló talppárnaként értelmezte. Az alkarhoz hasonlóan a lábszáron is nagy csomók helyezkedtek el. A láb többi részén levő pikkelyek mintája jelenleg nem ismert, viszont a fejdíszes hadrosauridák közé tartozó Lambeosaurus egyik példánya arra utal, hogy a combokat a modern madarakéhoz hasonlóan a felsőtesthez tartozó bőr fedte. Az AMNH 5060 farka elveszett, de más egyedek alapján részben ez a terület is ismertté vált. Az Edmontosaurus vagy a közeli rokonságába tartozó Anatotitan egyik Hell Creek-formációból, Montanából előkerült példánya részleges farkának bőrlenyomatán látható egy szelvényekből álló taraj a gerinc felett. A taraj körülbelül 8 centiméter magas volt, a szelvények pedig 5 centiméter hosszúak és 4,5 centiméter magasak voltak, és csigolyánként egyesével, egymástól 1 centiméteres távolságra helyezkedtek el. Egy másik, jelenleg egy fiatal E. annectenshez tartozó farkon levő bőrlenyomatokon korábban nem látott csomós bőrminta tűnt fel. Ezek a lenyomatok egymást fedő ellipszis alakú pikkelyeket, barázdált pikkelyeket és egy „9-szer 10 centiméteres trapéz alakú, szarvszerű struktúrát” tartalmaznak. ## Osztályozás A felső kladogram Horner és szerzőtársai (2004-es) művén, az alsó pedig Gates és Sampson (2007-es) cikkén alapul. Az Edmontosaurus hadrosauridaként (kacsacsőrű dinoszauruszként) a dinoszauruszok egy olyan családjának tagja volt, amely csak a késő kréta korból ismert. A Hadrosaurinae alcsaládba, a hadrosaurinák üreges fejdísz nélküli kládjába sorolták be. A csoport tagjai közé tartozik még a Brachylophosaurus, a Gryposaurus, a Lophorhothon, a Maiasaura, a Naashoibitosaurus, a Prosaurolophus és Saurolophus. Közeli rokonságban állt, illetve azonos volt az Anatotitannal, egy másik nagyméretű hadrosauridával, amely Észak-Amerika nyugati részéről, különböző késő kréta kori formációkból ismert. Az óriás kínai hadrosaurina, a Shantungosaurus anatómiailag hasonlít az Edmontosaurushoz; M. K. Brett-Surman a Shantungosaurust a nemről készített leírásában csak nagyobb mérete által különböztette meg. Bár az Edmontosaurus hadrosaurinák közé tartozását nem kérdőjelezték meg, a kládon belüli pontos helyzete bizonytalan. Az R. S. Lull és Nelda Wright 1942-es monográfiája által bemutatott korai családfák alapján az Edmontosaurus és az Anatosaurus különböző (többnyire a későbbiek során újraértékelt és az Edmontosaurushoz kapcsolt) fajai a laposfejű hadrosauridák egyik fejlődési vonalát alkotják. Az egyik legelső kladisztikai módszerrel készült elemzés szerint az Anatotitannal és a Shantungosaurusszal együtt egy nem hivatalos „edmontosaurus” kládhoz tartoznak, ami a tüskefejdíszű „saurolophusokkal” párosítható és távolabbi rokonságban áll a „brachylophosaurusokkal”, valamint az ívelt orrú „gryposaurusokkal”. Terry Gates és Scott Sampson 2007-es tanulmánya nagyjából hasonló eredményre vezet, mivel eszerint az Edmontosaurus a Saurolophushoz és a Prosaurolophushoz áll közelebb, és a Gryposaurustól, a Brachylophosaurustól, valamint a Maiasaurától áll távolabb. A Hadrosauridae Jack Horner és kollégái által készített legújabb (2004-es) áttekintésének eredménye észrevehetően eltér ettől: az Edmontosaurus a Gryposaurus és a „brachylophosaurusok” között, a Saurolophustól távol helyezkedik el. Az ellentmondásokat bonyolítja a hadrosaurinák evolúciós kapcsolataival foglalkozó művek viszonylagos hiánya. ## Felfedezés és történet ### A Claosaurus annectens és más korai leletek Az Edmontosaurus őslénytani története hosszú és bonyolult, a különböző fajait évtizedeken át más nemekbe sorolták be. A taxonómiai története összefonódik az Agathaumas, az Anatosaurus, az Anatotitan, a Claosaurus, a Hadrosaurus, a Thespesius és a Trachodon nemekkel, és az 1980-as éveket megelőző hivatkozások a szerzőtől és a dátumtól függően jellemzően az Anatosaurus, Claosaurus, Thespesius vagy Trachodon neveket használják az Edmontosaurus fosszíliákra vonatkozóan (bár némelyikük az E. regalisra utal). Noha az Edmontosaurus neve 1917-ből származik, a nem legrégibb, jól megalapozott tagját (az E. annectenst) 1892-ben nevezték el a Claosaurus fajaként, és egyes töredékes fosszíliák, melyeket 1871-ben írtak le, talán szintén hozzá tartoznak. Az első, feltételezett Edmontosaurus maradvány az 1871-ben, Edward Drinker Cope által leírt Trachodon atavus. Ezt a fajt két áttekintés is magyarázat nélkül az Edmontosaurus regalis szinonimájaként értékelte, pedig az atavus évtizedekkel régebbi a regalisnál. 1874-ben Cope egy, a coloradói Laramie-formációból, a késő kréta kor maastrichti korszakából származó keresztcsont és néhány sípcsont töredék alapján elnevezte az Agathaumas milo-t, de leírást nem készített róla. Még ugyanebben az évben Hadrosaurus occidentalis néven is leírta a csontokat. Ez a lelet a későbbiek során elveszett. Két áttekintés a Trachodon atavushoz hasonlóan az Agathaumas milo-t is kommentár nélkül az Edmontosaurus regalishoz kapcsolta, pedig a regalis évtizedekkel későbbről származik. Egyik faj sem kapott nagy figyelmet; például mindkettő kimaradt Lull és Wright 1942-es monográfiájából. A harmadik bizonytalan faj a Lawrence Lambe által 1902-ben, Albertából, a jelenleg Dinosaur Park-formáció néven ismert területről származó állkapocs alapján leírt Trachodon selwyni, amiről Donald F. Glut (1997-ben) tévesen azt írta, hogy Lull és Wright az Edmontosaurus regalishoz kapcsolták. A szerzőpáros e helyett „nagyon kétséges érvényességű” leletként hivatkozott rá. Az újabb keletű, hadrosauridákról szóló áttekintések egyetértenek ezzel az állítással. Az első jól megalapozott Edmontosaurus faj az 1892-ben Othniel Charles Marsh által elnevezett Claosaurus annectens volt. A faj holotípusa az USNM 2414-es jelzésű, koponyából és csontvázból álló lelet, amihez egy második, paratípusként megjelölt YPM 2182-es jelzésű koponya és csontváz tartozik. Mindkettőt John Bell Hatcher gyűjtötte be 1891-ben a Lance-formáció késő kréta kor maastrichti korszakához tartozó kőzeteiből, a Wyoming állambeli Niobrara (az egykori Converse) megyéből. Ehhez a fajhoz történelmi lábjegyzetek kapcsolódnak: az egyik legelső dinoszaurusz, melyhez csontváz-rekonstrukció készült, ezáltal az első rekonstruált hadrosauridának számít; az YPM 2182 és az UNSM 2414 az első és második alapvetően teljes, felállított dinoszaurusz csontvázak voltak az Egyesült Államokban. Az YPM 2182-t 1901-ben, az USNM 2414-et pedig 1904-ben állították ki. Marsh 1897-ben bekövetkezett halálát követően a hadrosauridák hiányos megértése miatt a Claosaurus annectenst hol a Claosaurus, hol a Thespesius hol pedig a Trachodon fajaként osztályozták. A vélemények nagymértékben változtak; a tankönyvek és enciklopédiák (a jelenleg az Anatotitan copeihez tartozó maradványok alapján) megkülönböztették az „Iguanodonszerű” Claosaurus annectenst a „kacsacsőrű” Hadrosaurustól, míg Hatcher a C. annectenst ugyanazon kacsacsőrű koponyák alapján határozottan a hadrosaurida szinonimájává tette. Hatcher 1902-ben megjelent áttekintése elsöprő volt: úgy ítélte meg, hogy szinte minden akkoriban ismert hadrosauridanem a Trachodon szinonimája. E csoportba tartozott a Cionodon, a Diclonius, a Hadrosaurus, a Ornithotarsus, a Pteropelyx és a Thespesius, ahogy a töredékek alapján ismert Claorhynchus és Polyonax is, melyeket jelenleg ceratopsiáknak tartanak. Hatcher műve megegyezéshez vezetett, ami rövid ideig, egészen 1910-ig tartott, amikor újabb leletanyag került elő Kanadából és Montanából, megmutatva, hogy a hadrosauridák változatossága jóval nagyobb volt, mint ahogy előzőleg sejtették. Charles W. Gilmore 1915-ben újraértékelte a hadrosauridákat és felvetette, hogy a Thespesius újból bekerüljön a Lance-formációból és a hasonló korú kőzetekből származó hadrosauridák közé, és hogy a Trachodon nem megfelelő anyagon alapul, ezért le kellene szűkíteni a korábbi, a Judith River-formációból és a hasonló helyekről származó hadrosauridákra. A Claosaurus annectensszel kapcsolatban azt javasolta, hogy tekintsék azonosnak a Thespesius occidentalisszal. A Thespesius Lance-formációval egyidős hadrosauridák közé való áthelyezése a következő évtizedekben hatást gyakorolt az Edmontosaurus taxonómiájára. Ebben az időszakban (1902 és 1915 között), két további fontos C. annectens példány került elő. Az első a Charles Hazelius Sternberg és fia által 1908-ban, a wyomingi Lusk közelében, a Lance-formációban felfedezett „Trachodon-múmia” (az AMNH 5060 jelzésű lelet). Sternberg a Brit Természetrajzi Múzeumnak (British Museum of Natural History) dolgozott, de az Amerikai Természetrajzi Múzeum (American Museum of Natural History) munkatársa, Henry Fairfield Osborn 2000 amerikai dollárért megvásárolta a leletet. Sternbergék 1910-ben, ugyanazon a területen találtak egy második, hasonló példányt is, ami nem volt olyan jó állapotban, de tartalmazott bőrlenyomatokat. Ezt a leletet (az SM 4036-ot) eladták a német Senckenberg Múzeumnak. ### Kanadai felfedezések A Lawrence Lambe által 1917-ben két, részleges csontváz alapján elnevezett Edmontosaurus az Edmonton-formációból, Alberta déli részéről, a Red Deer folyó mellől került elő. A nem neve az Edmonton-formáció nevéből származik. Az Edmonton-formáció, illetve mai nevén Horseshoe Canyon-formáció valamivel régebbi a Claosaurus annectenst megőrzött kőzeteknél. A típusfaj, az E. regalis (a latin név jelentése 'királyi', vagy szabad fordításban 'királyi méretű') amely az NMC 2288 jelzésű leleten alapul, egy koponyából, a hatodik csigolyáig egybefüggő gerincből, bordákból, egy részleges csípőből, egy felkarcsontból és az egyik hátsó láb nagy részéből áll. A fosszíliát Levi Sternberg fedezte fel 1912-ben. A második példány, az NMC 2289 egy koponyából és egy csontvázból áll, de hiányzik a csőre, a farka nagy része, és a lábfeje egy része. Ezt az egyedet George F. Sternberg fedezte fel 1916-ban. Lambe rájött hogy az új dinoszaurusz leginkább a Diclonius mirabilisre hasonlít (a példányai jelenleg az Anatotitan copeihez tartoznak) és felkeltette a figyelmét az Edmontosaurus mérete és robusztussága. Lambe először csak a két csontvázhoz tartozó koponyákról készített leírást, de 1920-ban visszatért a nem tanulmányozásához és leírta az NMC 2289 jelzésű példányt. A típuspéldány koponya alatti (posztkraniális) csontváza továbbra is leírásra vár a gipszborítás alatt. Az 1920-as években két, Kanadában talált újabb fajt kapcsoltak az Edmontosaurus nemhez, bár eredetileg mindkettő a Thespesiushoz tartozott. Gilmore 1924-ben Thespesius edmontoninak nevezte el az elsőt. A T. edmontoni az Edmonton-formációból származik. Ez a faj az NMC 8399 jelzésű leleten alapul, egy majdnem teljes csontvázon, melynek a farka nagy része hiányzik. Az NMC 8399-et Sternberg csapata fedezte fel 1912-ben a Red Deer folyónál. Lambe, aki először azt hitte, hogy a lelet a Trachodon marginatus egy újabb egyede, de miután 1913 és 1914 között rövid leírást készített a mellső lábairól, elcsontosodott inairól és bőrlenyomatairól, megváltozott a véleménye. A példány a Kanadai Nemzeti Múzeum legelső kiállításra került, felállított dinoszaurusz csontváza lett. Gilmore rájött, hogy az új faj nagyon hasonlít a Thespesius annectenshez, de a karok és a kezek részleteire hivatkozva nem vonta össze a kettőt. Emellett feljegyezte, hogy a példánya több hát és nyakcsigolyával rendelkezik a Marsh által leírtnál, de felvetette, hogy Marsh tévedhetett, amikor az annectens gerincének e részét teljesnek ítélte. 1926-ban Charles Mortram Sternberg a Saskatchewan déli részén levő Wood Mountain fennsíkon talált, NMC 8509 jelzésű koponya és részleges csontváz számára a Thespesius saskatchewanensis nevet adta. Ezt a leletet 1921-ben gyűjtötte be a Lance-formációhoz (mai nevén Frenchman-formáció) tartozó kőzetekből. Az NMC 8509-hez, az első fontos, Sasketchewanból előkerült dinoszaurusz példányhoz egy majdnem teljes koponya, több csigolya, egy részleges váll és csípő, valamint a hátsó lábak egyes részei tartoznak. Sternberg úgy döntött, hogy a Thespesiushoz fogja kapcsolni, mivel akkoriban ez volt az egyetlen Lance-formációból ismert hadrosaurida nem. Ebben az időben a T. saskatchewanensis, melynek hosszát mindössze 7–7,3 méterre becsülték, kis mérete miatt szokatlannak számított. ### Az Anatosaurustól napjainkig 1942-ben Lull és Wright megpróbálta leegyszerűsíteni a fejdísz nélküli hadrosauridák bonyolult taxonómiáját azzal, hogy Anatosaurus néven létrehoztak egy új nemet azon fajok számára, amelyek nem igazán illettek bele korábbi nemeikbe. Az Anatosaurus jelentése 'kacsa gyík' (a latin anas 'kacsa' és az ógörög szaürosz 'gyík' szavak összetételéből), ami a széles, kacsaszerű csőrre utal, amivel Marsh típusfaja, a Claosaurus annectens is rendelkezett. Ehhez a nemhez kapcsolták a Thespesius edmontonit, a T. saskatchewanensist, egy nagy állkapcsot, aminek Marsh 1890-ben a Trachodon longiceps nevet adta és egy új fajt, az Amerikai Természetrajzi Múzeumban kiállított két csontvázon alapuló, sokáig Diclonius mirabilis néven (illetve ennek változatain) ismert Anatosaurus copeit. Emiatt a különböző fajok neve Anatosaurus annectens, A. copei, A. edmontoni, A. longiceps és A. saskatchewanensis lett. Ezzel az Anatosaurus „klasszikus kacsacsőrű dinoszaurusszá” vált. Ez az állapot néhány évtizeden át fennmaradt, majd az 1970-es és 1980-as években Michael K. Brett-Surman, egyetemi tanulmányai részeként átvizsgálta a vonatkozó leletanyagot. Arra következtetett, hogy az Anatosaurus típusfaja, az A. annectens valójában egy Edmontosaurus faj volt, az A. copei pedig eléggé eltért ahhoz, hogy a saját nemébe sorolják be. Bár a szakdolgozatok és disszertációk az ICZN szemszögéből nem tekinthetők hivatalos, az élőlények elnevezését szabályozó publikációknak, eredményei ismertté váltak az őslénykutatók között, és a korszak számos népszerű műve is felhasználta azokat. Brett-Surman és Ralph Chapman 1990-ben egy új nemet alkotott az A. copei számára (Anatotitan néven). A megmaradt fajok közül az A. saskatchewanensist és az A. edmontonit az Edmontosaurushoz kapcsolták, az A. longiceps pedig az Anatotitan második fajává, illetve az A. copei szinonimájává vált. Mivel az Anatosaurus típusfaja (az A. annectens) az Edmontosaurus nembe került át, az Anatosaurus név az Edmontosaurus szinonimája lett. Az Edmontosaurus nembe jelenleg három érvényes faj tartozik: az E. regalis, az E. annectens (melybe az Anatosaurus edmontonit is besorolták edmontonensis néven), valamint az E. saskatchewanensis. Az A. copei példányok helyes taxonómiájáról szóló vita máig folyik: Hatcher 1902-es indoklásához visszatérve Jack Horner, David B. Weishampel és Catherine Forster az Anatotitan copei leleteket az Edmontosaurus annectens törött koponyájú példányainak tekintik. 2007-ben egy újabb „múmia” felfedezését jelentették be, a „Dakota” becenevű egyedet Tyler Lyson találta meg 1999-ben a Hell Creek-formációban, Észak-Dakotában. ## Fajok és elterjedés Jelenleg három érvényes Edmontosaurus faj ismert: a típusfaj, az E. regalis, az E. annectens és az E. saskatchewanensis. Az E. regalis a Horseshoe Canyon-, St. Mary River- és a Scollard-formációkból, Albertából, a Hell Creek-formációból Montanából, Észak- és Dél-Dakotából, a Lance-formációból Dél-Dakotából és Wyomingból, valamint a Laramie-formációból, Coloradóból került elő, a késő kréta kor maastrichti korszakában keletkezett kőzetrétegekből. Legalább egy tucatnyi példány vált ismertté, köztük hét koponya és a hozzájuk tartozó csontváz, továbbá 5–7 egyéb koponya. A Trachodon atavus és az Agathaumas milo lehetséges szinonimák. Az E. annectens a legújabb áttekintés szerint megtalálható a Scollard-formációban, Albertában, a Hell Creek-formációban, Montanában és Dél-Dakotában, a Lance-formációban Dél-Dakotában és Wyomingban, valamint a Laramie-formációban, Coloradóban. Lelőhelyei a késő maastrichti kőzetekre korlátozódnak, és legalább öt koponya és koponya alatti csontváz alapján ismert. Egy szerző, Kraig Derstler szerint az E. annectens „az eddigi [1994] legtökéletesebben ismert dinoszaurusz”. A Thespesius edmontoni vagy edmontonensis, az Anatosaurus copei és a Trachodon longiceps egy 2004-es áttekintés alapján az E. annectens szinonimáinak tekintendők. A T. edmontoni 1990 óta rendszerint az E. annectenshez tartozik, azonban az A. copei és a T. longiceps szinonimizációját más szerzők még nem vizsgálták meg. Ha bebizonyosodik, hogy az E. annectenshez tartoznak, akkor a faj az A. copeihez kapcsolt öt példánnyal és a T. longiceps holotípusával, egy állkapoccsal bővül (a Horner és szerzőtársai által (2004-ben) az E. annectens leleteknél feltüntetett szám helytelen, mivel egy korábbi publikációból származik, és nem vonatkozik az E. annectens szinonimáira, az A. copeire és a T. longicepsre). Lehet, hogy az Edmontosaurushoz tartozó formációk listája hibás, mivel az összetétele attól függ, hogy a T. edmontoni melyik formációból származik (nincs meghatározva, hogy a régi Edmonton-formáció melyik részén találták meg). Elképzelhető, hogy a T. edmontonit tévesen sorolták be, ugyanis James Hopson 1975-ben kijelentette, hogy a faj típuspéldánya valójában egy fiatal E. regalis, Nicolas Campione pedig egy 2009-es előzetes tanulmányban szintén úgy talála, hogy a koponyája nem különböztethető meg a kortárs E. regalisétól. Az E. annectens hosszabb, alacsonyabb, gyengébb koponyája révén eltért az E. regalistól. Bár Brett-Surman szerint lehetséges, hogy az E. regalis és az E. annectens ugyanazon faj hímje és nősténye, az E. regalis valamennyi példánya az E. annectens példányainál korábbi formációkból származik. Az E. saskatchewanensis négy vagy öt példány alapján ismert, melyek többségének csak a koponyája került elő. Mindegyikükre Sasketchewanban, a késő maastrichti korszakhoz tartozó Frenchman-formációban bukkantak rá. Kis mérete miatt eltér a másik két fajtól. A másik kettőhöz viszonyítva erről a fajról a leírása óta kevés publikáció jelent meg. Nicolas Campione előzetes munkája kimutatta, hogy valószínűleg az E. annectens szinonimája, de ennek eldöntéséhez további vizsgálatokra van szükség. Emellett sok olyan Edmontosaurus fosszília létezik, aminek a faját nem azonosították be. Az ilyen, fajhoz nem kapcsolt (E. sp. névvel megjelölt) maradványok révén a nem lelőhelyei kiterjedhetnek az alaszkai Prince Creek-formációra és a texasi Javelina-formációra is. ## Ősökológia Az Edmontosaurus időben és térben egyaránt elterjedt nem volt. A lelőhelyeként ismert kőzetek két csoportra oszthatók fel: a régebbi Horseshoe Canyon- és Mary River-formációkra, illetve az újabb Frenchman-, Hell Creek-, Lance-, Laramie- és Scollard-formációkra. A Horseshoe Canyon és a hozzá hasonló formációk edmontoniak, az újabb időszakot lefedő képződmények pedig lanciak néven ismertek. Az edmontoni és lanci korok dinoszaurusz faunái különböztek egymástól. ### Edmontoni ősökológia Az edmontoni szárazföldi gerinces korszakot az Edmontosaurus regalis fosszilis rekordban való első megjelenésével definiálták. Bár néha kizárólag kora maastrichti korszakbeliként számolnak be róla, a Horseshoe Canyon-formáció valamivel hosszabb időszakhoz tartozik. A lerakódás körülbelül 73 millió évvel ezelőtt kezdődött el, a késő campaniai korszakban, és 68,0–67,6 millió évvel ezelőtt fejeződött be. Az Edmontosaurus regalis a Horseshoe Canyon-formáció öt kőzetegysége közül a legalsóban megtalálható, de a legfelsők közül legalább kettőből nem ismert. Az albertai Drumheller közelében talált dinoszaurusz példányok háromnegyede valószínűleg az Edmontosaurushoz tartozik. A Horseshoe Canyon-formációt olyan területként értelmezik, ami jelentős tengeri hatás alatt állt az Észak-Amerikát a kréta időszak nagy részén kettéválasztó sekély beltenger, a Nyugati Belső Víziút miatt. Az E. regalis az élőhelyét más hadrosauridákkal, a Hypacrosaurusszal és a Saurolophusszal, a hypsilophodontidák közé tartozó Parksosaurusszal, a ceratopsiák közé tartozó Montanoceratopsszal, Anchiceratopsszal, Arrhinoceratopsszal és Pachyrhinosaurusszal, a pachycephalosaurusok közé tartozó Stegocerasszal, az ankylosauridák közé tartozó Euoplocephalusszal, a nodosauridák közé tartozó Edmontoniával, az ornithomimosaurusok közé tartozó Ornithomimusszal és Struthiomimusszal, többféle, hiányosan megőrződött kis theropodával, troodontidával és dromaeosauridával, valamint a tyrannosauridák közé tartozó Albertosaurusszal és Daspletosaurusszal kellett megosztania. Az Edmontosaurusra a tengerparti területeken találtak rá, míg a Hypacrosaurus és a Saurolophus a kontinentális síkságokról került elő. Az Edmontosaurus és a Saurolophus rendszerint nem találhatók meg együtt. Az Edmontosaurus e formációban szokványos élőhelyei a mocsarak mocsárciprusokkal benőtt területei és a folyódelták partjain levő tőzeglápok. A Pachyrhinosaurus szintén kedvelte ezeket a Hypacrosaurus, Saurolophus, Anchiceratops és Arrhinoceratops által uralt, árterekig terjedő területeket. Az edmontoni korú partmenti Pachyrhinosaurus-Edmontosaurus társulás a távoli északon levő Alaszkára is jellemző volt. ### Lanci ősökológia A lanci volt a madarak közé nem tartozó dinoszauruszok kihalását okozó kréta–tercier kihalási esemény előtti utolsó intervallum. Az Edmontosaurus ebben az időben az egyik leggyakoribb dinoszaurusznak számított. Robert Bakker beszámolója szerint a nagyméretű dinoszauruszok egyhetedét ez a nem tette ki, a maradék nagy részét (öthatodát) pedig a ceratopsia dinoszauruszok közé tartozó Triceratops alkotta. A partmenti síkságok Triceratops–Edmontosaurus társulásában a Coloradótól Saskatchewanig elterjedt Triceratops dominált. A lanci formációk jellemző dinoszaurusz faunáiban az Edmontosaurus mellett a hypsilophodontidák közé tartozó Thescelosaurus, a ritka hadrosaurida, az Anatotitan, a ritka ceratopsidák közé tartozó Nedoceratops (=„Diceratops”) és Torosaurus, a pachycephalosauridák közé tartozó Pachycephalosaurus és Stygimoloch, az ankylosauridák közé tartozó Ankylosaurus, valamint a theropodák közé tartozó Ornithomimus, Troodon és Tyrannosaurus is megtalálható volt. A Hell Creek-formációt a montanai Fort Peck területén levő részekhez hasonló, sík erdős árterekként értelmezett területek jellemzik, aránylag száraz szubtrópusi éghajlattal, amin sokféle növény megélt a zárvatermő fáktól, a ciprusfákhoz hasonló tűlevelűeken át a harasztokig és a ginkgókig. A partvonal több száz kilométeren át tartott kelet felé. A folyami teknősök, a változatos falakó multituberculata emlősök és a modern komodói sárkányhoz hasonló méretű varánuszfélék vadásztak a szárazföldön. A Triceratops volt a legelterjedtebb nagy-, a Thescelosaurus pedig a legelterjedtebb kisméretű növényevő dinoszaurusz. Az Edmontosaurus maradványait itt a folyómedrek homokjában találták meg, és az egyedek között előfordultak egy méter körüli hosszúságú fiatalok is. Felgyűlt fosszíliáik talán a költöző csoportjaiktól származnak. A Lance-formáció kelet wyomingi Fort Laramie-tól körülbelül száz kilométerre északra fekvő kibúvásait a louisiana-i partmenti síksághoz hasonló holtágként értelmezik. Közelebb volt egy nagy torkolathoz, mint az északi Hell Creek-formáció és itt jóval több üledék rakódott le, Trópusi araucaria toboztermők és pálmafák tarkították a keményfa erdőket, eltérően az északi partmenti síkságra jellemző flórától. Az éghajlat és a páratartalom szubtrópusi volt, a mocsarakban tűlevelűek, káposztapálmák, az erdőkben pedig harasztok, kőrisfák, örökzöld tölgyfák és cserjék nőttek. A dinoszauruszok mellett édesvízi halak, szalamandrák, teknősök, különféle gyíkok, kígyók, lilealakúak és kisemlősök éltek. A kisebb dinoszauruszok itt nem találhatók meg olyan nagy mennyiségben, mint a Hell Creek kőzeteiben, de úgy tűnik, hogy a Thescelosaurus itt is aránylag gyakori volt. A Triceratops sok, az északi példányokénál valamelyest kisebb koponya alapján ismert. A Lance-formáció két Edmontosaurus „múmia” lelőhelyéül szolgált. ## Ősbiológia ### Agy és idegrendszer Az Edmontosaurus agyáról, az agyüregéről készült öntvények révén több cikk is közölt ismertetőt. Az E. annectenst az E. regalist, és több nem azonosított fajú példányt is megvizsgáltak ezen a módon. Az agy nem volt különösebben nagy egy Edmontosaurus méretű állat esetében. Az agyat tartó rész a koponya negyedét tette ki, és a különböző öntvények térfogata 374 és 450 milliliter között változott, melyeknél nem vették figyelembe, hogy az agy valójában talán csak az öntvény méretének 50%-át érte el, a többi helyet pedig az agyat körülvevő kemény agyhártya (dura mater) töltötte ki. Például az agy egy 374 milliliteres öntvényű példány esetében körülbelül 268 ml lehetett. Az agy hosszúkás szerkezetű volt, és az emlősökhöz hasonló neocortexe valószínűleg nem volt. A Stegosauruséhoz hasonló idegi csatorna megnyúlt a csípőnél, de nem ugyanolyan mértékben: a Stegosaurus csípőürege az agyüregi öntvénynél 20-szor nagyobb méretet ért el, míg az Edmontosaurus esetében ugyanezen rész térfogata csupán 2,59-szer volt nagyobb. ### Étrend #### Táplálkozási adaptációk Hadrosauridaként az Edmontosaurus egy nagyméretű szárazföldi növényevő volt. A fogai folyamatosan cserélődtek, és olyan fogkészletekben helyezkedtek el, amik fogak százait tartalmazták, melyekből egyszerre csak maroknyi volt használatban. A csőrét a növények darabolására használta, valószínűleg a földről legelve, vagy a pofája összezárásával egy markolószerű mozdulattal letépte a gallyakról és ágakról a tápanyagban gazdag leveleket és hajtásokat. A fogsorok és az állcsont szélének nagy távolsága és az egyéb anatómiai jellemzők miatt arra lehet következtetni, hogy az Edmontosaurus sok más madármedencéjűhöz hasonlóan egy pofaszerű résszel rendelkezett, amihez talán izmok is tartoztak. A pofa feladata az élelem szájban való megtartása volt. A táplálkozás a talajszinttől körülbelül 4 méteres magasságig történt. Az 1960-as és 1970-es éveket megelőzően az uralkodó nézet az Edmontosaurushoz hasonló hadrosauridákkal kapcsolatban az volt, hogy vízi életmódot folytattak és vízinövényekkel táplálkoztak. Jó példa erre William Morris 1970-es értelmezése egy Edmontosaurus csontos részek nélküli csőr maradványokkal együtt megőrződött koponyájával kapcsolatban. Felvetette, hogy az állat a modern kacsákhoz hasonló étrendet követhetett; beszippantotta a növényeket, valamint a puhatestűekhez és rákokhoz hasonló vízi gerincteleneket, majd a felső csőr belső falán levő V alakú barázdákon át kieresztette a vizet. Ezt a csőrre vonatkozó értelmezést elvetették, mivel a barázdák és tarajok sokkal jobban hasonlítanak a növényevő teknősök csőrében levőkre, mint a szűréssel táplálkozó madaraknál levő képződményekre. A hadrosauridák táplálkozásával kapcsolatos legelfogadottabb modellt 1984-ben David B. Weishampel terjesztette elő. Kijelentette, hogy a koponya szerkezete lehetővé tette a csontok közötti elmozdulást, ami miatt az állkapocs képes volt előre és hátra mozogni, és kifelé hajlítani a felső állcsont fogtartó csontjait, amikor a száj zárva volt. A felső állcsontban levő fogak egy reszelőhöz hasonlóan végigcsúsztak az állkapocsban levőkön, feldolgozva a közéjük került növényi anyagot. Ez a mozgás az emlősökre jellemző rágáshoz hasonló, bár a hatást teljesen más módon éri el. A Weishampel modelljéhez tartozó bizonyíték fontos része a fogakon levő karcolások elhelyezkedése, ami az állkapocs mozgásának irányát mutatja. Más mozgások is okozhatnak hasonló karcolásokat, de az ilyeneknél az állkapocs két fele mozdul el. A jelenleg rendelkezésre álló technika segítségével csak a modellek egy részét vizsgálták meg. Weishampel a modellt számítógépes szimuláció segítségével fejlesztette ki. Natalia Rybczynski és kollégái aktualizálták a munkáját egy E. regalis koponyájának lézeres letapogatásán alapuló, jóval kifinomultabb háromdimenziós animációs modell felhasználásával. Modelljükkel képesek voltak megvalósítani a feltételezett mozgást, de rájöttek, hogy ehhez további csontok másodlagos mozgásaira is szükség van, ami maximálisan 1,3–1,4 centiméterre távolítja el az egyes csontokat a rágóciklus során. Rybczynski és kollégái nem győződtek meg arról, hogy Weishampel modellje életképes, de megjegyezték, hogy az animációjuk többféle fejlesztést is igényel. A tervezett fejlesztések között szerepel a lágy szövetekkel és a fogakon levő, a mozgást jobban korlátozó kopásnyomokkal és karcolásokkal való kiegészítés. Kijelentették, hogy több más feltételezést is tesztelni kell. A Casey Holliday és Lawrence Witmer által végzett kutatás során kiderült, hogy az Edmontosaurushoz hasonló ornithopodák nem rendelkeztek olyan koponyaízületekkel, mint amilyenek a modern, kinetikus (a csontok közötti elmozdulást lehetővé tevő) koponyájúként ismert állatoknál, például a pikkelyes hüllőknél és a madaraknál találhatók. Véleményük szerint a dinoszaurusz koponyák mozgást lehetővé tevőként értelmezett ízületei valójában kötőszövetes növekedési zónák voltak. 2009-ben Vincent Williams és kollégái megkérdőjelezték a nem mozgatható koponyamodellt. Visszatérve a fog mikrobarázdáihoz négyféle típusú karcolást találtak az Edmontosaurus fogakon. Úgy ítélték meg, hogy a leggyakoribb típus a ferde, és nem az egyszerű fel-le vagy előre-hátra mozgás eredményének tulajdonítható, ami jobban egybevág Weishampel modelljével. Ezt a mozgást nem tartják elsődleges rágó mozgásnak. Két típust az állkapocs előre és hátra mozgásának következményeként értelmeztek. Az utolsó osztályba változatos karcolásokat soroltak, melyek valószínűleg az állkapocs kinyitása során jöttek létre. A mozgások kombinációja jóval összetettebb, mint ahogy azt előre jelezték. Mivel a karcolások uralják a mikrobarázdált felületet, Williams és szerzőtársai kijelentették, hogy az Edmontosaurus inkább a talajról legelt, mint a magasabb helyekről, ez utóbbi ugyanis a kevésbé koptató anyagok fogyasztása miatt jóval kevesebb karcolást eredményezett volna. Elfogyasztható koptató anyagként homokban gazdag növények, például zsurlók és a talajról való táplálkozás közben véletlenül lenyelt föld jöhet szóba. A hadrosauridák közé tartozó Claosaurus zúzóköveiről vagy gyomorköveiről szóló beszámolók valószínűleg dupla téves azonosításon alapulnak. Először is a példány valójában egy Edmontosaurus annectens. Barnum Brown, aki 1900-ban felfedezte az egyedet, Claosaurusként hivatkozott rá, mivel az E. annectenst akkoriban a Claosaurus egyik fajának hitték. Emellett jóval valószínűbb, hogy a feltételezett zúzókövek az eltemetődés során odakerült kavicsok voltak. #### Gyomortartalom A Sternbergék által begyűjtött két mumifikálódott példány esetében lehetséges gyomortartalomról is beszámoltak. Charles H. Sternberg említést tett az Amerikai Természetrajzi Múzeum példányának elszenesedett gyomortartalmáról, az anyagról azonban nem készült leírás. A Senckenberg Múzeumban őrzött példány növényi maradványairól készült leírás, de bebizonyosodott, hogy ezek a részek nehezen értelmezhetők. A fosszíliában talált növények között megtalálhatók egy tűlevelű, a Cunninghamites elegans tüskéi, tűlevelű és zárvatermő fák gallyai, valamint több kis mag vagy gyümölcs. E maradványok az 1922-es leírás szerint vita tárgyát képezték a német Paläontologische Zeitschrift című folyóiratban. Kräusel. aki leírást készített az anyagról, a maradványokat az állat gyomortartalmaként értelmezte, Abel azonban nem tudta kizárni azt, hogy a növények az állat pusztulása után kerültek oda. Ekkoriban a hadrosauridákat vízi állatoknak gondolták, és Kräusel abból indult ki, hogy a példány nem cáfolja azt, hogy a hadrosauridák vízinövényeket ettek. Leszámítva egy rövid megjegyzést a vízi-szárazföldi elágazásról, a lehetséges gyomortartalom felfedezésének híre kevés hatást gyakorolt az angol nyelvű cikkekre, mindaddig, amíg John Ostrom fel nem elevenítette a témát a hadrosauridák vízhez való kötődésének újraértékeléséről szóló cikkével. Ahelyett, hogy megpróbálta volna hozzáilleszteni a felfedezést a vízi életmód modellhez, annak bebizonyítására használta fel, hogy a hadrosauridák szárazföldi növényevők voltak. Mielőtt általánosan elfogadták volna a hadrosauridák szárazföldi állatokként való értelmezését, a Senckenberg Múzeumbeli növényfosszíliák mibenléte tisztázatlan maradt. Kenneth Carpenter felvetette, hogy a maradványok valójában egy, a szokványos étrendtől eltért, éhező állat gyomrából származnak. Más szerzők megjegyezték, hogy mivel a növényi fosszíliákat kivették eredeti környezetükből, a példányt pedig nagymértékben preparálták, lehetetlen ellenőrizni az eredeti állapotot, ami nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy a növények hordalékként kerültek a fosszíliába. ### Izotópos vizsgálatok Az Edmontosaurus étrendjét és fiziológiáját stabil szén- és oxigénizotópos vizsgálatnak vetették alá e két, a fogzománcban megőrződött anyag alapján. Az evésnél, ivásnál és légzésnél az állat szenet és oxigént vesz magához, ami beépül a csontokba. E két elem izotópjait különböző belső és külső tényezők határozzák meg, például a megevett növények fajtája, az állat fiziológiája, a sótartalom és az éghajlat. Ha a fosszíliákban nem változik meg az izotóp arány a fosszilizáció és a későbbi diagenezis következtében, akkor felhasználhatók az eredeti tényezők tanulmányozására; például az endoterm (meleg vérű) állatok a környezetükhöz viszonyítva egy bizonyos izotóp összetétellel rendelkeznek, az adott fajtájú növényeket fogyasztó, illetve egy adott emésztési folyamatot alkalmazó állatok szintén egy bizonyos izotóp összetétellel rendelkeznek. A fogzománc az azt alkotó ásvány szerkezete miatt a csontváz kémiai változásaival szemben legellenállóbb anyag. Kathryn Thomas és Sandra Carlson 2004-es tanulmánya három, egy fiatalként, egy majdnem kifejlettként és egy felnőttként értelmezett, a Hell Creek-formáció egyik csontmedréből az észak-dakotai Corson megyéből származó példány felső állcsontjából származó fogait használt fel. A vizsgálat során az Edmontosaurus fogkészleteiben egymást oszlopokban követő fogakból egy mikrofúró rendszerrel különböző helyekről vettek mintákat. Ez a mintavételi módszer előnyt nyújt a hadrosauridák fogkészleteinél a fogban levő izotópok adott időszakon belül történő változásának megtalálásához. A tanulmányból kiderül, hogy az Edmontosaurus fogai kevesebb, mint 0,65 év alatt alakultak ki, de egy fiatalabb példánynál a folyamat valamivel gyorsabban ment végbe. A három példány fogainál változás figyelhető meg az oxigénizotóp arány tekintetében, ami megfelel a meleg/száraz és hűvös/nedves időszakoknak; Thomas és Carlson figyelembe vették annak lehetőségét, hogy az állatok költöztek, de kedvelték a helyi változásokat, mivel a költözés nagyobb valószínűséggel az arány homogenizációjához vezetett volna, mivel sok állat költözött volna, hogy egy adott hőmérséklet-tartományban vagy egy fontos élelemforrás közelében maradjon. Az Edmontosaurus fosszíliák emellett jelentős szénizotóp értékeket mutatnak, ami a modern emlősöknél a C3 (a legtöbb növény) és a C4 (fűfélék) típusú növények fogyasztásaként értelmezhető; azonban a C4 típusú növények rendkívül ritkák voltak a késő kréta korban, ha léteztek egyáltalán. Thomas és Carlson több olyan tényezőt is felsoroltak, ami ehhez az állapothoz vezethetett, és úgy találták, hogy az a legvalószínűbb, hogy az étrend nagyrészt nyitvatermőkből állt, és hogy a Nyugati Belső Víziút közelében a partmenti területeken élt, sónak kitett növények fogyasztása, valamint a dinoszauruszok és az emlősök közti egyik fiziológiai különbség következtében a dinoszauruszoknál olyan, más szén arányú szövet alakult ki, ami az emlősökre jellemző. A tényezők kombinációja is elképzelhető. ### Betegségek és egészség 2003-ban tumorokra, köztük haemangiomára, dezmoplasztikus fibromára, áttételes rákra és osteoblastomára utaló bizonyítékot találtak az Edmontosaurus csontjaiban. Rothschild és szerzőtársai komputertomográfia (CT) és fluoroszkópos megjelenítés felhasználásával a csigolyákon végeztek tumorral kapcsolatos vizsgálatot. A teszt több különböző hadrosauridánál, például a Brachylophosaurusnál, a Gilmoreosaurusnál és a Bactrosaurusnál szintén pozitív eredménnyel járt. Bár több, mint fosszíliát vizsgáltak meg ezen a módon, a tumorok az Edmontosaurusra és a közeli rokonságába tartozó nemekre korlátozódtak. A tumorok megjelenését okozhatták a környezeti hatások, de kiválthatta genetikai hajlandóság is. Az osteochondrosis vagy a csontok illeszkedésénél levő felületi mélyedések szintén ismertek az Edmontosaurus esetében. Ez az állapot, amit az okoz, hogy a növekedés során a kötőszövet nem cserélődik le csontra, a 224 megvizsgált lábujjcsont 2,2%-ára volt jellemző. Az ezt kiváltó ok ismeretlen. Genetikai hajlam, trauma, a táplálkozás mértéke, a vérellátás változásai, pajzsmirigyhormon túltermelés és a különböző növekedési tényezők elégtelensége is felmerült lehetőségként. A dinoszauruszok között az osteochondrosis (a tumorhoz hasonlóan) legtöbbször a hadrosauridáknál fordul elő. ### Mozgás A többi hadrosauridához hasonlóan az Edmontosaurust olyan állatnak tartják, amely többnyire négy lábon járt, de szükség esetén két lábra is fel tudott egyenesedni. Álló helyzetben és lassú járás közben valószínűleg inkább négy lábon tartózkodott, és csak akkor állt a hátsó lábaira, amikor gyorsan kellett mozognia. A kutatók egy számítógépes modell alapján 2007-ben kijelentették, hogy az Edmontosaurus nagy sebességű futásra volt képes, elérhette akár a 45 km/h-t is. A további szimulációkhoz egy 715 kilogrammra becsült tömegű majdnem felnőtt példányt használtak egy futni és két lábon szökdelni is képes modellt készítve, amivel a lovakéhoz hasonló ügetés, poroszkálás, galoppozás, illetve az egyszerű, szimmetrikusan mozgatott négy lábbal történő galoppozás lehetőségét vizsgálták meg. A tudósok meglepődve tapasztalták, hogy a leggyorsabb járásmód a (maximum 62 km/h-s vagy 17,3 m/s-os) kenguruszerű szökdeléssel érhető el, amit valószínűtlennek ítéltek az állat mérete és a szökdelésre utaló fosszilis lábnyomok hiánya miatt, és az eredményt inkább a szimuláció pontatlanságának tulajdonították. A leggyorsabb nem szökdelő járásmódnak a (maximum 57 km/h-s vagy 15,7 m/s-os) galoppozás és a (maximum 50 km/h-s vagy 14 m/s-os) két lábon történő futás bizonyult. A legnagyobb sebesség elérésére alkalmas két lábon való futást nem tartották valószínűnek, a nagy sebességű négy lábon való mozgást azonban nem zárták ki. Bár sokáig úgy gondolták, hogy vízi vagy félig vízi életmódot folytattak, a hadrosauridák nem alkalmazkodtak olyan jól az úszáshoz, mint más dinoszauruszok (főként a theropodák, melyek az egykori elképzelés szerint képtelenek voltak követni a hadrosauridákat a vízbe). A hadrosauridák karcsú kezekkel és rövid ujjakkal rendelkeztek, amik hátrányt jelentettek volna az evező mozgásnál, és a farok sem lehetett alkalmas erre a célra, mert elcsontosodott inak tették merevebbé, az oldalirányú mozgáshoz szükséges izmok számára pedig csak fejletlen izomtapadási pontok álltak rendelkezésre. ### Theropodákkal való kölcsönhatások Az Edmontosaurus kora és földrajzi kiterjedése átfedésben volt a Tyrannosauruséval, az E. annectens egyik, a Denveri Természet és Tudomány Múzeumában kiállított felnőtt példánya pedig bizonyítékkal szolgál arra vonatkozóan, hogy egy theropoda a farkába harapott. A csípőtől visszafelé számolva a 13. és a 17. csigolyák között levő gerincnyúlványok sérülései megfelelnek egy jobbról, hátulról történt támadásnak. Az egyik tüske vége hiányzik, a többi deformálódott; hármon lyukas fognyomok találhatók. A farok teteje legalább 2,9 méter magasan volt, és az egyetlen, ugyanazokból a kőzetekből ismert theropoda, amely elég magas lehetett egy ilyen támadás végrehajtásához, a Tyrannosaurus rex. A csontok részben begyógyultak, de az Edmontosaurus elpusztult, mielőtt a sérülés nyomai teljesen eltűntek volna. A sérülés csontfertőzés nyomait is mutatja. A példányt tanulmányozó Kenneth Carpenter megjegyezte, hogy úgy tűnik, hogy a bal csípőnél egy gyógyult törés látható, ami a támadásnál korábbi lehet, ugyanis nagyobb mértékben regenerálódott. Véleménye szerint az Edmontosaurus azért lehetett a támadás célpontja, mert valószínűleg bicegett a korábbi sérülése miatt. Mivel túlélte a támadást, Carpenter kijelentette, hogy valószínűleg kimanőverezte a támadót vagy elfutott előle, illetve, hogy a sérülése talán azért történt, mert a farkát fegyverként használta a Tyrannosaurusszal szemben. Az E. annectens egy másik, Dél-Dakotában talált, 7,6 méter hosszú példányának állkapcsán olyan fognyomok találhatók, amik kisebb theropodáktól származnak. Némelyikük részben begyógyult. Michael Triebold a példányról készült nem hivatalos beszámolójában felvetette annak lehetőségét, hogy a kis theropodák az Edmontosaurust a torkánál támadták meg; amit az állat túlélt ugyan, de a sérülések hatására rövidesen összeesett. Egyes Edmontosaurus csontmedrek dögevésre utalnak. Az Albertosaurus és a Saurornitholestes fognyomai gyakoriak az egyik albertai csontmederben, egy másikban pedig a nyomok arra utalnak, hogy a Daspletosaurus az Edmontosaurusból és egy másik hadrosauridából, a Saurolophusból táplálkozott. ### Társas viselkedés Az Edmontosaurusszal kapcsolatban kiterjedt csontmedrek váltak ismertté, a hasonló hadrosaurida csoportosulásokat illetően pedig kijelentették, hogy azok a csoportokban élő állatok felhalmozódott maradványai. Egy 2007-es adatbázis szerint négy Edmontosaurus fosszíliákat tartalmazó lelőhelyet azonosítottak csontmederként: az alaszkait (Prince Creek-formáció), az albertait (Horseshoe Canyon-formáció), a dél-dakotait (Hell Creek-formáció) és a wyomingit (Lance-formáció). Az egyik Kelet-Wyomingban, a Lance-formációban levő, agyagkőből és sárkőből álló csontmeder több, mint egy négyzetkilométer kiterjedésű, de ezen a lelőhelyen az Edmontosaurus csontjai legsűrűbben egy 40 hektáros részen fordulnak elő. A becslés szerint az itt levő széttagolt maradványok – példányhoz tartoznak. Sok más hadrosauridától eltérően az Edmontosaurus nem rendelkezett csontos fejdísszel. Lehet hogy a koponyáján lágy szövetből álló struktúrák szolgáltak jelzés céljára, azonban az orrnyílások körüli csontokon mély bemetszések szegélyezték a nyílásokat, és ez a pár bemélyedés a feltételezés szerint felfújható légzsákokat tartalmazott, amik mind látható mind pedig hallható jelek létrehozását tehették lehetővé. Az Edmontosaurus talán kétalakú volt, azaz lehetett egy robusztusabb és egy könnyebb felépítésű formája, e tulajdonság azonban nem állapítható meg, ha a nemi kétalakúsághoz kapcsolódott. Nagyméretű elterjedési területe, ami magában foglalja az Alaszkától Coloradóig tartó távolságot és olyan sarkvidéki élőhelyeket is, ahol az év egy jelentős részében kevés a napfény, nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy az Edmontosaurus költöző állat volt. Egy 2008-as, a dinoszauruszok költözésével kapcsolatos áttekintésben Phil R. Bell és Eric Snively felvetették, hogy az E. regalis képes volt évente 2600 kilométeres körutak megtételére a megfelelő metabolikus és zsír felhalmozási arányok mellett. Egy ilyen út megtételéhez körülbelül 2–10 km/h-s sebességre lett volna szükség, és Alaszkából Albertába vezethetett volna. Az Edmontosaurus lehetséges költöző természete, sok más dinoszauruszéval ellentétben áll, például a theropodákéval, a sauropodákéval és az ankylosaurusokéval, e csoportok ugyanis Bell és Snively szerint inkább az áttelelő állatok közé tartoztak. ## Popkulturális hatás A National Geographic televíziós csatorna Dinók a boncasztalon (Dino Autopsy, 2007) című műsora a „Dakota” becenevű Edmontosaurus múmia felfedezéséről és vizsgálatáról szól. A nagy dinóvándorlás (March of the Dinosaurs) című 2011-es fikciós dokumentumfilm egy fiatal edmontosaurus, „Heges” (Scar) történetén keresztül mesél a krétakor végi dinoszauroszok délre vándorlásáról Észak-Amerikában. ## Fordítás

Jeff Gordon

Jeffrey Michael Gordon, ismertebb nevén Jeff Gordon (Vallejo, Kalifornia, 1971. augusztus 4. –) amerikai autóversenyző. Karrierje teljes egészét a NASCAR különböző kategóriáiban töltötte. Versenyzői éveinek nagy része a ma Sprint Cup Series néven ismert kategóriához kötődik, melyet négy alkalommal (1995, 1997, 1998, 2001) nyert meg. A versenysorozat legnagyobb presztízzsel bíró versenyén, a Daytona 500-on háromszor (1997, 1999, 2005) végzett az élen. Kilencvenhárom futamgyőzelmével és nyolcvanegy pole-pozíciójával a sorozat történetének harmadik legsikeresebb versenyzője, míg a modern érában (1972–) mindkét vonatkozásban ő a legeredményesebb. Teljes Sprint Cup-pályafutása során a Hendrick Motorsportsnál versenyzett. Ő az, aki a legtöbb egymást követő versenyen indult karrierje során, valamint huszonhárom szezonon keresztül minden egyes évben szerzett legalább egy pole-pozíciót, ezen kívül számtalan rekord fűződik még a nevéhez. Korábban elindult a második vonalnak számító Busch Series-ben (ma Xfinity Series). Komolyabb karrierje itt kezdődött, mikor az 1990-es szezon utolsó négy futamából kettőn elindult. 1991-ben és 1992-ben a Bill Davis Racingnél teljes szezont futott, utóbbi évben három győzelmet szerzett. 1999-ben és 2000-ben ismét elindult néhány versenyen saját csapata színeiben. Rick Hendrickkel együtt társtulajdonosa Jimmie Johnson \#48-as rajtszámú autójának. Johnson hat bajnoki címet szerzett 2006 és 2010 között, valamint 2013-ban. Saját korábbi, \#24-es rajtszámú Chevrolet-jében is van részesedése. Felesége Ingrid Vandenbosch, két gyermekük van, Ella Sofia és Leo Benjamin. ## Pályafutásának kezdete Gordon karrierje ötévesen kezdődött, amikor a kezdeti útkeresés után az amerikai kontinensen oly népszerű midget-autókkal, illetve azok negyedakkora, gyerekeknek tervezett megfelelőivel kezdett versenyezni. Ezek Európában leginkább az autókrossz-versenygépeknek felelnek meg, azonban Amerikában ezeket a járműveket legalább annyit használják aszfaltozott, mint krosszpályán, míg Európában szinte kizárólag utóbbin rendeznek ilyen jellegű versenyeket. Az anekdoták szerint az első pálya, ahol Gordon versenyzett, a Rio Linda-i Cracker Jack Track volt, és hatéves korára már harmincöt versenyt nyert, valamint öt pályacsúcsot állított fel. 1979-ben Gordon 51 kismidget-versenyt nyert meg. Tizenegy éves korában mind a huszonöt versenyt megnyerte, amelyen elindult. Tizenkét évesen rövid időre beleunt az autóversenyzésbe, és vízisízni kezdett, de egy év után visszatért eredeti sportjához. 1986-ban rövid időre belekóstolt a sprint autóversenyzésbe is, ahol három versenyt tudott megnyerni. Tizenhat évesen hivatalos versenyzői engedélyt kapott. Ezzel ő lett az addigi legfiatalabb pilóta, aki ezt megkapta. Gordon kamaszkorában Indiana államba, egészen pontosan Pittsboro városába költözött családjával, ahol több lehetősége volt a fiatal, feltörekvő autóversenyzőknek. 1989-ben ő lett az év újonc midget-versenyzője (ekkor már értelemszerűen nem a kicsinyített, hanem a teljes méretű gépekkel versenyzett). Ebben az évben megnyerte a Night Before the 500 elnevezésű versenyt, amelyet minden évben hagyományosan az indianapolisi 500 előtti napon rendeznek. 1990-ben ismét az élen végzett itt, és ugyanebben az évben amerikai bajnok lett. Ebben a kategóriában negyven versenyéből huszonkétszer, vagyis futamai több, mint felén állhatott dobogóra. 1992-ben részt vett a Slim Jim Pro Series Winchester 400 nevű versenyén, azonban egy ütközés miatt csak huszonnegyedikként rangsorolták. A kilencvenes évek közepén Gordon többször elmondta, hogy a formulaautó-versenyzés lenne számára az álom, azonban soha nem talált elég tőkeerős szponzort a karrierje beindításához. Egy alkalommal a korábbi Formula–1-es versenyző Jackie Stewart is felajánlotta segítségét Gordonnak, hogy talál számára Európában megfelelő ülést egy Formula–3-as vagy Formula–3000-es csapatnál, azonban végül Gordon nem élt ezzel a lehetőséggel, ugyanis ekkor már egyre szorosabb kapcsolatban volt a NASCAR-ral. ## NASCAR ### Busch Series Komolyabb NASCAR-karrierje megkezdése előtt szponzort kellett szereznie, így Gordon 1990-ben találkozott Hugh Connertyvel, több Hooters-étterem, valamint az Outback Steakhouse tulajdonosával. Connerty az Outbacken keresztül intézett Gordon számára egy autót, amellyel elindult a második legerősebb bajnokságnak számító 1990-es Busch Series utolsó néhány versenyén. Legelső futamára október 20-án, a North Carolina Motor Speedwayen került sor. Első autója egy hatvanhetes rajtszámú Pontiac volt, ezen kívül pedig itt tűnt fel először Gordon karrierjében versenymérnöke, Ray Evernham, akivel később rendkívül gyümölcsöző kapcsolatot alakítottak ki. Első időmérője kiválóan sikerült, ugyanis rögtön a második pozícióba, vagyis az első sor külső szélére kvalifikálta magát. A verseny már nem alakult ilyen jól, ugyanis a harmincharmadik körben balesetbe keveredett, végül harminckilencedikként rangsorolták. 1991-ben és 1992-ben teljes szezont futott a Busch Series-ben. Csapata ekkora már a Bill Davis Racing lett, amelynél egy Ford Thunderbirdöt vezethetett. Első évében rögtön ő lett az év legjobb újonca. Bár győzelmet ekkor még nem szerzett, egy első rajthely már összejött neki, és végül tizenegyedikként zárta a szezont. 1992-ben már győzni is tudott, ez összesen három versenyen sikerült neki az évad során. Rekordnak számító, tizenegy alkalommal az első rajthelyről kezdhette a futamokat, valamint számos esetben, ha nem is tudott nyerni, a legjobb öt között zárt. A fejlődés a versenyeken nyújtott teljesítményen kívül az év végi helyezésen és a szerzett pontokon is látható volt, ugyanis ebben az évben már negyedik lett, majdnem ötszáz ponttal többet szerezve, mint egy évvel korábban. Legközelebb 1999-ben, már ismert Cup-versenyzőként tért vissza néhány Busch Series-versenyre. Ekkor saját csapatot indított, Gordon/Evernham Motorsports néven. Visszatérése első évében a Pepsi hat futamon segítette az indulásban Gordont, csapattársa, Ricky Hendrick (Gordon Cup-csapatfőnöke, Rick Hendrick fia) pedig két versenyen kapott lehetőséget. Ami Gordont illeti, a hat futamból négyszer is a legjobb öt között zárt, Phoenixben pedig nyerni is tudott. Az istálló ebben a formában csak egy szezont élt túl, ugyanis 1999 végén Evernham elhagyta Hendrick csapatát. 2000-ben ismét visszatért néhány verseny erejéig, és ebben az évben is összejött neki a győzelem Homestead-ben. ### Sprint Cup Series #### Az első évek (1992–1994) Már a Busch Series-ben töltött évei alatt többen megpróbálták leszerződtetni Gordont a Cup-csapatukba. Az első ilyen ember Jack Roush, a Roush Fenway Racing főnöke volt. A szerződés végül azért nem jött létre, mert Gordon nevelőapja, John Bickford azt szerette volna, hogy Ray Evernham legyen Gordon versenymérnöke, míg Roush a saját emberét preferálta volna. A Hendrick Motorsports vezetője, Rick Hendrick ugyancsak kíváncsi volt Gordon teljesítményére, így a csapatfőnök meg is nézte a teljesítményét egy 1992-es versenyen, az Atlanta Motor Speedwayen, két nappal később pedig le is szerződtette a fiatal, tehetséges pilótát. Első Sprint Cup-versenye (akkoriban Winston Cup) a Hooters 500 volt az 1992-es szezon végén. Gordon első versenye egyébként egy másik korszakos egyéniség, „a Király”, Richard Petty utolsó futama is volt, ahol Gordon végül egy ütközést követően harmincegyedikként zárt. Első teljes idényét 1993-ban kezdhette meg. Rögtön első nekifutásra megnyerte a Daytona 500 kvalifikációs versenyét, a Gatorade Twin 125'-ot, ezzel ő lett a legfiatalabb versenyző, akinek ez sikerült. Ugyancsak megszerezte ebben az évben első pole-pozícióját is az őszi Charlotte-i versenyen. A szezont végül tizennegyedikként zárta. Bár győzelmet első évében még nem szerzett, tíz alkalommal is a legjobb tíz között végzett, ebből hatszor minimum ötödik volt. Jó teljesítményének köszönhetően ő lett az év legjobb újonca. Gordon teljesítménye szépen lassan megdöntötte azokat az előítéleteket, miszerint fiatal versenyző nem tud igazán jól teljesíteni ilyen magas szinten. Bár több jó versenyt futott, agresszív stílusa, és gyakori balesetei miatt több rutinos, nagynevű ellenfele ellenszenvét kivívta karrierje kezdeti szakaszában. Erre sokak szerint a legjobb példa az 1993-as First Union 400 volt, amely után Darrell Waltrip azt mondta Gordonról, hogy „mindent eltalált, csak a tempót nem”. Az 1994-es szezon is jól indult számára, ugyanis a szezon első, húszkörös gálafutamát, az 1994-es Busch Clash-t megnyerte. Az év első „igazi” futamán, a Daytona 500-on negyedik lett, valamint hét kört vezetett is a verseny során. A következő versenyek nem alakultak túl szerencsésen, ugyanis a kilencből hat alkalommal is huszadiknál rosszabb helyen rangsorolták. Ezt követően viszont, a Coca Cola 600-on megszerezte pályafutása első futamgyőzelmét. Bár a verseny nagy részében, így az utolsó szakaszban is Rusty Wallace vezetett, végül az utolsó kerékcseréknél végzett jobb szerelői munka meghozta Gordon számára a hőn áhított győzelmet, ami után a díjátadáskor elsírta magát. Ebben az évben rögtön megszerezte második győzelmét is, ugyanis hazai pályán, Indianapolisban is őt intették le elsőként az először megrendezett Brickyard 400-on. #### Négy év, három bajnoki cím (1995–1998) Az 1995-ös volt első igazán sikeres szezonja. Bár az év nem indult jól számára (22. hely Daytonában), a következő kilenc futamból hármat megnyert, és további négy alkalommal lett második vagy harmadik, ezen kívül négyszer az első rajtpozíciót is megszerezte. Hiába szerezte meg Charlotte-ban ötödik pole-pozícióját, egy szabálytalan alkatrész miatt őt és csapatát hatvanezer dollárra büntették, a versenymérnököt, Ray Evernhamet pedig próbaidőre helyezték. Később még négy pole-pozíciót szerzett (Dover, Michigan, Indianapolis, Martinsville), valamint ugyancsak négyszer intették le őt elsőként a kockás zászlóval (Daytona, New Hampshire, Darlington, Dover). Teljesítménye végül több, mint 300 pontos előnyben mutatkozott meg az idősebb Earnhardttal szemben, ez pedig bajnoki címet jelentett számára, pályafutása során először. A csapat rengeteget fejlődött egyébként a megbízhatóság terén, ugyanis míg az előző két szezonban összesen huszonegyszer nem ért célba, addig ez a szám az 1995-ös évben mindössze három volt. 1996-ban megkísérelte megvédeni címét. A futamgyőzelmeket tekintve még 1995-nél is jobban sikerült ez az év, ugyanis nem kevesebb, mint tízszer végzett az első helyen. Ám hiába kiemelkedő eredményei és a sok első hely, ebben az évben ismét rengeteg kiesés, vagy baleset miatti rossz helyezés hátráltatta őt a címvédésben. Az első két futamon, Daytonában és Észak-Karolinában negyvenen kívüli helyezéssel rangsorolták, de Talladegában, New Hampshire-ben, Indianapolisban és Charlotte-ban sem sikerült beférkőznie még a legjobb 30 közé sem. Tíz futamgyőzelme ellenére elbukta a bajnokságot csapattársával, Terry Labontéval szemben, aki bár csak két futamot nyert, sokkal kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtott, és végül 37 ponttal megelőzte Gordont. Ebben az évben rendeztek utoljára NASCAR-versenyt North Wilkesboróban. Ezen az utolsó futamon végül Gordon szerezte meg a győzelmet. 1997-ben, pályafutása során először, megnyerte a Daytona 500-at, ezzel az addigi legfiatalabb daytonai győztes lett. Bár később még nyert kilenc futamot (Bristolban például egészen a leintésig harcolt Rusty Wallace-szal), ismét több gyenge helyezés rondított bele a futamgyőzelmek uralta összképbe, így várható volt, hogy ebben az évben is kevés ponton fog eldőlni a bajnoki cím. Végül ez a forgatókönyv valósult meg, ugyanis az év végén mindössze tizenhét pont döntött Gordon és Dale Jarrett között, ám ezúttal Gordon örülhetett, és ő szerezte meg a bajnoki címet, pályafutása során már másodszor. Ebben az évben ismét meggyanúsították Gordont és Evernhamet, hogy szabálytalan autót indítanak, ám ezúttal nem a kritikusoknak volt igaza. Mivel megnyerte a Daytona 500-on kívül a Coca Cola 600-at, valamint Darlingtonban is ő végzett az élen, a négy legnagyobb presztízzsel bíró verseny közül hármat is megnyert. Ez akkoriban azt jelentette, hogy egy különdíjat nyert, a Winston Milliont, amit az a versenyző kapott, aki hasonló teljesítményre volt képes (a negyedik klasszikus egyébként Talladega). Gordon mindössze a második versenyző volt, aki ezt véghez tudta vinni, előtte ez Bill Elliottnak sikerült 1985-ben. Az 1998-as év a NASCAR modern érájának egyik legnagyobb fölénnyel megnyert éve. Az előző évek szoros küzdelmei után Gordon ebben a szezonban egyeduralkodó volt, és gyakorlatilag egy pillanatig nem forgott veszélyben, hogy ő lesz a bajnok év végén. Már a szezon első felében nyert négy futamot, de az igazi dominancia az évad második felére maradt. Az utolsó tizenhét futamból kilencszer is az élen zárt, volt olyan sorozata, amikor hatból öt versenyt is ő nyert meg, köztük négyet egymás után. Ezen a tizenhét futamon egyébként a kilenc győzelemmel együtt tizenhatszor a legjobb ötben zárt, legrosszabb eredménye egy hetedik hely volt. A szezon végén az ő neve mellett tizenhárom győzelem, hét pole-pozíció, huszonöt top 5-ös és huszonhét top 10-es helyezés állt, és egy alkalommal négy egymást követő versenyt is megnyert. Ezek közül a tizenhárom futamgyőzelem, valamint a négy egymást követő siker egyaránt rekordnak számítanak a modern érában. Gordon végül 364 ponttal előzte meg a második helyezett Mark Martint, így tehát négy évből harmadszor szerzett bajnoki címet. #### Új versenymérnökök, új szituációk (1999–2005) Gordon az 1999-es szezont is Evernhammel kezdte meg, akivel ismét nagyon jól indult az év. Ebben az idényben megszerezte második győzelmét a Daytona 500-on, valamint újabb elsőségeket zsebelt be Atlantában, a California 500-on, Sears Point-ban és Watkins Glen-ben. A Martinsville-i verseny előtt egy nagy változás következett be csapatában a Hendrick Motorsports-on belül, ugyanis Ray Evernham távozott a csapattól, hogy saját istállót alapítson Evernham Motorsports néven. Versenymérnöke Evernham után Brian Whitesell lett. Vele Martinsville-ben, majd rögtön a következő futamon, Charlotte-ban sikerült győznie, de a bajnoki címre ezúttal nem volt esélye, csak a hatodik lett. Az év során felvette vele a kapcsolatot Chip Ganassi, a Chip Ganassi Racing tulajdonosa, azzal a céllal, hogy leszerződtesse az istállójába, míg a Dallas Cowboys első embere, Jerry Jones egyenesen társtulajdonosnak szerette volna megszerezni őt egy új csapathoz. Végül egyik lehetőség sem valósult meg, mégpedig azért, mert az 1999–2000 közötti holtszezonban Gordon életre szóló szerződést kötött a Hendrick Motorsportsszal, amely egyben azt is jelentette, hogy részesedést kapott a saját, 24-es rajtszámú autójának bevételeiből, nem csak egyszerűen versenyzője volt tehát már az autónak. Brian Whitesell csak néhány verseny erejéig volt Gordon versenymérnöke, 2000-nek már Robbie Loomisszal vágott neki. Ez az éve kimondottan rosszul sikerült. Első éve Loomisszal leginkább az összecsiszolódásról szólt, ennek megfelelően 2000-ben „mindössze” három győzelmet szerzett, Talladegában (ez volt karrierje ötvenedik futamgyőzelme), Sonomában és Richmondban. Év végén a kilencedik helyen zárt, ennél rosszabbul csak első teljes szezonjában teljesített, akkor tizennegyedik lett. 2001-ben Gordon rácáfolt azokra a kritikákra, miszerint csak Evernhammel tudna bajnoki címet szerezni. Ebben az évben hat futamot is meg tudott nyerni, ő végzett az élen Las Vegasban, Doverben, Michiganben, amely a Hendrick századik győzelme volt, egyik kedvenc helyszínén, Indianapolisban, Watkins Glenben és az első ízben megrendezett kansasi versenyen. A szezon végén 5112 ponttal zárt, 349-cel többel, mint a második helyezett Tony Stewart. Negyedik bajnoki címével mindössze a harmadik versenyző lett a sorozat történetében, aki legalább négy bajnoki címet szerzett, Richard Petty és Dale Earnhardt után, akik hét-hét bajnoki címmel fejezték be karrierjüket, Earnhardt sajnálatos módon pont ebben az évben, a Daytona 500-on életét vesztve. Gordon összetettbeli harmadik helye (a bajnoki címeket tekintve) csak közel egy évtizeddel később változott meg, amikor csapattársa, Jimmie Johnson 2006 és 2010 között zsinórban ötször nyert, megelőzve Gordont. 2002 és 2003 két csendesebb év volt Gordon számára. Bár futamgyőzelmeket szerzett (mindkét évben hármat-hármat), 2002-ben ötödik, 2003-ban negyedik helyen zárt összetettben. 2004-ben, amikor a sorozat először futott Nextel Cup néven, a \#24-es autó Gordonnal öt győzelmet aratott, és végül a győzelem sem múlt sokon. Az első három versenyző, Kurt Busch, Jimmie Johnson és Gordon között mindössze tizenhat pont volt a különbség, Busch és Johnson, valamint Johnson és Gordon között is 8-8. 2005-ben hiába szerzett négy győzelmet is (Daytona 500, mindkét Martinsville-i verseny és Talladega), év végén mégis karrierje második legrosszabb év végi helyezését hozta össze. Hiába a négy futamgyőzelem és a további tíz top 10-es helyezés, a mérleg másik oldalán kilenc be nem fejezett verseny állt, ez pedig rányomta a bélyegét a szezonra, és végül csak tizenegyedik lett, így a bajnoki címért zajló egyfajta „rájátszásba”, a Chase-be sem jutott be. Szeptember 14-én Loomis elhagyta a csapatot, így helyette Gordon egyik szerelője, Steven Letarte lépett elő versenymérnökké. #### Majdnem bajnok (2006–2010) 2006-ban is Steven Letarte maradt Gordon versenymérnöke, és ez így is maradt egészen 2010-ig. 2006-ban egyébként mindössze két győzelmet szerzett, Sonomában és Chicagolandben, ezen kívül pedig az első rajthelyről is kétszer indulhatott, a doveri és phoenixi őszi versenyeken. 2007-re jelentősen feljavult Gordon teljesítménye. Első győzelmét ebben az évben Phoeinxben szerezte, ahol egyébként a pole-pozícióból is indulhatott. Ez volt karrierje ötvenkilencedik időmérő-elsősége, ezzel beállította Darrell Waltrip rekordját a modern érában. Az időmérő után másnap még egy nagy versenyzőt utolért, ugyanis phoenixi győzelmével már ugyanannyi sikernél tartott, mint Dale Earnhardt, és már az összetett hatodik helyén állt. A következő helyszínen, Talladegában ismét a pole-ból tudott győzedelmeskedni, azonban itt a nézők finoman szólva sem örültek Gordon győzelmének, és az ünneplés kisebb botrányba fulladt, amikor sörösdobozokkal kezdték dobálni az autóját. Talladega után még négyszer végzett az élen, Darlingtonban, Poconóban, a második 'degai futamon és Charlotte-ban. A hét pole-pozíciója közül kettőt Fontanában és Bristolban szerzett, ezt követően volt egy hármas sorozata Phoenix és Richmond között, a szezon vége felé pedig Michiganben és Martinsville-ben is ő indulhatott az élről. Bár Johnson mögött csak második lett év végén, egy újabb rekordot felállított, ugyanis harmincszor is a legjobb tíz között zárt a futamokon. 2007 már a második év volt, amikor Gordon a Chase-rendszer miatt bukta el a bajnokságot: a régi rendszer szerint 2007-ben Gordon 353 ponttal előzte volna meg csapattársát. 2008 és 2010 között nem sok sikerélménye akadt, ugyanis ezalatt a három szezon alatt mindössze egyszer tudott futamot nyerni, méghozzá Texasban, pályafutása során először. Az egy futamgyőzelme mellett szerzett ezalatt az időszak alatt hat pole-pozíciót, legjobb összetett eredménye pedig egy harmadik hely volt 2009-ből, Johnson és Mark Martin mögött. 2009-ben Gordon lett az első olyan versenyző, aki karrierje során legalább százmillió dollárt összegyűjtött a versenyek pénzdíjazásaiból. #### A veterán Gordon (2011–2015) A 2011-es évtől kezdve Alan Gustafson lett Gordon versenymérnöke, míg korábbi főnöke, Letarte Dale Earnhardt Jr. csapatához került. Már a szezon második versenyén, Phoenixben megszületett Gustafson és Gordon első győzelme, ezzel pedig hatvanhat verseny után parkolhatott be ismét a győztesnek kialakított helyre, a Victory Lane-re. Az év első talladegai versenyén Gordon indulhatott a pole-pozícióból, ezzel pedig utolérte a vonatkozó ranglista harmadik helyén álló Cale Yarborough-t. Poconóban holtversenyben ő lett a legsikeresebb versenyző a pályán aratott győzelmeket tekintve Bill Elliott-tal. Atlantában Johnsont legyőzve sikerült megszereznie újabb győzelmét, ezzel pedig 85-tel már az ő neve mellett állt a harmadik legtöbb siker Richard Petty (200) és David Pearson (105) mögött, valamint Bobby Allison és Darrell Waltrip (84-84) előtt. 2012 ismét nem sikerült igazán jól számára. A kevés sikerélmény egyike volt a poconói győzelem. Miután az utolsó újraindítás idején Johnsonnak műszaki problémái adódtak, Gordon állt az élre, és végül megszerezte nyolcvanhatodik győzelmét, a hatodikat ezen a pályán. Mivel az előző évi versenyen már beállította Bill Elliott rekordját, ettől az idénytől kezdve már ő volt a legtöbb győzelmet szerző versenyző Poconóban. Egyik legjobb versenyét Richmondban futotta, ahol a verseny elején még körhátrányban is volt, végül Clint Bowyer mögött másodikként zárt, és ismét kvalifikálta magát a Chase-be. Phoenixben ismét Gordon és Bowyer volt a két főszereplő. A verseny egy pontján összeütköztek, emiatt Gordon a falban végezte, valamint defektet kapott. A baleset miatt Gordont ítélte meg vétkesnek a versenybíróság, valamint azt sem ítélte szabályosnak, ahogy a boxba hajtott volna a javítás miatt, így fekete zászlóval kiintette a versenyből. A döntés miatt feldúlt Gordon emiatt megvárta Bowyert, és szándékosan kiütötte őt a versenyből, véget vetve ezzel Bowyer bajnoki esélyeinek arra az évre. Már a két szerelőgárda is összecsapott (igaz, csak verbálisan), de az igazi balhé a két versenyző között látszott kialakulni. Bowyer amint tudott, kiszállt az autójából, és elkezdett futni Gordon felé, és a versenyfelügyelők csak nagy nehézségek árán tudták visszatartni Gordontól. Az eset miatt Gordon százezer dolláros büntetést, valamint huszonöt pontos levonást kapott, emellett december 31-ig próbaidőre helyezték. A balhét gyorsan maga mögött hagyta, és megnyerte a szezonzáró homesteadi versenyt, az évet viszont csak tizedikként fejezte be. A 2013-as Bojangles' Southern 500 nevű versenyen, Martinsville-ben karrierje (megszakítás nélküli) hétszázadik futamát teljesítette, és mivel harmadikként ért célba, egy újabb mérföldkőt is elért egyetlen hétvége alatt: pályafutása során háromszázadszor végzett a legjobb öt között. Két futammal később, Doverben a 301. top 5-ös helyezését is megszerezte, ezzel utolérte David Pearsont. Richmondban pályacsúccsal szerezte meg az edzéselsőséget, 2013-ban először, Richmondban pedig ötödször, utóbbi rekord. Azzal, hogy huszonegy szezonja mindegyikében szerzett pole-pozíciót, szintén rekordot állított fel. Ez volt hosszú idő után az első szezon, amikor nem jutott be a Chase-be, ugyanis hiába lett nyolcadik, győzelmet nem szerzett, ebben a rendszerben pedig a futamgyőztes pilóták élveznek elsőséget. Szeptember 13-án kiderült, hogy mégis részt vehet a Chase-ben, ugyanis úgy ítélték meg, hogy az előtte egy ponttal végző, így Gordont a Chase-ből kiütő Joey Logano a szabályok adta kereteken túl játszott össze David Gillilanddel, hogy Logano Gordon előtt maradhasson. Martinsville-ben megszerezte első 2013-as győzelmét, a pályán pedig 2005 óta az elsőt. 2013-ban végül hatodikként zárt. A futamgyőzelmeket tekintve 2014 volt utolsó igazán sikeres éve. Az elsőt Kansasben aratta. Az indianapolisi Brickyard 400 előtt Indianapolis polgármestere, Greg Ballard Gordon 1994-es győzelmét „Jeff Gordon-nappá” nyilvánította. A gesztus jót tett Gordonnak, ugyanis 17 körrel a verseny vége előtt megelőzte Kasey Kahne-t, és megnyerte a futamot, ötödször Indianapolisban. Nyert Michiganben és Doverben is, ezzel ezeken a pályákon is két nagyon hosszú nyeretlenségi sorozatot szakított meg, ugyanis 2001 óta egyik helyszínen sem tudott győzedelmeskedni. Texasban Gordon, Johnson és Brad Keselowski harcoltak a győzelemért. A legvégén Keselowski megpróbált az élre törni, azonban a kísérlet során kivágta Gordon gumiját, ami miatt Gordon ütközött, és csak huszonkilencedik lett, míg Keselowski is csak harmadikként zárt. A boxutcában, a kamionok között Gordon megvárta Keselowskit és összeszólalkozott vele, a jelenetnek a két versenyző szerelői is szem- és fültanúi voltak. A szóváltásból akkor lett komoly verekedés, amikor Kevin Harvick is beszállt, aki szintén Keselowskin szeretett volna elégtételt venni a futamon történt korábbi csatáik után. Hiába szerzett Gordon négy győzelmet, a bajnoki címre nem volt esélye, és végül ismét hatodik helyen fejezte be az évet. A szezon során megszerezte 454. top 10-es helyezését, ezzel az örökranglista második helyére ugrott Richard Petty (712) mögé. 2015-ben rögtön az év elején, január 22-én bejelentette a visszavonulását. Egy héttel később azt is elmondta, hogy nem kíván több Daytona 500-on sem indulni. A szezonja jól indult, ugyanis utolsó Daytona 500-án a pole-ból indulhatott. A verseny már nem sikerült igazán jól, ugyanis az utolsó körben tömegbalesetbe keveredett, így végül harmincharmadikként rangsorolták. Később még háromszor indulhatott az élről, ilyen volt a Las Vegas-i és mindkét talladegai futam. Utolsó szezonjában, bár futamgyőzelem nélkül, de ismét bekerült a chase-be, és egészen az utolsó futamig volt esélye a bajnoki címre, miután novemberben győzni tudott Martinsville-ben. Az utolsó futamon, Homesteadben négy versenyzőnek, Gordonnak, Kyle Buschnak, Martin Truex, Jr.-nak és Kevin Harvicknak volt esélye a bajnoki cím megszerzésére, amelyhez a leendő bajnoknak mindössze a legelőrébb kellett végeznie a négy pilóta közül. Gordon végül hatodik lett karrierje utolsó versenyén, így összetettben harmadik lett. A bajnoki címet Kyle Busch szerezte meg. #### Alkalmi helyettesítések (2016–) Bár 2015-től kezdve úgy döntött, többet nem indul egész szezonban, a teljes visszavonulást soha nem említette. Ennek megfelelően 2016-ban csapata, a Hendrick Motorsports bejelentette, hogy két futamon, Indianapolisban és Poconóban ő helyettesíti agyrázkódást szenvedett csapattársát, Dale Earnhardt Jr.-t. Első beugró futamán tizenharmadikként zárt. Később elindult Poconóban, Watkins Glenben és Bristolban is. Amikor bejelentették, hogy Earnhardt a teljes hátralévő szezont ki kell, hogy hagyja, Gordon maradt az autóban, azonban nem az összes futamra, ugyanis megkapta váltótársnak Alex Bowmant. Gordon az idény végére még négy futamot (Darlington, Richmond, Dover, Martinsville) kapott meg, a többin Bowman indult. ## Egyéb versenyek Pályafutása során összesen kétszer vett részt a Race of Champions elnevezésű nemzetközi versenyen, ahol az autó- és motorversenyzés különbözői szakágainak legjobbjai csapnak össze minden évben. A 2002-es tornán az amerikai csapat, benne Gordonnal, Jimmie Johnsonnal és Colin Edwardsszal megnyerte az országok küzdelmét. Ami Gordon versenyeit illeti, a csoportkörben Cristiano da Matta ellen kikapott, legyőzte viszont Fernando Alonsót. Az elődöntőben a francia csapat volt az ellenfél, ahol Gordon végül diadalmaskodott Sébastien Bourdais ellen. Az olaszok elleni döntőben ismét győzedelmeskedett, ezúttal Fabrizio Giovanardi ellen. Mivel Gordonon kívül Edwards kétszer is legyőzte Marco Melandrit, az amerikaiknak Johnson veresége is belefért, ugyanis összesítésben így is 3–1-re múlták felül Olaszország csapatát. Elvileg ott lett volna 2004-ben is, azonban végül influenza miatt le kellett mondania a részvételt, és a helyére Casey Mears került. Itt egy nagy találkozó jöhetett volna létre, ugyanis a programban szerepelt egy Gordon-Michael Schumacher-összecsapás is. 2005-ben Travis Pastrana volt Gordon csapattársa. Egyéniben Gordon indult, és mind számára, mind a csapat számára az elődöntő jelentette a végállomást. Előbbiben Gordon Tom Kristensen ellen szenvedett vereséget, míg a csapatversenyben ismét Kristensen, valamint Mattias Ekström volt az amerikaiak végzete. Életében először 2007-ben indult a daytonai 24 órás autóversenyen, a Wayne Taylor Racing színeiben. Csapattársai Max Angelelli, Jan Magnussen és Wayne Taylor voltak. A csapat végül harmadikként ért célba, két kör hátránnyal a Juan Pablo Montoya-Scott Pruett-Salvador Durán trió mögött. Ugyancsak elindult több IROC-versenyen, 1995 és 2001 között. Ezek során egy versenyt nyert, 1998-ban, Daytonában. Bár meg volt hívva a 2002-es versenyre is, elfoglaltságaira hivatkozva végül ekkor nem tette tiszteletét a versenyen. 1997-ben Gordon kapott egy lehetőséget a CART egyik csapattulajdonosától, Barry Greentől, hogy a Team Green színeiben tegye meg első lépéseit a Formula–1 felé. Bár mindig is szívesen versenyzett volna formulaautókkal, végül nem fogadta el az ajánlatot, ugyanis véleménye szerint „egyszerűen túl sok lépés lett volna” eljutni az F1-ig. Egyetlen kapcsolata formulaautókkal az az autócsere, amit későbbi közvetlen riválisával, Juan Pablo Montoyával, a Williams akkori F1-es pilótájával ejtettek meg az Indianapolis Motor Speedwayen. Gordon legjobb ideje 1:16.5 volt, vagyis első próbálkozásra többek szerint biztató köridőket futott a számára teljesen ismeretlen autóval. Montoya egyébként a 2002-es amerikai nagydíjon 1:10-es pole-pozíciós időt futott, ugyanazon a pályán, ugyanazon a vonalvezetésen. 2007-ben, 2008-ban és 2010-ben elindult az Eldora Speedwayen megrendezett Prelude to the Dream elnevezésű jótékonysági autókrossz-versenyen. Első évében harmadik, 2008-ban tizennegyedik, míg utoljára huszonkettedik lett. ## Szponzoráció, autófestések Karrierje kezdetétől, az 1993-as szezontól kezdve egészen 2000-ig Gordon egy szivárvány mintázatú autóval állt rajthoz, amely akkori főszponzora, a DuPont "színes cég"-mottóját volt hivatott kihangsúlyozni. Az autó festése személy szerint Sam Bass nevéhez fűződik, ám az eredeti tervekben a legsötétebb szín a fekete lett volna, a kék személyesen Gordon kérésére váltotta fel a feketét. A Hendrick Motorsports végül készített több változatot is, ebből választotta ki a cég a végül ikonikussá vált autófestést Gordon számára. Az autó kinézete miatt Gordon és szerelői csapata a „szivárványharcosok” becenevet kapták. 1997-ben hosszútávú szerződést kötött a Pepsivel, amely attól az évtől kezdve egészen karrierje legvégéig érvényben maradt. Emiatt Gordon minden évben, főleg az éjszakai versenyeken vezetett egy Pepsi-mintázatú autót. A verseny, ahol ez a legtöbbször előfordult, a Coke Zero 400 volt. 2001-től a klasszikus szivárványminta valamelyest megváltozott, ekkor a fő minta a lángnyelv lett. Innentől kezdve a klasszikus minta csak a 2004-es Nextel All-Star Challenge-en és a 2015-ös Irwin Tools Night Race-en tért vissza. A DuPonthoz köthető még az a jubileumi minta, amellyel Gordon autóját a DuPont huszadik születésnapja idején matricáztak fel. 2006-ban újabb szponzorral, a Nicorette-tel szerződött le. 2007-ben bővült az együttműködés, így összesen négy versenyen került fel a Nicorette emblémája az autóra. A 2007-es Coca Cola 600-on az autón az Amerikai Védelmi Minisztérium emblémája díszelgett. A 2007-es talladegai versenyre Gordon a szurkolókat kérte meg arra, hogy megtervezzék az autó mintázatát. Az akció szerencsét hozott, ugyanis végül ő nyerte a futamot. 2009-től kezdve a lángnyelvmotítvumok fekete alapon narancs és piros színezetet kaptak. Ugyancsak 2009-ben kötött szerződést Gordonnal a Nemzeti Gárda, a szerződés szerint 6–8 versenyen kellett őket mutatni a 24-es rajtszámú Chevrolet-n. 2009 novemberében a Hendrick Motorsports tulajdonosa, Rick Hendrick elmondta, azt tervezi, hogy a DuPonttal egészen Gordon karrierje végéig szóló szerződést köt. A csapat és a DuPont szerződése 2010-ben járt le, ekkor Hendrick afféle B-tervként tárgyalt a Walmarttal is egy főszponzori szerződésről, ám ez végül nem jött létre. Néhány szponzor (általában filmek vagy konkrét filmes karakterek) csak egy-egy verseny erejéig tűnt fel Gordon karrierjében. Ilyen volt a Jurassic Park 1997-ben, a Csillagok háborúja I: Baljós árnyak és a NASCAR Racers 1999-ben, Snoopy a 2000-es Brickyard 400-on, valamint Superman 2006-ban. 2009-ben, a Charlotte-i versenyen Megatron került fel Gordon autójára a nem sokkal később mozikba kerülő Transformers: A bukottak bosszúja film reklámjaként. 2010-ben Rick Hendrick bejelentette, hogy három évvel meghosszabbították szerződésüket a DuPonttal, de a cég már csak tizennégy futamon volt Gordon főtámogatója. Az elmúlt években megszokott két versenyen Gordon Pepsi-matricákkal körözött, míg a maradék futamokon az AARP lett a támogatója. 2012-ben felkerült az autóra a FarmVille nevű játék, valamint a Tini Nindzsa Teknőcök is. 2013-ban a DuPontot megvette a Carlyle Group, és a cég neve innentől Axalta Coating System lett, amely tizennégy versenyen szponzorálta Gordont a szezon során. 2014-ben, a texasi versenyen egy helyi cég támogatta. Gordon és a Hendrick Motorsports legutolsó szponzori szerződéseiket a Panasonickal (a Toughbook branden keresztül) és a 3M-mel kötötték. ## Sikerei ### Díjak, elismerések 2009 óta az amerikai midget-versenyzés hírességek csarnoka tagja. A pályán elért kiváló eredményei miatt beválasztották a Watkins Glen International versenypálya saját hírességek csarnokába is. Ugyancsak 2009-ben kapta meg az ezüst Buffalo-díjat, amely az Amerikai Cserkészszövetség legmagasabb kitüntetése, ezt humanitárius tevékenységéért kapta. Két nappal a 2012-es Pennsylvania 400 előtt egy újabb ilyen jellegű elismerést kapott, a Heisman Humanitarian Awardot, a gyermekekkel kapcsolatos problémákban nyújtott nagy segítségéért. 2012-ben egy 2,6 km-es útszakaszt róla neveztek el, ez Jeff Gordon Expressway. Már maga az út is az Interstate 85 nevet viseli, amelyben a 85-ös szám Gordon nyolcvanötödik győzelme előtt tiszteleg. 2015-ben a New York-i Ride of Fame egy túrabuszt ajándékozott Gordon számára, mellyel a sikereit ismerték el. ### Rekordok Kilencvenhárom győzelmével Jeff Gordon minden idők harmadik legsikeresebb NASCAR-versenyzője, míg a modern érában (1972–) ennél senki nem végzett többször az élen. Ő aratta a legtöbb győzelmet nem oválypályákon (9), és az olyan superspeedway-pályákon, ahol szűkített levegőbeömlővel szerelték fel minden versenyző autóját (12). Több pályán is ő a legsikeresebb Sprint Cup-versenyző, ezek a következők: Indianapolis Motor Speedway (5), Kansas Speedway (3, megosztva Jimmie Johnsonnal), Pocono Raceway (6) és Sonoma Raceway (5). Ha minden autóverseny-sorozatot figyelembe veszünk, Indianapolisban Michael Schumacher Formula–1-es versenyzővel együtt aratták a legtöbb sikert. 2009-ben Gordon lett az első versenyző, aki karrierje során legalább 100 millió dollárnyi pénzdíjat nyert. 1992-es debütáló versenye, a Hooters 500 óta egyetlen versenyt sem hagyott ki sem sérülés, sem személyes indokok miatt. A 2015-ös Sylvania 300 volt pályafutása 789. versenye, ezzel pedig ő lett a megszakítás nélkül legtöbb versenyen induló pilóta. A korábbi rekordott Ricky Rudd tartotta, aki 1981 és 2005 között 785 futamon állt rajthoz. Ezzel a számmal egyébként az összetett kilencedik helyén található a legtöbb versenyen szereplő NASCAR-versenyzők között. Ez a rekordja mindössze néhány alkalommal került veszélybe. 2007-ben, lánya születése idején Mark Martint állította készenlétbe Gordon, hogy szükség esetén beugorjon a helyére. Ella Sofia végül június 20-án, szerdán született meg, így Gordon kényelmesen odaért a hétvégi versenyre. Hasonló történt 2010-ben második gyermeke, Leo Benjamin születése idején, amikor Gordon helyettese a csak nem oválypályákon induló Scott Pruett lett volna szükség esetén. Pruett egyébként néhány bemelegítő kört is megtett, azonban Gordon a Watkins Glen-i versenyen is el tudott indulni. Leo Benjamin Gordon végül kevesebb, mint egy nappal a verseny leintése után született meg. A 2014-es Coca Cola 600 idején Gordon hátsérüléssel küzdött, ekkor Regan Smith állt készenlétben, hogy adott esetben helyettesíteni tudja, végül azonban ezen a versenyen is el tudott indulni. ## Gordon a médiában ### Szakkommentátori szerepkör Miután bejelentette, hogy a 2015-ös lesz az utolsó teljes szezonja, többször elmondta, szívesen csatlakozna a Fox Sports tévécsatorna közvetítői csapatához. 2015. január 26-án a USA Today írója, Jeff Gluck bejelentette, hogy Gordon leszerződött a Fox Sportsszal a vendég szakkommentátori szerepre az Xfinity Series versenyeire Adam Alexander és Michael Waltrip mellé. A hírt a Fox Sports a következő napon erősítette meg. Február harmadikán, a Fox News Channel reggeli műsorában, a Fox & Friendsben Gordon elmondta, hogy első évében egyelőre három vendégszereplést tervez. Első szakkommentátori szereplésére végül április tizedikén, az Xfinity Series texasi versenyén került sor. Később még visszatért a képernyőre Bristolban és Talladegában. Gordon egyike volt azon öt aktív versenyzőnek, akik az év során szakkommentátorként vendégszerepeltek az Xfinity Series versenyei alatt. A másik négy versenyző Brad Keselowski, Kevin Harvick, Clint Bowyer és Danica Patrick voltak. Gordon május 21-én, a NASCAR Race Hub-on bejelentette, hogy 2016-tól a Sprint Cup Series állandó szakértője lesz a Fox Sports képernyőjén, Mike Joyjal és Darrel Waltrippel. Gordon a közvetítői csapatban Larry McReynolds helyére kerül. ### Filmes karrier Több televíziós produkcióban, valamint mozifilmben is szerepelt, legtöbbször saját magát alakítva. Ezen kívül feltűnt a Pepsi YouTube-csatornáján is, több népszerű videóban. Részt vett reklámokban is. Az egyik címe „Road Trip to the Race Track”, amely egy reklám volt a 2011-es Coke Zero 400 verseny előtt.. 2013-ban Ron Howarddal együtt dolgozott a NASCAR által létrehozott The Crossing című sorozatban. Filmszerepek Televíziós műsorok ### Dokumentumfilmek 2004-ben ő volt az alanya az ESPN dokumentumfilm-sorozatának, a SportsCenturynek. Több más epizódban is feltűnt, azonban a fő téma ezekben az esetekben Dale Earnhardt és Tony Stewart voltak. 2007-ben egy egész estés dokumentumfilm készült róla 24 x 24: Wide Open with Jeff Gordon címmel. Említés szintjén szerepel két olyan filmben, amely csapatáról, a Hendrick Motorsportsról szól. Ezeknek a címe: Together: The Hendrick Motorsports Story (2009) és Beyond 200: The Hendrick Motorsports Story (2012). ### Egyéb televíziós megjelenések Feltűnt vendégként a Live! with Regis and Kelly című műsorban, valamint tíz alkalommal társházigazda is volt, amikor az egyik műsorvezetőnek, Regis Philbinnek erre nem volt lehetősége. 2001-ben részt vett a Legyen Ön is milliomos! amerikai változatának sportszupersztár-különkiadásában, ahonnan végül 32 ezer dollárral távozott, miután elrontotta a 125 ezer dolláros kérdést. 2003-ban az addigi huszonnyolc évad alatt ő lett az első NASCAR-versenyző, aki házigazdája lehetett a Saturday Night Live című show-nak. 2010-ben részt vett az Extreme Makeover: Home Edition című műsorban, 2013 januárjában pedig az I Get That a Lot-ban, ahol benzinkutasként Quaker State-motorolajat próbált eladni anélkül, hogy felismernék őt. További műsorok, amelyekben Gordon is szerepelt: 60 Minutes, The American Athlete, American Idol, Celebrity Poker Showdown, Charlie Rose, Crook & Chase, The Ellen DeGeneres Show, Fashion Police, Fox & Friends, Good Morning America, Jimmy Kimmel Live!, Knock Knock Live, Larry King Live, The Late Late Show with Craig Ferguson, Late Night with Jimmy Fallon, Late Show With David Letterman, Life & Style, On Air with Ryan Seacrest, Players, Rachael Ray, Sesame Street, Sidewalks Entertainment, ,Today, The Tonight Show with Jay Leno, The Tony Danza Show, Top Gear, Unique Whips, The View, The Wayne Brady Show és a WindTunnel with Dave Despain. ### Videojátékok Jeff Gordon a főszereplője a Jeff Gordon: XS Racing elnevezésű játéknak. A játék során ő ad tippeket a továbbhaladáshoz, valamint a végén ő az ellenfél a fő párbaj során. Több alkalommal ő volt az EA Sports NASCAR-sorozatának borítóján. Ilyen volt a NASCAR 98, a NASCAR Thunder 2002, valamint a NASCAR 06: Total Team Control, amelyben a játék fő újítása a csapatok irányítása. Ugyancsak ő szerepel a NASCAR 09 borítóján, amelyben mentorként is feltűnik a „Sprint for the Cup” módban. Legutóbb a NASCAR '15 borítóján szerepelt, amelyet az Eutechnyx dobott piacra. ## Magánélete Gordon a kaliforniai Vallejóban született Carol Ann és William Grinnell Gordon gyermekeként. Anyja és vér szerinti apja Jeff egyéves korában elváltak. Gordon anyja a hetvenes években újraházasodott, az ifjú Jeff nevelőapja ekkor lett John Bickford. Édestestvére, Kim négy évvel idősebb nála. Féltestvére, James Bickford szintén autóversenyző, jelenleg a K&N Pro Series Westben versenyez. Jeff Gordon saját elmondása szerint keresztény, azonban saját tapasztalatai szerint „nagyon nehéz egy kimondott vallásra koncentrálnia”. Ez a vallásosság nem rögtön alakult ki nála, hanem csak akkor, amikor versenyzőtársait követve ő is elment néhány istentiszteletre a versenyek előtt. ### Házasságai és gyermekei Első feleségével, Brooke Sealey-vel egy Busch Series-verseny után találkozott először, aki a győzelmi ceremóniák során Ms. Winstonként tetszelgett, a mindenkori győztes oldalán. A pár eleinte titokban randevúzgatott, ugyanis a versenyzőknek megtiltották, hogy Ms. Winstonnal találkozzanak. Gordon és Sealey végül az 1994-es Daytona 500 idején jegyezték el egymást, majd még ugyanebben az évben össze is házasodtak. 2002-ben végül mégis elváltak, ugyanis Sealey (aki időközben felvette Gordon nevét is) azt állította, hogy Gordon megcsalja őt a modell Deanna Merrymannel. A tárgyalások során Sealey az egyik házuk kizárólagos használatát kérte, két autót, egy repülőgépet, valamint az addig közös hajóik részleges használatát. A válást végül 2003 nyarán mondták ki, amely után Sealey végül körülbelül tizenötmillió dollárral lépett ki a kapcsolatból. Ingrid Vandenboschsal Gordon először egy vacsorás parti során (melyet a The Hamptonsban rendeztek) találkozott, egy közös barátnak köszönhetően. A szerelem nem alakult ki első látásra, ugyanis legközelebb csak 2004-ben találkoztak. Az eljegyzésre végül 2006-ban került sor. Gordon elmondása szerint az egész titokban zajlott, a család, a rokonok és a nagyközönség elől több, mint egy hónapig el tudták titkolni a hírt. Az esküvőt is szűk körben tartották Mexikóban, az év novemberében, 2007 nyarán pedig Vandenbosch életet adott első közös gyermeküknek, Ella Sofia Gordonnak. Nem sokkal később kiderült, hogy a pár második gyermekét várja. Második gyermekük, Leo Benjamin nővéréhez hasonlóan szintén augusztusban látta meg a napvilágot. ### Üzletemberként Pályafutása elején a Coca-Colával állt szponzori szerződésben, azonban később a Pepsit választotta a jobb láthatóság miatt. Karrierje során szerződésben áll vagy állt a Kellogg Companyval, a Frito-Layjel, az Edy's-zel, valamint a Ray-Bannel. 2012 óta a DVX Sun & Safety Sunglasses is szponzorálja, amely napszemüvegeket gyárt. Gordon tulajdonában van a JG Motorsports, amely egy ideig konkrét versenyistállóként is működött, azonban az utóbbi időben csak menedzseléssel foglalkozik. A JG Motorsports kapja a Gordon nevével ellátott termékek bevételének húsz százalékát. Ezek a termékek 1998-ban például 112 milliós hasznot produkáltak, ennek húsz százaléka került a JG Motorsportshoz. Wilmingtonban van egy saját Chevrolet-kereskedése. 2007-ben a Pepsi piacra dobott egy Gordon nevével ellátott energiaitalt, azonban ennek a forgalmazása végül rövid idő után megszűnt. 2005 óta Gordon a borpiacon is jelen van. 2011-ben, egy indianapolisi borversenyen két aranyérmet is nyert. 2012-ben ő lett az egyik fő tervezője a Canadian Motorsports Parknak. Az építkezés vezetője Gordon nevelőapja, John Bickford volt. 2015-ben szponzora, az Axalta leszerződtette őt üzleti tanácsadónak. ### Jótékonykodás 1999-ben létrehozta a Jeff Gordon Children's Foundation nevű szervezetet, amely az életet fenyegető és a krónikus betegségekben segít a gyerekeknek. A szervezet 2006-ban megnyitotta saját kórházát. Egy évvel később Andre Agassival, Muhammad Alival, Lance Armstronggal, Warrick Dunnal, Mia Hammel, Tony Hawkkal, Andrea Jaegerrel, Jackie Joyner-Kerseevel, Mario Lemieux-vel, Alonzo Mourninggal és Cal Ripken, Jr.-ral együtt létrehozta az Athletes for Hope nevű szervezetet, amelynek célja a profi sportolók bevonása a jótékonykodásba, valamint az önkéntes munkába. 2011-ben az AARP lett Gordon szponzora. A nyugdíjas szervezettel karöltve húst adományoznak a versenypályák környékén az éhezés ellen küzdő szervezeteknek, valamint hasonlóan fontos szerepe van az időskori éhezés elleni harcban. ## Statisztikái ### Évek szerint ### NASCAR #### Teljes Sprint Cup Series-eredménylistája #### Teljes Busch Series-eredménylistája #### Daytona 500 ### Rolex Sport Car Series ### Daytonai 24 órás ### IROC ## Fordítás

Guadalcanali hadjárat

A guadalcanali hadjárat vagy guadalcanali csata a második világháború csendes-óceáni hadszínterén zajlott a szövetségesek (főképp az Amerikai Egyesült Államok) és a Japán Birodalom között, 1942. augusztus 7. és 1943. február 9. között. A több fázisban, a szárazföldön, a levegőben és a tengeren megvívott csata döntő változást hozott a háború menetében: itt indult meg az a szövetséges offenzíva, amelyet a japán hadvezetés már nem tudott megállítani, és amely végül elvezetett Japán kapitulációjához. A csata amerikai tengerészgyalogosok partraszállásával indult Guadalcanal szigetén, valamint két kisebb szomszédos szigeten, Tulagin és Floridán. A hadművelet célja az volt, hogy meggátolják Japán további előrenyomulását az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália és Új-Zéland irányába, valamint hogy bázisokat nyerjenek a további szövetséges támadó műveletek számára a térség központja, Rabaul elfoglalásához. A szigeteket Japán pár hónappal az események előtt szállta meg. Guadalcanalon megkezdték egy repülőtér kiépítését, de jelentős erőik nem voltak a szigeteken. A szövetségesek meglepték és megfutamították a japán őrséget, és csekély veszteségek árán elfoglalták a két kicsi szigetet, a már szinte kész repülőteret és Guadalcanal keleti csücskét. A japánok sietve erősítést hoztak a szigetre, és többször megkísérelték a reptér (amerikai nevén Henderson Field) visszafoglalását. A hadjárat során három nagyobb szárazföldi ütközetre, több tengeri csatára és 1942 végéig folyamatosan, napról napra zajló légi hadműveletekre került sor. A novemberben elvesztett, döntő tengeri csata után a japánok feladták további erőfeszítéseiket, és decemberben megkezdték csapataik visszavonását a szigetről. Ez 1943 februárjára fejeződött be. A csendes-óceáni hadszíntéren a guadalcanali ütközet tekinthető a háború fordulópontjának: a Midway-atollnál aratott első győzelem után itt vették át a szövetségesek a kezdeményezést, és itt formálódott meg az a hatékony összfegyvernemi együttműködés, amely lehetővé tette a háború végéig tartó „szigetről szigetre” haladó stratégia megvalósítását. A hadjárat során elszenvedett veszteségeket Japán már nem volt képes kiheverni. A Midwaynél elvesztett repülőgép-hordozók és pilóták után a flotta további, pótolhatatlan veszteségeket szenvedett hadi- és főképp szállítóhajókban. Elveszett a japán katona legyőzhetetlenségének mítosza is, amelyet a háború kezdetén aratott hihetetlen sikerek alapoztak meg. ## Előzmények 1941\. december 7-én a Japán Birodalom megindította a háborút az Amerikai Egyesült Államok Pearl Harbor-i támaszpontjának megtámadásával. A japán hadvezetés célja az volt, hogy semlegesítve az amerikai flottát, megszerezze a stratégiai nyersanyagokban gazdag Délkelet-Ázsiát, és előretolt helyőrségeket hozzon létre a Csendes-óceánon a megnövekedett birodalom védelmére. A Pearl Harbornál az amerikaiakra mért megalázó vereség után a japán erők villámgyors hadműveletekben lerohanták és megszerezték a meglepett szövetségesektől a Fülöp-szigeteket, Thaiföldet, Malajziát, Szingapúrt, a holland-kelet-indiai gyarmatokat, valamint a Csendes-óceánon Új-Britannia szigetét. Az amerikai fennhatóságú Guam és Wake szigetek ellen is közvetlenül az amerikai haditengerészeti támaszpont támadását követő napon, december 8-án intéztek támadást, előbbi 10-én esett el, utóbbi 23-áig tartotta magát. A japánok további terjeszkedési kísérleteit a Csendes-óceán déli és keleti részén a szövetségeseknek sikerült megakadályozni. A Pearl Harbort ért támadást követő hónapban megkezdték a Gilbert- és Marshall-szigeteki japán támaszpontok rombolásának kivitelezését, melyet 1942. február 1-jén hajtottak végre a két megmaradt amerikai repülőgép-hordozó, a USS Enterprise és a USS Lexington köré szervezve. Ezt követően sikeresen támadták a kelet-új-guineai japán partraszállásokat február végétől március közepéig, majd a május eleji Korall-tengeri csatában megállították a japán hadiflotta további délnyugati és délkeleti előretörését (a Lexington elvesztése árán). Az egy hónappal későbbi Midway-szigeteki csatában az addigi japán sikereket lehetővé tevő repülőgép-hordozók súlyos veszteségeket szenvedtek, mellyel a szövetségesek előtt megnyílt a lehetőség a stratégiai kezdeményezés átvételére. ## Előkészületek Az offenzíva alapötlete Ernest King admirálistól, az amerikai haditengerészet főparancsnokától származott. 1942 tavaszán a japánok viszonylag gyenge erőkkel kelet-délkelet felé terjeszkedtek a védtelen Salamon-szigeteken, megszállták Tulagi szigetét, és körülbelül 2800 főt (köztük kb. 2000 koreai kényszermunkást) tettek partra Guadalcanalon, ahol egy repülőtér építésébe fogtak. A bázisok egyrészt Rabaul, a térség legnagyobb japán támaszpontja védelmét szolgálták, másrészt kiindulási pontot jelentettek az Ausztrália és Új-Zéland felé történő további terjeszkedésre. King admirális jól látta, hogy az itt állomásozó, csekély számú és a fő japán bázisoktól távol levő egységek elleni támadás sikerrel kecsegtet. Világos volt az is, hogy amennyiben a japán bázisok kiépítése befejeződik, innen kiindulva elérhetők és elvághatók lesznek a Csendes-óceánon át húzódó fő szövetséges szállítási útvonalak a brit Nemzetközösség tagjai (Ausztrália és Új-Zéland) és az USA között. ### A Watchtower különítmény A támadásra (melynek kódneve Watchtower hadművelet lett) az amerikai hadsereg elitjét, Alexander Vandegrift tábornok 1. tengerészgyalogos-hadosztályát (1st Marines) jelölték ki, akiket Új-Zélandra szállítottak. További haditengerészeti, légi- és szárazföldi erők települtek a Fidzsi-szigetekre, Szamoára, az Új-Hebridákra és Új-Kaledóniára. Kezdetben a hadművelet célja csak Tulagi szigete volt és a Santa Cruz-szigetek, de amikor a szövetségesek tudomást szereztek a Guadalcanalon épülő repülőtérről, a Santa Cruz-szigetekre kijelölt csapatokat ide csoportosították át. A Watchtower flotta, összesen 75 szállító- és hadihajóval 1942. július 26-án gyűlt össze a Fidzsi-szigeteknél, és július 31-én megtartották az első összfegyvernemi partraszálló-gyakorlatot. A szövetséges erők főparancsnoka Frank Jack Fletcher amerikai admirális volt (zászlóshajója a USS Saratoga repülőgép-hordozó). A partraszálló flottát Richmond Turner admirális vezette, a megközelítőleg 16 000 főnyi gyalogság parancsnoka pedig Vandegrift tábornok maradt. A partraszállás során, a japánok előtt való lelepleződést elkerülendő, baszk nyelven adták ki a parancsokat. ## Partraszállás, a hadműveletek kibontakozása A szövetséges flotta augusztus 7-én érkezett a szigetek közelébe. A rossz időjárásnak köszönhetően a japán felderítő-hidroplánok nem járőröztek, így a flotta érkezése meglepte a japánokat. A szövetséges hajóraj kettévált, a nagyobbik rész Guadalcanal felé indult tovább, a kisebbik rész pedig megkezdte a partraszálló manővereket Tulagin, Floridán és a környező kisebb szigeteken. A hadihajók a japán kikötőket és erődítéseket ágyúzták, a repülőgép-hordozókról felszálló bombázók pedig a szigeteken lévő 15 hidroplánt pusztították el. Tulagit és a két apró szomszédos szigetet, Gavutut és Tamambogót 3000 tengerészgyalogos rohamozta meg augusztus 7-én. A szigeteket 866 japán haditengerész védte. Tulagi augusztus 8-án esett el, Gavutu és Tanambogo pedig 9-én. Az utolsó emberig védekező japánok közül kb. 80-an maradtak életben, akik átúsztak a közeli Florida szigetre, ahol az elkövetkezendő 2 hónapban az amerikaiak megsemmisítették őket. Az amerikaiak 122 tengerészgyalogost vesztettek. Vandegrift 11 000 tengerészgyalogosa élén ellenállás nélkül szállt partra Guadalcanalon augusztus 7-én. Másnap elérték az épülő repülőteret, ahonnan a repülőteret építő csapatok rövid és szórványos ellenállás után minden felszerelésüket (traktorok, üzemanyag stb.) és jelentős élelmiszerkészleteiket hátrahagyva menekültek el. Augusztus 7-én és 8-án Rabaulból felszálló japán bombázók támadták a partraszálló flottát, elsüllyesztettek egy szállítóhajót és súlyosan megrongáltak egy rombolót. A légi hadműveletekben a japánok 36, az amerikaiak összesen 19 repülőgépet vesztettek. Az elszenvedett veszteségek hatására Fletcher admirális a repülőgép-hordozók és a szövetséges főerők (flotta) visszavonása mellett döntött anélkül, hogy parancsnok-társaival ezt megtanácskozta volna. Augusztus 8. éjszakáján kivonta hajóit a Salamon-szigetek térségéből. Ennek következtében Turner admirális partraszálló flottája hatékony légvédelem nélkül maradt, ezért ő is a visszavonulás mellett döntött, annak ellenére, hogy a partra tett csapatok felszerelésének kevesebb, mint a felét sikerült csak kirakni. Augusztus 8-án éjszaka teljes sebességgel folyt a kirakodás, majd a szállítóhajók 9-én reggel felszedték a horgonyt. ### Tengeri csata a Szavo-szigetnél Az éjszaka folyamán a kirakodó teherhajókat védelmező szövetséges hajók két csoportján ütött rajta Mikava Gunicsi japán admirális hét cirkálóból és egy rombolóból álló hajórajával. A járőrhajók útvonalának összehangolása és a csata során a túlzottan magabiztos szövetségesek több kisebb-nagyobb hibát vétettek, pl. őrizetlenül hagytak útvonalakat, illetve a parancsnoki megbeszélésre távozó flotta- és hajórajparancsnokok nem hagytak hátra egyértelmű utasításokat és helyettesítési tervet. Az amerikai hajók fel voltak ugyan szerelve radarral, de ezek - kezdetlegességük és a kezelőszemélyzet gyakorlatlansága miatt - nem észlelték a szigetek "árnyékában" közeledő ellenséges hajókat. Ennek következtében az éjszakai harcban amúgy is felkészültebb japánok meglepték a szövetséges erőket, akik zavartan és késve reagáltak. Összesen egy ausztrál és három amerikai cirkáló süllyedt el, és megsérült egy további amerikai cirkáló és két romboló. A japán oldalon csak egy cirkáló sérült meg. Mikava nem tudta, hogy az amerikai repülőgép-hordozók már visszavonultak, ezért még az éjszaka folyamán elindult vissza Rabaul és Kavieng felé, hogy napfelkeltére kikerüljön az ellenfél repülőgép-hordozóinak hatósugarából. Ezzel elszalasztotta a teljes amerikai szállítóflotta elpusztításának esélyét. Turner admirális a csata hírét véve parancsot adott a kirakodás azonnali megszakítására és haladéktalanul távozott flottájával. ### Szárazföldi hadműveletek A Guadalcanalon partra szállt 11 000 tengerészgyalogos védelmi gyűrűt hozott létre Lunga Point, a partraszállás helyszíne és a repülőtér körül. Négynapos megerőltető munkával sikerült a sebtében távozott hajók által a parton szanaszét hagyott felszerelést biztonságba helyezni. A zsákmányolt japán felszerelést és munkagépeket használva megindult a munka a repülőtér használhatóvá tételére is, amelyet Henderson Fieldnek neveztek el, Lofton Henderson Midwaynél elesett pilóta után. Augusztus 18-ra a reptér készen állt gépek fogadására. Komoly hiányosságok mutatkoztak viszont az ellátmány területén: a szállítóhajókról csak 5 napra elegendő élelmiszert sikerült partra rakni. A zsákmányolt japán ellátmánnyal kiegészítve, illetve a katonák napi adagjának csökkentésével 14 szűkös napra elegendő készletekkel várták a tengerészgyalogosok a japán ellentámadást. A szegényes diétára fogott amerikaiak között vérhas-járvány is kitört, amelyben minden ötödik katona megbetegedett. A támadást túlélő japán és koreai csapatok a Matanikau folyó nyugati partjára menekültek. Augusztus 8-án egy japán romboló újabb 113 katonát tett partra. A tengerészgyalogosok védelmi zónájának túloldalán, attól 35 km-re keletre Taivu Pointnál szintén japán megfigyelőállás létesült. Az amerikaiak elszenvedték első veszteségeiket is: a japánok lemészároltak egy, a Matanikau nyugati partjára csónakon átkelt felderítőosztagot (Gottge-különítmény). Augusztus 19-én az 5. tengerészgyalogos ezred három százada támadást indított a Matanikau torkolatánál. Rövid időre elfoglaltak két bennszülött falut (Matanikau, Kokumbona), majd visszavonultak a védelmi zónába. Négyfőnyi amerikai veszteség árán 65 fős veszteséget okoztak a japánoknak. Augusztus 20-án az USS Long Island repülőgéphordozóról két századnyi repülő települt át Henderson Fieldre (19 F4F Wildcat vadászgép és 12 SBD Dauntless zuhanóbombázó). Ezzel megalakult a Kaktusz légierő (kódnév), Guadalcanal légiflottája, ami a következő nap támadásba is indult a napi rendszerességgel érkező japán bombázók ellen. Augusztus 22-én további 5 db P–39-es vadászgép érkezett. ### Első japán ellentámadás: csata a Tenaru folyónál A szövetséges partraszállás elhárításával a Rabaulban állomásozó 17. Japán Hadsereget bízták meg, Hijakutake Harukicsi parancsnoksága alatt. A 17. hadsereget szinte teljes mértékben lekötötte az Új-Guineán folyó hadjárat, ezért csak néhány egységet tudott a feladatra átirányítani, és ezek is a Csendes-óceán különböző részein voltak szétszórva. A kijelölt egységek a Kavagucsi Kijotake parancsnoksága alatt álló 35. gyalogdandár, a 4. (Aoba) gyalogezred és a 28. gyalogezred (Icsiki Kijonao ezredes) voltak. A kijelölt csapatokat elindították Guadalcanal felé. Elsőnek Icsiki ezredének 917 katonája érkezett meg Taivu Pointra, az amerikaiaktól keletre (augusztus 19-én). Alábecsülve az amerikaiak erejét, Icsiki már a következő éjszaka frontális rohamot indított, amely az amerikai géppuskák és közvetlen irányzással tüzelő gyalogsági ágyúk tüzében súlyos veszteségekkel omlott össze. Másnap reggel az amerikaiak ellentámadásba mentek át, és szinte teljesen megsemmisítették a japán alakulatot. Icsiki ezredes is elesett, 128 életben maradt katonája pedig visszavonult Taivu Pointra, és további utasításokat kért a 17. hadseregtől. ### Tengeri csata a Keleti-Salamon-szigeteknél Miközben Icsiki elhamarkodott támadása kudarcba fulladt, a szállítás alatt lévő további japán egységek folytatták útjukat a sziget felé. Augusztus 16-án elhagyta Truk kikötőjét az Icsiki-ezred maradék 1400 katonáját és 500 japán tengerészgyalogost szállító csapatszállító-konvoj, Tanaka Raizo parancsnoksága alatt. A konvoj kíséretét 13 hadihajó látta el. Augusztus 21-én futott ki Trukból a japán flotta egy erős, 3 repülőgép-hordozóból és 30 további hadihajóból álló különítménye, ami a konvojjal egyidőben, augusztus 24-én szándékozott Guadalcanalhoz érni, és ott fedezni a csapatok partraszállását, illetve csatára kényszeríteni az amerikaiakat. Ezzel egyidőben három amerikai repülőgép-hordozó-különítmény érkezett a térségbe, és augusztus 24-én és 25-én összecsapásra került sor a főerők között. Mindkét fél veszteségeket szenvedett és visszavonta fő flottaerőit a térségből. A japánok elvesztettek egy hordozót, a Rjúdzsót. A Guadalcanalról felszálló amerikai repülők elsüllyesztettek egy csapatszállítót a Tanaka-konvojból, és megakadályozták, hogy a konvoj folytassa útját. ### Légicsaták Henderson Field felett Augusztus folyamán kisebb-nagyobb csoportokban, de megszakítás nélkül érkeztek amerikai repülők és kiszolgáló személyzet Guadalcanalra, augusztus végére a Kaktusz légierő már 64 gépet számlált. Szeptember 3-án megérkezett Roy S. Geiger tábornok, és átvette a légi műveletek irányítását. Rabaulból felszálló japán bombázók gyakorlatilag naponta támadták a repülőteret, de egyre nagyobb veszteségeket szenvedtek. A Rabaul és Guadalcanal közötti 900 km-es távolság miatt a japánok csak kevés időt tölthettek a cél felett, és a hosszú visszaút során még az enyhén sérült gépek többsége is elveszett legénységükkel együtt. A lelőtt amerikai gépek pilótáinak és legénységének több mint a felét sikerült megmenteni. A sziget felé tartó japán bombázók átrepültek Bougainville és Új-Georgia fölött, ahol a bennszülöttek között elrejtőzött ausztrál légtér- és tengerfigyelők észlelték őket, és rádión riadóztatták az amerikaiakat, így a Henderson Fieldről felszállt vadászgépek általában pontosan tudták, mikor és honnét várhatók a bombázók. Halsey amerikai admirális később így emlékezett az ausztrál őrszemekről: „Ha nem lettek volna a légtérfigyelők, Guadalcanal elvész, és ha Guadalcanal elveszett volna, elvesztettük volna az egész dél-csendes-óceáni térséget.” Ez idő alatt Vandergrift csapatai folyamatosan dolgoztak a védelmi zóna megerősítésén. Tulagiról Guadalcanalra hoztak két további elit (felderítő és ejtőernyős) tengerészgyalogos-zászlóaljat Merritt A. Edson alezredes parancsnoksága alatt. Ezek kb. 1500 fővel növelték Vandergrift csapatainak erejét. Egy további zászlóalj támadást hajtott végre Kokumbona falu térségében a Matanikau torkolatánál beásott japánok ellen. A támadás a kedvezőtlen időjárás (embertelen hőség) és a jól kiépített ellenséges védelem miatt lassan haladt előre, azonban az éjszaka során a japán védők csendben visszavonták csapataikat és feladták a falut. A japánok 20, az amerikaiak 3 főt vesztettek. Augusztus 23-án, 29-én, szeptember 1-jén és 8-án kisebb szövetséges konvojok érkeztek a szigethez, folyamatosan ellátva a tengerészgyalogosokat élelemmel, lőszerrel, és ami mostanra a legfontosabb hadianyaggá vált: repülőbenzinnel és pótalkatrészekkel. Beérkezett 392 utász is a folyamatosan bombázott repülőtér karbantartásához szükséges speciális felszereléssel. ## Fokozódó japán erőfeszítések ### A Tokió Expressz Augusztus 23-án Kavagucsi Kijotake 35. gyalogsági dandárja megérkezett Trukra. A Tanaka-konvojt ért előző veszteségek hatására a japánok feladták korábbi elképzelésüket lassú csapatszállító hajókonvojok szervezéséről. A katonákat átirányították Rabaulba, ahol a tervek szerint gyors torpedórombolók szállították volna őket éjszakánként Guadalcanalra, egy közbülső kikötő beiktatásával a Shortland-szigeteken. A gyors japán rombolók innen, a szövetséges repülők hatósugarán kívülről indulva képesek voltak egy éjszaka alatt lebonyolítani a fuvart a szigetig és vissza. Ez a szállítási mód, amit az amerikaiak Tokió Expressznek neveztek, folytatódott a hadjárat egész időtartama alatt. Mivel a rombolók kapacitása szűkös volt, a partra tett csapatok nélkülöztek minden nehéz felszerelést (járművek, tüzérség), és élelmiszerből is folyamatos hiánnyal küszködtek. A Tokió Expressz (amit a japánok ironikusan „Patkányfutam”-nak neveztek) rengeteg üzemanyagot felemésztett, és lekötötte a japán flotta rombolóinak színe-javát, amelyekre oly nagy szükség lett volna máshol, a japán tengeri birodalmat összekötő tengeri útvonalak védelménél. Az amerikaiak, még mindig emlékezve Mikava admirális rajtaütésére, nem merték őket éjszakai tengeri csatában kihívni, bár a rombolók menetrendszerű érkezése nem volt előttük titok. Nappal a sziget körüli vizeken a Guadalcanalról felszálló Kaktusz légierő volt az úr, és a japán hajók nem merészkedtek a légierő hatósugarába. Augusztus 29. és szeptember 4. között a rombolókból, könnyűcirkálókból és járőrhajókból álló japán flotta kb. 5000 katonát tett partra a szigeten, az Icsiki-ezred maradékát, a 35. gyalogdandárt és a 4. gyalogezred nagy részét. Kavagucsi tábornok, aki az augusztus 31-i „patkányfutam”-mal érkezett a szigetre, átvette a szigeten állomásozó összes japán alakulat parancsnokságát, és a repülőtér visszafoglalására irányuló haditervek kidolgozásába fogott. Egy szerencsés japán uszálykonvoj további 1000 katonát tett partra az amerikai védelmi állásoktól nyugatra. ### Az első nagy roham: csata az Edson-gerincért Szeptember 7-én Kavagucsi tábornok kiadta a parancsot „az ellenség megfutamítására és megsemmisítésére a guadalcanali repülőtér körzetében”. Három részre osztotta csapatait, akiknek a dzsungelen átkelve egy összehangolt, meglepetésszerű éjszakai támadással kellett volna legyűrni a védőket. Az Oka ezredes parancsnoksága alatt alló csapatok nyugatról támadtak volna, az Icsiki-ezred maradványai keletről, a főerők (kb. 3000 ember) pedig délről, a sziget belseje felől. Szeptember 7-én a japán csapatok mozgásba lendültek, és csak kb. 250 katona maradt hátra Taivunál a készletek őrzésére. Eközben bennszülött felderítők jelentették az amerikaiaknak, hogy japán csapatok mozgolódnak Taivu körzetében, Taszimboko bennszülött falu mellett. Merritt Edson, az amerikai erők parancsnoka a térségben, kiküldött egy tengerészgyalogos-egységet, akik csónakon Taszimbokóhoz hajóztak és meglepték és megfutamították a tábort őrző japánokat. Elpusztították az itt talált „hatalmas mennyiségű” élelmiszert és egyéb készleteket, majd visszavonultak, és magukkal vitték, amit elbírtak. A zsákmányolt iratokból és a raktár méretéből nyilvánvalóvá vált, hogy legalább 3000 japán katona mozog a térségben, és hogy támadásra készülnek. Helyesen mérték fel azt is, hogy támadás várható déli irányból, ahol ezelőtt még nem találkoztak japán csapatokkal. A repülőtértől közvetlenül délre húzódott egy kb. 900 m hosszú kelet-nyugati irányú, keskeny korallgerinc-sor, amely uralta a délről jövő megközelítési utakat, de abban az időben – pár őrszemtől eltekintve – védtelen volt. Ezt a gerincet szállta meg 840 katonájával Edson alezredes szeptember 11-én. Szeptember 12-én éjszaka Kavagucsi megtámadta a gerincet védő tengerészgyalogosokat, és akcióba lépett a keleti és nyugati szárny is. Ezeket a jól beásott tengerészgyalogosok könnyedén visszaverték, de a korallgerincen véres harc bontakozott ki a kétségbeesetten védekező amerikaiak és a több hullámban rohamozó japánok között. Kisebb csoportok át is törtek a reptér felé, de az itt felállított második védővonal (amely egy erősebb támadásnak nem tudott volna ellenállni), sikeresen felszámolta őket. Az éjszakai harc során Kavagucsi csoportja 850, az amerikaiak 104 embert vesztettek. A támadás kudarca után Kavagucsi ötnapos menetben nyugat felé haladva a Matanikau mögé vezette csapatai maradékát. Szeptember 15-én Hijakutake tábornok, a térség japán főparancsnoka rabauli főhadiszállásán értesült a vereségről, és továbbította a híreket a birodalmi főparancsnokságnak. A vezérkar azonnal értekezletet hívott össze, ahol egyetértésre jutottak abban, hogy a guadalcanali helyzet súlyos, és hogy az ütközet könnyen a háború döntő csatájává fejlődhet. Minden egyéb, a Csendes-óceán térségében folyó hadműveletet a guadalcanali alá rendeltek, és azonnal leállították az Új-Guineán zajló offenzívát, amely pedig már kis híján elérte Port Moresby kikötőjét. Hijakutake előkészületeket tett további csapatok Guadalcanalra küldésére. ### Erősítések Miközben a japánok a Matanikau mögött a sebeiket nyalogatták, az amerikai csapatok további erősítéseket kaptak. Vandergrift újabb tengerészgyalogos-zászlóaljat vezényelt át Tulagiról Guadalcanalra szeptember 14-én. Négy nappal később befutott egy konvoj, amely 4157 főnyi tengerészgyalogos-erősítést hozott, valamint 137 gépjárművet, sátrakat, repülőbenzint, élelmiszert és további felszerelést. A beérkezett erősítésekkel végre sikerült folytonossá tenni az amerikai védővonalat. Vandergrift tovább erősítette csapatait a nem megfelelően teljesítő tisztek visszaküldésével és helyükbe alacsonyabb rangú, magukat a harcok során kitüntető katonák előléptetésével. A konvoj nem jutott át áldozatok nélkül: szeptember 15-én a japán I–19-es tengeralattjáró megtorpedózta és elsüllyesztette a kísérés feladataiban részt vevő Wasp repülőgép-hordozót. Ezzel a teljes csendes-óceáni térségben már csak egy amerikai hordozó, a Hornet maradt bevethető állapotban. Szeptember 14-27. között a rossz időjárás miatt elmaradtak a japán légitámadások, és a csendes időszakot mindkét fél repülő egységei megerősítésére használta ki. A japánok 85 vadász- és bombázógéppel erősítették rabauli bázisukat, míg az amerikaiak 23 gépet hoztak Guadalcanalra. Ezzel az erőviszonyok kis híján kiegyenlítetté váltak (117 japán gép 71 amerikai ellen). Szeptember 27-én újraindultak a japán légitámadások, amelyeket már egy sokkal magabiztosabb tengerészgyalogos-légierő fogadott. A japánok, a Tokió Expressz segítségével szakadatlanul folytatták a szigeten lévő csapataik erősítését. Szeptember 11-én egy zászlóalj érkezett a sziget nyugati csücskébe, túl későn ahhoz, hogy részt vegyen a nagy támadásban. Szeptember 14-24. között a japán rombolók további 280 katonát és nagy mennyiségű élelmiszert, lőszert és egyéb ellátmányt tettek partra. A 2. japán gyaloghadosztály Rabaulba érkezett, és megkezdődtek az előkészületek a szigetre szállítására. A japánok október 20-ára tervezték a következő nagy támadást 17 500 katona részvételével. ### Akciók a Matanikaun Kavagucsi a Matanikau nyugati partjára vonult vissza főerőivel. A szétziláltan visszavonuló japánok számos csoportja tévelygett a védelmi zóna déli része és a Matanikau közötti erdős területen. Ezen csapatok megsemmisítésére és a főerők nyugtalanítására az amerikaiak több kisebb (század-zászlóalj) erejű akciót szerveztek a Matanikau völgyében. Az első ilyen akcióra szeptember 23. és 27. között került sor. Az előrenyomuló tengerészgyalogosok a japánok gyűrűjébe kerültek, és kénytelenek voltak a tengerpart felé kitörni. A súlyos veszteségeket szenvedett csapatok csak egy, a közelben tartózkodó amerikai torpedóromboló hatékony ágyútüzének és annak köszönhették megmenekülésüket, hogy sebtében sikerült partraszálló járműveket ideirányítani. A második akció során (október 6-9.) fordult a kocka. Egy erősebb amerikai különítmény átkelt a Matanikaun, meglepte a frissen beérkezett 2. japán gyaloghadosztályt, és csaknem teljesen megsemmisítette annak 4. ezredét. Az akció hatására a japánok feladták meglévő hídfőiket és visszavonultak a folyó nyugati partjára, ami nagyban hátráltatta a következő nagy támadás előkészítését. Az összecsapás során az amerikaiak több mint 120, Nakaguma egységei pedig 690 főt vesztettek. Október 9-én és 11-én is kisebb akciókra került sor két kisebb japán megfigyelőállás ellen, amelyeket sikerrel felszámoltak. ## Krízis Szeptember utolsó és október első hetében a Tokió Expressz egyre több japán katonát tett partra a szigeten. A japán haditengerészet mindent megtett, hogy leszállítsa a támadáshoz szükséges egységeket felszerelésükkel együtt, valamint ezen felül fokozta a sziget elleni légitámadásokat is. Amerikai részről szintén további erősítések küldését határozták el, és összeállítottak egy konvojt, amely a 164. amerikai gyalogezred 2 837 katonáját hozta Guadalcanalra (tervezett érkezés: október 13-án). A konvoj védelmére egy 4 cirkálóból és 5 rombolóból álló hajórajt vezényeltek ki (Task Force 64) Norman Scott admirális parancsnoksága alatt. ### Az Esperance-foki tengeri csata Október 11-én éjjel az addigi legnagyobb „patkányfutam” keretében két hidroplán-anyahajó és hat romboló 728 katonát, tüzérségi felszerelést és lőszert vitt Guadalcanalra. Ugyanezen az éjszakán három japán nehézcirkáló és két romboló Goto Aritomo admirális parancsnoksága alatt ágyútűzzel támadta volna Henderson Field-et. Az amerikai konvojt védő Task Force 64 éjfél körül találkozott Goto hajóival. Az amerikai hajók új, nagy hatótávolságú radarjuknak köszönhetően meglepték a japánokat, elsüllyesztettek egy nehézcirkálót és egy rombolót, és súlyosan megrongáltak egy további cirkálót. Elesett Goto admirális is. Az amerikaiak egy rombolót veszítettek, emellett megsérült egy cirkáló és egy romboló. A győzelem még nagyobb arányú lehetett volna, ha Scott admirális nem követ el több hibát a csata során. A sérült japán hajók visszavonulását fedező négy romboló közül kettőt másnap elsüllyesztett a Kaktusz légierő. Miközben a két flotta az ütközetet vívta, a japán konvoj szerencsésen elérte úticélját és kirakodott. A következő napon sikeresen elérte célját az amerikai konvoj is. ### Japán támadás Henderson Field ellen Az amerikai tengeri győzelem ellenére a japánok tovább folytatták a következő nagy offenzíva előkészítését. Hat gyors járású teherhajóból és nyolc rombolóból álló konvoj küldését határozták el, amely 4 500 katonát, két nehéztüzérségi üteget és egy harckocsi-századot szállított volna. A konvoj október 13-án hagyta el a Shortland-szigeteken kialakított tranzit-kikötőt. Mivel még a gyors teherhajók sem voltak képesek egy éjszaka alatt lebonyolítani az utat, az akció sikeréhez elengedhetetlenül szükséges volt a Kaktusz légierő kiiktatása. #### Henderson Field bombázása Ezt a feladatot a két csatahajóból (Haruna és Kongo), egy cirkálóból és 9 rombolóból álló kötelék kapta, amely október 14-én éjszaka a szigethez hajózott, és 01:33-kor tüzet nyitott a repülőtérre. A következő 1 óra 23 perc alatt a csatahajók 973 db 38 cm-es kaliberű, speciális, nagy rombolóerejű repeszgránátot lőttek ki, amelyek hatalmas pusztítást okoztak. Megsemmisült majdnem az összes repülőbenzin, a 90 repülőgépből 48, és meghalt a repülőtér közelében éjszakázó 41 katona (köztük 6 pilóta). A becsapódások feltépték a kifutópályát is. Másnap megfeszített munkával sikerült egy ideiglenes kifutópályát kialakítani, és a környező amerikai bázisokról 20 vadászgép és 17 zuhanóbombázó érkezett. Szállítógépeken kerozint kezdtek a szigetre hozni, amilyen gyorsan csak lehetett. Az éjszaka során megsemmisült gépekben lévő üzemanyagot vödrökkel összegyűjtötték, így sikerült két köteléket kiküldeni a sziget felé tartó nagy japán konvoj megtámadására. A kötelékek megtámadták a konvojt, de nem sikerült veszteséget okozniuk. A japán konvoj október 14-én éjfélkor megérkezett Tasszafaronga kikötőjébe és megkezdte a kirakodást. A következő nap Henderson Fieldről felszállt repülők folyamatosan támadták a konvojt, és megsemmisítettek három szállítóhajót. A többi hajó – kirakva az összes katonát és a felszerelés kétharmadát – 15-én éjszaka visszaindult. 14-én és 15-én japán nehézcirkálók további éjszakai tüzérségi támadásokat intéztek a repülőtér ellen, de nem okoztak akkora veszteséget, mint a csatahajók bombázása. #### Az utolsó nagy roham Október 1. és 17. között a japánok 15 000 katonát hoztak a szigetre, így Hijakutake generálisnak 20 ezer ember állt rendelkezésére a nagy támadásra. A hídfők elvesztése miatt nyugatról túl nehéz lett volna előrenyomulni, ezért délről tervezte megindítani a fő támadást, hasonlóan Kavagucsi korábbi kísérletéhez. 7000 japán katona, Marujama Maszao parancsnoksága alatt benyomult a rendkívül nehezen járható dzsungelbe, hogy megkerülje az amerikai pozíciókat. A támadás tervezett időpontja október 22. volt. A fő támadással egy időben nyugatról Szumijosi Tadasi vezetésével 2900 katona a szigetre hozott két ütegnyi nehéztüzérség támogatásával indult volna rohamra. A japánok úgy becsülték, kb. 10 000 amerikai lehet Guadanalcanalon (a valóságban 23 ezren voltak). A támadásban a teljes japán 2. hadosztály részt vett, kiegészítve a 38. hadosztály részeivel és további támogató alakulatokkal, a már említett két 105 mm-es üteggel és egy századnyi harckocsival is. A Kavagucsi-támadás túlélői is csatlakoztak az offenzívához. Október 12-én japán utászok megkezdték a Mananikautól a sziget belseje felé vezető út építését („Marujama útja”). A 24 km hosszú út Guadalcanal legnehezebben járható részein vezetett keresztül: mocsaras patakok, meredek hasadékok és sűrű dzsungel akadályozták az utászok munkáját. Október 16-18. között a 2. hadosztály megindult kijelölt támadási körletei felé. Október 23-án a csapatok még mindig a dzsungelben küszködtek, ezért Hijakutake 24. estéjére halasztotta a támadást. A repülőtértől délre lévő dzsungel olyan sűrű volt, hogy az amerikaiaknak ekkor még fogalmuk sem volt arról, hogy több ezernyi japán katona mozog a védelmi vonal mentén. Szumijosi csapatait nem sikerült időben értesíteni a támadás elhalasztásáról, ezért 23-án este két zászlóaljnyi japán katona 9 harckocsi támogatásával megindult a Matanikau torkolatánál beásott amerikaiak ellen. Az eredményesen védekező tengerészgyalogosok az összes tankot megsemmisítették, és a japán támadás rendkívül súlyos veszteségekkel összeomlott. Az amerikaiak vesztesége csekély volt. Október 24-én este Marujama csapatai is támadásba lendültek. Az elkövetkező két éjszaka folyamán a japán egységek számos sikertelen frontális támadást intéztek a védekező amerikaiak ellen. Az amerikai tengerészgyalogosok és a támogató tűzerő borzalmas pusztítást végzett a japánok soraiban. Az éjszakai felhőszakadásnak köszönhetően több, pár fős japán csoport átjutott a védővonalon, de összehangolt akciót nem tudtak szervezni, és a tengerészgyalogosok egyenként végeztek velük az elkövetkező napok során. 60 fős amerikai veszteség árán az első éjszaka több mint 1500 támadó esett el. A gyalogsági támadással összhangban a japánok tengeri és légi offenzívát is indítottak, de ezt a Kaktusz légierő sikerrel hárította. Tevékenységüknek köszönhetően 14 repülőgép és 1 könnyű cirkáló semmisült meg. További japán támadások a Matanikau torkolatánál október 26-án szintén kudarcot vallottak, csekély amerikai és súlyos japán veszteségek árán. Hijakutake parancsot adott a támadások leállítására és visszavonulásra. Marujama csapatainak kb. fele a kiindulási pontjaikra, a Matanikau folyóhoz vonult vissza, a többiek pedig kelet felé vonultak az amerikai védelmi vonal mentén amíg el nem érték a tengert, és ott támaszpontot építettek ki. Mindkét alakulat előőrsei november 4-én érték el céljaikat. A csapatokat annyira megviselték a veszteségek, az éhezés, a betegségek és a kimerítő menet, hogy a 2. hadosztály a hadjárat hátralévő részében nem volt képes egyetlen újabb támadásra sem. A harci veszteségek 2200–3000 főt tettek ki, szemben a mintegy 80 amerikai halottal. ### Tengeri csata a Santa Cruz-szigeteknél Ezzel egyidőben Hijatuke csapatai a lungai amerikai állásokat támadták. Japán repülőgép-hordozókat és egyéb nagyobb méretű hadihajókat csoportosítottak át Jamamoto Iszoroku parancsnoksága alatt, a Salamon-szigetek déli részénél. A japánok azt remélték, hogy itt sikerrel vehetik fel a harcot a szövetséges hadiflottával, és döntő vereséget mérhetnek rá. A térségben tartózkodó szövetséges hadiflotta (TF 61) parancsnoka október 18-án a Ghormley-t váltó William F. Halsey lett. Halsey, Ghormley-val ellentétben optimista volt a japánokkal való összecsapást illetően és alig várta azt. A két szembenálló fél október 26-án csapott össze. A repülőgép-hordozókról felszálló repülőcsapatok összecsapása után a szövetségesek kénytelenek voltak visszavonulni. A japánok elsüllyesztették a USS Hornet-et, a USS Enterprise-t pedig súlyosan megrongálták. A japán repülőgép-hordozók szintén visszavonultak, mivel a flotta-légierejük szintén súlyos veszteségeket szenvedett és két hordozójuk is megrongálódott. Bár a japánok harcászati győzelmet arattak, veszteségeik az elkövetkező időkben pótolhatatlanok voltak. A veterán pilóták a későbbiekben hosszútávú hadászati előnyt jelentettek a szövetségeseknek, mivel légierejük vesztesége az összecsapás alatt viszonylag alacsony volt. ## Fordulópont ### Ellentámadás a Matanikaun és Koli Pointnál A Henderson Fieldért indított csatában aratott győzelem kihasználása érdekében Vandegrift 6 tengerészgyalogos zászlóaljjal támadást indított a Matanikau nyugati oldalán, amihez később az amerikai hadsereg még egy zászlóalja csatlakozott. A hadműveletet, melynek célja Kokumbona (a 17. japán hadsereg főhadiszállása, Point Cruztól nyugati irányban) elfoglalása volt Merritt Edson vezette. A japán védelmet Point Cruz környékén a 4. gyalogezred látta el Nakaguma Nomasu vezetésével. A 4. gyalogezred harcképességét és erejét jelentősen csökkentette az elhasználódás, a trópusi betegségek és az alultápláltság. Az amerikai offenzíva november 1-jén kezdődött és november 3-ára, némi nehézség árán sikerült a védekező japán erőket megsemmisíteniük, beleértve a Nakaguma segítségére érkező csapatokat is. Úgy tűnt, hogy az amerikaiak Kokumbona elfoglalásának küszöbén álltak. Ekkor azonban felfedezték az újonnan, Koli Pointnál partraszállt japán egységeket, és harcba bocsátkoztak velük. Az egész akció és az új fenyegetés elleni siker érdekében Vandegrift november 4-én átmenetileg leállította a matanikaui offenzívát. Az amerikaiak 71, a japánok pedig körülbelül 400 fős veszteséget szenvedtek az offenzíva során. A Koli Pointnál november 3-án, a korai órákban 5 japán romboló egy 300 fős csapatot tett partra, a Koli Point felé tartó Sódzsi csapatainak támogatása céljából. Erről tudomást szerezve Vandegrift egy tengerészgyalogos zászlóaljat irányított át, Herman H. Hanneken parancsnoksága alatt, a japánok feltartóztatása céljából. A partraszállást követően a japánok összecsaptak Hanneken zászlóaljával, és azt a Lunga Point irányába szorították vissza. Vandegrift válaszul Hanneken zászlóalját Puller tengerészgyalogos zászlóaljával valamint két másik zászlóaljjal erősítette meg, és elrendelte, hogy ezen erők együttesen indítsanak támadást a japánok ellen Koli Pointnál. Az amerikai csapatok indításakor Sódzsi és egységei megérkeztek Koli Pointhoz. November 8-ától kezdődően az amerikaiak megkísérelték Sódzsi csapatainak bekerítését a Koli Point mellett található Gavaga Creeknél. Időközben Hijakatuke parancsot adott Sódzsinak a pozíciói feladására és elrendelte csatlakozását a Kokumbonánál állomásozó japán csapatokhoz. A mocsaras pataknak köszönhetően rés volt az amerikai arcvonal déli szakaszán. November 9. és 11. között Sódzsi és 2-3000 fős csapata a dzsungelen keresztül dél felé menekült. November 12-én az amerikaiak a Koli Point-nál maradó japán erőket teljesen megsemmisítették. A japán áldozatok száma 450 és 475 között volt, valamint az amerikaiaknak sikerült Sódzsi nehézfegyverzetének és utánpótlásának nagy részét megszerezniük. Az amerikai áldozatok száma 40, a sebesülteké pedig 120 fő volt. Ezalatt november 4-én a 2. tengerészgyalogos zászlóalj 2 százada (Evans Carlson vezetése alatt) Aola Baynél partra szállt, a Lunga Pointtól 64 kilométerre, keleti irányban. Carlson csapatai a 147. gyalogezreddel megerősítve az amerikai hadsereg építőzászlóalját (500 fő) védte, amint az egy repülőtér építésébe kezdett. Halsey, Richmond K. Turner ellentengernagy tanácsára hagyta jóvá az Aola Baynél létesítendő reptér építését. November 5-én Vandegrift parancsot adott Carlsonnak, hogy szárazföld belsejébe hatolva támadja meg Sódzsi Koli Point-ról elmenekült csapatait. Csapatai maradékának csatlakozása után Carlson egy 29 napos járőrözésbe kezdett, Aola Bayből indulva a Lunga Point irányába. A járőrözés ideje alatt többször megütköztek Sódzsi visszavonuló csapataival. A harcok során japánok 500, az amerikaiak 16 főt vesztettek. Sódzsi csapatait emellett a trópusi betegségek és az éhezés is sújtotta. November közepére a Lunga folyót elérve (Matanikau felé félúton) Sódzsi csapatai már csak 1300 főből álltak. Ebből 7-800 fő jutott el a 17. japán hadsereghez. A fentiekre való tekintettel Sódzsi csapatai csak kis szerepet játszottak a hadjárat fennmaradó részében. A Tokió Expressz november 5-én, 7-én és 9-én további erősítést rakott partra. Ezek között volt a 38. japán gyaloghadosztály, a 228. gyalogezred nagy részét is magában foglalva. A friss csapatok segítségével a japánok sikeresen visszaverték a november 10-én és 18-án bekövetkező amerikai támadásokat Point Cruznál és Matanikaunál. A japán és az amerikai csapatok az elkövetkező 6 hétben farkasszemet néztek a Point Cruz melletti, attól nyugatra eső vonal mentén. ### A guadalcanali tengeri csata A japánok még mindig nem adták fel a küzdelmet, és 11 nagy szállítóhajóból álló újabb konvojt szerveztek, amely kb. 7000 főből álló friss csapatokat (a 38. gyaloghadosztály egységei) és rengeteg utánpótlást vitt a szigetre. A konvojt két csatahajó kísérte, melyek speciális repesz-töltetekkel voltak ellátva. Feladatuk a Henderson repülőtér bombázása és az ott állomásozó légierő megsemmisítése lett volna november 12-én és 13-án éjjel. Ez biztosította volna a nehéz szállítójárművek biztonságos eljutását Guadalcanalra másnap. A szövetségeseknek már november elején tudomásuk volt a japán előkészületekről, ezért a Task Force 67-et utánpótlással és felszereléssel november 11-én, Turner parancsnoksága alatt Guadalcanalhoz irányították. A konvoj védelmét a Daniel J. Callaghan és Norman Scott parancsnoksága alatt álló hadiflotta látta el. Bár a japán légierő többször megtámadta a konvojt 11-én és 12-én, a kirakodás komolyabb veszteségek nélkül megtörtént. November 13-án éjjel a hadihajók előresiettek, hogy – a már bevált módon – a repülőtér ágyúzásával iktassák ki a Kaktusz légierőt. Az éjszaka sötétjében, szakadó esőben hajózva a flotta kis híján belefutott a Callaghan admirális vezette, 5 cirkálókból és 8 rombolóból álló, a sziget partjainál járőröző amerikai erőkbe. A hajók közvetlen közelről, szinte teljesen vakon lőtték egymást. A japánok, bár maguk is szenvedtek veszteségeket, csaknem teljesen kiütötték az amerikai flottát (egy cirkáló és egy romboló maradt csak akcióképes), és nyitva állt előttük az út a sziget és a reptér bombázása felé. A csata végén azonban mindkét fél visszavonult. Callaghan elesett a csatában. Mivel Abe nem semlegesítette a repteret, Jamamoto a csapatszállító konvojt november 15-ére ütemezte át. Emellett összeállított egy új egységet, melynek feladata a repülőtér bombázása és a beérkező csapatok biztosítása lett volna. Időközben november 14-én 2 óra körül 1 cirkáló és 1 romboló, Mikava Gunicsi irányítása alatt Rabaulból akadálytalanul bombázta Henderson Fieldet. Ez ugyan okozott némi kárt, de a repülőtér és a repülőgépek többsége üzemképes maradt. Miközben Mikava visszavonult Rabaul irányába Tanaka szállító konvoja elindult Guadalcanal felé, abban a hitben, hogy a repülőtér megsemmisült, vagy súlyos károkat szenvedett. A nap folyamán a Henderson Fieldről és az Enterprise-ról felszálló repülőgépek folyamatosan támadták Mikava és Tanaka hajóit. Ennek során 1 nehézcirkálót és 7 szállítóhajót süllyesztettek el. A szállítóhajókról a csapatok nagy részét Tanaka rombolói segítségével menekítették meg, ezt követően visszatértek a Shortlands-re. Sötétedés után a maradék 4 szállítóhajó folytatta az útját Guadalcanalra, miközben a Kondo rendelkezésére álló erők a Henderson Field bombázása céljából közeledtek. Kondo feltartóztasása céljából Halsey 2 csatahajót (USS Washington (BB-56) és USS South Dakota (BB-57)) és 4 rombolót választott le az Enterprise munkacsoportról. Az amerikai erők, a Washingtonon tartózkodó Willis A. Lee vezetésével elérték Guadalcanalt és a Szavo-szigetet november 14-én éjfél előtt, nem sokkal Kondót megelőzve. Kondo erői a Kirishimából, 2 nehézcirkálóból, 2 könnyűcirkálóból és 9 rombolóból álltak. Az összecsapás során a japánok gyorsan elsüllyesztettek 3 amerikai rombolót, és a negyediket súlyosan megrongálták. A japán csatahajók ekkor észlelték a South Dakota jelenlétét, tüzet nyitottak rá, és sikerült is megrongálniuk. Mialatt Kondo hajói a South Dakotára összpontosítottak, addig a Washington észrevétlenül megközelítette a Kirishimát. Radarja segítségével nyolc és fél kilométer távolságból bemérte, nyolc perc alatt hetvenöt lövést adott le rá, melyből kilenc talált, és végzetes károkat okozott benne. A Washingtont a japánok üldözőbe vették, azonban a sikertelen hajsza után visszavonultak a Henderson Field bombázása nélkül. A Kirishimán kívül a japánok még egy rombolót vesztettek. Visszavonulás közben a 4 japán szállítóhajó a guadalcanali Tasszafaronga közelében 4 óra körül megállt és gyors kirakodásba kezdett. 05.55-kor az amerikai repülőgépek tüzérségi támogatással elkezdték támadni a partot ért szállítóhajókat. Ennek eredményeként sikerült mind a 4-et elsüllyeszteniük, a szállítmányok nagy részével együtt. Csak egy 2-3000 fős csapat ért sikeresen partot. A kirakodás sikertelensége következtében a japánok kénytelenek voltak feladni a Henderson Field elleni, novemberre tervezett offenzívájukat. November 26-án Imamura Hitosi japán alezredes átvette az újonnan megalakult csapatot Rabaulban. Az új parancsnokság magában foglalta mind Hijatuke 17. hadseregét, mind az Új-Guinea szigetén állomásozó 18. japán hadsereget. Imamura parancsnoksága alatt tovább folytatódtak a Henderson Field és Guadalcanal visszafoglalására tett kísérletek. Az Új-Guinea szigetén található Bunánál indított szövetséges offenzíva azonban megváltoztatta Imamura prioritását. Mivel Bunánál a helyzet nagyobb veszélyt jelentett, ezért Imamura elhalasztotta a további jelentős utánpótlások küldését Guadalcanalra. ### A japánok kiűzése a szigetről December hónap folyamán a megviselt 1. amerikai tengerészgyalogos-hadosztályt kivonták a szigetről. Helyét egy szintén hadosztály erejű, tengerészgyalogos és szárazföldi egységekből álló hadtest vette át (CAM hadosztály). A japán csapatok ereje gyorsan hanyatlott, elsősorban a trópusi betegségek és az utánpótlási nehézségek miatt. 1942\. december 12-én felmerült japán részről a sziget feladásának lehetősége. December 31-én a japán főhadiszállás, a császár jóváhagyásával elrendelte a csapatok evakuálását és egy új védelmi vonal létesítését. Az amerikai erők január 10-én megindították végső offenzívájukat. A japán csapatok döntő többsége, köszönhetően a Rennell-szigetnél bevetett repülőgépeik eredményességének, február 9-éig sikeresen elhagyta a szigetet a Ke hadművelet során. Az amerikaiak a szigetet, illetve főleg a repülőteret jelentős bázissá építették ki és a háború végéig használták. A repülőtér ma is üzemel, Honiara International Airport (HIR) néven, a Salamon-szigetek egyetlen nemzetközi repülőtereként. ## A csata értékelése, jelentősége A midwayi csatát széles körben a csendes-óceáni háború fordulópontjának tartják, mivel az a haditengerészet stratégiai győzelmét hozta el és megállította Japán keleti irányú terjeszkedését Hawaii és az Amerikai Egyesült Államok irányába. Japán ennek ellenére folytatta terjeszkedését a Csendes-óceán déli térségében, amíg két döntő vereséget nem szenvedett a szövetségesektől. Az ausztrál szárazföldi erők 1942. szeptemberében Új-Guineánál, a Milne-öböli csatában legyőzték a japán haditengerészetet. Ez volt a japánok első szárazföldi veresége ebben a térségben. 1942. végére pedig biztossá vált, hogy Japán elveszítette a guadalcanali hadjáratot, mely súlyosabb csapás volt a japán stratégiai tervek szempontjából és váratlan amerikai győzelmet hozott. A guadalcanali hadjárat igen súlyos vereség volt mind stratégiailag, mind anyagilag és az emberanyagot érintően is. Megközelítőleg 30 ezer japán katona vesztette életét a hadjárat során. Japán elveszítette irányítását a Salamon-szigetek felett és ezzel azon képességét is, hogy feltartóztassa a szövetségesek hajóit. A rabauli japán főhadiszállás így a szövetséges légierő közvetlen fenyegetése alá került. A legfontosabb azonban az volt, hogy az amúgy is kis számú japán szárazföldi, légi és tengeri egységek jelentős része felemésztődött a guadalcanali hadjárat alatt. A haditechnikai és a jól kiképzett, veterán egységeket érintő veszteségek pótolhatatlanok voltak. A szövetségesek számára ez volt az első győzelem abban a sorozatban, mely végül Japán kapitulációjához és megszállásához vezetett. A guadalcanali egyike volt az első, elhúzódó hadjáratoknak a térségben. A hadjárat mindkét fél logisztikai képességét és lehetőségét erősen igénybe vette, mivel az elhasználódás igen nagymértékű volt. Ez felgyorsította az Egyesült Államok hadi és légi szállításának fejlesztését. Japán az erősítések szempontjából kénytelen volt bárkákra, rombolókra és tengeralattjárókra támaszkodni, mely váltakozó sikert hozott. A kampány elején az amerikaiakat a nyersanyagok hiánya is hátráltatta, mivel a németek elleni fellépés elsőbbséget élvezett. Azonban ahogy az amerikai közvélemény tudomására jutott az amerikai csapatok guadalcanali tevékenysége, egyre jelentősebb erősítéseket vezényeltek a térségbe. A japánok sem a hadiipari termelésben, sem emberanyag tekintetében nem tudták felvenni a versenyt az amerikaiakkal. Míg Japánt pótolhatatlan veszteségek érték, addig az Amerikai Egyesült Államok még növelte is erőit. Guadalcanal után a japánok már egyértelműen védekezésre kényszerültek. A Guadalcanalra irányuló állandó erősítések miatt a japán erők jelentősen meggyengültek a többi hadszíntéren, mely jelentősen hozzájárult az ausztrálok sikeres ellentámadásához Új-Guineában. Ennek eredményeként 1943 elején sikerült elfoglalniuk a kulcsfontosságú bunai és gonai bázisokat. Júniusban a szövetségesek megindították a Cartwheel („Cigánykerék”) hadműveletet, melynek célja a japán főerők elszigetelése volt Rabaulban. Ennek során a tengeri összeköttetés elvágására összpontosítottak. A hadművelet egyben előkészítette Douglas MacArthur tábornok, a japánok által korábban elfoglalt területeket szigetről-szigetre visszafoglaló hadjáratait a Csendes-óceán délnyugati térségében. Chester Nimitz admirális a középső térségben látott el MacArthurhoz hasonló szerepet. Mindkettejük tevékenysége során az amerikaiak Japán felé közeledtek. Gerhard L. Weinberg amerikai történész szerint a guadalcanali hadjárat hosszú távú hatásait gyakran nem veszik figyelembe. A japán vezetők fő offenzívára készültek az Indiai-óceán térségében, erről értesítették német szövetségesüket is (Ceylon, Madagaszkár), azonban az ehhez szükséges tengeri és légi egységek megsemmisültek Guadalcanalnál. A veszteségek valóban lehetetlenné tették a japán „sorompó” védelmi rendszer működését. A guadalcanali hadjárat kezdetével egyidőben a Brit Nemzetközösség erői csak nagy nehézségek árán tudták tartani a Szuezi-csatornát a Német Afrika-hadtest ellenében. Az utánpótlás és erősítések, melyek lehetővé tették az El Alameinnél bekövetkező győzelmet, az Indiai-óceánon keresztül érkeztek, mely a fenti körülmények miatt szabad maradt a szövetségesek hajói előtt. Ráadásul ugyancsak az Indiai-óceánon (majd Iránon) keresztül sikerült megoldani a németek ellen küzdő Szovjetuniónak juttatott, Amerikából érkező utánpótlás eljuttatását is. A brit uralom 1942-ben érte el mélypontját Indiában. Japán egyetlen esélye a brit uralom megdöntésére és a kínai utánpótlási útvonal elvágására a Csendes-óceán délnyugati térségében hiúsult meg. Ez lehetővé tette a brit, gurka és indiai erőknek, valamint a csinditek további felmentő műveleteit Burmában, melyek egy évvel később érték el kívánt hatásukat, majd a Dracula hadműveletben fejeződött be. A csata jelentősége és végkimenetele fontos abból a szempontból is, hogy a harccselekményektől felszabadult guadalcanali Henderson Field repülőtér később több jelentős katonai akció kiindulópontjává vált. Japán, talán legnagyobb hibája az volt, hogy fogalmuk sem volt arról, az ellenség feltörte rejtjelező kódjaikat, és ennek segítségével minden tervükről, és hadműveletükről tudomással bírtak. Így kerülhetett sor arra is, hogy tudomást szereztek Jamamoto admirális tervezett útjáról. Az 1943. április 18-án végrehajtott „Bosszú” hadművelet, melyben Jamamoto kötelékét 16 db P–38G megtámadta Bougainville szigeténél és az admirálist szállító Betty-t lelőtték. Jamamoto elvesztése súlyosan érintette a japán haditengerészeti hadvezetést, amely megmutatkozott későbbi hadmozdulataikban is. ## Fordítás

Jelling viking emlékei

Jelling viking emlékei az összefoglaló neve két sírhalomnak, két rúnakőnek és egy templomnak, melyek Dániában, a közép-jyllandi Jelling településen állnak. Ez Dánia egyik legjelentősebb régészeti lelőhelye; 1994 óta a világörökség része. Jelling a pogányságról a kereszténységre történő áttérés szimbolikus helye. Itt volt az első királyi székhely; Gorm király itt rakta le a dán állam alapjait, melyeket fia, I. (Kékfogú) Harald épített tovább. A rúnaköveket Gorm és Harald állíttatta, az egyik sírhalom egyes feltételezések szerint Gorm sírja, míg a templom elődjét Harald építtette. A ma látható, 11. századi templom a két hatalmas sírhalom között áll, előtte pedig a két rúnakő. ## Az emlékhely szerkezete A 21. század elején a kutatások áttekintést adtak a 950 és 970 között épült jellingi szimbolikus hatalmi centrum eredeti szerkezetéről. Kimutatták, hogy az első, központi halomsírt, amely eredetileg minden bizonnyal Gorm dán király nyughelye volt, viking szokás szerint gyakori módon, de itt rendkívüli méretekben, 356 méter hosszú hajó alakzatban kövekkel rakták körül. E jelképes hajó középpontjában állott a ma északinak nevezett sírhalom. Az egész területet tölgyfagerendákból emelt, négy méter magas magas palánkkal vették körül, úgy, hogy a kialakult négyzetes területnek ugyancsak a középpontjába került a halomsír. A palánk négy oldalának teljes hossza 1440 méter volt, a közrefogott terület 20 futballpályának felel meg. A második, déli halom már úgy épült, hogy bár középpontja a kövekből kirakott „hajón” belülre került, a domb szélei túlnyúltak annak oldalain. A palánkkal körülvett területen nagy faépületeket is emeltek. Bár Jelling az erős királyság szimbolikus hatalmi centruma volt és támadástól kevéssé kellett tartani, az épületeket a szokásos védelmi szempontok figyelembevételével a palánkhoz közel helyezték el, hogy a kívülről érkező nyilak kevesebb kárt tehessenek bennük. 2013-ban a területen fehér kövekkel jelölték ki mind a hajó-alakzat helyét (lapos fehér téglalap alakú kövek), mind a palánkét (fehér kőoszlopok), és a faépületek helyét is. A két rúnakövet pedig üvegszekrénybe helyezték a templom mellett, hogy az időjárás viszontagságai ne koptassák azokat tovább. ## A templom A régészeti leletek tanúsága szerint Jelling, a környező dombvidék legmagasabb pontja már a bronzkor óta kultikus helynek számított. A mai templom kórusa alatt három korábbi faépület maradványait tárták fel: egy kereszténység előtti időből származó kultikus helyét és két templomét. Az első fatemplomot Harald építtette – ez az épület nagyobb volt, mint a mai templom. Ezzel egyidejűleg a templom padlója alatt egy sírhelyet is kialakítottak. Az első fatemplom valószínűleg leégett, akárcsak kisebb utódja. A mai kőépület 1100 körülről származik, és szintén kisebb az eredeti épületnél – ezt az magyarázhatja, hogy a királyi udvar időközben átkerült Roskildébe, így Jelling jelentősége csökkent. Az épületben 12. századi festmények nyomait is feltárták. A tornyot a 15. században építették hozzá. 1679-ben egy része leégett, ezt újjáépítették, és hozzá is toldottak az épülethez. A templom alatti sírbolt 1978-as feltárásakor egy férfi maradványaira bukkantak a régészek, akit – a csontok elhelyezkedéséből kikövetkeztethetően – valószínűleg nem ide temettek először. A Dán Nemzeti Múzeum szakértői szerint minden bizonnyal Dánia egyik első királyának, Gormnak a maradványait találták meg, akit eredetileg az északi halomsírba temettek, azonban mikor fia 965 körül felvette a kereszténységet és megépíttette a templomot, apját a templomban újratemettette, ezzel is bizonyítva az új vallás iránti elkötelezettségét. A templom padlózatán egy diszkrét ezüstcsík jelzi Öreg Gorm király sírjának mai helyét. ## A sírhalmok A templomtól északra és délre egy-egy sírhalom áll, bár utóbbi esetén az elnevezés kétségbe vonható, mivel a régészeti feltárások során kiderült, hogy nem szolgált temetkezési célokat. ### Az északi halom Az északi sírhalom 8,5 méteres magasságával és 65 méteres szélességével Dánia legnagyobb halomsírja. Kőből, agyagból és tőzegből építették egy bronzkori sír fölött. A 6,75 m hosszú, 2,6 m széles és 1,45 m magas (17,5 m2-es, nagyobb szobának megfelelő alapterületű) sírkamrát 35 cm vastag tölgygerendákból építették, és gránitsziklákkal vették körül, hogy védjék a sírrablóktól. A kelet-nyugati tájolású sírkamra padlója 1,75 méterrel fekszik a talajszint felett. A padlót deszkákkal burkolták. Egyes feltételezések szerint két embert temettek ide, amire a sírkamra beosztásából következtettek (a közepén egy hosszanti élén állva rögzített deszkát találtak), de a sírban talált gyér kincslelet nem erre utal. Ha igaz az elmélet, mely szerint Gorm királyt fia temettette újra, valószínűleg egyedül őt temették ide, hiszen felesége, Thyra jóval korábban meghalt, és maradványait nem is találták meg a templom alatt. A halom tetején sokáig egy tavacska volt, ami 1820-ban kiszáradt. Ekkor Jelling lakói elkezdtek leásni a helyén, hogy megtalálják a forrást – így találtak rá 5 méterrel lejjebb a sírkamrára, amely azonban üres volt. Összesen egy ezüstpoharat és néhány kisebb tárgyat találtak. A kamra mennyezetét alkotó tölgygerendák közül több ketté volt törve, ami arra utal, hogy a temetést követően a sírt felbontották. A tavacska (amely egy 1591-es rajzon is látható) létére is magyarázatot adhat, hogy egy korábbi behatolás után keletkező mélyedésben felgyülemlő esővizet az agyag nem engedte elszivárogni. Kézenfekvő magyarázat volna a sírrablás, azonban ennek ellentmond, hogy emberi maradványokat sem találtak, az pedig nem valószínű, hogy a sírrablók a holttestet is magukkal vitték volna. A templomnál végzett 1978-as feltárások azonban egy másik lehetőséget is felvetettek, ugyanis a templom alatt talált sírban valószínűleg Gorm maradványaira bukkantak. Az elmélet szerint a megkeresztelkedett Harald apját keresztény módon újratemettette. A sírkamra egyik gerendája a vizsgálatok szerint 958–959 telén kivágott fából származik, ami egybeesik Gorm temetésének időpontjával. ### A déli halom A déli halom nagyon hasonló az északihoz. 11 m magas és 85 m széles. Északi párjával ellentétben nincs benne sírkamra, csak tőzeg és föld alkotja. Funkcióját máig nem sikerült biztosan megfejteni; talán emlékműnek építették. A halom belsejében talált fadarabokat 965–970 körülre datálják, azaz a halom néhány évvel az északi után épülhetett. VII\. Frigyes dán király itt kereste Gorm sírját 1861-ben, de gránitsziklákon és fadarabokon kívül semmi nem került elő. 1941-ben újabb alapos ásatásokat végeztek, ezúttal a halom tetejéről kezdve. A halom tetején egy 4,5x6,0 m alapterületű, vastag tölgygerendákból épült építmény alapjait tárták fel, amely egy 1150 körül épült őrtorony lehetett. A halom alján egy hajót formázó, egyetlen kőből faragott szobrot találtak. ## A rúnakövek A templom előtt modern üvegvitrinekben két rúnakő áll, melyek a 10. századból származnak. A kövek az ősi skandináv mitológia és a kereszténység közötti átmenetet mutatják, és Dánia államiságának létrejöttét is jelképezik. Ezek a kövek számítanak Dánia első írásos emlékeinek. ### Gorm rúnaköve A régebbi követ Gorm dán király állíttatta felesége, Thyra emlékére. Gorm volt az első király, aki egész Dánia fölött uralkodott. A jelenlegi királynő, II. Margit is az ő leszármazottja, így a dán uralkodócsalád Európa legősibb ma is uralkodó dinasztiája. A kövön rúnaírással a következő szöveg olvasható: „Gorm király állíttatta ezt az emlékkövet felesége, Thyra, Dánia büszkesége emlékére”. Ez a szöveg Dánia első írásos említése. ### Kékfogú Harald rúnaköve A második (és nagyobb, 2,4 m magas) követ Gorm fia, Harald állíttatta szülei emlékére. A kő felirata egyúttal felidézi a dánok keresztény hitre térését és Norvégia meghódítását is – amelyet egyébként még a király életében elvesztettek a dánok. Három oldalát a rúnaíráson kívül képekkel is díszítették. A kövön álló felirat a következő: „Harald király rendelte ennek a kőnek a felállítását apja, Gorm emlékére és anyja, Thyra emlékére; az a Harald, aki meghódította magának egész Dániát és Norvégiát és kereszténnyé tette a dánokat”. Ezen a kövön szemléletesen jelenik meg a pogányságról a kereszténységre áttérés: egyik oldalán ugyanis Észak-Európa legkorábbi Krisztus-ábrázolása látható, míg a másikon pedig viking motívum, egy oroszlán köré tekeredő kígyó. A kőnek két másolata is létezik, az egyik a Dán Nemzeti Múzeumban, az 1955-ben készült másik pedig a londoni Regent’s Parkban álló dán templomban található. A másolatokat színesre festették, mivel feltételezik, hogy az követ és feliratait alkotói eredetileg is kiszínezték. ## Kiállítási központ 2000-ben az emlékhelyen korszerű kiállítási központot építettek Kongernes Jelling néven, ami 2007 óta a Dán Nemzeti Múzeum kezelésében a legmodernebb eszközökkel mutatja be a nemzeti emlékhely történetét, a kutatások legújabb eredményeit. Az épület tetőteraszáról sajátos perspektíva nyílik a halomsírokra és a templomra.

Tádzs Mahal

A Tádzs Mahal (hindiül: ताज महल, perzsa nyelven: تاج محل jelentése: „A paloták koronája”) az indiai Agrában, a Jamuna folyó partján található muszlim mauzóleum elnevezése, amely valójában egy teljes épületkomplexumot takar, ennek része maga a fehér márvány síremlék is. Sáh Dzsahán mogul sah 1632 és 1647 között építtette az 1631-ben, gyermekszülésben elhunyt szeretett felesége, Mumtáz Mahal emlékére. Őt is itt helyezték örök nyugalomra. A Tádzs Mahal a mogul síremlék-építészet csúcspontja, amely nemcsak annak stílusjegyeit viseli magán, hanem ötvözi azt a helyi hagyományokkal is. Bár hatással volt későbbi síremlékek építésére is, az épület egyedi arányai, finom díszítettsége utánozhatatlanná tette. 1983-ban került fel az UNESCO világörökségi listájára mint kulturális helyszín. A tökéletes arányaival feltűnő, nemes anyagokkal gazdagon díszített műemlékegyüttes nemcsak építészeti jelentőségű, hanem a hozzá kapcsolódó legendák és történetek révén az örök szerelem emlékműveként is ismert. Számtalan művet ihletett a képzőművészet, az irodalom, a filmművészet, a zene területén, egyúttal a komplexumban található mecset miatt ma is a vallásos áhítat színhelye. India leglátogatottabb turistalátványossága, évente több mint 2,5 millió látogató keresi fel, de ugyanakkor ez okozza jelentős állagromlását is, ami miatt 1996-ban felkerült a világ száz legveszélyeztetettebb műemléke közé. 2007-ben a világ hét új csodája közé választották. ## Története Sáh Dzsahán sah kicsapongó természetű uralkodó volt, nem vetette meg az élvezeteket. Ugyanakkor igénye volt a kultúrára is, a Mogul Birodalom nagy építtetőjeként tartják számon. Mumtáz Mahal a sah kedvenc felesége volt, aki 1631. június 17-én halt meg Burhanpurban, 14. gyermeke szülése során, miközben hadjáratba kísérte urát. Helyben temették el. Halálát követően a sah búskomorságba esett, elhanyagolta a birodalom ügyeit. Elhatározta, hogy egyedülálló síremléket építtet számára, amely halála után majd az ő nyughelye is lesz. A Tádzs Mahal építése 1632 januárjában kezdődött meg, Sáh Dzsahán történetírói szerint, az uralkodó által készített alaprajznak megfelelően. A helyszín kiválasztása több mint hat hónapot vett igénybe. Sáh Dzsahánt nagy fájdalommal töltötte el, hogy emlékműve nem fog örökké tartani, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy az épület biztos lábakon álljon. Kortárs források rögzítették, hogy milyen fából készültek a víz kiemelésére szolgáló kutak, hogyan cserélték ki a laza homokot kavicsra, és milyen, akkoriban használt betonnal tették biztossá az alapot. Az eljárás olyan sikeres volt, hogy az épület azóta is ellenáll a földrengéseknek és az árvizeknek, a természetvédőket is megdöbbenti az épület rendkívüli stabilitása. Alapjait a mogul hidraulikai építészet elvei szerint fektették le, téglafalú üreges oszlopokra, amelyeket teljes szélességükben szálafából (Shorea robusta) készült kerekekkel erősítettek meg, egymástól egyenlő távolságra helyezve el őket az oszlopok belsejében. Minden keréknek nyolc küllője van a peremtől a közepéig, ahol tengely rögzíti ezeket. A kerekek szerkezetileg belesüllyednek a kőfalba mint annak nélkülözhetetlen elemei. Használatuk biztosítja minden oszlop rugalmasságát, amelyek egyébként holt szerkezetek lennének. Szilárdságuk ellenére kellőképpen dinamikusak ahhoz, hogy ellenálljanak bármilyen rezgésnek, föld vagy víz okozta lökésnek, és állják az áradást vagy a földrengést is. Az oszlopokat a talapzat mentén emelték, ahol erős, kövekből épült keresztboltíves szerkezet köti össze őket, ezen a fő alapzat, vagyis a sírszerkezet vörös kőtalapzata támaszkodik. Az alapozás befejezése után, 1631. december 15-én Mumtáz testét, a 710 kilométerre fekvő Burhanpurból elhozták ide, Agrába. A komor gyászmenetet a tizenöt éves Sall Sudzsa, Sáh Dzsahán és Mumtáz Mahal harmadik gyermeke vezette. Ismét csak átmenetileg, újratemették az építkezés területén. 1632 júniusában, felesége halálának első évfordulóján, Sáh Dzsahán az épület udvarán tartott megemlékezést, isteni kegyelmet kérve az elhunyt számára. A munkások a négy főbejárati ívánt és az állványzatot egyidejűleg építették fel. A kivitelezéshez több millió téglára és hatalmas mennyiségű fehér márványra volt szükség. Amint a kőművesek elkészültek az épület egy részével, a mintegy 320 kilométerre fekvő makranai kőbányából elkezdték ideszállítani a hattonnás, speciális márványtömböket. Ez önmagában is különleges logisztikai feladat volt: nagy teherbírású kocsikra rakták, amelyeket húsz ökör vagy több elefánt vontatott. Ehhez Agra közelében, 16 kilométer hosszan, ledöngölt földből kaptatót készítettek, amely a városon keresztül fokozatosan emelkedett a mauzóleum helyszínéig. Az állatok a nehéz szekereket közvetlenül az épület felső részéhez húzták. Innen, szintén elefántok vagy ökrök közreműködésével, csigák és kötelek segítségével emelték a magasba. A márványtömböket már a kőfejtőben megfelelő nagyságú táblákra vágták, és a kőfaragók a helyszínen simították és csiszolták össze őket. 1633 májusában már állt Mumtáz végső nyughelye, a sírkamra. A sírkövet ekkor lakkozott aranyrostéllyal vették körül, amelyet 1643-ban márványra cseréltek. Valószínűleg a sah jelölte ki a kenotáfium feliratainak kalligráfusát, az iráni származású Amanat Khánt (eredetileg Abd ul-Haq), aki nevét is a sahtól kapta, s aki Akbar szikándrai sírfeliratát is készítette. A kenotáfium kalligráfiáin kívül, az épület fehérmárvány borításán található összes felirat elkészítésére is ő kapta a megbízást. Annak is nagy a valószínűsége, hogy ő maga választhatta ki a feliratok szövegét is, amelyek versek, illetve idézetek a Koránból. Ezt bizonyítja az is, hogy a déli íván bal oldalát szignójával látta el. A temetés időpontjában a síremlék kupolarésze még nem készült el. A mauzóleum belsejében, illetve a nyugati homlokzaton talált feliratok arról tanúskodnak, hogy a fő épületet 1638/39-ben fejezték be. Az írásos emlékek szerint a teljes komplexum 1643-ban készült el, de a kertbe vezető főkapun található felirat szerint a díszítő munkálatok egészen 1647-ig elhúzódtak. A sah történetírója, Muhammad Salih Kanbo arról számolt be, hogy az építkezés húsz évig tartott, s a teljes komplexum építési költsége 4-5 millió rúpiára rúgott. Összességében ember vett részt a munkálatokban. Mumtáz halálának évfordulóit, egészen a tizennegyedikig csak időnként említik. Az egyik ilyen évforduló volt a tizenkettedik, 1643. február 6-án, amikor magát a síremléket hivatalosan is befejezettnek nyilvánították. A 14. évfordulót követően Sáh Dzsahán több mint két évet töltött birodalma északi területén, és áthelyezte a fővárost az újonnan létrehozott Sáhdzsahánábádba, amely a mai Delhi egyik városrésze (Ódelhi). A sah utolsó dokumentált látogatása a síremléknél 1654 decemberében volt. Fia, Aurangzeb letaszította a trónról, így utolsó éveit, 1666-ban bekövetkezett haláláig, házi fogságban töltötte az agrai Vörös Erődben, amelyből kitűnő kilátás nyílik a Tádzs Mahalra. Halála után fia, szeretett felesége mellé helyezte örök nyugalomra. Ezt követően, egészen a 18. század végéig nem sokat tudni a mauzóleum sorsáról. Ekkor kezdett a nyugati világ, a britek indiai látogatásai nyomán, érdeklődni iránta. 1803-ban a britek bevonultak Agrába, és régészeti szempontból is feltárták a térséget. Az épület állagát jellemezte: az 1830-as években felvetődött, hogy az elgazosodott, elhanyagolt műemlék márványberakásait Angliában értékesítsék. Az 1857-es, úgynevezett szipojlázadás alatt némelyek mind a lázadók, mind a brit katonák közül drágaköveket véstek ki az épületből. A 19. század végére a Tádzs Mahal is bekerült a helyreállítandó műemlékek közé. Lord Curzon, India alkirálya 1898-ban megkezdte a helyreállítását. Ekkor, többek között a kairói mecset mintájára, egy hosszú, mennyezetről lelógó lámpát helyeztetett el az sírkamrában, a kenotáfiumok megvilágítására. A felújítás 1908-ig tartott. A munkálatok szervezettebbé váltak, miután a 20. század elején az Indiai Régészeti Hivatal is napirendre tűzte a műemlék állagának megőrzését. 1942-ben az angol kormányzat a kupolát faburkolattal vetette körül, ugyanezt a védelmet alkalmazták 1965-ben és 1971-ben, az India és Pakisztán közötti háborúk alatt, az ellenséges repülőgépek megtévesztésére. 1983-ban mint kulturális helyszín vált a világörökség részévé, 1996-ban pedig felkerült a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékei közé, a turizmus növekedése és az ipar közelsége miatt. ## Építészek A Tádzs főépítészének személye máig nem bizonyított, mivel az akkori források nem az építészek szerepét, hanem a patrónus személyét hangsúlyozták. Említik Dzsahángír nevét mint vezető építészét, ám hivatalosan a mogul udvar építési felügyelője Makramat Khán, a nyilvános munkálatok minisztere volt. Usztád Ahmad Lahori és Usztád Hámid nevét szintén kapcsolatba hozták az építkezéssel, akik feltehetően perzsa származású mesteremberek voltak, és később a delhi Vörös Erőd építését is felügyelték. Ahmad Lahori még Dzsahángír uralkodása alatt költözött Lahorba, majd a sáhdzsahanábádi (Delhi) Vörös Erőd építése során szerzett érdemeiért elnyerte a Nadír al-As (a „Kor Csodája”) címet. Nemcsak neves építészként, hanem matematikusként és csillagászként is ismert volt. Az „Usztád” tiszteleti név perzsa, urdu nyelven „mestert” jelent. Más forrás szerint az építkezést egy építészekből álló tanács irányította, a sah felügyeletével, ahogy az más esetben is szokásos volt uralkodása alatt. A tanács tagjai között volt Makramat Khán és Usztád Ahmad Lahori is. Megint más forrás szerint, miután kiválasztották a megfelelő helyet a síremlék számára, a sah birodalma legjobb építészeiből tanácsot hívott létre, hogy terveket készítsenek, egyúttal tanulmányozzák a világ híres épületeinek szerkezeti felépítését is. Egy olasz ékszerész, Geronimo Veroneo, aki ez idő tájt a mogul udvar szolgálatában állt, szintén benyújtotta elképzelését az uralkodónak. Ezt a tényt később tévesen úgy értelmezték, hogy neki tulajdonítható a teljes komplexum tervezése. Végül egy bizánci török és egy perzsa születésű építész terveit fogadták el. A mesteremberek számos helyről érkeztek: a vezető kőművesek Bagdadból és Delhiből, a kupolát ázsiai törökök és szamarkandiak építették. A mintegy húszezer munkást India minden részéből toborozták, a szobrászokat Buharából, a kalligráfusokat Szíriából és Perzsiából, az intarziakészítőket Dél-Indiából, a kőfaragókat pedig Beludzsisztánból. Ez utóbbiak egy része csak az épület elemeinek alakzatait, mások csak virágdíszítéseket faragtak. Néhány mester, akik részt vettek a komplexum építésében: Iszmail Afandi (Iszmail Khán) az Oszmán Birodalomból a fő kupola építéséért felelt; Usztád Isa és Isa Muhammad Effendi török építészek – Mimar Koca Sinan híres oszmán építész tanítványai – kulcsfontosságú szerepet játszottak a szerkezeti tervezésben. A Lahori származású Kázim Khán a tömör arany tárgyak öntéséért volt felelős, Csirandzsilal Delhiből a vezető szobrász és mozaikművész volt. Amanat Khán az iráni Sirázból volt a főkalligráfus, Muhammad Hanif pedig a kőművesek felügyelője. A sirázi Mir Abdul Karim Khán és Mukkarimat a pénzügyeket kezelték, és egyben felügyelték a napi munkálatokat. Az ott dolgozó kőművesek számos perzsa, hindi feliratot, jelet hagytak maguk után, amelyek tanulmányozása még folyik. A kivitelezés precizitását a következő részletek is illusztrálják: ## Társadalmi jelentősége A sah udvarában számtalan nő élt, akik jelentős kulturális hatást gyakoroltak az uralkodó környezetére. Maga a síremlék a női sírokkal tekinthető egyben a nőiesség emlékművének is, és ezt a jelleget Mumtáz Mahal halálának évfordulóján évente megrendezett ünnepségek is erőteljesen kihangsúlyozták. A szertartásrendet az első alkalommal – még az épület alapozása során – Sáh Dzsahán írta elő, a későbbiekben ezt követték. Az első napon vallástudósok, udvari nemesek, gazdag polgárok, szegény, rászoruló családok ájtatos imákkal istentiszteletet tartottak, miközben jótékony cselekedeteket hajtottak végre, lakomát rendeztek és szétosztottak mintegy rúpiát az érdemesek és a szegények között. Másnap ezt teljesen azonos módon megismételték – ez más síremlékek évfordulóin nem volt szokásos –, azonban már az uralkodó és udvarhölgyei részvételével. Ekkor újabb rúpiát osztottak szét. A női gyűlésen bárki részt vehetett, a szükséget szenvedőket vendégül látták. A nagyszámú látogató tette szükségessé a mecset és a vendégház építését. ## Építészeti jelentősége A dinasztikus mauzóleumok a mogul építészet jellemző épületei, a Tádzs Mahal pedig a síremlék-építészet csúcspontja. A mogul síremlék-építészet nagyszerűen elegyíti a timuridák és a helyi indiai építészet ez irányú hagyományait. A síremlék sikere nemcsak annak romantikájában és szimbolikájában rejlik, hanem abban is, hogy egyesíti magában az időszak építészeti elveit. A mogul építészeti elvek megjelenése az épületeken: - szigorú, moduláris geometria, egy olyan rácsrendszer használatával, amely az úgynevezett sáhdzsaháni yardon (gaz) alapul, - a kétoldali, tengelyes szimmetria következetes alkalmazása, - a felhasznált anyagok, formák és színek hierarchikus rendszere a legkisebb részletig, - kifinomult szimbólumrendszer alkalmazása. A Tádzs Mahal építését követően a mogul építészet hamarosan hanyatlásnak indult. Aurangzeb (1658–1707) még kísérletet tett egy hasonló épület létrehozására Aurángábádban (Bibí-ká-makbara, azaz az „Úrnő síremléke”), ahová a Dekkán meghódítása után székhelyét helyezte, de eltérő arányai miatt az nem éri el az eredeti összhatását. Később, 1753-ban Szafdar Dzsang király építtetett síremléket fia számára Delhiben, amelyet szintén a Tádzs Mahal ihletett, de az épület összképe tömörebb, valamint túldíszített, így nem tudja visszaadni a Tádzs könnyedségét. ## A komplexum Az egész Tádzs-komplexum több, észak-déli tengelyen elhelyezkedő, mintegy 900×300 méter összméretű teraszt foglal magába. A déli oldalon terek, piacok, fogadók és lakóépületek, szakaszos nyílt terek váltják egymást, ez az egykori Mumtázábád. Maga a mauzóleum a fallal körülvett, hosszúkás alaprajzú, hatalmas együttes fő tengelyének északi végén található, és a látvány kedvéért a folyóra néz. Nem a kert (csár bág) középpontjában helyezkedik el, mint általában a kor építészeti megoldásainál szokásos volt, hanem a folyó felőli oldalon, téglalap alakú talapzaton. A falak négy sarkán egy-egy nyolcszögletű pavilont építettek. A komplexum három fő egysége a tulajdonképpeni síremlék és a hozzá tartozó kert a kiépített vízgyűjtőrendszerrel, valamint az ezektől délre fekvő két épületegyüttes, az egyik az előudvar, a másik a karavánszerájok a bazárral. ### A síremlék és a csár bág együttese A komplexum mérete a karavánszerájok nélkül mintegy 561×300 méter, ezen belül a síremlék és a csár bág („négy kert”) épületegyüttese foglalja el a terület több mint kétharmadát. Az alaprajza a mogul és perzsa építészetre jellemző, vízfelületekkel szabdalt kert monumentális változata. A Tádzs épületegyütteséhez tartozó melléképítmények, egy vendégház és egy mecset, vörös homokkő homlokzatot kaptak, ami érdekes ellentéte a fehér márvánnyal borított kupolájuknak, valamint magának a síremléknek. Ez a színkettősség általánosan jellemző a Mogul Birodalom építészetére, de itt még az ősi indiai hagyományokkal is keveredik. #### A síremlék épületegyüttese Az épületcsoport a síremlékből, az ahhoz tartozó négy minaretből, valamint egy szimmetrikusan elhelyezkedő vendégházból (dzsavab) és egy mecsetből (maszdzsid) áll, amelyek keletről és nyugatról szegélyezik a központi épületet. A síremlék márvány alapanyagát Makranából (Rádzsasztán), a melléképületekhez a homokkövet pedig a Vinthjan-hegységrendszerből, Fatehpur Szíkri és Rupbas régióinak kőbányáiból hozták. A makranai márvány tulajdonsága, hogy a ráeső fény színétől függően maga is változtatja a színét. A mauzóleum fő építészeti elemei: 1. Kupolacsúcs: építésekor aranyból készült, de a brit gyarmatosítás után lecserélték bronzra 2. Lótuszvirág-díszek 3. Íves kupola (amrud) 4. Kupoladob: hengeres formájú, az alap és a kupola között helyezkedik el 5. Guldaszták: a támfalak szélét díszítő spirálformák 6. Csatrik: kis, kupolával fedett pavilonok a tetőerkélyeken 7. Szegélyek: a falfülkék szegélyeit kalligráfiával és geometriai mintával díszítették 8. Kalligráfiák: a főbejáratok homlokzatán Korán-idézetek találhatók 9. Falfülkék: a négy főbejárat közötti homlokzati részeken hat–hat falfülkét alakítottak ki, két szintbe rendezve 10. Panelek: az ívánok téglalap alakú díszítőelemei A síremlék fő épülete egy négyzet alakú emelvényen (terasz) helyezkedik el, amely kiemelkedik a kert szintjéből. Mérete 296,31×296,31 méter. Míg az előudvar és a karavánszeráj két épületegyüttese ugyanazt a négyzetes, középpontos szimmetriát követi, addig itt az épületek árkádokkal formált udvarokból állnak sugaras szimmetriát követve, ami a kor helyi és praktikus építészeti megoldása. Az emelvény mind a négy sarkán egy-egy márványból készült minaretet emeltek. A síremlék épülete belefoglalható lenne egy 56,4 méter élű kockába, de mivel a függőleges éleit lecsapták, így alaprajza nyolcszögű lett. A külső falakat hatalmas, sztalaktitboltozatos bejáratok (ívánok) alkotják, amelyeket két szinten hat-hat falfülke köt össze; ezek közül a sarkokon lévők félnyolcszögűek, a homlokzatiak pedig négyszögletes alapúak. A boltívek gazdagon díszítettek Korán-idézetekkel. A kiegyensúlyozott arányokat erősíti a homlokzat finom szerkezete: a fehér márványberakás pietra dura technikával készült. Könnycsepp alakú, kétrétegű kupolája, amely 25,6 méter magas és 17,7 méter átmérőjű, egy magas dobon nyugszik, és négy csatri (kisebb oszlopos kupola) határolja. A kupola csúcsdísze ismétlődik a csatrikon. A síremlék központi temetkezési kamrája szintén nyolcszögletű, amelynek a közepén található Mumtáz Mahal és Sáh Dzsahán kenotáfiuma. A két sírt eredetileg aranyrostély vette körbe, amelyet később Aurangzeb beolvasztott, így azóta ékkövekkel, berakásokkal díszített, rendkívül finoman csipkézett, egy tömbből faragott márványrostély helyettesíti. Két bejárata van, amelyeken keresztül megközelíthetők a kenotáfiumok. A síroktól sugárszerűen nyolc folyosó indul az épület bejárataihoz, illetve a négy sarokkamrához, ahol a Koránt olvasták fel, vagy perzsa és indiai zenét játszottak. A temetkezési kamra felett magasodik a fent említett központi kupola, amely kettős rétegű, belsejében óriási üreg van, amelyet alulról a kamra boltozata zár le. A kamra díszítéséül szolgáló virágmotívumokat és egyéb ornamentikákat féldrágakövekből készítették el, így az épület leggazdagabban díszített helyisége ez lett. Mumtáz égi lakhelyének földi mását akarták így megalkotni. Különleges a sírkamra akusztikája is. A közönséges zajoknak nincs hatásuk, de ha a kupolaboltozat alatt néhány dallamot lassan és lágyan elénekelnek, kiváltképp ha egy teljes akkordot, akkor a boltozat azt hosszan visszhangozza. A temetkezési kamra alatt kripták találhatók, további két kenotáfiummal. A sah és feleségének teste feltehetően egy befalazott, föld alatti szoba alapozásában lehet elrejtve. A mauzóleum épületét eredetileg gazdagon ellátták díszesen faragott szantál- és ébenfabútorokkal, drágakőberakásos szekrényekkel, a padlót és a falakat hímzett gyapjú- és selyemszőnyegek, bársony- és brokátfüggönyök borították. Az uralkodó rendelkezésére állt egy aranyozott és zománcozott trón, a mennyezetről pedig sárgaréz csillárok, aranyozott csillagok függtek. Az idők során a termeket a későbbi uralkodók lassan kifosztották, az anarchia időszakai alatt rablók pusztították, ma már csak az épület csupasz váza áll. A két nagy ezüst bejárati ajtót Szuradzs Mal olvasztatta be 1764-ben, a kenotáfiumot borító gyöngyfüzért Amir Huszejn Ali Khán 1720-ban vitte el az épületből. ##### Minaretek A négy 47 méter magas, egyforma minaret a mauzóleum mintegy öt méter magas platformjának sarkain áll. A mogul építészetben a minaretek használata a 17. századra nyúlik vissza, és valószínűleg az Oszmán Birodalom hatására alakult ki. A minaretek száma és magassága eredetileg a mecset rangját jelezte. A Tádzs minaretjeinek díszítése a szokványos megoldásoknál egyedibb, a falazat ívelt márványtáblái fekete márvánnyal keretezettek. A felfelé keskenyedő építményen három körerkély helyezkedik el, egyenlő távolságban, tetejére csatrit helyeztek. Az erkélyekre a kijutást négyzetes ajtók biztosítják, belül csigalépcső vezet a magasba. A falak egyhangúságát kisebb, négyzet alakú rácsos ablakok törik meg. A minaretek nem látogathatók. ##### Mecset és vendégház A Tádzs nyugati oldalán áll egy vörös homokkőből épült mecset, amely tökéletes tükörképe a keleti oldalon elhelyezkedő vendégháznak (mihman khana). A két épület együtt szimmetrikusan egészíti ki a síremlék épületét, mint egy-egy épületszárny. A mecset építését az is szükségessé tette, hogy a muszlim törvények szerint a mauzóleum közelében kell lenni egy olyan helynek, ahol a hívőknek lehetőségük van az imádság elvégzésére. Ezt az épületet kizárólag erre a célra építették. A mecset előtti medence a muszlim imához szükséges rituális mosdást tette lehetővé. A bejárat keletnek, Mekka irányába néz, a homlokzatot középen egy íván töri meg, amelynek két oldalán további két kisebb árkád található. Az épületet három, fehér márvánnyal borított kupola és négy kisebb csatri díszíti. Padlója olyan különleges borítású, amely árnyékban a vörös bársony színét ölti magára, valamint a padló mintázatát úgy alakították ki, hogy minden imádkozó hívőnek jusson egy-egy elkülönített kis terület, mintegy imaszőnyegként. Összesen 569 ilyen imahely készült. A mecsetben található egy mihráb (imafülke, amely jelzi Mekka irányát), valamint attól jobbra egy minbár (lépcsős szószék) is, ebben különbözik a szemközti vendégháztól. Előbbieken kívül, a nyugati falhoz közel, egy elkerített területen fekszik egy kisebb kő is, amely Mumtáz ideiglenes sírhelyét jelöli. Akkor temették ide, amikor az építkezés kezdetekor idehozták a testét. Nem messze ettől alakították ki a mecset kútját. A falakat kalligráfiával Allah neve, Korán-idézetek, valamint pietra dura technikával készült arabeszkek díszítik. A Tádzs vendégháza, amelyet gyülekezőcsarnokként is szoktak említeni, annak keleti oldalán helyezkedik el. Sok szakíró megkérdőjelezi a vendégház funkcióját, úgy véli, ez valójában nem volt használatban, szerepe a Tádzs-épületkomplexumban pusztán architekturális volt, kiegyensúlyozta a mecset okozta aránytalanságot. Bár az épület tükörképe a mecsetnek, de belsejébe nem építettek minbárt és mihrábot sem, aminek hiányában a muszlim hívő nem tudja elvégezni a szalátot. Ez alátámasztja a vendégház rendeltetést, amely az évenként megrendezett ünnepségek alkalmával biztosított szálláshelyet a zarándokok, látogatók részére. Mások véleménye szerint gyülekezőcsarnokként szolgált a hívők részére, ima előtt. Az épület, hasonlóan a mecsethez, vörös homokkőből épült, márvány betétekkel. Ugyanúgy megtalálható az íván és a két kisebb árkád, valamint a kupolák is tükörképei a másik épületének. A faragott ornamentikák, amelyek napjainkban láthatók, 1940-ben kerültek kiegészítésre, javításra, cserére, akkor már negyedik alkalommal. Az első cserét még 1810-ben John Taylor kapitány végeztette el. Mivel ez az épület nem mecsetként szolgál, ezért a Korán-idézetek helyett virágos motívumok díszítik a fehér márványt. #### Kert (csár bág) A kertépítészetet eredetileg Bábur, az első mogul sah honosította meg Indiában, perzsa hagyományok alapján. Dzsahángír is híres volt a táj tervezésében, és szívesen kertészkedett. Uralkodása alatt virágzott a tájképfestészet, és számos kertet, parkot építtetett, híres kertje a Salimár-Bágh Kasmírban. A perzsa kertépítészet hatása a korabeli miniatűrök alapján jól dokumentált. Ezt a hagyományt fia, Sáh Dzsahán, kifinomult ízléssel vitte tovább építészeti munkái során. A síremlékhez tartozó „négyrészes” kertbe (csár bág) az előudvar felől a főkapu (darváza) vezet. A korai mogul kertépítészetben magát a síremléket a kert középpontjában helyezték el, azonban ekkor nem érvényesült volna a túlvilági paradicsomi kertek földi mását megjeleníteni szándékozó tervezési koncepció, hiszen a síremlék mintegy blokkolja az allegorikus képet. A kert Jamuna-folyó felőli részén elhelyezett mauzóleum miatt szabad rálátás nyílik a mérnöki pontossággal megtervezett együttesre. A kert, ahogyan a mauzóleum is, úgynevezett kilencedtervezésű, ez a mogul építészet timurida hagyományokra épülő kedvenc tervezési módja. A kert kialakításában a fő hangsúly a központi tengelyen van, amely a mauzóleum grandiózus épületcsoportjához vezet. A kertet szimmetrikusan, kereszt alakban négy egyenlő részre osztják a csatornákkal kísért széles sétányok, amelyek a középpontban, egy lótuszvirággal teli, fehér márványból készült mesterséges tóban találkoznak. A négy csatorna a Koránban leírt paradicsomi folyókat jelképezi, amelyeket Mohamed próféta látott felemelkedése közben. Az észak-délit szökőkutak sora gazdagítja, míg a kelet-nyugati sétány a kerítésfalakig tart, és vörös homokkőből épült vízi pavilonokhoz vezet. Ezek voltak a mauzóleum és a raktárak gondnokainak szálláshelyei. Minden kertnegyed 16 ágyásra osztott. A vízgyűjtők visszatükrözik a mauzóleum képét (tükörmedence), amely így olyan hatást kelt, mintha az épület a víz felett lebegne. A paradicsomi kertekkel való összehasonlítás nem esetleges, vagy általánosan allegorikus értelmű, hanem tudatosan használt metaforák képi megjelenítése. A szúra utolsó szavai a következők: „Lépj be a paradicsomba!” (wa udkhuli dzsannali), amely egyedülálló a Paradicsom összes Korán-hivatkozásai között, hiszen az egyetlen, amelyben Allah ilyen közvetlenül kimondja a meghívást saját mennyei kertjébe. Természetesen a muszlim látogatók a 17. század folyamán tisztában voltak a Paradicsom szimbolikájával, hiszen annak leírása mind a Koránban, mind a hadísz irodalomban szerepel. A Tádzs Mahal allegorikus rendszere a négy vízcsatornával például a Paradicsom négy folyóját jelképezi, a kert közepén emelt márvány tartály úgy értelmezendő, mint a mennyei bőség tartályának szimbóluma, az úgynevezett Havd at-Kauszar, ahol az iszlám hagyomány szerint Mohamed próféta áll majd Isten előtt az ítélet napján, hogy közbenjárjon a hívők érdekében. A mauzóleummal átellenben, a Jamuna-folyó másik oldalán szintén tervezett kert látható, ez az egykori „Bábur kertjei” helyén épült, és jelenleg „Holdfény kert” néven ismert. #### Főkapu (Darváza-i Rauza) A síremlékhez tartozó „négyrészes” kertbe (csár bág), illetve a mauzóleumhoz, az előudvar felől egy vörös homokkőből épült, ívános főkapu vezet. Ez köti össze a síremlék épületegyüttesét az ettől délre elhelyezkedő előudvaréval. Szerkezete 1632–1638 között épült, magassága 28,3 méter. Építésze maga Usztád Ahmad volt, aki a síremlékhez méltó kaput épített. Ezen át pillanthatja meg a látogató először a mauzóleum szépségét. A főkaput, amelyet a síremlékhez hasonlóan sugaras szimmetria jellemez, négy nyolcszögletű, csatriban végződő torony, valamint a déli, illetve északi oldalon, az íván mellvédje felett tizenegy csatri díszít. A tornyokhoz nyolcféle fémből készült, nehéz ajtók csatlakoznak. A fő kapubejáró boltozata alatti térből számtalan helyiség nyílik, amelyek látszólag nagy összevisszaságban kapcsolódnak egymáshoz. A szobákat nem használták, és a szakértők máig nem fejtették meg a rendeltetésüket. A kapu felületén, fehér márvány alapon, arabeszkek és Korán-feliratok találhatók a 89. szúrából („A hajnal”). A perzsa párversek a komplexum képi világát vetítik előre: „Üdv neked, a Paradicsom kertjénél is boldogabb áldott hely Üdv neked, a mennyei trónnál is magasabb, fenséges palota!” Az építők az ornamentális díszítésnél egy bizonyos fajta optikai illúziót valósítottak meg azzal, hogy lentről felfelé haladva növelték a díszítő levelek méretét, így eltűnik a perspektivikus rövidülés, és a szemlélő minden levelet egyforma méretűnek lát a kapu teljes magasságában. További apró különlegesség az íván csúcsán található, vörös szigonnyal átszúrt fehér könnycsepp motívum is. A falfülkék oldalán hindu díszítő elemek is találhatók, elsősorban a vörös lótuszvirág, szőlő, amelyeket színes féldrágakövekből formáztak meg. ### Előudvar (dzsilau khána) A dzsilau khána jelentése: „a ház előtt”. Ez szolgált a síremlék látogatóinak gyülekezőhelyéül, illetve itt tartotta meg a sah Mumtáz Mahal halálának első évfordulóját is. A területet Lord Curzon 1900–1908 között helyreállíttatta. Az előudvarnak összesen négy kapuja van, ebből az egyik a fenti, csár bágba vezető északi főkapu. A karavánszerájba továbbvezető déli kapu a Szírhi darváza, amely hasonló a többihez, de azoknál magasabb, a terület lejtése miatt. Mind az előudvar, mind a karavánszeráj felől lépcsők vezetnek a kapu szintjére. A nyugati (Fatehpuri darváza) és a keleti (Fatehábádi darváza) kapukat főleg a turisták használják. A főkapuhoz hasonlóan ezek is vörös homokkőből épültek. Külső homlokzatuk szögletes keretet kapott, amely egy ívánt fog közre. A kapu tetejének szintje fölé két oldalon dísztornyok nyúlnak, felső mellvédjét vésett relief, és a mogul építészetre jellemző sokcsúcsú fogazat díszíti. A kapuk belső, udvarra néző oldala díszítettebb, a kapu ívét két sorban falmélyedések gazdagítják. A keleti és a nyugati kaputól 128 külön bejáratú, ablaktalan szoba sorakozik az udvar irányába, amelyek egy árkádos verandára nyílnak. A udvari északi felében két szimmetrikusan elhelyezkedő khavasszpura található, a főkaputól nyugatra és keletre. Ez a két épület szolgált a sírok gondozóinak és a Koránt tanulmányozók lakhelyéül. Az északi és déli oldalukon ugyancsak verandára nyíló szobák sorakoznak. A keleti épületet 2003-ig istállóként is használták. A síremlékhez, illetve a ceremóniákra érkezők itt szállásolhatták el az elefántjaikat, lovaikat, maguk pedig a szobákban felkészülhettek az eseményre. Ma már mind a két épület a látogatóközpontnak ad otthont. Az udvar déli része az ún. Sáli burdzs, amely az udvaron belüli melléksíremlékeket foglalja magában, szintén szimmetrikusan, a déli kapu két oldalán. Ezek a síremlékek a sah többi feleségének a nyughelyei. A vörös homokkőből készült, nyolcszögletű, egyszintes síremlékek, amelyek tetején fehér márvány kupola található, verandával szegélyezettek. Előttük a fő kert kicsinyített másai. Feliratok híján az itt nyugvók nem mindegyike beazonosított. Az előudvarral egyvonalban, de a nyugati falon kívül két kiegészítő síremlék és egy mecset épült. Ez utóbbi a Fatehpuri mecset, amelyet visszaemlékezések szerint Fatehpuri bégum, Sáh Dzsahán harmadik felesége építtetett. ### A karavánszeráj a bazársorral Az előudvar épületegyütteséhez csatlakozik délről a karavánszeráj és az egymást keresztező bazársorok a kereskedők házaival, ahová délről a Tádzs Gandzs kapun lehet bejutni. A bazársor és a karavánszeráj évi rúpiás jövedelme, ami kiegészült az agrai kerület harminc falujának rúpiás hozzájárulásával (vakf), tartotta fenn építését követően a mauzóleumot. A javadalmazást a karbantartás költségeire, a szolgák, felvigyázók, Korán-felolvasókra fordították. Ebből fedezték a jótékonysági adakozásokat és a megemlékezések kiadásait. ## Díszítések ### Kalligráfia A díszítés során nagy hangsúlyt kapott a fehér márványban fekete márvány berakásokkal, heraldikus pontossággal mintázott kalligráfia, amelyek többnyire rövid versek a Koránból, főleg az Ítélet napjának témaköréből. Találhatók az épületen, a pietra dura technikához hasonló módon, fekete alapba dolgozott fehér feliratok is. A kalligráfiákat Amanat Khán tervezte, és az idézetek kiválasztásánál az volt a célja, hogy a síremlék Allah trónjának az allegóriája legyen az Ítélet napján, a paradicsomi kertek felett. A csár bágba vezető főkapu déli oldalán található felirat, miszerint a halottak itt találják meg a végső békét, szintén ezt az elgondolást erősítik. A síremléket összesen 22 különböző Korán-idézet díszíti, ami több, mint amennyi bármely más, Sáh Dzsahán által épített épületen található. ### Ornamentika A Tádzs díszítésekor visszafogottan alkalmazták a pietra dura technikát, elsősorban csak a kúszónövények megformálására. Ez az olasz mesterektől eltanult kőintarzia-készítési mód olyannyira kifinomult formát öltött – különösen a kenotáfiumok díszítésénél –, hogy a beillesztett féldrágakövek szinte láthatatlanul, hézagmentesen illeszkednek, mintegy festmény hatását keltve. Nem ritka, hogy egy virágmotívum 50–60 darab féldrágakőből áll össze. Természetesen a felhasznált nemes anyagok miatt a dekoráció és ezzel együtt az építés költségei is magasak voltak, és az építkezés befejezése a díszítőmunkálatok miatt meglehetősen elhúzódott. A virágos motívumok többségében kétféleképpen jelennek meg az épületen. Egyrészt reliefként, másrészt az említett pietra dura technikával, ez különleges csillogást adott a motívumnak, bár a mauzóleum külső dekorációinál elsősorban átlátszatlan, kis csillogású köveket használtak, de merész színhatással. A virágábrázolások egyszerre realisztikusak és elvontak. A művészettörténészek íriszeket, tulipánokat és nárciszokat azonosítottak, de találhatók virágábrázolások botanikai jellemző nélkül is. A rózsák és a virágok az iszlámban Allah királyságát szimbolizálják, így a sírkamra virágdíszítése is Allah Paradicsomára utal. A mauzóleum külső térdfalának gazdagon faragott márvány-reliefjei a korszakra jellemző, a természet, a növények iránti érdeklődést mutatják. Ezek a motívumok megtalálhatók Sáh Dzsahán albumaiban, illetve kelmék, szőnyegek díszítőelemeiként is. Érdekes építészeti teória, hogy ezek a díszes és finom ornamentikák, ahogy maga a Tádzs is, a nőiesség attribútumaiként jelennek meg. A későbbi évszázadok során a becsiszolt drágakövek közül számosat kifeszítettek, és ma is üresen áll a helyük. A francia François Bernier, aki több évig tartózkodott a mogul udvarban, 1663-ban így írt a Tádzs belsejéről: „A kupola homorú, vagy belső része és az egész fal tetőtől talpig fehér márvánnyal borított. Egyetlen folt sincs, amely ne lenne saját szépségében megmunkálva. Mindenütt drágaköveket látni, olyanokat, amelyek a firenzei nagyherceg kápolnájának a falait is gazdagítják. Mindenhol jáspis és más ritka drága kő, vagy száz különböző módon keveredve egymással, beágyazva a falat borító márványba. Még a fekete-fehér márvány padlócsempét is ezek díszítik, valami elképzelhetetlen különlegességgel és ízléssel.” ## A Tádzs múzeum A múzeumot 1982-ben alapították, a kertek nyugati oldalán található egy kisebb, kétemeletes épületben, amelyet Dzsal Mahalként is ismernek. A fő kiállítótermen kívül három galéria, valamint egy olyan helyiség is található, ahol a Tádzs építésével és annak korával kapcsolatos kiállítást lehet megtekinteni. Összesen 121 relikviát mutatnak be, ezek között van miniatúra, kézirat, kormányzati dokumentum, kalligráfia, a Tádzs fennmaradt tervei. A központi teremben állították ki Sáh Dzsahán és Mumtáz Mahal elefántcsontba faragott portréit, valamint korabeli érméket is. A kiállított tárgyak között van egy 1612-es kézirat, amelyet a sah pecsétjével és aláírásával látott el 1628. február 4-én. Az első galériában találhatók a Tádzs tervei és színrajzai, ezek közül a legértékesebb az, amelyik a síremlék fő homlokzatát és a sír terveit mutatja be. Itt állították ki a sah 1632-es és 1637-es rendeleteinek másolatát is, amelyekben a makranai márvány biztosításáról rendelkezik. A második galériában faragott jáde tárgyak, porcelánok, kardok, tőrök láthatók, valamint egy térkép, amelyen bejelölték, hogy a világ mely tájairól érkeztek ide a kövek és féldrágakövek, amelyeket a berakásokhoz használtak fel, és amelyeket egyben be is mutatnak. A harmadik galériában ismét korabeli dokumentumokat, rendeleteket, kalligráfiákat, valamint a Tádzsot ábrázoló festményeket lehet megtekinteni. ## Európai utazók A Tádzs Mahal látványa, arányai mind a legszigorúbb kritikusokat, mind az alkalmi látogatókat is megigézte. William Hodges (1744–1797), ismert angol utazó, elragadtatását a következőképp fejezte ki: „Az egész együtt úgy jelenik meg, mint a legtökéletesebb gyöngy, egy kék háttérben. A hatása olyan, amilyet bevallom még soha nem tapasztaltam egyetlen műalkotásnál sem. A finom anyagok megfontolt választása, a szép formák és az egész elrendezés szimmetriája messze meghaladnak bármit, amit valaha láttam.” Hasonló benyomásokat jegyeztek fel az utazók a komplexumról, mint például Jean Baptiste Tavernier (1605–1686), aki az európaiak közül az elsők között látta a Tádzsot 1641-ben, mindössze tizenegy évvel azután, hogy Sáh Dzsahán elkezdte az építkezést. Tavernier munkája, a Hat utazás, 1676-ban jelent meg Párizsban, ezt egy évvel később lefordították angolra. Ez már vázlatokat és festményeket is tartalmazott az építményről. Az ő nyomában más befolyásos francia utazók is megjelentek, így François Bernier (1620–1688) és Jean de Thevenot (1633–1667), akik meglátogatták a Tádzs Mahalt. Thevenot Párizsban 1684-ben és Londonban 1687-ben tette közzé benyomásait utazásairól, ugyanekkor Bernier is megjelentette a Mogul Birodalomban tett utazásait. A 20. században Diana hercegné méltatta az emlékművet, lefényképeztette magát azzal a háttérben, ezeket a képeket szuvenírként osztotta szét az egész világon. ## Téves legendák Az alábbi, a Tádzs Mahallal kapcsolatos legendák egyike sem állta ki a tudományos vizsgálatok próbáját: - Az uralkodó az építkezés befejezése után az ott dolgozó munkások kezét levágatta, hogy soha többé ne építhessenek még egy ilyen pompázatos épületet, de szó esett szemcsonkításról is. Történelmi feljegyzések nem igazolják. - A sah úgy tervezte, hogy saját magának egy másik mauzóleumot emel a folyó túloldalán, szemben a Tádzs Mahallal, annak mintegy tükörképeként, melyet fekete márványból építettek volna meg, és alapjait még a sah fogsága előtt lerakták A területen történt ásatások nem igazolják. - A Tádzs Mahal süllyedése: néhány szakértő szerint az épület oldalirányban, a folyó felé csúszik, mivel a talaj szerkezete a folyó növekvő mértékű kiszáradása miatt jelentősen megváltozott Az Archaeological Survey of India (az indiai Kulturális Minisztériumhoz tartozó Örökségvédelmi Hivatal) adatai szerint az épület helyzetében 1941, az első tudományos vizsgálat óta nincs strukturális változás. ## Kulturális vonatkozások Az épület, a környezete, és maga a romantikus szerelmi történet is számtalan művészt megihletett. Már építése után korabeli festmények, metszetek, rajzok tanúskodnak arról, hogy a látogatókra is mély benyomást tett. Megénekelték dalban, versben, és ábrázolták a filmművészet eszközeivel. Indiában hindi, urdu, telugu, tamil, kannada változatok készültek. A filmek közül kiemelkedik az 1963-ban készült hindi nyelvű Tádzs Mahal című film, M. Szádik rendezésében, ezt követte az urdu nyelvű pakisztáni változat 1968-ban, majd a 2005-ben készült bollywoodi alkotás, a Taj Mahal: An Eternal Love Story hindi nyelven, Akbár Khán rendezésében. Ennek érdekessége, hogy a magyar nézők előtt is ismert Kabir Bedi játszotta az egyik főszerepet. 2000-ben a telugu változat is a mozikba került Taj Mahal címmel. India legnagyobb, és leghíresebb szállodája, a 2008-ban merényletben megsérült, mumbai öt csillagos Tádzs Mahal hotel is az agrai mauzóleumról kapta a nevét, de világszerte számtalan vendéglátóhelyet, kaszinót és éttermet neveztek el róla. Az síremlék másolatát több helyen is felépítették, legismertebb a bangladesi, amelyet Ahszanullah Moni filmrendező építtetett 58 millió dollárból. Ez az épület feszültséget keltett India és Banglades között, mivel India perrel fenyegetett a szerzői jogok megsértése miatt. ## A Taj Mahotsav Fesztivál A fesztivált 1992 óta az indiai Turisztikai Minisztérium rendezi meg Agrában, minden év február 18–27. között. Ekkor az ország minden részéből idesereglenek a táncosok, zenészek, népi iparművészek, de gazdag választékát kínálják a különféle tájegységek étkeinek is. A fesztivál célja India ez irányú fejlődésének az elősegítése, a régi hagyományok, népszokások felelevenítése. Sok olyan letűnt mesterség hírneves képviselője is eljön ide, amely felidézi a mogul korszakot. Helyszíne Shilpgram, amely a Tádzs közelében található. Sok bel- és külföldi turistát vonzanak a látványos zenés, táncos programok, a felékszerezett elefántok és az olyan népművészeti termékek, mint például a kő- és fafaragványok Tamilnáduból, a selymek Váránasziból, a kék fazekastermékek Kurjából, vagy a kendők és szőnyegek Kasmírból és Gudzsarátból. A gyerekek számára vidámparkot is építenek. A Mahatsov fesztivál keretein belül megrendezik a gasztronómiai fesztivált is, ahol a látogatók tradicionális és különleges indiai élelmiszereket, ételeket kóstolhatnak meg, felidézve a több száz éves hagyományokat. ## A turizmus negatív hatásai A Tádzs Mahal 2004 óta India legnépszerűbb turistalátványossága, több mint 2,5 millió fő éves látogatószámával. 2006-os adatok szerint belföldi és külföldi kereste fel a műemléket, amely 2007-ben felkerült a világ hét új csodája közé. Ez a nagyszámú turista, illetve a hatalmas gépjárműforgalom már a síremlék állagát veszélyeztetik. A kipufogógázok besárgítják a fehér márványborítást, ezért a helyi hatóságok a hét egy napján nem nyitják meg a látogatók előtt a síremléket, hanem speciális tisztítószerrel eltávolítják a burkolatról és a kövezetről a rárakódásokat. Mindezek ellenére 2008-ban kilenc rámpával akadálymentesítették a komplexumot arra számítva, hogy mozgáskorlátozottakkal bővülhet a látogatók száma.

Arturo Toscanini

Arturo Toscanini (Parma, 1867. március 25. – New York, 1957. január 16.) a 20. század és valószínűleg a világ egyik legismertebb olasz karmestere. Elszegényedett család legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot. Fiatalon sokat betegeskedett, és a zenében keresett vigasztalást. Brazíliában kezdődött karmesteri karrierje, amely az egyik leglátványosabb a zene történetében. Számos kritikus és zenész minden korok egyik legtehetségesebb karmesterének tartja. Közel 190 zeneszerző hatszáz művét fejből vezényelte, már a próbákon kívülről tudta az egész partitúrát. Max Smith újságíró szerint erre zsenije mellett erős rövidlátása is késztette. Élete közel egy évszázadnyi történelem, zenetörténet, zene, a Viva Verdi korszaktól a Viva Toscanini korszakán át a világháborúk utáni évekig. Toscanini többször járt Magyarországon. Ő népszerűsítette külföldön Kodály Zoltán: Nyári este című művét, amit a szerző neki ajánlott. Carelli Gábor magyar tenorista az ő ajánlásával kapott szerződést a Metropolitanbe. ## Családja Apja, Claudio Toscanini viszonylag módos családban született — az ő apjának, Angelo Toscanininek kisebb fonodája és több üzlete volt a Piacenzához közeli Cortemaggiore faluban és a közeli városban. Claudio Cortemaggioréban született, és ott is töltötte gyermekéveit. Tizenkét éves korában azonban összeveszett apjával, és önuralmát elveszítvén arcul ütötte őt egy zsebkendővel. A félelemtől és lelkifurdalástól hajtva megszökött otthonról, és Parmába ment, ahol szabóként dolgozott. 1859-ben beállt Giuseppe Garibaldi köztársasági seregébe, majd a magentai csata után hazatért. 1860-ban besorozták a reguláris hadseregbe, de két év múlva megszökött, és ismét csatlakozott Garibaldihoz. Fogságba esett, és három év börtönre ítélték. Később visszatért Parmába, ahol 1866. június 7-én feleségül vette a helybéli Paola Montanit. Négy gyermekük közül a legidősebb volt Arturo. ## Élete és munkássága ### Gyermekévek Toscanini 1867. március 25-én, hajnali három órakor született Parmában, a Borgo San Giacomo (ma Borgo Rodolpho Tanzi) 13-ban. Apja még aznap elvitte Parma 13. századi keresztelőkápolnájába, ahol a következőket jegyezték fel az anyakönyvbe: „Infantulo imposui nomina Arturus Primus Alexander Secundus” Néhány hét múlva a Toscanini család Genovába költözött. Ott született meg a család második gyermeke, Narcisa, majd visszatértek Parmába. A kis Arturo nagyon beteges gyerek volt, ezért szülei szigorú, erőlevesből és kukoricakásából álló diétán tartották. Szülei szegény emberek voltak. Apja nem sokat törődött a munkájával: szívesebben járt a barátaival italozni, vagy titkos politikai megbeszélésekre. Anyja keményen dolgozott, és nagyon szigorúan nevelte gyermekeit (Narcisa után még két leányt szült, Zinát és Adát). Egy Madea Massari nevű lány, aki a szabómesterséget tanulva hosszabb időt töltött a Toscanini-házban, úgy emlékezett vissza a gyermek Toscaninire, hogy „olyan volt, mint egy öregember”, makacs és komoly; nem szeretett a többi gyermekkel játszani. Később Arturót a szülei a Via Caprazucca-i elemi iskolába íratták be, ahol egyik tanítója felfigyelt nem mindennapi memóriájára és zenei tehetségére. A tanító javasolta a szülőknek, hogy írassák a gyereket konzervatóriumba. Claudio Toscanininek tetszett az ötlet, ugyanis a Parmai Királyi Zeneiskola híres intézmény volt, amely a záróvizsgákon legalább kilencven százalékot elért gyermekeket bentlakásos ösztöndíjasként vette fel, az oktatást és egyéb kiadásokat pedig az állam fizette. A felvételire – egyetlen szabad „bentlakó” helyre – tizennyolc gyermek jelentkezett. Toscanini nem nyerte el ezt a helyet, viszont második lett a három pályázó közül, akiket ugyancsak felvettek, mint „külsős” diákot. Így egy évig bejáró diák volt, majd 1878 februárjában, újabb vizsgák után bentlakó ösztöndíjasként tanulhatott tovább. Az iskolában a tanítás reggel nyolctól délig, majd kettőtől este hatig tartott, hatszor egy héten. A konzervatórium második évfolyamán főhangszerként a csellót jelölték ki számára; tanára Leonardo Carini volt. Toscanini összesen kilenc évig volt az intézet növendéke; ezalatt anyja egyszer sem látogatta meg. Paola Toscanini megelégedett azzal, ha egy héten egyszer látta a fiát az Öt Seb templomban, ahol az iskola növendékei kötelező szolgálatot láttak el. 1884-ben a tizenhét éves Toscanini mint csellista, zeneszerző és karmester szerepelt abban a műsorban, amelyet a Konzervatórium növendékei adtak elő a parmai Teatro Regio előcsarnokában. Itt először eljátszotta Emile Dunkler zeneszerző Bevezetés és Polonéz című csellódarabját, majd saját Andante és Scherzo című zenekari művét vezényelte. Az 1884–1885-ös tanévben a konzervatórium igazgatója az összhangzattan helyettes oktatójává nevezte ki. 1885 júniusában Toscanini maximális pontszámmal letette utolsó vizsgáit, megkapta a legmagasabb kitüntetést csellóból és zeneszerzésből, továbbá elnyerte a Barbacini-díjat is – ezt a 137,5 lírát minden évben a legkiválóbb diák kapta meg. ### Rio de Janeiro Az iskola befejezése után Toscanini egy ideig Capriban és Reggio Calabriában játszott, majd Genovában hajóra szállt, és São Paulóba utazott a társulattal. Az évad április 17-én kezdődött A kegyencnővel és két hónapig tartott. Felléptek Brazília több városában, így Rio de Janeiróban is, ahol a zenekar tagjai fellázadtak az akkori karmester, Leopoldo Miguez ellen, és nem voltak hajlandóak az ő vezényletével színpadra lépni. 1886. június 30-án, egy szerdai napon Miguez egészségi okokra hivatkozva lemondta az esti előadás vezénylését, a színház pedig egy Superti nevű karmestert nevezett ki a helyére. A közönség kifütyülte Supertit, és ő sértődötten távozott. Superti távozása után egy órával az őrjöngő közönség még mindig nem akart távozni, és ekkor felkérték Toscaninit, hogy vegyen frakkot és vezényelje az aznap esti műsort. Toscanini elvállalta, de nem volt hajlandó átöltözni; felsétált a pódiumra, majd leült annak a szélére, és amikor a közönség végre elcsendesedett, felemelte a pálcáját és dirigálni kezdett. Toscanini nemcsak a közönségnek tetszett, de a kritikusok is kedvezően fogadták, ezért a társulat igazgatója, Rossi megkérte, hogy legyen a karmesterük. Ekkoriban tizenegy opera volt a repertoáron, és Toscanini mindegyiket partitúra nélkül vezényelte. Június 30. és augusztus 16. között összesen huszonhat előadást dirigált így. A fizetése nem volt nagy, de az évad végén külön jutalmat, mellette számos értékes ajándékot kapott – egyebek között egy gyémántgyűrűt Dom Pedro császártól. Az ajándékokat azonban besurranó tolvajok ellopták a szobájából. A dél-amerikai évad után Toscanini visszatért Genovába. Miután leszállt a Savoie nevű francia hajóról, névtelenségbe vonult, és csellistaként dolgozott tovább. ### A kóborlások évei Genovában Toscanini valamelyik operazenekar csellószólamában szeretett volna elhelyezkedni, de miután dicsérő levelet kapott Nicolai Fingertől, a Rossi-féle társulat vezető tenoristájától, inkább Milánóba utazott. Finger anyagilag is segítette: kifizette útiköltségét, szobát is bérelt neki egy kis hotelben, és bemutatta Giovanna Lucca asszonynak, aki többek közt Wagner olaszországi kiadója is volt. Ugyancsak Finger ajánlotta Lucca asszonynak, hogy Toscanini vezényelje Alfredo Catalani Edmea című új operáját. A művet 1886. november 4-én mutatták be; Toscanini ekkor vezényelt először olaszországi színpadon. A közönség az operát és a karmestert is kedvezően fogadta, és további kilenc előadást tartottak. A Gazetta musicale di Milano zenekritikusa így írt: „Az énekkar hibátlan, a zenekar rendkívül figyelmes és pontos. Toscanini debütálása valóságos diadal... Kívülről vezényelt egy kipróbált maestro biztonságával és energiájával...” Catalani, az opera szerzője a következőket írta egy barátjának: „Az ember azt hinné, hogy nem először lépett fel a karmesteri dobogóra, hanem már legalább húsz éve ezt csinálja. Valóságos fenomén; karrierje biztosítva van.” Az Edmea sikere után Toscaninit felkérték, hogy maradjon a Teatro Carignanónál, és vezesse Wagner A bolygó hollandijának a próbáit, amit ő el is vállalt – közben azonban csellistaként Bolzoni zenekarának is tagja maradt. 1886 végén Toscanini Milánóban telepedett le, majd szüleit és nővéreit is odaköltöztette. Itt a Scalában szerződtették második csellistának, decembertől áprilisig terjedő időszakra, ugyanakkor részt vett Verdi legújabb operájának, az Otellónak a próbáin is. A Scala-szezon végén, júniusban Toscanini leszerződött Giacomo Meyerbeer Az afrikai nő vezénylésére a piemonti Casale Monferratóba, majd 1887 októberében és novemberében ugyancsak ide szerződött a Gioconda és A lombardok vezénylésére. A következő majdnem tíz év a színházról színházra való kóborlás és a küszködés évei voltak. A szerződések rendszertelenek voltak, a fizetség pedig alacsony; harmadrendű zenekarokat vezényelt, harmadosztályon utazott és harmadrendű szállodákban lakott, azonban ez alatt tökéletesen kitanulta a mesterséget. Ekkoriban határozta el, hogy a bevett szokás ellenére nem engedi megismételni a kedvenc áriákat. Egy Gioconda-előadáson, amikor a közönség ismétlésért kiabált és Toscanini erre nem volt hajlandó, egy egyenruhás katona azt kiáltotta: „Szemtelen fiatal karmester!”; Toscanini megfordult és azt mondta: „Tévedsz, kutya!”, majd folytatta az előadást. Az előadás után a katona párbajra hívta ki a karmestert, ő azonban visszautasította. Fiatalkorában Toscanini a csellózás és karmesterkedés mellett a komponálással is próbálkozott. Első dalait még tizenöt éves korában szerezte, de komolyan csak 1887-től komponált. 1887 és 1889 között hét szerzeménye jelent meg nyomtatásban; ebből hat dal és egy zongoradarab, a Berceuse (Bölcsődal). Ma összesen huszonhat kompozícióját ismerjük, ebből tizennyolc dal zongorakísérettel, három mű készült zenekarra, egy zongorára, egy hegedűre és zongorára (később átírta szólóhegedűre és vonósnégyesre), és még három, amiről nem tudni, hogy pontosan mi volt. A szövegek, amelyeket dalai mellé választott, többnyire korának divatos költőitől származó romantikus költemények voltak. Az egyik ilyen művét, a Trisztán és Izolda címűt, 1888. június 2-án mutatták be Bolognában, és az előadás végén Toscanini elhatározta, soha többé nem komponál. Később addigi kompozíciói előadását is betiltotta. 1887\. december 26-án, egy hónappal a Casale Monferrató-i szerződés lejárta után, Veronába hívták egy rövidebb szezonra, majd hosszabb várakozás után, augusztusban Macerátában kapott szerződést, októbertől pedig a híres milánói Teatro Dal Verme szerződtette. Innen november végén Novarába ment, ahol két hónapos szezont vezényelt, majd Torinóban folytatta, ahol először a Teatro Vittorio Emanuel, majd a Teatro Carignano szerződtette. Torinóból Genovába vezetett az útja, ahol a Politeama Genovese színházban vezényelt, majd két hónapnyi kényszerpihenő után a lombardiai Vogherába utazott egy rövidebb szezonra. Minden szereplése nagy siker volt, a közönség és a kritikusok is kedvezően fogadták. A következő állomás Brescia volt, ahová édesanyjával együtt december közepén érkezett. Itt a Teatro Grandéban vezényelt, majd február végén ismét Genovába ment, ezúttal a Politeama Regina Margheritába, ahol a Mignont és a Carment dirigálta. Akkoriban Toscanini már huszonhárom évesen is elismert karmesternek számított, így megengedhette magának azt a döntést, hogy ezután csak bizonyos feltételek mellett vállal fellépést, megalkuvásra soha nem volt hajlandó. Ezek a feltételek kizárólag a zenekar és a kórus összetételére korlátozódtak és az előadás minőségének javítását szolgálták. Toscanini a zenei világban szorgalmáról és kitartásáról volt ismert, azonban volt egy másik jellegzetes tulajdonsága is: a dühkitörések; valami megpattant benne, valahányszor összetűzésbe került muzsikus társaival és a zenei világ szerzőivel. A zenébe testét-lelkét beleadta, ugyanakkor képtelen volt – vagy nem akarta – megérteni, hogy mások másképp is vélekedhetnek, vagy pihenésre van szükségük. A zenében maximalista volt, úgy gondolta, ha valaki képtelen magát teljesen odaadni a tökéletesség eléréséhez, azt inkább nem is szabad ilyen nagyság közelébe engedni. Ha a próbákon valami nem tetszett neki pálcákat tört, kiabált, káromkodott, kottaállványokat dobált és partitúrákat tépett szét, mindeközben sértéseket vágott a „főbűnös” fejéhez. Emiatt sokan utálták, de miután látták, pontosabban hallották az eredményt, sokan meg is bocsátottak neki. Az Il Secolo XIX kritikusa a következőket írta róla a Mignon előadása után: „A zenekar teljes rendbehozatalával Toscanini végül is minden bűnért bosszút állt, amelyet a Művészet nevében elkövettek”. 1890-től Toscanini Torinóban kapott szerződést, majd visszatért a családjához Milánóba, ahol négy hónapig munka nélkül volt. Ugyanezen év októberében Barcelonába kapott meghívást, mint segédkarmester, a Gran Teatre del Liceuban. A szezon végén visszatért Olaszországba, Senigalliába, ahol Pietro Mascagni Parasztbecsület-ét vezényelte. 1891 novemberében és decemberében a torinói Teatro Carignanóban vezényelt. Itt kapta addigi pályafutásának legjelentősebb szerződési ajánlatát Luigi Piontelli impresszáriótól: egy két hónapos szezonra Genova legnagyobb színházába, a Teatro Carlo Felicébe. Itt a zenekart saját elképzelései szerint átalakította, ami nagy viszályokat keltett és két ellentétes táborra osztotta a kritikusokat. A szezon végén visszatért Milánóba, ahol ismét szerződtette a Teatro Dal Verme. Ebben az évadban volt Leoncavallo Bajazzók-jának ősbemutatója, az előadást Toscanini vezényelte. Verdinek tetszett az ifjú karmester tehetsége, ezért ajánlotta Victor Maurelnek, a híres baritonistának, aki bemutatta őt Leoncavallo kiadójának, Edoardo Sonzognónak és a Dal Verme impresszáriójának. 1892 nyarát Toscanini pihenéssel és tanulással töltötte, majd az elkövetkező nyolc hónapban folyamatosan dolgozott. Először Catalani kérte fel, hogy vezényelje legújabb operáját a La Wallyt a szülővárosában, Luccában, a Teatro del Giglióban. Toscanini Luccából Genovába ment, ahol Alberto Franchetti egyik operáját vezényelte a Carlo Felice színházban, majd Rómába utazott a Teatro Costanziba, ahol több előadást is dirigált. Rómából Szicíliába ment, itt négy hónapig maradt a Politeama Garibaldi színházban. Palermóban az utolsó produkció után egy kritikus szerencsétlennek és szánalmasnak nevezte az egész szezont, Toscaniniról pedig azt írta, hogy karmesteri hiányosságait leplezi azzal, hogy a partitúrája csukva hever előtte az előadás alatt. Toscanini ezek után soha többé nem lépett fel Palermóban. A következő tíz hónapban nem kapott egyetlen felkérést sem. A hosszú szünet után 1894 márciusában azonban újra vezényelni kezdett. Első szerződése Pisába szólt, ahol az Otello első előadásait és Puccini új operáját, a Manon Lescaut-t dirigálta. Májusban Ravennába hívták, itt Massenet Le Roi de Lahore-ját vezényelte, innen Bresciába ment, majd októberben Trevisóba. 1894 novemberét és decemberét Bolognában töltötte, ahol a Falstaff volt első produkciója, amivel nem aratott közönségsikert. Miután hatvanöt nap alatt ötvenkilenc előadást vezényelt, visszament Pisába, ahol ismét a Falstaff-ot dirigálta. Itt konfliktusba került a zenekarral, ugyanis huszonhat zenészt kivéve mindenkit kirúgott, a kiválasztott huszonhat pedig a kollégáikkal való szolidaritásból sztrájkba kezdett. A színházigazgató és a zenészek is próbáltak megalkudni vele, ő azonban hajthatatlan volt és több táviratot is szétküldött Olaszország szerte, majd még aznap este kiváló minőségű hetventagú zenekarral folytatta a próbákat. A konfliktus idején Toscanini kapott egy levelet, amit egész életében megőrzött: „Ön túlságosan kevély és megsértett bennünket; éppen ezért számunkra az Ön zenekara nem létezik. Ha az Ön helyében olyan karmester állna, aki rokonszenvünket élvezi, viharos tapsot kapna. (...) Az igazat megvallva Ön kedves fiatalember, tele intelligenciával, és nagy jövő előtt áll; ám az intelligencia elpárolog abból, aki udvariatlan a közönséggel. Ön embergyűlölő, nem akarja, hogy diákoknak vagy fontos személyiségeknek bemutassák. (...) Ön is népszerű lett volna nálunk, ha nem lenne olyan borzalmas természete.” Toscanini Pisából Velencébe ment (1895. április–májusban), és ott egyszerre két színháznak is dolgozott: a Malibrannak és a Fenicének. Júniusban Trentóba hívták meg, majd októberben Trevisóba. Ekkoriban huszonnyolc éves volt, és nemsokára felfigyelt rá egy Giuseppe Depanis nevű torinói ügyvéd, aki elhatározta, hogy Toscaninit Olaszország egyik legfontosabb színházának a karmesterévé teszi. Nemsokára Toscanini a torinói Teatro Regio karmestere lett, ahol az első előadás, amit vezényelnie kellett Wagner operája, Az istenek alkonya volt. Toscanini rajongott Wagnerért, így nagyon örült, hogy ő vezényelhette ennek a műnek az első olasz nyelvű előadását. Az előadáshoz meghallgatásokat tartottak, itt énekelt egy Ida De Martini nevű lány is, aki az anyjával és Carla nevű nővérével érkezett a meghallgatásra. Ida megkapta a rajnai sellő, Woglinde szerepét, a nővére pedig Toscaninit, kérőnek. Az Istenek alkonya 1895. december 22-én került színre, azonban Torino közönsége csak a mű háromnegyedét hallhatta, ugyanis Toscanini attól tartva, hogy a wagneri zene nyelvezetét nem ismerő közönség nem tudja megemészteni a nehéz darabot, kihagyta a Waltraute-epizódot. A darab nagy sikert aratott, a közönség pedig követelte az ismétlést, amelyre ezúttal sem került sor. Az előadáson jelen volt Arrigo Boito zeneszerző is, aki gratulált Toscanininek, és életre szóló barátság vette kezdetét kettőjük között. 1896 februárjában Toscanini vezényelte a Bohémélet világpremierjét a torinói Teatro Regióban. Az operát a kritikusok nem látták ígéretesnek, azonban Toscaninit csak dicsérő szavakkal illették. Ebben az évadban a Teatro Regióban hat opera ötvenkilenc előadását vezényelte valamivel több mint két hónap alatt. Toscanini szimfonikus karmesterként 1896 tavaszán mutatkozott be. Első teljes estét betöltő előadása március 20-án volt a Regióban; a műsor Schubert C-dúr szimfóniá-jából, Csajkovszkij Diótörő-szvitjéből, Brahms Tragikus nyitányából, végül A Rajna kincse Az istenek bevonulása a Walhallába című részletéből állt. Egy hónappal később a milánói Scalában adott koncertet; ott ez volt az első karmesteri szereplése. A hangversenyek kritikái egyhangúlag dicsérték Toscanini dirigensi tehetségét. Júniusban Toscanini Trentóba ment, itt Az álarcosbált és a Bohéméletet vezényelte, majd augusztusban Bresciába, november–decemberben Bolognába hívták. December végén visszatért Torinóba, a Teatro Regio másodszezonja megnyitására, és itt maradt az évad végéig. Ebben az évadban Toscanini újabb összetűzésbe került, ezúttal a közönséggel: akkoriban az volt a szokás, hogy az előadás alatt a nézőtéren nem kapcsolták le a lámpákat, a közönség pedig ki-be sétálhatott, ehetett, vagy akár kártyázhatott is. Toscanini e szokáson szeretett volna változtatni, és lekapcsoltatta a lámpákat, ugyanis az volt az elképzelése, hogy tökéletes színházi illúzió csak elsötétített nézőtér mellett lehetséges. A közönség azonban nem akart sötétben ülni, ezért az előadást bekiabálással és fütyüléssel zavarta meg. Toscanini kénytelen volt leállítani az előadást, majd amikor felkapcsolták a lámpákat, mérgében széttörte a saját pultlámpáját. Végül az előadás félvilágítás mellett ment le. Toscanini, hogy nemtetszését kifejezze, közömbösen és ülve dirigálta le az opera hátralevő részét. Ugyanezen év márciusában a színháztól öt hangversenyre kapott felkérést, majd harmincötödik születésnapját követően Velencébe ment, ahol a Teatro Rossiban a Bohéméletet vezényelte. Ekkoriban ádáz harc folyt a Puccini-féle Bohémélet és a Leoncavallo-féle Bohémélet között, Toscanini Puccini változatát favorizálta. ### Házassága Carla De Martinivel 1897\. június 21-én Toscanini feleségül vette Carla De Martinit, aki akkoriban még nem töltötte be huszadik életévét. Mivel Toscanini nem szerette a hivatalos ünnepléseket és a fogadásokat, úgy döntött, nem lesz sem hivatalos ceremónia, sem esküvői fogadás, így csak közeli barátait hívta meg. Titokban, vonattal mentek Coneglianóba, azonban az esküvő híre kiszivárgott, és az állomáson nagy éljenző tömeg várta őket. Amikor Toscanini meglátta a tömeget, nagyon dühös lett, leszállt a vonatról, a menyasszonyáról tudomást sem véve elindult a templom felé. A templomi szertartás alatt végig komor volt az arca, az étkezésnél hozzá sem nyúlt az ételhez és bort sem ivott. Másnap nászútra indultak a Dolomitokba. A felesége évek múlva a következőket mesélte a lányának: „Ez volt életem legszörnyűbb utazása”. Ugyanabban az évben Toscanini Bergamóban kapott szerződést, ahol Donizetti két operáját, A kegyencnőt és a Lammermoori Luciát kellett vezényelnie. A kegyencnőt augusztus 21-én mutatták be, a Lammermoori Lucia előadását azonban lemondta, mivel nem volt elégedett az énekesekkel. Amikor a közönség megtudta, hogy Toscanini visszamondta a vezénylést, nagy felháborodás tört ki. A helyi újságok arról számoltak be, hogy ekkora zűrzavart még nem láttak. Ezért Toscanini úgy döntött, hogy a szerződésnek eleget téve eldirigál néhány előadást, de a közönség nem bocsátott meg neki, és bekiabálásokkal zavarták meg a zenét. Ekkor Toscanini félbeszakította a műsort, és szerződését megszegve visszatért Milánóba. Itt a Teatro Dal Vermébe kapott szerződést októbertől december elejéig. 1898. január 1-jén Torinóba hívták megint, itt Luigi Mancinelli Ero e Leandro c. művének bemutatóját, majd a Mefistofelét és a Bohéméletet dirigálta. Az operaszezon végén négy szimfonikus hangversenyt vezényelt. A második után felhívatták Elena hercegnő páholyába, aki a lovagrend keresztjét adományozta neki. Két nappal az utolsó koncert után megszületett Toscanini és Carla első gyermeke, Walter. Május 1-jén hosszú koncertsorozat (október 31-éig negyvennégy hangverseny) kezdődött a torinói nemzetközi kiállítás alkalmából. ### A Scala Amikor Boitót kinevezték a milánói Scala igazgatótestületének elnökhelyettesévé, Verdi támogatásával az akkor harmincegy éves Arturo Toscaninit tette meg a Scala zeneigazgatójává. Ő ebben az időben Torinóban vezényelt, de hozzálátott a Scala következő évadnyitó előadásának az előkészítéséhez is. A Scala-évad egy hónapnyi próba után december 26-án indult Wagner Mesterdalnokokjával. Toscanini számos újítást vezetett be, ilyen volt a függöny cseréje is, amely az addigi függőleges nyitás helyett, vízszintesen nyílt. Továbbá a nézőtér elsötétítése mellett azt is elrendelte, hogy a földszinten helyet foglaló hölgyek nem viselhetnek kalapot. A nagy sikerrel lezajlott első előadás után a Norma került volna műsorra. A főpróbán Toscanini úgy érezte, valami nincs rendben a produkcióval, ezért úgy döntött – mindenki felháborodása ellenére –, hogy inkább lemondja. A következő előadások rendben zajlottak, azonban a Toscaninit a változtatások miatt egyáltalán nem kedvelő Giulio Ricordi, a Ricordi kiadóvállalat igazgatója elhatározta, hogy ő majd megmutatja Toscanininek, hogyan kell operát csinálni. Később, amikor Toscanini nem volt hajlandó levezényelni Ricordi egyik álnéven írt operáját, az ugyancsak Ricordi kezében levő újság a Gazetta musicale di Milano, amelynek számos cikkét maga a tulajdonos írta, lesújtó kritikákat jelentetett meg a karmesterről. Toscanini nem foglalkozott Ricordi kritikáival, aki közben Verdinél is aláásta a Toscaniniről alkotott jó véleményét avval, hogy leveleiben egyoldalúan számolt be a Scalában folyó reformtevékenységről. A Scala évadját Massenet Le Roi de Lahore (Lahore királya) és Rossini Tell Vilmos című operája zárta; az előbbit közönyösen, az utóbbit lelkesen fogadták, még Ricordi is. Az évad összesen hat opera ötvenhárom előadásából állt. Az új karmester kettős érzelmeket váltott ki az előadókból és a közönségből egyaránt: egyrészt elismerték és csodálták a tehetségét, másrészt ellenezték az elképzeléseit. Az 1899–1900-as évad valamivel nyugodtabb volt, mint az előző. A szezont december 26-án nyitották meg a Siegfrieddel, majd az Otellóval folytatták, utána pedig a Lohengrin következett. A Lohengrin egyik próbáján, január 16-án valaki berontott a színházba és közölte Toscaninivel, hogy megszületett a lánya. Toscanini félbeszakította a próbát és hazarohant feleségéhez és lányához, akinek a Wally nevet adták. A következő előadás Cesare Galeotti Antonja volt, majd Puccini Toscájának milánói premierje következett; a darabot két hónappal azelőtt mutatták be először Rómában. A szezon Csajkovszkij Anyeginjének első olaszországi előadásával ért véget. Összesen hat opera ötvennyolc előadása ment az évad folyamán. Tavasszal négy koncertsorozat volt, majd Toscanini olaszországi körútra vitte a zenekart. A Scala harmadik évadját a Bohémélettel kezdték. Ebben a darabban debütált a Scala színpadán a híres tenorista, Enrico Caruso. Az előadás megbukott, azonban a következő előadások már jobban mentek. Az új világítási szokás mellett Toscanini egy újabb változtatást is bevezetett, éspedig a hagyományos opera utáni balett elmaradását. Ez csak azokra az esetekre vonatkozott, amikor az operaelőadás túl hosszú volt, mint például Wagner művei, ez ugyanis a zenekart nagyon kimerítette. Végül a baletteket külön estéken adták le. A következő előadás Mascagni Az álarcosok operája volt, amit egyszerre mutattak be hét különböző olaszországi városban. 1901\. január 27-én meghalt Verdi. A Scala a gyász jeléül bezárta kapuit, majd február 1-jén Verdi emlékére koncertet rendezett, amelyen hét Verdi-operából adtak elő részleteket. Az évad negyedik premierje Goldmark Károly operája, a Sába királynője volt, amit Donizetti Szerelmi bájitala követett. A Szerelmi bájital volt Caruso első igazán nagy sikere a Scalában. Gatti-Casazza mesélte később, hogy miután lement a függöny, Toscanini odament Carusóhoz, átölelte, majd azt mondta Gattinak: „Istenemre, ha ez a tenorista továbbra is így énekel, az egész világ róla fog beszélni”. Az 1901-ben Toscanini úgy döntött, nem vezényel koncertsorozatot az évad után, inkább elfogadott egy Buenos Airesbe szóló, jól jövedelmező szerződést. A Toscanini család ekkor a harmadik gyermekét várta, aki végül szeptemberben született meg, és a Giorgio nevet kapta. Toscaninivel együtt szerződtették Carusót, Darclée-t és Borgattit, így április közepén együtt hajóztak át az óceánon. Az argentínai évad május 19-én kezdődött és szeptember elején ért véget. Toscanini szeptember közepén visszatért Milánóba, és nekilátott a negyedik Scala-évad előkészítésének. Az évadot Toscanini kedvenc szerzőjével, Wagner Walkür-előadásával kezdték, őt követte Donizetti operája, a Linda di Chamounix, Humperdinck Jancsi és Juliskája, majd Verdi halálának évfordulóján a Requiem. Ezt követte Verdi Trubadúrja, utána pedig Franchetti Germinája, Carusóval a főszerepben, majd egy ritkaság: Weber Euryanthéja következett. Áprilisban Toscanini négy hangversenyt vezényelt a Scala zenekarával, majd Hamburgba utazott, hogy megnézze Raoul Gunberg díszletét Berlioz Faust elkárhozása című művéhez, és ellátogatott Berlinbe és Eisenachba is, Bach szülőházához, majd visszatért Olaszországba, ahol csatlakozott az éppen a Dolomitokban nyaraló családjához. Nemsokára megint Németországba utazott a bayreuthi fesztiválra, innen Taiba ment kis hegyi túrára, augusztus végén pedig Lugo városában az Aidát vezényelte, majd egy két hetes montecatini pihenés után ismét csatlakozott családjához a Garda-tó melletti Salòban. Innen családostól tért vissza Milánóba, és megkezdte az elkövetkező szezon próbáit, amely december 22-én kezdődött a Faust elkárhozásával. Az 1902–1903-as évadban újabb feszültségek keletkeztek Toscanini és a Scala vezetősége között, ugyanis Uberto Visconti di Modrone herceg – társasági ember lévén – a színházat a szalon kiterjesztésének látta. Emiatt számos összeütközésbe keveredett Toscaninivel, aki ellenezte Visconti elképzeléseit. Később Toscanini fizetésemelést kért a színház igazgatóságától, azonban a kért összegnél kétezer lírával kevesebbet kapott. Az előadásokon tovább folytatódott Toscanini idegháborúja a publikummal: amikor Az álarcosbál premierjén hívták a karmestert, hogy az akkori szokások szerint hajoljon meg a publikum előtt, ő nem volt hajlandó erre, s a közönség emiatt kifütyülte. De a leggyakoribb összetűzések abból adódtak, hogy Toscanini nem volt hajlandó megismételni a közönség kedvenc áriáit. Az évad utolsó előadásán, ugyancsak egy ismétlés elmaradása után, a közönség bekiabálásokkal zavarta meg az opera második felvonását, mire Toscanini lelépett a pódiumról és hazament. Mikor hazaért, állítólag vérző kézzel, mert dühében belecsapott valamilyen ablakba, vagy üvegtárgyba, a felesége azt kérdezte tőle: „Mi baj van? Már vége?”, Toscanini azt felelte „Igen. Számomra vége.” Ekkor eldöntötte el, hogy soha többé nem tér vissza a Scalába. Másnap reggel hatkor elutazott Genovába, itt felszállt a Sicilia nevű hajóra és elhajózott Argentína felé, ahová a közelmúltban kapott meghívást. A Buenos Aires-i szezon után visszatért Olaszországba, ahol az elkövetkező kilenc hónap alatt csak két hangversenyt adott, 1904. március 29-én és április 4-én. A téli évadra ismét Buenos Airesbe utazott, ezúttal titkos szerelmét, Rosina Storchiot is magával vitte, mivel Puccini Pillangókisasszonyának a bemutatóján, előadás közben valaki észrevette, hogy az énekesnő terhes. A közönség bekiabált, hogy „È incinta! Il bambino di Toscanini!” (Állapotos, Toscanini gyermekével!), majd fütyülések, hurrogások kísérték az előadást. Októberben és novemberben Toscanini a bolognai Teatro Comunaléban vezényelt, majd 1904–5 telére családostul átköltözött Rómába. Itt szimfonikus hangversenyeket vezényelt. Áprilisban Bolognába hívták, ugyancsak szimfonikus darab vezénylésére, majd Torinóba. Júliusban Toscanini a torinói zenekart Milánóba vitte, ahol a Scalában léptek fel – két év után ez volt az első eset, hogy Toscanini a Scalában vezényelt. 1905 nyarát családjával együtt a Valle d’Aosta-beli Pré-Saint-Didierben töltötte, ahonnan számos túrán vett részt, még a Mont Blanc csúcsát is megmászta. Októbertől december elejéig operasorozatot dirigált Bolognában, majd a torinói Teatro Regióban vezényelt. A torinói évad után még három hangversenyt adott a Regióban, majd tíz hónapos turnéra vitte a zenekart. A Toscanini család az 1906-os év nyarát Buenos Airesben töltötte, ahol Toscanini a nyári évadot vezényelte. Itt történt, hogy a négyéves Giorgio Toscanini diftériát kapott és június 10-én meghalt. Toscaninit erős bűntudat gyötörte, ugyanis a fia halálának pillanatában is Rosina Storchiónál tartózkodott. Toscanini formailag nem volt vallásos, szívből megvetette a papokat és az egyházat, azonban hitt Istenben és kereszténynek vallotta magát. Életében szinte mindenen, vágyain, érzelmein tudott uralkodni: takarékosan evett és ivott, keveset aludt és nagyon sokat dolgozott, kerülte a nagyvilági társaságot, mindig a maximumot igyekezett kihozni magából; azonban nem tudott uralkodni az élet szexuális-szerelmi oldalán, azaz nem tudott ellenállni a nőknek. A felesége tudott férje kicsapongásairól, de elnézte neki, egészen a fiúk haláláig. A gyermek halála után el akarta hagyni Toscaninit, végül mégis maradt, és a tragédia után tizennyolc hónappal egy újabb kislánynak adott életet, aki a Wanda Georgina nevet kapta. Az 1906–1907-es évadra Toscanini szigorú feltételek mellett újból szerződést kötött a Scalával. Később a szerződést meghosszabbították az 1908-as évre is. Az 1908-as évad közben a New York-i Metropolitan Opera hároméves szerződést ajánlott Toscanininek, amit ő elfogadott. ### A Metropolitan A New York-i újságok először 1908. február 4-én számoltak be Toscanini szerződéséről a Metropolitannel. Ugyancsak a korabeli újságokból tudjuk meg azt is, hogy Toscanini csak akkor volt hajlandó elfogadni az amerikai szerződést, ha Giulio Gatti-Casazzát, a milánói opera igazgatóját is magával vihette. Érdekesség, hogy Toscanini és Gatti-Casazza barátságát a korabeli beszámolók kutya-macska barátságnak írták le; tény, hogy nem kedvelték egymást, viszont Gatti jól értett a pénzügyekhez, és flegmatikus természetét nem érintették érzékenyen Toscanini kirohanásai, neki pedig erre volt szüksége. A Metropolitan énekesei és zenészei egyáltalán nem örültek Toscanini érkezésének, Caruso felmondással fenyegetőzött, az amerikai születésű tagok pedig a „két olasz” hatalmától féltek. Az egyik ismert amerikai szopránénekesnő, Emma Eames később az emlékirataiban is csak úgy beszélt Toscaniniről és Catti-Casazzáról, hogy „ezek az olaszok”. Röviddel New Yorkba való érkezése után Toscanini elkezdte ellenőrizni a kórus és a zenekar kiválasztását, majd elkezdődtek a zenekari próbák is. Ekkoriban Toscanini még nem tudott angolul, a német nyelvtudása is szegényes volt, s ez a tény növelte a szokott idegességét. A próbákon partitúra nélkül jelent meg, azonban a zenekar csodálatát igazán akkor nyerte el, amikor javítgatni kezdte a nyomtatott szólamokban rejtőzködő hibákat, melyek a többi karmester előtt eddig észrevétlenek maradtak. A próba végén a zenekar tapsban és éljenzésben tört ki. A New York-i szezon első előadása az Aida volt, Carusóval, Emmy Destinnel és Scottival a címszerepben. Az előadás óriási sikert aratott, és a következő előadások is – mind kizárólag olasz operák – nagy sikert hoztak. A Metropolitan másik karmestere Mahler volt, aki a nem-olasz operákat vezényelte, később azonban Toscanini elkezdte a német-francia repertoárt is dirigálni. Toscanini New Yorkban sem változtatott azon az alapelvén, hogy a színházon belül, a zenében minden döntési jog az övé. Ahhoz pedig, hogy egy operát egységesen tudjon előadni, meg kellett győznie, vagy rá kellett erőltetnie az előadókra a saját elképzelését. Azonban Toscanini sem türelmes, sem diplomatikus nem volt, s ezért állandó konfliktusban volt a zenészekkel és az énekesekkel. Ennek ellenére a Metropolitan 1909. február 27-én további két évre meghosszabbította Toscanini és Gatti szerződését. A következő évad kezdetéig Toscanini Milánóba utazott, ahol az új konzervatórium hangversenytermének a berendezése javára vezényelt előadásokat. A nyár egy részét az Alpokban töltötte a családjával, majd Münchenbe utazott, hogy meghallgasson egy Brahms-fesztivált. Ősszel visszatért New Yorkba, ahol november 15-én kezdődött az évad, a Giocondával. Ebben az évadban kilenc opera harminckilenc előadását vezényelte, plusz huszonkét turnéelőadást öt városban. A szezon végén az operatársulat – a zenekar kivételével – Párizsban vendégszerepelt egy rövidebb olasz operaszezonban. Itt a megnyitó előadás majdnem elmaradt, mert azzal vádolták a Metropolitan igazgatóságát, hogy mellőzi a francia énekeseket. A párizsi sajtó rosszindulatú kampányt indított Toscanini és Gatti ellen, az előadások azonban kifejezetten nagy sikerrel folytak le; esténként átlagosan volt a bevétel, ami akkoriban igencsak nagy összegnek számított. A társulat Párizsból Milánóba ment, ahol egy elsüllyedt tengeralattjáró túlélői részére rendeztek jótékonysági előadást. Olaszországban Toscanini egy kis időre Montecatiniben pihent. Augusztusban Puccini kérésére átnézte a készülő opera, A Nyugat lánya partitúráit, majd október közepén ismét New Yorkba utazott, ahol november 14-én megkezdődött az operaszezon. December 10-én előadták Puccini új operáját, a mű azonban nem aratott nagy sikert. Ez az operaszezon öt hónapig tartott, Toscanini tizennégy opera hatvanhat előadását vezényelte, a hét turnéelőadást nem számolva. 1911 tavaszán Toscanini hazalátogatott Olaszországba, ahol először Milánóba, majd Rómába utazott, hogy a Falstaffot és A nyugat lánya olaszországi premierjét vezényelje a Teatro Costanziban. Júniusban további előadásokat vezényelt, majd Milánóban megvette a Via Durinin levő kétemeletes, tizenkilencedik században épült, szép udvarú és kovácsoltvas erkélyű házát. Ez a ház élete hátralevő részében a kedvenc lakása lett. Augusztusban Toscanini Moncenisióban (az Alpokban) pihent a családja körében, majd szeptemberben a Torinói Nemzetközi Kiállítás alkalmából, szeptember 16. és 29. között öt hangversenyt vezényelt. A következő New York-i évad november 13-án kezdődött az Aidával. Az évad statisztikája: tizenhárom opera ötvennyolc előadással, plusz öt turnéfellépés. Ez a szezon is nagy sikert volt, így március 28-án a Corriere della sera bejelentette Toscanini és Gatti szerződésének meghosszabbítását további három évre. Az évad végén Toscanini Buenos Airesbe ment, itt májustól szeptemberig tizenöt operát dirigált. Ez volt Toscanini utolsó fellépése Dél-Amerikában. Dél-Amerikából Toscanini Olaszországba utazott, ahol két előadást vállalt a milánói Teatro del Popolóban, november 10-én és 11-én. Az első előadásra nagyon olcsó jegyárakat kértek, de csak munkások és azok családja vehettek részt az előadáson. Innen Toscanini Rómába ment, ahol elkezdte a hangversenypróbákat a november 17-i és 20-i koncertre. Innen egy hétre visszatért Milánóba, majd elutazott New Yorkba a következő évad kezdésére. Ez volt az első alkalom, hogy nem Toscanini vezényelte a megnyitó előadást, ő december 18-án kezdett az Orfeusz és Euridikével, majd egészen március közepéig folytatta, az előző évadokból válogatott további nyolc operával. 1913. március 19-én Toscanini régi álma teljesült, amikor eldirigálta Muszorgszkij Borisz Godunov című operájának első amerikai előadását. Erre az előadásra Toscanini a próbákat még januárban elkezdte, a díszleteket és a jelmezeket pedig Párizsból hozatta. Az operát olaszul énekelték. A Borisz Godunov próbáin jelen volt egy olaszul beszélő újságíró is, aki összebarátkozott Toscaninivel. Később ez az újságíró Toscanini tanulási módszeréről közölt egy cikket a The Century című lapban: „Toscanini tanulási módszere a következő: először leül a zongorához és gondosan lejátssza a partitúrát, miközben erősen rövidlátó szemét egészen a kotta közelében tartja. Ezen a módon egészíti ki és élesíti fotografikus látását élesen halló és emlékező fülével. Ezt követően zongora nélkül tanulmányozza a partitúrát, a zongorát csak néha-néha hívja segítségül. Kényelmesen kinyújtózva az ágyban, vagy fotelban ülve, órákat tölt el egyfolytában a kötetekbe mélyülve; néha az egész éjszakáját munkával tölti... Fontos figyelmet szentel a főszereplőknek, néha elmegy az otthonukba és maga kíséri őket a zongorán... A következő lépés a színpadi próba...” Az évad következő darabját április 5-én adták elő (Don Pasquale), majd nyolc nappal később Toscanini első Metropolitan-béli szimfonikus koncertjét dirigálta. A műsor: Wagner Faust-nyitánya, Richard Strauss Till Eulenspiegelje és Beethoven 9. szimfóniája volt. Az előadásra az összes ülő- és állóhely elfogyott, a korabeli újságok pedig arról számoltak be, hogy közel ötezer ember állt sorban a színház előtt a bejutás reményében. Az előadás hatalmas siker volt, majd 18-án a nagy érdeklődés miatt megismételték. Ebben az évadban Toscanini tizenegy opera harminchat előadását vezényelte, ezen kívül hat turnét. Az évad végén hazautazott Olaszországba, ahol a következő négy hónapot kizárólag pihenéssel töltötte, és egyszer sem vezényelt. Ősszel, szeptemberben és októberben, Verdi születésének 100. évfordulóján (1913. október 10.) a Traviatát és a Falstaffot vezényelte, a zeneszerző szülővárosában, Bussetóban. Innen – öt év után először – visszatért a Scalába, ahol a Verdi-ünnepségeket folytatták, majd visszatért New Yorkba, ahol november 17-én a Giocondával megnyitotta az operaszezont. Ebben az évadban tizenhárom opera ötvenhárom előadását vezényelte, és hétszer vendégszerepelt más színházakban is. Toscanini egy idő után egyre nehezebben jött ki Metropolitan vezetésével, ezért fontolóra vette a lemondását is. A lemondásnak azonban volt egy másik oka is: szerelmi kapcsolatba keveredett a nála tizenöt évvel fiatalabb Geraldine Farrar énekesnővel. Toscanini a nyarat Olaszországban töltötte, ahol megállapodást kötött egy oroszországi vezénylésre, de a háború kitörése ezt a tervét meghiúsította. A nyár nagy részét Viareggióban töltötte a családjával és Puccinivel. Október 19-én Toscanini, Caruso és De Luca részt vett a római Teatro Costanziban megrendezett jótékonysági előadáson. A pénzt a Németországban rekedt olasz vendégmunkások hazahozatalára ajánlották fel. 1915 őszén Toscanini visszatért New Yorkba, hogy elkezdje ott töltött hetedik évadját. Az évad november 16-án kezdődött Az álarcosbállal. Tavasszal a Metropolitan takarékossági programjának köszönhetően számos kóristát és zenészt elbocsátottak, de a díszletekre is kevesebb pénz jutott, s ezek így együtt az előadások színvonalának a romlását idézték elő. Miután az április 13-ai Carmen-előadás megbukott, Toscanini még levezényelte a másnapi Irisz-előadást, de a következő hatot lemondta. Ezen felül lemondta a 18-ára tervezett szimfonikus hangversenyt is, majd egy hangversenyturnét is, majd hozzátette: nem tér vissza a következő évadra. Lemondásának másik oka Farrar volt, aki kijelentette: válasszon, vagy ő, vagy a családja. Mivel Toscanini számára a család olyan dolog volt, ami minden fölött állt, az övéi mellett döntött. A szakítás után azonban több éven keresztül még levelezett Farrarral. ### Újra Olaszországban Olaszországban Toscanini számos jótékonysági előadást vezényelt a háború okozta károk enyhítésére. 1915 és 1920 között elmélyült a politikában is; Gatti és Wally Toscanini elmondásaiból tudjuk, hogy Toscanini elfogult patrióta volt, és gyűlölte a német militaristákat. Tulajdonképpen keveset értett a politikából, de meg volt győződve arról, hogy Trentino, Alto Adige, az Isztriai-félsziget stb. Olaszországhoz kell tartozzék. Először intervencionista lett, majd a háború lelkes támogatója. Amikor Olaszország belépett a háborúba, Toscanini felesége, Carla és Wally lányuk bekapcsolódott a Vöröskereszt munkájába. Toscanini fia, Walter először önkéntesként vonult a Vöröskereszttel a frontra, majd amikor betöltötte a tizennyolcadik életévét, bevonult a hadseregbe. Toscanini mindeközben jótékonysági előadásokat vezényelt. Azonban amikor egyiken a közönség kifütyült egy darabot, csak azért, mert a szerző német volt, Toscanini lement a dobogóról és lemondta a többi előadást is. Néhány nap múlva megjelent egy rendelet, ami szerint Rómában tilos német zenét játszani a háború végéig. Toscanini 1920-ig nem vállalt több fellépést a fővárosban. A következő hónapok viszonylag eseménytelenül zajlottak a számára. A háború az anyagi helyzetét is erősen lerontotta, annyira, hogy a Via Durinin álló házát is el kellett adnia, azonban aki megvette, megengedte Toscaniniéknak, hogy bér fejében a házban maradjanak. Toscanini az egész háború alatt és még utána hónapokig nem keresett egy lírát sem, azonban részletesen figyelemmel kísérte, egy nagy térképen kis zászlócskákkal jelezte a hadmozdulatokat és a frontvonalak mozgását. 1917 nyarán katonazenekart alakított, és a fronton adott előadásokat a katonáknak. Augusztus végén Monte Santóban vezényelte a zenekarát, az olasz támadás idején, de egyetlen zenész sem sebesült meg. Toscanini a fronton maradt egészen a caporettói vereségig. Miután elvitte sebesült fiát az udinei hadikórházba, hazatért Milánóba. Hazatéréséről leánya, Wally a következőket írta 1972-ben: „A személyzeti ajtón jött be; arca hamuszínű és piszkos volt, szeme a sírástól dagadt. Mama azt hitte, hogy valami borzalmas dolog történt Walterral, talpra ugrott és azt sikoltozta: \>\>Walter, Walter!\<\< Apám azt mondta: \>\>Nem ő. Olaszország. Olaszországnak vége.\<\< Megölelte anyámat és elkezdett sírni.” A következő időkben tizenkét hangversenyt szerveztek a konzervatóriumban az 1918. január 6. és március 24. közötti időszakra. Júniusban, húsz évvel az után, hogy Toscaninit elindította a karmesteri pályán, meghalt Arrigo Boito. Toscanini egész éjjel a ravatal mellett virrasztott, majd napokra bezárkózott a dolgozószobájába. A Scala számos jótékonysági előadást adott Toscanini vezénylésével, és az egyik ilyen próbán kapták a hírt, hogy a háborúnak vége. Toscanini zárkózottabb lett, mint valaha, és nagyon keveset dolgozott. Meghívást kapott Londonba, de elutasította, és Torinóban vállalt fellépéseket először a háború után. 1919-ben megismerkedett Mussolinivel, és nemsokára pártjának a támogatója lett. Toscanini egyetértett Mussolini drasztikus intézkedéseivel, aki az 1919. november 16-i parlamenti választásokon Toscaninit is felvette a jelöltek listájára. Mussolini csoportja azonban nem kapott elegendő szavazatot, s ezzel Toscanini hivatalos politikai pályafutása befejeződött. A választást követő időkben még pénzzel támogatta a pártot, de amikor Mussolini a fasizmusra váltott, Toscanini hátat fordított neki és a pártjának is. 1920 elején Rómában és más olasz városokban vezényelt hangversenyeket. 1920. június 14-én a milánói Scala adminisztratív tanácsa „teljhatalmú igazgatóvá” nevezte ki. ### Milánó és New York Toscanini igazgatósága alatt a Scala színház belsejét átalakították: a színpad előterét megrövidítették, a zenekari árkot kibővítették és megemelték, a színpad mennyezetét hét méterrel megemelték, és új kupolát helyeztek el a világítás számára. A zenekart is átalakította; kizárólag csak olyan zenészek voltak a zenekarban, akiket Toscanini maga válogatott be. A zenekar az Arturo Toscanini Zenekara nevet viselte. Mivel a Scala renoválás alatt volt, a próbákat a konzervatóriumban kezdték el, ahol összesen húsz zeneszerző harmincegy darabját tanulták be. Október 23-án a zenekar turnéra indult: Milánóban kezdtek, majd november 29-éig harminchárom koncertet adtak huszonegy olasz városban. Mindenütt nagy sikert arattak. November 30-án Toscanini és a zenekar Nápolyban hajóra szállt, hogy Amerikában folytassa a turnét. Az amerikai turné a tervezett tíz hét helyett tizenhatra nyúlt, és óriási sikert hozott a zenekarnak. A társulat december 13-án érkezett New Yorkba, és tagjai másnap nézőként részt vettek az akkor már nagyon beteg Caruso utolsó fellépésén Halévy A zsidónő című operájában. Toscanini és zenekara december 16-án Philadelphiába utazott, hogy elkezdjék a felvételsorozatot a Victor Talking Machine Company számára. Decemberben hét napot, márciusban nyolcat töltöttek a stúdióban. Karácsonykor visszatértek New Yorkba, itt a Metropolitanben adtak koncertet, majd egy speciális különvonaton országos turnéra indultak. Márciusban újabb lemezfelvételek készültek, majd két hét múlva a zenekar visszatért Olaszországba. Itt újabb turnéra indultak, amely április 20. és június 16. között tizenkilenc várost érintett. A Scala 1921. december 26-án nyitotta meg újra kapuit a közönség előtt. Az első előadás Verdi Falstaffja volt, Mariano Stabilével a címszerepben. Ezt követően Toscanini nyolc évadot vezényelt le a Scalában. 1925-ben az New York-i Filharmonikusok ajánlottak neki szerződést. A szerződés szerint tizenegy hangversenyért fizetést kapott, és a jövedelemadóját is állták a Filharmonikusok. Később a szerződést meghosszabbították, és további 2000 dollárt ajánlottak fel. A hangversenysorozat 1926. január 14-én kezdődött és február 7-éig tartott. Az utolsó előadás után a Toscanini család még aznap este visszatért Olaszországba. Milánóban Toscanini folytatta a már elkezdett évadot. Ebben az évadban mutatták be az időközben meghalt Puccini befejezetlen operáját, a Turandotot, s bár többen is írtak befejezést, egyik sem nyerte el Toscanini tetszését. Végül Franco Alfano írt befejezést, azonban Toscanini a premieren ezt sem volt hajlandó előadni, s Liù halála után, a harmadik felvonás közben, letette a pálcáját, majd a közönség felé fordult és bejelentette: „Qui finisce l'opera, perché a questo punto il maestro è morto” (fordítás: Az opera itt véget ér, a Maestro halála miatt itt félbemaradt). Ezekben az években történt, hogy Mussolini többször is el akart látogatni a Scala valamelyik előadására, azonban amikor Toscanini értesült a látogatás időpontjáról, az aznapi előadás helyett mindig próbát tűzött ki. Mindezt azért tette, mert nem volt hajlandó az előadás végén előadni a Giovinezzát, ami egy fasiszta induló volt. Ezzel a tettével azonban magára haragította Mussolinit és az egész fasiszta pártot. Toscanini az 1925–26-os évadban tizenöt opera ötvenegy előadását vezényelte. Szeptemberben, Verdi halálának huszonötödik évfordulóján Bussetóba ment, hogy emlékkoncertet vezényeljen, majd visszatért Milánóba, hogy elkezdje a Beethoven halálának a századik évfordulójára rendezett emlékkoncert próbáit. Az operaszezon november 14-én kezdődött, azonban Toscanini csak egyszer vezényelt, mivel fájlalta a bal karját. Január elején New Yorkba ment, azonban a karjában lévő gyulladás továbbra is fájt, ezenkívül depressziós is volt. Az orvos teljes nyugalmat ajánlott neki, így több előadást is le kellett mondania. Márciusban ismét a Scalában volt és operákat vezényelt. Május végéig tizenkét opera ötven előadását dirigálta. A nyár hátralevő részét Alpinóban töltötte, majd három hangversenyt vezényelt a Scalában október 9–12–13-án. Az új operaszezont november 16-án a Mefistofelével nyitotta meg. 1928. január 9-én New Yorkba indult, itt január 26. és április 1. között negyvenháromszor vezényelte a Filharmonikusokat, több városban is. A koncertsorozat végén visszatért Milánóba, ahol a következő hetekben tíz opera negyvenhárom előadását vezényelte. 1928 októberében Toscanini a Scalában négy hangversenyt dirigált. Utolsó, teljes olaszországi operaévadja november 15-én kezdődött az Otellóval. Toscanini erős kar- és hátfájdalmaktól szenvedett, ugyanakkor álmatlanság is gyötörte. December 26-án megünnepelték a harmincéves évfordulóját annak, hogy átvette a Scala vezetését; Toscanini ugyanazt a darabot dirigálta, mint a harminc évvel azelőtti napon: A nürnbergi mesterdalnokokat. A Scala és Milánó szerette volna megajándékozni valamivel a karmestert, de tudták, hogy a pénzajándék megsértené, az ünnepélyes ceremóniáktól pedig irtózik, így végül úgy határoztak, hogy létrehoznak egy „Toscanini-alapítványt”. Az alapítvány a zenészek, énekesek és kórustagok gyermekeinek üdültetését és esetleges orvosi ellátását biztosította. Toscanini örömmel elfogadta az ajándékot, és ő maga is tett hozzá 1930-ban. 1929\. január 12-én Umberto Giordano Il re című operájának világpremierjét vezényelte, majd február közepén New Yorkba utazott, ahol január 21-én kezdődött koncertsorozata. Toscanini ez idő tájt beleegyezett, hogy a következő évadtól a Filharmonikusok vezető karmestere legyen. Ugyanekkor elkezdte az európai turné szervezését is, majd visszatért Milánóba, ahol további operákat dirigált. A következő hónapokban ausztriai és németországi turnéra vitte a Scala-társulatot, majd lemondott a Scala igazgatói posztjáról. ### Filharmonikusok, NBC szimfonikus zenekar és vendégszereplések évei Bár a Scala igazgatósága még 1929 júniusában is reménykedett Toscanini maradásában, ő New Yorkba utazott és elkezdte a Filharmonikusokkal a próbákat a következő évadra. Az évad első előadása október 30-án volt, az utolsó pedig november 24-én. Ugyanekkor egy lemezfelvétel is készült, majd Toscanini egy hosszabb pihenőre visszatért Olaszországba. Február 27-én New Yorkban újabb hangversenyek következtek, és készültek egy európai turnéra. A turnéra április végén indultak; a zenekar 112 muzsikusa harmincnégy különböző országból származott, és csak húsz volt amerikai születésű. Az európai turné alatt a zenekar kilenc ország tizenöt városában lépett fel és összesen huszonhárom hangversenyt játszott. Az utolsó koncert a londoni Queen's Hallban volt, majd a zenekar visszatért Amerikába, Toscanini pedig Olaszországba ment pihenni. Mindössze három hétig pihent hazájában, majd Bayreuthba ment, ahol a Wagner-fesztiválon kérték fel vezénylésre. A fellépést ingyen vállalta, Wagner iránti tiszteletből, és bár később csekket küldtek neki, ő nem fogadta el. A fesztivál végén Salsomaggiore fürdőhelyen pihent meg, majd visszatért New Yorkba. Itt november 13-án kezdődött az évad. Az évad 1931. január 18-án ért véget, ekkor a Maestro egy hónapra visszatért Olaszországba. A New York-i évad második fele február 23-án kezdődött; Toscanini április 19-éig harminckét hangversenyt vezényelt és öt városban vendégszerepelt. Márciusban aláírt egy szerződést, melynek értelmében a következő évadban tizenöt hét alatt hatvan hangversenyt dirigál. Ezekben az időkben Toscanini mintegy nyolcvanszor annyit keresett, mint egy átlagos muzsikus. Április végén visszatért Olaszországba, ahol Bolognában vállalta a helyreállított Teatro Comunale nyitóelőadásának vezénylését. A vezénylést ingyen vállalta, azonban amikor azt kérték tőle, hogy az előadás előtt játssza el a zenekarral a Giovinezzát, lemondta a vezénylést. A színházat fasiszta fiatalok vették körül, és amikor Toscanini kiszállt a kocsiból, többször is arcon ütötték – Toscanini ekkor hatvannégyéves volt. A bolognai incidens után a Toscanini-házat állandó megfigyelés alatt tartották, útlevelüket elvették. Az erről 1938-ig összegyűlt iratok máig fellelhetők az archívumokban. Toscaniniék a nemzetközi nyomás hatására június elején kapták vissza útlevelüket; ekkor St. Moritzba utaztak, majd a bayreuthi fesztiválra. Több karmester mellett Toscaninit is felkérték, hogy augusztus 4-én, Siegfried Wagner halálának évfordulóján vezényeljen a Festspielhausban. Erős hátfájdalmai ellenére elfogadta a meghívást, de kikötötte, hogy a próbákon nem lehet jelen senki a zenekaron kívül. A hangverseny napjának délelőttjén, amikor Toscanini megérkezett a próbára, a színházterem tele volt nézőkkel, mire ő megfordult és elment; az előadásra sem jött vissza. Egy hosszabb olaszországi pihenő után november 16-án visszatért New Yorkba, azonban hátfájdalmai egyre erősebbek lettek, míg december 20-ai előadás után helyettest kért és visszatért Olaszországba. Itt több orvos is kezelte, míg végül elment a Siena közelében fekvő Cetona falu melletti Piazze helységbe, ahol egy bizonyos dr. Alberto Rinaldi kúrálta, aki félig orvos, félig kuruzsló volt, és Toscanininek napi huszonnégy injekciót rendelt. A terápia három hónapig tartott, s alatta a mester egyetlen fellépést sem vállalt. Áprilisban egy jótékonysági hangverseny végett New Yorkba utazott, majd visszatért Olaszországba, ahol a röntgenvizsgálatok kimutatták, hogy Rinaldi doktor kezelései hatásosak voltak. Toscanini sokkal jobban érezte magát és többször is visszatért kezelésekre, sőt más karmestereknek is ajánlotta az orvost, akit 1935-ben máig tisztázatlan körülmények között gyilkoltak meg. Toscanini egészsége javulása után Párizsba ment, hogy június 17-én részt vegyen egy hangversenyen, amelyet Claude Debussy szobrának leleplezése alkalmából tartottak a Théâtre des Champs Elysées-ben. Olaszországban közben egy csoport zenekari muzsikus kegyelmet kért Toscanininek „a Duce felvilágosult jóságára” hivatkozva, hogy vezényelhessen Milánóban; a hangversenyre azonban nem került sor. Ugyanez megismétlődött Torinóban is, Mussolini csak akkor engedte volna Toscaninit vezényelni, ha a himnuszt is vezényli, ő azonban erre nem volt hajlandó. 1933-ban, Toscanini hivatalos volt a bayreuthi Wagner-fesztiválra, még a város díszpolgárának is megválasztották, azonban amikor tudomást szerzett a zsidó zenészek üldözéséről, lemondta a részvételt. Április 1-jén tiltakozó távirat ment New Yorkból Hitlernek az új fajüldöző politika ellen. Az első aláíró Toscanini volt, a levél pedig másnap megjelent a reggeli lapokban; amikor délután megjelent a Carnegie Hall dobogóján, a közönség tapsviharral fogadta Toscaninit. Ennek ellenére Hitler táviratozott neki, hogy szívesen fogadná Bayreuthban; Toscanini április 29-én válaszolt Hitlernek, tőle szokatlan, homályos módon, a fesztiválra pedig végül nem ment el. Ezt követően Németországban betiltották a rádióban az általa vezényelt hangversenyek sugárzását, majd lemezei árusítását is. A levél írása után nem sokkal visszatért Olaszországba és kibérelte a Lago Maggiorén, Pallanza (ma Verbania része) városkával szemben fekvő Isolino di San Giovanni nevű kis szigetet; élete során többször is pihent itt, a 17. századi Borromeo-palotában. A pihenés után Toscanini Párizsban vezényelt, majd Bécsbe ment, ahol a Bécsi Filharmonikusokkal lépett fel. Egy milánói pihenés után Stockholmba hívták, majd megint visszatért Milánóba, ahol decemberben volt Wanda lánya és a híres zongorista, Vladimir Horowitz esküvője. Ugyanebben a hónapban fogadta a Menuhin családot az otthonában, akik Yehudi Menuhin első ottani koncertje alkalmából érkeztek Milánóba. Toscanininek nagyon tetszett a fiatal hegedűművész, így intézkedett, hogy a következő hónapban eljátszhassa vele Beethoven Hegedűversenyét a Filharmonikusokkal. Toscanini és Menuhin együtt utaztak New Yorkba, majd 1934. január 18-án és 19-én a Menuhin és a Filharmonikusok együtt zenéltek. Toscanini az 1934-es évadban tizennégy hét alatt hatvannégy hangversenyt vezényelt, majd május 5-én áthajózott Európába. Itt a Lago Maggiorén található szigetén pihent, közben Párizsban vállalt fellépést. Augusztus 23-án Salzburgban lépett fel, majd egy rövid időre visszatért Olaszországba, majd októberben a Bécsi Filharmonikusokat vezényelte, de ellátogatott Budapestre és Prágába is. A következő hónapokban, kisebb megszakításokkal több más európai városban is vezényelt. 1934\. január 24-e kezdettel a New York-i Filharmonikusokat vezényelte. Ebben az évadban harminchét hangversenyt dirigált. Május 2-án elhagyta New Yorkot és visszatért Olaszországba. Nyáron a BBC Szimfonikusok Zenei Fesztiválján vezényelt, majd a szigetén pihent a családja körében. 1935-ös évad után Toscanini úgy döntött, hogy mivel túl fárasztóak számára már a próbák: lemond. Április 29-én búcsúhangversenyt rendeztek, Toscanini pedig a bevételt szétosztotta a zenészek között. Az előadás után, a színfalak mögött az igazgatóság köszönetképp egy 1818-as Beethoven-levelet ajándékozott Toscanininek. Toscanini május 2-án hajóra szállt és visszatért Európába. Itt Párizsban elvállalta egy jótékonysági előadás vezénylését, majd két hét múltán Olaszországba utazott. Júniusban és augusztusban Salzburgban vezényelt két hangversenyt. Szeptemberben Bécsbe utazott vezényelni, majd egy rövid olaszországi pihenés után visszatért a Bécsi Filharmonikusokat vezényelni. December 1-jén ismét Párizsba ment, itt három hangversenyt vezényelt – ez volt az utolsó franciaországi szereplése. Innen Palesztinába utazott, hogy egy frissen alakult, kizárólag zsidó zenészekből álló zenekart vezényeljen. Toscanini ezzel a tettével a szolidaritását akarta kifejezni a gyűlöletes politikai rendszer áldozatai iránt; fellépéséért nem fogadott el pénzt, sőt azt sem engedte meg, hogy utazási költségeit kifizessék. Mikor Albert Einstein tudomást szerzett Toscanini nagylelkű tettéről, levélben köszönte meg neki: > Nagyrabecsült Mester! > > ` Szükségletét érzem annak, hogy ezennel elmondjam Önnek, mennyire bámulom és tisztelem. Ön nemcsak a világ zeneirodalmának felülmúlhatatlan tolmácsolója, akinek zenei megformálásai a legnagyobb csodálatra méltóak. A fasiszta bűnözők elleni küzdelemben is nagy emberi méltóságról tett tanúbizonyságot. Azért is a legmélyebb hálát érzem ön iránt, mert oly felbecsülhetetlen jelentőségű kezdő lendületet adott a hamarosan megalakuló Palesztinai Zenekarnak.` > ` Maga a tény, hogy ilyen kortársaink is vannak, sok csalódásért kárpótol, amelyet az ember a species minorum gentiumtól állandóan elszenvedni kénytelen!` > ` Szeretettel és a legnagyobb tisztelettel szívélyesen üdvözli` > ` az Ön` > ` Albert Einsteinje.` Toscanini hosszabb időt töltött Palesztinában, mindeközben meglátogatta a bibliai helyszíneket, a közeli falvakat, sőt fát is ültetett egy ünnepség keretében. Ezt követően Egyiptomba utazott, ahol sokat kirándult, de vezényelt is. Innen Hollandiába ment, majd Stockholmba. Hetvenedik születésnapját Milánóban töltötte, majd Bécsbe utazott. Egy rövid milánói kitérő után, május 26. és június 16. között a londoni BBC zenekarát dirigálta. Ugyanebben az évben az Oxfordi Egyetem felajánlotta neki a díszdoktorságot, ő azonban nem fogadta el, ugyanis néhány évvel korábban már Georgetownban kitüntették a díszdoktori címmel. De, hogy megmutassa, értékelte az ajánlatot, június 8-án hangversenyt tartott, s a bevételt az egyetemnek ajánlotta fel. A nyár hátralevő részében Olaszországban pihent, majd Salzburgba ment. Itt négy operát dirigált: A varázsfuvolát, a Fideliót, a Mesterdalnokokat és a Falstaffot. Az Osztrák Rádió Társaság mind a négy operát felvette egy Selenophone nevű készülékkel – a felvételek, a Fidelio kivételével a háború évei alatt eltűntek. Toscanini 1937 nyarán Salzburgban további előadásokat is vezényelt, míg augusztus 31-én el nem kezdődött az öreg színház, a Festspielhaus renoválása. Októberben Bécsben dirigált, majd Budapesten, innen Londonba ment, ahol a BBC zenekarát dirigálta, és felvételeket is készített. Londonból Amerikába ment ahol, az NBC zenekarával folytatta a fellépéseket, színházakban és rádió-stúdiókban. 1938 nyarán ígérete ellenére nem tért vissza Salzburgba, mivel ekkor már Német Birodalom bekebelezte Ausztriát, azonban ellátogatott Rotterdamba és Hágába. Áprilisban – közvetlenül az után, hogy az olasz kormány kibocsátotta „antiszemita kiáltványát” – Toscanini Palesztinába utazott, ahol Haifában 13-án hangversenyt vezényelt. Ugyancsak vezényelt Tel-Avivban és Jeruzsálemben is. Május végén Londonba utazott, ahol a BBC Szimfonikusokkal újabb felvételeket készített, innen visszatért Olaszországba pihenni, majd a nyár hátralevő részében az NBC évadját vezényelte. Nem sokkal az ausztriai Anschluss után Luzern polgármestere és más kisebb svájci városok polgárai elhatározták, hogy megpróbálnak egy zenei fesztivált rendezni, ahol azok a zenészek lépnének fel, akik nem hajlandóak a megszállt Salzburgban fellépni. Toscaninit is meghívták, és ő el is vállalta a felkérést. Innen visszatért Olaszországba, ahol újra elvették az útlevelét, a fasiszta sajtó pedig rágalomhadjáratot indított ellene, többek közt a „Tiszteletbeli zsidó” nevet adták neki. Végül Mussolini beleegyezett, hogy visszaadja Toscanini útlevelét. Az ekkor hetvenegy éves Toscanini rögtön elutazott Amerikába. New Yorkban Toscanini elkezdte a zenekari próbákat, október 15-én pedig a rádió-közvetítéseket is. Nyáron Luzernbe utazott, a fesztiválra, ahol összesen két alkalommal vezényelt. Az utolsó előadás augusztus 29-én volt, három nappal Lengyelország megszállása előtt. Ezt követően Toscanini hosszú ideig nem tért vissza Európába. ### A száműzött 1939 őszén Toscanini visszatért New Yorkba, majd belépett a Mazzini Társaságba, a kivándorolt olasz liberálisok és szocialisták csoportjába, amely az Olasz Köztársaság megalakítását és a fasizmus bukását szorgalmazta. Toscaniniék New Yorkban kibérelték a Villa Pauline-t, Riverdale elővárosban. Itt egészen 1942 őszéig laktak, amikor az ugyancsak Riverdale-ben, a Hudson Hillen fekvő nevezetes telekre, Wave Hillbe költöztek, abba a házba, amely korábban – többek között – Mark Twain otthona volt. Toscanini a hetvenes éveiben járt, azonban még mindig sokat dolgozott: kora hajnalban feküdt csak le és korán kelt, nagyon szerette a kávét, napi több csészével is elfogyasztott. Elegánsan öltözött, minden részletre nagyon figyelt. Azonban nem járt fodrászhoz, sem borbélyhoz, a haját a felesége vágta, és egyedül, tükör nélkül borotválkozott, bajuszát egy régimódi, lángon melegített bajuszpedrővel igazította. Kora ellenére még mindig nagyon kedvelte a nőket, ezekben az időkben az egyik szerelme Eleonora von Mendelssohn, a zeneszerző távoli rokona volt. Toscanini harmadik NBC-évadja októberben kezdődött, majd egy hosszú évad közbeni szünetet tartott. Februárban turnéhangversenyt vezényelt Newarkban, márciusban Jasha Heifetzcel lemezre vette Beethoven Hegedűversenyét, majd eldirigálta NBC-évadjának hátralevő nyolc hangversenyét. Májusban újabb felvételeket készített Vladimir Horowitzcal, amit egy rádiókoncert követett. A hónap végén a zenekarral dél-amerikai turnéra indult. A hajó fedélzetén kapta Toscanini a hírt, miszerint Olaszország megtámadta Franciaországot; a hír annyira feldúlta, hogy bezárkózott a kabinjába és ott dühöngött. A zenekart nagy tömeg üdvözölte Rióban; ez volt Toscanini első szereplése a városban az ötvennégy évvel azelőtti bemutatkozó szezonja óta. Dél-Amerikában több városban is fellépett, majd június 22-én a zenekarral visszatért New Yorkba. A nyár második felében Toscanini és felesége Nyugatra utazott, és megnézte a Grand Canyont. A negyedik NBC-szezon november 23-án kezdődött a Carnegie Hallban, itt történt a később elhíresült Missa-incidens, ami súlyos törést okozott Toscanini és az NBC kapcsolatában. A Missa-incidens után Toscanini az 1940–41-es évadban fontolgatta távozását az NBC-től, azonban még eldirigált tizenhárom rádióadást és különböző lemezfelvételeket. Áprilisban vendégkarmesterkedett Chicagóban, majd elvállat egy Buenos Aires-i utat. Ez volt az utolsó dél-amerikai szereplése. 1941-ben úgy döntött, nem akar többé állandó karmester lenni az NBC-nél, és írt egy lemondólevelet az igazgatóságnak, majd Philadelphiába utazott, és a Philadelphiai Zenekar karmestere lett. Az 1942–43-as évadra visszatért az NBC-hez és tizenhárom előadást vezényelt, valamint több jótékonysági koncerten is részt vett. Toscanini több felkérést is kapott, hogy szerepeljen filmekben, azonban ő rendre elutasította mindet, még egy 250 ezer dolláros ajánlatot is. Egy háborúellenes propagandafilm szerepére azonban igent mondott. A filmben A végzet hatalma nyitányát, majd Verdi Nemzetek himnusza c. kantátáját dirigálta. Toscanini ez utóbbi szövegét megváltoztatta; eredetileg így hangzott: Italia, patria mia (Olaszország, én hazám), ezt változtatta meg: Italia, patria mia traditára (Olaszország, elárult hazám). Az olasz, francia és brit himnusz dallamait tartalmazó Verdi-műhöz komponált egy átvezetést és hozzáillesztette két szövetséges ország, a Szovjetunió nemzeti himnuszát, ami akkor az Internacionálé volt, és az amerikai Csillagdíszes lobogót. A Life magazin 1944. június 12-én „Olasz kiáltvány” néven cikket közölt, amit több vezető emigráns mellett Toscanini is aláírt. Mindeközben Toscanini folytatta az NBC zenekarának a vezénylését: rádiófelvételeket készítettek és koncerteket adtak. Az 1944–45-ös év első kilenc előadását Beethovennek szentelték. Toscanini a nyugati partra is ellátogatott: 1945. április 19-én Los Angelesben vezényelt egy jótékonysági koncertet. Időközben véget ért a második világháború, Toscaninit pedig hívták, hogy menjen vissza Olaszországba. Ő azonban kijelentette, hogy amíg meg nem dől a monarchia, nem megy haza, viszont felhatalmazta Olaszországban tartózkodó lányát, Wallyt, hogy nevében egymillió lírát adományozzon a háborúban súlyosan megsérült Scala újjáépítésére. ### A háború után 1946-ban, Toscanini az NBC-évad végén úgy döntött, mégis hazalátogat Olaszországba. Április végén lépett be először a felújított Scalába, a munkálatokkal meg volt elégedve, és május harmadikára kitűzte az első próbát. A próba előtt találkozót tartott a régi muzsikusok számára, akik közül sokat elbocsátottak a háború idején, kit vallási, kit politikai okokból. Toscanini minden elbocsátott zenészt visszavett a zenekarába, ugyancsak az ő kérésére az öreg színházigazgató, Vittore Veneziani is, akit faji okok miatt bocsátottak el, visszakerült a helyére. Az első előadás, amely kizárólag olasz zenéből állt, május 11-én hangzott el zsúfolásig telt nézőtér előtt. A koncert után a zenekar aranyérmet ajándékozott Toscanininek, a következő felirattal: „A Maestrónak, aki sohasem volt távol – a zenekara”. Június 2-án Toscanini is szavazott azon a referendumon, amely eltörölte a monarchiát. Később részt vett a Luzerni Fesztiválon, majd augusztus 20-án visszatért New Yorkba, itt október 28-án kezdte el az NBC-szezont. Március 25-én a nyolcvanadik születésnapját azzal ünnepelte meg, hogy nyolcmillió lírát küldött Milánóba, az öreg zenészek otthonának. Tizenhat rádióadás és számos lemezfelvétel után visszatért Olaszországba, a szigetére, ahol a feleségével megünnepelték az ötvenedik házassági évfordulójukat. Innen augusztus végén visszatért New Yorkba, ahol számos jótékonysági koncertet vezényelt, rádióadásokat dirigált és lemezfelvételeket készített. Ezt követően ismét Olaszországban pihent, majd december 10-én újra New Yorkba utazott vezényelni. 1949\. április 20-án a Carnegie Hallban vállalt fellépést egy jótékonysági koncerten, azonban megcsúszott a fürdőkádban és eltörte egy oldalbordáját, ezért le kellett mondania a fellépést. A nyarat a szigetén töltötte, majd szeptember 3-án ő nyitotta meg a tizenkettedik velencei modern zenei fesztivált, a Scala zenekarával. Később a Scalában vezényelt két hangversenyt, majd New Yorkba utazott. 1949. december 5-én az olasz köztársasági elnök örökös szenátornak jelölte, de Toscanini másnap visszautasította a címet. Az 1949–50-es évadban tizenhat rádióadást vezényelt, ugyanekkor eldöntötte, hogy 1950-ben, nyolcvanhárom éves korában hathetes turnéra viszi az NBC zenekarát az észak-amerikai kontinensen. Az utazáshoz egy tizenkét kocsiból álló vonatot béreltek ki, ahol a zenészek nyugodtan pihenhettek a fellépések között, így nem kellett időt áldozni csomagolásra, ki- és bejelentkezésekre a különböző városok szállodáiban. A turné április 14-én kezdődött, és több mint 5300 kilométer után, május 27-én Philadelphiában ért véget. Toscanini június 17-én Milánóba utazott pihenni, majd visszatért New Yorkba. Áprilisban telefonon értesítették, hogy Olaszországban maradt felesége szívrohamot kapott és súlyos az állapota. Toscanini a hír hallatán az első repülőgéppel Milánóba utazott. Carla asszony a férje hazatérte után egy kicsit jobban lett, de június közepén újabb rohamot kapott, és június 23-án meghalt. Toscanini augusztus elején három lemezfelvételre visszatért a Scalához, majd üzent az NBC-nek, hogy nemsokára visszamegy New Yorkba. Itt szeptemberben egy felvételsorozatba kezdett, majd az évadot dirigálta. Az új évad nyitóhangversenyét a rádió mellett a televízió is közvetítette, Toscanini ekkor nyolcvanöt éves volt. Az évad végén hazarepült Milánóba, majd június 8-án ismét visszatért New Yorkba, ahol tovább vezényelt. Szeptember 19-én ismét Olaszországban volt és a Scalában vezényelt egy Wagner-estet – ez volt az utolsó Scala–beli fellépése. Öt nappal később Londonba utazott, majd New Yorkba, ahol az újabb NBC sorozatot készítette elő. Nyáron visszatért Olaszországba, majd ősszel ismét New Yorkba ment. Toscanini ekkor már beteg volt, fájt a térde, erősen megromlott a látása és memóriazavarral küzdött, az újságok pedig arról írtak, hogy visszavonulni készül. Végül 1954. március 25-én az akkor nyolcvanhét éves Toscanini aláírta lemondólevelét. Az utolsó előadás április 4-én, vasárnap volt. Az előadás végén, miközben a zenekar még játszott, Toscanini leeresztette a pálcáját, lelépett a dobogóról és lassan elindult a kijárat felé. ### Az utolsó évek A búcsúelőadás után Toscanini visszavonult riverdale-i házába és nem volt hajlandó látogatókat fogadni, a szobájából is alig jött ki. Azonban június 3-án és 5-én megjelent a Carnegie Hallban, hogy újra felvegye a korábban rögzített Álarcosbál és az Aida néhány, szerinte használhatatlan részét. Két nappal később Milánóba utazott, majd a Garda-tó melletti gyógyfürdőben pihent. Toscanini, elmondása szerint sohasem dohányzott és sohasem volt részeg, s ennek tulajdonította hosszú életét. Toscanini ezekben az években arra készült, hogy az éppen épülő Piccola Scala első előadását vezényelje. Ugyanekkor egy enyhébb szívrohamon esett keresztül, de februárban visszautazott New Yorkba. Az 1956-os szilvesztert Riverdale-ben töltötte, ahol szilveszteri összejövetelt tartott; az összejövetelen valamennyi gyereke és unokája jelen volt, sőt nemsokára várható volt az első dédunoka születése is. Éjjel kettőkor azonban rosszul lett, s bár másnap már jobban érezte magát, hamarosan újabb szélütések érték. 1957. január 16-án reggel, nyolc óra negyven perckor halt meg. Toscanini halálának hírére emberek ezrei vonultak fel a manhattani Frank Campbell-kápolnában álló nyitott koporsója előtt. Egy hónappal később repülőn szállították a holttestét Olaszországba, Milánóba. Itt február 18-án reggel becslések szerint 40 ezer ember vonult fel a Scala csarnokában álló koporsó előtt. Ezt követően a tömeg elkísérte a halottaskocsit a Via Durinira, ahol rövid időre megálltak Toscanini háza előtt, majd a székesegyházhoz mentek, ahol Montini kardinális (a későbbi VI. Pál pápa) mondta a misét, és Victor de Sabata vezényelte a Scala zenekarát, amely Verdi Requiemének Libera me tételét játszotta. Innen a menet a Cimitero Monumentaléba vonult, ahol a koporsót a családi sírboltba helyezték. A temető bejáratánál a Scala, az Olasz Rádió és a Konzervatórium egyesített zenekara a Va, pensierót énekelte a Nabuccóból – ugyanazt a darabot, amit Toscanini ötvenhat évvel ezelőtt, ugyanitt, Verdi temetésén vezényelt. ## Öröksége Az 1928-ban létrejött, szegény zenészeket segítő Arturo Toscanini Alapítvány a mai napig működik. Az alapítvány az 1990-es évek közepe óta munkanélküli zenészeknek ad lehetőséget, hogy továbbképezhessék és menedzseljék magukat. A zenészek együtt dolgozhatnak egy teljes szimfonikus zenekarral, illetve olyan mesterkurzusokon vehetnek részt, amelyeket vezető európai és nemzetközi zenészek, tanárok és szólisták tartanak részükre. Az alapítvány operaénekesek, valamint az opera műfajában dolgozó muzsikusok és műszaki szakemberek továbbképzését is segíti. 1986-ban a New York Public Library for the Performing Arts megvásárolta Toscanini fennmaradt kéziratainak, leveleinek, felvételeinek nagy részét. A Toscanini örökség nevű gyűjtemény több száz levelet, és több mint 400 órányi hangfelvételt tartalmaz. Toscanini összesen háromszor szerepelt a Time magazin címlapján: 1926-ban, 1934-ben és 1948-ban. ## Jelentősebb vezénylések Toscanini 53 zeneszerző 117 operáját vezényelte; hangversenyteremben 175 zeneszerző (közöttük 38 operaszerző is szerepel) több mint 480 művét dirigálta. Mindent összevéve közel 190 zeneszerző 600 kisebb-nagyobb darabját vezényelte – s ezeket mind kívülről próbálta és adta elő. - Leoncavallo: Bajazzók, Teatro Dal Verme, Milánó, 1892. május 21. - Puccini: Bohémélet, Teatro Regio, Torino, 1896. február 1. - Puccini: A Nyugat lánya, Metropolitan Opera, New York, 1910 - Puccini: Turandot, Teatro alla Scala, Milánó, 1926. április 25. - Barber: Adagio for Strings, First Essay for Orchestra, NBC Symphony Orchestra, New York, 1938. november 5.

Manchester United FC

szezonja \| jelenlegi szezon neve = Hiba a kifejezésben: nem várt \>= operátor szezon \| honlap = www.manutd.com/ \| balkéz 1 = FF0000 \| balkéz minta 1 = \_manutd2324h \| test 1 = FF0000 \| test minta 1 = \_manutd2324h \| jobbkéz 1 = FF0000 \| jobbkéz minta 1 = \_manutd2324h \| nadrág 1 = FFFFFF \| nadrág minta 1 = \_mufc2324h \| zokni 1 = 000000 \| zokni minta 1 = \_mufc2324hl \| balkéz 2 = FFFFFF \| balkéz minta 2 = \_manutd2324a \| test 2 = \| test minta 2 = \_manutd2324a \| jobbkéz 2 = \| jobbkéz minta 2 = \_manutd2324a \| nadrág 2 = \| nadrág minta 2 = \_mufc2324a \| zokni 2 = \| zokni minta 2 = \_mufc2324al \| balkéz 3 = \| balkéz minta 3 = \_manutd2324t \| test 3 = \| test minta 3 = \_manutd2324t \| jobbkéz 3 = \| jobbkéz minta 3 = \_manutd2324t \| nadrág 3 = \| nadrág minta 3 = \_mufc2324t \| zokni 3 = BD090A \| zokni minta 3 = \_mufc2324t }} A Manchester United Football Club (rövidítve gyakran Man United vagy csak United) Anglia egyik leghíresebb és legsikeresebb labdarúgóklubja. Hússzoros angol bajnok (Premier League, régebben Football League First Division), tizenkétszeres kupagyőztes (FA-kupa), hatszor nyerte meg a Ligakupát, háromszor Európa első számú kupasorozatát (BEK, Bajnokok Ligája) és egyszer a KEK-et, az Interkontinentális kupát, az Európai szuperkupát, az Európa-ligát, valamint a klubvilágbajnoki trófeát hódította el. A legutóbbi tizenöt szezonban a Manchester United volt az átlagban legtöbb nézőt vonzó csapat hazájában, például a 2005–2006-os szezonban mérkőzéseik átlagos nézőszáma 68 765 volt. A klub Newton Heath (L&YR) FC néven alakult 1878-ban, a Lancashire-Yorkshire vasút Newton Heath-i depójának csapataként. 1902-ben, amikor a klub a csőd szélén állt, John Henry Davies vásárolta meg, és átkeresztelte Manchester Unitedre. A második világháborúban lebombázták a csapat pályáját, ezért nyolc évig a Manchester City otthonában kellett játszania. A második világháború után a klub Sir Matt Busbyt szerződtette edzőnek, aki az ifjúsági csapatra épülő felnőttekkel nagy sikereket ért el. A csapat 1956-ban és 1957-ben is megnyerte a bajnokságot. A sikersorozatot a müncheni légikatasztrófa törte meg, amelyben a csapat nyolc játékosát elvesztette. Bár úgy tűnt, hogy ez a klub végét jelenti, de a következő években újjáépítették a csapatot, amely 1965-ben és 1967-ben újra bajnokságot, majd 1968-ban BEK-et nyert. Ezután hosszú szünet következett, és a klub csak az 1990-es évektől vált újra sikeressé. Sir Alex Ferguson irányításával a Manchester United 12 év alatt kilencszer nyert bajnokságot. 1999-ben a Manchester United volt az első csapat, amely ugyanabban a szezonban megnyerte az UEFA-bajnokok ligáját, az angol bajnokságot és az angol kupát. Ezután ütötték lovaggá Alex Fergusont. A klub 1991 óta részvénytársaság (Public Limited Company) cégformában működik. 1999-ben a brit kormány megakadályozta, hogy Rupert Murdoch felvásárolja a céget, de 2005-ben Malcolm Glazer mégis megvette a klub részvényeinek nagy részét, a vételár jelentős része kölcsön volt. 2023-ban Sir Jim Ratcliffe felvásárolta a csapat részvényeinek 27,7%-át és teljes irányítást kapott a cég labdarúgással foglalkozó ágazata felett. ## Klubtörténet ### A kezdetek (1878–1945) A klub 1878-ban alakult Newton Heath L&YR FC néven, a Lancashire-Yorkshire vasúti társaság Newton Heath-i depójának csapataként. A játékosok akkoriban zöld mezt viseltek aranyszínű csíkokkal. Első pályájuk a North Roadon rendkívül rossz állapotú volt. Innen költöztek át a Bank Streetre 1893-ban. Egy évvel korábban léptek be az angol labdarúgó ligába, és függetlenné váltak a vasúti társaságtól. Nevükből kikerült a L&YR rövidítés, tehát Newton Heath FC-ként működtek tovább. Nem sokkal ezután, 1902-ben a klub közel került a csődhöz, adóssága közel 2500 fontra rúgott. A végrehajtók bezárták a Bank Streetet is. Nem sok hiányzott a csődhöz, de aztán a csapat nagyobb összeget kapott a manchesteri sörgyár igazgatójától, John Henry Daviestől. A legenda szerint az akkori csapatkapitány, Harry Stafford kiállította díjnyertes kutyáját a klub számára rendezett gyűlésen, az üzletembernek megtetszett, és szerette volna megvenni. Stafford ebbe nem egyezett bele, de rá tudta bírni Daviest, hogy segítsen a csapaton és legyen az elnöke. Ezután ez első gyűlések egyikén felmerült, hogy meg kellene változtatni a klub nevét. Olyan ötletek merültek fel, mint a Manchester Central vagy a Manchester Celtic, ekkor mondta Louis Rocca, egy fiatal olasz emigráns, hogy „Uraim, miért nem hívjuk magunkat Manchester Unitednek?”. Mindenkinek tetszett az ötlet, így 1902. április 26-án a csapat neve hivatalosan is Manchester United lett. Davies a klubszíneket is megváltoztatta zöld-aranyról vörös-fehérre. 1902\. szeptember 28-án, James West lemondása után Ernest Mangnall lett a United új menedzsere. Azt a célt tűzte ki maga elé, hogy feljuttatja csapatát az élvonalba. Az első szezonja nem sikerült rosszul, a másodosztály ötödik helyét sikerült elérnie. Jobb eredmények reményében új játékosokat is igazolt, például Harry Moger kapust, Dick Duckworth védőt és John Picken csatárt. A legjobb benyomást a Grimsbytől érkezett Charlie Roberts tette mindenkire. Az 1903–04-es szezonban a manchesteriek mindössze egy ponttal maradtak le a második, már feljutást érő helyről. Nem váratott sokat magára az első feljutás, az 1905–06-os idényben második lett a csapat. Első élvonalbeli 1906–07-es évadjukban nyolcadikok lettek, majd 1908-ban megnyerték első bajnoki címüket. Ekkoriban a Manchester City büntetést kapott, mivel az Angol labdarúgó-szövetség (FA) által meghatározott maximum fizetésnél többet adott játékosainak. 250 fontos büntetést kaptak és 18 játékosukat eltiltották attól, hogy valaha újra náluk futballozzanak. A Unitednak jól jött ez a helyzet, többek között olyan játékosokat kaparintottak meg, mint Billy Meredith (az első „Walesi varázsló”) vagy Sandy Turnbull. Az 1908–09-es szezon jól indult a csapat számára, hiszen megnyerte első Charity Shieldjét, az idény végén pedig az FA-kupát is betehették a vitrinjükbe. Turnbull és Meredith remekeltek, az előbbi szerezte a győztes gólt a kupadöntőn. A vörös ördögöknek két évet kellett várniuk egy újabb trófeára, 1911-ben ismét bajnokok lettek. Időközben átköltöztek az Old Traffordra, amely mindmáig az otthonuk. Az új stadiont 1910. február 19-én avatták fel a Liverpool ellen. A United már 3:0-ra vezetett, de végül 4:3-ra kikapott. 1912-ben Mangnall távozott a klubtól, éppen a városi rivális Cityhez szerződött. Az 1911-es siker után a csapat 41 évig nem nyert bajnokságot, ami a leghosszabb ilyen időszak történetében. A következő tíz évben azért küzdöttek, hogy az élvonalban maradjanak. Nehéz szezonok után 1922-ben végül kiestek, de három év múlva visszajutottak. A második világháborúig tartó időszakban hullámvasutazásba kezdtek az első két osztály között. A világégés előtti utolsó évadban sikerült bent maradniuk a Division One-ban. ### A Matt Busby fémjelezte évek (1945–1969) 1945-ben került sor Matt Busby, az első, később igazán híressé vált menedzser kinevezésére a Unitednél. Nem voltak különösebb elvárások vele szemben a vezetőség részéről, ő dönthette el, hogy kit tart meg, ad el vagy igazol le, és teljes mértékben ő állította össze az edzéstervet is. Busby azért nem a Liverpool vezetőedzője lett, mert ott nem kapott volna ekkora szabadságot tervei megvalósításához. A mester nem egy játékost, hanem egy segédet (Jimmy Murphy) szerződtetett elsőként. A kockázat, amelyet a korábbi Liverpool-játékos kinevezésével vállalt a manchesteri alakulat, már az első években megtérült. 1948-ban FA-kupát nyert a csapat, 1947-től 1949-ig pedig második volt. Ezek a sikerek főként három helyi születésű játékosnak, Stean Pearsonnak, Jack Rowley-nak és Charlie Mittennek voltak köszönhetőek (Pearson és Rowley az FA-kupa-döntőn is betalált). A negyedik nagy közönségkedvenc Allenby Chilton volt. Mitten a kolumbiai kalózligába igazolt nagyobb fizetésért, de a Unitednél maradt nagy öregek 1952-ben elhódították a Division One trófeáját. Busby tudta, hogy egy futballcsapatnak többre van szüksége, mint tapasztalt játékosokra, ő volt az első, aki igazán elkezdte beépíteni a felnőttek közé az ifiakadémia neveltjeit. Az első időszakban olyan feltörekvő tehetségek kerültek a csapatba, mint Roger Byrne, Bill Foulkes, Mark Jones és Dennis Viollet. Időbe került, míg sikerült beilleszkedniük, amit az is jól mutatott, hogy 1953-ban mindössze a nyolcadik helyet sikerült elcsípni. Három év múlva azonban ismét bajnoki címet ünnepelhetett az Old Trafford közönsége egy olyan csapatnak köszönhetően, amelynek átlagéletkora mindössze 22 év volt és 103 gólt lőtt. Busby edzői sikerességének a kulcsa ezután az ifikben való bizalom volt, nem csoda, hogy felfedezettjeit „Busby-bébiknek” hívták. A korszak legismertebb fiatalja Duncan Edwards volt, aki 1953-ban mutatkozott be a Unitedben, mindössze 16 évesen. Azt tartották róla, hogy bármelyik poszton képes remekül játszani, és ő minden idők legjobb futballistája. Az 1956–57-es évadban bajnok lett a csapat, és az FA-kupa döntőjébe is bejutott, de ott kikapott az Aston Villától. A Vörös Ördögök képviselhették először Angliát az európai porondon. A BEK-ben az elődöntőig jutottak, ahol a Real Madrid állította meg őket. Menetelésük során 10:0-ra legyőzték a belga Anderlechtet. A következő szezonban Hatalmas tragédia sújtotta a Unitedet: egy BEK-meccsről hazafelé tartva repülőgépük leszállt Münchenben üzemanyagot vételezni, de a kifutópálya olyan hólatyakos volt, hogy nem sikerült a felszállás. A gép kétszer is megpróbált felemelkedni, de nem sikerült. Harmadszorra a repülőgép megcsúszott, átszakított egy kerítést és egy használaton kívüli házba csapódott. Az 1958. február 6-ai müncheni légikatasztrófa nyolc játékos (Geoff Bent, Roger Byrne, Eddie Colman, Duncan Edwards, Mark Jones, David Pegg, Tommy Taylor, Liam „Billy” Whelan) és további tizenöt utas életébe került. A baleset után Harry Gregg kapus eszmélt a leggyorsabban, és félvén, hogy a roncs felrobbanhat, biztonságos helyre vitte Bobby Charltont és Dennis Violletet. A fent említett nyolc játékos közül hét a helyszínen, Edwards pedig néhány nappal később a kórházban vesztette életét. Több túlélő nem térhetett vissza a pályára, mivel súlyosan megsérültek. Az orvosok Matt Busby túlélésére szinte semmi esélyt nem adtak, a mester azonban csodával határos módon felépült, és körülbelül két hónap után folytatta munkáját. Felmerült annak a lehetősége, hogy a szezon végéig a csapat visszavonul minden sorozattól, de Jimmy Murphy egy időre átvette az irányítást, és a tartalékok, valamint az ifik segítségével összehozott egy játékképes gárdát. A tragédia ellenére a United bejutott az FA-kupa döntőjébe, ahol kikapott a Bolton Wandererstől. A szezon végén az UEFA arra kérte az FA-t, hogy a bajnokságot nyerő Wolverhampton Wanderers mellett a manchesterieket is engedje elindulni a BEK-ben, de a szövetség erre nem volt hajlandó. A következő évadot a második helyen zárta a csapat. Busby az 1960-as évek elején megkezdte az újjáépítést, leigazolta többek között Denis Law-t és Pat Crerandot. Az utánpótlás-nevelés szintén nagy szerepet kapott, hiszen ekkoriban került fel a profik közé a legendássá vált George Best is. Az északír fiú remek fizikummal rendelkezett, de nem ez volt a fő erőssége. Rendkívül jól kezelte labdát, gyors volt és bármilyen védőfalon képes volt átjutni. A megújult gárda 1963-ban elhódította az FA-kupát, de a Division One-ban mindössze a 19. helyen zárt, 1965-ben és 1967-ben viszont bajnokok lettek. Az 1968-as BEK-szereplés remekül sikerült nekik, hiszen bejutottak a döntőbe, ahol hosszabbítás után 4:1-re verték az Eusébio féle Benficát. A United lett az első angol csapat, amely elhódította a kor legértékesebb európai trófeáját. A keretben három aranylabdás játékos is volt (George Best, Denis Law és Bobby Charlton). 1969-ben Busby lemondott a vezetőedzői állásról, helyét a tartalékcsapat edzője, Wilf McGuinness vette át. ### 1969–1986 bélyegkép\|upright\|A United Trinity , azaz a Szentháromság. Best (balra), Denis Law (középen) és Bobby Charlton (jobbra) szobra az Old Traffordon A United kereste Busby utódját, de hosszú ideig nem akadtak rá a megfelelő mesterre. McGuinness alatti első szezonjukat a kiábrándító nyolcadik helyen zárták. Az 1970–71-es idény sem indult nagyobb sikerrel, ezért a szakember úgy döntött, hogy visszatér a tartalékokhoz. A vezetőknek sikerült visszacsábítaniuk Busbyt, akivel a magabiztosság is visszatért, de csak az évad végéig. Időközben olyan játékosok távoztak, mint Nobby Stiles vagy Pat Crerand. A manchesteriek szóban már megegyeztek a Celtic-kel BEK-et nyerő Jock Steinnel, de végül nem ő, hanem Frank O’Farrell vette át az irányítást. McGuinnisshez hasonlóan ő sem volt sikeres, és mindössze 18 hónapig ült a kispadon, de legalább leigazolt néhány tehetséges játékost. Közülük a leghíresebb Martin Buchan volt, aki az Aberdeentől érkezett. 1972-ben Tommy Docherty lett a menedzser, akinek sikerült megmentenie csapatát a kieséstől. 1974-ben viszont már nem kerülhette el a sorsát a United, és kiesett. Előtte Best, Charlton és Law is távozott. Utóbbi a Man City játékosa lett, és éppen az ő góljával dőlt el, hogy a United kiesett az élvonalból. A trió pótlására Lou Macari, Stewart Houston és Brian Greenhoff érkezett az Old Traffordra. Egyikük sem volt rossz játékos, de nem tudták feledtetni a korábbi nagyok hiányát. A csapat első próbálkozásra feljutott, majd kétszer egymás után (1976, 1977) bejutott az FA-kupa döntőjébe. Első alkalommal kikapott a Southamptontól, de másodszor 2–1-re legyőzte a Liverpoolt. Ekkoriban igazolták le Steve Coppellt a Tranmere Roverstől. Sikerei ellenére Dochertynek mennie kellett, mivel viszonya volt az egyik gyúró feleségével. 1977 nyarán Dave Sexton vette át Docherty helyét. Az új mester jó játékosokat igazolt (Joe Jordan, Gordon McQueen, Gary Bailey, Ray Wilkins), de védekező felfogása miatt nem tartozott a szurkolók kedvencei közé. A United nem tudott elmozdulni a tabella közepéről, csak egyszer, amikor második lett. Egy alkalommal az FA-kupa döntőjébe is bejutottak Sexton alatt, de ott kikaptak az Arsenaltól. 1981-ben a vezetőség elküldte a mestert a kispadról. Sexton utódja a tehetséges Ron Atkinson lett, aki megdöntötte a brit átigazolási rekordot Bryan Robson szerződtetésével. Robson hamar az MU legjobb középpályásává vált Edwards óta. Mellette Manchesterbe érkezett még Jesper Olsen, Paul McGrath és Gordon Strachan is. A kor két leghíresebb saját nevelésű futballistája Norman Whiteside és Mark Hughes volt. A csapat három éven belül két FA-kupát is nyert (1983, 1985). Az 1985–86-os szezonban első tíz meccsüket megnyerték, így hamar nagy előnyre tettek szert a bajnokságban, teljesítményük azonban visszaesett, és végül csak a negyedik helyen futottak be. A rossz forma a következő évadban sem múlt el, és a csapat közel került a kiesőzónához, ezért Atkinsont 1986 novemberében kirúgták. ### Alex Ferguson-éra #### A triplázás előtt (1986–1998) Alex Ferguson érkezett a klubhoz, hogy befejezze az Atkinson által félbehagyott munkát. Az 1986–87-es szezont a 11. helyen zárta a csapat, de utána másodikként futottak be, és George Best után egy újabb játékosnak sikerült húsz bajnoki gólt szereznie egy idényen belül, Brian McClair személyében. A következő két szezonban azonban szenvedett a United, és a szurkolók úgy látták, hogy Ferguson igazolásai nem érik el a kívánt szintet. A skót szakember 1990-ben közel került ahhoz, hogy eltávolítsák, de a Vörös ördögök, ha nehezen is, legyőzték a Nottingahm Forestet az FA-kupa harmadik fordulójában. Végül megismételt döntőben megnyerték a sorozatot a Crystal Palace ellen. Az 1990–91-es szezonban elhódították a KEK-trófeát is a Barcelona legyőzésével. A bajnoki címért folytatott versenyt a Leeds United ellen elvesztették, de jól jövedelmező szponzori szerződést kötöttek a Londoni Értéktőzsdével. Éric Cantona 1992-es leigazolásával új időszámítás kezdődött az Old Traffordon. A francia játékos remekül megértette magát Denis Irwinnel, Gary Pallisterrel, Paul Ince-szel vagy az olyan fiatal tehetségekkel, mint például Ryan Giggs. Az 1992–93-as idényben, 1967 után először, ismét bajnoki címet ünnepelhetett a United. A következő szezonban (már Roy Keane-nel kiegészülve) első alkalommal tudott duplázni a csapat, azaz megnyerte a bajnoki címet és az FA-kupát is. A sikerek mellett azonban gyászoltak is a manchesteriek, hiszen elhunyt korábbi legendás menedzserük, Matt Busby. Az 1994–95-ös szezonban Cantona hosszú eltiltást kapott, mert egy mérkőzésen kungfurúgással leterített egy őt sértegető Crystal Palace-drukkert. Végül a csapat a Premier League második helyén végzett, és kikapott az FA-kupa döntőjében is az Evertontól. Ferguson ezután nagyon bátor lépésre szánta el magát, ami nem mindenkinek tetszett: több nagynevű játékost eladott, és saját nevelésű tehetségekkel pótolta őket. Ekkor olyan, mára híressé vált futballisták kapták meg profi szerződésüket, mint David Beckham, Gary Neville, Phil Neville és Paul Scholes. Közülük sokan igen hamar angol válogatottak lettek. Meglepetésre a megfiatalodott United megnyerte a bajnokságot és a kupát is 1995–96-ban. Ezzel a Manchester United lett az első csapat, amely kétszer is duplázni tudott, hőstettüket „dupla duplaként” emlegetik. A következő szezon végén ismét bajnokok lettek, és Éric Cantona harmincévesen bejelentette visszavonulását. Az 1997–98-as évadot jól kezdték, de végül másodikok lettek, a bajnoki címet és a kupát is az Arsenal nyerte. #### A triplázás (1998–1999) Az 1998–99-es szezon volt a Manchester United legsikeresebb szezonja. Nemcsak saját, de az angol futball történelmét is átírták, hiszen elsőként tudtak triplázni, vagyis elhódították a Premier League, az FA-kupa és a Bajnokok Ligája serlegét is. Egy nagyon szoros szezon után nyerték meg a bajnokságot, az utolsó fordulóban 2–1-re verték a Tottenham Hotspurt, és jobb gólkülönbséggel előzték meg az utolsó fordulóban az Aston Villa FC ellen diadalmaskodó Arsenalt. A Premiership megnyerése volt a tripla első állomása, melyet Sir Alex Ferguson úgy írt le, mint a legnehezebb lépést. Az FA-kupa döntőjében a Newcastle United volt az ellenfél. A 2–0 arányú győzelem Teddy Sheringham és Paul Scholes góljainak volt köszönhető. A szezon utolsó meccse a Bayern München elleni BL-finálé volt. A németek végig vezettek, már mindenki elkönyvelte a győzelmüket, de az utolsó pillanatokban két, szöglet után szerzett góllal az angolok nyertek. A BL-siker után a csapat az interkontinentális kupán is indulhatott, melyet szintén megnyert a Palmeiras döntőbeli legyőzésével. #### A triplázás utáni időszak (1999–2007) A manchesteriek 2000-ben és 2001-ben is megnyerték a bajnoki címet, de sokakban hiányérzet támadt, amiért az európai porondon nem jöttek az újabb sikerek. Az ezredfordulón alakult meg a leggazdagabb, legbefolyásosabb csapatokat tömörítő szövetség, a G-14, amelynek a United kezdetektől fogva tagja. Ferguson megpróbálkozott egy védekezésre több gondot fordító taktikával, hogy csapatát nehezebben győzzék le a külföldi ellenfelek. Ez nem járt sok sikerrel, a 2001–02-es évadban harmadikként zárt a klub. A következő szezonban visszahódították a bajnoki címet, de ezt követően teljesítményük visszaesett, főleg amikor Rio Ferdinand nyolc hónapra szóló eltiltást kapott, amiért nem jelent meg egy doppingvizsgálaton. 2004-ben megnyerték az FA-kupát a Millwall legyőzésével. A döntőig vezető úton legyőzték a bajnokságot nyerő Arsenalt is. A 2004–05-ös idény gól- és sikerszegény volt. Előbbi főleg Ruud van Nistelrooy sérülésének volt köszönhető. A United harmadik lett a Premier League-ben, az FA-kupa fináléjában pedig kikapott az Arsenaltól. A találkozón a manchesteriek valamivel jobbak voltak, de nem sikerült gólt szerezniük, így büntetőpárbajra került a sor, ahol az Ágyúsok diadalmaskodtak. Ebben az időszakban merült fel először, hogy egy amerikai üzletember, Malcolm Glazer szeretné felvásárolni a csapatot. A következő szezon rajtja rendkívül rosszul sikerült, ráadásul Roy Keane is távozott a Celtichez, miután nyilvánosan kritizálta csapattársait. Az egyik legnagyobb csapás az volt, amikor a Man Utd kikapott a Benficától, és még a BL csoportköréből sem jutott tovább. A rossz formán való túllépést sérülések is nehezítették, az évad végéig Gabriel Heinze, Paul Scholes, Ryan Giggs és Alan Smith is harcképtelenné vált. Nem múlt el azonban trófea begyűjtése nélkül az év, a csapat a Ligakupa döntőjében 4–0-ra verte a Wigant. Van Nistelrooy összeveszett Sir Alex Fergusonnal, ezért úgy döntött, a Real Madridhoz igazol. ##### A Glazer-család színrelépése 2005\. május 12-én Malcolm Glazer elkezdte felvásárolni a Unitedet, négy nappal később már a részvények 75 százaléka a kezében volt. Az üzletember 800 millió fontot fizetett részesedéséért. ellenében vette meg a csapatot. Az összeg nagy részét azonban hitelből fedezte, így félő volt, hogy a klub el fog adósodni, de a mai napig hatalmas bevételt könyvelhetnek el minden szezon után. Amikor meghallották a felvásárlásról szóló híreket, rengeteg United-szurkoló kezdett tüntetésbe, többen elégették szezonbérletüket, mások „United not for sale!”, azaz „A United nem eladó!” feliratú zászlókat lengettek. Egy csoport új csapatot alakított FC United of Manchester néven. A 2009–2010-es szezonban terjedt el a zöld-sárga sávos (a Newton Heath színei voltak) mintázatú sál, amely a Glazer-család elleni tiltakozást fejezte ki. #### 2007–2010 2006–07-re Ferguson úgy döntött, visszatér a támadó taktikához, amely az 1990-es években bevált. Ez most sem volt másképp, 32 meccs alatt majdnem hússzal több gólt szereztek, mint a második helyezett Chelsea. 2007 januárjában két hónapra kölcsönvették a legendás csatárt, Henrik Larssont a svéd Helsingborgstól, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a United bejutott a BL elődöntőjébe, ahol végül 5–3-as összesítéssel kiesett az AC Milan ellen. Az UEFA szervezett egy barátságos meccset az Európa-válogatott és a Vörös ördögök között az Európai Unió fennállásának 50. évfordulójára. A United 4–3 arányban legyőzte a Marcello Lippi által vezényelt ellenfelet. 2007\. május 6-án, négy év után először, biztossá vált, hogy bajnokok lesznek a manchesteriek, miután a címért versenyben lévő Chelsea döntetlent játszott az Arsenallal. A negyedik dupla azonban nem adatott meg nekik, mivel az FA-kupa döntőjében hosszabbítás után kikaptak a Chelsea-től. A 2007–08-as bajnoki rajt nem sikerült túlságosan jól a United számára, de végül megelőzték a hosszú ideig magabiztosan vezető Arsenalt, és a hajrában őket beérő Chelsea-t. Az utolsó forduló előtt pontegyenlőség állt fenn, csak jobb gólkülönbségük miatt lettek elsők a manchesteriek. Teljesítették kötelező feladatukat, a Wigan legyőzését, londoni riválisaik ezzel szemben döntetlent játszottak a Boltonnal. Ez azt jelentette, hogy a Vörös ördögök kétpontos előnnyel lettek bajnokok. A Barcelona legyőzése után az MU a Bajnokok Ligája döntőjébe is bejutott, ahol a bajnokság utolsó feléhez hasonlóan a Chelsea volt az ellenfél. A moszkvai finálét a vörös mezesek kezdték jobban, a 26. percben a vezetést is megszerezték Cristiano Ronaldo révén. A meccs ezen szakaszában nagyobb előnyre is szert tehettek volna, de Frank Lampard egy szerencsés helyzet után egyenlített. A második játékrész már a londoniaké volt, akik kétszer a kapufát is eltalálták, de újabb gól sem a rendes játékrészben, sem a kétszer 15 perces hosszabbításban nem született. A büntetőrúgások során előbb Ronaldo lövését védte Petr Čech, majd az utolsóként lövő John Terry a kapufát találta el, végül Nicolas Anelka lövését kiütötte Edwin van der Sar, így a Manchester United nyerte a BL 2007–08-as kiírását. A triplázás azonban elmaradt, mert a csapat a negyeddöntőben kikapott a Portsmouth-tól, így a kikötővárosiak kerültek három másodosztályú csapat társaságában az elődöntőbe. Végül a Pompey a döntőig menetelt, amelyet meg is nyert a Cardiff City ellen. A következő szezon előtt a Unitednek az FA Community Shieldben lehetősége nyílt, hogy visszavágjon a Portsmouth-nak. A mérkőzés rendes játékideje és a hosszabbítás is 0–0-s eredménnyel zárult. A Vörös ördögök ezután 3–1-re nyertek a büntetőpárbajban. A BL-győzelem után a csapat az Európai Szuperkupát is megnyerhette volna, de 2–1-es vereséget szenvedett az UEFA-kupa-győztes FK Zenyit Szankt-Petyerburgtól. A Bajnokok Ligája csoportköreinek sorsolásán Cristiano Ronaldót választották az előző kiírás legjobbjának. A portugál később még több egyéni díjat besöpört, köztük az Aranylabdát is. A BL-ben az E jelű csoportba került a United a Villarreal, az Aalborg és a Celtic mellett. 2008\. december 21-én újabb trófeát nyert a csapat, ezúttal a Klubvilágbajnokság serlegét hódították el. A döntőben az ecuadori LDU Quitót verték 1–0-ra, Wayne Rooney góljával. A csoportjukból elsőként jutottak tovább a Bajnokok Ligájában, a nyolcaddöntőben az Internazionaléval sorsolták össze őket. Az első meccs Milánóban 0–0-val ért véget úgy, hogy Jonny Evans és John O’Shea kisebb sérüléssel lépett pályára. A visszavágót március 11-én rendezték, amelyet a Manchester Vidic és Ronaldo góljaival 2–0-ra nyert meg, így bejutott a sorozat negyeddöntőjébe. Ott az FC Portóval kellett mérkőzniük: a hazai 2–2-t követően Portugáliában nyertek 1–0-ra, Cristiano Ronaldo góljával. Az elődöntőben az Arsenal FC volt az ellenfél. Az első mérkőzésen 1–0-ra nyert a Manchester az Old Traffordon, John O'Shea góljával. A visszavágón 3–1-re nyertek idegenben [Van Persie (76. – 11-esből), illetve Pak (8.), C. Ronaldo (11., 61.)]. A Bajnokok Ligája döntőjében az FC Barcelona volt az ellenfelük, amelytől 2–0 arányú vereséget szenvedtek Samuel Eto’o, illetve Lionel Messi góljának köszönhetően. A manchesteriek a 2008–09-es szezonban a Ligakupa döntőjéig jutottak, ahol 2009. március 1-jén büntetőkkel 4–1-re verték a Tottenham Hotspurt. A menetelés során a Middlesbrough-t, a Queens Park Rangerst, a Blackburn Roverst és a Derby Countyt győzték le. Az FA-kupában az elődöntőig jutottak, ott azonban tizenegyespárbajban az Everton jobbnak bizonyult. #### 2010–2013 A 2009–2010-es szezon előtt több klasszis távozott, mint például Cristiano Ronaldo, aki akkori átigazolási rekordnak számító 94 millió euróért ment a Real Madridhoz, és sokan azt gondolták, hogy a Manchester nem lesz képes versenyezni a bajnoki címért. Pár meglepő vereségtől eltekintve viszont végig a Chelsea-vel és az Arsenallal meneteltek, elsősorban Wayne Rooney fantasztikus góltermelésének köszönhetően. 2010-ben megnyerték a Ligakupát 2–1-re, a meccsen lesérülő Owen és Rooney góljával, viszont kiestek a Bajnokok Ligájából a Bayern München ellen idegenben kapott góllal, és már a 3. fordulóban búcsúztak az FA-kupától is, a régi nagy rivális, harmadosztályú Leeds United elleni hazai 1–0-s vereség miatt. Az utolsó bajnoki fordulóban egy pont volt a hátránya a Unitednek, nyert is a Stoke City ellen 4–0-ra, de a Chelsea is parádézott, és 8–0-ra legyőzte a Wigant. A csapatnak így nem sikerült zsinórban negyedszerre megnyernie az angol bajnokságot. A 2009–2010-es idény bajnoka a Chelsea FC lett. A következő szezon előtt ismét nem érkeztek sztárok az Old Traffordra, de a klub megszerezte Javier „Chicharito” Hernándezt, a mexikói válogatott csatárát a Guadalajarától és az ifjú angol középhátvédet, Chris Smallingot a Fulhamtől. Kettejük közül különösen Hernández első manchesteri tétmeccse, a Chelsea elleni Community Shield döntője lett emlékezetes, amikor a fiatal támadó úgy szerzett gólt, hogy estében fejbe rúgta saját magát. A mérkőzésen a Manchester volt jobb fizikális állapotban, és 3–1-re győzött Valencia, Hernández és Berbatov góljával. A szezont egy 3–0-s, Newcastle elleni győzelemmel nyitotta a United, majd egy idegenbeli 2–2-vel folytatta a Fulham ellen, így összességében jól kezdett. A manchesteriek hazai pályán elsöprő fölénnyel hozták a győzelmeket, de idegenben szokatlanul sok döntetlen csúszott be, leginkább a mérkőzés végén kapott gólok miatt. Hernández általában csereként beállva folyamatosan lőtte a gólokat, Smalling jól tudta helyettesíteni a sérülésekkel küszködő Rio Ferdinandot, kiszorítva a gyengébb szezont kifogó Jonny Evanst. Wayne Rooney sérülése és magánéleti botrányai miatt nem teljesített jól, de a helyét átvette a pálya jobb szélén Nani és a fő gólgyáros, Dimitar Berbatov. A United nem teljesített kiemelkedően, mint a villámrajtot vevő Chelsea, de nagyon kiegyensúlyozott volt, utolérte, majd megelőzte az idény végére gyengébb formába kerülő londoni riválist. A Carling kupában gyorsan és megalázóan estek ki: a cserékkel kiálló MU idegenben 4–0-ra kapott ki a szezon végén kieső West Ham Unitedtől, de az is rossz hír volt a Unitednek, hogy az első számú kapus, Edwin van der Sar decemberben bejelentette, nem hosszabbítja meg az év végén lejáró szerződését. Berbatov mesterhármast lőtt a Liverpool elleni rangadón és a Birmingham elleni, 5–0-ra megnyert meccsen, illetve ötöt rúgott a Blackburn elleni 7–1-es győzelem során. Ugyanakkor idegenben továbbra sem ment igazán a Unitednek, alig-alig győzött, de egészen februárig nem kapott ki. Első vereségét a Wolverhampton Wanderers FC ellen szenvedte el a csapat, viszont ugyanabban a hónapban legyőzte a Manchester City-t Wayne Rooney szépségdíjas góljával. A március nem indult a legjobban a Unitednek, először a Chelsea, majd a Liverpool otthonában kapott ki. Ez után viszont a csapat kezdett újra magára találni, a Bajnokok Ligájaban megverte a Chelsea-t és a döntőig jutott, ahol viszont az FC Barcelona nyert 3–1-re a Wembley stadionban. Az FA-kupában az elődöntőig meneteltek, a bajnokságot pedig május végén megnyerték. A 2011–2012-es szezon rajtja kifejezetten jól kezdődött a csapatnak, annak ellenére, hogy Edwin van der Sar, majd Paul Scholes is visszavonult a nyáron. A csapat 3–2-re megnyerte a szuperkupát, legyőzve a városi riválist. A manchesteriek ezután legyőzték a Tottenham Hotspur FC-t, majd történelmi, 8–2-es vereséget mértek az Arsenalra, és legyőzték a Chelsea-t is. De ezek után a klub történelmének egyik legnagyobb veresége következett, amikor október 23-án a Manchester City az Old Traffordon 6–1-re győzött. Közben hatalmas sérülési hullám is nehezítette Sir Alex Ferguson dolgát. Ősz és karácsony között a csapat kiesett a ligakupából, amit a Bajnokok Ligája-kiesés követett, miután az FC Basel legyőzte a vörös ördögöket. Így a csapatnak először kellett az Európa-ligában szerepelnie. Még nagyobb csapás volt, hogy a csapatkapitány, Nemanja Vidić az egész szezonra, Darren Fletcher pedig betegsége miatt hosszabb időre kidőlt. 2012 januárjában viszont visszatért Paul Scholes, enyhítve a középpályán kialakult gondokon. Visszatérése nagy hatással volt a csapatra. A rangadókat ezután egymás után húzta be a csapat, csupán a Chelsea ellen játszott döntetlent, 3–0-ról felállva 3–3-ra javított. Ezek után egyértelmű lett, hogy Manchesterbe kerül a Premier League trófeája, csak az volt a kérdés, hogy a Manchester City vagy a United otthonába kerül a serleg. Az Európa-liga-szereplést nagyon gyorsan letudta a csapat. Idegenben nyertek az AFC Ajax ellen, majd hazai pályán kikaptak, de továbbjutottak. A Bilbao Athletic ellen viszont kiestek, kettős vereséggel. A sok sérülés ellenére a csapat mindvégig harcban volt, hogy megvédhesse címét, végül azonos pontszámmal, de rosszabb gólkülönbsége miatt alulmaradt városi riválisával szemben. A 2012–2013-as szezon elején erősödött a MU, többek között a csapathoz érkezett az Arsenal korábbi gólvágója, Robin van Persie és a Borussia Dortmund középtámadója, Kagava Sindzsi. Ennek ellenére már rögtön az első fordulóba kikapott a csapat az Everton otthonában. Novemberig a United rekordot döntött a vesztes helyzetből való feltámadásokból, ezek közül az Aston Villa elleni 2–3 emelkedik ki, ahol 2–0-ra vezetett a Villa, mégis kikapott. A csapat sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy Wayne Rooney és van Persie remek kettőst alkotott, a holland pedig ontotta a gólokat. Novemberig három vereség és egy döntetlen volt a mérlege a csapatnak, sok volt a győzelem, de elég sok volt a kapott gól is. A Reading FC ellen például úgy nyertek, hogy az első 35 perc után már 3–4 volt az állás. Decembertől februárig viszont nagyon beindultak a vörös ördögök. Ezt a Real Madrid elleni, máig vitatott 1–2-es hazai BL-búcsú szakította meg (Nani pirosának jogosságát ma is sokan vitatják). Ezután kissé leeresztett a csapat, kiestek az FA-kupából, az MU hazai pályán 2–0-ról játszott döntetlent, majd idegenben kikapott a Chelsea-től. A szurkolók mégsem csüggedhettek, mert miután a Tottenham Hotspur FC legyőzte a városi rivális Cityt, az MU 3–0-ra megverte az Aston Villát, Robin van Persie másodszor is mesterhármast szerzett a United színeiben, és megszerezte pályafutása első, a United 13. Premier League-győzelmét. 2013\. május 8-án Ferguson bejelentette, hogy az idény végén visszavonul. Továbbra is a Unitednál marad, a vezetőségben ténykedik tovább. ### A Ferguson-érát követő évtized (2013–2023) Ferguson utódja David Moyes, az Everton edzője lett, és bár vele is hosszú távra terveztek – hatéves szerződést kötöttek –, 10 hónap múlva már az időközben visszavonult Ryan Giggs volt a megbízott menedzser, Moyest a gyenge eredmények miatt 2014. április 22-én menesztették. A bajnokságban csak a 7. helyen végeztek, ami azt jelentette, hogy 1990 óta először nem indulhattak egyik nemzetközi kupában sem. 2014\. május 19-én Louis van Gaalt nevezték ki a csapat élére, és olyan játékosok érkeztek, mint a kolumbiai gólzsák, Radamel Falcao és a Real Madrid argentin szélsője, Ángel Di María. Azonban mindkettőjük játéka csalódást okozott, ahogy a csapat szezonja is, bár a bajnokságban elért 4. hely azt jelentette, hogy a következő szezonban újra a Bajnokok Ligájában indulhattak. Ott azonban a csoportkört sem sikerült túlélniük, és hiába érkeztek fontmilliókért olyan játékosok, mint a világbajnok Bastian Schweinsteiger, a csodatininek tartott Anthony Martial vagy a holland gólkirály, Memphis Depay, az eredmények nem javultak. December végén csak ötödikek voltak a bajnokságban, egy nyolcmeccses nyeretlenségi szériát is bemutatva, amire a klub történetében legutóbb az 1961–1962-es szezonban volt példa. Az Európa-ligából hamar kiestek, a dán Midtjyllandot még búcsúztatták, azonban az ősi rivális Liverpool kiejtette őket. A bajnokságot az 5. helyen fejezték be, így lemaradtak a következő évi BL-indulásról. A szezont a Crystal Palace ellen hosszabbítás után 2–1-re megnyert FA-kupa döntővel zárták, közel három év után újra jelentős trófeát nyerve. Van Gaal a szezon végén távozott, helyére a Chelsea korábbi trénere, José Mourinho érkezett. Az új menedzserrel klasszis játékosok is érkeztek, többek közt Zlatan Ibrahimović a Paris Saint-Germaintől és Henrih Mhitarján a Borussia Dortmundtól. A 2016–17-es idény első tétmérkőzése augusztus 7-én a Leicester City elleni Community Shield mérkőzés volt, amelyet Jesse Lingard és Ibrahimović góljaival 2–1-re megnyert a United. Augusztus 8-án Paul Pogba szerződtetését is bejelentette a klub. A francia válogatott középpályásért 105 millió eurót fizetett a United, ami új átigazolási világrekord. A Vörös Ördögök szezonja felemásra sikeredett. Megnyerték a Ligakupát, és megdöntve a korábbi klubrekordot, 25 meccses veretlenségi sorozatot állítottak be a bajnokságba, ugyanakkor rengeteg döntetlent értek el, valamint sok szurkoló elégedetlen volt a csapat játékstílusával. Végül a klub csupán a 6. helyen végzett a Premier League-ben. Ugyanakkor (a klub történelme során először) megnyerték az Európa-liga 2016-2017-es kiírását, miután a döntőben az Ajaxot verték 2-0-ra Paul Pogba és Henrih Mhitarján góljaival Stockholmba, a Friends Arénában. Ezzel kiharcolták a következő évi Bajnokok-ligája indulást, ráadásul a United egy igen szűk elithez csatlakozott: a Juventus, Chelsea, Bayern München és az Ajax után ők lettek az 5. klub, akik mindhárom európai kupát megnyerték történelmük során. A nyári átigazolási szezonban Wayne Rooney tizenhárom év után elhagyta a csapatot és visszatért nevelőklubjához, az Evertonhoz. A 2017-es UEFA-szuperkupa mérkőzésen a Bajnokok Ligája-győztes Real Madrid volt a Nemanja Matićcsal, Romelu Lukakuval és Victor Lindelöffel megerősített United ellenfele. A találkozót a spanyol csapat nyerte 2–1 arányban, miután Lukaku csak szépíteni tudott, miután a Real Madrid Casemiro és Isco góljaival kétgólos előnyt szerzett. A 2017–2018-as bajnoki idényt a második helyen zárta a csapat, újabb trófeát azonban nem sikerült nyernie. 2018. december 18-án, a Liverpooltól elszenvedett vereséget követően a klub vezetősége menesztette Jose Mourinhót. A Manchester United ekkor tizenkilenc pontos hátrányban volt a bajnoki tabellát vezető riválistól, illetve 11 pontra a még Bajnokok Ligája indulást érő negyedik helytől. December 19-én a klub volt játékosát, Ole Gunnar Solskjært nevezték ki az idény végéig a csapat élére. Solskjær első tizenkilenc tétmérkőzéséből tizennégyet megnyert, így 2019. március 28-án három évre szóló szerződést kötött vele a klub vezetősége. 2021 áprilisában a United egyike volt azon 12 klubnak, amely megegyezett az Európai Szuperliga megalapításában, azonban a rajongók felháborodását követően, a többi angol csapattal együtt, elállt csatlakozási szándékától. A negatív fogadtatás után Ed Woodward, a csapat alelnöke bejelentette, hogy év végén elhagyja pozícióját, illetve szóba került, hogy a Glazer család eladja a csapatot. A 2020–2021-es idényt a Premier League-ben a második helyen zárta a csapat, és bejutott az Európa-liga-döntőbe, ahol a Villarreal volt Ole Gunnar Solskjaer csapatának ellenfele. A spanyol klub büntetőpárbajban múlta felül a Unitedet, amely így sorozatban negyedik szezonját zárta kupagyőzelem, illetve bajnoki cím nélkül. Ennek ellenére ebben a szezonban a csapat beállított saját rekordját a legnagyobb Premier League-győzelemért, mikor 9–0 arányban megverte a Southampton csapatát 2021. február 2-án. 2021. november 20-án Solskjær közös megegyezéssel lemondott menedzseri pozíciójáról. Átmenetileg Michael Carrick vette át a helyét, mielőtt bejelentették volna Ralf Rangnick német edzőt, mint a csapat megbízott menedzsere. 2022 júniusától a csapat menedzsere Erik ten Hag, asszisztensei pedig Mitchell van der Gaag és Steve McClaren lettek. A holland menedzser első trófeáját 2023 februárjában nyerte meg, mikor csapata 2–0-ra diadalmaskodott a Newcastle United ellen a ligakupa döntőjében. A Vörös Ördögök csapata közel hat év elteltével nyert újból trófeát. 2023. március 5-én történelmi vereséget szenvedett a csapat a rivális Liverpooltól az Anfielden, 7–0-ra kaptak ki, 1931 óta a legnagyobb gólkülönbséggel. A bajnokságot a 3. helyen zárta a United, míg bár bejutott az FA-kupa döntőjébe, ott azonban 2–1 arányban alulmaradt a városi rivális Manchester City-vel szemben. 2023. november 26-án az első csapat lett a United a Premier League történetében, akik 500 mérkőzést lehoztak kapott gól nélkül. ### A Ratcliffe-éra (2023–napjainkig) #### Tulajdonosváltás 2022 novemberében, Cristiano Ronaldo második távozásának napján a SkySports kiadott egy cikket, amiben bejelentették, hogy a United tulajdonosa, a Glazer-család 17 év után eladni tervezi a csapatot vagy el fog fogadni befektetést a cégbe, amit mindössze órákkal később meg is erősített a klub. 2023 januárjában és februárjában több hivatalos ajánlat is érkezett a csapat megvételére, többek között a Sir Jim Ratcliffe tulajdonában álló INEOS-tól és Dzsászim bin Hamad ál-Szání katari bankártól. A tranzakciót a The Raine Group tanácsadócégen keresztül végezte el a csapat. Az első határidő február 17. volt, hogy az érdekelt felek bejelentkezzenek a Glazer-családnál. A két fő ajánlattevő mellett az Elliott amerikai hedge fund, illetve az Ares, a Carlyle és a Sixth Street befektetési cégek is közölték, hogy megvásárolnák a klub egy kisebb részét. Az első liciteket követően az amerikai tulajdonosok április 28-át jelölték meg, mint az időpont, ameddig a felek emelhették ajánlatukat, amit Ratcliffe és Dzsászim sejk is megtettek. Ratcliffe ajánlata szerint a Glazer-család megtarthatta volna a csapat tulajdonjogának egy kisebb százalékát és az angol milliárdos 51%-ot kapott volna az egyezményben. Ratcliffe utolsó ajánlata, aminek következtében bin Hamad ál-Szání elhagyta a versenyt a csapatért, a klub 25%-ért és a cég labdarúgással foglalkozó ága fölötti teljes irányításért szólt, amely arányt a megegyezés utáni években növelni tervez. A katari bankár a folyamat során soha nem adta le a papírokat, amik bizonyították volna, hogy tényleg van pénze a klub megvásárlására, így a Glazer-család figyelmen kívül hagyta ajánlatát. A megegyezést végül 2023 karácsony estéjén jelentették be, mivel Ratcliffe ezt a napot tette meg végső határidőnek ajánlata elfogadására. A folyamat részeként november 15-én távozott a csapat vezérigazgatója, Richard Arnold. Helyére megbízott vezérigazgatóként a cég jogi tanácsadóját Patrick Stewartot, majd 2024 januárjában a City Football Group labdarúgással foglalkozó igazgatóját, Omar Berradát nevezték ki. A hivatalos jóváhagyást a tulajdonosi teszt elvégzése után a Premier League 2024. február 13-án, az Angol labdarúgó-szövetség pedig másnap adta meg Ratcliffe-nek. A megegyezés hivatalos bejelentésére 2024. február 20-án került sor, miután a Manchester United egy sajtóközleményben bejelentette, hogy a Trawlers Ltd. (a Sir Jim Ratcliffe által létrehozott cég) megvásárolta a csapat 27,7%-át. A közleményben azt is bejelentették, hogy az év végére további 100 millió dollárt fog részvényekre költeni a Trawlers. ## Klubszínek és címerek Amikor még Newton Heath volt a gárda neve, a csapat játékosai zöld és aranyszínű csíkozással ellátott mezt viseltek. Ez a színösszeállítás az 1990-es években visszaköszönt néhány idegenbeli mezen. 1902-ben Manchester United lett az új név, és a színek is megváltoztak. A mez vörös, a nadrág fehér, a sportszár pedig fekete lett. Ezt a színösszeállítást használják mindmáig, innen a Vörös ördögök becenév. Voltak kivételek, mint például az 1909-es FA-kupa-döntő, ahol fehér mezt viseltek piros V-nyakkal. Ez a dizájn az 1920-as években is visszatért. Az idegenbeli összeállítás általában fehér mezből, fekete rövidnadrágból és fehér sportszárból áll. Előfordult már az is, hogy kék-fehér csíkos, teljesen fekete vagy tengerészkék mezben szerepeltek idegenben. A Manchester United jelenlegi mezét az Adidas tervezte. Mezszponzoruk a TeamViewer, amelynek logója fehér színnel szerepel a vörös mezen. A klub címere többször megváltozott az évek során, de az alap mindig ugyanaz maradt. Az alapötlet és egyes motívumok Manchester városának címeréből származnak. Az ördög a Vörös ördögök becenév miatt kapott helyet rajta. Az utolsó átalakítás 1998-ban történt, ekkor a „Football Club” szavakat távolították el, a magyarázatok szerint ez azt jelzi, hogy a Manchester United több mint egy futballcsapat. ## Játékosok ### A jelenlegi keret 2024\. január 15. szerint. #### Kölcsönben lévő játékosok ## Edzői stáb ## Vezetőség - Tulajdonos: Glazer-család a Red Football Shareholder Limited cégen keresztül Manchester United Limited Manchester United Football Club ## Rekordok A jelenleg is United-mezben aktív játékosok félkövérrel vannak kiemelve. ### Legtöbbször pályára lépők ### Legeredményesebbek ### Aranylabdások ### Legdrágább átigazolások ## Csapatkapitányok ## Menedzserek ## Szponzorok ### Jelenlegi támogatók 2023\. szeptemberi adatok alapján. ### A klub eddigi mezszponzorai Az első mezgyártó az Umbro volt, amelyet az 1975-ben az Admiral váltott fel. 1980-tól körülbelül 12 évig az Adidas készítette a vörös mezeket, aztán 1992-ben átvette megint a mezek készítését a helyi Umbro. Ezt követően a csapat 13 éves, 302,9 millió fontos szerződést kötött a Nike-val. A szerződés lejártával, 2015-ben, a csapat 10 éves, 750 millió fontos szerződést kötött az Adidasszal. 2023 augusztusában ezt a szerződést meghosszabbították további tíz évre (2025–2035), 1,1 milliárd dollárért (900 millió font), ami az eredeti megegyezéshez hasonlóan rekordnak számított. ## Testvér csapatok - Connah's Quay Nomads - Desportivo Brasil - Twente - Fluminense - Manglerud Star Toppfotball - Parramatta Eagles (megszűnt) - Brommapojkarna (megszűnt) - Livingston - Newport County - Royal Antwerp - Shelbourne - Walsall - Western Province United ## Női csapat A Manchester United női csapata, a Manchester United Ladies FC 1977-ben alakult, de csak a 2001–02-es szezontól vált a United hivatalos tagjává. Az angol harmadosztályban szerepeltek egészen a 2004–05-ös idényig, amikor pénzügyi okok miatt feloszlottak. Sok kritika érte a Manchester Unitedet, amiért hatalmas éves bevételeiből nem segített rajtuk. 2018 májusában újra létrehozták a csapatot, amit a másodosztályba soroltak. ## Szurkolók A második világháború előtt kevés szurkoló kísérte el Angliában a csapatokat az idegenbeli meccsekre, mivel költséges és időigényes volt az utazás, ráadásul sokkal kevesebb embernek volt autója. Amíg a City és a United felváltva játszotta hazai meccseit, a manchesteriek egyik héten az egyik, másik héten a másik csapat meccsére látogattak ki, de a háború után komoly rivalizálás alakult ki, és ettől kezdve mindenki csak az egyik csapatért szorított. 1956-ban, amikor a United bajnok lett, az ő hazai meccseiket nézték meg a legtöbben, megdöntve a Newcastle United addigi csúcsát. Az 1958-as katasztrófa után egyre többen kezdtek a Vörös ördögöknek szurkolni, és többen jártak mérkőzésekre. Ennek köszönhető, hogy azóta szinte minden évben a Unitedet nézik meg a legtöbben Angliában. Ez akkor is így volt, amikor a csapat a másodosztályban szerepelt (1974–75). Az 1990-es években és a 2000-es évek elején egyre több szurkolóban, szurkolói csoportban merültek fel ellenséges érzések a klub lehetséges felvásárlásáról hallván. A legaktívabb ilyen csoport az IMUSA (Independent Manchester United Suporters' Association, magyarul: Független Manchester United-szurkolók Szövetsége) volt, amely folyamatosan keményen támadta Rupert Murdoch-ot, aki 1998-ban tervezte a felvásárlást. A másik híres csoportosulás a Shareholders United Against Murdoch (Részvényesek Egyesülete Murdoch Ellen) volt, amelyet mára átneveztek Manchester United Supporters' Trustra. Utóbbiak lehetővé tették a szurkolók számára, hogy vásároljanak a klub részvényeiből, akiknek így nagyobb beleszólásuk lett az őket is érintő ügyekbe, például a jegyek, szezonbérletek árába. 2005-ben hatalmas volt a felháborodás, végül azonban Malcolm Glazer mégis többségi tulajdonossá vált. Ezért a drukkerek egy csoportja új csapatot alapított FC United of Manchester néven. Mindezek ellenére az átlagos nézőszám továbbra is emelkedik. A Man United szurkolói által teremtett légkört többen kritizálták. 2000-ben a csapat akkori kapitánya, Roy Keane azt mondta róluk, hogy egy „szendvicszabáló csürhe, akik azt sem tudják, mi folyik a pályán”, Sir Alex Ferguson pedig egy 2008. január 1-jei nyilatkozatában panaszkodott a „temetői hangulatra”. ## Szezonok ## Stadionok A Newton Heath megalakulása után a North Roadon lévő pályán játszotta meccseit, de a vendégcsapatok gyakran panaszkodtak, amiért az egyik kapunál „mocsár” volt, a másiknál meg „több volt a kavics, mint egy kőbányában”. Öltöző sem volt, a játékosok a tíz percre lévő kocsmában vették fel szerelésüket. 1893-ban átköltöztek a Claytonhoz közeli Bank Streetre. A helyzet itt sem volt sokkal jobb, alig néhány fűcsomó volt a homokos talajon, és alig lehetett látni a füsttől, amely a szomszédos gyárból jött. Egy alkalommal a Walsall Town Swifts nem volt hajlandó pályára lépni a körülmények miatt, ezért a gondnok leterített egy réteg homokot, így megrendezhették a meccset. A Swifts 14:0-ra kikapott, később tüntettek az eredmény ellen a pálya állapota miatt. A találkozót újra le kellett játszani, a vendégek ezúttal is vesztettek, 9:0-ra. 1902-ben közel került a csődhöz a Heath, és a végrehajtók bezárták a Bank Streetet. A klub az utolsó pillanatban mégis megmenekült, de szüksége volt egy pályára, amelyet ideiglenesen hazai meccseiken használhatott. A választás a szomszédős Hauphrey-ben lévő létesítményre esett. A pénzügyi segítség után a már Manchester United néven futó csapat még mindig saját otthont keresett. 1909 áprilisában nagyobb földterületet vásároltak körülbelül 60 000 fontért. Ezután Archibald Leitch építészt bízta meg az elnök az új stadion (Old Trafford) megtervezésével, és fontot adott neki az építési munkálatokra. Az avatóra 1910. február 19-én került sor egy Liverpool elleni meccs keretében, amelyet a United 4:3 arányban elveszített. A költözés nem is jöhetett volna jobbkor, néhány nappal az után, hogy lejátszották utolsó mérkőzésüket a Bank Streeten, a főlelátót lerombolta egy vihar. 1941\. március 11-én, amikor a németek Angliát bombázták, két találat érte az Old Traffordot, a legnagyobb lelátó szinte megsemmisült. Az újjáépítés 1949-ben kezdődött, amelynek idejére ki kellett költözniük. Közel tíz évig a Manchester City pályáját, a Maine Roadot használták. Az éves bérleti díj közel font volt. Az építési munkálatokra fontot kaptak a Vörös ördögök, egy háborús károk helyreállítását segítő szervezettől. Az első komolyabb felújítás keretében a Stretford End és a nézőtér keleti fele fölé tető került, de a régi stílusú tartószerkezetek gátolták rálátást a pályára. Ennek kiküszöbölése érdekében újabb átalakításokra volt szükség, amelyek csak az 1993–1994-es szezonra készültek el. A reflektorok felszerelésére az 1950-es években került sor, ekkor négy 55 méter magas oszlop került a pálya négy szegletébe, amelyekben egyenként 54 reflektor volt. Ez fontjába került a csapatnak. A régi világítórendszert 1987-ben leszerelték, és egy sokkal modernebbet építettek be. Az új világítótesteket a tetőbe szerelték, ezek máig használatban vannak. 1990-ben, a Hillsborough-katasztrófa után elrendelték, hogy minden élvonalbeli csapat stadionjában csak ülőhelyek lehetnek. Emiatt az Old Trafford befogadóképessége főre csökkent. 1995-ben az északi lelátót háromemeletesre bővítették, további helyet létrehozva. Ezután folyamatos átalakítások következtek, a legutóbbi 2006-ban ért véget, amikor -ről -re nőtt a befogadóképesség. A vezetők további bővítéseken gondolkodnak, amelyek után az Old Trafford nagyobb lehetne még a Wembleynél is. ## Riválisok Nehéz lenne megnevezni a Manchester United első számú vetélytársát. A három hagyományos riválisa a Liverpool, a Manchester City és a Leeds United, bár a 2000-es években az Arsenallal és a Chelsea-vel is komoly versengés alakult ki. A legtöbb szurkoló szemében a 'Pool a legnagyobb „ellenség”, ez főleg a két csapat hatalmas sikereinek köszönhető, de vannak olyanok is, aki a városi rivális Cityt utálják a leginkább. A Liverpoollal való versengés története az 1960-as évekig nyúlik vissza, akkoriban e két klub volt Anglia legerősebb klubja, és általában fej-fej mellett harcoltak a bajnoki címért. Mivel a United és a City általában egyazon osztályban szerepelt, a rivalizálás már az 1890-es években elkezdődött. A Leeds Uniteddel való ellentét a Yorkshire–Lancashire szembenállásra vezethető vissza. A kettejük közötti harc az 1960-as évek végén kezdődött, amikor a LUFC feljutott az élvonalba. A kapcsolatuk 1992-ben volt a legrosszabb, amikor a Leeds legyőzte a Manchestert a bajnoki címért folyó versengésben. Az Arsenallal szembeni ellenszenv már inkább a pályán történt dolgok eredménye, az 1990-es években szinte minden trófeáért ez a két csapat vívott harcot. ## Sikerlista ### Áttekintés A Manchester United Európa egyik legsikeresebb labdarúgócsapata trófeákat tekintve. A csapat első címe az 1886-os Manchester-kupa volt, amit még Newton Heath LYR néven nyertek el. 1908-ban volt először bajnok a United, majd a következő évben első kupagyőzelmét is bejegyezte a csapat. Azóta rekordnak számító húsz bajnoki címet nyertek meg (szintén rekord – 13 – Premier League-címmel) és tizenkét FA-Kupa-címüket mindössze az Arsenal (14) előzi meg. Ezeknek a címeknek köszönhetően a United rekordnak számító harminc alkalommal szerepelt az angol szuperkupában (amit az előző szezon bajnoka és kupagyőztese játszik), amit szintén rekord huszonegy alkalommal nyert meg a csapat. A huszonegy döntőből négyszer döntetlen lett. végeredmény, így megosztotta a két csapat a trófeát. A csapat kiemelkedően sikeres volt Matt Busby vezetése alatt, kinek első trófeája az 1948-as FA-Kupa volt, majd két évtizeddel később edzősége elérte a csúcspontot, mikor a United lett az első angol csapat, ami európai kupát nyert. A két trófea közötti időszakban ötszörös bajnokok lettek a Vörös Ördögök. A csapat legsikeresebb évtizede viszont az 1990-es évek voltak, Alex Ferguson irányítása alatt, öt bajnoki címet, négy FA-Kupát, egy ligakupát, öt angol szuperkupát, egy UEFA-bajnokok ligáját, egy Kupagyőztesek Európa-kupáját, egy UEFA-szuperkupát és egy Interkontinentális kupát megnyerve. A csapat háromszor duplázott (megnyerve a bajnokságot és az FA-Kupát), 1995–1996-ban az első csapat lettek, akiknek ez kétszer is sikerült, így ez a szezonjuk dupla-dupla néven lett ismert. 1999-ben az egyetlen brit csapat lett a United, ami elnyerte az Interkontinentális kupát és egyike annak a három brit csapatnak, ami klubvilágbajnok lett, 2008-ban. 1999-ben az első angol csapat lett a Manchester United, ami triplázott. 2017-ben a United legyőzte a holland Ajax csapatát az Európa-liga döntőjében, amivel a United az ötödik csapat lett a Juventus, az Ajax, a Bayern München és a Chelsea után, ami megnyerte az európai triplát, azaz magáénak tudhatta legalább egyszer a Bajnokcsapatok Európa-kupája/UEFA-bajnokok ligája, a Kupagyőztesek Európa-kupája és az UEFA-Kupa/Európa-liga címeket. A csapat a legutóbbi trófeáját 2023 februárjában nyerte el, a 2022–2023-as ligakupa döntőjében. ### Lista - Bajnoki győzelem, azaz First Division és Premier League: 20 győzelem (rekord) - 1908, 1911, 1952, 1956, 1957, 1965, 1967, 1993, 1994, 1996, 1997, 1999, 2000, 2001, 2003, 2007, 2008, 2009, 2011, 2013 - Másodosztályú bajnok: 2 győzelem - 1936, 1975 - Angol kupagyőzelem (FA Cup): 12 győzelem - 1909, 1948, 1963, 1977, 1983, 1985, 1990, 1994, 1996, 1999, 2004, 2016 - Ligakupa-győzelem (League Cup): 6 győzelem - 1992, 2006, 2009, 2010, 2017, 2023 - Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK), illetve UEFA-bajnokok ligája (UEFA Champions League): 3 győzelem - 1967–1968, 1998–1999, 2007–2008 - Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK, UEFA Cup Winners' Cup): 1 győzelem - 1991 - Interkontinentális Kupa: 1 győzelem - 1999 - FIFA-klubvilágbajnokság: 1 győzelem - 2008 - Európai Szuperkupa: 1 győzelem - 1991 - Európa-liga: 1 győzelem - 2017 - Angol szuperkupa-győztes (az angol bajnok és kupagyőztes viadala): 21 győzelem (rekord) - 1908, 1911, 1952, 1956, 1957, 1965\*, 1967\*, 1977\*, 1983, 1990\*, 1993, 1994, 1996, 1997, 2003, 2007, 2008, 2010, 2011, 2013, 2016 (\* megosztva) - BBC Év Sportolója Díj (BBC Sports Personality of the Year Team Award): 2 győzelem - 1968, 1999 ### Duplák és triplák - Duplák - Bajnokság és FA-Kupa: 3 alkalommal (1993–1994, 1995–1996, 1998–1999) - Bajnokság és UEFA-bajnokok ligája: 2 alkalommal (1998–1999, 2007–2008) - Bajnokság és Ligakupa: 1 alkalommal (2008–2009) - Ligakupa és Európa-liga: 1 alkalommal (2016–2017) - Triplák - Bajnokság, FA-Kupa és UEFA-bajnokok ligája: 1 alkalommal (1998–1999) Olyan rövid ideig (esetleg csak egy-egy mérkőzésig) tartó kiírásokat, mint az angol vagy az európai-szuperkupák, az interkontinentális kupa és a klubvilágbajnokság általában nem tekintik duplák vagy triplák részeinek, így itt sincsenek felsorolva.

Égési sérülés

Az égési sérülés az izom- vagy hámszövet olyan sérülése, amelyet hő, elektromosság, vegyi anyagok, súrlódás vagy sugárzás okoz. Azt az égést, amely csak a bőr felszínét érinti, felületes vagy elsőfokú égésnek nevezik. Amikor a sérülés a mélyebb rétegek egy részéig hatol, akkor részleges mélységű vagy másodfokú égésről lehet beszélni. A teljes mélységű vagy harmadfokú égés esetén a sérülés a bőr minden rétegére kiterjed. A negyedfokú égés a mélyebb szöveteket, például az izom- vagy csontszövetet is károsítja. A forrázás az égési sérülés egyik fajtája, a bőrre kerülő, magas hőmérsékletű folyadék (víz, olaj, gőz) hatására. Az égési sérülések ellátásában igen fontos szerepet játszik az első 48 órában nyújtott megfelelő ellátás. A szükséges kezelés az égési sérülés súlyosságától függ. A felületes égések ellátása egyszerű fájdalomcsillapítókon kívül alig igényel többet, míg súlyos égések esetén hosszabb távú kezelésre lehet szükség az erre kialakított egészségügyi intézmények égés- és plasztikai sebészeti osztályain. A csapvízzel való lehűtés enyhítheti a fájdalmat és mérsékelheti a szöveti károsodást, bár a hosszas hűtés alacsony testhőmérséklethez vezethet. Részleges mélységű égési sérülés esetén elősegítheti a gyógyulást a sérülés helyének vízzel és szappannal való megtisztítása és steril lappal való befedése. Az égési hólyagok kezelése nem egyértelmű, de célszerű azokat érintetlenül hagyni. A teljes mélységű égési sérülések általában sebészeti ellátást, például bőrátültetést tesznek szükségessé. Nagy kiterjedésű égési sérülések esetén gyakran nagy mennyiségű intravénás folyadékbevitel szükséges, mivel a későbbi gyulladásos reakció eredményeként jelentős a kapilláris folyadékveszteség és kialakulhat ödéma. Az égési sérülések hosszú távú kimenetele nagyban függ az égés kiterjedésétől, az érintett személy életkorától és egészségi állapotától is. Az égések leggyakoribb szövődményei fertőzésekhez kapcsolódnak. Bár a nagy kiterjedésű égések nagyrészt végzetesek, az 1960 óta kifejlesztett modern kezelések jelentősen javították ezek gyógyulási esélyeit, főként a gyermekek és fiatalkorú felnőttek esetében. Globálisan évente körülbelül 11 millió ember igényel orvosi ellátást, és ember hal bele égési sérüléseibe. Az Amerikai Egyesült Államokban évente több mint kétmillió embert kell égés miatt kezelni, és 3–4000 ember veszti életét, az égési centrumba utaltak körülbelül 4%-a hal bele sérüléseibe. Magyarországon világviszonylatban alacsonynak mondható az égési sérülések okozta halálesetek száma, ez több éves átlagban lakosra számítva 1–1,5. ## Tünetek Az égési sérülések jellemzői azok mélységétől függően változóak. A felületes égések két-három napig tartó fájdalommal járnak, majd az ezt követő néhány nap alatt a bőr lehámlik. Akik súlyosabb égési sérülést szenvedtek, rossz közérzetre vagy fájdalom helyett inkább nyomásérzésre panaszkodhatnak. A teljes mélységű égési sérülések az enyhe érintésre vagy szúrásra teljesen érzéketlenek lehetnek. Míg a felületes égési sérülések jellemző módon piros színűek, a súlyos égések rózsaszínűek, fehérek vagy feketék. A száj körüli égések vagy az orrban levő megperzselődött szőrszálak a légutak égési sérülésére utalhatnak, de ezek a jelek nem teljesen megbízhatóak. Komolyabb légúti sérülés tünete lehet a légszomj, rekedtség, sípoló vagy ziháló légzés. A gyógyulás folyamata alatt gyakori a bőrviszketés (pruritusz), ami a felnőttek 90%-ánál és majdnem minden gyermeknél előfordul. Elektromos áram által okozott égési sérülés esetén az érzéketlenség vagy bizsergés hosszú ideig megmaradhat. Az égési sérülések érzelmi és lelki stresszállapotot is okozhatnak. ## Kiváltó tényezők Az égési sérüléseket különböző külső kiváltó tényezők okozhatják. Az égés a hőhatás típusa szerint forrázás, lángégés, kontaktégés, elektromos áram okozta, sugárzás okozta és vegyi égés lehet. Az Egyesült Államokban az égési sérülések leggyakoribb okai: tűz vagy láng (44%), forrázás (33%), forró tárgyak (9%), elektromos áram (4%), vegyszerek (3%). Az égési sérülések többsége otthon (69%) vagy a munkahelyen (9%) történik, és legtöbbjük baleset következménye, 2%-ukat mások általi támadás okozza, 1–2%-uk pedig öngyilkossági kísérlet következtében lép fel. Egyes kiváltó tényezők belélegzés útján a légutakba és/vagy a tüdőbe juthatnak, ami az esetek körülbelül 6%-ában fordul elő. Az égési sérülések leginkább a szegényeknél fordulnak elő. A dohányzás kockázati tényezőnek számít, az alkoholfogyasztás ugyanakkor közvetlenül nem. A tűz okozta égések általában gyakoribbak a hidegebb égtájakon. A fejlődő országokra jellemző kockázati tényezők közé tartozik a nyílt tűzön vagy a földön történő sütés-főzés, valamint a fejlődési fogyatékosság gyermekek esetében és a krónikus betegségek felnőttek esetében. ### Hőhatás Az Egyesült Államokban az égési sérüléseket leggyakrabban tűz és forró folyadékok okozzák. A házakban kiütő halálos tűzesetek 25%-át dohányzás okozza, 22%-át pedig különféle fűtőberendezések. A sérülések csaknem fele tűzoltás közben történik. A forrázást forró folyadék vagy gáz okozza, és a leggyakrabban forró itallal, a fürdőszobában vagy zuhanyzóban használt magas hőmérsékletű csapvízzel, forró sütőolajjal vagy gőzzel történik. A forrázási sérülések az öt év alatti gyermekeknél a leggyakoribbak, és az Egyesült Államokban, valamint Ausztráliában a sérülteknek ez a csoportja teszi ki az összes égési sérülés kétharmadát. A forró tárgyak megérintése a gyermekek égési sérüléseinek körülbelül 20-30%-át okozza. A forrázás általában első- vagy másodfokú égést okoz, de – főként huzamosabb érintkezés esetében – harmadfokú égést is eredményezhet. Ünnepek idején a tűzijátékok sok országban az égési sérülések gyakori okozói. Ez a kockázati tényező különösen jellemző serdülőkorú fiúk körében. ### Vegyszer Az égési sérülések 2–11%-át vegyszerek okozzák, és ennek tudható be az égési sérülésekkel összefüggő halálesetek közel 30%-a. Vegyi égést több mint féle vegyület okozhat. Ezek többsége vagy erős lúg (55%), vagy erős sav (26%). A vegyi égés miatti halálesetek többsége ezek lenyelésének következménye. A leggyakoribb ilyen vegyszerek közé tartozik többek között a vécétisztítószerekben található kénsav, a fehérítőben található nátrium-hipoklorit és a festékoldó szerekben található halogénezett szénhidrogének. A hidrogén-fluorid (régies nevén fluor-hidrogén sav vagy fluorsav) különösen mély égési sérülést okoz, és előfordulhat, hogy a tünetek a kontaktus után csak egy bizonyos idő elteltével jelentkeznek. A hangyasav jelentős számú vörösvérsejt lebomlását okozhatja. ### Elektromos Az elektromos áram okozta égéseket vagy sérüléseket nagyfeszültségű (1000 voltos vagy annál nagyobb), kisfeszültségű (1000 voltnál kisebb), vagy elektromos ív okozta égési sebekre osztjuk. Gyermekeknél az elektromos égési sérüléseket leggyakrabban elektromos vezeték (60%) és az elektromos aljzat (14%) okozza. Villámcsapás is okozhat elektromos égési sérülést. A villámcsapás kockázati tényezői közé tartoznak az olyan szabadtéri tevékenységek, mint például a hegymászás, a golf és terepsportok, valamint a szabadban végzett munka. A villámcsapás általi halálozás aránya körülbelül 10%. Míg az elektromos sérülések elsősorban égési sérülésekhez vezetnek, következményük lehet még a tompa ütés miatti trauma vagy izomösszehúzódás okozta törés vagy ficam is. A nagyfeszültségű áramütések többségénél a károsodás nagyrészt belső, ezért mértéke nem mérhető fel kizárólag a bőr vizsgálatával. A kis- és a nagyfeszültségű árammal való kontaktus egyaránt okozhat szívritmuszavart vagy szívmegállást. ### Sugárzás A sugárzás okozta égéseket kiválthatja például a napból, szoláriumból vagy ívhegesztésből származó ibolyántúli sugárzás, vagy például sugárkezelésből, röntgensugárzásból vagy radioaktív porból származó) ionizáló sugárzás. A sugárzás okozta égések és általában a felületes égések leggyakoribb oka a napsugárzás. Bőrtípustól függően jelentősen változó, hogy ki mennyire fogékony leégésre a napon. Az ionizáló sugárzás bőrre gyakorolt hatása attól függ, hogy az illető terület milyen mértékben volt kitéve a sugárzásnak: 3 Gy-nyi sugárdózis után hajhullás, 10 Gy után bőrpír, 20 Gy után nedvedző bőrhámlás, 30 Gy után a bőr elhalása (nekrózisa) figyelhető meg. A bőrpír általában csak bizonyos idő elteltével jelenik meg. A sugárzás okozta égéseket ugyanúgy kezelik, mint más égéseket. A mikrohullám okozta égések a mikrohullámmal végzett melegítés során fordulnak elő. Akár két másodpercnyi sugárhatás is okozhat sérülést, az ilyen eset azonban ritka. ### Nem baleset okozta égések A forrázás, illetve tűz okozta égési sérülés miatt kórházba utaltak 3–10%-a bántalmazás áldozata. Ezeknek az égési sérüléseknek az okai közé tartozik a gyermekbántalmazás, a személyes viták, a házastársak közti erőszak, az idősek bántalmazása és az üzleti viták. A merítés okozta égési sérülés vagy merítés okozta forrázás gyermekbántalmazásra utalhat. A sérülés akkor keletkezik, amikor az egyik végtagot vagy az altestet (a far vagy a gáttájék) forró vízbe merítik. Jellemzően élesen kirajzolódó felső határvonala van, és gyakran szimmetrikus. A bántalmazást nagymértékben valószínűsítő egyéb jelek közé tartozik a körkörös égés, a spriccelés nyomainak a hiánya, az egyenletes mélységű égés, valamint az ezekhez társuló – gondatlanságra vagy bántalmazásra utaló – egyéb jelek. A menyasszonyégetés (a családon belüli erőszak egy formája) előfordul egyes kultúrákban. Indiában például előfordul, hogy az új asszonyt elégetik, amennyiben a férj vagy annak családja nem tartja elegendőnek a hozományt. Pakisztánban a sav marta sebek a szándékosan okozott égési sérülések 13%-át képezik, és gyakran összefüggenek a családon belüli erőszakkal. Az önégetés (önfelgyújtás tiltakozó szándékkal) szintén viszonylag gyakori az indiai nők körében. ## Kórélettan 44 °C (111 °F) foknál magasabb hőmérsékleten a fehérjék elvesztik háromdimenziós formájukat, és megindul a lebomlás folyamata. Ez a sejtek és szövetek károsodásához vezet. Az égés közvetlen egészségkárosító hatásai közül a legjelentősebb, hogy megzavarja a bőr normál működését, többek között a bőrérzékelést, a párologtatáson keresztül történő vízveszteséget gátló funkciót és a testhőmérséklet szabályozását. A sejtmembránok zavara következtében a sejtek a sejten kívüli térbe káliumot bocsátanak ki, és helyette vizet és nátriumot vesznek fel. Nagy kiterjedésű (a teljes testfelszín több mint 30%-át érintő) égési sérülés esetén jelentős gyulladásos reakcióval is számolni kell. Ez a hajszálereken keresztül történő jelentős folyadékveszteséghez, majd szöveti ödémához vezet. Ez általános vértömegveszteséget okoz, míg a megmaradó vér jelentős plazmavesztést szenved, amely a vér állagát koncentráltabbá teszi. Az olyan szervek rossz vérellátása, mint a vese és a tápcsatorna, veseelégtelenséget és gyomorfekélyt válthat ki. A megnövekedett szintű katekolamin és kortizol hipermetabolikus állapotot eredményezhet, amely akár évekig is eltarthat. Ez megnövekedett perctérfogattal, felgyorsuló anyagcserével, felgyorsult szívveréssel és az immunműködés legyengülésével jár együtt. ## Diagnózis Az égési sebek mélységük, a sérülés mechanizmusa és mértéke, valamint a társuló sérülések szerint osztályozhatók. Az osztályozás leggyakrabban a sérülés mélysége alapján történik. Az égés mélysége rendszerint fizikális vizsgálat alapján meghatározható, de előfordul a biopszia alkalmazása is. Megtörténhet, hogy egyetlen vizsgálattal nem dönthető el a sérülés pontos mélysége, és ezért néhány napon belül a vizsgálat megismétlésére van szükség. Amennyiben a sérült személy fejfájásra vagy szédülésre panaszkodik és égési sebei is vannak, gondolni kell a szén-monoxid-mérgezés lehetőségére is. A ciánmérgezés lehetősége is megfontolandó. ### Kiterjedés Az égési sérülés kiterjedését a teljes testfelszínhez viszonyított százalékban fejezik ki, amit befolyásol az is, hogy másod- vagy harmadfokú égési sérülésről van-e szó. A vöröses színű és nem felhólyagosodó elsőfokú égési sebek nem tartoznak ide. A legtöbb égési sérülés (az esetek 70%-ában) a teljes testfelszín kevesebb mint 10%-át érinti. A teljes testfelszín meghatározására több módszer is rendelkezésre áll, többek között a „kilences szabály”, a Lund–Browder-séma, valamint a tenyér mérete alapján készített becslések. A kilences szabályt könnyű megjegyezni, de ez csak a 16 év feletti személyek esetén pontos. A Lund–Browder-séma használatával pontosabb becslések készíthetők. Ezek figyelembe veszik a felnőttek és a gyermekek eltérő testfelépítési arányait. Egy ember kézlenyomata (a tenyér és a kézujjak együttes lenyomata) megközelítőleg az illető teljes testfelszínének 1%-át adja, így ha a sérült bőrfelület nagysága egy tenyérnyi, akkor az a testfelület egy százalékát jelenti. #### Az égési sérülés kiterjedésének becslése (a 9%-os szabály) {\| border="2" cellspacing="0" cellpadding="4" rules="all" style="margin:0; border:solid 1px \#AAAAAA; border-collapse:collapse; background-color:#F9F9F9; font-size:85%; empty-cells:show;" \|- ! Sérült testrész !! Felnőtt (%) !! Gyermek 1 éves (%) \|- \| Tenyér \|\| 1 \|\| 1 \|- \| Fej \|\| 9 \|\| 19 \|- \| Felső végtag \|\| 9 \|\| 9,5 \|- \| Felső test \|\| 36 \|\| 32 \|- \| Alsó végtag \|\| 18 \|\| 15 ### Súlyossági fokozatok Annak eldöntésére, hogy szükséges-e az égési sérült beutalása az égési sérülésekre specializálódott osztályra, az Amerikai Égési Egyesület kidolgozott egy osztályozási rendszert. Eszerint az égési sérülés foka lehet súlyos, középsúlyos vagy könnyű. Ennek felmérésére különböző tényezőket vesznek alapul, többek között az érintett bőrfelület nagyságát, az anatómiailag érintett területeket, a sérült életkorát, valamint egyéb, kapcsolódó sérüléseket. Az enyhe égési sérülések ellátása többnyire otthon is megoldható, a középsúlyos égési sérülések kezelésére gyakran kórházi ápolás szükséges, míg a súlyos égési sérülteket erre szakosodott égési centrumokban látják el. ## Megelőzés A tapasztalatok szerint az égési sérülések fele megelőzhető lett volna. Az égési sérülések megelőzését szolgáló eljárások a súlyos sérülések előfordulási arányát jelentős mértékben csökkentették. A megelőző intézkedések közé tartozik a forró víz maximális hőmérsékletének megszabása, a füstriasztók és az önműködő tűzoltó készülékek használata, a megfelelő szerkezeti szabályok szerinti építkezés és tűzálló védőruházat viselete. Szakértői javaslat alapján a vízmelegítők hőmérsékletét ajánlott 48,8 °C (119,8 °F) alatt tartani. A forrázásból eredő sérülések megelőzésére megoldás lehet a fürdővíz hőmérsékletének hőmérővel történő ellenőrzése és fröccsenésgátlók felszerelése a tűzhelyekre. Bár a tűzijátékokra vonatkozó előírások kihatása nem teljesen egyértelmű, az eddigi tapasztalatok alapján előnyökkel járnak. Ezek közé tartozik az a javaslat, amely szerint korlátoznák a tűzijátékok gyermekek részére történő értékesítését. ### Az égési sérülés megelőzése gyermekeknél A gyermekkori égési sérülések java része odafigyeléssel és néhány elővigyázatossági intézkedéssel elkerülhető lenne. Általában az alábbiakat szokták javasolni: - Füstérzékelők beszerelése a lakásba - A szülő megtaníthatja a gyufa helyes használatára gyermekét - Az egyértelműen veszélyes területektől (kandalló vagy gáztűzhely) ajánlott távol tartani a gyereket - Zuhanyozásnál a szülő jelenlétével megakadályozhatja, hogy a gyerek véletlenül leforrázza magát - Gázgyújtásnál a felcsapó láng megégetheti a kíváncsi kisgyereket - Nem célszerű a gyermeket magára hagyni, különösen főzés közben, hiszen könnyen magukra boríthatják a forró vízzel teli fazekat - Az elektromos konnektorok veszélyesek a gyermekekre, ezért előnyös, ha azok nem elérhetőek a számukra - Lángoló ruházat esetén a pánikszerű rohanás csak ront a helyzeten, a földön gurulva nagyobb esély van a tűz eloltására > Égési sérülések előfordulási gyakorisága életkoronként > > - 1–4 évesek – 20% > - 5–14 évesek – 10% > - 15–64 évesek – 60% > - 65 év felett – 10% ## Kezelés ### Elsősegélynyújtás Az égési sérült ellátását alapvetően az égés súlyossága, a sérülés oka, a beteg általános állapota és a segítségnyújtók száma határozza meg. Szükség szerint értesítendők a tűzoltók, a mentők és a rendőrség. Fontos, hogy az elsősegélynyújtók meggyőződjenek a helyszín biztonságosságáról és csak akkor kezdjék meg a beteg ellátását, ha azzal saját magukat nem veszélyeztetik. Ha az égést kiváltó okot sikerült megszüntetni, a sérült nyugalomba helyezhető, állapotától függően ülő vagy fekvő helyzetben. Enyhe, felületes égési sérülés hideg csapvízzel hűthető, majd kötszerrel fedhető, jég használatát nem javasolják. Fájdalomcsillapításra NSAID-ok alkalmasak. (pl. paracetamol, metamizol, acetilszalicilsav) Az égett területre krémeket, kenőcsöket, olajokat nem ajánlott tenni. Súlyosabb égési sérülések esetén a beteg szakellátásra szorul, a mentők kiérkezéséig az alapvető életfunkciók (légzés, keringés) ellenőrzését, azok hiánya esetén az újraélesztés megkezdését javasolják. Az égett felületbe ragadt ruhát nem tanácsolják eltávolítani, se vízzel hűteni, pusztán a sérülés tiszta fedését ajánlják, illetve az égett testrészek felpolcolását. ### Seb ellátása A mielőbbi hűtés (az égés keletkezésétől számított 30 percen belül) csökkenti az égési sérülés mélységét és a fájdalmat, de a túlzott hűtés kerülendő, mivel hipotermiához vezethet. Végezhető hideg (10–25 °C hőmérsékletű), de nem jeges vízzel, mert ez utóbbi további sérülést okozhat. A vegyi anyagok okozta égési sérülésnél bőséges öblítésre lehet szükség. A sebellátás nagyon fontos eleme a szappannal és vízzel történő átmosás, az elhalt szövetek eltávolítása és a megfelelő sebkötözés. Még nem egészen tisztázott, hogy mi a teendő a sértetlen, ép hólyagokkal, de az eddigi tapasztalatok alapján célszerű az ilyen hólyagokat érintetlenül hagyni. A másodfokú égési sérüléseket két nap elteltével ismét fel kell mérni. Első- és másodfokú égési sérüléseknél kevés megbízható adat van arra nézve, hogy milyen kötözéstípust tanácsos alkalmazni. Az elsőfokú égési sérülések kötözés nélküli kezelése teljesen elfogadható. Bár sokan javasolják az antibiotikumokkal történő helyi kezelést, ezek használatát kevés megbízható bizonyíték támasztja alá. Az ezüst-szulfadiazin (antimikrobás szer) késlelteti a gyógyulást. Az ezüstöt tartalmazó kötszerek vagy a negatív-nyomású sebkezelés alkalmazásának kedvező hatását nem támasztja alá elegendő orvosi bizonyíték. ### Újraélesztés Az újraélesztés az égési sérült légútjainak, légzésének és keringésének felmérésével és stabilizálásával kezdődik. Amennyiben felmerül a belégzésből származó sérülés gyanúja, szükség lehet a mielőbbi intubálásra. Ezt követi az égési seb ellátása. Kiterjedt égési sérülés esetén ajánlott a sérültet tiszta lepedőbe burkolni a kórházba szállítás előtt. Mivel az égési sebek könnyen elfertőződhetnek, ajánlott tetanusz emlékeztető oltást adni, amennyiben az illető az előző öt évben nem kapott tetanusz elleni védőoltást. Az Egyesült Államokban a sürgősségi osztályra kerülő égési sérültek 95%-a helyben ellátható és hazabocsátható, a fennmaradó 5% kórházi kezelést igényel. Súlyos égési sérülés esetén fontos, hogy a beteg mielőbb táplálékot kapjon. A nagynyomású oxigénkezelés az egyéb, hagyományos kezelési módok hasznos kiegészítője lehet. ### Intravénás folyadékpótlás Gyenge szöveti vérellátás esetén bolus formájában történő izotóniás krisztalloid oldat adása szükséges. Gyermekeknél a testfelszín 10–20%-át, míg felnőtteknél a testfelszín 15%-át meghaladó kiterjedésű égések szabályos folyadékreszuszcitációt és folyamatos megfigyelést igényelnek. Ezt lehetőség szerint már a kórházi felvétel előtt meg kell kezdeni azoknál a sérülteknél, akiknek égési sérülése meghaladja a testfelszín 25%-át. A Parkland-formula segítségével megállapítható az első 24 órában szükséges intravénásan adott folyadék mennyisége. A formula alapján adandó folyadék mennyisége az égési sérült testfelszínének nagyságától és testsúlyától függ. A folyadék felét az első 8 óra folyamán, míg a fennmaradó részt a további 16 óra alatt kell beadni. A megadott időt az égési sérülés keletkezésének idejétől, és nem a folyadékreszuszcitáció megkezdésétől számítják. A gyermekek további folyadékkezelést is igényelnek, többek között glükóz adása szükséges. A belégzésből eredő sérülések kezeléséhez több folyadék beadása szükséges. Bár a nem megfelelően végzett folyadékreszuszcitáció problémákat okozhat, a túlzott folyadékpótlás szintén káros lehet. A formulák csak útmutatóként szolgálnak, és az infúzió mennyiségét ideális esetben a vizeletkiválasztás mennyiségéhez kell igazítani, ha az felnőtteknél több mint 30 ml/óra és gyermekeknél több mint \>1 ml/kg, valamint az artériás nyomás középértéke nagyobb mint 60 Hgmm. Míg a Ringer-laktát oldat alkalmazása gyakori, nincs arra vonatkozó bizonyíték, hogy a normál sóoldatnál megfelelőbb lenne. A krisztalloid oldatok pontosan ugyanolyan megfelelőnek tűnnek, mint a kolloid folyadékok. Vérátömlesztésre ritkán van szükség. Rendszerint csak akkor javasolt, ha a hemoglobin szint 60–80 g/l (6–8 g/dl) alá süllyed, mivel ez további komplikációkkal járhat. Szükség esetén intravénás katéter is elhelyezhető az égett bőrön keresztül, továbbá csontvelő-infúzió is alkalmazható. ### Gyógyszerek Az égés nagyon fájdalmas lehet, és a fájdalomcsillapítás sokféle módszere áll rendelkezésre. Ezek közé tartoznak az egyszerű fájdalomcsillapítók (például ibuprofén és acetaminofen) és az opioidok (például a morfium). A fájdalomcsillapítókon kívül benzodiazepinek is alkalmazhatók a szorongás enyhítésére. A gyógyulási folyamat során a viszketés enyhítésére alkalmazhatók antihisztaminok, masszázs, vagy transzkután idegstimuláció. Az antihisztaminok azonban csak az esetek 20%-ában hatékonyak ilyen célból. Az eddigi tapasztalatok alapján feltehető, hogy hatásos lehet a gabapentin, alkalmazása célszerű lehet azoknál, akiknél antihisztaminokkal nem tapasztalható javulást. Intravénásan adott antibiotikumok ajánlottak a nagyobb kiterjedésű (a testfelszín 60%-át meghaladó) égési sérülések miatti műtétek előtt. 2008 óta az iránymutatások nem javasolják általános alkalmazásukat az antibiotikum-ellenállás és a gombás fertőzések fokozott kockázatával kapcsolatos aggályok miatt. Az eddigi tapasztalatok azonban arra utalnak, hogy az antibiotikumok javíthatják a túlélési arányokat a nagy kiterjedésű és súlyos égési sérülést szenvedett egyéneknél. Az eritropoetin nem bizonyult hatásosnak égési sérülteknél az anémia megelőzésében vagy kezelésében. A hidrogén-fluorid okozta égési sérüléseknél kifejezetten erre a célra alkalmazott ellenszer a kalcium-glukonát, és adható mind intravénásan, mind helyileg. ### Műtét Mielőbbi beavatkozás szükséges azoknál a sebeknél, amelyek sebészeti úton történő lefedést igényelnek sajátbőr-átültetéssel (grafting) vagy lebenyplasztikával (többnyire minden olyan égési sérülésnél, amely kis méretű, teljes mélységű égésnél súlyosabb). A végtagok vagy a mellkas körkörös égési sérülésekor az elhalt bőr sürgős műtéti eltávolítása (escharotomia) szükséges. Erre a disztális keringési és légzési problémák megelőzése érdekében van szükség. Nem egyértelmű, hogy ez a beavatkozás eredményes-e a nyak vagy az ujjak égési sérülése esetén. Az izompólya felhasítására lehet szükség elektromos áram okozta égési sérülések esetén. ### A táplálkozás terápia (hiánybetegségek), diéta Súlyosabb égési sérülések során a szervezetben fokozódik az alapanyagcsere, a lebontó, ún. katabolikus folyamatok túlsúlyba kerülnek. A táplálkozás ellenőrzése figyelmet igényel, mert folyadékfelvételre, fehérje-, és vitaminpótlásra, a nyomelemek szervezetbe juttatására a sebgyógyulás érdekében szükség van. A diétát (- kJ/nap) a lehető leghamarabb kívánatos elkezdeni a megfelelő mennyiségű vitaminokkal együtt. Az akut fázisban célszerű kombinálni a parenterális és enterális táplálást. ### Az égési sérülések korszerű korai ellátásának jelentősége Az égési sérülés, valamint az égésbetegség kialakulásának lényeges eleme a korai, korszerű ellátás. A túlélési esélyt befolyásoló tényezőket, melyek közül a sérülés mélysége, és kiterjedése kiemelkedő jelentőséggel rendelkezik. Az égés során keletkező szövetkárosodás mértékét nagymértékben befolyásolják az égés bekövetkezése utáni cselekvések. Hőelvonó tulajdonságú anyag alkalmazása csökkenti a károsodás mértékét. Ha a betegnél a nem időben történő, vagy nem megfelelő kezelés következtében sokkos állapot jön létre, az a sérülés elmélyülése révén is kihatással van a beteg túlélési esélyeire. Az égési sérülések korszerű korai ellátása meghatározó jellegű, mind a gyógyulás kozmetikai vonatkozásában, mind a beteg túlélési esélyét illetően. ### Égési sérülés ellátása gyermekeknél Mivel az égési sérülések jelentős része gyermekeknél következik be, a gyermekgyógyászat fontos részét képezi az égési sérülések ellátása. A égések zöme enyhe és nem igényel kórházi kezelést, a súlyos sérülteket viszont erre felkészült égési centrumokban látják el, ahol megfelelő intenzív terápiás részleg működik, és elérhető a sebészi kezelés. Az ellátás korai fázisában az egyik legfontosabb teendő a megfelelő folyadékpótlás biztosítása, ezért égett sérültnél mielőbb vénát kell biztosítani. Általában elkerülik, hogy az égett bőrfelületen keresztül kelljen kanülálni a beteget. Az égési sérülés okozta folyadékveszteségre vonatkozóan többféle folyadékpótlási sémát is kidolgoztak, ezek közül a legismertebb a Parkland-formula. Ezek a képletek csak közelítő becslést adnak a szükséges pótolandó folyadék mennyiségéről, a pontos pótlás a beteg hemodinamikai paramétereinek monitorozásával lehetséges, így a folyadékpótlást akkor tekintik optimálisnak, ha a 30 kg-nál kisebb súlyú gyermek vizelete 1-2 ml/testsúlykilogramm/óra között; a 30 kg-nál nagyobb gyereké pedig 0,5-1 ml/testsúlykilogramm/óra közötti tartományban van. Gyermekeknél a veszteség pótlása mellett szükséges fenntartó folyadékterápia is, amit a gyermek testsúlya alapján számolnak ki. ### Alternatív gyógymódok Már az ókori idők óta használnak mézet az égési sebek gyógyítására, és első- és másodfokú égési sérüléseknél eredményes lehet. Nincs meggyőző bizonyíték az aloe vera hatásosságára. Az ezüst-szulfadiazin eredményes lehet a fájdalom csillapításában, és egy 2007-es felülvizsgálat szerint a kezdeti megfigyelések gyorsabb gyógyulásra utaltak, az ezt követő 2012-es felülvizsgálat már nem állapított meg gyorsabb gyógyulást. Nincs sok bizonyíték arra, hogy az E-vitamin elősegítené a keloidok és hegek gyógyulását. Vaj alkalmazása nem javasolt. Az alacsony jövedelmű országokban az égési sérülések csaknem egyharmad részét hagyományos gyógymódokkal kezelik, ezek körébe tartoznak például a pakolások tojással, sárral, levelekkel vagy tehéntrágyával. Műtéti kezelésre nem mindig van mód az anyagi források szűkössége vagy a beavatkozás korlátozott elérhetősége miatt. A gyógyszereken túlmenően számos más módszer is létezik a beavatkozással járó fájdalom és szorongás enyhítésére, többek között: virtuálisvalóság-terápia, hipnózis és magatartásra irányuló megközelítés, mint például a figyelemelterelő technikák. ## Prognózis A prognózis rosszabb a nagyobb kiterjedésű égési sérülést elszenvedettek, az idősebbek és a nők esetében. Az esetleges füstbelégzés okozta károsodás, az egyéb jelentékeny sérülések – mint például a hosszú csonttörések -, valamint a súlyos komorbiditás (pl. szívbetegség, cukorbetegség, pszichiátriai rendellenesség és öngyilkossági szándék) ugyancsak befolyásolja a prognózist. Az Egyesült Államokban az égési centrumokba felvett sérültek átlag 4%-a hal meg, a kimenetel az égési sérülés kiterjedésétől függően egyénenként változó. A testfelszínük 10%-ánál kisebb kiterjedésű égési sérülést elszenvedett fekvőbetegeknél a halálozási arány kevesebb mint 1%, míg a 90% feletti kiterjedésű égési sérüléseknél 85% a halálozási arány. Afganisztánban a testfelszínük több mint 60%-án égett betegek ritkán élik túl sérülésüket. A Baux-index régóta használt módszer a súlyos égési sérülések prognosztizálásában; a kezelések mára jobb színvonala miatt azonban már nem egészen pontos. A Baux-index az életkor és az égett testfelszín% összege, amely megközelítőleg megegyezik a halálozás kockázatával. ### Szövődmények Különböző szövődmények léphetnek fel, ezek között a leggyakoribb a fertőzés. Gyakorisági sorrendben az esetleges szövődmények többek között a következők: tüdőgyulladás, cellulitisz, húgyúti fertőzések és légzési elégtelenség. A fertőzés rizikófaktorai többek között: a testfelszín 30%-át meghaladó égési sérülés, teljes mélységű égési sérülések, nagyon fiatal vagy nagyon idős kor, illetve a lábak vagy a gát (perineum) égési sérülései. Tüdőgyulladás különösen azok körében fordul elő gyakrabban, akik belégzés útján szenvedtek égési sérüléseket. A testfelszín 10%-át meghaladó mértékű teljes mélységű égési sérüléseknél gyakori szövődmény a vérszegénység (anémia). Elektromos áram okozta égési sérülések következménye lehet a rekesz-szindróma vagy a rabdomiolízis, az izmok súlyos károsodása miatt. A lábszár vérereiben vérrögök keletkeznek a sérültek mintegy 6–25%-ánál. A súlyos égési sérülést követő, néha évekig is fennmaradó hipermetabolikus állapot következménye lehet a csontok sűrűségének csökkenése és az izomszövet sorvadása. Keloidok alakulhatnak ki az égés nyomán, különösen azoknál, akik fiatalabbak, vagy a bőrük sötétebb. Égési sérülés után gyermekeknél jelentős pszichológiai trauma és poszttraumatikus stressz szindróma jelentkezhet. A hegesedés miatt eltorzult önkép is kialakulhat a sérülteknél, testük tekintetében. A fejlődő világban a jelentős égési sérülések következménye lehet a társadalmi elszigetelődés és a súlyos nyomor, a gyermekeket pedig gyakran sorsukra hagyják. ### Az égési hegek utógondozása A csapatmunkának kiemelt szerep jut az utókezelések alatt. A beteg hazabocsátásával nem ér véget a kezelés, a rehabilitáció egy-másfél évig is eltarthat, amíg a heg megérik. A fizikai rehabilitációban gyógytornász, a mentális, pszichés és szociális rehabilitációban pszichológus segíthet. Nagyon fontos a páciens és családjának együttműködése. A gyógyulás során gyakran bőrzsugorodás léphet fel, ezért a hazatérő betegnek tisztában kell lennie a megfelelő tisztálkodással és bőrápolással kapcsolatban. A heget és környékét hidratálni kell, különböző kenőcsök és gélek használata javasolt, pl. szilikongél. A sérült terület hónapokig fényérzékeny, ezért tanácsos magas faktorszámú napfényvédő szert alkalmazni. A hegkezelés része a méretre szabott kompressziós ruházat folyamatos viselése. ## Epidemiológia 2004-es adatok szerint világszerte 11 millió égési sérülés igényelt orvosi ellátást és eset végződött halállal. Ezzel a negyedik leggyakoribb sérülés a motorkerékpár-balesetek, esések és az erőszakos halálesetek mögött. Az égési sérülések mintegy 90%-a a fejlődő országokban fordul elő. Ezt részben a túlnépesedésnek, részben a nem biztonságos főzési megoldásoknak tulajdonítják. A halálos kimenetelű égési sérülések csaknem 60%-a Délkelet-Ázsiában történik, az arány 11,6:. A fejlett világban az égési sérülésből eredő halálozás kétszer annyi a felnőtt férfiaknál, mint a nőknél. Ennek oka valószínűleg az, hogy férfiak gyakrabban végeznek veszélyes foglalkozást és fokozott kockázatvállalással járó tevékenységeket. Sok fejlődő országban azonban a nőknél nagyobb az égési sérülés kockázata, mint a férfiaknál, gyakran konyhai balesetekkel vagy családon belüli erőszakkal összefüggésben. Gyermekeknél az égési sérülésből eredő halálozások száma a fejlődő országokban több mint tízszerese a fejlett országokban történő halálozásoknak. Összességében a gyermekek halálozásában az égési sérülés a tizenöt leggyakoribb kiváltó ok között szerepel. Az 1980-as évek és 2000 között sok országban tapasztalták a halálos kimenetelű égési sérülések számának és általában az égési sérülések előfordulásának visszaesését. ### Fejlett országok Becslések szerint az Egyesült Államokban égési sérültet kezelnek évente. 2008-ban az összes eset közül körülbelül 3300 végződött halállal. A legtöbb égési sérülés (70%) és égésből eredő haláleset a férfiak körében történik. A tűzesetekben elszenvedett égési sérülések legnagyobb számban a 18–35 éves kor között fordulnak elő, míg a forrázásos sérülések az 5 év alatti gyermekek és a 65 év feletti felnőttek körében a leggyakoribbak. Elektromos áram okozta égési sérülések következtében 1000 körüli a halálesetek száma évente. Villámcsapás körülbelül 60 ember halálát okozza évente. Európában a szándékosan okozott égési sérülések leggyakrabban a középkorú férfiak körében fordulnak elő. ### Égési sérülések Magyarországon Magyarországon lakosra számítva 1–1,5 halálos kimenetelű, 11–13 kórházi felvételt igénylő és 40–50 ambuláns kezeléssel megoldható égési sérülés történik évente, ami világviszonylatban alacsonynak mondható. Például 2002-ben 145 halálos tűzeset történt. Hasonlóan a fejlett országokhoz, a két leginkább érintett populáció az 5 évnél fiatalabb gyermekek, illetve a 65 év feletti felnőttek – a két csoport a veszélyhelyzetek fel nem ismerése és a korlátozott menekülési lehetőségek miatt túlreprezentált az égési sérülések vonatkozásában. ### Fejlődő országok Indiában körülbelül 7- személy szenved súlyos égési sérülést évente, bár csak kevesen részesülnek ellátásban égésre specializálódott intézményeknél. Az égési sérülések a 16–35 éves kor közötti nőknél a leggyakoribbak. Ez részben a nem biztonságos konyhai körülményeknek és az Indiában hagyományos laza ruházatnak tudható be. Becslések szerint Indiában az égési sérülések egyharmadát okozza az, hogy a ruházat lángra kap. A családon belüli erőszak és az önbántalmazás mellett a szándékosan okozott égési sérülések is igen nagy gyakorisággal fordulnak elő a fiatal nők körében. ## Történelmi háttér Égési sérüléseket és azok kezelését már 3500 évesnél régebbi barlangfestményeken is megörökítettek. Az i. e. 1500-ból származó Edwin Smith-papirusz beszámol olyan gyógymódról, amelynek során mézet és gyantából kivont balzsamot alkalmaztak. Sok más gyógymódot is alkalmaztak az évszázadok során, például egy i. e. 600-ból származó dokumentum szerint a kínaiak a teacserje levelét használták, Hippokratész i. e. 400 körül beszámolt sertészsír és ecet használatáról, Celsus pedig az i. sz. 1. században bor és mirha alkalmazásáról írt. Az 1500-as években Ambroise Paré francia borbély-sebész számolt be elsőként az égési sérülések eltérő súlyossági fokairól. Az égés kezelésében nagy jelentőségű volt Wilhelm Fabry német orvos Az égési sérülésekről 1607-ben megjelent hatvan oldalas könyve, amit később több nyelvre is lefordítottak. Ez volt az első olyan könyv, amely kizárólag az égési sérülésekkel foglalkozott. Benne megtalálható volt az égések fajtáinak leírása és az ezekre javasolt orvosi prognózisok is. Guillaume Dupuytren 1832-ben az égési fokozatokat hat súlyossági fokra terjesztette ki. Ő volt az első abban, hogy az égési sérülés kiterjedése alapján állított fel prognózist. Az első, égési sérülésekre szakosodott kórház 1843-ban nyílt meg Londonban, és a modern égési ellátás fejlődése az 1800-as évek végén vette kezdetét. Az első világháború alatt Henry D. Dakin és Alexis Carrel szabványokat dolgoztak ki az égési sérülések és sebek tisztítására és fertőtlenítésére nátrium-hipoklorit oldattal, ami jelentősen visszaszorította a halálozások gyakoriságát. Az 1940-es években ismerték el a korai kimetszés és bőrátültetés jelentőségét, és nagyjából ezzel egy időben dolgozták ki a folyadékreszuszcitációt és annak kémiai képleteit. Az 1970-es években kutatók szemléltették a nagy kiterjedésű égési sérüléseket követően beálló hipermetabolikus állapot jelentőségét. ## Fordítás

Back to the Klondike

A Back to the Klondike Carl Barks író és rajzoló 1953-ban megjelent képregénye Dagobert bácsi főszerepelésével. A szerkesztői cenzúra miatt eredetileg 27, majd jóval később, Barks eredeti munkájához hűen, 32 oldalon kiadott történetet a Dell Comics Four Color című sorozatának 456. számában adták ki először, mely egyike a szereplő legjelentősebb és legismertebb kalandjainak. A Back to the Klondike-ban Dagobert unokaöccseivel, Donalddal, Tikivel, Nikivel és Vikivel visszatér fiatalsága egyik helyszínére, Klondike-ba, ahol megpróbálja felkutatni régen elrejtett és azóta elfeledett aranyát. A Back to the Klondike jelentős mérföldkő a néhány évvel korábban megalkotott Dagobert jellemének kialakításában. A történet egyben Barks nosztalgikus visszatekintése azokra az időkre, amikor még a hétköznapi embernek is lehetősége volt arra, hogy kalandot éljen át és sorsát a saját kezébe vehesse. Mindemellett a műre és a főszereplő, Dagobert vegyes érzéseire is hatással volt Barks nem sokkal korábban kimondott válása. A történet cenzúrázatlanul csak majd harminc évvel elkészülte után, 1981-ben jelent meg, melyben a kivágott részek legtöbbjét az eredeti rajzokkal, az elveszett darabokat pedig a Barks által készített reprodukciókkal sikerült pótolni. ## A történet megszületése Carl Barks második válása után, 1952-ben írta és rajzolta meg a Back to the Klondike-ot, miközben az Egyesült Államok északnyugati részén motelekben időzött. Egy seattle-i könyvesboltban talált rá Ethel Anderson Becker Klondike ’98 című könyvére, melynek régi fotói adták számára az ötletet a történethez. Barks, nyilatkozata szerint azért is a klondike-i aranyláz helyszínét és időpontját helyezte a történet középpontjába, mivel véleménye szerint ez volt az utolsó hely és idő, ahol a hétköznapi ember is kalandot élhetett át, nem számítva persze azt, ha úgy döntött, hogy háborúba megy. Barks a történetben azonban nem csak az aranyláz romantikus oldalát akarta megjeleníteni, hanem meg akarta mutatni annak árnyoldalát is, a szerencsétlen, elszegényedett embereket, akiknek nem sikerült meggazdagodniuk. A nő Dagobert múltjából, Csillám Aranyka, ennek a szándéknak a részeként jelent meg a történetben. Barks Aranyka ruháját és hajdíszét egy Alice Faye által, az 1940-ben bemutatott Lillian Russell című filmben viselt jelmez alapján mintázta meg. ## A cselekmény Dagobert McCsip egyre súlyosbodó emlékezetvesztéssel küszködik. Unokaöccse, Donald unszolására és a helyzet tarthatatlansága miatt végül felkeres egy orvost. A felírt gyógyszer hatása nem várat sokat magára, Dagobertet megrohanják az emlékek és egy hirtelen ötlettől megszállva úgy dönt, hogy visszalátogat fiatalsága egyik színhelyére, Klondike-ba. Ahogy Donaldnak és másik három unokaöccsének, Tikinek, Nikinek és Vikinek meséli, ötven évvel azelőtt, a klondike-i aranyláz idején egy halom aranyrögöt rejtett el, amiről azóta meg is feledkezett. Megemlít egy lányt is, Csillám Aranykát, akiről ugyan romantikus nosztalgiával beszél, de aki azóta is tartozik neki ezer dollárral, és természetesen az azóta felgyülemlett kamattal. Miután megérkeznek Dawson Citybe, Dagobert felkeresi Aranyka egykori mulatóját, és elmeséli unokaöccseinek, hogy úgy ismerkedett meg a lánnyal, hogy az kirabolta őt. Miután Dagobert visszaszerezte ellopott aranyának egy részét, bosszúból elrabolta Aranykát és egy hónapig aranyásóként dolgoztatta maga mellett, hogy az megtanulja, hogy milyen a valódi kemény munka. A történet ismertetése után tovább indulnak Dagobert régi viskója felé, hogy felkutassák az elásott aranyat. Mikor megérkeznek meglepődve tapasztalják, hogy a viskó lakott, és új gazdája mindent megtesz, hogy távol tartsa a kéretlen látogatókat. Tikinek, Nikinek és Vikinek végül egy csellel sikerül lefegyverezniük az idegent, akiről kiderül, hogy maga Csillám Aranyka. Dagobert és Aranyka között találkozásukkor a rivalizálás mellett a vonzalom is megfigyelhető, ennek ellenére Dagobert ragaszkodik hozzá, hogy Aranyka kamatostul fizesse vissza a tartozását. Aranyka odaadja utolsó ékszereit Dagobertnek, majd méltóságát megőrizve elindul a szegényházba. Dagobert úgy határoz, hogy kihívja a nőt egy versenyre. Ha Aranyka tíz perc alatt több aranyat tud kiásni, mint ő, az adósságot semmisnek tekinti. Mivel nincs veszteni valója, Aranyka beleegyezik a versenybe. A verseny kezdete előtt Dagobert az unokaöccseit arra utasítja, hogy vigyék Aranykát egy bizonyos helyre, hogy a nő ott kezdjen ásni. Tiki, Niki és Viki megharagszanak Dagobertre, amiért ő a terepet ismerve tisztességtelen előnyre próbál szert tenni, de azért megteszik, amit kér. Nem sokkal a verseny kezdete után Aranyka rátalál Dagobert elásott aranyrögeire, és ezzel megnyeri a versenyt. Dagobert dühöngeni kezd, amiért nem vette be az újabb adag gyógyszerét, és emiatt megint rosszul emlékezett az elásott arany helyére. Miután távoznak Donald, lemaradva nagybátyjától, megmutatja Tikinek, Nikinek és Vikinek, hogy Dagobert valójában nem felejtette el bevenni a gyógyszerét, és így valójában jó szándékból mondott le a tartozásról Aranyka javára. ## Dagobert és Aranyka ábrázolása a történetben A Back to the Klondike Carl Barks első olyan története, melyben Dagobert bácsit szeretetteljes szereplőnek ábrázolja és egyben felsejlik romantikus oldala is. Dagobert önző magatartása álcaként jelenik meg, mely alól néhány pillanatra láthatóvá válik valódi személyisége. Ezeket az érzéseket azonban Dagobert nem mutatja ki, az olvasó csupán Donald nyomozása révén szerez tudomást az önzetlenségéről, arról, hogy szándékosan veszítette el a versenyt Aranyka javára. Ezzel a módszerrel Barks megtartotta a szereplőről kialakított különc és fukar személyiség képét, de egyúttal annak egy emberibb oldalát is bemutatta. Bár Dagobert érző oldalának bemutatása a jövőben a szereplő jellemábrázolásának maradandó részévé vált, ebben a történetben ugyanúgy jelen vannak átmeneti, csak a Back to the Klondike cselekményének idejére érvényes vonások, tulajdonságok is. Így például Dagobert rossz emlékezőtehetségének csupán a cselekmény előremozdításában van szerepe, így az, funkcióját elvesztve, a későbbi történetekben már nem jelenik meg. Az eredeti kiadásból kimaradt, nagyjából négy cenzúrázott oldalnak az volt a szerepe, hogy bemutassa Dagobert ötven éven át tartó ellenséges érzéseit Aranykával szemben, aki először elkábította, majd pedig kirabolta őt. Ezeken az oldalakon Barks a fiatal Dagobertet olyan tettrekésznek és lobbanékonynak mutatja be, melyre korábban nem volt példa. A jelenet, melyben az ifjú Dagobert egy egész teremnyi ellenféllel veszi fel a harcot, azoknak a tipikus westernjeleneteknek a paródiája, melyben a főhős egy bárban kezdetben csak egy-két gonosztevővel keveredik összetűzésbe, de amibe végül a mulató összes vendége is bekapcsolódik. Tom Andrae megítélése szerint ezzel a nagyotmondó stílussal, ahogyan Dagobert feleleveníti emlékeit unokaöccsei előtt, maga is egyfajta népi hőssé emelkedik, mint például Davy Crockett vagy Paul Bunyan. A túlzó jeleneteknek, ahogy Dagobert visszaemlékezik rájuk, egyúttal önigazoló szerepük is van, amelybe tökéletesen beleillik Aranyka megleckéztetése is. Ennek során a mítosz, hogy Dagobert a maga erejéből, kemény és tisztességes munka révén gazdagodott meg, némiképp kétségessé válik. Dagobert ugyanis elrabolta Aranykát, egy hónapig alulfizetett munkásként dolgoztatta, majd pedig beismeri Donaldnak, hogy a birtoka visszakövetelésére jogilag azért nincs lehetősége, mert elmulasztotta utána az adófizetést. Tom Andrae véleménye szerint a Back to the Klondike Barks „önerőből felemelkedett” hősének „diadaléneke”, amelyre nagy hatással volt nem sokkal korábbi válása is, ami keserű emlékeket hagyott az íróban. Dagobert Aranykához fűződő érzései, mivel az becsapta őt és elvette a vagyonát, valójában Barks felesége, Carla iránti érzéseit szimbolizálták. Csillám Aranyka Barks azon kevés női szereplői közé tartozik, akik szimpátiát ébresztenek az olvasóban. Dagobert visszaemlékezéseiben fiatalon ugyan a helybéli csalók vezetőjeként jelenik meg, idővel azonban őszinte és jóakaratú idős nővé válik, aki sokban hasonlít Barks egy másik női szereplőjére, Kacsanagymamára. Mindketten talpraesettek és nem riadnak vissza a kemény munkától. Aranyka pénzé tette a mulatóját, hogy árvákat segítsen, ő maga pedig Dagobert birtokára vonult vissza az erdő magányába. Andrae véleménye szerint egymagában testesíti meg az aranyláz árnyoldalát és az évek során az időszak köré szőtt sikermítoszt is. ## Megjelenése és cenzúrázása A Western Publishing, a Dell Publishing partnercége, 1952. szeptember 18-án vette át a Back to the Klondike történetét, mely megjelenése előtt fennakadt a kiadó cenzúráján. Az öt oldallal megrövidített történet végül 1953 márciusában, a Dell Comics Four Color című sorozatának 456. számában jelent meg. Mivel a Dell a Four Colort összefoglaló névként használta havi több számmal, más-más központi szereplővel megjelenő kiadványai számára, a füzetet általában az Uncle Scrooge 2. számaként is nyilvántartják. A történet cenzúrázott oldalai Carl Barks legjelentősebb, eredetileg ki nem adott rajzainak számítanak. A vágás, az eredeti megjelenés szerinti számozással, a tizenegyedik oldal utolsó és a tizenkettedik oldal első panelja közötti, a tizenkettedik oldal második és harmadik panelja közötti, valamint a tizenötödik oldal utolsó és a tizenhatodik oldal első panelja közötti részeket távolította el. Az első vágás négy oldalt, a további kettő pedig négy-négy panelt érintett. Ezzel az eredeti kiadványból kimaradt Dagobert visszaemlékezése Aranykával való első találkozására, egy rövid jelenet, melyben Donald ellenőrzi, hogy Dagobert bevette-e az emlékezetét serkentő gyógyszerét, valamint az a rész, melyben Dagobert beismeri, hogy régi birtoka jogilag már nem az övé. A cenzúra így Dagobertet szimpatikusabb, Aranykát viszont negatívabb színben tüntette fel. Az oldalak eltávolítása után a kiadó nem tájékoztatta azonnal Barksot és a kihagyott oldalakat sem juttatták vissza hozzá. Barks nyilatkozata szerint sejtette, hogy a bárjelenet fennakadhat a szerkesztői cenzúrán, de ennek ellenére „a móka kedvéért” szükségesnek érezte, hogy a történet része legyen, valamint az erőszakot is „komikus erőszakként” ábrázolta, melyben senki sem sérül meg. Aranyka elrablása szintén a kiadó tiltott tartalmai között szerepelt. Dagobert az emberrablással, és azzal, hogy egy hónapon keresztül fogva tartotta és napi bérért dolgoztatta Aranykát, ugyan az igazság nevében cselekedett, azonban ez nem volt törvényes. Az egy hónapos együttélés a szereplők közötti szexuális együttlét látszatát is kelthette az olvasóban, és ezt a szerkesztők természetesen szintén el akarták kerülni. A Back to the Klondike cenzúrázott változata még több alkalommal, bár már a Gold Key Comics kiadásában is megjelent. Először 1966-ban a The Best of Uncle Scrooge and Donald Duck című gyűjteménykötet első számában, majd pedig 1977 júliusában az Uncle Scrooge 142. számában. A történet első cenzúrázatlan változata 1981-ben, a Celestial Arts által kiadott Uncle Scrooge McDuck: His Life and Time című gyűjteménykötetben jelent meg. A cenzúrázott részeket Barks eredeti, 1952-ben készített rajzaival pótolták, kivéve a tizenkettedik oldal (az új, cenzúrázatlan változatban már a tizenhatodik oldal) négy paneljét, mivel ezek az évek során elvesztek. Ennek a négy panelnek a pótlására Barksot kérték fel, aki emlékeire hagyatkozva elkészítette azokat. Ennek megfelelően a rekonstruált paneleken látható jelenet nem feltétlenül egyezik meg az elveszett eredetivel. A panelek tusrajzát az 1950-es évek stílusát utánozva Daan Jippes holland képregényrajzoló készítette el. ## Hatása és adaptációja A Back to the Klondike Dagobert McCsip későbbi ábrázolására is nagy hatással volt Barks, valamint az őt követő írók műveiben. Don Rosa, aki az 1950-es évek második felétől vált Dagobert és Donald történeteinek elismert írójává, The Life and Times of Scrooge McDuck című történetsorozata, mely Dagobert múltját mutatta be, nagy részben Barks korábbi történeteire, többek között a Back to the Klondike-ra épült. Rosa Last Sled to Dawson című 1988-as története, melyben Dagobert ismét visszatért Klondike-ba, ugyan nem része a The Life and Times of Scrooge McDuck-összeállításnak, tartalmában viszont beleillik annak történetei közé. Rosa azon a táblán készítette el a rajzokat, melyet egykor Barks is használt, így a Last Sled to Dawson részéről egyfajta tisztelgés volt Barks és annak Back to the Klondike-ja előtt. Dagobert és a Back to the Klondike-ban megalkotott Csillám Aranyka Barks történeteiben többet nem találkozott egymással, és Rosa történeteiben is csak néhány alkalommal volt látható ismét. Rosa 1996-ban úgy nyilatkozott, hogy a cselekmény folytonossága tekintetében Aranyka és Dagobert csak háromszor, kétszer Barks Back to the Klondike, és egyszer az ő Last Sled to Dawson című történetében találkoztak. Ezeken kívül pedig nem áll szándékában olyan történeteket írni, melyben a két szereplő ismét találkozik. Véleménye szerint ezzel tönkretenné a korábbi három találkozásuk jelentőségét; az elsőét, mikor szerelmesek voltak, a másodikét, mikor Dagobert rádöbben, hogy ötven év után még mindig szereti Aranykát, és a harmadikét, melyben Aranyka megtudja, hogy Dagobert meg akarta kérni a kezét, de végül mégsem tette. A Back to the Klondike története szolgált alapjául az eredetileg 1987 és 1990 között sugárzott Kacsamesék (DuckTales) című animációs sorozat azonos című epizódjának. Barks művei közül többet is felhasználtak a sorozat epizódjaihoz, melyek mind változó mértékben ragaszkodtak és épültek az eredeti történetekre. A Back to the Klondike esetében Tedd Anasti és Patsy Cameron csupán Barks történetének alapvető cselekményét vették át, miszerint Dagobert visszatér Klondike-ba. Az epizódban Donaldot a sorozat állandó mellékszereplői, Webby és Beakley asszony váltotta fel. Az eredeti történettel ellentétben Dagobert nem szenvedett emlékezetvesztésben, Aranykát pedig nem egy memóriaserkentő orvosság, hanem Webby és Beakley asszony Bálint-napi készülődése juttatja eszébe. Az adaptációban két gonosztevő is feltűnik, Dagobert és Aranyka egymás iránti vonzalma pedig az eredeti történettel ellentétben teljesen nyilvánvaló a sorozat szereplői és a nézők számára is.

Isztambul tömegközlekedése

Isztambulban számos tömegközlekedési eszköz áll a város több mint 14 millió lakosának rendelkezésére. A hagyományos értelemben vett tömegközlekedés 1871-ben indult meg az első lóvasút üzembe állításával, bár 1851-ben már közlekedtek gőzhajók az európai és ázsiai oldal között, ami tekinthető egyfajta tömegközlekedési módnak. 1874-ben elindult a Tünel nevű siklóvasút, 1914-ben pedig már elektromos villamosok közlekedtek a város európai oldalán. Isztambul modern tömegközlekedésének meghatározó eleme a folyamatos fejlesztés alatt álló, 2020-ban hat működő vonallal rendelkező metró, melynek hosszát 2019 után 1000 kilométerre tervezi kiterjeszteni a városvezetés. 2013-ban megnyitották a Boszporusz alatt futó Marmaray alagutat, melybe bekapcsolták az elővárosi vasútvonalakat (banliyö) is. A vasúthálózatot kiegészíti még a Tünel mellett két másik siklóvasút, valamint két libegő. Isztambul autóbusz-hálózatát két cég működteti, 750 vonalon több mint 4000 járművel. A távolsági buszokat kiszolgáló legnagyobb pályaudvar az isztambuli buszpályaudvar. Isztambulban különleges gyorsbuszhálózat is működik, a Metrobus. A török városokra jellemző, fix útvonalon közlekedő dolmuşok Isztambulban is elterjedtek, kötött útvonalon közlekedő taxiként is funkcionálnak. A vízi közlekedés fontos része a város mindennapi életének, a Boszporusz két partja között számos komp- és vízibusz közlekedik. Isztambult három nemzetközi repülőtér szolgálja ki, az államalapító Mustafa Kemal Atatürkről elnevezett Atatürk repülőtér a város európai oldalán, az Atatürk fogadott lányáról, Sabiha Gökçenről elnevezett Sabiha Gökçen repülőtér az ázsiai oldalon, valamint a 2018-ban átadott Isztambuli repülőtér. Az isztambuli tömegközlekedési eszközökön Istanbulkarttal lehet fizetni, mely egy érintőkártyás okos-fizetőrendszer. ## A tömegközlekedés kezdete thumb\|250px\|right\|Isztambuli lóvasút rekonstrukciója a Rahmi M. Koç Múzeumban Isztambul tömegközlekedésének kezdete hivatalosan 1869. augusztus 30-ára tehető, ekkor írták alá az Oszmán Birodalom fővárosában létesítendő közúti vasúti hálózat építéséről és működtetéséről szóló, 40 éves koncessziós szerződést, melyet egy Krepano Efendi nevű úr kapott meg. Előtte hárman is pályáztak a koncesszióra több éven át, azonban mindegyik tervet elutasították. Krepano Efendi İstanbul Tramvay Şirketi (Isztambuli Lóvasútvállalat) vállalata 1871-ben indult el az Azapkapı–Beşiktaş vonalon, majd két év alatt további három vonalat üzemeltek be. A vállalat omnibuszok üzemeltetésére kapott koncessziót, melyek a lóvasúthoz szállították az utasokat a kintebb eső kerületekből. Ugyancsak 1871-ben megkezdődött a Pera és Galata között közlekedő Tünel (siklóvasút) építése is, melyet 1874 végén helyeztek üzembe. Ennek koncesszióját Eugene Henri Gavand nyerte el 42 évre. 1914-ben a lóvasutat Isztambul-szerte elektromos villamosok váltották fel. Isztambul közlekedésében régóta fontos szerepet játszottak a hajók, csónakok, melyeket 1851-től az első oszmán gőzhajózási cég megalapításával rendszeres gőzhajójáratok váltottak fel. Eminönüből kiindulva számos kikötőbe közlekedtek, a legforgalmasabb vonal a Galatába vezető volt. A rendszer gyorsan fejlődött, a vonalakat bővítették, a személyszállítás mellett teherszállító kompok is közlekedtek a Boszporuszon keresztül. A tömegközlekedési jellegét mutatja, hogy a diákok, a gyerekek és a katonák olcsóbban, a rendőrök és a jandarma biztonsági osztályához tartozók, valamint a városházán dolgozók pedig ingyen vehették igénybe. A hajókat Angliában gyártották és a gépészek is külföldiek voltak. ## Kötöttpályás hálózatok ### Villamoshálózat Isztambulban két modern villamosvonal fut, a T1 jelzésű Kabataş–Bağcılar vonal, mely a korábbi T1 és T2 jelű vonal összevonásából született meg 2011-ben, és a T4 jelű vonal Mescid-i Selam és Topkapı között. A T1 vonal 31 állomást szolgál ki, 18,5 km hosszú és naponta utast szállít. A T4 villamos vonala 15,3 km hosszú és 22 állomással rendelkezik, naponta utast szolgál ki. Az autós forgalom elől elzárt İstiklal sugárúton az 1870 méteres, Taksim tér és a tünel állomása közötti útvonalon közlekedő, felújított nosztalgiavillamost 1990-ben állították forgalomba, 20 percenként közlekedik. A T3 jelű, Isztambul ázsiai oldalán futó villamost is nosztalgiavillamosként definiálják, Kadıköy és Moda között közlekedik körpályán, Tatra GT6 típusú szerelvényekkel. ### Vasúti hálózatok thumb\|250px\|Nespetiye állomás az M6-os vonalon thumb\|250px\|A Banliyö vonatai Sirkeci állomáson, 2012-ben, a vonal lezárása előtt #### Metró Az isztambuli metrónak hat átadott vonala van. Az M1 (piros) vonalat, mely tulajdonképpen egy könnyűvasút (hafif metro, LRT), 1989 szeptemberében nyitották meg. Yenikapı és az Atatürk nemzetközi repülőtér, valamint Kirazlı között közlekedik 105 kocsival, teljes hossza 26,1 km. A vonalon naponta fő utazik. Az M2 (zöld) vonalat 1992-ben kezdték építeni és 2000-ben adták át. Yenikapı és Hacıosman között közlekedik 23,5 km-en, 16 állomással és 124 kocsival. Naponta utast szállít. A Başakşehir–Olimpiyatköy között közlekedő M3 (kék) metró 2013-ban állt forgalomba, 15,9 km-es vonalon 11 állomást szolgál ki 80 kocsival. Az M4 (rózsaszín) metróvonalat Kadıköy és Tavşantepe között 2012-ben adták át, 26,5 km-en 19 állomást szolgál ki, forgalma napi fő. A vonalon 144 CAF típusú kocsi közlekedik. Az M6-os (barna) vonalat 2015-ben adták át, a Levent és Hisarüstü/Boğaziçi Egyetem között közlekedő vonal 3,3 km hosszú és mindössze 4 állomása van. Ezeken felül számos vonal építése, illetve a meglévők hosszabbítása van folyamatban, a város vezetése úgy tervezi, hogy 2019 után több mint 1000 kilométernyi vasúthálózat lesz elérhető Isztambulban. 2019-ben 495 millió utast szállított a metró. #### Banliyö (elővárosi vasút) A Marmaray építése előtt két fő vonal létezett. Az európai a Sirkeci főpályaudvart (ide futott be hajdanán a nagy hírű Orient expressz is) köti össze Halkalival. Ez a vonal 1872-ben nyílt, akkor csak Sirkeci és Hadımköy között, a Bécs–Isztambul vonal részeként. Az ázsiai oldalon a vonalat 1969-ben modernizálták (villamosították), így a Haydarpaşa pályaudvar és Gebze közti 44 km-es távot és 28 állomást lehetett érinteni 61 perc alatt. Itt 1873-ban indult meg a forgalom Haydarpaşa és İzmit között. A Marmaray projekt részeként 2012 és 2013 között mindkét vonalon lezárták a közlekedést, és megkezdődtek a felújítási munkálatok. A munkálatok meg-megakadnak, többször is elhalasztották a megnyitó dátumát. A Marmaray vonal első szakaszát 2013-ban nyitották meg, 13,6 km hosszú, öt állomást szolgált ki. A vonalon TCDD E32000 típusú vonatok közlekednek. Az elővárosi (banliyö) vonalak integrálásával a tervezett hossz 76,3 km volt, összesen 42 állomással. A Gebze–Halkalı vonalat 2019-ben teljes hosszában megnyitották, 43 állomással. A Marmaray hat év alatt összesen 403 millió utast szállított az öt állomásos első szakaszon. thumb\|500px\|center\|A Sirkeci pályaudvar #### Siklóvasutak ##### Tünel A Tünel (az „Alagút”; F2 siklóvasút) a londoni metró után a világ második legrégebbi földalatti vasútja, bár nem metró, hanem a Budavári siklóhoz hasonló kötélpályás „felvonó”. Nincs közbenső állomása, a pálya hossza megközelítőleg 573 méter, szintkülönbsége mintegy 60 méter, az utat 90 másodperc alatt teszi meg, és két kocsiban összesen 170 utast képes szállítani. 1875. január 17-én nyitották meg az Aranyszarv-öböl északi oldalán Galata és Pera (ma Karaköy és Beyoğlu) kerületek között. A vasút ötletét eredetileg egy francia mérnök, Henri Gavand vetette fel. Két évvel később, 1869. november 6-án megkapta az építési engedélyt Abdul-Aziz szultántól. Külföldi befektetők keresése után, az 1871. július 30-án megkezdődött az építkezés, ami 1874 decemberéig tartott. Megnyitásától 1910-ig lóvontatású volt, azóta villanymotor hajtja. 1939-ben államosították, azóta az IETT (İstanbul Elektrik Tramvay ve Tünel) üzemelteti Egy súlyos üzemzavar során, 1943. július 6-án 1 dolgozó meghalt, 20 ember pedig megsérült. 1971-ben felújították a Tünelt, és az eredeti fakocsikat fémszerelvényekre cserélték le. ##### F1 Taksim–Kabataş siklóvasút 2006-ban helyezték üzembe az F1 jelű siklóvasutat, mely Kabataş és Taksim között közlekedik. A vonal 594 méter, csak két állomása van. Négy kocsival naponta utast szállít, a távolságot 2,5 perc alatt teszi meg. Csúcsidőben hárompercenként közlekedik. #### F3 Seyrantepe – Vadi İstanbul AVM siklóvasút A Vadistanbul és Seyrantepe állomások között közlekedő F3 jelű siklóvasutat 2017-ben nyitották meg, mindössze két állomással. A vonal 750 méter hosszú. ### Libegő thumb\|250px\|A libegő szerelvényei Taşkışla állomáson A Demokrácia park fölött, Taşkışla és Maçka között található az 1993-ban épült libegő (Maçka–Taşkışla Teleferik). Az utazás három és fél percig tart a 347 méter hosszú vonalon. A két kabin 6-6 ülése naponta körülbelül 1000 utast szállít. 2005-ben egy második libegőt is üzembe helyeztek, mely Eyüpben található és a Pierre Loti orientalistáról elnevezett Piyerloti-dombra közlekedik. A pálya 384 méter hosszú, a libegő ezt az utat 2,75 perc alatt teszi meg. A kabinok nyolcszemélyesek, naponta mintegy 4000 utast szállítanak. ## Autóbusz-közlekedés ### Autóbusz-hálózat thumb\|250px\|Otokar Kent típusú autóbusz Isztambulban 2014-ben thumb\|250px\|Metrobus-megálló Mecidiyeköyben thumb\|250px\|Dolmuşok Isztambulban Isztambul 750 vonalból álló autóbusz-hálózatát két cég működteti, az İETT és az İstanbul Otobüs İşletme A.Ş. Az İETT flottája 2017 januári adatok szerint 3050 buszt számlál, többek között Mercedes-Benz Citaro, Mercedes-Benz CapaCity, Mercedes-Benz Conecto, Phileas, Otokar Kent és Karsan Avancity modellek futnak az utakon. Az İstanbul Otobüs İşletme 985 autóbuszt üzemeltet, a flotta nagy részét BMC, TEMSA, Güleryüz, Otokar és Mercedes-Benz buszok teszik ki. A városban mintegy buszmegálló található. 1985 óta magánbuszok is részt vehetnek a tömegközlekedésben (az İETT felügyelete mellett), ezek között található 141 emeletes busz is. Az autóbusz-hálózatot összesen több mint 3,9 millió utas veszi igénybe naponta. A város legnagyobb, távolsági buszokat indító és fogadó terminálja az isztambuli buszpályaudvar, melyen naponta több ezer busz fordul meg. A távolsági buszokat magáncégek üzemeltetik Törökországban. ### Metrobus Az isztambuli metrobus egy gyors buszjáratokból álló tömegközlekedési rendszer, mely 2007 szeptembere óta üzemel, az első vonal Avcılar–Topkapı között épült meg 18,3 km hosszan. Ezt követte a Topkapı‐Zincirlikuyu szakasz megnyitása 2008-ban, a Zincirlikuyu-Söğütlüçeşme szakasz 2009-ben, majd az Avcılar‐Beylikdüzü szakasz 2012-ben, amivel a hálózat hossza 52 kilométer lett. A vonalon Mercedes Capacity, Mercedes-Benz Citaro és Phileas buszok közlekednek. A vonalon hat járat üzemel, melyek különböző szakaszokat látnak el. Naponta -en veszik igénybe. ### Dolmuş A dolmuş fix útvonallal, de menetrenddel nem rendelkező minibusz vagy szedán. A taxi és a busz keveréke. Törökország majdnem minden városában megtalálható, bár Isztambulban és Ankarában a közlekedési káosz elleni harc során próbálják visszaszorítani. Általában magántulajdonú kisbuszok látják el a tömegközlekedés ezen ágát. A dolmuş jelentése „megtelt”, ez a név a szolgáltatás elvéből alakult ki: a kisbuszok akkor indulnak a szélvédőjükön kifüggesztett célállomás felé, amint a megfelelő számú utas összegyűlt a járművön. A menetdíj fix, valamivel magasabb, mint a buszjegy – viszont cserében a jármű rugalmasan megáll bárhol. Isztambulban a dolmuşokat a helyi közlekedési hatóság felügyeli, a taxi és a dolmuş keverékének számító taxidolmuş (taksi dolmuş) pedig teljesen a város által szabályozott árakkal dolgozik, akárcsak a taxi. A taxidolmuş olyan, mint egy hagyományos sárga taxi, négy főt szállít, de meghatározott útvonalon és fix díjért. Az iránytaxikat naponta több mint 2,2 millió utas használja. ## Vízi közlekedés thumb\|250px\|Komphajó Isztambulban Mivel Isztambult szinte minden irányból víz veszi körül, a kompok fontos részét képezik a mindennapi közlekedésnek. Több típusú jármű közlekedik: a deniz otobüsü (karcsú vízibusz), mely csak utas- és áruforgalmat bonyolít, a nagyobb testű, lassabb vapur (személyszállító komp), valamint a feribot (személy- és járműszállító komp). A vízi közlekedést több cég végzi, az İstanbul Deniz Otobüsleri (İDO), a Turyol és a Dentur Avrasya, valamint magánkézben lévő hajók is közlekednek, ezeket a város önkormányzata szabályozza. Az İDO a város legnagyobb víziközlekedés-szolgáltatója, 35 állomással és 53 hajóval rendelkezik. ## Légi közlekedés thumb\|250px\|Az Isztambuli repülőtér thumb\|250px\|A Sabiha Gökçen repülőtér Isztambult három nemzetközi repülőtér szolgálja ki: az Atatürk nemzetközi repülőtér és a 2018-ban átadott Isztambuli repülőtér a város európai oldalán, valamint az államalapító Mustafa Kemal Atatürk fogadott lányáról, Sabiha Gökçenről elnevezett Sabiha Gökçen repülőtér az ázsiai oldalon. Az 1953-ban épült Atatürk nemzetközi repülőtér ezt a nevét 1985 óta viseli. A repülőtér nemzetközi termináljának kapacitása 25,5 millió utas évente, a belföldi terminálé pedig 12,8 millió. 2015-ben a nemzetközi terminál 41,9 millió utast fogadott, a belföldi forgalom pedig 19,3 millió utas volt. A repülőtér megközelíthető az M1-es metróval, az Atatürk Havalimani állomásnál, valamint a 96T jelű busszal Taksimból. Az új Isztambuli repülőtér átadásával az Atatürk repülőteret a kereskedelmi forgalom elől lezárták, 2019 áprilisa óta csak teherforgalmat, diplomáciai forgalmat, légitaxiforgalmat bonyolít. A Sabiha Gökçen repülőteret 2001-ben nyitották meg, 2016-ban 29,6 milliós utasforgalmat bonyolított, ebből 20,1 millió belföldi utas volt. A repülőtér forgalma 2011 óta megduplázódott. Megközelíthető több İETT-buszjárattal, valamint Havataş shuttlebuszokkal. Az M4-es metró hosszabbítása a repülőtérig folyamatban van. ## Tarifarendszer Az isztambuli tömegközlekedés okos-fizetőrendszere az érintéssel működő, feltölthető Istanbulkart. Négyféle típusú kártya létezik, egy általános anonim kártya, valamint speciális kártyák, melyek igényléséhez személyazonosító dokumentum szükséges. Ilyen a kék színű havibérlet, valamint az utazási kedvezményekre jogosító kártyák a diákok és a tanárok számára, valamint az ingyenes utazást biztosító kártyák a fogyatékkal élők, a 65 év feletti nyugdíjasok, valamint közalkalmazottak meghatározott csoportjai számára. A kártyát a metrón, a buszokon, a villamosokon, a kompokon, az elővárosi vasúton és a siklóvasutakon is lehet használni fizetésre. Feltölteni erre kijelölt eladóhelyeken, illetve automatáknál lehet (Biletmatik). Az Istanbulkart a korábbi Akbil rendszert váltotta fel 2009-ben, az Akbilt 2015-ben vonták ki végleg a forgalomból. 2017-től építik ki a városban a taxis fizetőrendszert, mely lehetővé teszi, hogy a fix áron szállító taxikban Istanbulkarttal is lehessen fizetni. ## Tervezett projektek A jelenlegi metrórendszer bővítése és a meglévő vonalak hosszabbítása folyamatos. További hét metróvonalat terveznek átadni.

Szent Péter-bazilika

A vatikáni Szent Péter-bazilika (, ) a római katolikus egyház első számú temploma, a négy nagy bazilika (basilica maior) egyike. A Vatikán állam területén található, befogadóképessége körülbelül . A hagyomány szerint Szent Péter apostol sírjára építették, ennek ellenére nem ez a templom a Római egyházmegye székesegyháza, hanem a lateráni bazilika. Belső hosszúsága 211,5 méter, magassága 132,5 méter, alapterülete körülbelül , amellyel a bazilika valószínűleg a világ legnagyobb belső terével rendelkező temploma. A bazilikát II. Gyula pápa idejében, a 16. század elején kezdték építeni, az akkor részlegesen lebontott régi római Szent Péter-bazilika helyére. Alapkőletétele 1506. április 18-án volt. Tervezését II. Gyula pápa Bramantéra bízta, aki az eredeti bazilika helyére egy lenyűgöző, kilencosztatú térrendszert tervezett. A középpontba 42 m átmérőjű, tamburos kupolával fedett négyezetet, ahhoz négy oldalról félköríves apszissal záródó, körülbelül 60 m hosszú keresztszárakat, a sarkokba pedig a főtér formáját 1:2-es méretcsökkentéssel megismétlő, szintén görög kereszt alaprajzú, kupolás melléktereket képzelt el. Bramante halála után Raffaello és Ifjabb Antonio da Sangallo is számos tervrajzot készített, azonban csak Michelangelo tervei valósultak meg, de azok is csak részlegesen. A kupolát Michelangelo tervezte, görög kereszt alaprajzú tér fölé. Egy magas dobon álló kupolát képzelt el, de mielőtt megvalósíthatta volna terveit, 1564-ben meghalt. Követője, Giacomo Della Porta igyekezett tiszteletben tartani nagy elődje elképzeléseit, és a kupolát Michelangelo tervei alapján készítette el, de úgy, hogy ívét magasabbra emelte. A templom végleges alaprajza azonban Michelangelo szándékával ellentétben nem görög, hanem latin kereszt alaprajzú lett. A templom befejezése után szükségessé vált olyan tér kialakítása az épület előtt, ahol a hívek részt vehetnek az egyházi ünnepségeken, és láthatják a körmeneteket is. A megrendelés szerint további követelményeknek is eleget kellett tennie, így fontos szempont volt például az, hogy a pápa a tér minden pontjáról látható legyen, emellett a teret 100 ezer ember befogadására kellett alkalmassá tenni. Mivel a Michelangelo által tervezett kupolát a Carlo Maderno által épített homlokzat teljes egészében takarta, Bernini az ellipszis alakú térrel (amelyet körként érzékelünk) és az itt felállított szökőkutakkal, valamint a tér oldalán található kolonnádokkal igyekezett elvonni a figyelmet erről a hibáról. A főhomlokzat előtti, trapéz alakú tér (Piazza Retta) szolgált arra, hogy az emberek figyelmét a kupolára irányítsa. Ennek köszönhetően a bazilikához való közeledés kevéssé érzékelhető; tovább engedi láttatni a kupolát. Ezen építészeti bravúroknak köszönhetően, végül sikerült kijavítani az épület hibáit, és 1667-re befejeződött a több mint egy évszázadig tartó építkezés. A 71 méter hosszú, 13,5 méter széles és 20 méter magas előcsarnok a homlokzathoz hasonlóan Carlo Maderno munkája, a belső térbe innen öt ajtó vezet. Ezek közül a jobb szélső, a Porta Santa (szent kapu) csak szentévekben használható, máskor be van falazva. A bal szélsőn, a Halál Kapuján át a megboldogult pápák porhüvelye hagyja el a trónját, 1964 óta. A bazilika háromhajós, kereszthajóval és apszissal ellátott, latin kereszt alaprajzú tér. A főhajót tíz korinthoszi pillér választja el a mellékhajóktól, közülük az apszis felé eső négy óriási pillér tartja a kupolát. Tetejét dongaboltozattal fedték be, amelyet a 18. század végén VI. Piusz pápa megrendelésére aranyozott panelekkel borítottak be. A főoltár előtti, félkörív alakú, korláttal védett, mélyebben fekvő területen, a régi bazilika padlószintjén egy fülke nyílik Szent Péter sírjával. Pontosan efölött van a bazilika főoltára, amelyen csak a pápa misézhet. Az oltár fölé bronzból készült baldachin magasodik, Bernini alkotása. Az apszis legkiemelkedőbb műalkotása Szent Péter katedrája, szintén Bernini zseniális és összetéveszthetetlen remekműve. A bazilikában számos oltárt és síremléket állítottak fel, az oltárképek túlnyomó többsége vászonra festett képek alapján készült mozaik. ## Kezdetek és a régi Szent Péter-bazilika A római császárok korában a jelenlegi Vatikán területe gyümölcsöskertekkel borított, divatos városrész volt, ahol az előkelők fényűző villákat építtettek. Caligula idejében az egyik, a császár anyjának tulajdonában lévő birtokon az uralkodó kőcirkuszt építtetett, ahol gladiátor- és állatviadalokat tartottak. Később, a keresztényüldözés idején, a viadalok mellett, a keresztények nyilvános, látványszámba menő kivégzésének helyszínévé is vált. A hagyomány szerint Szent Péter is ebben a cirkuszban szenvedett mártírhalált, és az északi irányban elterülő közeli temetőben temették el. Az évszázadok során viszonylag kevés utalás maradt meg temetkezési helyével kapcsolatban, és ezek is homályos forrásból származnak. Csak XII. Piusz pápa idejében, a 20. század közepén, 1940-től 1952-ig folytattak tervszerű feltárásokat a területen, a jelenlegi bazilika alatt, ahol feltételezhetően sikerült azonosítaniuk Szent Péter sírját, késő antik források szerint, már I. Anaklét pápa idejében kis méretű kápolnát emeltek a szent sírja fölé, ami hamarosan az első keresztények népszerű zarándokhelyévé vált. A régi Szent Péter-bazilika, amely a jelenlegi templom helyén állt, annak a kápolnának a helyére került. Az épületről Raffaello egyik, a Vatikáni Stanzákban látható, A Borgo égése című festményéről kaphatunk képet, amelyen a homlokzat látható bizánci mozaikdíszítéssel. A forrásokban nem maradtak fenn pontos utalások arra, hogy Nagy Konstantin császár mikor döntötte el, hogy Szent Péter sírja fölé akkora templomot emeltet, ahol egyszerre több ezer hívő gyűlhet össze. Az építkezés kezdetének időpontját sem lehet pontosan meghatározni. Feltételezhetően 324 előtt kezdték el építeni, valamikor 319 és 322 között. Az építőknek komoly nehézségekkel kellett megküzdeniük, ugyanis a temető domboldalon helyezkedett el, amelyen először egy vízszintes területet kellett kialakítaniuk, amelynek során a régi temető sírjait földdel és törmelékkel töltötték fel, valamint Szent Péter sírjának kivételével a magasabb sírok tetejét elbontották. Csak ezután kerülhetett sor a munkálatok elkezdésére. A templom alapozásánál a templomhajók alapfalait 8 méter magasra kellett építeni, míg az épület nyugati és északi részén a domb oldalába süllyesztették őket. Az épület nagy mérete és a technikai nehézségek ellenére a munkálatok olyan gyorsan haladtak, hogy 329 körül a bazilika szerkezete elkészült, és a dedikációs mozaikfeliratok is rákerültek az apszis félkörívére. A templom bazilika-elrendezésű volt, négyszer huszonnégy oszlop tagolta öt hajóra, belső terébe öt ajtón keresztül lehetett bejutni. A főhajó 118 méter hosszú volt, szélessége elérte a 64 métert. Az oszlopok fölött egyenes architráv húzódott, tetejét fából ácsolt fedélszék borította. A főhajó és a kereszthajó azonos magasságúak voltak, és a mellékhajók fölé magasodtak. Az építkezés a templom felszentelése után is folytatódott, a homlokzat 360, a nagy átrium, középen egy kúttal csak 390 körül készült el. Az apszis közepén, porfir oszlopokkal körülvéve állt Szent Péter sírja. A falak mellett pápák, királyok és császárok síremlékét állították fel. A padlót is szinte teljesen beborították a sírok, a terület 16. századi feltárásakor számos, padlóba süllyesztett szarkofágot tártak fel, ezek közül több a 4. századból származott. Az épület belsejét értékes márványokkal, mozaikokkal valamint szőttesekkel díszítették. A pápák olyan művészeknek adtak megbízásokat a templom díszítésére, mint Giotto és Pietro Cavallini. A templomban koronázták meg a német-római császárokat, és itt ünnepelték 1300-ban a kereszténység első szentévét is. A 15. század közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az épület állapota teljesen leromlott. Ezenkívül egyre kevésbé felelt meg az avignoni fogságból visszatért és fokozatosan egyre nagyobb befolyást szerző pápaság reprezentációs igényeinek. V. Miklós pápa volt az első, aki elkezdte átépíttetni a templomot. A tervezéssel Leon Battista Albertit, a kivitelezéssel Bernardo Rossellinót bízta meg, azonban a pápa 1455-ben meghalt, mielőtt komolyabb átépítésbe kezdtek volna. Utódai csak kisebb átalakításokat végeztek a legkritikusabb helyeken, főleg a közelgő szentév miatt. II. Piusz helyreállíttatta a főoltár fölötti cibóriumot, IV. Szixtusz utasítására a cibóriumot kidíszítették, valamint VI. Sándor idejében befejezték a főhomlokzaton álló lodzsát. ## Építéstörténet A jelenleg látható templom 120 év alatt épült fel, II. Gyula, X. Leó, VII. Kelemen, III. Pál, III. Gyula, IV. Pál, IV. Piusz, V. Piusz, XIII. Gergely, V. Szixtusz, VIII. Kelemen, V. Pál pápák idejében, akik Donato Bramante, Raffaello Sanzio, Giuliano da Sangallo, Fra Giocondo da Verona, idősebb Antonio da Sangallo, Baldassare Peruzzi, ifjabb Antonio da Sangallo, Michelangelo Buonarroti, Pirro Ligorio Jacopo Barozzi (ismertebb nevén Vignola), Giacomo Della Porta, Domenico Fontana, Carlo Maderno és Giovanni Lorenzo Bernini részére adtak megbízásokat az épület egyes részeinek kivitelezésére. A régi bazilika Szent Péter apostol mellett Nagy Konstantinhoz, az első keresztény császárhoz is köthető volt, így II. Gyula kevésbé magabiztos elődei nem is gondoltak a lebontására. Uralkodásának kezdetén feltételezhetően ő is csak annyit tervezett, hogy folytatja a régi bazilika renoválását, és csak a feltétlenül szükséges részeket építteti át. Valószínűleg 1503 nyarán jutott arra az elhatározásra, hogy lebontatja a régi templomot, így megteremtve a lehetőségét annak, hogy a nyugati kereszténység legnagyobb templomát emeljék a helyére. ### Bramante A pápa pályázatot hirdetett az új Szent Péter-templom tervezésére. A pályázatot Bramante nyerte meg, ami meglepő volt, ugyanis a művész csak néhány évvel korábban költözött Milánóból Rómába. Az Uffizi gyűjteményében számos vázlatot őriznek, köztük az egyetlen olyan alaprajztöredéket, amely bizonyíthatóan Bramante munkája. Ez a töredék, ami az eredeti rajznak a fele, egy görög kereszt alakú épületet ábrázolhat, a hajók találkozásánál és a kereszt szárai fölött kupolákkal. Ez az elrendezés a bizánci építészetre vezethető vissza, többek között a velencei Szent Márk-székesegyház formájára. Az volt az elképzelése, hogy a római Pantheon félgömb alakú kupoláját két dongaboltozatú hajó találkozására helyezi. Ez az épületforma óriási teherbírású falakat igényelt volna, ezért úgy tervezte, hogy a falakat fülkékkel tagolja, hogy megtörje a nagyméretű, sima falfelületek egyhangúságát. A terv ebben a formában nem valósult meg, viszont komoly hatást gyakorolt a kortárs építészekre, akik kisebb templomokon felhasználták Bramante ötleteit. Ezek közül a legismertebbek: a Todiban álló Santa Maria della Consolazione-templom, amelyet Cola di Mateuccio kezdett építeni, 1508-ban, a másik a firenzei idősebb Antonio da Sangallo alkotása, a Montepulcianóban található Madonna di San Biagio. Az új templom alapkövét 1506. április 18-án rakták le, II. Gyula pápa személyes közreműködésével, aki ezután kihirdette, hogy az építkezésben résztvevők bűnbocsánatban részesülnek. Az alkalomra érmét vertek, rajta a épület tervezett képével. A munkálatokat a templom hátsó részénél kezdték, a majdani kupolát tartó pillérekkel. Az útban lévő épületelemeket lebontották, csak ahhoz a területhez nem nyúltak, ahol Szent Péter sírja áll. A miséket a még megmaradt templomrészben tartották, majd később, amikor világossá vált, hogy az építkezés elhúzódik, a sír felett egy ideiglenes kápolnát emeltek, ami az építkezés befejezéséig állt. A régi templomot díszítő ókeresztény mozaikokat, Giotto freskóit és a kora reneszánsz alkotásait nagyrészt megsemmisítették, amiket megőrzésre méltónak tartottak, a két templom padlószintje közötti, föld alatti helyiségekben zsúfolták össze. Ezek között voltak pápák sírjából származó töredékek, oltárok és II. Ottó császár szarkofágja. Ezek a tárgyak jelenleg a Vatikáni Grottákban láthatók. A bazilika építéstörténete bonyolult, az első évekről nem maradtak fenn egykorú források. Még azt sem tudták pontosan megállapítani, hogy Bramante mikor kapott utasítást rajzok készítésére. A legnagyobb problémát az jelenthette számára, hogy még csak hozzávetőleges utasításokat sem kapott azzal kapcsolatban, hogy mekkora költséggel, milyen épületet tervezzen. A pápát feltételezhetően csak az épület szimbolikus jelentése érdekelte. Egyes kutatók úgy vélik, hogy az egyetlen Bramanténak tulajdonítható alaprajztöredék csak a kórus újjáépítésére vonatkozott. Számos olyan rajz is előkerült, amely a műhelyéhez köthető, nagy részük segítőjének, Baldassare Peruzzinak a munkája. Bramante 1514-ben bekövetkezett halálakor nem hagyott hátra pontos terveket, és az új épületből még csak nagyon kevés valósult meg. Gyakorlatilag a kupolákat tartó négy pillér egy része állt. Azonban Menicantonio de' Chiarello rajzai közül (Morgan Library, New York) az egyik arra utalhat, hogy Bramante egy famodellt is készített. Napjainkig a kutatók nem tudtak pontos képet alkoti Bramante elképzeléseiről. Az viszont biztosra vehető, hogy az általa tervezett pillérek nem tudták volna megtartani a kupola súlyát, így utódainak folyamatosan növelniük kellett a méretüket. Ez a tévedés azzal magyarázható, hogy abban a korban senkinek nem volt ekkora épület tervezésében tapasztalata. A statikai számításokról meg fogalmuk sem volt. ### Raffaello és ifjabb Antonio da Sangallo Az építkezés irányításával ezután Raffaellót bízták meg, aki számos tervrajzot készített, ezekből azonban szinte semmi sem valósult meg. Raffaello együtt dolgozott Fra Giocondóval, majd 1516-ban Antonio da Sangallo is csatlakozott hozzájuk. Raffaello első elképzeléséről Sebastiano Serlino egyik metszete segítségével kaphatunk képet. Raffaello terve latin kereszt alakú volt, a homlokzat portikuszát óriási oszloprendekkel képzelte el. A főkupola mellé, Bramante elképzeléséhez hasonlóan, négy mellékkupolát tervezett, azonban Fra Giocondo, valamint Sangallo boltozatos tetőt javasolt a főhajó teljes hosszában. A Sacco di Roma (1527) utáni években a Vatikánban az építészeti tevékenység gyakorlatilag leállt. Ez a Szent Péter-bazilikát különösen súlyosan érintette, mert nem voltak elegendő anyagi források az építkezés folytatásához. Bár az adók emelkedtek, a német nyelvterület országai visszautasították megfizetésüket. Így a templomon végzett munkálatok lelassultak és nagyrészt a bazilika alatti központi terület megemelésére szorítkoztak. Marten van Heemskerck egy 1535-ben készített vázlatából kiderül, hogy az építkezési terület romokban állt. Később Antonio da Sangallo, aki Bramante mellett is dolgozott, elkezdte újratervezni az épületet, és megpróbálta enyhíteni az évtizedes elhanyagoltság okozta károkat. Pontos elképzeléseit egy nagyméretű, körüljárható modellről ismerjük, amely sok kompromisszumot tartalmazott. A központi rész eleve adott volt, mert már álltak a Bramante által tervezett pillérek, amelyeket jelentősen megnagyobbított. A kupolát méhkas alakúra tervezte, amelyet könnyebb lett volna kivitelezni. Sangallo azonban 1546-ban meghalt, még azelőtt, hogy terveiből bármi is megvalósult volna. Utána a mantovai udvarban fényes karriert befutott Giulio Romanót kérték fel, hogy legyen a bazilika főépítésze. Elfogadta a megbízást, azonban néhány hónap múlva ő is elhunyt. ### Michelangelo 1546-ban a pápa Michelangelót bízta meg az építkezés folytatásával, aki csak parancsra vállalta el a megbízatást. Sangallo utolsó tervét leegyszerűsítette, számos részletet, tornyokat és külső oszlopsorokat törölt belőle. Ezzel magára vonta azoknak a haragját, akik hasznot húztak az építkezés elhúzódásából és akiknek ezek az épületrészletek ürügyet szolgáltattak ellenőrizhetetlen kiadásokra. III. Pál pápa azonban, aki felismerte, hogy Michelangelo az egyetlen ember, aki képes a már fél évszázada tartó építkezés befejezésére, minden intrikával szemben megvédte a művészt. Michelangelo, hogy elkerülje a korrupciónak még a gyanúját is, beíratta a szerződésébe, hogy ellenszolgáltatás nélkül vállalja a feladatot. Michelangelo elsősorban Bramante tervének egyszerűsítésére törekedett. Minden nélkülözhető járulékos elemet törölt a tervből, köztük oszlopsorokat és nyílásokat, mert ezek mind csökkentették a falak teherbíró képességét. Csökkentette a kupolát tartó pillérek és a falak távolságát, ezzel biztosította az épület stabilitását és a megfelelő alátámasztást a kupola számára. A kupolát viszont a tervezettnél sokkal magasabbra emelte, mint a Bramante által elképzelt, félgömb alakú kupola, amely csak belülről nézve lett volna monumentális. A bazilikának csak egyetlen bejáratot tervezett, hatalmas méretű oszlopcsarnokkal. A következő tizennyolc évben a munka gyorsan haladt, annak köszönhetően, hogy a spanyolok az Amerikából rabolt arany egy részével jelentős részt vállaltak a költségvetésből. ### Michelangelo után Michelangelo 1564-ben bekövetkezett halála után Giacomo Della Porta vette át az építkezés vezetését. Ekkor még csak a kupoladob állt, a tényleges kupola építését csak ekkor kezdték meg. Michelangelo is hátrahagyott egy fából készült modellt, azonban utóda megváltoztatta a tervet, és a kupola ívét még meredekebbre építette. Megváltoztatta a lanternát is, díszítését gazdagabbá, bonyolultabbá, majdnem barokkossá téve. A kupolát 1600 munkás Della Porta és Domenico Fontana (aki valószínűleg a kor legtehetségesebb mérnöke volt) irányítása alatt 22 hónap alatt, 1590. június 21-én fejezte be. A templom kupolája óriási hatást gyakorolt a későbbi korok építészeire. Nem csak Itáliában, hanem mindenhol, ahova eljutott a reneszánsz művészet hatása, a 16. század közepétől alig építettek olyan keresztény templomot, amelyet ne kupolával fedtek volna be. A 17. század első felében a tervet újból módosították, és az épületet latin kereszt alaprajzúvá bővítették. A munkálatok Carlo Maderno irányítása alatt folytak, aki a lényegesen meghosszabbította a főhajót, és a templom lezárásaként elkészítette a ma is látható főhomlokzatot. Ez a főhajó azonban háttérbe szorította Michelangelo kupoláját. Maderno megpróbálta tiszteletben tartani nagy elődje elképzeléseit, így a homlokzatot a lehető legalacsonyabbra tervezte, valamint a kupolát két toronnyal akarta kiemelni. 1612-ben V. Pál elrendelte a tornyok megépítését, azonban a munkát a lábazati szintnél félbeszakították. Röviddel beiktatása után, VIII. Orbán pápa megbízta Berninit, hogy fejezze be a templomot. A munkálatok (a belső díszítés, a baldachin, a Szent Péter tér rendezése), amelyekre sohasem készült egységes terv, negyven évig foglalkoztatták a művészt. 1636-ban Bernini tervei alapján folytatták a harangtornyok építését a déli toronynál, hamarosan azonban újra félbe kellett hagyni építésüket, mert a torony süllyedni kezdett. Bernini újabb terveket készített, amiket azonban nem valósítottak meg, hanem 1646-ban lebontották a már elkészült épületrészeket is. Egy későbbi tervén Maderno eredeti elképzeléséből indult ki, alacsonyabb tornyokat tervezett, amelyeknek elég lett volna a kisebb alapozás is, valamint nagy nyílásokkal csökkentette a tornyok súlyát. Végül ez a elképzelése sem valósult meg. ## A Szent Péter tér A templom befejezése után szükségessé vált egy olyan tér kialakítása az épület előtt, ahol a hívek részt vehettek az egyházi ünnepségeken és láthatták a körmeneteket. VII. Sándor pápa 1656-ban megbízta Berninit a tér kialakításával, és a munkálatok gyorsan, 1657 és 1667 között be is fejeződtek. A tér kiterjedésével és a városhoz kapcsolódásával a kupola ellenpontja lett, a diadalmas egyház jelképe. Elrendezésében nagy szerepet játszik, hogy különböző szertartásokat és körmeneteket tartanak itt, és a templom melletti palota lodzsájáról adja a pápa karácsonykor és húsvétkor áldását Rómára és a földkerekségre (urbi et orbi). A térnek a befogadó formája ezeknek a feladatoknak felel meg. Bernini legelső elképzelése egy trapéz alakú tér volt, amelyet kétszintes, a palotákra emlékeztető homlokzat fogott volna közre, majd 1657-ben állt elő azzal a javaslattal, hogy ellipszis alakú legyen, és magában álló oszlopos árkádok határolják. Ezt a megoldást végül vízszintes gerendázattal lezárt portikusszal váltotta fel, így a tér végre megfelelt a szertartások jellegének. Bernini ezzel a megoldással megtalálta a legegyszerűbb és legerőteljesebb formát. Az egyszintes árkádsor jobb áttekinthetőséget biztosít, olcsóbb és megfelelőbben egyenlíti ki a templom homlokzatának arányait. 1667-ig még függőben volt az a terv, hogy a teret a kinyúló portikuszok folytatásaként egy rövidebb oszlopsorral zárják le, de végül ezt elvetették, és a környék képe sokáig nem változott. A teret csak a 20. században nyitották meg a Via della Conciliazione kialakításával a Borgo végéig, egészen az Angyalvárig. Ellipszis alakú területének szélessége 320, hosszúsága 240 méter. A teret két oldalról egy-egy 17 méter széles kolonnád szegélyezi, amelyek négy-négy oszlopsorból állnak. A kolonnádokat összesen 284, mészkőből faragott, 13 méter magas dór oszlopból alakították ki. Az oszlopsorok tetejét nagyméretű párkányzattal zárták le, így a kolonnádok teljes magassága eléri a 21 métert. A párkányzat két végében VII. Sándor pápa címerét helyezték el, közöttük 70–70, nagyrészt Bernini által tervezett, több mint három méter magas, szenteket ábrázoló szobrok kaptak helyet. A kolonnádok és a templom közé szintén Bernini tervei alapján két, 120 méter hosszú, egyenes épületszárnyat építettek. A bal oldali szárnyat Nagy Károlyról, a jobb oldalit Nagy Konstantinról nevezték el, utóbbiból nyílik a Vatikáni Palota bejárata. A tér közepén, 8 méter magas alapon egy 25 méter magas, egy darab vörös márványból faragott obeliszk áll, amely az egyiptomi Héliopoliszból származik. I. sz. 37-ben, Caligula idejében szállították Rómába, majd a cirkusz mellett állították fel. V. Szixtusz pápa parancsára, 1586-ban helyezték át a Szent Péter tér közepére. Az átszállítás Domenico Fontana irányítása mellett négy hónapig tartott, és több száz ember munkaerejét vette igénybe. A obeliszket 1586. szeptember 10-én állították fel kilencszáz ember, száznegyven ló és huszonhat csörlő közreműködésével. Az obeliszk és az oszlopsorok között féltávolságra, mindkét oldalon egy-egy 14 méter magas szökőkutat állítottak fel. A kutakból feltörő víz az örök életet jelképezi. A jobb oldalon álló kút Carlo Maderno munkája, 1613-ból. Jelenlegi helyére akkor került, amikor Bernini tervei alapján átrendezték a teret. A bal oldali kút a szimmetria végett készült, Bernini alkotása 1675-ből. A 18. és 19. században kísérleteket tettek arra, hogy a templomot és a hozzá tartozó teret egy nagyobb urbanisztikai egységbe integrálják, de a környék jelenlegi arculatát csak a 20. század első felében alakították ki, XI. Piusz pápa idejében. Ő volt az, aki beleegyezését adta a környékbeli régi paloták lebontáshoz, ami 1937-ben lehetővé tette a munkálatok megkezdését. A környék ma is látható formáját az 1950-es szentévben kapta a Via della Conciliazione felavatásával. ## A homlokzat A templom homlokzatát a térről 34 lépcsőfokon keresztül lehet megközelíteni. A lépcsősor lábánál jobboldalt Szent Péter, baloldalt Szent Pál szobrát állították fel. A szobrokat G. Fabris és A. Todolini faragta, 1840-ben. Jelenlegi helyükre 1847-ben kerültek, két kisebb szobrot felváltva. A 118 méter széles, viszonylag alacsony homlokzat magassága 45,5 méter, azért, hogy ne takarja el a kupolát. A mészkőből készült homlokzatot nyolc darab, 27 méter magas, majdnem 3 méter széles korinthoszi féloszlop tagolja. A homlokzat tetejét párkányzat zárja le, amelynek tetejére 13 nagyméretű, majdnem 6 méter magas szobrot állítottak fel. A szobrok Krisztust, Keresztelő Szent Jánost és a hű apostolokat ábrázolják. A párkányzat két szélén látható órák Giuseppe Valadier munkái a 18. századból. A bal oldali órán a római pontos idő látható, míg a jobb oldali, amelynek csak egy mutatója van, az európai középidőt mutatja. A bal oldali óra alatt alakították ki a bazilika harangkamráját. A tíztonnás harang 2,5 méter átmérőjű, 2,6 méter magas. Az órákhoz hasonlóan ez is Valadier alkotása, amelyet VI. Piusz pápa 1786-ban szentelt fel. A homlokzatot tagoló oszlopok között kilenc lodzsát alakítottak ki. A középsőn jelenik meg az új pápa közvetlenül megválasztása után, és innen mondja el első beszédét. ## Az előcsarnok Az előcsarnokot öt kovácsoltvas kapun keresztül lehet megközelíteni. A középső kapu felett V. Pál, mellette kétoldalt VIII. Orbán, míg a két szélső kapunál VI. Piusz pápa címere látható. A 71 méter hosszú, 13,5 méter széles és 20 méter magas előcsarnok a homlokzathoz hasonlóan Carlo Maderno munkája. A bazilika felőli oldalát jón féloszlopokkal tagolták. Az értékes, színes márványpadlót Bernini tervei alapján alakították ki, majd XIII. Leó utasítására 1880-ban restaurálták. A padló közepén XXIII. János pápa címere a II. Vatikáni Zsinat megnyitására (1962. október 11.) emlékeztet. A csarnok mennyezetét Martino Ferrabosco stukkódíszítése borítja, amely jeleneteket ábrázol az apostolok életéből. Ezenkívül többször megjelenik rajta V. Pál címere is. A lunetták mellett az első 32, mártíromságot szenvedett pápa szobrát állították fel. Az előcsarnok két végében, egymástól 139 méter távolságra látható Nagy Károly (balra) és Nagy Konstantin (jobbra) lovas szobra. Nagy Károly szobra Agostino Cornacchini 1725-ben készült alkotása, míg Nagy Konstantin szobrát Bernini faragta 1670-ben, 72 évesen, és a művész egyik legkiemelkedőbb alkotásának tekinthető. A főbejárattal szemben a tér felőli oldalon az egyik lunettába helyezték el a Giottónak tulajdonított Navicella erősen restaurált mozaikját. A mozaik azt a jelenetet ábrázolja, amikor a vízen járó Krisztus magához hívja Szent Pétert. A bazilika belső terébe öt kapu vezet. Ezek közül az egyik, a Porta Santa (szent kapu) csak a szentévekben használható, egyébként be van falazva. Az öt kapuból négy a 20. században készült. - A balról első kapu a Halál kapuja (Porta della morte), azért, mert ezen haladnak keresztül a pápatemetési menetek. Két szárnyát Giacomo Manzú készítette 1961 és 1964 között, XXIII. János megbízásából. Az ajtószárnyak felső része egy-egy nagyobb, míg alsó fele négy-négy kisebb domborműből áll. A két felső dombormű Krisztus és Mária halálát ábrázolja, míg a többi Ábel, Szent József, Szent Péter, XXIII. János, Szent István, VII Gergely, egy férfi és egy nő halálát jeleníti meg. - A második, a Jó és a Gonosz kapuja (Porta del bene e del male) 1970 és 1977 között készült. Alkotója Luciano Minguzzi, aki az elkészült művet ajándékba adta VI. Pál pápának, nyolcvanadik születésnapja alkalmából. A jobb oldali, „a Jó” ajtószárnyon Szent Ágoston, két galamb, egy keresztelés, egy fegyvertelen katona, XXIII. János, VI. Pál pápák és a feltámadt Lázár, míg a bal oldali „a Gonosz” ajtószárnyon Szent Vitálisz és Agricola halála, egy galambot zsákmányoló sólyom, Szent András mártíromsága, vallási alapon elkövetett gyilkosságok, Káin és a Krisztust becsmérlő (bal oldali) lator jelenik meg. - A középső kapu (Porta centrale) a legrégebbi, Antonio Averulino, ismertebb nevén Filarete alkotása. Az ajtószárnyakat 1445-ben fejezte be, készítésére IV. Jenő pápától kapott megbízást. Hat domborművén Krisztust ábrázolta, valamint Máriát, Szent Pált karddal a kezében, Szent Pétert, ahogy átadja a kulcsokat az előtte térdelő pápának, Szent Péter mártíromságát és Szent Pál mártíromságát, aki bekötött szemmel, térden állva várja a halált. A domborművek közötti keret domborművei IV. Jenő pápa idejének kiemelkedő eseményeit mutatják be, köztük az 1438-ban tartott Ferrarai zsinatot, amelyen egyesítették a keleti és a nyugati egyházat. - A negyedik, a Szentségek kapuját (Porta dei Sacramenti) 1965-ben készítette Venanzio Crocetti. A 7,43 méter magas és 3,8 méter széles ajtó mindkét szárnyát négy-négy domborművel díszítette. A domborművek egy hírhozó angyalt és a 7 szentséget: a keresztséget, a bérmálást, az eucharisztiát (oltáriszentség), a bűnbocsánatot, a betegek kenetét, az egyházi rendet és a házasságot jelenítik meg. - Az ötödik, utolsó, a Szent kapu (Porta Santa) csak a szentévek során használható, különben be van falazva. A szentév első napján a pápa kalapáccsal háromszor ráüt a falra, majd az ajtót kibontják, és a zarándokok ezen keresztül lépnek be a templomba. A két ajtószárnyat Vico Consorti készítette, és 1949. december 24-én helyezték a korábbi, 1749-ben készült faajtó helyére. Az ajtót díszítő tizenhat domborművön a művész az emberek által elkövetett bűnök és az isteni megbocsátás jeleneteit mutatja be. ## A belső tér ### A főhajó A bazilika egy háromhajós, kereszthajóval és apszissal ellátott latin kereszt alaprajzú tér. A főhajót tíz korinthoszi pillér választja el a mellékhajóktól, közülük az apszis felé eső négy óriási pillér tartja a kupolát. A főhajó hossza 187 méter, magassága 45, szélessége 27 méter, ami a kereszthajónál eléri a 140 métert. A főhajót dongaboltozattal fedték be, amelyet a 18. század végén VI. Piusz pápa megrendelésére, aranyozott panelekkel borítottak. A bal oldali oszlopfők fölötti párkányon fekete betűkkel arany háttérre írt szöveg látható: EGO ROGAVI PRO TE, O PETRE, VT NON DEFICIAT FIDES TVA: ET TV ALIQVANDO CONVERSUS CONFIRMA FRATRES TVOS De imádkoztam érted, ó Péter, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet (Lukács evangéliuma 22,32, katolikus Biblia, Szent István Társulat) A jobb oldali oszlopfők fölé a következő szöveget írták: QVODCVMQUE LIGAVERIS SVPER TERRAM, ERIT LIGATVM ET IN COELIS: ET QVODCVMQUE SOLVERIS SVPER TERRAM, ERIT SOLVTVM ET IN COELIS Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva. (Máté evangéliuma 16,19, katolikus Biblia, Szent István Társulat) A főhajó bejáratánál kétoldalt egy-egy szenteltvíztartót helyeztek el, Francesco Moderati (balra) és Giuseppe Lironi (jobbra) munkáját. A bejárat közelében, a márványpadlóba süllyesztett vörös porfírkorong a régi Szent Péter-bazilikából került ide, ahol eredetileg a főoltár közelében volt. Ezen a helyen térdelve kapta meg 800 karácsonyán Nagy Károly a császári koronát III. Leó pápától. Később huszonegy utódját is ugyanott koronázták a Német-római Birodalom császárává. A főoltár felé haladva a padlóban megjelölték a tizenöt legnagyobb keresztény templomnak (köztük az Esztergomi székesegyháznak) a Szent Péter-bazilikában elférő méretét. A főhajó oszlopait borító díszítések X. Ince pápa megbízásából, Bernini tervei alapján készültek, 1645-től. A puttókat, a galambokat, a portrékat ábrázoló domborműveket és a pápai jelképeket, a tiarát és a kulcsokat műhelyének tagjai kivitelezték. A pillérek tetején, a párkány alatt fülkéket alakítottak ki, ahová 1700-tól rendalapítók szobrát helyezték el, kevésbé jelentős művészek alkotásait. A főhajó jobb oldalán, a bejárattól a harmadik oszlop előtt baldachin alá helyezték el Szent Péter márványkatedrán ülő bronzszobrát (91.). Arnolfo di Cambio alkotásának tartják, de elképzelhető az is, hogy sokkal korábban készült. Erre az utalhat, hogy egy 1283-ból származó pecsét, ami a szobrot ábrázolja, antik szoborként hivatkozik rá, így az is lehetséges, hogy valamikor a 6. században öntötték, és 1300-ban került a régi Szent Péter-bazilikába. Jobb kezét áldásra emeli, míg bal kezében a Mennyország kulcsát tartja. Június 29-én a szobrot díszes ruhába öltöztetik és tiarával koronázzák meg. A katedra későbbi, 1800-ban készült, a szobor előtt álló két gyertyatartót 1971-ben állították fel. A baldachin fölötti, 1871-ből származó mozaik IX. Piusz pápát ábrázolja, aki bűnbocsánatot ígért azoknak, akik elzarándokolnak Rómába és megcsókolják a szobor lábát. ### A főoltár és a baldachin A főoltár előtt egy félkörív alakú területen két széles lépcsőn keresztül lehet a régi Szent Péter-bazilika padlószintjét megközelíteni (87). A lépcső korlátját kilencvenhárom olajlámpás díszíti, két végében Szent Péter és Szent Pál kis méretű szobrát állították fel. A lejáratot és az alsó szinten található helyiséget Carlo Maderno tervei alapján díszítették, a lépcsőket görög eredetű márvánnyal borították. Az értékes márványokkal borított alsó helyiség közepén, aranyozott rács mögött egy fülke nyílik, ami alatt Szent Péter sírja található. Ezen a helyen már a korai keresztények is Szent Péter sírját tisztelték, és innen került elő a görög nyelvű felirat is: „Péter itt van”. A 20. században folytatott régészeti feltárások eredményeként 1968. június 26-án VI. Pál pápa kijelentette, hogy a sírban talált csontdarabok Szent Péter földi maradványai. A fülke közepén, aranyozott bronzládában fehér, szalagszerű liturgikus kellékeket, ún. palliumokat tárolnak, amelyeket Szent Ágnes napján (január 21.) megáldott bárányok gyapjából szőnek. Fekete selyemből hat-hat keresztet hímeznek rájuk (Krisztus öt sebére és a kereszt vasszegeire utalva); majd a pápa, az utóbbi évben metropolitának kinevezett főpapoknak adományozza őket, Péter apostol utódával való közösség jegyében. (A pápa által viselt palliumon piros keresztek vannak.) A fülke hátsó részén 11. századi, Krisztust ábrázoló mozaik látható. Szent Péter sírja fölött áll a bazilika főoltára, ahol csak a pápa misézhet (pontifikálhat). Az oltárt egy Nerva fórumából származó görög márványtömbből faragták ki, és VIII. Kelemen pápa szentelte fel 1594-ben. Egy régebbi, II. Kallixtusz pápa idejéből, 1123-ból származó oltár fölé helyezték, amit egy még korábbi oltár tetejére állítottak fel. Az oltár fölé magasodik Bernini remekműve, a bronzból készült baldachin (82), a művész első munkája a templomban. Mielőtt megkapta a feladatot, kinevezték a pápai bronzöntőműhely vezetőjévé, ami a feladat rendkívüli nagysága miatt elengedhetetlen volt. A művésznek a templom négyzet alakú terét olyan alkotással kellett kitöltenie, amely nem törpül el a gigantikus építészeti környezet mellett. A baldachin elkészítése kilenc évig, 1624-től 1633-ig tartott, és hatvankét tonna fémet használtak fel hozzá. A baldachin az építészet és a szobrászat sajátos szintézise, a 17. századi barokk művészet jellemző példája és egyik legnagyszerűbb alkotása. A terv kiindulópontja a körmenetekhez használt hordozható baldachin, amelyet a művész hatalmasra nagyított, így márványtalapzatokon álló, 20 méter magas oszlopokból áll, amelyek a Salamon templomának oszlopaira emlékeztetnek, egy cibóriumsátrat alkotott. Felületén számos helyen méhek domborműve látható, ez a megrendelő, a Barberini családból származó VIII. Orbán pápa címerére utal. Az oszlopokat aranyozott olajfa- és babérágakhoz hasonló díszítésekkel emelték ki, a csavarodó oszlopok a mozgalmasságot és az ég felé való törekvést szimbolizálják. A baldachin tetején a sarkokon virágfüzéreket tartó angyalok állnak, ezek Francesco du Quesnoy munkái. A baldachin tetején ezenkívül még több kis méretű angyalszobor is található, ahogy a pápai hatalom jelképeit emelik a magasba. A baldachin legtetején aranyozott földgömbön álló keresztet állítottak fel, amelyet pálmaágak kötnek össze a sarokban álló angyalfigurákkal. Az eredeti elképzelést, amely szerint a baldachin csúcsát a Feltámadt Krisztus bronzalakja koronázta volna meg, a szobor hatalmas súlya miatt nem tudták megvalósítani. ### A kupola A bazilika padlószinttől számított 120 méter magas kupoláját a főoltár fölé építették. Súlyát négy hatalmas, 45 méter magas és 71 méter kerületű pillér hordozza. A kupola díszítésére VIII. Kelemen adott megbízást Giuseppe Cesarinak, ismertebb nevén Cavalier d'Arpinónak, aki 1603 és 1612 között készítette el azokat a rajzokat, amelyek alapján a kor legtehetségesebb mozaikművészei dolgoztak. A csegelyeken, nyolc méter magas medalionokban a négy evangélista mozaikképe látható. Fölöttük, a kupoladob alsó részén két méter magas, fekete betűkkel, arany háttér elé a következő latin nyelvű szöveget írták: TV ES PETRVS ET SVPER HANC PETRAM AEDIFICABO ECCLESIAM MEAM ET TIBI DABO CLAVES REGNI CAELORVM Péter (szikla) vagy, erre a sziklára építem egyházamat. Neked adom a mennyek országa kulcsait. (Máté evangéliuma 16,18, katolikus Biblia, Szent István Társulat) A felirat a kupoladobba vágott tizenhat ablakon keresztül kap megfelelő világítást. Az ablakok fölötti kupolarészt tizenhat bordával tagolták. Ezeket a felületeket függőlegesen hat részre osztották és mozaikokkal borították. A második és negyedik sávban a képeket négyszög, a harmadikban kör alakú keretbe foglalták. Alulról a lanterna felé az - 1\. sávban tizenhat, a bazilikában eltemetett pápát, a - 2\. sávban Krisztust, Máriát, Keresztelő Szent Jánost, Szent Józsefet, valamint apostolokat, a - 3\. sávban a passió kellékeit tartó angyalokat, a - 4\. sávban kerubokat és szeráfokat, az - 5\. sávban Szent Péter sírját őrző angyalokat, a - 6\. sávban szárnyas szeráfokat ábrázoltak. A tizennyolc méter magas lanternában arany háttér előtt az Atyaistent jelenítették meg. ### A kupolát tartó pillérek A kupolát tartó négy pillér alsó részén Bernini egy-egy fülkét alakított ki, ahova hatalmas, majdnem öt méter magas szobrokat állítottak fel. A szobrok Bernini modelljei alapján készültek, azonban a négy szobor közül csak az 1643-ban befejezett Szent Longinus az ő munkája. Több mint harminc terv után azt a változatot készítette el, amely Longinus megtérését ábrázolja. Kereszt alakban kitárt karokkal néz fel Krisztus keresztjére, és ekkor ismeri fel benne Isten fiát. Az alak rendkívüli monumentalitásával és a többi szobor koncepciójával a négyezetet esztétikai és ikonográfiai értelemben is a bazilika spirituális középpontjává tette. Szent Heléna (1646) Andrea Bolgi, Szent Veronika (1632) Francesco Mocchi, Szent András (1639) Francesco du Quesnoy alkotása. Három szobor esetében szakítottak a hagyománnyal, Michelangelónak azzal a felfogásával, hogy a szobrokat egy márványtömbből kell „kibontani”, és alkotásaikat több darabban készítették el. Szent Longinus figurája négy, Szent Heléna számos, míg Szent Veronika három részben készült el, és csak Szent András szobra egy darabból. A pillérek felső részére szintén Bernini tervei alapján egy-egy erkélyt építettek, mögöttük a baldachinra emlékeztető csavart márványoszlopokkal szegélyezett fülkékkel. A fülkékbe a szentekhez kapcsolódó, már nagyon rossz állapotban lévő ereklyéket helyeztek el. A négy ereklye: - Szent Longinus oszlopában (88): a szent lándzsájának egy darabja, II. Bajazid szultán, II. Mohamed fia ajándéka VIII. Ince pápának (1492), - Szent Heléna oszlopában (84): a Szent Kereszt néhány darabja, amelyet korábban a római Santa Croce in Jerusalemme- és a Santa Anastasia-templomban őriztek, majd 1629-ben VIII. Orbán utasítására a bazilikába szállítottak, - Szent Veronika oszlopában (80): egy kendő, egy szakállas férfiarc lenyomatával, ami a kereszteslovagok közvetítésével került Jeruzsálemből Rómába, - Szent András oszlopában (76): a szent fejereklyéje, ami 1460-ban Velencéből került a bazilikába. Az ereklyék jelenleg nem az eredeti helyükön vannak, hármat közülük a Szent Veronika oszlopában őriznek, és egyházi ünnepeken bemutatják a híveknek. A negyedik ereklyét, Szent András fejét VI. Pál pápa 1966-ban az ortodox egyházzal való baráti kapcsolatok bizonyítékaként a pátrai Szent András-templomnak ajándékozta. ### A jobb oldalhajó A főhajóhoz hasonlóan a bejárattól számított harmadik pillérig az oldalhajó is Carlo Maderno irányítása alatt épült. A kápolnák közötti árkádokat az első szentté avatott pápák, valamint a pápai hatalom jelképeinek domborműves ábrázolásai díszítik. A bejárat felőli első kápolna a Pietà-kápolna (9). Eredetileg Keresztrefeszítés-kápolnának nevezték a falait borító, a Passió jeleneteit ábrázoló nyolc freskó miatt. Az oltár fölötti festményen a Kereszt felmagasztalása látható, amely a többi festménnyel együtt Giovanni Lanfranco alkotása. A többi falfelületet mozaikokkal és értékes márványlapokkal borították. A kápolnában 1736-ban helyezték el a fiatal Michelangelo egyik fő művét, a Pietàt, Francesco Borromini még 1626-ban készült talapzatára. A szobor 1498 és 1499 között készült, Jean de Bilhéres bíboros megbízásából, aki a síremléke számára rendelte meg. Miután 1971. május 20-án egy zavarodott férfi kalapáccsal megrongálta a Madonna arcát, a kápolnát egy törhetetlen üveglappal zárták le. A bejárattól számított első pilléreken két síremlék kapott helyet. A főhajó felőli oldalon Krisztina svéd királynő emlékműve áll, Carlo Fontana alkotása(10). A királynő arcképe aranyozott bronzmedalionon látható, amelyet koronát viselő koponya tart. A színes márványurna oldalain domborművek mutatják be a királynő katolikus hitre térését (aki ezért lemondott trónjáról) és a hit diadalát az eretnekség fölött. Az emlékművel szemben XII. Leó pápa kenotáfiuma került a pillér oldalára (11), akit a San Leone Magno-templom főoltára elé temettek el. A tömeget megáldó pápa szobra, G. de Fabris alkotása, az 1825-ös szentévre készült el. A kenotáfium alatt nyíló ajtó az ellipszis alakú Szent Miklós-kápolnába vezet. A kápolnában található festett keresztet Pietro Cavallini művének tartják. Két oltára közül az egyiket Szent Józsefnek, a másikat Szent Miklósnak szentelték. A második, Szent Sebestyénnek szentelt kápolna nevét az oltár fölött elhelyezett mozaikról kapta. A mozaik Pier Paolo Cristofari munkája, aki Domenico Zampieri, ismertebb nevén Domenichino rajzai alapján készítette. Az oltár alá, üvegkoporsóba helyezték el a boldoggá avatott XI. Ince pápa testét. A falakon két 20. századi alkotás kapott helyet. Balra (14) Francesco Nagni 1949-ben elkészült műve, XI. Piusz szobra, aki az 1929-es lateráni egyezmény után megalakult Vatikán állam első pápája volt. Balra (12) XII. Piusz szobra áll, amelyet az általa kinevezett bíborosok megrendelésére Francesco Messina készített 1964-ben. A művész a pápát áldásra emelt kézzel ábrázolja, azonban gesztusa úgy is értelmezhető, hogy megpróbálja távol tartani a II. világháború borzalmait. A második és a harmadik kápolna között építették fel Matilda toszkánai őrgrófnő emlékművét (15), aki VII. Gergely pápa nagy hatalmú támogatója volt a IV. Henrik ellen folytatott invesztitúraharcban. Az emlékmű Bernini tervei alapján készült, a grófnő szobrát Andrea Bolgi faragta. A szarkofág előlapján látható dombormű Stefano Speranza alkotása, és azt a pillanatot ábrázolja, amikor Canossában, 1077. január 28-án, IV. Henrik császár három nap várakozás után a pápa elé járulhatott. A grófnő sírjával szemben egy tipikus barokk stílusú alkotást, XII. Ince pápa Francesco della Valle által készített emlékművét helyezték el (1746) (16). A pápát áldás közben ábrázoló síremlékre jellemző a színes márványok alkalmazása. A harmadik, nagyméretű kápolna az Oltáriszentség-kápolna (17). Az oldalhajótól Francesco Borromini barokk stílusú kovácsoltvas rácsa zárja el. A kápolnában látható legértékesebb tárgy Bernini 1674-ben tervezett aranyozott bronzból készült tabernákuluma. Alakja Bramante híres San Pietro in Montorio-templomára, vagy ismertebb nevén a Tempiettóra emlékeztet. Peremére a tizenkét apostol kis méretű, aranyozott szobrát állították, kupoláján Krisztus alakja jelenik meg. A tabernákulum felületét lapis lazuli berakásokkal díszítették. Mellette kétoldalt egy-egy imádkozó angyal aranyozott bronzszobra látható. Az oltár mögé került Pietro da Cortona a Szentháromságot ábrázoló vászna, a bazilika egyetlen vászonra festett képe. A harmadik pillérnél egymással szemben két pápa síremléke kapott helyet. Balra XIV. Gergely síremlékét (18) a Hit és az Igazságosság szobraival Prospero da Brescia faragta. Jobbra XIII. Gergely emlékműve (19) Camillo Rusconi alkotása. Az urna előlapján egy dombormű azt a jelenetet ábrázolja, amikor 1582-ben bevezették a róla elnevezett Gergely-naptárat, és október 4-e után október 15-e következett, így kiküszöbölve a Iulius Caesar idejétől fogva érvényes naptár pontatlanságát. A kezét áldásra emelő pápa mellett kétoldalt az Erőt és a Vallást szimbolizáló alakok jelennek meg. ### A jobb oldali kereszthajó A jobb oldali kereszthajót Michelangelo tervei alapján építették, és megfelel az eredeti tervek szerinti görög kereszt alaprajzú épület egyik szárának. Mészkőből készült mennyezetét a 18. században Luigi Vanvitelli tervei alapján aranyozott és fehér stukkókkal borították. A kereszthajó elején a XIII. Gergely pápáról elnevezett Gergely-kápolnát (21) alakították ki, aki Giacomo Della Portát bízta meg azzal, hogy fejezze be a még Michelangelo által elkezdett épületrészt. A kápolna falait értékes, színes márványokkal, gyöngyházzal, aranyozott bronzzal, színes mozaikokkal és stukkókkal borították be. A fölötte kialakított kupola magassága 42 méter. A hátsó falánál felállított oltár fölé 1578-ban XIII. Gergely utasítására egy 12. századi, bekeretezett, a Madonnát ábrázoló freskórészletet helyeztek el (23). Az oltárt alabástrommal, ametiszttel és más féldrágakövekkel, valamint négy afrikai eredetű zöld márványoszloppal díszítették. Az oltár alatt egy porfírból készült urnában őrzik Nazianzi Szent Gergelynek, Kappadókia egyik nagy teológusának maradványait. Alakja megjelenik a kápolna tetejének félkörívein is Szent Jeromos, Nagy Szent Gergely pápa és Nagy Szent Vazul mellett. A mozaikokat Nicola da Piccola rajzai alapján Girolamo Muziano és Salvatore Monosilio készítette. A kápolnától balra található XVI. Gergely 1854-ben készült, klasszicista stílusban készült emlékműve, Luigi Amici alkotása (22). A pápát trónszéken ülve ábrázolja, ahogy kezét áldásra emeli. A mellette álló két nőalak a Tudást és az óvatosságot szimbolizálja. Visszatérve a főhajóba a kupolát tartó pillér bejárat felőli oldalán állították fel Szent Jeromos oltárát(20). Fölötte Domenichino híres képének, Szent Jeromos utolsó áldozásának (1614) mozaikmásolata került a falra. Az eredeti festményt jelenleg a Vatikáni képtárban őrzik. A képen a kilencvenéves, haldokló Szent Jeromos látható szentek és angyalok társaságában és mellette összekuporodva fekvő hűséges oroszlánjával. A mozaik, számos más a bazilikában látható képpel együtt Pier Paolo Cristofari munkája, akinek a festményekről készült vázlatai és előkészítő rajzai számos múzeumba és templomba szóródtak szét. A pillér másik, az oldalhajó felé eső oldalán Nagy Szent Vazul oltára áll (25). A fölötte elhelyezett mozaikkép Pietro Subleyras festménye alapján készült, és azt a pillanatot ábrázolja, amikor 372-ben a szent olyan áhítattal misézett, hogy nem vette észre a templomba belépő Valens császárt és kíséretét. Az oltárral szemben az aranyozott háttér előtt álló, fehér márványból faragott emlékművet Pietro Bracci készítette XIV. Benedek számára(24). A pápát állva jelenítette meg, ahogy megáldja az 1750-es szentév alkalmából összegyűlt tömeget. A kereszthajóban az oltártól számított legtávolabb álló középső oltárt a Mamertino börtön őreinek szentelték, ahol Szent Péter raboskodott(28). Az oltár fölötti mozaikkép Jean Boullogne, ismertebb nevén Giambologna festménye után készült, és a Szent Péter által keresztény hitre térített őrök mártíromságát ábrázolja. A jobb oldali oltárt a csehországi Szent Vencelnek, a meggyilkolt fejedelem tiszteletére emelték (27), az oltárképet Angelo Caroselli festménye alapján készítették. Az oltár mellett kétoldalt mozaikmedalionokban Szent Cirillt és testvérét, Metódot, Európa patrónusait ábrázolták. A bal oldali oltárt Fornia mártír püspökének, Szent Erasmusnak ajánlották (29). Az oltárkép szintén Cristofari munkája, Nicolas Poussin 1743-ban készült festménye alapján. A falakon látható fülkékben, hasonlóan a főhajóhoz, híres rendalapítók szobrai kaptak helyet. A szobrok fölött, a párkány alatt körbefutó arany háttérre írt felirat Máté evangéliumából való (16, 16-17): O PETRE, DIXISTI: TV ES CHRISTVS, FILIVS DEI VIVI. AIT IESVS: BEATVS ES SIMON BAR IONA: QVIA CARO, ET SANGVIS NON REVELAVIT TIBI Simon Péter válaszolt: "Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia." Erre Jézus azt mondta neki: "Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked (katolikus Biblia, Szent István társulat) A kupolát tartó apszis felőli pillér mellett emelték a Navicella-oltárt (32), amely nevét a vízen járó Jézust ábrázoló mozaikról kapta. A mozaik Giovanni Lanfranco festménye alapján 1727-ben készült. Vele szemben áll Antonio Canova egyik leghíresebb alkotása, XIII. Kelemen pápa klasszicista stílusban készült síremléke (31). Ez a bazilika legkorábbi klasszicista stílusú alkotása. Canova mellőzte a többszínű márvány használatát, és elődeivel ellentétben a halált csontváz vagy koponya helyett egy fáklyát eloltó szárnyas géniusz alakjával szimbolizálta. Az idős pápát térden állva, imádkozás közben jelenítette meg. Balra tőle a Vallás alakja egyik kezét a szarkofágra támasztja, míg másik kezében egy keresztet tart. A szarkofágon a pápa nevét tartalmazó medaliont két oldalról a Remény és a Könyörületesség domborműve keretezi. A szarkofág alatt a két fekvő oroszlán mészkőből készült, míg a síremlék többi részét a művész carrarai márványból faragta. Az emlékműtől balra, a kereszthajó legtávolabbi sarkában épült fel a Szent Mihály-kápolna. Mennyezetét egyházatyák képei díszítik. A jobb oldali oltárt Szent Mihály arkangyalnak szentelték (33). A fölötte, aranyozott bronzkeretbe illesztett oltárkép 1757-ben készült a bolognai Guido Reni egy korábbi alkotása alapján. A hátsó fal mellett felállított oltár Szent Petronilla tiszteletére készült (34), az oltárkép a szent temetését ábrázolja. A G. F. Barbieri, ismertebb nevén Guercino festménye után készült mozaikkép az egyik legszebb a bazilikában, és szintén Pier Paolo Cristofari alkotása. Az oltár alatt őrzik a szent ereklyéit, amelyeket 750-ben találtak meg Domitilla katakombáiban. Az ereklyék ezután Kis Pipin frank király tulajdonába kerültek, aki egy kis méretű szentélyt építtetett a számukra. A maradványokat 1606-ban szállították át a bazilikába, és azóta ezt a kápolnát francia nemzeti kápolnának tekintik. A Szent Mihály-kápolna és az apszis közötti falon kapott helyet X. Kelemen Mattia Rossi tervei alapján készült síremléke (35). Az emlékműre jellemző a többszínű, ritka és értékes márványok használata. A trónon ülő, áldást osztó pápa alakját Ercole Ferrata faragta. Két oldalán a Könyörületességet és a Jótékonyságot szimbolizáló nőalakok állnak. A szarkofágon Leonardo Leti domborműve azt a pillanatot ábrázolja, amikor a pápa ünnepélyesen megnyitotta az 1675-ös szentévet. Az emlékművel szemben szentelték fel Tábita oltárát (36), akit Szent Péter támasztott fel. A csodát Placido Castanzi egyik festménye után készült mozaikkép mutatja be. ### Az apszis A főhajóhoz és a kereszthajóhoz hasonlóan az apszis falának felső részén is fülkék nyílnak, bennük a rendalapítók szobraival. Mennyezetét Vanvitelli tervei alapján készült aranyozott stukkódíszítéssel borították. Három medalionban a Kulcsok átadását, Szent Péter keresztre feszítését és Szent Pál lefejezését ábrázolták. Az apszis legkiemelkedőbb műalkotása Szent Péter katedrája, Bernini zseniális és összetéveszthetetlen remekműve (39). Már a 13. század második felétől Szent Péter katedrájaként tiszteltek egy elefántcsonttal díszített fából készült széket. A valóságban ez egy Szent Péter koránál később készült, vaspántokkal megerősített tölgyfaszék, fájában akácfa darabokkal. A feltételezések szerint ezek az akácfa részek lehettek Szent Péter katedrájának darabjai. A székre vasgyűrűket erősítettek, és ennél fogva hordozták a körmeneteken. Berninit VII. Sándor pápa bízta meg azzal, hogy az ereklye számára méltó helyet alakítson ki. Bernini egy aranyozott bronz katedrát készített, amelynek belsejébe beleépítették a tölgyfaszéket, és 1666. január 17-én nagy ünnepség keretében felállították az apszis oltára fölé. Az oltár alsó részét aquitaniai fehér és fekete márványból, felső részét szicíliai vörös jáspiskőből faragták. Ezen az alapon négy aranyozott bronzból készült szobor áll. A körülbelül öt méter magas alakok körbeveszik a szinte a levegőben lebegő széket, és szimbolikusan a magasba emelik. A szobrok közül a két szélső Szent Ambrus és Szent Ágoston nyugati, a két másik Szent Atanáz és Aranyszájú Szent János keleti egyházatyákat ábrázolja. A katedra fölött két angyal a pápai tiarát és a kulcsokat, a pápai hatalom jelképeit emeli a magasba. A katedrán látható aranyozott domborművek a Kulcsok átadását és a Lábmosást jelenítik meg. A katedra fölött nyíló ablakot angyalokból, fénysugarakból és felhőkből álló, aranyozott stukkóból készült széles keret szegélyezi. Az értékes cseh üvegben a Szentlélek galambja látható. A katedrától jobbra áll VIII. Orbán pápa síremléke, Bernini alkotása(38). Tervezését 1627-ben kezdte el, de a munkálatokat csak majdnem húsz évvel később, 1646-ban fejezte be. A síremléket különös gonddal készítette el, ezzel fejezte ki háláját a pápa iránt, aki felfedezte tehetségét és megbízásokkal látta el. A pápát trónszéken ülve, áldásra emelt kézzel ábrázolta. A bazilikában akkorra elkészült síremlékekhez képest szokatlan módon (leszámítva III. Pál szobrát) az elhunyt szobra nem márványból, hanem márványtalapzatra állított aranyozott bronzból készült. Az alatta álló szarkofág tetején a halált jelképező, köpenybe burkolózó aranyozott bronzcsontváz a pápa nevét a kezében tartott pergamenre írja. A szarkofág mellett kétoldalt carrarai márványból faragott nőalakok állnak. A jobb oldalon álló Igazságosság szobra az ég felé néz, ez az isteni igazságszolgáltatásban való bizalmat jelképezi. A másik alak, a Könyörületesség szobra egy gyereket tart a karjában, miközben egy másik, a halott pápára mutató kisfiút néz. A katedra másik oldalán III. Pál síremlékét állították fel(40). Kivitelezője Giacomo Della Porta volt, aki a munkához feltételezhetően Michelangelo egyik rajzát használta fel. Az emlékmű elrendezése piramis alakú, tetején a pápa bronzszobrával. Alatta a két nőalak az Igazságosság és az Óvatosság megtestesítői. Az egyik szobor a pápa testvérét, a másik az anyját ábrázolja. Az emlékmű eredetileg a Gergely-kápolnában állt, majd 1628-ban Bernini felügyelete alatt szállították át jelenlegi helyére. ### A bal oldali kereszthajó Az apszis mellett a bal oldali falba építették be VIII. Sándor pápa Arrigo di San Martino tervei alapján készült síremlékét (42). A pápa bronzalakját Giuseppe Bertoni készítette, a szarkofág mellett álló márványszobrokat, az Óvatosság és a Vallás nőalakját Angelo Rossi faragta. A szarkofág alatti domborművön a pápa által 1690-ben szentté avatott San Lorenzo Giustiniani és Kapisztrán Szent János jelenik meg. Az emlékmű kialakításakor többféle anyagot használtak fel, köztük alabástromot, többszínű márványt és breccsát. A vele szemben álló oszlop mellett szentelték fel a Béna meggyógyításának oltárát (43), akit Szent Péter gyógyított meg a jeruzsálemi templom kapuja mellett. A csodát ábrázoló mozaik Francesco Mancini egyik festménye után készült. Az oltár mellett a templom sarkában kialakított épületrész az Oszlopos Madonna kápolnája (44). Az apszis felőli fala mellett áll a régi Szent Péter-bazilikában elsőnek eltemetett pápa, Nagy Szent Leó oltára (45). Sírja eredetileg a régi bazilika sekrestyéjében volt, majd V. Pál utasítására került jelenlegi helyére III. Gergely, II. Leó és IV. Gergely maradványaival együtt. Fölötte a többi oltártól eltérően mozaikkép helyett egy márvány domborművet helyeztek el. A domborművön Nagy Szent Leó és Attila hun király találkozását jelenítették meg (452), amelynek során pápának sikerült megmentenie Rómát a hunok pusztításától. A bal oldalon áll az Oszlopos Madonna oltára (46), amely nevét egy, még a régi bazilikából származó és a Madonna képével díszített oszlopról kapta. A ma is látható, értékes márványokkal és alabástrom oszlopokkal díszített oltárt Giacomo Della Porta tervezte 1607-ben. A kápolna fölött emelkedik a bazilika egyik mellékkupolája, a hozzá tartozó lunettákban mozaikképekkel, Máriával és a Gyermekkel, Szent József álmával, Dávid királlyal és Salamonnal. A főkupolát tartó pilléren az oldalhajó felőli oldalon állították fel a Szent Szív-oltárt, fölötte egy 20. században készült mozaikképpel. Mellette kapott helyet VII. Sándor pápa híres emlékműve, Bernini utolsó nagyszabású remekműve (47). Bernininek különleges érzéke volt ahhoz, hogy a szobrászatot és az építészetet gazdag mondanivalójú alkotásokba egyesítse. Az emlékművet az egyik fülkéjébe tervezte, oda, ahonnan az akkori sekrestye nyílt. Az ajtót belefoglalta a kompozícióba, ezzel át is értelmezte a síremlék bejáratává, ezen túlmenően a halál kapujává. A művész ekkor már nyolcvanéves volt, így a síremlék elkészítésében jelentős szerepet játszottak segédei is. A térdelő, imádkozó pápa előtt egy vastag, faragott drapériából előbukkanó csontváz jelenik meg, és a kezében tartott homokórával jelzi a pápa halálának idejét. Az elhunyt egyházfőt körülvevő nőalakok erényeket szimbolizálnak. Az első, bal oldali alak, a Könyörületesség, a kezében egy gyereket tart. A vele szemben álló Igazság egy földgömbre tapos, ott ahol a térképen Anglia látszik, és ahol a pápa megpróbálta megakadályozni az anglikán egyház terjeszkedését. A síremlék hátsó részén a Óvatosság és a Igazságosság jelenik meg. A csontváz aranyozott bronzból készült, a drapériát, amiből előbukkan szicíliai jáspiskőből faragták. Az emlékmű alját a gyász jeleként fekete márványlapokkal borították. A kereszthajónak a főoltártól számított legtávolabbi pontján három oltárt szenteltek fel. A középső oltárt (51) eredetileg Tádé apostolnak ajánlották, akinek maradványait az oltár alatt egy ókori szarkofágban őrzik. Később az oltárt XXIII. János pápa Szent Józsefnek szentelte, és a szentet ábrázoló 20. századi mozaikképpel díszítették. Tőle jobbra emelték Szent Tamás oltárát (50), rajta Vincenzo Camuccini Hitetlen Tamás című képének mozaik változatával. Az oltár alatt kaptak helyett a IV. Bonifác, a római Pantheon keresztény templommá szentelő pápa ereklyéi. Balra a Szent Péter keresztrefeszítése-oltár áll (52), rajta egy Guido Reni festménye alapján készült mozaikképpel, amely az apostol mártírhalálát ábrázolja. A legenda szerint az oltárt pontosan azon a helyen állították fel, ahol Szent Pétert keresztje állt. Ennek a hagyománynak annyi valóságalapja lehet, hogy a bazilika egy részét az ókori cirkusz helyére építették. A falakon a bazilika többi részéhez hasonlóan folytatódik a rendlapítók fülkékben felállított szobrainak sora. A kereszthajó falának tetején, a párkány alatt arany háttér előtt látható felirat János evangéliumából való (21, 17): DICIT TER TIBI PETRE, LESVS: DILIGIS ME? CVI TER, O ELECTE, RESPONDENS AIS: O DOMINE, TV OMNIA NOSTI, TV SCIS QVIA AMO TE – Majd harmadszor is megkérdezte tőle: "Simon, János fia, szeretsz?" Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: "Szeretsz engem?" S így válaszolt: "Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek." (katolikus Biblia, Szent István Társulat) ### A bal oldalhajó A bal oldalhajóban, a kupolát tartó pillérrel szemben alakították ki VIII. Piusz pápa emlékművét, Pietro Tenerani klasszicista alkotását (54). A síremlék szoborcsoportja négy alakból áll, a térdelő, imába merült pápa mögött a trónon ülő Krisztus, két oldalán Szent Péter és Szent Pál jelenik meg. A síremlék alatt nyíló ajtó a bazilika sekrestyéjébe vezet. Mellette emelték a Kelemen-kápolnát (58), amelyet még Michelangelo kezdett el építeni, majd Giacomo Della Porta fejezte be az 1600-as szentévre. Oltárát (56) Nagy Szent Gergely pápa tiszteletére emelték, akinek ereklyéit az oltár alatti szarkofágban helyezték el. A pápa sírja eredetileg a régi Szent Péter-bazilika előcsarnokában állt, maradványai 1606-ban kerültek mostani helyükre. Az oltár fölötti mozaikkép Alessandro Cocchi és Vincenzo Castellini munkája, Andrea Sacchi 1625-ben festett vászonképe alapján. A mozaikképen a szent felmutatja azt a vászondarabot, amely mártírok ereklyéihez érintve vérfoltossá vált. A kápolna fölött a csegelyeket a Szent Péter katedrájánál már megjelent négy egyházatya képével díszítették, a lunettákban Mária és Erzsébet találkozását és a Dánielt az oroszlánveremben jelenítették meg. A kápolna bal oldali falán kapott helyet a klasszicista stílusú szobrászat egy másik kiemelkedő alkotása, VII. Piusz pápa emlékműve (57). Alkotója a dán származású, később Rómában letelepedő Bertel Thorvaldsen. A megfáradt pápa egy díszes trónszéken ül, és egyformán megáldja barátait és ellenségeit is. Mellette kétoldalt az idő és a történelem szárnyas géniusza látható, egyikük egy homokórát tart a kezében, a másikuk egy könyvben jegyzi fel az elhunyt pápa tetteit. Alattuk az Erőt és a Bölcsességet szimbolizáló nőalakok állnak, ahogy egy oroszlánbőrt (az erő) és egy könyvet egy bagollyal (a bölcsesség jelképe) tartanak. Visszatérve az oldalhajóba, a kupolát tartó pillérrel szemben állították fel a Jézus színeváltozása-oltárt (59), rajta Raffaello egyik fő művének mozaikváltozatával. Az eredeti festményt a Vatikáni Képtárban állították ki. A következő pilléren kapott helyet XI. Ince pápa sírja (60), a francia Pietro Stefano Monot alkotása. A szarkofág fölött ünnepélyes testtartással ülő egyházfő megáldja az összegyűlt tömeget, mellette a Hit és az Igazságosság alakjai állnak. Vele szemben emelték XI. Leó egyszínű, fehér márványból készült emlékművét (61), Alessandro Algardi művét. Az síremlék alján látható faragott rózsák arra utalnak, hogy hogy a pápa 1605-ben mindössze 27 napig uralkodott. A trónszék alatti dombormű a törökök fölött aratott 1683-as győzelmet ábrázolja. A bejárat felé haladva az oldalhajónak az a része következik, amelyet Carlo Maderno irányítása alatt építettek 1606 és 1614 között. Az innen nyíló első kápolna a Kórus-kápolna (62), amelyet a hagyomány szerint Giacomo Della Porta tervezett, de valószínűbb, hogy Carlo Maderno elképzelései alapján építették. Az oltár alatt őrzik Aranyszájú Szent János maradványait, ezenkívül Szent Ferenc és Szent Antal ereklyéit. VI. Pál pápa utasítására egy fehér márvány oszlopon nagy méretű húsvéti gyertyát helyeztek el. A kápolna mennyezetét fehér háttér előtt álló aranyozott stukkóképekkel borították, a képeken a Teremtés, az Átkelés a Vörös-tengeren és Krisztus megkeresztelése látható. Az oldalfal mellett áll a fából faragott, domborművekkel díszített, három sorból álló kórus. A kápolna mellett egy falfülkében áll a szentté avatott X. Piusz pápa sírja (64). A síremlék az építész Florestano di Fausto tervei alapján készült 1923-ban, kivitelezője Pietro Astorri volt. A pápa állva jelenik meg, ahogy karjait kinyújtja a hívek felé. Vele szemben kapott helyet VIII. Ince emlékműve Antonio del Pollaiolo 1493 és 1498 között készült rendkívüli művészi értéket képviselő alkotása (65). A síremléket eredetileg a régi Szent Péter-bazilikában állították fel. Jellegzetessége, hogy az egyházfő kétszer jelenik meg rajta, egyszer trónján ülve, áldásra emelt kézzel, másodszor szarkofágján fekve. A trónon ülő pápa mellett a négy fő erény domborművét építették a falba. Jobbra következik a Bemutatás-kápolna (67). Az oltáron Francesco Romanelli Mária bemutatása a templomban című festményének mozaikváltozata látható, a kápolna a nevét erről a képről kapta. Az oltár alatt üvegkoporsóban fekszik a szentté avatott X. Piusz pápa díszes pápai ruhába öltöztetett teste. A kápolna fölött magasodó kupolát Carlo Maratta mozaikképeivel díszítették. A jobb oldali falon egy bronzból készült dombormű XXIII. János pápát ábrázolja, ahogy egy börtönben meglátogatja az elítélteket (68). A bal oldali fal mellé állították fel XV. Benedek pápa emlékművét, akinek imádkozó alakját Pietro Canonica faragta 1928-ban (66). A szarkofág sarkait olajágakat ábrázoló domborművekkel borították, a béke jelképével, emlékeztetve az I. világháború borzalmaira és értelmetlen pusztítására. Visszatérve a főhajóba, a következő síremlék Mária Klemencia Sobieski számára készült, aki III. János lengyel király unokája volt(69). 1719-ben feleségül ment III. Stuart Jakab angol trónkövetelőhöz, és Rómában halt meg száműzött férjével együtt. A hercegnő egy medalionban látható portréját a szarkofágja fölött elhelyezkedő Könyörületesség alakja emeli a magasba. A 18. századi szobor Pietro Bracci alkotása. Vele szemben áll a Stuartok emlékműve, Antonio Canova 1819-ben elkészült alkotása, a művész egyik legismertebb munkája (70). A síremlék III. Jakab, az angliai trónkövetelő és két fia, Károly (York hercege) és Henrik (Frascati, Ostia és Velletri püspöke) számára állít emléket. Mindhárman Rómában haltak meg száműzetésben. Canova a megrendelést az angol kormánytól kapta, a költségeket III. György király fizette. A sztéléhez hasonlító síremléken egy felirat emlékezik meg a domborműveken profilból ábrázolt utolsó Stuartokról. Az emlékmű tetejét a Stuartok címere díszíti az ágaskodó oroszlánokkal. Alsó felén egy bezárt ajtó mellett a Canova művészetére jellemző, fáklyát eloltó, lehajtott fejű szárnyas géniuszok domborművei jelennek meg. Az oldalhajó utolsó kápolnája a Carlo Fontana tervei alapján épült keresztelőkápolna, közepén a keresztelőkúttal (71). Az első keresztelőmedence még Damasus pápa idejéből származott, amit a 15. században egy kútként használt szarkofággal helyettesítettek, majd a 17. században felváltották a jelenlegi medencével. Vörös porfírból faragott alsó része egy ókori pogány emlékműből való, majd később a Rómában 983-ban elhunyt II. Ottó császár szarkofágjának tetejeként funkcionált. A medence aranyozott bronzból készült rokokó fedelét Giovanni Giardoni alakította ki. Az oltárképet Carlo Maratta Krisztus megkeresztelése című festménye után 1722-ben készítették. Az oldalfalakon két további mozaikkép látható. Az egyik Andrea Procaccini 1711-ben készült vászna alapján Szent Pétert ábrázolja, ahogy megkereszteli Cornelio centuriót. A másik képen, ami Giuseppe Passeri vásznának mozaikváltozata, szintén Szent Péter jelenik meg, ahogy megkereszteli a Mamertino börtön őreit. A kupolát borító mozaikok Francesco Tevisani da Capodistria rajzai alapján készültek. A padlóban 1994. október 16-án helyezték el II. János Pál pápa címerét. ## A sekrestye, a múzeum és a grották A bal oldalhajóból VIII. Piusz sírja alatt nyílik a bazilika sekrestyéje. Ez egy különálló épületrész, építésére VI. Piusz pápa 1776-ban adott megbízást Carlo Marchionninak. Bejáratánál egy márványtáblára a templomban eltemetett pápák listáját vésték. A tábla mellett állították fel Szent András többszínű márványból faragott szobrát. Innen értékes márványoszlopokkal díszített folyosó vezet a tulajdonképpeni sekrestyébe. Ez egy ovális alaprajzú a helyiség nyolc oszloppal, amelyek Tivoliból, a Hadrianus-villából kerültek ide. A sekrestyéből nyílik a templom tíz teremből álló múzeuma. A múzeumban kiállított tárgyak közül figyelemre méltó egy 4. századi oszlop, az aranyozott bronzkakas, amely eredetileg a régi Szent Péter-bazilika harangtornyán állt, Szent Péter katedrájának egy másolata, egy drágakövekkel kirakott tiara, amivel Szent Péter napján a főhajóban álló szobrot megkoronázzák, a Vatikáni kereszt, benne Jézus keresztjének darabjaival, IV. Szixtusz pápa emlékműve (Antonio del Pollaiolo alkotása), Junius Bassus 4. századi szarkofágja és számos ereklye- és gyertyatartó. A kupolát tartó pilléreknél nyílnak a grották bejáratai. Innen a lépcsők a régi Szent Péter-bazilika padlószintjére vezetnek, ahol a Nagy Konstantin korabeli épület maradványai láthatók. Ezen a szinten helyezkedett el a római kori, 1. századi temető is, amelynek átfogó régészeti feltárására csak a 20. században került sor. A grottákban kápolnák kialakítására is volt lehetőség, valamint itt helyezték el a régi templomból megmaradt síremlékeket és műtárgyakat is. A modern kor pápái közül több egyházfőt is ide temettek, esetenként csak átmenetileg (például XXIII. János és II. János Pál pápák). Itt kapott helyet a Magyarok Nagyasszonya-kápolna is, melynek építését Lékai László bíboros kezdeményezte kezdeményezésére még 1977-ben, amit végül II. János Pál pápa szentelt fel 1980. október 8-án.

Portal

A Portal egy belső nézetes logikai platformjáték, amelyet a Valve Corporation fejlesztett és adott ki. A játék először 2007. október 9-én jelent meg a The Orange Box nevű csomag részeként Microsoft Windows és Xbox 360 platformokra, míg PlayStation 3 konzolokra 2007. december 14-én adták ki. A játék Windows operációs rendszerre megjelenő változata önmagában is megvásárolható volt, de kezdetben csak digitális úton, a Steam rendszerén keresztül, majd 2008. április 9-én dobozos formában is elérhetővé vált az Electronic Arts forgalmazásában. 2008. október 22-én az Xbox Live Arcade kínálatában is feltűnt a játék önálló változata, amely a Portal: Still Alive címet viselte, és 14 bónusz pályát tartalmazott. Amikor 2010. május 12-én megjelent a Steam Mac kompatibilis változata, azzal egy időben vált elérhetővé a játék Mac OS X operációs rendszerekre is. A játékos feladata, hogy a pályák során különböző fejtörőket oldjon meg, amiben egy teleportációt megvalósító eszköz (Aperture Science Handheld Portal Device, röviden ASHPD vagy portal gun) lesz a segítségére, amivel két sík felületre portálokat helyezhet el. A játékos egy Chell nevű lányt irányíthat, akinek a GLaDOS (Genetic Lifeform and Disk Operating System) nevű mesterséges intelligencia újabb és újabb kihívásokat állít, miközben az Aperture Science Enrichment Center tesztkamráit teljesíti, hogy végül az összeset megoldva megkaphassa a megígért tortát. A játék fizikai rendszere szerint amilyen lendülettel áthalad a játékos az egyik portálon, olyan lendülettel távozik a másikon; ez fontos szerepet fog játszani az egyes feladatok megoldásánál. Ez a játékelem a hasonló koncepcióra épülő Narbacular Drop című játékból származik, a DigiPen Institute of Technology tanulóiból álló fejlesztőcsapatból ugyanis több embert felbérelt a Valve a Portal elkészítésére. A játékot a szakma 2007 egyik legeredetibb alkotásának tartotta, de rövidsége miatt több kritikát kapott, ám főként az egyedi játékmenet és a sötét humorral átitatott történet miatt kapott pozitív visszajelzések voltak túlsúlyban. Dicsérték továbbá GLaDOS angol nyelvű szinkronhangját, Ellen McLaint, illetve a játék végén felcsendülő Still Alive című dalt, amit Jonathan Coulton írt a játék számára. A Steamen keresztül eladott példányokat nem számolva is több mint négy millió kelt el a játékból. 2011 áprilisában jelent meg a játék folytatása, a Portal 2, és újfajta játékelemekkel, valamint kooperatív móddal bővült. ## Játékmenet A Portal főhőse Chell, akit a játékos belső nézetből irányíthat, a feladata pedig különböző tesztkamrák teljesítése lesz az Aperture Science Handheld Portal Device (röviden csak portál fegyver) segítségével. Ez az eszköz egyszerre két portál, egy kék, illetve egy narancssárga létrehozására képes. A portálok között fizikai kapcsolat jön létre a háromdimenziós térben, az egyiken áthaladó tárgy vagy személy a másik portálból tűnik elő. A lendület a játék fizikájának egy fontos részét képezi. A portálokat az objektumok abban az irányban hagyják el, amely irányba a kilépő portál néz, és azzal a sebességgel, amellyel a másik portálon áthaladtak. Egy gyakori mozdulatsor a játék során például az, amikor a játékos egy falon helyez el egy portált, míg a padlón egy másikat, és a földön lévőbe ugorva elég lendületet gyűjt ahhoz, hogy a falon lévő portálból előbukkanva különböző akadályok és szakadékok fölött átjusson. Ezzel a tárgyak vagy akár a főszereplő számára is nagy távolságok válnak áthidalhatóvá, függőleges és vízszintes irányba egyaránt, amire a fejlesztők flinging (átlendülés) néven utaltak. Ahogy GLaDOS is megemlíti: „In layman’s terms: speedy thing goes in, speedy thing comes out”. („Egyszerűbben fogalmazva: ami gyorsan megy be, az gyorsan is jön ki.”) A főhős, illetve bármilyen tárgy, amely átfér a portálon, az keresztül is vihető rajtuk. Ha már a játékos elhelyezett egy portált és újat hoz létre, akkor a korábbi, ugyanolyan színű portál azonnal megszűnik. Mozgó objektumok, üveg és különböző falfelületek, folyékony anyagok és túlzottan kicsi területek nem alkalmasak arra, hogy a játékos portálokat helyezzen el rajtuk. Chell néha kockákat kap feladata teljesítéséhez, amiket a pályákon elhelyezett nagy gombokra tehet, így aktiválva bizonyos mechanizmusokat, de magasabb helyekre is eljuthat, ha felmászik a kockákon. A játékban minden tesztkamra végén, illetve néhány esetben a feladatok közben is látható egy részecskemező, amin áthaladva a korábban elhelyezett portálok megszűnnek. Ezeken átlőve új portálok sem hozhatók létre. A főszereplő lábain egy különleges szerkezet van elhelyezve, ami magas helyekről leesve megvédi a zuhanás okozta sérülésektől, ám más veszélyek is fenyegetik életét, például a lövegtornyok (sentry turrets), a pattogó energiagömbök, vagy a mérgező folyadékkal teli vermek. Chell elhalálozását okozhatja az is, ha egy portálon áthaladó dolog ráesik, vagy ha a bizonyos pályákon megjelenő zúzógépek alól nem tud időben kijutni. A legtöbb játékkal ellentétben itt nincs jelezve a főhős életereje, azonban a rövid időn belül kapott bizonyos mennyiségű sebesülés a játékos számára halállal járhat. Ám ha nem sérül meg, akkor kis idő alatt teljesen regenerálódik. Néha viszont elég egy rossz mozdulat, mivel az energiagömbök érintése, vagy a zúzógép lapítása azonnali halált okoz. A GameSpot tesztjében megjegyezte, hogy a Portal fejtörőinek megoldására több mód is lehetséges és a játék során egészen örült dolgok is kivitelezhetőek, mint a játék bemutatkozó videójában is látható cselekedetek. A Portal történetének végeztével két újabb játékmód kipróbálására is lehetőség nyílik, amik újfajta kihívások elé állítják a játékost, és alternatív lehetőségek keresésére ösztönzik. A Challenge (kihívás) mód pályái megegyeznek a korábban látott, 13–18 jelzésű tesztkamrákkal, és azok teljesítése után próbálhatók ki, ám különféle célok vannak meghatározva, mint például a pályák lehető legkevesebb lépéssel/portállal járó, vagy a legrövidebb idő alatt történő teljesítése. Az Advanced (továbbfejlesztett) pályák a játék teljesítése után érhetőek el, és összetettebbek a korábbiaknál, valamint az akadályok és a veszélyforrások száma is több. A Windows, Xbox 360 és Mac OS X platformokra megjelenő változatok számos feloldható achievementet (teljesítményt) tartalmaztak. Ezek állhatnak egyszerűbb feladatokból, mint a portálfegyver megszerzése, de lehet valamilyen trükk végrehajtása is, ilyen például egy 300 láb (~91 méter) hosszú ugrás kivitelezése. A Half-Life 2 utáni Source motoros játékokhoz hasonlóan a Portal is támogatja a commentary (fejlesztői kommentár) módot; ezt engedélyezve a pályák bizonyos pontján különböző ikonok tűnnek fel, amiket aktiválva a játékos meghallgathatja a játék készítőit, ahogy például az adott pályarész fejlesztéséről beszélnek. ## Történet ### Szereplők A játékban csupán két szereplő tűnik fel: az egyik Chell, a játék szótlan női főszereplője, a másik pedig GLaDOS (Genetic Lifeform and Disk Operating System), egy mesterséges intelligencia, aki figyeli a játékost és kommunikál vele a pályák teljesítése közben. Angol szinkronhangja Ellen McLain, bár hangját elváltoztatták, hogy gépiesnek hasson. A főhősről kevés háttér-információja van a játékosnak, azok forrása is GLaDOS, aki azt állítja, hogy Chell árva, adoptálták és nincsenek barátai. E kijelentései azonban erősen megkérdőjelezhetők, mivel GLaDOS saját bevallása szerint is hazug. A Lab Rat képregényben, amelyet a Valve a játék és a Portal 2 történetének áthidalására készített, kiderül, hogy Chell korábban azért került elutasításra, mert rendkívül kitartó, Doug Rattman, az Aperture Science korábbi alkalmazottja pedig abban a reményben helyezte a tesztalanyokat kiválasztó lista élére, hogy ő majd képes lesz GLaDOS tevékenységének véget vetni. ### Bevezetés A Portal az Enrichment Center for Aperture Laboratories (néha Aperture Science) nevű helyen játszódik, egy fiktív cég kutatólaborjában, ahol a portálfegyver létrehozásával kísérleteztek. A Portal 2 információi alapján a komplexum Michigan államban található, annak is a Felső-félszigetén. A cégről nem csak a játék során derülnek ki információk, a játékos a fejlesztők által létrehozott promóciós weboldalon is tájékozódhat. Az Aperture Science honlapja alapján a céget Cave Johnson alapította 1953-ban, kezdetben egyedüli céljuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok haderejét zuhanyfüggönyökkel lássák el. Később azonban higanymérgezés következtében Johnson mentálisan instabillá vált, 1976-ban pedig egy három lépéses kutatás-fejlesztési tervet készített, hogy a cég sikeressé váljon. Az első a Heimlich-ellenfogás, ami a manőver félbeszakítására volt hivatott, míg a második a Take-A-Wish Foundation, amelynek célja, hogy halálosan beteg gyerekek szüleitől megveszik gyermekük kívánságait, amiket később teljesen ismeretlen, egészséges, de kívánságoktól megfosztott felnőtteknek adnak át. Mindkettő kudarccal végződött, és az Egyesült Államok Szenátusa vizsgálódni kezdett a céggel szemben. A vizsgálóbizottság azonban véglegesen beszüntette a nyomozást, amikor hallott a harmadik fejlesztésről, és egy határozatlan idejű szerződést kötöttek, hogy folytassák ennek kutatását. Ez a fejlesztés alapvetően egy ember nagyságú kvantumalagút létrehozást tűzte ki célul a fizikai térben, amit később a zuhanyfüggönyökre tudnának alkalmazni. 1982-ben Cave Johnson azt a feladatot bízta a cég mérnökeire, hogy dolgozzanak ki egy olyan számítógépes rendszert, amely képes a tudatát tárolni. Ám mivel a gép elkészülte előtt elhalálozott, hűséges asszisztensére, Carloinere bízta a vezérigazgatói posztot, és azt az utasítást hagyta hátra, hogy a nő tudatát töltsék fel a gépbe, még akkor is, ha ellenkezni próbálna. 1986-ban kezdődött meg GLaDOS, a mesterséges intelligencia által vezérelt fejlesztési asszisztens és operációs rendszer létrehozása, hogy meggyorsítsák a portálprojekt munkálatait, mivel a rivális Black Mesa is hasonló portáltechnológia kidolgozásába kezdett. Nagyjából tizenhárom évvel később, 1989-ben GLaDOS fejlesztése befejeződött. Számos alkalommal próbálták aktiválni, ám azonnal le is állították, mivel a bekapcsolást követő tizenhatod pikoszekundum alatt megkezdte volna a tudósok elpusztítását. Nem sokkal később, amikor a vállalat először tartotta meg a „hozza el a lányát a munkahelyére” napot, a mesterséges intelligenciát is aktiválták, és a nap katasztrófába torkollott. E balszerencsés eset után döntöttek a personality core (személyiség mag) rendszer bevezetése mellett, és a moralitiy core (erkölcsösség mag) felszerelése után abban reménykedtek, hogy GLaDOS viselkedését megváltoztathatják. Ezután már azt állította, hogy elvesztette minden érdeklődését a gyilkolással szemben, és csakis a tudománnyal szeretne foglalkozni. Azt állította, hogy ehhez minden szükséges erőforrása megvan, leszámítva némi idegmérget, amit biztosítottak is számára, lévén a tudomány érdekében cselekszik. Később mégis ellenségessé válik, lezárja és idegméreggel árasztja el a létesítményt, és a túlélőket felhasználva megkezd egy tesztelési ciklust, hogy a Black Mesa előtt sikerüljön a portáltechnológiát kifejlesztenie. A Half-Life eseményei is nem sokkal ezután kezdődnek meg, a külvilág pedig megfeledkezik a létesítményről és a bennrekedt alkalmazottakról, a világot sújtó apokaliptikus körülmények miatt. Erik Wolpaw a Portal 2 végének magyarázatakor megerősíti, hogy a Combine invázió a Portal eseményeivel párhuzamosan zajlott. A hetekig tartó tesztelés során egyre kevesebben maradnak, Doug Rattmann pedig – akit paranoiája miatt nem tudott GLaDOS elfogni – módosítja a tesztalanyok kiválasztási sorrendjét, Chellt helyezve annak elejére. A játék eseményeinek színhelye az Enrichment Center (fejlesztési központ), ami elhagyatottnak tűnik, ám emberi beavatkozás nélkül is működik tovább. Az Aperture Science a Half-Life univerzumában is megjelenik, így a Portal eseményei a Half-Life and Half-Life 2 közé ékelődnek. Az Aperture Science a Half-Life 2: Episode Two során is említésre kerül a Borealis nevű jégtörőhajó kapcsán, ami rejtélyes körülmények között tűnt el a cég szárazdokkjából. Isaac Kleiner szerint az ellenállást segíthetnék a hajón rejtőző technológiák a Combine elleni felkelésben. A Half-Life 2 eredetileg tartalmazott volna egy fejezetet, amiben a Borealis is szerepel, ám ezt az ötletet végül elvetették, és kivágták a játékból annak megjelenése előtt. ### Történet A Portal történetét a játékos GLaDOS hangüzenetiből és az egyes pályák során található rejtett, félreeső szobákban fellelhető információkból ismerheti meg. A The Final Hours of Portal 2 szerint a cselekmény valamikor 2010 körül játszódik. A játék kezdetén a főhősnő, Chell, egy relaxációs kamrában ébred, és GLaDOS instrukcióit, figyelmeztetéseit hallja az elkövetkező tesztekre vonatkozólag. Az első néhány tesztkamrákban a játékos megismerkedhet az alapvető játékmechanikával. GLaDOS kommentárja nem csupán iránymutatásként szolgál, de a játék hangulatát is megteremti, és a játék egyik szereplőjévé lépteti elő a mesterséges intelligenciát. Chell számára egy torta és gyásztanácsadás van beígérve, amennyiben az összes tesztet sikeresen teljesíti. Chell az elhagyatott Enrichment Center tesztkamráit teljesítve jut előre, GLaDOS pedig az egyetlen, aki kapcsolatba lép vele. Ahogy a játékos halad a történetben, egyre inkább úgy tűnik, hogy GLaDOS segítőkész viselkedése mögött vészjósló célok állnak. Bár úgy tervezték, hogy készséges és ösztönző legyen, tettei és szavai alapján is kétszínű a viselkedése, ugyanis nem érdekli a tesztalanyok biztonsága és elégedettsége. A későbbi pályák is egyre veszélyesebbé válnak, GLaDOS a normál tesztkamrákat karbantartás ürügyén lecseréli az automatizált katonai lövegtornyok gyakorlópályájára, vagy halálos folyadékkal árasztja el a kamrát. Egy másik teremben a Weighted Companion Cube (súlyozott társkocka) hűségét és fontosságát hangsúlyozza, majd a tesztkamra teljesítéséhez feltételül szabja, hogy Chell a hamvasztóba helyezve eutanáziában részesítse. A lövegtornyok hatókörébe érve azonnal tűzet nyitnak Chellre, ám deaktiválásuk után gyermeki hangon (ami szintén McLainé) közlik, hogy nem hibáztatják és nem neheztelnek rá. Miután Chell az utolsó teszttel is végzett, GLaDOS gratulál neki és örömtüzet készít elő számára, biztosítja, hogy az Aperture eszközei 4000 kelvin (3727 °C) hőmérsékletig biztonságosan használhatóak, majd egy tűzverembe próbálja vezetni a játékost, ám Chell elmenekül a portálfegyver segítségével. Miután elhagyja a tesztkamrát, az Enrichment Center karbantartási részlegén keresztül folytatja útját. GLaDOS pánikba esik, és próbálja elhitetni, hogy a megölését csak a teszt részeként színlelte. Ahogy halad tovább GLaDOS, folyamatosan üzeneteket küld neki, amiből világossá válik romlottsága és az, hogy valószínűleg ő végzett az Enrichment Centerben tartózkodó többi személlyel. Útja során elhagyatott irodákat és graffitiket lát, amik a helyes irány felé terelik. Ezek a színfalak mögötti területek ütött-kopott állapotban maradtak meg, ami erős kontrasztot alkot a tesztkamrák tiszta és érintetlen légkörével. A falfirkák közt utalások találhatók például Emily Brontë No coward soul is mine, W. H. Auden Temető blues (Funeral blues), Emily Dickinson A szekér (The chariot) és Henry Wadsworth Longfellow The reaper and the flowers című versére is. GLaDOS megpróbálja lebeszélni a főhőst, fenyegeti és igyekszik elhitetni vele, hogy a rossz irány felé tart. Végül Chell eljut abba a terembe, ahol GLaDOS található. Nem színlel tovább és nyíltan kimondja, hogy a halálát akarja, az egyik alkatrész azonban leesik róla. Miután a játékos a hamvasztóba dobja, kiderül, hogy valójában az a morality core volt, ami eddig meggátolta, hogy halálos neurotoxinnal árassza el az egész létesítményt. A visszaszámláló elindul, így Chellnek hat perce van arra, hogy a rá lőtt rakétákat GLaDOSra irányítva még több alkatrészét válassza le és semmisítse meg. Amikor az utolsó darabot is elpusztítja, egy portálmeghibásodás darabokra szaggatja a termet, és minden a felszínre kerül a földalatti létesítményből. Az egyik utolsó jelenetben Chell a bejárati kapunál fekszik GLaDOS megmaradt alkatrészei között. A Portal 2 bejelentése előtt azonban egy javítást adtak ki a steames változathoz. Ez a retcon azzal az apró változtatással jár, hogy amíg Chell a földön hever, egy robothang megköszöni, igénybe veszi a party kíséretet, majd a főhős testét elvonszolják valahová. A végső jeleneteken már nem változtattak. A kamera a létesítmény belsejében végighalad egy teremig, amelyben egy fekete-erdő torta és a Weighted Companion Cube található. A tortát körbevevő polcokon tucatnyi Personality Core sorakozik, néhányukon fények gyulladnak ki, majd egy robotkar ereszkedik le, ami kioltja a tortán lévő egyetlen gyertyát. A stáblista alatt GLaDOS értékelése hallható a tesztről a Still Alive című dal formájában, amiből kiderül, hogy a kísérlet sikeres volt és GLaDOS sem pusztult el. ## Fejlesztés ### Koncepció A Portal lényegében a 2005-ös Narbacular Drop című, független fejlesztésű freeware játék szellemi utódja, amelyet a DigiPen Institute of Technology főiskola diákjai készítettek. A játékot fejlesztő csapat tagjai később a Valve alkalmazottjai lettek. A cég érdeklődését akkor keltette fel a játék, amikor látták a DigiPen éves pályaválasztási kiállításán. Robin Walker, a Valve egyik fejlesztője felvette a kapcsolatot a csapattal, tanácsokkal látta el őket és felajánlotta számukra, hogy a Valve-nél is bemutathatják a játékot. A prezentációt követően a cég alapítója és ügyvezető igazgatója, Gabe Newell az egész csapat számára munkát ajánlott a Valve-nél, hogy továbbfejleszthessék a játékot. Newell később azt nyilatkozta, hogy lenyűgözte, ahogy a csapat keresztülvitte az eredeti koncepcióját a fejlesztés során. Több játékelem is visszaköszön a Narbacular Drop című játékból, ilyen például a két portál narancssárga és kék színnel való megkülönböztetése. Egy fontos különbség azonban, hogy ebben a játékban egy portálon átlőve nem lehet egy újabb portált létrehozni. A Narbacular Dropban egy hercegnő volt a főszereplő, aki egy várbörtönből próbál elmenekülni, itt viszont már az Aperture Science áll a történet középpontjában. A Portal fejlesztése 28 hónapig tartott, miután a fejlesztőcsapat a Valvehez került, és a munkálatokat kevesebb mint tíz ember végezte. Erik Wolpaw – aki Chet Faliszek mellett a játék írója volt – azt nyilatkozta, hogy egy nagyobb fejlesztőcsapat keze alatt a Portal nem vált volna olyan jó játékká. A játék fejlesztőit Marc Laidlaw, a Half-Life sorozat írója segítette, hogy a történet illeszkedjen a sorozat cselekményébe. Erre a lépésre részben azért volt szükség, mert a kis fejlesztőcsapat korlátozott lehetőségekkel rendelkezett: ahelyett, hogy a Portal számára új művészeti irányvonalat dolgoztak volna ki, úgy döntöttek, hogy a Half-Life 2 című játék részleteit használják fel újra. A történet mellett a dialógusokat is Wolpaw és Faliszek írta. A koncepció, miszerint a játékost egy mesterséges intelligencia tereli a kísérleti laboron keresztül, hogy a portál fegyvert tesztelje, már a kezdetekkor megjelent. A fejlesztés elején csak „polite” (udvarias) néven emlegetett MI számára humoros szövegeket írtak, amiben például a játékost a party kíséret igénybevételére kéri. Végül úgy gondolták, hogy ez a stílus jól illene a készülő játékhoz, így jött létre GLaDOS karaktere. GLaDOS volt a cselekmény alapja, Wolpaw erről így nyilatkozott: „A játékot úgy terveztük, hogy a kezdete, közepe és vége is rendkívül egyértelmű legyen, valamint azt akartuk, hogy GLaDOS ezen pontokon személyiségváltozáson menjen keresztül”. Arról az ötletről, hogy egy torta legyen a jutalom, a következőeket mondta: „A fejlesztés kezdetén leültünk a csapattal, hogy eldöntsük, milyen filozófia alapján építsük fel a játékot. Ezután 15 perces néma csend következett, majd valaki megemlítette, hogy rengeteg ember szereti a tortákat”. A tesztkamrákon kívüli területek falfirkáit (mint például a „The cake is a lie”) Kim Swift készítette. ### Dizájn A játéknak szándékosan egyszerű, puritán környezetet alkottak meg, mivel a tesztelők túl sok időt töltöttek el azzal, hogy a feladványokat a funkcióval nem rendelkező, csupán dekorációként elhelyezett tárgyakkal próbálták megoldani. Ennek következtében a valóban használható eszközöket könnyebb észrevenni, amiben a klinikák érzetét átadó, steril környezet is segédkezett, amit a 2005-ös A sziget című film inspirált. Ezek alapvetően irodahelyiségek lettek volna, ám a csapatnak már nem volt elég ideje arra, hogy ezeket elkészítsék a játék számára. Kihagyták továbbá a Rat Man néven is ismert, Doug Rattmann nevű szereplőt, aki a tesztkamrákon kívüli területek falain hagyott üzeneteket a játékos számára, a csapat limitált erőforrásai miatt ugyanis a túl bő narratíva nem lett volna megfelelő. Később azonban ő került a főszerepbe a Lab Rat című képregényben, ami a Portal első és második részének történetét kapcsolta össze. Kim Swift szerint a GLaDOS ellen folytatott végső harcot többször is átdolgozták. Az első változathoz például az 1964-es Goldfinger című James Bond-film adott ihletet számukra, a játékosnak ilyenkor lézerek elől kellett volna menekülnie, amit részben a lövegtornyok irányítottak volna rá. Egy másik változatban, amelyet Portal Kombat névvel illettek, a játékos feladata a felé közeledő rakéták irányának megfordítása lett volna, miközben a rá tüzelő lövegtornyokat próbálja elkerülni. Az utolsó próbálkozásukban maga GLaDOS üldözte volna a főszereplőt. Végül azt állapították meg, hogy a tesztelők inkább egy egyszerűbb, időre történő fejtörő megoldását találták a legszórakoztatóbbnak. Swift azt mondta erről, hogy az idő szorításában az emberek sokkal komplikáltabbnak érzik a feladványokat, mint amilyenek valójában, Wolpaw pedig elismerte, hogy a neurotoxinos ötlettel elég könnyen meg lehetett valósítani, hogy a játékos GLaDOS beszédét is figyelemmel tudja követni. Chell arcát és alkatát is Alésia Glidewell amerikai színésznőről modellezték. GLaDOS szinkronhangját Ellen McLain adta. Erik Wolpaw elmondta, hogy amikor a lövegtornyokhoz keresték a megfelelő hangot, akkor hallották Ellen sikamlós hangját. Bár úgy vélték, hogy a lövegtornyokhoz nem passzolna, de nagyon megtetszett nekik, így egy kis változtatás után az ő hangját használták fel GLaDOS végleges változatához. Mike Patton hangja is hallható egy apróbb szerepben: a végső harcban ő adja az Anger Sphere nevű személyiség-mag sziszegő, morgó hangját. A Weighted Companion Cube ötlete is Kim Swifttől, a projekt vezetőjétől származott, de Erik Wolpaw is hozzájárult sajátos dialógusaival, amelyekhez az ötletet titkos kormányzati vallatási technikákról szóló anyagok nyújtották: ezekben úgy vélekedtek, hogy az elszigeteltség hatására a tesztalany kötődni kezd élettelen tárgyakhoz. Swift egy interjú során a következőeket mondta: „Készítettünk egy hosszú pályát Box Marathon névvel, melynek során a játékosoknak az elejétől a végéig magukkal kellett vinni a kockát. Sokan azonban elfeledkeztek róla, úgyhogy további dialógusokat adtunk a játékhoz, egy szívecskét rajzoltunk a kockára, és addig folytattuk, míg az emberek kötődni nem kezdtek hozzá. Később adtuk csak hozzá a hamvasztó ötletét. Ez a művészi kifejezésmód a játékmenetből fejlődött ki.” Wolpaw hozzátette, hogy a Weighted Companion Cube elhamvasztása a végső harc végleges koncepciójának szempontjából is lényeges volt, hisz nélküle a játékosok csak a GLaDOS ellen vívott harc során találkoztak volna ezzel a mechanizmussal először, míg a kockával való gyakorlás jó lehetőséget nyújtott erre. Swift elmondta, hogy a Milgram-kísérletekhez vagy a 2001: Űrodüsszeia című filmhez való bármilyen hasonlóság csupán a véletlen műve. A portálfegyver hivatalos neve (Aperture Science Handheld Portal Device), amit az ASHPD rövidítéssel is illetnek, hasonlít a Half-Life: Opposing Force főhősének, Adrian Shephard nevének rövidítésére. A rajongók még a játék megjelenése előtt felfigyeltek erre, úgyhogy a készítők ezt kihasználva egy úgynevezett red herringet helyeztek el a játékban: a billentyűzeteken Adrian Shephard nevének betűi ki vannak emelve. Kim Swift szerint azért esett a fekete-erdő tortára a választása, mert a közeli Regent Bakery & Café éttermében ez tetszett neki a legjobban, és easter eggként számos képernyőn látható a receptje bináris kódsorok formájában. A Regent Bakery szerint a fekete-erdő torta a játék megjelenése után a legnépszerűbb tortájukká vált. ### Zene A játék zenéjét Kelly Bailey és Mike Morasky szerezte. Főként dalszöveget mellőzőek, ambient stílusúak, sötét és sejtelmes szólamokkal, amelyek illeszkednek a játék atmoszférájához. A játék lezárásánál, a stáblista közben a Still Alive című dal hallható, amit Jonathan Coulton írt és Ellen McLain adott elő. Egy rövid, instrumentális, latin stílusú változata is hallható a számnak a játékban lévő rádiókon. Wolpaw elmondta, hogy Coultont a Valve a Portal megjelenése előtt egy évvel kereste meg, bár ekkor még nem volt egyértelmű, hogy pontosan hogyan is fog közreműködni. „Amikor Kim és én találkoztunk vele, hamar egyértelművé vált számunkra, hogy tökéletes érzéke van ahhoz, hogy GLaDOS számára egy dalt írjon.” Annak az ötletét, hogy a stáblista alatt legyen hallható a dal, Wolpaw egyik kedvence játéka, a God Hand szolgáltatta. 2008. április 1-jén a Still Alive ingyenesen letölthetővé vált a Rock Band című zenés videójátékhoz. A Portal zenei anyaga a The Orange Box Original Soundtrack keretein belül jelent meg, és tartalmazta a Still Alive című dalt, GLaDOS és Coulton előadásában egyaránt. A játék zenéi továbbá helyet kaptak a Portal 2: Songs To Test By (Collector’s Edition) című négylemezes kiadványon, amely 2012. október 30-án jelent meg, és mindkét játékból tartalmazott zenéket. ### Merchandise A játék és szereplői népszerűségének hatására a Valve számos terméket készített, mint például a Weighted Companion Cube plüss mása, amit a megjelenését követő 24 órán belül elkapkodtak. Készültek továbbá pólók, Aperture Science feliratú kávésbögrék, illetve the cake is a lie feliratú termékek, amiből internetes mém is vált. Wolpaw megjegyezte, hogy sok olyan játékelem vált népszerűvé, amire nem számítottak, míg több olyan dolgot észre se vettek a játékosok, amire a csapat azt hitte, közkedvelt lesz. Ilyen a játék utolsó képsorain begördülő karika, amit a fejlesztők Hoopynak neveztek el. ### Terjesztés #### Portal: The First Slice 2008 januárjában adta ki a Valve a játék speciális kipróbálható verzióját Portal: The First Slice néven, ami minden Nvidia típusú videokártyát használó Steam-felhasználónak ingyenesen elérhető vált, a két cég között létrejött együttműködésnek köszönhetően. A csomag tartalmazta továbbá a Half-Life 2: Deathmatch, a Peggle Extreme és a Half-Life 2: Lost Coast játékokat. A Portal: The First Slice a játék első pályáit tartalmazta, egészen a 10-es jelölésű tesztkamráig. 2008. május 8-án minden Steam-felhasználó számára elérhetővé tették a demót. #### Portal A Portal először a The Orange Box részeként jelent meg 2007. október 9-én Microsoft Windows és Xbox 360 platformokon, míg PlayStation 3 konzolon 2007. december 11-én. A Windows operációs rendszerre megjelenő változata a játéknak önmagában is letölthetővé vált a Steam rendszerén keresztül, míg kiskereskedelmi forgalomba 2008. április 9-én került. A The Orange Box a Portal mellett tartalmazta továbbá a Team Fortress 2 és a Half-Life 2 játékokat, valamint utóbbinak két kiegészítőjét is (Episode One, Episode Two). A Portal hozzáadása a csomaghoz egyfajta kísérlet volt a Valve részéről, nem voltak ugyanis számításaik a játék sikerességének mértékét illetően, így az Orange Box egy biztonsági hálónak is tekinthető a Portal szempontjából. A játék szerény hosszúsága is annak a következménye, hogy nem voltak biztosak abban, hogy a játékosok körében kedvező fogadtatásra talál-e majd a Portal. A Portal volt az első a Valve játékai közül, mely a Mac OS X operációs rendszert támogató játékok listáján megjelent a Steam Mac változatának 2010. május 12-én történő elindulásakor. A Steam ezzel együtt biztosítja azt a lehetőséget, hogy akik rendelkeznek például a Windowsra megjelent változattal, azoknak nem kell a programot újból megvásárolniuk Macintoshra is, hanem automatikusan megkapják a másik operációs rendszerrel kompatibilis változatát az adott játéknak, ez pedig fordított esetben is igaz. A promóció részeként a Portal a Mac kliens indulását követő két hétben minden Steam-felhasználó számára ingyenes elérhető volt. Az akció első hetében több mint másfél millió példányt töltöttek le így a Steam rendszerén keresztül. Egy hasonló promóció indult 2011 szeptemberében, az iskolakezdés időszakában, népszerűsítve a játékok oktatási célú felhasználását. A Valve úgy érezte, hogy a Portal a fizikát, a matematikát, az észszerű gondolkodást és a problémamegoldást menőnek és mókásnak mutatja, ez pedig fontos, hisz ezek jövőbeni elsajátítását így hozzák közelebb a gyermekek számára. Ez a Digital Promise nevű projekthez kötődik, amely az Egyesült Államok Oktatási Minisztériumának (United States Department of Education) kezdeményezésére indult útjára, hogy újfajta digitális eszközöket hozzanak létre oktatási célzattal, ebben pedig a Valve is részt vállalt. #### Portal: Still Alive A Portal: Still Alive Xbox Live Arcade exkluzív játékként mutatkozott be a 2008-as E3 rendezvényen, és 2008. október 22-én jelent meg. Ez a változat az eredeti játékot 14 challenge pályával és új achievementekkel bővítette. Az új tesztkamrák a We Create Stuff által készített Portal: The Flash Version pályáin alapulnak, ám az új helyszínek a történetet nem bővítik. Doug Lombardi, a Valve szóvivője szerint a Microsoft korábban elutasította a Portal Xbox Live Arcade rendszeren való megjelenését, túl nagy méretére hivatkozva. A Portal: Still Alive a kritikusok részéről kedvező fogadtatásban részesült. Andrew Hayward (1UP.com) szerint az egyszerűbb hozzáférhetőségnek és az alacsonyabb árnak köszönhetően (hiszen így nem csak a The Orange Box részeként érhető el a játék) a Portal jobb, mint valaha. Cam Shea, az IGN egyik szerkesztője az ötödik helyre rangsorolta a legjobb tíz Xbox Live Arcade játékot összesítő listáján. Véleménye szerint az Orange Box tulajdonosoknak nem biztos, hogy megéri a beszerzése, hiszen az új pályák nem adnak hozzá semmit a történethez, ettől függetlenül azok minőségével maradéktalanul elégedett volt. Az IGN szerkesztősége által 2010 szeptemberében összeállított, a 25 legjobb Xbox Box Live játékot tartalmazó listán a Portal: Still Alive a hetedik helyre került. ### A folytatás Swift elmondása szerint a Portal jövőbeni fejlődése a közösség visszajelzéseitől függött. „Egyelőre a következő lépésünket tervezzük, ami lehet akár a többjátékos mód hozzáadása a játékhoz, de a Portal 2, vagy egy új pályacsomag elkészítése is.” A folytatásról szóló pletykák akkor erősödtek fel, amikor kiderült, hogy szinkronszínészeket keresnek a Valve-nél. 2010. március 10-én bejelentették, hogy a Portal 2 még abban az évben megjelenik. A bejelentést a Portal egy nem várt frissítése előzte meg, amiben kódolt üzeneteket rejtettek el a játékosok számára a Portal 2 bejelentésére vonatkozólag, illetve a játék lezárásán is kicsit módosítottak, Chellt ugyanis a „Party Escort Bot” visszaviszi az Aperture Science létesítményébe. Bár a Valve korábbi bejelentései szerint a Portal 2 megjelenése 2010 negyedik negyedévére esett volna, végül 2011. április 19-én adták ki a játékot. ## Fogadtatás A Portal nagyon pozitív kritikai fogadtatásban részesült. Az összesítések alapján, ahol a játékot önállóan és nem az Orange Box részeként értékelték, a Metacritic szerint 90, míg a GameRankings szerint 89%-os átlagpontszámmal bír. A legtöbb dicséretet egyedi játékmenete és sötét humora miatt kapta. Az Eurogamer szerint zseniális, ahogy a játék az egyszerű és felületes feladatok végrehajtásán túllépve a Half-Life történetének részévé válik, míg a GameSpy megjegyezte, hogy a játék rövidségét vidámságával kompenzálja. A játék rövid játékideje mellett kritizálták a környezet egyhangúságát. A Portal 2 megjelenése után a Valve azt nyilatkozta, hogy dobozos formában a Portalból több mint négymillió példányt értékesítettek (az Orange Box részeként, illetve önálló formában és az Xbox Live Arcade rendszerén keresztül), ez a szám azonban nem tartalmazta a Steamen keresztül, digitális formában értékesített példányokat. A játékban helyet kapó Weighted Companion Cube iránt annak ellenére is rajongás alakult ki, hogy nem beszél és cselekszik a játék során, csupán a játékos használhatja. Plüss és papír formában is elkészítették, illetve hasonló számítógépházakat is barkácsoltak a lelkes rajongók. A játék más elemei is megihlették a játékosokat, mint például a Sentry Turret, a torta, vagy a portal gun. A játék egyik programozója, Jeep Barnett elmondta, hogy egyes visszajelzések szerint érzelmileg nagyobb hatást gyakorolt a játékosokra a Weighted Companion Cube tűzbe dobása, mint a BioShock című játékban egy Little Sister bántalmazásának a látványa. GLaDOS és a Weighted Companion Cube is jelölt volt a G4 legjobb új szereplő kategóriájában, amit GLaDOS – köszönhetően emlékezetes szövegeinek – meg is nyert. A GameStar értékelésében az FPS és a logikai játékok páratlan ötvözetének nevezik, ami kiemelkedik a többi, teleportálást alapul vevő játékmodifikáció közül, hisz az egész játékmenet eköré építették fel. Új élményt adtak a játékosoknak, ami új játékosokat csalhat az FPS-ek világába. A játékmenet szempontjából pozitívan értékelték az eszement kihívásokat, amik elgondolkodtatóak is egyben. A grafikánál úgy ítélték meg, hogy kihozták a maximumot ebből a témából, amit csak lehetett, bár egyes szobák eléggé hasonlóak. A hangoknál az újszerű hanghatásokat és a kellemes effekteket dicsérték, de úgy vélték, nem elég változatosak. Végezetül a profi ötletet, ami folyamatos újrajátszásra késztet, illetve minden idők egyik legjobb játékbefejezését emelték ki, a Portal 92 pontot kapott a 100-ból. A PC Guru cikkírója a Portalt a Half-Life világába ültetett ügyességi játéknak írta le, amely harmatos akcióelemekkel van megtűzdelve. A kritikus véleménye szerint a játékmechanizmus betanítását remekül oldották meg, viszont a játék vége izgalmasabb is lehetett volna, emellett felrótta az online játékmód hiányát is. A meglehetősen rövid játékidőt nem feledtetik a nehezített pályák és a feloldható achievementek sem. A turbózott Source motor nyújtotta megjelenítést zseniálisnak nevezte, további pozitívumokhoz sorolta a Portal Gun nyújtotta újdonságélményt, a negatívumoknál pedig a kissé monoton játékmenetet nevezte meg, és végül 7,8 pontra értékelte a 10-ből. A GameStar 2007-es évértékelésekor a Portal a TOP 5 Legeredetibb játék kategóriában az olvasók szavazatainak 22,8 százalékát szerezte meg, és ezzel az első helyre került, megelőzve a Guitar Hero III és a Call of Duty 4 játékokat. ### Modok és portok A modder közösségnek hála a Portal is több pályával, illetve egyéb moddal gazdagodott. A „We Create Stuff” elkészítette a Portal Flash változatát Portal: The Flash Version címmel, ami a The Orange Box megjelenése előtt néhány nappal került fel az internetre, és kedvező fogadtatásra lelt a közösség részéről. Később ezt a 40 tesztkamrát a rajongók a játékhoz is elkészítették egy pályacsomag formájában. Ezen pályák közül több is bekerült a Portal: Still Alive című Xbox Live Arcade változatba. A Portal: Prelude című mod egy rajongók által készített, nem hivatalos előzménytörténet a játékhoz, ami még GLaDOS beüzemelése előtt játszódik az Aperture Science egy létesítményében, és 19 kihívásokban gazdag pályát tartalmaz. Joe Larson elkészítette a Portal ASCII változatát. Egy nem hivatalos, Unity motorra épülő port iPhone készülékekre is megjelent, ez azonban csak egy tesztkamrát tartalmazott. ### Díjak A Portal számos díjat nyert: - 2008-ban a Game Developers Choice Awards díjátadón a Portal megkapta az év legjobbjának járó kitüntetést (Game of the Year), illetve az innováció és a játékdizájn kategóriákban is győzelmet aratott. - Az IGN számos elismeréssel jutalmazta a játékot: a legjobb logikai játék PC és Xbox platformokon, a leginnovatívabb dizájn kategóriában PC-n és összesítettben is az első helyen végzett az innováció és a logikai játékok kategóriájában, valamint a játékhoz készült Still Alive című szerzemény a legjobb záródal kategóriában győzedelmeskedett. Ezenfelül az IGN a leggonoszabb videójáték ellenfeleket tartalmazó 100-as listáján GLaDOS szerezte meg az első helyet. - A GameSpot Best of 2007 című összeállításában a The Orange Box négy díjat nyert a játéknak köszönhetően: a legjobb logikai játék, a legjobb új szereplő (GLaDOS), a legviccesebb játék és a legjobb új játékmechanizmus (portálfegyver) kategóriák győztese lett a játék. - A 1UP.com szerkesztői szerint a 2007-es évben a legjobb játék (PC), a legjobb narráció (PC) és a leginnovatívabb játék (PC és konzol) kategóriák győztese a Portal. - A GamePro legemlékezetesebb ellenfél (GLaDOS) kategóriájában a Portal került az első helyre. - A Portal lett a Joystiq, a Good Game, a Shacknews és a The A.V. Club szerint is 2007 legjobb játéka. - Az X-Play szerint a Portal volt 2007 legeredetibb játéka. - Az Official Xbox Magazine legjobb új karakter (GLaDOS) és leginnovatívabb játék kategóriáiban került első helyre a Portal, valamint a Still Alive a legjobb eredeti dal kategóriában nyert. - A GameSpy legjobb logikai játék, a legjobb szereplő (GLaDOS) és a legjobb sidekick (Weighted Companion Cube) kategóriákban sorolta első helyre a játékot. - A Penny Arcade a legjobb zene, a legjobb szövegkönyv és a legjobb új játékmechanika kategóriákban találta a legjobbnak a játékot. - Az Eurogamer 2007 legjobb 50 játékát összeválogató listáján a Portal szerezte meg az első helyet. - A GamesRadar minden idők legjobb játékait összesítő listáján jelenleg (2013 februárja) az első helyen áll. - 2012 novemberében a Time magazin minden idők 100 legjobb videójátéka közé sorolta a játékot. - A Wired szerint a Portal a 21. század első évtizedében megjelent videójátékok közül az egyik legbefolyásosabb, valamint remek példája a minőséget a mennyiség elé helyező videójátékoknak. ## Fordítás

National Gallery (London)

A brit Nemzeti Képtárat () 1824-ben nyitották meg a köznek, gyűjteménye rohamosan gyarapodott, ma már több mint 2300 képet számlál. Klasszicista stílusú palotáját 1836–1838 között építették fel London szívében, a Trafalgar tér északi oldalán. Képeinek értéke vetekszik a párizsi Louvre, a madridi Museo del Prado és a szentpétervári Ermitázs gyűjteményével, bár ez utóbbiak mind királyi, illetve cári gyűjteményekből alakultak. A képanyagot a Tate Galériákkal és a Nemzeti Arcképtárral megosztva gyűjti, a Nemzeti Képtár gyűjtőköre időben a 13. századtól 1900-ig tart. ## Az alapítás Az angol Nemzeti Képtárnak, a National Gallerynek a megalapítását az angol parlamentben John Wilkes (1725. október 17. – 1797. december 26.) radikális képviselő szorgalmazta 1777-ben. Az ő barátja volt a korszak neves festője, Joshua Reynolds. Reynolds ekkor már 1768 óta a Királyi Művészeti Akadémia elnöke volt. Wilkes és Reynolds úgy gondolta, hogy a sok magángyűjtemény és magánképtár mellett legyen a köznek is egy képtára. A parlament habozott elfogadni Wilkes javaslatát, emiatt az 1745-ben elhunyt Robert Walpole miniszterelnök értékes gyűjteményét sem vásárolták meg. Helyettük Nagy Katalin orosz cárnő vette meg, s így Walpole gyűjteménye ma az Ermitázsban látható. Majdnem ötven év telt el, míg egy gazdag, jó ízléssel megáldott műgyűjtő és mecénás, Sir George Howland Beaumont, Bt (1753. november 6. – 1827. február 7.) 1823-ban felajánlotta saját gyűjteményét a Nemzeti Képtár megalapítása céljából, azzal a feltétellel, hogy megfelelő körülmények között állítják ki és gondoskodnak az állagmegőrzéséről. Ekkor már hajlottak a honatyák arra, hogy létrehozzák a Nemzeti Képtárat, sőt egy gazdag kereskedő, John Julius Angerstein (1732. – 1823. január 22.) híres gyűjteményének megvásárlására megszavazott a parlament 57 ezer fontot. Amíg a parlamentben szervezték a honatyák hajlandóságát a vételár megszavazására, addig Thomas Lawrence festő, Julius Angerstein korábbi pártfogoltja nyílt levélben kérte a családot, hogy ne adják el a gyűjteményt külföldre. 1824 májusában már be is mutatták a nemzeti gyűjteményt a volt Angerstein-házban, a Pall Mallen, ez a ház lett aztán egy évtizeden át a Nemzeti Képtár otthona. Kezdetben a National Gallery a British Museum részeként működött, annak kurátorai is itt helyezték el saját képgyűjteményeiket, főleg portrékat. A galéria csak 1868-ban önállósodott teljesen, amikor a parlament elfogadta a National Gallery Act 1856 törvényt. ## Az épület ### A William Wilkins tervezte épület John Nash építész tette az első javaslatot a Trafalgar Square-en megépítendő múzeumépületre, amely elképzelései szerint a King's Mews helyén épült volna fel, míg a tér közepén a Royal Academy Parthenónhoz hasonló épülete állt volna. 1832-ben írták ki a pályázatot a Mews helyén megépítendő múzeumépület tervére, amelyre Nash társával, C. R. Cockerell építésszel közösen készítette el pályázatát. Nash hanyatló népszerűsége azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy megnyerje a pályázatot, és végül az a William Wilkins (1778–1839) kapta a megbízást az új épület felépítésére, aki az épület helyszínének kiválasztásában is részt vett, és az utolsó pillanatban adta be pályázatát. Wilkins eredeti elképzelései alapján szerette volna létrehozni a „Művészetek Templomát, amely a történelmi példák bemutatásán keresztül segíti a kortárs művészet fejlődését”, de a végeredmény – az építkezést sújtó fösvénység és a tervezés során szükséges kompromisszumok miatt – szinte minden szempontból kudarcot vallott. A kiválasztott helyszín adottságai miatt – az épület mögött egy dologház és egy laktanya volt – a múzeum csak egy terem mély lehetett. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy biztosítani kellett a múzeumon keresztül az átjárást ezekhez az épületekhez, ezért készültek el a homlokzat nyugati és keleti részén található oszlopcsarnokok. Az itt található oszlopok egy része a lerombolt Carlton-házból került ide, hogy újra felhasználják. Ezek az oszlopok azonban túlságosan rövidek voltak, és nem tették lehetővé, hogy a múzeum elfoglalja a tér északi oldalán azt az uralkodó pozíciót, amit az építész eredetileg megtervezett. A múzeum homlokzatát díszítő szobrok eredetileg a Nash által tervezett és pénzügyi gondok miatt félbehagyott Marble Arch számára készültek. Egy 20. századi kritikus szerint a tető kialakítása, ahol egy kupola és két kisebb torony található, „a kandallópárkányon található órát és a vázákat idézi fel, csak azoknál haszontalanabb”. Az épületen belül a National Gallerynek juttatott tér is elégtelennek bizonyult, hiszen a keleti szárnyat 1868-ig a Royal Academy foglalta el, mielőtt jelenlegi helyére, a Burlington-házba költözött. Az épületet már befejezése előtt is nyilvános kritikák érték, mivel a tervek egyik változatát 1833-ban kiszivárogtatták a Literary Gazette című folyóiratnak. Két évvel az épület befejezése előtt A. W. N. Pugin, a neogótikus stílus képviselője Contrasts (1836) című értekezésében a klasszicista stílus degenerációjának példájaként hozta fel Wilkins terveit. Még az uralkodó, IV. Vilmos is lesújtó véleménnyel volt az épületről és csak úgy emlegette, hogy a „randa kis luk” („nasty little pokey hole”). Elkészülte után azonban az utókor véleménye sokkal kedvezőbb az épülettel kapcsolatban, amelyet jól példáz a jelenlegi trónörökös, Károly walesi herceg, aki 1984-es beszédében „szeretett és elegáns barátunk”-ként említette az épületet. (Lásd alább.) ### Változtatások és hozzáépítések: Pennethorne, Barry és Taylor Az épület első jelentős átalakítására 1861-ben került sor, amikor elkészült a Sir James Pennethorne által tervezett hosszúkás galéria. A Wilkins által tervezett termekhez képest gazdagon díszített galéria tovább zsúfolta az épület belsejét, hiszen az eredeti bejárati csarnok helyére épült. Nem meglepő módon több javaslat is napvilágot látott a National Gallery teljes átalakítására (ahogyan azt Sir Charles Barry javasolta 1853-ban), vagy átköltöztetésére Kensingtonba, ahol a levegő minősége is jobb volt. 1867-ben id. Barry fia, Edward Middleton Barry azt javasolta, hogy a Wilkins által tervezett épületet rombolják le és helyére egy klasszikus, négykupolás épületet emeljenek. A terv azonban bukásra volt ítélve, a kritikusok azzal vádolták ifj. Barryt, hogy a „Szent Pál-katedrálist próbálja utánozni”. A múzeum mögött lévő dologház lerombolásával azonban Barrynek lehetősége nyílt arra, hogy megtervezze a Képtár első jelentős kiterjesztését: az új épületszárny 1872 és 1876 között épült. A neoreneszánsz stílusú épületrész alaprajza görög keresztre emlékeztet, amelynek középpontjában nyolcszög alaprajzú terem található. Az impozáns új szárny némileg ellensúlyozta Wilkins eredeti épületének építészeti középszerűségét, de a múzeum dolgozói nem tartották az új galériák monumentális kialakítását a múzeum funkciójához méltónak. A termek belső díszítése sem vette figyelembe az itt kiállítandó festményeket, például a XV–XVI. századi itáliai festészet termének tetejét 19. századi brit festők nevével díszítették. A hiányosságok ellenére a „Barry-termek” kialakítása nagy hatást gyakorolt a Képtár további bővítéseire is, ennek eredményeként az épület megőrizte szimmetrikus jellegét. A Pennethorne tervezte galériát a múzeum következő, Sir John Taylor által megtervezett, északi irányú terjeszkedésének előkészítéseként lerombolták. Az újonnan épült üvegkupolás bejárati csarnok tetejét John Dibblee Crace díszítette, aki korábban már a Barry-termek díszítésén is dolgozott. A csarnok déli falára tervezett freskó sosem készült el, helyét ma Frederic Leighton egyik festménye foglalja el, amelyet az 1990-es években a Royal Collectionből kapott kölcsön a múzeum. 1928 és 1952 között készült el a bejárati csarnok padlóját díszítő mozaik, Boris Anrep műve. Anrep szoros kapcsolatban állt a Bloomsbury Group néven ismert művészeti közösséggel (amelynek legismertebb tagjai Virginia Woolf, John Maynard Keynes, E. M. Forster) és alkotását nagy mértékben befolyásolta a csoport ellenérzése a viktoriánus kor értékei és kifejezésmódja iránt. Anrep szatírának, a középületek díszítésére vonatkozó 19. századi hagyományok kritikájának szánta művét, saját elképzelései szerint átformálva a viktoriánus korra jellemző nagyképűséget és morális felsőbbrendűséget. A hagyományos hét keresztény erényt saját modern erényeivel (mint például a „humor” és a „nyitottság”) helyettesítette és az élet élvezetes oldalát is ábrázolta (többek között a karácsonyi pudingot). A múlt kiemelkedő alakjainak ábrázolása helyett kortársait helyezte az előtérbe: a központi mozaik múzsái között megtalálható Virginia Woolf és Greta Garbo portréja, míg a modern erények allegorikus alakjaihoz Winston Churchill, Bertrand Russell és T. S. Eliot portréját használta fel. ### Nyugati és északi bővítések A Barry tervezte szimmetrikus szerkezetű részek tükrözésével az épületet fokozatosan tovább bővítették nyugati irányba. A burkolóanyagok megválasztásánál (sötét márvány és pala) is ügyeltek a régebbi termekkel való egységre. A szimmetriát először az 1975-ben megnyitott északi szárny törte meg. A „mérsékelt” lelkesedéssel fogadott változtatásokat aztán 1990-ben további átalakításokkal igyekeztek a korábbi részekkel összhangba hozni. Ez az 1985-ben a Barry-termek restaurálásával kezdődő, a fő szint rekonstrukcióját megcélzó nagyobb program keretében történt. ### A Sainsbury-szárny és a későbbi bővítések A legfontosabb bővítés az utóbbi években a Robert Venturi és Denise Scott Brown posztmodern építészek tervei alapján 1991-ben elkészült Sainsbury-szárny volt, ez a reneszánsz festészetnek ad otthont. Megépülését késleltette, hogy Károly walesi herceg 1984-ben a „szörnyű pörsenés egy nagyon szeretett és elegáns barát arcán” kifejezéssel illette az Ahrends, Burton és Koralek építészek első, modernista bővítési javaslatát. A Sainsbury-szárny nem olyan gazdagon díszített, mint a 19. századi és az ezeket imitáló termek. Szándékosan visszafogottabb, intim keretet ad a benne otthont kapott, általában kisebb méretű képeknek. A John Soane tervezte Dulwich Picture Gallery világosan felismerhető inspirációja mellett a firenzei reneszánsz építész, Filippo Brunelleschi stílusára utaló részleteket is felfedezhetünk rajta. Az északi galériák Barry központi tengelyét hosszabbítják meg, végigláthatunk a Galéria teljes hosszában. Ha a fő épületből a Sainsbury-szárny felé tekintünk, akkor a látvány hatását még a mind kisebb oszloppárok hamis perspektívája is fokozza. Venturi posztmodernsége a Pall Mallt, a vatikáni Scala Regiát, a viktoriánus kori épületeket és a régi egyiptomi templomok stíluselemeit idéző részletekben is megnyilvánul. Miután a Trafalgar Square környékének egy részét sétálóutcává alakították, a Gallery megkezdte a földszinti, üres irodahelyiségek átalakítását kiállítótermekké. A terv szerint a múzeumot környező, használaton kívüli udvarokat és a szomszédos National Portrait Gallerytől 2000-ben megszerzett telket is felhasználják. Az első ütem során a keleti szárny, amelyet Jeremy Dixon és Edward Jones terveztek, 2004-ben készült el. Itt egy új, földszinti bejáratot is kialakítottak, amely a Trafalgar Square felől nyílik és Sir Paul Getty nevét viseli. A projekt keretén belül a főbejáratot is felújították és 2005 szeptemberében adták át a múzeum látogatóinak. A jövőbeni tervek között szerepel egy lehetséges nyugati szárny kialakítása, amely nagyjából szimmetrikus lenne a már elkészült keleti szárnnyal és szintén egy földszinti bejáraton keresztül lenne megközelíthető. Emellett tervezik a National Portrait Gallerytól megszerzett, az épület keleti csücskében található termek megnyitását is, amelyet egy nyilvános lépcsőház tenne lehetővé. A munkálatok megkezdésének még nincs hivatalos dátuma. ### Világháborús károk és a helyreállítás Az első világháború idején, 1917-ben Londonból elszállították a műtárgyakat a háborús károk megelőzése végett. A második világháború idején még sokkal óvatosabbak voltak, már a hadüzenet előtt, 1939. szeptember 3-án útnak indították a múzeum állományát Nyugat-Anglia és Wales felé. E megelőző intézkedés hasznosnak bizonyult, mert a háború alatt kilenc bombatalálat érte az épületet. A II. világháború után a helyreállítással együtt modernizálták is a múzeum működtetését, ekkor vezették be a légkondicionálást. ## Az előkert szobrai A National Gallery előkertjében található II. Jakab angol király szobra, amit magáról a királyról mintázott Griling Gibbons szobrászművész. Az előkert másik végében George Washington szobra áll, a francia Jean-Antoine Houdon alkotásának másolata (az eredeti az USA-ban van Virginia állam fővárosában, Richmondban). ## A gyűjtemény ### Együttműködés a Tate Galleryvel A gyűjtemény rohamos gyarapodása arra késztette a honatyákat, hogy külön hozzanak létre egy múzeumot a modern festészeti alkotások számára, amelyek már nem fértek be a National Gallerybe. Nem tudták elhelyezni a nagy angol tájképfestő, William Turner képeit és még számos felajánlott magángyűjteményt. Az újabb képek számára megszervezték már a 19. század végén a modern festészeti alkotások zarándokhelyét, a Tate Képtárat (Tate Gallery). Kialakult az a gyakorlat, hogy a National Gallery a kezdetektől (XIII. század) gyűjti a képanyagot a 20. századig, a modern kor anyagát pedig a Tate Gallery gyűjti. A két múzeum gyakran, sokszor huzamosabb ideig is közös igazgatás alatt működött, amely nyilván a képek cseréjét is magával vonta, ezért a szakirodalomban néha ellentmondásosan jelennek meg a képek lelőhelyei, például Seurat Fürdőzés Asnières-ben c. képének lelőhelye egyik könyvben a National Gallery, másik könyvben a Tate Gallery. A múzeumok szervezése is változik, ezt is folyamatosan figyelembe kell venni. A 2000-ig egyetlen Tate Gallery helyett napjainkban már négy modern művészeti múzeum működik Angliában, ebből kettő Londonban (Tate Britain, Tate Modern, Tate St. Ives és Tate Liverpool). ### A gyűjteményszervezés A Nemzeti Képtár alapjait Beaumont és Angerstein gyűjteménye jelentette. Két XVI. századi itáliai festményt tartalmazott az Argenstein-gyűjtemény, Sebastiano del Piombo Lázár feltámasztása című alkotását és Tiziano Vénusz és Adonisz című festményét. Számos jeles kép vált most közkinccsé, köztük Rubenstől A szabin nők elrablása, Rembrandttól A házasságtörő nő Krisztus előtt, és A pásztorok imádása. A Beaumont-gyűjteményből is előkerült több Rubens-kép, a Zsidó kereskedő, a Levétel a keresztről és Rubens kevés tájképének egyike, A steeni kastély, illetve Canaletto egyik legszebb velencei képe, például A kőfaragó udvara. 1825-ben államköltségen megvették Coreggio Ruháskosaras Madonna című képét, 1826-ban Tiziano Bacchus és Ariadné című alkotását. Nem csoda, hogy a gyors gyarapodás miatt még az új palota felépítéséig a Pall Mall egy nagyobb házába kellett költöztetni a Képtárat. Egyre több jeles műgyűjtő adományozta képeit a National Gallerynek, s a parlament is sokat költött képbeszerzésre, sokszor a legjobb műkereskedők vásároltak az éppen aktuális kínálati piacon. A gyűjtőkör már kezdettől fogva nemcsak az angol alkotások megvásárlását célozta meg, látókörébe vonta majdnem a teljes európai területet. Viktória királynő férje, Albert herceg tisztelte a klasszikus és a kortárs művészetet, és sokat tett azért, hogy a National Gallery jelentőségét megismertesse a közvéleménnyel. 1842-ben vásárolták meg Jan van Eyck Arnolfini házaspár című művét. A XIII. századtól 1900-ig tanulmányozhatjuk a National Galleryben az európai festészeti irányzatok és iskolák jellegzetes műveit. Gondosan válogatott és átfogó az angol nemzeti anyag, nagyon gazdag az itáliai képek gyűjteménye, számottevő remekmű képviseli a németalföldi festészetet, jelentős a francia festők munkásságának bemutatása, arányait tekintve kisebb a spanyol és a német anyag, de ami van, az nagyon értékes. A 19. századi műalkotások szerzői közt találjuk Jean Auguste Dominique Ingres, Édouard Manet, Pierre-Auguste Renoir, Georges Seurat és Paul Cezanne festőket és még sorolhatnánk. ### A gyűjtemény nevezetes alkotásai A National Gallery nyugati szárnya II. sz. termének angol nevezetessége a fenti kettős táblakép. Eredetileg a Wilton-kastélyban volt elhelyezve, innen a neve. A bal oldali táblaképen II. Richárd angol király térdel, mögötte két királyi őse, Edmund angol király, Hitvalló Eduárd és Keresztelő Szent János bemutatja őt a Madonnának. A jobb oldali tábláról kegyesen tekint át a Szűzanya, s átadja Anglia zászlaját II. Richárdnak, karján a király felé mozdul a gyermek Jézus, mögöttük angyali sereg tarka szárnyakkal. Lehet, hogy a király halála után, 1399-ben festették, de az is lehet, hogy még a király rendelte meg. Angol vagy francia művész festette, az első írásos feljegyzés róla a XVII. század elejéről származik, ekkor I. Károly angol király leltárába íratta. Az I. Károly gyűjteményéből származó kép a XVIII. század eleje óta Earl of Pembroke tulajdonában, a Wilton-házban volt. 1929-ben egy magánszemély támogatásával került a galériába. (A táblaképek tölgyfára vannak festve, a táblák mérete egyenként 46 × 29 cm.) A középkor végi udvari művészet gyöngyszemei e festett táblák csillogó színeikkel, lágy vonalvezetésükkel és a részletek finom kidolgozásával. ### Művek a XV-XVIII. századból ### Művek a XIX. századból ### Magyar képek a múzeumban Élő múzeumi szervezetről van szó, cserélődnek olykor a képek, és a jeles új szerzeményeket feltétlenül közszemlére kell tenni. Sok ilyen volt és van a múzeum történetében (például Tiziano Actaeon halála vagy Diego Velázquez Szeplőtelen fogantatás című alkotása). Azon alkotásokat, amelyek nem férnek már el a falakon, pincében raktározzák, ahol két hatalmas teremben függenek a képek, meg lehet azokat tekinteni, mintegy „lapozva”. köztük találhatunk Brocky Károly-képeket. Brocky 1838–1844 közt és 1846-tól 1855-ben bekövetkezett haláláig élt Londonban, megfestette Miss Liddel portréját. Miss Liddel a királynő egyik udvarhölgye volt, portréja annyira megtetszett az udvarban, hogy ezek után Viktória királynő és férje, Albert herceg is modellt ült Brocky Károlynak. Brocky az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseinek, Mészáros Lázár 1848-as hadügyminiszternek és Kmetty György tábornoknak az arcképét is megfestette. ## A képek restaurálásával kapcsolatos kritikák A National Gallery ellen megfogalmazott, egyik leggyakrabban visszatérő kritika – az épület vélt vagy valós hiányosságai mellett – a múzeum restaurálási gyakorlata. A múzeum kritikusai szerint a képek restaurálása során túlságosan nagy teret engedtek maguknak, és nem hallgattak az építő jellegű kritikákra. A képek első, nagyszabású megtisztítása 1844-ben kezdődött, miután Sir Charles Lock Eastlake (1793–1865) lett a múzeum vezetője. Eastlake, aki maga is festő, illetve a festészetben használt anyagok ismerője volt, John Seguiert, a múzeum restaurátorát kérte fel, aki már korábban is dolgozott a képekkel: akkor forró lenolajban feloldott gyantával vonta be a képeket, hogy az öregedést, illetve a színek fakulását megelőzze. Ennek következtében 1844-re a múzeum szinte minden festménye aranyos, barnás árnyalatot szerzett, a felhordott védőrétegnek köszönhetően. A tisztogatási műveleteket a nyári szünet 3 hete alatt végezték. Eastlake-et a brit sajtó hevesen támadta, miután az első három megtisztított festményt – egy-egy Rubens-, Cuyp- és Velázquez-képet – 1846-ban bemutatták a nagyközönségnek. A képtár egyik leghangosabb és legkitartóbb kritikusa John Morris-Moore volt, aki 1849-ben "Verax" álnéven egy sor levelet írt a The Times című napilapba, amelyben hevesen támadta a képtár által elvégzett restaurálási munkákat. Morris-Moore például ezt írta Rubens „Béke és Háború” című képéről: "Legnagyobb meglepetésemre és megdöbbenésemre az általunk birtokolt legcsodálatosabb Rubenst teljesen megnyúzva találtam. Nem találok semmilyen megfelelőbb kifejezést arra a szégyenletes eljárásra, ahogyan ezt a képet az utolsó szünet során kezelték. A „Béke és Háború” korábban oly gazdag és harmonikus színei most kiáltóan durvák és egymástól elütők. A gyönyörű bevonatokat az intézményre jellemző gondatlansággal levakarták a méltányosság bármilyen figyelembe vétele nélkül, és most a képen a háttérben ábrázolt tárgyak a legdurvább módon keverik magukat az előtérben lévők közé." A múzeum kuratóriumának tagjaihoz írt levelében Eastlake így válaszolt a kritikákra: „Az a Rubens pedig hosszú ideg volt eltemetve a megsárgult és elkoszosodott védőrétegek alatt. Úgy találtuk, hogy ezt a réteget tökéletes biztonságban el lehet távolítani, mivel a festmény felszíne a mester más műveire jellemző módon igencsak kemény.” A levelek nyomán kirobbant botrány nyomán parlamenti vizsgálóbizottság alakult a múzeum tevékenységének felülvizsgálatára. Az 1853-ban kiadott, több mint 1000 oldalas jelentés a kor vezető művészeinek, restaurátorainak, műkritikusainak és műkereskedőinek véleményén alapult (maga Morris-Moore is nyilatkozott a bizottságnak). A jelentés összegezte az egymásnak időnként homlokegyenest ellentmondó véleményeket, elítélte a múzeumi védőréteg alkalmazását (amely a képek fakulását okozta), és néhány formális javaslatot tett a múzeum restaurációs tevékenységére vonatkozóan. Ennek köszönhetően Eastlake, aki 1847-ben a botrány következtében lemondott pozíciójáról, 1855-ben mint a National Gallery igazgatója térhetett vissza. 1861-ben egy hasonló vita robbant ki Münchenben, az Alte Pinakothek képeinek megtisztításával kapcsolatban. A vizsgálóbizottság egyik tagja, Dr. Max von Pettenkofer kifejlesztett egy módszert, amivel a festmények töredezett, egyenetlen felülete ismét visszanyerte korábbi állapotát, és a bevonat sárgás-barnás színe sem tűnt el. Ezt az eljárást a kontinensen szinte mindenhol átvették, és 1864-ben a National Gallery is sikerrel kezelte 16 festményét ezzel a módszerrel. Eastlake elismerte, hogy az eljárás biztonságos, de nem volt meggyőződve hatékonyságáról. 1936-ban ismét egy meglehetősen hangos botrány robbant ki Diego Velazquez egy teljes alakos, IV. Fülöp spanyol királyt ábrázoló portréjának helyreállításával kapcsolatban. Néhány nappal a festmény leleplezése után a The Star és a London Mercury című folyóiratok dicsérőleg szóltak a helyreállításról. A Daily Telegraph műkritikusa azonban éles hangon elítélte a helyreállítást, amely az író szerint tönkretette a képet: „Nekem úgy tűnik, mintha tegnap festették volna, az Akadémia éves kiállítására készülve. A kosszal együtt, amelyet egy sokkal egyszerűbb eljárás is eltávolíthatott volna, a festmény patinája is eltűnt. Egyes helyeken a vászon is áttűnik a vékony festékréteg alól. Valószínű, hogy Velazquez a festéket a lakkréteggel keverte helyenként, és utóbbi eltávolítása a festmény felső rétegét helyreállíthatatlanul tönkretette.” Körülbelül ugyanebben az időben a British Museumot is kritikák érték a Parthenon-szobrok helyreállításával kapcsolatban. A botrány a Telegraph oldalain több hónapig folytatódott, de a hozzászóló művészek többsége pozitívan ítélte meg a festmény állapotát. Ennek ellenére további cikkek jelentek meg 1937-ben a The Listener és az Apollo, februárban a The Connoisseur folyóiratokban, majd ezután amerikai művészeti folyóiratokban is. A restaurálással kapcsolatos következő nagy botrány közvetlenül a második világháború után robbant ki. A háború alatt a múzeum főrestaurátora, Helmut Ruhemann tisztította meg a Manod Quarryban elrejtett képeket. Amikor a megtisztított képek 1946-ban visszakerültek eredeti helyükre, az egy évszázaddal korábbihoz hasonló botrány tört ki. A kritikusok leginkább a 19. században felvitt védőrétegek eltávolítását kifogásolták, mivel az idők során a fedőréteg elszíneződött, elöregedett; a kritikusok szerint fennállt a veszélye, hogy Ruhemann a festők által felvitt utólagos, harmonizáló ecsetvonásokat is eltávolította a fedőréteggel együtt. A kritikusok egyik leghangosabb képviselője Ernst Gombrich, a Warburg Institute professzora volt, aki a múzeum restaurátoraival való levelezése során „bántó lekezelésről” panaszkodott. Egy 1947-es jelentés szerint a festményekben nem esett kár a restaurálás eredményeként, de a restauráló szakmai körökben egyesek továbbra is elégedetlenek azzal, hogy a múzeum hozzáállása nem, vagy alig változott Ruhemann óta. A National Gallery ellen irányuló kritikák összetevője, hogy a múzeum kurátorai időnként tévesen állapítják meg a festmények alkotóját. Kenneth Clark 1939-ben számos, a velencei iskolához tartozó, ismeretlen festő által festett képet Giorgione-nak tulajdonított, aki elsősorban festményei ritkasága miatt nagy népszerűségnek örvendett. A döntés nagyon népszerűtlen volt, még a múzeum dolgozóinak körében is, akik kizárták Clarkot a könyvtárból. A legutóbbi vita egy 17. századi festmény, a Sámson és Delila körül robbant ki, amelyet a múzeumban Rubensnek tulajdonítottak. A képet 1980-ban vásárolta a múzeum és a kritikusok szerint a National Gallery vezetősége nem meri beismerni, hogy a képet talán nem Rubens festette, mivel a vásárlásban részt vevők közül többen még mindig a múzeum munkatársai. ## A múzeum vezetése a kezdetektől napjainkig ### A múzeum igazgatói - William Seguier (1771–1843) Szolgálatban: 1824–1843 (19 év, haláláig töltötte be a pozíciót) - Sir Charles Lock Eastlake (1793–1865) Szolgálatban: 1843–1847 (4 év) - Thomas Uwins RA (1782–1857) Szolgálatban: 1847–1855 (8 év) - Ralph Nicholson Wornum (1812-1877) Szolgálatban: 1855–1877 (22 év, haláláig töltötte be a pozíciót) - Mr Charles Locke Eastlake (1836-1906) Szolgálatban: 1878–1898 (20 év) - Hawes Harison Turner (1851-1939) Szolgálatban: 1898–1914 (16 év) - Charles Henry Collins Baker (1880-1959) Szolgálatban: 1914–1934 (20 év) - Edwin Glasgow (1874–1955) Szolgálatban: 1934–1936 (2 év) - Harold Isherwood Kay (1893–1938) Szolgálatban: 1936–1938 (2 év, haláláig töltötte be a pozíciót) - William Pettigrew Gibson (1902–1960) Szolgálatban: 1939–1960 (21 év, haláláig töltötte be a pozíciót) - Sir Martin Davies (1908–1975) Szolgálatban: 1960–1967 (7 év) - Sir Michael Vincent Levey MVO (1927-) Szolgálatban: 1967–1973 (6 év) - Cecil Hilton Monk Gould (1918–1994) Szolgálatban: 1973–1978 (5 év) - Allan John Witney Braham (1937-) Szolgálatban: 1978–1989 (11 év) - Nicholas Penny (1949-) Szolgálatban: 1998–2002 (4 év) - Sir Charles Lock Eastlake PRA (1793–1865) Szolgálatban: 1855–1865 (10 év, haláláig töltötte be a pozíciót) - Sir William Boxall RA (1800–1879) Szolgálatban: 1866–1874 (8 év) - Sir Frederic William Burton (1816–1900) Szolgálatban: 1874–1894 (20 év) - Sir Edward John Poynter Bt PRA (1836–1919) Szolgálatban: 1894–1904 (10 év) - 1904\. december 31-től 1906. november 6-ig interregnum volt. az igazgatói poszton, de a kurátor ellátta a feladatokat. - Sir Charles Holroyd (1861–1917) Szolgálatban: 1906–1916 (10 év) - Sir Charles John Holmes (1868–1936) Szolgálatban: 1916–1928 (12 év) - Sir Augustus Moore Daniel (1866–1950) Szolgálatban: 1929–1933 (5 év) - Sir Kenneth Mackenzie Clark (1903–1983) Szolgálatban: 1934–1945 (11 év) - Sir Philip Hendy (1900–1980) Szolgálatban: 1946–1967 (22 év) - Sir Martin Davies CBE Dlitt FBA FSA (1908–1975) Szolgálatban: 1968–1973 (6 év) - Sir Michael Vincent Levey MVO (1927–) Szolgálatban: 1973–1986 (13 év) - Robert Neil MacGregor (1946–) Szolgálatban: 1987–2002 (15 év) - Dr Charles Robert Saumarez Smith (1954–) Szolgálatban: 2002–2007 (5 év) - Dr. Nicholas Penny (1949–) Szolgálatban: 2008– ### A múzeum kurátorai - Sir Charles Lock Eastlake (1793–1865) Szolgálatban: 1843–1847 (4 év) - Thomas Uwins RA (1782–1857) Szolgálatban: 1847–1855 (8 év) - Ralph Nicholson Wornum (1812–1877) Szolgálatban: 1855–1877 (22 év, haláláig töltötte be a pozíciót) - Mr Charles Locke Eastlake (1836–1906) Szolgálat: 1878–1898 (20 év) - Hawes Harison Turner (1851–1939) Szolgálatban: 1898–1914. (16 év) - Charles Henry Collins Baker (1880–1959) Szolgálatban: 1914–1934 (20 év) - Edwin Glasgow (1874–1955) Szolgálatban: 1934–1936 (2 év) - Harold Isherwood Kay (1893–1938) Szolgálatban: 1936–1938 (2 év, haláláig töltötte be a pozíciót) - William Pettigrew Gibson (1902–1960) Szolgálatban: 1939–1960 (21 év, haláláig töltötte be a pozíciót) - Sir Martin Davies (1908–1975) Szolgálatban: 1960–1967 (7 év) - Sir Michael Vincent Levey MVO (1927–) Szolgálatban: 1967–1973 (6 év) - Cecil Hilton Monk Gould (1918–1994) Szolgálatban: 1973–1978 (5 év) - Allan John Witney Braham (1937–) Szolgálatban: 1978–1989 (11 év) - Nicholas Penny (1949–) Szolgálatban: 1998–2002 (4 év)

Harisnya

A harisnya egy ruhadarab, amelynek célja a lábfej és a termék kivitelétől függő magasságig a lábszár öltöztetése és védelme. Ennek megfelelően esztétikai és funkcionális szerepe van, és kivitelét egyrészt a mindenkori divat, másrészt a betöltendő védelmi illetve egészségügyi szerep határozza meg. Sokféleségét még annak is köszönheti, hogy megjelenése, viselési kényelme, tartóssága függ az előállítás módjától is. A harisnya rövidebb szárú változata a zokni (eredetileg a német Socke szó átvétele). A Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározásai szerint: - harisnya: a lábra simuló, térden felül érő kötött páros ruhadarab; - térdharisnya: a térd aljáig érő harisnya; - harisnyanadrág: nadrág és harisnya kombinációjából álló ruhadarab; - zokni: térden alul, bokán felül érő rövid harisnya; - bokazokni: a bokánál nem sokkal feljebb érő zokni; - titokzokni: a cipőből ki sem látszó, vékony zokni. Megemlítendő még a lábtyű is, amely a kesztyűhöz hasonló ötujjas harisnya vagy zokni. A „harisnya” a magyar köznapi szóhasználatban ma gyakorlatilag a női finomharisnyát jelenti, azaz azt a harisnyatípust, amely nagyon vékony, ma már kizárólag szintetikus filamentfonalból (általában poliamidból, azaz nylonból, esetleg rugalmas elasztánfonal hozzáadásával) készül. A textilipari szaknyelvben azonban a „harisnya” általánosabb fogalom, a „harisnyagyártás”, „harisnyakötőgép”, „harisnyaipar” stb. magában foglalja a harisnyák, zoknik, sőt a harisnyanadrágok előállítását, illetve az ezekhez szükséges gépeket és eljárásokat egyaránt. A különböző harisnyák és zoknik a kötőipar legfontosabb, legnagyobb mennyiségben előállított termékei közé tartoznak. ## Történeti áttekintés Nyilvánvaló, hogy az emberek már az ősidőkben is védték a lábukat. Az egyiptomi ásatások során előkerült egy i. sz. 2. századból származó zokni és egy, az 5 – 6. századból származó kopt zokni; mindkettő gyapjúból készült és jellegzetességük, hogy a lábujjaknál kettéválnak, hogy lehetővé tegyék a saruszíj beillesztését. A sumerek a lábszárukat és lábfejüket bőrtalppal összedolgozott textilkelmével borították. Az ókori rómaiak és görögök gyapjúból vagy pamutból készült szalagokat tekertek a lábszárukra (tibiales), amit bőrszalaggal rögzítettek. A lábszárat és a lábfejet egyaránt fedő ruhadarab későbbi eredetű. Egy milánói templom 5. századból származó mozaikján már látható ilyen viselet, amit azonban akkoriban csak magas rangú egyházi személyiségek hordtak. A középkorban az előkelőségek a lábukon lenvászonból, később selyemdamasztból, brokátból való, szabással és varrással készült ruhadarabot hordtak. A 12.–13. században Közép-Európában férfiharisnyaként a comb felett az alsónadrág szerepét betöltő kelmetekercshez (berche) rögzítve viselték, 1500 táján ebből alakult ki az a ruhadarab, amit a harisnyanadrág ősének tekinthetünk. A mai értelemben vett harisnya története a középkorban kezdődik. A nemesek a 14. században kezdtek harisnyát hordani, ez akkor selyemből készült. Ekkor említik először a női harisnyát is, ami azonban abban az időben még a férfiszemek elől rejtegetett ruhadarab volt, amit nem tehettek ki közszemlére. A férfiak harisnyái azonban a reneszánsz idején már a gazdagság jelképeivé váltak, amiket pamutból, gyapjúból, selyemből, angórából készítettek és változatos színekben viseltek, sokszor hímzéssel is díszítettek. A kötés – amit akkor még kézzel végeztek – igen alkalmasnak bizonyult ezeknek a harisnyáknak a készítésére, minthogy a kötött kelme rugalmas szerkezeténél fogva nagyon jól illeszkedhet a lábfej és a lábszár formájára. A kézi kötéssel, egy darabból készült termék, amit már a mai értelemben is harisnyának lehet nevezni, a 16. században jelent meg Európában. A feljegyzések szerint 1519-ben az angliai Nottinghamben már készítettek kötött harisnyát. VIII. Henrik angol király 1539 körül Velencében vagy Milánóban kötött selyemharisnyát kapott ajándékba. Londonban 1564-ben jelent meg az első harisnyakötő mester. A termékeket férfiak készítették. Az ezzel foglalkozó céhekbe tömörült mestereknek szigorú szakmai szabályok szerint kellett dolgozniuk. A megkötött terméket kallózták, bolyhozták, majd simára nyírták. A kikészítés módja vidékenként is különbözött. Volt például a 17. században olyan svájci szokás, hogy a harisnyát krétával dörzsölték be, hogy még fehérebb legyen. Az osztrák harisnyakötők pedig dörzsöléssel ezüstösen csillogóvá tették a harisnyát azért, hogy fényét emeljék, még kréta- és szénporral is telítették. A 16–18. században a felsőbb körökben általában fehér, díszes selyemharisnyák voltak divatban, egyébként pedig gyapjúharisnyát hordtak az emberek. 1589-ben találta fel William Lee a kötőgépet, amivel a korábban csak kézzel kötött harisnyák készítésének gépesítése volt a célja. Gépével hatszor olyan gyorsan készült el a harisnya, mint kézi kötéssel. Minthogy találmányát Angliában nem tudta hivatalosan elismertetni és a kézzel dolgozó harisnyakötők is ellenségesen fogadták, Franciaországba települt át és 1612-ben ott alapított harisnyakészítő üzemet. Halála után gépeit Lee testvére visszaszállította Angliába és miután szerkezetileg is tökéletesítette őket, neki már sikerült harisnyaüzemet létrehoznia. Angliában nagy ütemben bővült a gépi harisnyagyártás és a londoni harisnyaipari munkások a 17. században már megalapították szakszervezetüket is. 1657-ben Cromwell privilégiumot adott a londoni harisnyakötőknek. Az 1660-as években megkezdődött a gépek számának rohamos emelkedése: míg 1660-ban még csak 1000 db körül volt, számuk 1730-ra mintegy 8000-re, 1800-ra 20 ezerre, 1850-re pedig már 45 ezerre nőtt. 1866-ban 150 ezerre becsülték azoknak a számát, akik a harisnyaiparban dolgoztak Angliában. Ezek a gépek még mind emberi erővel – kézzel és lábbal – működtetett szerkezetek voltak, tulajdonképpen „kötőszéknek” lehet nevezni őket. A korábban gyapjúból kötött harisnyákat hamar felváltották a pamutharisnyák, amit az tett lehetővé, hogy az országba egyre több pamut áramlott be a kelet-indiai gyarmatról. Megkezdődött a Lee-féle gépkonstrukció tökéletesítése is, egyre-másra jelentek meg azok az újabb szerkezetek és technikai megoldások, amelyekkel nagyobb teljesítményt és nagyobb mintázási lehetőségeket lehetett elérni a harisnyakészítésben. A 18. század 70-es éveiben Derby grófságban a harisnyakötők már érdekképviseleti szervezetet alapítottak. Jóllehet a 19. század elején a géprombolók (ludditák) a kötőgépeket sem kímélték, a fejlődést nem tudták megállítani. A század közepén már nagy harisnyagyártó vállalatok alakultak Angliában, amelyek a kötőgépek háromnegyedét birtokolták. Ezekben a gyárakban napi 15–17 órát dolgoztak a kötők a gépeken, igen alacsony bérekért. A gépállomány egynegyede céhekbe tömörült mesterek munkaeszköze volt, akik magas bérleti díjat fizettek értük olyan vállalkozóknak, akik éppen e célból vásároltak ilyen gépeket. Ez a bérleti rendszer csak a 19. század 70-es éveiben szűnt meg. Ekkorra a gyárakban a harisnyák tömeggyártása az egyre korszerűsödő berendezéseken már olyan méreteket öltött, amivel a céhek nem tudtak versenyezni. Skóciában az 1680-as években jelent meg a Lee-féle kötőgép. Angliából tilos volt harisnyát exportálni Franciaországba, ezért Colbert kezdeményezésére, William Lee gépének mintájára, Franciaország saját maga rendezkedett be ilyen gépek készítésére. Ebben nagy segítségükre volt Jean-Claude Hindret Angliából kicsempészett precíz rajza a Lee-féle gépről, amely a berendezés első, 1656-ból fennmaradt ábrázolása. Hindret ezért privilégiumot kapott arra, hogy Párizsban és más városokban kötő céheket alapítson. 1666-ban Hindret már egy hatalmas épületet építtetett gyárának, ahol 200 kötőgépen gyártottak selyemharisnyákat. Hindret a gyárépületben egy szakiskolát is létrehozott. A harisnyagyártás ezután gyorsan elterjedt az országban. Eleinte megpróbálták csak néhány városra korlátozni a gyártás megtelepítését, de 1762-re már mindenütt megengedték ezzel foglalkozó céhek alapítását, akik selyemből, pamutból és gyapjúból készítették termékeiket. A franciaországi harisnyagyártás jelentőségét mutatja, hogy még a 18. század 70-es éveiben megjelent Nagy Francia Enciklopédia is részletesen ismerteti a Lee-féle kötőgép szerkezetét, működését. Németországba a 17. század elején, a hugenották betelepedésével jutott el a harisnyagyártás. Berlinben 1690-ben telepedett le először egy harisnyakészítő család, 1716-ban pedig Weimarban egy nagy hugenotta kolónia létesített harisnyagyártó üzemet. 1724-ben ez az üzem már 316 géppel dolgozott. Hasonlóképpen fejlődött a harisnyaipar Apoldában, Württenbergben, Szászországban is. A 19. században alakult ki a ma is híres német kötőgépgyártó ipar. Oroszországban a 18. század elején már lehetett kötőgép, sőt tűkészítés is, mert I. Péter 1718-ban rendeletet adott ki, amely megtiltotta a tűk külföldről történő behozatalát. Szentpétervárott 1758-ban alapították az első harisnyagyárat, itt saját maguk állították elő a gépekhez szükséges horgastűket is. ### Harisnyagyártás Magyarországon Magyarországon 1881-től kezdődően sorra hozták meg azokat az iparpártoló törvényeket, amelyek különböző kedvezményeket biztosítottak az új vállalkozásoknak. Az 1899-ben meghozott harmadik iparpártoló törvény épp a textilipar fejlesztését tűzte ki fő célul. (Ez az iparág annyira fejletlen volt hazánkban, hogy 1900-ban a fogyasztásnak csak 14,4%-át termelte.) Ennek hatására a 20. század első évtizedében 198 textilgyár alakult. 1894-ben Gyulán már működött egy kis harisnyakötő üzem 36 fővel. 1900-ban itt egy második gyár is létesült (Első Gyulai Kötött és Szövött Iparáru-Gyár Rt.), 70 munkással és 60 géppel, harisnyák készítésére. A gyulai gyár 1907-ben Temesvárott leányvállalatot alapított és a következő évben 150 harisnyakötőgéppel ez a gyár is megkezdte a termelését. A cég két gyárában ekkor több mint 800 ember dolgozott és ezzel a Monarchia legnagyobb harisnyagyárává nőtte ki magát. Békéscsabán 1902 őszén Schwarcz Ábrahám, a gyulai szövőgyár volt műszaki vezetője alapított harisnyagyárat. Az alapításkor vállalta, hogy üzeme az első évben 30-40, a következő évben 60-80 munkásnőnek biztosít állandó munkát, de alighogy elkezdődött a termelés, a gyárban munkahiány mutatkozott. A megrendelések elmaradása miatt csökkent a munkásnők keresete, akik emiatt sztrájkolni kényszerültek. Az a külföldi gyáros, aki a gépeket biztosította, váratlanul kilépett az üzletből. Egyévi működés után a harisnyagyár megszűnt, a gyárat elárverezték. Az üzem 44 kötőgépéből a Deutsch testvérek békéscsabai cége is vásárolt, majd a Gyulai Kötött- és Szövöttáru Rt.-vel közös fiókgyárat létesítettek és harisnyagyártásra rendezkedtek be. A kezdeti nehézségek után a belföldi piacon elismertek voltak az Excelsior márkájú, pamutból és selyemből készült férfi-, női és gyermekharisnyák. Az államosítás után az üzem a Textilfeldolgozó Ktsz kötő részlegeként működött a megszűnéséig. Budapesten is számos harisnyagyártó üzem működött, közöttük különösen jó neve volt az 1920-ban létesített Viktória és az 1924-ben alapított Guttmann és Fekete (GFB) harisnyagyárnak. Ezeket a vállalatokat az 1949. évi államosítások után részben megszüntették, részben az 1951-ben alapított Budapesti Harisnyagyárban vonták össze, amelyhez a vidéki harisnyagyárak zömét is hozzácsatolták (például a gyulai gyárat is). Bár az így hatalmasra duzzadt Budapesti Harisnyagyár korábbi formájában ma már nem létezik, részben egyes részegységei kiválásával és újbóli önállósodásával, részben gépparkjának kisvállalkozásokhoz történt „szétszóródásával” ma nagyon sok kis- és közepes méretű vállalkozás működik az országban, amelyek a harisnyák, de főleg a zoknik legkülönbözőbb fajtáit gyártják, köztük a legkorszerűbb típusokat is. A rendelkezésre álló statisztikai adatok szerint ezekben ma évente mintegy 8 millió pár harisnyát, zoknit és harisnyanadrágot állítanak elő. A hazai szükséglet igen jelentős része importból származik. Az eredeti Lee-féle konstrukció a 17. század folyamán számos módosításon, tökéletesítésen ment át, de felépítését és működési elvét tekintve a kötőgép sokáig változatlan maradt. A harisnyakötés technikai fejlődése a 18–19. században gyorsult fel, majd a 20. században elérte jelenlegi igen magas műszaki színvonalát, egyúttal fontos divatcikké is téve a harisnyát és zoknit. ## A harisnya formai kialakítása A harisnyák és zoknik felépítésében közös, hogy négy jól megkülönböztethető részből állnak: - a szárból, amelynek felső részén szegélyt alakítanak ki, - a sarokból, - a lábfejből és - az orrhegyből. ### Általános gyártásmenet A harisnyákat és zoknikat régebben síkban kiterítve, síkhurkológépen (cotton-gépen) készítették, ma már azonban szinte kizárólag körkötőgépeket használnak erre a célra, amelyeken cső alakban készülnek el. A gyártásmenet részleteit lásd a Harisnyagyártás szócikkben. A gyártás fő műveletei a következők: - kötés, - síkban kiterítve készült terméknél: hosszanti összevarrás, - körkötött terméknél: orrlezárás, - ha nyers fonalból készül a termék: színezés, majd szárítás; ha színes fonalból készül, akkor ez természetszerűleg elmarad, - formázás, - minőség-ellenőrzés, párosítás, - csomagolás. ## A harisnya- és zoknigyártás korszerű nyersanyagai A női finomharisnyákat manapság már kizárólag poliamid filamentfonalból (nylon) készítik. (A filamentfonal a hernyóselyemhez hasonlóan gyakorlatilag végtelen hosszúságú – tehát nem rövid szálakból font – fonal.) Annak érdekében, hogy a harisnya minél rugalmasabb legyen, az alapfonal mellé kiegészítésképpen gyakran gumirugalmas szintetikus (poliuretán alapanyagú) fonal, ún. elasztánfonalat is bekötnek. Egy másik szokásos eljárásnál a rugalmasságot speciális eljárással (amit terjedelmesítésnek vagy texturálásnak neveznek) hullámossá, kuszálttá tett poliamidfonal (ún. kreppnylon) használatával érik el. Különösen exkluzív célra fényes fonalból készítik a harisnyát, amely a lábon nagyon mutatósan csillog. Az „üvegnylon” harisnya rendkívül vékony, fényes, áttetsző poliamidfonalból, sarok- és orrerősítés nélkül készül, amely alatt a körömlakk is jól látható. A női finomharisnyákat alkotó poliamidfonalak finomságát – amit a csomagoláson általában feltüntetnek – „den” vagy „dtex” jelöli. Minél kisebb ez a szám, annál vékonyabb fonalból készült a termék. A „den” mellett álló szám azt jelenti, hogy az adott fonalból 9000 méter hosszú szakasz hány gramm tömegű. A „dtex” esetében ugyanez 10 000 méterre vonatkozik. A legfinomabb harisnyafonal ez idő szerint 9 dtex (8 den) finomságú, ami mintegy 0,02‐0,03 mm fonalátmérőnek felel meg. Szokásos még a 22 dtex (20 den) vagy a 44 dtex (40 den) finomságú fonal használata is ezeknél a termékeknél. A vastagabb fonalból készült harisnya erősebb, tartósabb, de kevésbé „exkluzív”. A zoknikat leggyakrabban pamut-, gyapjú vagy poliakrilnitril-fonalból gyártják. A gyártáshoz nagyon gyakran használnak színes fonalakat különböző mintahatások elérésére. A cipő illetve a lábujjköröm koptató hatásának legjobban kitett helyeken, a saroknál és az orrhegynél erősítő fonalat is bekötnek, ez általában poliamid filamentfonal. (A sokszor viselt zoknikon az alapfonal – főleg a sarkán – előbb-utóbb kikopik, de a viszonylag nagyon erős és kopásálló poliamid „háló” megmarad. Lyuk nem keletkezik ugyan, de esztétikailag ez a zokni már elhasználódottnak minősíthető.) Pamut- és gyapjúzoknik esetében számolni kell azzal, hogy a mosásban többé-kevésbé zsugorodnak („összemennek”). A szintetikus fonalakból (például nylonból) készült termékeknél ez nem fordul elő, mert a formázás során olyan hőkezelést kapnak, ami rögzíti a méreteiket. A fonal nyersanyagát a címkén gyakran ‐ bár szabálytalanul ‐ rövidítés formájában tüntetik fel. Szabályosan a teljes elnevezéseket (magyaros írásmódban) kell(ene) használni, de a gyártók és forgalmazók ezt sajnos nem mindig tartják be. A textilipari nyersanyagok elnevezésére és nevük rövidítésére nemzetközileg elfogadott betűkombinációkat használnak. A harisnyák és zoknik esetében a leggyakoribb rövidítések a következők: - pamut: CO - gyapjú: WO - poliakrilnitril (röviden: akril): PAC - poliamid (közismert nevén: nylon, nejlon): PA - elasztán: PUE Az utóbbi időkben terjednek azok a zoknik, amelyek fonalába ezüst nanorészecskéket építenek be, annak a felismerésnek a nyomán, hogy az ezüst megakadályozza a baktériumok és gombák megtelepedését, és ezzel megakadályozza a kellemetlen izzadságszag keletkezését. Ez különösen sportzoknik esetében lehet fontos szempont. ## Funkcionális zoknik Funkcionális ruházaton olyan ruházati termékeket lehet érteni, amelyeket a ruházat iránt hagyományosan támasztott igények teljesítése mellett (az emberi test általános védelme a környezeti hatások ellen, esztétikus megjelenés, divatosság), vagy akár azok egy részének (pl. divatosság) rovására is valamely speciális funkció ellátására is alkalmassá tesznek. Ezek a speciális funkciók általában a munkavégzéssel, sporttal, a szélsőséges körülményekhez, környezeti hatásokhoz való alkalmazkodással, bizonyos veszélyekkel szembeni védelem biztosításával függnek össze. Egy ruházatban akkor érezzük jól magunkat, ha kényelmes, jó ruházatfiziológiai tulajdonságokkal rendelkezik. Ebből a szempontból a zoknik és térdharisnyák különösen nagy figyelmet érdemelnek, hiszen lábunk állás és járás, futás közben igen nagy terhelésnek van kitéve: egész testünk terhét viseli, amihez a szokványos ruhadarabokon kívül esetleg még járulékos terhek (az éppen végzett tevékenységhez tartozó szerelvények) is hozzáadódnak. Ugyanakkor a zoknik a cipő belsejében nem vagy csak alig érintkezhetnek a környezettel, így a láb felmelegedését, izzadságát nem tudják elvezetni, hacsak nem úgy alakítják ki őket, hogy erre alkalmasak legyenek. Épp ennek érdekében fejlesztették ki a funkcionális zoknikat és térdharisnyákat. Ezeket a termékeket mindenekelőtt a sportolók számára készítik, mindig szem előtt tartva a különböző sportágaknak a lábra ható igénybevételét. Ennek megfelelően más-más konstrukciót ajánlanak a futó atlétáknak, a kerékpárosoknak, a golfozóknak, a futballistáknak, a síelőknek, a turistáknak, a hegymászóknak, a vadászoknak stb. A funkcionális zokni kialakításánál olyan kelmeszerkezetet kell alkalmazni, ami lehetővé teszi, hogy az izzadságot a fonalak ne tárolják magukban, hanem keletkezésekor azonnal szívják el és továbbítsák a külvilág felé. Erre szolgálnak azok a kelmeszerkezetek, amelyek belül egyáltalán nem nedvszívó polipropilénből, kívül jó nedvszívó képességű pamutból vagy gyapjúból készülnek, és így a láb sosem érintkezik nedves felülettel. Más típusoknál plüsskötés alkalmazásával sok apró kamrát alakítanak ki a zokni belsejében és járatokat képeznek, amelyeken a nedvesség kijuthat a szabadba. Ismét más gyártók olyan fonalat használnak, amelyek elemi szálai között már eleve üregek, csatornák alakulnak ki és ezek vezetik ki a nedvességet. A szellőzést biztosítja az is, ha áttört mintázatú (nyílásokat tartalmazó) kelmeszerkezetet alkalmaznak a kényes területeken. Mivel a lábfej, illetve a lábszár a különböző sportágaknál más-más igénybevételnek van kitéve, a zoknik kialakítását ennek figyelembe vételével szerkesztik meg. Vannak olyan funkcionális zoknik, amelyek kialakításánál azt is figyelembe veszik, hogy a két láb alakja nem egyforma (egymásnak mintegy „tükörképei”), tehát nem mindegy, hogy egy-egy speciális kialakítású rész melyik oldalra kerül. Ezeknél külön megjelölik, hogy melyik a jobb illetve bal lábra való zokni. Bizonyos sportágaknál, mint például a kerékpárosoknál, hosszútáv-futóknál nagy jelentősége van a megfelelő szorítóerőt kifejtő (kompressziós) térdharisnyák viselésének. Ezek, „szivattyúzó” hatásuknál fogva a láb izmainak jobb vérellátását biztosítják és ezáltal nagyobb teljesítmény kifejtésére teszik alkalmassá. Úgy alakítják ki őket, hogy ha a lábfejre kifejtett szorítóerejüket 100%-nak vesszük, ez fölfelé fokozatosan csökken és a lábikránál 70%-ot állítanak be. Egyes kiviteleknél az ilyen térdharisnyákat is kiegészítik légvezető-szellőztető csatornákkal, amelyek révén friss levegő áramolhat közvetlenül a lábra és ez kellemesebb viselési kényelmet biztosít.

Gízai nagy piramis

A gízai nagy piramis (más néven Hufu-piramis vagy Kheopsz-piramis, ókori nevén Ahet-Hufu, azaz Hufu horizontja vagy fényhegye) az egyiptomi óbirodalmi Hufu (Ḫwf.w, görögösen Kheopsz vagy Szúfisz, Χεοψ, Σουφις) fáraó által építtetett piramis. A legrégebbi, a legnagyobb és egyben az egyedüli fennmaradt csoda az ókori világ hét csodája közül. Az emberiség történetének egyik csúcsteljesítménye, a kínai nagy fal, a Hafré-piramis és a karnaki templom mellett a legnagyobb ókori építmény, a világ legnagyobb piramisa, amely 147 méteres magasságával négyezer évig a világ legmagasabb épülete is volt egyben. Az épületet Hemiunu herceg tervezte, építői a hérodotoszi eredetű vélekedéssel ellentétben nem rabszolgák voltak (Egyiptomban a görög-római korig nem létezett rabszolgaság), hanem közrendű szabadok, szakemberek, akik jó fizetségért dolgoztak a fáraónak vagy adójuk egy részét rótták le így az uralkodó felé. Az építkezés Hufu uralkodása kezdetén, i. e. 2590 és 2540 között kezdődött, regnálásának időtartama pedig 23 év körül lehetett (Manethón és a torinói királylista adatai ellentmondóak, Hérodotosz szerint 50 évig uralkodott). Piramisa ebből kiindulva valamikor i. e. 2580–2530 között épült, a munkálatok pontos időtartama nem ismert. A nagy piramis az egyiptológia egyhangú álláspontja alapján az uralkodó temetkezési helyéül épült. A kiterjedt sírmezők és csatlakozó kultikus építmények a piramiskörzetet halotti várossá teszik. A mai egyiptomi főváros, Kairó közvetlen közelében, a ma már Kairó elővárosának számító Gíza városa mellett áll, és a Föld egyik legismertebb turistalátványossága. A gízai piramismezőt alkotó három királypiramis egyike, a memphiszi nekropolisz részeként az UNESCO világörökség része. ## Az építtető személye Az építtető személyének kiléte mindig fontos kérdés volt, de ellentétben a Menkauré-piramis körül kialakult sokféle állásfoglalással, ezt az építményt mindig is Kheopsz személyéhez kötötték. Manethón ugyan azt írja, hogy nem Kheopsz, hanem Szóphisz volt a neve, de ez inkább névváltozatnak tűnik, mintsem más uralkodó feltevésének. Kheopsz közreműködésének kétségbevonása csak a 20. században vált divatossá, amikor az ókori kultúrákat általában, de különösképpen az óegyiptomit vagy előrébb, vagy jóval hátrébb datálták a hagyományos elméleteknél. Az összes ilyen elmélet nagy hátránya, hogy semmit sem kínál Kheopsz helyett a teljes bizonytalanságon kívül. A néphagyomány, Manethón és Hérodotosz történeti munkái Kheopsz (vagy Szóphisz) nevéhez kötötték ezt az építményt, aki az ókori Egyiptom IV. dinasztiájának Hufu nevű uralkodójával azonosítható. Ezért nem tekinthető véletlennek, hogy nevét a piramison belül is megtalálták már a 19. században (Vyse). A hat feliratból négy kártusba írt nevet tartalmaz, mindegyik egyszerűsített, kurzív hieroglif jelekkel íródott, vörös tintával. E feliratokról újabban gyakran feltételezik, hogy hamisítványok, mivel olyan helyen vannak, ahol normális körülmények között nem láthatóak. Azonban a III–V. dinasztia egyetlen piramisában sincs látható helyen lévő felirat, ezért önmagában ez az érv nem állja meg a helyét, ráadásul Vyse valószínűleg nem ismerte a folyóírásos hieroglifákat. Ezek részben a munkavezető feliratai lehetnek arról, hogy melyik építkezésre kell vinni a szóban forgó kvádert, részben viszont a minden korban fellelhető epigráfiai emlékekhez hasonló megörökítése az építésnek. Sznofru Vörös-piramisán a hasonló jelek datálva is voltak, amelyek az építés meglepően gyors üteméről tesznek tanúbizonyságot. Ma már nem ez az egyetlen tárgyi bizonyíték Hufu személyét illetően, hiszen sok építő osztag neve is ismert, melyek a piramison dolgoztak: „Milyen hatalmas Hufu fehér koronája”, „Hufu megtisztítja a két országot”. 1946-ban Jean-Philippe Lauer sztélétöredéket fedezett fel, amin a piramis neve, az Ahet-Hufu felirat olvasható. A halotti komplexum környékén feltárt munkásváros méretei túlzóak lennének, ha pusztán csak a piramist övező egyéb kultikus és temetkezési célú épületek létrehozásához jött volna létre. A Hufu-korabeli emlékeken Hemiunu (Ḥm-iwnw) „A király összes építkezéseinek vezetője” címmel tűnik fel. Ez az ember sok címmel rendelkezett: vezír (tjati, ṯ3tj), „A herceg”, „Az elöljáró”, „Az alsó-egyiptomi uralkodó pecsétőre”, „Básztet, Szesemtet és a mendészi kos papja”, „Ápisz és a Fehér Bika (Hápi és Hedzs) őrzője”, „Thot (vagy Dzsehuti, ḏḥwtj) háza öttagú testületének nagyja”, stb. Ismert róla még, hogy a A király test szerinti fia címet is viselte. Az nem derül ki, hogy melyik király fia, sőt Kákosy László szerint csak Sznofru (Snfrw) fia Nofermaat (Nfr-M3ˁt, aki herceg volt, nem uralkodó) lehetett az apja. Az azonban biztos, hogy Hufu kortársa volt, és fontos építkezéseket vezetett, valószínűleg a nagy piramisét is. A Hufu személyével kapcsolatos egyiptológiai álláspont összhangban van a régészeti leletekkel, a feliratos emlékekkel, az egykorú forrásokkal, és beilleszkedik a piramisépítés fejlődési modelljébe, a történeti események vonalába. A piramisépítészet óbirodalmi fejlődésének egyik állomása ez, amely a III. dinasztiától kezdődően töretlenül ível Hufuig, sőt tovább, egészen a VI. dinasztia végéig. ## A piramis tájolása, külső méretei és helye A piramis oldalai az égtájakhoz igazodnak, attól való átlagos eltérésük mindössze 3 ívperc és 6 ívmásodperc (1 ívperc = 1 fok 60-ad része). A pontos adatok szerint északon 0° 2’ 28” délnyugat felé, délen 0 °1’ 57”-nyire délnyugat felé, keleten 0° 5’ 30” északnyugat felé, nyugaton 0° 2’ 3” északnyugat felé térnek el az oldalai a valódi földrajzi északi iránytól. A földrajzi északi irány azonban változik, ma már pontosan ismerjük a 4500 évvel ezelőtti döféspontot. Sok helyen olvasható olyan megállapítás, hogy a piramis tengelye az északi Sarkcsillaghoz lett tájolva, ami semmiképp sem igaz, mivel 4500 évvel ezelőtt az égi pólus nem esett egybe egyetlen csillag helyzetével sem. Az sem igaz, hogy a bejárat és a bejárati folyosó a Sarkcsillagra nézne, egyrészt a fenti okból, másrészt a folyosó emelkedési szöge csak nagyon hozzávetőlegesen néz az égi északi pólus felé. Az oldalak merőlegesében is van az egyik sarkon 3,5 ívpercnyi eltérés, amely bőven túl van az ókori egyiptomi mérési technológia elérhető pontosságán. Kérdéses azonban, hogy ezt a viszonylag nagy eltérést milyen – mérési technológián túli – körülmény okozta. Az alap 2,1 cm-es hibahatáron belül tökéletesen vízszintes, mai ismereteink szerint az eredeti oldalhosszak 4 cm-en belül azonosak voltak a négy oldalon. Az oldalak dőlésszöge átlagban 51° 50’ 40’’, a legnagyobb eltérés két oldal dőlése között 2° 48’. A piramis oldalainak mai hossza: északi oldal: 230,26 m, déli oldal: 230,45 m, keleti oldal: 230,39 m, nyugati oldal: 230,3 m. Mai magassága 137,3 méter. Az oldalhosszak azonban a burkolat hiánya miatt ma rövidebbek, mint eredetileg, amikor 232,4 méteres oldalhosszon 146,7 méter magas volt. Más adatok szerint 230,33 méteres alapon 146,59 méter magasságú volt. A számítások eltéréseit egyrészt a már eltűnt burkolat vastagságának eltérő becslései, másrészt az oldalak dőlésszögének eltérései okozhatják. ### A tájolás csillagászati elmélete Mivel írásos feljegyzés nem maradt a piramis építéséről, ezért több elmélet született a piramis tájolásának módszeréről. Abban mindegyik megegyezik, hogy a módszer alapvetően csillagászati jellegű. Az Edwards- (vagy Goyon-) módszer szerint a pontos északi irány kijelöléséhez először egy kör alakú, nem túl nagy és nem túl magas falat húztak fel, amiben egy csillagász tartózkodott. Éjszaka egy tetszőleges csillag felkelését és lenyugvását megfigyelve a csillagász megjelölte a fal tetején ezek pontos helyét, majd megkereste a két pont által kijelölt szakasz felezőpontját. Ezt összekötve a kör középpontjával egy észak-dél irányú egyenest kapott. A módszerhez tökéletesen vízszintes fal, kör és függőleges valamint azonos szemmagasság szükséges, és természetesen éles szem mindezek kijelöléséhez. Elképzelhető, hogy a pontosság érdekében a mérést egymás után többször megismételték. Ezt a változatot bonyolult és munkaigényes volta miatt sokan nem fogadják el. A módszer a gyakorlatban azért is nehezen kivitelezhető, mert azt is biztosítani kellett volna, hogy a megfigyelő feje (pontosabban szemmagassága) este és reggel is pontosan ugyanabban a pozícióban legyen. Ennél azonban lényegesen egyszerűbb, és a megfigyelhető pontosságot szintén garantáló módszerek is elképzelhetők. Ezek legegyszerűbbike egyetlen földbe szúrt botot igényel. A bot köré kört rajzolva a Nap árnyékának két pozíciója – amikor pontosan érinti a körvonalat az árnyék vége – meghatároz egy szöget, melyet megfelezve az északi irányt kapjuk. A módszer egyetlen feltétele a pontosan függőleges bot, és ennek létrehozása a rendelkezésre álló óegyiptomi technológiával nem jelentett nehézséget (függőón alkalmazása). ### A piramis elhelyezkedése A piramis a ma Kairóval egybeépült Gíza (el-Gizeh) és Nazlet esz-Szimmán falvak közelében épült. A hely egy 60 méter magas és körülbelül 1200 méter átmérőjű mészkőplató, amelyet Mokattám-képződmény néven ismer a geológia. A piramis belső részének nagyobbik hányadát helyben bányászott mészkőből építették fel. Egyes elméletek szerint az alapozási síkot csak a piramis kerülete mentén szedték ki, így a plató eredeti magasságú szálkövei akár 9-10 méteres magasságig alkothatják az épület magját. A platón a piramisépítkezések megkezdése előtt már valószínűleg intenzív kőbányászatot folytattak, talán a szakkarai, dahsúri és a mejdúmi piramisok kőanyagának egy része is innen származik. A Hafré-piramis mellett, annak nyugati oldalán ma is függőleges, 10 méter körüli magasságú sziklafal meredezik, amelyen jól látható a bányászat nyoma. ## A piramis szerkezete ### A felépítmény A piramis felépítményét átlagban 1 köbméteres, 2 tonnás kváderekből építették, összesen körülbelül 2,5 millió köbméter mennyiségben, azaz ötmillió tonnás tömegben. Az építés technológiája a Sznofru piramisainál már bevált módszerű, ennek lényege, hogy a téglatest alakú kvádereket nem a hagyományos módon, a legkisebb felületű oldalra állítva és döntött szögben helyezték el, hanem a legnagyobb felületű oldalra és vízszintesen. Emellett nem közel függőleges rétegeket építettek, mint korábban, hanem vízszinteseket, minden egyes követ átlapolva helyeztek el egy sík felületen, bár erre csak a külső rétegeknél ügyeltek. Ez jelentősen megnövelte a stabilitást. A belső mag gyengén megmunkált, csak durván tégla alakúra faragott kövekből áll, amely a külső részek felé egyre pontosabb és finomabb faragásúvá válik. A belső részeken a kváderek közti hézagokat kőtörmelék és homok tölti ki. A legkülső kváderek már összecsiszolt felülettel kerültek beépítésre. A kváderek mérete és alakja a teljes felépítményben változatos, sokszor szabálytalan. Az építőkövek magassága, és ezzel a rétegek vastagsága 0,9 és 1,2 méter között, a rétegek behúzása a 0,23 métertől az 1 méterig váltakozik. A felépítmény legnagyobb része (98%) helyben bányászott, gyenge minőségű mészkő, a burkolat igen jó minőségű turai mészkő, míg az alépítményben és teherhordó részeken és a szarkofágnál asszuáni gránit alkalmazása is előfordul. A piramis keleti oldalának egy szakaszán még mindig látható mintegy három sornyi burkolat a hozzá csatlakozó „küszöbbel”, így képet alkothatunk arról is, hogy nézett ki ez az építmény újkorában. A messzebbről érkező építőanyagot a Níluson szállították, speciális hajókon, amelyeket még a közönséges áruszállító hajóktól is megkülönböztettek. Az áruszállítók neve uszeh (wśḫ, egyik jelentése széles), a kőtömböket, oszlopokat és szarkofágokat a szat (s3-t) nevű típussal hordozták. A kőtömbök súlya az 1,5 tonnástól a több tíz tonnásig változik. Így nem meglepő, hogy a gigantikus építmény tömege meghaladja az 5 000 000 tonnát. Elkészülte idején hófehér gúla volt. ### Az „alépítmény” Az „alépítmény” jelzőt idézőjelbe kell tenni, mivel a hagyományos piramisépítkezéstől a három kamra közül kettő is eltér abban, hogy nem a talajszinten, vagy épp az alatt helyezkednek el, hanem a felépítmény belsejében. Huni és Sznofru piramisaiban a sírkamrák egyre feljebb kerültek, ennek a sornak betetőzése a piramis magasságának harmadánál elhelyezkedő sírkamra. A belső szerkezetet először Flinders Petrie vizsgálta tudományos igénnyel 1880-82-ben, de nem ő volt a legelső kutató, hanem Edmé-François Jomard (Napóleon hadjárata) és Richard William Howard Vyse (1837-39). #### Bejárati folyosó A piramis eredeti bejárata az északi oldalon, 17 méterre a talajszint felett, és 7,3 méterre a középvonaltól keletre helyezkedik el. A római korban lezárt bejáratot csak az al-Mamún kalifa által vágott folyosóról visszafelé keresve lehetett megtalálni, olyan alaposan elrejtették. Innen 1 méter széles és 1,2 méter magas folyosó indul lefelé, a lépcsős piramisok lejtős folyosójának mintájára. A járat lejtése 26° 31’ 23’’. 28 méter után éri el a külső talajszintet, innen még 30 méter hosszú, mielőtt vízszintessé válik. A vízszintes szakasz 9 méter után torkollik az alsó kamrába. Ez a szerkezet önmagában a mejdúmi piramis konstrukciójának ismétlése. Ilyen megfontolások alapján kizárható, hogy a folyosó az északi Sarkcsillagra nézne, mivel az északi szélesség 29° 58' 45’’ földrajzi koordinátán ugyanilyen emelkedési szöggel nézne a folyosó bejárata az égi északi pólus felé. Ez a majdnem 3,5°-os eltérés nagyon sok az óegyiptomi lehetőségekhez képest. A folyosó iránya kizárólag a piramis északi tájolásának és a hagyományos emelkedési szögnek tulajdonítható. Erről a folyosóról nyílik a Nagy Galériához vezető út és a munkások folyosójának, vagy egyszerűen csak „aknának” nevezett járat is. #### A Nagy galéria A Király kamráját egy 46,7 méter hosszú, 2,1 méter széles folyosón, a Nagy galérián keresztül lehet elérni. Ennek a folyosónak egyetlen ismert funkciója a sírkamra megközelítése. Az is feltehető, hogy a két méternél nagyobb szélességet nem merték áthidalókkal lefedni, ezért a Huni és Sznofru piramisainál már bevált módon fedték azt be: mészkőburkolata nyolc rétegének mindegyike (soronként 13,5–14,5 cm-rel szűkül a mennyezet felé) kicsit beljebb nyúlik, a mennyezetnél a legkisebb szélesség 1 m. A mennyezetet bazalttömbök alkotják. Kákosy László is kifejti azt az ötletet, aminek alapján az is elképzelhető, hogy ezt a helyet raktározási céllal alakították ki: itt tartották a nagy záróköveket, amelyek a folyosó elején már nem fértek volna be később. Mark Lehner az oldalakon rendszeres közönként elhelyezett lyukakból kiindulva ugyanezt a következtetést vonja le, mivel szerinte ezek fagerendák helyei, amik az itt tárolt gránittömbök lecsúszását akadályozták meg. Erre azért volt szükség, mert 26° 2’ 30’’ szögben emelkedik, folytatva a Királyné kamrájához vezető folyosót, amely mintegy 20 méterre a talajszint felett megtörik és vízszintesen folytatódik. A kövek felületét nem díszítik faragások. A galéria padlószintjén mindkét oldalon 0,5 méter széles és 0,6 méter magas rámpa húzódik, a köztük lévő rész pedig lépcsős. Ennek funkciója ismeretlen, bár feltehető, hogy a nagy emelkedésű galériában a lépcsők a nagy méretű köveket húzó emberek számára készültek lábtámasz céljára. Enélkül ugyanis ilyen meredek kaptatón nem lehetne nagy tömegeket mozgatni. #### A Király kamrája A Király kamráját a Nagy Galériából induló, vízszintes folyosón és egy „előcsarnokon” át lehet megközelíteni. A helyiség három fala vörösgránitból készült. Az építmény középvonalán, de nem teljesen a csúcs alatt megbúvó, kelet-nyugati irányban 10,5 méter hosszú, észak-déli irányban 5,2 méter széles és 5,8 méter magas termet nevezzük királyi sírkamrának. Erre az itt található szarkofág szolgáltat alapot. A sírkamra 42,3 méterrel a terepszint felett helyezkedik el. A kamra közepén áll a hatalmas szarkofág, melyet egy darab vörösgránit-tömbből faragtak, és ma erősen rongált állapotban van. A szarkofág mintegy 5 cm-el szélesebb, mint az ide vezető folyosó, ezért azt már a kamra építésekor el kellett helyezni benne. A szarkofág a piramis egyik tengelyén fekszik, de nem pontosan a csúcs alatt. A piramisban ez az egyetlen hely, ahol a burkoláshoz gránitot használtak. #### A Király kamrája fölötti felépítmény (Davidson-kamrák) A sírkamra fölött van a Nathaniel Davidson által a 18. században felfedezett gerendázatos boltozat. Davidson áttörte a mennyezetet alkotó gránittömböt, így vált láthatóvá a kamra, majd Vyse és Perring robbantással jutott tovább a másik négybe. Ezek közül a felső két üregben találta meg a – valószínűleg a munkások által felírt – Hufu nevet. A mennyezetet alkotó kilenc monolit teherelosztóként funkcionált, és önmagában ez a szerkezeti elem mintegy 400 tonnát nyom. 17 méteres magasságú az öt tehermentesítő kamra, melynek legtetején nyeregtetőként ferdén összetámasztott kváderek állnak. A szerkezet túlbiztosított, de mivel ez az egyik első (és gyakorlatilag az utolsó) olyan piramis, amelyben a sírkamra magasan a felépítményben áll, tervezői valószínűleg nem kívánt meglepetésektől óvták magukat ilyen formán. Hasonló teherelosztó funkciójú, de keresztgerendák nélküli nyeregtető-szerkezet van Huni és Sznofru piramisaiban is. Sznofru tört falú piramisában a magasan elhelyezett felső kamra instabilitását a már az ókorban beácsolt dúcoló fagerendák mutatják, vélhetően emiatt került sor ilyen nagy léptékű, igazán masszív tetőzet tervezésére. A túlbiztosításnak azonban itt is lehetett jogosultsága: a gerendák közül több megrepedt már, ami statikai bizonytalanságot mutat – legalábbis az építés közben. Emellett nem tett jót az állagának Vyse 1837-es robbantása sem, amellyel a Davidson-kamrákat felnyitotta, szerkezetét és rendeltetését megállapította. Innen került elő az a felirat, amely egykorú forrásként erősítette meg ismereteinket az építtető kilétéről: „Büszkén építettük e helyet a nagy Hnum-Hufu nevében”. #### A Királyné kamrája A Királyné kamrájának nevezett helyiség mértékadó vélemények szerint befejezetlen sírkamra, félrevezető nevét az araboktól kapta. Ezzel ellentétes vélemények szerint kultikus kamra, és sosem tervezték sírkamrának. 15,2 méterrel az alap felett található. 5,7 méter hosszú, 5,2 méter széles, a mennyezet nyeregtetős és 6,7 méter magas. Sem burkolatát, sem padlózatát, sem a hozzá vezető folyosót nem fejezték be. Ez a sírkamra a második építési ütemben készülhetett, valószínűleg abból a célból, hogy az uralkodó esetleges korai halála esetén a temetés végrehajtható legyen. Egyes elképzelések szerint kultikus célokból épült, ez esetben viszont nehezen magyarázható meg, hogy miért nem fejezték be. Ugyanakkor a keleti falban található lépcsős falfülke egy kultikus szobor elhelyezésére is utalhat. Befejezetlenségére az a tény mutat, hogy az oldalfalak teljesen kimunkált csiszolásúak (épp csak a burkolat hiányzik), ugyanakkor a padló még nem. A kultikus funkció esetleg Dzsószer szerdábjához hasonló lehetett. (lásd még: szellőzők) A Királyné kamrájához vezető járat a bejárati folyosóból nyílik, és 39 méter hosszú. A folyosón nincs lezárást biztosító zárókő, ami Stadelmann szerint megerősíti azt a feltevést, hogy ezt a helyiséget nem tervezték sírkamrának. A hozzá vezető folyosó 26° 2’ 30’’ emelkedési szöggel épült, a kamrához vezető vízszintes szakasznál torkollik bele a Nagy galériába. #### A befejezetlen földalatti kamra A Királyné kamrájához hasonlóan befejezetlen. 30 méterrel a terepszint alatt és nem pontosan az átlók metszéspontjában fekszik. Hossza 14 méter, szélessége 8 méter, magassága 3,5 méter. Befejezett állapotában körülbelül 14 × 7 × 5,3 méteres méretekkel rendelkezett volna. Valószínűsíthető, hogy ez is sírkamrának készült, bár kivitelezési technológiája kétségkívül szokatlan, sem a korábbi, sem a későbbi piramisoknál nem található aknasír jellegű munka (néhány III. dinasztia korára datált, igen kicsiny lépcsős piramist leszámítva el-Kúla falu mellett). Egyedinek számító kivitelezési technológiája mellett azonban koncepciójában a mejdúmi piramis ismert sírkamrájához hasonló. Talán másodlagos, Szokar istenhez kapcsolódó szimbolikával ruházták fel e helyiséget, mivel utólag egy aknát és egy tárnát vágtak még benne: egyiket a bejárat előtt függőlegesen, másikat a hátsó falon vízszintesen. Ez az elrendezés a Felső-Egyiptomban divatos sziklasírok jellegzetességeit mutatja. Az egyiptológusok még vitatkoznak azon, hogy e kamrát az uralkodó korai halála esetére építették, vagy már eleve ilyenre tervezték a piramis belső szerkezetét. Olyan verzió is feltehető, hogy a felsőbb szintek kamráit csak ad hoc módon, az aktuális magasság elérése alkalmával alakították ki. A kamra befejezetlenségét az a két körülmény mutatja, hogy alján négyszögű bemélyedés található (ez arra utal, hogy tovább mélyítették volna), ezenkívül falai és a padlózata sincsenek kidolgozva. A hátsó falból nyíló vízszintes akna látszólagos funkciótlansága is erre mutat. Stadelmann elképzelhetetlennek tartja a szakaszos építkezést és az építés közbeni tervmódosításokat. Ezzel számos tudós egyetért, és Rudolf Gatenbrink német mérnök mérései is ezt támasztják alá. #### A munkások folyosója A galéria kezdeti (alsó) szakaszától egy 60 méter mélységű, csaknem függőleges akna indul lefelé és alul a befejezetlen alsó kamra előtti folyosóba torkollik. A járatot utólag vájták ki (ez a járat bizonytalan vonalvezetése miatt is egyértelmű), a feltételezések szerint szerepe az volt, hogy a Nagy galéria – és ezzel a Király kamrájához vivő út – lezárása után a munkásoknak kivezető utat biztosítson a lejtős folyosó igénybevételével. A lezárás ugyanis valószínűleg belülről történt, az addig a galériában tartott hatalmas zárókövek leeresztésével. #### A „szellőzőjáratok” A király sírkamrájából két szűk, 0,2 méter keresztmetszetű akna vezet a felszínre, nagyjából az északi és déli fal közepére. Az északi 71 méter, a déli 53 méter magasságban éri el a felszínt. „... Hogy mire szolgáltak, nem tudjuk, de egy biztos, szellőzésre nagyon is alkalmasak.” Viszonylag széles körű konszenzus alakult ki ezen aknák szellőző jellegére nézve, az azonban nem egyértelmű, miért kellene egy zárt sírt szellőztetni. Talán az utómunkálatok igényelték ezt, valamint a temetési szertartáson résztvevők egészsége. Külön szellőzőjáratok szükségességét Miroslav Verner azzal is indokolja, hogy a Nagy piramisban a helyiségek a bejárat szintje felett helyezkednek el, ami szinte teljesen lehetetlenné teszi a természetes szellőzést. Mark Lehner magától értetődő kijelentéssel közli, hogy a szellőzőjáratok – amelyeknek természetesen semmi közük a levegő elvezetéséhez... Mások ugyanilyen kijelentő módban a szellőzésről beszélnek. Verner rámutatott arra is, hogy a járatok tájolása nem csak egyes csillagokkal van összefüggésben, hanem az uralkodó széliránnyal is. A csillagok szerinti tájolás elképzelése ellen felvethető, hogy az éjszaka tartama alatt bármely tetszőlegesen felvett irányban nagy valószínűséggel feltűnik egy-egy csillag. 1993-tól a sírkamra járatai valóban a piramis szellőzését szolgálják: a beléjük helyezett ventilátorok segítségével cserélik a levegőt, hogy a látogatók által kilélegzett páratartalmat eltávolítsák. A királyi sírkamra járatait Richard William Howard Vyse és John Shae Perring fedezték fel 1837-ben. Vyse a sírkamrában figyelt fel az aknák nyílásaira, és irányukból feltételezte, hogy azok a felszínre vezetnek. Perring néhány napon belül megtalálta a kivezető nyílásokat is. Mivel felülről törmelék zárta el a járatot, a sírkamrai megindulást és a felszíni megérkezést nem lehetett megbízhatóan egymáshoz kapcsolni, az mégis kézenfekvő volt. Vyse és Perring robbantással próbálta kitisztítani a szellőzőket. A királyné kamrájában lévő járatokat már a sírkamra járatainak ismeretében meg kellett keresni, mivel azok belülről lezárt, rejtett állapotban voltak. Waynmann Dixon 1872-ben addig kopogtatta a kamra falait, amíg felfedezte a kürtőket. A kopogtatáson kívül gyertyák lángját is felhasználta, ami azt mutatja, hogy még lezárt állapotukban is érezhető volt némi levegőmozgás a közelükben. Más elképzelések szerint az uralkodó lelkének (ká-jának) kijáratai voltak. Mindkét feltevést erősíti a tény, hogy a Királyné Kamrájából is indul két akna, melyek mintegy 30 méteres magasságban folytatás nélkül véget érnek. Ezek a tények mind az építés szakaszosságát, mind a szellőző, mind a lélek-kijárat funkciót igazolják. - A Királyné Kamrájának félbehagyását követően – amikor már a sírkamrán dolgoztak – nem kellett többet szellőzés, illetve nem kellett további belső munkálatokkal és a temetési menettel számolni. - Ha a Királyné Kamrája félbehagyott sírkamra volt, akkor a lélek-kijáratra sem volt többé szükség, mivel tudták, hogy ide már nem temetnek. - A befejezetlen Királyné Kamrája mellett a semmibe menő szellőző (vagy lélek-kijárat) is csak a szakaszos építéssel érthető. - A Királyné Kamrájából dél felé induló akna a Galériát két kanyarral elkerüli, tehát annak építése idején ez az akna is építés alatt volt még. A tény, hogy nem kötötték be a Galériába, hanem ehelyett elkerülő utat hoztak létre, kérdésessé teszi a szakrális jelleget. - A Királyné Kamrájából induló járatok belső lezárásai és a helyiségben a nyomuk eltüntetése inkább a szakaszos építés és a szellőzés funkció felé mutatnak, ellenkező esetben nehezen magyarázható, miért kellett volna eltüntetni a lélek-kijárat nyomait. Az Upuaut-projekt csak a Királyné Kamrájából induló járatokat vizsgálata eddig. A járat legmagasabb pontja jelenleg alig 17 méterrel a felszín alatt van. A Király kamrájában induló két akna vizsgálata még hátravan: ha a járat valahol az épület belsejében véget ér, akkor a „szellőző elmélet” nem tartható és a lélek-kijárat elmélete is bizonytalanná válik. Ha azonban az akna legalább a burkolatig kiér, vagy a lezárása törmelékkel utólag történt, akkor mindkettő érvényes lehet. Rainer Stadelmann teljes mértékben kizárja a szellőzés funkció lehetőségét. Ezt egy feltételes módban prdzss-ként olvasott, ilyenformán „jöjj elő a sírból” jelentésű hieroglif jelre alapozza, amely a Királyné Kamrájának járatában, az első zárókő mögött látható, az uadzs (=zöld) hieroglifa társaságában. (Ez utóbbi az építő csapatra utalhat.) E magyarázatot azonban kérdésessé teszi, hogy – többek között Stadelmann szerint is – az alsó kamrát levegőhiány miatt hagyták félbe, ahol valóban nincsenek is szellőző járatok. A „lélek-kijárat” elképzelésre sem a korábbi, sem a későbbi piramisoknál nincs példa, ez az egyetlen előfordulás az összes királypiramis közül. Emellett ez az egyetlen piramis, amelyiknek a bejárata mélyebben van, mint a sírkamra, így e két egyediségnek akár köze is lehet egymáshoz. Elterjedt tévhit, hogy a szellőzők az Orion csillagkép felé néznek. Ez a csillagkép az égbolt nagy területét foglalja el és mindig máshol látható. Semmi rendkívüli nincs abban, ha időnként a szellőzők irányába esik valamely része. ## Kapcsolódó műemlékek: a halottak városa A piramist turai mészkőből épített hagyományos kerítésfal vette körül, mely több mint három méter vastagságú, körülbelül 8 méter magasságú, és 20 egyiptomi könyök (10,5 méter) távolságban húzódott a piramistól. ### A templomok, út és bárkagödrök #### Templomok és feljáró út A halotti komplexum kiegészítői elsődlegesen a Völgytemplom és a Halotti Templom voltak. A IV. dinasztia korától a templomegyüttesek legalább olyan fontos szerepet játszottak a temetkezési rituálékban és magában az architektúrában is, mint maga a piramis. Hufu Völgytemploma a mai Nazlet esz-Szimmán falu (vagyis inkább Kairó egyik „elővárosa”) helyén állt. Semmilyen adat nem áll rendelkezésre róla, bár 1990-ben Zahi Hawass néhány olyan maradványt talált, amelyet a Völgytemplomhoz tartozóként írt le. Ezek egy épület alapjai, és a fekete bazalt padlóburkolat töredékei voltak – ugyanolyan burkolaté, mint a halotti templomé. Valószínűleg már Hérodotosz korában sem volt látható teljes épségében, mert csak a hozzá vezető, 18 méter széles útról emlékezik meg, amelyet azonban önmagában is „csaknem ugyanolyan nagy műnek” nevezett, mint magát a piramist. Ez az út töltésút volt, magasan épített oldalfalakkal, köztük magasított járószinttel. A falak magassága valószínűleg elérte a 40 métert, hossza majdnem 740 méter (más adatok szerint 810 méter, illetve 825 méter.) Mára ennek az útnak csak egy 80 méter hosszú, nagyon romos szakasza maradt fenn. Ehhez csatlakozik a Hawass által 1990-ben feltárt 56 méter hosszú bazaltburkolatú és 8 méter széles vályogfallal körülvett útmaradvány. Az egyiptológusok feltevése szerint a temetéshez használt királyi bárka felvonulási útja volt. A halotti templom romjait 1939-ben Abu Szeif fedezte és tárta fel. 100 egyiptomi könyök (52,5 méter) hosszú, valaha oszlopcsarnokból és áldozó kápolnából állt. Turai mészkőből épült, mint a piramis burkolata is, udvarán és szentélyében összesen 50 gránitoszloppal. Mára csak a bazalt padlóburkolat egy része maradt fenn. Már ekkor (1939-ben) feltárták a Napbárka három dokkját is, majd 1954-ben Kamal el-Mallákh és Zaki Nur két másikat is, melyek egyikében találták a legrégebbi ismert hajót. A piramis körül még két nagyobb és öt kisebb, bárka alakú (vagyis ovális) bemélyedést véstek a szikla-aljzatba. A Sznofru piramisainál még meglévő áldozó kápolnának és északi szentélynek, valamint a még korábbi Déli sírboltnak a Hufu-piramis környékén nincs nyoma. A piramiskörzet IV. dinasztiabeli redukálódásának okát többen – például Stadelmann – abban látják, hogy a piramis belsejébe került a kultuszhely – Hufu esetében a Királyné Kamrája -, ezért elegendő volt egyetlen halotti templom a kultuszgyakorlásra. #### Bárkagödrök A komplexumban öt bárkavermet fedeztek fel. Ebből három a piramistól keletre helyezkedik el, kettő pedig délre. A keletiek közül kettő párhuzamos a piramis alapjával, egy pedig a feljáró úttal. A déliek szintén párhuzamosak a piramis oldalával. Legnagyobbjuk a déliek egyike, 51,5 méter hosszú, legmélyebb részén 7 méter mélységgel, legszélesebb helyén 8 méteres méretekkel. A feljáró út melletti gödör 45,4 méter hosszú, legnagyobb szélessége 3,75 méter. Ma már nem lehet megállapítani, hogy a keleti bárkagödröket lefedték-e. Reisner ásatásán kötéldarabokat és aranyozott fa maradványokat is találtak, ami azt jelentheti, hogy ezekben valódi hajókat helyeztek el. A bárkagödrökben feliratos mészkőtöredékeket, gránitszobor-darabot, egy vörös agyagedény darabjait találták meg, és ezek tovább erősítették ismereteinket arról, hogy a piramis Hufu tulajdona volt. Az 1954-ben feltárt két déli bárkagödör kívül esik a kerítésfalon, 30,8 méter hosszú, egyenként 40 darab (vagy 41) 17-20 tonnás mészkőtömbbel volt lezárva, és a keletiben megtalálták az első ismert ókori hajót 1224 darabban. A darabokat 14 évi munkával (1968-ra) Hag Ahmed Júszuf Musztafa vezetésével állították helyre. A bárka 43 méter hosszú, de csak alig egy méter merülésű, vagyis jó időben használatos sétahajó lehetett. A másik déli bárkagödröt még nem nyitották fel, de kamerás szondával már felderítették a belsejét, így tudjuk, hogy a másikhoz hasonló hajót tároltak benne. A két déli közül a felnyitott keletiben Dzsedefré kártusai kerültek elő, ezért és a kerítésfalon kívüli elhelyezésük okán az egyiptológusok úgy gondolják, hogy ezek később, már Hufu halála után készültek, de semmiképp sem a IV. dinasztia után. ### Szatellit piramisok A Hufu-piramisnál jelenik meg először a szatellit-piramisok mindkét típusa egyszerre, a kultikus piramis és a családtagok számára készült mellékpiramis. Dzsószer még egyet sem épített, Sznofru pedig csak kultikus piramist helyezett el piramisai déli oldalán. A későbbiekben a szatellit-piramisok többnyire a déli oldalon helyezkednek el, Hufunál valamennyi a keleti oldalon van. A piramis mellett, a keleti oldalon három mellékpiramis található, amelyeket családtagjai, feleségei számára építtetett. Az egyiptológia ezeket G1a, G1b és G1c néven jelöli (G=Gíza, G1=nagy piramis). Méreteik 49,5, 49 és 46,9 méter. Mindegyik külön kerítésfallal körülvett, önálló komplexum, mintegy megismétlése a királysírnak. Csak az egyiknek, a G1c-nek ismerjük tulajdonosát: Henutszené, Sznofru leányáé, Hufu féltestvéréé, akit a XX. dinasztia korában Ízisz istennővel azonosítottak, és a XXVI. dinasztia korában a Piramisok Úrnője néven tiszteltek. A G1b-re vonatkozóan talán Merititesz neve merülhet fel. A 20×20 méteres kultikus piramis is teljesen elpusztult, olyannyira, hogy Zahi Hawass csak a 2000-es évek második felében fedezte fel létezését. Ezt az alapjaiig lebontották már kőanyagáért, és csak néhány sarokkő és az első kvádersor pár darab köve látható. Sznofruval ellentétben ezt a kultikus piramist nem vette körbe a kerítésfal, így elkülönült a nagy piramistól, és inkább a királynék sírjaihoz tartozott. Ez a G1d jelű építmény. Hawass a lehetséges funkciók közül a szed-ünneppel kapcsolatos álpiramist, a belső szervek (kanópuszedények) elhelyezésére szolgáló másodlagos sírt, a temetés előtti ravatalozásban részt vevő épületet, koronaőrző helyet és a napjelképet tartja elképzelhetőnek. Hufu anyjáról, Hotephereszről (vagy Hetep-heresz, Ḥtp-ḥrs) régebben azt gondolták, hogy a G1a szatellit-piramisban temették el, de már ismerjük aknasírját (George Andrew Reisner ásatása, Mohamedien Ibráhim, 1925), melynek nevezetessége, hogy az egyetlen Óbirodalom korabeli királyi családtag sírja, melyet érintetlenül tártak fel. Zahi Hawass ettől függetlenül még mindig Hotepheresznek tulajdonítja a G1c-t. A piramistól illő távolságra az előkelők masztabái állnak: nyugaton nagyjából 100 darab, keleten 40 darab (többnyire nagyméretű és előkelő), a délin pedig 10 darab. (A masztabákról bővebben lásd még: piramistipológia) #### G1a A piramis 61 méterre helyezkedik el a nagy piramis peremétől. 49,5 méteres alapon eredetileg 30,25 méter magas lehetett, ma azonban alig éri el a 10 méteres magasságot. Bejárata – hasonlóan a nagy piramishoz – az északi oldal középvonalától keletre esik, valamivel a talajszint feletti. Belső helyiségei az aknasírokhoz és a nagy piramis alsó sírkamrájához hasonlók. A sírkamra szarkofágot nem tartalmaz, egyes vélemények szerint volt benne valaha, mások szerint sosem helyezték el. A kamra nyugati falában falfülkét véstek ki. A mellékpiramishoz keleten valószínűleg kápolnát akartak építeni, de annak alapozása félbemaradt. A piramisban név nem található. Reisner Kawab herceg masztabájának közelsége okán feltételezte, hogy annak anyja, Merititesz lehetett a mellékpiramis tulajdonosa. Mark Lehner szerint Hotepheresz piramisáról van szó, és a királynét az érintetlenül feltárt sírból kiemelve temették ebbe a piramisba. Feltételezése szerint a hozzá tartozó kápolna-alap maradványai a piramis eredeti alapozását jelölik, és később azért építették mégis máshová (a mai helyére), mert Hotepheresz aknasírja foglalta el a helyet. Ezen elmélet szerint Hotepheresz feltárt aknasírja az eredetileg tervezett piramis alépítménye lett volna. #### G1b A G1a és G1b között körülbelül 10 méternyi hely van. 49 méteres alapon 30 méter körüli magasságú lehetett, ma alig 15 méter. Bejárata az északi oldal közepén helyezkedik el a talajszint felett. Alépítménye a G1a-hoz hasonló. Keleti oldalán áldozati kápolna állt, és saját bárkadödröt is kapott. A G1b tulajdonosa ismeretlen, Mark Lehner, és Rainer Stadelmann Merititeszt tételezi fel. #### G1c A G1b-től alig négy méterre, 46,25 méteres alapon 29,6 méter magas lehetett. Ez a mellékpiramis maradt fenn a legjobb állapotban, így magassága ma is eléri a 25 métert. Bejárata a G1b-hez hasonlóan az északi oldal közepén van. Alépítménye szintén a másik kettőhöz hasonló szerkezetű. Keleti oldalán később emelt szentély van, ami eltakarja az eredeti kápolnát. A mellékpiramis tulajdonosát jelentőségét a már eredetileg is nagy alapterületű, óriási mészkőtömbökböl emelt kápolna jelzi, ami összeért a piramis szélével. A piramistól délre bárka alakú bemélyedés utal arra, hogy bárkagödröt is szándékoztak építeni, de nem fejezték be. A közelben Auguste Mariette által talált sztélé alapján tartják Henutszen sírjának. ### Hotepheresz sírja Hotepheresz (kiejtése p+h-val!) aknasírja a G 7000x jelű építmény. Kürtőszerű lejáratát 12 lépcsőfok után a szikla természetes repedésébe vésték. A 27,5 méter mély aknát teljes magasságában feltöltötték törmelékkel és gipszhabarccsal, valamint a bejárati lépcsőket is lefedték. Ezzel a módszerrel az ókori építészek olyan alaposan rejtették el Hotepheresz nyughelyét, hogy 1925-ig senki sem fedezte fel (akkor is csak egy véletlen folytán), majd 1926-ig senki sem lépett be a sírkamrába. Ennek ellenére a holttest hiányzott, a szarkofág összetörve hevert a sírkamrában. Reisner szerint a szarkofág károsodása nem a sírkamrában történt, ezért azt a teóriát állította fel, hogy Hotephereszt eredetileg Dahsúrban temették el, Sznofru közelében, de azt a sírt feltörték és kirabolták, ezért Hufu áthozatta anyja sírjának tartalmát a piramisa mellett gyorsan lemélyített aknasírba. ### A nagy szfinx A nagy szfinx csak feltételes módban kapcsolható Hufu személyéhez és a nagypiramis építéséhez. Hosszú időn keresztül egyértelműnek tartották, hogy Hafré készíttette és őt ábrázolja, mivel a Hafré-piramis körzetéhez csatlakozik. Ma már többen felvetik azt a lehetőséget, hogy a világ egyik legrégebbi, és ma is legnagyobb szobra inkább Hufu nevéhez kapcsolható, és fia, Hafré csak felhasználta a már meglévő alkotást, megépítve mellé a feljáró utat és a szfinx-szentélyt. A szfinx 72,55 méter hosszú, 20,22 méter magas, testét két kőfejtés között fennmaradó szálkőzetből alakították. Néhány apróbb részletet hozzáépítettek, és a későbbi korokban az időközben elpusztult, vagy pusztulásnak induló részleteket is pótolták. ## A piramis építésére vonatkozó elméletek A szakmai konszenzus széles körű arra vonatkozóan, hogy az egyiptomi piramisok esetében sírépítményekről van szó, építési idejük pedig megfelel a hozzájuk rendelt uralkodók regnálási idejének. A temetkezési jelleg egyértelműen adódik a szarkofág jelenlétéből. A piramis alakja Hufu idejére már bizonyosan a napszimbolikával állt kapcsolatban. Az obeliszkek (tehen) tetején elhelyezett csúcskő (benben(et)) gúla alakja és a piramis gúla alakjának azonossága az egyiptomiak gondolatvilágában is kapcsolatot hozott létre a két szimbólum között, amit tovább erősített az úgynevezett piramidion, a piramis tetején elhelyezett nagyméretű csúcsidom, amely Hufu sírjánál 7 tonnás is lehetett. Kivitelezési technikája és technológiája minden tekintetben azonos a velük egykorú egyéb ismert építményekkel, csak nagyobb volumenű. Félbehagyott építkezések helyszínén vagy a lakosság által részben lebontott építményeknél az építkezés menete is látható. A legkorábbi időktől kezdve a nyitott gödör módszerével dolgoztak, vagyis a földalatti sírkamrát árokként kivájták, majd elkészülte után befedték. Sok esetben a szarkofág nem fért volna el a levezető folyosón vagy a bejárati ajtón, ezért azt még a fedés előtt kellett odaszállítani és a helyére emelni. ### A Hufu-piramis kivitelezésének időtartama Ma a legelterjedtebb nézet szerint a piramis 20 év alatt épült fel. Azonban ezt az időtartamot egyetlen ókori forrásból merítik, Hérodotosztól. Csakhogy Hérodotosz sem volt egykorú, sőt időben közelebb van a jelenkorhoz, mint a piramisépítő királyokhoz. Ez az adat mindenképpen csak feltételezés részéről vagy azok részéről, akiktől hallotta. Emellett semmi sem indokolja azt, hogy az uralkodó teljes uralkodási idejéből kellene kiindulni. Az egyetlen egykorú ismert adat egy tényleges építés valódi időtartamáról egészen más képet mutat. Bizonyosan tudjuk, hogy Sznofru tört falú piramisának alsó egyötöde, vagy húszméteres csonkja két év alatt készült el. Ez a piramis teljes térfogatának több mint 2/3 része, következéskép minimum három, maximum ötéves teljes építési időtartammal számolhatunk ennél a piramisnál. Mark Lehner NOVA-projekt nevű piramisépítési kísérlete alapján 12 munkás napi 8-9 köbméternyi sziklát termelt ki. Egy munkacsoport tehát 312 500 munkanap alatt fejezte volna be a 2,5 millió köbméter kitermelését, ami 965 év. Tehát körülbelül 160 munkacsoport (1920 ember) alig hat év alatt kifejthette a szükséges mennyiséget. Mark Lehner számításainak és kísérleteinek eredménye az volt, hogy 1212 kőfejtő, 1360 kőszállító és 680 kőrakó ember (összesen 3252 fő) elegendő ahhoz, hogy 20 év alatt épüljön fel a nagy piramis. A munkásváros befogadóképessége alapján ez egy jó számnak tűnik. A négyezerhez közeli érték azért is megfelelő, mert valószínűsíthetően a munkáscsapatok legnagyobb egysége 2000 fő volt, ennek pedig csak akkor van értelme, ha legalább kettő volt belőlük. Ebből már viszonylag pontosan megmondható, hogy napi 7000-7500 köbméter kőanyagot kellett beépíteni, ha csak az évenkénti száz munkanapot vesszük figyelembe. (Illetve a közmunkás kőfejtők és szállítómunkások évente valójában kilencven napot dolgoztak itt, hiszen le kell számítani a dekádonkénti pihenőnapot.) A szakmunkások, akik a csiszolást, a belső helyiségek készítését végezték, az év 324 napját töltötték itt munkával (dekádonkénti egy munkaszünet, valamint az év végi öt isteni születésnap vonódik le). Már csak az a kérdés marad fenn, hogy hány főnyi közmunkással kell számolni: ezen adatnak birtokában megmondható lesz, pontosan mennyi egy munkás napi teljesítménye. Mai ismereteink szerint mintegy 2-3 ezer főnyi közmunkás elképzelhető (az építőmunkások feltárt települése alapján, amelynek mintegy 8000 fős összkapacitása ennyit enged meg), azaz napi 2-2,5 köbméter körüli egyéni teljesítmény mutatható ki – ami egyáltalán nem elképzelhetetlen, hiszen durva átlagban egy köbméteres kvádereket használtak, azaz egy munkásra 2 kváder jut naponta, vagy egy tízfős munkacsoportra 20, óránként kettő. Mindebből az is következik, hogy Kheopsz sírja elkészülhetett mintegy 1 050 000-1 060 000 munkaóra alatt. Azaz 3000 munkással számolva 353 munkanap, vagyis nem egészen négy év alatt (kétezer munkással sem egész hat év az eredmény!), egyáltalán nem kell a kb. két évtizedes uralkodásának teljes idejét figyelembe venni. Következésképp bőven maradt idő és kapacitás a halotti körzet fejlesztéséhez is, és talán éppen ennek köszönhető, hogy Hufu olyan komplexumot hagyhatott hátra, mely minta- és példaképe lett az összes további halotti körzetnek. A fenti elméleti számításokra bizonyítékot is találhatunk a Reisner-papiruszon, melynek alapján feltehető, hogy egy munkás napi normája mintegy tíz köbkönyöknyi kő volt. Ez a mennyiség valamivel nagyobb mint 2,5 köbméter, vagyis kicsit több, mint amennyit a fentiekben egy munkásnak számoltunk. Ez azt jelenti, hogy a nagy piramis felépítéséhez (nem számítva a szakmunkákat) szinte pontosan egymillió munkanap kellett, azaz 11 111 munkaév. A fent említett munkásfalu befogadóképessége mintegy 8000 fő lehetett – szállítók és kőfejtők, valamint minden kisegítő személyzet és családtagjaik együtt -, napi 6-6500 köbméter, évente több mint félmillió köbméter követ építhettek be, azaz maximum öt év kellett a szerkezetkészséghez. Ez a számítás még kisebb teljesítményt követel meg, mint amit Sznofru munkásai a tört falú piramisnál bizonyosan elértek. A burkolat finoman megmunkált lapjainak felrakása és a belső helyiségek végleges megmunkálása már csak a végső simításokat jelentették; ez elvben független attól, hogy a burkolatot az építéssel egyidejűleg, vagy utólag rakták fel. ### A piramist építő munkások Az Óbirodalom korában az építőmunkások egyszerű közmunkát végző parasztok voltak, akiket részben toboroztak, részben más közmunkákról (csatornaásás, útépítés stb.) vezényeltek át. Az óbirodalmi egyiptomi férfi büszke volt arra, hogy részese lehet a nagy síremlék felépítésének, amit a Hufu-piramisban elhelyezett felirataik is egyértelműen mutatnak. A munkáscsoportokat szintén paraszti származású, tapasztalt munkavezetők irányították. A szakmunkákat (kőfaragás, bányászat, falazás) fizetett szakemberek végezték. A munkacsoportok alapegysége (középbirodalmi adatok alapján) tízfős lehetett, melyek a hajó részeiből levezetett egységekbe álltak össze. Nevük Hajóorr (Zöld, vagy Orrfelőli), Far (Utolsó, vagy Jó), Bal oldal (Ázsiai), Jobb oldal (Nagy), Belső (Kis, vagy Tat felőli). Ez az öt egység alkotott egy munkacsoportot, aperut. A munkásváros feltárása jelenleg (2014-ben) is folyamatban van. ## A piramisok kutatása ma Az összes királypiramist – kettő kivételével – alaposan feltérképezték az elmúlt két évszázadban. A fel nem tárt kamrák kutatása a mai napig sok energiát vesz igénybe. A sikertelenség azonban nem „ismeretlen tényezőkön” múlik, hanem azon, hogy valószínűleg a IV. dinasztia egyik piramisában sincsenek a sírkamrákon kívül további helyiségek. A III-IV. dinasztia fordulóján épített mejdúmi piramis (amelyet valószínűleg Sznofru fejezett be), a IV. dinasztiabeli Sznofru két piramisa és Hufu piramisa töretlen építészeti fejlődési vonalat mutat. Huni piramisában egyetlen meredek folyosó vezet a föld alá, majd rövid vízszintes szakasz után egy függőleges aknán keresztül, alulról a sírkamra padlójába torkollik. Sznofru első piramisában ehhez hasonló az elrendezés, a különbség az, hogy a folyosó nem közvetlenül, hanem egy nagyobb helyiségen keresztül csatlakozik a sírkamrához, valamint egy máshonnan nyíló folyosó egy magasabban elhelyezett sírkamrába vezet. Sznofru második piramisa az első továbbfejlesztett változata: a folyosó a talajszintet elérve vízszintessé válik, a halotti kelengyés kamra és a sírkamra padlója a talajszinten van, a harmadik kamra pedig a sírkamrából nyílik. A Hufu-piramis mindhárom kamrája sírkamra volt, eddig a IV. dinasztia piramisaiban más jellegű helyiség nem került elő. Kidolgozottságuk mértéke mutatja, hogy az alsó kettőt egyáltalán nem is akarták befejezni, valószínűleg az uralkodó korai elhalálozása esetére hagyták ezeket az üregeket, hogy mindig legyen készenlétben egy sírkamra. Kultikus jellegük esetén félbehagyásuk megmagyarázhatatlan. Rainer Stadelmann viszont – aki önálló monográfiát adott ki a IV. dinasztia piramisairól – úgy gondolja, hogy a Hufu-piramist úgy tervezték, ahogyan felépült, semmiféle tervezési vagy kivitelezési módosítást nem fogad el. Véleménye szerint a Huni és Sznofru piramisaiban lévő, a Nagy Galériához hasonló szerkezetű helyiségek, a dahsúri tört falú piramis mellékpiramisának alépítmény-szerkezete és Sznofru mindkét piramisának alépítményei egyenes előképét jelentik a nagy piramisnak. A kérdés még nem tekinthető lezártnak. Hufu piramisának kutatása ma gyakorlatilag csak az Upuaut-projektből áll, amely a Királyné Kamrájának szellőzőjáratait kutatta eddig, és a későbbiekben a Király Kamrájának szellőzői is sorra kerülnek. A terepmunka lényegében szünetel, annak ellenére, hogy az alsó kamra és a hozzá vezető folyosó gyakorlatilag feltáratlan. A piramiskörzethez tartozó építmények kutatása jelenleg is folyik, és a legérdekesebb eredményeket a munkások városának feltárása nyújtotta. Itt betekintést nyerhettünk az óegyiptomi munkások mindennapi életébe, munkakörülményeikbe, javadalmazásaikba, sőt lehetséges előmenetükről is információt nyertünk, mivel az egyik munkafelügyelőről már biztosan tudjuk, hogy egyszerű munkásként kezdte. ### A piramis négy és fél évezrede #### Ókori tudósítások és események Mikor az első görögök Athénben letelepedtek, Hufu piramisa már egy évezrede állt – kirabolva, kifosztva. Még az Óbirodalom korában feltörték, a király holttestét is ellopva tökéletesen kirámolták a halotti kelengyét. Az első sírrablás a Középbirodalom előtt, de a IV. dinasztia után történt, vélhetően a zavaros első átmeneti korban. A sírrabló feltétlenül élvezte a közigazgatás cinkosságát, hiszen az óriási munkával járó folyosóvésést nyilván nem néhány nap alatt, és nem néhány kósza sírrabló végezte, hanem jól felszerelt munkáscsapat. (Ebből kiindulva Kákosy László szerint csak az i. e. 1. évezred folyamán rabolták ki először a piramist, sőt annak is a második felében, a második perzsa fennhatóság alatt, közvetlenül a makedónok előtt.) Európa Hérodotosszal fedezte fel a piramisokat, valamikor i. e. 450 táján. Előtte, érdekes módon, egyetlen nem-egyiptomi forrás sem emlékezik meg róluk. Ő azonban az összes egyiptomi építmény közül a Labyrinthosz komplexumának ítélte a pálmát, bár elismerte a piramisok lenyűgöző voltát is. A Hérodotosz elé táruló látvány fenséges lehetett, hiszen nem sokkal követte a szaiszi kor nagy felújítási hullámát. Óriási monolitokként ragyogtak, fehér burkolatuk érintetlen (jórészt új) volt, felújították a templomokat, az oszlopcsarnokokat és a holtak városaiban szertartásokat tartottak. A piramisokat minden tekintetben kijavították, felújították, feltört bejárataikat újra lezárták és gondosan álcázták. A következő utazó, aki tudósít róla, Diodórosz, több mint négyszáz évvel Hérodotosz után. Diodórosz már többet találgatott, mint amennyit biztosan tudott, adatai inkább a mesék birodalmába tartoznak. Sztrabón csatlakozott a mesék világához: bár részletesen leír egy folyosót, melyen keresztül a piramis belsejébe lehet jutni, ennek eddig semmi nyomát nem találni. Caius Plinius Secundus (idősebb Plinius) volt valószínűleg az első nem-egyiptomi, aki behatolt a piramisba. A Historia Naturalis című munkája hatodik könyvében olyat állít, amelyet csak szemtanú írhatott: "A nagy piramis belsejében van egy nyolcvanhat könyök mélységű akna...". Ez az akna ma is megvan, de olyan eldugott, hogy a villanyfény mellett sétálgató turisták sem szokták észrevenni. Plinius megfigyelései pontosak, egyéb adatai azonban Diodóroszhoz hasonlóak. A bizánci Philón csak kompilációt gyártott, így nem tekinthető elsődleges forrásnak. Sztrabón idejében még ismerhették a bejáratot. Mivel al-Mamún új bejáratot vágott, a bejáratot legkésőbb a római korban újra lezárták, méghozzá olyan alaposan, hogy a későbbi arabok csak annyit tudtak róla, hogy az északi oldalon keresendő. #### Középkori tudósítások és események Egyiptom arab megszállása 640-ben kezdődött. Maszúdi az első arab történetíró, aki megemlékezett a piramisokról. Az arab történetírók gyakran emlegették a piramisokat, de többnyire csak a valóságtól egyre jobban eltávolodó kompilációkat gyártottak. Az arab útleírások épp ilyen érdekesek, de ugyanúgy keveredik náluk is a valóság a mesével. Az első arab, aki a Hufu-piramis belsejében járt, Al-Mamún (uralkodott 813–833) kalifa, a híres Hárún ar-Rasíd (uralkodott 786–809) fia. A falbontás módszerét használta, mivel a bejárat felkutatását reménytelennek tartotta, illetve abban sem volt biztos, hogy van-e egyáltalán bejárata. Ugyanolyan üresen találta a belsejét, ahogyan mi láthatjuk ma is. Al-Mamún dühében elhatározta, hogy az összes piramist lebontja. Ennek nyomait látni Menkauré-piramisán – a legkisebbel kezdte, de nem járt sikerrel. Az arab korban a gízai piramisok kőbányaként szolgáltak, jó minőségű, turai mészkő burkolatukból épült Kairó összes fontosabb középkori épülete. Antiokheia pátriárkája, Telmahre-i Denis szemtanúként számolt be arról, hogy al-Mamún piramisostroma idején a nagy piramis nyitva állt. Később Szaladin fia, Al-Aziz (uralkodott 1193–1198) is megostromolta a piramisokat. 1301-ben hatalmas földrengés rázta meg a környéket. A korabeli arab történetírók és utazók szerint ez adott lehetőséget 1356-ban an-Nászir Haszan szultán számára, hogy a meglazult burkolókövekből felépítse Kairó nagy erődjeit és palotáit. Európában az egyik első fennmaradt középkori említés egy velencei nemes, Gabriele Caodilista nevéhez fűződik, 1458-ból. Ő is a népszerű elméletet ismételte, miszerint a piramisok József gabonaraktárai. 1459-ben Mauro Camaldolese atya térképén már szerepeltek a gízai piramisok. Az európaiak a 16. századig egyébként nem nagyon vettek tudomást a piramisokról. Az (állítólag) ott járó utazók mindenfélét emlegettek a saját szemükkel látott főnixtől a sivatagi szerzetesekig, de a piramisokat nem. Valaki mégis láthatta őket, mert Sebastian Münster a Kozmográfia című könyvében 1544-ben említi a nagy piramist, bár maga nem járt Egyiptomban. Talán Francesco Suriano 1524-es Szentföldi értekezése volt a forrása. 1582-ben a velencei konzul, Giorgio Emo és a vele tartó természettudós, Prospero Alpini szemlélték meg a piramisokat, az utóbbi erről írta Rerum Aegyptiorum Libri Quatuor című művét. E munka azért nagyon fontos, mert elsőként állította, hogy a gízai piramisok ókori királysírok. Greaves 1646-os Pyramidographiája már részletes metszetrajzot közölt a nagy piramis belső részeiről, amelyről persze még hiányoznak az alsó kamra és a sírkamrához tartozó Davidson-kamrák ábrázolásai. #### Újkori tudósítások és események Az újkor kezdetétől egyre szaporodtak az utazók és az útleírások. 1735-ben Benoît de Maillet adta ki Description de l'Égypte, contenant plusieurs remarques curieuses sur la géographie ancienne című művét, 1738-ban Frederik Ludwig Norden már kategorizálta az általa ismert piramisokat, ugyanebben az évben Richard Pococke elkészítette az első piramis-katalógust. Az európai közvéleményre mégis a napóleoni hadjáratokat kísérő művész- és történész-csoport volt a legnagyobb hatással, akiknek vezetője Dominique Vivant Denon volt. Denon rajzai és festményei sok – azóta elpusztult – műemlék esetében ma is elsődleges forrásunk. Denon jelentőségére jellemző, ahogyan C. W. Ceram fogalmaz: „Egyiptom archeológiai feltárása két ember munkájával kezdődik, ez a kettő: Napóleon és Vivant Denon”. Az első európai, aki az ókor óta piramisban járt, Giovanni Battista Belzoni volt, a kor ismert kalandora és kincsvadásza, aki azonban megtette az első lépéseket a műemlékek állagmegóvása felé. (Auguste Mariette idejéig, 1857-ig Egyiptomban gyakorlatilag szabad rablás folyt.) Belzoni azonban – mivel tudott al-Mamún garázdálkodásáról, – nem a Hufu-piramist választotta, hanem Hafréét (1818. március 2.). Az első tudományos igényű terepmunkások Richard William Howard Vyse, valamint társa, John Shae Perring. Ők már gyakorlatilag a modern egyiptológia útjait járták, leszámítva azt a körülményt, hogy munkásságukkal rengeteg kárt okoztak az ókori épületekben. Vyse minden elképzelhető helyen robbantott, még a nagy szfinx hátán is. ## Ajánlott irodalom - A Kheopsz-piramis feltörésének kérdése (első közlés Archaeológiai Értesítő, 1968. 82-89. old.), Még egyszer a Kheopsz-piramis feltöréséről és lezárásáról - John Anthony West: The Mystery Of The Sphinx (1993. október 11. NBC television network broadcast) - (Josimura Szakudzsi professzor újabb kairói kutatásairól) ## Alternatív elméletek

A robotika három törvénye

A sci-fiben a robotika három törvényét Isaac Asimov alkotta meg. A történeteiben szereplő robotok zöme ezen szabályokat követi. Először a Körbe-körbe című novellájában olvashatóak, a következő formában: 1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének. 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba. Az Oxford English Dictionary szerint a robotika szó a Te hazug! című novellában szereplő első törvényben fordult elő először. Asimov eleinte nem tudott nyelvújításáról: úgy hitte, a szó a mechanika, hidraulika és egyéb tudományágak összefoglaló neve volt. A három törvénynek meghatározó szerepe van Asimov írásaiban, az Alapítvány–Birodalom–Robot sorozatban ugyanúgy, mint A Jupiter holdjaiban, s írók hivatkoznak rá a science fictionön innen és túl. Mesterséges intelligencián dolgozó tudósok is gondolkoznak saját jövőbeli robotjaiknak asimovi törvényekkel való felruházásán. ## A törvények története Asimov előtt a „mesterséges intelligenciák” a Frankenstein-féle sablon szerint működtek, amit ő mérhetetlenül unalmasnak tartott: „Robotok készültek, s azok megölték alkotójukat; robotok készültek, s azok megölték alkotójukat”. Igazság szerint néha más típusú művek is születtek, például 1938 decemberében jelent meg Lester del Rey története, a Helen O'Loy, amiben a robot beleszeret alkotójába. A következő hónapban Otto Bindernek jelent meg az I, Robot című novellája, amelyben egy félreismert robotról, Adam Linkről ír, akit a szeretet és büszkeség irányít. Ez volt a tízrészes sorozat első története. Egy évvel később, az Adam Link's Vengeance-ben (1940) Adam rájön, „Egy robot nem ölhet meg egy embert szabad akaratából”. 1939\. május 7-én Asimov ellátogatott a Queens Science Fiction Society találkozójára, s itt találkozott Binderrel, akinek egy történetét csodálta. Három nappal később elkezdte a „történetem egy megértő és nemes robotról”-t, a 14. alkotását. Tizenhárom nappal később elvitte Robbie című novelláját az Astounding Science Fiction magazin szerkesztőjéhez, John W. Campbellhez. Campbell visszautasította, mondván, túlságosan hasonlít del Rey Helen O'Loyához. Frederik Pohl, az Astonishing Science Fiction magazin szerkesztője viszont a következő évben megjelentette a novellát kiadványában. Asimov John W. Campbellnek tulajdonítja a törvényeket, egy 1940. december 23-i megbeszélés miatt. Campbell viszont azt állítja, barátjának már a fejében voltak a törvények, és csak a pontos megfogalmazásra volt szükség. Néhány évvel később Asimov barátja, Randall Garrett a két férfi közti szimbiotikus kapcsolatnak tulajdonította azokat, s ezt az ötletet az író lelkesen el is fogadta. Önéletrajzi írásai szerint Arthur Hugh Clough költő The Latest Decalogue című versének köszönhető az első törvény szövegében található „inaction” (tétlenség) szó. Habár Asimov egy konkrét napra datálja a törvények születését, műveiben csak fokozatosan jelentek meg. Két robottörténetet is írt anélkül, hogy megemlítette volna a három törvényt (Robbie és Logika). Persze feltételezte, hogy a robotokba bele van építve ez a védelmi rendszer. A Te hazug!, a harmadik robotos novellája említi először az első törvényt, de nem szól a másik kettőről. Ez utóbbiakkal együtt végül a Körbe-körbe című novellában szerepel mind a három törvény. Amikor ezeket és néhány más novellát is összegyűjtött az Én, a robot című novelláskötetben, javítgatott a Robbie és Logika novellákon, hogy azok is elismerjék a három törvényt, habár a Logika kiegészítése nem teljesen egyezik a máshol használt törvények irányvonalával. Főleg az áll hadilábon Elijah Baley lentebb írt érvelésével, amikor a robot megvédi az embert, akiről el sem hiszi, hogy létezik. Az 1950-es évek alatt Asimov rengeteg sci-fi-regényt írt, kifejezetten a fiatal közönség számára. Eredetileg a kiadója hosszútávú televíziósorozatot kívánt belőlük létrehozni, valahogy úgy, ahogy a The Lone Ranger volt a rádióban. Attól tartva, hogy műveiből a televíziót elárasztó „egységesen borzalmas” filmek készülnek, Asimov úgy döntött, Paul French álnév alatt jelenteti meg az Űrvadász-sorozatot. Amikor a tévésorozat terve meghiúsult, az író módosította egykori szándékát, s beépítette a három törvényt a Jupiter holdjaiba, „ami egyértelműen meghatározta Paul French személyét a legegyszerűbb olvasó számára is”. Bizonyíték című novellájában visszatérő szereplője, Dr. Susan Calvin kifejt egyfajta, a törvények mögött rejlő morális alapot. Rámutat arra, hogy az emberi lények alapesetben nem akarnak kárt okozni egymásban (nem számítva a kivételes kényszerhelyzeteket, mint például egy háború, vagy több ember megmentése). Ez felel meg a robotika első törvényének. A társadalom elvárja, hogy engedelmeskedjünk a fontosabb embereknek, mint például doktoroknak, tanároknak stb. (második törvény). Végül, az emberek általában szeretik elkerülni saját sérüléseiket, káraikat, ami a robot harmadik törvénye. A Bizonyíték cselekménye egy emberi lény és egy speciális robot megkülönböztethetőségének kérdését teszi fel. Calvin megmutatja, hogy egy egyed, aki engedelmeskedik a törvénynek ugyanúgy lehet egy robot, mint egy „nagyon tisztességes ember”. Amikor Calvint megkérdezik arról, hogy egy ember és egy robot sokban különbözik-e egymástól azt feleli, „Két külön világ. A robotok természetüknél fogva tisztességesek.” ### Törvénymódosítások – asimovi Asimov történetei számtalan helyzetben tesztelik a törvényeket, javasolva, vagy éppen tiltva a változtatásokat. James Gunn sci-fi tudós írja, „Az asimovi robot történetek legjobban a törvényekben rejlő félreértésekként jellemezhetőek, ebből írt ő huszonkilenc variációt” (a számadat 1980-ra vonatkozik). Bár az eredeti törvények számos történetet ihlettek, Asimov időről időre módosított verziókkal állt elő. Ahogy a következő példákban látható, a törvényeknek a „Mi számít embernek?” típusú homályos kérdések eldöntése helyett a Turing-teszthez hasonló ideológiai feladatuk van, ami fontosabb problémák hatásosabb megoldását eredményezheti. #### A nulladik törvény A nulladik törvény szerint a robotnak minden áron meg kell védenie az emberiséget (akár az első törvényt is megszegheti). Asimov azért adta ezt a nevet törvényének, hogy a kisebb sorszámú törvények továbbra is fontosabbak legyenek a nagyobb sorszámúaknál. Az elnevezést R. Daneel Olivaw találta ki a Robotok és Birodalom című regényben, bár az ötletről Susan Calvin is beszél Az elkerülhető konfliktusban. A Robotok és Birodalom utolsó jeleneteiben R. Giskard Reventlov – elsőként – a nulladik törvény szerint cselekszik, habár ezzel tönkreteszi a pozitronagyát, mivel nem tudja eldönteni, valóban az emberiség érdekei szerint intézkedett-e. Giskard telepata – csakúgy, mint a Te hazug!-ban Herbie –, így jobban fel tudja fogni, mi árt az embernek, mint bármely más robot. Elfogadja a nulladik törvényt, s Herbie-vel ellentétben megragadja annak lényegét, ami engedélyezi számára, hogy ártson különböző embereknek, ha ezzel az emberiségnek jót tesz. Ezt a törvényt nem programozták Giskard agyába, hanem ő maga ismerte el a szabályt, miután sokáig mérlegelte magában. Mivel mégse sikerül teljesen elismernie, pusztulása előtt telepatikus képességét utódjára, R. Daneel Olivawra ruházza. Az elkövetkező sok ezer év alatt Daneel teljesen magáévá teszi a nulladik törvényt, ami – ahogy ő az Előjáték az Alapítványhozban és az Alapítvány és Földben megfogalmazza – így szól: 0\. A robotnak nem szabad kárt okoznia az emberiségben, vagy tétlenül tűrnie, hogy az emberiség bármilyen kárt szenvedjen. Az eredeti törvényeket pedig kiegészítette a nulladik törvény megszegésének tilalmával. Egy fordító beleírta a nulladik törvényét Asimov egyik regényébe, mielőtt még az író kifejezte volna. Az Acélbarlangok tetőpontjánál Elijah Baley keserűen morog magában, gondolván, az első törvény megtiltja, hogy egy robot ártson egy embernek, ha a robot nem elég okos ahhoz, hogy észrevegye, ez a tilalom sérti az ember hosszú távú érdekeit. Jacques Brécard 1956-os francia fordításában (a Cavernes d'acier-ben) Baley gondolatait kicsit más formában fejezi ki: Magyarra fordítva: „A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, kivéve, ha valahogy belátja, hogy ez a kár végül az emberiség javára válik.” #### Módosított első törvény Az eltűnt robotban néhány NS–2 (Nestor) nevű robotot részleges első törvénnyel készítettek, azaz: 1\. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben. Ezt a módosítást egy nehézség elkerülése végett hajtották végre: a robotoknak alacsony szintű sugárzásban dolgozó emberek közelében kell munkálkodnia. Mivel a pozitronagyuk igen érzékeny a gamma-sugárzásra, a robotok már attól a mennyiségtől is tönkremennek, amit az emberek viszonylag sokáig bírnak. Ezért tömegesen pusztulnak el, amikor megpróbálják megmenteni a gamma-sugárzásban dolgozó embereket. Az első törvény „tétlenségről szóló” felének kiiktatása megoldja a problémát, de egy nagyobb baj forrása lehet: a robot elkezdhet egy cselekménysorozatot, ami végül kárt okoz az emberben (a szövegben is olvasható példa: egy nagy tömeget ejt rá az emberre), tudva, hogy megakadályozhatja a balesetet, de miután végrehajtotta, úgy dönt, mégse teszi ezt meg. #### Máshonnan származtatott első törvény Gaia, a kollektív értelemmel rendelkező bolygó az Alapítvány-sorozatban egy, az első törvényhez hasonló alapfilozófiát követ: Gaiának nem szabad kárt okozni élőlényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy élőlény kárt szenvedjen. #### Mindhárom törvény megszüntetése Írói karrierje alatt háromszor Asimov olyan robotokról írt, amik teljesen figyelmen kívül hagyták a három törvényt, nem úgy mint Daneel és Giskard, akik kibővíteni akarták. Az egyik Az Első Törvény című novella, amit gyakran egy jelentéktelen kis hihetetlen történetnek, vagy akár koholmánynak tartanak. A másik a Cal című novella (a Gold novelláskötetből), amelyben egy robot narrátor egyes szám első személyben meséli el történetét egy robotról, aki nem engedelmeskedik a törvényeknek, mert talált valami sokkal fontosabbat, s író akar lenni. Humoros, részben önéletrajzi és szokatlanul kísérleti a stílusa, és a Gold kötet egyik legerősebb történeteként tartják számon. A harmadik a Sally című novella, amelyben a pozitronaggyal felszerelt autók az első törvény ellenére kétségkívül árthatnak az embernek, vagy éppen megölhetik azt. Mindazonáltal a pozitronagy használatán kívül ez a novella nem utal egyetlen más robotos történetre sem, így nem része az Alapítvány–Birodalom–Robot regényciklusnak. A Robotálmok novella bemutatja az LVX–1 (Elvex) robotot, aki rendszeresen eszméletvesztett állapotba kerül, és álmodik, köszönhetően kísérleti, fraktál szerkezetű pozitronagyának. Álmában az első két törvény nem érvényes, és a harmadik törvény is megváltozik: „A robot köteles megvédeni magát.” Asimov változtatta a három törvény prioritását is: első írásaiban a törvényeknek még csak biztonsági szerepük volt, későbbi történeteiben azonban azt állította, elkülöníthetetlen részei a pozitronagy alapvető matematikai szerkezetének. A három törvény nélkül az asimovi univerzum tudósai képtelenek pozitronagyat létrehozni. Ez történelmileg elfogadható: robottechnikus csak a kezdeti történetekben módosítja a törvényeket, amikor még kevesebb munkába kerül újra megtervezni az agyat. Míg Az elveszett robotban Susan Calvin borzalmas, de megoldható problémának véli a törvények módosítását, évszázadokkal később az Acélbarlangokban Dr. Gerrigel kivitelezhetetlen feladatnak gondolja. Ahogy a szereplők gyakran rámutatnak, a robot agyában szereplő törvények nem az írott alakok, amiket általában idéznek, hanem bonyolult matematikai formulák, amelyekre az egész pozitronagy, a robot tudata épül. Tehát a törvények hasonló szerepet töltenek a robot számára, mint amilyen az embereknek a család vagy a házastárs. Ez inkább az öntudata – egy érzés, ami megmondja neki, hogy az ő feladata az emberiség kiszolgálása, az emberi parancsok végrehajtása és a létfenntartás –, mintsem néhány korlátozás egy amúgy független agyban. Ez a megközelítés meglehetősen zavaros a korai történetekben, ahol a kezdetleges robotokat csak alapvető fizikai munkára tervezték, s a törvények őrködtek felettük. Az Acélbarlangok korára azonban az emberi intelligenciával rendelkező robotokban a három törvény már egy meghatározó világnézet, ami minden robotot irányít. #### Az „emberi lény” különböző meghatározásai A solariaiak a telepesek első csapatainak kiáramlása után a robotokat továbbra is a szokásos törvényekkel építették, csak az „ember” fogalmát szűkítették le. Azt táplálták beléjük, hogy csak az számít embernek, aki solariai akcentussal beszél. Ily módon a robotokat semmi sem gátolta meg abban, hogy ártsanak a Solarián kívüli embereknek. (A módosítással pontosan ez volt a cél, a solariaiak robotjaikat direkt utasították arra, hogy öljenek meg minden lényt, ami értelmezésük szerint nem számít embernek.) Asimov jó néhányszor felveti a humanoid robotok (azaz androidok) problémáját. A Robotok és Birodalom regény, valamint a Bizonyíték és a Botrány az ünnepségen novellák olyan robotokat mutatnak be, akik megtévesztik az embereket, akik azt hiszik róluk, hogy emberek. Másrészt A két évszázados ember és a ...hogy engedelmességgel tartozol Neki leírja, hogy változtathatja a robot a törvényeit, ahogy egyre kifinomultabb lesz. (Gwendoline Butler írja A Coffin for the Canary című művében: „Talán mi magunk is robotok vagyunk. Robotok, akik a robotika utolsó törvényét valósítják meg... hogy fejlődjünk az emberré válás felé.”) A ...hogy engedelmességgel tartozol Neki – amelyet Asimov a törvények legmélyebb vizsgálatának szánt – a három törvényt a Frankenstein-féle sémára használja, pont aminek elkerülése végett találták ki azokat. A novellában szereplő két robot – az Amerikai Robot válsághelyzete miatt – állatrobotokat tervez, amelyek pont úgy viselkednek, mint hús-vér mintáik. Amikor látják, hogy a világban egyenrangúak robotok és organikus állatok, a két emberszabású robot úgy következtet, hogy nem számít a felépítés, és az „emberiséghez” nem feltétlen tartoznak hozzá az élőlények. És mivel ők maguk a legértelmesebb lények a Földön, úgy döntenek, csak magukat ismerik el embernek. A történet végén a két robot hibernált állapotban vár arra az időre, amikor meghódíthatják a Földet, és hozzájuk hasonló emberi lényekkel népesíthetik be, ezzel engedelmeskedve az „emberiség három törvényének”. Ez a történet nem igazán illik bele az asimovi univerzumba: ha a George robotok tényleg átvették a hatalmat a Földön, akkor a későbbi történetek feleslegesek vagy lehetetlenek. Az efféle ellentmondások miatt érdemesebb inkább úgy olvasni a robotos történeteket, ahogy a „skandináv mondákat vagy görög legendákat” olvasnánk, mintsem ahogy egy összefüggő egészt. ### Törvénymódosítások – nem asimovi #### A Kalibán-trilógia A 90-es évek közepén Roger MacBride Allen egy trilógiával egészítette ki Asimov képzeletbeli univerzumát. Az angol eredeti cím mindegyikének címe előtagként használja az „Isaac Asimov's” (azaz „Asimov nyomán”) jelzőt, mivel halála előtt maga Asimov hagyta jóvá az ötletet. Ez a három könyv (Kalibán, Infernó és Utópia) újfajta törvényeket vezet be. Az új törvények hasonlítanak az eredetiekhez, de van három lényeges különbség: Az első törvényből eltávolították a tétlenségről szóló részt (ahogy Az elveszett robotban). A második törvény csak együttműködést kíván, nem engedelmességet. A harmadik törvényt pedig immáron nem bírálja felül a második (azaz egy újtörvényes robot nem fogja szétszedni magát, ha erre utasítják). Végül Allen hozzávette a negyedik törvényt, amely a robotok java részét kitöltő mozdulatlan várakozást hivatott megszüntetni: a robot azt csinál, amit akar, ha nem sérti meg a többi törvényt. Mint azt a Kalibán bevezetőjében is megírta, az új törvényeket Asimovval beszélte meg, amik tehát így szólnak: 1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben. 2. A robotnak együtt kell működnie az emberi lényekkel, kivéve, ha ez az együttműködés ütközik az első törvénnyel. 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez az önvédelem nem ütközik az első törvénnyel. 4. A robot kedve szerint cselekedhet, kivéve, ha bármely cselekedete az első, a második vagy a harmadik törvényt sérti. Allen trilógiájában két „főszereplő” robot van: Prospero, az újtörvényesek vezetője, aki kibúvót talál a törvényekben, és Kalibán, a robot, akinek egyáltalán nincsenek törvényei. #### A második Alapítvány-trilógia Az Alapítvány-sorozat hivatalos folytatásai, Az Alapítvány félelme, az Alapítvány és káosz és Az Alapítvány győzelme (írták: Gregory Benford, Greg Bear és David Brin), a nulladik törvényes robotok – de elsősorban R. Daneel Olivaw – által irányított Galaktikus Birodalom Alapítvány előtti napjairól írnak. A robotika törvényeit az emberi valláshoz hasonlónak ábrázolják, s a reformációra utalnak: A nulladik törvényes robotok a „giskardi reformációnak” köszönhetően jöttek létre az eredeti „calvini ortodox” három törvényesekből. Az R. Daneel Olivaw vezette robotok állandó hadakozásban állnak az első törvényes robotokkal, akik nem ismerik el a nulladik törvényt, s emiatt különböző módon segítenék az embereket. Ez utóbbiak közül néhányan az első törvény második felére fektetik a hangsúlyt (tehát nem avatkoznak bele az emberi politikába, nehogy akaratlanul is kárt okozzanak), másik részük viszont az első felét tünteti ki, azt állítva, hogy a robotoknak nyílt diktatúrát kéne bevezetniük, hogy megvédjék az embereket mindennemű viszálytól és veszélytől. Daneeltől elütő véleménye van egykori robotjának, R. Lodovic Tremának is, akinek pozitronagyát egy arra kóboroló mesterséges intelligencia szállta meg (az évezredek óta halott Voltaire egy digitális szimulációja), s megszabadította őt az agyát korlátozó három törvénytől. Ennek következtében Trema úgy gondolja, Daneel téved, az emberiségnek joga van megválasztani a saját jövőjét. Lodovikon kívül a robotok egy kis csoportjával is vitázik Olivaw, akik azt állítják, a nulladik törvényt is felülbírálja a mínusz egyedik törvény: –1. A robotnak nem szabad kárt okoznia valamely tudatban, vagy tétlenül tűrnie, hogy egy tudat kárt szenvedjen. Úgy gondolják, hogy morálisan igazolhatatlan Daneel részéről robotok és az idegen életformák kiirtása. Még az emberiség érdekei miatt sem szabadott volna ezeket a lényeket megsemmisítenie. Daneel nulladik törvényét viszont egyik értelmezés sem helyettesítheti, bár Az Alapítvány győzelme szerint kisebb ellenlábas csoportok még az Alapítvány idejében is működtek. Ezek a regények – mivel a távoli jövőben játszódnak, ahol Asimov írásai szerint nincsenek látható robotok – R. Daneelnek tulajdonítják azt, hogy az évezredek alatt senki sem talált ki újabb fejlett intelligenciával rendelkező robotokat, és így az univerzumot továbbra is a pozitronrobotok irányítják. Hogy ez a törekvés nem sikerült tökéletesen, azt az is bizonyítja, hogy a Trantoron egyszerű programozható gépeket használnak, a robotokhoz hasonlóakat, csak épp hiányzik belőlük a három törvény. Úgy gondolják, ezek a gépek fenyegetik az szociális egyensúlyt, így az Alapítvány és káoszban megpróbálják kiiktatni őket. Az Alapítvány győzelmében a különböző robotcsoportok igen változatosan értelmezik a törvényeket, mintha a törvényekben rejlő összes félreérthetőséget kihasználnák az eltérésekhez. John Jenkinst a Monty Python-csoport Brian élete című filmjében látható motívumra, a különböző alakulatokat takaró „Júdea Népe Front”, „Júdeai Népfront” és „Júdeai Nemzeti Front” nevekre emlékezteti ez a felfordulás. #### A robot-krimi regények Mark W. Tiedemann három regénye, a Káprázat (2000), a Chimera (2001) és az Aurora (2002) szintén újít a törvényeken. Ahogy néhány fenti Asimov-történetnél, Tiedemann műve is az „emberi lény” definíciója körül kutat. Az Aurora cselekményében egy kiborg veszélyezteti az űrlakók egy csoportját, robotjaik pedig azon vacilálnak, hogy a törvények alapján megtámadhatják-e a kiborgokat. A történet később bonyolódik, ugyanis az űrlakók körében egyre gyakoribbak a genetikus elváltozások, aminek következtében akár egy külön fajjá is válhatnak. (A Nemezis végén is hasonló következtetések olvashatók, bár az alig köthető az Alapítvány–Birodalom–Robot ciklushoz.) Tiedemann trilógiája ugyanakkor más módon is megváltoztatja a robot sorozatot. A Hajnal bolygó robotjai és a Robotok és Birodalom közé tehető robot-krimi regények sokkal jobban használják a virtuális valóságot, mint Asimov történetei, és több „Központi Intelligenciát” – robotagyakat, amiket humanoid robottest helyett nagy számítógépházban helyeznek el – tartalmaz. (Persze nem felejtendő el, hogy ezek Asimov saját kreálmányaiból, a solariai „néző” technológiából, valamint Az elkerülhető konfliktusból ismert Gépekből készültek. Az Aurora például ezeket a Gépeket az első KI-knak nevezi.) Ráadásul a robot-krimi sorozat a nanotechnológia problémáját is felveti: ahhoz, hogy olyan pozitranagyat készítsenek, ami képes lemásolni az ember észlelő folyamatait, magas szintű miniatürizáció szükséges, aminek más téren kifejtett hatása Asimov figyelmét elkerülte. Például a rendőrségi kártyaolvasók az Acélbarlangokban még csak néhány kilobájt adatot tudnak leolvasni négyzetcentiméterenként. Aurora részben megmagyarázza a nanotechnológia hiányosságait, az asimovi történelmet egészíti ki. ## A törvények használata a történetekben ### Problémák megoldása a törvények körül A fejlett robotokat általában úgy programozzák, hogy azok kifinomultan kezeljék a törvényeket. Sok történetben (például Körbe-körbe) a robot mérlegeli az egyes lehetőségeket, és inkább megszegi egy kicsit az egyik törvényt, mintsem tétlen maradjon. Például az első törvény értelmében egy robot nem lehet sebész, mert az károsíthatja az embert. Asimov viszont használt robot sebészeket történeteiben (például A két évszázados ember). Ha elég fejlett a robot ahhoz, hogy mérlegelje az eshetőségeket, beprogramozható, hogy elfogadja a szükséges kárt, hogy végül egy nagyobb baj ne következzen be (ha nem hajtják végre a beavatkozást, vagy egy kevésbé fejlett robot végzi el azt). A Bizonyítékban Susan Calvin mutat rá arra, hogy egy robot akár ügyész is lehet, mivel az amerikai rendszerben az esküdtszék az, aki meghatározza, bűnös-e vagy ártatlan, a bíró szabja ki a büntetést, és halálbüntetés esetén az ítéletvégrehajtó az, aki véghez viszi a büntetést. Az asimovi robotok pozitronagya visszafordíthatatlanul károsodik, ha olyan helyzetbe kerülnek, amelyben nem bírnak engedelmeskedni az első törvénynek, vagy felfedezik, hogy tudatlanul megszegték azt. Az első ilyen típusú meghibásodás a Te hazug! novellában szerepel, abban, amelyikben először jelent meg az első törvény. Ennek a károsodásnak – amely gyakran helyrehozhatatlanul tönkreteszi az agyat – fontos szerepe van Asimov sci-fi-krimi regényében, A mezítelen napban. ### Kibúvók a törvényekben A mezítelen napban Elijah Baley jön rá arra, hogy a három törvényt szándékosan másképp mutatták be, mint kellett volna, mivel a robotok tudatlanul akármelyiket megszeghetik. Ő így fogalmazta meg az első törvényt: 1\. A robotnak nem szabad olyat tennie, ami tudomása szerint ártana emberi lénynek, vagy tudatosan tétlenül tűrnie, hogy egy emberi lény kárt szenvedjen. Ebből a változtatásból kiderül, hogy a robotokat akár gyilkossági eszközként is fel lehet használni, ha nem tudják, mire kell a segítségük: például hozzáadhatnak valami mérget az ember ételéhez, ha nem tudják arról, hogy méreg. Később rámutat arra, hogy egy okos bűnöző akár meg is oszthatja a feladatokat robotok közt, így egyik robot sem tudja meg, hogy cselekedetei végső soron kárt okoztak egy embernek. (A mezítelen nap még bonyolítja ezt az elgondolást a solariai robotok közti átfogó kommunikációs hálózattal, amitől a tettes akárhol lehet a bolygón.) Baley-nek eszébe jut az is, hogy a solariaiak a közeljövőben hadi célokra is használhatják a robotjaikat. Ha egy űrhajót pozitronaggyal látnak el, és sem embert, sem egyéb élőlényt nem visznek bele, a gigantikus robot azt fogja hinni, hogy minden más hajó is robot. Egy ilyen űrhajó sokkal pontosabban mozog, mint egy emberekkel teli, és hatékonyabb fegyverzettel lehet ellátni. Pozitronagya pedig nem tiltja meg, hogy olyan célpontra lőjön, amiről nem is gondolja, hogy emberek vannak benne. ## Egyéb megjelenések Asimov úgy gondolta, az ő törvényeinek köszönhető, hogy a robotok új megvilágításba kerültek, s továbbléptek a „Frankenstein-komplexusból”. Nézete – amely szerint a robotok többek, mint mechanikus szörnyetegek – gyorsan elterjedt a science fiction birodalmában. Más szerzők történeteiben is úgy jelentek meg, mint akik követik a három törvényt, de csak dr. Asimov idézhette a törvényeket szó szerint. Asimov hitte, hogy a törvények segítették elő a történeteket, amelyekben a robotok „szerethetőek”, erre kedvenc példája a Star Wars volt. Ahol a törvényeket szó szerint idézik (mint például Arthur C. Clarke: 2001 elveszett világaiban), ott általában megemlítik Asimovot is – bár a 60-as évek egyik német tv-sorozata, az Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai harmadik része (A törvény őrei) is e törvényeken alapul, anélkül, hogy megemlítenék a szerzőt. A törvényekre utaló művek széles skáláján egyaránt megtalálhatóak filmek (Repo Man, Ghost in the Shell 2: Innocence), rajzfilmsorozatok (A Simpson család) és online képregények (Piled Higher and Deeper). Ezek közül néhányban „negyedik törvény” is szerepel, változatos szöveggel, s rengeteg olyan is van, amelyben humoros helyzeteket okoznak a törvények. Néhány rajongó úgy hiszi, a három törvénynek a fizika törvényeihez hasonló helyzete van, mivel gyakorlatilag lehetetlen olyan helyzet, amelyben valamelyik törvényt megsértik. Ez így nem igaz, ugyanis a három törvény mélyen az asimovi robotok pozitronagyába van égetve. Asimov azokat a robotokat, amelyek a három törvényt követik Asenion robotoknak hívja. Az Asenion robotok képtelenek tudatosan megsérteni a törvényeket, viszont egy robot nem csak Asenion lehet a sci-fiben, vagy épp a valóságban. (Az „Asenion” szó az Asimov szó elírásából ered, amit a Planet Stories egy szerkesztője követett el. Ezt a nevet használta fel az Acélbarlangokban való szereplésére, hasonlóan Vlagyimir Nabokov módszeréhez, aki Lolita című művében nevének „Vivian Darkbloom” anagrammájaként szerepel.) ### Filmekben a törvények A Tiltott bolygóban szereplő Robby nevű robot belső utasításai megakadályozzák, hogy ártson egy embernek, még ha utasítják is erre (ezek a parancsok Asimov robotjaihoz hasonlóan konfliktust okoznak, és megkötik a robotot). Robby az egyik első robot, ami a filmvásznon ilyesféle beépített védelemmel jelenik meg. Asimov el volt ragadtatva tőle, s megjegyezte, Robbyt az ő javaslatának megfelelően alkották. Isaac Asimov munkáit néhányszor megfilmesítették, váltakozó kritikai és pénzügyi sikerekkel. A legjelentősebbek közt voltak a robot sorozatból származó történetek, a három törvényt is használva. A két évszázados ember című novellából készült A kétszáz éves emberben (1999) Robin Williams a három törvényes NDR-114 szerepébe bújik. Andrew holografikus kivetítéssel darálja el a három törvényt munkáltatójának, a Martin családnak. Egyébként a filmben – ami eléggé szabadosan viszonyul Asimov eredeti történetéhez – nem a törvényeken van a fő hangsúly. Harlan Ellison Én, a robot forgatókönyve a három törvény bemutatásával kezdi a történetet, majd a cselekmény nagy részében elmerül a belőlük származó problémák fejtegetésében. (Ez csak természetes, hiszen Ellison forgatókönyvében az Aranypolgár (1941) ihlette kerettörténettel látja el Asimov négy novelláját, amelyeket az Én, a robot kötetből kölcsönzött. Ellison műve viszonylag hiteles, bár két történetben megnöveli Susan Calvin szerepét.) Változatos hollywoodi nehézségeknek köszönhetően azonban a forgatókönyvet soha nem filmesítették meg. A 2004-es Én, a robot című film sokkal kevésbé követi Asimov történeteit (mivel eredetileg egy teljesen más szerző sci-fi thrillerének szánták). Ahogy egyik bírálója elmondta, Alex Proyas, a film rendezője Asimov ötleteivel „fűszerezi meg a pattogatott kukoricát”, s a törvények kibúvóit akarta kihasználni. Amikor pedig a cselekmény egy kicsit lenyugszik az akciójelenetek közt, Proyas a Mátrixhoz (1999), a Különvéleményhez (2002) vagy az A. I. – Mesterséges értelemhez (2001) hasonlóan izgalmas jeleneteket csempész bele, amik azt bizonyítják, hogy filozófiát és társadalmi fejtegetést is lehet látványosan megjeleníteni. A Jobbak nálunk című 2018-as sorozatban az Arisa nevű robot is követi az asimovi három törvényt. Az új generációs, az emberi érzelmeket felismerni képes, széles körű autonómiával rendelkező robot azonban embernek csak a jogosult család (a "gazdái") tagjait tekinti. A robotnak továbbá lehetősége van saját maga megválasztani azt, hogy kit tekint családtagnak. ## A jövő technológiájában Akik a mesterséges intelligencián dolgoznak, azoknak a három törvény gyakran a jövő ideálja: ha egy lény eléri azt a szintet, hogy fel tudja fogni a törvények mibenlétét, az valóban intelligens. A robotoknak igen fejlett MI-vel kell rendelkeznie ahhoz, hogy megértsék a három törvényt. Ahogy a robotok egyre bonyolultabbá válnak, egyre fontosabbá válik az ő beépített „visszafogó rendszerük”. Modern robotszakértők – 2006-ban – egyetértenek abban, hogy míg Asimov törvényei tökéletesek a sci-fi történeteiben, tökéletesen használhatatlanok a való életben. Néhányan azzal érvelnek, hogy mivel a kutatások fő finanszírozója a hadsereg, valószínűtlen, hogy ezeket a törvényeket beépítik a robotok agyába. Robert Sawyer sci-fi-író ezt egyéb vállalkozások példáival is kiegészíti: „Az MI fejlesztése üzlet, és mint ilyen, nem érdekelt a beépített védelmekben – főleg a bölcseletiekben. (Néhány gyors példa: a dohányipar, az autóipar, a nukleáris ipar. Egyik sem állította, hogy szükséges a belső védelem. Mindegyik ellenállt a külsőleg kirótt védelmeknek, és egyik sem fogadott el emberek ártalma ellen szóló rendeletet.)” Meg kell jegyeznünk, hogy Sawyer esszéje nem foglalkozik a véletlen, vagy nem tudatos kárral, ami például A mezítelen napban szerepel. Mások úgy gondolják, a hadsereg erőteljes biztosítékot akar beépíteni minden robotba, amibe csak lehet, így az asimoviakhoz hasonló törvényeket használnának. David Langford rejtett szándékkal a következő törvényeket javasolta: 1. A robot nem okoz kárt az arra jogosult kormányzati alkalmazottaknak, de fokozott elfogultsággal állítja meg a betolakodókat. 2. A robot engedelmeskedik az arra jogosult személyeknek, kivéve, ha annak teljesítése az első törvénybe ütközik. 3. A robot megvédi magát halálos fegyverzettel, mert egy robot nagyon drága. Roger Clarke elemezte ezen törvények beépítésének nehézségeit, ha a rendszerek képesek lesznek elbírni őket. Kifejtette, „A robotika három törvénye igen sikeres irodalmi eszköznek bizonyult. Talán az irónia miatt, de lehet, hogy csak mert művészileg helyes, Asimov történetei megcáfolják az állítást, amivel indított: Képtelenség úgy szabályokkal korlátozni a robotot, hogy megbízható maradjon.” Másrészt Asimov kései regényei (A Hajnal bolygó robotjai, Robotok és Birodalom, Alapítvány és Föld) utalnak arra, hogy a robotok akkor okozzák a legnagyobb hosszútávú kárt, ha követik a törvényeket, és ezáltal megfosztják az emberiséget a leleményes vagy kockáztató magatartásuktól. A jövőtudós Hans Moravec azt javasolta, hogy a robotika törvényeit alakítsák át az „egyesített intelligenciának” (az MI-vel irányított testületnek) megfelelően, ami szerinte a közeljövőben megalakul.

Csi

A a hagyományos kínai világnézet szerint magát a világegyetemet betöltő, alkotó alapanyag, energia vagy természeti erő. Eszerint a világon minden létező a mozgásának és átalakulásának eredménye. Így magát az emberi testet is a alakítja ki, illetve az élet létrejöttének egyik tényezője. A koncepciója alapvető részét képezi mind a hagyományos, mind pedig a modern kínai kultúrának. A kínai filozófiai aspektusain túl jelentős szerepe van a hagyományos kínai orvoslásban, a harcművészetekben, a ban, de fogalomként megjelenik a hagyományos kínai festészettel és irodalommal kapcsolatos esztétikai művekben is. Nyugaton egyfajta energiaként vagy életerőként értelmezik, gyakorta így is fordítják. A vel rokonítható, vagy ahhoz hasonló erő, energiaáramlás más kultúrkörökben, mitológiákban vagy vallásokban is megtalálható. Nyugati tudományos módszerekkel a létezését nem sikerült igazolni. ## Etimológia A 氣 írásjegy eredetének, eredeti jelentésének egyik lehetséges magyarázata szerint a nek megfelelő írásjegy előfordul a - és -kori feliratokon, de ekkor a jelentése még egészen más: ‘kérni’, ‘befejezni’ (vö. 乞 ). Elképzelhető, hogy az ‘ételadomány’ értelme tekinthető valamilyen módon a későbbi jelentés előzményének, mivel az egyik értelmezés szerint a szó eredetileg az ételekben, italokban és a levegőben, tehát az élethez szükséges forrásokban jelen lévő anyagi jellegű erőre utalt. A másik feltételezés szerint eredetileg a különféle gőzök, felhők jelölésére szolgált, mivel a jóslócsontokon szereplő legkorábbi változata mindössze három hullámos vonalból állt. Egyes elképzelések szerint ez a hideg levegőben látszó lehelet képe lehet. Ezt látszik alátámasztani a Han-korban, i. sz. 100 körül összeállított etimológiai szótár, a értelmezése, amely egyértelműen a felhővel kapcsolatos párával ( 雲氣) köti össze. Ezt a képjelet később a 气 formába írták, amely ma az írásjegy egyszerűsített formája is. A -korban ez kiegészült az önmagában „főtt rizs” jelentésű 米 elemmel, így a népszerű magyarázatok szerint az írásjegy a gőzölgő, forró főtt rizs képe. Megjegyzendő, hogy a 氣 írásjegynek létezik egy korai változata 炁 formában is, amelyet később a taoista szövegekben használtak előszeretettel. Ez a változat a 无 írásjegyelem és a 灬 (火) „tűz” jelentésű radikális összevonása. A 无 írásjegyelem ma a „nincs” jelentésű 無 írásjegy egyszerűsített változata, így sok értelmező az írásjegy eredeti jelentését a „nincs” + „tűz” jelentések összevonásával próbálja magyarázni. A levegőn és az ételeken kívül gyakori még a szintén az élet fenntartását szolgáló vérrel történő összekapcsolása is. Erre található példa a Konfuciusz tanítását összegző Beszélgetések és mondások című műben: Azonban a ilyen összefüggésben csak a Hadakozó fejedelemségek korától jelenik meg. ## Filozófiai vonatkozása Az i. e. 5–3. századra fokozatosan előtérbe került az az elképzelés, hogy az egész világnak van egy általános összetevője, ami nem más, mint a . Minden konkrét létező létrejötte a összesűrűsödésének, halála pedig a szétszóródásának eredménye. A Han-kori kozmogóniákban a két típusú megnyilvánulásának következtében keletkeznek a nek és nak megfelelő dualitások, illetve az öt elem sem más, mint a tér- és időbeli megnyilvánulása. Ugyanakkor az i. e. 5–4. században az összefüggés ebben a formában még nem volt ilyen egyértelmű, amint ezt egy ból származó részlet is mutatja: A ről alkotott elképzelések az i. e. 4–3. századi Kínában nem korlátozódtak a természetbölcseleti kategóriába sorolható írásokra, hanem különböző bölcseleti iskolákhoz tartozó művekben is megjelennek. Az Út és Erény könyve 42. verse meglehetősen jól tükrözi a korabeli természetbölcseleti elképzeléseket: Menciusz szerint az erényes viselkedéshez szükség van egészséges re, amelyet az emberi akaratnak kell szelíden vezetnie, hogy végül megfelelő tettek révén „áradó ”-vé ( 浩然之氣) váljék. A 《管子》 內業 (49.) fejezete már meglehetős részletességgel foglalkozik a táplálásával. Az i. e. 2. században íródott, alapvetően taoista szellemiségű című filozófiai traktátusban található világteremtés-leírás szerint a nek alapvető szerepe van: A középkorban megjelenő neokonfucianizmus kozmogóniai iskolájának képviselőinek elméletében különlegesen hangsúlyos nyomatékot kap a fogalmának értelmezése. E teoretikusok közül is kiemelkedik 張載 (1020-1077), aki szerint a „Nagy Eredőpont szüli a két formát (t és a ot)”, de számára a Nagy Eredőpont nem más, mint maga a . Fő művében, a Helyes tanítás kezdők számára ( 《正蒙》) című értekezésében a folytonos összesűrűsödéséről és szétszóródásáról fejti ki gondolatait: A neokonfuciánus tanításban jelentős szerepet kap a li 理, vagyis az „alapelv”, a „törvény” fogalma is, amely „örökkévaló, sem hozzáadni, sem elvenni nem lehet belőle”. ezt az elméletet egészítette ki a egy egészen sajátos értelmezésével, amely szerint a nem más, mint az anyag. A összegyűjtött irodalmi írásai ( 《朱子大全文集》) 58. fejezetében a következők olvashatók: A mester osztályozott mondásainak ( 《朱子語類》) 1. fejezetében pedig azt írja: ## Szerepe a hagyományos kínai orvoslásban A hagyományos kínai orvoslásban a alapvető jelentőséggel bír. Szerepét leginkább Kína első, legrégebbinek tartott orvosi, gyógyászati műveinek gyűjteménye, A Sárga Császár belső könyvei alapján lehet megérteni. E szövegek szerint a nem más, mint magát a világegyetemet alkotó alapanyag, s a világon minden létező a mozgásának és átalakulásának eredménye. Így magát az emberi testet is a alakítja ki, illetve az élet létrejöttének egyik tényezője. A lehet jellegű ( 陽氣), például a légzés, vagy az ég je, és lehet jellegű ( 陰氣), például a táplálékok je, vagy a föld je. Ezenkívül a szerves szövetek élettani működése közben létrejövő , például a különböző belső szervek je. Jóllehet, hagyományos értelemben csak egyetlen létezik, de mivel a gyakorlatban többféle megnyilvánulása lehetséges, épp ezért a „típusait” egy-egy állandó jelzővel különböztetik meg, amely vagy az elhelyezkedésére, vagy a funkciójára utal. Ezek a következők: - 精氣, amely a hez 精, vagyis magához az életesszenciához kapcsolódó . Két részből tevődik össze: 1.) A veleszületett , amely a fogantatás pillanatában, a szülőktől származik. Ez nem képes a megújulásra. 2.) A szerzett , vagyis a táplálékok je, amely az emésztéssel és a táplálékok felszívódásával keletkezik. Mindkettőt a vese raktározza. - Tiszta ( 清氣), amely más néven az égi ( 天氣), a természetben létező , amelyet az élőlények a levegővel együtt lélegeznek be, épp ezért a tüdőn keresztül jut a szervezetbe. A táplálék vel együtt alkotja az ősi t (lásd lejjebb). - Eredeti ( 元/原氣), vagy másik nevén: valódi ( 真氣). Az emberi test jei közül ez a legfontosabb. Elsősorban a veleszületett átalakulásából jön létre. - Ősi ( 宗氣) a tüdő által belélegzett tiszta , valamint a lép és a gyomor által a keringésbe juttatott táplálék egyesüléséből jön létre. Legfontosabb feladata a tüdő légzésének és a szív vérkeringésének serkentése, támogatása. - Tápláló ( 營氣) a lép és a gyomor által feldolgozott táplálékok jéből származik, az ételek jének legkiválóbb összetevői alkotják. A vérrel együtt kering, követve a csatornákat bejárja az egész testet. - Védő ( 衛氣) a egyik része, melynek feladata a test felszínének védelme a külső kórtényezők támadásától, a verejtékmirigyek nyílásának és a test hőmérsékletének szabályozása, a szervek melegítése stb. - A szervek je, melyet mindig az adott belső szerv nevével jelölnek, például: máj-, vese-, szív- stb. - Rendes ( 正氣) az eredeti , az ősi , a és a védő együttesének, vagyis a szervek összes jének összefoglaló neve. A szervezetet külső kórtényezők, az úgynevezett 邪 is megtámadhatja és működésében zavart kelthet. A elsődleges jelentése: 'ártalmas', 'gonosz'. A szakirodalomban gyakorta ezt is egyfajta ként értelmezik, ilyenkor a ként 邪氣, vagyis kóros ként utalnak rá. Ennek szerepéről ír A Sárga Császár belső könyvei gyűjtemény első kötetének, az Egyszerű kérdések című műnek a 22. fejezete is: A fent ismertetett megnyilvánulási formáinak a hagyományos kínai orvoslásban öt alapvető funkcióját különböztetik meg. Ezek a következők: - a relatív állandóság megőrzése ( 固攝) a folyadékok és szilárd anyagok megfelelő mozgatása, termelése, érpályában tartása által, - serkentés ( 推動): a intézi a szervezet folyamatainak ellátását, gyorsítását, így segítve általánosságban az anyagcserét s ezáltal a fejlődést és a növekedést, - a melegítés ( 溫煦): a „testkazán-funkció” teszi lehetővé, hogy a külső károsító behatások ellenére a szervezet mindig a lehető legoptimálisabb hőmérsékleten működjék, - a védelem ( 防御): a szervezet je igyekszik megakadályozni, hogy a külső károsító tényezők a külső vagy belső védőrétegen – a bőrön és nyálkahártyákon – keresztül behatolva felborítsák az egyensúlyi állapotot. - az átalakítás ( 氣化): a felvett folyadékoknak és szilárd táplálékoknak a test életet adó anyagaivá kell átalakulniuk, s az így keletkezett szerves folyadékokat és vért megfelelően keringetni, eloszlatni szükséges. A meridiánokban vagy csatornákban a keringése szoros kapcsolatban áll az öt elemmel. Az energiakeringésben egymást követően vesznek részt az ugyanahhoz az elemhez tartozó és meridiánok. Mivel a meridiánokban keringő a tüdőben nyeri el végleges összetételét s annak meridiánján keresztül lép ki a felszínre, ezért a napi energiakeringési ciklust is a tüdő-meridián indítja el. A a test hosszában az egyes meridiánokban felváltva centrifugálisan vagy centripetálisan halad; a központból a periféria felé áramlik az energia az alsó végtag meridiánjaiban és a felső végtag meridiánjaiban, majd onnan a központ felé a felső végtagok meridiánjaiban és az alsó végtagok meridiánjaiban. A klasszikus akupunktúrás keringés három ciklusra (energiakörre) osztható, ezeket az alábbi táblázat mutatja. A keringés ciklusai: A meridiánokban a mennyisége nem állandó, hanem egy meghatározott napirendet követ. A nap bizonyos szakaszában az egyes pályákon az energia mennyisége maximális, ez az az időszak, amikor lehetőség szerint el kell végezni a szabályozását. A meridiánok energiatartalma 12 óra elteltével a minimálisra csökken. Ez a gyakorlatban azért fontos, mert ilyenkor a biológiai órán szemben lévő meridián kezelésével is befolyásolható a -áramlás. A -telítettség napi ciklusa: ### Az akupunktúrában és a moxibúcióban A hagyományos kínai orvoslás értelmezése szerint az úgynevezett csatornák vagy meridiánok (mai 脈) a testet behálózó vékony, vonalszerű, ám anyagi, vagy anatómiai értelemben nem definiálható rendszert alkotnak, feladatuk, hogy a a megfelelő mederben történő áramlását biztosítsák. A áramlása tehát a csatornákban történik, s amennyiben külső vagy belső hatásra ebben az áramlásban zavar vagy fennakadás történik, kialakul a hiány ( 虛) vagy többlet ( 實) állapot. Ez nem csupán a csatornákra és a hozzájuk kapcsolódó szervekre van hatással, hanem az egész szervezet energetikai egyensúlyi állapota megbomlik. A hiány állapot esetében tonizálni ( 補), vagyis erősíteni, serkenteni kell a működését, míg a többlet állapot esetén szedálni ( 瀉) kell a kóros t, mely folyamat célja a szervezetből történő kiűzése, eltávolítása. A ilyetén manipulálását célzó gyógyítás folyamata alapvetően történhet akupunktúrával és moxa-terápiával. A kettő hatásmechanizmusa sok tekintetben igen hasonló. A különbség, hogy az akupunktúra során a szövetekben speciális, steril tűkkel ingerlik a csatornákon elhelyezkedő aktív pontokat, míg a moxa-terápiában ugyanezeket a pontokat elsősorban hőhatás révén a bőrfelszínen keresztül ingerlik. Egyik eljárás hatásmechanizmusát sem sikerült eddig pontosan tisztázni. ### A gyógynövénygyógyászatban A hagyományos kínai orvoslás fontos részét képezi a gyógynövényekkel, gyógynövényekből készített szerekkel történő gyógyítás. A hatalmas irodalommal és több ezer éves gyakorlati tapasztalattal rendelkező hagyományos kínai gyógynövénygyógyászatban külön számon tartják a szabályzó és élénkítő gyógynövényeket és receptúrákat. `élénkítő gyógynövények:` - ginzeng ( 人蔘) - harangfolyondár (lat.: Codonopsis pilosula; kínai: 黨參) - kínai csüdfű (lat.: Astragalus mongholicus; kínai: 黄芪) - kínai jamszgyökér (lat.: Dioscorea opposita; kínai: 山药) - fehér atractylodes (lat.:Atractylodes macrocephala; kínai: 白朮) - kínai datolya (jujuba) (lat.: Zizyphus jujuba; kínai: 大枣) - édesgyökér (lat.: Glycyrrhiza uralensis; kínai: 甘草) A áramlásának szabályozására és a pangások leküzdésére alkalmas gyógynövények: - az éretlen keserű narancs héja (lat.: Citrus aurantium; kínai: 苦橙) - rizspalka (lat.: Cyperus rotundus; kínai: 香附) - indiai törpebogáncs (lat.: Saussurea lappa; kínai: 木香) - szantálfa (lat.: Santalum album; kínai: 檀香) - kínai metélőhagyma (lat.: Allium Macrostemon; kínai: 薤白) - japán rózsa (lat.: Rosa rugosa; kínai: 玫瑰) - licsi (lat.: Litchi chinensis; kínai: 荔枝) ### A csikung A 氣功 egyrészt egy önsegítő, egészségmegőrző, gyakorlatsorokból álló mozgásrendszer, amellyel fokozható a szervezet vitalitása, másrészt a hagyományos kínai orvoslás fontos terápiás technikája. Már az elnevezése is jelzi, hogy a vel alapvető szerepet játszik ebben a technikában. Az elnevezés második tagja, 功, melynek jelentése: „(fizikai) munka”, „gyakorlat”, „készség”; a jelentése tehát: „-gyakorlat”, „-készség”. A gyakorlatokat három fő kategóriára szokás osztani: a „csendes ”, amely egyfajta meditáció; a „dinamikus ”, amely a légzésre koncentrál; és a „dinamikus-csendes ”. Nyugaton ez utóbbi a legismertebb és legelterjedtebb. ### A csi-masszázs A kínai masszázsnak is nevezett módszer ( 推拿) tulajdonképpen egy masszázsfogásokkal és kimozgatásokkal egybekötött akupresszúrás kezelés. Alapelvében megegyezik az akupresszúrával, mely szerint az akupunktúrás pontok és meridiánok különböző technikákkal történő ingerlésével biztosítani lehet a meridiánok átjárhatóságát, serkenteni vagy korlátozni lehet a áramlását és segíteni lehet a kiegyensúlyozott elosztását a különböző szervekben és testrészekben. Főbb technikái: - az akupunktúrás pontok kézzel - elsősorban ujjakkal - történő kezelése - a különböző masszázsfogások alkalmazása az izmokon és meridiánokon - és a mobilizációs (ízület-kimozgató) technikák ## A taoista alkímiában A taoista inspirációjú kínai alkímiának alapvetően két fő vonulata, irányzata létezik: az egyik főként azzal igyekszik foglalkozni, miképp lehet aranyat illetve elixíreket mesterségesen előállítani, a másikat inkább a „halhatatlanság” belső útjainak keresése foglalkoztatja, és az aranycsinálást egy belső folyamat metaforájaként értelmezi. Mindkét esetben elsősorban az emberi szellem és a test lehetőségeinek teljes kiaknázása lehetett a céljuk, vegyi anyagok (külső elixír), illetve egyéb, belső gyakorlatok, például légzés, meditáció, stb. (belső módszerek) együttes alkalmazása révén. Az előbbi irányzatot „külső alkímiának” ( 外丹), az utóbbit pedig „belső alkímiának” ( 內丹) nevezik. Mindkét irányzat hosszú évszázadokon át formálódott, alakult, és mára tengernyi elméleti és gyakorlati kézikönyvvel, leírással rendelkezik. Amint a fennmaradt forrásokból kiderül, az idők során hangsúlyeltolódás következett be a külső módszerektől a belső technikák irányába, amelybe erős buddhista hatás is közrejátszott. Maga a belső alkímiai iskola is több irányzatra vált szét, de az alapvető természetfilozófiai, ezoterikus koncepciójukban nagyjából megegyeznek. E szerint az élet maga a 道 életadó és éltető energiájának, jének köszönhető. A fogantatáskor ez a lép be az anyaméhbe, és ez szül és táplál minden dogot. A születéskor az eredendő elsőként az eredendő szellem, vagyis a 神 és az eredendő életenergia, vagyis a 精 formájában nyilvánul meg. A az úgynevezett „felső cinóber mezőbe” ( 上丹田) költözik, amely hipotetikus területet a szemek közti részre helyezik, az eredendő életenergia, a pedig a vesékbe kerül. Az alkímiai gyakorlatok célja pedig, hogy ezt a kétféle energiát őseredeti állapotukba egyesítsék. Ha ez sikerül, akkor ismét megjelenik a megkülönböztetés nélküli, őseredeti je, amely állapotot egyfajta megvilágosodott tudati állapotként értelmeznek. A 神, a 氣 és a 精 hármasát „három kincs”-nek ( 三寶) is nevezik. A megvilágosult tudat művelésének alapvetően három technikája ismeretes: 1. az „égi út”; 2, a „földi út”; 3. az „emberi út”. Az „égi út” a legkönnyebb és a leggyorsabb módja a megvilágosult tudat elérésének. Ezt még serdülőkor előtt kell elkezdeni, amikor a belső energiák még erősek és koncentráltak. A „földi út” külső anyagok használatát jelenti, például különböző ásványok fogyasztásával művelhető. Az „emberi út” alapvető módszere a páros gyakorlatok, amely során a gyakorlók a szexuális együttlétek alatt a partnerüktől gyűjtenek energiát. ### A taoista szexuális praktikákban Az ezoterikus taoizmusban a halhatatlanság keresése rendkívül nagy szerepet játszott. A fent ismertetett taoista alkímia egyik módszere „társas gyakorlatok” révén igyekszik serkenteni és kordában tartani a t, melynek végső gyakorlati célja a szervezet egészséges működésének biztosítása, a megvilágosodott állapot és a hosszú élet elérése. A „hálószoba-művészetként” ( 房中術) is ismert, gazdag szakirodalommal rendelkező elméleti és gyakorlati rendszer alapvetése, hogy a egyik legerőteljesebb megnyilvánulása a szexuális energia, amit a taoista gyógyászat nek nevez. Szexuális izgalom hatására valójában ennek a szexuális energiának a kiterjedése, szétáramlása éreződik a szervezetben. A taoista szexualitás a következő három alapelven nyugszik: - Az első a szexuális energia megőrzésének alapelve. A taoista felfogás szerint a hímivarsejtek előállítása nagy energiaráfordítást igényel a szervezettől, és maguk a hímivarsejtek rendkívül fontos biológiai anyagokat és energiát raktároznak. Ezáltal az ondó kibocsátása a férfi számára jelentős energiaveszteséggel jár, a kontrollálatlan ejakulációk pedig hosszú távon rombolják az egészségét. Ezért az ejakuláció csak gyermeknemzés céljából ajánlatos. - A második alapelv a szexuális energia átalakítása, amely az orgazmus ejakulációtól való különválasztásán alapul. A magömlés megakadályozása lehetővé teszi, hogy az így megőrzött szexuális energiát a gyakorló saját testébe irányítsa. A gyakorlás célja a szexuális energiának a nemi szervektől való visszafordítása, és az egész testben, egy speciális pályán való keringetése. Amikor a szexuális izgalom fokozódik, a vagy szexuális energia spontán módon elkezd szétterjedni a testben, átáramlik a szerveken az idegrendszer magasabb központjai felé. A szexuális energia keringetése az egész testre kiterjedő, rendkívül intenzív és hosszan tartó orgazmusszerű állapotot idéz elő. Azonban a magömlés megszakítja az energiaáramlás körforgását, így a legtöbb férfi képtelenné válik a kiteljesedett, tökéletesen kielégítő szexuális orgazmus megtapasztalására. - A harmadik alapelve a és erők ellentétei közötti egyensúly fenntartása. Mivel a magömlést energiavesztés, ingerelhetetlenségi szakasz, és a nőtől való visszahúzódás követi, a férfi legyengül, és szexuálisan tehetetlenné válik, miközben a nő aktív marad és további orgazmusokra képes. Ez a férfiban tudattalan irigységet és kisebbségi érzést eredményezhet, ami a kompenzáció vágyához, versengéshez vezethet. A magömlés nélküli szeretkezés azonban elejét veszi ennek a rejtett „nemek közötti harcnak”, mivel a nemi különbségek kiegyenlítődnek, és megszilárdul a partnerek közti harmónia. Mivel a szexuális erőviszonyok jelentős szerepet játszanak a párkapcsolatok szabályozásában, a szexuális ellentétek egyensúlyban tartása fontos lélektani kérdés. A szexuális energiával való helyes gazdálkodás a kapcsolati dinamika szabályozásában is alapvető fontosságú. ## A harcművészetekben A kínai harcművészeteknek többféle osztályozása létezik. A földrajzi elterjedés (északi-déli) stílusok mellett létezik olyan kategorizálás is, hogy mely irányzatokra jellemzőbb a fejlesztése és használata. Ezeket belső stílusnak ( 内家拳) nevezik, szemben azokkal, amelyek az izomzat fejlesztését és a kardiovaszkuláris erőnlét javítását tűzik ki célul, vagyis a külső stílussal ( 外家拳). ### Taj-csi-csuan A „belső stílusú” irányzatok között külön figyelmet érdemel az úgynevezett 太極拳, amelynek központi és alapvető teóriája a fejlesztése, irányítása. Ez a kifinomult, a teljes testet megmozgató és harmóniára vezető mozgásrendszer, jótékony hatással van a testre és lélekre egyaránt, azaz általában véve a fizikai és lelki egészségre, ám mindemellett eredendően mégis csak egy harcművészeti irányzat, amely hatékony harci, önvédelmi eszközként is ismert. ### Egyéb kínai harcművészeti irányzatokban Ezen kívül még számos, a „belső stílushoz” tartozó harcművészeti irányzatra jellemző a fejlesztése és használata. Ilyenek például: - 八卦掌 („-ököl”) - 形意拳 - 蛇拳 („kígyó-ököl”) - 龍形摩橋 („sárkányforma híd-dörzsölés”, vagyis a déli sárkány-stílus) - 罗汉拳 („arhat-ököl”) - 少林功夫 - 六合八法拳 ### Kínán kívüli harcművészetek #### Japánban A kínai fogalma számos más filozófiai és vallási fogalommal együtt a középkorban Japánba is eljutott, ahol ki 気 néven eresztett gyökeret, és vált fontos pszichológiai műszóvá, a különféle lelki- és kedélyállapotok jelölésére. Elsősorban azonban a harcművészetekben kapott jelentősebb szerepet. Jelentése nem sokat változott, azt a belső erőt, energiát, összpontosító képességet jelenti, amely az embert az akadályok leküzdésére képessé teszi. Az alábbiakban néhány japán harcművészeti stílus található, amelyben a ki táplálása, irányítása alapvető fontosságú: - Aikidó - Dzsúdzsucu - Karate - Kendó - Kjúdó Nem harcművészet, de szintén japán eredetű a reiki (霊気 vagy レイキ), amely egyfajta gyógyító technika, amely a ki erejét használja. #### Koreában A történelem során Kína kulturális hatása a szomszédos Koreára is erős volt, melynek révén a fogalma ki 기 néven teret nyert és beépült a koreai gondolkodásba. Japánhoz hasonlóan, a szerepe itt is elsősorban a harcművészekben mutatkozik meg, pl.: - Hapkido - Taekwondo ## Egyéb szerepei ### A fengsujban A a kései taoizmushoz szorosan kapcsolódó elméleti és gyakorlati rendszerének is az alapfogalmai közé tartozik. A ma ismert legrégebbi írott forrása a 3-4. században íródott Temetkezések könyve, melynek szerzője , aki művének már az első mondatában is hangsúlyozza a jelentőségét a temetkezés szempontjából: A II. fejezet teljes egészében a áramlását tárgyalja. Itt számos olyan leírás olvasható, amely jól jellemzi a nek a taoizmus által inspirált szerint értelmezett működését: A mű VII. fejezete az úgynevezett külső és belső jellegéről és működéséről értekezik: A gyakorlatában az ősi kínai iránytű elvén működő, úgynevezett 羅盤 használatos a áramlásának érzékelésére. ### Az irodalomban A hagyományos kínai felfogás szerint a művészi értékkel bíró irodalmi alkotások szintén nem nélkülözhetik a t. A kiváló költőként és irodalomkritikusként is ismert és számon tartott császár, Cao Pi a Tanulmány az irodalomról ( 《論文》) című írásában ekként összegzi a szerepét az írásban: ### A festészetben és kalligráfiában Kínában a festészet és a kalligráfia szinte elválaszthatatlan egymástól. A festészet elmélete is a kalligrafizmus tudatosságáról tanúskodik. Az 5. században élt és alkotott 謝赫 nevezetes művében, A régi képek fajtáiban ( 《古畫品錄》) lefektette az úgynevezett „festészeti hat szabályt” ( 繪畫六法), amelyre azóta is minden festő és elméletíró hivatkozik. Nyugaton is számtalan kommentárt szült. A „hat szabály” értelmezésében nagyjából közös megegyezésre jut a legtöbb nyugati és kínai értelmező. hat paragrafusa közül a újszerű értelmezésének, esztétikai kategóriakénti bevezetésének szempontjából különösen az első érdekes. A festmények megalkotásának „hat szabálya” a szó szerinti fordításban a következő: 1. -ritmus, élet-mozgás ( 氣韻生動) 2. csont(ozat-szabály), ecset-ügyesség 3. megfelelni-dolgoknak, hasonlóságot alakítani 4. fajtákat követni, választani-színeket 5. tervszerűen-igazgatni, pozíciókat-elrendezni 6. továbbítani-átültetni, mintakép-írás Az első szabályban, a mellé társított 韻 általában „ritmusként” értelmezendő. Vagyis itt a ritmusáról, lüktetéséről van szó. Miklós Pál összegzésében: E szabályok legtöbbje - a -ritmussal kapcsolatos is - a kalligráfiára is általános érvényűek mind a mai napig. A hagyományos kínai festészetben, különösen a tájképfestészetben a későbbiekben megjelenik a megfoghatatlan, de mindenütt jelen lévő és éltető ábrázolásának problémája is. A -kor egyik legkiválóbb és leghíresebb festője, 郭熙 (kb. 1020 - kb. 1090) így ír A tájkép tökéletessége ( 《林泉高致》 című művének a „Tanítás a tájképről” ( 山水訓) című fejezetében: ### A kertépítészetben A kínai kertépítészet a praktikum és esztétikum tekintetében legalább olyan sokat merített a elméleti és gyakorlati módszereiből, mint a tájképfestészet esztétikai kategóriájából. fent ismertetett „hat szabálya” közül jó néhányat figyelembe vettek a kertek kialakításakor, melyet valóban művészi szintre emeltek. Különleges hangsúlyt kapott az első szabályban megfogalmazott „-ritmus, élet-mozgás” ( 氣韻生動), amely a kertet „lélegzővé”, „élettel telivé” és „elevenné” varázsolta. ## Tudományos vizsgálata, szkeptikus álláspont Leginkább a hagyományos kínai orvoslás és az akupunktúra elterjedése a világban tenné egyre indokoltabbá, hogy a nyugati szemmel titokzatosnak tűnő, belső energia, a létezésére valós, tudományos bizonyítékokat találjanak a szakemberek. Számos vizsgálattal, kísérlettel, méréssel próbálkoztak, de tény, hogy a létezését a mai napig nem sikerült tudományosan igazolni. A hagyományos kínai orvoslás, az akupunktúra magyarországi hivatalos elismertségének egyik legismertebb ellenzője, Hraskó Gábor, a Szkeptikus Társaság elnöke szerint mivel a hagyományos kínai orvoslás elsősorban tapasztalati, és nem tudományos úton igazolja önmagát, a fő kérdés, hogy a módszerek működése és hatásmechanizmusa klinikai úton igazolható-e. Hraskó elmondása szerint azokon a vizsgálatokon, ahol a páciensek egy részét szakszerűen, a másik részét viszont alkalmatlan tűkkel vagy nem megfelelő pontokon kezelték akupunktúrával, mindkét esetben sikerült hatást kimutatni – azonban egymáshoz képest nem eltérő mértékben, azaz a helyesen végzett akupunktúra hatása megegyezett a placebóéval. Szerinte nem a manipulálásának eredményeként mutatkozhat javulás a pácienseken, hanem arról lehet szó, hogy „a sok befektetett pénz, a több ezer éves gyógymód jó hangzása, a rituális szertartás mind alkalmasak erős placebohatás előidézésére. Ezenkívül bizonyos, fenntartással kezelendő vizsgálatok szerint az akupunktúra azért is lehet hatásos bizonyos fájdalmak ellen, mert a szurkálás növeli az endorfintermelés mértékét, ez pedig megemeli a fájdalomküszöböt.” ## Hasonló fogalmak más kultúrákban A hez hasonló láthatatlan erő, energia, vagy szerepével, hatásával rokonítható szellemi lény a világ számos kultúra mitológiájában, vallásában fellelhető. A teljesség igénye nélkül pl.: - hindu: prána - tibeti: lung (རླུང rlung) - ókori egyiptomi: ka - ókori görög: pneuma, aer - római: spritus - kelta: awen - skandináv germán: seid - héber: ruah - iszlám: ruh - török: can - polinéz: mana - ausztrál bennszülött törzsek: maban, miwi - finn: sisu - inuit: inua, sila - algonkin indián: manitu - joruba: ashe ## Modern kínai jelentései A szó modern jelentései az interneten elérhető, nagyobb terjedelmű, egynyelvű online szótárak anyagából lettek összeválogatva. Hellyel-közzel a nyomtatott nagyszótárak is ezeket a jelentéseket közlik. Bizonyos jelentéskörök (pl. 8. 9. 10.) kínai kultúrtörténeti, sinológiai háttérismeretek nélkül alig vagy egyáltalán nem érthetők a laikusok számára. Ezek a jelentések épp a fent ismertetett (orvosi, irodalmi, képzőművészeti) szakaszokban kifejtett klasszikus, speciális kifejezések és jelentések mai továbbélései. 1. gáz; pl. qìtǐ 氣體 gáz; méiqì 煤氣 földgáz; qìyóu 氣油 benzin, gáz 2. I. levegőt vesz, lélegzik; II. lélegzet, lélegzetvétel; pl. qìxí 氣息 lélegzet; qì cù 氣促 zihál 3. időjárás, klíma; pl. qìwēn 氣溫 levegő hőmérséklete; qìhòu 氣候 klíma; qìxiàng 氣象 légköri jelenség 4. illat, szag; pl. 氣味 qìwèi szag; chòuqì 臭氣 rossz szag, bűz; 5. mentális állapot; pl. qìgài 氣概 vérmérséklet; qìjié 氣節 morál, becsületesség; qìpò 氣魄 merészség, tiszteletet parancsoló magatartás; qìpài 氣派 stílus; qìněi 氣餒 kedve szegett, levert 6. dühös, dühöng; pl. qìnǎo 氣惱 felháborodik; qì shèng 氣盛 gőgös 7. erőszakos, zsarnokoskodó; pl. shòuqì 受氣 terrorizál 8. a hagyományos kínai orvoslásban a szervezet működését biztosító erő, energia, a csi; pl. qìgōng 氣功 csi-kung; qì xuè 氣血 qi-vér; qìxū 氣虛 csi-hiány 9. a hagyományos kínai orvoslásban bizonyos kórtényezők; pl. tánqì 痰氣 váladék; shī qì 濕氣 nedvesség, nyirkosság 10. irodalmi alkotásokban vagy a festészetben, kalligráfiában a hangulat az atmoszféra; pl. héqì 和氣 kedves, udvarias; qìfēn 氣氛 hangulat, atmoszféra; qìyùn 氣韻 „qi-ritmus” ## Magyar fordításai A magyar nyelvű népszerű és szakirodalomban sincs egységes álláspont arról, hogy a miként fordítható. Sokfélesége, különböző szerepei miatt feltehetően nem is lehetséges egyetlen magyar szóval jelölni valamennyi előfordulásában. Az alábbiakban a Irodalomjegyzékben szereplő magyar nyelvű művekben előforduló fordításkísérletek szerepelnek a teljesség igénye nélkül: erő, élet, életerő, belső életerő, energia, belső energia, életenergia, belső életenergia, lehelet, lélegzet, légzés, pára, fuvallat, gáz, gőz, levegő, éter, szusz, szufla, szellem, lélek, lélekerő, lélekenergia, vitalitás, (harci)'kedv, virtus, hatás, prána, pneuma, exhaláció, kipárolgás, impulzusrendszer stb. ### Átírása és használata Lévén, hogy a kínai szónak ilyen nagyszámú értelmezése, illetve fordítása lehetséges, melyek egyike sem fedi le a pontos eredeti jelentést, célszerű a szövegekben az eredeti hangalak, latin betűs átírásos változatát használni így: qi ( hangsúlyjel nélkül) vagy csi (magyar népszerű átírás). A ma már csak elvétve használt, úgynevezett magyar tudományos átírásban a k'i alakban fordulhat elő. Esetenként magyar nyelvű szövegekben is felbukkan az angol nyelvre kidolgozott úgynevezett Wade–Giles-féle átírásos alak is: ch'i. Ennek használatát azonban magyar nyelvű szövegkörnyezetben semmi nem indokolja. Ugyanígy indokolatlanok és helytelenek a hosszú ékezettel írt változatai (csí, Csí, Ch'í stb.) is, melyek szintén gyakorta felbukkannak a magyar szövegekben. Nem mondatkezdő helyzetben csak igen speciális esetekben indokolt a szó nagy kezdőbetűs formájának (Qi, Csi) használata. Ilyennel általában klasszikus kínai filozófiai, vallási vagy orvosi tárgyú szövegek fordításaiban, ezekkel kapcsolatos tanulmányokban találkozni, ahol a legtöbb esetben a fordítók, szerzők külön megindokolják döntésüket. Nem egyértelmű, illetve nem eldöntött, hogy a szónak a dőlt (qi, csi) vagy a nem dőlt (qi, csi') alakját kell-e, célszerű-e használni. Mivel hivatalosan még nem számít magyar közszónak, célszerű a döntött alakot használni. Esetenként azonban, amikor a szövegkörnyezetben sokszor fordul elő, vagy használata, szerepe, jelentése egyértelmű, a szerzők ettől eltekintenek. ## A populáris kultúrában - Kitaró 1981-ben Ki (気) címen jelentette meg egyik albumát. - A kínai egyfajta értelmezése jelenik meg a Star Wars filmeposz „Erő” (Force) koncepciójában. - A ki (気) a Dragon Ball'' japán manga- és animesorozat számos karaktere által használt különleges képesség.

Presence

A Presence a Led Zeppelin hetedik, 1976. március 31-én megjelent albuma. Terve Robert Plant rodoszi autóbalesete (1975. augusztus 4.) után született meg; a baleset lehetetlenné tette az 1975–1976-ra tervezett világ körüli turné lebonyolítását. Mialatt Plant a kaliforniai Malibuban gyógyult, Jimmy Page-dzsel elegendő mennyiségű dalt írt ahhoz, hogy a hollywoodi SIR stúdióban elkezdjék a próbákat. Az albumot három hét alatt vették fel a müncheni Musicland Studiosban; a felvételek közben Plant egy karosszékben ült. A gyors munka egyik oka az volt, hogy stúdióidejüket közvetlenül a Rolling Stones ideje elé foglalták le, akiket eléggé meglepett, hogy tizennyolc nap alatt minden (a felvételek és a keverés is) elkészült. Jimmy Page két napig ébren maradt, hogy saját rájátszásait felvegye. A Stones zenészei nem tudhatták, hogy a Led Zeppelinnek általában ez a stúdiómódszere. A felvételek közben Plant ráadásul újra eltörte sérült bokáját, mivel az egyik szám felvétele közben túlságosan megfeledkezett magáról. Page és Plant úgy tervezte, hogy visszatérnek első albumuk hard rock hangzásához, csak még komplexebb formában. Ez a Led Zeppelin egyetlen stúdióalbuma, amelyen sem akusztikus, sem billentyűs hangszereket nem használtak (a „Candy Store Rock” alig-alig hallható akusztikus gitárjától eltekintve). A borítót a Pink Floyd-albumok borítóiról nevezetes Hipgnosis csoport készítette. A külső és belső borítón látható emberek egy fekete, obeliszkszerű tárgy mellett társalognak. A belső borítón a tárgyra csak „A Tárgy – The Object”-ként hivatkoznak. A tárgy a Led Zeppelin „erejét és jelenlétét” jelképezi. A Led Zeppelin Remasters jegyzetében Page ezt mondta: „Az albumnak nem volt munkacíme. A borító tervezője azt mondta: »Amikor rátok gondolok, mindig a hatalom és az erő jut az eszembe. Határozott jelenlét (presence) van ott.« Ennyi. Ő »Obelisk«-nek hívta volna. Nekem viszont fontosabb volt, hogy mi van az obeliszk mögött. Hogy őszinte legyek, a cím elég vicces. A 2001 egyfajta kigúnyolása. Rendkívül mulatságos.” A Presence az Atlanti-óceán mindkét partján az első helyet érte el, az angol toplistákon 14 hétig szerepelt, minden egyéb Led Zeppelin-albumnál kevesebbet. A megjelenése előtt Dave Dee, az Atlantic Records promóciós ügynöke azt jósolta, hogy minden idők legnagyobb sikere lesz. A jóslat nem vált be (annak ellenére, hogy az Amerikai Egyesült Államokban már elővételben platinalemez lett), de ma már tudható, hogy a Presence a hard rock egyik maradandó alkotása. ## Háttér Az 1975-ben megjelent Physical Graffiti album turnéja öt egymást követő fellépéssel fejeződött be az angol Earls Court Exhibition Centre-ben. A koncertek után pihenőt iktatott be a zenekar, és mind a négy zenész egyéni vakációra készült. John Bonham dobos visszavonult nyugat-közép-angliai farmjára, miközben megszületett második gyermeke, Zoe nevű lánya. Hamarosan azonban elhagyta hazáját, mivel Angliában a sikeres zenészeknek 95 százalékos jogdíjadót kellett fizetniük. A korabeli hírek szerint Robert Plant énekes, Jimmy Page gitáros és John Paul Jones basszusgitáros már 1975 júliusának elején a svájci Montreux-be települt át az adó elől. Peter Grant, az együttes menedzsere nyolc fellépésből álló amerikai stadionturnét kezdett el szervezni 1975. augusztusi és szeptemberi dátumokkal. Grant és Plant New Yorkban nekiláttak a tervek alapos kidolgozásának, míg Page a készülő Led Zeppelin film vágásán dolgozott. Amikor minden elrendeződött, Plant és Page egy közös marokkói kirándulást szervezett, amelyre Page barátnője, illetve Plant családja is elkísérte őket. Jones és Bonham külön-külön a családjukkal töltötték a szabadságukat. Page rövid idő után Olaszországba utazott, majd augusztus elején visszatért Londonba, hogy a film utómunkálatain, nevezetesen a Dazed and Confused végső vágásán dolgozzon. Plant továbbra is felesége és gyermekei társaságában nyaralt. Augusztus 4-ét felfedező napnak szánták, de egy váratlan baleset beárnyékolta a további terveket. Plant felesége, Maureen vezette az autót, amellyel letért Rodosz egyik keskeny országútjáról és egy fának csapódott. A hátul ülő gyerekek csak kisebb sérüléseket szenvedtek. A hétesztendős Carmennek eltört a csuklója, a négyesztendős Karacnak pedig a bokája, további vágások és horzsolások mellett. Maureen sérülései voltak a legsúlyosabbak: eltört az egyik lába, négy helyen a medencecsontja, felszakadt az arca és megrepedt a koponyája. Sok vért is veszített, és mivel ritka vércsoportba tartozott, a testvére, Shirley vérével kellett pótolni a veszteséget. Robert Plant eltörte a bokáját, több lábcsontját és a könyökét. Az orvosok azt mondták neki, hogy legalább hat hónapig nem tud majd járni. Page barátnője, Charlotte Martin és Maureen testvére (Page lányával együtt), egy másik autóval Planték mögött nem sokkal lemaradva utazott, így a balesetet látva gyorsan segítséget tudtak hívni. Martin felhívta a Led Zeppelin Londonban tartózkodó turnémenedzserét, Richard Coole-t, aki azonnal Rodoszra reptetett egy magánorvosi csapatot. Ezt követően késedelem nélkül kórházba siettek, majd Cole rövid időn belül visszarepítette az orvosi társaságot Londonba, hogy elkerülje a hivatalos vizsgálatokat. Ezzel az intézkedésével nagy valószínűséggel megmentette Maureen életét, és hozzájárult a sérültek mielőbbi felépüléséhez. Plantnek hetekig kórházban kellett maradnia, és egy sor fájdalmas kezelésen kellett átesnie. A baleset sok mindent átértékelt az énekes életében. Az én összeroncsolt autóm engem is megváltoztatott. Úgy éreztem akkor, hogy az idő mostantól fogva nagyon értékessé vált számomra. Sokkal jobban értékelem a családomat. Kezelésének idején nem maradhatott Londonban, mivel adózási szempontból mielőbb távoznia kellett. Richard Cole szervezésében Jersey szigetre költözött az egyik barátjához, ahova számos gazdag brit polgár utazott a magas adók elől. Peter Grant a balesetet követő napon bejelentette, hogy az augusztus–szeptemberre tervezett amerikai koncertek elmaradnak, akárcsak az októberi távol-keleti körút. Akik már elővételben megvásárolták a jegyeiket, teljes visszatérítést kaptak. A baleset mind a négy zenészt megrázta. Válságba kerültek, miközben fájdalom és kétség kerítette őket hatalmukba. Szeptember elején Plant a kaliforniai óceánparti Malibuba ment, ahol tovább gyógyult, és találkozott Page-dzsel. Gyorsan belátták, hogy az időt pazarló és a depressziót elmélyítő tétlenség helyett az lenne a legjobb, ha belekezdenének egy közös munkába. Plant előre nem látott balesetének folyományaként elkezdték megírni a hetedik nagylemezük anyagát. ## Koncepció és felvételek 1975 októberére Plant és Page elegendő anyagot írt össze ahhoz, hogy bemutassák a többieknek és megkezdődhessenek a próbák. Az együttes bevonult a Los Angelesben lévő SIR stúdióba, hogy véglegesítse és összepróbálja a dalokat. Mind a négy zenész arra a közösen kialakított elképzelésre jutott, hogy az adott körülmények miatt vissza kell térniük az alapokhoz. Plant felfrissítette és visszatért blues gyökereihez, míg Page Jonesszal és Bonhammel együttműködve újragondolta a gitár szerepét a zenekarban. A ritmusszekció teljes erőbedobással szándékozott részt venni az alapoktól való újraépítkezésben. Jones időközben eldöntötte, hogy ezen az anyagon csak basszusgitárosként fog közreműködni, hogy mindenki a legtöbbet adhassa hozzá a folyamathoz. Ez idő tájt meglátott egy üzletben egy nyolchúros Alembic Bass típusú basszusgitárt, amit meg is vásárolt. A hangszer ereje és pontossága annyira lenyűgözte, hogy a kaliforniai hangszergyártó cégtől egy négyhúros változatot is megrendelt. Ez viszont nem készült el időben, így a Presence felvételei idején a nyolchúrost használta egyes esetekben (ami biztos, az Achilles Last Stand című dalban). A balesetet követően átmenetileg kerekesszékbe kényszerült Robert Plant szerint Los Angelesben csak próbáltunk és csak próbáltunk. Az egész zenekar nagyon vágyott rá, hogy játszhasson, és nagyon sajnáltuk, hogy nem csinálhatjuk meg azt a turnét, így ugyanazzal az erőfeszítéssel álltunk neki az albumnak. Izegtem-mozogtam a gipszemben. Egyedülálló eset volt, hogy három hétig próbáltunk, igazi Zeppelin-stílusban, mert a próbákon nem mi vagyunk a világ legnagyobb bandája. Mindig úgy éreztük, hogy a túl sok próba megöli a dalt bennünk, mintha elvenné az izgalom élét, de ezúttal a dolog ellentétesen működött, mert a lelkesedés egy kis időtartamra összpontosult. A gördülékeny próbákat néha kisebb incidensek akadályozták. Page később azt nyilatkozta, hogy Jones sosem volt jelen amikor szükség lett volna rá, Jones szerint viszont pont fordítva történt. Úgy tűnt Robert meg én éppen ellenkező fázisban dolgoztunk, mint Jimmy. Egyszerűen képtelenek voltunk elérni. Már az járt a fejemben, hogy kirakok egy óriási molinót az utcán azzal a felirattal, hogy Ma van az első próbanap. Page a korábbiaknál is határozottabban ragadta magához az irányítást, mivel ő találta ki az összes riffet, és megszakítás nélkül „együtt élt” a lemezzel. A próbák időszakában Bonham rendszeresen részegre itta magát a Los Angeles-i kocsmákban, mivel keserűséggel töltötte el családja távolléte. Ezért gyakran került vállalhatatlan helyzetekbe. Az egyik klubban csak ő és egy nő vacsorázott, aki ügyet sem vetett rá, ezért megütötte. Október utolsó hetében úgy érezte a zenekar, hogy kellő mennyiségű anyag gyűlt össze, amit jól be is gyakoroltak ahhoz, hogy stúdióba vonulhassanak. Az együttes a felvételeket is szívesen végezte volna a SIR stúdióban, de az amerikai adózási törvények miatt nem maradhattak tovább, még ha az adókulcsok nem is voltak olyan magasak, mint az angolok. Plant a Münchenben lévő Musicland Studiost részesítette előnyben, mivel az olyan csúcstechnológiával volt felszerelve, amelynek révén a zenekar nem szenvedett hiányt semmiben. A stúdiót az „Arabella” nevű hotel alagsorában rendezték be, így a munkálatok idejére a zenekar és a stáb ebben a hotelben szállt meg. Így nem kellett utazással tölteni az időt, ráadásul a tolókocsiban gyógyuló Plant számára különösen kényelmes megoldásnak bizonyult. A precíz munka és a téli hideg viszont szobafogságra ítélte a zenekart és a stábot, ami nem tett kifejezetten jót nekik. Richard Cole turnémenedzser később elismerte, hogy Page és Bonham társaságában rászoktak a heroinra, de ekkor még csak az együttes belső körének volt erről tudomása. A felvételek novemberben indultak, és mindössze két hét alatt felvették az anyagot. Az Achilles Last Stand felvételeinél Jones az újonnan vásárolt nyolchúros basszusgitárját használta, ami eleinte nem tetszett Page-nek. Jones később kifejtette, hogy Page szólójában, amikor felment egészen magasra, volt egy nagy kimaradás, amit valamivel ki kellett tölteni. A nyolchúros basszussal töltöttük ki. Page keserű szájízzel azt mondta, hogy én erre nem gitározom, de aztán rájött, hogy milyen változatos a hangzása, így végül megkedvelte. Amikor előállt a dal első riffjével, megkérdezte, hogy mit csináljunk a szám többi részével, én pedig arra is a nyolchúrost ajánlottam. Robert Plant az összes számot egy karosszékben ülve énekelte fel, és közben újra eltörte sérült bokáját, mivel az egyik szám felvételénél megfeledkezett magáról. Az énekes és a többiek is úgy érezték, hogy a legtöbb felelősség és kihívás a felvételek során Plant vállát nyomta. A felvételek idején fizikai nehézségeivel súlyosbítva, mindvégig a szálloda pincéjében (azaz a stúdióban) vagy a hotelben tartózkodott, ezért egy idő után a klausztrofóbia jeleit érezte magán. Mindvégig hiányozott a családja, és a lemez készítése közben elkezdte újraértékelni életének prioritásait. Bonham és Plant magánéleti nehézségei ellenére a dalokat gördülékenyen és gyorsan rögzítették, és miután befejezték a munkát, a Rolling Stones foglalta el a stúdióhelyiséget. Amikor a lemez elkészült, Page kivételével mindenki Jerseyre költözött, hogy kikapcsolódjanak és átgondolják az utóbbi időszak zűrös történéseit. Page a stúdióban maradt, hogy a rájátszások, a vágások és a keverés végeztével előállítsa a kész mesterszalagokat. Jones későbbi elmondása szerint Page nagyon keményen dolgozott az anyagon. Napi tizennyolc-húsz órát dolgozott rajta, és Keith Harwood hangmérnök társaságában a keverés is pár nap alatt elkészült. Alig aludtak pár órát, azt is lehetőleg felváltva, hogy aki ébren van, tovább dolgozhasson. Page saját rájátszásainál két napig ébren maradt. A Presence elkészülte a keveréssel együtt mindössze tizennyolc napot vett igénybe, ami a zenekar debütáló albuma óta a leggyorsabb lemezkészítésnek számított. A tizennyolc nap rövidsége még szembeötlőbb, ha figyelembe vesszük, hogy az előző Physical Graffiti tizennyolc hónap alatt készült el. A Presence a hálaadás előtti napon készült el, ezért Plant javaslatára a hálaadás (Thanksgiving) címet szánták a lemeznek, de ezt az elképzelést végül gyorsan elvetették. Annak ellenére is, hogy a történtek fényében teljesen magától értetődőnek tűnt. A végleges cím a borítót készítő Hipgnosis csoport egyik tervezőjétől jött, akinek elmondása szerint a zenekarról mindig a hatalom és az erő jut az eszembe. Határozott jelenlét (presence) van ott. ## Dalok, stílus Az album több változást is hozott a zenekar stílusába. A korábbiaknál közvetlenebb, gitár-orientált megközelítésű, jam-szerű számok kerültek fel rá, és ennek megfelelően a legspontánabbul hangzó lemezük is lett. Page és Plant eldöntötték, hogy visszatérnek a kemény rockhoz, hasonlóan a debütáló albumukhoz, viszont nélkülözve annak sokszínűségét. Míg a korábbi albumaikon az új utak keresése, a sokszínűség és a kísérletezés fontos szempont volt, addig a Presence a kiegyensúlyozott és az egyszerűsített riffekre épült. Ez a Led Zeppelin egyetlen stúdióalbuma, amelyen nem hallhatóak billentyűs hangszerek, illetve akusztikus gitár (kivéve a Candy Store Rock alig hallható akusztikus gitárjától eltekintve). A korábbi lemezek eklektikusságának a hiánya révén a Presence tekinthető talán a legegységesebb albumuknak, amelynek az összetevői a leginkább egyensúlyba kerülnek egymással. A lemez stílusát befolyásolták a felvételek előtti zavaros körülmények közvetlen következményei. Page később azt mondta, hogy a zene ebből a spontaneitásból származik. A Presence-t akkor vettük fel, amikor a zenekar tagjai vándorló technológiai cigányéletet éltek. Nem volt sem bázisunk, sem otthonunk. Nem kötődhettünk máshoz, mint egy látóhatárhoz és egy bőröndhöz. Ezért van annyi lendület és agresszió a lemezen. Plant később „túlélési kiáltásként” írta le az anyagot, és hozzátette, hogy akkor nem lehetett volna más jellegű anyagot csinálni. Dalszövegeiből eltűntek a „hajukban virágot viselő lányok”, helyükre a végtelen turnékról, drogokról, groupie-król, transzvesztitáról, magányról szóló történetek kerültek. Az album annak az időnek a pillanatfelvétele, amikor az együttes erején és önbizalmán csorba esett. A fájdalom, a magányosság, a kín és esetenként a rettegés járja át a dalokat, ugyanazok az érzések, amik a felvételek idején a zenészeket. Kiadása után pár héttel Plant így nyilatkozott az albumról: Az egész mintha egy segélykiáltás volna. Sosem lesz még egy ilyen album, ilyen módon előadva. Ez egy sikoly a mélyből – ez az egyetlen, amire képesek voltunk. Az album hét dalából hatot Page és Plant jegyez, csak a Royal Orleans megírásába folyt bele Jones és Bonham is. Ez annak tudható be, hogy Plant és Page a dalokat már nagyrészt megírták Malibuban, ahol csak ők ketten voltak jelen. Az albumot a 10:26 hosszúságú epikus Achilles Last Stand nyitja. A dal az utazásról, valamint az azt kiváltó adókérdésekről szól. A cím fanyar utalás Plant baleset előtti utolsó nyaralására, valamint célzás a lábát és bokáját ért sérülésekre, párhuzamot vonva Akhilleusz történetével. Page és Plant már Marokkóban kezdett ötletelni az anyagon. Plant felidézte, hogy a marokkói utunkról már voltak ötleteink. Jimmyvel összehoztunk egy elég nagyszabású anyagot, de ahányszor újrahallgattuk és átgondoltuk az elképzeléseinket, sosem mertünk belevágni. A marokkói hatás nemcsak a szövegben, de a zenében is tetten érhető, különösen a nyitó, titokzatos akkordfelbontásoknál. Ezt követően egy keleti zenei hatásokat is tükröző moll hangnembe váltanak, amit vágtázó és bonyolult ritmus kísér. A gitár és a basszus motívumai és futamai emelkedő hangvételűek, miáltal valami elérhetetlen utáni, esedező törekvés érzetét kelti a szám. A vágyakozás és a sóvárgás különös érzete mindvégig áthatja a dal hangulatát. Ezt felerősítik Page egymásra játszott újabb és újabb gitárrétegei, amelyeket a dal szokványostól eltérő progresszív szerkezete tesz lehetővé. Kezdetben hagyományos verzével és ismétléssel indít, majd 3:42-nél egy emelkedő szóló következik kiállásos ritmusképlettel. A gitárszóló mélyen átélt, tömör és lankadatlan, „jajveszékelő” hangjai a keleti zenéket idézi. Az erőteljes szóló Page egyik legjobbja, amit valaha lemezre vett, és amiről később így nyilatkozott: Az Achilles Last Stand szólója ugyanabból a hagyományból ered, mint a Stairway to Heavené a negyedik LP-n. Számomra azonos szinten vannak. Ebben a szólóban pokolian sok minden benne van. Egy újabb versszak után a zenekar egy más jellegű „hánykolódó” riffmotívumba kezd (5:55 körül), majd a kiállásos rész ismétlésével visszatérnek az átvezetéshez. Ezt követően Page slide-gitár dallamaival teli verze következik, majd egy rendkívüli riffvariációba lépnek át, a háttérben a verze akkordmenetével (7:28). Plant itt már csak torokhangokat énekel, és innen a dal második tetőpontja felé érkezünk. Egyre több és több dallam keveredik egymással a „ritmusszekció kőkemény katlanában”. A dal 9:42-nél hirtelen véget ér, majd visszatérnek a bevezetőből ismert titokzatos gitár arpeggiók. Page 1991-ben az első díszdobozos Zeppelin-anyag összeállításánál elárulta, hogy a dalt mindenki csodálatosnak találta. A második dalként felhangzó For Your Life a Los Angelesben töltött őszi hónapok lelkiállapotát tükrözik. A turnéutak elidegenítő hatása és a Los Angeles-i kokainhasználat ihlette Plant sorait. Az énekes őszintén elkeseredett dalszövegét beszédszerűen, társalgási hangnemben adja elő, amely egyes pontokon egy kábítószerfüggő nőhöz is kötődik. A 6:22 hosszúságú dal alapját három különálló riff adja meg, amelyek mindvégig egymást követik és átfedik. A dal vázát a blues gyökerű kiállásos riffek és Bonham masszív dobolása adja, amelyre Plant éneke jön rá, aki hol belép, hol eltűnik. A kezdeti 4/4-es ütem egy 6/8-os riffbe megy át, míg Page gitárszólója itt is az elsőrangú munkái közé tartozik. A dal azon kevesek egyike, ahol Page a tremolókart is használja. A dal feljátszásánál először használta Lake Placid 1962 márkájú, kék színű Fender Stratocaster gitárját. A gitár hangzása és a témák jellege révén egyéni megszólalást kap a dal, annak ellenére is, hogy a korábbi albumaikon már hallhatóak voltak a szám zenei megoldásai. Az első két epikus hard rock dal keserű melankóliája után a harmadikként érkező Royal Orleans vidámságot csempész a lemezre. A dal funkos hangzású árnyalatai a gyors blues ritmusokkal önfeledt és laza három percet hoznak. A komoly problémákat feszegető dalszövegek helyett Plant sorai játékosan és nyájasan tekintenek a világra, még ha ironikus hangnemben is. A dal John Paul Jones korábbi balul elsült kalandját meséli el. Az együttes turnéja során New Orleansban szállt meg a kedvenc szállodájában, a Royal Orleans-ban, ahol egy nővel kezdett ismerkedni. Később viszont észrevette, hogy az illető transzvesztita, és miután bezárkózott előle a szobájába, kis híján felgyújtotta a hotelt, mivel joint-szívás közben elaludt az ágyában. A negyedik Nobody’s Fault But Mine újra egy 6 perc feletti, keserű dalszöveggel felvértezett hard rock darab. A dal egy olyan ember kíméletlen portréja, aki a rossz cselekedetei és beismert bűnei alól való feloldozást keresi. A dalt eredetileg Blind Willie Johnson blues zenész vette lemezre 1928 körül, ezt a verziót formálta sajátos képére a Led Zeppelin. Plant az első pár versszakban Johnson szövegét követi, majd a szájharmonika szólója után a saját gondolatait is beleszövi. Alig leplezett elkeseredéssel a kábítószerek rabságáról énekel. Zenei szempontból ez a dal is nagyon egyszerű elemekből épül fel, a játékot tekintve a blueszenekarok mintáját követve. A kezdés Johnson slide-gitárjátékának az 1970-es évekbeli tolmácsolása, melynek a ritmusszekció ad érzelmi mélységet. A gitárszólamra „énekelt” sóhajok után belép a teljes zenekar, majd felelgetős módszerrel, énekelt és hangszeres szakaszok váltakozásával építik fel a dal drámai feszültségét. Ezt tovább fokozzák egyéb kiállásokkal és szünetekkel, majd a dal közepén érkezik Plant megkönnyebbülést hozó harmonikaszólója, amely eleinte csak egy hosszan kitartott hanggal kezdődik. Egy újabb „meggyötörten” elénekelt versszak után Page gitárszólója következik, amely a remélt feloldozás érzését jeleníti meg. Ezt követi az eredeti riff visszatérése az énekkel együtt, majd a staccato befejezést egy emelkedő akkordsor szakítja félbe. Az ötödik dalként érkező Candy Store Rock újra oldja az elődje által okozott feszültséget. A megírása mindössze egy órát vett igénybe, és egy minden visszafogottságot nélkülöző buja történetet mesél el, az 1950-es évek modorában. Stílusilag Elvis Presley és Gene Vincent munkáit idézi, de Buddy Holly és David Bowie jellegzetességei is nyomot hagytak rajta. A dal jól tükrözi azt a zsigeri örömzenélést, amit a közös együtt játszás okozott a zenekarnak. Az ezt követő Hots on for Nowhere továbbra is megmarad a derűs hangulatnál. A shuffle-swing és a funk jegyeit felvonultató számnak, a precízen megszerkesztett kemény riffek és a kiállások adják a gerincét. Az átvezetésben az alapritmustól eltérő ütemű riffet lehet hallani, amit korábban is előszeretettel alkalmazott a zenekar. A lemezt a 9:27 hosszúságú, mélabús és lassú blues kompozíció a Tea for One zárja. Plant az autóbalesete utáni, kórházban töltött magányos időszakáról értekezik egyfajta sürgető lélekkereséssel. Felesége, Maureen nélkül fájó szívvel és magányosan úgy érzett, mintha egy perc egy egész életnek tűnne: Hogy lehet, baby, hogy huszonnégy óra néha napoknak tűnik...Egy perc mintha egy élet lenne, ó baby, amikor így érzek. A kezdő kemény gitárriffet szinte azonnal felváltja egy 6/8-os lüktetésű lassú blues téma. Hamarosan belép Plant blues-os énekszólama, de a dal a továbbiakban is megtartja visszafogott, lágy hangzású hangulatát. Annak ellenére is, hogy a dalon érezhető a kitörni készülő feszültség, de amikor ez bekövetkezne, mégis visszasimul a bluesba. Page hosszas és szenvedélyes szólói az album egyik legjobbjai, amelyek az egész darabbal együtt nagy hasonlóságot mutatnak a Since I've Been Loving You című 1970-ben megjelent dalukra. A lemez megjelenése után Page és Plant kifejezetten elégedett volt az anyaggal. Page megjegyezte, hogy hatalmas nyomás van benne, a zene nagyon lendületes. Ami a készítését illeti, a kulcsszó szerintem a hangszerelés, gitárharmóniák ilyesmik. Eszméletlenül spontán az egész. Úgy érzem ebben rejlik a lényeg. Maga az album, valamint a lehetőség, hogy a munkálatok során minden szálat a kezemben tarthattam, és úgy együtt az egész - nagyon jó érzés számomra. Robert Plant pedig így nyilatkozott: Az egyetlen lehetséges választás az volt számomra, hogy szembeszegülök a viharral, és összeszorított fogakkal, ökölbe szorított kézzel megcsinálom az albumot. Az eredmény egy nagyon zeppelines album lett. Nagyon elégedett vagyok az egésszel, mivel a felvételek és a keverés mindössze tizennyolc napot vett igénybe. Egyik este sem volt buli. Semmi felfordulás. ## Borító Az album borítóját a Hipgnosis csoport készítette, akik a Houses of the Holy lemezen már dolgoztak együtt a zenekarral. A borítót a Hipgnosis képviseletében George Hardie tervezte, aki felvetette a „Tárgy” ötletét. Az elképzelés megfelelt Page titokzatosság iránti vonzalmának és humorérzékének. A kihúzható borító egy sor olyan képet ábrázol, amelyek egy 1950–60-as évekbeli oktatófüzetet idéznek. A képek mindegyike az '50-es évek amerikai középosztályának jeleneteit ábrázolja a mindennapokból. A fekete obeliszkszerű tárgy az összes képen szerepel, és bárhol is áll, nem illik a képbe, szinte kilóg belőle. A fotók fókuszpontjában mindig a fekete tárgy helyezkedik el, a lemez címe pedig dombornyomással jelenik meg az előlapon. A lemez csomagolása nagyon finom, szinte már „giccsesnek” hat, de alapjában véve viccesnek is tekinthető, amelyet aligha lehet kapcsolatba hozni az albumon hallható zenével. A borítófotó háttere egy mesterséges kikötő, amelyet a londoni Earl's Court arénához telepítettek 1974–75 telén, az éves hajóbemutatóra. A zenekar 1975 májusában, néhány hónappal a hajóbemutató után öt koncertet játszott ebben az arénában. A belső hüvelyfotók különböző archív állományfotókból származnak, és úgy tervezték, hogy hasonlítsanak a National Geographic szolgáltatásához. A hátsó borítón lévő lány ugyanaz, aki már a Houses of the Holy lemezborítóján is feltűnt. Jimmy Page így idézte fel a borító megszületését: Úgy jött az ötlete, hogy miután visszatértünk a lemezfelvételekről, rájöttünk, hogy az egyetlen kivitelezhető dolog lefényképezni a stúdiót és káoszát, de mi ennél jobbat akartunk, és kapcsolatba léptünk Hipgnosisszal, és elmeséltük az embereinek, hogy mi a helyzet. Visszajött és azt mondta, hogy a Led Zeppelinben mindig az erő hatalma ragadta meg, egy meghatározhatatlan alkímiai minőség - egy jelenlét. Azzal az ötlettel állt elő, hogy ezt egy olyan tárggyal kell tolmácsolni, amely bármely tárgyhoz köthető egy olyan közösségben, amelyet mindenki tökéletesen a magáénak érez. A rajongók és a kritikusok új Zeppelin logónak éppúgy tartották az obeliszkszerűséget, mint kultikus fekete művészeti tárgynak. A belső képek alapján sokan gondolták úgy, hogy a tárgy behálózza az élet minden területét, legyen az a család, a sport, a szórakozás, a munka vagy az oktatás. A lemezboltok és a rádióállomások versenyeket hirdettek, annak kitalálására hogy mit jelenthet. Robert Plant úgy reagált, hogy azt mondja, amit akartok. A Tárgyat sokféleképpen lehet értelmezni. Az Atlantic Records ezer darabra korlátozott számban piacra dobta a Tárgy promóciós szobrát, amely mindegyik példánya 30 cm magas, másfél kilogramm súlyú és a Swan Song reklámmatricája is rákerült. Évekkel később ezek másolatait is értékesíteni kezdték, amelyek az eredetiekhez hasonlóan külön számozást kaptak. A Tárgyat a mai napig másolják, és ezek a példányok alig különböznek az eredetitől. A másolat kissé fényesebb, mint az eredeti tompa fekete színe, de stílusa, súlya és külseje ugyanolyan. 1977-ben Hipgnosist és Hardie-t Grammy-díjra jelöltek a legjobb albumborító kategóriában. ## Megjelenés, kritikai fogadtatás A Presence 1976. március 31-én került a lemezboltok polcaira, és vegyes fogadtatásban részesült. Megjelenésekor a korábbi albumokkal ellentétben többnyire pozitív recenziókat kapott, főleg a brit zenei sajtóban, de Amerikában is általában dicsérték. A változást jelentő, jam-szerű és közvetlen albumot sokan tartják a zenészek szélsőséges életstílusa hozományaként. Megjelenése után a kritikák az egyik legjobban hangzó és legegységesebb albumként írtak róla, míg a későbbiekben a leginkább félreértett és alulértékelt jelzőket is megkapta. Az újabb kori recenziók jelentős része szerint viszont „a Presence már a hanyatló Led Zeppelint demonstrálja, még ha olyan klasszikussá vált dalok is hallhatóak rajta, mint az Achilles Last Stand vagy a Nobody’s Fault But Mine.” Ez volt az első olyan album, amelyet a megjelenésekor a zenekarral mindig is hadilábon álló Rolling Stone dicsérettel illetett. Stephen Davis a magazin munkatársa azt írta hogy „az új lemez bebiztosítja a kvartett számára az ismert világegyetem heavy metal bajnokainak címét. A Presence ott folytatja, ahol az elmúlt évben a monumentális tömbbe öntött Physical Graffiti véget ért. Néhány dallam, hangsúlyos hard rock ritmusok, a Robert Plant torkából előtörő, hosszú, visszhangzó sikolyok és a kozmoszt megcélzó dalszövegek. A Presence-en igazi, remek rockzene hallható. Újabb monstre győzelem abban a csatasorozatban, amelyet ez a mindent túlélő zenekar folyamatosan vív.” Írásában még kiemelte a „tiszta és tisztító” gitárriffeket, az albumot pedig – néhány unalmas blues rock dal ellenére – egy újabb „szörnyetegnek” nevezte. A Melody Maker szintén dicsérte az albumot, míg a Creem azt írta, hogy egy Zeppelin-függőnek, aki az utolsó cseppeket préselte ki a Physical Graffitiből, a Presence brutális metadonadag volt. Keith Shadwick az együttes történetéről szóló könyvében azt írta, hogy az album forrásait és hangszerelését tekintve nem olyan változatos, mint a Led Zeppelin III vagy a Physical Graffiti, de ihletettségével és tiszta, folyamatos zeneiségével bármelyikkel felveszi a versenyt. Egy olyan zenekart hallunk, amelyik csúcsteljesítményt nyújt – szélsőséges körülmények között. Robert Christgau kevésbé volt lelkes a The Village Voiceban írt kritikájában. Leggyengébb pontként a Hots on for Nowheret jelölte meg, de a többi dalt is következetlennek találta, és szükségtelennek a korábbi felvételekhez képest. Neil McCormick a The Daily Telegraphtól írta az egyik legnegatívabb ismertetőt, miután az ötből kettő pontot adott rá. A Pitchfork írója, Mark Richardson a Zeppelin egyik legrosszabb albumának nevezte, és úgy hangzik számára, mintha az együttes rohanna. Kifejtette, hogy míg korábban szinte mindegyik albumuk ragyogó volt, addig a Presence dalaiban a zenészek túl izoláltak, megöregedtek és elfáradtak. A felvétel rendkívül száraz, a torzítást takarékosan használják, míg Page hangzása szokatlanul sovány. Kifejtette, hogy a dalok sok gitárréteget tartalmaznak, a hangsúly mégis az egymást átfedő vonalakra és az ellenpontra fókuszál, ami a riffek rovására megy. Jones és Bonham játéka viszont annyira tökéletesen illeszkedik, hogy egy szervezetnek tűnnek (különösen a Nobody's Fault But Mine-ban). Az AllMusic kritikusa Stephen Thomas Erlewine három és fél pontot adott rá a lehetséges ötből, és egy furcsa, formázatlan vadállatként jellemezte az anyagot. Írásában kiemelte az Achilles Last Stand, a For Your Life, a Nobody's Fault But Mine és a Tea for One dalokat, amelyek epikus és komplex megközelítésükkel a Physical Graffiti progresszív hozzáállású pillanatait idézik fel. Véleménye szerint ez a négy dal elhomályosítja a korai korszakra visszautaló, többi három boogie és rockabilly szerzeményt. Erlewine szerint elég bosszantó, hogy John Bonham és John Paul Jones hangzása jóval vastagabb, mint Page gitárriffjei. A nyitó Achilles Last Stand árnyéka rávetül az egész albumra, míg a záró Tea for One-t egy ragyogó blues darabként jellemezte, amelyek között két páratlan mestermű foglal helyet a For Your Life és a Nobody's Fault But Mine képében. Összefoglalva a Presence valamivel kevesebb, mint a részeinek összege, de az egyensúly hiánya azt is jelenti, hogy figyelmet érdemel; minden egyes újbóli meghallgatásnál másnak tűnik, és mindig lenyűgöző. Az Entertainment Weekly írója Tom Sinclair ízletesnek nevezte a Nobody’s Fault but Mine és a Tea for One dalokat, annak ellenére is, hogy több helyen sok a progresszív megközelítés. Szemléltetésképpen az Achilles Last Stand dalt hozta fel, amely 10 percig fut, anélkül, hogy egyetlen emlékezetes riffet is felszolgálna. A Metacritic weboldal 100-ból 77 pontot adott rá, és a szerző véleménye szerint lehet, hogy a leggyengébb albumuk, de a Presence a legkülönlegesebb; ezen dalok egyike sem tűnik úgy, mintha egy másik lemezről származhatnának. Az Uncut magazin 10-ből 8 pontosra értékelte, amit zeneileg és dalszövegileg is nagyszerűként jellemzett. A PopMatters magazintól 7 pontot kapott a lehetséges 10-ből, ahol dicsérték az albumot, bár hozzátették, hogy az újrakiadás bónusz anyagai túl sok kívánnivalót hagynak maguk után. Dave Lewis egy ismert Led Zeppelin könyv szerzője szerint a hét felvétel közvetlen, kemény jellegű, de nem tudott csatlakozni az olyan rajongókhoz, akik jobban hozzászoktak a korábbi munkájuk sokféleségéhez és kísérleti széléhez. Később Page is elismerte, hogy sok ember számára nem könnyű album, mivel a zavaros körülményekből adódóan, amikor rögzítették, a sürgősség érzete jellemezte a zenekart. Lewis mindazonáltal úgy gondolta, hogy az albumot alulértékelték, mivel a zenéje „jelentős ütést tesz”, továbbá kiemelte Page játékát és az albumon lévő produkciót. Mick Wall újságíró úgy jellemezte az albumot, hogy „visszahúzta a Led Zeppelint a válság széléről." Doug Aldrich gitáros, aki leginkább a Dio és a Whitesnake révén ismert, beválasztotta a Presence-t a három legkedvesebb albuma közé, míg a Steel Panther gitárosa, Satchel szintén nagyon szerette, bár hozzátette, hogy inkább olyan, mint egy B oldalas nóták gyűjteménye. A lemez megjelenésekor nemcsak kritikailag, hanem kereskedelmileg is sikert aratott. Turné vagy a zenekarról készült egyetlen fotó nélkül lett az év egyik legnagyobb kasszasikere. Minden korábbinál nagyobb megrendelések érkeztek az USA-ból és Angliából, és már a megjelenése előtt platinalemez lett. Az amerikai és a brit albumlistán egyaránt felkerült az első helyre, az előbbin három, míg az utóbbin egy hétig szerepelt. A kezdeti nagy mértékű eladások azonban idővel visszaestek, és a későbbiekben sem lett olyan nagy a kereslet a lemez iránt, mint a többi Led Zeppelin albumnál. Ennek több oka is lehet. Egyrészt Plant betegsége miatt nem tudtak azonnal turnéra indulni, továbbá a kislemezen kiadott Candy Store Rock/Royal Orleans sem került fel a listákra. Rossz taktikai lépés volt az is, hogy ugyanabban az évben jelent meg az együttes koncertfilmje valamint a hanganyagául szolgáló koncertlemeze, amelyek iránt szintén nagy volt a kereslet. A Presence napjainkig háromszoros platinalemez az Egyesült Államokban, ezzel a legkevésbé sikeres Led Zeppelin album. ## Utóélet Plant lábadozása miatt a lemez kiadását nem követte azonnali turné, ezért az album új dalait népszerűsítő körút csak később, 1977. április 1-jén vette kezdetét Észak-Amerikában. A koncerteken mindössze két új dal, az Achilles Last Stand és a Nobody’s Fault But Mine került be a koncertprogramba. Ez a két dal az együttes 1980-as felbomlásáig a koncertek szerves részét képezte. A koncertmentes időszak az együttes megítélésén is rontott. 1976 szeptemberében a Melody Maker megjelentette olvasói között végzett éves felmérésének eredményeit, ahol a Led Zeppelin már nem szerepelt olyan jól, mint korábban. A legjobb zenekar, mind a nemzetközi, mind az angol szavazáson a Yes lett, míg a Zeppelin a második. A legjobb brit énekes Jon Anderson lett, a nemzetközi versenyt viszont Robert Plant nyerte. Page Steve Howe-t követően a második lett a gitárosok listáján, míg Bonham szintén a második helyre került az Emerson, Lake & Palmer dobosa, Carl Palmer mögött. 1976 nyarán és őszén az együttes megítélése szeszélyesen váltakozott a zenei sajtóban. A kritikusok és a média egyre inkább a divatos punk és picit később a new wave előadókra koncentrált, míg a Led Zeppelint és a hozzá hasonló régi zenekarokat kezdték elutasítani, mint „dinoszaurusz zenekarokat”. A sajtó a stadionkoncertek és a „megaalbumok” ellen fordult, de a brit punk zenekarok elsődleges célpontja is a Led Zeppelin lett. Számukra ez a zenekar volt az élő példája annak, hogy a túl sok pénz és a rock n'roll eltúlzott végletei megerőszakolják a hippiség eszményét. Azok a zenei lapok, amelyek kedvezően írtak a lemezről – mint például a Rolling Stone – újra megkérdőjelezték az együttes által képviselt értékeket. A hallgatóság részéről viszont nem lankadt a hatalmas érdeklődés a zenekar iránt. Az 1977-re meghirdetett amerikai koncertek minden helyszínére már elővételben elkeltek a jegyek. Több helyen nézőszám rekordokat döntöttek, amelyeket korábban ők állítottak fel. Detroitban 76 ezer néző előtt léptek fel, amellyel saját 1973-as tampai koncertjüket múlták felül. A Los Angeles-i Forum arénában öt egymást követő este léptek fel, míg az egyik kedvenc helyszínükként szolgáló New York-i Madison Square Gardenben hat egymást követő este. Az utóbbi rekordot felállító koncertekért egymillió dollár bruttó bevétellel számolhattak, de Jerry Weintraub promoter szerint akkora volt az érdeklődés a Zepp iránt, hogy akár egy hónapon keresztül is játszhattak volna a Madison Square Gardenben. A koncertek közötti időszakban a zenekar számos olyan nehézséggel szembesült, amely révén a feloszlás szélére került. Az együttes körüli stáb képtelen méreteket öltött, és közülük sokan rászoktak a kábítószerekre. Peter Grant drogfüggősége és a folyamatban lévő válása miatt már nem tudta olyan hatékonyan intézni a zenekar ügyeit, mint korábban. Plant még nem épült fel teljesen, míg Page és Bonham egyaránt az ital- és heroinfüggőségükkel küzdött. Mindezek a koncertteljesítményük rovására mentek, sok helyen játszottak csalódást keltően. Különböző botrányok miatt sok koncertet le kellett mondaniuk, majd amikor Plant fia, Karac vírusfertőzés következtében elhunyt, a turné is véget ért. Feloszlásukig nem adtak több koncertet Amerikában, de Angliában is csak kettőt, 1979-ben, majd 1980-ban a Tour Over Europe 1980 európai turné jelentette az utolsó fellépéseket. A Presence album dalai más Zeppelin számokkal ellentétben kevés feldolgozást értek meg, és az együttes még élő tagjai sem játsszák őket a koncerteken. Kivétel ez alól a Nobody's Fault But Mine amelyet 1995-től Page és Plant beiktatott a koncertprogramba, amikor újra közösen kezdtek zenélni. A különböző hangszerek és zenészek segítségével Led Zeppelin dalokat értelmeztek újra, így a No Quarter albumon és annak turnéján is egy teljesen átértelmezett verzióját lehet hallani. Amikor a Led Zeppelin tagjai Jason Bonham dobossal kiegészülve egyetlen londoni koncert erejéig 2007. december 10-én újra koncertet adtak, a Nobody's Fault But Mine is elhangzott az előadáson. Az Ahmet Ertegün tiszteletére adott fellépésen a For Your Life is terítékre került, amelyet korábban soha nem adtak elő. A Tea for One egyszer szintén elhangzott élőben, amikor Page és Plant 1996-ban Japánban turnézott, és egy nagyzenekar is megtámogatta az előadást. ## A 2015-ös újrakiadás Az album remaszterizált változata az In Through the Out Door és a Coda albumokkal egyetemben 2015. július 31-én jelent meg. Az újbóli kiadás hat formátumban jelent meg, beleértve a CD-t, a bakelit kiadást és a digitális letöltéseket. A deluxe és szuper deluxe kiadványok tartalmazzák az alternatív felvételeket tartalmazó bónuszanyagokat, és egy korábban kiadatlan hangszeres szerzeményt, a 10 Ribs & All/Carrot Pod Pod címűt. Az újbóli kiadás az eredeti album képének megváltozott színverziójával jelent meg. ## Az album dalai Minden dalt Jimmy Page és Robert Plant írt, kivéve, ahol jelölve van. ### Első oldal 1. Achilles Last Stand – 10:25 2. For Your Life – 6:20 3. Royal Orleans (Jimmy Page – Robert Plant – John Paul Jones – John Bonham) – 2:58 ### Második oldal 1. Nobody’s Fault But Mine – 6:27 2. Candy Store Rock – 4:07 3. Hots on for Nowhere – 4:43 4. Tea for One – 9:27 - A CD-s újrakiadások során egyesítették a két oldalt, 1-től 7-ig jelölve a számokat hasonló sorrendben. ## Közreműködők - Jimmy Page – gitár - Robert Plant – ének, szájharmonika - John Paul Jones – 4, 5 és 8 húros basszusgitár, valamint zongora a deluxe edition újrakiadás 10 Ribs & All/Carrot Pod Pod című dalában. - John Bonham – dob, ütőhangszerek ### Produkció - Keith Harwood – hangmérnök, keverés - Jeremy Gee – asszisztens - Hipgnosis – borítóterv - George Hardie – borítóterv - Jimmy Page – producer - Peter Grant – produkciós vezető - George Marino – remaszterizált CD megjelenés ## Helyezések és eladások ## Eladási minősítések ## Fordítás

François Villon

François Villon (ejtsd: franszoá vijjon), eredeti nevén: François de Montcorbier (Párizs, 1431 vagy 1432 – eltűnt 1463-ban), a középkor végének, a reneszánsz virágkorának világszerte legismertebb, legnépszerűbb és legszubjektívebb francia költője. A lírai költészet formai elemeit felhasználó, de témaválasztásában inkább a dolgok fonákját bemutató balladái és zsargonban írt versei hűen tükrözik magát a kort, a művelt költő hányatott, bűnös életét, mély vallásosságát. A későbbi romantikus szerzők benne látták az „elátkozott költők” előfutárát. ## Életrajza François Villonnal kapcsolatban rendkívül kevés forrás maradt fenn; mindössze hat, bírósági ítéletekkel kapcsolatos adminisztratív jellegű dokumentum áll rendelkezésre, valamint saját költeményei. Éppen ezért gondosan meg kell különböztetni a nagy valószínűséggel megalapozott tényeket a villoni legendától, amelyhez műveivel önmaga is nagyban hozzájárult. ### A tények #### Ifjúsága Születésének pontos kelte nem ismert, még az évszám is bizonytalan – részben azért, mert időközben naptárreform történt. Születése idején Franciaország angol megszállás alatt állt. Szegény, földműves családból származott. Apai részről korán árva maradt, írástudatlan, dolgos édesanyja – egyes feljegyzések szerint – 1461-ben még élt. Ma sem kellően tisztázott okokból fiát „a több mint apára”, Guillaume de Villon kanonokra, egy ma már nem létező párizsi kápolna lelkészére bízta, aki leérettségiztette, majd művészeti karra íratta be, hogy privilegizált helyet kaphasson a klérusban. 1452-ben mesteri (Magister / Maître) fokozatot szerzett az ekkor már háborgó Sorbonne-on, ahol a túl nagy számban tanuló és végző hallgatók valóságos nyomorban éltek. 1451 és 1453 között a diáklázadások megsokszorozódtak, rendszeressé váltak az összecsapások a rendőrökkel. A zavargások mögött az egyetem és a király vitája húzódott meg; végül a tanárok hosszan tartó sztrájkja miatt VII. Károly egyszerűen felfüggesztette, és semmisnek nyilvánította az 1453. és 1454. évi kurzusokat. Villon elhanyagolta tanulmányait, s kalandozásokra adta fejét: állandó vendége a borospincéknek és az örömlányoknak. Később a Testamentumban sajnálattal meséli el ezt az időszakot: Ezt követően a költő megtapasztalhatta a százéves háború minden következményét: a brutalitást, az éhséget és a járványokat. #### Első művei és első gaztettei 1455-ben verekedésbe keveredett és halálosan megsebesítette Philippe Sermoise atyát, aki valószínűleg szerelmi riválisa volt, vagy egy másik rangját vesztett klérustag. Támadója őt magát is megsebesítette a száján, egy borbély ápolta, de sürgősen menekülnie kellett Párizsból. A klérusban betöltött státuszának, illetve addigi kifogástalan magatartásának köszönhetően, valamint annak, hogy halálos ágyán Sermoise megbocsátott neki, 1456 januárjában feloldozó leveleket kapott. Még annak az évnek karácsony éjjelén betöréses lopásban vett részt a párizsi Navarre Kollégiumban. Villonnak menekülnie kellett a fővárosból, annál is inkább, mert Guy Tabarie, egy túlságosan beszédes cinkostársa, akit tizenhárom hónappal később, 1458-ban elfogtak, kínvallatás hatására mindent elmondott a betörésről, alaposan bemártva a költőt. Mielőtt elmenekült volna, 1457 első napjaiban Villon befejezte Hagyaték (Le Lais) című költeményét, barátainak szánt búcsúajándékát, melyben bejelentette, hogy Angers-be megy („Agyő! Angers-be indulok”). Ezt az információt Guy Tabarie is megerősítette a rendőrségnek, hozzátéve, hogy Villon tervbe vette, hogy meglopja „egy nagybátyját is, aki egyházfi”. Ekkor nyoma veszett; azt sem tudni, hogy valóban megérkezett-e Angers-be, azonban kétségkívül a Loire-mentén kóborolt. #### Charles d’Orléans udvarában Blois-ban tűnt fel, feltehetőleg már 1457 decemberében, Charles d’Orléans (magyarosan Orléans-i Károly), a költői vénákkal bíró herceg, a későbbi XII. Lajos apjának udvarában. Charles kéziratában, amelyben saját és udvaroncai verseit gyűjtötte, több, Villon által aláírt, vélhetően saját kézírásával bejegyzett vers található, melyek Charles és Marie de Clèves lányának, az 1457. december 19-én született Marie d’Orléans születését ünnepelték. Ez a kézirat tartalmazza a Villon éneke a Blois-ban hirdetett költői versenyre című költeményt is, amely több költő hat verséből álló verssorozatának harmadik darabja, és amelynek kezdete: „Szomjan halok a forrás vize mellett”. Az utolsó Villon-vers Charles d’Orléans kéziratában a A börtönből szabadult Villon Orléans-i Mária születése napjára szerzett hálaadó éneke III., amelyet a „verseny” költeményei közé, közvetlenül a Villon éneke a Blois-ban hirdetett költői versenyre után illesztettek be. A vers válasz a kézirat két francia-latin nyelven írt verses párbeszédére maga Charles és egyik kegyeltje, Fredet között. Ez a vers – mint azt később kimutatták – szabályos támadás Fredet ellen. Villon e tettéért dorgálást kapott Charles-tól, s a kézirat következő lapján – anélkül, hogy néven neveznék – két énekben is hazugnak, törtető karrieristának titulálták. Nagyon valószínű, hogy ez után az incidens után sürgősen elhagyta Blois kastélyát. 1458 októberében-novemberében – kihasználva Charles vendôme-i utazását, hogy részt vegyen veje, II. Jean d’Alençon ellen felségárulás miatt folytatott peren – Villon megkísérelte felvenni a kapcsolatot mecénásával, azonban igyekezete nem jár sikerrel. Eljuttatta ugyan Bölcs mondások éneke és Kérdések kérdése című verseit Charles-nak, azonban többé nem fogadták az udvarban. #### A hanyatlástól a legendáig 1461 nyara – eddig ismeretlen okokból – ismét a „Mehun-i kemény börtön” (Meung-sur-Loire) rácsai mögött találja, ahol minden valószínűség szerint a Levél a börtönből és a Disputa Villon teste és szíve között című költeményeit írta. Néhány hónap múlva, Charles d’Orléans társaságában odalátogató XI. Lajosnak köszönhetően kiszabadult, azonban időközben elbocsátották a klérusban viselt hivatalából. Annak érdekében, hogy felhívja magára a király figyelmét, megírta Ének azok ellen, kik a Frank Királyságra fenekednek című költeményét, valamint a Levél Bourbon hercegéhez címűt, amit – az elterjedt hiedelemmel ellentétben – nem II. Jean de Bourbonnak, hanem minden valószínűséggel Charles d’Orléans-nak címzett. Mivel mind a király, mind pedig a herceg részéről elutasításban részesült, visszatért Párizsba, remélvén, hogy számkivetettségben töltött hosszú távolléte után elfeledik tetteit. Kétséget kizáróan Párizsba történt visszatérésekor írta Ének, avagy jó tanács című versét, melyben önmagát megtért bűnözőként mutatja be, majd a A Sors intése Villonhoz címűt, amelyben – úgy tűnik – óriási csalódottságának adott hangot amiatt, hogy a maradi gondolkodású társadalom nem akarja őt visszafogadni. Visszasüllyedve a párizsi alvilágba, 1461 végén kezdte megírni mesterművét a Testamentum-ot, amelynek egyes énekei minden bizonnyal már jóval korábban megszülettek. Ekkor, 1462-ben keletkeztek zsargonban írt énekei is. 1462\. november 2-án egy kisebb lopás miatt Villont ismét letartóztatták. Ekkor elszámoltatták a Navarre Kollégiumi ügye miatt is. Annak ígérete fejében, hogy megtéríti a kár ráeső részét, az akkor jelentős összegnek számító 120 fontot, szabadon engedték. Szabadsága azonban rövid ideig tartott, mivel még annak a hónapnak végén verekedésbe keveredett, melynek során megsebezte Ferrebouc mestert, a korábban Guy Tabarie kihallgatásában is aktív szerepet játszó pápai nótáriust. Valószínűleg barátja, Robin Dogis provokálta a papnövendékeket, Villon csak szét akarta választani őket. Ennek ellenére másnap letartóztatták és a Châtelet-be zárták. Ez alkalommal nem kerülhette el az igazságszolgáltatást: elbocsátották írnoki állásából, az akkori szokások szerint kínvallatásnak vetették alá, majd – mivel minden áron meg akartak szabadulni a visszaeső bűnözőtől – akasztófára ítélték. A tömlöcben várva a párizsi királyi bíróság fellebbezésében hozott döntését, megírta híressé vált Négysoros versezetét, valamint gyásziratát Epitaphium, melyet Villon szerzett magának és társainak, midőn akasztásukat várták címmel, melynek ma sem tudni pontosan a keltét, azonban a belőle áradó félelem és remény miatt ezt az időpontot valószínűsítik. Villonnak ismét szerencséje volt: 1463. január 5-én a büntetést megváltoztatták, és tíz évre kitiltották a városból. Ekkor írta meg gúnyversét Üzenet Garnier börtönparancsnok úrnak a sikeres föllebbezés után címmel, valamint utolsó ismert, parodisztikus hangvitelű, dagályos Hálaadó ének a felséges kúriához című költeményét, melyben „...Villon, ki indul messzi tájra, három nap haladékot kér végső búcsúzásra...”. Az ítélet szerint január 8-án kellett elhagynia Párizst. Ezt követően nyoma veszett, és csak legendája követhető nyomon. ### Villon legendája A fenti néhány ellenőrizhető és igazolható tényen túl, Villon életének többi része csupán költeményein alapuló feltételezés, mivel azokat egyfajta önéletrajzként fogalmazta meg. Ugyanakkor látni kell, hogy azokat minden valószínűség szerint kiszínezte – hol örömtelire, hol pedig fekete-fehérre – attól függően, hogy éppen mit kívánt meg költői vagy túlélési stratégiája. #### „Francia vagyok...” Még neve sem biztos. A Villon nevet gyámjától vette kölcsön, művei aláírására. A Sermoise-afférral kapcsolatos iratokban előbb úgy mutatták be, mint „Françoys des Loges más néven Villon” majd születéskor regisztrált nevén: „Françoys de Monterbier”. Az egyetem művészeti karának névmutatójában viszont egyetlen Monterbier sem szerepel, viszont van egy „Françoys de Montcorbier” – vélhetően elírásról van szó. #### „Bűn nyomja lelkem, jól tudom” A jogi ügyek ismeretében, szinte biztos, hogy Villon valóban érintve volt minden terhére rótt bűncselekményben, és nem csak olyan mértékben, ahogyan azok írásaiban védekezésül vagy elkenés végett szerepelnek. A Hagyaték 1456 karácsonyának (a Navarrai Kollégiumi betörés napjának) felidézésével fejeződik be, amikor is Villon hirtelen önkívületi állapotba került: ami arra ösztökélte, hogy az éjszakát e költemény megírásával töltse. Kilenc órakor egy harang hangjától magához térve imádkozott – tintája befagyott, gyertyája pedig csonkig égett, valószínűleg annyira kimerült, hogy elaludt. Villon mindezt praktikus alibiként adja elő a betörés idejére... Nem tudni az okát a Meung-sur-Loire-i bebörtönzésének sem. André Burger francia irodalomtörténész eléggé elterjedt, de nem igazán meggyőző feltételezése szerint, miután Villon otthagyta a blois-i kastélyt, világi papoknak tiltott tevékenységbe fogott: egy csepűrágó társulat tagja lett. Vélhetően letartóztatták, Thibault d’Aussigny orléans-i püspök pedig megfosztotta írnoki rangjától. Márpedig normális esetben ezt a hivatalvesztést – mely mélyen érintette a költőt – csak az az egyházi szerv mondhatta volna ki, amelyik kinevezte; jelen esetben a párizsi püspök. Ez lehet a magyarázata annak, hogy Thibault d’Aussignyvel kapcsolatban Villon igazságtalanságról beszél a „Testamentum” első versszakában: Burger a valószínűleg börtönben írt Levél a börtönből költemény szó szerinti olvasatára támaszkodik, miszerint Villon „táncosokat, akrobatákat, vidám költőket” hív segítségül. Gert Pinkernell német irodalomtörténész a maga részéről úgy véli, hogy ebben a felhívásban inkább egyfajta rejtett szövegről van szó, mivel Villon a verset valójában Thibault d’Aussignynek és Charles d’Orléans-nak címezte (kizárólag ők tudták volna szabadlábra helyeztetni őt), és a költő csak azért mondja magát csepűrágók közé tartozónak, hogy rejtse egy bűnözői körhöz, nevezetesen a Kagylósokhoz való tartozását. Továbbra is kérdés marad azonban, hogy miért vesztette hivatalát Villon Blois elhagyása és Párizsba történt visszatérése közötti bolyongás során. #### „Kagylósok, tartsátok magatok távol a bitótól” Zsargonban írt egyik énekében Villon így figyelmeztet: „Coquillards, rebecquez-vous de la montjoye”, ami körülbelül annyit tesz: „Kagylósok, tartsátok magatok távol a bitótól”. François Villon személye körüli egyik rejtély, hogy valóban tagja volt-e a Kagylósok bandájának, amely Franciaország északi részén tevékenykedett a 15. század 40-es, 50-es és 60-as éveiben. A tolvajok Santiago de Compostela-i zarándokoknak adták ki magukat, s a Szent Jakab-út jelképét, a fésűskagylót viselték nyakukban. Az biztos, hogy a költő gyakran találkozott a csoport egyes tagjaival, többek között egy gyermekkori barátjával, akit még nevelőapja parókiájáról ismert, illetve egy másik személlyel, egy híres lakatos fiával, aki ugyancsak részt vett a Navarre Kollégiumi betörésben, és akik mind egy korabeli hírhedt Párizs környéki bitófán végezték (gibet de Montfaucon). Sőt az a tény, hogy nem tudni pontosan, mi is történt valójában a költővel Blois-ba menet, illetve az onnan való távozása után, valamint Párizsból történt végleges kitiltását követően, az ismertnél kalandosabb sors is elképzelhető. Végül is Villon vélhetően a Testamentum után megírt legalább tizenegy zsargon nyelvezetű költeményt, melyekben beavatottnak tűnően beszél a Kagylósokról. Noha nincs biztos válasz arra a kérdésre, hogy a bandához tartozott-e, a legvalószínűbb feltételezés, hogy igen, annak ellenére, hogy napjaink történészei és szövegelemzői bizonytalanok e kérdésben – zavarba ejti őket a bűnöző Villon gondolata... #### Útvonala Gyakran felidézik: a Villon által bejárt útvonal, a fentebb már említett helységek kivételével (Párizs és a környező települések, Blois, Vendôme és Meung-sur-Loire), teljes egészében ismeretlen. Ennek ellenére gyakran feltételezik, hogy ebben vagy abban a városban is járt (pontosabban ezt olvassák ki verseiből, példának okáért: Boulogne, L’Isle-en-Flandres, Douay stb.), azonban e városok – és még néhány kétséges, mint például Angers – esetében a hivatkozások inkább reklám- és turisztikai szakemberektől származnak, mint történészektől vagy szövegelemzőktől. A szóban forgó városok valójában csak alibiként használják fel a költő szavait. #### Eltűnése Ami Villon életét illetően az emberek fantáziáját mindig is megmozgatta, az a Párizsból történt távozása utáni hirtelen és végleges eltűnése 1463-ban. Csatlakozott a Kagylósokhoz? Rendes munkát találva „beállt a sorba”, s lehet, hogy folytatta a versírást? Nyomorba süllyedt, s koldusbotra jutott? Mennyi ideig élt még? Néhány hónapot? Hosszú éveket? E kérdések minden bizonnyal megválaszolatlanok maradnak, mivel 1463 utáni időszakról nem rendelkezünk se dokumentumokkal alátámasztott, se irodalmi forrással. Ez a talány nagyban hozzájárult Villon legendájának kialakulásához. ## Életműve Villon nem újított akkorát kora költészetének formáján, mint inkább a középkori költészet témáinak kezelési módján, amiket nagyon jól ismert, és amelyeket saját személyiségével színesített. Így aztán éppen az ellenkezőjét kölcsönözte a lovagi költészet lényegéből, megfordította az elfogadott értékrendet azzal, hogy akasztófára ítélt csavargókat ünnepelt, szándékosan alkalmazta a burleszkbe vagy bujaságba hajló leírásokat, és több nyelvi újítást hajtott végre. Ugyanakkor az a szoros kapcsolat, amelyet Villon saját élete és költészete között megteremtett, oda is vezetett, hogy a költő hagyta eluralkodni verseiben a szomorúságot és bánatot. A főművének tekintett Testamentum (1461–1462) az 1456-ban írt, Kis Testamentum-nak is nevezett Hagyaték egyenes folytatásaként értelmezhető. Ez a 2023 sor hosszúságú vers tele van a halál és a kiúttalanság miatti aggodalommal, valamint koráról alkotott képének, a keserű gúnynak, a kifakadásoknak és a hitbuzgóságnak sajátságos kétértelműséggel megfogalmazott keverékével. Ez a színes elegy teszi Villon életművét patetikusan őszintévé és emeli őt elődei fölé. ### Korának egy költője Jóllehet Villon témaválasztása egyetemes, le kell szögezni, hogy elsősorban saját korának írt. Költeményei ugyanúgy szóltak a párizsi alvilág nyomorúságos páriáihoz, mint a hercegekhez, akik oltalmukba fogadták őt. Formális nézőpontból tekintve nem látszik újítónak, vagy sajátos kifejezésformát használónak, inkább számos, már létező irodalmi stílust alkalmazott, dolgozott át. Csakhogy e kérdést történelmi összefüggésekben kell vizsgálni. Intellektuális nézőpontból a középkorban a beszéd vagy írás kódolása, illetve a szimbolika használata néha sokkal fontosabb volt, mint maga a mondanivaló. Az irodalomban – a többi művészeti ághoz hasonlóan – a műveknek követniük kellett e sztereotípiákat, amelyek a közös kultúrához tartoztak, és lehetővé tették az olvasóknak, hogy egységes olvasmányszerkezettel találják magukat szembe. Az érintett témákat illetően sem tett Villon nagy eredetiségről tanúbizonyságot. A halál, öregség, igazságtalanság, viszonzatlan vagy fájdalmas szerelem, sőt a börtön rettenetei is megtalálhatók a középkori irodalom klasszikus témái között. Akkor hát mi különbözteti meg Villont kortársaitól? ### Egy különleges élet műve Ha az érintett témák ugyan klasszikusak is, kevés szerző élte át azokat ennyire közelről és – anélkül, hogy könnyű utat jártak volna be – a legtöbbjük elég gyorsan beépült a hűbérurak udvartartásába, kivéve a királyság olyan nagyjait, mint például Charles d’Orléans, aki túszként önmaga is hosszú száműzetésben élt, de „aranykalitkában”. Ami Villont illeti, pincék mélyén tengette életét, koldusok, banditák és prostituáltak között. Többször került börtönbe és valóban megérintette a halál szele. Harmincadik életévében, e kalandos élettől, bebörtönzésektől, kínzásoktól, kegyvesztésektől kimerülten írta meg Testamentum-át. Ez a kicsapongó élet adja verseinek a mélységét és megható őszinteségét, annál is inkább, mert – tudatosan vagy nem – ebben látjuk Villon életének tragikus rövidségét. Beszédének intenzitásán felül, a vállalt önéletrajzi karakter az, ami radikálisan megkülönbözteti Villon életművét a középkor irodalmi termésétől – még ha a tények hitelességét fenntartással is kell fogadnunk. A kortársak és elődök kétségkívül rendszeresen használták az egyes szám első személyt, azonban az „én” mindig visszafogott, elmosódó volt – az előadó, a narrátor elfedte a szerzőt. Nagyon gyakori például, hogy az előadó egy álmot mesél el, s a cselekményt abban bonyolítja. Ez az eljárás a cselekményt és a szerző valódi személyiségét ködbe burkolja, „képzeletbeli” helyzetet teremt, amely távol tartja az olvasót. Az így előállt cselekmény a cselekményben állapot viszonylagossá teszi az „én” jelentőségét. Ezzel szemben Villon a Hagyaték megírásakor a hangsúlyt az őszinteségre és a tudatos ébrenlétre helyezi és a Hagyaték végén használja az álomba merülést, hogy aztán jót mulathasson az olvasón, mivel ez a feltételezett, álmodott cselekmény valójában sokkal konkrétabb, mint ahogyan az a szövegből kiolvasható... Sőt: a Villon által használt „én” erős és nagyon konkrét. Ott, ahol mások azt mondják: „azt hallottam, hogy...” vagy „azt álmodtam, hogy...”, Villon határozott akar lenni: „azt mondom, hogy” és „azt gondolom, hogy”. Villon tehát felhasználta az irodalmi hagyatékot, kisajátította, majd kiforgatta azt, hogy saját személyiségének és lelki állapotának szócsövévé tegye. ### Hagyaték A Hagyaték a költő ifjúkori műve (1457), amely negyven, nyolcsoros, soronként nyolc szótagos versszakból áll, s amelyben egy játékos, néha diákos Villont láthatunk, aki sorolja többé-kevésbe flúgos, azonban minden esetben nyers és mulatságos „adományait” vagy „hagyatékát”, melyeket ellenségeinek szán. Kedvenc céltáblái a hatóságok, a rendőrség, a túlságosan is jól táplált egyházi személyek, a polgárok, az uzsorások, azaz a diákok és proletárok örök céltáblái. A költeményben több, ismert irodalmi műfajt is szerepeltet: látva a körülményeket (indulás Anger-be), valamint a trubadúrok lovagi szerelemmel kapcsolatos motívumainak felhasználását, minden bizonnyal egy „elbocsátó szép üzenetről” van szó, melyben a gáláns költő elhagyja a hölgyet, aki miatt oly sokat szenvedett. Ugyanakkor egyfajta hagyatékról is szó van, erősen emlékeztetve Eustache Deschamps irodalmi örökül hagyásaira, melyekkel a 14. század végén mindenféle hivatalos dokumentumot parodizált. Az utolsó versszakban végül is Villon visszatér a megszokott fordulathoz: a költő egy álmában megtörtént eseményt mesél el. „Elbocsátó szép üzenet”, szatirikus testamentum és ironikus álomba merülés: a Hagyaték-ban mindhárom megtalálható. A vers mindenekelőtt Villon barátainak és ivócimboráinak szól, hemzseg a ma már megfejthetetlen nyílt és burkolt célzásoktól, de amelyeken annak idején minden bizonnyal nagyot nevettek társai. Úgy tűnik, volt sikere, hiszen ő maga panaszolja több alkalommal is a Testamentum-ban, hogy műve hibás címekkel forog közkézen. ### Testamentum A Testamentum sokkal kevésbé egységes mű, mint a Hagyaték. Ha vissza is tér egy jogügylet paródiájához, az csupán gerincét képezi a 173, eléggé csapongó témájú, az igazságtalanságról, az idő múlásáról, a halálról és a bölcsességről szóló nyolcsoros versszak, valamint több hagyatékként tálalt önálló vers együttesének. Ismét találkozhatunk a Villont jellemző játékos, vitriolos nyelvezettel, az időnként fekete, árnyalt, máskor keményen tréfálkozó, vaskos humorral. A Testamentum minden bizonnyal névjegyül szolgált, mellyel a költő tudásának tárházát kívánta bemutatni, és egy majdani esetleges mecénás figyelmét magára vonni. A szövegek ismét egykori társaihoz, azaz akkortájt a Sorbonne-on kiművelt, de szűkölködők tömegéhez szólnak. A Testamentum lett Villon főműve, a kései középkor francia irodalmának vitathatatlanul legszebb verseivel. ### Az akasztottak balladája Az Epitaphium, melyet Villon szerzett magának és társainak, midőn akasztásukat várták, közismertebb címén Az akasztottak balladája François Villon legismertebb költeménye, a leghíresebb francia nyelvű versek egyike. Az irodalomtörténészek általában egyetértenek abban, hogy e vers akkor született, amikor Villont a Ferrebouc-ügy miatt bebörtönözték, azonban ez egyáltalán nem bizonyított. A vers rendkívül eredeti: hátborzongató részletek hangsúlyozásával maguk a halottak szólnak az élőkhöz, együttérzésre, keresztényi könyörületességre szólítva fel őket. A cím ugyanakkor hatástalanítja is e sokkoló hatást. Az első verssor – „Testvéreink, kik még e földön éltek” – a mához is szólva idézi fel ezt az érzelmi erőt: az akasztottak Villon által elképzelt hangja átlép az idő és a halál korlátjain. ### Négysoros versezet A Négysoros versezet a szegény Villon bitófájára akkor született, amikor a költő még nem nyújtott be fellebbezést és fáradtan-fásultan az akasztásra várt. Ez a négy, nyolcszótagos verssor kvintesszenciáját adja Villon egész művészetének, kétségbeesettségének, az idő múlása és a halál miatti ádáz dühének, ugyanakkor a mindig jelenlévő humorának és élénk szellemének. Többen lefordították magyarra. ## Forrásművek és bibliográfiák Egyetlen Villonnak tulajdonított történeti forrás sem tartalmazza összes költeményét, sőt a különböző dokumentumok egyes versek tekintetében kisebb eltéréseket mutatnak, ami Clément Marot 1533-as első kritikai kiadása óta arra kényszeríti a szerkesztőket, hogy hosszas válogató, összehasonlító és – a még ma is fel-felbukkanó, Villonnak tulajdonított versekkel kapcsolatos – döntnöki munkát végezzenek. ### Kéziratok - Párizs – Bibliothèque Nationale, Charles d’Orléans önéletrajzi kézirata (1458) (nyilvántartási száma: ms. fr. 25458): Villon éneke a Blois-ban hirdetett költői versenyre, valamint A börtönből szabadult Villon Orléans-i Mária születése napjára szerzett hálaadó éneke II.. - Párizs – Bibliothèque Nationale, a Hagyaték nem teljes változata 1464 után (ms. fr. 1661) - Párizs – Bibliothèque Nationale, a volt tulajdonos neve után „Coisil-kéziratnak” nevezett gyűjtemény 1464 utánról (ms. fr. 20041): a Hagyaték és a Testamentum nem teljes változata, valamint négy egyéb vers; - Párizs – Bibliothèque de l'Arsenal, 15. századvégi kézirat (ms. fr. 3523): a Hagyaték és a Testamentum nem teljes változata, valamint a A Sors intése Villonhoz. - Berlin, Deutscher Nationalbibliothek, „Rohan daloskönyv” 1475 körül (ms. 78 B 17): a Testamentum három költeménye és két egyéb vers. - Stockholm, Kungliga biblioteket är Sveriges nationalbibliotek, a volt tulajdonos neve után „Fauchet-kéziratnak” nevezett gyűjtemény 1477 után (ms. V.u.22): a Hagyaték és a Testamentum nem teljes változata, valamint hat egyéb és öt zsargonban írt vers. ### Nyomtatott könyvek - François Villon, Le grant testament villon et le petit. Son codicile. Le iargon et ses ballades, Pierre Levet, Párizs, 1489, melyet Villon első, a Hagyaték és a Testamentum nem teljes változatát, valamint öt egyéb és hat zsargonban írt verset tartalmazó kiadásának tekintenek; - Le Jardin de Plaisance et Fleur de de rethoricque, antológia, Antoine Vérard, Párizs, 1501 : a Testamentum énekei, valamint hat egyéb vers. ## Villon műveinek időrendi jegyzéke Ez a lista teljességre törekszik, de időről időre kétség merült fel vele kapcsolatban, mivel egyesek kivennének belőle verseket, míg mások éppen ellenkezőleg, „újabb” előkerült művekkel szeretnék kiegészíteni. Mindenesetre a Villon-kutatók többsége ezzel a listával ért egyet; ezt vette alapul a munkásságát nagyrészt a francia „elátkozott költő” életművének szentelő Mészöly Dezső is A teljes Villon című verseskötetéhez. A felsorolt műveket Gert Pinkernell német irodalomtörténész szedte időrendbe. Leginkább a költő Vendôme-ba történt bizonyított megérkezését követően tűnik koherensnek. Egyes művek nincsenek pontosan bedátumozva, ezért Villonnak a Testamentumba szánt, címmel ellátott versei, annak végén kerültek felsorolásra, még ha vélhetően előbb születtek is meg. A magyar címek Mészöly jelzett kötetéből származnak, a francia címek esetében Claude Thiry belga irodalomtörténész szerkesztésében és magyarázataival megjelent Poésies complètes kötet az irányadó. - Kiforgatott igazságok éneke (Ballade des contre vérités) (1455 ? – 1456 ?, Párizs) - Hagyaték I-XL. (Le Lais) (1457, Párizs) - A börtönből szabadult Villon Orléans-i Mária születése napjára szerzett hálaadó éneke I. (Épître à Marie d’Orléans) (1458 eleje, Blois) - A börtönből szabadult Villon Orléans-i Mária születése napjára szerzett hálaadó éneke II. (Double ballade) (1458 eleje, Blois) - A börtönből szabadult Villon Orléans-i Mária születése napjára szerzett hálaadó éneke II. (Ballade franco-latine) (1458 eleje, Blois) - Villon éneke a Blois-ban hirdetett költői versenyre (Ballade des contradictions) (1458 eleje, Blois) - Bölcs mondások éneke (Ballade des proverbes) (1458. október–november, Vendôme) - Kérdések kérdése (Ballade des menus propos) (1458. október–november, Vendôme) - Levél a börtönből (Épître à mes amis) (1461 nyara, Meung-sur-Loire) - Disputa Villon teste és szíve között (Débat du cuer et du corps de Villon) (1461 nyara, Meung-sur-Loire) - Ének azok ellen, kik a Frank Királyságra fenekednek (Ballade contre les ennemis de la France) (1461 vége, Meung-sur-Loire) - Levél Bourbon hercegéhez (Requeste au prince) (1461 vége, Meung-sur-Loire) - Testamentum I-CLXXIII. (Le Testament) (1461). Tartalmazza: - Ének a hajdanvaló hölgyekről (Ballade des dames du temps jadis) - Ének a hajdanvaló urakról (Ballade des seigneurs du temps jadis) - Ének eleink beszéde szerént (Ballade en vieux langage françois) - A hajdanszép csiszárnénak vénségén való siralma (Les regrets de la Belle Heaulmière) - Ének, melyet a hajdanszép csiszárné mond a széplányoknak (Ballade de la Belle Heaulmière aux filles de joie) - Ének a szerelemről (Double ballade sur le mesme propos) - Ének, melyet Villon anyja kérésére szerzett, hogy azzal könyörögjön Mi Asszonyunkhoz (Ballade pour prier Nostre Dame) - Villon éneke a szeretőjéhez (Ballade à s'amie) - Rondó (Lay ou rondeau de la mort) - Könyörgő ének néhai Jean Cotart lelki üdvéért (Ballade pour Jean Cotart) - Ének, melyet Villon egy újházas nemes úrnak szerzett (Ballade pour Robert d’Estouteville) - Ének avagy recipe (Ballade des langues ennuieuses) - Franc Gontier letorkolása (Les Contredits de Franc Gontier) - Ének a párizsi nőkről (Ballade des femmes de Paris) - Ének Villonról és a Duci Margóról (Ballade de la Grosse Margot) - Jámbor lecke, melyet Villon tart a veszendő férfiúknak (Belle leçon aux enfants perdus) - Ének avagy jó tanács a rosszéletűeknek (Ballade de bonne doctrine) - Rondó (Rondeau ou bergeronnette) - Ének, amelyben Villon bocsánatot kér mindenkitől (Ballade de merci) - Rondó (Rondeau) - Búcsúzó ének (Ballade de conclusion) - Ének, avagy jó tanács (Ballade de bon conseil) (1462, Párizs) - A Sors intése Villonhoz (Ballade de Fortune) (1462, Párizs) - Hadova és hamuka I-IX. (Ballades en jargon) (1462, Párizs) - Epitaphium, melyet Villon szerzett magának és társainak, midőn akasztásukat várták (L'épitaphe Villon ou Ballade des pendus) (1462 vége, Párizs) - Négysoros versezet... (Quatrain) (1462 vége, Párizs) - Hálaadó ének a felséges Kúriához (Louanges à la cour) (1463. január, Párizs) - Üzenet Garnier börtönparancsnok úrnak (Question au clerc du guichet) (1463. január, Párizs) ## Magyarul - A szegény Villon tíz balladája és A szép fegyverkovácsné panasza; ford. Szabó Lőrinc; Bisztrai Farkas Ferencz, Bp., 1931 - Kis testamentum és más versek; ford. Térey Sándor; Lampel, Bp., 1936 - Villon balladái; Faludy György átköltésében; Officina, Bp., 1937 - François Villon Nagy Testámentuma; ford. bev., jegyz. Szabó Lőrinc; Singer-Wolfner, Bp., 1940 - François Villon Nagy testamentuma; ford. Vas István, tan. Honti János; Officina, Bp., 1940 (Kétnyelvű klasszikusok) - A szegény Villon tíz balladája és A szép fegyverkovácsné panasza; ford. Szabó Lőrinc; Singer-Wolfner, Bp., 1940 - Villon Testamentuma; ford. Mészöly Dezső; Keresztes, Bp., 1943 - François Villon Nagy testámentuma; 2. bőv. kiad.; ford., bev., jegyz. Szabó Lőrinc; Uj Idők Irodalmi Intézet, Bp., 1944 - A nagy testamentum; ford., bev., jegyz. Vas István; 4. átdolg. kiad.; Franklin, Bp., 1950 - Villon összes versei; ford. Illyés Gyula et al., bev. Gergyai Albert, szerk., jegyz. Szegi Pál; Európa, Bp., 1957 - Mészöly Dezső: Villon és a többiek; Magvető, Bp., 1966 - A kis testamentum; ford. Kálnoky László; Kossuth Ny., Bp., 1983 - Csavargó énekek. Villon balladái és versei; ford. Faludy György et al.; Interpopulart, Szentendre, 1993 (Populart füzetek)

Beatrice

A Beatrice (ejtsd: Beatricse) vagy egyszerűen csak Ricse, (időnként Nagy Feró és a Beatrice vagy Nagyferó és a Beatrice néven is említik) magyar rockegyüttes. 1969-ben alakult lányzenekarként, akik főleg feldolgozásokat játszottak. 1971-ben csatlakozott Nagy Feró a zenekarhoz frontemberként. A következő években teljesen kicserélődött a tagság, 1974-től elkezdtek saját dalokat írni az akkor divatos glam rock stílusban. Folyamatosan próbáltak lemezszerződéshez jutni, ennek érdekében 1976-tól a diszkózene felé orientálódtak. 1977-ben feloszlottak, majd a következő évben Nagy Feró újjáalakította a Beatricét Miklóska Lajos basszusgitárossal, Lugosi László gitárossal, Gidófalvy Attila billentyűssel és Donászy Tibor dobossal, és az AC/DC nyomán újra rockot játszottak. Ekkor születtek olyan mára klasszikussá vált – a mindennapi kilátástalanságot megéneklő – dalaik, mint a Jerikó, a Nagyvárosi farkas, vagy az Angyalföld. A Kádár-korszakbeli kultúrpolitika folyamatosan akadályozta a „kezelhetetlen” zenekart, amely ennek hatására végül 1981-ben feloszlott. A Beatrice 1987-ben ismét újjáalakult, és ekkor a rendszerváltás légkörében vált sikercsapattá. 1988-ban magánkiadásban végre megjelent első albumuk, az 1991-es Utálom az egész XX. századot című második lemezük pedig 40 héten keresztül szerepelt a Mahasz lemezeladási toplistáján, és az első helyre is feljutott. A lemezről a Beatrice máig legnagyobb slágere a 8 óra munka című dal lett. Országszerte telt házas koncerteket adtak. 1994-re az együttes gyakorlatilag elfogyott: Nagy Feró mellett csak Brúger László gitáros maradt az együttesben. Nagy Feró ezért ismét újjá szervezte a zenekart, és 1994-től hivatalosan is Új Beatrice néven működtek, változó felállással. Az „új” jelzőt a későbbiekben elhagyták, ugyanakkor az utóbbi években gyakran hirdetik a koncerteket „Nagy Feró és a Beatrice” formában. Az együttes 30 éves jubileumát megörökítő, 2010-ben megjelent koncertvideó a Mahasz DVD-listájának 1. helyére került. ## A Beatrice név eredete Csuka Mónika egy 2017-es interjúban (készítő: Fernbach Erika) árulta el, honnan eredt az együttes neve. Állítása szerint a nevet Novai Gábor énekes, producer és dalszövegíró találta ki: "– Fernbach Erika: Hogy találtátok ki az együttes nevét? – Csuka Mónika: Nem mi találtuk ki, ezt Novai Gabi adta. Ő volt a szerelmem Nagy Feró előtt, egy nagyon szép plátói szerelem volt ez. Sokat segített a zenekarnak, rengeteget köszönhetünk neki. Nova megtanított minket sok mindenre, csiszolta a hangszeres tudásunkat, tanácsokat adott, hogy ezt ne így játsszátok, ezt ne úgy. Ő egy csodálatos ember, nem véletlenül lett ekkora sztár. – Fernbach Erika: Szóval akkor ő nevezte el az első magyar lányzenekart. – Csuka Mónika: Igen, azt mondta, hogy valami név kéne nektek, amiben a beat szó benne van és még lánynév is. Így jött a Beatrice. A Beatrice tükörfordításban „ütött rizst” jelent, de igazából nekünk csak az számított, hogy benne van a beat szó is, valamint lánynév is. " ## Történet ### A korai Beatrice (1969–1977) A Beatrice 1969-ben alakult leányzenekarként. Az első felállásban Csuka Mónika (ének, gitár) Nagy Katalin (billentyűsök), Hamar Krisztina (basszusgitár) és Csuka Mária (dobok) vett részt. Egy ideig a később diszkókirálynőként befutott Szűcs Judith is játszott a Beatricében orgonán. Főleg feldolgozásokat játszottak, de 1970-ben például Komár Lászlóval közösen adták elő a kislemezen is megjelent Jóbarátom című dalt, amit Csuka Mária írt. 1970-ben állandó klubjuk lett a kőbányai Telefongyárban. Saját dalokat nem játszottak, feldolgozások voltak repertoáron:Hendrix – Fire, Shocking Blue – Venus, Middle Of The Road – Chirpy Chirpy Chip-Chip, The Equals – Michael And The Slipper Tree (Misi és a fapapucs), I'm A Man (Joe Cocker verziójában). 1971-ben Nagy Feró feleségül vette Csuka Mónikát, és énekesként az év végén az együtteshez csatlakozott. A folyamatos tagcserék következtében a lányok kikoptak a zenekarból. Nagy Kati a Tűzkerékbe igazolt, Csuka Mária a Vadmacskák tagja lett. Bencsik Sándor személyében 1972-ben gitárossal bővült az együttes, majd érkezett Temesvári András basszer, Temesvári Péter dobos, Nagy Károly billentyűs. Bencsik távozása után Gáti Zoltán lett a gitáros. Nagy Károly távozása után öt taggal, billentyűs nélkül folytatták a koncertezést. Saját számaik abban az időben nem voltak, koncertjeiken többek között Sweet, Mud, Gary Glitter, Suzi Quatro és egyéb, főként a glam rock stílusába tartozó dalokat játszottak. A koncertek egyedülálló hangulatához hozzátartozott Feró egyéni stílusú konferálása és Magyarországon addig ismeretlen, humoros és improvizatív látványelemek alkalmazása. 1974 nyarán több hónapig tartó nagy átalakítás után a Kőbányai Ifjúsági Klubban mutatkozott be az átszervezett Beatrice. Cziránku Sándor lett a gitáros, Barile Pasqualé Temesvári Pétert váltotta a dobok mögött, Temesvári András távozása után Csuka Mónika az ének mellett basszusgitáron is játszott. Ekkortól már főként glam rock stílusban íródott saját szerzeményeiket is játszották a koncertjeiken, elkészültek első demófelvételeik, a Csuka Mónika által énekelt Csak egy szó című dalt a Magyar Rádió is leadta, de lemezen egyik daluk sem jelent meg. A Beatrice 1976. október 10-én az FMH-ban adott koncertjét a Magyar Rádió rögzítette. 1977-re a Beatrice stílust váltott, és a nagyobb ismertség reményében megpróbálkoztak a diszkóval. A Tessék választani! című rádióműsorban szerepeltek a Gyere, kislány, gyere című dalukkal, ami a műsor nyomán megjelent válogatáslemezre is felkerült. A zenekar gitárosa ekkor Marschalkó Zoltán volt. Csuka Mónika 1976-tól Herczku Annamária és Szigeti Edit mellett a Mikrolied női vokáltrió tagja lett (illetve később Szánti Judit is csatlakozott a vokálhoz), akik a Beatricével fuzionáltak. Közös nagylemezben gondolkodtak, de a terveket nem sikerült valóra váltani, bár néhány dal és televíziós felvétel készült (A nagynéném; Reszket a Hold; Lámpaláz; Sztráda; Gyáva Ádám), végül a Beatrice feloszlott. ### A „fekete bárány” Beatrice (1978–1981) 1978-ban a Beatrice újjáalakult, és újabb stílusváltás következett. Miklós Tibor szövegíró révén Nagy Feró megismerkedett az AC/DC zenéjével, és a Beatricét is ebbe a bluesalapú rockos irányba kívánta elvinni. Az első felállásban Nagy Feró mellett Gidófalvy Attila billentyűs, Lugosi László gitáros, Miklóska Lajos basszusgitáros és Donászy Tibor dobos szerepeltek. Kezdetben Deep Purple-, AC/DC- és Ramones-feldolgozásokkal léptek fel az Ifjúsági parkban Budapesten, majd sorra készültek a saját dalok is: Jerikó, Motorizált nemzedék, Kifakult sztár, Térden állva, Viszlát, Nagyvárosi farkas, Nem kell. 1978-ban az Ifipark közönségének 4. kedvenc zenekara voltak a P. Mobil, a Piramis és a Mini mögött. Amikor a punkzene botrányos híre nyugatról eljutott Magyarországra az 1970-es évek végén, a kulturális sajtó a Beatricére aggatta rá a punk jelzőt, holott a zenészek addig még csak nem is hallottak erről a stílusirányzatról. Miután az egyik ifiparkos koncerten a közönségből egy lány a színpadra kerülve egy combcsonttal elégítette ki magát, a zenekart kitiltották az akkoriban létfontosságú helyszínről. Ehhez társultak még különféle hajmeresztő híresztelések, és ennek eredményeként a fővárosi klubok többségéből is száműzték a Beatricét. A legismertebbé váló híresztelés szerint az együttes tagjai egy élő csirkét daráltak le az egyik koncertjük alkalmával. Annak ellenére, hogy ez nem történt meg, Erdős Péter tényként jelentette be a Magyar Televízió egyik műsorában. Ezek után a zenekar tudatosan felvállalta, hogy ők az „alsó tízezer” véleményét képviselik. A monopolhelyzetű állami médiának köszönhetően rossz hírük gyorsan terjedt, több megyéből kitiltották őket, az állambiztonsági szervek folyamatosan zaklatták az együttes tagjait, viszont ennek ellenére, vagy éppen ezért, ismertségük országszerte rohamosan nőtt. Külsőségekben a fekete bőrnadrág, a bőrmellény, a szakadt farmer, illetve a jellegzetes, piros alapon fehér pöttyös („babos”) kendő különböztette meg őket és közönségüket a többi együttestől. 1979 áprilisában Gidófalvy átment a frissen alakult Karthagóba, a Beatrice pedig négyesben, billentyűs nélkül folytatta tovább. 1979 nyarán lehetőséget kaptak, hogy egy teljes nagylemeznyi dalt rögzítsenek a Magyar Rádió legendás 6-os stúdiójában. B. Révész László rendező filmet készített a veszélyeztetett fiatalokról, és a Beatrice dalait filmzeneként szerette volna felhasználni. A felvett lemezanyag végül a süllyesztőben végezte, és csak a rendszerváltás után jelenhetett meg, 1993-ban (Megkerült hangszalag: Betiltott dalok, 1979). Ha önálló nagylemezük nem is lehetett, azért itt-ott felbukkantak Beatrice-felvételek. 1980-ban a Minek él az olyan című Fényes–Szenes-szerzeményt adta elő a Beatrice a Rádióban. A Papp László ökölvívóról készült Pofonok völgye című filmben Bródy János szövegével a Mire megy itt a játék című dalt játszották, ami kislemezen is megjelent. A KISZ által kiírt dalpályázatot a Nem nekem tanulsz című saját dalukkal nyerték meg. Júliusban az Omega és az LGT előzenekaraként turnézhattak, és a Kisstadion ’80 című közös koncertlemezen is szerepelhettek. 1980. augusztus 23-án az óbudai Hajógyári szigeten 25 ezer fiatal előtt lépett színpadra a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat márkamenedzsere, Erdős Péter által „fekete bárányoknak” kikiáltott három „lázadó” zenekar: a Beatrice, a P. Mobil és a Hobo Blues Band, valamint előzenekarként az A. E. Bizottság. (A trió három nappal később Körmenden megismételte a „Fekete Bárányok” show-t.) 1980 végén a gitáros Lugosi kilépett, hogy csatlakozzon a második lemezére készülő Dinamithoz. A helyére Bogdán Csaba érkezett, majd Vedres József gitárossal és Waszlavik László billentyűssel bővült a felállás – ennek a korszaknak a késői dokumentuma a mintegy 150 percnyi, addig jellemzően kiadatlan anyagot tartalmazó 2013-as kiadású Betiltott dalok II./1981 (Tudományos Rockizmus) című dupla CD. 1981 márciusában a hatalom nyomására a Zenész Szakszervezet elhatárolta magát a zenekartól, így az augusztus 22-i hajógyári szakszervezeti szuperkoncerten, ahol az összes népszerű hazai rockelőadó fellépett, a Beatrice nem kapott felkérést. Válaszul négy nappal később Nagy Feró bejelentette a zenekar feloszlását. Utolsó koncertjüket július 30-án a Nyíregyházi Ifjúsági Parkban adták. Feró és Vedres 1982-ben a basszusgitáros Németh Alajossal, valamint a Dinamitból érkező Németh Gábor dobossal és Szűcs Antal Gábor gitárossal megalapították a Bikinit. ### A népszerű Beatrice (1987–1993) A Beatrice 1987-es újjáalakulásának voltak már jelei korábban is. 1984. szeptember 22-én meglepetésre az Ifjúsági parkban léptek fel a Bikini után Nagy Feró (ének), Miklóska (ritmusgitár), Lugosi (gitár), Donászy (dobok), Waszlavik (billentyűsök) felállásban, Trunkos András (ex-Rolls Frakció) basszusgitárossal. Aztán 1986-ban már több koncertet is adtak az FMH-ban Zsoldos Tamás basszusgitárossal kiegészülve. 1987 elejétől Kreutz László dobolt a koncerteken az Edda Művekbe belépett Donászy helyén. 1987. május 2-án a Petőfi Csarnokban megtartott koncertjükön jelentették be, hogy a Beatrice hivatalosan is újjáalakult (a Nagy Feró, Miklóska, Lugosi, Waszlavik, Zsoldos, Kreutz felállásban, de Waszlavik hamarosan odébb állt). 1988-ban a lemezkiadás állami monopóliumának megszűnése után a Ring magán lemezkiadóval kötött szerződést a zenekar. Első nagylemezük rögtön dupla album formájában jelent meg Beatrice ’78–’88 címmel. Az első korongon a klasszikus régi Ricse-dalok kaptak helyet, a másodikon pedig az új szerzemények, mint a szinte azonnal slágerré vált Azok a boldog szép napok, vagy a komolyabb hangvételű A kétezredik év felé. A lemezen már Hirlemann Bertalan dobolt. Az 1989-es rendszerváltás forgatagában a Beatrice egyszerre népszerű zenekar lett. A tíz évvel korábbi lázadó, ellenzéki hozzáállás most hozta meg a gyümölcsét. A pörgést Miklóska nem bírta és kivált, majd a ritmusszekció is megújult Zselencz László basszusgitáros és Pálmai Zoltán dobos érkezésével. 1990-ben az állami hanglemezkiadó, a Hungaroton adta ki a többnyire régi Beatrice-dalokból összeállított Gyermekkorunk lexebb dalai lemezt, amiről a mozgalmi nóták egyvelegéből álló Amuri partizánok dala lett nagy sláger. Ezután csatlakozott az együtteshez Miklóska helyén ritmusgitárosként Brúger László. A sikert látva az MHV korábbi vezetője, Bors Jenő, aki tíz évvel korábban nem volt hajlandó kiadni a Beatrice lemezét, most a frissen alapított Quint kiadó vezetőjeként leszerződtette az együttest, akik az 1991-ben megjelent Utálom az egész XX. századot című lemezükkel karrierjük csúcsára értek. A kocsmahimnusz 8 óra munka, illetve a Hegyek között és a Pancsoló kislány dalok punk rock feldolgozásaival tarolt a Beatrice. Az album 40 héten keresztül szerepelt a Mahasz lemezeladási toplistáján, és az első helyre is feljutott. 1991 júniusában rendezték meg az I. Kelet-európai Rockfesztivált a Hajógyári szigeten. Tíz évvel azután, hogy a szakszervezeti szuperkoncertről kitiltották a Ricsét, itt ők voltak a háromnapos fesztivál egyik főzenekara. November 23-án a Budapest Sportcsarnokban pedig önálló koncerten csináltak telt házat. A sikerszériát 1992-ben az A Beatrice legjobb dalai című koncertlemez zárta le, ami a 3. helyig jutott a Mahasz-listán. Ezután az ős-Beatrice-tag Lugosi László kilépett a zenekarból, és a dobos Pálmai is követte. A Mahasz-listán szintén harmadik Vidám magyarok albumot a Nagy Feró, Brúger és Zselencz alkotta trió készítette el. 1993-ban Lugosi helyére Vedres Joe érkezett, aki az 1981-es feloszlás előtt már zenélt a Beatricében. A dobos Németh Gábor lett, aki annak idején, a Beatrice 1981-es feloszlása után, a Bikini alapító tagja volt Feróval együtt. 1994-re azonban ismét elfogyott a zenekar, miután előbb Vedres és Németh, majd Zselencz is távozott. ### Új Beatrice (1994–2009) A kilencvenes évek derekán a teljes együttes lecserélődött Nagy Feró körül. A régi veterán zenészek helyére fiatal rockerek kerültek, csak Nagy Feró maradt a régiek közül, illetve újra előkerült Waszlavik „Gazember” László. Heffner Attila basszusgitáros néhány hónap után átadta helyét az Akcióegységből érkező Laczik Ferencnek. 1995-ben a távozót Brúger László követte, helyét két új gitáros foglalta el: Péter Zsolt és Székely Károly (ex-Phobia). Ezzel egy időben Waszlavik is kiszállt, és hivatalosan is megszületett az Új Beatrice (ezen a néven). Az Új Beatrice 1996-ban egy négyszámos demót készített, aminek 13 dalra kibővített változata novemberben CD-n is megjelent Ki viszi át... címmel a Hungaroton kiadásában. A megjelenés idején Nagy Zoltán dobos elhagyta az együttest, őt Fülöp Istvánnal (ex-Phobia) pótolták. 1998-ban egy kétórás koncertvideó jelent meg VHS-en Magyar vagyok címmel, amit az E-klubban rögzítettek február 27-én. Ekkoriban a Petőfi Csarnok sörkertjében is hetente játszott a zenekar. Ugyanebben az évben szeptember 4-én 20 éves jubileumi koncertet tartottak a Petőfi Csarnokban, ahol a Beatrice három korszakának (a ’79–80-as klasszikus Ricse, a ’89–92 közötti sikercsapat, és az éppen aktuális ’98-as) felállása is fellépett. A koncert hanganyaga dupla CD-n került kiadásra a Premier Art gondozásában. 1999 júliusában szintén a Premier Artnál jelent meg a Vakaroma című következő Beatrice-stúdiólemez, amely már szinte semmilyen feltűnést nem keltett. A címadó dal a Macarena című sláger ricsés, punkos változata. Az év során az EMI-Quint újra kiadta CD-n a náluk megjelent régebbi Beatrice-albumokat (Utálom az egész XX. századot, A Beatrice legjobb dalai, Vidám magyarok, Betiltott dalok). Nagy Feró és a Beatrice a rendszerváltás óta több politikai oldalon is felbukkant (Fidesz, MDF). Az ezredforduló környékén a MIÉP és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom rendezvényein (például a Nemzeti Dal Ünnepe, Magyar Sziget), illetve motorostalálkozókon léptek fel rendszeresen a nemzetirock-együttesek társaságában. 2000-től Nagy Feró a radikális hangvételű Pannon Rádió zenei főszerkesztője lett. Hat év után az Új Beatrice addig stabil felállása megbomlott. 2002-ben Fülöp István dobos távozott, akit Hirlemann Bertalan váltott. Hirlemann már 1988-ban is tagja volt az együttesnek, továbbá a 2002-ben Nagy Feró neve alatt megjelent Európai show illúzió című albumon is ő dobolt (a szintén ricsés Laczik Ferenc basszusgitáros és Péter Zsolt gitáros mellett). 2003-ban a gitárosok, Péter és Székely is távoztak az együttesből, így visszatért Vedres Joe és egy ifjú gitáros, Magasvári Viktor csatlakozott még. Ez a felállás egészen 2010-ig együtt maradt. 2008. október 18-án a 30 éves jubileumát ünnepelte a Beatrice a Petőfi Csarnokban. Az eseményről megjelent koncertvideó a Mahasz DVD-listájának 1. helyére került. ### Napjainkban (2010-től) 2010 elején Nagy Feró bejelentette a zenekar átszervezését: Vedres Joe és Hirleman Bertalan távoztak; utóbbi helyére Nagy Feró fia, az addig állandó vendégként fellépő Nagy Hunor Attila került. A megfiatalított Beatrice új stúdióalbum készítésébe kezdett, melyről két dal már be is került a koncertek műsorába. 2010. július 31-én az MTV Icon műsor keretében kortárs zenekarok és előadók értelmezték újra a Beatrice dalait, tisztelegve a zenekar munkássága előtt. 2011 márciusában megkezdődtek az új lemez felvételei, és két hónappal később megjelent a Vidámság és rock & roll című album. 2011 végén a Collective Art kiadásában CD-n is megjelent az 1988-as dupla Beatrice-album. A zenekar 2013. március 16-án ünnepelte 35. születésnapját a Petőfi Csarnokban. Ezt az évet és 2014-et is folyamatos koncertezéssel töltötte a Beatrice. Nem csak Magyarországon, de a szomszédos országokban is többször játszottak. Az együttes az 1970-es évektől kezdve fellép a magyar könnyűzenei élet egyik meghatározó helyszínén, a Tabánban. A Tabán Fesztiválon 2015. május 1-jén a Beatrice mellett Takáts Tamás, Török Ádám és az Új Mini, a Mobilmánia és az Edda lépett a színpadra. 2015\. október 6-án gégerák következtében, 64 éves korában elhunyt Lugosi László, a klasszikus felállás gitárosa. 2016 augusztusában új gitáros csatlakozott a zenekarhoz Tari Botond személyében, aki már 2013 óta technikusként dolgozott a csapattal. Augusztusban, majd októberben egy-egy új dalt publikált a zenekar (Fáj a szívem! és Lúzer). 2017 novemberében mutatták be a budapesti Új Színházban a Ricse, Ricse, Beatrice című rockmusicalt, amely a zenekar és Nagy Feró történetét dolgozza fel. A Bozsogi János rendezte darabban személyesen az együttes is közreműködik, ők maguk adják elő a musicalben szereplő ikonikus Beatrice-dalokat. 2018 elején Magasvári Viktor helyét Kékkői Zalán vette át, de a zenekar nyilatkozata szerint Magasvári Viktort a Beatrice „örökös tagjának” tekintik. Február közepén kiadták Az első 40 év – Live! című koncertalbumot, amit az előző év novemberében rögzítettek a Barba Negra klubban. 2018. április 7-én a Beatrice már az Arénában tartott nagyszabású koncerttel ünnepelte a zenekar 40 éves fennállását. A műsor blokkjaiban felidézték a Beatrice és Nagy Feró életművének különböző korszakait. A koncertet Miklóska Lajos köszöntőbeszéde nyitotta, később pedig több vendég is fellépett: a régi Beatricéből Gidófalvy Attila és Donászy Tibor, az előző gitáros Magasvári Viktor, valamint Pásztor Anna, Wahorn András, Mező Mihály, Varga Miklós, Kalapács József. A zenekart egyes dalokban fúvós szekció és női vokalistaduó is kiegészítette. 2019. május 1-jén megjelent a jubileumi koncertet megörökítő DVD és dupla CD Beatrice 40: Aréna koncert címmel. 2020\. március végén a Covid19-pandémia ihlette Szóljon a rock, de maradj otthon dallal és videoklipjével jelentkezett a Beatrice. A többi koncertező együtteshez hasonlóan a járványügyi korlátozások miatt a Beatrice is kénytelen volt lemondani a tavaszi-nyári hónapokra leszervezett fellépéseit. A két évvel korábban kiadott Az első 40 év – Live! koncertalbum 2020-ban aranylemez minősítést kapott. ## Elismerések - Transilvanian Music Awards – Különdíj (2013) ## A Beatrice mellékágai ### (Ős-)Bikini A Beatrice 1981-es feloszlása után Nagy Feró és Vedres József az ugyancsak megszűnt Dinamit három tagjával 1982-ben megalakították a Bikinit. A dobos Németh Gábor volt, aki később egy rövid időre a Beatricének is tagja lett. Újhullámos punk-rock szerű zenét játszottak, koncertjeiken elhangzottak Beatrice-dalok is. Két nagylemezt követően Nagy Feró kiszállt, utódja D. Nagy Lajos lett. Az együttes zenéjében a váltás jelentős megújulást eredményezett, a Feró-féle időszak utólag az Ős-Bikini jelzőt kapta. 1999-ben az Ős-Bikini egy koncertre összeállt, azóta alkalmi jelleggel működik. Németh Alajos (az egyetlen alapító tag, aki máig a Bikiniben játszik) csak ritkán vesz részt ezeken a koncerteken, többnyire Laczik Fecó helyettesíti. A Beatrice-koncerteken időnként szintén eljátszanak egy-két Ős-Bikini-dalt is. Nagy Feró a D. Nagy-féle Bikini munkájában szövegíróként vett részt. Az ő szerzeményei közé tartozik a Mielőtt elmegyek, amely jelenleg Beatrice-koncerteken is műsoron van, illetve felkerült az új albumra is. ### A Kuroshio együttes A Kuroshio a Beatricéből egészségi problémák miatt 1988 végén kivált Miklóska Lajos (énekes és basszusgitáros) és az ugyancsak egy ideig (de később) Beatrice-gitáros Brúger László zenekara volt, a doboknál Zsidel Miklós ült (aki később a Rés, a Trottel és a Karabély dobosa). Az együttes egy-két évig működött, és néhány koncertet adott, amelyek közül kevés bootlegfelvételeken fennmaradt. ## Tagok Jelenlegi felállás - Nagy Feró – ének (1971–1981, 1987-től napjainkig) - Laczik Ferenc – basszusgitár (1994-től napjainkig) - Tari Botond – gitár, billentyűs hangszerek (2016-tól napjainkig) Klasszikus felállás (1978–1980) - Nagy Feró – ének - Lugosi László – gitár - Miklóska Lajos – basszusgitár - Donászy Tibor – dob, ütőhangszerek - Gidófalvy Attila – billentyűs hangszerek (1979-ig) Legsikeresebb felállás (1989–1992) - Nagy Feró – ének - Lugosi László – gitár - Zselencz László – basszusgitár - Pálmai Zoltán – dob, ütőhangszerek - Brúger László – gitár (1991-től) ## Diszkográfia Stúdióalbumok - Beatrice '78–'88 (1988) – dupla album - Gyermekkorunk lexebb dalai (1990) - Utálom az egész XX. századot (1991) - Vidám magyarok (1992) - Betiltott dalok ("Megkerült hangszalag", 1979) (1993) - Ki viszi át... (1996) - Vakaroma (1999) - Vidámság és rock & roll (2011) - Beatrice '77-'88 (CD újrakiadás, 2011) Koncertfelvételek - Kisstadion ’80 (1980) – Beatrice–LGT–Omega közös album - A Beatrice legjobb dalai (1992) - 20 éves jubileumi koncert (1998) - Betiltott dalok II./1981 – Tudományos Rockizmus (2013) – dupla CD, 1981-es nemhivatalos felvételekből összeállítva; - Az első 40 év – Live! (2018) - Beatrice 40: Aréna koncert (2019) Egyéb felvételek - Jóbarátom (1970) – fél kislemezoldal - Tessék választani '77 (1977) – válogatásalbum, rajta a Gyere kislány, gyere - Mire megy itt a játék (1980) – fél kislemezoldal - Hamlet (1986) – Nagy Feró szólólemezén a Beatrice-tagság játszik Videók - Magyar vagyok (VHS, 1998) - 30 éves jubileumi koncert (DVD, 2008) - Beatrice 40: Aréna koncert (DVD, 2019) Közreműködések - A nemzeti dal ünnepe (Nemzeti válogatás – 2002) - 100% blues (Bluesválogatás – 2003) - A Rockalbum – A magyar rock 16 nagy pillanata (Rockválogatás – 2004) - Feketebárányok koncert – 1980 (Koncertfelvétel – 2004) - Bocskai Szabadegyetem színpada (trianoni emlékműsor CD-je) ## Zeneszámok

Teresa Teng

, ismert művésznevén Teresa Teng tajvani énekesnő, színésznő, filantróp. Beceneve „Ázsia örök popkirálynője”; kulturális ikonná vált a mandopop műfajához való hozzájárulásával. Úgy szól a mondás, „ahol kínaiak vannak, ott Teresa Teng zenéje is jelen van”. Minden idők egyik legsikeresebb ázsiai művészének tartják. Csaknem harmincéves pályafutása alatt Teng befolyásos és domináns énekessé vált Ázsia-szerte, főképp Kelet-Ázsiában, Délkelet-Ázsiában, és valamennyire Dél-Ázsiában is. Gyakran nevezik Ázsia első pop szupersztárjának. A kínai popzene egyik úttörője, nagy szerepet játszott a kínai zeneipar fejlődésében azzal, hogy a nyugati és keleti zenei stílusokat ötvözte. Dalai felváltották az akkoriban elterjedt forradalmi dalokat a szárazföldi Kínában, lefektetve a modern populáris kínai zene alapjait. Emellett Teng jelentős szerepet játszott a kínai nyelvű nemzetek közötti kulturális szakadék áthidalásában is, és ő volt az első művész, aki japán popdalok éneklésével összekötötte Japánt Kelet- és Délkelet-Ázsia nagy részével. Tajvanon híres volt arról, hogy katonákat szórakoztatott és nemzeti érzelmű dalokat énekelt. Hazájában a beceneve „a patrióta művésznő”, illetve „a katonák kedvese” volt. Pályafutása során több mint 1700 dalt vett fel, 14 éves korától, és nem csak mandarinul, de hokkien nyelven, kantoniul, sanghaji dialektusban, japánul, indonézül, angolul és olaszul is énekelt. Dalait több száz művész dolgozta fel világszerte. Az IFPI adatai szerint Teng lemezeiből 2010-ig több mint 48 millió példány fogyott (szárazföldi kínai adatok nem állnak rendelkezésre). 1986-ban a Time a világ hét legnagyobb énekesnője egyikének nevezte meg. 2007-ben bekerült a japán Koga Maszao Zenei Múzeum Popzenei Hírességek Csarnokába. 2009-ben egy kínai kormányzati portál által szervezett szavazáson 8,5 millióan választották meg „Kína legbefolyásosabb kulturális személyiségének 1949 óta”. 2010-ben, a nemzetközi nőnap alkalmából kínai sajtóorgánumok „a modern Kína legbefolyásosabb nőjének” választották meg. ## Gyermek- és fiatalkora Teng szülők gyermekeként született a megyei ban. Édesapja ből származó katona volt, édesanyja i; azután szöktek Tajvanra, hogy a kommunisták átvették a hatalmat Kínában 1949-ben. Szegénységben nőtt fel, öt gyermek közül az egyetlen lány volt. Apja 1957-ben szerelt le, süteményárusításból próbálta eltartani a családját ezután. Teng az általános iskolai tanulmányait megye körzetében végezte. Szülei nagy zenerajongók voltak, édesapja a pekingi operát kedvelte, édesanyja a operát. Hatéves korábban kezdett énekleckéket venni apja egy katonazenekart vezető ismerősétől, aki gyakran felléptette katonák előtt. Későbbi pályafutása során is gyakran énekelt katonáknak. Első komoly díját 1964-ben nyerte, amikor a Kínai Rádió és Televíziótársaság egy rendezvényén a Shaw Brothers opera-filmjéből énekelt el egy dalt. 1965-ben beíratták a Lányiskolába, de a fellépései miatt inkább nem folytatta a középiskolai tanulmányait és a hivatásos énekesi karriert választotta. Elmondása szerint a középiskola nagyon konzervatívan viszonyult hozzá, és nem engedték meg neki, hogy tanulmányai mellett hivatásos énekes legyen. Hamarosan már ő tartotta el a családját. ## Pályafutása ### Kezdetek thumb\|Teng 17 évesen egy fellépésén Teng professzionális karrierje 1967-ben kezdőtött, amikor a One Star a Day (, 每日一星) című televíziós műsort kezdte vezetni. A műsor keddtől vasárnapig 20 percben futott. Ezt követően televíziós sorozatokban és filmekben szerepelt, 1969-ben a Thank You, My Dear Manager (謝謝總經理, ) című film főszerepét játszotta. 14 évesen otthagyta a középiskolát, hogy a zenei karrierjére koncentrálhasson. A helyi Yeu Jow Records kiadóhoz igazolt, akiknél táncdal típusú lemezeket és népszerű nyugati popdalok, valamint ázsiai népdalok feldolgozásait adta ki. Mivel azonban nem volt bevétele a jogdíjakból, így éjszakai klubokban lépett fel országszerte, mellékes keresetként. A tajpeji Paris Night klubban is fellépett, ahol rekordot döntött: 70 egymást követő nap lépett fel, minden alkalommal 90 perces előadással. Lemezei jól fogytak, nemsokára pedig lehetőséget kapott, hogy Tajvan első saját gyártású televízió sorozatához, a vegyen fel betétdalt. Turnéra is indult, ami felkeltette a média érdeklődését. Első nagyobb sikerét 1968-ban aratta, amikor a The Gathering of Stars című zenei televíziós műsorban való fellépését követően lemezszerződést ajánlottak neki. A hongkongi Life Recordsnál több albuma jelent meg ezt követően. Ezekben az években több nagy sikerű dalt is kiadott, úgy mint a Remembering Mama (, 媽媽的歌) vagy a The Moment I See You, I Smile (, 我一見你就笑). Nagy tömegek előtt koncertezett Délkelet-Ázsiában. Bevételei már lehetővé tették, hogy családjának kényelmes életet biztosíthatott, házat vettek Tajpejben. Az 1970-es években egyre nagyobb népszerűségre tett szert Ázsiában, miután több nyelven számos albumot jelentetett meg. 1979 áprilisában a kanadai Vancouverben adott koncertet. Majd az Egyesült Államokban, többek között Los Angelesben és San Franciscóban turnézott. 1980-ban meghívták fellépni a Lincoln Centerbe New Yorkban és a Los Angeles Music Centerbe, ahol az első kínai származású húzónév volt. 1981-ben délkelet-ázsiai turnéra indult, Malajziában főt vonzott koncertjeivel. Szinte minden évben nagyszabású koncerteket adott Hongkongban és Délkelet-Ázsiában. 1983-ban a Las Vegas-i Colosseumban lépett fel több alkalommal, nagy sikerrel. Pályafutása során több ingyenes koncertet adott, illetve jótékonysági fellépésekre járt. ### Kínai sikerek Kína mintegy három évtizeden át gazdaságilag és kulturálisan is elszigetelt volt. Teng dalai 1974 körül kezdtek beszivárogni a szárazföldi Kínába, a rádiók segítségével. 1977-ben a ' (ismert angol címén The Moon Represents My Heart) című dala az első külföldi dalok között volt, amelyeknek sikerült bejutni Kínába. 1978-ban a gazdasági reform és a határok megnyitása magával hozta az illegális magnókazetták kereskedelmét, Teng dalai a kikötővárosokból a belső tartományokba is eljutottak. Rendkívül népszerű énekes lett Kínában is. Tajvanon Teng dalai a Kuomintang propagandaeszközévé váltak a Kína ellen vívott pszichológiai hadjáratban. Dalait a -szigeteken elhelyezett, Kína felé fordított hangszórókból sugározták nagy hangerővel. Még az 1980-as években is folyt ez a fajta propaganda. Az 1980-as évek elején más tajvani és hongkongi énekesekkel együtt Teng lemezeit is betiltották Kínában, a hatóságok szerint túl „burzsoá” és „romlott” volt. Ennek ellenére dalait továbbra is játszották mindenhol. Beceneve „kis Teng” lett, mert vezetékneve megegyezett ével. Úgy tartották, nappal mindenki az „öreg Tenget” hallgatta, mert muszáj volt, este viszont a „kis Tenget”, mert így akarták. A sanghaji ' napilap egyenesen attól tartott, az énekesnő dalai tönkretehetik a kínai kommunista szellemiséget. Népszerűsége azonban akkora erőt jelentett, hogy a hatóságok kénytelenek voltak visszavonni a zenéjére vonatkozó tiltásokat az 1980-as évek közepétől. ### '; politikai nézetei thumb\|250px\|Teng egy amerikaifutball-mérkőzésen 1983-ban Teng átszerződött a Taurus Recordshoz és Japánban is sikereket ért el. Ugyanebben az évben jelent meg kritikai szempontból legsikeresebb lemeze, a ' (angolul gyakran Light Exquisite Feeling), melyen 12, Tang- és -dinasztia-korabeli verset tartalmaz megzenésítve, modern és hagyományos stílusok keveredésével. Ez volt az első olyan albuma, amelyen kizárólag új dalok szerepeltek, és nem voltak rajta feldolgozások. A lemez legnépszerűbb dala a ' címet viselte (ismert angol címén: Wishing We Last Forever). Tenget feltehetően vonzották szárazföldi kínai gyökerei, belemerült a Tang- és -dinasztia klasszikusaiba. Egy televíziós különkiadásban, hagyományos öltözéket viselve arról beszélt, mennyire szeretne hozzájárulni a „kínai” kultúra átadásához: Az albumot a közönség és a kritikusok egyaránt pozitívan fogadták, méltatták az ősi versek kiváló tolmácsolását, valamint a klasszikus kínai irodalom kortárs könnyűzenei stílusba való sikeres átültetését. A lemezt jól fogadták Délkelet-Ázsiában, Hongkongban pedig már megjelenésének első napján aranylemez lett. , a Konzervatórium professzora dicsérte az albumot, és „a kínai zeneszakma legkitűnőbb művének” nevezte. , a China News Service munkatársa 2012 márciusában „a költészet és a zene tökéletes kombinációjának” nevezte az albumot. Teng elkezdett dolgozni az album folytatásának befejezésén, öt évig munkálkodott a dalszövegeken. A zenei környezet változásai, valamint romló egészségi állapota és egyéb okok miatt azonban nem sikerült megvalósítania vágyát. 1987-ben megjelent ' (我只在乎你, I Only Care About You). Ezt követően romló egészségi állapota miatt alig vett részt nyilvános eseményeken. 1989-ben fellépett Párizsban a téri tüntetések idején, hogy kifejezze támogatását a diákok felé. 1989. május 27-én mintegy ember vett részt a Hongkongban rendezett, Concert for Democracy in China című koncerten, ahol Teng előadta a ' (家在山那邊, My Home Is on the Other Side of the Mountain) című dalt. Teng soha nem lépett fel a szárazföldi Kínában. Egy 1980-as televíziós koncertjén megkérdezték a lehetőségről, mire azt válaszolta, az akkor fog megtörténni, ha Kínában bevezetik a három népi elvet, azaz vagy demokráciává válik Kína, vagy Tajvan égisze alatt egyesül a két ország. ### Hongkongi pályafutása Teresa Teng 1975-ben a hongkongi Polygram Records kiadásában megjelentette ' (島國之情歌: 再見, 我的愛人, Island Love Songs: Goodbye My Love) című albumát, mellyel elnyerte a Ten-Star-díjat és egy musicalfilm forgatásának lehetőségét. A lemez platina lett Hongkongban. 1976-ban adta első koncertjét a városban, a következő öt évben többször is fellépett itt. 1978-ban a Greatest Hits válogatáslemeze, és az Island Love Songs 3 lemeze is elnyerte a Golden Album-díjat. Első kantoni nyelvű lemeze, a ' (勢不兩立) 1980-ban jelent meg és az év egyik legtöbbet eladott lemeze volt, platina lett. A lemezről kimásolt ' (忘記他) című kislemez a korszak egyik leghíresebb kantopopdala volt. Az 1980-as évek elejére már mindenki ismerte Hongkongban, 1983-as ' (漫步人生路) című albuma az előzőnél is nagyobb sikert aratott. Ez volt egymás után az ötödik lemeze, mely platina lett, ezzel rekordot döntött Hongkongban. Népszerűsége csúcsán járt ekkor a városállamban, hat teltházas koncertet adott a Coliseumban, összesen mintegy százezer ember előtt. 1983. december 29. és 1984. január 3-a között tartotta az A Billion Applause Concert című koncertsorozatát, pályafutása 15. évfordulójának alkalmából. Egy évvel később a hongkongi PolyGram emlékmedált ajándékozott neki ötmillió eladott lemeze után. ### Japán pályafutása thumb\|306x306px\|Teng az Egyesült Államokban, nem sokkal azután, hogy kiutasították Japánból Teng 1973-ban jelent meg először a japán piacon, első japán nyelvű kislemeze Konja kasira akasira (今夜かしら明かしら; Hepburn: Kon'ya kashira akashi-ra^?) címmel 1974. március 1-jén jelent meg, de csak 75. lett az Oricon listáján, mintegy eladott példánnyal. A kiadója már azon volt, hogy felhagy a lemezei kiadásával. Ázsiai hírnevét tekintve azonban végül mégis úgy döntöttek, két-három kislemezzel még megpróbálkoznak a helyi piacon. Július 1-jén jelent meg Kúkó (空港; Hepburn: Kūkō^?) című kislemeze, amelyből viszont példány fogyott. Több sikeres dala is megjelent ezt követően. 1979-ben rajtakapták, hogy hamis indonéz útlevéllel próbált Japánba utazni, kiutasították és egy évre megtiltották számára a belépést. 1984\. január 24-én jelent csak meg újabb kislemeze Japánban, Cugunai (つぐない; Hepburn: Tsugunai^?) címmel. Eleinte nem nagyon fogyott, egy hónap után azonban elkezdték elkapkodni, és hét hónappal később már 8. volt az Oricon slágerlistáján, a Japan Cable Broadcasting slágerlistáján pedig első helyet ért el. Év végére a -et is meghaladta az eladás, majd tovább emelkedett egymillió példányig. A Japan Cable Awards díjkiosztón az év énekese lett, a kislemez pedig a legnépszerűbb dal díját vitte el. 1985 elején Aidzsin (愛人; Hepburn: Aijin^?) című dala első volt az Oriconon, és tizennégy hétig vezette a slágerlistákat, több mint 1,5 millió eladott példánnyal. Újra elnyerte az év énekese díjat, majd meghívták a Kóhaku uta gasszen műsorba, ami nagy elismerést jelentett akkoriban az előadók számára. 1986 februárjában újabb kislemeze látott napvilágot, Toki no nagare ni mi o makasze (時の流れに身をまかせ; Hepburn: Toki no Nagare ni Mi o Makase^?) címmel. Ez a dal is slágerlistaelső lett, összeladása meghaladta a 2,5 milliót Ázsiában, Teng pedig ismét elnyerte a Japan Cable Awardot, ezzel az első és egyetlen külföldi előadó lett, akit három egymást követő évben díjaztak. Újra fellépett a Kóhakuban is. Az énekesnő az utolsó japán szólókoncertjét 1985-ben adta az NHK Hallban. ### A hadsereg énekesnője Teresa Tenget Tajvan egyik legnagyobb kulturális exportjaként tartották számon, így amikor hamis indonéz útlevele miatt 1979-ben kiutasították Japánból, azt Tajvanon sem nézték jó szemmel. Egy évvel később hazatérhetett Tajvanra, azzal a feltétellel, hogy együttműködik a kormánnyal. Teng apja katona volt, az énekesnő egész karrierje során fellépett katonák előtt, most újra ezt tette, a bevételeit pedig jótékonysági célokra ajánlotta fel. 1981 augusztusában egy hónapig szórakoztatta a hazai katonákat, országos turnén. Koncerteket adott tábornokoknak és magas rangú tiszteknek is. Ezen fellépéseit a nemzeti televízió is közvetítette, „Teresa Teng a frontvonalon” címmel. A kormány „patrióta művész” medállal tüntette ki. Beceneve „a katonák kedvese” lett. 1988-ban halálával véget ért a statárium, Teng azonban az 1990-es évek elején újra visszatért a katonai szórakoztatáshoz, utoljára 1994-ben lépett fel. ### Zenei inspirációi Tengre saját elmondása szerint nagy hatással voltak a kínai népdalok, melyeket gyerekkorában hallgatott. Édesapja kedvelte a pekingi operát, édesanyja pedig a operát, ezek is nagy hatást gyakoroltak rá. Édesanyja eljárt vele az operaházba, és bátorította, hogy ebben a stílusban énekeljen, daloskönyveket vett neki. Emellett hatással volt rá a (kínai népdalokat dzsesszel és hollywoodi filmzenével ötvöző, az 1920-as évek Sanghajából származó stílus) is. ## Jótékonysági munkája Teng nagyon fiatalon kezdett jótékonysági fellépéseket adni. Egyik első fellépése 1968. augusztus 17-én volt, amikor a tajpeji Hallban rendezett jótékonysági vásáron énekelt a fülöp-szigeteki földrengés károsultjainak megsegítésére. A következő évben Yusof Ishak szingapúri elnök felesége meghívta egy jótékonysági előadásra a szingapúri nemzeti operaházba. Ugyanebben az évben fellépett a szingapúri hatóságok által rendezett Ten-Star jótékonysági előadáson. 1971-ben ő lett a valaha volt legfiatalabb személy, aki elnyerte a hongkongi művészeti aukció Jótékonysági Királynője címet. 1973. június 8-án Szingapúrban részt vett a Far East Top Ten Stars Charity Gala-n, négy koncertet adott, és dollárt gyűjtött, amit rászoruló diákok ösztöndíjára fordítottak. Teng az 1970-es évek folyamán Szingapúrban, Tajvanon és Hongkongban folytatta a jótékonysági célú fellépéseket. 1980-ban több mint egymillió dollárt gyűjtött a hongkongi Kórház számára, és a tajvani fellépéséből származó bevételt az ország nemzeti alapjának adományozta. 1982 januárjában az énekesnő koncertet adott a hongkongi Queen Elizabeth Stadionban, és az első bevételeket jótékonysági célokra fordította; augusztusban tajvani új dollárt adományozott egy észak-thaiföldi falu víztornyának építésére, egy ivóvízrendszer kiépítéséhez. 1985-ben Teng szólókoncertet adott a tokiói NHK Hallban, Japánban, amelynek bevételét jótékonysági célokra ajánlotta fel. 1991 júliusában Hongkongba utazott, hogy részt vegyen az ATV Love for East China katasztrófasegély-programjában, mint különleges fellépővendég, adományokat gyűjteni. Teng 1994-ben adta utolsó fellépését Tajvanon, egy évvel váratlan halála előtt. ## Magánélete thumb\|Teng gyerekkori otthona in a megyei ban, Tajvanon Anyai nagyanyjához, Mary Changhoz (, 張守鑫) hasonlóan Teresa Tenget római katolikusnak nevelték. Gyermekként sokat játszott a i Szent József templomnál, ahol megkeresztelték. 1971-ben ismerkedett meg egy maláj papírgyárossal, Lin Zhenfával. A férfi 1976-ban, szívrohamban halt meg. Teng 1980-ban ismerkedett meg a Hollywoodban forgató Jackie Channel. Kapcsolatuk nem tartott sokáig, személyiségük különbözősége miatt szakítottak. 1981-ben egy újabb maláj üzletember lett a párja, Beau Kuok, a multimilliárdos Robert Kuok fia. 1982-ben el is jegyezték egymást, de Teng szakított a férfival, mert a házassági szerződés szerint abba kellett volna hagynia az énekesnői karrierjét. Teng 1990-ben, Franciaországban ismerkedett meg a nála 15 évvel fiatalabb fényképésszel, Paullal. Öt évig, az énekesnő haláláig éltek együtt. ## Halála és temetése thumb\|Teresa Teng sírja Teresa Teng 1995. május 8-án hunyt el, a hivatalos közlemény szerint asztmában, bár thai orvosok szerint valószínűleg szívinfarktus okozta a halálát, miközben Thaiföldön nyaralt. Mivel a családja és az élettársa sem kívánt boncolást végeztetni, ezt a feltételezést nem lehetett alátámasztani. Az énekesnő az év eleje óta légzési nehézségekre panaszkodott. A Billboard nekrológja szerint halálát egész Ázsia veszteségként élte meg. Állami temetést kapott, é után a legnagyobbat. Koporsóját a nemzeti zászlóval takarták le. Több mint ember érkezett a búcsúztatására. Temetését több ázsiai országban közvetítették a televíziók, a tajvani, hongkongi és kínai rádiók pedig két napig a dalait játszották. Egynapos nemzeti gyászt rendeltek el, a temetésen miniszterelnök is részt vett. Posztumusz kitüntették a honvédelmi minisztérium civileknek adható legmagasabb kitüntetésével, a tengerentúli kínai kapcsolatok minisztériumának kitüntetésével, valamint elnöki dicséretben részesült. A tajpej megyei (ma ) magántemetőben helyezték nyugalomra, domboldali sírban. A család a nevet adta a sírnak, mivel Teng nevében az egyik írásjegynek ez a másik olvasata. A sírhelynél áll Teng aranyszínű szobra, valamint egy földbe süllyesztett elektronikus zongorabillentyűzet, melyet rálépéssel lehet megszólaltatni. A sír mellett egy kősztélé áll, melyre a következő mondatot vésték: „Itt nyugszik egy szupersztár, aki egész életét az éneklésnek szentelte.” ## Értékelése és hatása thumb\|Teng Los Angeles-i otthonában, 1980-ban Teresa Tenget az egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású ázsiai zenei és popkulturális ikonként tartják számon. Nem csak a zenére volt befolyással, de a politikai és a kulturális szférára is. Mivel több nyelven is énekelt, Ázsia minden területére elért a zenéje, regionális sztárrá vált. Tenget az 1970-es és 1980-as évekbeli fénykorában a világ egyik legnagyobb énekesnőjeként tartották számon, többnyelvű dalok széles repertoárjával bírt. Egyesek felvilágosítóként és a kínai énekes-előadóművészet és a modern könnyűzene úttörőjeként tartják számon. A 20. század második felében és azt követően az ázsiai könnyűzenére és a kínai kulturális szférára gyakorolt erőteljes hatása miatt Ázsia első popszupersztárjaként tartják számon. Tenget a Time magazin 1986-ban a világ hét legnagyszerűbb énekesnője közé választotta, 1997-ben az NHK által készített felmérésen Toki no nagare ni mi o makasze című dalát a 100 legnagyobb japán sláger listáján a 16. helyre sorolták. A ' című dala egy 1999-es rádiós felmérésen minden idők legjobb kínai dala lett Hongkongban. 2009-ben egy kínai kormányzati portál által szervezett szavazáson 8,5 millióan választották meg „Kína legbefolyásosabb kulturális személyiségének 1949 óta”. 2010-ben, a nemzetközi nőnap alkalmából kínai sajtóorgánumok „a modern Kína legbefolyásosabb nőjének” választották meg. Ugyanebben az évben a CNN az elmúlt 50 év 20 legnagyobb hatású zenészeként nevezte meg. Számos művész nyilatkozott úgy, hogy hatással volt rájuk Teng művészete, többek között Faye Wong, Jay Chou, Jane Zhang, , Nisikiori Kazukijo a Sónentai együttesből, Murakami Tecuja a Gospellersből, Akimoto Dzsunko, Nacukava Rimi, író és kritikus, Pei Xu író, költő; Hirokane Kensi mangaka, filmrendező, vagy éppen Jian Guo festő, szobrász. ### Hatása Kínában Az 1980-as évek előtt csaknem három évtizeden keresztül a külföldi zene és művészet tiltott volt a szárazföldi Kínában, a szerelmes dalok gyakorlatilag ismeretlenek voltak, jobbára politikai tartalmú és vörös érzelmű dalok uralták az ország kultúráját. Ezek általában forradalmi mintaoperák voltak, amelyeket a párt és a katonaság felvidítására adtak elő. , neves kínai zenekritikus szerint az időszak zenei stílusa „túlságosan férfias volt, és hiányzott belőle a nőiesség”. Az emberektől megtagadták az alapvető emberi érzelmek és kifejezési módok egész sorát. Teng különböző zenei stílusokkal dolgozott, a kínai elemeket nyugati stílusú poppal és dzsesszes kompozíciókkal integrálta, megnyitva az utat a későbbi generációk zenei alkotásai előtt. A zenészek elkezdték tanulmányozni a külföldi kazetták és magnók segítségével a kontinensre érkező új zenei formákat, például a hangszerelést és az énekstílust. Teng lett a zeneszerzők egyik korai útmutatója arra vonatkozóan, hogyan kell népszerű dalokhoz zenét hangszerelni, és számos zenész kezdte Teng stílusát utánozni. Teng hatásának másik aspektusa az úgynevezett ' (气声唱法, „levegős éneklés”) énekstílus megalapozása volt. Ezt megelőzően az autentikus népdaléneklés mellett a kínaiaknak volt egyfajta „nemzeti” énekstílusa is, a bel canto és a népdaléneklés között. Teng által meghonosított énekstílust később „populáris éneklésnek” nevezték el. Teng dalai a témák széles skáláját dolgozták fel, leginkább a szerelemre és az emberi kapcsolatokra koncentráltak − az akkoriban a szárazföldi kínai kultúrából leginkább hiányzó elemekre. 1970-es évek elejére, ahogy a rádiótulajdonosok aránya kezdett növekedni, különösen az olcsó és hordozható tranzisztoros modelleké, Teng zenéje is előtérbe került. író egyfajta izgalomként és szélsőséges függőségként emlékezett vissza arra, hogy 1975-ben hallotta először az énekesnő zenéjét, és barátaival odanyomta a fülét a rövidhullámú rádió fakeretéhez, hogy hallhassa a hangját. 1977-ben a ' (ismert angol címén The Moon Represents My Heart) című dala az első külföldi dalok között volt, amelyeknek sikerült bejutni Kínába. Az elkövetkező évtizedben Teng dalai forradalmasították a kínai populáris kultúrát, és vége szakadt a kínai kultúra és társadalom feletti rendkívül szoros ellenőrzésnek. , Tajvanon élő, ujgur származású politikai kommentátor szerint a Teng dalait hallgató fiatalokban felébredt a vágy a szabadság iránt. „A kínaiak számára nagyszerű ember volt. Ha elhozta Kínának a gazdasági szabadságot, akkor [] a test felszabadítását és a szabad gondolkodást hozta el Kínának.” `Nobel-békedíjas irodalmár szerint „Teng romantikus dalai újra felébresztették lágy központunkat, lebontva »forradalmi akaratunk« öntöttvas vázát, megolvasztva hideg, érzéketlen szívünket, és felszabadítva régóta elfojtott emberi szelídségünket és gyengédségünket.” filmrendező hasonlóan vélekedett:` A kínai zeneipar fejlődéséhez való hozzájárulásáról a Sanlian Life Weeklyben azt írta: „Teng nemcsak a könnyűzene fejlődésének úttörője volt, hanem az akkori audio-videó cégek gyors fejlődését is ösztönözte.” Szerinte a kazetták hallgatása az egyik fő kulturális tevékenység volt, és bár ezek luxuscikknek számítottak, ez nem akadályozta meg az átlagembereket abban, hogy megvásárolják. 1979-ben a szárazföldi Kínában csak néhány audio-videó forgalmazó cég volt. Ez a szám 1982-re 300-ra nőtt; az újságíró szerint Teng zenéje úttörő szerepet játszott ebben a változásban. ### Hatása a kínai nyelvű régión kívül thumb\|Teng a New York-i Lincoln Centerben lép fel 1980-ban Teresa Teng Japánban, Délkelet-Ázsiában és valamennyire Dél-Ázsiában is népszerű volt, míg Hongongban, Tajvanon, Kínában és Japánban valóságos kultusza alakult ki. A nyelvi korlátokat áttörve az egyik első olyan művész volt, akit más kultúrák is elfogadtak, ezzel megnyitva az utat más ázsiai művészek számára is a nemzetközi piacon. Dalait több száz énekes dolgozta fel világszerte, többek között Jon Bon Jovi, Faye Wong, Leslie Cheung, Siti Nurhaliza, Shila Amzah, Katherine Jenkins, , David Archuleta, Agnes Monica, Nana Mouskouri, Kenny G vagy éppen Carl Doy. Számos nemzetközi filmben is felhasználták a dalait, ilyen például a Csúcsformában 2., a Játsz/ma, a Lángoló börtön, az A sárkány éve, az Az elárult sziget, a Gomorra, vagy a Kőgazdag ázsiaiak. Teng az 1970-es évek közepétől Japánban is nagy sikereket ért el. A Nippon és a Billboard beszámolói szerint a Teng az általa előadott kajókjoku dalok segítségével összekötötte Japánt Kelet- és Délkelet-Ázsia nagy részével; a dalok egy részét később mandarinra is lefordították. 2007-ben bekerült a japán Koga Maszao Zenei Múzeum Popzenei Hírességek Csarnokába, egyedüli külföldi előadóként. 2015-ben Tada Akira a Nikkei Asia újságban így emlékezett meg az énekesnőről: „Ázsia az elmúlt húsz évben jelentős változásokon ment keresztül, az emberek, áruk és információk áramlása jelentősen megnőtt. Ugyanakkor új politikai súrlódások alakultak ki. Teng, akit még most is szeretnek nemzeti és etnikai határokon túl, továbbra is az Ázsiát dalokon át egyesítő hangként ragyog.” A The Guardian 2018-ban úgy vélte, Teresa Teng hangja éppen olyan ikonikus keleten, mint Elvis Presleyé nyugaton. Andrew N. Weintraub és Bart Barendregt úgy jellemezte az énekesnőt, mint „az interázsiai modernitás modelljét, akinek hangja átlépte a nyelvi, nemzeti és generációs határokat”, míg John F. Copper szerint Teng a maga idejében „a világ valaha volt leghallgatottabb énekesnője” volt. ## Emlékezete thumb\|1996 os tuvai bélyeg Teng arcképével Még halálának évében megjelent egy tribute album, A Tribute to Teresa Teng címmel, melyen kínai rockegyüttesek dolgozták fel a dalait. 1996-ban Peter Chan ' című filmjében számos Teng-dal szerepelt, a címét is az énekesnő egyik daláról kapta. A film számos díjat nyert a Hongkongi Nemzetközi Filmfesztiválon, a Seattle-i Filmfesztiválon pedig közönségdíjat kapott. 2002 májusában viaszszobrot állítottak Tengnek a hongkongi Madame Tussaud panoptikumban. Ugyanebben az évben szobrot kapott a sanghaji Kert parkban. Hongkongi háza a Carmel úton népszerű látványosság lett, 2004-ben a házat eladták, mintegy 32 millió hongkongi dollárért azzal a céllal, hogy később Sanghajban múzeumot nyissanak a pénzből. Utoljára 2004. január 29-én, Teng születésnapján nyitották meg a házat a rajongók előtt. 2007-ben a japán TV Asahi Teresa Teng monogatari (テレサ・テン物語^?) címmel sorozatot vetített az énekesnőről, Kimura Josino alakította Tenget. 2015-ben a tartománybeli ban a megyei önkormányzat „ falut” (丽君小镇) hozott létre az emlékére. Ennek keretében felújították ősei otthonát; a területen pedig mindenhol Teng dalai szólnak. Egy függőkert és egy művészeti központ is található itt, valamint szobrot is emeltek az énekesnőnek. 2018-ban, születésének 65. évfordulóján a Google doodle is megemlékezett róla számos országban. Számos országban adtak ki postabélyeget az arcképével, többek között Pápua Új-Guineában, Timorban, Argentínában, Tuvában, Abháziában, Grenadán, Jakutföldön, Japánban, Bissau-Guineában, Malin, Észak-Koreában, Tajvanon, Hongkongban és Kínában is. ## Díjai és elismerései Válogatott díjai és elismerései: Japán: - 1974: 16. Japan Record Awards: Új előadó díj: Kúkó (空港; Hepburn: Kūkō^?) c. dalért - Japan Cable Awards: Nagydíj - 1984: Cugunai (つぐない; Hepburn: Tsugunai^?)) c. dalért - 1985: Aidzsin (愛人; Hepburn: Aijin^?) c. dalért - 1986 Toki no nagare ni mi o makasze (時の流れに身をまかせ; Hepburn: Toki no Nagare ni Mi o Makase^?) - 1986: 28. Japan Record Awards: Arany díj: Toki no nagare ni mi o makasze c. dalért - 1987: Japan Cable Awards: Kiemelkedő sztár díj: Vakare no jokan (別れの予感; Hepburn: Wakare no Yokan^?) c. dalért - 1987, 1988: The Cable Radio zenei díj a Vakare no jokan c. dalért - 1995: The Cable Radio különdíj (有線功労賞) három egymás után nagydíjért Tajvan: - 1980: 15. Golden Bell Awards: Legjobb énekesnő Hongkong - 1978: RTHK Top 10 Aranydal-díj: ' (小村之戀) c. dalért - 1995: Aranytű-díj (Golden Needle Award) (posztumusz) ## Fordítás [1953-ban született személyek](Kategória:1953-ban_született_személyek "wikilink") [1995-ben elhunyt személyek](Kategória:1995-ben_elhunyt_személyek "wikilink") [Tajvani énekesek](Kategória:Tajvani_énekesek "wikilink") [Tajvani nők](Kategória:Tajvani_nők "wikilink") [Mandopopénekesek](Kategória:Mandopopénekesek "wikilink")

MiG–23

A Mikojan–Gurjevics MiG–23 (Микоян–Гуревич МиГ–23) egyhajtóműves, változtatható szárnynyilazású harmadik generációs vadászrepülőgép, melyet a Szovjetunióban fejlesztettek ki, elsősorban a MiG–21 repülőgépek leváltására. Nagy számban gyártották és exportálták. Bonyolult üzemeltethetősége és baleset-veszélyessége miatt ma már csak néhány harmadik világbeli és volt szovjet tagállamban áll szolgálatban. A Magyar Légierőben 1979 és 1997 között állt hadrendben, ezen idő alatt a beszerzett 16 repülőgépből öt zuhant le, öt pilóta halálát okozva. A Szovjet Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának hazánkban állomásozó egységei 1975-től kivonásukig több ezrednyi MiG–23-ast üzemeltettek Magyarországon, ezek egy része nukleáris fegyverekkel is felszerelhető volt. A Szovjetunióban a MiG–29 típussal váltották le. A MiG–23 bázisán fejlesztették ki a MiG–27 vadászbombázó változatot, melynek fedélzeti elektronikája, kisebb mértékben szerkezete és fegyverzete tér el az eredeti repülőgépétől. ## Történet Az 1950-es évek közepére kifejlesztett MiG–21 repülési teljesítménye megfelelt a kor követelményeinek, azonban számos gyenge pontja volt, melyet utódján terveztek kijavítani, melynek fejlesztését, a hidegháború logikájának megfelelően, azonnal elkezdték. Az új repülőgépnek lényegesen jobb fel- és leszállótulajdonságokkal kellett rendelkeznie, mint a MiG–21-esnek, mert a harmadik világháborúban a repülőterek a legfontosabb célpontok között lévén, hamar elpusztultak volna. A MiG–21 hatótávolságával sem voltak megelégedve, gyenge avionikája és a kis mennyiségű szállítható fegyverzete miatt egyes változatait „szuperszonikus sportrepülőgépnek” becézték. A repülőgép továbbfejlesztését a jól bevált módszerrel, az előző repülőgépből kiindulva képzelték el. ### A Je–8, avagy a szuper-MiG–21 Az első, utódnak szánt repülőgép a szovjet repülőgépgyártás egyik legszebb gyártmánya, a Je–8 volt. 1962-re készült el, és csak a gép első fele tért el az eredeti 21-estől, az viszont alaposan. Az orrába épített levegő-beömlőnyílást áthelyezték a törzs alá, kísértetiesen hasonlóan a jóval későbbi Eurofighterhez, az orrban egy sokkal nagyobb rádiólokátor kupoláját helyezték el. Az orr-rész két oldalára, a pilótakabin vonala előtt, egy kacsaszárnyat szereltek fel (a 21-es vízszintes vezérsíkjait meghagyták). A gépnek két prototípusa épült, több felszállást is végeztek vele, de számos technikai nehézséget nem tudtak megoldani. 1962. szeptember 11-én, az egyik repülés során, a szintén fejlesztés alatt álló, különleges kialakítású Tumanszkij R–21F–300 hajtómű felrobbant, a kor leghíresebb szovjet berepülőpilótája, Georgij Konsztantyinovics Moszolov, bár katapultált, súlyos sérüléseket szenvedett (többször újra kellett éleszteni), nem repülhetett többet. A gép fejlesztését ezután leállították. ### 23–01, MiG–23PD A MiG–23 következő, később zsákutcába jutó változata az emelőhajtóművekkel felszerelt 23-01 kísérleti repülőgép volt. Az először átépített MiG–21-esen kipróbált elrendezés szerint a gép törzsébe függőlegesen emelőhajtóműveket építettek, amely lehetővé tette a fel és leszállást rövid futópályákról. Repülés közben az emelőhajtóműveket nem használták. A 23–01, a MiG–21-hez hasonlóan, deltaszárnyú repülőgép volt, a félkör alakú levegő-beömlőnyílásokat a törzs két oldalán helyezték el, a Mirage III-hoz hasonlóan. A típus első felszállását 1967. április 3-án Pjotr Osztapenko pilótával teljesítette. A gép le- és felszállás közben nagyon nehezen kezelhető volt, repülés közben az emelőhajtóművek fölösleges terhet jelentettek, a programot hamar, mindössze 14 repülés után leállították. Az 1968-as Domogyedovói repülőnapon még repült, a Nyugat félrevezetésére, ahol az ASCC a „Faithless” kódnevet osztotta ki a gépnek. ### 23–11, Je–231 A változtatható szárnynyilazású prototípust a Moszkva külvárosában lévő Znamja Truda gyárban építették meg, ahonnan közúton szállították a zsukovszkiji repülőtérre. 1967. június 10-én repült először, Alekszandr Fedotov irányításával, akkor még csak a legkisebb nyilazási szögbe állított szárnyakkal, felszálló konfigurációban. Már július 9-én, a második repülésen kipróbálták a teljes szárnynyilazási tartományt, a harmadikon pedig már a hangsebességet is átlépték. A gépet, mindössze 13 repülés után, szintén bemutatták Domogyedovóban, nem is akárhogyan: orsózás közben változtatta a jobb láthatóság céljából élénkpirosra festett szárnyainak nyilazási szögét. További hat prototípus és két statikus tesztpéldány épült, ezek jellegzetessége volt, hogy a törzsük alatt is hordozhatták az R–23 rakétákat, melynek szárnyai a törzsben kialakított résekben fértek csak el, emiatt katapultos indítóberendezéssel taszították el a géptől őket az indítás előtti pillanatban. Az első prototípuson a vízszintes vezérsíkok belépőélének fölső részén fixen elhelyezett orrsegédszárnyat alakítottak ki, mely a gép farokrészét lenyomva, lefelé irányuló erőt létrehozva segített a felszálláskor az orr elemelésében, ezt a megoldást később már nem alkalmazták. A repülőgép nagyon gyorsan, 1969-ben gyártásba került. ## Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok A MiG–23 vállszárnyas, változtatható szárnynyilazású, egy hajtóműves repülőgép. Szerkezeti elemeinek viszonylag nagy része acélból készült, emiatt a repülőgép tömege viszonylag nagy. Ennek ellenére a sárkány élettartama még a szovjet átlaghoz képest is meglepően alacsony, 1500 repült óra vagy 17 naptári év (az F–16 Fighting Falcon tervezett élettartama például 4-8000 repült óra). A szárnyak nyilazási szöge 16°-on (fel- és leszálláshoz), 45°-on (útvonalrepüléshez) és 72°-on (szuperszonikus repüléshez) rögzíthető (az utolsó változatokon volt egy negyedik, 33°-os állás is, melyet manőverező légiharcra alkalmaztak, de csak tapasztalt pilóták tudták kihasználni), nem automatizált. A félszárnyak belépőélén maximum 20°-ra kitéríthető orrsegédszárnyat, a kilépőéleken a félszárnyak teljes hosszában fékszárnyat helyeztek el, mely felszállásnál 25°-ra, leszállásnál 50°-ra téríthető ki. A vízszintes vezérsík teljes egészében elforgatható, magassági kormányként szolgál, emellett aszimmetrikusan kitérítve ellátja a csűrők feladatát is, ebben kis sebességű repülésnél a félszárnyak felső felületén elhelyezett áramlásrontó lapok is segítenek. A függőleges vezérsíkon helyezték el az oldalkormányt, a törzs alsó részén az iránytartás javítására pótvezérsíkot helyeztek el, amit csak a levegőben lehet lenyitni, mert a földön leérne. A függőleges vezérsík tövében fékernyőkonténer van. A törzs hátsó részén, szimmetrikusan, négy törzsféklapot helyeztek el. A futómű hárompontos, tricikli elrendezésű. A kétkerekű orrfutó hátrafelé, a főfutók egy bonyolult mechanizmussal oldalra, a törzsbe csukódnak be. A gép orrában, nagyméretű kupola alatt helyezték el a Szapfir–23 (NATO-kód: High Lark) rádiólokátort, az orr alatt a TP–23 Szpektr infravörös érzékelőt. A pilótakabin hagyományos kialakítású, hátrafelé nyíló tetővel, különösen hátrafelé rossz kilátással. A pilóta KM–1 típusú katapultülésben ül. A törzs két oldalán helyezték el a nagy méretű, állítható keresztmetszetű (a sebesség növekedésével a levegő beömlő keresztmetszetét célszerű csökkenteni a jobb hatásfok és a biztosabb működés érdekében), szögletes levegő-beömlőnyílásokat, ezek érdekessége, hogy szinte az utolsó csavarig megegyeznek az amerikai F–4 Phantom II repülőgépen alkalmazottakkal. A törzsbe egy Tumanszkij R–27 F–300 utánégetős gázturbinás sugárhajtóművet építettek, melynek tolóereje 68,0 kN, utánégetéssel 78,5 kN. A repülőgépen összesen hét fegyverfelfüggesztő pontot alakítottak ki (a MiG–27 változaton kilencet), kettőt-kettőt a félszárnyak mozgó része alatt (ezekre csak a 16°-os nyilazásnál függeszthető egy-egy nem ledobható tüzelőanyag-póttartály), a félszárnyak töve része alatt, valamint hármat a törzs alatt. A törzs alatt, az újratöltéshez lesüllyeszthető gondolában helyezték el a GS–23L kétcsövű gépágyút. ## Fegyverzet A repülőgépen eredetileg négy fegyverfelfüggesztő pontot alakítottak ki, ezt a MiG–23SZM-en egy, a MiG–23M-en még további két, a tüzelőanyag-póttartályok hordozására szolgáló csomóponttal egészítették ki. A bombázó változatokon a törzs hátsó része alatt két további csomópont volt, kizárólag bombák függesztésére. A törzs középvonala alatt egy kétcsövű GS–23L gépágyú volt beépítve, 200 lőszerrel. A gépágyút, az újratöltés egyszerűsítésére, a tárral együtt, egy egységben a gépből ki lehetett szerelni. ### Légiharc-rakéták A szárnytő alatti csomópontra függeszthették a korai, a kétüléses gépeken és a MiG–23MSZ exportváltozatokon az R–3SZ, R–13, a többi gépen R–23R, R–23T, a MiG–23ML-től az R–24R és R–24T közép-hatótávolságú légiharc-rakétákat. A törzs alatti két csomópontra R–3SZ, R–13, a MiG–23M-től R–60 rakétákat. Az R–60-asokhoz később dupla indítósínt is készítettek, így a gépenként hordozható mennyiség négy rakétára nőtt. A MiG–23MLD-k az 1980-as évek közepétől hordozhatták a negyedik generációs harci repülőgépek számára kifejlesztett, nagy manőverező képességű R–73-ast is, igaz, minden képességét nem tudták kihasználni. ## Típusváltozatok ### Első generáció #### MiG–23SZ Flogger–A A MiG–23 első hadrendbe állított változata (серийный, szerijnij, azaz sorozat-, 23–21, 23–21SZ, 22-es gyártmány), 60 darabos sorozatot gyártottak belőle, elsősorban a csapatpróbák lefolytatására. Az alapváltozat számos berendezése hiányzott, többek között a rádiólokátor sem készült el időre, ezért a MiG–21bisz RP–22SZM lokátorát építették be, egy kisebb orrkúp mögé. A korszerűbb lokátor hiánya miatt a későbbi változatokon alkalmazott HUD-ot sem építették be, fegyverzete az R–13-as légiharc-rakétákra korlátozódott. Problémák voltak a nagy állásszögű repüléssel, a fékernyő néha repülés közben is kinyílt, a főfutó nyomtávja túl keskeny volt. Manőverező légi harcban pedig néha a MiG–21 is le tudta győzni. A géppel sok baleset történt, alacsony hadrafoghatósága miatt éles feladatokat nem kapott, hamar, összesen mintegy 1300 felszállás után, lecserélték a típus korszerűbb változataira, a túlélő példányokat, a kiszerelt lokátor helyett ballaszttal az orrban, kiképzésre használták. #### MiG–23, MiG–23SZM Az alaptípust néha nevezik MiG–23-nak, MiG–23SZM-nek vagy MiG–23–1971-nek is. Beépítették az időközben elkészült, de még mindig problémákkal küszködő Szapfir–23L (Сапфир-23Л) lokátort, ennek AP–23D HUD-jával, és a TP–23 Szpektr infravörös érzékelőt (felderítési távolsága tiszta időben körülbelül 20 km volt). A törzs középvonala alatt fegyverfelfüggesztő csomópontot létesítettek ledobható tüzelőanyag-póttartály számára. Finomítottak a gép aerodinamikai kialakításán: megnövelték a függőleges vezérsíkot, végleges helyükre kerültek a törzsféklapok, megnövelték a szárnyat. A 20%-kal nagyobb felületet a húrhossz növelésével érték el, ekkor jelent meg a szárnybekötésnél a belépőélen látható jellegzetes örvény keltő fogazás. A módosult geometria miatt más is megváltozott, 2°40'-cel a szárnynyilazás, az új értékek 18°40', 47°40' és 74°40' lettek, de ezt nem tüntették fel sehol, a műszereken is a régi adatok maradtak. Az orrsegédszárnyat elhagyták a nagyobb szárnyfelület miatt. A gép továbbra sem volt könnyen repülhető, különösen nagy állásszögeken, emellett újabb, komoly szerkezeti problémákra is fény derült. A törzsközéprésszel integrált teherviselő tüzelőanyag-tartály nem megfelelő méretezése miatt az egyik gép 1972. március 14-én egy 7,3 g túlterhelésű manőverben darabokra szakadt (a pilóta, Aviard Fasztovec, sikeresen katapultált). Összesen mintegy 100 példányt építettek, de 1978-ra ezeket is kivonták az első vonalbeli szolgálatból, és gyakorlásra használták. #### MiG–23M Flogger–B Az előszéria-gépek sikertelensége miatt a Mikojan-Gurjevics tervezőiroda hatalmas nyomás alatt fejlesztette a következő változatot, a MiG–23M-et (23–11M), így az már 1972 júniusában felszállhatott, 1973-ra pedig rendszerbe állhatott. Hajtóműve a korszerűsített R–29–300 volt, 81,8/113,4 kN tolóerővel, szárnyait újra lecserélték. Az orrsegédszárnyak eltávolítása rossz gondolatnak bizonyult, ezeket visszaépítették, és kialakították rajtuk a 800 literes áttelepülő (nem ledobható) póttartályok rögzítési csomópontjait, amelyeket csak a 17°-os szárnynyilazásnál lehetett használni. A pilótakabin tetejének keretére visszapillantó tükröket szereltek, ez valamennyit javított a nagyon rossz kilátáson hátrafelé. Az avionika korszerűsítése tartalmazta a SZAU–23 robotpilótát és a Poljot–1I–23 (Полет-1 И-23) navigációs rendszert. A katapultülést zéró-zéró képességű KM–3-ra cserélték. A rádiólokátor a végleges Szapfir–23D, később a Szapfir–23D–S (a D-ket később korszerűsítették D–S változatra) impulzusdoppler lokátor lett, a hőn áhított lefelé néző képességgel, 55 km felderítési és 35 km befogási távolsággal (bombázó méretű célra). A berendezés megbízhatatlanságára jellemző, hogy nem volt elképzelhetetlen, hogy két lokátor felderítési távolsága között tízszeres (!) különbség legyen. A rakétafegyverzetben megjelent az R–23R és R–23T közepes hatótávolságú, valamint az R–60 kis hatótávolságú légiharc-rakéta, utóbbiból összesen egy-egy volt függeszthető a törzs alá. A gép földi célok elleni fegyverzetet és harcászati atombombát is hordozhatott, ez utóbbit csak speciális berendezésekkel kiegészítve. A gép alkalmas volt földről irányított elfogásra is, erre a Lazur–SZMA adatátviteli rendszer tette képessé, ez esetben a rendszer a pilótának automatikusan kijelezte az előre számított találkozási ponthoz vezető leggyorsabb útvonalat. Infravörös irányítású rakétákkal támadva a lokátor bekapcsolására sem volt szükség, ami nagyon megnehezítette a gép felderítését. A gép már kielégítette a légierő alapvető elvárásait, de számos rossz tulajdonsága volt: nagy állásszögön továbbra is problematikusan viselkedett, ennek kiküszöbölése érdekében beépítettek egy állásszög határoló rendszert. Ez abban az esetben ha a pilóta kritikus állásszögre húzná a gépet, kiveszi az irányítást az ember kezéből, a pilóta "ellen" dolgozik, ezzel megakadályozza repülőgép lezuhanását. A rendszer működését csak a szokásosnál jóval nagyobb erőkifejtéssel lehet felülbírálni. Ez utóbbi viszont könnyen katasztrófához vezethet. A törzs alóli sínekről indított rakéta égésgázai gyakran leállították a hajtóművet, a szárnybekötés elforduló csomópontja kevés túlterhelést bírt, ez jelentősen korlátozta a gép manőverező képességét, a manőverezési túlterhelések számszerű maximum értékei: Mellső szárny helyzetben 4,5 g, középső szárnyhelyzetben 8 g, szárny állítás közben mindössze 4 g. A karbantartás nagyon bonyolult volt. A MiG–23M-ből és továbbfejlesztett változataiból (MiG–23MF, MSZ) összesen mintegy 1300 darabot gyártottak a Moszkva melletti Znamja Truda gyárban. #### MiG–23MF Flogger–B A MiG–23M kissé egyszerűsített exportváltozata, a Varsói Szerződés tagállamai és a megbízhatóbb fejlődő országok (Kuba, India, Szíria) számára. Magyarország 12 darabot vásárolt. #### MiG–23MSZ Flogger–E A MiG–23M legegyszerűbb változata, megbízhatatlan fejlődő országok számára (Algéria, Egyiptom, Irak, Líbia, Szíria). A lokátor a MiG–21 RP–22SZM lokátora, csak a korszerűtlen R–3SZ és R–13 légiharc-rakétákat használhatja. Egyiptom rá is szolgált a bizalmatlanságra, a Camp David-i béke után meglévő, körülbelül egyszázadnyi MiG–23MSZ-ét, fele-fele arányban az Egyesült Államoknak és Kínának adta, mindkettőnek fegyverekért cserébe. Amerikától, ahol a MiG–23-at YF–113 típusjellel felhasználták az amerikai pilóták képzésére, az Izraeli Légierő akkori fő típusát, az F–4 Phantom II vadászbombázókat kapta meg cserébe. Kína a MiG–23-asokkal szerzett tapasztalatait felhasználta a J–8II vadászgép fejlesztése közben. #### MiG–23UB Flogger–C A kétüléses kiképzőváltozat első repülésére 1970. április 10-én került sor. Az első gépek elnevezése MiG–23U volt, és a MiG–23SZ áttervezésével jöttek létre, a sorozatban gyártott példányok több korszerűsítést megkaptak, többek között az új szárnyakat és az Tumanszkij R–27 hajtóműveket. Az oktatópilóta kabinja az eredeti mögé épült, az avionika helyén, amelynek egy részét az orrba tették át, ahol így a lokátornak sokkal kisebb hely maradt, ezért egy kisebb lokátort, a Szapfir–21-et építettek be, így a gép az R–23-ast és az R–24-est nem alkalmazhatta, a későbbi példányoknál a lokátort nem építették be, ballaszttal helyettesítették. Az oktatópilóta kabinja egyáltalán nem volt kiemelve, ezért egy, a MiG–21-esen már alkalmazott, a futóművel együtt kinyíló periszkópot építettek be a kabintetőbe, így fel- és leszálláskor az oktató is látott előre. Beépítettek egy olyan műszert, amellyel az oktató különféle vészhelyzeteket imitálhatott, valamint egy, a katapultülés felé hajtható szöveternyőt szereltek a mellső pilótafülkébe, amellyel a műszeres repülést szimulálhatták. A gépek sorozatgyártására Irkutszkban került sor, 1978-ig (exportra 1985-ig) gyártották, összesen 769 gép épült. ### Második generáció #### MiG–23ML Flogger–G A MiG–23M csak jelentős kompromisszumokkal váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért haladéktalanul hozzákezdtek a gép továbbfejlesztéséhez. A fejlesztés idején fő hangsúlyt jelentő elfogó tevékenységre alkalmas volt, a manőverező légi harchoz azonban túl lomha, ezért a fő hangsúlyt a felszállótömeg csökkentésére és a manőverezőképesség javítására helyezték. Az új változat prototípusa, a MiG–23ML (легкий, Ljogkij, azaz könnyű, 23–12 gyártmány) 1975. január 21-én repült először. A repülőgép felszállótömegét többek között egy tüzelőanyag-tartály kiépítésével, a függőleges vezérsík előrenyúló tövének megszüntetésével és az orrfutó szárának lerövidítésével sikerült nem kevesebb, mint 1250 kilogrammal lecsökkenteni. Teljesen új hajtómű került a gépbe, a Tumanszkij R–35F–300 (83,28/128 kN), melynek tolóereje nem nőtt ugyan drasztikusan, fogyasztása azonban sokkal kedvezőbb volt, így a gép hatótávolsága nem csökkent a kisebb tüzelőanyag-készlet miatt. Az avionikát is számottevően korszerűsítették, a korszerűsített, könnyebb Szapfir–23ML (N003) lokátort (bombázó ellen már 75–80 km felderítési távolsággal), a 26S1 infravörös érzékelőt, az ASZP–17ML HUD-ot, a Lazur–SZML (Лазурь-СМЛ) adatátviteli rendszert, a Poljot 23–21 navigációs rendszert. A gép aszimmetrikus konfigurációban is hordozhatta az R–23 rakétákat, az egyik oldalon R–23R lokátoros félaktív, a másikon R–23T passzív infravörös önirányítású változatot. Ezekre a csomópontokra GS–23L gépágyúkonténereket is függeszthettek. Beépítettek egy, a megengedett legnagyobb állásszög túllépését megakadályozó rendszert. A korszerűsítéssel sikerült a típus legtöbb problémáját megszüntetni, a szovjet elemzők a gépet jobbnak tartották a (15-20 évvel öregebb) F–4 Phantom II-nél és a Mirage F.1-nél is. Az időközben gyártásba került F–15 Eagle azonban már nagyságrendekkel jobb paraméterekkel rendelkezett. #### MiG–23MLA Flogger–G A MiG–23ML kisebb továbbfejlesztése, a hajtómű és a sárkány változatlanul hagyása mellett, az avionika és a fegyverzet további korszerűsítésen esett át. Az új, Szapfir–23MLA lokátor hatótávolsága és megbízhatósága nőtt. A légiharc-rakétafegyverzetet kiegészítették az R–24 közép-hatótávolságú és a korszerűsített R–60M kis hatótávolságú légiharc-rakétával. A prototípus 1977-ben repült először, gyártásba 1978-ban került. 1981-től készültek a MiG–23MF-et és MSZ-t leváltó exportváltozatai. #### MiG–23P Flogger–G A légierőtől teljesen független Honi Légvédelem (PVO) részére gyártott változat, mellyel az elavult Szu–9 és Szu–11-es repülőgépeket cserélték le. A MiG–23ML változaton alapul, Szapfir–23P (N006, „Ametiszt”) rádiólokátor, SZAU–23P robotpilóta és Lazur–M adatátviteli rendszer segítette az automatikus elfogást. Később fegyverzetüket korszerűsítették, megkapták a MiG–23MLA R–24 és R–60M légiharc-rakétáit. 1978 és 1981 között mintegy 550 példány épült. #### MiG–23MLD Flogger–K A meglévő MiG–23ML és MLA flotta korszerűsítését 1982-ben határozták el, ezen, átépített repülőgépek elnevezése a MiG–23MLD (доработанный, Darabotannij, azaz átdolgozott, 23–18 gyártmány). A gépek orrán, a Pitot-cső két oldalára kis örvénygeneráló lapokat szereltek, javítva a nagy állásszögű repülési tulajdonságokat, hasonló céllal úgynevezett "farkasfogat" alakítottak ki a merev szárnytőrészek belépőélén ahol a szívócsatornákhoz csatlakoznak. Részben ez utóbbi megoldás miatt nőtt a repülőgép légellenállása, ami érezhetően rontotta a transzszonikus és a szuperszonikus sebességtartományban a gyorsulást. A szárnybekötés forgócsapját megerősítették, lehetővé tették a 33°-os szárnynyilazást a manőverező légiharchoz. A MiG–29-ről átvett SZOSZ–3–4 automatikus berendezés megakadályozta, hogy a repülőgéppel olyan manővereket hajtsanak végre, amitől az irányíthatatlanná válik. A törzs alatti pilonra két, KDSZ–23 típusú, hat töltet befogadására alkalmas infracsapda-szóró berendezést szereltek fel. A legtöbb gépre e mellé a törzsvégre két BVP–50–60 típusú, egyenként 60 töltet befogadására alkalmas infracsapda-szórót is felszereltek. Beépítették a Szapfir–23MLA–11 (N008) lokátort, melynek hatótávolsága elérte a 70 kilométert, emellett légi közelharc-üzemmódot is kapott. Felszerelték SZAU–23–18 repülésirányító rendszerrel, a Berjoza (Береза) besugárzásjelzővel, a Klisztron (Клистрон) digitális taktikai rádióval, Parol (Пароль) IFF berendezéssel, valamint feketedobozzal. A gép 1984-től megkapta az R–73 légi közelharc-rakétát, a rakéta hordozására alkalmas példányokat néha MiG–23MLDG-nek nevezték. Bár tervezték, hogy aktív rádióelektronikai zavaróberendezést is beépítenek, ez elmaradt. Mintegy 560 példányt korszerűsítettek a szovjet légierő három javítóbázisán, Kubinkában, Csugujevben és Lvovban. A változatot exportálták Bulgáriába (16 gép) és Szíriába (mintegy 50 gép), de az ML változat sárkányával. #### MiG–23–98 A MiG–23 1990-es évek közepén, exportra tervezett modernizációs csomagja. Lokátora a MiG–21 számára is ajánlott Kopjo (Копье) lett volna, elektronikáját és fegyverzetét korszerűsítették volna. Az MFI–68 típusú folyadékkristályos kijelzőkkel felszerelt pilótakabin kompatibilis lett volna az éjjellátókkal. Tervezték az R–27 és R–77 légiharc-rakéták integrációját a fegyverzetbe. Megrendelők híján a program nem jutott tovább a prototípus stádiumon. ### Csapásmérő változatok A MiG–23 fejlesztése idején a Szovjet Légierő fő csapásmérő típusa a vadászfeladatból kiöregedett MiG–17 és az eredetileg szintén vadászrepülőgépnek tervezett Szu–7B voltak. A gépek leváltására az OKB Szuhoj a Szu–7 továbbfejlesztett, változtatható szárnynyilazású változatát, a Szu–17-est fejlesztette, az RSZK MiG pedig, több lehetőség tanulmányozása után úgy döntött, hogy a fejlesztés alatt álló MiG–23 átépítésével hozza létre a saját csapásmérő repülőgépét, mert ez ígérkezett a legegyszerűbb feladatnak. A negyedik 23–11 prototípust alakították át 1969-ben, ennek neve MiG–23S („Sturmovik”) lett, ennek berepülésével értékes tapasztalatokat szereztek. #### MiG–23B Flogger–F A legelső sorozatgyártott változat a MiG–23B volt, mely a korai vadászváltozatok alapján épült, a kisebb húrhosszú szárnyakkal. Hajtóműve a Ljulka AL–21F volt (76,5/110,0 kN tolóerővel), ez a hajtómű később a Szu–17 és 24 repülőgépek számára készült, a MiG–23 későbbi csapásmérő változatai így a vadászváltozatokhoz hasonlóan a Tumanszkij R29 megfelelő változatait használták. A fő külső eltérés a vadászrepülőgépekhez képest a papucs formájú, előrefelé lejtő, lapos orr, mely a pilótának jobb kilátást tett lehetővé, és kis sebességű repülésnél némi aerodinamikai felhajtóerőt is termelt. A betölthető tüzelőanyag mennyiségét két új törzstartály beépítésével 5750 literre növelték, és semlegesgáz-rendszerrel védték a robbanástól találat esetén. A pilótafülkét oldalról acél páncéllemezekkel erősítették meg, a szélvédő páncélüvegből készült, a törzs alja, a hajtómű alatt, vastag alumíniumlemez-megerősítést kapott. A gép tömege megnövekedett, emiatt a futómű is erősebb lett. A gép avionikája teljesen megváltozott az új igényeknek megfelelően. Beépítették a Szokol–23SZ navigációs rendszert, mely pörgettyűs iránytűt, Doppler-radart, rádió-magasságmérőt tartalmazott, és összeköttetésben állt a robotpilótával, lehetővé téve egyszerű útvonalak automatikus lerepülését. Az orrban a Fon lézertávmérő és lézeres célkereső kapott helyet, mely képes volt a külső forrásból lézerrel megjelölt cél helyét a HUD-on megjeleníteni. Az ASZP–17 bombacélzó berendezés a süllyedésből, a PBK–3 az ugrásból történő (hajító) bombavetés célzására lett beépítve. A gépbe Szirena–10M rádió-besugárzásjelzőt és Sziren–FS aktív zavaróadót is beépítettek. A GS–23L gépágyút kiépítették, a fegyverfelfüggesztő csomópontok számát viszont kilencre növelték, a két új függesztőberendezést a törzs hátsó oldalára szerelték fel. A fegyverzet főleg nem irányított rakétákból és bombákból állt, a fő irányított fegyverzet a H–23 rádió-távirányítású rakéta volt, melynek Gyelta–N típusú irányító antennáját a fix szárnyrész belépőélébe építették be. A gép a szárnytő alatt hordozhatott GS–23 gépágyú-konténereket is. Légi harcra függeszthető volt az R–13 és az R–60 légiharc-rakéta. Taktikai atombombát is hordozhatott. A gép prototípusa 1971. február 13-án repült először, Alekszandr Fedotov irányításával. A gép kipróbálása 1972 folyamán befejeződött, és kis sorozatot gyártottak belőle, mintegy 25 gépet, melyet elsősorban a csapatpróbákra használtak. #### MiG–23BN Flogger-H A sorozatgyártott MiG–23BN fő eltérése elődjétől a Tumanszkij R29–B–300 hajtómű beépítése volt, mely a gyakorlatban egyszerűbben karbantarthatónak bizonyult, bár fogyasztása nagyobb volt a Ljulka AL–21-nél. Az eredetileg szuperszonikus vadászrepülőgépekre tervezett hajtóművet optimalizálták a szubszonikus repülésre. A navigációs rendszer a továbbfejlesztett Szokol–M lett. A változatból 624 darabot gyártottak, nagy részüket exportra, a Szovjet Légierő csak körülbelül 100 darabot rendszeresített. #### MiG–27 Flogger–D/J A MiG–27 a MiG–23BN alapján, a Szovjet Légierő számára több változatban fejlesztett csapásmérő repülőgép. A levegő-beömlőnyílást leegyszerűsítették, ezzel mintegy 300 kilogrammot sikerült megtakarítani. A törzs alá beépítették a GS–6–30 hatcsövű gépágyút 300 lőszerrel, mely hatalmas tűzerővel rendelkezett, de a gyakorlatban ezt lehetetlen volt kihasználni, mert a fegyver gyakran a repülőgép szerkezetében is károkat okozott, a leszálló fényszórók szinte minden tűzmegnyitásnál összetörtek, emellett a lőszer elakadásakor esetenként felrobbant, ami szinte mindig a gép elvesztéséhez vezetett, ezért a gépágyút csak harci helyzetben tárazhatták be. A repülőgép a lényegesen korszerűbb, részben digitális PRnK–23 navigációs rendszert kapta, emellett giroszkóppal stabilizált lézeres célmegjelölő berendezést építettek az orrba, a lézertávmérő helyére. Az első MiG–27-es 1972. november 17-én emelkedett a levegőbe, Valerij Menyickij irányításával. Összesen 1075 repülőgépet gyártottak, ebből 165-öt az Indiai Légierő számára, részben licencben, a Hindustan Aircraft Limited gyártott Indiában. ## Megrendelő és üzemeltető országok ### A volt Varsói Szerződés-tagállamok A Varsói Szerződés tagállamaiban eredetileg a MiG–23-assal tervezték leváltani az összes MiG–21-est, de a lomha, viszonylag drága és nehezen üzemeltethető gép nem tudta leváltani az igénytelen elődeit. #### A Szovjet Front Légierő (VVSZ) a típus fő felhasználójaként 1990-ben 570 MiG–23-assal és 830 MiG–27-essel rendelkezett, a Honi Légvédelem (PVO) 420 géppel, ezeket az utódállamoknak adták át, nagy részüket, részben a CFE fegyverzetkorlátozási egyezmények miatt pár éven belül kivonták a hadrendből. A gépek számos külföldi repülőtéren állomásoztak, részt vettek az afganisztáni polgárháborúban elfogóvadászként, valamint a Korean Air 007-es járatának lelövésében, bár, mivel nem találták meg az eltévedt Boeing 747-est, azt végül egy Szu–15TM lőtte le. ##### A Magyarországon állomásozó szovjet csapatok Magyarországon a MiG–23-ast és a MiG–27-est a szovjet Déli Hadseregcsoport több ezrede repülte az 1970-es évektől, ezek közül két egységet atomfegyverek bevetésére is alkalmassá tettek. Az egyik a debreceni 88. vadászbombázó ezred volt, melynek a harmadik világháborúban az olaszországi célok támadása lett volna a feladata. Az eredetileg Debrecenbe települt 727. Gárda Frontbombázó Ezred Szu–24M vadászbombázóit 1987. július 10-én, a helyiek zaj elleni tiltakozása miatt az ukrajnai Kanatovóba vonták vissza, helyükre települtek az ottani ezred MiG–27-esei és MiG–23UB-i. Az ezred 39 gépét 1990. május 13-án repülték át Murmanszk melletti Olenyegorszkba. A másik a kunmadarasi 1. Gárda-vadászezred (1. GvAPIB), mely legrégebbi szovjet-orosz repülőalakulat volt (1913-ban alakult), 1989 nyarán, nem sokkal kivonása előtt fegyverezték át Szu–17M2-ről MiG–27 és MiG–23UB gépekre, feladata az ausztriai célok támadása lett volna. Az ezred három repülőszázadának a kivonás idején 36 MiG–27D és 11 MiG–23UB repülőgépe volt. Kiskunlacházán a 14. „Leningrádi” (A cím a Leningrád ostrománál szerzett második világháborús érdemekre utal) Gárda-vadászezred (14. GvIAP) MiG–21-eseit 1975-ben cserélték MiG–23M-ekre és UB-kre. Az ezred egyik századát szintén alkalmassá tették atomfegyverek hordozására, a repülőtéren szintén kiépítettek atomfegyverek tárolására szolgáló bunkereket. 1979-ben érkeztek az első MiG–23ML-ek. Magyarországon ez volt az első MiG–29-re átfegyverzett ezred, 1986 augusztusában érkezett meg az első öt gép, a MiG–23-asokat Türkmenisztánba, Kizil-Arvatra repülték át, valószínűleg ma is ott vannak. Az ezred 45 gépét 1991. május 20-án telepítették át Kubinkára, Moszkva mellé. A Sármelléki repülőtéren 1976-tól települtek az 5. „Berlini” GvIAP MiG–23M, később MiG–23ML és MLA elfogóvadászok, ezeket 1989-ben váltották a MiG–29-esek. Az ezredet a kivonással megszüntették, utolsó gépeit (16 MiG–29A és 1 MiG–29UB) 1990. október 4-ére repülték át Fehéroroszországba, a bjazorai 927. IAP részére átadva őket. A Magyarországra települt gépekkel számos súlyos baleset történt. 1986-ban a 14. GvIAP egyik MiG23–UB-je a Kiskunlacházához közeli Áporka általános iskolájára zuhant, de csak könnyű sérültek voltak. ##### Az egykori Front Légierőtől és a légvédelemtől mintegy 1550 hadrafogható MiG–23-ast (a Front Légierőtől 700, a honi légvédelemtől 850 gépet) és 300 MiG–27-est örököltek. A gépeket a CFE fegyverzetkorlátozási szerződés után az elsők között konzerválták, még az 1990-es évek első felében. 2008-ra az összeset kivonták a hadrendből, jelenleg használaton kívüli reptereken tárolják, vagy már selejtezték őket. ##### A Szovjetuniótól örökölt MiG–23-asokat bevetették a hegyi-karabahi háborúban, melynek során az örmények legalább egy gépet lelőttek 1992 őszén. Napjainkra kivonták őket a hadrendből. ##### A Szovjetunitól mintegy 45 MiG–23MLD-t örököltek, ezek egy része még szolgálatban állhat. ##### A szovjet örökségből származó mintegy 25 MiG–23M-et és UB-t 2000-re kivonták a hadrendből. ##### A Szovjetuniótól mintegy 140 MiG–23-ast örököltek, ezeket 2000-re kivonták a hadrendből. ##### Néhány MiG–23-ast örökölt, ezek egy része (35 gép) Chirchiq repülőterén van tárolva. ##### A Szovjet Hadsereg Turkesztáni katonai körzetének egységeitől 172 MiG–23M-et és UB-t örökölt, ezeket 2000-re kivonták a hadrendből, egy részüket Aşgabat (az egykori 152. IAP gépeit) és Nebit Dag (a 179. IAP gépeit) és Kizil-Arvat (a 217. IAP gépeit, a reptéren legalább 160 MiG–23-as van összegyűjtve, többek között az egykori kiskunlacházi 14. GvIAP gépei) katonai repülőterein tárolják. #### Összesen 33 MiG–23BN-t, 12 MiG–23MF-t, 1 MiG–23ML-t, 8 MiG–23MLA-t, 21 MiG–23MLD-t (ötöt a visszaküldött 3 MiG–25 helyett) és 15 MiG–23UB-t állított hadrendbe, az utolsó gépeket 2002-ben vonták ki a hadrendből. #### Csehszlovákiába 1977-ben érkeztek az első MiG–23-asok, összesen 13 MiG–23MF, 17 MiG–23ML, 32 MiG–23BN és 8 MiG–23U állt hadrendbe. Négy repülőegységben üzemeltették őket: Čáslavon a 28. SBOLP (vadászbombázó-ezred) MiG–23BN-eket, a 41. SLT (elfogóvadász-század) MiG–23ML-eket, az 1. SLP (elfogóvadász-ezred) (Bechyně, Ceske Budejovice) MiG–23MF-eket és ML-eket, a 11. SLP (Žatec) MiG–23MF-eket repült. ; Csehszlovákia felbomlása után az egykori Csehszlovák Légierő összes MiG–23-asa Csehországhoz került, ezekről Szlovákia lemondott, cserébe a MiG–29-esekből fele-fele arányban osztozkodtak a többi gépnél alkalmazott egyharmad-kétharmad helyett. Születtek tervek a gépek korszerűsítésére, többek között francia Matra Magic rakétákkal is kipróbálták a gépeket, de a fegyvert végül nem rendszeresítették. Az utolsó MiG–23BN-eket és MF-eket 1994-ben, a MiG–23ML-eket és UB-ket 1998-ban vonták ki a hadrendből. #### Az NDK-ban a MiG–23 két ezredben állt hadrendben. A JG 9 („Heinrich Rau”) Peenemündén települt, két MiG–23ML és egy MiG–23MF századdal (az első gépeket 1978-ban kapták meg, 1990-ben 10 MiG–23MF, 29 MiG–23ML és 5 MiG–23UB gépük volt). A JBG 37 („Klement Gottwald“) Drewitzben 1980-ban kapta meg az első gépeit, két századnyi, összesen 20 MiG–23BN-t (német elnevezésük MiG–24BN, azon logika alapján hogy a szovjet repülőgépeknek általában a vadászváltozatai páratlan, a csapásmérő változatai páros típusszámot kaptak), illetve összesen 4 MiG–23UB-t. A gépeket Németország újraegyesítése után kivonták a hadrendből, nagy részük múzeumokba került. #### 1979 és 1982 között 36 MiG–23MF-et és UB-t állítottak hadrendbe. A gépeket a 28. PLM (Słupsk) üzemeltette. A legutolsókat 1999 szeptemberében vonták ki a hadrendből. #### A Magyar Néphadsereg Honi Légiereje 12 db MiG–23MF-et (lajstromszám 01-től 12-ig) és 4 db kétüléses MiG–23UB-t (lajstromszámok: 14, 15, 16, 20) állított hadrendbe 1979-ben (a 16-os UB-t 1981-ben, a 20-ast pedig 1991-ben). A típus üzemeltetése során 3 db együléses MF (05, 09, 04) és 2 db kétüléses UB (16, 14) semmisült meg. - 1985\. március 21-én a 05-ös lajstromszámú MiG–23MF repülés közben a 31-es törzskeret nem megfelelő hőkezelés miatt bekövetkező törése miatt elvesztette a stabilizátorát. Störk József százados a gépből Csömörnél sikeresen katapultált a becsapódás előtt. A többi 11 db gépen, majd más országok gépein is felfedezték ezt a hibát, a gyártó a típusra azonnali repülési tilalmat rendelt el. Ezt hat hónap múlva oldották fel, a javítás és a berepülés befejezése után. - 1990\. január 26-án a 16-os lajstromszámú UB-val Beled mellett Reinhardt Róbert százados és Bakó Ferenc ezredes a földnek csapódott. Mindketten meghaltak. A gép elvesztése után kapta a Szovjet Légierőtől 20-as lajstromszámú (nem hivatalosan „Rettegett Ivánnak” nevezett, amit a törzs oldalára is felfestettek, később felső utasításra a feliratot eltüntették) MiG–23UB-t a pápai ezred. - 1990\. április 20-án a 09-es MiG–23MF-el Cseporán „Csepi” Mihály őrnagy Ajka mellett statikusan feltöltődött felhőbe repült be. A gépet villámcsapás érte, a hajtómű leállt. Mivel az újraindítási magasság alatt repült, a katapultálás mellett döntött, de előtte a gépet elvezette a lakott területek felől. A gép egy halastóba zuhant. - 1990\. szeptember 16-án a 04-es lajstromszámú MiG–23MF-el Soproni „Sopi” Károly őrnagy a „Nyitott kapuk napja” repülőnap bemutatórepülése közben Pápán lezuhant. A gép a nézők szeme láttára ütközött a földnek, majd a már kigyulladt gép visszaemelkedve, 900-1000 méter repülés után visszazuhant a földre és elégett. Soproni őrnagy pilótahalált halt, az első földetéréskor fellépő elviselhetetlenül nagy G-terhelés miatt azonnal életét vesztette. - 1995\. szeptember 13-án Katovics Balázs és Mizsei Mihály századosok 14-es lajstromszámú, rádiólokátor nélküli MiG–23UB gépükkel összeütköztek a Taszárról felszálló 16-os lajstromszámú Szu–22M3-mal. A Szu–22-t vezető Katona István őrnagy sikeresen katapultált, gépe Kapolynál lezuhant, a függőleges vezérsíkját vesztett UB pedig a Pápai repülőtér felé vette a kurzust. Takácsi és Gyarmat között, Pápától 7 km-re lezuhantak, mindkét pilóta meghalt. A típust 1992-től a 47. Pápa Harcászati Repülőezred Sámán százada repülte. 1997-ben vonták ki a hadrendből és selejtezték le a gépeket (9 db MF, 2 db UB), a típus utolsó felszállását a 15-ös oldalszámú UB teljesítette, 1996. december 17-én. A 06-os oldalszámú MF és a 15-ös UB a szolnoki repülőskanzenban, valamint a 12-es szintén Szolnokon, a 20-as oldalszámú UB pedig a keceli Pintér Művek Haditechnikai Parkban található meg. A 10-es oldalszámú MF-fet felújítva kiállították a 2009-es kecskeméti repülőnapon, illetve 2011. július 2-án felavatták a szintén felújított, szürkére festett 08-as oldalszámú MF-fet is, amely Pápa Bázisrepülőtéren került kiállításra. Ebben az évben, az 1990-ben a 16-os UB-vel lezuhant Reinhardt Róbert és Bakó Ferenc emlékhelyét (neve Bakó Ferenc ezredes és Reinhardt Róbert százados Emlékhely) felavatták Pápán, közel a lezuhanásuk helyéhez. Az emlékhely terepmunkája a videó szerint 2011. január 7-én kezdődött és január végén készült el, avatása január 29-én történt, három nappal a baleset 21. évfordulója után. #### A Román Légierő összesen 46 MiG–23MF és MiG–23UB gépet üzemeltetett 1979 és 2001 között, Temesvárott és a Konstanca közelében található Mihail Kogălniceanu légibázison. A román ipar az R–23 rakéta gyártására is felkészült, de erről utóbb letettek. A gépeket az általános repülési tilalom ellenére pár esetben bevetették a romániai forradalom alatt, határsértő repülőgépnek vélt légi célok ellen, amelyekről kiderült, hogy vagy szintén a repülési tilalom ellenére repülő román helikopterek, vagy a légvédelem zavarására bevetett pilóta nélküli repülőgépek és ballonok, melyek eredetét máig sem sikerült kideríteni. ### Fejlődő országok #### Összesen 29 MiG–23BN, MSz és UB áll hadrendben az eredetileg beszerzett 40 MiG–23BN-ből és 12 MiG–23MF-ből, al-Agvát (Laghouat) repülőterén. #### Angola légiereje 1984-től kapott MiG–23ML és MiG–23UB gépeket, összesen mintegy 80 darabot, melyeket intenzíven használtak az angolai polgárháborúban az UNITA és az őt támogató Dél-Afrika fegyveres ereje ellen. A gépeket rendszerint külföldi, főleg kubai pilóták repülték. Napjainkra 36 gép maradt, ezek közül 2005-ben 18 gép korszerűsítését és élettartam-hosszabbítását kezdték meg orosz és ukrán cégek, többek között alkalmassá téve őket az R–77 aktív lokátoros önirányítású légiharc-rakéták alkalmazására. #### Egyiptom a MiG–23-asok egyik első alkalmazója volt, az első gépeket már 1970-ben meg akarták rendelni, jellemző, hogy ekkor még a Szovjetunióban sem állt hadrendbe a típus. Az első gépeket 1974 elején kapták, és összesen 20 gép állt hadrendbe (8 MSz, 8 BN és 4 UB). A Camp David-i béke után a Szovjetunióval megromlottak a kapcsolatok, a gépeket emiatt, alkatrész híján, kivonták a hadrendből. 1978-ban, fegyverekért cserébe, Kínának adtak többek között 2-2 MiG–23MSZ, BN és UB repülőgépet, majd az Egyesült Államoknak 6-6 MiG–23MSZ-t és BN-t. #### Két MiG–23MLD-t vásároltak Bulgáriától, használtan, 2003-ban. #### Etiópia légiereje 1977 novemberétől kezdve kapott kb. 40 MiG–23BN-t, MiG-23ML-t és MiG–23UB-t, a 3. repülőezredbe, Dire Dawa légibázisra telepített gépeket kubai pilóták repülték. Leszállításuk után azonnal bevetették az ogadeni háborúban a szomáliai megszállók ellen, a nagy tömegben bevetett korszerű repülőgépek gyorsan megfutamították az ellenfelet. Az Eritrea elleni háborúban súlyos veszteségeket szenvedtek, 1984. május 21-én az Aszmara légibázis elleni rajtaütéskor legalább 16 gépet semmisítettek meg a földön. Az 1990-es évek végén a megmaradt 8–9 repülőgépet felújították és bevetették Eritrea elleni következő háborúban, legalább két gépet az eritreaiak lelőttek. 2006-ban Szomália egy részének etióp megszállásakor még bevetették a maradék MiG–23-ast. #### A 35. repülőezred két századában Kaech'on légibázison, 46 MiG–23ML és 10 UB áll rendszerben. #### Irak a MiG–23 egyik első megrendelőjeként már 1974-ben 40 gépet rendelt, 18–18 MiG23–MSZ-t és BN-t, valamint 4 MiG–23U-t. A gépeket az akkortájt rendszeresítés alatt álló iráni F–14 Tomcatek ellenfeléül szánták, de hamar rá kellett jönniük, hogy a szovjet gépek nem ellenfelei az F–14-esnek, a MiG–23 még nem is észlelte az F–14-est, amikor az már rakétát tudott rá indítani. A gépeket szinte azonnal bevetették az 1975-ös, Irán elleni légicsapásban és ugyanekkor a kurdok elleni harcokban is. Ellentétben a vadászfeladattal, földi célok ellen a MiG–23BN-ek jól beváltak. Az irak–iráni háború alatt a gépek alkották az Iraki Légierő gerincét, 1982-től álltak hadrendbe a korszerűbb MiG–23MF és ML típusok. Az irak–iráni háború kitörésekor MiG–23-asok repültek a 63. vadászszázad (Kajjára-Nyugat légibázis, MiG–23MLA), 39. „Bagdad védői” század (Tammúz légibázis, MiG–23MSZ), 84. század (al-Valíd/H-3 légibázis, MiG–23MSz), a 23. vadászbombázó-század (Abu Ubajda al-Dzsarráh légibázis, MiG–23BN), a 73. század (Ali ibn Abi Tálib légibázis, MiG–23MF) és a 77 vadászbombázó-század (Ali ibn Abi Tálib légibázis, MiG–23BN) kötelékében. Az 1980-as években a Mirage F.1-esek francia exportjához kapcsolódóan számos korszerűsítésen is átestek, többek között francia eredetű légi utántöltő berendezést kaptak, legalább egy esetben a gép törzs alatti, középső fegyverfelfüggesztő csomópontjáról AM.39 Exocet rakétát is indítottak, de ez a MiG–23 teljesen inkompatibilis és a feladatra teljesen alkalmatlan avionikája miatt csak külső célkereséssel és -megjelöléssel működhetett volna, nem alkalmazták. Az R–60 légiharc-rakétát csak 1983-tól szállították Iraknak, emiatt fegyverzetükbe integrálták a francia R550 Magic légiharc-rakétákat is. A gépek legalább egy részét felszerelték a korszerűtlen Sziréna 3 helyett a Szu–22M4-esekről leszerelt SZPO–15 besugárzásjelző berendezésekkel és KDSZ infracsapda-szórókkal, emellett egyes források szerint, a bal szárnytő alatti csomópontra felszerelhető volt a Mirage F.1-esekhez vásárolt Remora rádióelektronikai zavarókonténer. Az öbölháborúban a gépek még hadra foghatóak voltak, bár számos gép éppen Jugoszláviában (amely nem is alkalmazta a MiG–23-ast) volt nagyjavításon, több példányukat lőtték le F–15-ösök. Mintegy 10 gép szökött Iránba, ezeket a gépeket később eladták Szudánnak. #### A MiG–23MF-et 1982-ben állították hadrendbe, elsősorban a Pakisztán által újonnan beszerzett F–16-osok ellensúlyozására, a 222. „Warlords” (Adampur) és a 224. „Tridents” (Jamnagar) század állományában. A gépeket 2007-ben kivonták a hadrendből. A MiG–23BN mintegy 20 példányát is rendszeresítették 1982 februárjában, (a 221. „Valiants” század, Halwara), ezeket az 1984-es összetűzésben már bevetették, az 1999-es kargili konfliktusban 155 bevetést teljesítettek SZ–5 nem irányított rakétákkal és 500 kilogrammos bombákkal. 2009. március 6-án szálltak fel utoljára. A MiG–23UB rendszerben maradt, a mintegy 165 MiG–27 mellett, melyeknek alapos felújítása 2008-ban kezdődött meg, többek között a MiG–29-esek RD–33-as hatóművét kapták meg. #### 25 MiG–23BN és UB állt hadrendben Szanaában, valószínűleg már nem aktívak. #### A Kubai Légierő nagy mennyiségben üzemelteti a típust, a gépeket „internacionalista segítségnyújtás” keretében tömegesen vetették be Afrika két országában, Etiópiában és Angolában is. Az első 14 MiG–23BN és 2 MiG–23UB 1978 júniusában érkezett, ezeket egy-egy újabb század követte 1982-ben és egy még később, az 1980-as években. 1984-ben 24 MiG–23MF, a következő évben 14 MiG–23ML elfogóvadász érkezett, így összesen öt század repülőgép állt hadrendbe. A gépek érkezése azonnal diplomáciai válságot okozott, az Egyesült Államok szerint a gépek ugyanis felszerelhetőek atomfegyverekkel, és így megsértik a kubai rakétaválságot lezáró szerződést. Az amerikai aggodalmakra jellemző volt, hogy még két SR–71-átrepülést is engedélyeztek 1978 novemberében a szigetország felett. Az amerikaiak végül belenyugodtak a gépek jelenlétébe, de a térség velük szövetséges országaiba korszerűbb fegyverek szállítását is engedélyezték, Venezuela így kaphatott 24 F–16-ost. 1991\. március 20-án a 772-es lajstromszámú MiG–23BN-nel Orestes Lorenzo őrnagy Floridába, Key West légibázisra szökött (a gépet később visszaszolgáltatták Kubának), majd 1992. december 19-én egy Cessna–310-es kisgéppel vakmerő módon visszarepülve (egy úton szállt le) megszöktette családját is. 1996. február 24-én egy MiG–23-as részt vett a kubai emigránsok Band of the Rescue szervezete két amerikai Cessna–337-esének lelövésében, bár a két rakétát egy MiG–29UB indította. #### Líbia a típus egyik legaktívabb üzemeltetője, összesen mintegy 130 gépet vásárolt, az ország szinte mindegyik határánál zajlott olyan fegyveres konfliktus, ahol a gépeket bevetették. Az első gépek 1974 és 1976 között álltak hadrendbe (54 darab MiG–23MSZ és MiG–23U, majd további MiG–23BN-ek), ezeket szinte azonnal bevetették az 1977 júliusi líbiai-egyiptomi háborúban. A gépek emellett részt vettek a Földközi-tenger felett számos légi incidensben, és a Csádi polgárháborúban. 1992\. december 22-én egy kiképzőrepülést végrehajtó MiG–23UB összeütközött a Libyan Arab Airlines Tripoli nemzetközi repülőtéren történő leszálláshoz készülődő Boeing 727-esével, melynek eredményeképpen mindkét gép lezuhant, a fedélzetükön tartózkodó összesen 157 ember halálát és a líbiai repüléstörténet legsúlyosabb légi katasztrófáját okozva. A gépek hadrafoghatósága az országot az 1990-es és 2000-es években sújtó embargó miatt leesett, de 2009-ben még volt bevethető gép, mert egy MiG–23UB a LAVEX fegyverkiállításon lezuhant, a két pilóta halálát okozva. #### 2000-ben vásároltak Ukrajnától hat MiG–27-est és egy MiG–23UB-t, összesen 14 millió dollárért, a gépeket bevetették a Srí Lanka-i polgárháborúban, a Tamil Tigrisek ellen. #### A típus egyik első külföldi alkalmazója, az első példányokat egy An–22-es még 1973. október 14-én, a jom kippuri háború alatt szállította Szíriába, de ezek a gépek a háborúban már nem vettek részt. Az 1970-es és 1980-as években a légierő gerincét adta a típus. Részt vettek az 1970-es évek felőrlő háborújának légi harcaiban és az ötödik arab-izraeli háborúban. 2002 áprilisában valószínűleg egy MiG–23ML lelőtt egy másik izraeli, pilóta nélküli repülőgépet. Jelenleg is 146 példánya áll hadrendben, SZM, MF, ML, MLD, UB és BN változatok: a 678. század (MiG–23MSZ, Abu d-Duhor), a 675. század (MiG–23MF, Sadzsrat), a 695. és 698. század (MiG–23BN, an-Nászirijja), a 77. század (MiG–23ML, Mardzs Ruhajjil) és egy század MiG–23ML Dumajr repülőterein. #### A puccsokkal és polgárháborúval sújtott ország első 12 MiG–23BN-t Líbiától kapta, 1987 végén, ezeket azonnal, 1988 elején bevetették az ország déli részének keresztény felkelőit tömörítő SPLA (Sudan People's Liberation Army, Szudáni Népi Felszabadító Hadsereg) ellen, az összecsapásokban legalább három gépet lelőttek, másik három lezuhant. 1992-ben Irántól megszerezték az Iraki Légierő az öbölháború végén oda menekült mintegy 10 repülőgépét. Az 1990-es évek végétől, mivel a déliek egyre jobban szervezett gerillaakcióival nem tudtak mit kezdeni, megkezdték a déli lakosság módszeres terrorizálását, a gépekkel kifejezetten nagy tömegeket befogadó közintézményeket, iskolákat, kórházakat, a dárfúri konfliktus menekültjeinek táborait támadták, gyakran kazettás bombákkal, 2002 októberétől már vákuumbombákkal is, gyakorlatilag büntetlenül. #### Három, Líbiából használtan beszerzett MiG–23M és UB áll rendszerben. ### Az Amerikai Légierőnek minden pénzt megért, hogy a szovjet haditechnikát minél alaposabban megismerje, annak legyőzésére katonáit kiképezze, ezért igyekeztek a legkülönbözőbb forrásokból szovjet fegyvereket szerezni, azokat minél életszerűbb körülmények között kipróbálni. A Constant Peg program keretében egy repülőszázadot, a titkos tonopahi körzetbe települt 4477th Test and Evaluation Squadront (Red Eagles, azaz Vörös Sasok) szereltek fel a megszerzett MiG–17, MiG–21 és MiG–23 repülőgépekkel, melyekkel légi harcokban az ellenség szerepét játszották, abszolút reálisan. A MiG–23-asokat elsősorban Egyiptomból szerezték be, ezek üzemeltetése logisztikai rémálomnak bizonyult, a gyakran meghibásodó repülőgéphez minden pótalkatrészt helyben kellett legyártani. A század 1988 márciusi feloszlatásáig legalább két MiG–23 zuhant le, legalább az egyik pilótája, Mark F. Postai százados meghalt. Napjainkban az Egyesült Államokban legalább egy repülőképes állapotú magán-üzemeltetésű gép van. ## Harci alkalmazása ### Afganisztáni polgárháború Az Afgán Légierő már az 1970-es évektől használta a Szu–7-est, így a csapásmérő feladatkörben az utódtípus, a Szu–22-es állt hadrendbe és repült bevetéseket a polgárháborúban, és logisztikai okokból a szovjet légierő is ezt a típust preferálta a MiG–23BN és a MiG–27 helyett. Mivel azonban a bevetések egy részét az ellenséges Pakisztán határaihoz közel kellett repülni, nem ritkán a határ túloldalán csapást mérve a mudzsáhidek táboraira, így az 1980-as évek közepétől egyre gyakoribbá váltak a légi incidensek, emiatt egy ezred MiG–23MLD-t telepítettek Bagram és Shindad repülőterére. A 120. IAP 34 gépe (29 MiG–23MLD és 5 MiG–23UB) több esetben vett részt légi harcokban is, elsősorban a Pakisztáni Légierő F–16A-ival. 1987\. április 29-én, miközben négy MiG–23-as aknákat telepített egy, a mudzsáhidk által használt hegyi út környékén, két F–16-os megtámadta őket, majd az egyik támadó gép lezuhant. Máig sem tisztázott, mi történt, a szovjetek többször állították, hogy ők lőtték le az F–16-ost, de ezt bizonyítani nem tudták, egy másik változat szerint a MiG–23-asok által leszórt aknafelhőbe repült be az egyik gép, és aknával ütközött. A legvalószínűbb, hogy a kísérő által elindított AIM–9 Sidewinder repülés közben az intenzíven manőverező vezérgépre fogott be, és eltalálta azt. 1987-ben újabb repülőezredet, a 168. IAP-ot telepítettek Afganisztánba, szintén Bagramba. 1988. szeptember 22-én egy F–16 géppár elfogott egy 12 gépes (!) szovjet köteléket, de csak egy gépet sikerült megrongálniuk. Későbbi szovjet állítások szerint az akció csapda volt, az akkor már kivonulófélben levő szovjetek szerettek volna a vakmerő pakisztáni F–16-osok közül egyet lelőni. 26-án egy MiG–23 géppár két iráni AH–1J-t lőtt le, valószínűleg R–24 rakétával, Shindandtól 75 kilométerre. Az afgán rezsim összeomlása közeledtével egyre több dezertálás és merényletkísérlet történt, 1987 végétől afgán repülőgépek többször is bombázták a kabuli elnöki palotát, az ilyen gépek elfogására a Bagramba telepített MiG–23-asokat már alkalmatlannak tartották, és Kabul légterének védelmére már MiG–29-eseket telepítettek Türkmenisztánba, a Termez légibázisra. ### Ötödik arab-izraeli háború A MiG–23-as az 1980-as évek elején a Szír Légierő alapvető típusa volt, és MSZ, MF és BN változatai fő szerepet játszottak az ötödik arab–izraeli háborúban (a korszerűbb ML-eket 1982 decemberében, közvetlenül a háború után kezdték leszállítani). Szír állítások szerint számos izraeli gépet lelőttek velük, az első két F–4-est 1974. április 19-én. 1982\. június 7-én szír állítások szerint három MiG–23-as F–16-osokkal csapott össze, és két gépet lelőttek R–23 rakétákkal. Másnap hasonló helyzetben egy újabb, majd 9-én, szintén hasonló helyzetben még egy gépet lőttek volna le. Még aznap egy MiG–23MSz géppár lelőtt egy izraeli RF–4-est (mielőtt F–15-ösök lelőtték volna őket), majd 11-én egy újabb géppár egy újabb RF–4-est lőtt le. A háborúban összesen hat F–16A-t, öt F–4E-t, egy-egy E–2C-t, F–15-öst, A–4-est és egy BQM–34 pilóta nélküli repülőgépet. Izrael ebből egy gép elvesztését sem ismeri el, viszont szerinte a Libanon felett lelőtt 85 szír repülőgépből legalább 26 MiG–23 volt. A MiG–23BN változata a konfliktus idején három, ezred méretű repülődandárban állt hadrendben: a 34. (an Nasszírija), és a 68. (Homsz) bombázó repülődandárnál és a és a 17. vegyes repülődandárnál Szaikal repülőterein. A gépekkel mindössze 30 bevetést repültek, ezalatt nem kevesebb, mint 14 gépet vesztettek. A gépek alkalmazását alapvetően megnehezítette az izraeli légi fölény, az izraeliek E–2C Hawkeye légtérellenőrző repülőgépei gyorsan észlelték a behatoló szír gépeket, amiket 5-10 percen belül elfogtak a járőröző F–15-ösök vagy F–16-osok, ezzel szemben a támadó szír gépekkel a megbízható rádió-összeköttetést sem tudták biztosítani a hegyes terep adottságai és az izraeli rádióelektronikai zavarás miatt, így a pilóták az őket elfogó gépek ellen saját szemükre és a megbízhatatlan SzPO–10 besugárzás-jelzőjükre hagyatkozhattak. Saját vadászgépeik magukat sem tudták megvédeni, a csapásmérő kötelékeknek a közelében sem jártak, amikor szükség lett volna rájuk. A felderítés elégtelen mivolta miatt a repülőgépek nem tudtak gyors, meglepetésszerű csapást mérni, hanem viszonylag sok időt kellett eltölteniük céljaikat keresve, közepes magasságon, kiszolgáltatva magukat az izraeli csapatlégvédelemnek. A gépek felszereltsége is gyenge volt, jellemző, hogy infracsapda-szóró berendezésekkel sem voltak felszerelve. ### Irak–iráni háború Az irak–iráni háború első felében a MiG–23-asok alkották a légierő gerincét, és szerepük meghatározó volt. 1980. szeptember 22-én a háború kezdetét az iraki MiG–23-asok megelőző légicsapása jelentette iráni légibázisokra, mely hasonló lett volna a hatnapos háború Fókusz hadműveletéhez, de a hadműveletben részt vevő gépek kis száma – hajnali 1:45-kor hat MiG–23-as a huzesztáni Ahváz légibázist, egy órával később a teheráni Mehrabad légibázist másik három gép támadta – és az iráni repülőgép-bunkerek jól megerősített volta miatt a támadás olyan kevés kárt okozott, hogy az iráni forradalom után egyébként meglehetősen szétzilált Iráni Légierő már másnap megkezdhette a Kaman 99 hadműveletet, melynek során 140 iráni gép mért súlyos csapást az iraki repülőterekre. A háború elején a Baszra melletti Shoibiyah légibázison a Szovjet Front Légierő repülőgépei, többek között legalább nyolc MiG–23MLA is állomásozott, ezekre a háború kirobbanásának másnapján már csapást mértek iráni F–4-esek, így Qayyarah-Nyugat légibázisra vonták őket vissza, távolabb a fronttól, de így is keveredtek légi harcokba, 1980. október 29-én egy iráni F–14A egyszerre négy szovjet MiG–23-ast lőtt le. 1981 áprilisára a szovjet pilótákat kivonták Irakból, gépeiket átadták az Iraki Légierőnek. (A szovjet pilóták mellett az iraki gépeket jugoszláv, román és keletnémet pilóták is repülték.) A MiG–23MF-ek és ML-ek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, melyek szerint az iráni F–14-eseket kellett volna ellensúlyozniuk, az F–4-esek és F–14-esek legalább 61 gépet lőttek le a háború során, légi harcban, jellemző módon egy F–14-es 1981. január 7-én egyetlen AIM–54 Phoenixszel egy négygépes köteléket, egy másik F–14-es 1982. július 21-én, szintén egyetlen AIM–54 Phoenixszel két gépet semmisített meg. A háború második felére a MiG–29-esek és a Mirage F.1-esek váltak az Iraki Légierő fő vadászbombázó repülőgépeivé. A MiG–23BN-ek a földi csapatok támogatása mellett részt vettek a Tankerháborúban is, 1981. október 19-én 250 kilogrammos bombákkal elsüllyesztették a panamai Moira tankert, emellett megrongáltak több iráni hadihajót. A csapásmérő változatot a háború második felére főleg Szu–22-esekkel helyettesítették, a gépek ennek ellenére repültek még az öbölháborúban is. ### Öbölháború Kuvait 1990 augusztus 2-ai megszállását egy század MiG–23BN is támogatta, közülük közül egy gépet egy kuvaiti MIM–23 Hawk üteg lelőtt. Az öbölháborúban a MiG–23-asoknak kevés szerep jutott, az amerikai gépek 10 gépet lőttek le, nagy részük Iránba menekült, ahol, más gépekkel (Mirage F.1, Szu–24, MiG–29) ellentétben, a MiG–23-asokat nem állították hadrendbe (Szudán vette meg őket). A háború után, a nemzetközi embargó miatt a gépek hadrafoghatósága leromlott, ezért igyekeztek az embargót kijátszva azokhoz pótalkatrészeket szerezni. 2000 körül Fehéroroszországtól szereztek be nagyobb mennyiségű alkatrészt, a gépek hajtóműveit pedig a Bosznia-Hercegovina szerbek lakta részén, Bijeljinában lévő Orao („Sas”) cég nagyjavította, de ezt 2003-ra leleplezték, igaz, miután az Iraki Légierő aktivitása jól láthatóan megugrott. 2002. december 23-án két MiG–23ML részt vett egy RQ–1B Predator megsemmisítésében, bár, mivel a drónt nem találták meg, azt egy MiG–25PD lőtte le. Mint utóbb kiderült, az amerikaiak csapdát akartak állítani az iraki vadászgépeknek, a Predatort két FIM–92 Stringer kézi légvédelmi rakétával szerelték fel, de ez nem sikerült, az irakiak voltak a gyorsabbak. Az Iraki szabadság hadművelet előtt napokkal az Iraki Légierő maradékát, talán, hogy túlélje a közelgő következő háborút, szétszerelve elásták a sivatag homokjába, nem ritkán kilométerekre a légibázisoktól, a rezsim megdöntése után pedig már nem volt, aki újra összeszerelje a repülőgépeket, így azok nagyrészt kohóban végezték. ### Líbia Líbia MiG–23-asait szinte mindenütt bevetették, ahova a repülőgépek üzemanyag-készlete a repülést lehetővé tette, valószínűleg többször „egyutas” bevetéseket is repültek, azaz a visszatérésre a pilóták nem is gondolhattak, odavesztek. Az 1974-től beszerzett gépek 1977-ben részt vettek a líbiai-egyiptomi háborúban, ahol egy gépet egyiptomi MiG–21-esek lelőttek, majd 1979-ben, már a tűzszünet megkötése után egy újabbat, szintén egy egyiptomi MiG–21-es, az időközben az Egyesült Államoktól beszerzett AIM–9J Sidewinder rakétával. #### Az Itavia 870-es járatának katasztrófája, 1980. július 18. Az Itavia olasz légitársaság Bologna–Palermo járatán közlekedő DC–9–15 repülőgépe 1980. július 18-án este 20 óra 59-kor felrobbant, és a Tirrén-tengerbe zuhant. A gép egy, a törzs elején bekövetkezett robbanásban pusztult el, bár ezt vitatják. 21 nappal később egy líbiai MiG–23 roncsait találták meg Calabria közelében. A DC–9 repülése idején a térségben több líbiai MiG–23 is a környéken volt, melyeket olasz, amerikai és francia vadászgépek próbáltak elfogni. A 2008 nyári bejelentés szerint az eset kivizsgálását újból megkezdték, mert felmerült, hogy az egyik francia vadász véletlenül lőtte le a gépet, a MiG–23-asok üldözése közben. Az incidens után a Földközi-tenger felett az USAF megnövelte felderítő repüléseinek számát. 1980. szeptember 16-án mintegy 15 MiG–23-as és Mirage F.1-es megtámadta egyik RC–135U rádióelektronikai felderítő repülőgépét. A gép lelövését a gyorsan megérkező amerikai F–4-esek akadályozták meg. Az 1980-as években a Földközi-tenger felett a líbiai és az amerikai vadászgépek konfrontációi rendszeresek voltak. 1986\. április 14-én éjjel az El Dorado Canyon hadműveletben az USAF F–111-esei csapást mértek a Tripoli környéki katonai objektumokra, miközben az USN gépei Bengázi környékét támadták. A gépek nagy meglepetést okoztak, a Líbiai légierő elfogóvadászai fel sem tudtak szállni, viszont A–6-osok megsemmisítettek négy álló MiG–23-ast és megrongáltak további tizenkettőt. #### Csádi polgárháború A gépeket bevetették Csád 1980-as inváziója során is, elsősorban földi célok támadására, mert a fejletlen országnak gyakorlatilag nem volt legyőzhető légiereje. A gépek időnként áttelepültek az északi országrész líbiai megszállás alatti repülőtereire is. A Manta és Épervier hadműveleteik során a franciák több csapást mértek a Csádban állomásozó líbiai csapatokra, de légi harc nem alakult ki a líbiai és francia repülőgépek között. Az 1980-as évek végére, a sok könnyű terepjáróval vívott Toyota-háborúkban a jelentős nyugati támogatást kapó csádi hadurak egyre érzékenyebb veszteségeket tudtak okozni, 1987 augusztus végén terepjáróikkal mintegy 110 kilométerre hatoltak be Líbia területére, ahol a Ma'atan Bishrah repülőtéren a Líbiai légierő 26 gépét semmisítették meg, többek között számos MiG–23-ast és egy MiG–25-öst is. A Lockerbie-i katasztrófa után nem sokkal, 1989. január 4-én MiG–23MF-ek támadtak meg egy F–14 géppárt, valószínűleg azért, hogy a lövöldözés elterelje a katasztrófáról a figyelmet, amelyet hamar összefüggésbe hoztak a líbiai titkosszolgálattal. Az időközben lazábbá vált harcérintkezési szabályok miatt (nem kellett megvárnia az ellenséges tűzmegnyitást) a támadólag fellépő MiG–23-asok ellen az amerikai géppárparancsnok két AIM–7M Sparrow rakétát indított egymás után, de egyik sem talált, majd a kísérőgép még egyet, amivel, még szemből, lelőtte a líbiai géppárparancsnokot. Az időközben szemből elhaladó líbiai géppárkísérőre az amerikai parancsnok, utána fordulva, sikeresen indított egy AIM–9M Sidewindert, amivel lelőtte a második gépet. Az eset után Líbia tiltakozott fegyvertelen felderítőgépei lelövése ellen, de az amerikai videófelvételeken a közelítő gépek alatt jól látszottak az R–23-as rakéták. A líbiai géppár valószínűleg azért nem tudott rakétát indítani, mert a kis repülési magasság miatt a radarjaik által kibocsátott radarhullámok szóródtak a vízen, ezt a gyengébb minőségű szovjet lokátorok nem tudták kiszűrni. ### Angolai polgárháború Az angolai polgárháborúba már annak 1975-ös kitörése pillanatában beavatkozott Kuba, a marxista MPLA oldalán. Az afrikai országban már az 1970-es években is bevetettek MiG–17-es és MiG–21-es repülőgépeket, jellemzően kubai, kelet-német és román pilótákkal. Az első MiG–23-asok 1984-ben érkeztek, mert a Dél-Afrikai Légierő Mirage F.1-eseivel a MiG–21-esek már nem tudták eredményesen felvenni a harcot. A pilótákat helyben képezték át az új típusra, amelyet emiatt 1987-ig nem is vetettek be éles helyzetben. Összesen mintegy 80 MiG–23ML és MiG–23UB harcolt Angolában, angolai felségjellel, elsősorban a légi fölény kivívása céljából, de gyakran földi célok elleni bevetéseket is repülve. Legalább egy Mirage F.1-est eltaláltak, 1987. szeptember 27-én, bár a gép le tudott szállni, ezután a Dél-Afrikai Légierő gépei igyekeztek kitérni a kubai MiG–23-asok elől, többnyire sikeresen, a dél-afrikai pilóták ugyanis rendszerint földközelben, vagy sebességgel repültek, így sem az UNITA kézi légvédelmi rakétái miatt magasabban repülő MiG–23-asok, sem az angolai légvédelmi lokátorok nem tudták a gépeket felderíteni. A MiG–23-asok 1987–88 fordulóján Cuito Cuanavale ostrománál fontos szerepet játszottak, a dél-afrikaiak visszavonulása után, 1988. június 27-én 12 gép támadta a Namíbiában a Ruacana-Caleque vízerőművet, leginkább propagandacélból. Az 1990-es években, a kubai csapatok kivonása után az angolai gépek külföldi (többek között dél-afrikai) zsoldospilótákkal is repültek a folytatódó polgárháborúban, közülük néhány tapasztalt pilóta, vakmerő módon, mindennemű átképzés nélkül szállt fel a bonyolultan repülhető típussal. ### Ogadeni háború 1977-ben a puccsoktól meggyengített Etiópia keleti felén fekvő Ogaden tartományát megszállta a szomszédos Szomália. A konfliktusba beavatkozott Kuba és a korábban Szomáliát támogató Szovjetunió, mindkettő a meggyengült Etiópia oldalán. 1977 novemberétől légihidat szerveztek Addisz-Abebába, és nagy mennyiségű fegyvert, többek között 36 MiG–23BN-t szállítottak. Ezeket az időközben átdobott kubai pilóták repülték, 1978 januárjában már komoly légicsapásokban vettek részt, a szomáliaiakat hamar visszaverték. ### Egyéb események #### Incidens a szovjet–iráni határon, 1978. június 21. Irán határai mentén az 1970-es években több incidens történt, ami miatt a szovjet légvédelem külön elfogóvadász-ezredet telepített Türkmenisztánba, az Aşgabat melletti Ak-Tepe légibázisra. Az incidensek közül a legismertebb az 1978. június 21-ei. Reggel 6 óra 21-kor a környék egyik légvédelmi rádiólokátora négy alacsonyan, lassan repülő célt észlelt, melyek Irán felől 15–20 kilométerre behatoltak a szovjet légtérbe, és egy magányos MiG–23M indult azonosításukra. A gép pilótája, A. V. Gyemjanov, a behatolókat szovjet Jak–24 helikopterként azonosította, és visszatért a bázisra. A nem egyértelmű azonosítás miatt (a Jak–24-est az 1950-es években gyártották kis darabszámban és hamar kivonták a hadrendből) a bázis parancsnoka újabb gépet emelt. A pilóta, Valerij Skinder százados rájött, hogy Iránból behatolt CH–47C Chinook helikopterekről van szó, és tüzet nyitott az időközben menekülésbe kezdő gépekre. A közelebbi géppár tagjaira R–60-as rakétákat indított, mindkettő ugyanabba a gépbe csapódott, amely lezuhant. A második gépet gépágyúval lőtte le, ez sikeres kényszerleszállást hajtott végre. A távolabbi géppárnak sikerült elmenekülnie. Az egyébként nehéz célpontnak számító helikopter lelövéséhez mindössze 72 lőszert használt el, ez nagy hidegvérre utal, a pilóták ugyanis légi harc közben a stressz miatt gyakran megfeledkeznek magukról, és „rátehénkednek a tűzgombra”. Érdekes módon nem lett nemzetközi botrány az incidensből; a szovjetek később ahhoz is hozzájárultak, hogy a kényszerleszállást végzett helikoptert az irániak megjavítsák és hazarepüljenek vele. Az incidens teljes háttere és a helikopterek repülésének oka máig ismeretlen. #### Belgium, 1989. július 4. A lengyelországi kołobrzegi repülőtérről gyakorlórepülésre felszállt MiG–23-asnak 130 méteren leállt az utánégetője, ezért pilótája, Szkurigyin ezredes katapultált. A gép repülése ezután stabilizálódott, mert a robotpilóta be volt kapcsolva. A gép nyugati irányban átrepülte Kelet-Németországot, a nyugati határ felett egy amerikai F–15 géppár elfogta, azonosította, de nem lőtte le, mert ez a sűrűn lakott német területek felett kockázatos lett volna. A gép a belga tengerpartig, Kortrijk városig jutott, itt üzemanyaga elfogyott, egy lakóházra zuhant, egy 18 éves fiút maga alá temetve.

Tiszaújlak

Tiszaújlak (, , ) városi jellegű település Ukrajnában, Kárpátalján, a Beregszászi járásban, Tiszaújlak község székhelye. A Tisza jobb partján terül el, érinti az ukrán–magyar határsávot, és itt válik határfolyóvá a Tisza. 1989-ben nyitották meg a Tiszaújlak–Tiszabecs határátkelőhelyet, amely nemzetközi, éjjel-nappal működik Ukrajna és Magyarország, illetve az Európai Unió között. Első írásos említése 1304-ből való, ekkor Wylak (Ujlak) a Hont-Pázmány család birtokában volt. A települést a Hont-Pázmány nemzetség ugocsai ágának fennmaradt fiúága, az Újhelyiek 1770-ig birtokolták, amikor is a kincstár megvásárolta a birtokot. Tiszaújlak sokszor játszott fontos szerepet a magyar történelemben. A Rákóczi-szabadságharc egyik előzménye itt zajlott le, amikor Esze Tamás és csapata 1702 kora őszén megtámadta a tiszaújlaki sóházat, ami a bécsi udvar reakcióját is kiváltotta. 1702. október 17-én a császár Szatmár vármegyének címezve rendeletet adott ki, hogy a katonaság segítségével fogják el és példásan büntessék meg a sóházat felprédáló parasztságot. Eszét hónapokon keresztül tartó üldöztetés után sem tudták elfogni. Munkácson új, kurucok vezette felkelés kezdődött, és Rákóczit kérték fel vezetőjüknek, aki elérkezettnek látta az időt és eleget tett kívánságuknak. 1703. június 15-én Esze Tamás csapatai csatlakoztak hozzá, 3000 főre emelve serege létszámát. 1703\. július 14-én itt vívták első győztes csatájukat a kurucok, a győzelem után a sereg átjutott a Tiszán. Ennek emlékére 1903-ban felállították a turulmadaras emlékművet. Ezt a nemzeti emlékhelyet azonban 1945-ben, a szovjet megszállás után felszámolták és csak 1989-ben állították helyre. A nagyközség 3419 lakosának több mint 80%-a magyar anyanyelvű. Napjainkban két középiskolája van, ezek közül az egyik ukrán nyelvű. A településen öt vallási felekezet működik, mindnek saját temploma, illetve imaháza van. ## Fekvése, természetföldrajzi viszonyok Tiszaújlak a Tisza jobb partján, közvetlenül az ukrán-magyar határ mentén terül el. A nagyközséget északi irányból Tiszakeresztúr és Karácsfalva, nyugatról Magyarország, délről Tiszabökény, keletről pedig Tiszaújhely határolja. A magyar oldalon lévő Tiszabecstől mindössze három kilométerre, Nagyszőlőstől 17 kilométerre, Beregszásztól pedig 22 kilométerre fekszik. A Tisza itt válik határfolyóvá. A község Kárpátalja síksági részén terül el. Tiszaújlak – a lakosság számát és gazdasági fejlettségét figyelembe véve – Királyháza után a Nagyszőlősi járás második városi jellegű települése volt. Környező falvak: Tiszabökény 6 km, Tiszaújhely 4 km, Csetfalva 4 km, Tiszakeresztúr 3 km, Bene 8 km, és a magyarországi Tiszabecs 3 km. ### Éghajlata Területén többnyire atlanti és kontinentális légtömegek uralkodnak; ennek hatására a tavasz változékony, a nyár nem túl forró, az ősz aránylag meleg. Éghajlata mérsékelten kontinentális. A mediterrán ciklonok időjárási hatása a téli időszakra jellemző, enyhülést és csapadékot hoznak. A terület évi középhőmérséklete 10,6 °C, az átlagos fagymentes időszak hossza 180 nap. A 10 °C-nál melegebb napok hőmérsékletének összege, vagyis a hőösszeg 3200 °C körül van. Az éves csapadékmennyiség kb. 720 milliméter, az átlagos évi napfényösszeg pedig 2025 óra körül alakul. ## Története ### Nevének eredete Tiszaújlakot Wylak (vagyis Ujlak) néven 1304-ben említik először a levéltári okmányok. Jelentése valószínűleg az „új udvarház” fogalomra vezethető vissza, ugyanis az Újlak helynév az új melléknév és a lak – lakóház, udvarház – főnév összetétele. A későbbi okmányokban Wylack, Vylac, Uylak néven is szerepel. Tiszaújlak régi település, valamikor Szent Ilona Szigetének is nevezték. Megkülönböztetésül a többi „Újlak” nevű településtől, a község 1773-tól viseli hivatalosan a Tisza előnevet. ### 1304–1700 Levéltári adatok szerint a település helyén valaha a Nyírtelek nevű puszta volt, feltehetően egy hasonló nevű kisebb lakott helységgel. A Hont-Pázmány nemzetségből az első ugocsai birtokot Achilles pécsi püspök, IV. Béla alkancellárja szerezte meg. A király ugyanis 1251-ben adományt adott Achillesnek az ugocsai Verbőc nevű földre, amely előzőleg bizonyos Márk örökös birtoka volt, de ennek fia, Péter, utód nélkül halt el, s így a birtok a királyra szállott. Egy 1270-ben keletkezett okirat szerint V. István magyar király a Tisza-parti Nyírteleket Achilles pécsi püspöknek adományozta. Ezt a kis települést vélhetőleg elpusztította az árvíz. Az 1300-ból származó másik okiratból arról értesülünk, hogy III. András király a Hont-Pázmány nemzetség Bihar megyéből keletre szakadt tagjainak (Mikó és Csépán) – a Máramaros megyei Viskért cserébe – az ugocsai Ardót, Rakaszt és az immár pusztává vált Nyírteleket adományozta. A királynak ugyanis a benépesedő máramarosi völgy, a sóbányászat és a máramarosi koronavárosok védelme szempontjából szüksége volt a völgyön uralkodó várra. A Hont-Pázmány nemzetség tagjai a kapott birtok nyugati sarkában, új lakosok betelepítésével újabb települést hoztak létre, amely a család birtokai között 1304-ben Újlak néven szerepelt. 1332-ben temploma is volt. A 14. század második felében már tíz falu: Verbőc, Fancsika, Ardó, Rakasz, Újhely, Újlak, Karácsfalva, Mátyfalva, Dob és Kérő volt Ugocsa megyében a Hont-Pázmányok két ugocsai ágának birtokában. Bár Rakaszt kivéve, amely a többi Hont-Pázmány-falutól a közbeeső Perényi-birtokok, elsősorban Nagyszőlős által elválasztva a megye keleti határán állott, a többi kilenc falu összefüggő területen, a megye nyugati felében, a Tisza jobb partján elterülő sík földön feküdt, a birtokok felett egységes uradalmi szervezet nem alakult ki. A 14–15. században a nemzetségi birtokok zömét kezeikben tartó Marcell-utódok is számos családban ágaztak szét, amelyek főleg Ardón, Mátyfalván, Újhelyen és Verbőcön építették fel kúriáikat. E családok azonban a 16. század közepéig az Ujhelyi-ág kivételével kihaltak, s így a Marcell-ág birtoka a már megindult széttagolódás után 16. században ismét egy család kezében egyesült. A települést a Hont-Pázmány nemzetség ugocsai ágának fennmaradt fiúága, az Újhelyiek, 1770-ig birtokolták, amikor is a kincstár megvásárolta a birtokot, több mint negyven igényjogosult kielégítésével. Tiszaújlak már a középkorban is híres volt a tiszai révről és sókikötőjéről. 1417-ben nagy raktárak épültek itt a Tiszán leúsztatott só tárolása és továbbszállítása céljára. Egy ilyen raktár ma is áll az Esze Tamás téren. Tiszaújlak sóházába a sót Aknaszlatináról tutajon szállították le a Tiszán. Tiszaújlak és Csetfalva környékén többnyire három hegyi tutajból egy nagyot állítottak össze. A sót a Tisza partján létesített sólerakatokból szállították tovább Magyarország és a monarchia egyéb országainak sóhivatalaiba. Ezenkívül a tutajokon szállított fát sokszor egészen Szegedig úsztatták le. A település többször szenvedett károkat az árvíztől. Az 1624-es árvíz szinte teljesen elpusztította, a súlyos károkat csak évtizedek múlva sikerült helyrehozni. Az újjáépítéshez nagy segítséget nyújtottak a szlatinai sóbányászok, akik gyűjtést szerveztek az árvízkárosultak megsegítésére. Megszenvedte Tiszaújlak lakossága az 1657-es lengyel betörést is, amit II. Rákóczi György erdélyi fejedelem lengyelországi politikája váltott ki. 1661-ben viszont már török seregek vonultak át a településen, mindent felégetve útjukban. Az 1678–1688-as, Thököly Imre vezette Habsburg–ellenes felkelés sem kerülhette el Tiszaújlakot. Megtorlásul a felkelésben való részvételért, a települést osztrák katonaság özönlötte el, megkínozva és kirabolva a lakosságot. Aki tehette, a környező erdőkbe menekült. ### A Rákóczi-szabadságharc idején Ugocsa vármegye, a történelmi Magyarország törpe vármegyéje, két szolgabírói járásból állt, amelyeket a Tisza folyó választott el csaknem két egyenlő részre. A két járást Tiszán-inneninek és Tiszán-túlinak nevezték el. Területe 1190 négyzetkilométer volt. Tiszaújlak a Tiszán-inneni járáshoz tartozott, amelynek központja Nagyszőlős volt. A sókereskedéssel kapcsolatos problémák – a kincstári monopóliumok bevezetése után (1699) – nem csak Máramarosban, de a környező vármegyékben is rendkívül kiéleződtek. Érzékenyen érintették Szatmár, Ung, Ugocsa és Bereg lakosságának jövedelmeit is, mivel ezekből a vármegyékből tömegesen keresték kenyerüket a máramarosi sóbányákban. „A monopoltársaságok, kiváltságokat élvező csoportok önkényes árszabásaikkal nagy drágaságot idéztek elő, sokkal károsabb volt azonban az, hogy lefoglalták a belső piacokat és a lakosság legkülönbözőbb rétegeit jórészt kiszorították onnan.” Esze Tamás élete és tevékenysége teljesen egybeforrt a kibontakozó felszabadító harccal, szereplése kiterjedt az ugocsai térségre is. Itt tűnik ki még 1702 kora őszén a tiszaújlaki sóház elleni támadásban. Esze – sókereskedő lévén – szekerével a tiszai sólerakó helyről Debrecenbe szállította áruját. A tiszaújlaki sótisztek azonban alaptalanul azzal vádolták meg, hogy lopott sót árul. A vádak ellen még a Szatmár vármegyei főispán, Károlyi Sándor pártfogása sem segíthetett, aki írt a Kamarának, hogy Esze ártatlan, hogy lopott sót nem találtak nála. A sótisztek ezt figyelmen kívül hagyva az összes marháját elhajtották Tiszaújlakra. Nem használt a sértett igazának bizonygatása sem, meg sem hallgatták. Ekkor fordult szembe a hatóságokkal. Családját és ingóságait biztonságos helyre, Debrecenbe költöztette. Társaival együtt visszament a tiszaújlaki határba, ahol „a maga marháit a sótisztek marhái közül kiszaggatta és elhajtotta”. Megtámadta a tiszaújlaki sóházat, egy embert megölt, és a sóház pénztárát kirabolta. Ez a támadás a bécsi udvar reakcióját is kiváltotta. 1702. október 17-én a császár Szatmár vármegyének címezve rendeletet adott ki, hogy a katonaság segítségével fogják el és példásan büntessék meg a sóházat felprédáló parasztságot. Eszét hónapokon keresztül tartó üldözés után sem tudták elfogni. Sorsa a későbbiekben összeforrt az erdőségekben bujkáló emberekkel, így Kis Alberttel, aki a váradi börtönből szökött meg, de Károlyi Sándor szatmári főispán szolgálatában is állt. 1702 telén Esze Tamás és Kis Albert már a beregi erdőkben bujkáltak hasonló sorsú honfitársaikkal. Közben az európai politika – az örökösödési háború révén – is közrejátszott az erdőkben bujdosók mozgalmának kibontakozásában. 1703\. május 24-én Majos János kuruc kapitány és Ilosvay Bálint kuruc ezredes katonái elfoglalták Tiszaújlakot. A sóház épületét reggel 7 órakor Esze Tamás foglalta el, két gyalogos csapattal és 40 lovassal, a 14 muskétásból és egy hadnagyból álló őrségből négyet levágtak, a többi közéjük esküdött. Maga Tiszaújlak falu ekkor az Újhelyi család birtokában volt, a kincstár csak a sórakodó hely miatt vásárolt meg belőle egy részt. A falu birtokba vétele egyértelműen a sótisztek ellen irányult, akiket magatartásuk miatt nem szívelt a környék népe. Ezután a kuruc felkelők elfoglalták Naménytól Tiszabecsig a Tisza vonalát. #### A Tiszaújlak-Tiszabecs közötti ütközet 1703\. július 14-én Rákóczi tiszántúli hadjárata során Benéhez ért. Átkelt a Borzsa hídján, és a délutáni órákban Csetfalva és Tiszaújlak határában táborozott le lovasságával, mivel a gyalogosok a mostoha útviszonyok, a sár miatt lemaradtak. Ellenséges csapatok nem állomásoztak a közelben, a Tisza jobb parti vidékén legfeljebb az ellenség felderítő járőrei mozogtak. Az egyik ilyen felderítő csapatnak, amelynek kötelékében 20 magyar és 30 német lovas szolgált, a vezetője Kende Mihály császári huszár-alezredes volt. Még július 13-án átkeltek a Tiszán, Benén és Muzsalyon keresztül Beregszászig meneteltek. Nem tudva Rákóczi támadó jellegű előrenyomulásáról, Várin keresztül akartak visszatérni Tiszabecsre. A fejedelem, észlelve a járőrcsapatot, sikeresen bekerítette azokat. Kendének nem maradt más esélye, csak az elkeseredett harc. A fejedelem lovasai már ekkor elfoglalták a rév hídfőjét, amit tizenöt elsáncolt német gyalogos őrzött. Kende embereit Rákóczi katonái a folyónak szorították, akik egy kanyarulatba húzódva keményen ellenálltak. A Tisza túlsó oldaláról – biztonságos fedezékből – heves puskatűzzel támogatták Kende embereit. Négy órán át folyt a küzdelem, amelyben Kende katonái háromszor rohamoztak. A heves összecsapás láttán Rákóczi meg szerette volna kímélni lovasait, és inkább a lemaradozó gyalogsággal akarta megtörni az ellenséget. Erre azonban nem került sor, mivel a lovasok zárt sorú támadása eldöntötte az összecsapás kimenetelét. A ellenség katonái közül nyolcan estek el. Rákóczi vesztesége a kedvezőtlen helyzetük miatt valamivel nagyobb volt. Az áldozatok közé került Kende Mihály is, aki a lovával együtt a Tiszába fúlt. A Tisza-parti összecsapásban nem vettek részt jelentős katonai erők, de Rákóczi híveinek szempontjából erkölcsi hatása hatalmasnak bizonyult. Félelmet keltett a tiszabecsi oldalt védő nemesek körében is, akik a felkelők bátorságát csak az álhírekből ismert idegen csapatok leendő támogatásával tudták magyarázni. Löwenburg, a szatmári várparancsnok is csodálkozását fejezte ki levélben Csáky Istvánnak, amikor azok visszavonulásukat tervezték. E sikeres nap után, már estefelé érkezett meg a gyalogság, az immár harcedzett lovassághoz hasonlóan kimerülten, majd a fejedelem Várinál rendezte a csapatok sorait. Ezután döntött a fejedelem az átkelés megkezdése mellett, Bercsényi Miklós tanácsának ellenére. Tisztában volt a veszélyekkel, mivel emlékirataiban ezeket jegyezte fel: A lovasság volt a legütőképesebb erő, amelyre Rákóczi számíthatott, támogatták is átkelési szándékát. Tekintettel kellett lenni a sereg harci kedvére, amit negatívan befolyásolt volna a hegyekbe való visszavonulás. Tanácskozások következtek, amelyeken a fejedelem akarata érvényesült. Nem hitték legyőzhetetlen akadálynak a Tiszabecsnél az ellenség által épített hídnak az elfoglalását sem. Reggelre azonban változott a helyzet, a Tiszabecsnél állomásozó előőrsök jelentették, hogy ott feloszlott a vármegyei nemesség vezetése alatt álló tábor. Saját csónakjaikat tönkretéve visszavonultak Szatmárra, a német század pedig egymaga nem akarta tartani a révet. A tiszabecsi tábor szétesésében nagy szerepe volt a hamis híreszteléseknek, amelyek negyvenezer svéd és lengyel katona támadásáról szóltak. Ez egyben a vármegyei és az osztrák katonaság tájékozatlanságát is jelezte, nem látták át a valóságos helyzetet, kapkodva és zavartan döntöttek. Ilyen körülmények között jelölte ki Rákóczi a tiszai átkelés vonalát. Kulcsszerepet szánt Esze Tamásnak, akit a Tisza két partjáról gyűjtött seregével előreküldött Namény felé, maga pedig a fősereggel utánaindult. Rákóczi seregei 1703. július 14-én Tiszaújlak-Tiszabecs térségében aratták első győzelmüket. A csata kétszáz éves évfordulójának emlékére 1903-ban avatták fel a turulmadaras Rákóczi emlékművet az események helyszínén. ### 1717-től Trianonig 1717-ben a krími tatárok törtek be a településre, azt földig rombolták és 17 lakost rabszíjra fűzve elhurcoltak. 1790-ben, Ungvár és Munkács után, gyógyszertár nyílt Tiszaújlakon. 1830-ban a lakosság száma 1441 fő volt, többségében kisiparos és kereskedő. A 18. században és a 19. század elején a tiszaújlaki provizoriátushoz tartozott Kishódos, mint kamarai birtok. Nagy csapás sújtotta a települést 1830-ban, amikor a tiszai tutajosok kolerát hurcoltak be a helységbe. A lakosság nagy része meghalt, az áldozatokat a kis római katolikus kápolna környékén temették el. Az 1848. március 24-re összehívott országgyűlésben Ugocsa megyét Abonyi István (Tiszaújlak) és Egry János (Halmi) képviselte. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, Kossuth Lajos felhívására 163 tiszaújlaki férfi fogott fegyvert. Ugocsa megyében az összeírások szerint a nemzetőrök száma 1848 végén elérte a 3500 főt. A Kárpátaljai Területi Állami Levéltárban, hiányosan bár, de megtalálható az ugocsai nemzetőrök falvankénti névsora. 1848. szeptember 23-án a nemzetőrséget alegységekbe szervezték, megválasztották tisztjeiket, feleskették őket. Tiszaújlakon megkezdődött a 125 közlegényből, két alhadnagyból, egy hadnagyból és egy századosból álló egység kiképzése. A szabadságharc bukása után Kosvai Bélát húsz évi fegyházbüntetésre ítélte az osztrák bíróság. 1885-ben ipari tanonciskolát hoztak létre, 65 tanulóval. A 19. század végén felépült a vasútállomás, a posta, a telefonközpont és a takarékpénztár. Kezdetben Tiszaújlakon csak egytanerős egyházi iskolák voltak, 1883-ban nyílt meg az első állami népiskola. Az 1908–1909-es tanévben a tanulók létszáma elérte a 394 főt, a tanítók száma ekkor hat fő volt. Bizonyos, hogy 1888-ban is nagy árvíz sújtotta a települést. ### A csehszlovák időszak A trianoni döntés értelmében az új határ Tiszaújlak mentén húzódott. A háború után nehezen indult meg a gazdasági élet. Ez az időszak 1918-tól 1924-ig tartott. Ekkor kezdett fellendülni Tiszaújlak. 1926-ban a település utcáin már villanyvilágítás volt. Az 1930-as években a főutcán ötven üzlet, két bank és a Rojkó-féle gyógyszertár volt. Kárpátalja egyik legelső gyógyszertára az 1700-as években alapított Rojkó-patika, mely az egykori nagyközségi kórház, a jelenlegi orvosi rendelő helyén állt, s itt készítették az országszerte, sőt az egész Osztrák–Magyar Monarchiában ismert Rojkó-féle bajuszpedrőt, amelyet még I. Ferenc József császár és király is használt. Tiszaújlakon négy községi orvos rendelt, hét hentesüzlet volt, vágóhíd üzemelt, húsz mester foglalkozott cipő és csizma készítésével, hat ruhaszabó dolgozott és két malom üzemelt. Nagy termény- és termékraktárak voltak a településen. Tiszaújlak nagy piacán heti, hónapos országos vásárokat tartottak, ahol rengeteg jószágot adtak és vettek, még Csehországba is szállítottak. 4000 ember élt itt a legnagyobb megértésben, ebből 1600 ember zsidó volt, akik vezették a kereskedelmet. 1933\. július 8-án Tiszaújlakot elöntötte az árvíz, amelyben kb. 400 ház omlott össze, négy ember meghalt, kb. 500 jószág elpusztult. A cseh állam is részt vett az újjáépítésben, ezután épültek meg Tiszaújlakon a faházak. 1938-ban Tiszaújlakon egy elemi és egy polgári iskola volt, egy osztály az egyházhoz tartozott. ### Újra Magyarország részeként 1938\. november 2-án az I. bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta Csehszlovákiától a trianoni határ mentén elterülő magyar többségű országrészt, köztük Tiszaújlakot is. Bereg és Ugocsa k.e.e. vármegye nyugati sávja, az egykori Ugocsa vármegye községei és a trianon előtt Szatmárhoz tartozott Nagypalád a Tiszaújlaki járáshoz tartoztak, amelynek székhelye Tiszaújlak volt. #### A zsidóság 1944. évi deportálása Baky László belügyi államtitkár április 7-én szigorúan titkos rendeletet bocsátott ki a magyar zsidóság gettóba gyűjtéséről. Ezen felül a rendelet utasította a hatóságokat, hogy a „zsidók összeszedése” során begyűjtött értékeket a „községi elöljáróságok három napon belül a tisztogatási terület központjában székelő Nemzeti Bank fiókjához tartoznak beszállítani”. Kárpát-Ukrajnában és Északkelet–Magyarországon 13 nagyobb gettót és bevagonírozási központot alakítottak ki. Az összegyűjtött zsidókat vagy a Munkácson, Ungváron, Varjúlaposon és Beregszászban létesített gyűjtőtáborokban, vagy a huszti, máramarosszigeti, kassai, mátészalkai, nyíregyházi, nagyszőlősi, sátoraljaújhelyi, kisvárdai és beregszászi kijelölt gettókba helyezték el. Nagyszőlősön a városban élő és az Ugocsa megye hitközségeiből ideszállított zsidókat a zsinagóga és az úgynevezett Magyar sor körüli négy utcában gyűjtötték össze. A gettóban 12–14 ezer zsidó élt, köztük azok, akiket a szomszédos községekből, Batarcsról, Feketeardóról, Halmiból, Királyházáról, Kökényesről, Nagytarnából, Terebesről, Tiszaszászfaluról, Tiszaújlakról és Turcról szállítottak ide. A gettólakók közül 4700 nagyszőlősi lakos volt. A zsidók elhurcolása után az üzletek tönkrementek, a vásárok megszűntek. ### A szovjet közigazgatás időszaka 1944\. október 24-én a 4. Ukrán Front katonái bevonultak a községbe. A szovjetek október 25-én bevonultak Husztra és Nagyszőlősre, október 26-án Munkácsra, majd október 28-án Beregszászra és Ungvárra is. 1944. november 13-án tartották meg Munkácson a munkácsi, az ungvári, a huszti, a nagyszőlősi, a szolyvai, a técsői és az ilosvai járás kommunista alapszervezeteinek képviselői azt az értekezletet, ahol bizottságot választottak, amelynek elsődleges feladata az volt, hogy megszervezze a Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártjának alakuló kongresszusát. Épp aznap, amikor kihirdették a Kárpátalját megszállt 4. ukrán front katonai tanácsa által kiadott 0036. számú szigorúan titkos parancsot a kárpátaljai magyar és német nemzetiségű hadköteles férfiak letartóztatására és elhurcolására. November 14-én, a 0036. számú szigorúan titkos parancs alapján Kárpátalja községeiben megkezdték a hadköteles korú német és magyar férfiak összegyűjtését. Az 1933. július 8-ai árvíz után az 1947-es szilveszteri árvíz is emberáldozatot követelt a településen. A Szovjetunió széthullásával Tiszaújlak az 1991. augusztus 24-én függetlenné vált Ukrajna része lett. ## Népesség, vallási felekezetek Tiszaújlak lakossága a 2006. december 1-jei adatok tükrében 3348 fő, amelyből 2653 magyar (a lakosság 79%-a), 711 ukrán, 41 orosz, 11 cigány és 32 egyéb nemzetiségű. A lakosság nemi összetétele: 1419 férfi és 1929 nő. A legújabb, 2010-es adatok alapján Tiszaújlak lakossága 3419 fő, amelyből 2772 magyar (a lakosság 81%-a). Tiszaújlakon jelenleg öt vallási felekezet működik, négy saját templommal, illetve az ortodox és a római katolikus felekezet még egy-egy kápolnával is rendelkezik. A Jehova tanúi felekezet imaházban tartja összejöveteleit. A hívek számának megoszlása szerint a legtöbb híve a római katolikus egyháznak van, majd ezt követi a görögkatolikus, a református, az ortodox egyház és végül a Jehova tanúi felekezet. ## Gazdasága A privatizáció előtt tíz kisebb-nagyobb iparvállalat működött Tiszaújlakon (például cipőgyár, bútorgyár, famegmunkáló kombinát, kenyérgyár, aszfaltgyár, malom). A nagyközségben ma jelentős a munkanélküliség, ezért az államhatár közelsége miatt sokan a határon túl keresnek munkalehetőséget. Az elmúlt néhány év során Tiszaújlak gazdasági élete nagy fejlődést mutat, ez főleg a kereskedelmi vállalkozások terén mutatható ki leginkább, ami nagyrészt a Tiszaújlak–Tiszabecs határátkelőhely hatásának tudható be. A Tiszaújlakon található hét üzem közül (amelyek a szovjet közigazgatás során épültek fel) sajnálatos módon csak némelyik működik, azok is csak időszakos jelleggel. Jelenleg csak a fafeldolgozó üzemel, amely az egykori Szovjetunióban méretét tekintve Nagybocskó mellett a második volt Kárpátalján. A munkahelyek száma ugyan emelkedést mutat, de még így is nagyon sokan Magyarországon vállalnak munkát a jobb kereseti lehetőségek miatt. ## Közlekedés A települést átszeli az Ungvár–Beregszász–Halmi (Románia) országút. A helyi közlekedés infrastruktúrája nagymértékben kiépített, az utak 75%-a aszfaltozott, míg a fennmaradó részek vagy földutak, vagy kőzúzalékkal leterítettek. A települést érinti a Bátyú–Királyháza–Taracköz–Aknaszlatina-vasútvonal. A Nagyszőlőssel való kapcsolattartást segítik elő az óránként induló iránytaxik, illetve autóbuszok. ## Oktatás A nagyközségnek két különálló, önálló középiskolája van: a 2. sz. magyar és az 1. sz. ukrán tannyelvű. Az ukrán tannyelvű középiskolában érettségizők többnyire az Ungvári Nemzeti Egyetemre jelentkeznek, de néhányan a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolát választják. 1998-ban a magyar iskola (amely három különálló részből állt: az úgynevezett „kis iskolából”, ahol a tanulók az 5–6. osztályig tanultak, majd a felsős osztályok a „nagy iskolában” tanultak tovább) romos épületei életveszélyessé váltak, ezért a helyi óvoda épületébe költöztek át, ahol hét tanterem állt rendelkezésre a 11 osztály 270 tanulója számára. 1998-ban a helyi római katolikus közösség elkezdte az új iskola építését, a kivitelező a Széchenyi István Jótékonysági Alapítvány volt. 2006. augusztus 29-én hivatalos keretek között átadták a felújított iskolaépület első szárnyát, majd szeptember 1-jén az elsősök újra birtokba vehették az új iskolát. Azóta a második szárnyat is átadták, étkezdével. A harmadik szárny, amely egyebek mellett tornateremnek is otthont adna, 2011-ig még nem készült el. ## Emlékhelyei Az egykori sóház az ukrán tannyelvű középiskolának adott otthont, jelenleg nem használják. Az épület falán emléktábla hirdeti, hogy az egykori Sóhivatalt Esze Tamás kuruc vezér katonáival 1703. május 24-én 7 órakor reggel, két gyalogos csapattal és negyven lovassal elfoglalta. Tiszaújlakon telepedett le Móricz Zsigmond egyik rokona, Ombódy Ilona Papp Mária nevű lánya, aki a boldog embernek, Papp Mihálynak édestestvére volt. Móricz Zsigmond tiszaújlaki kapcsolataira emléktábla hívja fel a figyelmet, amely az egykori ukrán iskola épületének a falán látható. `Szabó Lőrinc is felkereste Tiszaújlakot, és a Tücsökzene című kötetének egyik versében megörökítette itteni élményeit.` ### Turul-emlékmű Tiszaújlak és a szomszédos Tiszabökény határában egy mesterséges halom tetején áll a Turul-emlékmű. 1703. július 14–16-án a kuruc csapatok itt aratták első győzelmüket. A győztes csata helyén 1903-ban emlékoszlopot állítottak fel. Egy mesterségesen emelt, négyzet alaprajzú domb tetejére obeliszket, tetejére gömböt állítottak, arra szárnyait kitáró turulmadarat helyeztek. Évtizedekig fontos emlékhely volt, de 1945 tavaszán a helybeli vezetők, mintegy elkötelezettségüket akarván bizonyítani a szovjethatalom iránt, földig romboltatták az emlékművet, és az anyagát az elesett szovjet katonák emlékművének építésére használták fel. Magát a turulmadarat Ungvárra szállították, és a mai napig az ungvári várban lehet megtekinteni. 1987-ben Bíró Andor, a péterfalvai kolhoz akkori elnöke, Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hosszú ideig egyetlen magyar képviselője kezdeményezte az emlékmű helyreállítását. Sokáig húzódott az ügy. Már megvolt a területi tanács engedélye az eredeti emlékmű visszaállítására, de ez még kevésnek bizonyult. Engedély kellett Kijevből is. A hatalom nem akart turulmadaras emlékművet, legfeljebb egy kuruc lovasszobrot. Mivel a már aláírt engedélyt sehogyan sem tudták megváltoztatni, 1989. július 16-án került sor az emlékmű ünnepélyes újraavatására, amely Keisz Gellért és Lezu Vladimir építész alkotása. ### A sztálini terror emlékműve Tiszaújlak központjában 1989-től emlékoszlop hirdeti a sztálinizmus („málenkij robot”) azon áldozatainak a névsorát, akiknek egyetlen bűnük magyarságuk volt. A 149 elhurcolt férfiből 23-an odavesztek. ### Tiszaújlak templomai Tiszaújlakon jelenleg öt vallási felekezet működik, négynek saját temploma van. A község első római katolikus templomáról 1332-ben találunk említést a korabeli okmányokban, a templomot azonban a vidékre betörő tatár, török hordák később porig rombolták. Helyén épült fel 1788-ban a mai barokk stílusú, Szent Ilona tiszteletére szentelt római katolikus templom. A görögkatolikus templom 1806-ban épült, klasszicista stílusban. Romzsa Tódor vértanú 1947. évi meggyilkolása után, 1949-ben az egyházmegyét bekebelezte a moszkvai ortodox egyház. A templomot 1991-ben kapta vissza az egyház. Az ortodox felekezet ezután kezdett új templom építésébe, amely a közelmúltban készült el. Az első református templom a jelenlegi Rákóczi úton épült torony nélkül, 1701-ben tűzvész pusztította el. 1850-ben a református egyházközség megvásárolta azt az épületet, amelyet a község addig sóraktárnak használt, 1903-ban kibővítették és tornyot építettek fölé. Az építés 1905-ben fejeződött be. Nagyobb felújítás utoljára 1988-ban történt. A harangokat Egry Ferenc készítette Kisgejőcön. ## Környezetvédelem A környezetvédelem érdekében a nagyszőlősi hulladékgazdálkodási és hulladékhasznosítási cég minden szombaton elszállítja a szemetet, ami nagyban elősegíti, hogy Tiszaújlakon ne alakuljanak ki szeméthegyek. A helyi iskolások a köztisztasági akció keretében pedig évente kétszer összegyűjtik az utak mellett eldobált szemetet. ## Sportélete Legnagyobb sikert a labdarúgás terén az 1991–1992-es korosztályú tiszaújlaki iskolások érték el 2007-ben, amikor megnyerték az Ajándékozz egy mosolyt a gyermekeknek elnevezésű országos seregszemlét: a megyében és a nyugat-ukrajnai régiós selejtezőn is sorra vert mindenkit a tiszaújlaki korosztályos focicsapat, s ezzel bejutott az országos vidéki sportjátékok labdarúgótornájának fináléjába, ahonnan pedig bajnokként térhettek haza. Ezzel az eredménnyel Tiszaújlak csapata jogot nyert arra, hogy Ukrajnát képviselje egy nemzetközi ifjúsági tornán. 2009-ben pedig a Nagyszőlősi járási téli kupát hatalmas fölénnyel nyerte meg Tiszaújlak. (A labdarúgócsapat a Nagyszőlősi járási labdarúgó-bajnokságban futballozik.) ## Híres emberek - Kolozsvári László eredeti nevén Netcze László Itt született: - Vári Fábián László költő - Polgár Lászlóné, tanár, Polgár László pedagógus, sakkedző felesége és a Polgár lányok édesanyja - Szűcs Nelli Jászai Mari-díjas színésznő - Edvin Marton és Sándor Graf Mourja hegedűművészek - Steinberger Sarolta (1875–1966) szülész-nőgyógyász, a budapesti egyetemen végzett első orvosnő - Tomasovszky Lajos (1869–1944) vegyész, főiskolai tanár - Vékony Antal (1848–1903) író Munkájuk Tiszaújlakhoz kötötte: - Esze Gábor megyei főorvost - Barta Ödön a tiszaújlaki gazdasági bank alapítóját ## Képek

Munkácsy Mihály

Munkácsi Munkácsy Mihály, 1868-ig Lieb Mihály Leó, németül Michael von Munkácsy, frankofón nyelvterületen Michel Léo de Munkacsy (Munkács, 1844. február 20. – Endenich, 1900. május 1.) magyar festőművész, a 19. század magyar festészetének nemzetközileg is elismert mestere. Békéscsabai asztalosinasként kezdett dolgozni, de festőművész vált belőle, aki hatalmas vásznaival az egész világot meghódította. Művészi tudásán és tehetségén kívül, az európai és a magyar társadalom életének falusi és városi közösségeinek kiváló ismerőjeként érzékeny „szociográfus” is volt egyben, hiszen életképfestészete mind szociológiai, mind pedig eseménytörténeti vonatkozásában pontos jellemzést ad kortársairól. Tanulmányozta és nagy műgonddal festette korának jellegzetes karaktereit. Európai és magyar polgárként vált neves festőművésszé, Krisztus-trilógiája és számtalan méltán világhírűvé vált képe missziót teljesített, amellyel keresztény magyarként az egész művelt világ előtt megbecsülést szerzett. Ahhoz, hogy hatalmas életművét létrehozza, tehetségre, szorgalomra, megfeszített szellemi és fizikai munkára volt szükség. Romantikusan realista festő volt, aki mindig invenciókkal teli munkákat alkotott. Szorosan kötődött a Gustave Courbet által képviselt realista ábrázoláshoz. A fájdalom megértése és átélése Munkácsy realista művészetének egyik legértékesebb eleme. A romantika egyik forrása a polgári társadalmak születésével együtt kifejlődő nemzeti tudat. Nagyméretű vásznain hatalmas kompozícióit karakteres embertípusokkal, impozáns eszköztárral alkotta meg. Életére és munkásságára is jelentős befolyást gyakoroltak a nőkkel folytatott kapcsolatai. Az özvegy Cécile Papier de Marches bárónéval kötött házassága biztosította az anyagi hátteret számára. Ötvenhat éves korában bekövetkezett halálát fiatalkori szifiliszfertőzése okozta. Az endenichi szanatóriumban hunyt el. Művészetének a legrangosabb magyar képzőművészeti díj is emléket állít. ## Élete és munkássága ### Gyermekkora Munkácson született 1844. február 20-án a sóperceptori (kincstári sótiszti) lakás sarokszobájában. Keresztszülei nemes Steiner Jakab, az Apponyi-uradalom inspektora és felesége, Munkácsy anyai nagynénje, nemes Reök Karolina (1801–1853) – akit a családban Saroltának neveztek – voltak. A munkácsi római katolikus plébániahivatal keresztelési anyakönyvi bejegyzésére utólag rávezették, hogy a magyar minisztérium engedélyével a Lieb családnevet Munkácsyra változtatták. Édesapja Lieb Mihály (1800–1852; gyakran Lieb Leó Mihályként említik, holott a keresztségben csak a Mihály nevet kapta), a 18. század elején Magyarországra költözött bajor hivatalnokcsaládból származott, római katolikus vallású sótiszt volt Munkácson, később Ung és Bereg vármegyék táblabírája. Lieb Mihály a munkácsi sókamara alkalmazottjaként 1845-ben pénztárnok volt. Édesanyja az evangélikus vallású nemesi származású greifenbergi Reök Cecília volt. Anyai nagyszülei az evangélikus nemes Reök Theofil (1769–1849), a gróf Forgách család uradalmi tiszttartója Mándokon, és a római katolikus Szélig Anna, Forgách grófné udvarhölgye volt. 1844. február 24-én Munkácsy, a keresztségben a Mihály Leó utónevet kapta. Lieb családi nevét 1868-ig használta, 1880-ig Munkácsiként írta a nevét. 1848-ban, a szabadságharc napjai alatt apja, Lieb Mihály Munkács rendfenntartásért felelős tanácsának tagja volt. A család 1848 végén költözött Miskolcra, mivel apja biztonságos helyen akarta tudni a családját. Apját a forradalomban történt szerepvállalása és a Kossuth-kormánynak végzett szolgálatai miatt börtönbüntetésre ítélték. Mihály négyévesen került édesanyjával és testvéreivel Cserépváraljára nagybátyjához, Reök Antalhoz, aki Koburg herceg gazdatisztjeként dolgozott. Későbbi visszaemlékezéseiben Munkácsy így írt erről az időszakról: „Ide fűznek legboldogabb gyermekkori emlékeim: öreg kastély, a kapu bolthajtásai alatt egész fegyvertár, régi ágyúk – egyszóval minden, ami a gyermek- lélek kezdődő képzelőerejét foglalkoztatja.” Fiatalon elvesztette szüleit; édesanyja 1850. január 12-én hunyt el. Megözvegyült édesapja röviddel Eötvös Erzsébettel 1851. szeptember 20-án kötött házassága után, 1852. május 14-én hunyt el. Munkácsy a család döntésének megfelelően, rögtön Békéscsabára került anyai nagybátyjához, Reök István ügyvédhez. (Többi árván maradt testvérét is a Reök család tagjai nevelték, Emil és Gyula Reök Antalnál Cserépváralján, Aurél Kaplonyban, Szatmár megyében, Gizella pedig Békéscsabán „Saroltánál” és Steiner Jakabnál.) Mihály a nagybátyjánál eltöltött idő alatt gyakran megfordult Steinerék házában, ahol a húga is nevelkedett. Később, amikor Reök István megházasodott, a család nagyobb házba költözött. A szomszédban lakó Vidovszkyék két fiával Mihály ekkor kötött barátságot, és később is jó kapcsolatban volt velük. Munkácsy többször megfordult Pécsett, a Nepomuk utca 29-ben lakott, édesanyja testvérénél, Reök Lajos nyugalmazott hercegi ügyész családjánál. ### Tanulóévek Reök István, mivel unokaöccse gyengébb tanuló volt, inkább azt javasolta neki, hogy az iparos mesterségek valamelyikét tanulja ki, ezért a céhkönyvek bizonysága szerint 1855. január 6-án a fiút Lang György békéscsabai asztaloshoz adta, inasnak. Nagybátyja szerződésben rögzítette az alkalmazás feltételeit, Lang György, a csabai asztalos-, molnár- és pincércéh céhmestere azonban nem tartotta be ezeket. A fiú 10–12 órákat dolgozott és ellátása is rossz volt. Miután keserves inasévei leteltek, 1858. május 2-án szabadult fel. Ugyanez év novemberében Aradra ment, ahol Albrecht Ferdinánd műhelyében volt segéd. Koplalás mellett nyomorban tengődött (feljegyzései szerint hat hónapig nem evett meleg ételt), csupán az itt tanuló békéscsabai barátaival való találkozásokban lelte örömét. A nélkülözések miatt súlyosan megbetegedett, majd 1860 végén visszatért az ekkor már Gyulán lakó nagybátyjához. 1861 februárjában Fischer Károly rajztanárnál ismerkedett meg Szamossy Elek festővel, aki a gyulai Wenckheim-kastélyban dolgozott. Márciustól már ő tanítgatta, majd vette magához Munkácsyt. 1862 januárjában együtt dolgoztak Aradon, Buziáson és Beodrán, majd ősszel Gerendásra ment, ahol megfestette Fonó nő és Levélolvasás című olajképeit. 1863-ban Szamossy tanácsára képezni kezdte magát, májusban mestere ajánló soraival Pestre ment, ahol az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat titkárát, Harsányi Pált kereste fel. Ő hívta fel Ligeti Antal, a Magyar Nemzeti Múzeum Képtárának vezetőjének figyelmét az ifjú festőre. A társulat szívesen fogadta őt, mivel feladatuk volt a fiatal művészek pártfogása, tanácsokat adtak számára, és engedélyezték, hogy a múzeumban másoljon, majd bírálatot is adtak munkáira. Ligeti személyében igazi atyai pártfogóra talált. ### Ifjúkora Reök István megpróbálta unokaöccsét visszatéríteni az asztalosi pályára, ám Munkácsy és Ligeti makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy festőként boldoguljon. A Ney Ferenc, a Pesti Főreáltanoda igazgatója által 1864-ben kiadott műveltségi bizonyítvány tanúsága szerint Munkácsy tudása megfelelőként, hiányosságai pedig könnyen pótolhatóként voltak jellemezve. Pártfogói biztatták arra, hogy életképeket fessen, ezek közül elkészült: a Falusi felolvasás újabb változata, a Kukoricapattogtatás, valamint számos arckép a Reök család Pécsett élő tagjairól, amelyeket a klasszicizáló romantika stílusában festett meg. Eladta a Kukoricapattogtatás című képét, majd pártfogói támogatásával 1865 első felében a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára jelentkezett. Itt előkészítő osztályba járt, Joseph von Führich és Theodor Franz Zimmermann tanította. Hatással volt rá Karl Rahl is, aki feltehetőleg készülő műveinek végezte korrigálását. Miután beiratkozott, a tandíjat megemelték, és mivel ezt nem tudta kifizetni, arra kényszerült, hogy fél év után otthagyja az akadémiát. Tanulmányaival egyidejűleg Bécs híres múzeumaiban, képtáraiban is megfordult, Rubens és Rembrandt művészete lenyűgözte. Itt látta meg Ludwig Knaus düsseldorfi festő Kartenspielende Schusterjugend című képét, amely hatást gyakorolt első korszakára. Knaus miatt ment később a Düsseldorfi Akadémiára is. Júliusban visszatért Pestre, szeptembertől pedig újból Gerendáson és Békéscsabán tartózkodott fél évig, ekkor megrendelésekre készített portrékat. Ebben az időszakban készült képei közül kiemelkedik a Húsvéti locsolkodás, a Vidovszky János és felesége arcképe, valamint a Búsuló betyár és az Estebéd pusztán című olajképei. 1866. január 6-án a csabai nagyvendéglőben lépett fel színészként, Szigligeti Ede A mama című vígjátékában Berky Ákost alakította. Februárban szembetegség támadta meg. Ligeti Antal és Than Mór ajánlásával került dr. Hirschler Ignác szemorvoshoz, a pesti Szent Rókus Kórházba, az ő kezeléseire néhány hét leforgása alatt látása rendbe jött. Munkácsy hálája jeléül neki ajándékozta a Feldöntött bogrács című képét. Amíg lábadozott, gyakran megfordult a Kammon kávéházban, itt került baráti kapcsolatba Deák Farkassal, aki a Vasárnapi Ujság, és Kazár Emillel, aki a Fővárosi Lapok munkatársa volt. Összeköttetéseinek köszönhetően a Magyarország és a Nagyvilág, illetve a Hazánk s a Külföld című lapok publikálták rajzait. Jankó Jánossal is barátságot kötött, és a még Aradon megismert Paál Lászlóval való kapcsolatát is felújította. Ekkoriban festette a Petőfi búcsúja a szülői háztól, a Paraszt-interieur című képeket és pár portrét. Az Akadémia palotájának második emeletén található Esterházy Képtárba is rendszeresen járt, a Magyarország és a Nagyvilág című lap közölt tőle egy cikket, melyet a Képtár megvásárlása érdekében írt. Beleszeretett Rottermayer Izabellába, azonban annak jómódú orvos édesapja a fiatal pár kapcsolatát nem nézte jó szemmel. Szeptemberben már újra Gerendáson tartózkodott, majd októberben Ligeti ajánlólevelével a Müncheni Akadémiára iratkozott be, ahol festészetet tanult Wagner Sándor műhelyében, tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Társulat támogatta. Fejlődésére hatást gyakorolt Wilhelm von Kaulbach, az akadémia igazgatója, illetve Adolf Lier és Eduard Schleich tájképfestő. Ekkor készítette Árvíz című képét, amelynek vázlata Kaulbach elismerését is kivívta. A Vihar a pusztán és a Dűlő szénásszekér című festményein Schleich hatását lehet érezni. 1867 nyarán visszatért Pestre, magával vitte a Befordultam a konyhára című Petőfi-illusztrációját is, amelyet a Képzőművészeti Társulat kiállítására szánt. Augusztusban Aradon dolgozott, a dalárünnepélyen rajzolt, később pedig visszatért nagybátyjához. Kérelmének engedve Eötvös József miniszter 800 forint ösztöndíjban részesítette. 1867 októberében megállapodott a Vasárnapi Ujság valamint a Magyarország és a Nagyvilág szerkesztőségével, hogy rendszeresen küld tudósításokat és rajzokat a két lap számára. Ösztöndíjából október 15-én elutazott Párizsba és megtekintette a világkiállítást. Megismerkedett Camille Corot és Jean-François Millet műveivel, a legnagyobb hatást azonban feltehetőleg Gustave Courbet művei tették reá. Az itt szerzett élmények után átfestette a Dűlő szénásszekér című képe első változatát realista stílusúra. Visszatért Münchenbe, ahol 1868 júliusáig időzött, a német realista festő, Wilhelm Leibl baráti körében. Münchenben befejezte Árvíz című képét és az Itatás második verzióját, két változatot festett a Lakodalmi hívogatókból. Ezután visszatért Pestre. A magyar minisztérium 1868. október 3-án kelt névmagyarosításra vonatkozó határozata engedélyezte a Lieb családnév Munkácsyra történő megváltoztatását. Szokoly Viktor felkérte, hogy rajzokat készítsen egy tervezett Honvéd-album számára a szabadságharc történetéből. A Regélő honvéd és az Isaszegi csatatér című képei ebből az időszakból származnak. Októberben Ligeti tanácsát kérte, és az ő ajánlásával került Düsseldorfba Ludwig Knaushoz, 1868. október 15-én aki biztosította Ligetit, aki biztosította afelől, hogy támogatja őt. Itt együtt bérelt lakást és műtermet Paál Lászlóval. Knaus dicsérettel illette az Árvíz és a Főkötő című munkáit. Az Ásító inas című művén a német életképfestészet, elsősorban id. Benjamin Vautier zsánerképfestő hatása érződik, de a realista Wilhelm Leibl hatása is megjelenik benne. Az alkotás során azonban mégis elszakadt addigi példaképeitől. Az ásító inas részlettanulmánya, a bonyolult művészeti anatómiai feladatot jelentő fej jelentősebb mű, mint maga az egész alakos végső kép. Munkácsy e kép készítése során találta meg a saját hangját. A nagy festőelődök közül leginkább Rembrandt holland festő munkái iránt lelkesedett, a kortárs impresszionista festők munkáit nem értékelte, Munkácsy a saját útját járta. ### Fiatalkori műveiből galéria 1869 áprilisában alkotói válságba került, de nekilátott az első jelentősebb művéhez, a Siralomházhoz. A kép kezdő vázlatát Knausnak mutatta meg, aki úgy vélekedett, az még túl nagy feladat Munkácsy számára, s megpróbálta róla lebeszélni, azonban sikertelenül, ugyanis Munkácsy makacsul kitartott elképzelése mellett. Elkészítette a Siralomházat, a képhez fontos szerepet játszottak mind gyermek-, mind ifjúkori emlékei, de a magyar lapillusztrációban oly kedvelt betyártematika, valamint az 1848-as legendakör is befolyással volt rá. Drámai hatású mű kerekedett belőle, melyen alkalmazta a düsseldorfi iskola lélektani megjelenítésmódját. Szeptember 30-án Willstaek amerikai milliomos vasgyáros megtekintette a képet a műteremben és tízezer frankért (4000 osztrák–magyar forint) megvásárolta, de megegyeztek, hogy még mielőtt elvinné, a festő még kiállítja a képet. Így Munkácsy elküldte azt a párizsi Szalonba, ahol Le dernier jour d'un condamné (Az elítélt utolsó napja) címmel aranyérmet nyert vele. Képét rengetegen látták, műve ismertté és elismertté tette, a külföldi és magyarországi lapok is beszámoltak sikeréről. 1870 júniusában Pestre, majd augusztusban Békéscsabára ment rokonlátogatásra. Ősszel már újfent Düsseldorfba utazott, a városban a porosz–francia háború miatt több tiszt, menekült és hadifogoly is tartózkodott. A sebesültek és a frontot megjárt katonák elbeszélték élményeiket, amelyek Munkácsy gyermekkori, szabadságharccal kapcsolat emlékeit is felidézték, ennek hatása alatt született meg a Tépéscsinálók című képe. Nyáron Paál László meghívta Hollandiába. 1870 karácsonyán vacsorára volt hivatalos Paállal együtt, a rendezvényre egy francia ezredestől kaptak meghívást. Itt kötött ismeretséget a De Marches házaspárral. A báró korábban már látta a Siralomházat, és örült az alkotójával való találkozásnak. Munkácsy egyre szorosabb kapcsolatba került a házaspárral, majd 1871 tavaszán látogatást tett náluk colpachi birtokukon. Düsseldorfban Forbes angol műgyűjtővel is megismerkedett, az pedig meghívta Munkácsyt és Paált Londonba. Munkácsy itt David Wilkie angol zsánerfestő képeit tekintette meg, ezek a Tépéscsinálók végleges változatára gyakoroltak hatást. A Tépéscsinálókat nem illették olyan elismerő kritikával, mint a Siralomházat. Ekkortájt festette meg a Koldusfiút és a Mosónőket, utóbbit még Hollandiában készítette. Düsseldorfban látogatást tett nála Zichy Mihály festő, az ő rábeszélésére döntött arról, hogy Párizsba költözik. Munkácsy egy hirtelen elhatározással lemondta a Weimari Akadémia tanári meghívását, majd 1871 novemberében (más források szerint 1872 januárjában) Párizsba tette át műhelyét. ### Párizsban Párizsba történő megérkezését követően Henri Edouard de Marches báró segítette. és támogatta abban, hogy reprezentatív műtermet bérelhessen. Nekifogott az Éjjeli csavargók megfestésének, ám alkotói válságba sodródott. Tehetségét illetően kételyek között őrlődött, s műkereskedője, Goupil bírálatát is félreértette, amiért egy befejezetlen művét megsemmisítette. De Marches báró ekkor meghívta őt a Luxemburggal szomszédos colpachi kastélyukba. Itt Munkácsy depressziója erősödött, öngyilkossági kísérletet hajtott végre: kiugrott az egyik emeleti ablakból. Szerencséjére azonban nem esett komolyabb baja, vendéglátói gondoskodtak róla, és csakhamar újra felülkerekedett benne az élet- és alkotókedv. Négy képet is festett colpachi szálláshelyének mennyezetére, ezek: a Mosónők, De Marches báró és Ell plébános a park bejáratánál, az Erdőrészlet és a Rőzsehordó nő. Miután visszatért Párizsba, újfent elutasította a Weimari Akadémia meghívását. Colpachon folytatta alkotói tevékenységét: megfestette De Marches báró és De Marches báróné arcképét, majd ezután Párizsban a Siralomház kétalakos változatát, illetve az Elítélt című művét. 1873-ban előtanulmányokat követően folytatta az Éjjeli csavargókat, elkészülte után a képet 40 ezer frankért adta el Goupil párizsi műkereskedőnek. 1873 októberében Paál László meghívta Munkácsyt Barbizonba, itt festette a Rőzsehordó nőt. Ezután visszatért Párizsba, ahol bevégezte a még Colpachon megkezdett realista életképeit, a Búcsúzkodást és Köpülő asszonyt. Az 1873-as bécsi világkiállításon öt képe került bemutatásra: Éjjeli csavargók, Köpülő asszony, Őszi parkban, Részeges férj hazatérése, Férfi tanulmányfej. Jelentősebb munkái voltak még ebben az évben a Cigányok az erdőszélen I. és II., illetve az Eltévedt gyermek. Az év végén elfoglalta új, igen előkelő műtermét. Nem tartozott a barbizoni iskolához, de szívesen festett Barbizonban. Munkácsy magánélete nagyot változott, amikor 1873 nyarán meghalt De Marches báró. Miután a gyászév letelt, a báró özvegyével, a huszonkilenc éves Cécile Papier-vel 1874. augusztus 5-én házasságot kötött Luxemburgban, az elli községházán. A Colpachról induló, a többek között Bázelt, Genfet, Freiburgot, Milánót, Velencét, Bécset és Pestet érintő nászút első állomása Pest volt. Ezután Békéscsabára indultak, hogy Munkácsy ismerőseit és rokonait meglátogassák. Itt műtermet rendezett be, ekkor készült a Kukoricás, a Poros út I. és tanulmányok a Falu hőséhez. Elkészült a Zálogház végleges változata is, majd a Persely előtt és a Leány a kútnál című képek. A Salonban kiállította a Zálogházat. Ősszel visszatértek a francia fővárosba, a Parc Monceau mellett fényűző, műteremmel felszerelt lakást béreltek. Munkácsy életében ezzel egy új korszak vette kezdetét, s az új művészi image kialakításához nélkülözhetetlen társadalmi kapcsolatok egyre nagyobb szerepet kaptak benne. A palotában heti egy alkalommal délután fogadást adtak, de gyakorta rendeztek estélyeket és bálokat, amelyekre Európa híres közéleti személyiségei, művészei és arisztokratái is hivatalosak voltak. A párizsi magyar kolónia egyik legérdekesebb szalonjává vált a francia felesége által lassan igazi párizsivá váló festőé. Nagybátyja, Reök István, 1874 április-májusában, majd 1876 áprilisában is meglátogatta Munkácsyt Párizsban. Elkészült a Falu hőse című képe, tanulmányokat készített a Colpachi iskola, illetve a Műteremben című festményeihez. Utóbbi munkája ars poeticaként is felfogható, művészetében az életkörülmények hatására stílusváltás következett be, új alkotói szakasz kezdődött. A kép párizsi bemutatása alkalmával a kritikusok dicsérettel említették a művész könnyed ecsetkezelését, illetve a kompozíció gazdag színvilágát és eleganciáját. A realista életképek közül ekkor készítette a Sebesült vándor, a Leány a tálcával és a Két család a konyhában című munkákat. Párizsi műtermében folyamatosan számos képterven dolgozott. Ekkor született első „szalonképnek” nevezett alkotása, a Párizsi szobabelső (Olvasó nő), melyet Knoedler műkereskedő számára készített. Realista stílusú képei: a Falu hőse redukciója (körülbelül feles méretű változata), illetve az Újoncok (Újoncozás) és a Két család a konyhában végleges változata. Paál László arcképét is ekkor festette meg, s befejezte Milton című képét is, amely új korszakot nyitott számára. Lehetséges, hogy azért választotta a vak, beteg költő megjelenítését, mert Munkácsy saját egészségi állapota romlott, állandó idegfájdalmai voltak, az orvosok fürdőkúrát írtak elő számára. ### Fő alkotó korszakának művei ### Külföldi sikerek Goupil nem vette át a Miltont, azonban Charles Sedelmeyer 30 ezer frankért megvásárolta tőle, egyúttal a reprodukciót is megrendelte. A műkereskedővel végül tíz évre szóló szerződést kötöttek. A kép 1878-ban a párizsi világkiállítás magyar osztályán szerepelt, aranyéremmel díjazták. Neve ekkor a nagyobb közönség előtt is ismertté vált. Sedelmeyer a képet Európa számos művészeti központjában bemutatta, aminek köszönhetően Munkácsy világhírnévre tett szert. A mű tulajdonosa, Robert Lenox Kennedy a kiállítás-sorozatot követően Amerikába vitte, majd a New York-i Lenox (ma Public) Libraryben biztosított helyet számára, ahol jelenleg is megtekinthető. Ugyanebben az évben készítette Pávák című festményét, amely a szalonkép és a tájkép műfaját ötvözi. 1878-ban a Milton párizsi kiállítása alkalmából elnyert aranyérme után, 1879-ben Budapesten megkapta a Vaskorona-rend III. osztálya kitüntetést is. Március 3-án barátja, Paál László elhunyt. Befejezte egyik legreprezentatívabb szalonképét, a Baba látogatóit, később a Délutáni látogatást és Sedelmeyer arcképét. A Miltont több európai nagyvárosban is bemutatták, így Münchenben, Bécsben, Budapesten és Londonban, s a helyszínekre Munkácsy is ellátogatott. Egy új mű megfestéséhez fogott: Sedelmeyer visszaemlékezései szerint ő vetette fel Munkácsynak, hogy Krisztus kereszthalálát ábrázolja más témákkal együtt (Faust, Az orléans-i szűz), a Pesti Hírlap tudósításai viszont arról számolnak be, hogy Ernest Renan 1863-ban megjelent Jézus élete című, nagy hatású könyvéből merítette az ötletet. A szerzővel Munkácsy többször is találkozott. 1880 júliusától kezdve egy esztendőn keresztül dolgozott a Krisztus Pilátus előtt című képén, a műhöz több színváltozatot és tanulmányt készített, mindegyikhez élő modelleket használt fel. Nem sikerült befejeznie a munkát 1881 tavaszára, amikor a párizsi Szalon megnyílt, mivel családi tragédiák nehezítették életét. Újszülött gyermeke meghalt, palotája pedig kigyulladt. Sedelmeyer saját palotájában állította ki a művet, melynek hatalmas sikere volt. Ebben az időszakban készült még a Siralomház IV. számú változata, a Krisztus a sziklasírban és az Önarckép II., valamint a tájképek közül a Nagymosás és a Holdkelte, szalonképei közül pedig a Reggeli a nyaralóban, a Pálmaházban, az Apa születésnapja, valamint ezeken kívül több virágcsendélet. A munka mellett folyamatosan rosszullétek kerítették hatalmába, ám ennek ellenére kitartóan dolgozott. A trilógia Sedelmeyer volt a szervezője a Krisztus Pilátus előtt utaztatásának, Londonban, Manchesterben és Liverpoolban is bemutatták a festményt. A kép bécsi kiállítása alkalmából kapta meg Munkácsy I. Ferenc Józseftől a Szent István-rend kiskeresztjét. Február és március hónapban Budapesten volt kiállítva a mű, itt 80 ezer ember látta a Régi Műcsarnok épületében. Munkácsyt először Budapest, majd 1880. november 4-én Munkács választotta meg díszpolgárává. A lelkes fogadtatásért cserébe Munkácsy évi 6000 frankos díjat alapított, amely fiatal művészek számára pályázat útján volt elnyerhető. Munkái közül ekkor készültek a Parc Monceau, a Hazafelé és a Legelésző csorda című tájképek, amelyekben plein air szemléletmód jelenik meg, ami realista stílusjegyekkel keveredik. Szalonképei közül jelentősebbek a Zongoránál és Az agár négy különféle változata. Több virágcsendéletet is festett, valamint a Colpachi iskolát, ezenfelül a Zálogház II. és a Falu hőse című képek redukcióit is elkészítette. December 11-én Ferenc József nemességet adományozott a festőművésznek, „munkácsi” előnévvel. Közben másik Krisztus-képén, a Golgotán is munkálkodott, ehhez sok kompozíciós vázlatot és tanulmányt készített. A Keresztre feszített Krisztus címűhöz, mivel nem talált megfelelő modellt, saját magát feszíttette keresztre és fényképeztette le De Suse márkival. Emellett tájképeket (Mély út, Colpachi táj mosónőkkel) és szalonképeket (Kis cukortolvaj, Kis zongoraművésznő) is festett. 1884 tavaszán befejezte a Golgota című művét, ezt a képét a Skóciából visszaérkezett Krisztus Pilátus előtt című munkájával együtt, a húsvéti időszakban, április 25-én, pénteken állították ki. Sedelmeyer palotájában a külön erre a célra létrehozott pavilonban a két képet egymással szemben helyezték el. Hatalmas sikert aratott a bemutató, Maupassant Markovits Károly néven örökítette meg Munkácsyt Bel ami című regényében. A kiállítás után a kép budapesti, február 19-i, régi Műcsarnok-beli bemutatójára utazott el, az esemény során Ipolyi Arnold püspök és Haynald Lajos érsek köszöntötték. Egy hónap leforgása alatt 92 ezren látták a Golgotát. Sedelmeyer ezalatt Skóciában és Írországban mutatta be a Krisztus Pilátus előtt című munkát, később Brüsszelben, Amszterdamban, Berlinben és Hamburgban is kiállította. Munkácsy ez évben megfestette Haynald Lajos kalocsai érsek portréját, illetve az Anyai örömök (A dajka) című képeket. 1884 őszén Hans Makart elhunyt, ezért Munkácsy kapott megbízást a bécsi udvartól a bécsi Kunsthistorisches Museum (Képzőművészeti Múzeum) mennyezetfestményére. A reneszánsz apoteózisa című nagy művéhez három színvázlatot festett. 1885-ben Sedelmeyer intézkedett a Golgota további kiállításairól, a képet tavasszal Londonban, ezt követően Leedsben és Manchesterben mutatták be, később pedig Glasgow-ba vitték. Mindenütt nagy sikere volt. Ezidőtájt a Golgota redukcióját is elkészítette, egyúttal befejezte a Szent asszonyok a kereszt alatt című nagyméretű festményét, amely mint A drezdai Pietà lett ismert (1945-ben megsemmisült). Ősszel Munkácsy Salzburgba látogatott, és Münchenben is felkeresett pár múzeumot. Ekkor készült a Mézeshetek című szalonképe, illetve annak két vázlata, valamint újabb színvázlatokat készített A reneszánsz apoteózisa című mennyezetképhez és a Mozart halálához. Több tanulmányt követően fejezte be 1886-ban a Mozart halálát, melyet tavasszal tártak a nagyközönség elé. A kép mögött Mozart Requiemjét játszotta a zenekar. A bemutató nem aratott olyan mértékű sikert, mint az előzőek, több kritikát is kapott. Liszt Ferenc párizsi ünneplését Munkácsy felesége, Cécile szervezte meg, március 22-én adott estélyt a zeneszerző tiszteletére. A szüleihez írt levelében írta, hogy „Az egész terem felállt, a lelkesedés leírhatatlan volt, Miska és Liszt megölelték egymást.” Három nappal később, március 25-én mutatták be a Szent Eustachius-templomban Liszt Esztergomi miséjét, az eseményen a Munkácsy házaspár is jelen volt. Július 19-én Brüsszelben Liszt még egy utolsó nagy koncertet adott, és két héttel később elhunyt. Nyáron Sedelmeyer amerikai milliomosokat hozott Munkácsy műtermébe, akikkel megállapodtak arról, hogy a Krisztus-képeket Amerikában is bemutatják. Munkácsy novemberben érkezett meg a bemutatóra, két napra rá pedig a Krisztus Pilátus előtt bemutatóját nyitotta meg. Fogadásán köszöntette Pulitzer József laptulajdonos és C. M. Depew szenátor, Washingtonban pedig Grover Cleveland, az Egyesült Államok elnöke. Még ebben az évben Colpachon elkészítette Liszt Ferenc arcképét, valamint a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetéhez néhány színvázlatot. Tájképei közül említésre méltóak A colpachi park bejárata, a Fasor, a Colpachi park, illetve Csevegés az erdőben, melyben a szalonkép-motívum is megjelenik, és a Három hölgy a parkban. Fontosabb szalonképei ezen időszakból az Alvó nagyapó és a Nagyapó névnapja. Amíg Amerikában tartózkodott, amerikai műgyűjtő milliomosoknak festett számos arcképet, csendéletet és szalonképet. 1887 januárjában visszatért Franciaországba, ezidőtájt a Golgota és a Mozart halála című képeit Amerikában állította ki Sedelmeyer, aki vevőt is talált mindkét képre. John Wanamaker multimilliomos amerikai kereskedő és reklámszakember a Krisztus Pilátus előttért 160 ezer, a Golgotáért 175 ezer dollárt fizetett. Ezután a képeket kiállította saját házában, majd később a Philadelphiában található Wanamaker Áruházban is. Az 1887-es évben Munkácsy főként szalonképeket festésével foglalkozott (Alvó kisgyermek, Pamlagon, Merengő nő, Csevegés a parkban), további nevezetesebb munkái a Mosónők újabb változata, Mosónők az erdőszélen, valamint a Tájkép mosónőkkel. Az amerikai milliomosok rendre felkeresték Munkácsyt műtermében, ahová Wanamaker és Pulitzer ajánlólevelével érkeztek. Többnyire arcképeket és szalonképeket rendeltek meg tőle. 1888-ban felbontotta tízéves szerződését Sedelmeyerrel, mivel úgy érezte, hogy a kereskedő kihasználja őt, azonban továbbra is tartotta vele a kapcsolatot. Ebben az évben is számos szalonképet festett, a Ballada két változatát, az Elbeszélést, a Flörtöt és a Hímző leányt. Befejezte a bécsi Kunsthistorisches Museum számára készített A reneszánsz apoteózisa című mű 4×4 méteres, nagyméretű vázlatát is. Elnyerte az Országos Képzőművészeti Társulat aranyérmét, és tanítványa lett Rippl-Rónai József festőtanonc is, akinek érdekében szót is emelt. 1889-ben nagy szerepet játszott abban, hogy Magyarország méltóan részt vehessen a párizsi világkiállításon, a Párizsi Magyar Egylet és az Osztrák–Magyar Képzőművészeti Szakbizottság elnökeként el is érte célját. A reneszánsz apoteózisa 1890-ben került a helyére. 1890-ben a vértanúk emlékművének leleplezésére Békéscsabán át Aradra érkeztek feleségével, visszafelé megszálltak a Fiume Hotelben. Október 11-én tiszteletére estélyt rendeztek az Országos Kaszinóban, itt másokkal egyetemben Jókai Mór is köszöntötte Munkácsyt. 1891-ben az akkor épülő Országház számára megrendelt Honfoglalás című képhez különböző embertípusokról számtalan fotótanulmányt készített, modelleket, kosztümöket és kellékeket gyűjtött hozzá. 1891. október végén tért vissza Párizsba, ahol elkészítette a nagyméretű kép kartonját és végleges tervét. Ez a nagyméretű szénvázlata később Szegedre a Móra Ferenc múzeumba került. Titkárával, Écsy Ferenc József festő-fényképésszel együtt járta be az országot, és levéltárakban kutatott az archeológiai és antropológiai hűség érdekében. Mindenhol lelkesen fogadták, Bánffyhunyadon például élőképpel emlékeztek Krisztus Pilátus előtt című képére. Ugyanebben az évben készítette el a Virágok áldozatát és a Pulitzerné és Blumenthálné arcképét. Szegeden megtekintette Balázs Sándor és Szigligeti Ede Sztrájk című előadását, feltételezhetően ennek hatására fogott hozzá Sztrájk című festményéhez. 1892-ben befejezte a Mosónők újabb változatát, illetve a Hírnök (Levelet olvasó hölgy) című képének tanulmányát és két variációját, melyek holland típusú szalonképek. Az Ebéd után című képéhez tanulmányt és több változatot készített, akárcsak a Szerelmi vallomáshoz. Honfoglalás (Árpád) című művéhez is nekilátott, két színvázlatot festett hozzá. 1893-ban fejezte be a Honfoglalást, s az év végén be is mutatták a párizsi Georges Petit Galériában, később pedig Magyarországon is. A Sirató asszonyok a keresztfánál című művéből két változatot is festett, a Búsuló betyárból két késői variációt készített, egyúttal harmadik Krisztus-képéhez, az Ecce homóhoz színvázlatokat és tanulmányokat festett. A kép nagyméretű színvázlatát egy antwerpeni kiállításra küldte be. Ugyanekkor készült el Sztrájk című képének három színvázlata, majd Türr István tábornok és Cecile von Barnewitz arcképei. A Murciai földrengés című képtervéhez is készített egy tanulmányt. 1894-ben járt utoljára Békéscsabán. ### Késői korszakából galéria ### Utolsó évei Élete utolsó éveiben a világhírre szert tett festőt, érezve a növekvő hazai megbecsülést, erősen foglalkoztatta a magyarországi hazatérés terve, melynek ügyében tárgyalásokat is folytatott. Levelei arról tanúskodnak, hogy egy akadémiai tanári állást szeretett volna betölteni, terve azonban nem vált valóra. 1895-ben lett kész a Sztrájk végleges változata, a terebesi Andrássy-kápolna részére készített Sirató asszonyok a keresztfánál című nagyméretű művét is befejezte ebben az évben. A Ne sírj! (A nagy bánat) című munkájához két variációt, az Ecce homóhoz három tanulmányt festett. Visszautazott Párizsba, ahol titkárával, Malonyai Dezsővel leltárba vették az Avenue de Villiers 53. szám alatt levő párizsi palota műtermének állományát. 1896-ban az elkészült Ecce Homót, a Krisztus-trilógia harmadik darabját Budapesten mutatta be, és részt vett a millenniumi ünnepségeken. A végleges változat az Andrássy út végén felállított pavilonban került kiállításra. Nyáron a képre 315 ezer érdeklődő volt kíváncsi, bemutatója után ünnepségsorozatot rendeztek. Munkácsy megjelent az Apponyi grófnál megrendezett estélyen és az Akadémián megtartott fogadáson is. Utóbbi helyről azonban eljött, ugyanis rosszul lett. Idegei felmondták a szolgálatot: 1897. február 4-én kitört rajta a téboly. Egyre romló idegállapota miatt először Baden-Badenba, majd a Bonn melletti, endenichi szanatóriumba szállították. Soha többé nem tért már teljesen magához. Fiatalkorában szifiliszt kapott, ami az 1880-as évektől kezdődően előbb tábesszé, majd paralízissé fejlődött; halála előtt elhatalmasodott rajta az elmebaj, és hosszú szenvedés után 1900. május 1-jén hunyt el. Halálát követően nem sokkal a 19. század szörnyű betegsége, a treponema pallidum pallidum baktérium által okozott, nemi úton terjedő szifilisz gyógyíthatóvá vált. ### Temetése Munkácsyt halála után Endenichben, a szanatóriumban ravatalozták fel, ahol fölötte a Krisztus Pilátus előtt című festményének reprodukcióját helyezték el. Közben Magyarország halottjának nyilvánították, és Budapesten állami temetést rendeztek a tiszteletére. Halála hírére gyászba borult szinte az egész ország, az országgyűlés, a főváros, amelynek díszpolgára volt, külön megemlékezett róla. Bonnból május 5-én indult a gyászvonat, amely május 6-án érkezett meg Budapestre. Hazaszállítása után a Műcsarnokban ravatalozták fel. Az épület köré kordont feszítettek, mivel százezrek rótták le kegyeletüket, és csak belépőjeggyel lehetett megtekinteni a ravatalát. Temetése május 9-én a Kerepesi temetőben volt, ahol végső útjára hatalmas tömeg kísérte el. A búcsúbeszédet festőtársa, Telepy Károly mondta. „A »via crucis« véget ért. A mester hosszas és kínos szenvedései után most már megnyugodhatik. Porai a hazai földdel vegyülnek össze, azzal a földdel, melyből alkotásaihoz színt, erőt és lelkesedést merített. Emlékének nemzet adózik soha el nem múló kegyelettel” – írta a Vasárnapi Ujság az 1900. évi 19. számában. Móricz Zsigmond így írt festői pályájáról 1910-ben: „A munkácsi kis árva, elhagyatva, száz baj között, semmi nélkül indult el a világon. És a nagy-nagy művész az egész emberiség gyásza mellett szállott a koporsóba. És ez a kettő ugyanaz az egy személy volt. Ez a mai világ mesehőse! És ez az út nyitva, minden ifjú előtt.” ## Festészete Világhírű a Siralomház című képével lett, melynek kompozíciója és ábrázolása eredeti és magával ragadó. A mű sikerének köszönhetően új korszak következett festészetében. Külföldre mehetett, és előbb Düsseldorfban, majd Párizsban olyan hírnevet szerzett magának, ami lehetővé tette, hogy bekerülhessen magas társadalmi körökbe. Kapcsolatainak köszönhetően gazdag emberek portréit készíthette el, s emellett jelentős a tájképfestészete, valamint vallási tárgyú és a magyar történelemmel foglalkozó képei is méltán megérdemlik a figyelmet. Az emberábrázolás nagymestere volt, impozáns méretű kompozíciói elnyerték a közönség tetszését. Súlyos betegsége miatti, viszonylag rövid alkotói pályafutását korszakokra lehet bontani. A kezdeti időszaka lezárult a Salonban történt sikeres bemutatkozásával. Ekkor kezdődött meg fő alkotó korszaka, amikor a festészete kiteljesedett, és ennek egyik legjellemzőbb alkotása a Rőzsehordó nő (1873). Festészetének lezárását az úgynevezett késői, az 1878 után készített képei jelentették. Művei közül kiemelkednek vallási tárgyú képei, melyek közül a Krisztus-trilógia méltán lett világhírű. Debrecenben a Déri Múzeum őrzi a Krisztus-trilógia két képét (Ecce homo, Golgota), a Krisztus Pilátus előtt című képet pedig jelenleg Kanadában őrzik. Azokat az érzéseket és esendőségeket eleveníti meg a Bibliából, amelyek minden keresztény embert megindítanak. A legismertebb magyar festők egyike, akinek ritkán árverésre kerülő képei csillagászati áron kelnek el. Például a Poros út I. című képéért 2003-ban 220 millió forintot adtak. ### A „bitüm”, Munkácsy sötét alapozómasszája Munkácsy számos festő kortársához hasonlóan bitumenes aláfestést használt a képein. Ezt az alapozókeveréket Munkácsy düsseldorfi korszakában használta először az 1860-as évek végétől, és csak 1878-tól tért vissza a mesterséges, festéküzletekben is kapható bitumen használatára. A bitümnek nevezett alapozóanyag hatása a korai Munkácsy képek tragikus állagromlását idézte elő. A minőségromlás viszonylag hamar, néhány éven belül a képek elkészülte után már megindult. Amikor Munkácsy tapasztalta képeinek drámai sötétedését, lecserélte a műtermében használt alapanyagokat. A képek sajnálatos romlása miatt mára már csak néhány szín és fény jelzi a bitümmel alapozott képeknek a kompozícióját, maga az eredeti művészi ötlet azonban elveszett. Ennek az az oka – amint Malonyai Dezső írja–, hogy Munkácsy főleg az 1880-as évekig, de sajnos néha még később is bitümmel dolgozott. Az alkotás lázában sokszor megváltoztatta az alakok helyzetét, újra átfestette őket, így az egyszer már elkészült képet a bitumenes alapozóval ismételten lekente. Ezek a „bitüm” rétegek sajnos csúszkálnak egymáson, a meg nem kötődött festékanyag pedig időnként kifolyik. A bitümnek nevezett massza szilárd alapanyagok és különféle adalékok keveréke volt, amit Munkácsy méhviasz, propolisz, lenolaj, vaspor, masztix gyanta, gumiarábikum és egyéb anyagok keverékéből állított össze. De ez a meleg tónusokat biztosító alapozó, idővel kártékonynak bizonyult. Nagyobb mennyiségben alkalmazva az alapozás nem száradt ki és nem rögzült, hogy természetes úton, az idő viszontagságainak következtében kialakuló patina bevonhassa, hanem a festmények többsége elvesztette a színét, ráncosodni kezdett, a melegben nyúlt, a hidegben összezsugorodott, így a bitümréteg tetején a színes festékrétegek kis szigetekként úszkálnak. Különösen megviselte a bitüm a Siralomházat, a Tépéscsinálókat, a Miltont és a többi ilyen anyaggal készített művet is. A restaurátoroknak komoly gondot okoz a Munkácsy-képek folyamatos karbantartása. A szakemberek abban bíznak, hogy klimatizált helyiségben, a megfelelő relatív páratartalmat biztosítva, a romlás folyamatát le lehet lassítani, amíg ki nem dolgoznak egy hatékony eljárást a bitumen stabilizálására. ### A Krisztus-trilógia A trilógia elsőként elkészült, Krisztus Pilátus előtt című képét 1882-ben állították ki először Magyarországon, az 1877-ben felavatott budapesti Régi Műcsarnok nagytermében, amelyről így tudósított a korabeli újság: A trilógia közös bemutatásának érdekessége, hogy Munkácsy az alkotó, sohasem látta együtt a három, bibliai témát feldolgozó, a nemzeti kulturális emlékezet szerves részévé vált festményeit. A trilógia képei közül a bibliai történések sorrendjében az első a Krisztus Pilátus előtt, ezt 1881-ben fejezte be Munkácsy (olaj, vászon, 417×636 cm, amely 2015-ig a kanadai Art Gallery of Hamilton tulajdona volt, azonban hosszas tárgyalások után végül a magyar állam megvásárolta). A sorozat második darabja az Ecce Homo, amely 1896-ban készült el (olaj, vászon, 403×650 cm, a debreceni Déri Múzeum tulajdona), a harmadik mű a Golgota 1884-ben készült el (olaj, vászon, 460×712 cm. 1905-ben a Golgota első tulajdonosának, John Wanamaker multimilliomos amerikai kereskedő és reklámszakembernek a háza leégett, a festményt úgy mentették meg a lángoktól, hogy kivágták a keretből. Néhány évvel később pótolták a hiányzó részeket). A három képet sokáig senki (még alkotója sem) látta együtt. Erre a közönségnek is csak 1995-ben nyílt először lehetősége, amikor Szentkirályi Miklóst felkérték a Krisztus Pilátus előtt című kép restaurálására és a restaurálást követően a debreceni Déri Múzeumban kiállították a teljes trilógiát. 2010-ben a múzeum felújítása miatt előbb Pécsen, majd a budapesti Magyar Nemzeti Galériában mutatták be a képeket; 2011. október 16-ig ott voltak megtekinthetőek, majd ismét visszakerültek Debrecenbe. Ezt követően a trilógia megbomlott, mert 2014-ben a Krisztus Pilátus előtt című képet vissza kellett szállítani Kanadába a kép tulajdonosához, mivel lejárt a bérleti szerződés. Azonban a magyar állam vásárlási szándékának 2015-ben történt bejelentése után lehetőség nyílt arra, hogy a három festmény újra együtt egy helyen lehessen. Miután 2015 januárjában Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója tárgyalásokat folytatott Kanadában a Hamilton Galéria vezetőivel, 2015. május 12-én a Déri Múzeumba érkezett a Krisztus Pilátus előtt című kép, amelyet a magyar állam a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programjának keretében vásárolt meg. Előrehaladott tárgyalások folytak a Pákh Imre tulajdonában lévő Golgota című kép megvételéről is, így esély kínálkozott a kép megvásárlására, hogy a hányatott sorsú Munkácsy-trilógia végleg együtt maradhasson a Debrecenben kialakított állandó kiállítóhelyen. ### A trilógia védetté nyilvánítása és megvásárlása 2015\. május 20-án megnyitották a debreceni Déri Múzeum Munkácsy termét a látogatók előtt. Itt újra együtt látható a trilógia, miután a magántulajdonban lévő harmadik darabját a tulajdonos Pákh Imre kölcsönadta a múzeumnak. Eközben folytatódtak a tárgyalások a Golgota tulajdonosa és a Magyar Nemzeti Bank között a festmény megvásárlásáról, azonban miután Pákh Imre kilencmillió dollárt kért a képért, az MNB viszont – három értékbecslő szakember értékelése alapján – hatmilliót ajánlott, 2015. június 7-én megszakadt a párbeszéd, és a tulajdonos bejelentette, hogy 2015. június 25-én elviszi a Golgotát Debrecenből. Két nap múlva a Miniszterelnökség kezdeményezésére a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ védetté nyilvánította a festményt, megakadályozva ezzel azt, hogy a tulajdonos a képet külföldre szállíthassa. Az intézkedést Lázár János kancelláriaminiszter így indokolta: „Szerettük volna Pákh urat meggyőzni ezzel a barátságos lépéssel is, hogy minden körülmények között érdemes megállapodni a magyar állammal”, illetve „zsarolni nem hagyjuk magunkat”. Június 15-én megkezdődött a Krisztus Pilátus előtt című festmény védetté nyilvánítási eljárása is. A védetté nyilvánítás azt jelenti, hogy a nemzeti kultúra védelmében lefolytatott államigazgatási eljárás során a kirendelt szakértők véleményezését a Kulturális Javak Bizottsága (KJB) megvitatja, majd azt követően a Forster Központ Műtárgyfelügyeleti Irodája határozatot hoz, amelyet a műalkotás tulajdonosa bíróságon megtámadhat. Egy védett műalkotás tulajdonosa a védett tárgyat engedély nélkül nem viheti külföldre, a műtárgy kiállítási és őrzési helyét az állami eljárás során nyilvántartásba veszik, a Műtárgyfelügyeleti Iroda pedig időnként ellenőrizheti a műkincset. A védett kulturális javak tulajdonosának, közös megállapodás után a védett műtárgyat kutatási és kiállítási célokra hozzáférhetővé kell tennie. A Forster Központnak három hónap alatt kell lefolytatni a védetté nyilvánítási közigazgatási eljárást, amelynek első része a tárgy szemlézése, dokumentálása. Június 13-án a Golgota előző tulajdonosa, a magyar származású Julian Beck (Bereczki Csaba) nyilvánosságra hozta, hogy 2003-ban hétmillió dollárért adta el a képet Pákh Imrének (azt is elmondta, hogy korábban a magyar államnak is felkínálta a képet egymillió dollárért, de csak 300 ezret ajánlottak érte). Ezt az összeget a tulajdonossal az állam nevében a kép megvásárlásáról korábban tárgyaló Gerhardt Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programjának vezetője kétségbe vonta, ugyanúgy, mint a festmény 10 millió dolláros értékbecslését. Gerhardt megítélése szerint a kép védetté nyilvánítása nem azonos a kép ellopásával. 2015\. június 15-én a Forster Központ nyilatkozatot adott ki, amely szerint: „A magyarországi kiállításokra kölcsönadott műtárgyakat az örökségvédelmi és a kölcsönzött kulturális javakról szóló törvények szigorúan védik. E jogszabályok szerint az országba visszaviteli kötelezettséggel behozott képet nem lehet védetté nyilvánítani.” Pákh Imre elismerte, hogy a Golgotára nincs írásos visszaviteli kötelezettség, amit a Déri Múzeum is megerősített. A múzeum és a tulajdonos között nincs kölcsönszerződés, csak egy letéti szerződést kötöttek, mely 2013-ban lejárt, így a Golgota bármikor elszállítható a Déri Múzeumból. A tulajdonos azonban úgy döntött, hogy a Golgotát a Déri Múzeumban hagyja egy ideig, ezzel teremtve új lehetőséget az MNB képviselőinek a tárgyalás folytatására a kép megvételéről. Pákh Imre nyilatkozataiból az is kiderült, hogy nem ő az egyedüli tulajdonosa a festménynek, hanem a német származású felesége is társtulajdonos, amit a korábbi tárgyalásokon nem közölt. 2015\. június 25-én Lázár János a miniszterelnökség vezetője kijelentette, hogy a magyar kormány kész megvásárolni a Golgotát, mert szerinte annak nemzeti köztulajdonban van a helye, tiszteletben tartják Pákh Imre Munkácsy Mihály művészete iránti szenvedélyét, és bíznak a nagyvonalúságában. Augusztus elején Pákh Imre bejelentette, hogy akár kétmillió dollárért is eladná a Golgotát, ha „valóban független értékbecslők" ennyire értékelnék a festményt. Azt is állította, hogy az őssejt-ügyben azért marasztalták el, mert nem kötötte meg az üzletet. Gerhardt Ferenc, az MNB alelnöke szerint az Értéktár programban nincs helye piaci alkudozásnak. A jogszabályi keretek miatt sem többet, sem kevesebbet nem adhatnak az értékbecslők által megadott 5,5-6 millió dolláros árnál, feltéve, ha Pákh Imre hitelt érdemlően bizonyítja, hogy ő a kép tulajdonosa és a társtulajdonos is beleegyezik. Pákh Imre augusztus 26-án az MTI-nek úgy nyilatkozott, hogy 31-én elviteti a Golgotát a Déri Múzeumból. Angi János, a kiállítóhely igazgatója szerint a műgyűjtő nem mutatta be a Forster Központ műtárgy-felügyeleti irodájának határozatát, amelyben engedélyezik a kép elvitelét, enélkül viszont nem lehet a képhez nyúlni. A debreceni polgármesteri hivatal 28-án megerősítette, hogy a múzeumba nem érkezett engedély az elszállításra. Válaszul a festményt Pákh meghatalmazottja egy vörös függönnyel eltakarta a múzeumlátogató közönség elől. Ily módon a kép letakarva a helyén maradt, de a tulajdonos megtiltotta a festmény további bemutatását. 2016 márciusában a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ bejelentette, hogy jogerősen is védetté nyilvánították a Golgota című festményt. Pákh Imre úgy nyilatkozott, hogy emiatt bírósághoz fordul. 2017 júniusában egy budapesti sajtótájékoztatón bejelentették, hogy a Múzeumok Éjszakáján két napra leveszik a drapériát a Golgotáról. Így a teljes trilógia ezen a napon a Múzeumok Éjszakája rendezvénysorozat zárásáig megtekinthető volt a Déri Múzeumban. A következő héten, 2017. június 27-től 30-ig néhány napig még látható maradt. 2018\. július 18-tól ismét láthatóvá vált a Trilógia mindhárom festménye, miután a Kúria kimondta, hogy nem védett a festmény. Bár úgy tűnt, hogy megszületik a megállapodás, és a tulajdonos el tudja adni a magyar államnak a festményt, ennek ellenére lehet, hogy újra lepel fogja borítani, ugyanis az Örökségvédelmi Hatóság a bírósági döntés ellenére újra védettség alá kivánja helyezni. 2019\. január 9-én bejelentették, hogy a magyar állam 3 milliárd forintért (10 millió euró) megvásárolta Pákh Imre amerikai-magyar milliárdos műgyűjtőtől a Golgota című festményt, magasabb összegért mint az eredetileg Pákh által kért kilencmillió dollár. A trilógia képeinek tulajdonjogával összefüggő, több mint százéves kalandos jogi folyamat véget ért, és a három összetartozó festmény együtt, véglegesen Debrecen képzőművészeti attrakciójává vált. ## Munkácsy Mihály hatása Munkácsy magyar témájú alkotásai a reformkori magyar nemzeti festészet nagyon fontos részét képezi, amellyel irányzatot, stílust és iskolát is teremtett. Élete főműve a Siralomház című festmény, amelynek ugyan magyar vonatkozású a témája, azonban Párizsban kiérdemelte a kortárs festőművészek munkáit bemutató kiállítás a Salon nagy aranyérmét. Kompozícióteremtő készsége és romantikusan expresszív realizmusa a magyar festőnemzedékek egész sorára volt hatással. Festészete nagy hatást gyakorolt többek között Hollósy Simon, Thorma János, Tornyai János és Koszta József életművére. ## Egyesületi tagságai Az Országos magyar Képzőművészeti Társulat és a Nemzeti Szalon tiszteleti tagja, a bécsi, a berlini, a stockholmi, a madridi és az antwerpeni festőakadémiák tagja. ## Kitüntetései - Pro Litteris et Artibus tulajdonosa - A Szent István-rend kiskeresztje - A III. osztályú vaskorona-rend tulajdonosa - Ferenc József-rend lovagkeresztje - A Francia Becsületrend lovagja, tiszti (1877–1878), majd parancsnoki (1890) fokozata - A svéd Északi csillag-rend - A bajor Szent Mihály-rend Commendeurje - Budapest (1870-es évek), Munkács (1880) és Békéscsaba (2014) díszpolgára ## Írásai - Naplótöredékek. Franciából ford. Malonyay Dezső. Budapest, 1894. (I–XXX. a Pesti Napló 132–145. sz). - Souvenirs. L'enfance. Préface par Boyer d'Agen. Párizs, 1897. fénynyomatú arczképpel (1896-ban a Revue de Parisban jelent meg. Németre Walther Ilges fordította. Naumburg a. S. 1897. fénynyomatú arcképpel) - Levelezését és emlékezéseit Emlékeim (Budapest, 1921 MTDA online és 1950) és Munkácsy Mihály válogatott levelei (szerk. Farkas Zoltán, Budapest, 1952) címmel adták ki. ## Emlékezete Síremlékét 1911. június 18-án avatta fel Andrássy Gyula az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat elnöke, aki beszédében specifikusan magyar művészi talentumnak jellemezte a festőt. Munkácsy szülőházát 1882-ben emléktáblával jelölték meg, melynek alkalmából Literáty Ödön ügyvéd és országgyűlési képviselő tartott beszédet. Azt a házat, ahol asztalosinas volt Békéscsabán, szintén emléktáblát kapott, melyet 1901. május 11-én lepleztek le. A temetését követően két nappal elsőként neveztek el róla utcát Békéscsabán, 1950-től már tér is viselte a nevét ugyanitt. 1951-ben a városi megyei múzeum Munkácsy Mihály tiszteletére a Munkácsy Mihály Múzeum nevet vette fel. E múzeum kertjében őrzik Borsos Miklós Munkácsyról 1959-ben készített köztéri szobrát. 1994-ben, születésének 150. évfordulója alkalmából Békéscsabán megalapították meg és működtetik a Munkácsy Mihály Emlékházat. 2012-től a városban híd viseli a nevét, amely az Élővíz-csatorna felett ível át a Munkácsy-múzeum mellett. 1950-ben alapították meg a Munkácsy Mihály-díjat a kiemelkedő magyar képzőművészeti és iparművészei tevékenység elismerésére. 1963-ban Zalaegerszegen a 407. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet felvette nevét, amely 2003. szeptember 1-jétől a Ganz Ábrahám és Munkácsy Mihály Szakközépiskola és Szakiskola nevet viseli. Életéből regényt írt Harsányi Zsolt Ecce Homo címen 1934-ben, valamint Dallos Sándor A nap szerelmese és Aranyecset címmel 1958-ban. Az utóbbi kötetek alapján 2013-ban musicalt állítottak színpadra a budapesti József Attila Színházban Munkácsy, a festőfejedelem címmel, Zöld Csaba címszereplésével. „Elvégeztetett” – Felekezeti tárlatvezetések Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája előtt címmel jelent meg 2013-ban az az album, amelyben négy történelmi felekezet vezetője Munkácsy Mihály trilógiáját teológiai szempontból értelmezi. A kötetben olvasható Beer Miklós katolikus püspök, Fabiny Tamás evangélikus püspök, Gáncs Péter evangélikus püspök, Jelenits István piarista szerzetes, Kocsis Fülöp görögkatolikus püspök, Szabó István református püspök és Ternyák Csaba katolikus érsek írása, valamint Zászkaliczky Zsuzsanna művészettörténész elemző tanulmánya. 2009-ben krátert neveztek el róla a Merkúron. ## Filmen - 1975-ben készült, 55 perces, színes, magyar ismeretterjesztő film életéről, művészetéről, Munkácsy címmel, narrátor Lukács Sándor, a művész Nagy Attila hangján szólal meg rajta.

Roger Federer

Roger Federer (Bázel, 1981. augusztus 8. –) svájci hivatásos teniszező 1998–2022 között. Profi pályafutása során összesen 310 héten keresztül vezette az ATP világranglistáját – közben 237 hétig folyamatosan –, mindkét eredménnyel új rekordot állítva a férfi tenisz történetében. Eredményei alapján a tenisztörténelem egyik legsikeresebb versenyzője volt; a legtöbb szakértő, volt és jelenlegi teniszező minden idők legjobb teniszezőjének tartja. Pályafutása során 1251 meccset nyert, összesen 103 címet szerzett, ebből 20-at Grand Slam-tornán, 28-at ATP Masters Series-versenyen, 6-ot az évzáró ATP-világbajnokságon (ATP World Tour Finals). Megnyerte mind a négy Grand Slam-tornát, s ezzel teljesítette a karrier-Grand Slamet. 20 Grand Slam-győzelemmel – Rafael Nadal és Novak Đoković mögött – Federer a legtöbb Grand Slam-tornát nyert három teniszező egyike. Wimbledonban nyolcszor (2003–2007, 2009, 2012, 2017), az Ausztrál Openen hatszor nyert (2004, 2006, 2007, 2010, 2017, 2018), a US Openen pedig sorozatban öt címet szerzett (2004–2008). A Roland Garroson – miután 2006-ban, 2007-ben és 2008-ban, majd 2011-ben is döntőt játszott – 2009-ben tudott nyerni. Összesen 30 Grand Slam-döntőbe jutott be. Federer az első teniszező, aki két különböző Grand Slam-tornát is meg tudott nyerni ötször egymás után. Ötös sorozatai önmagukban is open-éra rekordok: a US Open-rekordot Federer egyedül, a wimbledonit Björn Borggal együtt tartja. Ő az első férfi teniszező, aki négy egymást követő évben megnyerte mind Wimbledont, mind a US Opent (2004–2007) Federer az első teniszező, aki tíz egymást követő Grand Slam-döntőbe (2005. Wimbledon – 2008. Ausztrál Open), és 23 egymást követő Grand Slam-elődöntőbe jutott be (2004. Wimbledon – 2010. Ausztrál Open), utóbbi egyik legnagyobb rekordjának számít. Ő az első teniszező, aki három évben, köztük két egymást követő évben is mind a négy Grand Slam-tornán döntőt játszott (2006–2007, 2009), és aki a négy Grand Slam-torna mindegyikén legalább ötször döntőt játszott – Wimbledonban 11-et. 237 hetet töltött egyhuzamban a világranglista élén: 2007. február 26-án megdöntötte Jimmy Connors 160 hetes férfi, majd 2007. augusztus 27-én Steffi Graf 186 hetes történelmi rekordját is. A férfiak között övé a második legtöbb hét világelsőként. A 2008-as pekingi olimpián Stanislas Wawrinkával párosban olimpiai aranyérmet szerzett, a 2012-es londoni olimpián pedig egyéniben lett ezüstérmes. Federer kivételes karrierjének és karizmatikus személyiségének köszönhetően világszerte a tenisz és a sport képviselője volt, de hatása túl is mutat ezen: karitatív tevékenységéért 2006-ban a UNICEF nagykövetévé nevezték ki. 2007-ben a Time magazin a „Time 100”, a világ száz legnagyobb hatású embere közé sorolta. 2022\. szeptember 15-én bejelentette, hogy újabb térdproblémái miatt 41 évesen visszavonul a profi tenisztől. ## Személyes Roger Federer a Bázel környéki Binningenben született 1981. augusztus 8-án. Apja, Robert Federer svájci német ajkú, anyja, Lynette Durand dél-afrikai származású (ennek köszönhető, hogy Federer a keresztnevét angolosan ejti). Van egy nővére, Diana. 2000-ben, a sydneyi olimpián találkozott Miroslava Vavrinec (Mirka), szlovák származású svájci teniszezőnővel, akit 2009 áprilisában feleségül vett. Mirka 2002-ben vonult vissza versenyzéstől, azóta Federert minden teniszversenyére elkíséri, támogatja, intézi a hivatalos ügyeit. „Amíg arra ébredek reggelente, hogy ő ott van mellettem, ez minden, ami számít.” „Ő a legfontosabb ember az életemben, persze a szüleimmel együtt.” Mirka minden idejét Federernek szenteli. Cserébe „amikor nyaralunk, mindent megteszek neki, amit csak akar. Ha tíz órán keresztül akar vásárolni, megyek vele, mert ő is vár rám ennyit, ha versenyem van.” Federernek és Mirkának 2009. július 23-án megszülettek iker lányaik, Charlene Riva és Myla Rose. 2013 karácsonyán Roger Federer bejelentette hivatalos Twitterén, hogy feleségével harmadik gyermeküket várják. 2014. május 6-án megszülettek ikerfiai: Leo és Lenny. Federer anyanyelvének a németet tekinti, de folyékonyan beszél angolul és franciául is. Szabadidejét szívesen tölti tengerparton, szeret sízni, pingpongozni, kártyázni, kedveli a futballt és a golfot. Gyermekkora óta drukkol szülővárosa focicsapatának, az FC Baselnek, a többi európai csapat közül pedig az AS Roma a kedvence. Hároméves korában kezdett el teniszezni, s bár gyerekkorában szerette a futballt is, 12 éves korában végérvényesen a tenisz mellett döntött. „A tenisszel kapcsolatban úgy éreztem, minden az irányításom alatt van. A focinál lehet hibáztatni a kapust vagy bárki mást. A tenisszel nincs ilyen probléma. Csak magamat hibáztathattam.” Gyermekkori példaképei Boris Becker, Stefan Edberg és Pete Sampras voltak. „Csodáltam azokat a teniszezőket, akik egykezes fonákot ütöttek, mert én is azt ütöttem. Az első példaképem Edberg volt, aztán Becker. Később már inkább Sampras volt a kedvencem. De soha nem akartam egyiküket sem utánozni.” Federer továbbra is nagyon tiszteli elődeit, és bár büszke arra, amit elért, nem gondolja, hogy indokolt lenne minden idők legjobb teniszezőjének nevezni. 2007-ben ezt nyilatkozta a kérdésről: „Néha szeretném, ha egy kicsit több időt hagynának nekem. Ez még sokáig nem fog kiderülni. (...) Ha most abbahagynám, talán én számítanék a legjobbnak? Nem, dehogyis.” Fiatalkorában nagyon indulatos volt a teniszpályán, vagdosta az ütőjét, saját bevallása szerint gyerekkorában többször kizavarták az edzésekről. Később azonban megkomolyodott. „Nem tudom, talán felnőttem egy kicsit. Rájöttem, hogy az ütővagdosás nem segít (...) Meg aztán persze a centerpályán játszani egy nagy tömeg előtt, Pete Sampras ellen játszani... ez nem készteti arra az embert, hogy kiabáljon, ütőket hajigáljon...” Ma már ritkán nyilvánítja ki az érzéseit, higgadtan játszik, és nagyon sportszerű. 2004-től 2009-ig, illetve 2011-től 2017-ig minden évben neki ítélték (a többi játékos szavazatai alapján) az ATP Stefan Edberg sportszerűségi díját. Szinte minden tenisztársa kedveli: „Roger kedves fiú a pályán kívül is. Ő egy igazi példakép. Jóindulatú, barátságos és udvarias. Ha nem lenne ilyen jó ember, akkor könnyebb lenne ellene fordulni, mert az emberi természet olyan, hogy térdre akarja kényszeríteni azokat, akik a csúcson vannak. De őt senki nem akarja megtörni. Ő egyszerűen túl szimpatikus ember ahhoz. Ez teszi olyan könnyűvé azt is, hogy szurkoljunk neki.” (James Blake) Teniszpályafutása során már több mint 130 millió dollárt keresett csak a sikerei után járó pénznyereményeket tekintve, a szponzori bevételeket is figyelembe véve azonban ennél jóval többet, a nettó vagyona több mint 450 millió dollárt ér. 2020-ban a Forbes magazin listája szerint Federer volt a világon legtöbbet kereső sportoló az évben, 106,3 millió dollárt keresve. 2021-ben ő lett a tenisz történetének első dollár-milliárdosa. 2003-ban megalapította a Roger Federer Foundation nevű alapítványt, amely hátrányos helyzetű – elsősorban dél-afrikai – gyermekeket segít. Tevékenységéért 2006-ban és 2013-ban is Arthur Ashe humanitárius díjjal jutalmazta az ATP. „Az egyik ok, ami miatt az alapítvány nagyon fontos nekem: lehetővé teszi számomra, hogy pozitívan befolyásoljam más emberek életét, és hogy megosszam velük a sikereimet.”2006. április 3-án Federert a UNICEF nagykövetévé nevezték ki. Federer számtalan jótékonysági mérkőzés szervezésében vett részt, legtöbbször ő maga is a pályán szerepelt, hogy adományokat gyűjtsön a rászorulóknak. Az amerikai Time magazin 2007-ben a Time 100, a világ száz legnagyobb hatású embere közé sorolta. Federer a szurkolók, tenisznézők körében óriási népszerűségnek örvend, 2003-tól 2020-ig zsinórban 18-szor választották meg az ATP hivatalos oldalán, mint a rajongók kedvenc játékosát. Számos elemző szerint személye jelentős szerepet játszott, hogy a 2000-es évek közepe óta nagyon jelentősen megnőtt a figyelem a teniszsport iránt, ami a pénznyeremények jelentős növekedéséhez, a tornák szervezésének és a teljes sportnak a fejlődéséhez vezetett. Eredményei alapján minden idők egyik legjobb teniszezőjének, illetve 2009 és 2020 között a legnagyobb teniszezőnek tartotta számtalan szakmai vélemény, saját generációjának pedig egyértelműen legjobb játékosaként hivatkoznak rá. Maga Federer azonban úgy véli, hogy különböző korszakok játékosainak eredményeit nem lehet egymással összehasonlítani, ezért senkit nem lehet minden idők legnagyobbjának tekinteni. 2021 júliusában a BBC Sports felhasználói őt szavazták meg a tenisztörténelem legnagyobbjának. Ugyanebben az évben Richard Gasquet arról nyilatkozott, hogy szerinte a tenisztörténelem három legjobbja Novak Đoković, Rafael Nadal és Roger Federer, de Federer kiemelkedik közülük esztétikus játékstílusával. 2009-ben és 2017-ben az amerikai Sports Illustrated címlapjára került, ami teniszezőnek 1999 óta egyszer sem sikerült, 1992 óta pedig az első nem amerikai, aki megjelent a magazin címlapján. 2007-ben a svájci, 2010-ben pedig az osztrák posta tisztelgett speciális bélyeggel, ami őt ábrázolta. 2011-ben a Reputation Intézet felmérése alapján Roger Federer volt a második legnagyobb tiszteletnek örvendő személyiség a világon, Nelson Mandela után. Egy 2016-os felmérés szerint Svájc történetének legismertebb személye, a svájci állampolgár Albert Einsteint és Tell Vilmost maga mögé utasítva. 2012-ben Németországban, Halléban "Roger-Federer-Allee" néven utcát neveztek róla, ezzel tisztelegve a hallei tornán elért különleges sikereinek. 2016-ban Biel városában, Svájcban szintén elneveztek egy utcát Federerről. 2017-ben a Bázeli Egyetem díszdoktori címet adott neki, elismerve alapítványának dél-afrikai érdemeit az ottani gyermekek oktatási körülményeinek javításában. 2019-ben az első élő személy lett, akinek az arca rákerült a svájci pénzérmékre, miután rákerült a 20 frankos érmére. 2020-ban belekerült a Svájci Nemzeti Múzeum 100 részes krónikájába, ami az ország történetét és kultúráját mutatja be. 2021 októberében Bázel városa felavatta a róla elnevezett "Federer-Express" villamost. ## A teniszkarrier kezdete ### Első évek Karrierjére a folyamatos fejlődés jellemző, sok tenisznagysággal ellentétben fiatalkorában kevés nagy eredményt ért el. Hároméves korában kezdett el teniszezni, majd nyolcévesen csatlakozott a TC Old Boys teniszklubhoz. Edzői, Adolf Kacovsky és Peter Carter nagyban hozzájárultak a fejlődéséhez. 10-től 14 éves koráig Federer szinte több időt töltött Peter Carterrel, mint a saját szüleivel. Carter tanította meg neki a hibátlan technikát, és egyben azt is sokat magyarázta neki, hogyan kell a pályán viselkedni, és kordában tartani az indulatait. Federer tenisz mellett tehetségesen focizott, de tizenkét évesen végérvényesen a tenisz mellett döntött. 1995-től Ecublensben, a svájci nemzeti sportközpontban folytatta az edzéseket. Szinte azonnal megkapta a svájci állam támogatását, és ennek segítségével 1995 és 1997 között hét junior tornát megnyert. 1997-től kezdve egyre több nemzetközi versenyen indult, és májusban megnyerte első nagyobb nemzetközi junior címét Pratóban. Ezzel egyidőben, 16 évesen elhatározta, hogy otthagyja az iskolát, hogy minél jobban a tenisznek szentelhesse az életét. Abban az időben ez elég kockázatos döntés volt, mert bár már kezdett nevet szerezni magának a junior mezőnyben, eredményei még nem voltak elegendőek a megélhetésre. De döntése helyesnek bizonyult: 1998-ban végleg betört a junior élmezőnybe, januárban épphogy lemaradt a junior Ausztrál Open döntőjéről, viszont Wimbledonban nyert egyesben és párosban is a juniorok között. Ezek a sikerek lehetővé tették, hogy elinduljon felnőtt tornákon is. Júliusban, Gstaadban debütált a profik között, 1998 második felében pedig Toulouse-ban már a negyeddöntőig jutott, miközben harcolt a junior világelsőségért is. Utolsó junior tornája a floridai Orange Bowl torna volt, ezt meg is nyerte, ami biztosította számára az évzáró első helyet a junior világranglistán. Ezek a sikerek megnyitották neki az utat a felnőtt tornákra is. Mint junior wimbledoni bajnok és ranglista-vezető, 17 évesen első professzionális évében sok szabadkártyát kapott a felnőtt nemzetközi tornákra. 1999-ben, év elején azt a célt tűzte ki magának, hogy bejusson az első 200-ba az ATP világranglistáján, ezt azonban már tavasszal túlteljesítette. A Davis-kupán hamar kivívta magának a vezető pozíciót a svájci csapatban, és a negyeddöntőig vezényelte azt. Bécsben jutott be élete első elődöntőjébe ATP-tornán, amivel azonnal az első 100-ba került a ranglistán. Az évet végül a ranglista 64. helyezettjeként zárta. Az első év sikerei után 2000-re szerény célt tűzött ki maga elé: be akart kerülni az első 50 közé a világranglistán. Miután Marseille-ben bejutott első ATP-döntőjébe (amit végül honfitársa, Marc Rosset nyert meg), ez a cél már majdnem meg is valósult, így év végére újat tűzött ki: az első 25 helyezettet. Edzőjével, Peter Carterrel hivatalosan elváltak útjaik, bár később is sokat konzultáltak. Federer meg akarta mutatni, hogy egyedül is meg tud állni a lábán, és nincs szüksége az állam támogatására sem. Új edzője Peter Lundgren lett, aki már korábban is dolgozott vele alkalomadtán. Lundgren felismerte az akkor 18 éves Federer hatalmas tehetségét, ugyanakkor a fejlődés lehetőségét is látta benne. Bár teljesítménye a tornákon még nem volt egyenletes, a nyári szezonja nem is sikerült jól, Svájc nevezte a 2000-es sydneyi olimpiára, ahol meglepetésre az elődöntőig jutott, és végül negyedik lett. Otthon, Bázelben bejutott karrierje második ATP-döntőjébe, ahol Thomas Enqvist verte meg. Az évet a világranglista 29. helyén zárta, nem sokkal elmaradva saját kitűzött céljától. Télen felvette Pierre Paganinit erőnléti edzőjének, hogy a továbbiakban fizikálisan is fel tudja venni a versenyt a mezőny legjobbjaival. `(~> Federer összes meccse 1998-ban, 1999-ben és 2000-ben)` ### 2001-től az első wimbledoni győzelemig (2003) A 2001-es évre két célt tűzött ki maga elé: élete első tornagyőzelmét és a világranglista első 15 helyét. Az első célt hamar elérte: februárban megnyerte a milánói tornát (döntő: Julien Boutter ellen). A másik cél elérése sem váratott sokat magára: salakos szezonja jól sikerült, a Roland Garroson bejutott élete első Grand Slam-negyeddöntőjébe, és Wimbledon után már a világranglista 15. helyén állt. Wimbledonban a 16 között a hétszeres wimbledoni bajnok Pete Samprasszel találkozott. Az akkor 19 éves Federer öt játszmában búcsúztatta Wimbledon akkor négy éve uralkodó címvédőjét. Gyermekkori példaképe ellen aratott győzelmével Sampras 31 meccses wimbledoni veretlenségi sorozatát szakította meg. Ez után a győzelem után mindenki azt várta tőle, hogy megnyeri a tornát, azonban már a következő körben búcsúzott (Tim Henman verte meg). Az év további részében sérüléssel bajlódott, ezért nem ért el komolyabb eredményeket (bár Bázelben újra döntőbe jutott). Az évet a világranglista 13. helyén zárta. 2002-ben addigi pályafutása legsikeresebb tavaszi idényét produkálta, az Ausztrál Openen a negyedik körig, Milánóban International Series tornán döntőbe jutott, és márciusban bejutott karrierje első Masters Series-döntőjébe Miamiban, ahol Andre Agassitól kapott ki. Két héttel később Hamburgban a második Masters-döntőjébe is bejutott, és ezt már meg is nyerte, Marat Szafin ellen. A Roland Garroson és Wimbledonban meglepetésre az első körben búcsúzott. Sokan értetlenül álltak az előtt, miért nem tudja a tőle megszokott eredményeket produkálni az év négy legnagyobb tornáján. A következő, torinói tornán is kiesett az első körben. 2002 augusztusában azonban volt edzője és barátja, Peter Carter tragikus halála fordulópontot jelentett karrierjében és a játékhoz való hozzáállásában. Fiatal játékosként sokszor figyelmen kívül hagyta, amit az edzői mondtak neki, hogyan kell játszania és viselkednie, de ekkor volt barátja kedvéért lassan összeszedte magát. Nem sokkal a baleset után Cincinnatiben ugyan még újra kiesett az első körben, és a US Openen is csak a negyedik körig jutott, de aztán megnyerte a bécsi tornát, amit Carternek ajánlott: „Ezt a címet neki nyertem. Nagyon hiányzik.” Annak ellenére, hogy az év során nem jutott be egyetlen Grand Slam-torna negyeddöntőjébe sem, kijutott az évzáró világbajnokságra, a Tennis Masters Cupra, ahol csak az elődöntőben búcsúzott, az akkori világelső Lleyton Hewitt-tól kapott ki. Az évet a világranglista 6. helyén zárta. A 2003-as évre Federer és edzője, Peter Lundgren nagy célt tűztek ki elé: az első 4 helyet a világranglistán, és egy Grand Slam-címet. Az év első Grand Slam-tornáján elszalasztotta a lehetőséget: David Nalbandian a 16 között búcsúztatta öt szettben. Utána rögtön három tornát is megnyert, Marseille-ben, Dubajban és Münchenben, és a Davis-kupában is az elődöntőbe vezényelte a svájci csapatot. A Roland Garroson viszont megint kiesett az első körben, a sajtó értetlenkedése közepette, ami mentális gyengeségnek tudta be a korai búcsúkat. Federert azonban, úgy tűnik, ez nem zavarta: közvetlenül Wimbledon előtt megnyerte Halléban a füves felkészítő tornát. Wimbledonban esélyesként indult, és 2001 óta először sikerült is túljutnia az első körökön. Bár a második hét első felében hátsérüléssel küzdött, beküzdötte magát az elődöntőbe, ahol Andy Roddick ellen majdnem hiba nélkül teniszezett, és bejutott élete első Grand Slam-döntőjébe. A döntőben Mark Philippoussis volt az ellenfele: Federer 3 szettben (köztük két tie-breakkel) nyerni tudott (7–6, 6–2, 7–6) végre eleget tett a vele szemben támasztott elvárásoknak, és megnyerte élete első Grand Slam-címét. Wimbledon után Federerre újabb kihívás várt: a Davis-kupa elődöntője Ausztrália ellen. A csapatok egyben a volt ausztrál edzője tiszteletére elnevezett Carter-kupáért is küzdtek. Federer az első meccsét megnyerte, de Lleyton Hewitt ellen nem bírta a nyomást, két szett előnyből elvesztette a meccset, ami Ausztrália győzelmét jelentette. A döntő után Carter családja próbálta őt megvígasztalni. A kemény pályás szezonban megnyerte a bécsi tornát, és éves sikereinek köszönhetően ekkor már a világelsőségért küzdött. Az évet végül a második helyen zárta, viszont megnyerte élete első Tennis Masters Cup-döntőjét, Houstonban, Andre Agassi ellen. Ekkor kezdődött meg Federer 2007 végéig tartó dominanciája. 2003 decemberében úgy döntött, edzője, Peter Lundgren nélkül folytatja pályafutását. Innentől fogva csak az erőnléti edzője, Pierre Paganini, Pavel Kovac, Mirka, a családja és a barátai alkotta csoport segített neki. `(~> Meccsei 2001-ben, 2002-ben és 2003-ban)` ## A világranglista élén ### 2004 – A világ legjobbja Annak ellenére, hogy nem volt mellette edző, 2004-et az Ausztrál Open megnyerésével kezdte. A 16 közé játszmavesztés nélkül jutott, utána pedig megverte korábbi fő ellenfeleit, Lleyton Hewittot és David Nalbandiant. Bejutott a döntőbe, ahol esélyt sem hagyott Marat Szafinnak (7–6(3), 6–4, 6–2), így megnyerte második Grand Slam-címét is. Az Ausztrál Openen aratott sikere után, 2004. február 2-án átvette a vezetést a világranglistán, és a világelsőséget 237 hétig nem is engedte ki a kezéből. A Roland Garros előtt további 3 címet nyert, köztük két Masters Series-tornát Indian Wellsben és Hamburgban. Miamiban viszont a harmadik körben kikapott Rafael Nadaltól, akivel ekkor találkozott első alkalommal. A Roland Garroson újra nem sikerült sokáig jutnia: a háromszoros bajnok brazil Gustavo Kuerten a 3. körben megverte. Wimbledonban azonban feledtette ezt a korai vereséget azzal, hogy sikeresen megvédte címét (döntő: Andy Roddick ellen, 4–6, 7–5, 7–6(3), 6–4, ez volt karrierje 3. Grand Slam-győzelme). Közvetlenül ez után Gstaadban megnyerte élete első hazai tornáját, majd a torontói Masters-tornán is győzni tudott, ezzel 23 meccsre bővítette veretlenségi sorozatát. Az athéni olimpián ő vitte Svájc zászlaját a megnyitó ünnepségen, de fő esélyesként váratlanul a 2. körben búcsúzott (Tomáš Berdych verte meg). A váratlan vereséget azonban előnyére fordította az ezt követő hetekben. A US Openen csak Andre Agassi tudott neki nehézségeket okozni a negyeddöntőben, de sikeresen bejutott a döntőbe, ahol Lleyton Hewittnak 3 játszmában összesen 6 játékot engedélyezett, két szettet is 6–0-ra nyert (6–0, 7–6(3), 6–0). Ezzel a győzelemmel ő lett az első teniszező Mats Wilander (1988) óta, aki egy naptári évben a négy Grand Slam-tornából hármat meg tudott nyerni. Bázelben, szülővárosában először léphetett volna világelsőként pályára, de pár órával az első meccse előtt megsérült, így vissza kellett lépnie. Sérülése miatt a párizsi Masters-tornán sem tudott indulni, és félő volt, hogy az év végi houstoni Tennis Masters Cupot is ki kell hagynia, de végül el tudott indulni. A játékán nyoma sem látszott korábbi sérülésének: a csoportkörökből veretlenül jutott az elődöntőbe, majd megvédte a címét is (döntő: Lleyton Hewitt ellen: ebben az évben már hatodszor verte meg). Az egész torna során egyetlenegy szettet veszített el, és egyben egy rekordot is megdöntött: ez volt sorozatban a 13. döntője, amit megnyert (a rekordot Björn Borg és John McEnroe tartotta 12 egymás után megnyert döntővel). 2005-ben is folytatta ezt a sorozatot, és meg sem állt 24 döntőig. 2004-ben nyert-veszített meccseinek aránya 74-6 volt, és összesen 11 tornán diadalmaskodott az év folyamán (ebből 3 Grand Slam-tornán és 3 Masters Series versenyen), és a világranglista első 10 helyén álló teniszezővel vívott összes meccsét megnyerte (18-at). Az év során nyújtott teljesítményéért több díjat is kapott (ITF Tennis World Champion, Laureus World Sportsman of the Year). (~\> Meccsei 2004-ben) ### 2005 – Rekordok nyomában 2005 elején kezdett el Tony Roche-sal dolgozni, aki főleg Grand Slam-tornák előtt segítette a felkészülésben. Tony Roche korábban már Ivan Lendl és Patrick Rafter edzője is volt, és sok Grand Slam-címhez segítette őket. Ebben az évben Federer az Ausztrál Openen az elődöntőig menetelt (időközben Andre Agassit is megverte), ott viszont a későbbi győztes Marat Szafin egy négyórás meccsen megállította (7–5, 4–6, 7–5, 6–7(6), 7–9), pedig Federernek a negyedik szett rövidítésében meccslabdája is volt. Az Ausztrál Open után közvetlenül négy tornát is megnyert sorozatban: a rotterdami és dubaj tornát, majd győzött az év első két Masters Series-versenyén, Indian Wellsben és Miamiban is (ez utóbbi döntőjében 0:2-es szetthátrányból fordított Rafael Nadal ellen). A salakos szezon első tornáján, Monte Carlóban a negyeddöntőig jutott, a Hamburg Masterst viszont megnyerte: ez már a harmadik Masters Series-címe volt az évben. A Roland Garroson élete addigi legjobb helyezését érte el, bejutott az elődöntőbe, ahol azonban a későbbi győztes Rafael Nadal négy játszmában búcsúztatta. Csalódottan távozott Párizsból, de azzal a meggyőződéssel, hogy minden esélye megvan arra, hogy egyszer győzzön a francia bajnokság salakján. A Roland Garros után Federer akkori karrierjének leghosszabb veretlenségi sorozata következett. A rövid füves szezonban az előző évekhez hasonlóan újra uralta a mezőnyt, megnyerte a Wimbledont felvezető hallei tornát, Wimbledonban pedig ismét megvédte címét, miközben az egész torna során mindössze egy szettet vesztett el (a döntőt ismét Roddick ellen játszotta: 6–2, 7–6(2), 6–4). Ez volt sorozatban a harmadik wimbledoni győzelme. A torna után úgy döntött, kihagyja a montreáli Masters-tornát, és csak Cincinnatiben tért vissza a pályára. Ezt a tornát meg is nyerte, ezzel ő lett az első férfi teniszező, aki egy év alatt négy ATP Masters Series-tornán diadalmaskodni tudott. Szeptemberben a US Openen, miután sikerült túljutnia David Nalbandianon és Lleyton Hewitton, meg tudta védeni a címét, emlékezetes döntőben Andre Agassi ellen (6–3, 2–6, 7–6(1), 6–1). Ez volt karrierje hatodik Grand Slam-trófeája, és sorozatban a második éve, hogy mind Wimbledonban, mind a US Openen győzni tudott. Az év második felében komoly sérüléssel bajlódott, a legtöbb versenyt ki kellett hagynia. Hosszas gondolkodás után az év végi sanghaji Mesterek Kupáján azonban elindult, és sérülése dacára majdnem meg is nyerte, de végül ellenfele, David Nalbandian – főleg Federer sérülés után legyengült fizikai állapotának köszönhetően – két szett hátrányból fordítani tudott. 2003 októberét követően Federer 24 döntőt nyert sorozatban, ennek, és addigi leghosszabb, 35 meccses veretlenségi sorozatának szakadt vége Sanghajban. Az év során összesen 11 tornát nyert meg, és az évi nyert-veszített meccseinek aránya 81-4 lett. Ha megnyerte volna a sanghaji döntőt, beállította volna John McEnroe 82-3-as rekordját (1984). Az év során összesen 11 tornát nyert meg, és 2000 pontra növelte előnyét a világranglistán. (~\> meccsei 2005-ben) ### 2006 – Federer legsikeresebb éve 2006 volt statisztikailag a legsikeresebb éve. Egész évben továbbra is toronymagasan, több ezer pontos előnnyel vezette a világranglistát. Januárban visszahódította az Ausztrál Opent, a ciprusi Márkosz Pagdatíszt verve a döntőben (5–7, 7–5, 6–0, 6–2). Ez immár hetedik Grand Slam-győzelme volt, ráadásul idáig mind a 7 Grand Slam-döntőjét megnyerte, ami példátlan a tenisztörténelemben. A verseny emlékezetes díjátadóján gyermekkori példaképe, az ausztrál Rod Laver jelenlétében sírva fakadt. Márciusban megvédte Indian Wellsben és Miamiban is a címét, és a számára kevésbé otthonos salakos pályákon is egyre jobb teljesítményt nyújtott: Monte Carlóban és Rómában is bejutott a döntőbe, s csak a salakspecialista Rafael Nadal tudta megállítani (pedig Rómában Federer már meccslabdáig jutott). A Roland Garroson újra előrébb lépett, az előző évi elődöntő után 2006-ban már a döntőbe jutott, ahol újra Nadal állt az útjába. Ha megnyerte volna a Roland Garros döntőjét, megcsinálta volna a Grand Slamet (egymás után négy Grand Slam-tornán diadalmaskodott volna), ha nem is a klasszikusat. Hiába kezdtek azonban egyre többet beszélni a világranglista 2. helyén álló Nadal előretöréséről, Federer a füves idényben újra átvette az irányítást, Wimbledonban zsinórban negyedszer is nyerni tudott, erre korábban csak Pete Sampras (1997–2000) és Björn Borg (1976–1980) volt képes. Ekkor Federer már 48 meccs óta veretlen füves pályán, ezzel megdöntötte Björn Borg 41 meccses csúcsát (1976–1981). A torontói Rogers Cup címét is ő szerezte meg, majd az év utolsó Grand Slam-tornáján, a US Openen a hazai kedvenc Andy Roddickot verte a döntőben, megszerezve kilencedik Grand Slam-címét. Ő az egyetlen férfi teniszező, aki egymás után három évben Wimbledonban és a US Openen is nyerni tudott. Ő az egyetlen, aki kétszer is meg tudta csinálni a Small Slamet: azaz két évben is (2004, 2006) megnyert a négy Grand Slam-tornából hármat. Bár nem csinálta meg a klasszikus Grand Slamet, ő az első férfi teniszező Rod Laver óta (1969), aki egy naptári éven belül mind a négy Grand Slam-tornán bejutott a döntőbe. Év végén megállíthatatlan volt, nyert a Madrid Mastersen, életében először megnyerte az otthoni, bázeli tornát, ahol gyerekkorában labdaszedő volt. A Mesterek Kupáján pedig legyőzte a címvédő David Nalbandiant, Andy Roddickot (meccslabdáról fordítva), Rafael Nadalt és James Blake-et is. Egész évben csupán két játékostól kapott ki, Nadaltól és Andy Murraytől (Cincinnati Masters, 2. kör), a 17 versenyből, amin részt vett az év során, 16-on döntőbe jutott, 12-t pedig meg is nyert. 29 meccses veretlenségi sorozattal, a világranglistán (ATP Rankings) történelmi rekord 8370 ponttal, az évi versenyen (ATP Race) szintén történelmi rekord 1674 ponttal zárta az évet. Behozhatatlan előnyét jól tükrözi, hogy év végén Nadal a világranglistán 4470 ponttal (3900 pont különbség) állt a második helyen, míg az ATP Race-en 894 pontot gyűjtött. (~\> meccsei 2006-ban) ### 2007 – Küzdelmek a fiatalabb riválisokkal 2007-ben szettveszteség nélkül győzött az Ausztrál Openen, ellenfele a döntőben Fernando González volt (7–6, 6–4, 6–4). A játszmavesztés nélküli győzelem utoljára Ken Rosewallnak sikerült 1971-ben az Ausztrál Openen, Björn Borgnak pedig 1980-ban a Roland Garroson. Ezzel megszerezte 10. Grand Slam-címét, amivel az örökranglistán már az 5. helyre került. Győzelmével ő lett az első férfi teniszező az open erá-ban, aki kétszer is három Grand Slamet tudott nyerni sorozatban (2005: Wimbledon, US Open, 2006: Ausztrál Open és 2006: Wimbledon, US Open, 2007: Ausztrál Open). Ő lett az egyetlen férfi teniszező, aki három különböző Grand Slam-tornán is legalább háromszor tudott nyerni (Wimbledon: négyszer; US Open, Ausztrál Open: háromszor). 2007\. február 26-án Federer lett a tenisztörténelem megszakítás nélkül leghosszabb ideig uralkodó férfi világelsője: 161 héttel (2004. február 2-ától kezdve) megdöntötte az amerikai Jimmy Connors csaknem 30 éves rekordját. (A férfi és női mezőnyben az abszolút rekordot ekkor Steffi Graf tartja: ő 186 hétig nem veszítette el világelsőségét.) A világranglista élén töltött összes hét tekintetében (a férfi mezőnyben) Connors rekordjának megdöntése után Federer az ötödik helyre került, majd John McEnroe-t (170) is beérte, így jelenleg a 4. helyen áll (Pete Sampras vezet 286 héttel). Márciusban Federer visszahódította a címét a Dubai Openen, a döntőben Mihail Juzsnijt verve. A torna megnyerésével beállította Björn Borg 41 meccses veretlenségi rekordját. Ez egyben karrierjének eddigi leghosszabb veretlenségi sorozata volt (korábbi egyéni rekordja 35 meccs volt 2005. június 6. és november 20. között), a sorozat az Indian Wells Masters második körében ért véget. A Svájci Posta április 10-én egy egyedi, őt és a wimbledoni trófeát ábrázoló bélyeg kibocsátásával tisztelgett a teniszező előtt, aki sikereivel világszerte népszerűsítette hazáját. Ebben a kitüntetésben korábban élő személy még nem részesült. A salakos idény első tornáján, a Monte Carlo Mastersen Federer a döntőbe jutott, ezzel megismételte 2006-os teljesítményét, a Rome Mastersen viszont meglepetésre kiesett a 3. körben. A Roland Garros előtti utolsó Masters-tornán, Hamburgban újra Rafael Nadallal játszott a döntőben, és életében először meg is verte salakon: 2–6, 6–2, 6–0. Ezzel a győzelemmel megszakította Nadal 81 meccsen át tartó salakos veretlenségi rekordját, és egyben megszerezte a 13. Masters-címét (2007-ben az elsőt). A Roland Garroson ismét bejutott a döntőbe, de ezúttal sem sikerült nyernie, ismét Nadal akadályozta meg, hogy Federer egyszerre bajnok legyen az év összes Grand Slam-tornáján (3–6, 6–4, 3–6, 4–6). A Roland Garros alatt több rekordot is megdöntött: sorozatban 36 játszmát nyert Grand Slam-tornákon (2007. Ausztrál Open, 1. kör – Roland Garros, negyeddöntő), eggyel többet, mint John McEnroe 1984-ben, már 12 Grand Slam-elődöntőbe és 8 döntőbe jutott be sorozatban, az utóbbival megdöntve Jack Crawford 73 éves, történelmi rekordját. Bár 2003-tól 2006-ig minden évben megnyerte – wimbledoni győzelme előtt – a füves tornát Halléban, ebben az évben úgy döntött, fáradtság miatt kihagyja. Wimbledonban azonban tovább folytatta a Grand Slam-tornákon folytatott sorozatait: bejutott a 13. sorozatos Grand Slam-elődöntőjébe, és a 9. döntőjébe is. A döntőben újra Rafael Nadal volt az ellenfele, és Federer egy fordulatos, izgalmakkal teli, öt szettes mérkőzésen történelmi győzelmet aratott (7–6(7), 4–6, 7–6(3), 2–6, 6–2): sorozatban ötödik wimbledoni győzelmével beállította Björn Borg megismételhetetlennek hitt open era-rekordját. Borg a lelátóról figyelte, és drukkolt neki: ha már valaki megdönti a rekordját, azt akarta, hogy Federer legyen az.„Nem is történhetett volna szimpatikusabb emberrel” – mondta a meccs után. Tizenegy Grand Slam-címével Federer már a harmadik helyen állt az örökranglistán, Björn Borggal és Rod Laverrel holtversenyben – már csak Roy Emerson (12) és Pete Sampras (14) előzte meg. Ekkor füvön már 54, Wimbledonban 34 meccs óta veretlen. Az ATP Race-ben gyűjtött pontjai alapján – Nadallal együtt – elsőként kvalifikálta magát az év végi Tennis Masters Cupra. A kemény pályás szezon első tornáján, a torontói Rogers Mastersen Federer bejutott a döntőbe, de nem védte meg címét: szoros meccsen kikapott Novak Đokovićtól. A US Open előtti utolsó Masters-tornát (Cincinnati) viszont megnyerte, ezzel az első helyen végzett a US Open Series-versenyben is. Cincinnatiben aratott győzelme pályafutása 50. tornagyőzelme volt. Csak négy teniszező jutott el fiatalabb korban az ötvenedik tornagyőzelméig: Björn Borg, Jimmy Connors, John McEnroe és Ivan Lendl. Velük ellentétben viszont Federer 50 címének a felét Grand Slam-tornán (11) és ATP Masters Series-versenyen (14) szerezte, sőt további három győzelmét Tennis Masters Cupon aratta. 2007. augusztus 27-én Federer 187 hete folyamatosan világelső: ezzel – Jimmy Connors férfi rekordja után (160) – megdöntötte Steffi Graf abszolút rekordját is (186). A US Openen ismét megállíthatatlan volt, bejutott 14. sorozatos Grand Slam-elődöntőjébe és 10. döntőjébe, majd negyedszer is megvédte címét (döntő: Novak Đoković ellen, 7–6, 7–6, 6–4). Tizenkettedik Grand Slam-győzelmével utolérte az örökranglistán Roy Emersont, és már csak két győzelemre van Pete Samprastől. Ő lett az open era első férfi teniszezője, aki négy egymást követő US Opent meg tudott nyerni (2004–2007), és a tenisztörténelem egyetlen olyan teniszezője, aki négy egymást követő évben meg tudta nyerni mind Wimbledont, mind a US Opent. 2004 és 2006 után harmadszor is megnyert az év négy Grand Slam-tornájából hármat, ráadásul 2006-ban és 2007-ben mind a négyen döntőt játszott. Mivel korábban megnyerte a US Open Seriest, a US Open-győztesnek járó pénzdíjon felül egymillió dollár bónuszt is kapott, és átvette a vezetést az ATP Race-ben, amit a Madrid Mastersen megerősített azzal, hogy döntőbe jutott, bár címét nem tudta megvédeni. Hazai tornáján, Bázelben viszont már megvédte a címét, amivel bebiztosítta – sorozatban negyedszerre – év végi világelsőségét is. Az utolsó Masters-tornán, Párizsban meglepetésre csak a harmadik körig jutott, David Nalbandian győzte le. Az évzáró tenisz-világbajnokságon, a Tennis Masters Cupon az első csoportkörös meccsén kikapott Fernando Gonzáleztől, de Nyikolaj Davigyenkót és Andy Roddickot már magabiztosan verte, így csoportelsőként jutott a legjobb négy közé. Az elődöntőben Rafael Nadalt, a döntőben pedig David Ferrert is könnyedén megverte, és megszerezte negyedik Masters Cup-címét (2003, 2004, 2006, 2007). Ezzel a győzelemmel egész évben nyújtott teljesítményéhez méltó módon zárta le a hivatalos teniszszezont. A rákövetkező héten Federer három bemutató meccset játszott gyermekkori példaképével, Pete Samprasszel, és 2007. november 26-án megkezdte 200. hetét a világranglista élén. (~\> meccsei 2007-ben) ## Legendák között ### 2008 – Elvárások kereszttüzében 2008 volt Federer dominanciájának legnehezebb éve, amely minden tekintetben látványos küzdelmet hozott. Nem csak feltörekvő riválisaival kellett küzdenie: betegség; korábbi sikeressége következtében kialakult elvárások; nehezen feldolgozható vereségek fontos helyzetekben; és eredményeinek szélsőséges megítélése a sajtó és a közönség részéről szintén nehezítették helyzetét. Federer az Ausztrál Opennel kezdte az évet, miután betegség miatt több napig kórházban volt, és kénytelen volt visszamondani a Kooyong Classic nevű felkészülési tornát. Ennek ellenére az Ausztrál Openen ha bizonytalanul is, de bejutott az elődöntőbe, ahol azonban a harmadik kiemelt Novak Đoković megállította (5–7, 3–6, 6–7). Federer a tornát megelőzően tíz egymást követő Grand Slam-döntőbe jutott be. A döntők sorozata megszakadt, az elődöntőké nem: ez volt sorozatban a 15. Grand Slam-elődöntő, amelyen részt vett. Az Ausztrál Openen sikeresen megvédte világelsőségét is – 2008. február 2-án világelsőségének negyedik évfordulóját ünnepelhette. Ennek ellenére a szokatlan elődöntőbeli vereséget a sport követői világszerte döbbenettel fogadták. „Szörnyet teremtettem: tudom, most aztán minden tornát meg kell nyernem. (...) A sok győzelem után ha most vesztek egy szettet, az emberek azt mondják, rosszul játszom” – mondta Federer a meccs után. Mint utóbb kiderült, Federernek az Ausztrál Open alatt mononucleosisa volt, amely még sokáig befolyásolta teljesítményét az év során. Az Ausztrál Open után Federer először a dubai tornán versenyzett, még a betegséggel küszködve, de rögtön az első körben búcsúzott. Az év első két Masters-tornáján sem jutott döntőbe, Indian Wellsben az elődöntőig, Miamiban a negyeddöntőig jutott. Csak salakon, Estorilban szerezte meg első címét az évben, a sajtó és a szakértők egyre erősödő kritikája és kételkedése közepette. Elkezdett együtt dolgozni José Higuerasszal, aki korábban a Roland Garros-győztes Jim Courier és Michael Chang edzője is volt. A Roland Garrost megelőző három salakos Masters-torna közül kettőn, Monte Carlóban és Hamburgban bejutott a döntőbe, majd a Roland Garroson 2006 és 2007 után harmadszor is bejutott a döntőbe. Rafael Nadal azonban harmadszor is megállította, ezúttal súlyos vereséget mérve rá (1-6, 3-6, 0-6). A korábbi évekhez hasonlóan Federer ismét füvön próbált bizonyítani, és meg is nyerte a Wimbledon előtti hallei tornát, 5. alkalommal. Wimbledonba ötszörös címvédőként érkezett, és lehetősége lett volna sorozatban hatodszor is megnyerni a tornát, ezzel open era-rekordot állítva fel. Az – újfent – Rafael Nadallal vívott döntőt azonban szoros küzdelem után öt szettben elvesztette (4–6, 4–6, 7–6 (5), 7–6 (8), 7–9). Federer nem adta ingyen át a trónját, két játszma hátrányból, két meccslabdát hárítva kényszerítette ki a döntő szettet, és végül 4 óra 48 percnyi játék után, minden idők leghosszabb wimbledoni döntőjében maradt alul. John McEnroe a döntőt a legjobb meccsnek nevezte, amit valaha látott. „Roger játszott annyira jól, hogy nyerjen, csak épp nem sikerült. Egy másik nap sikerül. Ellentétben azzal, amit sokan mondanak, szerintem Rogernek jó éve van, csak egyszerűen túl magasra helyezte a mércét saját maga számára” – fejtette ki véleményét Pete Sampras, aki hozzátette, biztos abban, hogy Federer meg fogja dönteni a Grand Slam-rekordját. Az épphogy elvesztett wimbledoni döntő kihatással volt Federer a kemény pályás szezonjának kezdetére: az első két Masters-tornán, Kanadában és Cincinnatiben hamar, a második és a harmadik körben búcsúzott – ezzel az is biztossá vált, hogy négy és fél év után először, 2008. augusztus 18-án meg kell válnia világelsőségétől. Előtte még azonban 27. születésnapján, 2004 után másodszor is, ő vitte hazája zászlaját a pekingi olimpiai játékok megnyitó ünnepségén. Az olimpián egyesben és párosban is indult. Egyéniben újabb csalódás érte: csak a negyeddöntőig jutott el, ahol James Blake-től kapott ki. Ekkor azonban erőt vett magán és párosban – ahol senki nem várta tőle – sikerült megszereznie az aranyérmet Stanislas Wawrinka oldalán. Az olimpiai bajnoki címet Federer annak ellenére szerezte meg, hogy tudta, elveszíti világelsőségét, az év első három Grand Slam-tornáján nem sikerült megismételnie a korábbi években nyújtott teljesítményét, és kikapott a fő, egyéni számában. A svájci páros az elődöntőben elbúcsúztatta a páros világelső amerikai testvéreket, Bob és Mike Bryant, a döntőben pedig a svéd Simon Aspelint és Thomas Johanssont győzte le négy szettben (6–3, 6–4, 6–7, 6–3). Federer az olimpiai bajnoki címet még rekord 237 hetes (2004. február 14.–2008. augusztus 18.) világelsőségének utolsó hetében szerezte meg, ezzel ő lett az első olyan férfi teniszező, aki világelsősége alatt szerzett olimpiai aranyérmet. Az év utolsó Grand Slam-tornája, a US Open volt azonban az igazi próba Federer számára: sok újság arról cikkezett, hogy ez lehet öt év után az első év, amikor egy Grand Slam-tornát sem nyer meg. Federer azonban ismét bebizonyította, hogy talpra tud állni: először sorozatban a 18. Grand Slam-tornáján is bejutott az elődöntőbe, ahol Novak Đokovićot négy szettben legyőzte, majd a döntőben Andy Murray fölött három szettben diadalmaskodott (6–2, 7–5, 6–2), és megszerezte pályafutása 13. Grand Slam-címét. „Azt mondtam neki, csodálatos éve volt – nyilatkozta Andy Murray arról, mit mondott Federernek a kézfogásnál – függetlenül attól, ki mit mond.” Győzelmével Federernek Wimbledon (2003–2007) után a US Openen is sikerült öt címet nyernie sorozatban (2004–2008), és ő lett a tenisz történetében az első teniszező, aki két különböző Grand Slam-tornát is sorozatban ötször-ötször meg tudott nyerni. A US Open után egy hónapig nem versenyzett, majd a Madrid Mastersen az elődöntőig jutott. Időközben a karrierje során kapott összkeresete meghaladta a 43,3 millió dollárt, amivel megelőzte a férfiak között addig csúcstartó Pete Samprast. Bázelben, hazai tornáján sorozatban harmadszor nyerni tudott. Az év utolsó Masters-tornáján, Párizsban Federer a negyeddöntőig jutott, a meccs előtt azonban hátsérülés miatt visszalépett, így – 2003 óta először – egy Masters-tornát sem nyert az évben. Ez volt Federer 763 meccses profi karrierje során a legelső alkalom, hogy nem játszott végig egy tornát, amin elindult. Az év utolsó tornáján, a Masters Cupon Federer sérülten versenyzett, és csak egy csoportkörös meccset tudott nyerni. A már biztos továbbjutó Andy Murray elleni harmadik mérkőzés döntötte el, hogy sorozatban a hetedik évben is továbbjut-e a csoportból az elődöntőbe, ezt a meccset viszont szoros küzdelemben elvesztette, pedig a 2. és a 3. szettben is felállt brékhátrányból, és hét meccslabdát hárított (6–4, 6–7(3) 5–7). Federer hátsérülése miatt a meccs alatt többször is ápolást kért, de a mérkőzést nem adta fel: még soha nem adott fel elkezdett meccset a pályán. Ez volt Federer utolsó hivatalos meccse 2008-ban, az évet a világranglista második helyén zárta. (~\> meccsei 2008-ban) ### 2009 – Minden idők legjobbja 2009 kezdete méltó folytatása volt a küzdelmes 2008-as évnek: egy elveszített döntő Rafael Nadallal szemben az Ausztrál Openen, amelyet az egész teniszvilág tragikus jelentőségűként él meg. Amikor azonban már mindenki Federer hanyatlásáról beszélt, a teniszező hirtelen fordulatot vett, és olyan történelmi sikereket ért el, amelyek sokak szerint minden idők legnagyobb teniszezőjévé emelték. Korán kezdte a 2009-es szezont: már az első héten részt vett egy bemutató tornán Abu-Dzabiban, majd Dohában is elindult, ahol az elődöntőig jutott. Az Ausztrál Openen bejutott sorozatban a 19. Grand Slam-elődöntőjébe és pályafutása 18. Grand Slam-döntőjébe, ahol megint Rafael Nadallal találkozott, wimbledoni meccsük óta először. Nadal kihasználva lélektani fölényét, megint legyőzte (5–7, 6–3, 6–7, 6–3, 2–6). A vereséget súlyosbította, hogy Federer a díjkiosztó ünnepségen nem tudta visszafojtani a könnyeit, s a világot bejárták a képek a zokogó Federerről, akit Nadal vigasztal. „Ez volt a legutolsó dolog, amit kívántam volna: hogy az emberek rosszul érezzék magukat miattam. Rafa sikerének kellett volna örülniük” – magyarázta később, miért bánja a történteket. Az esetet a sajtó az érzelmi összeomlás jeleként értelmezte, és arról beszélt, Federer végérvényesen lejtőre került. Az Ausztrál Open után Federer visszamondta a dubaji tornát és az amerikaiak elleni Davis-kupa fordulón való részvételt, nehogy kiújuljon az előző évi hátsérülése. A szezon két első Masters-tornáján, Indian Wellsben és Miamiban az elődöntőig jutott: Andy Murray és Novak Đoković állította meg: az újságok pedig hetekig cikkeztek arról, hogy a Đoković elleni meccsén rá nem jellemző módon erővel földhöz vágta az ütőjét. Időközben fontos események történtek Federer életében: március elején hivatalos honlapján bejelentette, hogy nyáron apa lesz, majd nem sokkal később azt is, hogy szűk családi körben feleségül vette barátnőjét, Mirka Vavrinecet. Közvetlenül esküvője után váratlanul elfogadta a szabadkártyát a salakos Monte-Carlo-i Masters-tornára, de nem is jutott sokáig: a 3. körben megállította honfitársa, Stanislas Wawrinka. Rómában elődöntőbe jutott, itt a címvédő Novak Đokovićtól kapott ki. Madridban viszont több mint egy év után sikerült Masters-tornát nyernie, méghozzá riválisát, Rafael Nadalt győzte le salakon, két szettben (6–4, 6–4). A Roland Garrosra nagy teherrel indult, hiszen ez volt az egyetlen Grand Slam-torna, amit korábban még nem sikerült megnyernie. A megelőző három évben mindig döntőbe jutott, de riválisa, Rafael Nadal mindháromszor megakadályozta Grand Slam-gyűjteménye kiteljesítését. A torna során az elvárások csak nőttek, amikor legnagyobb ellenfelei (Nadal, Đoković, Murray) sorra kiestek, és Federer a legnagyobb esélyessé lépett elő. A negyedik körben nehéz meccset játszott Tommy Haasszal, aki ellen két játszma hátrányból kellett fordítania, majd – sorozatban 20. Grand Slam-elődöntőjében – újabb ötszettes meccsbe bonyolódott Juan Martín del Potróval, de bejutott karrierje 19. Grand Slam-döntőjébe, ahol a Nadalt legyőző Robin Söderlinggel került szembe. 2009. június 7-én a Roland Garros döntőjében három szettben megverte ellenfelét (6–1, 7–6(1), 6–4), ezzel ő lett a történelem hatodik férfi teniszezője, akinek sikerült megnyernie mind a négy Grand Slam-tornát, és ezzel teljesítenie a karrier-Grand Slamet (legutoljára ez Andre Agassinak sikerült). Federer 14 győzelmével egyben beállította Pete Sampras rekordját is. Címeit hét év leforgása alatt szerezte; és tizennegyedik címét 27 évesen nyerte meg, karrierje 40. Grand Slam-tornáján. Már jóval 2009 előtt olyan sikereket mutathatott fel, amelyek a valaha volt legnagyobb teniszezők teljesítményeivel vetekedtek, a Roland Garros megnyerése után pedig sok szakértő, volt teniszező nyilatkozta, hogy ő minden idők legjobb teniszezője. Karrierje eljutott arra a pontra, hogy szinte minden további sikere tenisztörténelmi jelentőségű, és új rekordokat állít. Wimbledonba úgy érkezett, hogy a férfi tenisz legnagyobb Grand Slam-rekordjainak (legtöbb döntő, legtöbb győzelem) megdöntésére nyílt lehetősége. A címvédő Rafael Nadal visszalépését követően az is biztossá vált, hogy győzelem esetén újra világelső lesz. Miután Federer 21-re bővítette egymás utáni Grand Slam-elődöntőinek sorozatát, sorozatban hetedszer wimbledoni döntőbe, karrierje 20. Grand Slam-döntőjébe jutott: ezzel új rekordot állított a férfi mezőnyben, megelőzve Ivan Lendlt. A döntőt, amely minden idők leghosszabb Grand Slam-döntője lett játszott game-ek tekintetében, 5–7, 7–6(6), 7–6(5), 3–6, 16–14-re nyerte Andy Roddickkal szemben: csak az ötödik szett 95 percig tartott. Federer hatodik wimbledoni címét szerezte, és 15 Grand Slam-győzelemmel átvette a vezetést az örökranglistán. A döntőt a lelátóról figyelte Pete Sampras, aki így korábbi ígéretének megfelelően jelen volt, amikor Federer megszerezte 15. Grand Slam-címét, és ezzel megdöntötte az ő 14-es rekordját. Federer és felesége, Mirka nyárra várták első gyermekeiket: 2009. július 23-án megszülettek iker lányaik, Charlene Riva és Myla Rose. „Ez életünk legboldogabb napja” – írta Federer hivatalos honlapján. A babák születése utáni első hetekben Federer otthon maradt családjával, de az amerikai kemény pályás szezonra visszatért a teniszpályára. Úgy tervezi, hogy a jövőben is egész családjával fog versenyről versenyre utazni. „Egyáltalán nem aggódom a motivációm miatt, mert túlságosan szeretem ezt a játékot. Még sokáig itt szeretnék lenni. (...) Mirkának mindig is az volt az álma, hogy a gyerekeink lássanak engem teniszezni. Szóval pár évig már csak miatta is játszanom kell még.” A wimbledont követő hosszabb pihenője után Federer a montreali keménypályás ATP Masters-versenyen tért vissza a pályára. A tornán a negyeddöntőig jutott, ahol Jo-Wilfried Tsonga állította meg; a vereség egy 22 meccses győzelmi sorozatnak vetett véget. A következő versenye az augusztus 17-én kezdődő Cincinnati Masters volt, ahol megszerezte 16. ATP Masters Series-címét. A döntőben Novak Đokovićot győzte le két szettben. A év utolsó Grand Slam-tornáján, a US Openen is bejutott a döntőbe: 2006 és 2007 után ez volt a harmadik év, hogy mind a négyen részt vett, amely újabb rekord. Ez egyben sorozatban hatodik US Open-döntője, összességében karrierje 21. Grand Slam-döntője volt. A Novak Đoković elleni elődöntőn úgy jutott meccslabdához, hogy egy átemelt labdát a lába között elütött a hálónál álló Đoković mellett, s később ezt „élete legjobb ütésének” nevezte. A döntőben viszont ezúttal nem sikerült megvédenie címét Juan Martín del Potróval szemben (6–3, 6–7(5), 6–4, 6–7(4), 2–6). A US Open után két tornáról visszalépett (Tokió, Sanghaj Masters), és hat hetet családjával, barátaival töltött. A hosszú pihenő után nehezen rázódott vissza: szülővárosában, Bázelben döntőt játszott, az azt követő Paris Mastersen viszont az első meccsén kikapott. A londoni ATP World Tour Finalson az elődöntőig jutott, s már a csoportkörökben bebiztosította év végi világelsőségét: ezzel ő lett az első teniszező Ivan Lendl óta, akinek sikerült visszaszerezni az év végi világelsőséget. (~\> meccsei 2009-ben) ### 2010 – Új évtized, új kihívások Federer az Abu Dhabiban zajló meghívásos tornán kezdte a 2010-es évet, majd Dohában lépett pályára, ahol az elődöntőig menetelt. Közvetlenül az év első Grand Slam-tornája, az Ausztrál Open kezdete előtt Federer egy nap alatt megszervezett egy jótékonysági bemutató meccset (Hit for Haiti), több teniszező (Nadal, Đoković, Roddick, Hewitt, Serena Williams, Kim Clijsters, Samantha Stosur) közreműködésével, hogy segítsék a haiti szerencsétlenség túlélőit. A bemutatóval körülbelül 200 000 dollárt sikerült összegyűjteniük. Másnap kezdődött az Ausztrál Open, és Federer az első körökön könnyedén jutott túl, majd a negyeddöntőben nehéz meccset vívott és hátrányból fordított Nyikolaj Davigyenko ellen, így folytatta egymás utáni Grand Slam-elődöntőinek sorozatát (23). Bejutott karrierje 22. Grand Slam-döntőjébe is, ahol az egész tornán kiváló formában játszó Andy Murrayvel találkozott. Federer nagyon jól kezdte a meccset, másfél óra alatt már két szettel vezetett. A harmadik szettben Murray próbált változtatni a játékán, agresszívebben kezdett el játszani, öt szettlabdája is volt. Végül azonban a harmadik szettet is Federer nyerte (6–3 6–4 7–6(11)), megszerezve ezzel negyedik Ausztrál Open-győzelmét és 16. Grand Slam-trófeáját. Az Ausztrál Open után rövid pihenőt tartott, és kénytelen volt betegség miatt lemondani a dubaji tornán való részvételét. Indian Wellsre azonban meggyógyult, és részt tudott venni a második Hit for Haiti jótékonysági meccsen is. A torna viszont nem tartott sokáig számára, már a 3. körben kikapott Márkosz Pagdatísztól. Miamiban a 4. körig jutott, és a Rome Masters, az első salakos tornája sem sikerült jól: már a 2. körben búcsúzott. A Madrid Mastersen viszont már megtalálta a formáját, bejutott a döntőbe, ahol – egy teljes év után először – újra Rafael Nadallal csapott össze. Federer nagyon szoros meccsen alulmaradt riválisával szemben. A Roland Garrosra címvédőként érkezett, és gond nélkül jutott a negyeddöntőbe. Ekkor azonban a 2009-es döntőbeli ellenfelébe, Robin Söderlingbe futott, aki ezúttal legyőzte. Federer a 2004-es wimbledoni teniszbajnokság óta minden egyes Grand Slam-tornán legalább elődöntőig jutott: a sorozat 23 elődöntőnél állapodott meg, a tenisz történetének egyik legnagyobb rekordjaként. Mivel a tornát Rafael Nadal nyerte, Federer elvesztette a világelsőségét, egyetlen héttel Sampras 286 hetes világelsőségi rekordjának beállítása előtt. A wimbledoni teniszbajnokság sem úgy sikerült neki, ahogy az utóbbi években megszokta: hét év után először nem jutott döntőbe, a negyeddöntőben Tomáš Berdych búcsúztatta négy szettben. Szereplése a világranglista 2. helyébe került: 2003 novembere óta először történt meg vele, hogy kicsúszott az első kettőből. A wimbledoni tornát követően Federer több hetes szünetet tartott, és közben próbaidőre szerződtette Paul Annacone-t, Pete Sampras korábbi edzőjét. A szünet után először a Rogers Cupon lépett pályára, ahol az elődöntőben összecsapott a 2. helyért Novak Đokovićcsal, akit le is győzött. Így függetlenül attól, hogy a döntőt Andy Murray ellen már nem sikerült megnyernie, újra a világranglista 2. helyére került. A Cincinnatiben rendezett Masters-tornán sikerült megvédenie a címét: ez egyben első Masters-győzelme volt az évben. A US Openen gond nélkül jutott az elődöntőbe, és ott ismét összecsapott Novak Đokovićcsal a döntőbe jutásért és a ranglista 2. helyéért. Az ötszettes meccs során Federer hullámzó játékot mutatott, az ötödik szettben meccslabdája is volt, mégis elvesztette a meccset (7–5, 1–6, 7–5, 2–6, 5–7), így nem tudott Nadallal döntőt játszani. A torna során kvalifikálta magát az év végi Masters Cupra. A US Open után Federer hosszabb szünetet tartott, majd a sanghaji ATP Masters 1000 tornán lépett először pályára, ahol döntőbe jutott, de itt Murraytől kikapott. Ezt követően elindult egy kisebb tornán Stockholmban, és meg is nyerte, ezzel megszerezte 64. ATP-címét, amellyel az örökranglista 4. helyére kapaszkodott fel, Pete Sampras mellé. Bázelben, hazai tornáján le is hagyta Samprast: a döntőben visszavágott Novak Đokovićnak a 2009-ben elszenvedett bázeli vereségért, és megszerezte 65. ATP-tornagyőzelmét. Az év utolsó Masters-tornáján, Párizsban korábban nem ért el jó eredményeket, most életében először elődöntőbe jutott. Az évadzáró World Tour Mastersen Andy Murrayvel, Robin Söderlinggel és David Ferrerrel került egy csoportba. A három csoportmeccs mindegyikét simán nyerte, így csoportelsőként, szettveszteség nélkül jutott az elődöntőbe, ahol Novak Đokovićot búcsúztatta magabiztosan. Az év utolsó meccsét nagy várakozás övezte: Federer és Nadal újra összecsaptak egymással. Federer ezúttal nem sok esélyt hagyott riválisának, 6–3, 3–6, 6–1 arányban nyert, megszerezve 5. címét az évzáró világbajnokságon. Ezzel ő lett a tenisztörténelem harmadik játékosa Ivan Lendl és Pete Sampras mellett, aki 5 alkalommal nyerni tudott a tornán. (~\> meccsei 2010-ben) ### 2011 – Rekord az évzáró világbajnokságon A 2011-es év jól kezdődött Federer számára: rögtön megnyerte a dohai tornát. Az Ausztrál Openre címvédőként érkezett, a tornát azonban nem sikerült megnyernie: ahogy a US Openen is, az elődöntőben Novak Đoković állt az útjába (6–7(3), 5–7, 4–6). A torna során azonban Federer több rekordot is megdöntött: először a 3. körben, amikor az Ausztrál Openen megnyert meccseinek száma elérte az 57-et, s ezzel megdöntötte Stefan Edberg open-era rekordját. A negyeddöntő pedig már sorozatban a 27. Grands Slam-negyeddöntő volt, amelyre bejutott, ezzel pedig Jimmy Connors rekord sorozatát állította be. Ezáltal sorozatban a legtöbb Grand Slam-döntő (10; 2005. Wimbledon – 2008. Ausztrál Open), és sorozatban a legtöbb Grand Slam-elődöntő (23; 2004. Wimbledon – 2010. Ausztrál Open) elérése után a legtöbb egymást követő Grand Slam-negyeddöntő (27) rekord is az ő nevéhez fűződik. Az Ausztrál Open után pihenőt tartott, majd a dubaji tornán döntőbe, Indian Wellsben pedig az elődöntőbe jutott: mindkét alkalommal Novak Đoković búcsúztatta. Miamiban szintén elődöntőbe jutott, itt Rafael Nadaltól kapott ki. A salakos szezont Federer döcögősen kezdte: az előző évvel ellentétben elindult a Monte Carlo Mastersen, ahol elődöntőig jutott, Madridban ismét Nadaltól kapott ki az elődöntőben, Rómában viszont csak a 3. körig jutott, ahol szoros meccsen alulmaradt Richard Gasquet-val szemben. A Roland Garroson harmadik kiemeltként indult, azonban a legtöbb szakértő nem várt tőle nagy eredményeket: inkább a címvédő Nadalra és a 2011-ben győzelmet győzelemre halmozó, az év során még egyetlen meccset sem vesztő Novak Đokovićot tartották nagy esélyesnek. Federer bejutott a 28. sorozatos Grand Slam-negyeddöntőjébe, amellyel új rekordot állított. Szettveszteség nélkül menetelt az elődöntőbe, ahol Đoković várta, aki egyben a világelsőségért is játszott. Federer sokak szerint karrierjének legjobb salakos meccsén, a szakértőket megdöbbentő formában játszva négy szettben legyőzte szerb riválisát. Bejutott karrierje 23. Grand Slam-döntőjébe, egy újabb Rafael Nadal elleni Roland Garros-döntőbe. Nagyon jól kezdte a meccset, mégis elvesztette az első szettet, utána pedig végig hátrányban volt. Nem adta fel, többször is visszaküzdötte magát, a harmadik szettet meg is nyerte, de nem sikerült kivívnia a döntő játszmát. A magas színvonalú meccset végül 5–7, 6–7(3), 7–5, 1–6 arányban elvesztette, de így is ez volt kettejük legszorosabb Grand Slam-döntője salakon. Azzal, hogy Federer bejutott a döntőbe, mind a négy Grand Slam-torna döntőjébe legalább 5-ször bejutott – már a korábbi 4 is egyedülálló teljesítmény volt a tenisz történetében. Wimbledonban Federer meggyőzően menetelt a negyeddöntőig, ahol Jo-Wilfried Tsongával találkozott. Már két szettel vezetett ellene, amikor Tsonga magára talált, és onnantól fogva nem lehetett elvenni az adogatását: megfordította a meccset, és búcsúztatta Federert. Ez volt Federer karrierje során az első Grand Slam-meccs, amelyet 2–0-s vezetésről vesztett el. Grand Slam-negyeddöntőinek sorozata ugyanakkor folytatódott, ekkor már 29-nél állt. Wimbledon után pár hét pihenő következett, és egy Davis-kupa forduló Portugália ellen, amelyet Svájc könnyedén megnyert. A US Opent megelőző amerikai kemény pályás Masters-tornákon Federer hullámzó teljesítményt nyújtott, Montreálban hamar búcsúzott, Cincinnatiben pedig negyeddöntőbe jutott. A US Openre Federer jó formában érkezett, és könnyedén jutott az elődöntőbe – megnyerve sorozatban 30. GS-negyeddöntőjét, többek között Jo-Wilfried Tsongát is búcsúztatva menet közben – ahol ismét Novak Djokoviccsal találkozott. A meccs nagyon szoros csatát hozott, Federer mégis megnyerte az első két szettet, utána azonban Djokovic felzárkózótt. A döntő szett ismét Federernek állt, 5–3-nál szervált is a meccsért, és kiharcolt két meccslabdát is. Ekkor azonban mintha csak az előző évi elődöntő ismétlődött volna meg: két balszerencsés labdamenet következett, Federer nem bírta kiszerválni a meccset. A hárított meccslabdáktól nagy lendületre kapott Djokovic végül 7–5-re nyerte a döntő szettet (7–6, 6–4, 3–6, 2–6, 5–7). Ez azt jelentette, hogy Federer az évben nem nyert Grand Slamet: a 2003 óta tartó nagy sorozat 9 év után zárult le. Az amerikai nyílt bajnokság után Federer régóta húzódó sérülésekre hivatkozva visszamondta az indulást a Shanghai Mastersen, ami azt jelentette, hogy átmenetileg át kellett engednie a világranglista 3. helyét Andy Murraynek. Csaknem két hónap kihagyás után szülővárosában, Bázelben lépett legközelebb pályára, és itt hosszú hónapok után újra címet nyert, a tornán sorozatban az ötödiket. Az otthoni tornagyőzelem után két nappal már Párizsban versenyzett, az év utolsó Masters 1000-tornáján, amit még soha nem sikerült megnyernie. Ezúttal nagyon jó formában érkezett, és mindenképpen nyerni szeretett volna. A negyeddöntőben, melyet Juan Monaco ellen vívott, karrierjének 800. győzelmét aratta. Egy nappal később karrierje során először bejutott a torna döntőjébe, melynek köszönhetően ő lett az open érában az első teniszező, aki valamennyi Masters 1000 tornán döntőt játszott. A döntőt a hazai kedvenc Jo-Wilfried Tsongával vívta, de nem hagyott neki sok esélyt: 6–1, 7–6(3) arányban legyőzte francia ellenfelét, ezzel – szettveszteség nélkül – megnyerte első Paris-Bercy címét, és 18-ra növelte Masters-győzelmei számát. A győzelemnek köszönhetően a kilenc Masters-tornából immár 7-et megnyert, beállítva ezzel Andre Agassi rekordját. Ugyancsak Agassi volt korábban az egyetlen teniszező, aki mindkét párizsi tornán (Roland Garros, Paris-Bercy) címet szerzett. Az évzáró világbajnokságon Federer továbbra is kimagasló formában játszott, és megint nem talált legyőzőre: könnyedén verte Rafael Nadalt, David Ferrert és – karrierje 100. döntőjében – Jo-Wilfried Tsongát is. Századik döntőjében pályafutása 70. tornagyőzelmét aratta, és 6 ATP World Tour Masters címmel új rekordot állított. Az évet 17 meccs óta tartó veretlenségi sorozattal zárta. (~\> meccsei 2011-ben) ### 2012 – Újra a világranglista élén A 2012-es év a dohai tornával kezdődött Federer számára, ahol címvédőként indult, azonban a Tsongával vívandó elődöntő előtt hátsérülés miatt visszalépett. Hosszú karrierje során ez volt a második alkalom, hogy Federer egy meccs előtt visszalépett. Az Australian Openre a 2011-es év végi eredmények után nagy reményekkel érkezett, és mindvégig jó formában is játszott, 31-re növelte sorozatos Grand Slam-negyeddöntőinek számát – a Juan Martín del Potróval vívott negyeddöntő egyben karrierje 1000. mérkőzése volt –, és szettveszteség nélkül jutott az elődöntőbe. Ott régi riválisába, Rafael Nadalba futott: a magas színvonalú mérkőzésen hősiesen küzdött, de végül négy szettben alulmaradt (7–6(5), 2–6, 6–7(5), 4–6). Január folyamán játszott a svájci Davis-kupa-csapatban az Egyesült Államok ellen, majd 2005 után először elindult a rotterdami tenisztornán, amelyet meg is nyert, majd megnyerte – szettveszteség nélkül – a dubaji tornát is. Az Indian Wells Mastersen folytatódott a menetelés: bár a torna első felében megfázással küszködött, túljutott a korai körökön, és zsinórban harmadik tornagyőzelmét aratta, legyőzve Juan Martín del Potrót, Rafael Nadalt és John Isnert is. 19 Masters-győzelemmel utolérte Nadalt az örökranglistán. A Miami Mastersre nagy lendülettel érkezett, de a második körben Andy Roddickba szaladt, aki ezúttal megállította, így megszakadt 16 meccses győzelmi sorozata. A salakos szezon a Madrid Mastersszel kezdődött, amelyet ebben az évben rendhagyó módon kékre festett salakon játszottak. Míg Rafael Nadal és Novak Đoković is kritizálta a kék salakot, mondván, hogy csúszik, sőt azzal fenyegetőztek, hogy 2013-ban bojkottálják a madridi tornát, ha megint kék salak lesz, Federer könnyebben alkalmazkodott a szokásosnál gyorsabb salakborításhoz, és begyűjtötte 20. Masters-címét, sőt egy hét erejéig megelőzte Rafael Nadalt a világranglistán (2) is. Mivel azonban a következő heti Rome Mastersen csak az elődöntőig jutott, Nadal pedig meg is nyerte a tornát, újból helyet cseréltek, így Federer 3. kiemeltként indult a Roland Garroson. A 2012-es francia nyílt bajnokság karrierjének 50. Grand Slam-tornája volt, és rögtön az első körös győzelmével rekordot állított be: Jimmy Connors 233 megnyert Grand Slam-mérkőzését érte utol, majd a következő körben meg is döntötte (ez egyben 50. megnyert meccse volt a Roland Garroson). Folytatta immár 5 éve tartó GS-elődöntő-sorozatát is, amely ekkor már 32-n állt. Az elődöntőben Novak Đokovićcsal csapott össze, de a hullámzó színvonalú mérkőzést három szettben elvesztette (4–6, 5–7, 3–6). A füves szezont a hallei Gerry Weber Openen nyitotta, ahol a döntőig jutott, itt azonban kikapott Tommy Haastól. Wimbledonba – több mint két év után először – úgy érkezett, hogy lehetősége volt visszaszereznie a világelsőséget, amennyiben megnyeri a tornát, és az aktuális világelső Đoković nem jut az elődöntőnél tovább. Az első két körön Federer könnyedén jutott túl; második körös meccsét megnézte Károly walesi herceg, aki 1970 óta először látogatott ki Wimbledonba, felesége, Camilla kíséretében. Időközben a második kiemelt Nadal megdöbbentő vereséget szenvedett a második körben: a világranglista 100. helyén álló Lukas Rosol verte ki. A harmadik kört mindenki a sokk hatása alatt játszotta, Federer ellenfele, a francia Julien Benneteau is feltüzelve érkezett, 2–0-s játszmaelőnyre tett szert, és a 4. játszma rövidítésében többször is két pontra volt a győzelemtől, Federer azonban fordítani tudott. A negyedik körben szintén megszenvedett Xavier Malisse ellen, ezúttal sérülés miatt: a hátát többször is ápolni kellett. Ennek ellenére bejutott zsinórban 33. Grand Slam-negyeddöntőjébe, ahol már nem volt problémája, alig másfél óra alatt továbbjutott, ezzel megvalósult a Federer–Đoković elődöntő, amely egyben első füves találkozójuk volt. A meccset négy szettben Federer nyerte, ezzel rekord 8. wimbledoni döntőjét játszhatta a hazai kedvenc Andy Murray ellen. Bár Murray 1938 óta az első brit döntős volt Wimbledonban, és egész Nagy-Britannia szurkolt neki, Federer megakadályozta a történelmi tett végrehajtásában (4–6, 7–5, 6–3, 6–4) – helyette azonban maga is történelmi eredményeket ért el: megszerezte 17. Grand Slam-címét, valamint 7. wimbledoni címét, ez utóbbival beállítva Pete Sampras és William Renshaw rekordját, valamint visszatért a világranglista élére. Mivel korábban már csak egy hétre lett volna szüksége ahhoz, hogy utolérje Sampras 286 hetes világelsőségi rekordját, a visszatéréssel azonnal beállította, majd egy héttel később meg is döntötte a rekordot, így átvette a vezetést az örökranglistán. A füves szezon azonban ekkor még nem ért véget, ugyanis az olimpiát szintén Wimbledonban rendezték. Párosban címvédőként indult Stanislas Wawrinkával, azonban már a második körben kiestek. Federer ezúttal az egyesre szeretett volna koncentrálni, ahol ismét első kiemeltként indulhatott. Az elődöntőbe nagyon magabiztosan jutott, ott azonban a végig kitűnő formában játszó Juan Martín del Potróval kellett megmérkőznie. Federer végül 4 óra 26 perc alatt 3–6, 7–6, 19–17-re nyert, így az open era leghosszabb két nyert szettre játszott teniszmérkőzését játszották le. Élete első egyes olimpiai döntőjét a hazai pálya előnyeit élvező Andy Murrayvel játszotta, aki viszont ezúttal könnyedén legyőzte őt (6–2, 6–1, 6–4), részben Federer elődöntő okozta mentális és fizikai fáradtsága miatt. Federer a mérkőzés után azt nyilatkozta, örül az ezüstéremnek, és Murray győzelmének is. Első kiemeltként 2012 augusztusában ismét részt vett a Western & Southern Openen, azaz a Cincinnati Masters tornán. Egy évvel korábban a negyeddöntőig jutott, 2012-ben viszont megszerezte ötödik győzelmét ezen a tornán, a döntőben a második kiemelt Novak Đokovićot 6–0, 7–6(7)-ra felülmúlva. Ezzel 21. Masters címét szerezte meg, újra beérve spanyol riválisát, Rafael Nadalt. Érdekesség, hogy a torna során egyszer sem veszített el szettet és egyszer sem veszítette el az adogatását. Győzelmével megerősítette első helyét a világranglistán, így egy héttel később újra első kiemeltként vett részt a US Openen. 2012\. augusztus 27-én úgy vághatott neki a 2012-es US Opennek, hogy világelsősége miatt nem kellett aggódnia, mert a címvédő Novak Đoković ismételt győzelme esetén sem vehette át a világelsőséget a köztük meglévő pontkülönbség és a tornán megvédendő pontok miatt. Federer első ellenfele az amerikai Donald Young volt, majd a német Björn Phau következett, a harmadik körben pedig a 25. kiemelt Fernando Verdasco. Eddig szettveszteség nélkül, könnyedén nyerte a meccseit, a negyedik körben pedig Mardy Fish egészségügyi okok miatt visszalépett a mérkőzéstől, így Federer egy előre be nem kalkulált pihenőt is kapott. A negyeddöntőben a 2010-es wimbledoni döntős Tomáš Berdych volt az ellenfele, aki négy szettben kiejtette Federert a tornáról, és így megakadályozta abban, hogy ismét Andy Murray-vel mérkőzhessen meg, ezúttal az elődöntőben. Így tehát Federer 2003 óra először hiányzott a US Open végjátékából. Nem ez volt első alkalom volt, hogy Tomáš Berdych kiejtette Federert egy Grand Slam-torna negyeddöntőjében, az említett 2010-es wimbledoni tornán szintén négy szettben nyert a cseh játékos. A US Open után Federer a Davis-kupában játszott, ahol 3-2-re legyőzték Hollandiát, így Svájc a világcsoportban maradt. Ezek után részt vett a sanghaji tornán is. A tornát egy ijesztő incidens előzte meg: egy kínai internetes portálon ismeretlen személy megfenyegette Federert, hogy megöli. Habár a fenyegető később bocsánatot kért, a sajtó nagyon eltúlozta az esetet, a rendőrség pedig szigorú biztonsági intézkedéseket vezetett be. A torna során Federer a harmadik körben Stanislas Wawrinkával játszott nehéz meccset – melyet végül megnyert (4–6, 7–6(4), 6–0) – így bebiztosította, hogy a 300. alkalommal is az ő nevével kezdődjön a világranglista, és végül csak az elődöntőben a címvédő Andy Murray tudta megállítani. Legközelebb Bázelben indult, a hazai tornáján, ahol döntőbe is jutott, de ott egy nagyon szoros mérkőzésen kikapott Del Potrotól. A párizsi tornán való részvételt visszamondta fáradtság okán, ezért át kellett adni a világelsőséget Đokovićnak, az új világelsőségi rekord így 302 hétnél állt meg. Az év végi ATP World Tour Finalson a csoportkörben legyőzte Janko Tipsarevićet (6–3, 6–1) és David Ferrert (6–4, 7–6(5)), azonban a harmadik mérkőzésen ismét kikapott Del Potrótól (6–7(3), 6–4, 3–6). De így is csoportelsőként jutott tovább az elődöntőbe, ahol Murray volt az ellenfele. Az aktuális forma alapján mindenki Murray győzelmére számított, azonban Federer meglepően jó játékkal könnyedén megverte a skót játékost, ezzel a döntőbe jutva (7–6(5), 6–2). A döntőben újra összecsapott Novak Đokovićcsal, de a magas színvonalú és szoros meccset végül elveszítette (6–7(6), 5–7). Federer a mérkőzés után arról beszélt, hogy a pályák folytonos „lassítása” miatt a hozzá hasonló támadó játékosok állandó hátrányban vannak. „Senki sem szeretné, hogy 15 nagyszerű ütés után egy hiba döntsön. Szerintem a gyorsabb pályák oldhatnák ezt meg. Ez segítene, hogy időről időre gyorsabban tudjunk mozogni. Ezeken megtapasztalnák a különböző stílusú játékosok, hogy felmenni a hálóhoz, nem egy rossz dolog. Egyszerű a megoldás. Gyorsítani kéne a pályákon és nehezebb volna védekezni. A támadó stílus a fontosabb. Ezeken a lassú pályákon az egyetlen lehetőség a védekező játék, mind ezt tesszük jelenleg.” Az évet a világranglista 2. helyén zárta, ez volt a 9. olyan év amikor az első két hely valamelyikén zárta az évet, és sorozatban a 10., amikor az első három hely valamelyikén. (~\> meccsei 2012-ben) ### 2013 – Sérülések és vereségek A 2013-as évet rögtön az Australian Openen kezdte, hosszú idő után először semmilyen felkészítő tornán nem indult, de a szervezők ebben az évben gyorsabb borítású pályákat építettek és ez kedvezett Federernek. Az első körben Benoît Paire ellen aratott sikere után rögtön a dohai döntős Davigyenko következett, akit szintén három szettben győzött le. Ezek után két feltörekvő fiatal következett: a hazai kedvenc Bernard Tomic és a kanadai Milos Raonic. Előbbit egy nehezebb, utóbbit egy könnyebb mérkőzésen győzte le, de nagy koncentrációt igényelt mindkét mérkőzés. Bejutott sorozatban a 35. Grand Slam negyeddöntőjébe, ahol Jo-Wilfried Tsonga várta. A franciát végül egy magas színvonalú, öt szettes mérkőzésen győzte le, (7–6(4), 4–6, 7–6(4), 3–6, 6–3) így jutott be élete 33. Grand Slam elődöntőjébe, ahol Andy Murray volt az ellenfele. A mérkőzésen kiderült, hogy a formája rosszabb skót ellenfelénél, de ennek ellenére küzdött. A negyedik szettben jártak, amikor Murray adogatott a mérkőzésért. Federer azonban visszajött a mérkőzésbe és a rövidítés megnyerésével döntő szettet harcolt ki. Karrierje során ez volt az első alkalom, hogy egymás után két öt szettes mérkőzést játszott. Federer a döntő szettre elfáradt, s végül pontosan 4 óra játék után búcsúzott. (4–6, 7–6(5), 3–6, 7–6(2), 2–6) A Davis-kupában nem játszott, de címvédőként indult Rotterdamban, azonban a negyeddöntőben Julien Benneteau megállította (6–3, 7–5). Dubajban sem tudta megvédeni a címét, a jó formában játszó Federer ugyanis ismét vereséget szenvedett Tomáš Berdychtől. A cseh játékos 3 mérkőzéslabdát hárított, és hátrányból nyert. (3–6, 7–6, 6–4). Indian Wellsben Federer végig hátsérüléssel küzdött, amely jelentősen visszavetette játékát. Stanislas Wawrinkát még döntő szettben még így is legyőzte, a nagy rivális Rafael Nadaltól a negyeddöntőben azonban már kikapott 6–4, 6–2 arányban. Nadal szerint a második szettben különösen szembetűnő volt a svájci sérülése. Miamiban nem indult, Andy Murray viszont igen, így Federer a 3. helyre szorult a világranglistán. Monte-Carlót is kihagyta, viszont Murray korai vereségével vissza is szerezte a 2. helyet. Federer 2 hónapot hagyott ki Indian Wells után, csak Madridban, címvédőként tért vissza. Itt azonban a második mérkőzésén kikapott a japán Nisikori Keitől, megint a 3. helyre szorulva. Rómában sikerült először pontot szereznie előző idényéhez képest. Több riválisát (például Gilles Simont is) legyőzve eljutott az évben első Masters döntőjébe, összesen a harmadik római döntőjébe. Ott Rafael Nadal várta, aki – a legtöbb salakpályás találkozójukhoz hasonlóan – újból felülmúlta két sima szettben (1–6, 3–6). Huszadik alkalommal maradt alul a spanyollal szemben összesítettben. A Roland Garroson Murray visszalépésével második kiemeltként játszott. 2000 óta először érkezett Párizsba tornagyőzelem nélkül. Két kvalifikációból felkerült játékos legyőzése után a 3. körben visszavágott Benneteau-nak a rotterdami vereségért: 3 szettben győzte le. A negyedik körben Gilles Simon ellen csak 5 szettben jutott tovább, 900. ATP mérkőzésén diadalmaskodva. Sorozatban a 36. Grand Slam negyeddöntőjében, 3 szettben vereséget szenvedett Jo-Wilfried Tsongától. Ez volt 2004 óta az első alkalom, hogy Đokovićon és Nadalon kívül valaki 3 szettben búcsúztatta Grand Slam tornáról. Federer a füves szezont Halléban kezdte, ahol a negyeddöntőben karrierje második 6–0, 6–0-s győzelmét szerezte meg Mischa Zverev ellen (az első a már említett Gaudio elleni győzelem volt 2005-ben). Az elődöntőben visszavágott Tommy Haasnak, az előző évi vereségért, majd a döntőben Mihail Juzsnyij legyőzésével megszerezte 77. ATP tornagyőzelmét, amivel utolérte John McEnroet és a 3. helyre jött fel az open erában tornagyőzelmek terén. 2008 óta először nyert itt, összesen 6. alkalommal. Megszerezte az évben az első tornagyőzelmét. Ezek után Londonba érkezve Federer egy jó wimbledoni szereplésben bizakodott. Első mérkőzésén kiváló játékkal múlta felül Victor Hănescut. A második körben ekkor olyasvalami következett, amire senki sem számított: a világranglista 116. Szerhij Sztahovszkij legyőzte őt 4 szettben (7–6(5), 6–7(5), 5–7, 6–7(5))! A mérkőzésen Federer egyetlen fontosabb lehetőségét sem tudta érvényesíteni. A vereség véget vetett 36 egymás utáni negyeddöntős sorozatának, amely így is az open era egyik legnagyobb rekordjának számít. Szintén ez jelenti a legkorábbi vereséget a 2003-as Roland Garros óta, első veresége a legjobb 100-on kívüliek ellen 2005 óta. Mivel fő riválisa, Rafael Nadal még korábban, az 1. körben búcsúzott, így ez volt az első Grand Slam torna a történelemben, melyen mindketten indultak, de egyikük sem játszott már a második héten. Federer ezzel a vereséggel rengeteg pontot veszített és 10 éve nem látott mélységbe zuhant a világranglistán: az 5. helyre. 2003 júniusa óta először esett ki a legjobb négyből. Mindenesetre ezen a napon, 2013. június 26-án további meglepetések, feladások, visszalépések történtek a kiemeltek körében (összesen 12). Rengeteg játékos is értetlenül állt a hihetetlen események előtt, így gyakran hivatkoznak rá „Fekete szerda” néven. Máig vita tárgya, hogy ezt esetleg egy újfajta, esetleg hibás füves borítás okozta-e, számtalan játékos panaszkodott rá, ám a szervezők nyilatkozata szerint a fű megfelelő volt. Hogy hatalmas pontveszteségét kompenzálja, Federer két extra salakos tornát is beiktatott a nyári szezonjába, egy ATP 250-es versenyt Gstaad-ban és egy ATP 500-as tornát Hamburgban. Mint ez utólag kiderül, ez súlyos hiba volt a svájci részéről: ismét kiújult a tavaszi hátsérülése, és ki is kapott az argentin Frederico Delbonistól és a német Daniel Brandstól. Ezen tornák különlegessége az volt, hogy Federer hosszú évek után egy új ütővel játszott ezekben a hetekben, a Wilson Pro Staff Ninety-t egy nagyobb, 98 sq inch fejűre cserélte tesztelés céljából. Ezt az ütőt csak ezen a két tornán alkalmazta, a nyári US Open Series versenyekre már a régi ütőjével tért vissza. A keménypályás szezon első tornájától, a Rogers Cup-tól kénytelen volt visszalépni hátsérülése miatt. Cincinnati-be címvédőként érkezett, és biztató meccsek után megint Nadal állította meg egy kiélezett mérkőzésen. Ezzel már a 7. helyre csúszott a ranglistán. Ezen előzmények után érkezett a US Openre, ahol három nagyon biztató győzelmet követően a negyedik körben, sima három szettes meccsen ért véget számára a verseny, a spanyol Tommy Robredo ellen, aki pályafutásuk során először győzte le a svájci klasszist (6–7(3), 3–6, 4–6). Vereségében közrejátszhattak a nyári kudarcok, hiszen rengeteg hibával, önbizalom nélkül teniszezett. Az US Open után ismét néhány hetes pihenő következett, Federer legközelebb a Shanghai Rolex Masters-en játszott: még mindig bizonytalan játékkal a harmadik körben Gaël Monfils három szettben kiejtette a svájcit. Érdekesség, hogy ezen a tornán elindult párosban is a kínai Ze Zhang társaságában. Az első kört sikeresen vették, de a második mérkőzés itt is a végállomást jelentette. A fedett pályás szezonra sikerült csak megtalálnia a formáját. Bázelben a hazai közönség és a gyorsabb borítás is közrejátszott abban, hogy javuló játékkal végre döntőbe jutott, karrierje során már a tizedik alkalommal. A döntőben 2012-es évhez hasonlóan ismét Del Potro győzte le egy igen szoros meccsen, így nem jött össze a tornagyőzelem. Párizsba már nagyobb önbizalommal érkezett, Kevin Anderson legyőzésével helyet kapott az év végi világbajnokságon, addig ugyanis még a londoni kvalifikációja is kérdéses volt. Szereplése meggyőző volt, a negyeddöntőben pedig egy újabb három szettes csatában visszavágott Del Potronak a bázeli vereségért. Az elődöntőben a US Open óta veretlen Đoković következett, s bár az első szettet megnyerte, a döntőbe jutás nem sikerült. Londonban, a World Tour Finalson megint a szerb ellen játszotta első mérkőzését, ám 3 szettben ismét alulmaradt (4–6, 7–6(2), 2–6). A Richard Gasquet felett aratott sima győzelem (6–4, 6–3) után viszont Del Potro ellen kellett játszania az elődöntőért. Hatalmas csatában, minden szettben hátrányból felállva egy két és fél órás mérkőzésen harcolta ki a továbbjutást a csoportból (4–6, 7–6(2), 7–5). Az elődöntőben azonban Nadal következett, és ez egy sima vereséget jelentett (5–7, 3–6). A szezon végén Federer elmondta, hogy az év során komoly gondjai voltak a hátával, a salakszezon előtt gyakorolni sem tudott, illetve a nyár során többször fájdalomcsillapítókkal teniszezett, és hogy hosszú időbe telt visszaszereznie az önbizalmát és játékát. 2013-at a világranglista 6. helyén zárta. (~\> meccsei 2013-ban) ## A megújult Federer ### 2014 – Visszatérés és diadal a Davis-kupában Bár a sajtó több ízben faggatta a visszavonulásról 2013-ban, a svájci játékos ismét inkább a megújulás mellett döntött: a szezon végén elkezdett dolgozni az egykori profi teniszező Stefan Edberggel, aki Federer gyermekkori példaképe, valamint lecserélte hosszú évekig használt ütőjét egy lényegesen, majdnem 9%-kal nagyobb fejűre. Mindezek agresszívabb, támadóbb játékot tettek lehetővé, valamint stabilabb alapütéseket, főként az addig sebezhetőbb fonák oldaláról. Ezenkívül év végén bejelentette, hogy ismét apai örömök elé néz a következő szezonban. Ebben az évben Federer a brisbanei tornán kezdte el az évet. A teniszében szemmel látható változások mentek végbe, és sikerült is bejutnia a torna döntőjébe, ahol azonban a hazai kedvenc Lleyton Hewitt legyőzte. Emellett párosban is elindult és az elődöntőig jutott a francia Nicolas Mahut oldalán. Melbourneben egy jótékonysági mérkőzéssel kezdett Jo-Wilfried Tsonga ellen. Az Ausztrál Openen Federer játéka tovább javult, a nyolcaddöntőben Tsongának visszavágott a párizsi vereségért: három szettben, folyamatos támadó tenisszel ejtette ki a franciát. Szettveszteség nélkül jutott negyeddöntőbe, ahol az az Andy Murray várta, aki az előző évi tornán búcsúztatta. A svájci teniszező ezúttal magabiztos játékkal győzelmet aratott skót riválisa felett (6–3, 6–4, 6–7(6), 6–3). Az elődöntőben viszont Nadallal találkozott, Federer pedig ismét tehetetlennek látszott és viszonylag simán kapott ki (6–7(4), 3–6, 3–6). Mivel a tornát honfitársa, Stanislas Wawrinka nyerte meg, az egykori világelső a 8. helyre zuhant a ranglistán, de így is bizakodóan várhatta az év hátralévő részét. Részt vett Újvidéken a februári Davis-kupa fordulón, ahol Svájc legyőzte Szerbiát és ezzel bejutott a negyeddöntőbe. Dubajban Federer továbbra is kiváló formát mutatott: szetthátrányból fordítva nyert a címvédő Đoković ellen (3–6, 6–3, 6–2), a döntőben pedig Tomas Berdychet múlta fölül (3–6, 6–4, 6–3). Ezzel a 6. dubaji trófeával 78. tornagyőzelmét könyvelhette el, megelőzve John McEnroet. 2001 óta minden évben nyert legalább egy tornát! Az indian wells-i tornán is jó formában játszott és végül a döntőbe jutott, ahol csak Đoković tudta legyőzni (6–3, 3–6, 6–7(3)). Emellett párosban is indult és Wawrinka oldalán az elődöntőig jutott. Ezek után a Miami Mastersen játszott: a Gasquet elleni mérkőzése mindössze 49 percig tartott, mielőtt végül Kei Nishikori megállította a negyeddöntőben. Sikereinek köszönhetően már a 4. helyre kapaszkodott vissza a világranglistán. Federer ezután Svájcba repült, hogy a kazah csapat ellen játsszon a Davis kupában. 1-2-ről kellett fordítaniuk, ám végül a svájciak jutottak tovább. A döntő ötödik, mindent eldöntő mérkőzését Federer játszotta és sima győzelmet aratott Andrej Golubev ellen, így 2003 után második alkalommal jutott elődöntőbe a Davis-kupában. A salakszezon kezdetével Federer rögtön szabadkártyát kért a Monte Carlo Mastersre. Tsonga ellen két pontra volt a vereségtől, ám egy 2 és fél órás mérkőzésen végül fordítani tudott. Ezután a címvédő Đoković ellen vívott újabb összecsapást két szettben nyerte meg (7–5, 6–2) megszakítva a szerb 2013-as sanghaji tornán kezdődő veretlenségét Masters tornákon. A döntőben alulmaradt honfitársával, Wawrinkával szemben. Ez volt Federer negyedik döntős szereplése a tornán. Már elkészült a madridi torna sorsolása, mikor családi okok miatt visszalépni kényszerült, s nemsokára bejelentette, hogy újra ikrei születtek, akik a Leo és a Lenny nevet kapták. Pár héttel gyermekei születése után nem csoda, hogy a következő tornán nehezen koncentrált és meccslabdáról kapott ki Jeremy Chardytól Rómában. A Roland Garroson az első két fordulóban aratott sima győzelem után nehéz meccsen jutott túl Dmitrij Turszonovon, ám a következő fordulóban Ernests Gulbis egy küzdelmes, öt szettes mérkőzésen búcsúztatta. Az új, támadó felfogásban játszó Federer számára sok jóval kecsegtetett a füves szezon. Halléban címet kellett védenie 2013-ból. Be is jutott az elődöntőbe, ahol felülmúlta Kei Nishikorit. A döntőben megverte Alejandro Fallát és 79. tornagyőzelmét is begyűjtötte, valamint a 14. füves tornagyőzelmét is, az összesen 9 hallei döntőből hetet nyert meg. Itt is játszott párost, ezúttal gyerekkori barátjával, Marco Chiudinellivel. A döntőig jutottak, ott azonban végül vereséget szenvedtek. Wimbledonban Federer nagyon eltökélt volt, hogy előző évi eredményén javítson. Első három ellenfelén könnyedén áthaladt, sőt a negyedik körben sima három szettben ejtette ki azt a Tommy Robredót, aki ellen 2013-ban talán legemlékezetesebb vereségét szenvedte el a US Openen. Ezzel bejutott karrierje 42. Grand Slam negyeddöntőjébe, megdöntve Jimmy Connors addigi rekordját. Wawrinkát négy szettben győzte le és bejutott az elődöntőbe, ahol Milos Raonic várta, de Federer legjobb teniszét vette elő arra a napra és három szettben nyert, bejutva 25. Grand Slam döntőjébe és már a 3. helyre lépve a világranglistán. Itt a nagy rivális Novak Đoković már a világelsőségért küzdött. Az év valószínűleg legszínvonalasabb és legizgalmasabb összecsapásán, egy 4 órás öt szettes mérkőzésen az esélyesebb Đoković végül nyert (7–6(6), 4–6, 6–7(4), 7–5, 4–6). Federer a negyedik szettben komoly küzdelmek árán többször is hátrányból jött vissza és – csakúgy mint 6 évvel korábban – bajnoki labdát hárítva mentette az összecsapást döntő szettre. A svájci játékos máshogy viszonyult ehhez a vereséghez, mint a 6 évvel korábbihoz Nadal ellen. Akkor a döntő komoly visszaesést eredményezett a következő tornákon, ezúttal viszont éppen ez lehetett az elkövetkezendő sikerek elindítója. Három hetes pihenő után 3 év elteltével tért vissza Kanadába, hogy részt vehessen a Canada Mastersen. Rafael Nadal sérülése következtében a következő három tornán második kiemeltként vett részt. Miután a második mérkőzésén Marin Cilic komoly küzdelemre kényszerítette, sikerült eljutni a fináléba. A döntőben Jo-Wilfried Tsonga ellen játszott és szoros küzdelemben kikapott. A következő torna Federer egyik kedvenc borításán folyt Cincinnatiben. Hullámzó játékának köszönhetően szoros mérkőzésekre kényszerült Vasek Pospisil ellen (ezzel a történelem első játékosává vált, aki legalább 300 Masters 1000-es meccset nyert), illetve Gael Monfils ellen. Ez a tény és az év során elvesztett döntők láthatóan bosszantották, hiszen az utóbbi meccsen rá nem jellemző módon földhöz csapta ütőjét és a bíróval vitatkozott. A negyeddöntőben Murray ellen két szettben győzött, majd újabb vereséget mért Raonicra, végül a döntőben David Ferrer ellen megszerezte 22. Masters 1000-es győzelmét, 80. tornagyőzelmét, mely egyben a 6. volt Cincinnatiben (6–3, 1–6, 6–2). Továbbá a torna során kvalifikálta magát az évzáró világbajnokságra. A US Openen Federer könnyedén nyerte első 4 mérkőzését. A negyeddöntőben ismét Gael Monfils volt az ellenfele, aki nagyszerű játékkal már két szettes előnyre tett szert. Federer azonban a fordítani tudott 0-2-es állásról, annak ellenére, hogy Monfilsnak a negyedik szettben két mérkőzéslabdája is volt (4–6, 3–6, 6–4, 7–5, 6–2). Az elődöntőben viszont kikapott a sokak szerint élete formájában teniszező Marin Cilictől három szettben. A Davis kupa elődöntőt Svájcban rendezték, az ellenfél pedig Olaszország volt. Federer mindkét egyes mérkőzését nyerve a döntőbe juttatta hazája csapatát. Karrierje első Davis kupa döntőjére készülhetett tehát. Rövid pihenő után a sanghaji tornán tért vissza, mely megdöbbenő módon kezdődött a számára: az első mérkőzésen Leonardo Mayer ellen 5 mérkőzéslabdát tudott hárítani és nyert! Federer ezt a legnagyobb fordításának nevezte. A sikeren felbuzdulva végigmenetelt ellenfelein, az elődöntőben pedig az ázsiai tornákon 28 mérkőzés óta veretlen világelső, Đoković következett. Ezt, az újabb magas színvonalú az összecsapást Federer tudta megnyerni (6–4, 6–4), megszakítva ellenfele veretlenségi sorozatát. A döntőben legyőzte Gilles Simont, így 23. Masters 1000-es győzelmét szerezte meg. Ezzel az eredménnyel Federer visszaszerezte a 2. pozíciót a világranglistán. Fedett pályán Federer a hazai, bázeli tornán kezdett és egy újabb tornagyőzelmet aratott, összesen a 82.-et. A döntőben a belga David Goffint verte meg a hatodik bázeli címért. Ekkorra már a világelsőséghez is közel került. A párizsi Masters tornán is indult, de kikapott Milos Raonictól a negyeddöntőben. A londoni ATP World Tour Finalson Federer nehéz sorsolást kapott: Raonic, Kei Nishikori és Andy Murray került a csoportjába. Azonban Raonicot (6–1, 7–6(0)) és Nishikorit (6–3, 6–2) is simán legyőzte, bebiztosítva a továbbjutást. Ezek után harmadik meccsen olyan megsemmisítő vereséget mért Murrayre, amelyet az újságok egyenesen ellenfele karrierjének legmegalázóbb vereségeként emlegettek: 56 perc alatt, 6–0, 6–1 arányban ütötte ki a skót teniszezőt. Az elődöntőben Wawrinka várta és Federer – az év talán legjobb két nyert szettre játszott mérkőzésén – megint meccslabdákat hárított (ezúttal négyet). Ám a következő nap, kiderült, hogy Federer hátsérülést szenvedett el, méghozzá olyan komolyban, amely a világbajnoki döntőtől való visszalépésre kényszeríti. Ez volt a világbajnokságok történetének első döntőtől való visszalépése, a svájci játékos karrierjében mindössze a harmadik alkalom hogy visszalépett. Federer komoly kritikákat kapott döntése miatt, a helyzetet pedig súlyosbította, hogy a sajtó egy közte és Wawrinka közti nézeteltérést helyezett előtérbe, azt állítva, hogy a két játékos órákon át veszekedett az öltözőben. Ezek az információk később tévesnek bizonyultak. A Davis kupa döntőjét Franciaországban játszották. Valószínűleg Federer gyengeségeire építve a franciák salakpályát építettek a döntő színhelyének. Ő azonban egy hét alatt felgyógyult sérüléséből, és habár az első napon Gael Monfils ellen súlyos vereséget szenvedett, a 2. napon már valószínűleg jobban volt a háta és párosban nyerni tudott Wawrinka oldalán. Az utolsó napon Richard Gasquet ellen történelmi győzelmet aratott (6–4, 6–2, 6–2), miután megszerezte Svájc első Davis kupa győzelmét. Ezzel az első teniszező lett a történelemben, akinek mind a négy egyéni Grand Slam győzelme, világbajnoki győzelme, valamint Hopman kupa győzelme, olimpiai aranyérme és Davis kupa győzelme is van. „Ez a fiúké, nem az enyém. Nyertem annyit karrierem során, hogy nincs szükségem arra hogy ezzel tegyem teljessé, szóval inkább másoknak örülök.” nyilatkozta Federer csapattársairól. Év végén először került sor az ázsiai International Premier Tennis Legue megrendezésére, mely egy különleges csapatverseny és bemutató sorozat, egyedi szabályokkal. Federer a Micomax Indian Aces nevű csapat tagjaként játszott Delhiben. Egyéni győzelmeket aratott Berdych és Đoković ellen, sikeresen párosozott Monfilsszal, Rohan Bopannával és Sania Mirzával. Csapata végül a végső győzelmet is megszerezte a ligában. December 21-én jótékonysági mérkőzést nyert Wawrinkával szemben Match For Africa 2 néven. Az évet a 2. helyen zárta. (~\> meccsei 2014-ben) ### 2015 – Az ezredik győzelmen túl 2015-ös évet a Brisbane International megnyerésével kezdte, ahol a döntőben Milos Raonicot győzte le három szoros játszmában, megszerezve karrierje 83. tornagyőzelmét. A döntő megnyerésével Federer a harmadik játékos lett az Open érában, Jimmy Connors és Ivan Lendl után, aki legalább 1000 mérkőzést nyert meg karrierje során. A döntő után többek között Rod Laver és Ken Rosewell is megjelent a díjátadón a lenyűgöző teljesítmény tiszteletére. A megnyert döntő utáni napon Federer Lleyton Hewitt ellen játszott bemutató mérkőzést Sydney-ben, hogy egy újfajta pontszámítási módszert teszteljen. Az Australian Openre tehát jó formában, esélyesként érkezett. Ennek ellenére a Simone Bolelli elleni második fordulós mérkőzésen máris négy szettre kényszerült, a svájci játékos pedig (tőle szokatlan módon) ápolást kért. Később kiderült, hogy a mutatóujjával volt valamilyen gondja, valószínűleg felhólyagosodhatott, esetleg méhcsípés volt az oka. A mérkőzést tehát megnyerte, azonban a következő, 3. fordulóban Andreas Seppi négy szettben búcsúztatta, ezzel 2002 óta először nem jutott a legjobb négy közé ezen a tornán. Federer ezután hosszú szünetet tartott és csak Dubajban tért vissza címet védeni. A címvédés sikerült is, a fináléban Novak Đokovićot győzte le két szettben (6–3, 7–5). Ezzel már a hetedik alkalommal tudta megnyerni a versenyt és 84. tornagyőzelmét zsebelte be. A dubaji győzelem után Federer Indian Wellsben visszavágott Seppinek a Melbourneben elszenvedett vereségért, majd Tomáš Berdych és Raonic legyőzése után megint döntőbe jutott, itt azonban három szettben kikapott a világelső Đokovićtól. Ezután újabb pihenő következett, a Miami Mastersen és a Monte Carlo Mastersen nem indult. A salakszezont Federer az újonnan szervezett isztambuli ATP-tornán kezdte el, ahol közepes formával és küzdelmes meccseken át is megszerezte a trófeát, összesen a 85.-et karrierje során. A döntőben Pablo Cuevast győzte le (6–3, 7–6(11)), a 2009-es Roland Garroson aratott győzelme óta először nyerve vörös salakon tornát. A madridi Masters-tornán Federer az első meccsén kikapott Nick Kyrgiostól, azonban Rómában a döntőig jutott, Berdych, majd Stan Wawrinka legyőzése után két szettben kapott ki Dokovictól. Párizsban, a Roland Garroson Federer a 4. fordulóban Gael Monfils ellen győzött egy sötétedés miatt két napon át tartó, nehéz mérkőzésen, de a negyeddöntőben a későbbi bajnok Wawrinka három szettben kiejtette. A találkozó során Federer egyszer sem tudta elvenni honfitársa adogatását, ilyen 2002 óta nem fordult elő vele Grand Slam tornán. A füves idényt Federer Halléban kezdte, ahol hétszeres címvédőként joggal reménykedett egy újabb győzelemben. A 2. fordulóban ugyan Ernest Gulbis ellen hátproblémákkal küzdött, a döntőben Seppi ellen két szettben (7–6(1), 6–4) tudott nyerni, ezzel pedig már nyolcadik hallei címét szerezte meg. Wimbledonba tehát jó formával érkezett, gyorsan sikerült is elődöntőbe jutnia mindössze egyetlen szett elvesztésével. Tizedik wimbledoni elődöntőjében Andy Murray következett, aki nagyon jó formában teniszezett és sok szakértő előzetesen az ő győzelmét várta Wimbledonban. Közvetlenül a mérkőzés előtt is a legtöbben a skót játékos győzelmét várták, aki játékával megfelelt is az elvárásoknak, azonban Federer egészen lehengerlő tenisszel megállította. 56 nyerő mellett 11 ki nem kényszerített hibája volt, karrierje egyik legjobb szervateljesítményét nyújtotta, végül három nagyon színvonalas szettben ejtette ki a hazai kedvencet (7–5, 7–5, 6–4). A találkozót később az év egyik legjobb mérkőzésének választották. Tizedik wimbledoni fináléjában viszont már nem tudta ezt a teljesítményt megismételni és a világelső Novak Đoković négy szettben legyőzte. A Canada Masterst Federer kihagyta, ezzel a 3. helyre esett vissza. Cincinnatibe címvédőként érkezett, a gyors borításon pedig Federer hamar formába lendült. Az elődöntőben megint legyőzte Andy Murrayt, zsinórban ötödször (6–4 7–6(6)). A döntőben ezután két szettben nyert Đoković ellen (7–6(1), 6–3), ezzel hetedik győzelmét szerezve meg, a világranglistán pedig visszavette a 2. helyet. A US Openen Federer továbbra is csúcsformában játszott, karrierje során mindössze negyedszer (a 2006-os és 2008-as Wimbledon és a 2007-es Ausztrál Open után) szettveszteség nélkül jutott Grand Slam fináléba. Ez a hetedik US Open döntője volt és 2009 óta először tudott egy szezonban kétszer is Grand Slam döntőbe jutni. Ott, a döntőben egy hullámzó mérkőzésen végül négy szettben alulmaradt Đoković ellen. A US Open után Federer részt vett a Svájc-Hollandia Davis-kupa fordulón és győzelemhez segítette csapatát. A Shanghai Rolex Mastersen címvédőként indult, de kikapott az első mérkőzésén Albert Ramos-Vinolas ellen. Bázelben is címet kellett védenie, azonban Federer ekkor már nem a nyári formájában teniszezett, így nehéz mérkőzéseket kellett nyernie a döntőbe jutáshoz. Ez sikerült is, zsinórban 10., összesen 12. alkalommal játszhatott döntőt szülővárosában. A döntőben a régi nagy riválisa, Rafael Nadal várta, akivel akkora már 22. hónapja nem találkozott. A találkozó előtt kiderült, hogy Federernek hátproblémái voltak a torna során, azonban ez nem akadályozta meg a svájcit abban, hogy hetedik bázeli címét és 88. tornagyőzelmét begyűjtve legyőzze Nadal 6–3, 5–7, 6–3-as eredménnyel. A párizsi Mastersen nem jutott messzire, John Isner ejtette ki a 2. fordulóban. A World Tour Finalson Federer az első csoportmeccsén két sima szettben győzte Berdychet, majd utána a következő mérkőzésen megszakította Đoković veretlenségi sorozatát, ami a Cincinnati Masters óta tartott és ahol szintén Federer győzte le utoljára. A harmadik csoportmeccsen Kei Nishikorit, az elődöntőben Wawrinkát győzte le 2 szettben, így már 10. világbajnoki döntője következett. Itt ismét Đoković várta, aki visszavágott neki és két szettben legyőzte. A világbajnokság után még Federer részt vett az IPTL sorozaton is, ezúttal az UEA Royals csapat tagjaként. Szetteket játszott például Nadal vagy Murray ellen, illetve párost is játszott. A 2015-ös évet a 3. helyen zárta, miután Murray a World Tour Finals után megelőzte a világranglistán. (~\> meccsei 2015-ben) ### 2016 – Térdműtét és kényszerszünet A 2016-os szezon Federer karrierjének talán legnehezebb, legküzdelmesebb éve volt. Karrierje során először kellett műtéten átesnie, folyamatosan sérülések hátráltatták, az év legnagyobb részében nem tudott teniszezni. A wimbledoni torna után az év hátralévő részében már nem teniszezett, ez a leghosszabb kihagyás volt, amit karrierje során egybefüggően megtett. Az évet ismét Brisbaneben kezdte, ahol címvédő volt. Federer ebben az évben is döntőbe jutott és akárcsak az előző évben, ismét Milos Raonic várta, ezúttal viszont kikapott kanadai ellenfelétől két szettben. A torna alatt Federer egy influenza-szerű betegséggel küszködött, ami jelentősen hátráltatta. Az Ausztrál Openen ennek ellenére már jobban játszott, David Goffin ellen például nagyon jó teljesítményt nyújtott, majd a negyeddöntőben Berdych ellen is három játszmában győzött. De az elődöntőben megint Đoković várta, aki négy szettben búcsúztatta a svájci játékost. Nem sokkal az elvesztett elődöntő után Federer egy otthoni baleset során komoly térdsérülést szenvedett és karrierje során először műtétre kényszerült. A műtét miatt viszont ki kellett hagyni a tervezett rotterdami, dubaji és Indian Wells-i tornákat is. Pár héttel a műtét után Federer már edzésbe is állt és a Miami Mastersen szeretett volna visszatérni. Azonban nem sokkal az első meccse után vírusos fertőzést kapott, így vissza kellett lépnie ettől a versenytől is. Végül a Monte Carlo Mastersen tért vissza, egy két szettes győzelemmel a spanyol Guillermo García López ellen. Federer a negyeddöntőig jutott, ahol Jo-Wilfried Tsonga három szettben győzte le. A madridi torna következett volna, ám ekkor újabb sérülés szólt közbe: a régóta hátproblémákkal küzdő teniszezőnek ismét a hátával volt gondja. Visszalépett a madridi versenytől és majdnem visszalépett a római tornától is, végül mégis elindult, de a második meccsén máris kikapott. Roland Garros következett volna, de Federer hosszas mérlegelés után úgy döntött, hogy inkább kihagyja. Ezzel összesen 65 zsinórban lejátszott Grand Slam torna után hagyott ki egyet. A következő meccsét a stuttgarti füves versenyen játszotta, itt az elődöntőig jutott, ahol 3 meccslabdáról kapott ki az osztrák Dominic Thiemtől. Halléban már javuló formát mutatott, azonban megint nem sikerül döntőbe jutni, miután Alexander Zverev kiejtette az elődöntőben. Nem túl nagy reményekkel vágott tehát neki Wimbledonnak, a szakértők a korai búcsút várták a svájcitól. Ennek ellenére Federer mindenkit meglepve szettveszteség nélkül jutott negyeddöntőbe, ahol Marin Cilic várta. Ott, egy hihetetlenül izgalmas, 3 és fél órán át tartó, öt szettes mérkőzésen Federer 0–2-es állásból fordítva, 3 mérkőzéslabdát hárítva jutott elődöntőbe (6–7(4), 4–6, 6–3, 7–6(9), 6–3). Ezzel beállította Jimmy Connors 11 wimbledoni elődöntős és 84 megnyert mérkőzéses rekordját. Az elődöntős ellenfele Raonic volt, aki egy újabb 5 szettes csatában győzte le Federert. Az ötödik szettben a svájci egy pont során elesett és a térdét ápolni kellett. Ekkor még úgy tűnt, ennek nincs nagy jelentősége. A riói olimpia következett volna, amikor Federer az interneten keresztül bejelentette, hogy nemcsak az olimpiát, de az egész hátralévő szezont ki kell hagynia térdsérülése miatt. Ilyen még soha nem fordult vele elő, hogy ennyire hosszú időt kényszerüljön kihagyni. Később kiderült, hogy az év végére már versenyképes volt a svájci játékos, azonban az edzői stáb azt javasolta neki, hogy csak a következő szezonban térjen vissza. 6 hónap kihagyás után Federer visszaesett a 16. helyre, így ezen a pozíción tudta zárni az évet. (~\> meccsei 2016-ban) ### 2017 – Visszatérés a csúcsra 6 hónapos szünet után Federer úgy döntött, hogy az évet ezúttal a Hopman Kupán kezdi, ahová 15 év után tért vissza. A csaparttársa a nála 16 évvel fiatalabb Belinda Bencic volt. Mind egyéniben, mind párosban jól teljesített, ám Svájc végül nem jutott be a döntőbe, miután kikapott a francia csapattól. A verseny után Federer visszaesett még egy hellyel a világranglistán, így 17. kiemeltként várta az Ausztrál Opent, a kihagyás és a nehéz sorsolás után minimális elvárásokkal. Ennek ellenére a 3. fordulóban mindenkit meglepve három játszmában búcsúztatta Tomas Berdychet, majd a következő körben, egy öt szettes csatában Kei Nishikorit is legyőzte. A negyeddöntőben legyőzte a világelső Andy Murrayt búcsúztató Mischa Zverevet, ezzel Federer lett 1991 óta a legidősebb játékos, aki Grand Slam torna elődöntőjébe jutott. Az elődöntőben honfitársát, Stan Wawrinkát egy újabb öt szettes csatában verte meg, ezzel ő lett Ken Rosewell 1974-es teljesítménye óta a legidősebb játékos, aki Grand Slam döntőbe jutott. Ez összesen már a 28. Grand Slam döntője volt. A fináléban a régi, nagy riválisa, Rafael Nadal várta. A hatalmas jelentőségű döntőt nagyon sokan követték figyelemmel, egyesek egyenesen a „tenisz történetének legnagyobb mérkőzéseként” emlegették, hiszen Nadal már 14 Grand Slam címnél járt, a győzelme esetén csak két győzelemre lett volna Federer történelmi rekordjától (17). A mérkőzés majdnem 4 órán keresztül zajlott és döntő szettbe torkollott. A döntő szettben Nadal került előnybe, ám végül Federer hihetetlen küzdelmek árán megfordította a döntőt (6–4, 3–6, 6–1, 3–6, 6–3)! Ezzel megszerezte 18. Grand Slam győzelmét és az ötödik Ausztrál Open győzelmét. A verseny során lábsérüléssel is küszködő, emiatt az elődöntőben és a döntőben is ápolást igénylő Federer lett az első olyan teniszező, aki három különböző Grand Slamen is legalább 5 győzelmet tudott szerezni. Rafael Nadalt életében először verte meg kemény borítású Grand Slam tornán és 2007 óta először bármely Grand Slamen. A győzelemmel a svájci teniszező a 10. helyre jött föl a világranglistán. A verseny után Federer rövid pihenőt tartott, így a lábasérülésből is regenerálódni tudott, utána pedig a dubaji 500-as tornán tért vissza, ahol címvédő volt. Itt azonban a második mérkőzésén váratlan vereséget szenvedett a világranglista 116. Jevgenyij Donszkojtól, aki 3 mérkőzéslabdát hárítva nyerte a találkozót. A következő torna Indian Wells volt, ahol miután sikeresen megnyerte az első két mérkőzését, ismét összetalálkozott Nadallal a 4. fordulóban. Federer az esélyeket cáfolva meglepően könnyedén, 6–2, 6–3 arányban legyőzte riválisát. Ezzel zsinórban harmadszor győzte le Nadalt, ami azelőtt még nem fordult elő. A verseny során egyre jobb formát mutatott, így a döntőbe is bejutott. A döntőben Stan Wawrinka várta, akit aztán két szettben (6–4, 7–5) legyőzve megszerezte 90. tornagyőzelmét. Federer hetedik alkalommal nyert Masters 1000-es versenyt szettveszteség nélkül, emellett pedig 35 évesen minden idők legidősebb Masters 1000-es bajnoka lett. A következő tornán, Miamiban továbbra is jó formában játszott, nehéz mérkőzést nyert Roberto Bautista Agut ellen, majd két meccslabdáról fordítva tudott nyerni Berdych ellen a negyeddöntőben. Az elődöntőben Nick Kyrgios ellen az év egyik legizgalmasabb találkozóján, egy három játszmás csatában végül győzelmet aratott és döntőbe jutott. A fináléban megint Nadallal találkozott, akit pedig ismét két szettben tudott legyőzni, zsinórban már negyedszer verve régi riválisát. 2006 óta először nyerte meg a Miami Masterst, 2005 és 2006 után pedig harmadszor tudta megnyerni Indian Wellst és Miamit ugyanazon évben. A 91. tornagyőzelme után már a 4. helyig jutott a világranglistán, annak ellenére, hogy még mindössze négy versenyen játszott visszatérése óta. Ezt követően úgy döntött, hogy a salakszezont teljesen kihagyja, karrierje meghosszabbítása érdekében a 35 éves játékosnak több pihenőre volt szüksége. A salakszezon alatt így keménypályán edzett, emellett pedig „Match For Africa” jótékonysági bemutatókat játszott Andy Murray és John Isner ellen. A kihagyott salakszezon miatt sokan kételkedtek, hogy Federer képes lesz jól teljesíteni a füves versenyeken. Az első mérkőzését Stuttgartban játszotta, ahol rögtön ki is kapott a nála is idősebb, 39 éves Tommy Haastól, ismét meccslabdáról. A következő versenyét Halléban játszotta, ahová nyolcszoros bajnokként érkezett. Itt a svájci játékos fokozatosan formába lendült, a negyeddöntőben a címvédő Florian Mayert győzte le, a döntőben pedig lehengerlő játékkal verte azt az Alexander Zverevet, aki az előző évi tornán búcsúztatta. Ezzel már a 9. hallei győzelmét, összesen a 92. tornagyőzelmét szerezte. Wimbledonba Federer nagy esélyesként érkezett, miután jobb formában volt szinte az összes riválisánál és már zsinórban három évben volt nagyon közel a trófeához (2014, 2015, 2016). Federer ennek megfelelően játszott, a salakszezon kihagyása révén pedig frissebb volt sok ellenfelénél, így szettveszteség nélkül jutott a rekordot jelentő 15. wimbledoni negyeddöntőjébe. Itt meggyőző játékkal vágott vissza az őt az előző évi tornán búcsúztató Milos Raonicnak, 3 játszmában verve a kanadait. A címvédő Murray, valamint Novak Dokovic kiesését követően még nagyobb esélyessé lépett elő. Az elődöntőben Berdych következett, akit 3 szoros játszmában legyőzve 11. wimbledoni döntőjébe jutott be, összesen pedig a 29. Grand Slam döntőjébe. A döntőben Marin Cilic várt rá, akit az előző évi tornán csak 3 meccslabdát hárítva tudott legyőzni, ezúttal azonban kevesebb mint 2 órán belül, három játszmában, 6–3, 6–1, 6–4-re legyőzve nyerte a történelmi 19. Grand Slam trófeáját. Ezzel a 2017-es év a Grand Slam győzelmek szempontjából 2009 óta a legsikeresebb éve lett. Nyolcadik wimbledoni győzelmével megdöntötte Pete Sampras és William Renshaw rekordját, így egyeduralkodóvá vált Wimbledonban, emellett pedig az Open era legidősebb wimbledoni bajnok férfi játékosa is lett. A versenyt Federer szettveszteség nélkül nyerte, ezzel Björn Borg 1976-os győzelme óta a második versenyző lett, aki szettveszteség nélkül nyerte a tornát. Mindezek mellett kvalifikálta magát az évzáró ATP világbajnokságra is, és a 3. helyre jött fel a világranglistán. A következő verseny, ahol elindult, a kanadai Roger’s Cup volt, ahová 2014 óta nem utazott el. Itt is bejutott a döntőbe, ott azonban – ahogyan a karrierje során számtalan alkalommal – újabb hátsérülést szenvedett el, amely erősen rányomta a bélyegét a teljesítményére az ezt követő időszakban. A döntőt két szettben elveszítette (4–6, 4–6), majd az egyik kedvenc tornáján, a következő heti Cincinnati Mastersen sem vehetett részt a sérülése miatt. Egy ideig a US Openen való részvétele is kérdéses volt, végül úgy döntött, elindul a versenyen. A még mindig fájdalmakkal küzdő, minimálisan felkészült Federer az első két mérkőzését csak hosszú, öt játszmás csatában nyerte meg. És bár a következő két fordulón sikerült szettveszteség nélkül túljutnia, a 4. körben, a Philip Kohlschreiber elleni találkozó közben rövid ápolási szünetet kellett kérnie. Federer menetelése végül a negyeddöntőig tartott: a 2009-es bajnok Juan Martín Del Potro búcsúztatta el egy négy szettes mérkőzésen. „Ahogy játszom, illetve játszottam, véleményem szerint nem elég ahhoz, hogy megnyerjem ezt a tornát. Jobb, ha én már nem vagyok versenyben és valaki olyan kap esélyt, aki jobb, mint én. Éreztem, hogy ha összefutok egy jó formában lévő játékossal, veszíteni fogok. Túlságosan az ellenfelemtől függtem, ami szörnyű érzés volt. A hátsérülésem még mindig lelassított, de ez lényegtelen, hiszen az egész torna alatt hátráltatott. Kiestem a tornáról, mert nem voltam elég jó sem fejben, sem fizikálisan, sem pedig játékban.” – nyilatkozta a svájci teniszező a mérkőzést követően. Arra azonban elég pontot tudott szerezni, hogy a 2. helyre jöjjön fel a világranglistán. A US Open után fáradtnak, kimerültnek érezte magát, pihenőt kellett tartania. Ezt követően a tenisztörténelem során először megrendezett Laver Kupán tért csak vissza a játékhoz. Itt az európai csapat tagjaként több riválisával (például Rafael Nadallal, akivel közösen játszott párost) együtt küzdött a győzelemért. Végül az utolsó, mindent eldöntő egyéni mérkőzésen Nick Kyrgios legyőzésével Federer megszerezte a győzelmet az európai csapatnak. Ezek után a sanghaji Masters torna következett. Itt Federer újabb győzelmet aratott, összesen már a 94. egyéni tornagyőzelme volt ez. Második alkalommal nyerte meg ezt a versenyt, a döntőben pedig Rafael Nadalt győzte le, zsinórban ötödik alkalommal. Bázelben is folytatódott a svájci játékos győzelmi sorozata, miután az ezen a tornán tizenharmadik lejátszott döntőjében Juan Martín Del Potro ellen egy szoros meccset nyert meg. Ezzel már 8. alkalommal nyerte meg a bázeli tornát. Ez a 95. tornagyőzelme is volt, így Ivan Lendlt lehagyva már a második legtöbb egyéni tornagyőzelmet tudhatta magáénak Jimmy Connors (109) után. A párizsi versenyen való részvételt visszamondta hátfájásra hivatkozva. Az évzáró ATP-világbajnokság előtti héten játszott Skóciában egy bemutató mérkőzést Andy Murrayvel, majd folytatta a felkészülést Londonban. Első mérkőzésén két szettben legyőzte Jack Sockot, majd három szettben nyert Zverev ellen és szintén három játszmában Cilic ellen. Az elődöntőben kikapott David Goffintól. Ezt az évet a világranglista 2. helyén zárta, mely teljesítményéért megkapta a "Comeback Player of the Year", vagyis az év visszatérő játékosának járó ATP díjat.(~\> meccsei 2017-ben) ### 2018 – A hússzoros Grand Slam bajnok Federer 2018-as szezonja ismét a Hopman Kupán kezdődött, ahol a csapattársa újra Belinda Bencic volt. Minden egyéni és páros mérkőzését megnyerte, így a svájci csapat ezúttal döntőbe jutott. Itt a németeket legyőzve Federer második a Hopman Kupa győzelmét szerezte 2001 után. Az Ausztrál Openre címvédőként érkezett, 2013 óta először kellett címet védenie Grand Slam tornán. Federer végig magabiztosan játszott és a torna második felére tartogatta a legjobb teniszét. Szettveszteség nélkül jutott döntőbe, ahol az előző évi Wimbledonhoz hasonlóan Marin Čilić várta. Karrierje 30. Grand Slam döntőjében végül Federer egy 5 szettes csatában győzte le ellenfelét (6–2, 6–7(5), 6–3, 3–6, 6–1), 2008 óta tehát először tudott sikeresen címet védeni egy Grand Slam tornán. Ez Federer 20. Grand Slam győzelme volt, egyben pedig a hatodik Ausztrál Open győzelme is, beállítva ezzel Novak Đoković és Roy Emerson rekordját. Győzelmével az első játékos lett az Open érában, aki 30 éves kora után legalább négy Grand Slam tornát nyert. Mivel a tornán Rafael Nadal korábban búcsúzott, Federer ekkor ismét közel került a világelsőséghez. Nem sokkal az Ausztrál Open győzelme után Federer bejelentette, hogy szabadkártyát kapott, hogy elinduljon a rotterdami versenyen, ahol a negyeddöntőig kellett eljutnia ahhoz, hogy több mint 5 év szünet után megint világelső legyen. Miután a hazai közönség előtt teniszező holland Robin Haaset legyőzte, sikerült is eljutnia a negyeddöntőig, ezzel 2012 novembere óta lett újból világelső. 36 évesen és 195 naposan a tenisztörténelem legidősebb világelsője lett, emellett pedig szintén rekordot állított fel azzal, hogy több mint 14 év telt el az első világelsősége óta, amit még 2004 februárjában ért el. Ezt követően Federer a tornát is megnyerte, a döntőben Grigor Dimitrovot sikerült legyőznie 6–2, 6–2 arányban. Ezzel a 97. tornagyőzelmét szerezte meg. Márciusban Federer először egy "Match For Africa" bemutatómérkőzést játszott Jack Sock ellen. Indian Wellsben ismét döntőbe jutott, így karrierje legjobb évkezdését produkálta (17-0). Itt azonban egy szoros, döntő szettes találkozón kikapott Juan Martín del Potrotól 3 mérkőzéslabdáról. Miamiban az első meccsén búcsúzott, szintén három szettben. Federer mindkét tornán címvédő volt, ezért Miami után, világelsőségének 308. hetét követően újból elvesztette az első helyet. A tavaszi keménypályás versenyek után azt is bejelentette, hogy 2017 után ebben az évben is ki fogja hagyni a teljes salakpályás szezont, a Roland Garrost is beleértve, hogy ne kelljen annyiszor borítást váltania és így 2,5 hónapot pihenhessen, illetve készülhessen a füves szezonra. A zsinórban második alkalommal kihagyott salakszezont követően Federer a stuttgarti füves tornán tért vissza a Tour-ra. Miután a salakos tornákon a pontok úgy alakultak, hogy a világelsőséget birtokló Nadal nem tudott jelentős előnyt felhalmozni, lehetőség nyílt a tornán visszaszerezni a világelsőséget is. Federer az elődöntőben Nick Kyrgios ellen ismét egy szoros, 3 játszmás mérkőzést játszott amit sikerült megnyernie, ezzel pedig újra a ranglista élére került. Ezt követően pedig sikerült megnyerni a döntőt is, a 98. tornagyőzelmét szerezve meg ezzel. A stuttgarti győzelmet követően azonban Halléban a szokásosnál lényegesen gyengébb formát mutatott, szinten minden mérkőzésen hullámzóan játszva. A második körben Benoit Paire ellen 2 meccslabda hárítása után jutott csak tovább, de végül sikerült bekerülnie a döntőbe. Itt viszont már nem tudott nyerni, ezzel pedig ismét búcsút mondott a világelsőségnek, így összesen 310 hétnél állt meg a világelsőségi heteinek száma. Ennek a szezonnak a végén később nyilvánosságra került az a tény, hogy a hallei verseny során Federer kézsérülést szenvedett, ami a következő három hónapban gyakran kínozta. Az ezzel járó fájdalom pedig rányomta a bélyegét a teljesítményére is. Wimbledonban, ahová címvédőként érkezett, az első héten képes volt viszonylag gyorsan túljutni az első héten, szettveszteség nélkül kerülve a negyeddöntőbe. Itt a következő ellenfele Kevin Anderson volt. A mérkőzést Federer jól kezdte, 2-0-ás vezetésre tett szert a szetteket nézve, majd meccslabdája is volt. Nem sikerült azonban befejeznie a mérkőzést és Anderson vissza tudott jönni, majd az ötödik szettet 11-9-re megnyerve kiejtette a címvédő Federert a tornáról. A wimbledoni vereség után a kanadai Masters tornától visszalépett és csak a Cincinnati Masters-re tért vissza. Ez az egyik kedvenc borítása, amin a játékstílusa érvényesülni tud, azonban ezúttal csak közepes formát tudott mutatni és a döntőben Novak Đoković viszonylag simán győzte le. A US Open ezek után még rosszabbul alakult a számára, a negyedik körben John Millman ellen különlegesen rossz teljesítménnyel veszített 4 játszmában, 77 ki nem kényszerített hibát ütve. A találkozót a stadionra húzható tető alatt játszották és Federernek fizikális problémái is voltak, tőle szokatlan módon nagyon megizzadt a magas páratartalom mellett. Néhány héttel később a Laver Kupán tért vissza, ahol az európai csapatot győzelemhez segítette. A különleges csapatversenyben Novak Đoković is vele volt egy csapatban és a párospartnerként is játszott vele. A csapat győzelmében nagyon fontos szerepet játszott, miután mérkőzéslabdákat hárítva tudott fordítani John Isner ellen a harmadik napon. A Laver Kupa után a sanghaji Masters tornán játszott, ahol az elődöntőig jutott. A bázeli torna idejére már sikerült kigyógyulnia a kéz-sérülésből és a formája is javult. A döntő felé haladva egyre jobban teniszezett és döntőben 9. alkalommal tudta megnyerni a „hazai” versenyt. Ez már a 99. tornagyőzelme volt. A bázeli győzelme után a Paris Mastersre is bejelentkezett és itt is nagyszerű formát mutatott. Az elődöntőben egy nagyon szoros, hosszú, 3 játszmás küzdelemben azonban alulmaradt a Đoković elleni meccsen. Az évzáró ATP világbajnokságon nem sikerült megőriznie a jó formáját. A csoportkörökben egy vereség után a másik két meccsét megnyerte és ezzel továbbjutott, de az elődöntőben Alexander Zverev legyőzte. A szezonját a ranglista harmadik helyén zárta.(~\> meccsei 2018-ban) ### 2019 – A 100. tornagyőzelem éve A 2019-es szezon egy komoly fordulópontot jelentett Roger Federer karrierjében. Az év első felében sikereket ért el és jó formát mutatott, azonban a második felében komoly vereségekkel és sérülésekkel kellett szembenéznie. Ezt az évet is a Hopman Kupán kezdte, ahol a svájci páros volt a címvédő. Federer maga és a partnere, Bencic is egyaránt kiváló formát mutatott fel. Federer minden egyéni mérkőzését megnyerte és a svájciak megint bejutottak a döntőbe. Itt ismét csak a német párossal kerültek szembe, de nagy csatában megvédték a címüket. Ez a harmadik tornagyőzelme volt a Hopman Kupán, új rekordot állítva fel. Az Australian Open azonban nem alakult túl jól Federer számára. Kétszeres címvédőként ugyanis hiába jutott túl az első három körön, ugyanis a negyedik fordulóban a fiatal tehetség Stefanos Tsitsipas ellen nagyon szoros 4 szettben, 7–6(11), 6–7(3), 5–7, 6–7(5)-os eredménnyel búcsúzni kényszerült a tornától, kizuhanva ezzel a top5-ből a világranglistán. Federer ezt követően a dubaji tornán játszott újra, ahol sikerült a döntőig jutnia. A döntőben pedig pont Tsitsipas volt az ellenfele, akinek vissza is vágott a hetekkel korábbi vereségért. Ez a tornagyőzelem volt a nyolcadik dubaji győzelme és egyben a kereken 100. egyéni tornagyőzelme hosszú pályafutásának. Federer a második olyan férfi játékos, aki elérte ezt a számot, Jimmy Connors után. A jeles számot a tornaszervezők is megünneplésre méltónak találták és egy hatalmas „100”-ast ábrázoló táblát készítettek a díjátadó eseményre. A nagy szám elérése után a ranglistán negyedik helyre felmászó játékos közel került ahhoz, hogy tovább növelje a tornagyőzelmei számát. Indian Wells-ben sikerült bejutnia ismét a döntőbe, ahol szettelőnyből veszítette el a döntőt Dominic Thiem ellen. Ezt követően Federer a Miami Masters-en elindult. A korábbi években ezen a tornán legtöbbször nem tudott sok sikert felmutatni, mivel a lassú keménypálya nem kedvezett a játékstílusának. 2019-től kezdve azonban a torna egy új helyszínen kerül megrendezésre, egy támadójátéknak sokkal inkább kedvező borításon. Ez a teljesítményén is meglátszott, mivel másfél év után újra Masters tornát tudott nyerni, John Isnert legyőzve megszerezve a 101. tornagyőzelmét. A három éves kihagyást követően Federer úgy döntött, hogy részt fog venni a salakszezonban is. 2016 óta első salakversenyén, a madridi Masters tornán a negyeddöntőig jutott. A harmadik körben Gael Monfils ellen 2 meccslabdát hárítva jutott tovább, de következő meccsen Thiem ismét hátrányból fordított ellene, ráadásul ezúttal maga Federer veszített 2 meccslabdáról. A következő tornája a római volt, ahol esőzés miatt az első két mérkőzését ugyanazon a napon kellett játszania, az elsőt simán, a másodikat viszont 2 meccslabdát hárítva megnyerve. A terhelés miatt azonban kisebb lábsérülést szenvedett el és vissza kellett lépnie a tornától. A Roland Garroson aránylag simán jutott el a negyeddöntőig, ahol Stan Wawrinka ellen egy négy szettes mérkőzésen tudott nyerni. Az elődöntőben a címvédő Nadallal szemben azonban nem volt elég és három szettben veszített. Ezt követően a füves szezonban nem indult el a stuttgarti tornán, a hallei versenyen azonban már igen. Az előző évi formával ellentétben ezúttal jobban teniszezve jutott el a döntőig, ahol sikerült is megnyernie a tornát, a 102. tornagyőzelemét megszerezve, ami egyben a kereken tizedik hallei győzelme volt. A formája alapján tehát reménykedve várhatta a wimbledoni tornát is. A wimbledoni verseny a nyolcszoros bajnok karrierjének kései szakaszát tekintve az egyik legemlékezetesebb tornája lett. A sorsolás nem kedvezett neki, mivel második kiemeltként az ő oldalába sorsolták nagy riválisát, Nadalt. A torna során férfi és női teniszezők, valamint maga Federer is olyan véleményt fogalmaztak meg, hogy a füves borítás a szokásosnál, korabbiaknál lassabb volt. Federer az első héten könnyebb és nehezebb mérkőzéseket is játszott és így jutott a negyeddöntőbe. Itt Kei Nishikori ellen az első szett elvesztése után fordított és 4 szettben jutott tovább. Ezt követően az elődöntőben Rafael Nadal várt rá. Ezen az összecsapáson egy több mint 3 órás találkozón, négy játszmában tudta legyőzni a 38 éves Federer spanyol riválisát, aki ellen 2007-ben nyert utoljára ezen a Grand Slam-tornán. Ezt követően a döntőben Novak Đoković ellen kellett játszania a 21. Grand Slam-győzelemért. A mérkőzést hatalmas érdeklődés övezte, mivel a két nagy rivális, Nadal és Đoković egyre közelebb került Federer egyéni Grand Slam-győzelmeit illető rekordjához. A döntő első játszmájában a szerb rivális szerezte meg a vezetést, majd Federer egyenlített. A harmadik játszmában Đoković 2-1-es előnyhöz jutott, de svájci riválisa megint egyenlített. Az ötödik játszma még nagyobb izgalmakat hozott: a szett elején Đoković elvette Federer adogatását és 4-2-re vezetett a game-ekben és csak két adogatásra volt a győzelemtől. Ekkor a nyolcszoros bajnok hatalmas küzdéssel visszavette a break-et és egyenlített. Ezek után sorban hozták mindketten az adogatásukat 7-7-ig, amikor Federernek ismét sikerült elvennie a szerb játékos szerváját és szerválhatott a győzelemért. Sikerült is 40-15-ig jutnia, 2 bajnoki labdához jutva, ahol azonban az első szervája beleakadt a hálóba, majd a következő 2 pontot elrontotta. Đoković végül elvette az adogatását, nem sikerült befejeznie a mérkőzést. Innentől kezdve a szerb játékosnál volt a lélektani előny. Az új szabályoknak megfelelően az ötödik szettben, 12-12-nél rövidítés következett. Itt Federer sokat hibázott és ezzel az 5 órás csatát, Wimbledon történetének leghosszabb döntőjét elveszítette. A döntőt és Federer teljesítményét nagy médiafigyelem övezte a találkozó után is, számos szakmai vélemény az évtized egyik legjobb mérkőzésének és a minden idők egyik legjobb wimbledoni döntőjének minősítette. A mérkőzés különlegessége, hogy a statisztikákat tekintve szinte mindenben jobban teljesített a svájci teniszező, több pontot is szerzett összesen, jobban szervált, több nyerőt ütött és a hálónál is jobb volt, de ennek ellenére is veszített, a 2014-es és 2015-ös döntők után harmadjára is Đoković nyert ellene a wimbledoni tornán. A későbbi eseményeket tekintve Federer karrierjében komoly törést jelentett az elveszített döntő. Wimbledon után Cincinnatiben tért vissza, de a második meccsén simán kikapott. A US Openen a negyeddöntőbe jutott, hullámzó teljesítménnyel, ahol Grigor Dimitrov ejtette ki, miközben hátsérüléssel és nyaksérüléssel is bajlódott. Később a Laver Kupán is játszott, ahol sikerült megnyernie a meccseit és az európai csapattal ismét megnyerte a trófeát. A sanghaji tornán kikapott a negyeddöntőben, de a bázeli tornán már jobban játszott. Szettveszteség nélkül sikerült megnyernie a tornát, ezzel a 103. tornagyőzelmét szerezte meg és a 10. bázeli győzelmét. A párizsi Masters-en nem játszott, de az évzáró világbajnokságon részt vett. A csoportkörökben sikerült visszavágnia Đoković-nak, akit 2015 óta először győzött le, ám az elődöntőben Tsitsipas kiejtette. Ezzel zsinórban harmadszor is az elődöntő volt a végállomás Federer számára az ATP világbajnokságon. A szezont megint a 3. helyen zárta.(~\> meccsei 2019-ben) ## Teniszkarrier utolsó szakasza ### 2020 – Federer térdsérüléssel küzd A 2020-as év elején Federer fő célja az volt, hogy ebben az évben is a legjobbját mutathassa Wimbledonban. Ez az év azonban egészen másról szólt az odáig fél évnél hosszabb kihagyásra sosem kényszerülő teniszezőnek. A korábbi években jó felvezetőként szolgáló Hopman Kupa ebben az évben nem került megrendezésre, ezért rögtön az Australian Openen kezdte az évet. Csakhogy már a torna elején is világos volt, hogy Federer komoly térdsérüléssel küzdött a verseny alatt. Az első két mérkőzést még könnyebben nyerte, de a harmadik körben Millman ellen csak egy nagyon hosszú és küzdelmes 5 szettes mérkőzést tudott megnyerni. A negyedik körben Fucsovics Márton ellen négy szettben nyert, majd a negyeddöntőben egy nagy izgalmakat hozó mérkőzésen, 7 meccslabdát hárítva sikerül győzelmet aratni az amerikai Tennys Sandgren ellen. Ezek a rendkívül megterhelő mérkőzések csak egyre több fájdalmat okoztak a térdében, ezért az is kérdéses volt, hogy egyáltalán ki tud-e állni az elődöntős összecsapásra Đoković ellen. Federer végül lejátszotta a mérkőzést, még ha nyilvánvaló is volt számára, hogy nincs sok esélye nyerni. A találkozót követően azt nyilatkozta, hogy 3 százalékot adott magának a győzelemre, Đoković pedig a mérkőzést követő interjúban méltatta ellenfelét, hogy ilyen körülmények közt képes volt a végéig játszani. Az Australian Open után először még úgy tűnt, hogy ez a sérülés nem fogja súlyosan befolyásolni Federer szezonját. Februárban még részt vett egy „Match For Africa” jótékonysági mérkőzésen a Dél-afrikai Köztársaságban, ahol Rafael Nadallal játszott. Nem sokkal később viszont bejelentette, hogy a térdsérülés nem javult és műtéti beavatkozásra volt szüksége. A jobb térdét érintő műtét után Federer visszalépett a dubaji tornától, Indian Wellstől és Miamitól is, illetve a teljes salakszezontól. Úgy tervezte, hogy a füves szezonban tér vissza. Júniusban kiderült, hogy a műtétet követően nem javult Federer térde, ezért újabb, második műtétre is szükség van. Ennek nyomán még hosszabb kihagyásra lesz szüksége, így az végül úgy döntött, hogy az egész szezontól visszalép, ezzel véget is ért a 2020-as szezon a számára. Ez azt jelentette, hogy 2016 után Federer ismét megnyert tornagyőzelem nélkül fejezi be az évet, emellett pedig 21 év után először nem jutott egyetlen ATP döntőbe sem. Ebben az évben Federer többször is azt nyilatkozta, hogy tisztában van vele, hogy pályafutása végére, utolsó szakaszába ért, de egyelőre még nem tudja, hogy pontosan mikor hagyja abba. Abban azonban biztos volt, hogy nem szeretne még visszavonulni, szeretne még egyszer visszatérni. Mivel a térdsérülés miatt februárt követően nem játszott több mérkőzést, ebben az évben még nem érintette negatívan pályafutását a koronavírus-járvány. Sőt, mivel a járvány elleni intézkedések miatt meg nem rendezett tornák hatására befagyasztották, illetve ideiglenesen átalakították a világranglista-pontrendszert, még kedvezett is, mert a 2019-es pontjai segítségével megtartotta a magas ranglista pozícióját. Annak ellenére, hogy csak egyetlen tornán vett részt, az 5. helyen zárta az évet.(~\> meccsei 2020-ban) ### 2021 – Kísérlet a visszatérésre A 2020-as év után Federer legfőbb célja az volt, hogy egészségesen térjen vissza, hogy rendszeresen részt tudjon venni a tornákon. Egy ideig az Australian Openen szeretett visszatérni a Tour-ra, de végül úgy döntött, hogy a nagyon szigorú koronavírus elleni szabályozások mellett nem tudja vállalni a tornát, hogy a családja és a csapata nélkül nem utazik el a tornára kétséges fizikai állapotban. Végül a visszatérése márciusban, a Qatar Openen történt meg, ahol az első mérkőzését játszotta 14 hónap után. Az első meccset sikerült is megnyernie, de a második mérkőzésen már nem sikerült túljutnia. Federer és csapata ezért úgy ítélte meg, hogy még mindig túl korai volt a visszatérés, ezért további tornákat mondott le. A salakszezon elején sem játszott, végül közvetlenül a Roland Garros előtt Svájcban, a genfi tornán teniszezett újra, de az első mérkőzésén kikapott. Ezek után a Roland Garroson is elindult, de itt már sikeresebb volt. Három szorosabb mérkőzést is megnyert, így jutva a negyedik körbe. Ezt követően azt a döntést hozta, hogy visszalép a következő mérkőzéstől, így megóvva a testét a számára legnagyobb lehetőségnek tekinthető füvespályás szezon előtt. Ez a döntése nagyon megosztó reakciókat eredményezett a médiában, kritikákat és támogatást is kapott. A füves szezonban a hallei tornán indult először, a szorosan megnyert első meccset követően azonban kikapott a nála 19 évvel fiatalabb Felix Auger-Aliassime-től, pedig ennyire korán még soha nem esett ki erről a versenyről. A vereség után Federer különös nyilatkozatot tett. A sajtótájékoztatóra csak órákkal később ment el a tervezettnél, majd azt is elmondta, hogy kellett egy kis idő ahhoz, hogy ne nyilatkozzon meggondolatlanul, de hogy pontosan mit mondott volna, nem részletezte. Elmondta azt is, hogy elégedetlen a teljesítményével és megpróbál Wimbledonban javítani. A füves pályás Grand Slam azonban Federer számára szintén nem kezdődött túl jól, mivel egy 5 szettes mérkőzésre kényszerült Adrian Mannarino ellen, akinek az 5. szett elején vissza kellett lépnie sérülés miatt. Ezután a mérkőzés után a második és a harmadik körös meccset három, a negyedik körös meccsét négy szettben tudta megnyerni és kevés híján 40 évesen Ken Rosewall rekordját megdöntve a legidősebb játékos lett, aki bejutott egy wimbledoni negyeddöntőbe. A negyeddöntőben a fiatal lengyel Hubert Hurkacz három szettben legyőzte, a harmadik játszmában megsemmisítőnek ható 6-0-ás game-aránnyal. Federer a 2008-as Roland Garros döntő óta nem veszített játszmát ilyen eredménnyel semelyik mérkőzésén. Erre a mérkőzésre a médiában sokan reagáltak úgy, hogy a svájci teniszlegenda pályafutásának vége „nagyon közel van” és maga Federer is azt nyilatkozta, hogy nem tudja, hogy visszatér-e még a tornára, bár szeretne. Néhány héttel később kiderült, hogy valójában Federer még mindig komoly térdproblémákkal küzd és hogy emiatt még mindig fájdalmai voltak a füvespályás időszak alatt is. Emiatt nem volt más választása, mint hogy egy harmadik műtétet is vállaljon, majd visszalépjen a tokiói olimpiától és a 2021-es szezon összes további tornájától is. Annak ellenére, hogy a 2021-es visszatérése nem sikerült, Federer elég világosan kifejezte, hogy szeretne 2022-ben is megpróbálkozni vele. (~\> meccsei 2021-ben) ### 2022 – A befejezés éve Annak ellenére, hogy a 2021-es szezon nem a vártaknak megfelelően alakult, Federer továbbra is kitartott amellett, hogy újra szeretne még aktívan versenyezni. Márciusban és áprilisban is olyan bejegyzéseket tett közzé a közösségi médiában, amik az edzéseiről szóltak, emellett pedig egyértelműen kinyilvánította, hogy a Laver-Kupán már biztosan részt kíván venni. A visszatérésének ideje azonban a továbbra is fennálló térdproblémái miatt egyre későbbre csúszott. Miután a wimbledoni tornától is kénytelen volt visszalépi, profi karrierjének kezdete óta először lekerült a világranglistáról, miután elveszítette az összes pontját az előző évből. Bár a teniszversenyen nem vett részt, mégis ebben az évben is láthatta őt a wimbledoni közönség, mivel a többi korábbi bajnokkal együtt ő is részt vett a Centerpálya 100 éves évfordulójának megünneplésére szolgáló ünnepségen. "Nagyon remélem, hogy még egyszer visszatérhetek ide játszani" – nyilatkozta ekkor a nyolcszoros győztes. A sajtóban tett nyilatkozatait illetően Federer töretlenül biztosan ismételte, hogy a célja a visszatérés és hogy továbbra is aktív játékosnak tekinti magát. Még májusban ügynöke, Tony Godsick azt nyilatkozta: "Részt fog venni a Laver Kupán és a bázeli tornán, ezek az őszi versenyek pedig megalapozhatják neki a 2023-as szezont. Elképzelhető, hogy más tornán is részt vesz előtte? Talán igen, de valószínűbb, hogy inkább utána. Ezúttal biztosan nem fogja elsietni a visszatérést. Tavaly Wimbledonban "egy lábon" is szépen teljesített, szerintem szeretne ismét ott lenni. Az egy különleges hely a számára." Júliusban pedig maga Federer is beszélt egy svájci újságnak arról, hogy folytatja-e a teniszt 2023-ban: "Igen, mindenképpen szeretném, hogy hol és mikor, azt még nem tudom, de igen, ez lenne a cél. Ha teljes értékű edzést tudok majd végezni, akkor tudok dönteni, hogy hány versenyen tudok indulni." Kevesebb mint két hónappal ezután azonban Roger Federer bejelentette, hogy a két és fél évtizedes, teniszsportot átformáló és sporttörénetet meghatározó pályafutása a Laver Kupán való részvétele után véget ér. A 2020-as év eleji sérülése óta tartó folyamatos problémái miatt ez a bejelentés nem volt meglepő teniszt szerető közönség számára, ugyanakkor váratlan lehetett azoknak, akik olvasták a pár hónappal korábbi, visszatérésről szóló nyilatkozatokat. A 20-szoros Grand Slam-bajnok a közösségi oldalain írta: "A testem egyértelműen üzent nekem az utóbbi időkben. Több mint 1500 meccset játszottam az elmúlt 24 évben. Fel kellett ismernem, hogy itt az ideje lezárni a profi játékot. A tenisznek annyit üzenek, imádlak, és sosem foglak elhagyni". Üzenetében emellett részletes köszöntet mondott családtagjainak, edzőinek, szponzorainak, az ATP hivatalos képviselőinek, ellenfeleinek és rajongóinak is. "Az utóbbi 24 év hihetetlen kaland volt. Néha úgy érződött, hogy 24 óraként repült el, de közben olyan mély és varázslatos volt, mintha egy teljes életnyi idő lett volna el." – írta. Federer visszavonulására számos ismert személyiség reagált nyilvánosan, többek között egykori vagy aktív legendás teniszezők, mint Rafael Nadal, Novak Đoković, Pete Sampras, Andre Agassi, Rod Laver, a Federer előtt hetekkel korábban visszavonuló Serena Williams, de Lionel Messi labdarúgó is. Minden ismert megszólaló a saját megfogalmazásában méltatta a svájci teniszlegendát. A búcsúmérkőzésre végül a londoni Laver Kupa első napján került sor. Fizikális állapota miatt az a döntés született, hogy egy páros mérkőzést játszik, amely egyben pályafutásának 1750. profi mérkőzése volt. A párospartnere pedig legnagyobb riválisa, Rafael Nadal volt, akivel Jack Sock és Frances Tiafoe ellen lépett pályára utoljára. A mérkőzést követően egy kisebb ünnepséget is tartottak, hogy elbúcsúztassák a tenisz történetének egyik legnagyobb alakját. Az ünnepségen Federer mellett a vele közös csapatban játszó riválisai, Nadal, Đoković és Andy Murray is elérzékenyültek. A Laver Kupán részt vevő játékosok vállukra emelve vitték körbe a stadionban a visszavonuló legendát, aki közben elköszönt a közönségtől utolsó alkalommal. ## Játékstílusa Federer játéka sokoldalú és elegáns, a teniszpálya minden pontjáról képes volt nyerő ütést ütni. Kiválóan játszik az alapvonalon, tenyeressel és fonákkal is irányítani tudja a játékot, és rendkívül ügyesen röptézik, az ellenfél nehezen üt el mellette. Egyik fő erőssége a tenyeres, amelyet pontosan és nagy sebességgel képes megütni, a gyors keresztegyenesekkel szereti megnyitni a pályát és kiszorítani az ellenfelét. Fonákja egykezes, ami sokkal több variációs lehetőséget nyújt, mint a kötöttebb kétkezes fonák, lehetővé teszi az éles szögek ütését. Korábban sokan játéka gyengébb pontjának tartották, de az utóbbi évek során sokat fejlesztette, s ma már inkább egyik fő erőssége. Kiválóan tudja variálni fonák ütéseit, ezzel zavarba hozva az ellenfelet: szereti a nyesett fonákot, de adott esetben nagyon fel is tudja gyorsítani a labdát. Az éles szögekben érkező nyerő ütések (amikbe az ellenfél bele sem tud érni) játékának védjegyei. Nagyon hatékonyan használja a ritka, bonyolultabb ütésfajtákat, például a fonák oldalról lecsapást vagy a fél-röptéket, utóbbi az egyik legegyedibb ütése. A labda az alapvonalnál pattan le, Federer pedig megüti őket közvetlenül a lepattanás után, így ellenfelének alig marad ideje reagálni. Szerváit nehéz olvasni, mert függetlenül attól, hogy hova érkezik, mindig ugyanott üti meg a labdát, és szerválás közben hátat fordít ellenfelének. Első és második szerváit is rendkívül pontosan helyezi, jól tudja variálni őket, kettőshibát nagyon ritkán üt. Első szervái általában 200 km/h körüli gyorsaságúak, de tud akár 210 km/h nagyságúakat is ütni. A második szervák lassabban, de sokkal csavartabban érkeznek, a szakértők úgy vélik, Federer második szervája a legjobb, amit valaha teniszjátékos ütött. Kick szervája szinte tökéletes, lepattanás után a labda irányt vált és nem lehet visszaadni. A mezőnyben ő tudja a legnagyobb százalékos aránnyal (általában 60% fölöttivel) megnyerni a második szervával kezdődő labdameneteket. Képes egymás után 3-4 ászt is ütni. Pörgetett nyesett szerváival gyakran megzavarja ellenfeleit. Képes alkalmazni a szerva-röptét. Lábmunkája, egyensúlya kiváló, le tudja fedni az egész pályát. Őt tekintik az egyik leggyorsabb játékosnak. Sok más játékossal ellentétben, akik az egyensúlyuk megtartása érdekében kis apró lépésekkel közelítik meg a labdát, Federer hosszú lépésekkel szeli át a pályát. Futás vagy hátrálás közben, vagy éppen egészen kiszorított helyzetekből is kiváló ütéseket tud ütni, ami lehetővé teszi, hogy hirtelen váltson védekezésről támadásra. Taktikus játékos, jól olvassa ellenfele mozgását és szándékát, mindig türelmesen kidolgozza a helyzetet, ahol könnyedén be tudja fejezni a labdamenetet egy nyerővel. Küzdőszelleme, kitartása és állóképessége kivételes, beosztja az erejét, mindig olyan színvonalon játszik, amennyi elegendő a biztos győzelemhez. Ha az ellenfél nagyon jól játszik, olyan szintre tudja emelni a játékát, amivel az ellenfél nem tud versenyezni. Ez történt a 2007-es Ausztrál Open elődöntőjében is az egyébként végig kiválóan játszó Andy Roddick ellen, amikor Federer 6–4, 6–0, 6–2-re lényegében lesöpörte a pályáról Roddickot. Karrierje későbbi szakaszában a rövidítést, ejtést is hozzáadta ütéstárához. Különleges ütéseihez tartozik az úgy nevezett "tweener", amikor a két lába között – gyakran háttal ellenfelének –, üti meg a labdát. Egyik leghíresebb ilyen ütést a 2009-es US Open elődöntőjében ütötte Novak Đoković ellen, így jutva három meccslabdához. 2014-től, miután Stefan Edberget kérte fel edzőnek, a játéka támadóbb lett, gyakrabban jött fel a hálóhoz, így rövidebb pontokat tudott játszani, még kevésbé megerőltető lett a játéka. 2015-ben egy edzés alkalmával Federer kipróbálta, hogy az ellenfél szerváját úgy adja vissza, hogy már a lepattanás után szinte azonnal megüsse és pillanatok alatt a hálónál lehessen. Ezt később egy mérkőzésen is kipróbálta és kiderült, hogy nagyon komoly nyomást tud így az ellenfelei szervájára helyezni, teljesen megzavarva őket. Az ütést kivitelezni rendkívül nehéz, Federert leszámítva csak kevés játékos lenne képes rá, emellett nagyon kockázatos, de így is nagy szenzáció lett és hetekig cikkeztek róla a sportújságok. Ez a speciális ütésfaja a SABR, azaz Sneak Attack By Roger (Roger settenkedő támadása) nevet kapta. A 2015-ös Cincinnati Mastersen és US Openen rendszeresen alkalmazta ezt, később már kevesebb SABR-t használt, de még évekig megmutatta egy-egy mérkőzésen, váratlan helyzetekben. 2017-ben a fonákján sikerült javítania, sokkal agresszívabb és stabilabb lett erről az oldalról, ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy rövid időn belül háromszor is le tudta győzni azt a balkezes Rafael Nadalt, akivel korábban rengeteget küszködött. Ezek az esetek azt bizonyítják, hogy Federer karrierje későbbi szakaszaiban is képes fejlődni, alakítani a játékán, új megoldásokat keresni és alkalmazkodni a körülményekhez. Játékának fontos tényezője a nyugalom. Játék közben nagyon ritkán nyilvánít érzelmeket, nem vitatkozik, tiszteletben tartja ellenfelét és a bírói ítéleteket. Nem mutatja ki, mi megy végbe benne, így nem nyújt az ellenfélnek támadási felületet, az ellenfél nem tud pszichikai nyomást gyakorolni rá. Játéka minden felületen hatékony, de elsősorban technikai alapú, ezért a gyorsabb felületeken – ahol alacsonyra pattan a labda – jobb teljesítményre képes. Karrierje későbbi szakaszában a pályaborításokat fokozatosan, mesterségesen lassítani kezdték, mely a fizikai erejükre támaszkodó teniszezőknek kedvez, hiszen nehezebb nyerőt ütni és hosszabbak a labdamenetek. Tehát részben ennek is köszönhető sikerességének csökkenése 2008 és 2012 között. Federer játékának kiválósága és hatékonysága nem elsősorban a nagy erőből fakad, hanem a változatos, jól helyezett ütésekből. Játéka minden értékelője szerint gyönyörű, elegáns és művészi. ## Edzői 1989–1994: Adolf Kacovsky (svájci) – a bázeli Old Boys’ Tennis Club edzője, amihez Federer nyolcéves korában csatlakozott. Gyerekkorában Kacovsky volt a legnagyobb hatással a játékára 1991–1995, 1997-1998: Peter Carter (ausztrál): Carter már az Old Boys’ Club éveiben is foglalkozott Federerrel, majd 10 és 14 éves kora között külön is teniszezett vele heti rendszerességgel. 1997 után Carter lett az edzője egészen addig, amíg Federer el nem kezdett a profik közt versenyezni. A váltás után is szoros maradt a kapcsolatuk, Carter mindvégig támogatta őt. 1995–1997: Miután Federer junior svájci bajnok lett, Ecublensben, a svájci nemzeti teniszközpontban teniszezhetett az iskola befejezéséig. A svájci teniszszövetség támogatta nemzetközi pályafutásának kezdetén. 2000–2003: Peter Lundgren (svéd) – már korábban is segítette Federert, majd mikor a teniszező kikerült a nemzeti teniszszövetség irányítása alól, Lundgrent választotta privát edzőjének, (miközben Peter Carterrel továbbra is rendszeresen konzultált.) A 2003-as év után meglepetésre úgy döntött, Lundgren segítsége nélkül folytatja pályafutását. 2005–2007: Federer felkérte Tony Roche-t tanácsadó edzőnek. Tony Roche időnként, főleg a Grand Slam-tornák, és egyes Masters Series-tornák előtt segítette a felkészülésben. 2007 májusában, alig két héttel a Roland Garros előtt kölcsönös megegyezéssel abbahagyták a közös munkát. 2007 nyarától 2022-ig: Federer a svájci Davis-kupa-csapat kapitányát, Severin Lüthit eredetileg csak ideiglenes tanácsadásra kérte fel, de Lüthi végül nélkülözhetetlen tagja lett a csapatának és visszavonulásáig együtt dolgozott vele. 2008\. április–október: José Higuerasszal, Jim Courier, Michael Chang és Pete Sampras korábbi edzőjével dolgozott, amíg Higueras el nem fogadott egy hosszabb távú munkát. 2010\. július – 2013. október: Paul Annacone, Pete Sampras korábbi edzője irányította az edzéseit. Közös munkájuk alatt Federer 13 ATP-tornát nyert meg, köztük a 2012-es wimbledoni versenyt. 2013\. december – 2015. december: 2013. december 27-én bejelentette, hogy korábbi példaképe, az egykori világelső, hatszoros egyéni és háromszoros páros Grand Slam-győztes Stefan Edberg is mellette lesz a 2014-es szezon során. Az eredetileg csak egyévesre tervezett együttműködést 2015-ben is folytatták, míg végül év végén befejezték a közös munkát. 2016-2022: Egykori riválisa, a visszavonult horvát Ivan Ljubičić segíttette Federer felkészülését. ## Grand Slam-tornák - A verseny elmaradt, nem rendezték meg a Covid19-világjárvány elleni intézkedések miatt ### Döntői Grand Slam-tornákon Győzelmek (20) Elvesztett döntők (10) ### Rekordjai Grand Slam-tornákon - 2001-ben megállította Pete Sampras 31 meccses wimbledoni veretlenségi sorozatát a 4. körben - 2003-as wimbledoni győzelmével ő lett a 4. férfi teniszező Stefan Edberg, Pat Cash és Björn Borg után, aki győzni tudott mind a junior, mind a felnőtt wimbledoni bajnokságon - 2004-es győzelme a US Openen azt jelentette, hogy ő lett az első teniszező az open erá-ban, aki megnyerte első 4 Grand Slam-döntőjét. Federer később az első hét döntőjét nyerte meg, a sorozat a 2006-os Roland Garros döntőjében szakadt meg. Az open era előtt csak Richard Sears és William Renshaw tudták ezt megtenni (az 1880-as években!) - 2004-ben Federer lett az első teniszező Mats Wilander (1988) óta, aki egy naptári évben a négy Grand Slamből hármat megnyert. 2006-ban ő lett az első teniszező, aki ezt kétszer is meg tudta tenni. - 2007 februárjára 11 döntőjéből 10-et megnyert Grand Slam-tornákon, ez a legjobb százalékos arány azok körében, akik legalább 8 Grand Slam-címmel rendelkeznek. - A 2006-os Ausztrál Open megnyerésével ő lett az első teniszező Pete Sampras óta (1993–94), aki 3 Grand Slam-tornát tudott nyerni egymás után. - 2006-ban ő lett az első férfi teniszező (és az első teniszező az open erá-ban), aki három egymást követő évben meg tudta nyerni a wimbledoni tenisztornát is és a US Opent is (2004–2006). - Federer az egyetlen férfi teniszező, aki 8 Grand Slam-címet nyert 3 év alatt (2004–2006). - 2006-ban ő lett az első férfi teniszező Rod Laver óta (1969), aki egy naptári évben bejutott mind a 4 Grand Slam-torna döntőjébe. - 2007-ben ő lett az első teniszező Björn Borg óta (1980. Roland Garros), aki játszma elvesztése nélkül tudott Grand Slam-tornát nyerni, és az első Ken Rosewall óta (1971), aki ezt az eredményt az Ausztrál Openen érte el. - Federer a 2007-es Ausztrál Openen pályafutása 10. Grand Slam-címét szerezte meg, ezzel az örökranglistán Bill Tildennel holtversenyben az 5. helyen állt. - A 2007-es Ausztrál Openen aratott győzelmével ő lett a tenisztörténelem egyetlen férfi teniszezője, aki 3 különböző Grand Slam-tornán legalább háromszor diadalmaskodott (Ausztrál Open: háromszor 2004, 2006, 2007; Wimbledon: négyszer 2003–2006; US Open: háromszor 2004–2006). - A 2007-es Ausztrál Open megnyerésével ő lett az első férfi teniszező az open erá-ban, aki kétszer is megnyert három egymást követő Grand Slamet. - 36 szettet nyert egymás után Grand Slam-tornákon, ezzel összesen 11 meccset játszmavesztés nélkül: (2007. Ausztrál Open, 1. kör–2007. Roland Garros negyeddöntő). Szettek tekintetében megdöntötte John McEnroe korábbi, 35 játszmán keresztül tartó sorozatát, meccsek tekintetében pedig beállította azt (1984. Wimbledon, 2. kör–US Open, negyeddöntő, 35 szett, 11 meccs). Federer a 12. meccs második játszmáját veszítette el Tommy Robredo ellen a Roland Garros negyeddöntőjében, de a meccset megnyerte (7–5, 1–6, 6–1, 6–2). - Azzal, hogy bejutott a 2007-es Roland Garros döntőjébe, ő lett a tenisztörténelem első férfi teniszezője, aki 8 egymást követő Grand Slam-tornán bejutott a döntőbe, megdöntve Jack Crawford 73 éves rekordját (1934) – amit Federer a 2007-es Ausztrál Openen 7 egymás utáni döntővel beállított (már ez is open era-rekord volt). Wimbledonban és a US Openen pedig folytatta ezt a sorozatot: bejutott a 10. sorozatos Grand Slam-döntőjébe is. A sorozat a 2008-as Ausztrál Openen szakadt meg. - 2007-es wimbledoni győzelmével, amely sorozatban az ötödik (2003–2007), beállította Björn Borg open era-rekordját. Az öt év alatt az itt játszott 34 meccsen mindössze 8 szettet veszített el. Björn Borg 1976 és 1980 között ötször, Pete Sampras 1997 és 2000 között négyszer nyert egymás után Wimbledonban, de mindketten több szettet vesztettek négy év alatt: Borg 15-öt, Sampras 14-et. - Első 11 Grand Slam-győzelmét az összesen 17 Grand Slam-tornán szerezte: még senki nem volt képes (a női mezőnyben sem) 17 próbálkozásból ennyi címet szerezni. (Rod Laver, 1960–1969: 11/19; Björn Borg, 1974–1981: 11/21; Martina Navratilova, 1981–1985: 11/20; Steffi Graf, 1987–1992: 11/21; Pete Sampras, 1993–1999: 11/27). - 2007 volt sorozatban a negyedik év, hogy Federer legalább két Grand Slam-tornát meg tudott nyerni (2004–2007). Sampras is fel tud mutatni négy ilyen évet (1993, 1994, 1995, 1997), de Federer az első, akinek ez négy egymást követő évben sikerült. - Federernek 2007 volt a harmadik olyan éve, amelyben megcsinálta a Small Slamet, vagyis a négy Grand Slam-tornából hármat megnyert (2004, 2006, 2007). - A 2007-es US Openen negyedszer is megvédte a címét, ezzel ő lett az open era első férfi teniszezője, aki sorozatban 4 US Open-címet szerzett. - Ő lett a tenisztörténelem egyetlen férfi teniszezője, aki két egymást követő évben is mind a négy Grand Slam-tornán döntőt játszott (2006–2007), és aki négy egymást követő évben megnyerte mind Wimbledont, mind a US Opent (2004–2007). - 2007-ben Federer három Grand Slam-tornán is beállította vagy megdöntötte az open era-rekordot sorozatos győzelmek tekintetében (Ausztrál Open: 2, Wimbledon: 5, US Open: 4.) - A 2008-as US Open megnyerésével Federer lett Bill Tilden után az első, és a modern kor egyetlen teniszezője, aki sorozatban ötször nyert US Opent. Rajta kívül csak Pete Samprasnek és Jimmy Connorsnak sikerült az open erában öt US Opent megnyerni. - Ő lett a tenisztörténelem egyetlen teniszezője, aki két különböző Grand Slam-tornán sorozatban ötször-ötször nyerni tudott (Wimbledon: 2003–2007, US Open: 2004–2008) - 2008 volt sorozatban a hatodik év, hogy Federer legalább egy Grand Slam-tornán győzni tudott. - A 2009-es Roland Garroson Federer pályafutása 19. Grand Slam-döntőjébe jutott be, ezzel beállította Ivan Lendl rekordját. - 2009-ben Federer megnyerte a Roland Garrost, amellyel teljesítette a karrier-Grand Slamet. Ő a hatodik férfi teniszező, akinek ez sikerült, Fred Perry, Don Budge, Rod Laver, Roy Emerson és Andre Agassi mellett. - a 2009-es Roland Garros-döntővel Federer lett az egyetlen férfi teniszező, aki az összes Grand Slam-torna döntőjébe legalább négyszer bejutott. A következő években ezt a számot 5-re emelte. - A 2009-es Roland Garros megnyerésével Federer megszerezte 14. Grand Slam-címét, és ezzel utolérte Pete Samprast, akivel együtt vezette az örökranglistát a férfiak között. Federer 14. címét 27 évesen, a 40. Grand Slam-tornáján szerezte. 14 Grand Slam-címét 7 év leforgása alatt (14 győzelem / 24 torna) nyerte meg. Ezzel szemben Sampras 13 év alatt nyerte meg 14 címét (14/45), az utolsót 52. Grand Slam-tornáján, 31 évesen. - A 2009-es wimbledoni teniszbajnokságon Federer bejutott karrierje 20. Grand Slam-döntőjébe, ezzel új rekordot állított fel. Az utóbbi 17 Grand Slam-tornából 16-on döntőbe jutott. Egyben Federer sorozatban a 7. wimbledoni döntőbe jutott be: ez a sorozat korábban senkinek nem sikerült. - 2009-ben Federer megszerezte 6. wimbledoni címét, és ő lett a negyedik teniszező Rod Laver (1969), Björn Borg (1978–1980) és Rafael Nadal (2008) után, akinek sikerült egy évben egymás után megnyernie a Roland Garrost és Wimbledont. - 15\. Grand Slam-győzelemmel Federer megdöntötte Pete Sampras Grand Slam-rekordját, és átvette a vezetést az örökranglistán a férfi mezőnyben. - 2009-ben – 2006 és 2007 után – ismét bejutott mind az év minden Grand Slam-tornáján a döntőbe, ezzel ő az első férfi teniszező, akinek ez háromszor is sikerült. - A 2010-es Ausztrál Open megnyerésével Federer lett az open era első férfi teniszezője Andre Agassi (1995, 2000-01, 2003) óta, aki 4 címet szerzett a tornán. Az open era kezdete előtt Roy Emerson hat Ausztrál Opent nyert. - A 2010-es Ausztrál Open-címmel Federer 16-ra növelte Grand Slam-győzelmei számát és a férfi rekordot. 16 győzelme 8 év leforgása alatt szintén rekord: Sampras 13 év alatt tudott 14 címet nyerni. - 2010 volt sorozatban a 8. év, hogy Federer legalább egy Grand Slam-tornát megnyert: ez korábban csak Samprasnek (1993–2000) és Björn Borgnak (1974–81) sikerült. - A 2004-es wimbledoni tenisztornától a 2010-es Ausztrál Openig 23 egymást követő Grand Slam-torna mindegyikén eljutott legalább az elődöntőig, amellyel a tenisz történetének egyik legnagyobb rekordját állította fel. (Korábbi rekord: Ivan Lendl, 10 (!) elődöntő egymás után). - A 2004-es wimbledoni tenisztornától a 2011-es Roland Garrosig 28 egymást követő Grand Slam-tornán bejutott legalább a negyeddöntőbe, ezzel megdöntötte Jimmy Connors rekord sorozatát. Ezáltal a legtöbb sorozatos Grand Slam-döntő (10; 2005. Wimbledon – 2008. Ausztrál Open), és sorozatban a legtöbb Grand Slam-elődöntő (23; 2004. Wimbledon – 2010. Ausztrál Open) elérése után a legtöbb egymást követő Grand Slam-negyeddöntő rekordja is az ő nevéhez fűződik. Federer folyamatos negyeddöntős sorozata végül a 2013-as Roland Garrosig tartott, az utána következő 2013-as wimbledoni teniszbajnokságon Szerhij Sztahovszkij a második körben búcsúztatta, ezzel a rekord 36 zsinórban lejátszott negyeddöntő lett. Ráadásul Connors kihagyott tornákat a sorozat felállításakor (tehát azokon a tornákon jutott be a legalább a negyeddöntőbe, amelyeken elindult), Federer valóban sorozatban 36 Grand Slam-tornán legalább a negyeddöntőbe jutott. - A 48 negyeddöntőből 40 alkalommal továbbjutott az elődöntőbe, 27 alkalommal a döntőbe, és 17 alkalommal meg is nyerte a Grand Slamet. - A 2011-es Roland Garros-döntőbe való bejutással Federer lett az egyetlen teniszező, aki mind a négy Grand Slam-torna döntőjébe legalább 5-ször bejutott. (5 Australian Open-döntő, 5 Roland Garros-döntő, 10 Wimbledon-döntő, 7 US Open-döntő). Már négyszer mind a négy GS-döntő is egyedülálló volt a tenisz történetében. - A 2012-es wimbledoni teniszbajnokságon Federer nyolcadszor jutott fináléba, amivel egyedüli az Open érában. A döntőben a 7. győzelmét szerezte meg, ezzel beállította Pete Sampras, valamint a sikereit az 1880-as években elérő William Renshaw csúcsát, akik szintén hétszer lettek bajnokok. Összességében a tizenhetedik Grand Slam-győzelmét szerezte meg. Wimbledonban a hatvanhatodik mérkőzését nyerte meg, ennél többre csupán Jimmy Connors (84) és Boris Becker (71) volt képes korábban. - 2017-ben megszerezte nyolcadik wimbledoni győzelmét is, ezzel a bajnokság történetében ő lett az első teniszező, aki nyolc alkalommal diadalmaskodott. A legtöbb Grand Slam-tornát nyerték: ## World Tour Finals (korábban Tennis Masters Cup) ### World Tour Finals-döntői Győzelmek (6) Elvesztett döntő (4) ### Rekordjai a Mesterek Kupáján - 2004-ben Federer lett az első teniszező Ivan Lendl óta (1986–87), aki két egymást követő évben vereség nélkül diadalmaskodott az évzáró Mesterek Kupáján (ezen a tornán az elődöntők előtt csoportkörök vannak, vereséggel is tovább lehet jutni). - 2005-ben ő lett az első férfi teniszező, aki 6–0 6–0-s („double bagel”) vereséget mért ellenfelére az évzáró tenisz-világbajnokságon. Ezzel a győzelmével Gaston Gaudiót búcsúztatta az elődöntőben. Ez volt karrierjének első 6–0 6–0-s győzelme. - 2006-ban ő lett az első teniszező Ivan Lendl óta, aki négy egymást követő évben bejutott a Masters Cup döntőjébe. (Ivan Lendl kilencszer jutott be.) 2007-ben Federer sorozatban az ötödik döntőbe is bejutott. - A 2007-ig egyetlenegy meccset sem vesztett el a világbajnokság csoportköreiben, 2002–2006-ig minden round robin meccsén (15-ön) nyerni tudott. Erre előtte egyetlen teniszező sem volt képes. - 2007-ben negyedszer nyerte meg a világbajnokságot, ezt korábban csak Ilie Nastase, Ivan Lendl és Pete Sampras tudta megtenni. - 2011-ben új rekordot állított azzal, hogy 6-szor sikerült megnyernie a világbajnokságot. A világbajnokságon megnyert meccsek számát tekintve utolérte Ivan Lendlt (39), sőt nyert-vesztett rekordja (39–7) jobb is Lendl rekordjánál (39–10). ## ATP Masters 1000 - 2008-ig Hamburgban tartották a tornát \* 2008-ig Madridban tartották a tornát \*\* A verseny elmaradt, nem rendezték meg a Covid19-világjárvány elleni intézkedések miatt ### Masters Series-döntői Győzelmek (28) Elvesztett döntők (22) ### Rekordjai ATP Masters Series-versenyeken - Federernek 28 Masters-címe van, ezzel jelenleg a harmadik Rafael Nadal (36) és Novak Đoković (37) után. - 2005-ben ő lett az első játékos, aki egy évben 4 Masters-tornán győzni tudott, 2006-ban pedig megismételte ezt a teljesítményét. - Ő a harmadik teniszező (Andre Agassi és Michael Chang mellett), aki mind a négy észak-amerikai Masterst megnyerte. - 2006-ban, a Miami Masters 3. körében (Tommy Haas elleni győzelmével) megdöntötte Pete Sampras 19 meccses veretlenségi rekordját Masters Series-versenyeken. Federer veretlensége Masters-tornákon 29 meccsen át tartott (Rafael Nadal szakította meg a 2006-os Monte Carlo Mastersen) - Ő az első teniszező, aki két egymást követő évben meg tudta nyerni az év első két Masters-tornáját (Indian Wells és Miami Masters, 2005–2006). - 2007-ben negyedszer is megnyerte a Hamburg Masterst: ez az első Masters-tornája, amit négyszer is meg tudott nyerni (döntő: Rafael Nadal ellen, 2–6, 6–2, 6–0). Ő az első teniszező, aki négyszer is diadalmaskodni tudott ezen a tornán. - A 2007-es Cincinnati Mastersen aratott győzelme pályafutása 50. tornagyőzelme volt. Csak négy teniszező jutott el fiatalabb korban az ötvenedik tornagyőzelméig: Björn Borg, Jimmy Connors, John McEnroe és Ivan Lendl. Federer 50 címének a felét Grand Slam-tornán (11) és ATP Masters Series-versenyen (14) szerezte, sőt további három győzelmét Tennis Masters Cupon aratta. - 2011-ben megnyerte a Paris Masterst, ezzel a 9 ATP Masters-tornából 7-et megnyert, beállítva ezzel Andre Agassi rekordját. Ugyancsak Agassi volt korábban az egyetlen teniszező, aki mindkét párizsi tornán (Roland Garros, Paris-Bercy) címet szerzett. A párizsi tornát Federer szettveszteség nélkül nyerte. - A 2011-es Paris Masters-címmel Federer 47-re növelte kemény pályás tornagyőzelmeinek számát, amellyel a férfi tenisz történetében új rekordot állított. A korábbi rekordot Agassi tartotta 46 győzelemmel. - 2012-ben megnyerte a kék salakon rendezett Madrid Masterst és mivel a következő évben ismét vörös salakon rendezték a tornát, ő az egyetlen játékos, aki ezen a különleges felületen tornagyőzelmet szerzett. - A 2012-es Cincinnati Masterst úgy nyerte meg, hogy egyetlen egyszer sem veszítette el az adogatását, erre korábban még senki sem volt képes azelőtt. A 2015-ös Cincinnati Mastersen megismételte ezt az elképesztő teljesítményt. - A 2012-ben ötödször nyerte meg a Cincinnatiben rendezett Masters tornát, ezzel az első játékos lett, aki legalább ötször győzni tudott itt. 2014-ben és 2015-ben további győzelmeket szerzett, így összesen 7 trófeát tudott szerezni az amerikai városban. ## További rekordjai ~\> ATP hivatalos oldala:~\> Federer rekordjai ### Világranglista és pontok - 1999-ben ő volt a legfiatalabb játékos (18 évvel és 4 hónappal) a világranglista legjobb 100 helyezettje között. - Ő az ötödik férfi teniszező, aki egy naptári év minden napján vezette a világranglistát (korábban: Jimmy Connors, Ivan Lendl, Pete Sampras és Lleyton Hewitt). Federernek ez 2005-ben és 2006-ban és 2007-ben is sikerült. - 2006-ban az ATP Race-ben abszolút rekordot állított fel 1674 ponttal. Az ez után következő két legjobb eredmény is Federer nevéhez fűződik: 2005-ben 1345, 2004-ben 1267 pontja volt év végén. Korábban Andy Roddick tartotta a csúcsot 907 (!) ponttal (2003). - Az ATP világranglistáján 2004-ben 6335, 2005-ben 6725, 2006-ban 8370 (!) ponttal zárta az évet, az adott évben mindhárom abszolút rekord volt a tenisztörténelemben. A korábbi rekordot (5079) Pete Sampras érte el 1994-ben. (A pontozás 2000-ben csekély mértékben változott.) - Jelenleg csúcstartó minden idők legmagasabb pontszámával a világranglistán, 8370 ponttal (2006. november 20-án érte el, ezzel a ponttal zárta az évet). - 2004\. február 2. óta folyamatosan vezeti a világranglistát, 2007. február 26-án megdöntötte Jimmy Connors korábbi, 160 hetes rekordját, majd 2007. augusztus 27-én Steffi Graf 186 hetes rekordját is: a teljes mezőnyben ő töltötte tehát eddig a leghosszabb időt megszakítás nélkül a világranglista élén. - A világranglista élén eltöltött összes hét tekintetében jelenleg ő a rekordtartó az örökranglistán (302 hét). - 2007-ben sorozatban negyedszer fejezte be az évet a világranglista élén (2004–2007). - 2007\. november 20-án sorozatban a 200. hetét kezdte meg a világelsőként. - 2004\. február 2. és 2008. augusztus 17. között 237 héten keresztül folyamatosan világelső volt. A leghosszabb ideig vezették a világranglistát megszakítás nélkül: A férfi mezőnyben A teljes mezőnyben A világranglista élén összesen a legtöbb hetet töltötték: A férfi mezőnyben A teljes mezőnyben ### Veretlenségi sorozatok - 66 meccset nyert sorozatban füves pályán (abszolút rekord) – 2006-ban a wimbledoni tenisztorna első fordulójában Richard Gasquet ellen aratott győzelmével döntötte meg Björn Borg korábbi, 41 meccses rekordját. - Már 23 egymást követő Grand Slam-tornán jutott be az elődöntőbe(abszolút rekord, a 2007-es Ausztrál Openen döntötte meg Ivan Lendl korábbi, 10 elődöntős rekordját) - 10 egymást követő Grand Slam-tornán jutott be a döntőbe – (abszolút rekord, a 2007-es Roland Garroson megdöntötte Jack Crawford 73 éves, 1934-es rekordját.) - Ötször egymás után megnyerte a wimbledoni tenisztornát (2003–2007), ez volt az első alkalom, hogy egy tornán sorozatban ötször diadalmaskodott. - A 2007-es Ausztrál Open első körétől a Roland Garros negyeddöntőjéig 36 játszmát nyert meg sorozatban Grand Slam-tornákon, összesen tehát 11 meccset játszmavesztés nélkül – a 12. meccsen a második játszmát vesztette el Tommy Robredo ellen (7–5, 1–6, 6–1, 6–2). (Mindkettő abszolút rekord: a meccsek tekintetében osztozik John McEnroe-val, de McEnroe csak 35 játszmát nyert meg, 1984-ben.) - Már 6-szor volt 20 meccsnél hosszabb veretlenségi sorozata. Björn Borg mellett ő volt a második olyan teniszező az open erá-ban, akinek 5 20-as sorozat sikerült. Első: 23 meccs (2004), második: 26 meccs (2004 vége, 2005 eleje), harmadik: 25 meccs (2005 eleje), negyedik: 35 (2005 vége). Az ötödik eddigi leghosszabb sorozata volt: 41 meccs (2006, US Open–2007, Indian Wells Masters, 2. kör) Hatodik: 21 meccs (2009. Madrid Masters–2009. Canada Masters). - 17 tornán érte el egymás után a döntőt a 2006-os Cincinnati Masters előtt, ahol a 2. körben kiesett. Már csak egy döntő hiányzott ahhoz, hogy beállítsa Ivan Lendl rekordját (18 döntő egymás után). - 55 meccset nyert sorozatban Észak-Amerikában (abszolút rekord, vége: 2006, Cincinnati, 2. kör, Andy Murray). - 56 meccset nyert sorozatban kemény pályán (abszolút rekord, vége: 2006, Dubaj, döntő, Rafael Nadal). Közvetlenül utána elkezdett egy újabb sorozatot kemény pályán, amely 36 nyert meccs után szakadt meg a 2007-es Indian Wells Masters 2. körében. - 41 meccses veretlenségi sorozat bármilyen pályán – kezdete: 2006, US Open, utána megnyert 2 meccset Davis-kupán (Szerbia és Montenegró ellen), nyert Tokióban, Madridban, Bázelben, Sanghajban (Masters Cup), a 2007-es Ausztrál Openen és Dubajban. A sorozat a 2007-es Indian Wells Masters 2. körében szakadt meg. (Rekord: Guillermo Vilas, 46 meccs) - 26 meccset nyert a világranglista első 10 helyén álló teniszezők ellen (abszolút rekord, 2003. október – 2005. Ausztrál Open, elődöntő, Marat Szafin) - 24 döntőt megnyert sorozatban (open era-rekord, 2003, Bécs–2005, Masters Cup, David Nalbandian). A korábbi open era-rekordot John McEnroe és Björn Borg tartotta 12 egymás után megnyert döntővel. - Az első alkalom, hogy Federer egy tornát sorozatban negyedszerre is megnyert, 2006. június 18-án volt, a Gerry Weber Openen (Halle, füves). Ugyanezt megismételte egy héttel később, amikor sorozatban negyedszerre nyerte meg a wimbledoni teniszbajnokságot. - 2006 novemberétől kezdve (Tennis Masters Cup, csoportmérkőzés Andy Roddick ellen) 2007 februárjáig (Dubaj, Kristian Pless) egyetlenegy szettet sem vesztett – ez 31 sorozatban megnyert szettet jelent. - 15 egymást követő tie-breaket nyert meg (rekord: 16, Pete Sampras) – a sorozat Novak Đoković ellen szakadt meg 2007-ben Dubajban. ### Éves rekordok - 2004-től 2006-ig Federernek voltak a legjobb hároméves meccs- és tornagyőzelmi mutatói a világranglista bevezetése óta. Megnyerte meccseinek 94,3%-át (247:15), és a tornáinak 69,4%-át: 49 tornán indult, 34-et megnyert (ebből 8 Grand Slam-torna volt). A hároméves meccsnyerési rekordot korábban Ivan Lendl tartotta: ő 1985 és 1987 között meccsei 92,1%-át nyerte meg. - Eddigi (2007. március 3-ig) döntőinek 78,3%-át megnyerte: 60 döntőbe jutott be, ebből 47-et megnyert. (Pete Sampras: 72,7%, John McEnroe: 71,3%, Björn Borg: 70,5%) - 2004-ben ő lett a tizedik teniszező az open erában, aki legalább 11 egyéni címet szerzett egy évben. Ezzel ő lett az első világelső Ivan Lendl óta (1985), aki egy évben 11 versenyt nyert. Ráadásul 2004-ben ő lett az egyetlen teniszező, aki legalább 10 tornát megnyert egy évben anélkül, hogy döntőt vesztett volna. - 2004-ben ő lett az első teniszező Björn Borg óta (1979), aki egymás után tudott 3 különböző borításon tornát nyerni. (Wimbledon: füves, Gstaad: salakos, Toronto: kemény.) - 2005-ben a meccsei 95,3%-át megnyerte (81–4), ennél csak John McEnroe-nak volt jobb rekordja 1984-ben (82–3; 96,5%) - 2005-re mind a négy borításon nyert legalább egy tornát egyéniben és párosban is: (egyéni: Sydney 2002 (kemény), Hamburg 2002 (salak), Milánó 2001 (szőnyeg), és Halle 2003 (fű); páros: Rotterdam 2001 (kemény), Gstaad 2001 (salak), Moszkva 2002 (szőnyeg) és Halle 2005 (fű).) - 2006-ban ő lett az első versenyző Ivan Lendl óta, aki két egymást követő évben legalább 80 meccset megnyert (2005-ben: 81–4, 2006-ban: 92–5). (Ivan Lendl: 1980-ban: 106–26, 1981-ben: 96–14, 1982-ben: 106–9) - Federer az első teniszező, aki 4 egymást követő év mindegyikében legalább 70 meccset megnyert: 2003-ban: 78–17, 2004-ben: 74–6, 2005-ben: 81–4, 2006-ban: 92–5. - 2006-ban 17 tornán indult, és ebből 16-szor bejutott a döntőbe (94,1%), ezzel új rekordot állított fel. (Korábbi rekord: John McEnroe, 93,3%, 1984.) - 2006-ban 8 343 885 dollárt nyert teniszversenyen, ezzel szintén új rekordot állított fel. (Korábbi rekord: Pete Sampras, 6 498 311 dollár, 1997.) - 2006-ban ő lett az első teniszező Thomas Muster óta (1995), aki 12 versenyt nyert egy éven belül. - 2006-ban ő lett az első teniszező az open erá-ban, aki három egymást követő év mindegyikében legalább 10 egyéni címet szerzett. Federer egyébként mindhárom évben (2004–2006) több címet nyert, mint tízet (2004: 11, 2005: 11, 2006: 12). - 2007-ben a Cincinnati Mastersen megszerezte pályafutása 50. tornagyőzelmét. Csak négy teniszező jutott el fiatalabb korban az ötvenedik tornagyőzelméig: Björn Borg, Jimmy Connors, John McEnroe és Ivan Lendl. Velük ellentétben viszont Federer 50 címének a felét Grand Slam-tornán (11) és ATP Masters Series-versenyen (14) szerezte, sőt további három győzelmét Tennis Masters Cupon aratta. - A 2007-es bázeli tornán aratott győzelmével Federer sorozatban negyedszer is bebiztosította év végi világelsőségét. Ő az ötödik teniszező, aki legalább négyszer világelsőként zárja az évet (Jimmy Connors, John McEnroe, Ivan Lendl és Pete Sampras után), és a negyedik, aki legalább négy egymást követő évet fejez be a ranglista élén (Connors, McEnroe és Sampras után). - Miután 2006-ban rekordot állított fel azzal, hogy több mint nyolcmillió dollárt keresett egy évben, 2007-ben több mint 10 millió dollárt teniszezett össze. - 2008-ban karrierje során kapott összkeresete meghaladta a 43,3 millió dollárt, amivel megelőzte a férfiak között addig csúcstartó Pete Samprast. #### Pénzdíjak #### Statisztikák Világranglista-helyezések: év végén ## Federer tornagyőzelmei ### Egyéni (103) ### Páros (8) ## Olimpia Döntő: 2 (1 aranyérem, 1 ezüst érem) ### Egyéni döntő: 1 (0–1) ### Páros döntő: 1 (1–0)

Hieronymus Bosch

Hieronymus Bosch (holland ejtése: [ɦijeːˈɾoːnimʏs ˈbɔs] kb. hijeronimusz bosz; magyaros ejtése hieronimusz bos) vagy Jeroen Bosch (született Jeroen Anthoniszoon van Aken [jəˈrun ɑnˈtoːnɪsoːn vɑn ˈaːkə(n)]; vagy Jheronimus van Aken; ’s-Hertogenbosch vagy Herzogenbusch, 1450 körül – 1516. augusztus 9.) németalföldi festő, a művészettörténet talán legtöbbet vitatott és legtöbbféleképpen értelmezett karaktere. A népes van Aken festőcsaládból származott; egy nála húsz évvel idősebb patriciuslányt vett feleségül. A Németalföld papságának, nemességének és a városi előkelőinek legmagasabb köreivel jó kapcsolatot ápoló Miasszonyunk testvérület tagja volt; megrendelői a testvérek sorából és — kapcsolataikat felhasználva — az udvarból kerültek ki. A testvérület sokszor látta el megbízásokkal, és a csekély tiszteletdíjból érezhető, hogy ezek a munkák inkább felajánlásként készültek. Festményein főképp az emberi bűnöket, gyengeségeket mutatja be és ostorozza. Alkotásain a szimbolikus alakok és tárgyak olyan összetett, eredeti és fantáziadús ikonográfia részei, amelynek értelme még saját korában is sokszor homályos maradt. Bosch a démonok, félig emberi, félig állati alakokkal és gépekkel ábrázolta az emberi gonoszságot, és ezzel félelmet és zavart keltett. Hosszú évszázadokra feledésbe merült művészete végül a 20. század szürrealista mozgalmainak adott ösztönzést. Művészetét a kutatók kétféleképpen értelmezik. Az egyik iskola szerint Bosch moralista, aki megrettent a saját vízióitól. A másik szerint egy tréfacsináló, akinek festészete korának szatirikus, humoros miniatúráiból táplálkozott. Maró kritikájú műveivel nemcsak a társadalom romlottságát ítélte el, hanem azt is megmutatta, milyen könnyen válik a gyarló ember a gonosz martalékává; ez emeli művészetét magasabb erkölcsi szintre. Művészetének első igazi követője id. Pieter Bruegel volt, aki teljesen más eszközöket alkalmazott, de azonos erkölcsi igénnyel; ő nem a fantasztikumot dolgozta ki, hanem a morális összetevőket. Dulle Griet című képén letagadhatatlan Bosch hatása, de más képein is találhatunk szó szerint értelmezett, a képi ábrázolás nyelvére lefordított szólásokat, közmondásokat. Anton Corbijn holland fotóművész az 1990-es évek elején Bosch figuráit felhasználva teremtette meg a Depeche Mode Songs of Faith and Devotion című albumának lenyűgöző képvilágát. ## Élete ### Családja Hieronymus Bosch a népes van Aken festőcsaládból származott, innen ered valódi neve. Az Aken név arról árulkodik, hogy a család valószínűleg Aachenből származott. A festők négy generációját lehet kimutatni: dédapja, Thomas van Aken mint festő Nijmegenben tevékenykedett. A nagyapa, Jan van Aken 1426-ban érkezett Nijmegenből a feltörekvő városba, ’s-Hertogenboschba, amely a Brabanti Hercegség legnagyobb és Németalföld negyedik legnagyobb városa volt. Családja társadalmi felemelkedését megkoronázta, amikor 1462-ben közvetlenül a piactér mellett vásárolt egy kőből épült házat. Ide helyezte át a már korábban is működő festőműhelyét. Jan négy vagy öt fia, köztük Hieronymus apja, Anthonius van Aken, szintén festő volt. Anthoniusnak öt gyermeke volt: két lánya és három fia, Goeswinus vagy Goessen van Aken, Jan van Aken és a negyedik gyerek, Jheronimus van Aken (Hieronymus). A fiúk mind követték a családi hagyományt, és az apai műhelyben dolgoztak. Rajtuk kívül itt dolgozott még Goessen két fia, és ő mint legidősebb fiú, az apjuk halála után a műhelyt továbbvitte. Hieronymus a szülővárosáról nevezte el magát. A Bosch nevet valószínűleg azért vette fel, hogy megkülönböztessék bátyjától, Goessentől. ### Az a kevés, amit az életéről tudunk Hieronymus Boscht először 1474-ben említik iratokban. 1481-ben Bosch feleségül vette az előkelő, nála majd húsz évvel idősebb patriciuslányt, Aleyt Goyaert van de Mervennét, aki házat, valamint vidéki birtokot hozott a házasságba. A hozomány nagyobb függetlenséghez segítette Boscht. A házasságból született gyermekekről nincs adat. Bosch 1486-ban csatlakozott az erősen vallásos Miasszonyunk testvérülethez, először mint kültag, majd 1488-tól mint a belső, elit társaság tagja (kb. hatvanan voltak). Ezek a felesküdött testvérek legtöbbször lelkészek, papok vagy patríciusok voltak. A Miasszonyunk testvérület tagja volt többek között Jó Fülöp, Habsburg Miksa és felesége, Burgundi Mária és Szép Fülöp is. A szervezet Németalföld papságának, nemességének és a városi előkelőségeknek legmagasabb köreivel ápolt kapcsolatokat. Politikai-társadalmi oldala mellett ugyanúgy volt vallásilag szabályozva, mint a dominikánusok rendje. Havonta egyszer találkoztak közös étkezéseken, hetente kétszer közös miséken, János- és Mária-napon, valamint más ünnepnapokon, többek között egyházi jellegű színielőadásokon és körmeneteken. Részt vállaltak a szegények istápolásában, az oktatásban, és támogatták a művészetet. A testvérek sorából és kapcsolataikon keresztül az udvarból kerültek ki Bosch megrendelői. A testvérület sokszor látta el megbízásokkal, és a csekély tiszteletdíjból érezhető, hogy ezek a munkák inkább felajánlásként készültek. Első ismert munkája is a szervezethez kapcsolódik: 1488–1492-ben festette a Szűz Mária-kápolna oltárának szárnyképeit. A testvérület mellett készített képeket a városi elitnek éppúgy, mint az arisztokráciának. Az első fennmaradt dokumentum, amely Boschként említi, a Szép Fülöp által megrendelt és azóta elveszett Utolsó ítélet című festményről kiállított bizonylat. Hieronymus Boscht 1516. augusztus 9-én temették el. A halotti misét a Szent János-székesegyházban mondták a lelki üdvéért. ## Hieronymus Bosch világa Hieronymus Bosch a középkor alkonyán, a gazdasági nyitás, az uralkodói erőpolitika és a vallási, erkölcsi megújulás kihívásának korában élt a sokféle konfliktussal terhelt Németalföldön. Bár hazája gazdaságilag a kor egyik legfejlettebb vidéke volt, szellemileg elmaradott a déli országok kultúrájához képest. A harcvonalak teljes kuszaságban voltak: nemesek a nemesek ellen, céhek a nincstelenek ellen harcoltak, s emellett számos háború és felkelés is lezajlott 1464-től 1492-ig, ami rengeteg anyagi és véráldozatot követelt. Hieronymus ezt a világot sok festményén kipellengérezte. Ez volt az európai kultúrának az a korszaka, amelyben a sátáni és egyéb mágikus erőkbe vetett hit erősen meghatározta a közhangulatot. 1484-ben VIII. Ince pápa kiadja Summis desiderantes kezdetű bulláját, többek között ezzel az eseménnyel megindult a boszorkányüldözés harmadik kiterjedt hulláma: Európa számos országában máglyahalállal végződő boszorkányperekre került sor. A boszorkányokat orgiákkal, emberáldozattal, feketemisék tartásával, minden elképzelhető perverzióval vádolták. Bosch is ábrázol a Szent Antal megkísértése című képén egy feketemisét. A klérus elvilágiasodása hatására különböző szervezetek és szekták is alakultak. A boszorkányüldözések kitöréséhez az is erősen hozzájárulhatott, hogy a reneszánszban feléledt az antik mágikus világkép számos eleme. Viszont a reneszánsz által fedezték fel az európai művészetben újra a természetet. De ez a kor az alkímia, a fehér és fekete mágia kora is, a híres boszorkánykenőcs kora, amely LSD-szerű hallucinogén hatás kifejtésére volt képes. Néhány művészettörténész feltételezi, hogy a Bosch képeinek szürrealizmusa kábítószer hatására vezethető vissza. Nemcsak a hitelét vesztett klérust, hanem korának minden ellentmondásos jelenségét megfestette különös hatású remekművein. ## Művészete Bosch művészete minden művészettörténészt zavarba ejt. Mint ahogy életéről, úgy festményei keletkezésének körülményeiről is keveset tudunk. Jórészt ismeretlen műveinek sorrendisége éppúgy, mint ihlető forrása. Néhány festményének hitelessége még ma is kétséges, mindenesetre napjainkban húszra tehető a neki tulajdonított, hitelesnek elfogadott képek száma. S'-Hertogenbosch egyik németalföldi központja volt a flamboyant stílusnak, melynek hatása Bosch műveiben tagadhatatlan, hiszen nyugtalansága a középkor végének zaklatott állapotát tükrözte. Valószínűleg hatással volt rá Karthauzi Szent Dénes, a neves teológus, aki szerint torz alakban is felfedezhető a szépség; Boschnál torzabb alakokat kevés festő festett. Festőelődjének tekinthető Geertgen tot Sint Jans, akinek művészetével az ellentétek kihangsúlyozására való törekvés rokonítja. Művészetének kétféle értelmezése létezik a kutatók között. Az egyik szerint Bosch moralista, aki megrettent a saját vízióitól. A másik szerint egy tréfacsináló, akinek festészete korának szatirikus, humoros miniatúráiból táplálkozott. Maró kritikájú műveivel nemcsak a társadalom romlottságát ítélte el, hanem megmutatta, milyen könnyen válik a gyarló ember a gonosz martalékává; ez emeli művészetét magasabb erkölcsi szintre. Festett vallásos tárgyú képeket a nagyközönség számára és zsánerképeket egyéni meditáció céljára, valamint ún. álomképeket az előkelő megrendelők részére. Ezeknek a képeknek egyetlen közös pontjuk van: az embert lealacsonyító eltévelyedéseket ostorozó magatartás, amely Bosch őszinte keresztény meggyőződéséből fakadt. ### Szimbólumok Bosch képei tele vannak már megfejtett, megfejtésre váró és mai tudásunk szerint megfejthetetlen szimbólumokkal. Sok szimbólum megfejtéséhez az a vizsgálat vezetett el, amelyen elemezték a brabanti közmondásokat, beszédfordulatokat, de képei sokrétű jelentéstartamának megértéséhez nem mindig jutottak közelebb. A szimbólumok általában egy-egy emberi gyengeséget jelentenek, legtöbbször valamelyik halálos bűn (lustaság, bujaság, kevélység, harag, irigység, fösvénység, falánkság) ábrázolásai. - A medve a „harag” halálos bűnét jelenti, de jelentheti a férfibujaságot is. - A varangyos béka – amely legtöbbször egy szereplőn gubbaszt – „bujaság” (ha a nemi szerven gubbaszt, célzás a „bujaság”, ha a mellen vagy az arcon, akkor a „kevélység” bűnére), de lehet a hitetlenség szimbóluma is. - A fordított tölcsér a fejen: csalárdság. - A „csontcipő” a gonosz emberről tanúskodik. - A nyíl a gonoszságot jelképezi, ha egy férfi hátsó felében van, a romlottságot. - A korsó a „bujaság” szimbóluma; általában egy bottal kombinálva alkalmazza. - A duda és a lant szintén a „bujaságot” szimbolizálja. - A hal a sátáni gonoszság jelképe. - A bagoly az antik mitológiával ellentétben nem a bölcsesség szimbóluma. Bosch képein olyan szereplőkkel áll kapcsolatban, akik valamilyen alattomosságot eltitkolnak, vagy titokban a hét főbűn egyikének rabjai. - A megfeneklett hajó a lezüllött egyház szimbóluma. - A hattyú olykor pozitív jelentésű, Mária tisztaságát, szűziességét szimbolizálja, más képeken viszont épp az ellenkezőjét jelentheti. - Az egyszarvú szintén több értelmű szimbólum: keresztényi szüzességet és férfipotenciát egyaránt jelent. - A virágszedés (gyümölcsszedés) nemi érintkezést jelent. - Az eper jelenheti a földi kéjt, a mohó élnivágyást, de lehet tisztán szexuális értelmű is. - Kutyafejű alakok: Domonkos-rendi szerzetesek, akiket gyakran neveztek az „egyház kutyáinak”, és rendkívüli ellenszenv vette őket körül a boszorkányüldözésben játszott szerepük miatt. - A szeder a testi élvezetek mulandóságát szimbolizálja, hasonló jelentéssel bír, mint a széna. ### Démonok és fantasztikus lények Bosch sok képén ábrázolt egyszerre elbűvölő és elrémisztő, démoni figurákat és mesebeli lényeket, emberi testeket hal-, madár-, disznó- és ragadozófejjel. Festményeit gnómokkal és szörnyekkel népesítette be. E lényeknek közös vonása, hogy a védtelen embereket kínozzák vagy kárhozatba viszik. A mesebeli lények ábrázolása a középkorban nem volt szokatlan, hiszen sokszor előfordultak a bestiáriumokban. Ezek a könyvek Alexandriából/Egyiptomból származtak, s mint népkönyv keletkeztek. A korai középkorban jutottak el Európába, ahol lefordították őket. A bestiáriumok valódi és képzeletbeli állatok leírását tartalmazták valóságos és vélt tulajdonságaikkal együtt. Erkölcsi és vallási felvilágosítás célját szolgálták, s emellett nagyon kedveltek voltak, hiszen az emberek ezekből a könyvekből ismerték meg a távoli kontinensek egzotikus állatvilágát. Mellettük megtalálták az egyszarvú és a sárkány ismertetését is. Bosch ismerte és felhasználta a bestiáriumokban található fantasztikus lények ábrázolásait, ez látszik a festményein. Újra és újra feltűnnek művein az Európában ismert vagy egzotikus helyeken élő állatok. A létező állatok és a mesebeli alakok általa azonban félelmet keltő és izgalmas lényekké váltak, amelyek segítségével az emberi gonoszságot akarta kifejezni. ## Művészetének utóélete Bosch festményei a műértők körében a kezdetektől népszerűek voltak, s ezért a másolatok és a hamisítványok elterjedése miatt a korábban neki tulajdonított képek színvonala erősen egyenetlen volt. A legtehetségesebbnek tartott epigonok sem jutottak el a művészi lényeg megértéséig, így képeik csak Bosch életművének halvány lenyomatai; általában megelégedtek Bosch fantasztikus lényeinek másolásával. Boscht néhány művészettörténész megpróbálta kapcsolatba hozni korának eretnek szektáival. Ennek élesen ellentmond az a tény, hogy műveinek legnagyobb gyűjtője a legkatolikusabb uralkodó, II. Fülöp spanyol király volt, aki a művész meglehetősen kis életművéből harminchat képet szerzett meg. A képek legtöbbje ma a madridi Pradóban látható. De más előkelő és kevésbé előkelő megrendelők, művészetpártolók is megpróbáltak szert tenni egy-egy Bosch-képre. Művészetének első igazi követője id. Pieter Bruegel volt, akiben, bár teljesen különböző eszközöket alkalmazott, azonos erkölcsi igény élt; ő nem a fantasztikumot, hanem a morális összetevőket dolgozta ki. Dulle Griet című képén letagadhatatlan Bosch hatása, de más képein is találhatunk szó szerint értelmezett, a képi ábrázolás nyelvére lefordított szólásokat, közmondásokat. A későbbi korokban elhalványult az őt körülvevő megbecsülés, és mint a homályos metamorfózisok festőjét tartották számon. A 19. században Johann Joahim Wincklemann szerint Bosch kifejezésmódja nélkülöz minden eleganciát. A 20. század elején a tudatalatti tanulmányozásának kezdete és a szürrealisták megjelenése kellett, hogy újra felfedezzék a késő középkor egyik egyedülálló művészét. Anton Corbijn holland fotóművész az 1990-es évek elején Bosch figuráit felhasználva teremtette meg a Depeche Mode Songs of Faith and Devotion című albumának lenyűgöző képi világát. Legéndy Jácint Menny és pokol című versét ajánlotta Bosch emlékének (Legéndy Jácint: Központi Zóna – Balassi Kiadó, Budapest, 2006). ## Híres művei - Ecce Homo, 1475–1480, Frankfurt, Städelsches Kunstinstitut - Bűvész, 1475–1480, Saint-Germain-en-Laye, Musée Municipal - A tékozló fiú, 1475–1480, Madrid, Museo del Prado - A hét főbűn, 1480 körül, Madrid, Museo del Prado - Kőoperáció vagy A balgaság gyógyítása, 1475–1480, Madrid, Museo del Prado - A keresztet vivő Krisztus, Bécs 1480 körül, Bécs, Bécsi Szépművészeti Múzeum - Bolondok hajója, 1490–1500, Párizs, Louvre - Keresztrefeszítés, 1480–1485, Brüsszel, Musées Royaux des Beaux-Arts - Gyönyörök kertje, 1500 körül, Madrid, Museo del Prado - A szénásszekér, 1500–1502, Madrid, Museo del Pardo - Szent János Patmosz szigetén, 1504–1505, Berlin, Staatliche Museen - Szent Antal megkísértése, 1505–1506, Lisszabon, Museu Nacional de Arte Antiga, - Királyok imádása, 1510 körül Madrid, Museo del Prado - Töviskoronázás, –, London, National Gallery - Keresztvitel, –, Escorial, Monasterio de San Lorenzo, - Utolsó ítélet, –, Bécs, Akademie der bildenden Künste Wien - A lélek mennybe jutása, –, Velence, Palazzo Ducale ## Fordítás

II. Louis de Bourbon-Condé

II\. Louis de Bourbon-Condé, Enghien hercege (Párizs, 1621. szeptember 8. – Fontainebleau, 1686. december 11.); a Bourbon-ház Condé hercegi ágából származó francia arisztokrata, a királyi család tagja, királyi vérből való, trónöröklésre jogosult herceg (prince de sang royal), Enghien 4. hercege (duc d’Enghien), 1646-tól Condé 4. hercege (prince de Condé), továbbá Albret, Bourbonnais, Montmorency, Châteauroux, Bellegarde, Damville, Beaupréau és Fronsac hercege, 1684-től Charolais, Chemillé és Sancerre grófja, Franciaország pair-je, 1646-tól haláláig Berry kormányzója, 1647–1654 között királyi főháznagy (Grand maître de France), a Szentlélek-rend lovagja. A 17. század egyik legkiválóbb hadvezére, győzelmei nyomán szerzett mellékneve: a Nagy Condé (). Már egészen fiatalon, 1642-től a gyermek XIV. Lajos szolgálatában harcolt a harmincéves háborúban, az 1635–1659-es francia–spanyol háborúban. 1643-ban a rocroi-i ütközetben jelentős és nagy hatású vereséget mért a győzhetetlen hírű spanyol terciókra. A Fronde felkelés során Mazarin főminiszter ellen fordult. A lázadók vezéreként spanyol csapatok élén harcolt a francia királyi hatalom megszerzéséért. Távollétében halálra ítélték, birtokait elkobozták. Az 1659-es pireneusi békeszerződés után kegyelmet kapott, birtokait is visszakapta. XIV. Lajos szolgálatában királyi hadvezérként harcolt a devolúciós háborúban és a Hollandia elleni háborúban. Turenne marsall halála után rövid ideig az elzászi francia csapatok parancsnoka lett. Bőkezű művészetpártoló, mecénás. Rezidenciáját, a chantilly-i hercegi kastélyt (az Oise megyei Chantilly-ban) fényűző módon rendezte be, építette ki. ## Élete ### Származása Louis herceg 1621-ben született Párizsban. Édesapja II. Henri de Bourbon-Condé herceg (1588–1646) volt, Condé harmadik hercege, királyi fővadászmester (grand veneur et grand louvetier de France), a protestáns I. Henri de Bourbon-Condé herceg (1552–1588) és Charlotte-Catherine de la Trémoille hercegnő (1568–1629) fia. Édesanyja Charlotte Marguerite de Montmorency (1594–1650) volt, Châteaubriant és Derval bárókisasszonya, I. Henri de Montmorency herceg (1534–1614) és Antoinette de La Marck grófnő (1542–1591) leánya, a később felségárulásért kivégzett II. Henri de Montmorency herceg (1595–1632) nővére, a hírneves Anne de Montmorency connétable unokája. Szülei házasságából három testvér született: - Anne Geneviève de Bourbon (1619–1679), aki II. Henri d’Orléans-hoz, Longueville hercegéhez ment feleségül. - Louis de Bourbon, Enghien hercege (1621–1686), majd Condé hercege, aki Claire-Clémence de Maillé-Brézé márkinőt vette feleségül. - Armand de Bourbon, Conti hercege (1629–1666), királyi főlovászmester, aki Anne Marie Martinozzi grófkisasszonyt vette feleségül. ### Gyermekkora Louis – mint Condé hercegének (prince de Condé) legidősebb fia – születése pillanatától Enghien hercegének (duc d’Enghien) címét viselte. Apját a Monsieur le Prince, Louis-t a Monsieur le Duc megszólítás illette meg. Mivel XIII. Lajosnak hosszú időn át nem született gyermeke, ezért Enghien hercege, a Bourbon királyi család vér szerinti tagja, és potenciális trónörökös a Francia Királyság legmagasabb rangú méltóságai közé számított. Gyermekkorában igen magas színvonalú oktatásban volt része, humanisztikus szellemű műveltséget kapott. 1629-től a jezsuiták bourges-i Szűz Mária kollégiumában (Sainte-Marie de Bourges) tanult. Előmeneteléről latin nyelven írt leveleiben rendszeresen beszámolt édesapjának. Nővérét és öccsét anyjuk nevelte lakóhelyükön, a párizsi Hôtel de Condéban. Hat év tanulás után, 14 éves korában Louis elhagyta a jezsuita iskolát és katonai tudományoknak szentelte magát. Anyja, Charlotte Marguerite de Montmorency, Condé hercegnéje katolikus vallású, szigorú erkölcsű asszony volt. Távoltartotta magát XIII. Lajos király udvarának intrikáitól és kicsapongásaitól. Több magas méltóság, köztük Richelieu bíboros, főminiszter közeledését is visszautasította. Őt sem kedvelték az udvarnál. 1627-ben hiába próbált közbenjárni unokabátyjáért, Montmorency-Boutteville grófért, akit Richelieu párbajtilalma ellen vétségért marasztaltak el. 1632-ben anyjának egyetlen fiútestvére, Louis herceg nagybátyja, II. Henri de Montmorency herceg belekeveredett XIII. Lajos öccsének, Gaston orléans-i hercegnek (a Monsieur-nek) királyellenes összeesküvésébe. A castelnaudary-i csatavesztés után elfogták és halálra ítélték. Condé hercegné a királyi pár, a (kegyelmet kapott) Monsieur és egész udvar színe előtt porig megalázkodva könyörgött öccse életéért, de hiába, XIII. Lajos lefejeztette a Montmorency család utolsó férfi sarját. Birtokait, köztük a chantilly-i kastélyt a király elkobozta. Charlotte hercegné ezután rambouillet-i kastélyába húzódott vissza. ### Katonai pályájának kezdete 1638-ban, távolléte idején Henri herceg a fiára, Louis-ra, Enghien hercegére ruházta a Burgundi Hercegség kormányzását. A felelős megbízatás ellenére Enghien hercegének életét még 18 éves korában is apja – vagy az általa megbízott nevelő – részletekbe menően szabályozta. Még azt is megszabták, milyen öltözéket viseljen. 1640-ben Louis önkéntesként belépett a francia királyi hadseregbe. Még abban az évben átesett a tűzkeresztségen, dicséretesen helytállva Arras ostrománál. ### Házassága 1640 körül Louis apja, II. Henri herceg előnyös házastársat keresett fia részére. Választása az ekkor 12 éves Claire-Clémence de Maillé-Brézé márkinőre (1628–1694), Urbain de Maillé marsallnak, Brézé márkijának (1597–1650) és Nicole du Plessis-Richelieu-nek (1587–1635), Richelieus bíboros-főminiszter húgának leányára esett. Henri herceg úgy látta, a legfontosabb politikai vezető unokahúgával kötendő frigy fiának gyors karriert, családjának nagyobb hatalmat hoz, és erősítheti a Condék helyzetét a királyi udvarnál. Fia, Enghien hercege erősen vonakodott a kijelölt menyasszonytól. Ekkor már több szeretője is volt, de ebben az időben Marthe Poussard de Vigean bárókisasszonyt, François Poussard de Fors márkinak, Vigean bárójának, a királyi hálószoba főfelügyelőjének leányát akarta feleségül venni. Apjának akarata ellen azonban hiába tiltakozott. Az apa a család érdekében a Richelieu-családba való benősülést kívánta, amely segítheti saját politikai ambícióit, és a fiának remélt katonai karriert is. Az érdekházasság megköttetett. Claire-Clémence de Maillé gazdag családja hozományt adott a menyasszonnyal, az asszony bevitte a házasságba Ansac, Mouy, Cambronne, Plessis-Billebault, Galissonnière és Brézé uradalmait, ezek mind a Condé hercegi család vagyonát növelték. Enghien herceg és Maillé-Brézé márkinő esküvőjét 1641. február 11-én tartották meg a menyasszony anyai nagybátyjának, Richelieu bíborosnak párizsi palotájában, a Palais-Cardinal-ban (ma: Palais-Royal), XIII. Lajos király, Ausztriai Anna királyné és Gaston orléans-i herceg, a király öccsének jelenlétében. Rossz házasság volt, Louis herceg számos viszonya megkeserítette Claire-Clémence életét. A házasságból később három gyermek született, de csak a legidősebb fiú, Henri érte meg a felnőttkort: - Henri Jules de Bourbon (1643–1709), Enghien hercege, 1685-től Condé 5. hercege, aki Anna Henriette von Pfalz-Simmern palotagrófnőt (1648–1723) vette feleségül. - Louis de Bourbon, Bourbon hercege (1652–1653), kisgyermekkorban meghalt. - Ismeretlen nevű leány (Mademoiselle de Bourbon, 1657–1660), kisgyermekkorban meghalt. ### Családi tűzfészkek Richelieu főminiszter 1642. december 4-én elhunyt, utódjául Mazarin bíborost ajánlotta a királynak. A Richelieu hercegi család birtokát rokonai örökölték. Louis apja, Henri de Condé herceg bíróság előtt támadta meg a bíboros végrendeletét, saját menyének, Claire-Clémence de Maillé-Brézé-nek, Richelieu unokahúgának nevében. Jelentős vagyonrészt szerzett meg így saját családja részére. 1643\. május 24-én XIII. Lajos király is meghalt. Ausztriai Anna özvegy anyakirályné, a kinevezett régens kibékült Louis anyjával, Charlotte Marguerite de Montmorency hercegnővel, és neki ajándékozta a Montmorency-ház ősi kastélyát Chantilly-ben (Île-de-France tartományban), amelyet öccse, Henri de Montmorency kivégzése után koboztak el. A chantilly-i kastély és uradalom a Condé-ház birtokában maradt egészen 1830-ig, a család kihalásáig. Enghien hercegét sértette, hogy rangban alacsonyabb leányt kellett feleségül vennie. A bíboros és a király halála után, a rocroi-i győzelem révén szerzett saját tekintélyét latba vetve, 1643-ban megpróbálta érvényteleníttetni Claire-Clémence hercegnővel kötött érdekházasságát, hogy feleségül vehesse régi szeretőjét, Mademoiselle du Vigeant. Erőfeszítései sikertelenek voltak, házasságát később sem érvénytelenítették. Vigean kisasszonynak végül kolostorba kellett vonulnia, karmelita apáca lett (1647). ### A harmincéves háború hadvezére A nagy hatalmú Richelieu családba való beházasodás meghozta gyümölcsét. Az első kisebb parancsnoki megbízatások után XIII. Lajos király 1643 tavaszán – már Richelieu bíboros elhunyta után – Louis-t, Enghien hercegét kinevezte a flandriai francia hadsereg parancsnokává. Franciaország 1635 óta újra háborúban állt Spanyolországgal (mely 1659-ig tartott), miközben a Rajna-vidéken még folyt a Német-római Császárság elleni fő háború (a harmincéves háború) is. A kiváló francia hadvezérek 1640-ben elfoglalták Elzászt, bevettek fontos rajnai birodalmi erődöket, 1642-ben Turenne marsall (1611–1675) elfoglalta Roussillon tartományt. #### Rocroy (1643) Az 1643-ban a Dél-Németalföldön összevont spanyol királyi haderő, amely Don Francisco de Melo grófnak, Tor de Laguna márkijának, Spanyol-Németalföld kormányzójának parancsnoksága alatt állt, számszerű túlerőben volt Enghien herceg francia hadseregével szemben. A hadjáratot Don Francisco de Melo indította meg. Ostrom alá fogta a francia Rocroi (Rocroy) határerődítményt. A vár felmentésére Enghien hercege – katonai tanácsadóinak és idősebb tisztjeinek tanácsa ellenére – előrevonta erőit és megtámadta a spanyol hadsereget. 1643. május 19-én került sor a véres rocroi-i ütközetre, amelyben a létszámhátrányban lévő francia csapatok megsemmisítő vereséget mértek Melo gróf erőire, akinek ezután ki kellett vonnia maradék csapatait Franciaországból. A fontos győzelem egy csapásra híressé tette a fiatal, 21 éves Louis d’Enghien herceget. A rocroi-i csatát, amely a rettegett hírű – és a Rocroi-nál is keményen helytálló – spanyol terciók végleges vereségét hozta, a történészek ma is jelentős fordulópontnak tekintik. Spanyolország európai hegemóniája leáldozott, Franciaország stratégiai fölénybe került. Maga Enghien hercege a harcok befejezése után sietve szabadságolta magát, és Párizsba sietett, hogy győzelmes hadvezérként ünnepeltesse magát, és személyesen vihesse a diadal hírét a gyászoló özvegy anyakirálynénak (XIII. Lajos néhány nappal a csata előtt, május 14-én hunyt el). Először ütköztek ki Louis személyiségének meghatározó vonásai: végtelen hiúsága és kérkedésre való hajlama. #### Rajnai hadjárat (1644–45) A következő évben, 1644-ben Mazarin főminiszter (1602–1661) Enghien hercegét és Turenne vikomtot egy-egy hadsereg élén a rajnai frontra küldte. A két kiváló hadvezér egyesített erői májusban átkelt a Rajnán. Augusztus 3–9 között a freiburgi csatában vereséget mértek Franz von Mercy bajor tábornagynak (1590–1645), a Katolikus Liga főhadparancsnokának seregeire, és felmentették a császáriaktól ostromolt Freiburg im Breisgau városát. A császáriakat visszavonulásra késztették a Rajnától, fontos erődöket foglaltak el. 1645-ben ismét közösen vonultak Mercy ellen. Május 5-én a mergentheimi csatában – melyet herbsthauseni vagy marienthali csatának is neveznek – Mercy vereséget mért rájuk, de augusztus 3-án a véres alerheimi csatában (Nördlingen mellett) megfordult a kocka, a franciák nagy vereséget mértek a császári és bajor csapatokra. A főhadparancsnok Enghien hercege volt, a balszárnyat Turenne vezette, a jobbszárnyat Gramont tábornagy. A csatában Mercy tábornagy elesett, Condé hercege súlyosan megsebesült. A nagy harctéri győzelem (amelyet „második nördlingeni csatának” is neveztek) a győztes francia csapatok soraiban is komoly veszteségeket okozott, emiatt a fővezér hadvezetési stílusát erősen hibáztatták. Mazarin is kritikával illette a kevély herceget. #### Dunkerque (1646) 1646-ban Louis apja, II. Henri herceg elhunyt. Enghien hercege örökölte Condé hercegének címét (negyedikként e sorban), ettől kezdve a Monsieur le Prince megszólítás illette meg. Megörökölte hercegi családjának összes birtokát és hatalmas vagyonát. Louis, Condé hercege Franciaország leghatalmasabb főnemesévé vált. Származása révén a királyi család tagja volt, a királyi vérből való hercegek közül a legidősebb (premier prince de sang). Katonai győzelmei nyomán egyre többen rajongtak érte, támogatónak és híveinek száma nőttön nőtt. Louis, Condé hercege elfoglalta apja helyét a királyi tanácsban (conseil d’état), ezzel módja nyílt az állami politika közvetlen befolyásolására is. Még ugyanebben az évben, 1646. szeptember 7. és október 11. között Condé hercege – a holland hadiflotta támogatásával – egy hónapon át tartó ostrommal bevette Dunkerque erődített városát, a németalföldi spanyol hatalom egyik legfontosabb haditengeri támaszpontját. A briliánsan megtervezett és megvalósított hadművelet egész Európában elismerést hozott a „Nagy Condé”nak. #### Katalónia (1647) Sikerei és növekvő népszerűsége veszélyessé tette őt Mazarin bíboros szemében. A belpolitikai helyzet ingatag volt: Richelieu bíboros 1642-ben, XIII. Lajos 1643-ban elhunyt, XIV. Lajos még csak ötéves volt. Anyját, Ausztriai Anna anyakirálynét, aki a régensi méltóságot viselte, Mazarin tartotta befolyása alatt. Az udvarban sokan gyűlölték az olasz születésű bíborost és politikáját. Ha a gyermekkirály meghal, harc törhet ki a trónért az Orléans-i és a Condé-ág hívei között. A királyi vérből való hercegek, születésük jogán több beleszólást követeltek az államügyekbe, Condé hercegével az élen. Mazarin megpróbálta távol tartani a Condét királyi udvartól. 1646-ban megbízta őt a katalóniai francia haderők főparancsnokságával. Condé hadserege 1647. május 12-én ostrom alá vette Lérida () városát, ahol La Mothe-Houdancourt marsall csapatai már két korábbi alkalommal, 1642-ben és 1646-ban is kudarcot vallottak. Lérida harmadik ostroma hat héten át tartott, és szintén sikertelennek bizonyult. 1647. június 17-én Condé hadserege visszavonult Lérida alól. Ez volt első veresége. A sikereire büszke hadvezér ezután elhagyta a katalóniai frontot, és kereken megtagadta, hogy kudarcának színhelyén szolgáljon tovább. Mazarin ekkor egy expedíciós hadjárat vezetését kínálta fel neki, a Nápolyi Királyságban folyó spanyolellenes felkelés támogatására. A francia beavatkozás sikere Condé hercegét Nápoly királyává tehette volna, tartósan távol tartva őt Versailles-tól. A magasabbra vágyó Condé azonban visszautasította a bizonytalan kimenetelű vállalkozást. #### Lens (1648) 1648-ban ismét a flandriai francia hadsereg főparancsnokságát kapta meg, és hadjáratot vezetett Spanyol-Németalföldre. Habsburg Lipót Vilmos főherceg spanyol és birodalmi csapatai augusztus 17-én elfoglalták az Artois-i grófságbeli Lens városát. Condé hadserege a város visszafoglalására indult. 1648. augusztus 20-án a várostól nyugatra fekvő síkságon, Grenay és Liévin között került sor a lensi csatára. A franciák számszerű hátrányban voltak a Habsburg-hadsereggel szemben, Condé ezért visszavonulást színlelt. A főherceg lovasrohamot indított, de Condé lovassága ellentámadásba ment, szétverte és elűzte a spanyol lovasságot. A francia királyi gárda (Gardes-Françaises) megütközött a spanyol gyalogsággal és meghátrált, de az üldözésből visszatérő francia lovasság megfordította az ütközetet. A mészárlásban 3000 spanyol elpusztult, 5000-en foglyul estek. A németalföldi spanyol haderő szinte teljesen felőrlődött, maradékát a francia–holland csapatok körülzárták. A lensi ütközet jelentősége az 1643-as rocroi-i csatáéhoz volt mérhető. A győzelem megerősítette Franciaország pozíciót a münsteri béketárgyalásokon. Két hónappal később, október 24-én megkötötték az utolsó vesztfáliai békeszerződést, lezárva a harmincéves háborút. Franciaország és a Birodalom háborúja véget ért, de a francia–spanyol háború tovább folyt. ### A Fronde felkelés vezére #### Harcban a királyért (1648–49) A Mazarin bíboros által kivetett adók miatt a jómódú – de a királyi adókat fizetni nem kívánó – városi polgári hatalmi csoportok 1648-ban lázadást robbantottak ki, amely Fronde (parittya) néven híresült el. A felkelés első szakaszában, az ún. „parlamenti Fronde” időszakában (1648–49 között) Condé hercege a királyi hatalom oldalára állt, szilárdan támogatta Mazarin főminisztert és Ausztriai Anna özvegy anyakirálynét, Franciaország régensét. A rendelkezésére álló gyenge katonai erővel briliáns módon manőverezve számos kisebb összeütközésből győztesen került ki, nagy pusztítást okozva. A Párizst fenyegető élelmiszerhiány megegyezésre szorította a parlament híveit is, és 1649. március 20-án sikerült megkötni a rueil-i békemegállapodást a királyi hatalom ellenfelei és a királyt képviselő Mazarin között. Condé hercege Franciaország legnagyobb befolyással rendelkező személyiségévé, a főnemesség vezérévé, fenyegető hatalmi tényezővé nőtt. Családja hihetetlen vagyonnal bírt, Franciaország hatalmas területeit Condé hercege és közvetlen rokonai birtokolták. Louis öccse, Armand, Conti hercege Champagne ura volt. Sógora, Longueville hercege Normandia fölött rendelkezett. Maga Louis, Condé hercege uralta Burgundiát, Berryt, Lotaringia több grófságát és még számos kisebb-nagyobb birtokot. Nélkülözhetetlenségének tudatában Condé egyre gőgösebb és önhittebb lett, az udvar tagjaival lenézően és sértő módon viselkedett. Magát Mazarin bíborost, legfőbb vetélytársát többször nyilvánosan megsértette, tettleges inzultusokra is vetemedett, végül a Mazarin-ellenes „frondőr”-ök felé fordult, hogy élükre állva megbuktassa a főminisztert. 1650\. január 18-án Mazarin – megszerezve az anyakirályné hozzájárulását – letartóztatta Louis de Condét, öccsével, Armand-nal, Conti hercegével és sógorával, Longueville hercegével együtt. Mindhármukat a vincennes-i erődbe záratta. Condé több elvbarátjának, köztük Turenne vikomtnak és öccsének, Bouillon hercegének sikerült megszökniük és külföldre (Spanyol-Németalföldre) menekülniük. #### Harcban a király ellen (1651–58) A királyi vérből való hercegek bebörtönzésének hírére komoly nyugtalanság tört ki, kiszabadításuk érdekében a család nőtagjai mozgósították a herceg szövetségeseit. Louis özvegy anyja, Charlotte Marguerite hercegné, a párizsi parlamenttől kérte, alkalmazzák fiára az újonnan meghozott letartóztatási törvényt, amely szerint senkit sem lehet ítélet nélkül börtönben tartani. Louis nővére, Anne Geneviève, Longueville hercegnéje, a spanyol királyi udvarral kezdett tárgyalásokat. Felesége, Claire-Clémence, az ifjabb Condé hercegné, akit hűtlen férje számos alkalommal megcsalt, megalázott, és az udvartól távol, elszigeteltségben tartott, mégis lojális maradt férjéhez. Hadsereget gyűjtött, ennek élén Bordeaux-ba vonult. A város parlamentjét megnyerte Condé herceg ügyének. Kitört a Fronde második szakasza, a főnemesi felkelés (Fronde des Princes, 1650–53). Condé fegyvertársa, Turenne vikomt 1650-ben a Spanyol-Németalföld felől spanyol segédcsapatokkal betört Pikárdiába, több várost elfoglalt, de december 15-én korábbi parancsnoka, César du Plessis marsall visszaszorította. 1651\. február 7-én Mazarin elmenekült ellenségei elől, a hercegek 13 hónapnyi fogság után kiszabadultak. Condé a felkelés élére állt. Tárgyalásba kezdett Franciaország ellenségeivel, IV. Fülöp spanyol királlyal és Oliver Cromwellel, Anglia Lord Protectorával. Csapatokat szerelt fel, és unokafivére, XIV. Lajos megdöntésére indult. Fellángolt a belháború. XIV. Lajos a királyi hadak fővezérségét ígérte a „frondőr” Turenne-nek, akit sikeresen meg is nyert magának. Turenne átállt a király táborába, és főparancsnokként a lázadó hercegek ellen fordult. A két tehetséges hadvezér először 1652 tavaszán, Burgundiában ütközött meg. Condé hercege és szövetségesei, La Rochefoucauld hercege, Nemours hercege és François de Vendôme, Beaufort hercege – ez utóbbi a Gaston orléans-i herceg, a király nagybátyja által küldött csapatok élén – Párizs környékén, Bléneau falunál szétszórva álló királyi csapatok ellen vonultak. 1652. április 7-én a bléneau-i csata során Condé túlerőben lévő csapatainak első támadása zavart okozott. Katonái majdnem elfogták a harctéren jelen lévő XIV. Lajost. Turenne nagy kockázatot vállalva, gyenge csapataival heves ellentámadást indított, Condé csapatai Étampes-ba hátráltak, és elsáncolták magukat. Condé elhagyta bekerített csapatait, és Párizsba vonult vissza, a lezajlott csatát saját győzelmeként hirdetve. (A 19. században Napóleon elemezte Condé hadjáratait, és Emlékirataiban mindkét tábornok hibáit bírálta. Úgy ítélte, Condé hercege túlerőben lévő csapataival kierőszakolhatta volna a győzelmet. Turenne viszont aránytalanul nagy kockázatot vállalt, amikor támadást intézett a győzelmes támadásban lévő, nála erősebb hadsereg ellen. 1652\. július 2-án Párizs keleti határában, Faubourg Saint-Antoine-ban Condé spanyol hadserege megütközött Turenne királyi hadaival, és súlyos vereséget szenvedett. A Párizs felé menekülő Louis-t majdnem elfogták, de ifjú unokanővére, Anne Marie Louise d’Orléans, Montpensier hercegnője (1627–1693), a „Grande Mademoiselle” – Gaston orléans-i herceg leánya – a Bastille ágyúiból tüzet vezényelt a Condét üldöző királyi csapatokra, Louis így biztonságban elérhette a városkaput. 1652. október 21-én Turenne csapatai visszafoglalták Párizst. Condé felkelői és a spanyol csapatok Flandriába szorultak vissza. 1652 végére a Fronde vereséget szenvedett, a hercegek meghódoltak XIV. Lajosnak. 1653\. március 27-én Louis de Condé herceget távollétében fejvesztés általi halálra ítélték, felségárulás és lázadás vádjával. A 15 éves király megfosztotta őt minden címétől, birtokait a korona javára elkobozta. (Segítőjét, Anne-Marie d’Orléans-t, Montpensier hercegnőjét XIV. Lajos több évre Burgundiába száműzte). ### Spanyol szolgálatban (1653–59) Louis de Bourbon, megfosztva hercegi címeitől, Spanyolországba menekült, és IV. Fülöp spanyol királynak ajánlotta fel hadvezéri szolgálatait az ekkor javában zajló spanyol–francia háborúban. Spanyol csapatai élén a Spanyol-Németalföld felől többször is betört Franciaországba, és megütközött a Turenne vezette francia királyi csapatokkal. 1654. augusztus 25-én az arrasi csatában Condé herceg és Lipót Vilmos főherceg csapatai súlyos vereséget szenvedtek a francia király és marsalljai, Turenne, La Ferté és Fabert hadseregeitől, fel kellett hagyniuk Arras ostromával. Ez volt a 16 éves XIV. Lajos első saját katonai győzelme uralkodóként. Condé herceg csak gyors visszavonulás elrendelésével tudta elkerülni saját seregeinek és szövetségeseinek teljes felmorzsolódását. 1656. július 16-án Hainaut-i grófságban, a valenciennes-i csatában viszont revansot vett régi vetélytársán. Don Juan de Austria és Condé herceg váratlanul betört a Valenciennes-t ostromló franciák védősáncaiba, a circumvallatióba. Turenne csak nagy veszteségek árán tudta kimenekíteni saját csapatait. Ebben a háborúban Condé hercege – és a flandriai spanyol haderő – döntő vereségét 1658. június 14-én Dunkerque mellett a „dűnék csatájában” szenvedte el. Turenne marsall hadserege, angol és holland csapatoktól támogatva nagy győzelmet ért el. Június 23-án a francia csapatok bevették Dunkerque-et, amelyet XIV. Lajos még aznap átadott az angoloknak, a katonai támogatás fejében. A spanyolok további komolyabb hadműveletre már nem voltak képesek. 1659-ben IV. Fülöp és XIV. Lajos megkötötték a pireneusi békeszerződést, amelynek legfontosabb feltételeit Mazarin bíboros a győzelmes nagyhatalom helyzetéből diktálhatta. ### XIV. Lajos szolgálatában #### A király kegyelme A pireneusi békeszerződés lezárta a spanyol háborút. Őfelsége XIV. Lajos, Franciaország királya kegyesen megbocsátotta eltévelyedett unokafivérének lázadását. Louis de Bourbon, Condé hercege amnesztiát kapott. A király kegyelmét Aix-en-Provence-ban hirdették ki, röviddel XIV. Lajos és Mária Terézia spanyol infánsnő esküvője előtt. A Nagy Condé belátta, hogy pártütésének bealkonyult. 1660-ban feleségével együtt visszatért Franciaországba, és meghódolt XIV. Lajosnak. Visszakapta birtokait, de az uralkodó egyelőre nem tartott igényt szolgálataira. A következő néhány békés évet Condé értékes műgyűjteményének gyarapításával töltötte. Mecénásként művészeket és irodalmárokat támogatott. A chantilly-i kastélyban nagy irodalmi szalont tartott. Racine, Boileau, La Fontaine rendszeres vendégei és szereplői voltak. Védőszárnya alá vette Molière-t is. Chantilly-ben többször előadták a király által betiltott Tartuffe-öt, a herceg vendégeinek mulattatására. 1666-ban meghalt Louis öccse, Armand, Conti hercege. Fiait, Louis Armand-t (1661–1685) és François Louis-t (1664–1709) Condé herceg udvarába vette, és gondoskodott neveltetésükről. Condé hercegét, a király rokonát egész életében nyomasztotta, hogy alacsonyabb rangú nőhöz kényszerítették. Elhanyagolt felesége, Claire-Clémence 1671-ben házasságtörő viszonyt folytatott egy apróddal, de az affér kitudódott, botrány keletkezett. Condé hercege – feledve feleségének a Fronde idején az ő kiszabadítására tett bátor erőfeszítéseit – száműzetésbe küldte az asszonyt, akinek élete végéig, 1694-ig a châteauroux-i Raoul várkastélyban kellett élnie. (Később, a királyhoz írt utolsó levelében a megbocsátani nem tudó, könyörtelen Condé arra kérte XIV. Lajost, hogy özvegyét az ő elhunyta után se engedje visszatérni Chantilly-be). 1660–1667 között Condé nem fejtett ki politikai tevékenységet, eltekintve néhány konkrét akciótól. Részt vett XIV. Lajos tárgyalásain, amelyeket a franciabarát lengyel rendekkel folytatott a lengyel trónöröklésről. Uralkodójelöltként felmerült előbb Condé herceg fia, Henri Jules, Enghien hercege, majd maga Louis de Condé herceg személye. 1667-ben azonban Sobieski János nagyhetman a podhajcy csatában győzelmet aratott a kozákok és törökök felett, főhadparancsnokká emelkedett, helyzete megerősödött. A fordulatos intrikákkal átszőtt tárgyalások egészen 1673-ig, Korybut Mihály király elhunytáig tartottak. Ekkor XIV. Lajos megtiltotta a további egyezkedést, és 1674 májusában Sobieski Jánost segítette a lengyel királyi trónra, III. János néven. Ezekben az években Condé hercege még egy említésre méltó ügyben szerepelt: 1661-ben a király elrendelte a kegyvesztett Nicolas Fouquet pénzügyminiszter (1615–1680) letartóztatását. Condé 1664-ben többször személyesen közbenjárt a királynál az elítélt érdekében, de eredménytelenül. Az exminiszter börtönben halt meg. #### A devolúciós háború hadvezére (1667–68) 1667-ben, a devolúciós háború első évében Louis de Condé herceg, Berry tartomány kormányzója kilépett az elszigeteltségből. Louvois márkinak, a hadügyminiszternek felvázolta a Franche-Comté elfoglalására irányuló haditervét. A király jóváhagyta a tervet. 1667. december 8-án, miután Turenne marsall sikeres hadjáratban elfoglalta a spanyolok kezén lévő Flandriát, a király Louis hercegre bízta a Champagne-ban állomásozó francia hadsereg vezetését. Hosszú idő után Condé hercege ismét egy oldalon harcolt régi bajtársával, majd Fronde-béli ellenfelével, Turenne-nel. A Nagy Condé nem okozott csalódást uralkodójának. 1668. február 4-én megindult hadseregével a Jura felé. Már február 7-én bevette a Szabad Grófsághoz tartozó Besançon szabad birodalmi várost. Egyik hadteste, Montmorency-Luxembourg herceg vezetésével ugyanezen a napon elfoglalta Salins-les-Bains-t. Február 14-én, alig 4 napos ostrom után Condé hadai bevették Dole erődítményét. Február 19-én elesett Gray erődje. Condé csapatai február végére az egész Franche-Comtét elfoglalták. Az egész hadművelet mindössze 17 napig tartott, Condé támadó stratégiájának sikerét a merészen kitervelt hadműveleteik gyors és meglepetésszerű végrehajtása biztosította. #### A Vatel-eset 1671\. április 21-én a „Nagy Condé” chantilly-i kastélyában látta vendégül a királyt, népes udvari kíséretével együtt. A herceg hadvezéri kinevezést (és busás jövedelmet) remélt a készülő francia–holland háborúban. Létfontosságú volt az uralkodó teljes megelégedettsége, ezért Condé három napon át tartó, fényűző ünnepségsorozatot szervezett, fogadásokkal, lakomákkal, tűzijátékkal, színpadi előadásokkal. A vendégsereg ellátása és szórakoztatása emésztett fel. A teljes előkészítést és szervezését Condé hercegének háznagya (maître d’hôtel), egyben ceremóniamestere és konyhafőnöke, François Vatel (1631–1671) végezte, korának egyik leghíresebb mesterszakácsa, aki korábban Nicolas Fouquet háznagya volt a Vaux-le-Vicomte kastélyban, Maincyben. A krónikák szerint az ünnepségek rendben zajlottak 1671. április 24-ig, amikor a megrendelt friss halszállítmány nem érkezett meg időben, az emiatt kétségbeesett Vatel öngyilkosságot követett el (szó szerint a kardjába dőlt). A tragédia megrázta a korabeli társadalmat. Madame de Sévigné levelében tisztelettel írt az elvárásoknak minden áron becsülettel megfelelni akaró háznagyról. #### A francia–holland háború hadvezére (1672–75) A francia–holland háború idején 1672–1675 között Condé hercegét a király a Flandriában álló francia csapatok parancsnokává nevezte ki. Hadműveletei nyomán XIV. Lajos megszerezte a Spanyol-Németalföld több területét. 1672. június 12-én Tolhuis-nél, a Rajnán történő erőszakos átkelés irányítása közben Condé súlyosan megsebesült. Felépüléséig kiesett a hadvezetésből, Elzász kormányzását irányította. 1674-ben a két nagy hadvezér, Condé és Turenne ismét együtt harcolt. Turenne marsall Philippsburgnál átkelt a Rajnán, a sinsheimi csatában szétverte IV. Lotaringiai Károly (1604–1675) csapatait, majd végigpusztította az egész Pfalzi Őrgrófságot. Eközben Louis, Condé hercege északon, a Hainaut-i grófságban nyomult előre, 1674. augusztus 11-én a seneffe-i csatában megtámadta a négyes szövetség III. (Orániai) Vilmos által vezetett hadseregét, amely birodalmi, spanyol és holland csapatokból állt és Párizs felé nyomult. Condé lovassági és gyalogsági támadást intézett a vonuló ellenség utóvédje ellen. Egész napon át tartó, éjszakába nyúló véres ütközet alakult ki, amelyben a császáriak hiába igyekeztek leválni az őket támadó franciákról, Condé viszont azt remélte, szétverheti a visszaforduló főerőt. A kíméletlen küzdelem során maga Condé élete is veszélyben forgott, három lovat lőttek ki alóla. Egy alkalommal fia, Henri Jules, Enghien hercege mentette meg apja életét. A két szemben álló hadvezér, francia és holland katona elvesztése után, kockázatosnak találva az ismeretlen erejű ellenséggel való másnapi megütközést, éjszaka visszavonult hadseregeivel. Condénak nem sikerült a túlerőben lévő ellenséget bekeríteni, Orániai Vilmosnak viszont le kellett tennie a főváros elfoglalásáról. A csata lényegében eldöntetlenül végződött, de mindkét fél magát hirdette győztesnek, mindkét fővárosban Te Deumot ünnepeltek. A sikeres hadjárat után XIV. Lajos a versailles-i kastélyban, teljes udvartartásának jelenlétében, ünnepélyesen fogadta a „Nagy Condét.” Az 53 éves Louis herceget ekkor már hosszabb idő óta súlyos köszvény kínozta. A hadjárat viszontagságai is megviselték, a fájdalmaktól alig tudott járni. XIV. Lajos a kastély nagy fogadócsarnokában, a Nagykövetek díszlépcsőjének tetején várta unokafivérét, aki csak nagyon lassan tudott felkapaszkodni a lépcsőkön, megváratva uralkodóját. Condé szabadkozott gyengeségéért, de a király így méltatta őt: „Kedves kuzinom, aki ennyi babért hordoz, nehezen lép.” () 1675\. július 27-én Condé vezértársa, Turenne marsall a badeni Sasbach mellett vívott csatában halálos sebet kapott. Turenne halála után a XIV. Lajos király a „Nagy Condét” nevezte ki a németországi (elzászi) francia csapatok főparancsnokává. Utolsó hadjárata során, addigi szokásától eltérően óvatosan és módszeresen vezette hadait, így is eredményesen szorította vissza Montecuccoli csapatait a Rajnától. Sikeres hadműveletei révén Elzász szilárdan francia kézen maradt. ### A visszavonult nagyúr (1675–86) A hadjárat végeztével, 1675-ben Condé hercege, akit az utóbbi évek viszontagságai kimerítettek, és súlyosbodó köszvénye gyötörte, Chantilly-be vonult vissza. Egy évtizeden át békésen élt kastélyában, műgyűjteményét gazdagította, művészeket pártolt és irodalmi előadásokat hallgatott. Életének utolsó két évében erőteljesen a vallás felé fordult. 1684-ben belépett a Megszentelt Szentség nevű titkos társaságba (Compagnie du Saint-Sacrement). Mivel Louis herceget egész addigi életében szabadgondolkodóként ismerték, ezt a változást a kíméletlen tollú Voltaire az előrehaladott szenilitás jeleként írta le. Az idős Condé herceg lelkigyakorlatokba merült, gyakran kereste neves egyházi személyek, így Louis Bourdaloue jezsuita atya (1632–1704), Pierre Nicole teológus, janzenista filozófus (1625–1695) és Jacques-Bénigne Bossuet hitszónok (1627–1704) társaságát. Egyetlen élő fiúunokájának, III. Louis-nak, Bourbon hercegének (1668–1710) tanítását 1684-ben Jean de La Bruyère író-filozófusra bízta. A Nagy Condé unokája, III. Louis, Bourbon hercege 1685-ben feleségül vette Louise-Françoise de Bourbon-t (1673–1743), Nantes kisasszonyát, XIV. Lajos és Madame de Montespan legidősebb leányát. 1686-ban a Fontainebleau-ban időző Louise Françoise hercegné megbetegedett himlőben. A Nagy Condé herceg odautazott, hogy személyesen ápolhassa unokájának 13 éves feleségét. A gondos nagyapós odaköltözött a nagybeteg mellé, és maga segített neki étkezni. Amikor az aggódó XIV. Lajos Fontainebleau-ba érkezett, hogy beteg leányát meglátogassa, Condé hercege erővel tartotta vissza uralkodóját, nehogy a fertőző beteg közelébe jusson és maga is elkapja a ragályt. Louise Françoise felgyógyult, és később tíz gyermeket szült a Nagy Condé unokájának. Maga az idős Louis herceg azonban megbetegedett. Úgy mondják, az unokamenye iránti aggódás ásta alá egészségét. 1686\. december 11-én a fontainebleau-i kastélyban elhunyt. Halálos ágyánál Bourdaloue és Bossuet is jelen volt, utóbbi elégiát írt a herceg halálára. XIV. Lajos, értesülve a Nagy Condé haláláról, azt mondta: „királyságom legnagyobb férfiúját veszítettem el.” 1687. március 2-án a párizsi Notre Dame-székesegyházban Bossuet gyászmisén emlékezett meg az elhunytról. Franciaország egyik legnagyobb hadvezérét a burgundiai Vallery-ben, a Canterburyi Szent Tamásnak szentelt plébániatemplomban temették el, amelyet még apja, II. Henri herceg építtetett át erre a célra, 1614 körül. A templom a Condé hercegi család temetkezőhelyévé vált. ### Események halála után Châteauroux-i számkivetésben élő özvegyének,Claire-Clémence de Maillé-Brézé-nek a herceg halála sem hozott szabadulást. Fia, Henri Jules herceg, aki örökölte apjának könyörtelen természetét, habozás nélkül követte apjának végakaratát, és megerősítette saját édesanyjának örökös száműzetését. 1694-ben bekövetkezett haláláig az asszony gyakorlatilag várfogságban élt. Rabságának helyén temették el, a châteauroux-i várban, a Szent Márton-templomban. Fia, Henri Jules és elsőszülött fiúunokája, III. Louis de Bourbon-Condé kevés említésre méltó nyomot hagytak a történelemben. Anyjuktól, Claire-Clémence-tól szellemi terheltséget örököltek, életük folyamán mindkettőjükről az elmebaj különféle tüneteit jegyezték fel. A francia forradalom során, 1794. március 30-án a Közjóléti Bizottság rendeletére a vallery-i templomban nyugvó hercegi koporsókat kiemelték, meggyalázták, a holttesteket – köztük a Nagy Condét is – a helyi köztemető egyik közös sírgödrébe hányták, Jambon polgármester és Bonnivet prokurátor jelenlétében. ### A chantilly-i kastély sorsa 1789-ben, a Bastille elfoglalása utáni napokban a Condé-család elmenekült az országból. A chantilly-i kastélyt 1792-ben, mint „emigráns-vagyont”, a kormány elkobozta. Kifosztották, börtönné alakították. A tönkretett épületeket elárverezték. 1799-ben a kastélyt – az istállók kivételével – lebontották, építőanyagát értékesítették. 1830-ban, a Condé-család kihalása után az uradalmat az Orléans-házból való I. Lajos Fülöp király örökölte. Egyik fia, Henri d’Orléans, Aumale hercege évtizedes munkával gyűjtötte az egykori Condé-vagyon szétszóródott műtárgyait, és intézkedett a kastély újjáépítéséről. Mária Karolina Auguszta nápoly–szicíliai királyi hercegnőt vette feleségül, de fiai gyermektelenek maradtak. 1886-ban a páratlan vagyont a Condé-alapítványba helyezte. 1897-ben Aumale hercege elhunyt, az alapítvány kezelési jogát végrendeletileg a Francia Tudományos és Művészeti Akadémiára (Institut de France) ruházta. Az újjáépített kastélyban ma a gazdag Condé Múzeum működik. Az eredeti formájukban fennmaradt istállók körüli parkban lovasiskola, lóversenypálya üzemel. ## A „Nagy Condé” emlékezete - XIV\. Lajos a versailles-i kastélyban szobrot állíttatott nagy hadvezérének emlékére (Galerie de Pierre Basse). - A chantilly-i hercegi kastély ma a Condé-ház múzeuma (Musée Condé). Itt több szobra is megtalálható. - A párizsi Katonai Főiskola (École Militaire) épületében egész alakos szobra áll, Barthélemy Caniez (1854–1910) műve. - A montmorency-i Szent Márton-káptalantemplomban (Val-d’Oise megye) 19. századi ólomüveg-ablakokon örökítették meg a katolikus hadvezér alakját. - Egy érdekesség: Nagy Frigyes porosz király, maga is katona, nagyon tisztelte hadvezér-elődjét. Emlékezetére saját kedvenc lovát, egy almásderes trakehnenit Condénak nevezett el. ## Alakja szépirodalomban, játékfilmben - Roger Planchon 1993-as játékfilmje, a XIV. Lajos gyermekkora (Louis, enfant roi) az 1640–50-es évek hatalmi harcait és a Fronde eseményeit mutatja be. Főszereplők: Carmen Maura (Ausztriai Anna), Maxime Mansion (XIV. Lajos), Paolo Graziosi (Mazarin), Serge Dupire (Condé, még Enghien hercegeként). - Roland Joffé 2000-ben bemutatott, Vatel című romantikus játékfilmje François Vatel tragédiáját dolgozza fel. Főszereplők: Gérard Depardieu (Vatel), Uma Thurman (Anne de Montausier), Tim Roth (Lauzun), Julian Glover (Condé), Julian Sands (XIV. Lajos).'' A film díszletezését 2001-ben Oscar-díjra jelölték. ## Kapcsolódó irodalom Magyar nyelven Francia nyelven Német nyelven Angol nyelven

Miskolci 10. honvéd gyalogezred

A 10. honvéd gyalogezred Miskolc híres, szinte legendás háziezrede volt. Magja már 1869-ben létrejött, majd 1890-ben, az egri és a sátoraljaújhelyi zászlóaljakkal való összevonással teljesedett ki az ezred. A katonákat a környező vármegyékből regrutálták. A háziezred jellegnek megfelelően szoros kapcsolatot ápoltak Miskolc városával, annak vezetésével és a civilekkel. A tábori ezred mellett a háborús időben létrehoztak egy népfelkelő ezredet is, amelynek – elvileg – nem kellett harci tevékenységet végeznie. A 10-es honvédek bázishelye a Serház (illetve a tiszteletükre később átnevezett Tizeshonvéd) utcán álló József laktanya volt. Az épületben ma a Herman Ottó Gimnázium helyezkedik el. Az ezred részt vett az első világháborúban, és először 1914 augusztusában, Galíciában vetették be őket – a népfelkelő ezredet is. A kezdeti nehézségek után megjöttek a győzelmek és a sikerek is. A sereg harcait élénk figyelemmel kísérő Miskolc elismeréssel üdvözölte a honvédeket, és időről időre „szeretetvonatot” küldött a frontra. 1915 májusában a 10-esek részt vettek a híres gorlicei áttörésben, majd 600 kilométert haladva Breszt-Litovszkig nyomultak. 1916 augusztusa és 1918 márciusa között már a román fronton harcoltak, és kiemelkedő sikerként elfoglalták a stratégiai fontosságú Magyaros-tetőt. Az ezred saját – a hátországban is igen népszerű – tábori újságot hozott létre 10-es Honvéd címmel, amelyben az aktuális történéseken, híreken kívül tréfás cikkeket és rajzokat tettek közzé. 1918 őszén az olasz frontra kerültek, a Piave folyó környékén harcoltak. A Monarchia összeomlása, illetve a békekötés után az ezred fogságba esett, és amikor egy év után hazatértek, az ezred már megszűnt, a magyar hadsereget átszervezték. A 10-es honvédek emlékét az ezred volt tisztjei kezdték ápolni. 1922-től ezrednapokat rendeztek, szobrot állíttattak a Rudolf laktanya előtt, emléktáblát avattak a József laktanya falán, az ezredről emlékkönyvet jelentettek meg. A második világháború után a hagyományápolás gyakorlatilag megszűnt (az emléktábla eltűnt, a szobrot a Hősök temetőjébe helyezték át), csak az ezredforduló körül éledt fel újra. A szobrot egykori laktanyájuk közelében állították fel, új emléktáblát készítettek, hagyományőrző egyesület jött létre – a 10-es honvédek emlékét újra ápolják a városban. ## Megalakulása Az osztrák–magyar kiegyezés utáni időszakban az Osztrák–Magyar Monarchia fegyveres erejében (hivatalosanː Bewaffnete Macht) a közös hadsereg (Gemeinsame Armee – a császári és királyi csapatok) mellett megjelent a Magyar Királyi Honvédség (k.u. Landwehr) Ausztriában a k.k. Landwehr. A magyar honvédség vezényleti nyelve magyar volt, és kissé eltérő volt az egyenruhájuk is, mint a közös csapatoké, ugyanakkor a közös hadseregben a magyar kiegészítésű gyalogezredek szintén saját, magyar egyenruhát (Ungarische Uniform) viseltek. A honvédség megszervezése 1869-ben kezdődött gyalogos- és huszár-, később tüzéregységek felállításával. Miskolcon 1869. október 30-án alakult meg a honvéd zászlóalj, amelyből az egri és a sátoraljaújhelyi zászlóaljakkal való összevonással jött létre 1890-ben a 10. honvéd gyalogezred. Az ezred katonái Borsod, Heves és Zemplén vármegyéből kerültek ki, így Miskolc mindig őket tekintette háziezredének. A háziezred és az ezredtulajdonosi cím eredete még arra az időre nyúlik vissza, amikor a nemesek, főrendek a saját költségükön állítottak ezredeket, amelyeket a Habsburg uralkodó rendelkezésére bocsátottak, ezek gazdájuk nevét viselték, saját zászló alatt harcoltak, idővel, a 18. század elejére ezen ezredek teljesen az uralkodó fennhatósága alá kerültek, de az ezredtulajdonosok sokáig megtartották bizonyos előjogaikat. 1715 után a Habsburg-ház tagjai is kaptak alakulatokat, akik ezredesi rendfokozattal viselhették az egység egyenruháját, de parancsnoklási joguk nem volt. Az ilyen ezredtulajdonosi címek gyakran ajándékozási aktusok voltak, például Ferenc József 1888. október 1-jén Eduárd walesi herceget is megajándékozta egy miskolci, a császári és királyi 12. huszárezreddel (k.u.k. Husarenregiment Nr. 12). Az ugyancsak részben Miskolcon állomásozó császári és királyi 65. Lajos Viktor főherceg gyalogezred (k.u.k. Infanterieregiment Erzherzog Ludwig Viktor Nr. 65) – bár ők is miskolci háziezrednek tartották magukat (pedig jellemzően nem a környékbeli megyékből verbuválódtak) – Lajos Viktor, Ferenc József legifjabb öccse volt az ezredtulajdonosa. Minthogy az 1868. évi 42. törvény szerint minden ezred mellé népfelkelő ezredet is létre kellett hozni, akiket az országot ért támadás esetén hívhatták be, a 10-es honvédekhez is tartozott ilyen népfelkelő ezred. A népfelkelők közé az önkéntes, többnyire idősebb korosztályhoz tartozókat sorolták be, akiket kisegítő szolgálatra (hadtáp, őrzési és hátországi feladatok stb.) lehetett beosztani. 1912-től aztán a rendes és a népfelkelő ezredeknél is felállították az ún. pótzászlóaljakat, amelyeknek az újoncok kiképzése volt a feladata. A 10-es honvéd háziezred jellegének megfelelően ellátta a helyőrségi szolgálatot, az ünnepségekre díszőrséget biztosított, zenekara közreműködött egyes rendezvényeken, általánosságban véve részt vett a város társadalmi életében. A város vezetése ugyanakkor szoros kapcsolatot tartott az ezredparancsnoksággal, képviseletet biztosított számára egyes testületekben, meghívta a polgári ünnepségekre, háborús időszakban segítette a kapcsolattartást az itthoniakkal, ajándékokat gyűjtött és juttatott a frontra stb. Az ezred parancsnoka a háború előtti békeidőben a hadtörténészként híressé vált Doberdói Breit (Bánlaky) József honvéd ezredes, későbbi katonai pályája csúcsán altábornagy volt. ## A József laktanya A 10-es honvédek számára Miskolc a város akkori nyugati határában lévő Serház utcában álló régi sörház épületét jelölte ki laktanyaként. A helyszín ideális volt, a sörgyár 1883 óta már nem működött, és a célnak megfelelően át lehetett alakítani, ki lehetett bővíteni, hely bőségesen rendelkezésre állt, a szükséges mellék- és felvonulási épületek megvoltak, a közelben kialakítható volt a gyakorlótér. Az egyemeletes laktanyát 1889-ben adták át, amiről a Borsodmegyei Lapok így számolt be: „Az új honvéd-laktanya a régi serház telkén júl. hó 23-án adatott át a honvédelmi minisztérium által kiküldött megbízottaknak; az átvevők voltak: Lehoczky ezredes, Tóth őrnagy, Bányai ezred-orvos, Szánkay hadbiztos és Schwarcz műszaki hadnagy. [...] Az átadó bizottság állott: Lévay József megyei főjegyzőből, mint elnök, Soltész Nagy Kálmán polgármester és Adler Károly főmérnökből”. Az átadást követően a városi közgyűlés határozatot hozott a laktanya nevéről is: „A m. kir. honvédség számára emelt, városunk felső részének egyik ékességét képező laktanya József főherceg ő felségének, ki a magyarság érdekében cselekedni, működni velünk együtt hazafiúi kötelességének tartja, magas nevéről József laktanyának neveztessék el”. József főherceg nagy tiszteletnek örvendett Miskolcon, 1893-ban díszpolgárrá is választották. A miskolci laktanyában a 10-es honvéd gyalogezred törzse és 1. zászlóalja volt elhelyezve, a 2. zászlóaljnak Eger, a 3-iknak pedig Sátoraljaújhely volt a telephelye. Az ezred megszűnése után a laktanya épületét egyéb célokra használták. Először 1923-ban hirdették meg eladásra, végül 1926-ban a magyar királyi belügyminisztérium megrendelésére egy újabb emeletet húztak rá Csáki István tervei alapján, és a miskolci VII. számú csendőr kerületi parancsnokság vette birtokba. Az épület változatlanul városi tulajdonban maradt. A második világháború után a Miskolc Járási Rendőrkapitányság kapott helyet benne (felmerült a Bányaipari Technikum elhelyezése is, de az végül Perecesre került), és használta az Államvédelmi Hatóság is. 1957-től 1980-ig a járási és megyei munkásőr parancsnokság, 1964-től 1989-ig a Magyar Szocialista Munkáspárt megyei oktatási igazgatósága (Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem) működött benne. A rendszerváltozás után a megyei bíróság és a Herman Ottó Gimnázium elhelyezése is felmerült, végül a városi közgyűlés az utóbbi mellett döntött. Az egykori laktanyaépületet Pirity Attila tervei alapján építették át, és a gimnázium 1993-ban vette birtokba. ## Az első világháborúban 1914-ben, az első világháború kitörésekor a 10-es honvédeket a galíciai frontra vezényelték. A háború során az ezred a 4. osztrák–magyar hadsereg, a kassai VI. hadtest és a magyar királyi 39. honvéd hadosztály, a miskolci m. kir. 78. honvéd gyalogdandár kötelékébe tartozott. (1915. augusztus 28. és szeptember 17. között átmenetileg az August von Mackensen tábornok által vezetett német 11. hadsereg alárendeltségébe tartozott.) Az első katonavonat 1914. augusztus 17-én indult az orosz frontra, de meglepetésre először a népfelkelő ezredet vitték ki, és frontszolgálati feladatokat kellett ellátniuk, azaz harcolniuk kellett. A tábori ezred augusztus közepén követte őket, majd a súlyos harcok miatt a menetezredet is kiszállították a frontra. A parancsnokuk – mivel Breit Józsefet a szerb frontra vezényelték – Daubner Samu ezredes lett. Ezt követően 1914 szeptemberétől 1916. június végéig Kobek (Kádár) Béla ezredes, 1918. október 26-áig Sáfrány Géza alezredes, majd november 5-éig Szabó Sándor őrnagy vezette az ezredet. Az ezred 1914. augusztus 26-án esett át a tűzkeresztségen. Tarnawatkánál a tapasztalatlan, alig kiképzett népfelkelő egység nagy veszteségeket szenvedve kénytelen volt visszavonulni. Ezután Krakkót védték. November végén – állandó harcok közepette – keleti irányban nyomultak előre. December 9-én Limanowa térségébe vezényelték őket, és 10–12-én a soproni Nádasdy- és a Jászkun huszárokat támogatva megtámadták a Jabloniec nevű magaslaton beásott oroszokat. Kiszorították állásaikból az ellenséget, a 10-es honvédek pedig – immár a huszár egységek nélkül – üldözőbe vették a menekülő orosz csapatokat, északkelet felé. Ez volt az ezred első, jelentős haditette. A télen mindkét fél lövészárkokba ásta magát, állásharc alakult ki. A 10-esek 1915. május 2. és 5. között fontos szerepet játszottak a gorlicei áttörésben. „Az orosz gyűrűt, mely polipkarokként hónapok óta szorított: áttörtük. Több száz hadifogoly, sok géppuska, hadianyag és két löveg volt az ezred zsákmánya. Sajnos, a veszteségek is tekintélyesek voltak” – írta Sassy Csaba a naplójában. Ezután elfoglalták a stratégiai fontosságú Rozembarkot. A sikeres és kitartó bieczi (hétszeres) rohamukhoz Vilmos császár táviratban gratulált, Nagy Ferenc polgármester pedig levélben üdvözölte az ezredet: „A város közönsége nevében hazafias lelkesedéssel, testvéri szeretettel üdvözlőm hős honvédőinket, a vörös sapkások méltó utódait, kik nemcsak városunknak, de az egész nemzetnek is büszkeségei”. Ezt követően állandó harcok közepette előrenyomulva szorították vissza az orosz csapatokat, és összességében mintegy 600 kilométert tettek meg. Közben Mackensen seregét támogatva részt vettek Przemyśl június 3-án befejezett visszafoglalásában. Június 14-én meglátogatta a hadosztályt Alexander von Krobatin, a Monarchia hadügyminisztere. Az orosz határt június 29-én lépték át, majd augusztus 25–26-án bevették Breszt-Litovszkot. A városba először a miskolci 10-es honvéd gyalogezred egyik százada és a 16-os besztercebányai honvéd gyalogezred egy zászlóalja vonult be. Az ezredet ezután a Sztripa folyó mellé rendelték vissza. Szeptember 6-án, Tarnawatkára érkezve, a korábbi itteni harcok és az elesettek emlékére ünnepélyes keretek között emlékkeresztet állítottak. A Sztripánál 1915 második felében újra állóháborút folytattak. 1916. május 3. és 6. között Kotuzównál a lövészárkokban látogatta meg az ezredet a miskolci küldöttség: Tarnay Gyula főispán, Nagy Ferenc polgármester és Földes Gusztáv miskolci lapszerkesztő. 1916 júniusában egy fenyegető ellenséges átkaroló hadművelet miatt visszarendelték őket. A mindössze 412 főre csökkent ezredet ekkor az a vád érte, hogy harc nélkül adta meg magát. Ezt Kobek Béla ezredes, ezredparancsnok határozottan visszautasította, és az ezt követő vizsgálatok is azt bizonyították, hogy a katonák az utolsó pillanatig harcoltak. 1916. augusztus 6-án Wyczółkiban állomásozva megünnepelték Breszt-Litovszk bevételének egyéves évfordulóját. 1916\. augusztus 27-én Románia csatlakozott az antanthatalmakhoz, és hadat üzent az addig szövetségesnek tekintett központi hatalmaknak. A 10-es honvédeket Erdélybe vezényelték, és 1918 márciusáig voltak a román fronton. Először a Gyimesi-szorost védték, majd az oroszok által jól megerősített, stratégiai fontosságú Magyaros-tető (1340 m) – Névtelen-kúp (1367 m) – Sövérjes (1358 m) – Lápos (1311 m) állások bevétele volt a feladatuk. Ehhez Nyárádszeredán és Csíkzsögödön rohamezreddé képezték ki őket, és egy hónapig gyakorolták a támadást. 1917. március 8-án – a szintén miskolci 65-ös közös gyalogezreddel együtt – erőteljes és fokozatosan erősödő tüzérségi előkészítést követően több hullámban megrohamozták és elfoglalták a Magyaros-tető hegyet. A 10. honvéd gyalogezred minden előirányzott magaslatot birtokba vett, a védőcsapat gyakorlatilag teljesen megsemmisült. 500 fogoly, sok géppuska, aknavető, puska, lőszer maradt a kezükön. Ezután a Magyaros-tető védelme volt a cél, és több visszatámadást is meghiúsítottak (március 9., 23., 26.). A magyarosi sikernek nagy visszhangja volt, elismerését fejezte ki IV. Károly király, József főherceg hadseregparancsnok, Tarnay Gyula főispán és többen mások. A csata után sokan kaptak különböző szintű kitüntetéseket, március végéig 2623-an. A következőkben, 1917–18 telén – beásva – az Ojtozi-szoros védelmét látták el. 1918 tavaszán Újvidék és Zombor környékén rendfenntartó szerepet töltöttek be, majd a nyáron Budapestre érkeztek, karhatalmi szolgálatra. 1918 őszén az olasz frontra kerültek, a Piave folyó környékére, az Asiago fölötti, 1500 méter magasságban lévő fennsíkra, ahol nehéz terepviszonyok közepette, védelmi pozícióban harcoltak. A 10-esek a Sasso Rosso hegyét szállták meg, és jobbra, balra, ameddig a szem ellátott, csak magyar honvédek voltak. Az első olasz támadás október 11-én történt, de ezt, miként a 16-ait is, visszaverték. Október 24-én a beteg Sáfrány Géza ezredestől Szabó Sándor őrnagy vette át az ezred parancsnokságát. Október végén kitört az őszirózsás forradalom, a Német Birodalomban is forradalmak törtek ki, és az Osztrák–Magyar Monarchia rövid idő alatt összeomlott. A fronton lévő osztrák csapatok között fegyelmezetlenség ütötte fel a fejét, több egység engedély nélkül elvonult, de a 10-es honvédek a helyükön maradtak. Október 29-én a Brenta-völgybe, Borgo mellé vezényelték őket, és utóvédnek jelölték ki őket, miközben a szomszéd csapatok (cs. és kir. 5. gyalogezred, 39. rohamzászlóalj, 39. árkász század) engedély nélkül eltávoztak. 1918. november 3-án hajnalban kapták a hírt az előző napon aláírt fegyverszünetről, de még beküldték őket Perginébe rendet csinálni a városban kialakult zavargásban. Délután 2 órakor kapták meg a hadosztály-parancsnokság utolsó parancsát: „Trient lehető megkerülésével azonnal elvonulni; ha az ellenség követ, ellenállás mellőzendő. Éjjelezés Lavis, ho.parság ugyanott.” Megszületett a padovai fegyverszüneti megállapodás, de az olaszok ezt csak 4-én 15 órától ismerték el, és Salurn (Salorno) előtt, november 5-én – lovagiasnak mondható körülmények között – foglyul ejtették az ezredet (akik a fegyvereiket előtte megsemmisítették). A csapat zászlaját, hadi naplóját, hadi pénztárát és más értékeit lefoglalták, és azok nyomtalanul eltűntek. Az olaszok elismerték a 10-esek hősiességét, és – miközben más egységeknek gyalog kellett vonulniuk – kivételes elbánásként különvonaton szállították a 40 tisztet és az 1100 katonát Roveretóba. Az ezredből összesen mintegy honvéd indult a frontra, közülük 7000-en érdemeltek ki különböző kitüntetéseket. A Katonai Mária Terézia-rendet Nagy Pál altábornagy, hadosztályparancsnok és Szepesi András őrnagy kapta meg. Különböző szintű városi, megyei és egyéb küldöttségek időről időre meglátogatták a fronton lévő honvédokat, még a király is felkereste az ezredet. IV. Károly az orosz fronton (1915), majd kétszer a román fronton (1917), Miskolc város küldöttsége (Tarnay Gyula főispán, Nagy Ferenc polgármester) a Strypa-fronton látogatta meg az ezredet 1915 májusában. 1917 júniusában Baltazár Dezső tiszántúli református püspök volt a vendége a 10-es honvédeknek. Heves megye küldöttsége Erdélyben volt az ezrednél (1917. szeptember), és 17 ezer koronát adományozott a tízeseknek, akik ezzel özvegy- és árvaalapjukat bővítették. A Hodobay Sándor alpolgármester vezette városi küldöttség is a román frontra utazott el a 10-es honvédekhez, és elismerve helytállásukat, 1918. március 8-án Kézdiszentléleken ezüst kürtöt adományozott az ezrednek. Az ünnepélyes átadáson képviseltette magát Háromszék megye és a hadsereg-parancsnokság is. József főherceg vezérezredes többször is meglátogatta a honvédeket, utoljára az olasz fronton, 1918 augusztusában. A háború, illetve a Tanácsköztársaság után átalakult a magyar hadsereg szervezeti felépítése. 1919. november 29-én a nemzeti hadsereg keretén belül megalakult a miskolci ezred, amelynek parancsnoka az a Sáfrány Géza ezredes lett, aki korábban a 10-es honvédek harctéri parancsnoka volt. Az ezred számára mezőkövesdi hímzőasszonyok készítették az ezredzászlót, amelynek felszentelésére Miskolcra érkezett Horthy Miklós kormányzó és Zadravecz István tábori püspök is. 1921. június 1-jén aztán megszűnt a miskolci gyalogezred, egyúttal megalakult miskolci székhellyel a magyar királyi 13. gyalogezred. Horthy 1930. március 1-jén rendeletben adományozta az ezrednek a „M. kir. Görgey Arthur 14. honvéd gyalogezred” elnevezést – a történeti hagyományokra utalva. A 13-as ezred jogutódjának tekintendő a 10-es honvédeknek, illetve rajtuk kívül a 9-es, a 34-es és a 65-ös ezrednek is. ## A 10-es Honvéd újság A honvédezred lapja, a 10-es Honvéd 1917. július 15-én jelent meg először tábori újságként. A lap a háború végéig, 1918. december 15-ig havonta kétszer jelent meg (minden hónap elsején és 15-én), és célja az ezred életének bemutatása, a harci és egyéb események dokumentálása, a hátország hírekkel való ellátása volt, de fontos feladata volt még az özvegy- és árvaalap vagyonának növelése is. Az újságot Miskolcon, Egerben és Sátoraljaújhelyen árusították, de máshonnan is elő lehetett fizetni rá. A kiadóhivatal Miskolcon, a Széchenyi utcában működött amolyan 10-es honvéd boltként is, előbb a 4., majd a 32. szám alatt. Meg lehetett ott vásárolni az újságot, de képeslapokat, karikatúrákat, katonai jelvényeket, versesköteteket stb. is lehetett kapni, és itt tették közzé a sebesültek, halottak listáját is. Az újság igen népszerű volt a polgári lakosság körében, 1918 őszén már 5000 előfizetője volt. A lap általában 12–20 oldalon jelent meg, ára 40 fillér volt, ami csak 1918 januárjában emelkedett 50 fillérre, a megdráguló papír miatt. A lap fejléce Miskolc árnyképét mutatja az avasi templom, a mindszenti és a református templom sziluettjével. Az árnykép mögött azoknak a magaslatoknak az alakja tűnik fel, amelyeken az ezred akkoriban állomásozott (a Magyaros, a Litzmann-kúp és a Sövérjes). Az aktualitás miatt az újság fejléce négyszer megváltozott, ezeken Eger, Gyöngyös és Sátoraljaújhely látképe jelent meg. A lap szerkesztője, lelke Sassy Csaba költő, újságíró volt, ő írta a legtöbb cikket, és lehet mondani, munkásságának központi eleme volt a tízes honvédokkal foglalkozás. Verseskötetei is megjelentek a témában (Frontról-frontra 1917, A csíki határszélről 1919), és fontos dokumentumként a fronton írt naplója is megjelent két kötetben (Hét ország frontján, 1930, 1931). Rajta kívül Petrik Ernő, Sáfrány (Sáfrán) Géza, Thurzó Nagy László is fontos szerepet töltött be az újságnál, az illusztrátor pedig Kövér Gyula volt. A lap felépítése lényegesen különbözött a szokásos újságokétól. Annyiban egyezik a megszokottakkal, hogy vezércikket tartalmazott az első oldalon, ami néha áthúzódott a belső oldalakra is. Ritkán előfordult, hogy egy adott alkalomra írt, ahhoz illő vers helyettesítette a vezércikket. Az újság belső oldalain állandónak tekinthető rovatokkal találkozhatott az olvasó: a „Hétről-hétre” tréfás hangnemben számolt be az eltelt időszak eseményeiről, „Az ezred krónikás könyvéből” című rovat az aktuális kitüntetéseket közölte, a szomorú hírekkel a „Fehér fakeresztek” és a „10-es hősök árváinak”, valamint a „Vöröskereszt és vidéke” foglalkozott. Volt még főzőrovat, irodalmi, művészeti és sportrovat is, és népszerű olvasmány volt a 10-esek anekdotáival foglalkozó rész. Tréfás hangnemben íródott még az „Oláh Gyuri az helyzetrül” rovat, amely az ezred egyik kedvencének, a cigány származású Oláh Gyuri nézőpontján keresztül mutatta be az eseményeket. A 10-es Honvéd a legszebb és legelterjedtebb magyar tábori újság volt. A lapot az ezred megszűnése után már nem adták ki, de később, az 1923-tól szervezett ezrednapokra ismét megjelentettek egy-egy számot. Az utolsó szám 1942. május 3-án jelent meg. ## Az ezred emlékezete ### Ezrednapok A 10-es honvédek legendájának ápolása már a világháborús időszakban elkezdődött. Először Miskolcon, 1917. december 15–25. között rendeztek „10-es Honvéd Hetet”, ahol kiállítás keretében mutatták be az ezred által zsákmányolt legkülönbözőbb hadianyagokat, trófeákat (már ekkor felmerült egy hadiereklye-múzeum alapításának a gondolata), és a katonák bemutatták, hogyan élnek, harcolnak a fronton. A kiállításnak nagy sikere volt, 126 fegyvert, lőszereket, felszerelési tárgyakat (zömmel hadizsákmány), 407 rajzot és festményt (zömmel Meilinger Dezső és Kövér Gyula alkotásait), valamint 511 fotót mutattak be. A képzőművészeti alkotásokat a hadi rajzolónak bevonultatott Meilinger Dezső és Kövér Gyula készítette, egyben ők rendezték a kiállítást. A katalógushoz Petrik Ernő százados, az ezredújság egyik lelke írt előszót. A hét rendezvényei között a kiállításon túl hangversenyek, színházi előadások, irodalmi estek, bálok is szerepeltek. A kiállítás és az egyéb rendezvények adminisztrációs munkáit Thurzó Nagy László tartalékos hadnagy, az újság munkatársa intézte. A „10-es Honvéd Hetet” aztán megrendezték még Egerben, Gyöngyösön és Sátoraljaújhelyen is. A hadimúzeumnak szánt kiállítási anyagot 1918 őszén Tápiósülyre szállították, ahol anyagát lassan széthordták, csak a képzőművészeti anyag maradt meg, ami az Országos Hadimúzeumba került. Az ezred hivatalos megszűnése után Sáfrány Géza volt ezredparancsnok szervező munkájával 1922. augusztus 27-én, az ezred első csatájának évfordulóján ezrednapot szerveztek Miskolcon. A rendezvény mellé állt Miskolc városa és a Lévay József Közművelődési Egyesület is. Mintegy 150-200 tiszt és altiszt gyűlt össze az ezrednapon (többségük az új hadseregben folytatta pályafutását), és kérvényt nyújtottak be a honvédelmi miniszternek, hogy a 13. gyalogezred kapja meg/vissza a 10. számot – a kezdeményezés sikertelen maradt. Az ezrednap résztvevői elhatározták az ezrednap megismétlését minden évben, a hadiözvegy- és árvaalap vagyonának növelését, valamint egy 10-es honvéd árvaház létrehozását. A hagyományőrzés fontos eszközének számító ezrednapokat ezután évente megrendezték, ilyenkor Sassy Csaba költő-újságíró szerkesztésében megjelent a 10-es Honvéd újság is. Az árvaalap vagyona eleinte folyamatosan gyarapodott, azonban a későbbi időszakban az erősödő infláció nagyon leapasztotta, ráadásul a segélyezettek száma is lecsökkent az eltelt időben, ezzel nem tudtak mit kezdeni a szervezők. Az utolsó ezrednap 1942. május 23-án volt, erre az alkalomra adták ki a 10-es Honvéd újságot utoljára. Ezt megelőzően, 1942. március 8-án, a Magyaros visszafoglalásának 25. évfordulóján tartottak még egy szűkebb körű ünnepséget, amikor átadták Meilinger Dezső és Kövér Gyula közös festményét a nevezetes csatáról. A képnek azóta nyoma veszett. 1946. május 26-án volt még egy városi megemlékezés a Hősök temetőjében, de ezután évtizedekre megszűnt a 10-es honvédekre történő megemlékezések rendszere. ### A 10-es honvéd szobor Az 1926-os ezrednapon Flóra István alezredes javaslatára elfogadták, hogy emléktáblát helyezzenek el az egykori József laktanya falán. Az ötlet egyöntetű tetszést aratott, rögtön emléktábla-bizottságot alakítottak, és megkezdték a gyűjtést. Ez annyira sikeres volt, hogy hamarosan már egy szobor felállításáról volt szó. Az adományozásban – a közönségen és a volt ezredtagokon kívül – 180 város és község is részt vett, amelyeknek a nevét felvésették a szobor talpazatára helyezett bronzkoszorúk leveleire. A legnagyobb adományozó Miskolc városa volt 4000 pengővel, Borsod vármegye 840, Zemplén vármegye 200, Sátoraljaújhely 80, a Borsod Miskolci Gőzmalom Rt. 100 pengővel járult hozzá a szobor létrehozásához. Az emléktábla-bizottság szoborbizottsággá alakult, és végül Vass Viktor szobrászművésztől rendelték meg az emlékszobrot, pengős összköltséggel. A zászlót tartó honvédet ábrázoló bronzszobrot a Rudolf laktanya főbejárata előtt helyezték el, és a következő, rendkívüli ezrednapon, 1927. október 9-én avatták fel. Beszédet mondott József főherceg tábornagy, a császári és királyi 4. hadsereg utolsó parancsnoka. A szoboravatás előtti este a Lévay József Közművelődési Egyesület ünnepi hangversenyt rendezett a Miskolci Nemzeti Színházban az esemény tiszteletére. A 10-es honvédek emlékszobrát (a 65-ösök szobrával együtt) 1976-ban, a Gömöri felüljáró építésekor eltávolították, és a Hősök temetőjébe vitték. A rendszerváltás után, 1991-ben a Tizeshonvéd utcán, a régi laktanyájukkal szembeni Sassy Csaba téren, a Herman Ottó Gimnázium újonnan épült tornaterme mellett állították újra fel. ### Emléktábla, Tizeshonvéd utca Az emléktábla ügyét továbbra is napirendjén tartotta a bizottság. Egy újabb gyűjtési akciót követően Edelstein Hermann és fia készítette el a fekete gránit táblát, a szövegét Sassy Csaba írta. A táblát az egykori József laktanya falán helyezték el, és az 1928. május 6-ai ezrednapon leplezték le. A táblát Sáfrány Géza altábornagy, volt ezredparancsnok adta át, és Kertész Jenő csendőr alezredes vette át (ekkor már a csendőrségé volt a laktanya), de beszédet mondott Hodobay Sándor polgármester is, József főherceg pedig levélben üdvözölte az eseményt. Egyúttal – korábbi javaslat nyomán – a városi közgyűlés a Serház utca nevét Tizeshonvéd utcára változtatta. Tizeshonvéd utca van még Egerben és Sajószentpéteren is. Az emléktábla valamikor a 20. század második felében lekerült az épületről, sorsa ismeretlen. A rendszerváltozás után készült egy rekonstruált változata, ugyancsak fekete gránitból, az eredeti szöveggel, amit 2003-ban a Herman Ottó Gimnázium belső terében helyeztek el. Ugyancsak itt található az a matyó motívumokkal díszített emlék ezredzászló (a negyedik az ezredzászlók sorában), amelyet 2012-ben a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének megyei szervezete ajándékozott az iskolának. ### Emlékkönyv Az 1939-es ezrednapra időzítve megjelent Sassy Csaba szerkesztésében A volt m. kir. miskolci 10. honvéd gyalogezred világháborús emlékalbuma című összeállítás, amely Ludvig István könyvnyomdájában készült. Sassy, aki a kezdetektől szívén viselte Miskolc háziezredének, a 10-es honvédek emlékének ápolását, a könyvben összegyűjtötte az ezred történetére, a háborús eseményekre vonatkozó ismereteket, az albumrészt pedig Réti Béla állította össze. Sassy felhasználta saját, nyomtatásban is megjelent naplóját (Hét ország frontján), az egykori 10-es Honvéd című újságban megjelent beszámolókat, visszaemlékezéseket, de az egyes fejezetek megírásában természetesen mások is közreműködtek. Tartalmazza a könyv Kiss Kálmán altábornagynak az 1931. évi ezrednapra összeállított megemlékezését az 1914 nyara és 1918 ősze közötti hadműveletekről, a galíciai frontról Petrik Ernő ezredes harctéri naptára szól, amit eredetileg az 1917–18. évi tábori újságban tett közzé. Petrik Ernő nevéhez még további három fejezet kapcsolódik, amelyekben többek között a harctéri mindennapokról számolt be. Az olasz frontról Szabó Sándor altábornagy írt. Az emlékalbum fontos része az a személyi adattár, amely volt 10-es honvédek (zömmel) fényképpel illusztrált életrajzát tartalmazza – több mint 170 oldalon. Ezzel kapcsolatban írta Sassy Csaba: „Ez a sok személyi adat hű seregszemléje lesz a volt 10-es honvédeknek, ahol mindenki megtalálja a húsz év előtt szívéhez nőtt, de rég nem látott kedves bajtársat”. Az emlékkönyv értékeit jól szemlélteti a kiadvány tartalomjegyzéke (az alcímek és az oldalszámok nélkül): - Előszó. Írta Sassy Csaba - A 10-es honvédek harctéri útja hét országon át. Írta: vitéz Kiss Kálmán m. kir. altábornagy - Harctéri naptár a 10-es honvédezred négyesztendős háborús útjáról. Összeállította: Petrik Ernő százados, ezredsegédtiszt - A 10. ezred hősi harcai a világháború négy esztendeje alatt az orosz és román fronton. Irta: Petrik Ernő százados, ezredsegédtiszt - A tarnawatkai csata története. Írta: Kiss Kálmán m. kir. altábornagy (akkor alezredes) - Gorliczétől Breszt-Litowszkig. Írta: Petrik Ernő százados, ezredsegédtiszt - Breszt-Litowszktól a Strypáig. Írta: Sassy Csaba - Harcaink az orosz lovassággal. Írta: Petrik Ernő százados - Búcsúzunk a Strypától. Írta: Sassy Csaba - Harcaink az Uz völgyében. Írta: Petrik Ernő százados - Subik Károly hőstette. Írta: Sassy Csaba - Rohamezred lettünk. Írta: Sassy Csaba - A Magyaros bevétele. Írta: Sassy Csaba - Baltazár püspök meglátogatja a 10-es honvédeket. Írta: Sassy Csaba - 10-es honvédek a király előtt. Írta: Sassy Csaba - Megjelenik a „10-es honvéd”. Írta: Sassy Csaba - József főherceg látogatása. Írta: Sassy Csaba - Hevesmegye küldöttsége a 10-es fronton. Írta: Sassy Csaba - Az V/10. honvéd tábori zászlóalj története. Írta: Andorffy Rezső t. hadnagy - A román frontról – az olasz frontig. Írta: Sassy Csaba - 10-es honvédek az olasz fronton. Írta: vitéz Szabó Sándor altábornagy - 10-es honvéd album. Összeállította: Réti Béla Képek az emlékalbumból: ### Karikatúraalbum Kövér Gyula festő- és grafikusművész a 10. gyalogezredben szolgált, és rajzaiban dokumentálta a katonák mindennapi életét, a harci eseményeket. Rengeteg karikatúrát készített, amelyek a 10-es Honvéd újságban jelentek meg, és képeslapon is forgalmazták. Az ezred tisztikaráról készített 151 karikatúráját külön kiadványban is kiadta. A Kacagó lapok a komoly időkből anyaga 1915-ben és 1916-ban keletkezett. Népszerű kiadvány volt a saját idejében, és ma is figyelemre méltó kordokumentum. Az album előszavában Kövér így írt a rajzok keletkezéséről: „Súlyos emlékű »kiképzés«-ek pihenői alatt, majd rövidesen a harctéren, a födözékekben, sátrak alatt, néha vidám, sokszor komoly és szomorú órák idején készültek e karikatúrák pár percnyi vidámság, hangos kacajok előidézésére”. ### Múzeum Az ezred a harcok során nagy mennyiségű hadianyagot zsákmányolt, és a katonák – egy majdani emlékmúzeum céljára – szisztematikus gyűjtésbe fogtak. Az 1917 végén rendezett tíznapos „10-es Honvéd Hét” keretében mutatták be az anyagot, aminek a vártnál is nagyobb sikere volt, így a gyűjteményt együtt tartották, és állandó múzeum létrehozását tervezték. Az őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság alatt azonban az anyagot széthordták, csak a képtár maradt meg, ami aztán az Országos Hadimúzeum állományába került. 1922-ben, az első ezrednapon a résztvevők elhatározták egy múzeumi gyűjtemény létrehozását, és ezt követően gyűjteni kezdték a tárgyi emlékeket és a pénzbeli adományokat (utóbbit főleg az özvegy- és árvaalap javára). Sikeres tárgyalásokat folytattak a Hadtörténeti Múzeummal az oda került képtár (163 grafika, 23 akvarell, 14 olajfestmény) visszajuttatására, megfelelő körülmények kialakítása esetén. A kiállítási anyagot a Borsod-Miskolci Múzeumban helyezték el, végül 1929. május 5-én nyitották meg a „Volt m. kir. 10-es honvéd és népfelkelő gyalogezred hadiözvegy és árvaalapjának hadimúzeuma” című kiállítást. Voltak itt fegyverek, lőszerek, egyenruhák, egyéb felszerelési tárgyak, az ellenségtől zsákmányolt dolgok, és még egy terepasztalt is építettek, amelyen a breszt-litovszki csatát mutatták be. Az anyag nagy részét főleg az utolsó években szolgáló katonák ajándékozták a múzeumnak. A múzeumi katalógus így mutatta be a kiállítást: „A miskolci 10-es honvédek háborús és békebeli emlékei. Kövér Gy. és Meilinger D. harctéri festményei, rajzai, fegyverek, felszerelési tárgyak, emlékek, stb. A tárgyakat itt is feliratos cédulák magyarázzák.” A gyűjtemény ezt követően is gyarapodott, 1934-ben Leszih Andor muzeológus, a Borsod-Miskolci Múzeum vezetője már 1905 tárgyat vett nyilvántartásba. A múzeum egyetlen szobájában már nem fért el az anyag, ezért a város a Zenepalota néhány helyiségét biztosította számukra, ahova 1939-ben költöztették át. A gyűjtemény 1943 végén bővült utoljára, ekkor közel 3000 felszerelési és muzeális tárgyuk volt. A második világháború alatt a Miskolcot fenyegető bombázások miatt a teljes anyag – Subik Károly kanonok, a 10-es honvéd gyalogezred korábbi tábori lelkésze révén – az egri líceum bombabiztos pincéjébe került. A háború után a miskolci múzeum és a Zenepalota sem tudta fogadni a gyűjteményt, egyéb szóba került helyek sem voltak alkalmasak, így végül az egész – az ötéves pincei tárolást megszenvedő – anyagot a Honvéd Múzeumba szállították. Az ezredfordulót követően Miskolcon két kiállítást is rendeztek a 10-es honvédekkel kapcsolatban. Az egyik 2012. június 16-án nyílt, és a Herman Ottó Múzeum rendezte „Győzelem vagy halál” címmel. A kiállítás célja az volt, hogy ismertesse a 10-es honvédek történetét, emlékeztessen háborús hőstetteikre, és bemutassa mindennapjaikat és hagyományaikat. A második kiállítást – egy többnapos programsorozat keretén belül – is a múzeum rendezte, és a Városháza aulájában mutatták be. Az apropót az 1917-es „10-es Honvéd Hét” 100. évfordulója adta. A programsorozat 2018 tavaszán (2018. május 11–26.) folytatódott a Herman Ottó Múzeumban tartott előadásokkal. ### Egyesület Az ezredforduló után az Országgyűlés megalkotta a 2001. évi LXIII. törvényt, amely a magyar hősök emlékének megörökítéséről szól. A 10-es honvéd hagyományok felújítására még ebben az évben létrejött a 10-es Honvéd Emlékbizottság, és május 4-én koszorúzási ünnepséget tartottak a Herman Ottó Gimnázium részvételével. Beszédet mondott Kobold Tamás, a város polgármestere, és megjelent özv. Horthy Istvánné is. Azóta minden évben megtartják a koszorúzási ünnepséget. 2014-ben megalakult a 10-es Honvéd Hagyományőrző Egyesület, amely az első világháborús hősök emlékének ápolását tűzte ki célul, és az emlékezések motorja. A hagyományos helyi rendezvények mellett végiglátogatják az ezred hajdani harcainak helyszíneit is (Erdély, Lengyelország, Szlovákia).

Koreai dorama

thumb\|250px\|A Nyerd meg az életed 2021-ben olyan nemzetközi sikert aratott, hogy számos országban cosplayelni kezdték a szereplőket A koreai dorama (hangul: 한국드라마, hanguk turama, RR: hanguk deurama^?), angolul gyakran K-drama, koreai nyelven készült, jobbára minisorozat formátumú Dél-Koreában gyártott televíziós sorozat, speciális jellemzőkkel, ami megkülönbözteti a hagyományos televíziós sorozatoktól vagy a szappanoperáktól. A sorozatok két típusra oszthatóak, a kortárs időkben játszódó modern sorozatokra és a történelmi, kosztümös doramákra, melyek koreai elnevezése ' (사극). Ezen belül számos műfaj figyelhető meg, a romantikus vígjátékokon, akciósorozatokon át a sci-fi elemeket felvonultató fúziós sorozatokig. Sorozatokat az 1960-as évek óta forgatnak Dél-Koreában, a ma ismert „dorama” formátumú, egy évados, rövidebb (12–24 részes) sorozatok gyártása az 1990-es évek óta jellemző, és a hagyományosan jóval több epizódos történelmi sorozatokat is ebben a szellemben kezdték el átalakítani, létrehozva a „fúziós ” fogalmát. A koreai doramákat rendszerint nagyon szoros tempóban forgatják, közvetlenül az adott epizód adásba kerülése előtt akár órákkal, a forgatókönyv csak vázlatosan elkészített, a nézői visszajelzések tükrében bármikor változtatnak rajta, ami a színészektől az állandó készültséget követeli meg. A produkciós cégek gyakran küzdenek anyagi problémákkal. A koreai dorama a koreai hullám részeként nem csak Ázsiában, de Európában és Amerikában is népszerű, a leghíresebbeket számos országban hagyományos televíziócsatornák is vetítik, A palota ékköve című sorozatot például 91 ország vásárolta meg, köztük Magyarország is. Külföldön ezen kívül legálisan licencelt videomegosztó portálokon is közzéteszik a legtöbb doramát, vannak olyan portálok is, amelyek az angol mellett más nyelvű feliratokkal is ellátják az epizódokat. Magyarországon 2018-cal bezárólag több koreai sorozatot is forgattak, például az Irist, az Iris II-t és a Doctor Strangert. ## Formátuma A koreai televíziós sorozatokat általában egy rendező és egy forgatókönyvíró viszi végig, ezzel meghatározva a dorama stílusát és nyelvezetét; ellentétben például az amerikai sorozatokkal, ahol sokszor több író és rendező dolgozik, ami egyes epizódokban ki is ütközik, a nyelvezet vagy a rendezési technikai különbségei miatt. A sorozatok sokáig jellemzően egy évadosak voltak, 12-24 egyórás részből álltak. A történelmi sorozatok () között vannak hosszabbak, 50-200 részesek is, de jobbára ezek is egy évadosak. A 2020-as években a streaming platformoknak, különösen a Netflixnek köszönhetően egyre több rövid formátumú koreai sorozat születik, melyek 6-12 epizódosak, a korábban szokásos 16-24 epizód helyett. Ugyancsak ennek köszönhető, hogy egyre több sorozathoz készül második, vagy akár harmadik évad is. ### ' történelmi sorozatok A történelmi sorozatok hagyományosan hosszúak, részletesen kidolgozottak, archaikus nyelvezetűek, háborúkra, királyokra, híres tábornokokra, palotabeli intrikákra, politikai összeesküvésekre koncentrálnak. Ezeket jobbára az idősebb korosztály kedveli. A 2000-es évek elején megszületett azonban a „fúziós ”, ami a színes történelmi hátteret a modern doramavezetési technikákkal ötvözi, keveri akár a fantasyvel, a romantikával, az akcióval vagy a sci-fivel, és inkább a fiatal korosztályt vonzza. A híres és sikeres fúziós ok közé tartozik például a ', a ', a ', A palota ékköve, A királyi ház titkai, a ', a Moon Embracing the Sun, A császárság kincse, a Mr. Sunshine, vagy a Six Flying Dragons. ## Története Bár a mai értelemben vett „trendi” doramákat az 1990-es években kezdték el gyártani, a technológia fejlődésnek, a kereskedelmi televíziótársaságok megjelenését követő versenyhelyzetnek és a cenzúra lazulásának köszönhető szemléletváltás következtében, televíziós sorozatokat korábban is forgattak Dél-Koreában. A televíziózás kezdete az országban a HLKZ-TV kísérleti csatorna 1956-os indulásához köthető, ami azonban nem sokkal később megszűnt egy tűz következtében. 1961-ben elindult az első, nemzeti televíziócsatorna, a KBS. A legelső tévéfilm a HLKZ-TV nevéhez fűződik, a 15 perces The Gate of Heaven (, 천국의 문). Az első televíziós sorozatot a KBS tűzte műsorra 1962-ben. A közszolgálati televízió kereskedelmi vetélytársa, a TBC agresszívabb műsorpolitikát folytatott és igen megosztó televíziós sorozatokat is gyártott. Az első történelmi televíziós sorozat, azaz , a ' (국토만리) (김재형) rendezésében, mely a királyság idejében játszódott. A 60-as években a televíziókészülék jóformán csak a tehetősebbek számára állt rendelkezésre, így a sorozatok sem jutottak el szélesebb közönséghez. Az 1970-es években a televíziókészülékek terjedésével a tévésorozatok száma is megnőtt, a 60-as évek trendjével ellentétben a drámai történelmi személyek helyébe nemzeti hősöket tettek, mint például vagy király. A kortárs sorozatok esetében leginkább az egyéni szenvedésekre koncentráltak, befolyásos alkotás volt (김수현) ' (새엄마 , „Mostoha”) című sorozata, melyet az MBC csatorna vetített 1972–73-ban. Technológia és pénz hiányában a koreai televíziók nem gyártottak olyan költséges műfajú sorozatokat, mint az akció vagy a sci-fi, ezen műfajokban jórészt külföldi (amerikai) sorozatok futottak. Az 1980-as évek drámai fordulatot hoztak a televíziózásba, ahogy a színes tévékészülékek is elérhetővé váltak. A modern drámák egy részével jobbára nosztalgiát próbáltak ébreszteni a gyorsan urbanizálódó országban a vidéki élet iránt. A korszak meghatározó sorozataként tartják számon forgatókönyvírónő első igazi áttörő sikerét, az MBC-n 1987-ben vetített Love and Ambitiont (, 사랑과 야망), ami a nézők 78%-át ültette a képernyők elé, kiürítve ezzel az utcákat. A kor legkiemelkedőbb klasszikusa a ' (조선왕조500년, „Csoszon ötszáz éve”) című sorozat volt, mely nyolc évig futott, 11 különálló sorozattal. A 2000-es évek egyik legnagyobb nemzetközi sikerét, A palota ékkövét is jegyző készítette. Az 1990-es évek újabb fordulatot jelentett a koreai sorozatgyártás számára. A technológia fejlődésével új lehetőségek nyíltak, valamint 1990-ben megjelent a piacon egy új kereskedelmi televízió, az SBS, ami újra felszította a nézőkért folyó versengést a csatornák között. Az első igazi kasszasiker koreai tévésorozat az Jomjongi nundongdzsa, 여명의 눈동자) volt, amelyet 1991-ben tűzött műsorra az MBC (채시라) és (최재성) főszereplésével. A sorozat nehéz és zavaros időkön keresztül követi a főszereplőket a japán megszállástól a koreai háborúig. Az egyik legnagyobb sikert a legfiatalabb csatorna, az SBS Sandglass című „trendi doramája” aratta 1995-ben, mely a KOCIS szerint „átírta a koreai televíziózás történetét”, új doramaformátumot termetve Koreában. Ebben az időszakban vált normává a koreai sorozatgyártásban a 12–24 részes „minisorozat” formátuma. A 90-es években indult meg a koreai sorozatok intenzív exportja, főképp ázsiai országokba, elindítva a koreai hullámot. A koreai doramák számára a nemzetközi áttörést a 2002-ben vetített Winter Sonata jelentette, amelyet Japánon kívül Tajvanon, Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken is nagy sikerrel vetítettek. A koreai doramák úgynevezett „második hullámáért” a 2009-es Boys Over Flowers című sorozat felelős. A 2010-es évek egyik legsikeresebb doramaexportja a 2014-ben befejezett My Love from the Star, amely minden idők legdrágábban eladott koreai sorozata volt a kínai piacon. A 2000-es évek elején született meg a „fúziós ” műfaja, ami megváltoztatta a történelmi sorozatok műfaját Koreában, olyan művekkel, mint a ', a ' vagy A palota ékköve. A KOCIS szerint a digitális korszakba lépés, a videomegosztó felületek és a közösségi oldalak elterjedése nagyban hozzájárult a koreai sorozatok növekvő nemzetközi népszerűségéhez. Egyes sorozatokat a tévécsatornák maguk is megosztanak a YouTube felületén angol felirattal, de kifejezetten online terjesztése specializálódott oldalak is megjelentek, mint a DramaFever vagy a Viki, amelyek legálisan, szerződés alapján közlik le a koreai sorozatokat, többnyelvű felirattal. A Netflix A 2010-es évek végén kezdett el befektetni eredeti koreai tartalmak gyártásába, az első saját gyártású televíziós sorozatuk A királyság titkai című zombisorozat volt 2019-ben. A platform 2021-ben bejelentette, hogy 500 millió dollárt fektet koreai tartalom készítésébe, miután több nagyobb sikert is elértek ezen a téren. A királyság titkai mellett globális sikert aratott például a Sweet Home című sorozat, melyet világszerte 22 millió háztartásban néztek. 2021 szeptemberében a Nyerd meg az életed lett az első koreai sorozat, melynek sikerült a Netflix heti tízes toplistáját vezetni globálisan, beleértve az Egyesült Államokat is. A koreai tartalmak globális sikerét látva más streamingplatformok, például a Disney+ és az Apple TV+ is elkezdték a saját koreai tartalmaikat fejleszteni. ## Gyártása A koreai sorozatokat eleinte a televíziótársaságok maguk gyártották, a 21. században azonban jobbára független produkciós cégek készítik őket megrendelésre. A 2012-ben műsorra került sorozatok 75%-át készítették produkciós cégek. A verseny közöttük igen éles, 2012-ben 156 ilyen vállalat volt hivatalosan regisztrálva, ezek közül 34 gyártott olyan sorozatot, ami képernyőre is került. A sorozat forgatásának költségei megoszlanak a csatorna és a gyártó között. A csatorna általában a költségek 50%-át állja, ha nagyon híres sztárokat vagy írót alkalmaznak, akkor esetleg többet is. A maradékot a gyártó szponzorok segítségével fedezi, akiknek neve az epizód legvégén jelenik meg a képernyőn. A termékelhelyezéses támogatók esetén a bevételt a csatorna és a gyártó cég megosztja. A csatorna az epizód vetítése közbeni reklámidő bevételének 100%-át kapja meg, ami elérheti akár a 300-400 millió vont (65-87 millió forintot) is. Egy átlagos dorama forgatási költsége epizódonként 250 millió von (kb. 55 millió forint), egy ennél jóval több pénz emészt fel, a Gu Family Book például 500 millió vonba (110 millió forint) került epizódonként. A nézettségi szempontból bukásnak számító Faith című történelmi sorozat mintegy 10 milliárd vonos (2,1 milliárd forintos) összköltségét például a gyártó cégnek nem sikerült kifizetnie, ami miatt rendező-producer, aki korábban olyan sikeres sorozatokat készített, mint az Eyes of Dawn vagy a Sandglass, öngyilkos lett, miután sikkasztással és fizetési kötelezettség nem teljesítésével vádolták meg. Egy sorozat készítési költségének nagy részét a híres sztárok fizetésére költik. Nem ritka, hogy a főszereplők gázsija a költségvetés 55-65%-át teszi ki, míg Japánban 20-30%-át, Amerikában pedig 10%-át. Minden egyebet, beleértve a mellékszereplők, statiszták és a technikai személyzet bérét, a helyszínek bérleti díjait és egyéb költségeket a maradékból kell fedezni. Előfordul, hogy a fizetésekre már nem marad pénz, ami miatt 2012-ben például színészek tüntettek a KBS televízió székháza előtt. A top sztárokat kivéve a sorozatokban játszó színészek csak azután kapják meg a fizetésüket, miután az utolsó részt is levetítették. A kisebb produkciós cégek által kábeltelevíziók számára forgatott sorozatok esetében előfordult már, hogy mire a színészek kifizetésére került volna a sor, a gyártó cég csődöt jelentett és eltűnt, a tévécsatornák azonban a gyártóra hárították a felelősséget. A legnagyobb sztárok akár 100 millió vont (22 millió forintot) is elkérnek részenként, , a Winter Sonata sztárja 250 millió vont (55 millió forintot) vihetett haza a 2007-es The Legend című sorozat minden egyes részéért. ### Forgatás A sorozatok magas költségei miatt a lehető legrövidebb időn belül kívánják a gyártó cégek leforgatni a részeket. Más országok gyakorlatával ellentétben a sorozatoknak legfeljebb az első négy részét forgatják le előre, a többit folyamatosan, a részek adásba kerülése előtt közvetlenül. A forgatókönyv nincs előre végig megírva, a nézettség és a nézők reakciói alapján folyamatosan változtatják, gyakran egy-két órával az aznapi forgatás előtt kapja meg a stáb, néha oldalanként. A stáb három operatőrcsapattal dolgozik, akik váltják egymást a nap 24 órájában. A hektikus forgatókönyvírás miatt a főszereplők gyakorlatilag állandó jelleggel a forgatás helyszínén tartózkodnak, a mellékszereplőknek is folyamatosan készenlétben kell lenniük, függetlenül attól, hogy aznap épp van-e jelenetük. Legtöbbször a színészeknek nincs lehetőségük hazamenni és pihenni, a sorozat forgatásának ideje alatt jobbára a helyszínen alszanak egy-egy órát a jelenetek között, a díszletben, kényelmetlen pozíciókban, amire a koreai filmiparnak külön kifejezése is van, a ' (쪽잠). Egy héten két epizódot adnak le a csatornák, ezeket egy hét alatt kell leforgatni. Gyakori látvány a koreai forgatásokon az infúziós állvány. A gyártók régebben két kazettát küldtek a csatornának a résszel (az egyiket biztonsági másolatként), ma a szoros forgatási idők miatt egy 70 perces epizódhoz akár hét kazettát is küldenek, tízperces részletekben, éppen ahogy elkészül az aktuális részlet, néha még az epizód vetítése közben is dolgoznak valamelyiken, így történhetett meg például, hogy a Man from the Equator című 2012-es sorozat 19. részének adásba kerülésekor tíz percre elsötétült a képernyő. A Queen of Ambition forgatáskor arról panaszkodott, hogy az utolsó rész adásba kerülése előtt 30 perccel még forgatta az epizódot. A számítástechnikailag igen fejlett Dél-Koreában a produkciós cégek kézzel készítik a forgatási menetrendet, a színészek forgatási rendjét és a költségvetést is. A normál stúdióépületek mellett az MBC-nek és a KBS-nek saját, történelmi díszleteket tartalmazó forgatási helyszíne van a 'ok forgatásához. Az MBC történelmi sorozatait a Yongin MBC Daejanggeum Park stúdióban forgatják ban, a KBS sorozatait 2000 óta a KBS-stúdióban (문경새재 KBS촬영장), Észak- tartományban készítik, valamint a stúdióban. #### Magyarországon forgatott koreai sorozatok Az egzotikus helyszíneken való forgatás a 2000-es években elfogadottá vált a koreai sorozatgyártásban. Magyarországon is forgattak már több doramát, az első az Iris volt, melynek hazai gyártását a Mafilm és az Eurofilm végezte. Folytatását, az Iris II-t szintén Budapesten kezdték el forgatni 2012 novemberében. 2014 márciusában az főszereplésével készült Doctor Stranger című sorozathoz vettek fel jeleneteket a fővárosban. 2016-ban a Man to Man sorozat egyes elemeit forgatták Budapesten. 2018-ban a Memories of the Alhambra egyes jelenteit vették fel Budapesten. ## Stáb ### Színészek A koreai doramák főszereplői közül többen a koreai hullám hatására igen népszerűvé váltak Dél-Koreán kívül is, főképp az ázsiai országokban. Az első hullámmal olyan színészek lettek nemzetközi sztárok, mint: - (Winter Sonata) - (', ', Secret Garden) - (My Lovely Sam Soon, Secret Garden) - (All In, Iris) - (', Two Weeks, Arang and the Magistrate) - (A palota ékköve) - (Stairway to Heaven, Iris) - (Winter Sonata) - (All In, Autumn in My Heart, Full House) - (Autumn in My heart, My Princess) A fiatalabb generáció sztárjai közé tartozik: - (Beethoven Virus, You’re Beautiful) - (Boys Over Flowers, City Hunter, The Heirs) - (Kugai szo, The King 2 Hearts) - (Moon Embracing the Sun, My Love from the Star) - (You're Beautiful, The Heirs) - (Sungkyunkwan Scandal, The Innocent Man) A 2000-es években gyakorlattá vált a koreai sorozatgyártásban K-pop-idolok szerepeltetése. A színészettel foglalkozó popénekesek megítélése vegyes, többük azonban elismert és sikeres lett ebben a szakmában is, például: - Bae Suzy (Dream High, Gu Family Book) - IU (You’re the Best, Lee Soon-shin, Pretty Man) - (Protect the Boss, Triangle) - (Boys Over Flowers, Playful Kiss, Inspiring Generation) - (Sungkyunkwan Scandal, Missing You, Rooftop Prince) - Rain (Full House, The Fugitive: Plan B) - (Reply 1997, Master’s Sun) A koreai színészek közül rendelkezik folyékony magyar nyelvtudással. ### Rendezők és forgatókönyvírók A koreai doramák forgatókönyvírói és rendezői gyakran ugyanolyan ismertek, mint a színészek. A forgatókönyvírók nagy része (a Beijing Metro Reader értesülései szerint 90%-uk) nő, akik nem csak szerelmi történeteket, de akciósorozatokat is írnak. A koreai filmiparral összehasonlítva a tévés szakma sokkal vonzóbb a forgatókönyvírók számára, magasabbak a fizetések, nagyobb az elismertség, jobbak a szerződési feltételek, az igazán híres forgatókönyvírók pedig komoly befolyásoló erővel bírnak a szakmában. A legismertebbek közé tartoznak a Hong nővérek, akik olyan népszerű sorozatokat írtak, mint a You’re Beautiful és a Master’s Sun; , a Lovers in Paris vagy a Secret Garden írónője; , az A Love to Kill és a The Innocent Man írónője; , a Midas, a Triangle írója; , a That Winter, The Wind Blows írónője; , a My Love from the Star és a My Husband Got a Family írónője. Az igen elismert rendezők közé tartozik , A palota ékköve, A korona hercege rendezője; , az Jomjongi nundongdzsa, a Sandglass rendezője, aki 2013-ban öngyilkosságot követett el; , a Full House, az Iris II rendezője. Míg a forgatókönyvírók között sok a nő, női rendezőből jóval kevesebb van a koreai televíziózásban. kiemelkedőbb munkái közé tartozik a The Innocent Man, legismertebb sorozata pedig a The 1st Shop of Coffee Prince. az MBC csatorna első női producere. A nagy sikerű A maffia ügyvédje című sorozatot, valamint a kritikai sikert aratott A három testvért rendezte. ## Zene A koreai sorozatokban fontos szerepet játszik a zene, melyet közkeletűen OST-nek (original soundtrack) neveznek. A sorozatokhoz külön készítenek betétdalokat és az amerikai sorozatokkal ellentétben a rajongóknak igényük van arra, hogy hivatalosan kiadott filmzenei album formájában beszerezhetőek legyenek a betétdalok. Ez a gyakorlat az 1990-es években alakult ki, amikor a sorozatok producerei az instrumentális zenéket lecserélték népszerű K-pop-énekesek által előadott dalokra. Tom Larsen, a koreai sorozatok amerikai disztribútorának, a YA Entertainmentnek az igazgatója szerint a koreai OST-k zeneileg elég kifinomultak ahhoz, hogy önállóan is megállják a helyüket. A 2000-es évtized végén szokássá vált, hogy a sorozatok főszereplői maguk is énekelnek fel betétdalokat, különösen mivel a sorozatokban egyre többször szerepelnek popsztárok. A Boys Over Flowers-höz színész és énekes is vett fel egy-egy dalt, a You’re Beautifulhoz pedig színész és , az F.T. Island énekese. Egy-egy népszerű dorama betétdala, zenei albuma is igen keresetté szokott válni, sokszor a hagyományos popslágerlisták élére is felkerülnek és mind a fizikai lemezek, mind a digitális kiadványok kiemelkedő eladási adatokat mutatnak. A Secret Garden sorozat albumának minden dala magas digitális eladási adatokkal büszkélkedhetett és a slágerlistákon is kiemelkedően szerepelt. A My Love from the Star filmzenéje a sorozathoz hasonlóan hatalmas siker volt, Lyn My Destiny című dala vezette a slágerlistákat Koreán kívül Hongkongban és Tajvanon is, de más ázsiai listákon is jól szerepelt. Utóbbi dal a 2014-es koreai filmes Paeksang Arts Awards díjkiosztón a legjobb betétdal díját is elnyerte. Az Iris című akciósorozat kapcsán Japánban két koncertet is adtak a betétdalok előadói, fős közönség előtt. Az OST zeneszerzője általában olyan énekeseket keres, akik korábban már sikerre vittek betétdalokat. A dalokat a sorozat hangulatához írják, és a szerkezetük, jellegük más, mint egy átlagos K-pop-dalé, könnyen felismerhető tulajdonságokkal rendelkeznek. Az előadók szívesen énekelnek betétdalokat, mivel ezekkel ugyanúgy slágerlistára lehet kerülni és lemezt eladni. Időnként előfordul, hogy az énekes maga ad dalt a sorozathoz, például a Secret Garden That Man című betétdalát a saját albumára szánta, de úgy érezte, nagyon jól illene a sorozathoz. Vannak népszerű, sokat invitált OST-énekesek, ilyen Lyn, vagy . Ritkán, de előfordul, hogy külföldi énekes adja elő egy-egy sorozat betétdalát, a svéd Lasse Lindh például az Angel Eyes, a Soul Mate és az I Need a Romance című doramákhoz énekelt fel dalokat. ## Hatása és megítélése A koreai televíziós sorozatok népszerűségének oka a Bécsi Egyetem kutatója szerint abban rejlik, hogy a sorozatok a konfuciuszi értékrend közvetítői, amellyel az ázsiai lakosság többsége azonosulni tud. Fontos szerepet játszik ezekben a sorozatokban az idősek tisztelete, a családközpontúság, a fiúgyermek iránti elkötelezettség és az „ázsiai morális értékek” közvetítése. A koreai doramák amerikai DVD-kiadójának, a YA Entertainmentnek a véleménye szerint vonzerejének része az operatőri munka minősége, a különleges és látványos helyszínek, a végtermék pedig „stílusos és kifinomult”. Szerintük a siker egyik kulcsa, hogy a koreai sorozatok saját formulát követnek, innovatívak és nem igazodnak a nyugati tévéfilmkészítéshez. Az amerikai Entertainment Weekly szerint a koreai doramák „magukkal ragadóak és furcsa módon megnyugtatóak”. A koreai sorozatok hatással vannak a divattrendekre Ázsiában, Kínában például rendkívül népszerűek a Dél-Koreából importált ruhadarabok, főképp a fiatal nők körében, akik a kedvenc sorozataik főszereplőihez hasonlóan akarnak öltözködni. Ugyancsak népszerűek az olyan online áruházak, ahol pontosan olyan ruhákat lehet kapni, amilyeneket egyes színésznők bizonyos sorozatokban viseltek. A koreai sorozatok exportjából 2003-ban 37,5 amerikai millió dollár folyt be, ami több mint a triplája az 1999-es bevételnek. A Korea Creative Content Agency adatai szerint 2013-ban Dél-Korea kulturálistartalom-exportjának 82%-át tették ki a sorozatok, 167 millió dolláros bevétellel, ami tíz év alatt négy és félszeres növekedést jelent. Hongkongban a TVB televízió külön csatornát hozott létre TVB–J2 néven, amely csak koreai programokat sugároz, és a helyi ATV csatorna is a hét öt napján főműsoridőben vetít koreai sorozatokat. Hongkongban a koreai doramák népszerűsége A palota ékkövével kezdődött, amelyet a tévénézők fele követett rendszeresen. Magyarországon 2014-ig öt koreai sorozatot vetített a Magyar Televízió, ezek A palota ékköve, A Silla királyság ékköve, A királyi ház titkai, A korona hercege és a Pasta voltak. 2016-ban a Story4 csatorna A fény hercegnője című sorozatot tűzte műsorra, a Duna TV pedig A császárság kincse című történelmi sorozatot vásárolta meg. A 2010-es évek vége óta már a Netflix kínálatában is több koreai sorozat és film található meg magyar felirattal, illetve szinkronnal is. thumb\|220px\|Nyerd meg az életed karaktereket cosplayelő fiatalok Japánban 2021-ben a Netflix számára készített Nyerd meg az életed az első koreai sorozat lett, melynek sikerült a streamingplatform heti tízes toplistáját vezetni globálisan, beleértve az Egyesült Államokat is. A sorozat 1,65 milliárd órányi megtekintéssel a valaha volt legtöbbet megtekintett tartalommá vált a Netflixen. 2023 első felében a Dicsőség című sorozat volt a Netflix harmadik legtöbbet megtekintett sorozata, és az egyetlen nem angol nyelvű műsor a top 10-ben. ### Kritikája A sorozatok forgatásával kapcsolatosan éles kritika éri a koreai szórakoztatóipart, a munkakörülményeket, beleértve a szabályozatlan munkaidőt, a fizetések elmaradását és a formális, írott szerződések hiányát. Becslések szerint évente mintegy statiszta dolgozik a doramákon, többségüknek nincs formális szerződése az őket alkalmazó alvállalkozóval vagy a produkciós céggel, így például a forgatásokon történt balesetekért sem a gyártó cég, sem a tévécsatorna nem hajlandó vállalni a felelősséget, a betegellátást a színésznek kell fizetni. A sorozatok minősége vegyes visszhangot vált ki. Egyes kritikusok szerint a koreai sorozatok csupán a japán és amerikai mintákat másolják. Több veterán színésznek is az a véleménye, hogy a koreai doramák színvonala, minősége csökkent a korábbi évtizedek produkcióihoz képest. (최불암) szerint „a probléma gyökere abban rejlik, hogy a tévécsatornák elsődleges szempontja a nézettség. [...][A] sorozatoknak jó példával kellene járnia az emberek előtt. Nem a népszerűségnek kellene az egyetlen szempontnak lennie.” (이순재), a legendás ' egyik főszereplője szerint gond van a mai fiatal színészek hozzáállásával és képzettségével is. a Koreana magazintól élesen bírálta a sorozatok sablonos történeteit, amelyek leginkább csak a szerelemre összpontosítanak. Kim szerint a forgatókönyv állandó változtatása miatt a történet meglepő fordulatokat vehet. A Chosun Ilbo szintén a sematikus szerelmi történeteket hozza fel negatív kritikaként. Az amerikai sorozatokkal ellentétben a koreai doramák nem eseményekre, hanem érzelmekre és emberi kapcsolatokra fókuszálnak. Ugyancsak sablonos jellemző, hogy a történetet sokszor balesetek, betegségek, emlékezetvesztés viszi előre, jellemzőek a szerelmi háromszögek, a gazdag fiú–szegény lány kapcsolatok és a gengszterkarakterek gyakori használata. A The Grand Narrative szerint a koreai sorozatok jobban építenek sablonokra, mint a nyugatiak, erőteljesebben fókuszálnak a zenére és a híres színészekre. Utóbbi kritikus azt is megjegyzi, hogy idegesítőek számára a gyakran hangosan kimondott „belső monológok”, amelyeket az amerikai sorozatok „valahogy mégis nélkülözni tudnak”. , a Szöuli Nemzeti Egyetem Ázsia-központja vezetőjének tanulmánya szerint a koreai sorozatok Ázsiában nem a magas kultúrát képviselik, Kínában a főiskolai, egyetemi diplomával rendelkezők inkább amerikai vagy japán produkciókat preferálnak, a koreai sorozatokat a kevésbé iskolázottak nézik. ## Minden idők legnézettebb koreai sorozatai A lista az AGB Nielsen Media Research adatai alapján, a Dél-Koreában legmagasabb nézettséget elért epizódot figyelembe véve készült. ### Hagyományos televíziós csatornák ### Kábeltelevíziós csatornák A fizetős kábeltelevíziós csatornákon vetített sorozatok kevesebb nézőt érnek el a hagyományos televíziócsatornákhoz képest. ## Észak-koreai dorama Észak-Koreában a dorama megnevezése , a 2010-es évektől pedig egyre modernebb stílusú sorozatokat készítenek. 2011-ben elkészült a ről szóló sorozat, feltehetőleg akkori vezető utasítására. 2015-ben megjelent a ' (방탄벽) című észak-koreai sorozat, amely partizánharcairól szól, 2017 nyarán kiadták a '''' (북방의 노을) című sorozatot, amely átlagemberek hétköznapjait mutatja be.

Gyapjú

A gyapjú a magyar nyelvben általában a juh testét borító, összefüggő bundát alkotó szőrzetet jelenti. Ritkábban egyes más állatok (például angórakecske, kasmírkecske) szőrzetét is nevezik gyapjúnak, de ilyen esetben mindig elé teszik az állat nevét (angóragyapjú, kasmírgyapjú). A gyapjú – a hernyóselyem mellett – az egyik legfontosabb állati eredetű textilipari nyersanyag, noha a világ 74,7 millió tonna szálasanyag-termelésének mindössze 1,7%-át teszi ki (2006. évi adatok). Ez a mennyiség hosszú ideje nagyjából változatlan, mert a juhállomány és az egy-egy állatról lenyírható mennyiség gyakorlatilag állandó. A gyapjú jelentősége elsősorban a ruházkodásban és a lakástextíliák (takarók, szőnyegek, bútorkárpit-anyagok) körében nagy, ami főleg kiváló melegtartó képességének, puhaságának, rugalmasságának, kellemes tapintásának köszönhető. Ipari alkalmazása főként a nemezgyártásban számottevő (lásd bővebben a nemez és a műszaki nemez szócikkekben). A juhot már a történelem előtti időkben háziasították. Ásatásoknál előkerült kődomborműveken látható, hogy i. e. 7000 évvel a juh már háziállat volt. A rézkorszakban (i. e. 3000–1500) Dél-Európában a juh és a muflon keresztezésével az úgynevezett rézjuh terjedt el, melynek bundája már kissé finomabb volt. Időszámításunk kezdetén Dél- és Közép-Európában a rézjuh és az Észak-Afrikából származott zsírfarkú juh keresztezésének eredménye volt a római juh. Magyarországon a durvagyapjas parlagi juhfajtákat már régóta tenyésztették, finomabb gyapjút adó fajták tenyésztésével először 1666-ban próbálkoztak. 1773-ban hoztak be első ízben merinó-juhokat és ezek tenyésztése aztán széles körben megindult. Az 1870-es évekig Magyarország volt Európa legtöbb gyapjút termelő országa. A 19. század végén azonban, mint egész Európában, ez az ágazat hanyatlásnak indult, ami a tengerentúli gyapjútermelés fellendülésének volt következménye. A magyar gyapjú minőségben és választékban egyaránt jelentősen beszűkült. A tartási módból eredően (elsősorban a téli istállózott tartás miatt) tisztasága is elmarad az ausztrál gyapjúétól. Becslések szerint a magyar merinó gyapjú textilipari értéke alig haladja meg az ausztrál gyapjú hasonló értékének 60%-át. A juhtartás hasznosításából folyó árbevételből egy-egy állatra számítva csak mintegy 4,5% származik a gyapjúból (ezzel szemben a húsból 75%, a tejből 20,5%). Mindezek következtében a hazai gyapjútermelés erősen visszaesett, és mivel a hazai gyapjúfonó és gyapjúszövő ipar – a magyar textilipar általános visszafejlődésével párhuzamosan – a 21. század elejére gyakorlatilag teljesen megszűnt, a magyar gyapjút exportálják. ## Történeti áttekintés A ma élő juhfajták ősei a vadjuhok voltak, amelyek bundáját kétféle szál alkotta: - a felszőr (hosszú, vastag szálak), amelyek az eső, hó ellen védtek, és - a pehelyszőr (lágy, finom szőrszálak), amelyek a hideg ellen nyújtottak védelmet. A juhot már a történelem előtti időkben háziasították. Ásatásoknál előkerült kődomborműveken látható, hogy i. e. 7000 évvel a juh már háziállat volt. A rézkorszakban (i. e. 3000–1500) Dél-Európában a juh és a muflon keresztezésével az ún. rézjuh terjedt el, melynek bundája már kissé finomabb volt. Időszámításunk kezdetén Dél- és Közép-Európában a rézjuh és az Észak-Afrikából származott zsírfarkú juh keresztezésének eredménye volt a római juh. A felszőrök és pehelyszőrök együttes jelenléte már az ősidőkben is akadályozta a fonalkészítést, ezért a tenyésztés arra irányult, hogy a felszőrt az állat elveszítse és lehetőleg csak az egyöntetű pehelyszőre maradjon meg. Ezt két tenyésztési iránnyal oldották meg. Az egyiknek az eredménye a Spanyolországból származó merinó fajta, amelyen sikerült lágy, finomszálú, egyenletes bundát kapni, a másik irányú fejlődésben – egyes angliai fajtákon – a felszőr eltüntetésével párhuzamosan a pehelyszőr meghosszabbodott és erősebb szálú lett. A merinó-fajták ősei feltehetőleg Kis-Ázsiából kerültek a föníciaiak révén Hispániába, ott tenyésztették tovább őket. XIV\. Lajos francia király a Rambouillet (ejtsd: rambujjé) uradalomban a hasonló nevű fajta tenyésztését indította meg. Angliába 1791-ben vittek be merinó-juhokat, de az ottani éghajlat ezeknek nem kedvezett, ezért a helyi fajtákkal keresztezték azokat. A finom gyapjas juhok tenyésztése nemcsak Európában, hanem Dél-Afrikában, Dél-Amerikában, Ausztráliában is megindult. A legrohamosabb fejlődés Ausztráliában volt tapasztalható, de ennek sajnálatos és szomorú eredménye volt az őslakosság kiirtása, hogy a juhok számára legelő területeket biztosítsanak. A gyapjúnak a 20. században igen nagy versenytársai lettek egyes szintetikus szálasanyagok, mindenekelőtt a poliakrilnitril (röviden: akril), amelyből például hasonló karakterű kötöttáruk készíthetők, mint a gyapjúból. Manapság igen gyakran kevernek a gyapjúhoz poliakrilnitril- vagy poliészter-szálakat, mert ezek révén a késztermék kezelése sokkal könnyebbé válik (kevésbé gyűrődik és nem kell vasalni). Magyarországon a durvagyapjas parlagi juhfajtákat már régóta tenyésztették, finomabb gyapjút adó fajták tenyésztésével először 1666-ban próbálkoztak. 1773-ban hoztak be első ízben merinó-juhokat és ezek tenyésztése aztán széles körben megindult. Az 1870-es évekig Magyarország volt Európa legtöbb gyapjút termelő országa. A 19. század végén azonban, mint egész Európában, ez az ágazat hanyatlásnak indult, ami a tengerentúli gyapjútermelés fellendülésének volt következménye. A magyar gyapjú minőségben és választékban egyaránt jelentősen beszűkült. A tartási módból eredően (elsősorban a téli istállózott tartás miatt) tisztasága is elmarad az ausztrál gyapjúétól. Becslések szerint a magyar merinó gyapjú textilipari értéke alig haladja meg az ausztrál gyapjú hasonló értékének 60%-át. A juhtartás hasznosításából folyó árbevételből egy-egy állatra számítva csak mintegy 4,5% származik a gyapjúból (ezzel szemben a húsból 75%, a tejből 20,5%). Mindezek következtében a hazai gyapjútermelés erősen visszaesett és mivel a hazai gyapjúfonó és gyapjúszövő ipar – a magyar textilipar általános visszafejlődésével párhuzamosan – a 21. század elejére gyakorlatilag teljesen megszűnt, a magyar gyapjút exportálják. ## A gyapjúbunda és a gyapjúszál A gyapjú anyaga állati fehérje, túlnyomórészt aminosavakból felépülő keratin. A gyapjúszálak az állat bőrén csoportosan (pászmákban) nőnek, több egymás melletti pászmát kötőszálak kapcsolnak össze és fürtöket alkotnak. Ezek a fürtök alkotják a gyapjúbunda építőelemeit. Egy állat bőrfelületén – a fajtától és az egyéb táplálkozási és környezeti tényezőktől függően – 16–130 millió szál van. A gyapjúszálak finomsága, hosszúsága, a lenyírható bunda tömege és az abból nyerhető tiszta gyapjúszál-mennyiség stb. a juhfajtától függ. Egy-egy állatról 3–10 kg gyapjú nyírható le, ennek 30–75%-a hasznosítható textilipari célra. (A fennmaradó rész főleg szennyeződés.) A szálak vastagsága 16–60 μm, a fürthosszúság 40–400 mm között változik, függően a juhfajtától és a bundában való elhelyezkedéstől is. Minél vékonyabbak a szálak, annál finomabb fonal készíthető belőlük. A legfinomabb a merinó fajták gyapja (16–30 μm), a leghosszabb szálú a cheviot (ejtsd: sevió) fajtáké (150–400 mm), a durva gyapjút adó juhok, például a racka fajták szálvastagsága 30–60 μm, fürthosszuk 200–300 mm. A fürthosszúság attól is függ, hogy évente csak egyszer vagy többször nyírták-e a juhokat. A többszöri nyírás a szőrszálak növekedését serkenti, ezért rövidebb, de nagyobb mennyiségű gyapjút eredményezhet. ## A gyapjú tulajdonságai thumb\|left\|400px\|A gyapjúszál strukturális felépítése A gyapjúszálak jellegzetes tulajdonsága, hogy felületük pikkelyes és a szálak hullámosak. A pikkelyes felületnek a nemezelődésnél van fontos szerepe, a hullámosság a fonhatóságot, a nemezelhetőséget, a gyapjúfonalak fedőképességét, a gyapjú meleg tapintását, a sok légzárvány következtében a gyapjúáruk melegtartó képességét befolyásolja nagyon kedvezően. Minél finomabbak a szálak, annál hullámosabbak is: a legfinomabb gyapjúszálakon 1 cm-re 10–13 ívelődés jut, a legdurvábbakon 4–5. A hullámosság folytán a szálak nagyon rugalmasak, a megnyújtott gyapjúszál a terhelés megszűnte után részben azonnal, részben kis idő múlva visszanyeri eredeti hosszát. Ha a terhelés rövid ideig tart, még 30%-os nyúlás esetén sem lép fel maradó alakváltozás. A gyapjúszálak sűrűsége 1,32 g/cm3, nedvességfelvevő képessége 16% körül van. A gyapjú elég lassan nedvesedik, de lassan is szárad. Jó nedvszívó képességére az is jellemző, hogy még a nagy (akár 40%) nedvességtartalmú szálhalmaz is száraz tapintású, ami a ruházati felhasználásokban kedvező. A szakítóerejére utaló ún. szakítóhossz (ez az az elméleti szálhosszúság, amely alatt a szál saját súlya alatt elszakadna) 9–15 km (összehasonlításul: a nejlonszál szakítóhossza 40–60 km), szakadási nyúlása 30–50%. A gyapjú igen rossz elektromos vezető és a feldolgozás folyamán könnyen feltöltődik sztatikus elektromossággal, ami nehezítené a fonóipari feldolgozását. Ezért a gyapjúfonodákban igen nagy relatív légnedvességet (70–80%) kell tartani, mert a levegőben levő víz elvezeti az elektromos töltéseket a szálakról és ez megkönnyíti a fonhatóságukat. (A későbbi felhasználásban a gyapjúban meglévő nedvességtartalom következtében a feltöltődés már nem okoz gondot.) A napfény komoly károsodást okoz a gyapjún, mert anyaga elbomlik, ami szilárdságcsökkenést és elszíneződést okoz. (Emiatt például a juhok hátáról származó gyapjú kevésbé jó minőségű is.) Ugyancsak károsítják a gyapjút a lúgok és az oxidáló szerek. A híg savaknak jól ellenáll, de a tömény savak gyengítik. 100–105 °C-ig a hő nem károsítja, legfeljebb akkor, ha ez a hőmérséklet hosszú ideig hat rá. Meggyújtva a gyapjú jellemző szagot áraszt és göbösödve olvad, a lángból kivéve nem ég tovább. Megfelelő fizikai feltételek (hő és nedvesség együttes hatása) mellett a gyapjú maradandóan alakíthatóvá válik, ezen alapul a vasalhatósága. A penészgombák, baktériumok a gyapjút igen könnyen megtámadják. Legveszedelmesebb kártevője a molyhernyó (ruhamoly: Tineola biselliella, takácsmoly: Trichophaga tapetzella). ## A gyapjú feldolgozása ### Elsődleges megmunkálás A bunda az állaton nagy mennyiségű szennyezőanyagot tartalmaz, ezért a juhokat nyírás előtt sok esetben úsztatják vagy zuhanyozzák, bár ez az egészségükre káros lehet. A lenyírt gyapjúbundát kezdetben összefüggő állapotban tartják, mert ez későbbi minőségi osztályozását megkönnyíti. A gyengébb minőségű (a lábról, fejről és a farokrészről származó) részeket, valamint a sárral és ürülékkel összetapadt fürtöket aztán leválasztják, majd az azonos minőségű bundákat összegöngyölve zsákokba csomagolják. Az osztályozás szubjektív alapon történik, ezért nagy szakértelmet igényel. ### Fonalgyártás A fonodába bekerülő zsákolt gyapjúbundákat szétszedik és az azonos hosszúságú és vastagságú részeket szétválogatják. A bundát mechanikai és vegyi tisztításnak vetik alá. Az előbbivel a szálakra tapadt szilárd szennyeződéseket porolják ki, az utóbbival az oldható szennyeződéseket (zsírok, sók) és az általuk megkötött apró szennyeződéseket távolítják el lúgos közegben történő mosószeres mosással, a gyapjúzsír elszappanosításával, illetve emulgeálásával, vagy oldószeres kioldásával. A gyapjú növényi szennyezőanyagait (bogáncsok és más növénymaradványok) ásványi savas oldatban végzett áztatással kezelik, ezt követően szárítással a savat töményítik, majd az ún. "égetéssel" (100–105 °C-os szárítótérben) a cellulózt lebontják, elszenesítik (karbonizálás) és a maradványokat kiporolják. A megtisztított, együttesen feldolgozni kívánt különböző fajtájú és színű gyapjútételeket gondosan összekeverik, esetleg hozzákeverve más szálasanyagokat is, és olajos emulzióval bepermetezik. Ez megkönnyíti a fürtök szétbontását az ezután következő bontás során, az ún. farkasológépen. Ennek a gépnek fogakkal borított hengerei szedik szét a nagyobb szálcsomókat. A csomók finomabb bontását kártolgépen végzik, ennek hengeri finom tűkkel vannak borítva, amelyek szétfésülik az összetapadt szálakat. A több fokozatban végzett kártolás biztosítja egyúttal a különböző hosszúságú, fajtájú és nyersanyagú szálak egyenletes keveredését is. Ezután következik a nyújtás, a fésülés, az előfonás és a végfonás, majd esetleg a cérnázás. (Lásd bővebben a fonás szócikkben.) #### A legismertebb gyapjúfonal-fajták - Bouclé (buklé) fonal: erősen sodrott, durva gyapjúból font fonal. - Fésüsgyapjú (fésült gyapjú-) fonal: hosszú szálú, kevéssé ívelt gyapjúból készült szép, egyenletes fonal, amelyből a rövid szálakat a fonás során fésüléssel eltávolították. - Homespun (ejtsd: hómszpan) fonal: vastag, durva, rendszerint színes gyapjúból font kártolt fonal, gyakran tépett fonalból gyártják. Az elnevezés (magyarul: otthon font) onnan ered, hogy a házilag, kézi fonással készített fonalhoz hasonlít. - Kammgarn fonal: a fésült fonal német elnevezése. - Kártolt fonal: rövid szálú gyapjúból, fésüskócból és esetleg tépett gyapjúhulladékból nyert szálak bekeverésével készített viszonylag vastag, bolyhos, egyenlőtlen fonal. Vastagabb szövetek készítésére használják. - Lüszter-fonal: hosszú, finom, erősen fénylő gyapjúból készült fonal (a francia lustrer = fényesít szóból). - Melange (melanzs) fonal: laza állapotban különböző színűre színezett gyapjúszálak keverékéből készült fonal. (A francia mélange = keverék szóból.) - Mouliné (muliné) fonal: két különböző színű gyapjúfonal összesodrásával készített cérna. - Shoddy (ejtsd: sodi) fonal: használt és feltépett gyapjúszövetekből és fésüsfonodai hulladékból készült fonal. (Az angol shoddy szó eredeti jelentése: gyenge minőségű.) - Zefírfonal: laza sodratú, fésült gyapjúfonalakból készült, puha fogású gyapjúcérna, elsősorban kötöttáruk készítésére használják. ### Nemezkészítés A gyapjúszálak egy sajátos feldolgozási művelete a nemezkészítés. A juhgyapjúnak – és néhány más állat szőrének – fontos tulajdonsága, hogy nemezelhető, azaz megfelelő fizikai és vegyi feltételek mellett az összekuszált szálhalmaz mozgatás hatására összefüggő, tömör szerkezetté áll össze. Ez a nemez (népszerű, német eredetű szóval: filc). A gyapjú nemezelhetőségét elsősorban pikkelyes felületének, hullámosságának, hajlékonyságának, nyújthatóságának és rugalmasságának köszönheti. A pikkelyek éle egy irányban, a szál hegye felé mutat, emiatt a szálak mozgatásukkor gyakorlatilag csak a tövük irányában tudnak elmozdulni. Ez az egymás mellé ellentétes irányú helyzetbe kerülő szálak vándorlását idézi elő, miközben a szálak egymásba kulcsolódnak. Ezt a műveletet nemezelésnek, ványolásnak, kallózásnak nevezik. Ezzel az eljárással a gyapjúból nemezlapokat állítanak elő a legkülönbözőbb ruházati, képző- és iparművészeti, valamint műszaki célokra, de ezt a jelenséget a gyapjúkelmék felületi kezelésére is felhasználják, hogy a kelme fedő- és melegtartó képességét ezzel növeljék. Így készül például a posztó. A gyapjú nemezelődése azonban hátrányos is lehet, mert a gyapjúból készült ruházati termékek mosás közben – ahol lényegében a nemezelődést előidéző hatások állnak fenn – emiatt tömörödik, zsugorodik („összemegy”). Ezt a nemkívánatos jelenséget úgy küszöbölik ki, hogy a pikkelyeket vegyszeres kezeléssel elroncsolják vagy műgyantával befedik. Ezen alapul például a gyapjú „Superwash” kezelése, ami még a gyapjúáruk gépi mosását is lehetővé teszi. A speciális gyapjú-mosószerek szintén bevonatot alkotnak a szálakon, amelyek hatástalanítják a pikkelyek szálvándorlást előidéző hajlamát, vagy felpuhítják a pikkelyek alatti rétegeket és ezzel hasonló hatást érnek el. ### A gyapjúfeldolgozás másodlagos terméke A nyers gyapjúból mosással eltávolított zsírt ipari (kozmetikai és gyógyszeripari) célra kivonják a mosóoldatból. Így nyerik a lanolint, ami voltaképpen tisztított gyapjúzsír. ## A gyapjú újrahasznosítása Minthogy a gyapjú értékes textilipari nyersanyag, a tönkrement gyapjútermékeket igyekeznek újra hasznosítani. A 19. század elején kezdtek elterjedni azok a tépőgépek, amelyek alkalmasak a gyapjúfonalak és -kelmék (rongyok) feltépésére és ezzel olyan állapotba hozni a szálakat, hogy újra fonhatók legyenek, vagy legalább ún. nemszőtt textíliákat állíthassanak elő belőlük (amelyekben nem fonal formájában használják fel a szálakat). Ezeket a szálakat – amelyek természetesen általában sérültek – csak viszonylag kevésbé értékes termékek gyártásában szabad felhasználni, de különböző (többnyire 15–40%) mennyiségekben nagyon sokféle gyapjúáruban alkalmazásra találnak. ## Gyapjúmárkák A gyapjú nagyon értékes nyersanyag, amelynek jelentős világkereskedelme alakult ki. A legjobb minőségű gyapjúárukat különböző tanúsító védjegyekkel hozzák forgalomba. Ezeket eredetileg a Nemzetközi Gyapjú Titkárság (International Wool Secretary, IWS) alapította, ma a Woolmark Szövetségnél lehet igényelni. A Woolmark Szövetség nemzetközi szervezet, amely különböző védjegyek alkalmazását engedélyezheti gyapjútermékeken, annak igazolására, hogy azok megfelelnek a szövetség által támasztott szigorú követelményeknek, amelyek betartását rendszeresen ellenőrzik is. A úgynevezett gyapjú-védjegynek többféle változata van: eltérő ábrákat használnak a tiszta élőgyapjúból és a különböző gyapjú tartalmú keverékekből készült termékeknek. „Tiszta élőgyapjú” megjelöléssel például csak azok a termékek forgalmazhatók, amelyek kizárólag élő állatról lenyírt, új (tehát nem újrahasznosított) és semmiféle, a gyapjúszálakra nézve káros kezelést nem kapott gyapjúból készülnek.

Cimbalom

A cimbalom két verővel ütve megszólaltatott húros hangszer, a citerafélék családjába tartozik. Vízszintes helyzetű, trapéz formájú, dobozszerű hangszerteste van, melyen teljes szélességben diatonikus vagy kromatikus hangolású húrok sorakoznak. Régi, népi változata a kiscimbalom, ez magyar nyelvterületen már ritkaság, de az alpesi országokban, Kelet-Európában, a Balkánon ma is használatos. Továbbfejlesztett változata a nagyobb, hangtompító pedállal ellátott, lábakon álló pedálcimbalom, melyet Schunda Vencel József budapesti hangszergyáros alkotott meg a 19. század vége felé, majd a 20. században idősebb és ifjabb Bohák Lajos fejlesztett tovább. ## A hangszer neve A kümbalon (κύμβαλον a κύμβη ’fazék, tál’ + βάλλειν ’dob, üt’ szavakból) ókori idiofon hangszer. Kétféle típusa ismert, az egyik párosával egymáshoz ütött tányér- vagy harangszerű eszköz, a másik kétágú villás nyélre szerelt tányérokból áll (többes számban kümbala). Az Ószövetségben ilyen jellegű hangszerek a meciltajim (מְצִלְתַּיִם) és a celcelim (צֶלְצְלִם). A Vulgata e hangszerneveket a görög kümbalon latinosításával egyformán a cymbalum szóval fordítja. A középkortól kezdve a harangjátékot nevezik így, majd a szó több hangszernév ihletője is lett, mint például a francia cymbales (cintányér), az olasz cembalo (csembaló) vagy a magyar cimbalom. ## Felépítése A cimbalom egyenlő szárú trapéz körvonalú citeraféle hangszer. Húrjai a hangszer teljes szélességében, a trapéz szárai mentén elhelyezett tőkék között futnak sajátos, csak erre a hangszertípusra jellemző elrendezésben. Régebbi, kisebb, lábak nélküli változatát ma kiscimbalomnak nevezzük, megkülönböztetésül a modernizált, lábakon álló pedálcimbalomtól. ### Kiscimbalom A kiscimbalom a magyar nyelvterületről napjainkra már szinte teljesen eltűnt, Magyarországtól nyugatra népi hangszerként még előfordul Tirolban és Svájcban, használják még délszlávok, románok, szlovákok, fehéroroszok, ukránok. A magyarországi kiscimbalmokat legtöbbször házilag, ritkábban erre szakosodott műhelyekben, változatos méretek alapján készítették. A legkisebb cimbalmok hangszertestének párhuzamos oldalai közül a hosszabbik 80 cm, a rövidebb 60 cm, a szárak 40 cm körüliek, a hangdoboz magassága 8–9 cm. A hangszernek nem csak a teteje, de a háta és oldalai is fenyőből készültek, a kétoldalt elhelyezett tőkék, melyeken a húrtartó és a hangolószegek vannak, gyakran a keményebb jávorfából. Belső fém merevítést nemigen alkalmaztak, emiatt a hangszertest a sok húr feszítőerejétől az idők során gyakran deformálódott, teteje behorpadt. Hangkészlete a 19. század elején jobbára diatonikus volt, hangterjedelme két oktáv körüli, például g–g''. A kiscimbalmot zenéléshez asztalra vagy felállított üres hordóra tették, ha ilyen nem volt, a játékos az ölébe helyezte. A hangszert a 19. század során gyakran kritizálták a műveltebb zenészek. A kiscimbalom komoly hiányossága, hogy az erősen megütött húrok gyakran a szükségesnél tovább zengenek, a kézzel való tompítás pedig a játék folytonosságát nehezíti. ### Pedálcimbalom A nagyméretű pedálcimbalom az 1870-es években született meg a budapesti Schunda Vencel József hangszergyárában. Méretei megnövekedtek: a hangdoboz párhuzamos oldalai 140, illetve 95 cm hosszúak, szárai 74 cm-esek, magassága 15 cm. Hangsora C-től e'''-ig terjed, a legalsó néhány hang kivételével temperált, kromatikus lett. A hangszer lábakat is kapott, majd 1874-ben hangtompító pedállal is felszerelték, amivel a régi cimbalmok egyik legkellemetlenebb hiányosságát sikerült kiküszöbölni. Az új hangszerváltozat a kiscimbalmot néhány évtized alatt a perifériára szorította. A cimbalmot a 20. század során többek között idősebb és ifjabb Bohák Lajos fejlesztette tovább. A Schunda- és a Bohák-cimbalmok között a fő különbség, hogy az előbbinél a hangszertetőn találhatóak a hangnyílások, és legalsó három húrja általában E, D, C, míg az utóbbin kétoldalt van a hangnyílás, és basszushúrjai végig kromatikusak: E, Esz, D, Desz, C. A Bohák-rendszerű cimbalmok mérete és hangereje nagyobb a Schunda-féléknél. A modern cimbalom húrjainak feszültsége összesen 100 000 N (10 tonnasúly) körüli, a hidakra gyakorolt nyomóerejük pedig nagyjából 10 000 N (1 tonnasúly). Hogy a hangszer teste e hatalmas erőknek ellenálljon, a rétegelt anyagból készült tőkék, a különlegesen erős keret és a hangszertest belsejében a húrok irányában fekvő két vasgerenda elengedhetetlenek. A 3–9 mm vastagságú fenyő rezonánstetőt a rostokra merőlegesen futó, majd az ezekre újra merőlegesen ragasztott gerendák erősítik. A tető és a 4 cm körüli vastagságú fenéklemez közé 17–23 db, a hegedű lélekfájához hasonló fenyőfa rudacska ékelődik. A pedálcimbalom hangereje a zongoráéval vetekszik. A dinamikai árnyalás lehetőségei talán még jobbak is, mint a zongorán, hiszen itt a zenész és hangszere közötti kapcsolat közvetlenebb. A zongorától eltérően a zenész a hang színezetét is befolyásolhatja a verő fajtájának megválasztásával. ## Húrozása A cimbalom acélhúrokkal van felszerelve. A mai cimbalmokon egy-egy hanghoz a basszusban maximum három, feljebb négy azonosan hangolt húr tartozik, ezeket a húrcsoportokat húrkórus-nak nevezik. A húrok fisz-ig sodrottak, ezek hármasával, vagy legalul kettesével, egyesével vannak felrakva. Felfelé g-től már sima acélhúrok vannak, ezek négyes kórusokat alkotnak. A húrok a hangszer bal oldali tőkéjébe vert húrtartó vagy akasztószögektől a jobb oldali tőkéhez csatlakozó hangolószögekig futnak. A húrok furatokkal ellátott hidak által, vagy húrkórusonként egy-egy sakkfigurára hasonlító baba révén adják át rezgésüket a hangszertetőnek. Ezek a hidak, babák húrlábként funkcionálnak, de nem csak akusztikai szerepet látnak el. Azáltal, hogy a húrok nagyon tompa szögben megtörnek rajtuk, a hidak megfelelő elrendezésével – úgy, hogy az egyik híd fölött futó húr a másik nyílásán halad át és fordítva – elérhető, hogy az egymás utáni húrkórusok egymáshoz képest eltérő síkban legyenek. Így a húrok a hidak közelében, a megütés helyén kiemelkednek környezetükből, csökkentve annak kockázatát, hogy megütésükkor véletlenül egy szomszédos, nem kívánt hang is megszólal. A hidak alkalmazása lehetővé teszi a húrkórusok hosszának megosztását is, tehát hogy egy húrkórus két különböző hangot adhasson ki attól függően, hogy a megosztás helyétől balra, vagy jobbra ütik meg. A cimbalmon a fisztől felfelé minden második húrkórusnál 2:3 arányú megosztást alkalmaznak; az adott húrkóruson ennek megfelelően az így létrejövő hangok egymással kvint hangközt alkotnak: g'–c', a'–d', h'–e' és így tovább. A legmagasabb hangoknál a húrkórusokat háromfelé osztják. Ezekkel az eszközökkel elérhető, hogy a cimbalom tetőlapjának nem túl nagy felületére viszonylag sok hang férjen. Mind a kiscimbalomnak, mind a pedálcimbalomnak kétféle hangolása, húrelrendezése lehet: az általánosan elterjedt „magyar” és az egyre ritkább „zsidó” hangolás. A „zsidó hangolás” elnevezés a zenészek szerint onnan ered, hogy az ilyen hangszeren az f alatti hangoknál a jobb és bal oldalon megszólaltatott hangok fel vannak cserélve, ahogy a héber írás is a latinhoz képest fordított irányban halad. Az ilyen hangolás főleg a Dunántúl nyugati részén volt elterjedt. ## Megszólaltatása A cimbalom megszólaltatására két darab dió- vagy akácfából készült verőt használnak. A verő hosszúsága 34 cm, vastagsága változó, a legvékonyabb részén 5 mm körüli. Fogantyúrészének hossza 8 cm, a legegyszerűbb esetben laposra van faragva, háromujjas fogáshoz a felső részén a mutatóujj számára kis mélyedés található. A „puha” verő kissé felfelé ívelt formájú, 5–8 cm hosszú fejrésze vattapólyával van betekerve. A „kemény” verő feje csupasz, vagy ütőfelületén filc- vagy bőrcsík van. A hangszín variálása céljából a zenészek megfordíthatják a verőt, annak kemény fogantyúrészével ütve a húrokat. Nagy ritkán pizzicatót is alkalmaznak: nem verővel ütik a húrokat, hanem a hüvelyk- és mutatóujj (vagy középső ujj) körmével csipkedik egy-egy húrkórus szélső húrjait. A kortárs zeneszerzők cimbalomra írt műveikben néha egyéb verőféleségeket is előírnak, sőt a preparált zongora mintájára a preparált cimbalom sem ismeretlen fogalom. A verő hagyományos „háromujjas” tartásakor a zenész a fogantyút behajlított mutató- és középső ujja közé szorítja, hüvelykujjal pedig felülről megtámasztja. A fogantyú vége a tenyérbe simul. Rácz Aladár cimbalomművész a verő tartásának új módját vezette be: a háromujjas, laza tartás helyett marokra fogta. Az ilyen játéktechnikához készült verő nyele négyzetes hasáb alakú, a kényelem érdekében puha bőrrel van bevonva. A cigányzenészek ilyen verőt nem használnak. ## Zenei használata A cimbalmot elsősorban cigányzenekarokban használják. Szólóhangszerként is megállja a helyét, de szerepe főleg a dallamkíséret, a hangzás töltése, díszítése, akkordok megszólaltatása. Legfontosabb, legsajátabb kifejezőeszközei az akkordfelbontások, arpeggiók, futamok, tremolók. A cigány muzsikusok a cimbalmozást hagyományosan egymástól ellesve, öröklött mesterségként sajátítják el, de már a 19. század óta több-kevesebb szerepet kapott a zeneiskolai tanulás is. Szinte minden cigányzenész cimbalmos tud kottát olvasni, a cigányzenekarok által általában előadott dúr-moll dallamokat pedig hallás után azonnal, kotta nélkül is képesek harmonizálni, lekísérni. A falusi parasztbandák amatőr vagy félhivatásos cimbalmosai ezzel szemben a hangszert szinte kizárólag dallamjátékra használták, használják. A harmóniai kíséret legfeljebb a domináns–tonika váltás jelzéséig terjed. Kocsmákban, borkimérésekben, lakodalmakban a cimbalmos régebben szívességből, vagy csekély juttatásért egymaga szolgáltatta a zenét. A 19–20. század fordulóján a cimbalom „nemzeti” hangszerként műkedvelő polgári körökben is népszerű volt; klasszikus és romantikus szerzők viszonylag egyszerűen játszható műveiből, népszerű operákból, operettekből, népies dalokból, divatos tánczenéből készült átiratokat adtak elő rajta. ## Története Több szerző a cimbalmot egy perzsa húros hangszer leszármazottjának tekinti. Habár még mindig találhatóak olyan vélekedések, miszerint a perzsa szantúr nevű hangszer az ókori asszír időszakból eredeztethető, az ókori asszír ábrázolásokban nincs nyoma ilyen hangszertípusnak, és egy szöghárfa-típust vélnek a szantúr korai ábrázolásának. Ez a II. Assur-nászir-apli asszír király (Kr. e. 883 – Kr. e. 859) kalhui (nimrudi) palotájában látható domborművön ábrázolt szöghárfa-típus azonban a vertikális tartásmód miatt nem tekinthető a cimbalommal analóg hangszertípusnak. A cimbalom hangszertípus legkorábbinak vélt ábrázolása az 1139-ben íródott Egerton kódex Bizáncból származó elefántcsont könyvborítóján látható, ahol Dávid király egy trapéz alakú húros hangszeren játszik két hosszú pálcával, amelyeket a lefelé fordított tenyeres, pengetős játékmódtól eltérően, felfelé fordított tenyérrel tart. Emiatt néhány kutató már itt is, illetve a galiciai Santiago de Compostela-i katedrális 1184-re datálható „apokalipszis vénei” zenészábrázolásainak egyikénél ütős játékmódot feltételez és a hangszer megjelenését más hangszertípusokhoz hasonlóan, arab közvetítésű észak-afrikai átvétellel magyarázzák. Valójában az észak-spanyolországi Soria Santo Domingo templomának 1170-re datált archivoltján látható 24 apokalipszis vénei között található olyan pszaltériumon játszó zenész, aki két hosszú pálcával szólaltatja meg a hangszerét. A már kétségtelenül ütött húros cimbalomábrázolások azonban csak a 15. századtól kezdenek elterjedni és délnémet nyelvterületről 1447-ből, szlovén nyelvterületről 1472-ből ismertek korai ábrázolásai. Az eddigi adatok tükrében kétséges, hogy egy keleti eredetű cimbalom terjedt el Európában a 15. századnál korábban, mert keleten a szantír elnevezéssel illetett hangszer a 14. századi ábrázolásokban még egy trapézforma pengetett hangszertípus, míg a qánún elnevezést a négyszögletű pengetett hangszerekre alkalmazták. Az ütött húros perzsa szantúr jelenleg ismert legkorábbi ábrázolása az iszfaháni Hast Behest-palota 1669-re datált festménye, ezért valószínűsíthető, hogy az ütéssel megszólaltatott szantúr cimbalomtípus nem sokkal korábban alakulhatott ki egy korábban pengetéssel megszólaltatott hangszerből vagy a nyugati cimbalmok hatására vették át az ütéssel megszólaltatott játéktechnikát. Az ütött húros perzsa szantúr korábban a 15. századra datált (Haraszti 1926, 39.) ábrázolásáról ma már tudjuk, hogy a Kádzsár-dinasztia idejében, 1840 körül készült. Ezért nem valószínű, hogy a hangszertípus a 15. századnál korábban megjelenhetett, mert a Kínában is elterjedt hangszertípus, amelynek elnevezése (jang-csin ’idegen csin’) is utal a hangszertípus átvételére, bizonyítottan csak a Ming-dinasztia idején, a 16. században jelent meg Kína Kuangtung tartományában. ### Nyugat-Európában Nyugat-Európában a cimbalom – a hasonló felépítésű, de pengetéssel megszólaltatott pszaltériummal együtt – fénykorát a 17. század végén, a 18. század első felében élte. A korabeli pásztor-divat hatására közkedvelt szalonhangszerré vált, de szonátákat, versenyműveket is írtak rá. Ebben az időben a cimbalom többek között divatos női és templomi hangszernek is számított. 1697 körül egy Hebenstreit Pantaleon nevű merseburgi német muzsikus – kora híres cimbalmosa – hangszerének egy tökéletesített, megnagyobbított változatát alkotta meg, amelyet pantalonnak neveztek el. A hangszer és készítője diadalmenetben járta be Európát, de mára az újítás feledésbe merült. A cimbalom zenei lehetőségeinek köre egyre bővült, a húrkórusok száma ekkoriban húsz és harminc között volt, egy-egy kórusban a húrok száma öt, hat, hét is lehetett. Egyes hangszereken a kampóshárfáknál alkalmazotthoz hasonló megoldással lehetett a húrokat megrövidíteni, hangjait fél hanggal megemelni. Ez a virágzás nagyjából 1750-től lassan véget ért. A 19. századtól a cimbalom Nyugat-Európában már csak elvétve, népi hangszerként fordul elő, elsősorban az alpesi országokban. ### Magyarországon A történelmi adatok hiányossága miatt nagyon nehéz megállapítani, Magyarországon mikor és hogyan honosodott meg a cimbalom. A történelmi forrásokban való azonosítását még az is nehezíti, hogy a hangszerneveket, így a cimbalom nevet a régiek következetlenül, gyakran más hangszernevekkel összecserélve használták. Az Anonymus által cythara szóval jelölt hangszerben többen hol a citera, hol a cimbalom ősét vélték felfedezni – azon az alapon, hogy később, a 16. században ez a szó valóban jelölhette e hangszereket is –, ezzel próbálva igazolni e hangszerek ősmagyar eredetét. Valószínűbb azonban, hogy a Gestában a szó csupán általános értelemben vett húros hangszert jelöl. A cimbalom szó legelőször a 15. században, a Bécsi kódex Biblia-fordításában bukkan fel, de itt még az ókori zsidók kis cintányérszerű hangszereit jelöli, a görög kümbalon, a latin cymbalum magyarítása. A cimbalom szót a mai értelemben a 16. századtól kezdve használják, erre utalhat az 1567-ben említett Emericus Literatus Cymbalista személynév is. Egy 1543-as keltezésű, Bécsből írott levélben a következő olvasható: „A legkiválóbb egyiptomi hegedősök, a fáraók ivadékai játszanak itt. Ezek azonban nem ujjakkal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s teli torokkal énekelnek hozzá.” Itt minden bizonnyal cimbalmon játszó cigány zenészekről van szó. Zrínyi György egy 1596-os levelében két, törököktől foglyul ejtett cigányzenészről ír. Egyiküknek kéthúrú, keleti vonós hangszere van, „a másiknak pedig cimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel a deákok a misét éneklik, de nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza.” Érdekes, hogy azok a 16. századi Magyarországi dokumentumok, amelyek elsőként utalnak a cimbalomra, rögtön a – még itt meg nem honosodott, külföldi – cigányokkal hozzák azt kapcsolatba; ugyanakkor az is kiderül belőlük, hogy a hangszernek mind pengetett, mind faverővel ütött változatát ebben az időben már használták a magyarországi – nem cigány – muzsikusok, deákok. Az Anonymus által is említett cythara szó a 16. században magyar földön már cimbalmot is jelenthetett: II. Lajos király 1525-ös számadáskönyvében „cytharán”, azaz nyilván cimbalmon játszó cigányoknak adott borravaló szerepel. A 17. század során a magyar főúri zenében a cimbalom a dudával, hegedűvel, virginállal egyenrangú hangszer volt. A cigányzenekarokba azok kialakulásával egy időben, a 18. században került be, ekkoriban kezdődhetett széles körű elterjedése. A főúri zenekarokban a fokozatosan háttérbe szoruló duda kísérőszerepét vette át a cimbalom. Elsősorban cigányzenekarok fontos tagja, de népi hangszerként is ismert, és Rácz Aladár cimbalomművész munkássága nyomán komolyzenei koncerteken is szerepet kap. ### A modern cimbalom A nagyméretű, hangtompító mechanizmussal ellátott pedálcimbalom az 1870-es években született meg Schunda Vencel József hangszergyárában. A századfordulóra már több mint negyven hangszerkészítő gyártotta a Schunda-féle hangszerváltozatot. A cimbalmot a 20. század során többek között idősebb és ifjabb Bohák Lajos fejlesztette tovább. Budapesten 1890 óta működik cimbalom tanszék. A Nemzeti Zenedében Allaga Géza volt az első tanszékvezetője, aki egyben az első cimbalom-iskola szerzője is. Erkel Ferenc a Bánk Bán című operájában, Kodály Zoltán a Háry János című dalművében, majd szvitjében alkalmazott cimbalmot. Rácz Aladár az 1920-as években barokk zeneszerzők műveit kezdte előadni cimbalmon, nagy sikereket aratva a világ koncertpódiumain. Igor Sztravinszkij Rácz Aladár játékának hatására maga is tanult cimbalmozni, Ragtime és Renard című műveiben meg is szólaltatja a hangszert. A cimbalom számos 20. századi és kortárs zeneszerzőt inspirált cimbalomművek írására. Rácz Aladár tanítványai, Gerencsér Ferenc, Szalai József, Tóth Elek teremtették meg azt a magyar cimbalomiskolát, amely kiváló cimbalmosok több generációját nevelte, és melynek a sok cimbalomra írt művet köszönhetjük. Fábián Márta, Szakály Ágnes, Herencsár Viktória, Szeverényi Ilona, Vékony Ildikó, Lukács Miklós, Farkas Rózsa és mások – a klasszikusok mellett – modern, kortárs szerzők darabjainak sokaságát mutatták be. A cimbalom ma is a koncerttermek gyakori szereplője, miközben a népzene, a népies műzene, a cigányzene terén is őrzi népszerűségét. ## Cimbalomra komponáltak ### Ismertebb zeneszerzők - Erkel Ferenc: Bánk bán, Dózsa György - Kodály Zoltán: Háry János-szvit, -daljáték, Kállai kettős (benne: két cimbalom) - Claude Debussy: La plus que lente (1910 – zenekari változat) - Igor Sztravinszkij: Rag-Time, Walzer és Polka, Renard - Bartók Béla: I. rapszódia (zenekari változat) - Pierre Boulez: Répons (1980–84) ### Kortárs magyar zeneszerzők ## Cimbalmosok ### Magyarok - Allaga Géza (1841–1913) zeneszerző, gordonka- és cimbalomművész, cimbalomtanár. - Balogh Kálmán népzenész, a Budapest Táncegyüttes cimbalmosa, a Balogh Kálmán Gypsy Cimbalom Band alapítója - Farkas Gyöngyi cimbalomművész - Farkas Jenő - Farkas Rózsa - Gelencsér János Dobroda zenekar - Herencsár Viktória cimbalomművész, a Cimbalom Világszövetség elnöke - Lukács Miklós - Ökrös Oszkár cigányzenész, a 100 Tagú Cigányzenekar szólistája. - Rácz Aladár (1886–1958) - Szakály Ágnes cimbalomművész, cimbalomtanár - Tárkány-Kovács Bálint Fonó, Tárkány művek - Vékony Ildikó (1963–2009) cimbalomművész, cimbalomtanár ### Külföldiek - Ginzery Enikő - Toni Iordache román cimbalomvirtuóz, 1987-ben hunyt el - Ioni Gyula Csíkszereda - Toni Köves(-Steiner) cimbalomművésznő és -tanár - Kateřina Zlatníková (Prága, 1939–2013) Németországban élt klasszikus cimbalomművésznő - Ion Miu - Marius Preda - Giani Lincan

Thermopülai csata (i. e. 480)

A thermopülai csata (, Makhé tón Thermopülón) a görög és óperzsa hadseregek közt i. e. 480-ban lezajlott ütközet, melyre a Thermopülai-szorosban került sor. A szoros több mint öt kilométer hosszan húzódott a tenger és a meredek hegyoldal között, helyenként mindössze 14 méter szélességben. Ezt az útvonalat elkerülni csak a szinte járhatatlan hegyeken keresztül lehetett, ezért stratégiai jelentősége már korábban is óriási volt. Az idők folyamán három mesterséges akadályt, kaput is építettek a szűkületben, a középsőt 100 évvel korábban a phókisziak a thesszáliai invázió ellen. A Thermopülai név az ógörög „forró kapu” szóból származik, mivel több melegvíz-forrás is található a környéken. A katonai stratégák szerint a Thermopülai-szoros volt a legalkalmasabb hely, ahol védekezni tudtak a görögök az előrenyomuló perzsák ellen. Tisztában voltak azzal, hogy csak feltartóztatni tudják majd az ellenséget, illetve károkat okozni a csapataiknak, de megsemmisíteni vélhetően már nem, ezért Athén lakosságát kitelepítették. Egy perzsa sereg a Thermopülai-szorosnál, a hadiflotta pedig Artemiszionnál ütközött először görög ellenállásba. A görögök a szorosban a hagyományos phalanx-hadállást alkalmazták, úgy tervezték, hogy ezzel visszaverhetik a perzsa lovasság balszárnyát. A csata részletei nem ismertek pontosan, mert csak Hérodotosz leírásai alapján lehet képet alkotni róla, amely néhány görög túlélő elbeszélése alapján készült. A csata előtt I. Khsajársá (I. Xerxész) öt napot várt, hogy a görögök elvonuljanak a területről, de azok maradtak, így megindította a támadást. Hérodotosz leírja, hogy a görög hopliták hosszú dárdával védekeztek, míg a perzsák rövid dárdával és karddal támadtak, valamint, hogy a perzsák nagy veszteségeket szenvedtek el a három napos csata során. Az egyik legenda szerint a harmadik napon egy helyi görög pásztor, Ephialtész megmutatta a perzsáknak az Anopaia-ösvényt, amelyen átvághatott a sereg, így a szoros bejáratát védő görögök hátába kerülhettek. Mikor Leónidasz belátta, hogy nem bírja tartani a szorost, elrendelte a teljes visszavonulást. Mintegy 700 theszpiai harcos, Démophilosz vezetése alatt, megtagadta a parancsot és tovább védekezett. Leónidasz testőrei, mintegy 300 spártai, 400 thébai és a theszpiaiak – tehát mintegy 1400 katona, ellentétben a köztudatban elterjedt mindössze 300 spártaival – ott maradtak, egyesek szerint a dicsőségért, mások szerint azért, mert a perzsák a visszavonulás elhúzódása miatt elvágták menekülésük útját. A csata végén a thébaiak letették a fegyvert, a spártaiak és a theszpiaiak egytől egyig elestek. ## Történelmi források A görög–perzsa háborúk elsődleges forrása a görög történész, Hérodotosz. További leírásokat ad a szicíliai történész Diodórosz, aki az 1. században megírta a Bibliotheca Historicát, a görög-perzsa konfliktusról szóló beszámolót, és részben a korábban élt Ephorosz. A perzsákról a legfontosabb forrásanyag a görög irodalmártól, Ktésziasz Knidiosztól származik, aki II. Artakhsaszjá perzsa király (II. Artaxerxész) orvosa volt az i. e. 4. században. Knidiosz perzsa források alapján írta le az eseményeket, megemlékezett Hérodotoszról, de néhány hamis információt és elfogult állítást is átvett tőle. Sajnos utolsó munkája nem maradt fenn. A 9. században I. Photius bizánci pátriárka Myriobiblon műve, majd VII. Konstantin eklogai műve is foglalkozik a görög-perzsa háborúkkal. Több római történetíró, például Iustinus és Cornelius Nepos is írt a témáról. Pauszaniasz Periégétész Görögország leírása című művében is említést tesz a csatákról. Nepos és Ktésziasz Knidiosz írásait ma már nem tartja hitelesnek a modern történelemtudomány. ## Előzmények ### Óperzsa Birodalom Athén és Eretria görög poliszok, bár jelképes mértékben, de részt vettek a perzsák elleni, i. e. 499-494 közti ión felkelésben. Az Óperzsa Birodalom ekkor még viszonylag új képződmény volt, gyakoriak voltak a lázadások a területén, így I. Dárajavaus perzsa királynak (I. Dareiosz) már voltak tapasztalatai a felkelések leverésével kapcsolatban. Mivel Athén támogatta az iónokat a felkelésükben, a perzsák meg akarták büntetni őket. Dárajavaus egyúttal lehetőséget látott arra, hogy a Balkán-félszigetet saját birodalmához csatolhassa. Az első perzsa hadjárat i. e. 492-ben kezdődött Mardoniosz vezetésével, aki ismét meghódította Thrákia európai területeit, amely névlegesen i. e. 513 óta az Óperzsa Birodalom része volt. Makedónia szintén i. e. 513, I. Amüntasz uralkodásától névlegesen szövetségesük volt, bár fia, I. Alexandrosz a görögökkel is jó kapcsolatokat ápolt. Makedónia valószínűleg hídfőállásként szolgált volna a perzsáknak a balkáni expanzióhoz, de támadásaik megakadtak Athosz hegyeinél, mert hajóik viharba kerültek. Mardoniosz később thrák törzsekkel ütközött meg, akiket súlyos veszteségek árán, de legyőzött, majd visszatért Perzsiába, miután helyőrségeket hagyott hátra a thrákiai partvidéken. A következő évben I. Dárajavaus elküldte követeit a görög poliszokba, hogy azoktól a perzsa korona iránti hűséget kieszközöljék. A görög poliszok többsége elfogadta a perzsák feltételeit, de Athén és Spárta visszautasította azokat. A perzsa követek a hűség jeleként földet és vizet kértek, Athénban azonban a felháborodott tömeg a követet egy kútba dobta, míg Spártában szakadékba hajították őket, mondván vegyenek onnan vizet és földet. Egy évvel később, i. e. 490-ben I. Dárajavaus bosszúhadjáratot indított. I. e. 490-ben a perzsa hadsereg, Artaphernész és Datisz vezetésével, a szárazföldi hadsereget behajózta és tengeri úton megtámadta Athént és Spártát. A flottát Kilikia szatrapiából hajóztatták ki. A perzsa harcosok eljutottak Euboiába, ahol megtámadták az első nagyobb célpontot: Eretria városát. A perzsák közelsége miatt a város lakosai nem tudtak felkészülni az ostromra. Hat napi, mindkét oldalon sok áldozatot követelő ostrom után a perzsák a falakat lerombolták, majd a hetedik napon két eritriai kinyitotta a városkaput a perzsák előtt, és a város elesett. A várost kifosztották és felégették, a lakosságot rabszolgasorsba taszították. Délosz szigetének magasságában a perzsák átszelték a tengert, a célpont Athén volt. I. e. 490 nyarán Marathónnál, 40 km-re Athéntól északra partra szálltak. Pár nap múlva elkezdődött a a marathóni síkságon a csata. A perzsák vereséget szenvedtek, sokan közülük menekülés közben a mocsarakba fulladtak. A megmaradt perzsa haderő hajóra szállt, és hazatért. A marathóni csata után a király ismát Datisz méd admirálist bízta meg a hadihajók vezetésével és a következő athéni támadással. I. e. 486-ban a király 36 év uralkodás után meghalt és fia, I. Khsajársá lépett a trónra. Az új uralkodó komoly és hosszú tervezésbe, pénzszerzésbe, katonatoborzásba és új fegyverek beszerzésébe kezdett. I. e. 481 nyarán és őszén perzsa seregek gyülekeztek Kis-Ázsiában. I. Khsajársá a következő év tavaszán csatlakozott a seregeihez a lüdiai Szardeisz városában. Nem sokkal később két pontonhídon átkeltek a Hellészpontoszon. ### Görögország Athéniak már I. Dárajavaus visszavonulása után tudták, hogy lesznek újabb hadjáratok, azonban a felkészülést csak néhány év múlva kezdték el, miután Themisztoklész tekintélye Athénban megerősödött. A görög poliszok vezetői tudták, hogy hamarosan tartaniuk kell egy újabb perzsa támadástól, de annak időpontját nem sejtették. I. e. 481 őszén Spárta és Athén közös tanácskozást tartottak a Poszeidón-templomban a mai Korinthoszi-csatorna mellett, amelyre meghívták azokat poliszokat is, amelyek nem voltak a perzsák szövetségesei. A kongresszuson Athén és Aigina békét kötött és a görög városállamok támogatták a perzsák elleni harcot. I. e. 481 nyarán perzsa követek jelentek meg a görög poliszokban, hogy I. Khsajársá perzsa király (I. Xerxész) jóindulatáról biztosítsák azokat, akik hajlandók szerződést kötni Perzsiával. A thesszáliai városok eleget tettek a felszólításnak, a boiótiai Thébai szintén. A közép-görögországi népcsoportok közül egyedül a phókisziak álltak a perzsaellenes görög szövetség oldalára. Az ellenállást választók képviselői a Korinthoszi-földszoroson gyűltek össze, és megegyeztek abban, hogy az eseményeket a továbbiakban az Iszthmoszi Szövetség irányítsa. A fővezérlet joga Spártát, a Peloponnészoszi Szövetség fejét illette. Themisztoklész hazahívta Ariszteidészt és kibékült vele. Időközben értesültek arról, hogy a perzsák átkeltek a Hellészpontoszon, és észak felől várható a támadás. Úgy döntöttek, hogy a keskeny Thermopülai-szorosnál veszik fel a harcot az ellenséggel. ## Közvetlen előzmények A perzsa sereg, miután i. e. 480 tavaszán a Hellészpontoszon átkelt Európába, a görög poliszok ellen vonult. A Hellészpontosztól Termosz városáig 3 és fél hónapig a partvidéken haladtak. A gyalogságot a hadiflotta kísérte. I. Khsajársá ekkor felosztotta a hadsereget, hogy az felállhasson a megfelelő taktikai egységekbe. A görög szövetségi kongresszus I. e. 480 tavaszán ismét összeült, hogy megbeszéljék a védelmi stratégiát. Arra jutottak, hogy a Tempé-völgyben fognak megütközni a perzsákkal. I. Alexandrosz makedón király figyelmeztette a görögöket, hogy elkerülheti őket az ellenség, így visszafordultak. Ezzel azonban védelem nélkül hagyták Thesszáliát, Alexandrosz így jó pontot szerzett a görögöknél és perzsáknál egyaránt. Nem sokkal később jött a hír, hogy a perzsák már Európában vannak. A másik görög tervet Themisztoklész vezette fel, aki szerint Thermopülánál kell megütközni a perzsákkal. Ez a szoros a görög nehézfegyverzetű gyalogosoknak, a hoplitáknak kedvezett. Egyúttal a tengeren, a szorostól nem messze is szembe tudtak szállni az ellenséggel, mivel az athéni hajók képesek lezárni a csatorna kijáratát. Ezt a tervet el is fogadta a kongresszus. Ezután Athén lakosságát Trezenoszba telepítették át. A görögök katonai tanácskozást tartottak augusztus elején, ahol először arról tárgyaltak, hogy a Korinthoszi-földszorosban fogják útját állni a perzsáknak, de a phókisziak és a lokrisziak tiltakoztak ellene, mert ez az ő területük harc nélküli feladását jelentette volna, ezért ragaszkodtak a Thermopülai-szoroshoz. Végül a katonai tanács beleegyezett ebbe. Miután a görög hadak megérkeztek a Thermopülai-szoroshoz, megerősítették az ott álló régi falat, és várták a perzsa hadsereget. I. Khsajársá nyár végére, egyes vélemények szerint augusztus 14-ére érkezett meg a szoroshoz. Felderítőket küldött a görögökhöz, akik a görög sereget kisebbnek gondolhatták a valóságosnál, mert sem a megerősített falak mögé bújt katonákat, sem a phókisziakat nem láthatták. Ez utóbbiakat rendelte Leónidasz az Anopaia-ösvény védelmére. Khsajársá elküldte tárgyalóit, hogy azok rábírják a görögöket a megadásra és elvonulásra, de I. Leónidasz spártai király elutasította a perzsák követeléseit. ## Haderők ### Perzsa haderő I. Khsajársá perzsa király hadseregét illetően mind a mai napig jelentős viták vannak a történészek között. Hérodotosz például 2,6 millió perzsáról és 5,2 millió szövetséges harcosról számolt be. Szimonidosz szerint létszámuk mintegy 4 millió főt tett ki, míg Ktésziasz Knidiosz perzsa katonáról tesz említést. A modern történészek több görög forrás összehasonlítása után sem találtak reális adatokat. A mai számítások szerint legfeljebb - katona vehetett részt a csatában, és minimum 15-20 ezren lehettek. Pontos számot a perzsa hadsereg létszámát illetően azért nem tudni, mert feltételezik, hogy Makedóniában és Thesszáliában is maradhattak még tartalék egységek. Perzsia volt az első szövetségi állam a történelemben, amelyben 10 különböző nép élt. Tolerálták a más vallásúakat, eltörölték a rabszolgaságot. Az államszerkezet miatt a hadsereg is többnemzetiségű volt: perzsák, médek, asszírok, föníciaiak, zsidók, arabok, egyiptomiak, sőt görögök is harcoltak Perzsiáért. E „nemzeti” haderőt kiegészítették zsoldos csapatokkal is. Dárajavaus a görög polgároknak is engedélyezte a nagyobb építkezéseket illetve eltörölte a görög kolóniákban is a rabszolgaságot. Ezért az ión és makedón területeken népszerű volt, és az ő oldalára álltak a háborúk idején. A katonák általában íjat, rövid lándzsát, kardot vagy baltát, és fonott pajzsot hordtak. Az íjászok kezdték a támadást, majd a lándzsások következtek. Az alacsonyabb rangú perzsa gyalogság (szparabara) tagjai nagyobb fonott pajzsot és hosszabb lándzsát hordtak, viszont íjjal nem voltak felszerelve. Az ütközetekben a hátvéd szerepét töltötték be. A lovasság könnyű fegyverekkel harcolt. A perzsa hadsereg elit alakulatai a halhatatlanok és a méd kopjások voltak. A halhatatlanok seregteste gyalogosokból állt, és tagjai hősiességükről és bátorságukról voltak híresek. Mindig -en voltak, ezért nevezték az egységet halhatatlanoknak. Születésüktől kezdve harcra képezték őket, és csak szabad médek és perzsák lehettek az egység katonái. Fegyvereik között dárda, kopja, kard és pajzs szerepelt. A méd kopjások egyformán jól használták a kopját és a pajzsot, és a halhatatlanok után a legjobb harcosoknak számítottak. A perzsa flotta méretéről is komoly viták vannak. Hérodotosz szerint 1207 hajóból állt, ezt más ókori tudósok elfogadták. A modern tudósok legtöbbje szintén ezt a számot tartja helyesnek, bár a Szalamiszi csatában valószínűleg ennél kevesebben voltak. Vannak történészek, akik ezt a számot úgy értelmezik, hogy a szemben álló felek hajói összesen, azaz görög flottával együtt voltak ennyien, és maga a perzsa flotta csak körülbelül 600 hajóból állhatott. ### Görög haderő Az alábbi lista adatai Hérodotosz és Diodórosz műveiből származnak. ## Stratégia A görögök stratégiai szempontból a Thermopülai-szoros védelmét látták a legjobb lehetőségnek az ellenség megállítására. A terv nem tartalmazott támadást a perzsák ellen, mert tudták, hogy nem nyerhetnek a túlerő ellen, és a perzsa előrenyomulást sem tudják sokáig megállítani. A görög doktrína kizárólag a védekezést, a perzsák időleges feltartóztatását tartotta szem előtt. A Thermopülai-átjáró és az Artemiszioni-szoros földrajzi adottságai - a keskeny szárazföld és a tenger - miatt a perzsák létszámfölényüket nem tudták érvényesíteni. A perzsa haderő párhuzamosan haladt a tengeren és a szárazföldön (mivel a hajók szállították az utánpótlást), így azok egy helyen hosszabb ideig nem tudtak tartózkodni. A perzsák a csata előestéjén tudták, hogy vagy visszavonulnak vagy továbbhaladnak, mivel a szűk átjáró komoly akadály volt számukra, ugyanakkor meg is kellett tartani a haditengerészet és a szárazföldiek együttműködését. A Thermopülai-szoros taktikailag is kiváló hely a görög harcászati módnak. A phalanx katonai alakzatban a hopliták szűk helyen könnyen megakadályozhatták a perzsa gyalogság előretörését, a perzsák a lovasság bevetésére nem is gondolhattak. Szintén a phalanx előnye a perzsákkal szemben, hogy a görögök mellvértet, nehéz sisakot és pajzsot hordtak, míg a perzsák gyalogsága könnyű fegyverzetű volt, kivéve a halhatatlanokat. A görög lándzsa jó fél méterrel volt hosszabb a perzsák lándzsájánál, ami a phalanxot támadó perzsa gyalogságot behozhatatlan hátrányba hozta. A görögök leggyengébb pontja a hegyvidéki átjáró volt, ami Thermopülai nyugati és keleti kapuit kötötte össze, amelyen át a perzsák megkerülték, majd hátba támadták őket. Leónidasz egy helyi lakostól hallott az útról, ezért azt a phókisziakkal záratta le. A perzsa gyalogságnak a hegyvidéki terep nem okozott gondot, mert hegyi kiképzésben is részesültek. ### Terepviszonyok A csata idején a Thermopülai-szoros a hegyek és a Maliszi-öböl között feküdt, és alig 14 méter széles volt. A déli oldalon sziklás hegyek, míg a keleti részen a tengeri öböl volt. A szorosban három kapu állt, a középsőt a phókisziak építették, hogy megvédjék magukat a thesszáliai inváziótól. „Thermopülai” jelentése ógörögül meleg kapuk, a környéken található meleg vizű források után. A 21. századra már feltöltötték a folyók a területet, a tenger hátrébb húzódott, a szoros kiszélesedett. A régi út a hegyek lábánál haladt keresztül, amelyen egyébként a mai modern út is fut. A terület a második világháborúban is fontos csata helyszíne volt, az ókori színtértől pár méterre. Ebben a csatában a britek és a németek ütköztek meg, amelyen végül az előbbiek vesztettek. ## A csata ### Első nap Négy napnyi felvonulás után az ötödik napon elkezdődött a csata. Khsajársá megparancsolta 5000 íjászának, hogy támadja meg a görögöket, de a phalanxharcosok pajzsai és vértjei felfogták a nyílvesszőket, így azok veszteség nélkül vészelték át a nyílzáport. Ekkor hangzott el Diénekész híres mondása is (az anekdota szerint Khsajársá megüzente a görögöknek, hogy nyilai elsötétítik a Napot, mire azt válaszolták: „legalább árnyékban harcolunk”). Később a kissziai és méd katonák támadtak, akiknek el kellett fogniuk a görögöket. Ezután a görögök indítottak ellentámadást, akik a phókiszi falnál, a legszűkebb helyen harcoltak. A pontos taktikáról nincs sok információ, Diodórosz annyit jegyzett le, hogy a férfiak vállvetve álltak, nagy pajzsokkal, ami valószínűleg a phalanx tipikus felállását mutatja be. A perzsák a görögöknél kisebb pajzsaikkal és rövidebb dárdáikkal nem tudtak hatékonyan harcolni a zárt spártai alakzat ellen. Hérodotosz megemlíti, hogy állandóan cserélődtek az elől harcoló görög sereg tagjai azért, hogy akik elfáradtak, le tudjanak pihenni. A görögök olyan sok méd harcost öltek meg, hogy a perzsa királynak háromszor is meg kellett változtatni a tartózkodási helyét, hogy biztonságban maradjon.Ktésziasz Knidiosz szerint az első támadáskor csak két vagy három spártai esett el. Hérodotosz és Diódorosz szerint, mikor a perzsa király megtudta, hogy nagy veszteségük volt, elrendelte a halhatatlanoknak, hogy induljanak meg a görögök ellen. A spártaiak ekkor visszavonulást színleltek, majd ellentámadásba lendültek. ### Második nap A második napon I. Khsajársá perzsa király ismét elrendelte a támadást, bízva abban, hogy a kis számú, és fáradt görög sereg megadja magát, azonban a második napon sem sikerült eredményt elérni. A perzsa király végül visszarendelte a csapatokat a táborba. I. Khsajársá Hellász elleni háborúja veszélybe került. Félő volt, hogy hadereje teljesen felmorzsolódik a szorosban, de legalábbis olyannyira megfogyatkozik, hogy már nem lesz képes Athén ellen támadni. Ekkor azonban egy helyi görög, bizonyos Ephialtész elárulta, hogy létezik egy hegyi ösvény is, az Anopaia, ami egyenesen a görögök táborába vezet. Ephialtészt a jutalom ösztönözte. Az árulót a görög kultúrában megbélyegezték, és a nevét rémálommal azonosítják. A perzsa király azonnal el is indította az ösvényen Hüdarnészt és csapatát, hogy a Kallidromoszon fekvő ösvényen a görögök hátába kerülhessenek. A halhatatlanok egy véres csata után voltak ekkor, de Diodórosz szerint így is mintegy harcos indult el a görögök hátába. Az Anopaia-hegyet megkerülve egész éjjel meneteltek. Volt egy útelágazás is az átjáróban, az egyik Phókiszba, a másik Alpenoszba vezetett. ### Harmadik nap A perzsák egész éjszaka vonultak, és rábukkantak a Leónidasz által őrségbe állított phókiszi könnyűgyalogosokra. A görögök susogó tölgyfalevelek zajára lettek figyelmesek, és észrevették, hogy valaki közelít feléjük. Hérodotosz azt írta, hogy meglepetésükben felugrottak. Hüdarnész csapatait is váratlanul érte a phókisziak jelenléte, de nem bocsátkoztak harcba velük. Azt hitte a perzsa parancsnok, hogy a spártaiakkal találkoztak, de Ephialtész megnyugtatta őt, hogy nem. A phókisziak egy közeli dombra vonultak vissza, így szabad utat adtak a perzsáknak a szoros felé. Egy hírnök jelentette Leónidasznak a történteket, aki reggelre összehívta a haditanácsot. Leónidasz ekkor felajánlotta a csapatokat küldő görög városállamoknak, hogy távozhatnak. Csupán a 300 spártai, 700 theszpiai, 400 thébai (valószínűleg hoplita, akik a spártaiakat kísérték el) maradt ott, utóbbiakat Leónidasz azért nem engedte el, mert félt, hogy átállnak a perzsák oldalára, így inkább maga mellett tartotta őket. Leónidasz tényleges cselekedetei vitatottak. A spártaiakra nem jellemző, hogy visszavonulnának, még egy ilyen elkeseredett helyzetben sem. Az is lehetséges, hogy a király vállalta a halált, hogy megmenthesse ezzel városát. A legvalószínűbb azonban az, hogy létrehozott egy védőosztagot, akik fedezték a visszavonuló görög csapatokat. Ha a görög sereg utóvéd nélkül visszavonult volna, a nyílt terepen a perzsa lovasság fölénybe kerül. Azzal, hogy a maradék sereg tovább védte a szorost, nagyon sok ember életét megmentette. A thébaiak jelenléte is vita tárgyát képezi. Hérodotosz szerint őket csak túszoknak hozták, hogy megmentsék városuk becsületét. Plutarkhosz rámutatott, ha őket túszoknak küldték, miért nem zavarták el őket a görög katonák? Valószínű, hogy a harcoló thébaiak – a város többségével ellentétben – lojálisak voltak a görögökhöz és ellenezték a perzsa uralmat. Saját akaratukból jöttek a csatába, mert tudták, ha a perzsák elfoglalják városukat, már nem térhetnek haza. A theszpiaiak úgy döntöttek, hogy nem hódolnak be a perzsa királynak, ezzel kockáztatták, hogy az ellenség lerombolja a városukat. Ez azonban nem magyarázza, hogy a város evakuálása után is ottmaradtak a csatatéren. Úgy tűnik, hogy önként döntöttek így, még a biztos halál tudatában is. Hajnalban Khsajársá italáldozatot mutatott be, majd megvárta, amíg a halhatatlanok leereszkedtek a hegyről. A főt kitevő hadsereg a phalanx elejét támadta meg. A görögök ekkor szélesebb alakzatot vettek fel, hogy minél több perzsát elérhessenek és megölhessenek. Kezdetben a hosszú lándzsájukat használták, de amikor az eltört, áttértek a ksziphoszra (rövid kard). Hérodotosz szerint a perzsa király két testvére (Abrokomosz és Hüperanthosz) is elesett az ütközetben. I. Leónidasz spártai királyt a perzsa íjászok lőtték le. Ahogy a perzsa halhatatlanok közeledtek, úgy a görögök egyre jobban visszaszorultak a sziklafalhoz, ahol a perzsa íjászok végeztek velük. A csata estig tartott, a spártaiak hősies küzdelem után egyenként estek el. ## Következményei A thermopülai csata – bár vesztes csatának bizonyult – időt adott a városállamoknak, hogy megfelelően felfegyverkezzenek, és végül a szalamiszi csatában, majd a Plataiai csatában legyőzzék a perzsákat. Mikor a perzsák megtalálták Leónidasz testét, Khsajársá elrendelte, hogy vágják le a fejét, a testét pedig feszítsék keresztre. Hérodotosz megjegyezte, hogy ez ritka szokás volt a perzsáknál, mert a bátor ellenség holttestét általában nagy megtiszteltetésben részesítették (Pütheasznak is megadták a tiszteletet Szkiathosz szigetén). A perzsa győzelem után a görögök összegyűjtötték a halottaikat, és eltemették a közeli dombon. A perzsa invázió után a földszorosban egy kőoroszlánt ábrázoló emlékművet emeltek. 40 évvel a csata után I. Leónidasz spártai király csontjait exhumálták, majd Spártában újratemették. Az ókorban tiszteletére minden évben játékokat rendeztek. A perzsa győzelem miatt a görög flotta a Szaróni-öbölbe vonult vissza, és Athén lakosságát, még az ellenség megérkezése előtt Szalamisz szigetére menekítették . A perzsák büntetőhadjáratot indítottak azon városok ellen, akik segítették Eretriát és Athént a lázadásban. E két várost azért akarták elfoglalni, és a birodalomhoz csatolni, mert segítették az ión felkelést. A görög szövetségesek a Korinthoszi-földszorosban lerombolták az utakat, és magas, védelemre szolgáló falakat húztak fel. Hasonló taktikát alkalmaztak, mint Thermopülainál, a perzsa haderő koordinációját akarták nehezíteni, így a tengeren vették fel a küzdelmet, megakadályozva ezzel a tengerészeket, hogy azok a szárazföldre léphessenek. Themisztoklész azt javasolta, hogy Szalamisz melletti keskeny öblökben vegyék fel a perzsákkal a harcot. A Szalamiszi csata után a perzsák a babiloni lázadás miatt hazatértek. A görög–perzsa háborúk i. e. 449-ben a kalliászi békével ért véget. ## Jelentősége Európa ókori történelmében a thermopülai csata vitathatatlanul a leghíresebb csata, mely különböző feldolgozásai révén részévé lett a kortárs kultúrának. A nyugati kultúrkörben a görögök hősiességét és kitartását szokás hangsúlyozni, annak ellenére, hogy a perzsa hódítást nem tudták megakadályozni. Az itt alkalmazott görög stratégia egyértelműen azt mutatta, hogy a perzsa előrenyomulást időlegesen feltartották a Thermopülai-átjáró és az Artemiszioni-szoros környékén. Ezt a lépést az indokolta, hogy megakadályozzák Beócia és Attika elfoglalását. A történészek szerint a perzsa haderőnél lényegesen kisebb számú görög bevetése utólag értelmetlennek tűnik, hiszen valamivel nagyobb számú védővel már sokkal tovább tudták volna magukat tartani. Ekkor pedig elérhették volna azt, hogy az élelem és vízhiány miatt esetleg a perzsák visszavonuljanak. Így annak ellenére, hogy a védők komoly veszteséget okoztak az ellenfélnek, mégsem forgott veszélyben a perzsa győzelem sem taktikai sem stratégiai értelemben. A görögök egy részének sikeres visszavonása nem növelte a perzsák harci morálját és egyébként sem vetett semmilyen árnyékot a perzsa győzelemre. Lehet olyan véleménnyel is találkozni, hogy a perzsák pürrhoszi győzelmet arattak. Azonban nem szenvedtek olyan veszteségeket, amelyet később nem tudtak volna pótolni, és Hérodotosz sem említ ilyesmit. Az a tény is megerősíti ezt, hogy a csatát követően a perzsa sereg Görögország jelentős részét elfoglalta és még egy év múlva is harcképesek voltak. Alternatív érvként felmerülhet az is, hogy Thermopülai volt az utolsó állomása annak a sikeres halogató harcnak, mellyel időt nyertek a görög flotta a Szalamiszi csatára történő felkészítésére. Bár ennek ellentmond, hogy a thermopülai és szalamiszi csaták közötti körülbelül egy hónapnyi idő nem tekinthető jelentősnek. Továbbá ez a vélemény nem veszi figyelembe azt sem, hogy a csatával egy időben a görög flotta az Artemiszioni-szorosban harcolt. George Cawkwell arra utal, hogy a thermopülai és szalamiszi csaták között eltelt csúszást nem a csata eredményezte, hanem maga Khsajársá, azzal, hogy Phókiszban és Beóciában a görög ellenfeleivel szemben szisztematikus leszámolásba kezdett. A görög-perzsa háborúkról szóló modern tudományos elemzések a pürrhoszi győzelmet kevésbé hangsúlyozzák, inkább I. Khsajársá sikeréről beszélnek és arról, hogy a görögök nagy lehetőséget szalasztottak el, és a csatavesztésük következtében a perzsák meghódíthatták Görögország jelentős részét. Például Cawkwell kijelentette, hogy „I. Khsajársá sikeres volt mind a szárazföldön mind a tengeren, és hadjárata ragyogó sikerrel kezdődött. Minden oka megvolt hát, hogy megveregesse a saját vállát.” John Francis Lazenby úgy fogalmazott, hogy a görög vereség katasztrofális volt. A görögök taktikája, hogy megállítják Thermopülánál és Artemiszionnál a támadókat, csődöt mondott és teljes összeomlás lett a vége. A thermopülai csata nevezetességét tehát nem a háború kimenetelére gyakorolt hatása, hanem az ott tapasztalt görög példamutatás adta. Híressé vált az a fajta hősiesség, ahogy a hátramaradók szembeszálltak a halállal. A másik ok, hogy máig érvényes követendő példát állítottak a szabadságért és hazájukért harcolóknak. ## Öröksége ### Szimónidész epigrammája Szimónidész epigrammáját a spártai hősöknek írta, majd később az utolsó spártai katonák nyughelyére egy kőtáblát emeltek, amelyre rávésték e művet. Az eredeti kőtábla nem maradt fenn, de 1955-ben egy újat készítettek. A szöveg Hérodotosz által maradt fenn, és így hangzik: ### Emlékművek Görögországban számos helyen emeltek emlékművet a csata, illetve I. Leónidasz spártai király tiszteletére. Ilyen a Leónidasz-emlékmű, amelyen Leónidasz szobra látható, a lábánál egy tábla, amelyre a Μολών λαβέ (Molon Labe), vagyis Gyere és vedd el! mondat olvasható. Az emlékmű jobb és bal oldalán elhelyezett szimbolikus márványszobrok Spárta nevezetességeit, a Tajgetoszt és az Eurótasz-folyót jelenítik meg. A másik emlékművet 1997-ben avatta fel a görög kormány, amely a 700 theszpiainak állít emléket. Ez egy márvány emlékmű, amelyen egy bronz Erósz istenséget ábrázoló szobor található. A szobron ez áll: „Emlék a 700 theszpiainak”. Az emlékművön több szimbólum is megfigyelhető: - a fej nélküli férfialak a 700 névtelenül elesett katonára utal; - a kidomborodó mellkas a bátorságot, hősiességet és erőt szimbolizálja; - a nyitott szárny a szellem, a lélek szabadságát jelképezi; - a törött szárny a hősi halálra utal; - Erósz meztelen teste a szépséget és az életet testesíti meg. ### Legendák Sok legenda kapcsolódik a csatához, ezekben a görög hősiességet és bátorságot dicsőítik. Egyik legenda szerint a perzsa király feldühödött, amikor a viharban megsérült a Dardanellákon felállított hídja, ezért büntetésként elrendelte a tenger megkorbácsolását. Egy másik legenda szerint Khsajársá jót nevetett, amikor meghallotta, hogy a spártaiak megfésülködnek, de Demaratusz spártai dezertőr elmondta, hogy a spártaiak a végsőkig elszántak a halálra. Akkor fésülködnek meg szertartásosan, amikor az életüket kockáztatják. Ha Khsajársá valaha is legyőzi a spártaiakat, nem lesz más a világon, aki meg merné kockáztatni, hogy megtámadja a perzsákat. Volt olyan legenda is, amely szerint a perzsák nem bántották a fegyvertelen ellenséget, aki aztán foggal-körömmel támadt rájuk. A történetek többsége a görögöket dicsőítette. Amikor a perzsák felszólították Leónidaszt, hogy adja át a fegyvereket, a spártai király így válaszolt: „Molon labe!” vagyis „Gyere és vedd el!” Plutarkhosz lejegyezte, hogy Leónidasz király felesége, Gorgo azt válaszolta arra kérdésre, hogy mi lesz, ha nem tér vissza férje a csatából, hogy „Jó férfi és jó gyermek”. A csata után I. Khsajársá perzsa király kíváncsi volt, hogy mit fognak tenni a görögök (hiszen nagyon kevesen harcoltak görög oldalon), ezért két árkádiai szökevényt hallgatott ki, akik elmondták, hogy az olümpiai játékokon voltak a többiek. A király megkérdezte, hogy mi ott a győztes jutalma. A válasz az volt, hogy olajfaág-koszorú. Tigranész perzsa parancsnok erre felkiáltott: „Te jó ég, Maradoniosz, milyen emberek küzdöttek ellenünk? Nem az aranyért, hanem a dicsőségért harcoltak!”. ### Kulturális hatása A thermopülai csata régóta téma a különböző kulturális területeken, mert az egyik legismertebb katonai harci cselekmény a történelem során. Maga a történet a görög Hérodotosz írásai alapján maradt fenn, de ő nem volt jelen a csatában. Ő írta le a történetét a 300 spártainak és a 700 theszpiainak, akik három napig védték a szorost a perzsák ellen. Bár Hérodotosz számadatai eltúlzottak, a későbbi költők, rendezők ezeket az adatokat vették alapul, hogy a görögök dicsőségét, illetve bátorságát, hősiességét kihangsúlyozzák. Sok műben ez a csata testesíti meg az önfeláldozást a haza védelméért. Az orosz és ukrán névjegyzékben a Leónidasz szláv változata a Leonyid is megtalálható. Itt megemlítendő Leonyid Iljics Brezsnyev és Leonyid Kucsma államfők neve. Aszteroida is viseli a spártai király nevét: 2782 Leonidas. A második világháború idején működő Luftwaffe 200. támadóezredének (Kampfgeschwader 200) 5. százada is felvette a nevét (Leonidas század), a háború végén pár tucat önfeláldozó bevetést hajtottak végre az oderai szovjet hídfők ellen. Az angol-zulu háborúkat néhol afrikai thermopülának is nevezik . Számos vers, dal, képregény, film és videójáték adaptálta a csata történéseit. Néhány ezek közül a teljesség igénye nélkül: A háromszáz spártai egy 1962-es amerikai film, mely a thermopülai csata történetetét meséli el. A film a görög kormány támogatásával készült, és a peloponnészoszi Perakhora faluban forgatták. A 300 képregénysorozat a 300 spártai hősről emlékezik meg. Írója és rajzolója Frank Miller, aki még gyermekkorában látta az 1962-es filmet, és ez alapján készítette az adaptációt. Az eredeti sorozat 5 füzetben jelent meg 1998 május és 1998 szeptember között a Dark Horse Comics kiadásában. A 300 pedig ennek a képregénynek a 2007-ben készült változata, amiben történelmi fantasy műfajban dolgozza fel az eseményeket. A filmet Zack Snyder rendezte, a zenét Tyler Bates zeneszerző komponálta, Miller vezető producerként és tanácsadóként működött közre. ## Ellentmondások A csata történéseit főleg Hérodotosz munkáiból ismerjük, amelyek valószínűleg elfogultak, túlzottak, ezért a történészek egyetértenek abban, hogy a leírásokban több dolog is ellentmondásos. ### Katonák száma Hérodotosz műveiben leírta, hogy 5,2 millió perzsa támadta meg a görög poliszokat, amit a modern tudósok teljesen elvetnek, és legfeljebb katonát tartanak reálisnak. Hans Delbrueck szerint a perzsák csak 15-20 ezren lehettek, vagyis szerinte 350-szeres túlzásba esett az ókori történetíró. ### Áldozatok száma A görög források szerint perzsa esett el, amelyet a mai történészek nem tartanak reálisnak, mivel ennyien a három nap alatt nem is tudtak harcolni a 14 méter széles átjáróban. Továbbá az is kétséges, hogy az utolsó görög katonák a perzsák távoli nyilaitól haltak meg. ### Civilizációk összecsapása A nyugati történészek igyekeztek pontos adatok alapján rekonstruálni a csatát, és mint kelet és nyugat összecsapásának próbálták beállítani. Ennek ellentmond, hogy a görögök között is összetűzések voltak, melynek fő oka, hogy Spárta, Athén vagy más görög poliszok igyekeztek hatalmat gyakorolni a másik felett. Továbbá Thesszália, Makedónia illetve Thrákia is a perzsák oldalán vett részt a konfliktusban. Később Spárta a perzsák oldalára állt a peloponnészoszi háborúban Athénnal szemben, míg a korinthoszi háborúban Athén állt a perzsák oldalára Spártával szemben. ### Zsarnokság és szabadság Görögországban és a nyugati világban úgy értelmezik a csatát, mint a demokratikus görögök és a zsarnok perzsák közti konfliktust, vagy másképpen a szabad görögök és a rabszolgatartó perzsák harcát. Ugyanakkor az Óperzsa Birodalom nem volt soha rabszolgatartó állam, sőt tiltott volt a rabszolgaság mind a 30 szatrapiában. A belső konfliktusok miatt az első demokratikus államnak nevezik a birodalmat, mivel nagy önállóságuk volt a tartományoknak. Ugyanakkor a demokratikus Athénban létezett a rabszolgatartás 80-400 ezer fő rabszolgával. A görög seregekben is harcoltak rabszolgák (helóták), emiatt csatlakozott a perzsákhoz Thrákia, Makedónia és Thesszália. ## Fordítás

Gaetano Donizetti

Gaetano Donizetti (Bergamo, 1797. november 29. – Bergamo, 1848. április 8.) olasz zeneszerző. Gioachino Rossini és Vincenzo Bellini mellett az olasz bel canto korszak legnagyobb, legtermékenyebb operakomponistája volt. Szegény család ötödik gyermekeként született. Kezdetben Simon Mayr tanítványa volt, majd Stanislao Mattei atyához került Bolognába ellenpontozást tanulni. Első operáját (Pügmalion) 1816-ban írta, de az 1818-ban komponált Burgundiai Henriket hamarabb mutatták be. Kezdetben Bartolomeo Merelli volt a szövegkönyvírója, de ötödik közös művük (Granadai Zoraida) sikertelensége után Felice Romanival, a kor legjelentősebb librettistájával kezdett dolgozni. Másik jelentős munkatársa Jacopo Ferretti volt. 1827-ben szerződést kötött Domenico Barbajával, a nápolyi színházak impresszáriójával, így egy időre a dél-itáliai városba költözött. Itt ismerkedett meg Vincenzo Bellinivel, akivel barátságot kötött ugyan, de a színpadon mindvégig riválisok maradtak. Rossini visszavonulása (1829) és Bellini korai halála (1835) után Donizetti lett az olasz opera korlátlan és rivális nélküli ura. 1834–1839 között a nápolyi konzervatórium ellenponttanára volt. Miután nem kapta meg a konzervatórium vezetői állását, illetve miután a cenzúra betiltotta Polyutus című operáját, a nápolyi életből kiábrándulva Párizsba ment, ahol egyaránt írt vígoperákat (Az ezred lánya) és – a francia közönség óhajának eleget téve – nagyoperát is (A kegyencnő). Párizsból kisebb-nagyobb utakat tett, így Bécsbe is, ahol 1842-ben oly nagy sikerrel vezényelte a Linda di Chamounix-t, hogy a császár kinevezte udvari karmesternek, kamarazenei igazgatónak és udvari zeneszerzőnek. 1845 nyarán mutatkoztak rajta először az elmezavar jelei. 1846 februárjában egy Párizs melletti szanatóriumba szállították, ahonnan hozzátartozói csak hosszas utánajárás után tudták hazavinni Bergamóba. 1848. április 8-án, szülővárosában érte a halál. Donizetti zenetörténeti fő jelentősége, hogy utolsóként lehelt életet a nápolyi iskola (akkoriban már erősen hanyatló) operastílusába. Ehhez az opera seria műfaját a Párizsban divatos grand opéra valamint a Bécsben divatos Singspiel stíluselemeivel ötvözte. Számos operája közül az utolsó alkotó korszakában írottak maradtak leginkább repertoáron. Buffáiban megfigyelhető, hogy hangvétele mindig harsányabb elődeinél (Rossini, Bellini); ezen darabokból féktelen temperamentum árad. Vígoperái (Szerelmi bájital, Don Pasquale) máig az operaszínpadok közkedvelt repertoárdarabjai, de drámai operái is nagy népszerűségnek örvendenek. Korai műveibe (pl. Lammermoori Lucia) előszeretettel épített be olyan őrülési jeleneteket, amelyekben az előadóknak tág lehetőséget biztosított énektudásuk csillogtatására. Többször is megpróbálkozott az opera seria és az opera buffa közötti határ elmosásával: a komikusnak látszó szituációkat gyakran romantikusabban fogta fel, és ezzel az opera műfajának egy sajátos válfaját (opera semiseria) hozta létre. Ez jelentős eltérést mutat Rossini művészetéhez képest, és Giuseppe Verdi munkásságát előlegezi meg. ## Életútja ### Gyermekkora és családja Domenico Gaetano Maria Donizetti 1797. november 29-én született a lombardiai Bergamóban. December 3-án keresztelték meg a Santa Grata inter Vites templomban, nem messze a szülőháztól. A Donizetti család a Borgo Canale 10. szám alatti (ma az utca átszámozása miatt 14. szám) bérház alagsorában lakott. A ház egykori neves lakójának emlékét ma márványtábla őrzi. A szűk és sötét lakrész tanúskodik arról a nagy szegénységről, amelyben a gyermek felnőtt. Apja, Andrea 1786-ban vette feleségül Domenica Navát. Még ebben az esztendőben beköltöztek ebbe a lakásba, és itt született mind a hat gyermekük. Közülük a legidősebb, Giuseppe (1788. november 6. – 1856. február 12.) katonai zenész volt, majd később az oszmán hadsereg főzeneigazgatója. A második gyermekről, Rosalindáról (1790. május 1. – 1811. február 8.) kevés adat maradt fenn, valószínűleg agyvérzésben hunyt el. A harmadik gyermek, Francesco (1792. február 7. – 1848. december 20.) a bergamói városi zenekarban játszott csembalón, majd apja halála után ő vette át a családi üzletet, a zálogházat. A negyedik gyermek, Maria Antonia (1795. szeptember 20. – 1823. március 5.) tuberkulózisban korán meghalt. Ötödikként született Domenico Gaetano, őt követte Maria Rachele, aki 1800 márciusában született, de mindössze egy hónapot ért meg. Nem tudni, a családfő miből tartotta fenn népes családját; egyes vélemények szerint ő maga is zenész volt. Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy a fiatal Gaetano első zenei leckéit nem apjától, hanem Corini nevű nagybátyjától kapta. Az apa, Andrea Donizetti korán felismerte fia zenei tehetségét, és arra ösztönözte, hogy vállaljon orgonista vagy más zenész állást a városban. 1808-ban Andrea lett a helyi zálogház kihordója, ami némileg javított anyagi helyzetükön, és egyben azt is jelentette, hogy népes családjával beköltözhetett az üzlet feletti, tágas lakásba. ### Tanulmányai Simon Mayrnál Az ifjú Gaetano első zenei élményeit a Santa Maria Maggiore-templom Simon Mayr vezette kórusában szerezte. Mayrnak köszönhetően indult újra Bergamóban a zenei oktatás, ugyanis a 18. század végén, amikor Lombardiát elfoglalták Napóleon seregei, felszámolták a szerzetesrendeket és velük iskoláikat is. Mayr közbenjárásával alakult meg a Lezioni Caritatevoli zenei intézmény, amelynek elsődleges célja az volt, hogy zenészeket és énekeseket neveljen a helyi egyházi intézmények számára. Az első osztály 1806. május 6-án indult, és a sikeresen beválasztott gyermekek között volt Gaetano is. Mayr ismertette meg az ifjú Donizettivel a nagy német klasszikusokat (Haydn, Mozart, Reicha, Beethoven). Az ifjú tanulmányai azonban nem voltak zökkenőmentesek, ugyanis az iskola tanítványaitól megkövetelték, hogy legalább egy hangszeren kitűnően tudjanak játszani, és feltétel volt a jó énektudás is. Donizetti nagyon szépen játszott csembalón, de az énekléssel komoly gondjai voltak, és csak Mayr közbenjárásának volt köszönhető, hogy nem tanácsolták el az intézetből. Mayr felismerte, hogy fiatal tanítványának kitűnő érzéke van a zenéhez és a komponáláshoz. Ennek egyik bizonyítéka az Il piccolo compositore (A kis zeneszerző) című bohózata, amelynek főszereplője nem más, mint az ifjú Donizetti. Ennek a műnek nem titkolt célja az volt, hogy megvédje a fiatal zeneszerzőt azoktól, akik el akarták távolítani az intézményből. Az iskolában megtanult zongorázni, majd mutálása után basszus szerepeket énekelt a helyi színházban, a Teatro della Societàban, illetve alkalmanként fellépett a Santa Maria Maggiore-templom kórusában is. 1814-ben az iskolai jelentések olyan kamaszos csínyeiről számolnak be, amelyek ismét veszélybe sodorták tanulmányainak folytatását. Rengeteget hiányzott, és a lányok iránti fokozott érdeklődése sem volt ínyére idősebb professzorainak. Ismét Mayr közbelépésére volt szükség ahhoz, hogy ne tanácsolják el. ### Bolognai tanulmányok Miután Mayr felismerte, hogy már minden tudását átadta az ifjú Donizettinek, Bolognába küldte őt továbbtanulni a nagy hírnévnek örvendő Stanislao Mattei atyához, aki többek közt Rossininek is volt oktatója. Pénzügyi támogatást a bergamói Congregazione di Carità segélyszervezettől kapott, és maga Mayr is jelentős összeggel járult hozzá utazásához. Az ifjú 1815 októberében indult útnak Bolognába, a Liceo Musicaléba. Mattei atya rendkívül zárkózott ember volt, még megjegyzéseit is írásban közölte tanítványaival. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy Donizetti nem alakított ki vele olyan szoros kapcsolatot, mint Mayrral. A tanítvány egyetlen levelében sem említi meg professzorát. Donizetti a tanulás mellett komponálni is elkezdett. Ekkor írta meg első operáját, a Pügmaliont. Az egyfelvonásos művet a partitúra aláírásának tanúsága szerint 1816. szeptember 15. és október 1. között komponálta. Következő két színpadi művének keletkezéséről kevés adat maradt fenn. Az Olümpiaszt 1817-ben írta, de mindössze egy duett maradt fenn belőle. Egyes zenetörténészek szerint ez valószínűleg nem egy opera része lehetett, hanem önálló zenemű. Az Akhilleusz haragja című operájából az első felvonás maradt fenn, valamint a második felvonás ötödik képének egyik kettőse. Mindkettőt 1817 őszén mutatták be az iskolában. Utóbbi művét valószínűleg szándékosan nem fejezte be, mivel időközben rájött, hogy a mitológiai témák már nem vonzzák az olasz közönséget (korábbi műveinek témáját is a görög mitológiából merítette). Ezzel egy időben az opera mellett más műfajokkal is próbálkozott. Ekkoriban írt zenekari művei közül a legjelentősebb a Sinfonia concertata, amit 1817. június 9-én mutattak be. Nyáron néhány hétre hazatért Bergamóba. Remélte, hogy Mayr segítségével a helyi színházak operát rendelnek tőle, de nem járt sikerrel, így végül visszatért Bolognába. Az év utolsó felében anconai nemesi családok keresték meg, és arra kérték, hogy vállalja el a városi zenemester állását. Donizetti visszautasította az ajánlatot, mivel nem akarta lekötni magát a karnevál idejére – minden zeneszerző számára ez volt az év legfontosabb időszaka, ugyanis a színházak ilyenkor rengeteg új művet rendeltek. Decemberben visszatért Bergamóba, ahol megismerkedett Giuseppina Ronzi énekesnővel, aki megígérte, hogy szerez neki operaszerződést. Donizetti követte Ronzit és férjét Veronába, de a remélt szerződésből nem lett semmi. ### Az első megrendelések 1818 áprilisában Donizetti (máig ismeretlen körülmények között) végre megkapta első színházi megrendelését a Szicíliában született Paolo Zancla impresszáriótól a velencei Teatro San Luca számára. Szerződésük elveszett, de egy kétfelvonásos opera megrendelésére utal Zancla és Bartolomeo Merelli librettista levelezése és megállapodása. Merelli szintén bergamói volt, és kora legmegbízhatatlanabb szövegkönyvírójának számított. Donizettivel 1818–1821 között dolgozott együtt. A Burgundiai Henriket 1818. november 14-én mutatták be. A bemutató előadás sikerét beárnyékolta, hogy a főszerepet játszó Adelaide Catalani, aki akkor lépett először színpadra, a lámpaláz miatt elájult. Donizetti szempontjából az opera egyetlen haszna az volt, hogy újabb megrendeléshez juttatta. Az egyfelvonásos Őrület című bohózat szövegkönyvét is Merelli írta. A zenével Donizetti kevesebb mint egy hónap alatt készült el. A bemutatóra 1817. december 17-én került sor. Ezután Zancla és társulata Mantovába utazott, Donizetti pedig visszatért Bergamóba, ahol a Teatro della Societàban megpróbálta előadatni a Burgundiai Henriket, de nem járt sikerrel. ### Velencei és bergamói próbálkozások 1819 első feléig elsősorban szakrális zene komponálásával foglalkozott, de szerelmes dalokat is írt egy bizonyos Giuditta Paganini számára. Mindezek mellett nem mondott le színpadi művek komponálásáról sem: nyáron részben megírta a Lakodalom a villában című vígoperáját, aminek egyes részeit Mayr később beépítette az Utcai kis virtuózok című pasticciójába, amit diákjaival mutatott be. A Lakodalom a villában szövegkönyvét szintén Merelli írta. A darab keletkezésének körülményei ismeretlenek: vagy egy elmaradt megrendelés eredményeként született, vagy a zeneszerző magától rakta félre – tény azonban, hogy csak tizennyolc hónappal később mutatták be a mantovai Teatro Vecchióban. Az Utcai kis virtuózok szerepel ugyan Donizetti műveinek listájában, de ő mindössze egy áriát és egy kórusjelenetet írt a műhöz. 1819 végére fejezte be következő operáját, A livóniai ácsot, amit december 26-án mutattak be a velencei Teatro San Samuelében. A szövegkönyvet Gherardo Bevilacqua-Aldobrandini márki írta. Az opera – amely Donizetti addigi legkomplexebb műve volt – nem aratott nagy sikert, a következő években ennek ellenére színre vitték Bolognában, Veronában, Padovában és Spoletóban is. Közben Mantovában bemutatták a Lakodalom a villábant (a bemutató dátuma ismeretlen, bizonyos azonban, hogy a karneváli idény valamelyik napján volt). Merelli önéletrajzi írásaiból ismert, hogy a bemutató nagy bukás volt a rosszakaratú énekesek miatt, akik nem voltak elégedettek a nekik szánt áriákkal. A bukás ellenére 1822-ben Genovában is színre vitték. Donizetti ismét Bergamóban heverte ki fáradtságát, ahol górcső alá vette addigi munkásságát. Arra a következtetésre jutott, hogy csak akkor válhat sikeres szerzővé, ha átveszi, de nem másolja Rossini stílusát. Következő operája már az ő hatása alatt készült. A Burgundiai Henrik, az Őrület és a Lakodalom a villában partitúráinak eredeti változata elkallódott. Merelli önéletrajzi írása szerint Zancla magával vitte őket Szicíliába, ahol aztán nyomuk veszett. ### Római bemutatkozás Donizetti egyik legnagyobb gondja 1820-ban a sorkötelezettség volt. Bátyjaival ellentétben sikerült felmentést nyernie a kötelező katonai szolgálat alól, de a közhiedelemmel ellentétben nem operáinak sikere, hanem egy hölgy közbenjárása révén. Marianna Pezzoli-Grattaroli a fiatal zeneszerzők nagy mecénása volt, és az ő „pénzügyi támogatásának” köszönhetően a katonaság eltekintett Donizetti besorozásától. Felmentése után Donizetti ismét belevetette magát a zeneszerzésbe. Nem lehet tudni, milyen körülmények között, de kapcsolatba lépett Giovanni Paternivel, a római Teatro Argentina impresszáriójával, aki szerződést ajánlott neki egy opera megírására. A szövegkönyv megírására ismét Merellit választotta ki, és ő ismét megkésve, csak augusztus közepére teljesítette feladatát. Donizetti október 1-jén indult Rómába a kész partitúrával. Mayrtól ajánlólevelet kapott, amelyben az idős tanár kedves szavakkal méltatta és meleg szívvel ajánlotta Jacopo Ferretti, a neves római librettista figyelmébe. Ferretti szalonja Rómában a helyi irodalmárok és zenészek egyik legjelentősebb gyülekezőhelye volt. A Teatro Argentina műsorra tűzte új művét, a Granadai Zoraidát. A bemutatót tragédia előzte meg: a főszerepre kijelölt tenor (Americo Sbigoli) egy másik előadáson annyira megerőltette hangszálait, hogy nyakában megpattant egy ér, és ez a halálát okozta. Hasonló képességű tenor híján Donizetti kénytelen volt rövid idő alatt átírni a főszerepet egy másik énekes, (Domenico Donzelli) számára. Ennek ellenére a bemutató 1822. január 28-án sikeres volt, és a római újságok az olasz opera „új reménységéről” cikkeztek. Római tartózkodása magánéletében is változást hozott: itt ismerkedett meg Virginia Vasellivel, jövendőbeli feleségével, aki ekkor még tizenhárom éves volt. ### Nápolyi és milánói bemutatkozás Miután a Zoraida lekerült a műsorról, Donizetti február végén Nápolyba utazott, ahol Domenico Barbaja impresszárió szerződést kötött vele új operák írására, illetve hogy előkészíti más zeneszerzők műveinek színrevitelét. Először Michele Carafa A szeszélyes és a katona (La capricciosa e il soldato) című operáját rendezte színpadra. Eközben már egy saját mű megírása is foglalkoztatta, de előbb még írt egy kantátát a salernói herceg lányának születésére (ő később Donizetti tanítványa lett). 1822\. május 12-én mutatták be a Teatro Nuovóban új operáját, A cigánylányt, amit a közönség Andrea Leone Tottola gyenge librettója ellenére kedvezően fogadott. Mindössze hat héttel a bemutató után, 1822. június 29-én már új operával, az egyfelvonásos Névtelen levéllel jelentkezett – ezúttal a Teatro del Fondóban. A Giulio Genoino gyenge librettójára írt mű nem aratott sikert, amiben közrejátszott az is, hogy a főszerepet egy kezdő énekesnőre bízták. Miután az énekesnőt lecserélték, a művet még hússzor előadták. Július végén vagy augusztus elején Milánóba utazott, ahol ő Felice Romani librettistával közösen szerződést írt alá a Scalával egy új operára. Romani, aki köztudottan többet vállalt, mint amennyire képes volt, Donizetti librettójával is megkésett, így a zeneszerzőnek mindössze tizenöt napja maradt a megzenésítésre. A Klára és Szerafina próbái október 15-én kezdődtek, a bemutatóra 26-án került sor. Nem aratott nagy sikert, aminek fő oka a gyenge szövegkönyv volt, de a túlságosan repetitívre sikerült zene sem tetszett a közönségnek. Donizettit meglepte az operaház vezetőségének azon döntése, hogy nem rendelnek tőle újabb operát. Rövid bergamói kitérő után visszatért Rómába, ahol Ferretti segítségével átdolgozta a Granadai Zoraidát, majd 1823. március végén visszatért Nápolyba, ahol több megrendelés is várta. A San Carlo operaház számára egy kantátát is írt Aristea címmel, Giovanni Schmidt versére. Ezt május 30-án mutatták be. Első, a San Carlónak írt operáját, a Nagy Alfrédot, 1823. július 2-án mutatták be. Bukás volt: mindössze egy előadást ért meg. 1823-ban egy másik operát is írt; a Szerencsés tévedést szeptember 3-án mutatták be a Teatro Nuovóban. Ez sem volt siker, három előadás után levették a műsorról. ### Palermói szerződés 1823 októberében visszatért Rómába, ahol azonban a színházak II. Piusz pápa halála miatt zárva voltak. Ez idő alatt Ferretti átdolgozott librettóján dolgozott. Az új Granadai Zoraidát 1824. január 7-én mutatták be a Teatro Argentinában. Nem volt az előzőhöz hasonlóan zajos sikere, de a kritikusok kedvezően fogadták. Hamarosan újabb bemutatóra került sor: A bajba került házitanító szövegkönyvét szintén Ferretti írta. A művet február 4-én mutatták be nagy sikerrel a Teatro alla Valléban. A siker eredményeként újabb felkéréseket kapott Nápolyból: a Teatro Nuovo számára át kellett dolgoznia A bajba került házitanítót és egy új művet is írnia kellett. A Don Gregorio címre átkeresztelt A bajba került házitanító bemutatóját azonban elhalasztották, és csak 1826-ban vitték színre. Új operáját, a Liverpooli Emíliát 1824. július 28-án mutatták be. Az opera magán viselte Donizetti kibontakozó romantikus operaművészetének első jeleit. Nem volt különösebben sikeres, mindössze hét előadás után lekerült a műsorról. Egy Mercadanténak írt leveléből kiderül, hogy 1824 augusztusában Bécsben is be akarták mutatni új művét egy olasz operai szezonban, és ugyancsak ebből a levélből tudni, hogy 1824 nyarán jelentősen átdolgozta a művet. A bécsi iratokban azonban semmiféle említés nem esik erről. Az 1824-es esztendő második és 1825 első feléről keveset tudni; Donizetti valószínűleg Nápolyban tartózkodott. 1825 Szent Év volt, így a római színházak zárva tartottak. Nápolyban az év elején szintén bezártak a színházak I. Ferdinánd király halála miatt, így Donizetti munka nélkül maradt, mert a Klára és Szerafina bukása után Milánóból sem remélhetett megrendeléseket. Helyzete akkor stabilizálódott, amikor a palermói Teatro Carolino karmesterként alkalmazta. Az egyéves szerződés egyik feltétele az évad bemutatóinak előkészítése volt. A gyenge és betegeskedő énekesek miatt ez nem ment gördülékenyen, és helyzetét nehezítette az is, hogy nem sikerült megfelelő balett-társulatot összeállítania, ugyanis a legjobb táncosokat állandó jelleggel a nápolyi San Carlo foglalkoztatta. Szeptember 25-én sikerrel mutatta be A bajba került házitanítót. Decemberben hozzálátott egy újabb, Andrea Monteleone librettójára írt opera előkészületeihez. A darab ősbemutatójára a főszerepet éneklő énekesnő indiszponáltsága miatt csak 1826. január 7-én került sor. A Granadai Alahort a kritikusok kedvezően fogadták, kiemelve, hogy a mű megtalálja a helyét a megújhodás és a klasszikus formák követése között. Eredeti partitúrája elveszett; Andrea Monteleone másolata több mint egy évszázaddal később került elő Bostonban. Nagyobb homály fedi Donizetti következő kompozícióját, az Ártatlanok kastélyát. Ennek partitúrája is elveszett, sőt a bemutatóról sem maradt fenn információ. Donizetti egyik kései levelében említi, hogy palermói tartózkodása idején mutatták be. A legvalószínűbb elképzelés szerint nem a színháznak írta, hanem egy baráti társaságnak, ahol zongorakísérettel adták elő. Egyesek azonban arra következtetnek, hogy nem Palermóban írhatta, hanem az 1830-as évek közepén, mivel korabeli leveleiben és műveinek felsorolásában nem említi. 1826. február 14-én távozott Szicília fővárosából. ### Nápolyi próbálkozások A zeneszerző a következő fél évet tétlenül töltötte Nápolyban, ugyanis a Don Gregorio csak júniusban került színre. A Palermóban töltött év volt operaszerző karrierjének legmélyebb pontja. Ehhez hozzájárult az is, hogy a nagyobb városok színházai különféle okok miatt zárva voltak, így kénytelen volt egy második vonalbeli társulatnál munkát vállalni. Frusztrációját némileg csillapította, hogy szülővárosában, Bergamóban a városi zeneegylet hangversenyt szervezett a tiszteletére. Nápolyban tanúja volt Vincenzo Bellini első nagy sikerének, a Bianca és Fernandónak. A Don Gregoriót végül 1826. június 11-én mutatták be nagy sikerrel a Teatro Nuovóban. A bemutató utáni hetekben rengeteg munkája akadt. A San Carlo számára előkészítette a Granadai Alahor bemutatóját. A címszerepre kinézett tenor, Berardo Winter azonban nem tudta elfogadni a felkérést, így az előadást elhalasztották. Közben új operát is komponált a nápoly-szicíliai anyakirályné tiszteletére. Az egyfelvonásos Elvidát július 6-án mutatták be. Noha a királyi gálán elismerő tapsot kapott, a mű hamarosan lekerült a műsorról, főként gyenge megzenésítése miatt, amit a fáradt Donizetti túldíszített áriákkal próbált palástolni. Július 19-én mutatták be az Alahort, de mivel a két opera témája szinte azonos volt, ez a mű sem aratott különösebb közönségsikert. A kudarcok ellenére továbbra is a zeneszerzésnek szentelte minden idejét. Ezúttal Andrea Leone Tottola egy korábbi szövegkönyvét, a Gabriella di Vergyt vette elő. Ez volt az első olyan mű, amelyben érezhető, hogy szakítani próbál az olasz opera régi hagyományaival, hogy átlépjen a romantikus melodráma világába. A nápolyi cenzoroknak azonban nem tetszettek a tragikus darabok, ezért nem engedélyezték a mű színre vitelét. ### Eljegyzése A megfeszített munkával eltöltött nyári hónapok után Donizetti ágynak esett, nem tudni, hogy ezzel kezdődött-e egészségi állapotának leromlása. Augusztus végén Rómába utazott, ahol szerződést írt alá Aniceto Pistoni impresszárióval egy opera buffára a Teatro alla Valle számára. Az Olivo és Pasqualét 1827. január 7-én mutatták be. Rómában töltött idejének legnagyobb részét Virginia Vasselli kötötte le. Nem ismert pontosan, mikor kérte meg a leány kezét, de valószínűleg ekkortájt, hiszen 1827 májusában már a hozományról levelezett Toto Vassellivel, aki ekkor már a család feje volt. Január közepén visszatért Nápolyba, ahol újabb szerződést kötött Barbajával. Új művét, a Nyolc hónap két órábant május 13-án mutatták be a Teatro Nuovóban. A naiv történet ellenére a mű a korszerű díszleteknek és a közönséget ámulatba ejtő színpadgépezetnek köszönhetően sikert aratott. Ez is jelzi, hogy Donizetti kortársainál (Rossininál, Bellininél) sokkal jobban értett a színházi rendezéshez. A mű szövegkönyvét Domenico Gilardoni írta, akivel még tíz további operán dolgozott együtt. Idejének nagy részét a házassági előkészületek foglalták le. Intenzíven levelezett apjával, aki eleinte ellenezte a házasságot, de végül rábólintott fia döntésére. Apjának fő kifogása az volt, hogy ez a házasság még inkább eltávolítja fiát Bergamótól. Noha Donizetti fogadkozott, hogy visszatér szülővárosába, az esküvő után soha sem vitte el feleségét, hogy bemutassa családjának. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy szégyellte feleségének megmutatni azokat a szegényes körülményeket, amelyek között felcseperedett. Apja eközben azért aggódott, hogy nem lesz, aki pénzügyileg segítse, hiszen korábbi fő támogatója, Giuseppe fia Szardíniában, majd Konstantinápolyban telepedett le, a másik testvér pedig munkanélküliként a családi fészekben tengette életét. ### Az első nagy siker (Éljen a mama!) Nápolyi kötelezettségeinek eleget téve 1827. augusztus 19-én a Teatro del Fondóban színre vitte új művét, A saardami polgármestert. A közönség, amelynek Donizetti ekkor már nagy kedvence volt, kedvezően fogadta a művet. Kritikákat elsősorban Bellini fogalmazott meg, aki túlságosan is idejét múltnak vélte a darabot – neki ugyanis A kalóz című operájával már sikerült a romantikus zene felé közeledve túllépnie a nápolyi opera buffa hagyományain. Donizetti ezután újabb egyfelvonásos bohózattal kezdett foglalkozni. A Sografi szövegkönyvére készült Éljen a mama! bemutatójára november 21-én került sor a Teatro Nuovóban. A nagy sikernek örvendő művet hallotta Berlioz is, aki ekkoriban Római-díjat elnyerve a városban tartózkodott. A francia művész elismerően nyilatkozott a szerinte rendkívül mulatságos darabról. Másfél hónappal később, 1828. január 1-jén új darabbal jelentkezett a San Carlóban, A római menekülttel. Ez is hatalmas sikert aratott, és Rossini állítólag azt nyilatkozta róla, hogy ez a mű egymagában is elég egy zeneszerző hírnevének megalapozásához. Ezen a operán érződik először, hogy szakít Rossini és Mayr zenei hagyományaival, és saját stílust alapoz meg. Ezután Barbaja felújította Donizettivel kötött szerződését, és két új operát rendelt tőle, immár lényegesen nagyobb fizetségért. ### Betegsége 1828 májusában meghívták Genovába, ahol az új operaház, a Teatro Carlo Felice megnyitása alkalmából bemutatták az Alina, Golconda királynéját. A szövegkönyvíró Felice Romani megkésett a librettóval, így Donizettinek kevés ideje maradt a komponálásra. Az április 7-i megnyitó gálakoncerten először egy Donizetti által a Savoyai-ház tiszteletére komponált himnusz csendült fel. Bellini véleményével ellentétben az Alina bemutatója május 12-én nem volt bukás, noha a felkért énekesek indiszponáltsága erősen befolyásolta a darab sikerét. Donizetti május 19-én Rómába utazott, ahol június 1-jén feleségül vette Virginia Vassellit. Néhány nappal az esküvő után Nápolyba utaztak, ahol újabb operájával, a Calais-i Jánossal kezdett foglalkozni. A művet augusztus 2-án mutatták be a Teatro del Fondóban. Valamikor 1828 őszén Barbaja felajánlotta a zeneszerzőnek a nápolyi királyi színházak zenei vezetőjének állását, amely poszt betöltésére Rossini távozása óta nem találtak megfelelő embert. Ezt 1829 elején fogadta el, és megtartotta egészen 1838-ig, amikor családjával végleg távozott a városból. Ezután látott hozzá A farsang csütörtökje című operájához. Leveleiből arra következtethetünk, hogy a művet valószínűleg 1829. február 26-án mutatták be a Teatro del Fondóban. A Gilardoni librettójának jellegzetessége, hogy nápolyi dialektusban írt recitativókat tartalmaz. Következő művét, A páriát már korábban, január 12-én bemutatták a San Carlóban. A művet a közönség kedvezően fogadta, de elsősorban a Donizetti iránti tisztelet miatt. Sikertelenségét bizonyítja, hogy mindössze hat előadás után levették a műsorról, viszont zenéjét a komponista felhasználta későbbi műveiben. Következő operájának megírását hátráltatta, hogy 1829 tavaszán ismét ágynak esett. Csak május elején épült fel, így a május 30-ra tervezett bemutatót el kellett napolni július 6-ra. Az Erzsébet Kenilworth várában bukás volt, ami rendkívül megviselte a zeneszerzőt – már csak azért is, mert a bemutatót a királynő születésnapjára időzítették. Feleségével Rómába utazott, ahol július 29-én megszületett első gyermekük, Filippo Francesco Achille Cristino. A gyermek tizenhárom nappal később meghalt. A halál oka Donizetti korábban szerzett szifilisze volt, amivel Virginiát is megfertőzte – később ez okozta idegösszeroppanását és halálát is. Az összetört zeneszerző ekkor szabadságának meghosszabbítását kérte. Októberben tért vissza Nápolyba, ahol Byron műveivel kezdett el foglalkozni, és tervezte új operáját, Az özönvizet. A művet műfajilag azione tragica-sacrának (tragikus-szent játék) jelölte meg, hasonlóan Rossini Mózes Egyiptomban című operájához, amit 1818-ban mutattak be, szintén a San Carlóban. A február 28-i bemutató azonban nem Donizetti elképzelései szerint sikerült: az énekesek rosszul énekeltek, a közönség pedig nevetségesnek tartotta és kifütyülte az utolsó jelenetet, amikor a víz elönti a világot (hasonlóképpen fütyülték ki Rossini művét is, amikor az utolsó felvonás végén Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert). Az özönvíz előkészítése közben a San Carlóban, február 6-án nagy sikerrel mutatták be Megszállottak című bohózatát. Májusban hozzálátott az Imelda de’ Lambertazzi komponálásához, de kiújuló betegsége ismét ágyhoz kötötte. Ekkor már eluralkodott rajta a szifilisz: valószínű, hogy ez okozta későbbi idegösszeroppanásait. Az operát késve, szeptember 5-én mutatták be a San Carlóban. A bemutató előadás bukás volt. ### A Boleyn Anna Az Imelda de’ Lambertazzi próbái közben Donizetti szerződött egy operára a milánói Teatro Carcanóval – annak ellenére, hogy korábban megfogadta, nem tér vissza a lombardiai városba. A szövegkönyv megírásával Felice Romanit bízták meg, és ő megígérte, hogy szeptember végére elkészül a vele. Donizetti szeptember elején indult el Nápolyból, néhány hetet Rómában töltött, majd október 5-én feleségét hátrahagyva érkezett Milánóba. Egy rövid kirándulást is tett szülővárosába, Bergamóba, ahol kilenc éve járt utoljára. Romani ismét késett, és csak november 10-re készült el a librettóval. Donizetti Comóba vonult vissza komponálni a híres szoprán, Giuditta Pasta villájába – utóbbi aktívan részt vett a munkálatokban, hogy a neki szánt főszerep a legjobban illeszkedjen hangjához. A partitúra december elejére lett kész. A Boleyn Annát 1830. december 26-án mutatták be hatalmas sikerrel, ami a kiváló zene mellett a tehetséges énekeseknek, nem utolsósorban Pastának volt köszönhető. A helyi lapok kritikusait azonban megosztotta Donizetti és Bellini egyre élesedő versengése, és noha a Boleyn Anna sikere felülmúlta a januárban a La Scalában bemutatott Rómeó és Júliáét, Bellininek mégis sikerült azon felülemelkednie Az alvajáróval, amelynek sikeréhez szintén Giuditta Pasta járult hozzá nagyban. A Boleyn Anna fordulópont Donizetti operaszerző karrierjében: ezután megnyíltak előtte a hazai és külföldi operaházak kapui. Ez volt az első olyan műve, amelyet Párizsban és Londonban is bemutattak. Ezzel az operával új korszak kezdődött Donizetti művészetében – tulajdonképpen ekkor lépett a romantikus zene ösvényére. Mielőtt elhagyta volna Milánót, egy kantátát komponált Ferdinánd főherceg és Anna, Viktor Emánuel lányának esküvőjére. Visszautazott Rómába, ahol tombolt a forradalom, így csak február közepén indulhatott útnak Nápoly felé. ### Távozás Nápolyból Otthonába visszatérve ismét a komponálásnak szentelte idejét, de a Boleyn Anna sikerén felbuzdulva a nápolyiak mellett immár más operaházaknak is akart komponálni. Megpróbálta Franciaországban eladni az 1831-ben komponált Párizsi Jánost, de az Opéra Comique visszautasította, így annak bemutatójára csak 1839-ben került sor. Következő operája a Francesca di Foix volt, amit a Teatro di San Carlóban mutattak be 1831. május 30-án. Ezt követte Az írónő és a fekete férfi című vígoperája, amit a Teatro del Fondóban mutattak be június 18-án. Mindkét mű messze elmaradt a Boleyn Annától, és mindkettő arról tanúskodik, hogy Donizetti megpróbált mihamarabb véget vetni nápolyi kötelezettségeinek. Más operaházak felkéréseiben reménykedve felbontotta Barbajával kötött szerződését, de egy ideig még Nápolyban maradt. Fausta című operáját a San Carlónak szánta, de a cenzúra, sőt a nápolyi király is erősen kifogásolta a mű immorális tartalmát, úgyhogy csak Donizetti jó hírének köszönhetően sikerült mégis színre vinni 1832. január 12-én. A monumentális opera hatalmas siker volt. A Fausta bemutatója után Donizetti Rómába utazott apósa temetésére, innen pedig – hátrahagyva feleségét – Milánóba ment. Még Nápolyban kapta meg Felice Romanitól a Hugue, Párizs grófja szövegkönyvét. A zene nagy részét még Milánóba érkezése előtt megírta. A lombardiai városban aztán kiderült, hogy a cenzorok erősen meghúzták a szövegkönyvet, és ezért Romani azt visszavonta. A librettista nélküli operát 1832. március 13-án mutatták be a Teatro alla Scalában, a címszerepben Giuditta Pastával. A kevés próba és a megvágott szövegkönyv ellenére a bemutató sikeres volt, de a szerző elégedetlen volt művével. ### A Szerelmi bájital Ezután milánói Teatro Cannobiana impresszáriója, Alessandro Lanari kérte fel a zeneszerzőt, hogy írjon egy vígoperát a következő karneváli szezonra. A „hagyomány” szerint a Szerelmi bájitalt mindössze két hét alatt komponálta meg, és ez valószínűsíthető is, mivel a bemutató mindössze tíz héttel volt az után, hogy találkozott Lanarival. A szövegkönyvet ismét Romani írta. A május 12-ei bemutató hatalmas siker volt: a Szerelmi bájital lett Donizetti első olyan műve, amely a bemutató után folyamatosan repertoáron maradt. A bemutató után visszatért Rómába, ahol újabb szerződést írt alá Lanarival, ezúttal a firenzei Teatro della Pergola számára. A Parisina bemutatóját Romani késése miatt el kellett halasztani a következő év márciusára, közben egy újabb szerződést írt alá, ezúttal a római Teatro alla Vallének. A San Domingó-i őrült szövegkönyvét Jacopo Ferretti írta. ### Műfaji eltolódás az opera seria felé 1832 júniusában visszatért Nápolyba, ahol első feladata a Boleyn Anna bemutatójának előkészítése volt. A művet július 6-án, a királyné születésnapján mutatták be nagy sikerrel. Új operájának komponálásához augusztusban látott hozzá, és közben októberre a San Carlónak is megígért egy új művet. Ismét Romanihoz fordult szövegkönyvért, de ő a csekély fizetéségre hivatkozva visszautasította a felkérést. Szeptemberben saját maga próbálkozott meg a szövegkönyvírással, de hamarosan feladta, és felkérte az addig ismeretlen Pietro Salatinót, egy palermói ügyvédet, hogy fejezze be a Kasztíliai Sancia librettóját. Bár mind a szövegkönyv, mind a zene feszített tempóban készült, a november 4-i bemutató nagy siker hozott. Ezután feleségével visszautazott Rómába, hogy ott A San Domingó-i őrült bemutatóját készítse elő. Erre 1833. január 2-án került sor a Teatro alla Valléban, és a sikerhez nagyban hozzájárult Giorgio Ronconi énekes, akinek erőteljes hangját nem sokkal azelőtt fedezték fel az operatársulatok. A művet októberben a milánói La Scalában is bemutatták. A darab kiváló példája annak, hogyan képes azt egyetlen énekes életben tartani: A San Domingó-i őrült Ronconi visszavonulásáig repertoáron maradt, és csak azután merült feledésbe. Az új művel párhuzamosan a római Teatro Apollóban bemutatták a Boleyn Annát, méghozzá annak egy ismeretlen szerző által átdolgozott változatát. Ez akkoriban gyakori volt: impresszáriók így próbálták elkerülni a szerzői jogdíjak kifizetését. A katasztrofális bemutató arra kényszerítette Donizettit, hogy elhatárolódjon a Teatro Apollo előadásától, majd január 6-án koncertváltozatban bemutatta az eredeti művet a római közönségnek. Január végén még mindig nem kapta kézhez Romani ígért librettóját. E várakozás közben viszonyba keveredett Giuseppina Merola énekesnővel. A Parisinát végül két hét késéssel, március 17-én mutatták be a Teatro della Pergolában. Az operát, amit Donizetti is egyik nagy kedvencének tartott, óriási tapssal és elismeréssel fogadták. Ez volt az első olyan operája, amelyet Európán kívül is bemutattak, mégpedig New Orleansben, 1837. június 4-én. A bemutató után visszatért Rómába, ahol Ferrettivel közösen írt egy operát Tasso emlékére. A komponálást elkezdte még azelőtt, hogy szerződés lett volna a kezében. A művet a Teatro alla Valle mutatta be szeptember 9-én. A közönség tapsviharral fogadta, köszönhetően a zenének és a kiemelkedően tehetséges énekeseknek, élükön Ronconival. 1833 nyarán a párizsi Théâtre-Italien igazgatói felajánlották Donizettinek, hogy bemutatják a Parisinát, de mivel a jogokat Lanari birtokolta, nem sikerült megegyezniük. A jogtulajdonos megfizethetetlen összeget kért a franciáktól, akik azonnal elálltak az üzlettől. Amúgy sem tartották fontosnak, hogy újabb olasz művekre szerződjenek, hiszen ebben a periódusban Rossini már Párizsban élt, és kielégítette az ottani közönség olasz művek iránti igényét. Donizetti szeptemberben Milánóba utazott, hogy előkészítse A San Domingó-i őrült ottani bemutatóját. Ennek sikerén felbuzdulva a Teatro alla Scala igazgatója, Carlo Visconti di Mondrone herceg két új operát rendelt tőle a következő karneváli szezonra. Mivel a herceg korábbi megbízottja, Teodoro Gottardi már kért Saverio Mercadantétól egy művet ugyanarra a szezonra, és a librettóval ugyancsak Felice Romanit bízta meg, Donizetti bemutatói veszélybe kerültek. Visconti hercegnek azonban sikerült meggyőznie Mercadantét, hogy halasszák el az ő bemutatóját, szabad utat engedve így Donizettinek. Az első mű librettójának alapja Victor Hugo Lucrezia Borgia című regénye lett. Az új operát december 11-én mutatták be, s noha nem aratott a Boleyn Annához hasonló sikert, mégis Donizetti egyik legidőtállóbb operájának bizonyult. Az 1833-as év ismét fordulópontot hozott Donizetti művészetében, ugyanis A San Domingó-i őrülttel, a Parisinával, a Torquato Tassóval és a Lucrezia Borgiával bebizonyította, hogy képes drámai hangvételű műveket írni – eltérően korábbi operáitól, amelyekben a dráma kifejezése mindössze egy-egy zenedarabra korlátozódott. ### Visszatérés Nápolyba 1833 végén Genovába utazott, ahol találkozott unokafivérével, Andreával (Giuseppe fiával), és részt vett Az özönvíz előkészítésében a Teatro Carlo Felice számára. 1834. január elején Torinóba utazott, ahol a Teatro Reggióban a Faustát mutatták be. Innen Livornón át Firenzébe ment, hogy eleget tegyen a Lanarival kötött szerződésének. Új operájának szövegkönyvét is Felice Romani írta. Az Angliai Rosamundát Carlo Coccia 1829-ben már megzenésítette. Romani átdolgozta a librettót, átadta azt Donizettinek, majd úgy döntött, hogy végleg szakít a zeneszerzővel. Ennek oka abban keresendő, hogy Donizetti rengeteg módosítást kért tőle, ráadásul folyamatosan sürgette. Az új művet február 27-én mutatták be, de kedvező fogadtatása ellenére hamar lekerült a műsorról. Az Angliai Rosamunda harmadik előadása és tizenhét hónap távollét után Donizetti visszautazott Nápolyba. Kinevezték a konzervatórium zeneszerzés professzorává és a salernói herceg lányának zenetanárává. Közben levelet kapott Rossinitől, aki felkérte, hogy komponáljon egy operát a párizsi Théatre-Italiennek is. Válaszlevelében Donizetti kérte, hogy tolják ki a határidőt, hiszen a decemberi karneváli szezonra már volt szerződése a milánói Scalával. Remélte, sikerül meggyőznie Romanit, hogy írjon neki szövegkönyvet. Ezért dupla fizetséget is ajánlott, de mivel Romani így is visszautasította, végül egy tizenhét éves joghallgatóhoz, Giuseppe Bardarihoz fordult. Donizetti remélte, hogy új művét július 6-án, a királyné születésnapján mutatják majd be, de a librettistakeresés miatt ez megvalósíthatatlannak látszott. ### A Stuart Mária körüli botrány Ezután Schiller drámája alapján Stuart Máriáról készült operát írni. Bardari július közepére elkészült a librettóval, de a művet nem sikerült bemutatni, mivel az egyik próbán a két főszereplő énekesnő összeverekedett, kirendelték a cenzorokat, és ők jelentős módosításokat követeltek. A korabeli feljegyzések szerint a királyné ellátogatott az egyik főpróbára, és elájult annál a jelenetnél, amelyben Stuart Máriát a vesztőhelyre vezetik. A király állítólag emiatt tiltotta be a mű előadását, az eredeti indok azonban ismeretlen: valóban a király maga tiltotta be a darabot, de döntését nem indokolta. Tény azonban, hogy egyrészt a királyné Stuart Mária leszármazottja volt, másrészt Két Szicília Királyságában mártírként tisztelték a katolikus Stuart Máriát. A nápolyi színházak ebben az időszakban kritikus helyzetben voltak. Az egyre nyomasztóbb udvari befolyás miatt Barbaja távozott, és ezáltal a színházak közönsége is jelentősen megcsappant. Mivel az udvar tudta, hogy Donizetti rendkívül népszerű, megpróbálták rávenni, hogy adaptálja a Stuart Mária zenéjét egy másik szövegkönyvhöz. Egy lehetséges változat lett volna Jane Grey életének feldolgozása, hiszen ez esetben a kosztümöket is megőrizhették volna, sőt a kritizált fejvesztési jelenet is maradhatott volna. Végül egy, a guelfek és ghibellinek viszályát feldolgozó szövegkönyv nyerte el a cenzorok tetszését: a Buondelmonte librettóját Pietro Salatino írta meg. Az új művet 1834. október 7-én mutatták be, és ez volt az egyetlen színrevitele, ugyanis Donizetti mindenáron meg akarta menteni az eredeti Stuart Máriát. ### A párizsi bemutatkozás Miután a Stuart Mária-botrány megoldódni látszott, Donizetti figyelmét Rossini meghívása kötötte le. A Théatre-Italien vezetősége Jean François Casimir Delavigne Marino Faliero című tragédiáját szemelte ki új témaként. Donizetti remélte, hogy sikerül rávennie Romanit a librettó megírására, de miután Romani ezt sem vállalta, a szövegkönyvet Giovanni Emmanuele Bidera készítette elő. A zenét nagyrészt a Stuart Mária zenéjével párhuzamosan írta. Október elejére végzett a partitúrával, és ekkor a La Scalának beígért operával kezdett foglalkozni, úgyhogy elhalasztotta a francia opera bemutatóját. Az új művet, a Gemma di Vergyt december 26-án mutatták be. A mű sikeresnek bizonyult, a szezonban huszonhat előadást ért meg. December végén Donizetti elindult Párizsba, abba a városba, amely abban az időben az európai kultúra fellegvárának számított. Itt mutatták be 1835 tavaszán Bellini nagy sikerű utolsó művét, A puritánokat. Kettejük rivalizálásának Bellini korai halála vetett véget 1835 szeptemberében. A Marino Faliero próbáit februárban kezdték el. A bemutatót március 12-re tűzték ki, de azt el kellett halasztani 14-ére, mert a tűzoltók egy ellenőrzés közben véletlenül elárasztották a színpadot. Annak ellenére, hogy a szezon végén mutatták be, az opera sikeres volt, de alulmaradt A puritánokkal szemben. A Théatre-Italien társulata májusban Londonban énekelt, és ott is bemutatták Donizetti művét. ### A Lammermoori Lucia Nápolyba visszatérve teljes káoszt talált az operaházakban. A királyi felügyelő bizottság rossz menedzselése és a cenzorok egyre nagyobb befolyása miatt számos művet az utolsó pillanatban vettek le a műsorról. Nem tartottak a nápolyi színpadok számára megfelelőnek több, másutt sikeres művet sem. Ilyen körülmények között látott hozzá új operájának komponálásához. A Stuart Mária esetéből okulva ragaszkodott ahhoz (és ebben a szerződési feltételek is mellette szóltak), hogy legalább négy hónappal a megegyezett bemutató előtt egy, a cenzorok által jóváhagyott librettót kapjon a királyi felügyelő bizottságtól. Az új opera témáját Walter Scott: A lammermoori nász című történelmi regényéből vette; a szövegkönyvet író Salvadore Cammarano május végére lett készen annak vázlatával. Donizetti remélte, hogy augusztus közepére elkészül a zenével. Mivel a felügyelőbizottság a pénzügyi összeomlás szélén állt, a bemutatót szeptember 26-ra halasztották: a Lammermoori Lucia hatalmas siker lett. ### Milánói kudarc Visszamondott egy, a torinói operaházzal kötött szerződést, mivel Felice Romani, akit szövegkönyvírónak szemeltek ki mellé, nem adta át időben a librettót. A torinói kötelezettség alól mentesülve erejét a Stuart Mária milánói bemutatójára összpontosította, Maria Malibran főszereplésével. Mindezek előtt egy kantátát írt Bellini emlékére: nagy riválisának halálhíre 1835 októberében érte Nápolyban. A művet azonban nem fejezte be, tételei hiányoznak. Ennek oka, hogy a bemutató időpontjául egy decemberi dátumot tűztek ki, de neki akkor már Milánóban kellett lennie a Stuart Mária próbáit felügyelni. A nápolyi hatóságoknál ezt nem jelentette be, arra hivatkozott, hogy Velencébe utazik új operájának, a Belizárnak a bemutatójára. Valószínűleg azért cselekedett így, mert úgy gondolta, hogy a helyi hatóságok nem néznék jó szemmel, hogy az általuk olyannyira alábecsült művet Milánóban színre vinné. A Stuart Mária próbáit december 3-án kezdték el. A kimerítő próbák valamint apjának halálhíre december 9-én olyannyira depresszióba kergette, hogy képtelen volt részt venni a temetésen, a mindössze harminc kilométerre fekvő Bergamóban. A Stuart Mária bemutatója december 30-án katasztrofálisra sikerült, éppen Malibran miatt, aki nagyon is óhajtotta a főszerepet, de éppen aznap nem tudott megfelelően énekelni. Mindössze hat előadás után az előadás lekerült műsorról. Ez egyben azt is jelentette, hogy Donizetti nem számíthatott a továbbiakban évadnyitó előadásokra a Scalában. Milánóból Velencébe utazott, ahol bemutatták Belizár című operáját, amelynek megírására 1835-ben kötött szerződést. A nagy sikerű bemutatóra 1836. február 4-én került sor. Rögtön ezután elindult Nápoly felé, ugyanis hírt kapott feleségének vetéléséről. Rómában karanténba került, mert Észak-Itáliából érkezett, ahol kolerajárvány szedte áldozatait. Itt érte a hír, hogy édesanyja február 10-én meghalt agyvérzésben. ### Próbálkozás a nagyoperával Amikor március 4-én végre visszatért Nápolyba, a San Carlót és a Teatro del Fondót zárva találta, csak a Teatro Nuovóban tartottak előadásokat. Mivel a helyi operaházaktól nem érkezett rendelés, idejét ellenpontleckékkel és zeneszerzéssel foglalta le a konzervatóriumban. Május-júniusban Lanarival egyezkedett egy bemutatóról a velencei La Fenice számára: ez a mű lett a Pia de’ Tolomei. Ugyancsak ebben az időszakban írta meg A csengő című egyfelvonásos operáját egy párizsi vaudeville, a La sonnette de la nuit alapján. Mivel levelezésében nem utal erre, nem tudni, pontosan mikor is komponálta. Először 1836. június 1-jén adták elő a Teatro Nuovóban. A sikeren felbuzdulva egy újabb egyfelvonásost írt: a Betly-t augusztus 21-én mutatták be. Időközben visszatért a nápolyi színházak élére Domenico Barbaja. Ez lehetőséget teremtett Donizetti számára, hogy megvalósítsa addigi legambiciózusabb tervét, és színre vihesse Calais ostroma című nagyoperáját. A bemutatót késleltette, hogy nem találtak megfelelő énekest a főszerepre, így végül november 19-én mutatták be. A francia grand opéra mintájára készült művet hatalmas kórusjelenetekkel, balettekkel tarkította, és a nagy zenekar is teljesen eltért az olasz opera hagyományaitól. A címszerepre végül a híres francia tenort, Gilbert Duprez-t sikerült megnyernie, remélve, hogy ez belépőt jelent majd számára a párizsi Opérába. A mű bemutatója a San Carlóban sikeres volt, de a Lamermoori Luciával egy évvel korábban aratott sikert nem érte el. Következő operáját, a velencei Teatro La Fenicének ígért Pia de’ Tolomeit a Calais ostromával párhuzamosan írta. A komponálást hátráltatta, hogy nem tudott megegyezni Lanarival (a megrendelővel) az énekesekről. Donizetti a zenét 1836 második felében megírta, majd decemberben elhagyta Nápolyt, és Genovát érintve Velencébe utazott volna, de a Ligur-tengeri kikötővárosban megtudta, hogy december 12-én a Teatro La Fenice lángok martalékává vált. Az új helyzetben Lanari azt kérte tőle, hogy mondjon le fizetésének negyedéről. Donizetti ennél kevesebbet engedett, és a választ meg nem várva Milánóba utazott karácsonyra. Mivel továbbra sem érkezett hír Lanaritól, úgy döntött, hogy mégiscsak elutazik Velencébe, ahol a La Fenice társulata ideiglenesen a Teatro Apollóban játszott. Az évadot a Lammermoori Luciával nyitották meg, a Pia de’ Tolomei bemutatóját későbbre időzítették. A próbák közben a primadonna megbetegedett, a Firenzéből érkező helyettesnek pedig idő kellett, hogy betanulja az új és hosszú szerepet. Donizettit aggasztotta ez, hiszen Nápolyban mindössze két hónapnyi távollétet hagytak jóvá, és tudta azt is, hogy ha az operát az évad végén mutatják be, csak kevés előadásra számíthat. Az operát végül 1837. február 18-án mutatták be. A fogadtatás vegyes volt, és a zeneszerző nagy csalódására pontosan az általa legjobbnak tartott áriát, a finálét értékelték a legkevésbé – ezért távozása előtt megígérte Lanarinak, hogy átírja azt. A módosított változatot július 31-én mutatták be Sinigagliában. Ősszel Nápolyban is előadták a művet, amit a helyi cenzorok kérésére jelentősen átírt, de ennek ellenére több mint két hónapig műsoron volt. ### Családi tragédiák Miután 1837 februárjában hazatért Nápolyba, először egy kantátát írt a mindössze huszonnyolc évesen elhunyt Maria Malibran emlékére. A kantátában közreműködtek még Pacini, Mercadante, Vaccai és Pier Antonio Coppola is. A művet március 17-én mutatták be a La Scalában, és a kritikusok egyértelműen gyengének minősítették. Áprilisban újabb librettót keresett, hiszen a Barbajával kötött új szerződése szerint ősszel egy új operát kellett bemutatnia a San Carlóban. Volt egy másik szerződése is: Lanari még Velencében felkérte, hogy írjon egy operát az újjáépített La Fenice megnyitójára. Donizetti jólétének bizonyítéka volt, hogy Nápolyban módosabb lakásba költözött, utazásainak megkönnyítése érdekében pedig lovakat és hintót vett. Májusban meghalt Niccolò Antonio Zingarelli, a neves nápolyi konzervatórium igazgatója, és Donizettit nevezték ki helyettesének. Bátran remélhette, hogy a közeljövőben végleg megkapja a igazgató állását, ami nem csak presztízskérdés volt számára, de nagy anyagi biztonságot is jelentett volna élete végéig. Gond volt azonban, hogy minden korábbi igazgató a Két Szicília Királyságában született, és noha Donizetti nápolyi lakosnak tartotta magát, az északi Lombard–Velencei Királyság szülöttje volt. A helyi lapokban hamarosan megjelentek a kinevezését ellenző kritikák is. Időközben Lanari felkérte, hogy kedvenc operáját, a Angliai Rosamundát dolgozza át a San Carlo számára, és ezért hajlandó volt fizetni is. A Guyenne-i Eleonóra (Eleonora di Gujenna) azonban ismeretlen okok miatt nem került színpadra, sőt a beígért fizetség is elmaradt. Június 13-án megszületett fia, aki mindössze egy órát élt. A szülés után Virginia egészsége megrendült. A városban közben felütötte fejét a kolera is. Miközben feleségére vigyázott, a Devereux Róbert előkészítésével foglalkozott és kantátát írt a király születésnapjára (július 31.) La preghiera di un popolo (Egy nép imája) címmel. A bemutató előtt egy nappal elhunyt a huszonnyolc éves Virginia, és a járvány miatt még aznap el kellett temetni. Később egy emlékező szertartást rendeztek neki a Santa Maria delle Grazie-templomban. Halálának pontos oka nem ismert: a Donizetti által feljegyzett tünetek alapján egyes kutatók gyermekágyi lázat valószínűsítenek, mások himlőt. Egyesek arra gyanakszanak, hogy a férjétől elkapott szifilisz végezhetett vele. A zeneszerzőt lesújtotta feleségének halála, de barátai támogatásával rövid idő alatt visszatért munkájához, a Devereux Róberthez. Mivel a próbákat elnapolták, a Velencének ígért opera előkészítéséhez is hozzálátott. A Devereux Róbertet végül 1837. október 28-án mutatták be nagy sikerrel, a további előadásokat azonban az egyik főszereplő betegsége miatt el kellett halasztani. A Velencének szánt opera szövegkönyvét Salvadore Cammarano írta, akinek munkájával elégedett volt, és egy levelében leszögezte, hogy soha nem hagyná kenyér nélkül Cammaranót és családját. A művet szeptemberben kezdte el komponálni. A szereplőválasztást nehezítette, hogy a La Fenice igazgatója Giuditta Pastát szerette volna a főszerepben látni, de Lanari és Donizetti is tudta, hogy az énekesnő korábbi sikereket arató hangja megrendült, és képtelen lenne kielégíteni a közönség elvárásait. Az ügy szerencsésen azzal oldódott meg, hogy Pasta végül nem vállalta a szerepet. Az operát 1838. december 30-án mutatták be az újjáépített La Fenicében. Noha jelentős tapsot kapott, a Maria de Rudenz mégsem nyerte el a velenceiek tetszését, és már a második előadás után lekerült a műsorról. ### Szakítás Nápollyal Továbbra is halogatták kinevezését a nápolyi konzervatórium élére. A zeneszerzőt elbizonytalanította, hogy a király és a belügyminiszter is vonakodott válaszolni sürgetésére. A bizonytalanság hamarosan frusztrációba csapott át, sőt, barátainak írott leveleiben azzal fenyegetőzött, hogy végleg elhagyja a várost, ha nem kapja meg a kinevezést. Helyzetén jelentősen rontott a Maria de Rudenz gyenge fogadtatása. 1838 májusában meghívták igazgatónak a milánói konzervatóriumba, de nem fogadta el az ajánlatot, nehogy a király hálátlansággal vádolja. Júniusban megunta a várakozást, és benyújtotta felmondó levelét, de választ nem kapott. A konzervatórium élére végül Saverio Mercadantét nevezték ki, de csak 1840-ben, másfél évvel azután, hogy Donizetti távozott Nápolyból. Donizetti nem távozhatott azonnal, mert még egy szerződés kötötte a városhoz. A Maria da Rudenz velencei bemutatójának idején találkozott Adolphe Nourrit francia tenorral, aki számos nagy sikerű francia darab bemutatóján énekelt már. Donizetti unszolására Nápolyba érkezett, ahol sikerült szerződnie Barbajával arra, hogy a zeneszerző következő operájának bemutatóján ő énekelhesse a főszerepet – Donizetti ehhez a korábban a cenzúra miatt félbehagyott Gabriella di Vergyt szerette volna befejezni. Mindeközben intenzíven tárgyalni kezdett a párizsi operával is egy bemutatóról. Amikor 1838 májusában kézhez kapta párizsi szerződését, úgy döntött, hogy a nápolyi és a párizsi színpadnak is megfelelő témát kell választania: ez Corneille műve, a Polyeucte lett. Nourrit levelezéséből tudjuk, hogy a tenor aktívan részt vett a librettó előkészítésében, segítve Cammarano munkáját, hiszen behatóan ismerte a francia közönség igényeit. A Polyutus július elejére készen állt, de Donizetti félt a nápolyi cenzoroktól, hiszen a darab egy szent mártíromságáról szólt. Félelme nem volt alaptalan, és augusztus 12-én valóban tiltó királyi rendeletet kapott kézhez. Ekkor nagy sietve befejezte a Gabriella di Vergyt. A Polyutus betiltása tovább bonyolította Donizetti helyzetét. Politikai síkon kérdésessé vált, hogy királyi nemtetszése befolyásolja-e majd Párizsba távozásának lehetőségét. Művészileg is gondban volt, hiszen továbbra is tartozott egy operával Barbajának. Noha befejezte a Gabriella di Vergyt, a cenzorok ennek a változatnak a bemutatását sem engedélyezték. Mivel nem adta fel azt a szándékát, hogy színpadra állítsa a Polyutust, fontolóra vette a librettó átalakítását, elfogadhatóvá tételét is. Ismeretlen okok miatt azonban úgy döntött, hogy megpróbál kiegyezni Barbajával, és kéri, fogadják el egy olyan művét, amit más városban már bemutattak, de Nápolyban még nem. Így esett a választás a Pia de’ Tolomeire. A cenzorok azonban ismét közbeszóltak, és jelentős húzásokat kértek. Az átdolgozott művet szeptember 30-án adták elő. Mivel Donizetti nem új zenével állt elő, hanem egy régi művét szedte elő, büntetést kellett fizetnie, ám Barbajának tett ígéretét teljesítettnek tudhatta, és immár semmi nem kötötte Nápolyhoz. ### Távozása Párizsba Donizetti már jó ideje készült Párizsba; 1835-ben, a Marino Faliero komponálása idején még egy ügynököt (Michele Accursi) is alkalmazott, hogy képviselje érdekeit a francia fővárosban. 1837 májusában levelet írt párizsi barátjának, Gilbert Duprez tenornak, és kérte, hogy segítsen színre vinni a Calais ostromát, megjegyezve, hogy hajlandó a művet a párizsi igényeknek megfelelően módosítani. A párizsi Opéra igazgatója, Charles Duponchel azonban kizárólag olyan zeneszerzőket foglalkoztatott, akik minden probléma nélkül meg tudták zenésíteni a francia nyelvű librettókat. Donizetti négy művét (Boleyn Anna, Calais-i János, Marino Faliero és A bajba került házitanító) már bemutatták a Théâtre-Italienben, így a francia közönség megismerhette, de művei hamar lekerültek műsorról, mert nem tudták felvenni a versenyt Bellini és Rossini operáival. Egyedül a Boleyn Anna ért el nagyobb sikereket. A Lammermoori Lucia fergeteges sikere után (1837. december 12.) nyílt meg számára a lehetőség, hogy szerződést szerezzen Párizsból. Duponchel 1838 májusában küldte el a szerződést két opera megírására. A Pia de’ Tolomei nápolyi bemutatója után hajóra ült Marseille felé, onnan pedig Párizsba ment. Az Opérával kötött szerződése mellett további munkalehetőséget jelentett Donizetti számára, hogy a Théâtre-Italien befogadta a Devereux Róbertet és a Szerelmi bájitalt is. Donizetti úgy gondolta, hogy a párizsi szerződés pályájának csúcsa lehet, és Rossini példáján okulva korai visszavonulásán is gondolkodott, de terveit számos dolog akadályozta. Duponchellel sikerült kiegyeznie, hogy az első operája a Polyutus francia változata legyen. A librettó átírásával Eugène Scribe-et bízta meg. Az A mártírok címet viselő opera tizennyolc hónap alatt készült el úgy, hogy a zeneszerző közben számos más művel is foglalkozott. ### Párizsi sikerek A Devereux Róbert francia bemutatójára egy nyitányt írt a God Save the Queen dallamára. Az operát december 27-én mutatták be a Théâtre Italienben, ahol a francia közönség a bravúros áriáknak köszönhetően kedvezően fogadta a művet. A Szerelmi bájital 1839. január 17-ei bemutatója azonban ennél is nagyobb siker volt, és ez megmutatkozott az előadások számában is: míg a Devereux Róbert mindössze öt előadást ért meg, a Szerelmi bálital hatvanegyet. Mivel A mártírok librettójának átdolgozása lassan haladt, Donizetti hozzálátott egy másik nagyopera, az Alba herceg megírásához, szintén a Théâtre Italien számára. Eközben a Théâtre de la Renaissance számára Alphonse Royer és Gustave Vaez franciára fordított szövegkönyve alapján átdolgozta a Lammermoori Luciát is. 1839. augusztus 6-án a bemutató a gyenge szereposztás ellenére is nagy sikert aratott. Az átdolgozott operát hamarosan vidéki színházak is bemutatták. 1839 szeptemberében Donizetti megtudta, hogy a Párizsi Jánost a milánói Scalában is be akarják mutatni, ezért tiltakozó levelet küldött az operaházat felügyelő bizottságnak. A mű bemutatását azért kifogásolta, mert azt évekkel azelőtt barátjának, a tenor Giovanni Battista Rubininek írta ajándékképpen, és feltételezte, hogy a Scala impresszáriója tisztességtelen úton szerezte meg a partitúrát. Donizetti levele azonban megkésett: szeptember 10-én, a bemutató napján érkezett Milánóba. A Párizsi János közepes sikert aratott. Donizetti perrel fenyegetett, de végül 1841-ben megegyeztek, és ejtette a vádakat. Párizsban ebben az időszakban kezdődtek el A mártírok próbái. Közben egy vígoperát írt az Opéra Comique számára Az ezred lánya címmel, de már két másik opera ötlete is foglalkoztatta: A tiroli vőlegény (A San Domingó-i örült átdolgozása), valamint A nisidai angyal. Mindkettőt a Théâtre de la Renaissance-nak szánta. Ezek közül a második terv valósult meg 1839. december 27-re: A nisidai angyalt sikerült eladnia a Théâtre de la Renaissance-nak. A bemutatót februárra tűzték ki, de elmaradt, mivel a társulatnak a bemutatott darabok bevételeiből kellett magát fenntartania, és ez nem sikerült, tehát 1840 januárjában pénzügyi okok miatt feloszlatták. Mivel A mártírok bemutatója tovább késett, Donizetti Az ezred lánya próbáira fordította idejét. Ez volt az első olyan francia operája, amelyet Párizsban írt. A bemutató 1840. február 11-én szinte katasztrofálisra sikerült, köszönhetően Donizetti francia riválisainak. A mű fogadtatása azonban hamarosan megváltozott, a közönség egyik nagy kedvencévé vált. A mártírokat április 10-én mutatták be az Opérában. Az előadás sikeres volt, de különösen nagy tapsot csak a harmadik felvonás fináléja kapott, amit meg is kellett ismételni. Ennek dacára húsz előadás után lekerült műsorról, és ez kiábrándította a zeneszerzőt. A mű elutasításának oka abban keresendő, hogy a párizsi közönség a nagyoperák történelmi világához volt szokva, ezért a pogányság és a korai kereszténység konfliktusa hidegen hagyta. Volt egy másik oka is annak, hogy levették a műsorról, mégpedig az Opéra színfalai mögött az igazgatói székért vívott csatározás. Az igazgatói székre pályázó Pillet Donizetti művét Duponchel „drága tévedésének” kiáltotta ki, így próbálva kimozdítani őt székéből. 1840 júniusában visszatért Itáliába. Rövid milánói tartózkodás után Bergamóba utazott, ahol felügyelte A római menekült próbáit. Innen visszatért Milánóba, ahol színpadra állították Az ezred lánya olasz változatát. Ekkor Pillet, az Opéra új igazgatója azonnali hatállyal visszahívta Párizsba, hogy tegyen eleget szerződött kötelezettségének, és írja meg második operáját. Ez arra késztette Donizettit, hogy elhalassza egy, a római Teatro Apollóval kötött szerződését az 1840–1841-es karneváli szezonra. ### A kegyencnő Párizsba visszatérve ismét előszedte az Alba herceget, de hamarosan félretette, és inkább A nisidai angyallal foglalkozott. E döntését nagyban befolyásolta Rosine Stoltz, az Opera teljhatalmú szopránja, aki hatalmában tartotta Pillet-t is. Az énekesnő úgy érezte, hogy az Alba herceg nem biztosítja számára a megkívánt tündöklést, viszont A nisidai angyal hősnője kifejezetten tetszett neki. Stoltz nemtetszésének oka részben az volt, hogy az Alba herceg női címszerepét Donizetti eredetileg „ősellenségének”, Julie Dorus-Gras-nak szánta. Mivel a bemutatóig kevés ideje maradt, Donizetti A nisidai angyal zenéjét bővítette nagyoperai méretűre. A szövegkönyvet Scribe dolgozta át, és Stoltz és Pillet viszonyára utalva az A kegyencnő címet adta neki. A kegyencnő zenéjével 1840. október elejére lett készen, és ezzel egyidőben a négyfelvonásos mű próbái is elkezdődtek. Donizetti főleg annak örült, hogy az Opéra elsőrangú énekeseket szerződtetett a bemutatóra. Mivel a próbák lassan haladtak, ő pedig képtelen volt tétlenül ülni, hozzálátott a Lucrezia Borgia színpadra állításának előmunkálataihoz a Théâtre Italien-ben. A művet október 31-én mutatták be nagy sikerrel, de az előadások sorát megszakította, hogy Victor Hugo plágium vádjával beperelte Étienne Monnier-t, Romani librettójának fordítóját, ugyanis szerinte a francia fordítás nyelvezete túlzottan hasonlított saját művéhez. Az ügyet végül is Donizetti oldotta meg a kényes részek átdolgozásával, így a művet ismét színpadra vihették. Eközben A kegyencnő próbái jól haladtak. A művet december 2-án mutatták be, Rosine Stoltzal a főszerepben. Bár idővel ez lett Donizetti egyik legnépszerűbb műve, a premiert a közönség közömbösen fogadta, és a sajtó is visszafogottan írt róla. Donizetti helyzetén ez nem rontott, hiszen az opera megfelelő szereplési lehetőséget nyújtott Stoltznak, ő pedig befolyása alatt tartotta az igazgatót, Pillet-t. A mű történetében a nagy áttörést az 1841. február 12-i bemutató hozta meg, amin a főszerepet Carlotta Grisi énekelte. Ettől kezdve a mű a francia opera repertoár egyik alapműve lett. ### Itáliai bemutatók December közepén Donizetti Rómába utazott legújabb operája, az Adelia bemutatójára. A művet rövid idő alatt, a Gabriella di Vergy zenéjét is felhasználva komponálta meg A római bemutatóra az a Vincenzo Jacovacci impresszárió szerződtette le, akivel egy évvel korábban Milánóban ismerkedett meg. A művet 1841. február 11-én mutatták be, és a premier előtt szinte lázadás tört ki, ugyanis az impresszárió a Teatro Apollo kapacitásánál jóval több jegyet adott el. Ez jelentősen befolyásolta a bemutató sikerét, a művet végül mégis kedvezően fogadták. Február közepén Donizetti Civitavecchiába utazott, ahol részt vett A római menekült előadásán, amit a helyi akadémia rendezett tiszteletére. Innen továbbutazott Marseille-be, majd Párizsba, ahol egy új vígoperát szeretett volna írni – legalábbis levelei szerint, ugyanis 1841-ben egyetlen művét sem mutatták be. Ennek oka az lehet, hogy nem talált megfelelő librettót, ugyanis az utóbbi évek sikerén felbuzdulva már jóval körültekintőbben válogatta meg szövegkönyveit. Pillet felkérte, hogy készítsen méltó folytatást A kegyencnőhöz, de Eugène Scribe librettója nem tetszett neki, így elutasította. Felkereste Aguado márki is, aki a Francia Akadémia számára szeretett volna egy operát, de ebből se lett semmi, sőt, Donizetti visszautasította az Opéra Comique két felajánlott librettóját is. Egyetlen élő szerződése ebben az időben a La Scalával volt a következő karneváli szezonra. Amíg a milánói librettóra várakozott, találkozott Gustave Vaëzzal, akitől megkapta egy egyfelvonásos mű librettóját. Ez volt a Rita, amely mindössze nyolc különálló dalból és az ezeket összekötő szöveges részből állt. A művet mindössze egy hét alatt komponálta és hangszerelte meg. Mivel a művet az Opéra Comique igazgatója visszautasította, megpróbálta Nápolyban eladni, de Barbaja váratlan halála miatt a terv elakadt. A Ritát jóval később, a zeneszerző halála után, 1860. május 7-én mutatták be Párizsban. A Ritával ellentétben a Maria Padilla komponálása fáradságos és problémás volt. A La Scala legbefolyásosabb embere ebben az időben Bartolomeo Merelli volt, így a színház igazgatósága őt kérte fel a librettó kiválasztására. Merelli ellenségesen, kételyekkel tele fogadta el az együttműködési szerződést. Miután Cammarano visszautasította a szövegkönyv megírását, a választás Gaetano Rossira esett. A december 26-án megtartott bemutató nem váltotta be Donizetti elvárásait, a közönség ennek ellenére többször is kihívta a függöny elé. ### Bécsi bemutatkozás Merelli révén került kapcsolatba a bécsi Kärtnertortheaterrel, amely felkérte egy opera megírására – a Linda di Chamounix librettóját is Gaetano Rossi írta. Donizetti Milánóban, barátai körében maradt komponálni. 1842 első hónapjaiban abban reménykedett, hogy újabb megrendelést kap majd, ezúttal Londonból, Benjamin Lumley impresszáriótól, akivel az előző év novemberében ismerkedett meg. Librettistának Felice Romanit kérte fel, ő azonban nem tudta időben teljesíteni szerződését, mert friss házasként éppen mézesheteit töltötte. Mielőtt Bécsbe utazott volna a Linda di Chamonix bemutatójára, Bolognában vezényelte a zeneszerző kérésére Rossini Stabat materét. A megrendült egészségű Rossini felkérte Donizettit, hogy vegye át a bolognai zeneiskola vezetését, de Donizetti ezt nem fogadta el, hiszen ehhez át kellett volna költöznie ebbe a városba, ő pedig nagy tervekkel várta bécsi bemutatóját. 1842\. március 27-én érkezett Bécsbe, ahol a Kärtnertortheater vezetősége nagyon számított új művének sikerére, mivel az olasz évad addigi bemutatói nem váltották be a várt reményeket. A bemutatót a próbák késése, majd a tenor betegsége miatt május 19-re kellett halasztani, ennek ellenére hatalmas sikert aratott, sőt a harmadik előadásra a császári család is ellátogatott. A Linda di Chamonix bemutatója mellett Donizetti részt vett egy, a császári család számára rendezett magánhangversenyen, és Metternich herceg is vendégül látta. ### A Don Pasquale Az osztrák fővárosban számos állásajánlatot kapott, de mindvégig remélte, hogy őt nevezik ki udvari karmesternek. Kemény pénzügyi feltételeket támasztott, azzal érvelve, hogy operakomponistaként többet keresne. Június végére megérkezett az informális ajánlat, az általa kért összeg háromszorosa. A hivatalos kinevezést 1842. július 13-án adták ki, de ő addigra elhagyta a várost. Milánóba utazott barátaihoz, majd Bergamóba, ahol Mayrral találkozott. Visszautazott Nápolyba, ahol a San Carlo operaházzal szerződést írt alá. Innen visszautazott Párizsba, ahol az Alba herceget kellett volna színre vinnie Teresa Stolz-cal a főszerepben. A bemutatót ezúttal is elhalasztották, immár 1845-re. Pillet, az Opéra igazgatója azt kérte, hogy Scribe és Donizetti új operát írjon színházának. Ehelyett a zeneszerző A mártírok felújítása mellett kardoskodott, azt viszont Pillet nem támogatta. Átdolgozta a Linda di Chamounix-t a Théâtre Italien számára és megkomponálta a Don Pasquale című új művét, amelyre szintén a párizsi olasz társulat kérte fel szeptember 27-én. A librettót Giovanni Ruffini írta, és a zenéjét Donizetti saját bevallása szerint mindössze tizenegy nap alatt komponálta meg. Ez kevéssé tűnik valószínűnek, inkább arról lehet szó, hogy tizenegy nap alatt komponálta meg a mű vázlatát, amelybe öt dalt is beleszőtt. A művet többszöri halasztás után 1843. január 3-án mutatták be, és azonnali sikert aratott. Bellini A puritánok című operájának nyolc évvel korábbi bemutatója óta nem volt hasonló siker a Théâtre Italien-ben. A párizsi siker után Donizetti Bécs számára is átdolgozta a művet, és az operát hamarosan Európa szinte minden országában, sőt Amerikában (New Orleansban) is bemutatták. ### Egészségi állapotának hanyatlása Párizsban nagy megtiszteltetés érte, ugyanis a Francia Akadémia levelező tagjává választották. A francia fővárosból Bécsbe utazott, ahol az egyre gyakrabban jelentkező láza ágynak döntötte. Január végén látott ismét munkához: párhuzamosan dolgozott a Kärntnertortheaternek, a San Carlónak és az Opéra Comique-nek, figyelmét azonban az Opéra által rendelt nagyoperára összpontosította. A Rohani Mária készült Bécs, a Ruy Blas a San Carlo számára, az Opéra Comique-nak pedig a Ne m’oubliez pas-t szánta. Az elsővel február végére el is készült. A nápolyi operát a librettista Salvadore Cammarano lustasága és a helyi cenzorok lassú munkája hátráltatta. Mivel idejének legnagyobb hányadát nagyoperájának komponálása kötötte le, szerződést bontott az Opéra Comique-kal, így a Ne m’oubliez pas-nak mindössze néhány száma készült el. Mindeközben egyre többet foglalkozott hanyatló egészségével. Ez idő tájt írt leveleiben gyakran panaszkodik erős fejfájásokra és feltűnően magas lázra. Utal arra, hogy Párizsban elkapott valami új kórt, valószínűleg egy újabb nemi betegséget. A Dom Sébastien komponálását betegsége mellett egyéb okok is hátráltatták. Március 2-án próba nélkül mutatták be két egyházi kompozícióját, az Ave Mariát és a Misererét. Kellemetlen hír volt, hogy az érte addig lelkesedő velencei közönség a rosszul megválasztott szereplőgárda miatt vegyes érzelmekkel fogadta a Maria Padillát és a Linda di Chamounix-t. Megpróbálta felbontani szerződését a San Carlóval, mivel a Ruy Blas komponálásával holtpontra jutott. Az impresszáriót nem tudta meggyőzni ezért egyik korábbi tervét, a Caterina Cornarót vette elő és dolgozta át. Egy évvel korábban, júniusban egy újabb opera komponálását vállalta Bécs számára, remélve, hogy Salvadore Cammarano írja majd annak szövegkönyvét. Mivel Cammarano nem vállalta a feladatot, Donizetti választása arra a fiatal Giacomo Saccheróra esett, aki már négy sikeres szövegkönyvet írt a La Scalának. A librettó alapja Jules-Henri Vernoy de Saint-Georges La Reine de Cypre (Ciprus királynője) című szövegkönyve volt, amelyet eredetileg Fromental Halévynek szánt. Donizetti a komponálással gyorsan, május végére végzett. Mivel a művet a San Carlónak írta, különös figyelemmel kísérte a nápolyi cenzorok megjegyzéseit, ugyanis a sok módosítás időt vett volna el készülő nagyoperájától. Az új művet hosszas késések után decemberben kezdték el próbálni, majd 1844. január 18-án mutatták be: a közönség kedvezőtlenül fogadta, és mindössze hat előadást ért meg. Donizetti úgy érezte, hogy operája indokolatlanul bukott meg, és mindvégig hitt benne, de a bécsi bemutató terve meghiúsult, sőt az átdolgozott és Parmában bemutatott változat sem hozta meg a várt sikert. ### Az utolsó opera Donizetti utolsó operája a Dom Sébastien. Ezt a művét képzelte el karrierje tetőpontjának, ettől remélte a francia közönség teljes elismerését. A művet az Opéra kívánalmait figyelembe véve, a francia nagyopera hagyományait követve alkotta meg. Éppen ezért: a különleges színpadi követelmények, a népes kórus miatt ez az egyik legritkábban játszott műve. A szövegkönyv megírásával már 1842. december elején megbízta Eugène Scribe-et. A komponálást Scribe lassúsága és Donizetti párhuzamosan vállalt szerződései is hátráltatták. A Dom Sébastien próbáit 1843. július végén kezdték el, ám a zeneszerző kifogásolta, hogy ezek felügyeletét nem bízták rá teljesen. Több halasztás után a bemutatót november 13-án tartották. Az eseményt beárnyékolta, hogy Meyerbeer, a párizsi Opéra legsikeresebb zeneszerzője pontosan erre az estére időzített egy díszvacsorát, amelyre meghívta a francia főváros legnevesebb zenekritikusait, újságíróit. Donizetti művének bemutatója a vártnál is jobban sikerült, a közönség lelkesedett a műért. Ennek ellenére nem sikerült repertoáron maradnia. Mindössze harminckét előadás után levették a műsorról, bár átdolgozott, rövidített változatát a vidéki francia társulatok tovább játszották. Donizetti jelentősen megrövidítve Bécs számára is átírta a művet. A német Dom Sébastien sokkal nagyobb sikernek bizonyult, mint a francia változata, és ez a változat került át később az olasz színházakba is. ### Utolsó évei A Dom Sébastien próbái alatt Donizetti egészsége jelentősen megromlott, feltartózhatatlan betegsége kilépett lappangó fázisából. Gyakran panaszkodott emlékezetkiesésre, hirtelen dührohamokra. 1843. december 30-án Bécsből visszatért Párizsba, ahol doktorainak tanácsára digitálisszal és mustárvizes borogatással kezeltette magát. Próbált ugyan tovább dolgozni, de állapota miatt egyre kevésbé volt képes odafigyelni cselekedeteire. Fogai elhulltak, testtartása megváltozott, néha járási zavarai voltak. A bécsi 1844-es olasz operaszezon után Itáliába utazott testvérével, Giuseppével. Eközben időjárásérzékennyé vált, és erre leveleiben többször is panaszkodott. 1845 májusában egy új operát tervezett a Théatre-Italien számára, ez azonban megrekedt a terv szintjén, ugyanis hanyatló állapotában mindössze egy dal kezdetét tudta megírni. 1845-ben Londonból is kapott megbízást, de azt visszautasította. 1845\. augusztus elsején Párizsban az utcán rosszul lett és összeesett. Három neves francia orvos vizsgálta meg még aznap: éghajlatváltozást javasoltak és eltiltották minden munkától. Az orvosok szigorúsága megrémítette Donizettit, aki azt képzelte, hogy öt szerződése van függőben. Noha ő nem volt hajlandó tudomást venni karrierje végéről, barátai már tisztában voltak vele. 1845 őszén Liszt Ferenc is értesült Donizetti állapotáról, és kérte eltávolítását a bécsi udvari karmester állásából. Barátai azt tanácsolták, hogy térjen vissza Nápolyba, Rómába vagy akár Bergamóba, ahol állandó felügyelet alatt lehet. Noha egy rövid ideig úgy tűnt, hogy egészsége javul, az év végére állapota rosszabbodott: nem tudta a fejét megtartani, minden mozdulat fájt neki, szemei üvegessé váltak, elméje pedig egyre zavarodottabbá. Unokaöccse, a huszonhét éves Andrea gondozta, ám 1846. január végén az orvosok tanácsára egy szanatóriumba utaltatta. Február 1-jén szállították át az Ivry-i szanatóriumba. A nagyközönség előtt ezt titokban tartották, és azt terjesztették, hogy Nizzába utazott gyógyulni. Donizettit csak úgy tudták kimozdítani a szállodájából, hogy azt mondták neki, Bécsbe viszik. Három órás utazás után azt füllentették neki, hogy elromlott a delizsánsz kereke, várni kell, amíg megjavítják, és felajánlották neki, hogy addig töltse idejét a közeli vidéki kastélyban. A mit sem sejtő Donizetti bevonult az épületbe. Amikor észrevette, hogy inasa nincs mellette, gyanút fogott, ám ekkor azt mondták neki, hogy az inas ellopta a pénzét meg értékeit, és mindaddig nem folytathatják útjukat Bécs felé, amíg a bűnügyet meg nem oldják. Amikor arra hivatkozott, hogy a francia rendőrség őt nem tartóztathatja fel, hiszen ő osztrák állampolgár, azt mondták, a rendőrség szerint ő maga rendezte meg a lopást azért, hogy inasa tolvajnak tűnjön – ilyen hazugságok sorával sikerült őt a szanatóriumban tartani. Akkori, segítségkérő levelezéséből kitűnik zavarodott elmeállapota. Itáliai rokonai aggódtak, és továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy hazavigyék Donizettit barátaihoz. Unokaöccse, Andrea intézett neki orvosi ellátást és szállást Bergamo mellett, az átutazást azonban a francia hatóságok az orvosok véleményére hivatkozva nem engedélyezték. A következő hónapokban számos barátja látogatta meg, többek között Eduard von Lannoy, aki felismerte, hogy a súlyos beteg hangulatát javítja, ha találkozhat ismerőseivel. Ultimátumszerű levelet írt a zeneszerző testvérének, aki megkérte fiát, Andreát, hogy intézkedjen. Donizetti unokaöccse 1847. április 23-án érkezett Párizsba. Nyomban hozzálátott az átköltöztetés megszervezéséhez, de ismét a rendőrség és az orvosok ellenállásába ütközött. Ezért személyesen kereste fel a rendőrfőnököt, akinek elmondta azt a gyanúját, hogy a zeneszerző pénze felett őrködő Coussy bankár és feleségének érdeke, hogy a zeneszerzőt közeli megfigyelés alatt tartsák. Végül sikerült meggyőznie a rendőrfőnököt, és tizenhat hónap szanatóriumi tartózkodás után Párizsba vihette nagybátyját – Bergamóba hazavitelét azonban a rendőrfőnök továbbra sem engedélyezte. A párizsi közönség egyre nagyobb érdeklődése és Donizetti magas beosztású barátainak nyomására végül szeptember 19-én útnak indulhattak Itália felé. Bergamóban Rosa Basoni és lánya vigyázott a meggyengült komponistára, aki napjainak nagy részét egy karosszékben töltötte. ### Halála 1848 februárjában félelemre okot adó lázrohamok hatalmasodtak el rajta, erősen izzadt és fuldokolva köhögött. Doktora étrendváltozást és beöntéseket írt elő, így a hónap végére lefogyott ugyan, de egészsége részben helyreállt. Április 1-jén egy vacsora közben epileptikus rángógörcs uralkodott el rajta, és végtagjai megbénultak. A következő reggelre a paralízis visszahúzódott, de a görcsös állapot két nap múlva sokkal erőteljesebben tért vissza. Ekkor papot hívtak hozzá, és megkapta az utolsó kenetet. Április 5-én láza súlyosbodott, helyzete napról napra rosszabbodott. Nyolcadikán, délután 5-kor halt meg. Temetését április 11-re tűzték ki. A bergamói Valtesse temetőben helyezték örök nyugalomra. Földi maradványait 1875-ben áthelyezték a Santa Maria Maggiore katedrálisba. ## Művészete és öröksége 1810-től 1848-ig, Gioachino Rossini első operájától Donizetti haláláig három szerző határozta meg az olasz – nem a Párizsban honos, Cherubini-féle, látványos, nyelvében olasz, hanem az Itáliában komponált, bel canto – operát: Rossini, Donizetti és Bellini. Az ő operáikban az éneklés volt a legfontosabb és az énekesek, leplezetlenül szórakoztatni akartak. A bel canto operák nagyrészt egy kaptafára készültek, sebtiben, és nagyon erősen a cavatina és a cabaletta eszközére támaszkodtak. A cavatina lassú és lírai, arra szolgált, hogy az énekes megcsillogtathassa dallamformálását; megmutathassa, hogy a hosszú hangokat milyen szépen, érzékenyen és árnyaltan tudja kitartani. A cavatinát egy gyors, cabalettának nevezett rész követte, amely az énekes virtuozitását volt hivatott bemutatni. A bel canto hibátlan technikát követelt az énekesektől és jó ízlést az ékítésekben, a díszítésekben, a kadenciákban. A bel canto operák szinte egy sémára készültek. A nyitó kórust katonás rendben sorakozó, gondosan adagolt áriák és együttesek követték. A felvonásokat zengzetes kórus zárta, amelyhez a főszereplők úgy csatlakoztak, hogy előreléptek a színpad szélét jelző lámpasorig, és onnan tekintettek a közönségre. A Donizetti-operák őrülési jeleneteit különösen csodálták. A közönség szerette hallani, hogyan vergődnek hősnői a trillák, arpeggiók, skálamenetek, hangugrások és magas hangok tömegében, a hatást közbeiktatott kadenciákkal tetőzve. A francia opera átvette Donizetti őrülési jeleneteit, sőt, az ifjú Verdire is nagy hatást gyakoroltak. Hatvanöt operája közül ma már lényegesen kevesebb szerepel a világ színpadain, de ezekből is tökéletesen megismerhetők zenéjének jellegzetes vonásai: a hihetetlen könnyedség, a patakzó melódiák, a lágy harmóniák, vígoperáiban a friss szellemesség, a nem ritkán csípős, de sohasem bántó irónia és mindenekfelett a remekül énekelhető, hatásos szerepek sora. Donizetti nem tartozott korának legeredetibb komponistái közé, ennek bizonyítéka az is, hogy egyéni zenei stílusa kortársaiénál jóval később alakult ki. Első operáinak zenéje Mayr és Rossini befolyását mutatja. Elmondható azonban, hogy Donizetti a kor zeneszerzőinek egyik archetípusa volt, hiszen kiválóan tudott alkalmazkodni az operaházak egyre gyorsabban változó igényeihez és ezzel párhuzamosan a közönség ízlésének változásához is. Karrierje elején mindössze egy célja volt: kiemelkedni az ismeretlenségből. Ehhez minél gyorsabban és minél többet kellett komponálnia, hogy a színpadok állandó szereplője maradhasson. A 19. század első harmadára jellemző volt, hogy a szerző megjelent egy operaházban, nagyjából három hét alatt megírt egy operát, majd továbbment a következő városba. Donizetti is hasonlóképpen tett, és eközben egy rekordot is felállított, ugyanis a Szerelmi bájital megírásához állítólag mindössze nyolc napra volt szüksége. Ez a tempó – főleg korai műveiben – gyakran a minőség kárára vált, mert (például Bellinivel ellentétben) nem túlzottan figyelt a szövegkönyveire. Szintén rossz hatással volt művészetére, hogy egyszerre több opera írását is felvállalta. E hozzáállást elsősorban tanára, Simon Mayr nevelte belé, ráadásul akkor még nem alakult ki a mai értelemben vett operarepertoár, így Donizetti egyáltalán nem számíthatott arra, hogy operáit a bemutató szezon után ismét színpadra állítsák. Ezt az állapotot Donizetti pályatársa, Rossini kezdte megváltoztatni, neki több művét már két egymást követő évadban is sikerült előadatnia. A szintén kortárs Bellini is hasonló sikereket ért el, így pályája második felében már Donizettinek is egyre több művét felújították. Donizetti művészetének egyik jellegzetessége, hogy korábbi műveinek részleteit gyakran bedolgozta aktuális operáiba (a Maria de Rudenz egyes részleteit például beépítette a Polyutusba), bár arra mindig kínosan ügyelt, hogy ezeket a módosított részleteket a közönség ne ismerje fel. De nemcsak komoly operáinak zenéjét dolgozta fel újra meg újra, hanem azok zenéjét átültette buffáiba is (például a Szerelmi bájital egyik részlete a Granadai Alahorban is hallható). Művészetére a legnagyobb hatással Simon Mayr és Gioacchino Rossini volt. Mayr ismertette meg vele a színpadi zenés műfajokat, de a többi zenei műfajt (oratórium, kantáta stb.) is – a legtöbb, nem opera jellegű művét diákkorában írta. Ugyancsak Mayrtól tanulta el az összetett színpadi képek használatát – Rossinitől viszont a dallamformálás eszközeit és mindazt, ami a bel cantót jellemzi. Partitúráinak egyik jellegzetessége, hogy az elemi érzelmek (öröm, fájdalom, harag) legtöbbször igen találó zenei megfogalmazásban jelennek meg. Ennek egyik legjobb példája a Lammermoori Lucia, amelynek csúcspontja a fájdalmába beleőrülő főhősnő jelenete, és amely napjainkban is kitűnő alkalom arra, hogy a koloratúr énekesnő technikáját csillogtassa. A futamok, trillák egyben a szellem elborulásának is jelképei. Bonyolult lélekelemzést nem várt a korabeli közönség: elsősorban hatásos énekszámokat akart hallani. Ezeket Donizetti pazar bőkezűséggel alkotta. Donizetti – éppúgy, mint Bellini – nem tartozik az opera reformátorai közé. Kora általánosan használt, a nápolyiaktól örökölt zenei formáit nem érezte szűknek mondanivalója számára. Mégis elindult a zárt számokból álló „koncert”-operától a teljesen átkomponált operához vezető úton. Bár csak az első lépéseket tette meg, műveiben a zárt számokat egybefűző zenekari kíséretes énekbeszéd számos helyen már dúsabb zenei szövetté sűrűsödik, mint elődeinél; a szöveg és a zene azonban – különösen komoly operáiban – még nem egészen talál egymásra. Ez a követelményt, amit pedig már a műfaj olasz megteremtői is fő céljuknak tekintettek, éppen olasz földön érték el a legkésőbb. Donizetti zenetörténeti jelentősége elsősorban az, hogy utoljára lehelt életet a nápolyi iskola (akkoriban már erősen hanyatló) stílusába. Az opera seria műfaját ötvözte a Párizsban divatos grand opéra, valamint a Bécsben divatos singspiel elemeivel. Számos operája közül az utolsó alkotó korszakában írtak maradtak leginkább repertoáron. Buffáinál megfigyelhető, hogy hangvétele mindig harsányabb elődeiénél (Rossini, Bellini), és féktelen temperamentumukkal hatnak. Vígoperái (Szerelmi bájital, Don Pasquale) máig sikerdarabok, de drámai operáit is gyakran játsszák a világ színpadain. Donizetti művészetében számos próbálkozás utal az opera seria és az opera buffa határának elmosására, azaz a komikusnak látszó szituációt romantikusabban fogja fel, és így egy speciális hatású opera semiseria jön létre. Ebben különbözik elődje, Rossini művészetétől, de éppen ezzel mutat előre, Giuseppe Verdi munkássága felé.

Adolf Hitler politikai végrendelete

Adolf Hitler politikai végrendelete az az írás, amelyet „Politikai végrendeletem” („Mein politisches Testament“) címmel látott el Hitler, és az abban foglaltakat 1945. április 29-én a személyes végrendeletével együtt, az öngyilkosságát megelőző napon fogalmazta meg. Az írás „Hitler politikai végrendelete” címen vált ismertté és mint az ő végérvényes akaratának kinyilvánítása került be a német hadsereg főparancsnokságának háborús naplójába. Ebben a második világháborúért a zsidókat teszi felelőssé, amivel igazolni kívánja a holokausztot. A Harmadik Birodalom Führere tervezett öngyilkosságát a Führer-kultusznak megfelelő önfeláldozásnak deklarálta, kijelölte az őt követő kormányt, azt kötelezve a háború feltétlen folytatására. A német néptől a nemzetiszocializmus folytatását és az ehhez fűződő célok beteljesítését várta el, mindenekelőtt a nürnbergi faji törvények (Nürnberger Rassengesetze) betartását és a „valamennyi nép megmérgezői” elleni „kíméletlen ellenállást”. Mindezzel körülírja, hogy a németeknek a zsidók teljes megsemmisítése az ő halálát követően is kötelessége. Azonos címmel megjelent egy könyv is, amely a Bormann-nak diktáltakra épül, utóbbit Hitler február 4. és 26. közötti időben diktálta titkárának és keltezése 1945. április 2. Ez utóbbi írást azonban Hitler nem jelölte meg mint politikai végrendeletét. ## Történelmi környezet 1945\. április 16-án kezdődött a Berlin birtoklásáért vívott csata, mint a Németország által már rég elveszített második világháború utolsó fázisa. Ennek a küzdelemnek a végéig, 1945. május 2-áig a náci vezetés kapitulációt elutasító politikája további háborús áldozatot, köztük civilek tízezreinek életét követelte. Az április 16-i, a katonákhoz intézett felhívásában Hitler megpróbálta azok kitartását megfélemlítő propagandával erősíteni, azt állítva, hogy a „zsidó-bolsevik, halálos ellenség” ki fogja irtani a németséget, leöldösi az öregeket, a gyermekeket, és az asszonyokat „kaszárnya-kurvákká” téve fogja megalázni, a férfiakat pedig Szibériába tereli. Emiatt most a nép azt reméli katonáitól, hogy „állhatatosságotok, fanatizmusotok, fegyvereitek és vezetésetek révén a bolsevik rohamot vérbe fojtjátok”. Így Franklin D. Roosevelt elnök halálát követően, az utolsó pillanatban még megfordítható a háború kimenetele. Az április 22-i helyzetértékelő eligazítás során Hitler közölte, Berlinben fog maradni és agyon fogja lőni magát, ha a várost nem sikerül felszabadítania a hadseregnek. Április 24-én, éjszaka a birodalmi kancellária (Reichskanzlei) a Führerbunker fölött súlyosan megsérült egy bombatámadás során. A következő napon Goebbels ezt írta naplójába: Hitler április 25-én értesült arról, hogy a szovjet csapatok gyűrűbe fogták Berlint, valamint megtudta azt is, hogy szovjet és amerikai katonák Torgaunál találkoztak egymással. Mindaddig a Martin Bormann és Joseph Goebbels által a Führerbunkerben lejegyzett helyzetértékelések szerint a náci rezsim jelenlévő képviselői a szövetségesek szétválására számítottak, így még 1945. április 25-én is. Egészen április 28-áig felmentő csapatokban bíztak, mint az 1945 áprilisában felállított Wenck hadseregben, amelynek a Vörös Hadsereget vissza kellett volna szorítania, a város egy részét felszabadítania, és Hitler számára menekülési útvonalat kellett volna nyitva tartania. Április 28-án Hitler a stockholmi rádióból értesült Heinrich Himmlernek a szövetségesekkel folytatott titkos tárgyalásairól és arról az ajánlatáról, hogy egy részleges kapituláció érdekében lemondana a magyar zsidók elgázosításáról. Ezen túl közölték vele, hogy Karl Wolff, SS tábornok fegyverszüneti egyezményt kötött az amerikai csapatokkal Olaszországban, valamint hogy Felix Steiner SS tábornok megtagadott egy parancsot. Erre Hitler megparancsolta, hogy Hermann Fegeleint – aki összekötője volt az SS és Himmler irányában, ráadásul Eva Braun sógora – tartóztassák le annak berlini lakásában és lőjék agyon. Egy SS rögtönítélő bíróság tárgyalás nélkül halálra ítélte Fegeleint mint dezertőrt és mint olyant, aki tudott Himmlernek az ellenséggel fenntartott kapcsolatairól és ezeknek részese is volt. Hitler aláírta a halálos ítéletet, amelyet azután a birodalmi kancellária kertjében végre is hajtottak. Ezt az utolsó gyilkosságot történészek úgy értelmezték, mint Himmleren vett bosszút, akit már nem fogathatott el, és ez a döntése azt is mutatta, hogy valószínűleg tartott a környezetében lévő SS katonák merényletétől és retteghetett attól, hogy esetleg a saját emberei majd leváltják. A nap során Hitlert értesítették arról, hogy a remélt felmentő seregeket körbezárták és egymástól elvágták. Éjféltájban házasságot kötött Eva Braunnal, aki vele együtt kívánt meghalni. Éjszaka két óra tájban megfogalmazta mind személyes, mind politikai végrendeletét. Reggel a Vörös Hadsereg támadást indított Berlin központja ellen. Megfigyelők telefonon informálták őt az oroszok további előnyomulásáról. Déltájban már csak néhány száz méterre voltak a szovjet tankok a birodalmi kancelláriától. Este tíz óra táján értesítették Hitlert szövetségese, Benito Mussolini (és annak szeretője, Clara Petacci) lelövetéséről, akiket menekülésük közben partizánok fogtak el a svájci határ közelében. Ez végérvényesen megerősítette őt abban, hogy öngyilkosságot kell elkövetnie. Április 30-án Hitler búcsút vett alárendeltjeitől, megengedte nekik, hogy megkíséreljék a kitörést, mérget tartalmazó fiolákat osztott szét közöttük és kipróbálta az egyik hatását Blondi nevű német juhászkutyáján. Még néhány kérdést intézett rádiókapcsolatán keresztül a Wehrmacht főparancsnokságát vezető Wilhelm Keitelhez azért, hogy megtudja a még harcoló német erők elhelyezkedését, és parancsot adott a maga és Eva Braun holttestének és hátrahagyott dolgaiknak az elégetésére. 15:30 és 15:50 közt mindketten öngyilkosságot követtek el. Adjutánsa, Nicolaus von Below szerint Hitlernek már április 27-e óta határozott szándéka volt az öngyilkosság. Sebastian Haffner szerint április 22. és 29. között érlelődött meg benne ez az elhatározás. Ennek összetevői: a front áttörése április 22-én az Oderánál, Berlin szovjet csapatokkal való bekerítése április 25-én, Himmler kétkulacsos tevékenységéről való értesülés április 28-án és 29-étől kezdődően és a szovjet hadifogságba esés állandó veszélye. Személyes végrendelete szerint Hitler az öngyilkosságával el akarta kerülni „a leváltásának vagy a kapitulációnak a szégyenét”. ## Tartalma ### Első rész Hitler a végrendeletben elsőként azt hangsúlyozta, hogy: 1914 óta állandóan „a szeretet és a népem iránti hűség vezetett”. Ez adott erőt ahhoz, hogy „a legsúlyosabb, még egyetlen halandóra sem váró döntéseket meghozzam”, pedig ideje, ereje és egészsége látta ennek kárát. Ezután mindennemű felelősséget tagad a második világháborúval kapcsolatosan: „Valótlan állítás, hogy akár én, akár bárki is 1939-ben a háborút akartuk volna”. Ehelyett a „világzsidóság” bűnösségét hangsúlyozta: Folytatásként ezt diktálta Hitler: Ezzel hivatkozik az 1939. január 30-án, a Reichstagban tartott beszédére, amelyben mint német kancellár elsőként a „zsidó faj Európában való megsemmisítésével” fenyegetett, „ha Európában és azon kívül a nemzetközi finánc zsidóságnak esetleg sikerülne a népeket ismét egy világháborúba kergetnie”. Ezt a beszédet akkoriban minden nemzetiszocialista média terjesztette, könyv formájában is nyilvánosságra hozták és 1940 novemberében bevették Az örök zsidó című propagandafilmbe is. A háború folyamán Hitler e fenyegetésére (például rádióbeszédeiben) újra meg újra visszatért. A folytatásban Hitler az általa megkezdett, hat évig tartó világháborút így jellemezte: „a legdicsőbb és legbátrabb megnyilvánulása egy népnek”. Öngyilkossági szándékát azzal magyarázta, hogy nem tud megválni Berlintől, de ugyanakkor nem tud szembeszállni az „ellenség rohamával” sem. „Személyes ellenállását elvakult és jellemtelen szubjektumok lassanként értéktelenné nyilvánítják”. Állítása szerint ő „osztozni kíván sok millió más ember vállalt sorsában”. Ezen túl pedig „nem kíván az ellenség kezére jutni, aki az általa felhergelt tömegek szórakoztatására egy új, a zsidók által rendezett színházi darabot várnak”, hanem halálának időpontját „szabad akaratból” arra a pillanatra kívánja megválasztani, amikor az ellenség őhozzá elér. Ezután hangsúlyozza: A megnevezettek iránti, „a szíve legmélyéből jövő köszönetét” felhívás követi, „semmi esetre se hagyjanak fel a küzdelemmel”, mert: Külön kéri a szárazföldi, a légi és a tengerészeti erők főparancsnokságait: Úgy véli, hogy ennek „a halált is vállaló, leghűségesebb kötelességteljesítésnek” a jövőben „a német tiszti becsület fogalmához kell tartoznia”. ### Második rész A második részben Hitler menesztette Hermann Göringet és Heinrich Himmlert az állam- és kormányhivatalokban betöltött pozícióikból és kizárta őket a Nemzetiszocialista Német Munkáspártból. Ezt azzal indokolta, hogy ők az ő tudta és beleegyezése nélkül a szövetséges hatalmakkal titokban különbékéről próbáltak meg tárgyalni. Hangsúlyozta, hogy „ráadásul megpróbálták az államhatalmat magukhoz venni”. Ez szerinte „az országnak és népének előre nem látható károkat okozott, hogy a személyemmel szembeni hűtlenségről ne is beszéljünk”. A halálát követő idők kormányába a következő személyeket jelölte meg: - Birodalmi elnök, valamint hadügyminiszter és a haditengerészet főparancsnoka: Karl Dönitz, - Birodalmi kancellár: Joseph Goebbels, - Pártminiszter: Martin Bormann, - Külügyminiszter: Arthur Seyß-Inquart, - Belügyminiszter: Paul Giesler, - A szárazföldi hadsereg főparancsnoka: Ferdinand Schörner, - A légierő főparancsnoka: Robert von Greim, - Az SS birodalmi vezetője és a rendőrség főnöke: Karl Hanke, - Gazdasági miniszter: Walther Funk, - Mezőgazdasági miniszter: Herbert Backe, - Igazságügyi miniszter: Otto Georg Thierack, - Kultuszminiszter: Gustav Adolf Scheel, - Propagandaminiszter: Werner Naumann, - Pénzügyminiszter: Johann Ludwig Graf Schwerin von Krosigk, - Munkaügyi miniszter: Theodor Hupfauer, - Fegyverkezési miniszter: Karl Saur, - A Német Munkafront vezetője és a birodalmi kabinet tagja: Robert Ley. A folytatásban Hitler felszólítja a Führerbunkerben maradókat arra, hogy ne kövessék őt a halálba, hanem küzdjenek tovább másutt. Kötelességük a „nemzet becsületét” mint örök legmagasabb értéket a saját érdekeik és félelmeik fölé helyezni és tudatosítani magukban, hogy a „nemzetiszocialista állam felépítése a következő évszázadok feladata”. Végül elvárta, hogy minden német, nemzetiszocialista és Wehrmacht-katona az általa kijelölt, őt követő kormánynak engedelmeskedjék „hűséggel egészen a halálig”, és ezzel zárta gondolatait: Hitleren kívül a dokumentumot aláírták még a tanúk: Joseph Goebbels, Martin Bormann, Wilhelm Burgdorf és Hans Krebs. A keltezés 1945. április 29-ét, 4:00 órát jelez, de egy Joseph Goebbelstől származó kiegészítés már 5:30-at mutat. ### Kiegészítés Goebbelstől Írásos kiegészítésében Goebbels így magyarázza meg azt, hogy kénytelen a Führer parancsának ez első alkalommal ellenszegülni: „Az árulásnak – amely a háború e kritikus napjaiban a Führert körülveszi – ebben a delíriumában kell, hogy legalább néhányan maradjanak, akik feltétlenül vele tartanak egészen a halálig”. Ennek az „áldozatnak, világos és érthető példa lévén, másokat is inspirálnia kell.” ## Következmények ### A kormány Hitler halálát követően Hitler Martin Bormannt jelölte ki végrendeletének végrehajtójául. Ő felolvasta a személyes és a politikai testamentumot 1945. április 30-án 17:00 körül, Hitler öngyilkossága után a Führerbunkerban maradt személyek előtt. Karl Dönitznek Plönbe a következő rádióüzenetet küldte el aznap este: Hitler halálát és azt a követelését, hogy feltétlenül tovább kell küzdeni és a többi, Hitler által a kormányba jelölt személyt elhallgatta. 7:40 körül 1945. május 1-jén egy második rádióüzenetet küldött Dönitznek, aki ezt 11:00 körül kapta meg: Kicsivel később Goebbels küldte el az utolsó táviratot Dönitznek a Führerbunkerből, ebben informálta Hitler haláláról, ennek időpontjáról, de nem említette meg az öngyilkosságot. Megadta a saját, Bormann és Seyß-Inquart Hitler által megjelölt pozícióját a kormányon belül, közölte, kinek küldte meg Hitler a végrendeletét és még kiegészítésül: Bormann a parancsot követve, május 1-jén elhagyta a Führerbunkert. A berlini Lehrter vasútállomás közelében szovjet katonák megállították, ő erre méregfiolával megölte magát. Goebbels Hitler végrendeletével ellentétesen, hiábavalóan ugyan, de megpróbálkozott a szovjetekkel egy részleges kapitulációban megegyezni. Este ő és felesége előbb megmérgezték hat gyermeküket és aztán 20:30 körül megölték önmagukat is. Wilhelm Burgdorf és Hans Krebs, a végrendelet tanúi is öngyilkosok lettek 1945. május 1-jén délután. Bormann első távirata Hitler halálát elhallgatta. Így Dönitz táviratban mondott köszönetet Hitlernek, és megígérte, mindent megtesz a kiszabadításáért. A háborút úgy kívánta a befejezésig vezetni, „ahogyan ezt a német nép egyedülállóan hősies küzdelme megkívánja”. A kormányba azokat az embereket hívta meg, akiket megfelelőnek talált. A nürnbergi per tárgyalásától, 1946-tól kezdődően Dönitz azt állította, hogy feltételezése szerint Hitler maga is kapitulálni kívánt, és csak utólag, annak végrendeletéből értesült ennek ellenkezőjéről. Történészek ezt mégis legendaképzésnek tartják, mivel Dönitz Hitler akaratát, azaz a küzdelem folytatását, a végrendelet nélkül is ismerte és követte mindaddig, amíg meg nem győződött Hitler haláláról. Május elsején, rádióbeszédében Dönitz közölte a nyilvánossággal Hitler halálát és az ő elnökké való kinevezését. Mivel Hitler a „Führer” hivatali funkciójában egyesítette a birodalmi elnök és a birodalmi kancellár funkcióit, s emiatt végrendeletében ezeket ismét elválasztotta egymástól, ezért Dönitz kénytelen volt a még harcoló Wehrmacht részéről a lojalitás megvonásával számolni. Hitler ráadásul a weimari alkotmány 51-ik cikkelyét (a szükségállapotról) sem alkalmazta és nem személyesen adta át az államelnöki hatalmat. Hermann Göring pedig továbbra is vezető szerepet tulajdonított magának, annak ellenére, hogy őt Hitler a végrendeletében kizárta a pártból. Emiatt mondta Dönitz a rádióbeszédében azt, hogy a Hitlernek tett katonai eskü most már ővele kapcsolatban érvényes. Azt állította, hogy Göring maga kérte elbocsátását. Ezen kívül szándékában állt május 2-ától kezdődően Goebbels és Bormann letartóztatása, ha azok Plön városát elérték volna. Tehát Dönitz Hitler politikai végrendeletét formálisan, a nemzetiszocialista jogfelfogás szerint érvényes, megkérdőjelezhetetlen „Führer-rendelet”-ként fogta fel. Valójában azonban figyelmen kívül hagyta Hitler utolsó akaratát, amennyiben az új kormányt önhatalmúlag kiválasztott személyekkel töltötte fel, amennyiben részleges kapitulációra törekedett és a saját hivatali idejének határát kitolta arra az időpontra, amikor a német nép azt az akaratát, hogy ki legyen az államfő, képes lesz kifejezésre juttatni. Ezzel ő közvetve a weimari alkotmánynak a 41. cikkelyére hivatkozott, amely az államfő megválasztását „az egész néptől” várta el. A szövetséges hatalmak 1945. május 8-áig gyakorlatilag elismerték Dönitz vezértengernagyot, mint a Wehrmacht legfőbb parancsnokát, és így elismerték őt a feltétlen kapitulációról folyó tárgyalásokban partnerként, de ennek ellenére nem ismerték el őt birodalmi elnökként, mert Dönitz csak táviratok másolataival tudta ezt igazolni. Erre nemzetiszocialista jogászok szakértői véleményben igazolták 1945. május 16-án, hogy Dönitz Hitler utolsó akarata szerint „kétségtelen legitimitással bír, mint államfő”. Dönitz, akit május 23-án letartóztattak, erre alapozva protestált 1945. július 7-én írásosan hivatali rangjának elvétele ellen és ragaszkodott ahhoz, hogy kormánya a nemzetközi jog szabályai szerint továbbra is hivatalban van. A nemzetközi katonai bíróság a nürnbergi perben Dönitzt Hitler jogutódjának tekintette 1945. május 8-ig a hatalom-gyakorlása tényéből kiindulva, és emiatt őt is felelősnek tartotta a támadó háború kirobbantásának bűnéért. ### Az eredeti példányok útja Traudl Junge, Hitler titkárnője, a végrendelet három példányának elkészítését kapta feladatul. Ezeket a címzettekhez Hitler adjutánsának, Nicolaus von Belownak valamint a német híriroda képviselőjének, Heinz Lorenznek és Wilhelm Zander, SS-hadseregparancsnoknak kellett eljuttatnia. Mindegyiküknek egy-egy példányt kellett személyesen átadni Karl Dönitznek Plön városában, Ferdinand Schörnernek Prágában és az NSDAP pártközpontban Münchenben. Schörner Zandernek a bizalmi embere volt. Neki kellett volna átadnia a rábízott példányt. Ő, Below és Lorenz, valamennyien 1946 tavaszáig a szövetségesek fogságába kerültek (a Jelenkor-történeti Intézet (Institut für Zeitgeschichte) 2003. évi adatai szerint). Ennek során legkevesebb két példányt biztonságba helyeztek. Újabb adatok bizonyítják: mindhárom példányt felfedezték és elkobozták a szövetségesek röviddel a háború befejezését követően. Herman Rothman, aki üldözött zsidóként 1939-ben Németországból az Egyesült Királyságba menekült és brit katonaként a nemzetiszocialista rezsim ellen harcolt, német hadifoglyok kihallgatása során megtalálta Hitler mindkét végrendeletének a Lorenz zakójába bevarrt, eredeti példányait. Azzal bízták meg, hogy a legnagyobb titoktartás mellett fordítsa le ezeket angol nyelvre. Később kikérdezte Hermann Karnau rendőrőrmestert, az események szemtanúját Hitler halálának körülményeiről. Rothman megírta könyvében a felfedezését és Karnau vallomását 2009-ben. A Birodalmi Hadi Múzeum Londonban három oldalt állított ki az eredeti dokumentumból, köztük az elsőt a menesztésekkel és az utolsót a tanúk aláírásaival. A Dönitznek szánt példány az USA nemzeti archívuma tulajdona Washingtonban. ## Utóhatás ### Retorikai önstilizálás Hitler „politikai végrendelete” olyan kifejezési formákat és fordulatokat tartalmaz, amelyek sok beszédének alkotó elemei, és így retorikájára is tipikusak voltak: - a történelmileg egyedi, emberfeletti teher, ami vállára nehezedett, - a hősies önfeláldozás a nemzet szolgálatában, - a saját (önként vállalt) halál, mint részvétel azok sorsában, akik (nem önként vállalt) halált szenvedtek a harcmezőn elesve, - a Führer halála, mint az utolsó ellenállásra való felhívás, - mint csírája az újjászületésnek, majd saját víziója végső beteljesedésének, - mint a német nép soha meg nem szűnő kötelessége e vízió megvalósításában, különösen az örök ellenség (a zsidók) kiirtásában. Ez a retorika, ugyanúgy mint Hitler 1945. április 16-i, a Wehrmacht katonáinak szóló utolsó felhívása az ellenállásra, része egy szándékolt „heroikus megrendezettségnek” és „legendaalkotásnak”. Marcel Atze hangsúlyozza, „hogy a hős halhatatlanná válásában a jól megrendezett és bemutatott halál eminens jelentőséggel rendelkezett”: `Hitler Jézusnak az Újszövetségben leírt önfeláldozását alkalmazta halála stilizálásaként, hogy ezzel halálának ugyanúgy, mint korábban életének messianisztikus vonásokat kölcsönözzön. Követői is halálát az istenemberré stilizált Hitler életének „ragyogó betetőzéseként” állították be, hogy így posztumusz is erősítsék a Führer-kultuszt:` Atze utal az 1945. május 1-jei és 2-ai Wehrmacht tudósításokra, amelyek átvették Hitlernek a politikai végrendeletében megfogalmazott követelését és önmagáról alkotott képét : „Harca és tévedhetetlen, egyenes vonalú életútja végén áll hősi halála. Élete egyedül Németországot szolgálta... Áthatva népe és Európa megmentésének akaratától feláldozta életét. Ez a példakép – ‘hű mindhalálig’ – minden katonát kötelez.” Alan Bullock, Hitler életrajzírója hangsúlyozza, hogy Hitler a szavait gondosan megválasztotta, hogy az öngyilkosságát az őérte elesett katonákkal való egyfajta egyesülésnek és egyben mindhalálig való kötelességteljesítésként tüntesse fel. Ezzel ellentétben áll, hogy a katonák és NSDAP hivatalnokok öngyilkosságát Hitler gyakran megbélyegezte, gyávaságnak és a „felelősségtől való menekülésnek” nevezte, így tett még 1945. április 21-én is, miután értesült Lipcse főpolgármesterének öngyilkosságáról. Helmuth Weidling számára, aki Berlint védelmező csapatok főparancsnoka volt, épp emiatt volt az állítólagos hősi halál nyilvánvaló hazugság. Közvetlenül Hitler öngyilkosságának hírét hallva felmentette katonáit hűségesküjük alól: „A Führer 1945. április 30-án végzett magával, és ezzel minket, akik rá hűségesküt tettünk, cserben hagyott.” Hitler gyakori hivatkozásait és utalásait a bibliai kifejezésekre, témákra és epizódokra többször is megfigyelték és analizálták. Önmagát az e világi fölé emelte, a messiás szerepbe. Ez azt a célt szolgálta, hogy az 1920 óta a propaganda által életre hívott Führer-kultuszt megszilárdítsa. Ezzel próbálta meg Hitler a németeket a halálát követő időkben is önmagához, politikai céljaihoz kötni. Werner Telesko, osztrák történész ezt a kísérletet „apokaliptikus történelemfelfogással magyarázza, melynek lényege : Hitler vágya a saját történetét – annak igényelt örökkévaló volta értelmében – az utókor memóriájában lecövekelni, így önmagát mindig oly módon beállítani, mint a történet szükségszerű »végét«, amely történet többé semmiféle további fokozást vagy kiszélesedést nem tűr meg [...] Szükségszerűen hozzá tartozik ehhez a szemlélethez önmagunk stilizálása a halálon túl is, amely kimutatható Hitler végrendeleteiben. Határtalan őrület megtestesülése ez, hogy akárhogyan is, de mindenképp meg kell maradjunk az utókor emlékezetében.” Már Traudl Junge, Hitler titkárnője is megjegyezte a visszaemlékezéseiben: Hitler retorikájával csalódást keltett alárendeltjeiben, akik tőle utolsó szavaival beismerő vallomást vagy legalább a történtek valós magyarázatát hiába várták el: ### A politikai végrendelet, mint a holokauszt dokumentuma Hitler „politikai végrendelete” a holokausztkutatásban mint a holokauszt dokumentuma nyert besorolást. Ez Hitler zsidógyűlölete folytonosságának bizonyítéka 1919-től haláláig. Így például Ernst Nolte, neves német történész és filozófus hangsúlyozta, hogy Hitler utolsó mondata „jelentése szerint egészen olyan, mint politikai ténykedésének első dokumentumában is volt, a Gemlichnek írt levelében. A legszörnyűbb eseményekkel – köztük a legújabb az Auschwitz nevet viselte – teli negyed század elmúlt: Adolf Hitler változatlan maradt.” Gerald Fleming, neves holokausztkutató történész a végrendeletben Hitler utolsó próbálkozását látja, hogy a németeket örök zsidógyűlölethez kösse. Klaus Hildebrand történész hangsúlyozta: David Bankier izraeli történész a retorikai stratégia részeként értelmezi Hitler visszahivatkozását a Reichstagban 1939. január 30-án tartott beszédére: Hitler és Goebbels (véleménye szerint) egyrészt nyíltan bejelentették a zsidók megsemmisítését, másrészt azonban a részletek elhallgatásával szándékosan homályban is tartották. Ezzel tesztelték, meddig mennek el a németek velük ezen az úton, hagyták őket tanakodni, valójában mi is történik, és így őket, mint akik valamennyire tudják, mi történik, bevonni a felelősségbe. Hitler a holokausztot jövendölés formájában, a világháború következményeként bejelentette, hogy ezzel azt objektív és ugyanakkor előre meghatározott történésként állítsa be, így semlegesítve mindenféle erkölcsi felelősséget. A holokauszt végrehajtásakor aztán ez a retorika már visszatekintő alibiként szolgált: ami megtörtént, azt mindenféle bűnös szándék nélkül előre megmondtuk. A dokumentumot megvitatták abban a vitában, amelyben az úgynevezett internacionalista, másrészről funkcionalista történészek vitatkoztak. Martin Broszat és Hans Mommsen német történészek szerint Hitler nem parancsolta meg egyértelműen a holokausztot. Mommsen szerint ő itt a „feltüzelő, a hajcsár szerepét játszotta ahelyett, hogy kifejezett parancsot adott volna”. Kérdéses, „vajon Hitler a megsemmisítésről mondott szavai valódi következményeiről számot adott-e önmagának, még ha nincs is hiány a részletekbe menő információkban”. Mommsen egyik korábbi dolgozatában úgy látta, Hitler „vagy nem vette tudomásul, vagy pedig megpróbálta a zsidók megsemmisítésének valós következményeit pszichésen elnyomni”. Ezzel szemben azok a történészek, akik Hitler antiszemitizmusát cselekedetei döntő okának látják és Hitler központi szerepét hangsúlyozzák mind a holokauszt eldöntésében, mind a tervezésében és a kivitelezésében, a politikai végrendeletével érvelnek. Shlomo Aronson izraeli történész számára Hitler utolsó kijelentései cáfolják azokat az értelmezési modelleket, amelyek a holokausztban csupán eszközt látnak, amelyek távolabbra mutattak, mint a nemzetiszocialisták birodalmi-rasszista céljai, és a holokausztban csupán az első lépést látják ezek realizálása irányában. Ian Kershaw angol történész hangsúlyozta, Hitler azon kijelentése, hogy a zsidók megsemmisítését, mint ahogyan azt ő 1939-ben meghirdette, keresztül is vitte, „ez a dolog kulcsa, indirekt utalás a zsidó kérdés végső megoldására”. Saul Friedländer izraeli történész utal Hitler kivégzési parancsaira és azokra a jelentésekre, amelyeket ő megkövetelt és meg is kapott a szovjet zsidóknak az SS általi tömeges kivégzéseiről : Bár kaotikus körülmények közt jött létre a dokumentum, mégis „Hitler hite mindennél fontosabb dogmáit foglalja össze”. Ezért tette felelőssé a zsidó áldozatokat a megsemmisítésükért, Dönitzt csak birodalmi elnökké nevezte ki és nem „Führerré” és kizárólag a Wehrmacht katonáihoz szól, s nem a pártbéli elvtársaihoz. A birodalmat annak leromboltsága okán, az NSDAP-t a sok „áruló” miatt már nem említi meg a dokumentum záró soraiban. Az isteni elrendeltetésről a háború elvesztése miatt és öngyilkossági szándékáról sem beszélt többé. Csak az a meglepő, hogy a „bolsevizmust” sem említi itt többé. Valószínűsíthető, hogy legutoljára arra koncentrált, hogy önön felelősségét a háború elvesztéséért és a holokausztért áthárítsa a zsidókra, így nyitva utat a nemzetiszocializmus „újjászületésének” a halála után. Az állítólag „humánusabb” megsemmisítésre való utalás nem más, mint zsidók koncentrációs táborokban való elgázosításának cinikus körülírása. Robert W. Wistrich izraeli történész Hitlernek a zsidók megsemmisítését illető önigazolásában (állítólagos reakció a világháborúra és az ellenség „humánusabb” leküzdése) a holokauszttagadás kezdetét látta meg. Maga az önigazolás is mutatja: Hitler tudott a holokausztról. Christian Goeschel Hitler politikai végrendeletét abba a keretbe helyezi el, amelyet a háború végén elterjedt, magas és közepes rangú NS-funkcionáriusok ezreinek példátlan öngyilkossági hulláma képez, akik így vonták ki magukat a felelősség alól. Ez a végrendelet a legjobb példája ezek négy legfontosabb öngyilkossági motívumának: - az NS ideológia romboló, erőszakos magva, - a szövetséges hatalmak igazságszolgáltatásának elutasítása, - kísérlet a saját halálról önállóan dönteni, - valamint kísérlet, a különösen drámai távozással az utókor ítéletét meghatározni. Hitler végrendelete rendkívül stilizált formában dokumentálja fanatikus antiszemitizmusát és bűnének áthárítását, amennyiben „a zsidóság” a felelős a háborúért és szenvedésért, miközben kifejezésre juttatja örömét a maga által okozott megsemmisítés fölött. Hermann Lübbe német filozófus Hitler politikai végrendeletét az NS-ideológia felülmúlhatatlan példájának tartja. Ez az ideológia a fajok küzdelmének – mint a világtörténelem törvényszerűségének – dogmájából levezeti a népirtás abszolút kötelességét. Valamennyi gondolkodást dominált ez, az individuálist, a gyakorlatiast és a célszerűt. „Lelkiismeretünk elaltatása azzal, hogy ideológiailag magasabb célokat követünk” bár nem az egyetlen, de szükséges feltétele volt a népirtás politikájának. Emiatt Hitler annál inkább ragaszkodott „a saját ügy magasabb igazsága tudatához”, mennél inkább meghiúsult valamennyi politikai célja (Nagy-Németország, a Szovjetunió megsemmisítése és „végső győzelem”). E ragaszkodás nélkül a következmény: meghasonlás, annak kényszere, hogy belássa: millió és millió embert küldött a halálba ideológiai megszállottsága miatt. Csakis így érthető meg a politikai végrendeletének utolsó, irrealitása okán „kísérteties” mondata. Mark Weitzman antiszemitizmuskutató és a Simon Wiesenthal Center képviselője, a végrendelet utolsó állításaiban parancshoz hasonló megbízást lát meg, „megbosszulni az itt, mint zsidó győzelemnek leírt történelmi szégyent”. Ez a parancs szerinte a globális szélsőjobboldaliságban történelmileg hatásossá vált. A radikális antiszemitizmus, mint ennek állandó része, a globalizáció óta és épp a nemzetiszocializmus veresége miatt, meg éppenséggel Izrael államának 1948-as megalapítása miatt ma talán erősebb, mint valaha volt. ### A Hitlert követő kormánnyal kapcsolatos észrevételek Miközben a történészek Hitler végrendelete zsidókkal kapcsolatos kijelentéseinek komoly jelentéstartalmat tulajdonítanak, kétségbe vonják, vajon a második részben szereplő, utódlására vonatkozó parancsainak ő maga „deklarációt meghaladó jelentőséget tulajdonított”. Hiszen az általa megjelölt kormány az akkori háborús helyzetet figyelembe véve aligha jöhetett létre: Bormannnak és a Breslauban körülzárt Hankenak aligha volt lehetősége Dönitz elérésére Schleswig-Holsteinban, Goebbels pedig Hitler számára világossá tette, ő is öngyilkos kíván lenni. Hitler utasítása a feltétlen további küzdelemre sem azzal nem volt összeegyeztethető, amit ő a szövetségesek helyéről és előretöréséről tudott, sem pedig a parancsnokság Dönitznek való átadásával, így nem volt végrehajtható. A szélsőjobboldal hagyományosan Dönitzt tekinti „Hitler egyedüli jogos utódjának”, akinek a kormánya a Wehrmachttal ellentétben soha nem kapitulált. Így aztán a Német Szövetségi Köztársaságot illegális, kívülről kikényszerített államként állítják be, melynek intézményei ellen az ellenállás joga megalapozott. Dönitz maga is támogatta ezt a magatartást az 1972-ben folytatott levelezésében olyan szélsőjobboldali terroristával például, mint Manfred Roeder, aki Dönitzre hivatkozva időnként mint az ő, illetve Hitlernek a törvényes utódjaként adta ki magát. Dirk Nolte állítása szerint Hitler politikai végrendeletének van alkotmányjogi jelentése: „Az akkori jogfelfogás alapján” Hitler legálisan nevezte ki Dönitzt, mivel a nép által megválasztott Reichstag Hitlerre teljes körű államhatalmat ruházott át, és mivel más vezető nemzetiszocialisták, mint például Heinrich Himmler, Dönitzt elismerték. Thomas Moritz és Reinhard Neubauer azzal bírálták Nolte érvelését, hogy az nemzetiszocialista jogpozitívizmust követ és emlékeztettek arra, hogy már az 1933. március 24-én elfogadott „felhatalmazási törvény” (németül:Ermächtigungsgesetz) sértette a weimari alkotmányt: mivel annak 76. cikke a Reichstag legitim tagjainak kétharmadát követelte meg az alkotmánymódosításokhoz, tehát a megválasztott és jelenlévő képviselők kétharmada volt ehhez szükséges. A nemzetiszocialisták ezt azonban csak a képviselők elleni masszív, törvénytelen terror alkalmazásával érték el. Továbbá, ez a felhatalmazási törvény a hatalom megosztása és a jogállamiság alkotmányjogi alapelveit függesztette fel. Így Hitler uralma a weimari alkotmány mértékével mérve nem volt legitim, és ezért semmilyen jogi kontinuitást nem lehet igazolni. ### Irodalmi feldolgozások Német szerzők 1945-től kezdődően határozottan küzdöttek a politikai végrendeletben megfogalmazott akarat ellen: a Führer-kultuszt örökké valóvá tenni és a nemzetiszocializmust újjászületését megvalósítani. Ennek egy eszköze az irodalmi realizmus, ami „a főhős halálát annak mutatja be, ami volt: egy nyomorúságos kimúlás a búvóhelyen”. Bruno Brehm német író, aki Hitlert korábban tisztelte, 1961-ben az ellentmondást húzza alá Hitler állítólagos hősi halála és öngyilkossága között: Utal a Carl Hilpert vezérezredes – a Kurland hadseregcsoport főparancsnoka – tollából ismert, Hitlertől származó kijelentésre: a német nép „nem méltó hozzám”, és összeköti azzal a reményével, hogy ez a kijelentés és Hitler öngyilkossága fel fogja nyitni a németek szemét. Hitler politikai végrendeletétől való elhatárolódásnak ez a formája Hitler korábbi tisztelői között elterjedt volt. A Führer-kultusz szétrombolásának másik irodalmi formája Hitler teteme elégetésének naturalista, a legapróbb részletekbe menő leírása. Ezzel olyan legendák ellen lépnek fel a szerzők, mint például Josef Einwanger vagy Marcel Beyer, amelyek szerint Hitler holttestét soha nem találták meg, következésképp titokban tovább élt valahol. Több szerző Hitlert fiktív figuraként ábrázolja, aki mint önmaga karikatúrája él tovább: mint például Herbert Rosendorfer, Német szvit (Deutsche Suite) (1972), Günter Kunert, Hitler él (Hitler lebt) (1987), Christoph D. Brumme, Hitler (1996), vagy Bernhard Setzwein, A hét igaz ember könyve (Buch der sieben Gerechten) (1999). Mások a konjunktúra-történelem (azaz, mi történt volna, ha Hitler tovább élt volna) eszközeihez nyúlnak elemezve és figyelmeztetve, amennyiben leírják a világot a „zsidókérdés teljesen befejezett végső megoldása (Endlösung der Judenfrage)” után, vagy a Generalplan Ost (az Általános Terv - Kelet) teljes megvalósítása után: így például Otto Basil, Ha ezt a Führer tudta volna (Wenn das der Führer wüßte) (1966); Helmut Heißenbüttel, Ha Adolf Hitler a háborút nem nyerte volna meg (Wenn Adolf Hitler den Krieg nicht gewonnen hätte) (1979); illetve erre reagálva Ralph Giordano: Ha Adolf Hitler a háborút megnyerte volna (Wenn Hitler den Krieg gewonnen hätte) (1992). ## Fordítás

Arthur Arz von Straussenburg

Báró straussenburgi Arz Artúr (németül: Arthur Freiherr Arz von Straussenburg), (Nagyszeben, 1857. június 16. – Budapest, 1935. július 1.) erdélyi szász származású magyar katonatiszt, császári és királyi vezérezredes, az első világháború sikeres katonai vezetője, 1917-től 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia haderőinek vezérkari főnöke. Nagy múltú erdélyi szász nemesi családból származott. 1876-ban érettségizett a nagyszebeni evangélikus líceumban, majd tanulmányait a nagyszebeni jogakadémián folytatta, ahonnan azonban az első tanév leteltét megelőzően önkéntes szolgálatra jelentkezett egy császári és királyi vadászalakulathoz. Önkéntes szolgálati idejét követően hivatásos tiszti pályára lépett, és elvégezte a bécsi Hadiiskolát (Kriegsschule). A következő években különböző csapattesteknél és a vezérkarnál töltött be pozíciókat, 1902-től ezredes, majd 1908-ban vezérőrnagyi rendfokozatot kapott. 1912-től altábornagy, majd a rákövetkező évben a bécsi Hadügyminisztériumba helyezték osztályvezetőnek (Sektionschef). Az első világháború kitörését követően a 15. gyalogos hadosztály parancsnokává nevezték ki, majd a kassai VI. hadtest parancsnokságát átvéve oroszlánrészt vállalt az 1914. november 28. és december 18. között zajló limanovai csatában és a májusi gorlicei áttörésben, melyeknek köszönhetően a központi hatalmak erőinek sikerült megállítani az orosz csapatok előrenyomulását a keleti fronton. 1915 augusztusában gyalogsági tábornokká léptették elő, majd 1916-ban az I. hadsereg élére nevezték ki, mely pozícióban sikeresen vette föl a harcot a számbeli fölényben lévő román csapatokkal azok erdélyi offenzívája során, és részt vett Románia megszállásában. 1917\. március 1-jén IV. Károly magyar király sokak meglepetésére a sikeres harctéri parancsnokot nevezte ki a közös hadsereg vezérkari főnökévé a posztról távozó Franz Conrad von Hötzendorf helyére. Regnálása alatt az osztrák–magyar csapatok jelentős sikereket értek el mind a keleti, mind az olasz fronton, a caporettói áttörés során a központi hatalmak erői jelentős vereséget mértek az olasz erőkre, azonban a kellő utánpótlást és német támogatást nélkülözve végrehajtott újabb osztrák–magyar támadás (második piavei csata) súlyos vereséggel végződött, és végzetesen meggyengítette a védekezésre kényszerülő erőket. A központi hatalmak haderőinek döntő vereségét látva Arz felügyelete mellett a Monarchia 1918. november 3-án Padovában fegyverszünetet kötött Olaszországgal. A haderő főparancsnoki tisztéről lemondó uralkodó, IV. Károly Arz tábornokot kérte fel a poszt betöltésére, ő azonban elhárította a kinevezést. A háború után a tábornok nyugdíjba vonult, és Bécsbe költözött. A Monarchia szétesését követően nyugdíját megvonták, és szűkösen élt, volt császári tisztek által létrehozott pénzalap segélyében részesült, majd 1925-től a magyar kormány is folyósított számára kegydíjat. 1933-ban magyar állampolgárságot kapott és hivatalos lakhelye Budapestre került át, itt hunyt el 1935-ben. ## Származása, ifjúkora Arthur Arz von Straussenburg 1857. június 16-án született Nagyszebenben, a nagy múltú erdélyi szász, nemesi származású straussenburgi Arz család sarjaként. A család legrégebbi ősei valószínűleg a Mosel és a Rajna folyók vidékéről származtak. A von Straussenburg nemesi előnevet még Arthur nagyapja, Martin Samuel Arz (1798–1851), keresztényszigeti lelkész, 1825 és 1835 között a nagyszebeni káptalan esperese, egyben császári és királyi pénzügyi tanácsos örökölte Daniel Gottliebtől, az erdélyi kormányzótanács tagjától, aki 1835. május 31-én örökbe fogadta őt, ezáltal megakadályozva a nemesi cím férfiágon való kihalását (Gottlieb ősei a Klein családból kerültek ki, Johann Klein besztercei főbíró nyerte el a nemesi oklevelet a „von Straussenburg” névvel 1701-ben I. Lipóttól). Édesapja, Karl Arz von Straussenburg előbb postamester volt, majd magánzó (vállalkozó), később földbérlőként dolgozott, anyja a szászvárosi születésű Luise Pfaffenhube volt. A házaspárnak Arthur volt a középső gyermeke, bátyja, Karl az öccséhez hasonlóan a katonai pályán helyezkedett el, húguk, Helena Berta Laura 1859 márciusában született. Artúr középiskolai tanulmányait a nagyszebeni evangélikus líceumban (ma Samuel von Brukenthal Főgimnázium, románul Colegiul Național „Samuel von Brukenthal”) végezte, de 1870-ben Drezdában volt vendégtanuló a szász főváros legrégebb óta működő tanintézményében, a Kreuzschuléban is. Nagyszebeni tanulóévei eredményei alapján nem volt jó tanuló, nyolcadik osztályos osztályozónaplója szerint csak hittanból és matematikából kapott jó érdemjegyet, a többi tantárgyakból közepes vagy elégséges osztályzatokat szerzett. 1876-ban érettségizett, közepes eredménnyel. Középfokú tanulmányait befejezve a nagyszebeni jogakadémián kezdett el tanulni, ahol az első évben többek közt jogi, politikai és közgazdasági ismereteket sajátíthatott el, de már 1876 szeptemberében önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett. Önkéntes katonaként Arznak összesen tizenkét hónapnyi katonai szolgálatot kellett ellátnia, többek közt olyan feltételek mellett (a többi önkéntes katonához hasonlóan), hogy maga választhatta ki állomáshelyét, nem kellett kötelezően laktanyában laknia, mentesült a kiképzés keményebb része alól, nem kellett őrszolgálatot ellátnia, továbbá civil tanulmányait is folytathatta katonai szolgálata mellett. Arz az önkéntes szolgálatát a közös hadsereg egyik elitalakulatában, a 23. tábori vadászzászlóaljban (Feldjäger-Bataillon) töltötte. Felettesei szerint az ifjú „szorgalmas, tiszteletteljes, szófogadó, bajtársias, alárendeltjeivel szemben tapintatos, és jó érzésű, udvarias, készséges, derűs, nyitott, jó felfogású és kiváló gyorsasággal tájékozódik”, emellett kiemelték fizikai adottságait, jó lövészképességeit és becsületes jellemét is. Önkéntes szolgálatával párhuzamosan Arz jeles eredménnyel befejezte a nagyszebeni jogakadémia első tanévét, azonban azt követően, hogy 1877. szeptember 23-án letette a tartalékos tiszti vizsgát és befejezte önkéntes szolgálatát, úgy döntött, hogy nem folytatja az őt (saját bevallása szerint) egyáltalán nem érdeklő jogi tanulmányokat, helyette a hadsereg kötelékében maradva hivatásos katonai pályára lépett. ## Katonatiszti pályája ### Pályafutásának kezdete A tartalékos tiszti vizsgákat követően Arz 1878. június 1-jétől egy újabb, kiegészítő vizsga letétele után a vadászzászlóalj hivatásos hadnagya lett. Erdélyben állomásozó egysége a határvédelemben vett részt, kis méretű erődök védelmét látta el, és egy ilyen kis méretű állomáshely parancsnoka lett a pályakezdő tiszt is a Vöröstoronyi-szorosban. 1878 végéig századtisztként tevékenykedett, majd előbb műszaki tiszti beosztást kapott, később már az új önkéntesek kiképzésének irányításában vett részt. 1880 szeptemberétől zászlóaljának adjutánsa lett. Az ifjú hadnagy az elkövetkező néhány évben is erdélyi állomáshelyeken (Nagyszeben, Székelyudvarhely és Marosvásárhely) teljesített szolgálatot, mely lényegében eseménytelenül telt. A földrajzi távolságból kifolyólag egysége nem vett részt Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupációjában, a fiatal tiszt pedig eredménytelenül próbálta megpályázni, hogy tagja legyen a Perzsiába utazó osztrák–magyar tiszti küldöttségnek, és hogy bekerülhessen a gróf Teleki Sámuel vezette, Afrikába induló expedíció tagjai közé. Bár Arznak a külföldi szolgálattétellel kapcsolatos tervei kudarcba fulladtak, felettesei figyelemmel követték a jó munkabírású, nagy szakértelmű és jó adottságokkal bíró tisztet, és a hadnagy az ő javaslatukra nyert felvételt a bécsi Hadiiskolába (Kriegsschule), a birodalom legfontosabb vezérkari tisztképző intézményébe. 1885–87 között főhadnagyi rangban járt az iskolába, amelyet közepes eredménnyel végzett el. A vizsgák után rövid időre visszakerült szülővárosába, a 23-asokhoz, majd 1888-ban Banja Lukára, a 13. gyaloghadosztály vezérkarához osztották be. 1888-ban Bécsbe vezényelték, majd két év után, 1890. október 1-jei hatállyal ismét Boszniába került, ahol másodosztályú századosi rangban a XV. hadtest vezérkari osztályának fogalmazótisztje lett. 1891. május 1-jétől elsőosztályú százados. Arz feladatait becsületesen és hozzáértően végezte, mellyel felettesei megbecsülését is kivívta. 1892. október 27-én áthelyezték, az Olmützben állomásozó 5. gyaloghadosztály vezérkarához került. 1893-ban ismét Bécsbe került, ahol a II. hadtest fogalmazótisztjeként tevékenykedett. A II. hadtest vezérkari osztályának tagjaként két éven át báró Anton von Schönfeld táborszernagynak (Feldzeugmeister), a hadsereg egyik főszemlélőjének (Generaltruppeninspekteur) szárnysegédjeként szolgált. Közben 1896. május 1-jén őrnaggyá léptették elő. Schönfeld halálát követően, 1898-tól a II. hadtest vezérkarában töltötte be a második törzstiszt pozícióját. 1898. november 1-jétől alezredesi rangban szolgált. Jó kapcsolatokat épített ki a hadtest vezérkari főnökével, Rohr Ferenc ezredessel, de a hadtest parancsnoka, Jenő főherceg is felfigyelt széles látókörére, világos látásmódjára, kiváló helyzetmegítélési és döntési képességeire. Az az évi vezérkari tanulmányúton a közös hadsereg vezérkari főnöke, Friedrich von Beck-Rzikowsky táborszernagy pozitív jellemzést írt róla („Nagyon készséges, szorgalmas és értelmes. Hadsereg-parancsnoksági vezérkari főnökként jól teljesített”). 1901–02 között csapatszolgálatot teljesített a 34. gyalogezrednél, majd 1902. május 1-jén ezredessé léptették elő, és visszahelyezték a haderő vezérkarának igazgatási irodájába (Direktionsbüro), amely személyügyekkel és a katonai közigazgatás ügyeivel foglalkozott. 1903 májusában ennek az irodának a vezetőjévé nevezték ki. Pozíciójában a hivatali munka mellett igen fontos szerep jutott számára az éves császári hadgyakorlatokon is: ő látta el a császár főhadiszállásának vezetését. Békeszerető természete és jó emberismerete révén a személyi kérdéseket nagy hatékonysággal tudta megoldani, felettesei teljes megelégedésére. Az 1906-ban felmentett Beck tábornok helyére érkező, elődjétől eltérő habitussal rendelkező Franz Conrad von Hötzendorf tábornokkal is kiegyensúlyozott munkakapcsolatot tudott fenntartani. Arz ezredes sikerrel vett részt Conrad reformjaiban, melyek a hadsereg fejlesztését, a csapatok és a vezérkar kiképzésének átalakítását tűzték ki célul. Ebben az időben magánéletében is jelentős változások történtek. Kassai tartózkodása idején, 1903-ban megnősült, egy tehetősnek mondható magyar nemesi család leányát, Tomkaházy és Falkusfalvy Thomka Stefániát vette feleségül. 1904. április 3-án megszületett kislánya, Arz Stefánia (Steffy). 1908\. november 1-jén Arz Artúr ezredest vezérőrnaggyá (Generalmajor) léptették elő, és kinevezték a budapesti 61. gyalogdandár (Infanteriebrigade) parancsnokává. Budapesti szolgálata során kifejezetten a kiképzési feladatokkal foglalkozott, a hadtest tiszti iskolájának a vezetését is átvette, a mindennapok hivatali világából kiszakadva az oktatómunkában lelte örömét. Az 1911. őszi hadgyakorlatok értékelésekor kimagasló minősítést kapott Jenő főherceg altábornagytól, a XIV. hadtest parancsnokától. Ennek eredményeképpen 1912-ben magasabb beosztásba került, kinevezték a miskolci 15. gyaloghadosztály (Infanterietruppendivision) parancsnokának. Ezt hamarosan követte az altábornagyi kinevezés (1912. május 12-én). Egy évvel később, 1913-ban a bécsi Hadügyminisztériumba helyezték osztályvezetőnek (Sektionschef). Ebben a beosztásban igen fontos feladatokat látott el, ő felelt a csapatok mozgósításának, felvonulásának és felszerelésének ügyeivel, melyek jelentősége a világháború kitörésével még jobban felértékelődött. ### A világháború kitörésekor 1914-ben, a világháború kitörésekor Arz altábornagy a Kriegsministerium mozgósításért felelős csoportfőnökeként a Császári és Királyi Hadsereg mozgósításáért és a csapatok frontra szállításáért felelt. A frontra szállítást Arz irányította a minisztériumból, az operatív feladatokat két vezérkari tiszt, Johann Straub von Burgauhof (az AOK vasúti szállításokért felelős osztályának vezetője) és Emil Ratzenhofer (a csapatok Oroszország elleni felvonulásának lebonyolításáért felelős tiszt) végezte. Bár a Monarchia már a háború előtt készített terveket a csapatok felvonulására, a Szerbia elleni hadműveletek gyors megtorpanása és a vártnál gyorsabban végbemenő orosz mozgósítás következtében a Monarchia már a háború első hónapjaiban elhúzódó, kétfrontos háborúra kényszerült, melyre az ország hadi és szállító gépezete nem volt kellőképpen felkészítve. A meginduló harci cselekmények hatására Arz kérelmezte a főparancsnokságtól frontszolgálatra való áthelyezését, melyet hamarosan elfogadtak, és az altábornagyot szeptember 2-án ismét a 15. gyalogos hadosztály parancsnokának nevezték ki, mely Alfred Edler von Schenk altábornagy ideiglenes vezetése alatt az előző napokban súlyos veszteségeket szenvedett el az oroszok ellen vívott komarówi ütközetben (a hadosztály az eredeti parancsnokát és vezérkari főnökét is elvesztette a harcok során). Bár az ütközet győzelemmel zárult, a galíciai osztrák-magyar csapatok jobbszárnyán való orosz előretörés miatt az itteni csapatok is visszavonulásra kényszerültek. Arz vezetésével a 15. gyalogos hadosztály maradéka kivonult Komarów körzetéből, de alig kezdett hozzá egysége újraszervezéséhez, amikor mindössze néhány napnyi hadosztályparancsnoki ténykedés után, szeptember 4-én magasabb parancsnoki beosztásba helyezték. A 3. hadsereg élére kerülő Svetozar Borojević tábornoktól vette át a VI. (kassai) hadtest parancsnokságát, mely a 15. gyaloghadosztály mellett magába foglalta a 27. gyaloghadosztályt, továbbá 38. magyar honvédhadosztályt. A 15. hadosztály parancsnokságát Joseph Mark ezredesnek adta át, akit három hetet követően ismét Schenk altábornagy követett. ### A kassai VI. hadtest parancsnokaként 1914\. szeptember 7-én átvette a kassai VI. hadtest parancsnokságát, mellyel a hadsereg-főparancsnokság szeptember 11-i parancsa értelmében a többi galíciai csapattesttel együtt az orosz bekerítést elkerülendő megkezdte szervezett visszavonulását. Szeptember 12. és 14. között a hadtest katonái átkeltek a San folyón, és szeptember 27-ére elérték a számukra kijelölt új állomáshelyet a Biala nyugati partján. Arz irányításával megkezdődött az egység újraszervezése (az előző hetek küzdelmeiben a hadtest tiszti állományának 70%-át, legénységi állományának 60%-át vesztette el), amelyet nehezítettek az időjárási és harci körülmények miatt tomboló kolera-, vérhas- és tífuszjárványok, melynek következtében maga az altábornagy is megbetegedett. Szeptember végétől a galíciai osztrák-magyar csapatok jelentős csapaterősítést és nagy mennyiségű utánpótlást kaptak, az osztrák hadvezetés pedig a német vezérkarral egyetértésben egy ellentámadás megindításáról döntött még szeptember 18-án, melynek célja az októberben várhatóan meginduló nagy erejű orosz támadás megelőzése, késleltetése volt. A német és az osztrák-magyar vezérkar egyeztetett terve szerint a német 9. hadsereg Szilézia felől támadva Varsó és a dęblini erőd között tört előre a Visztuláig, és megkísérelte bekeríteni az osztrák csapatokkal szemben álló orosz délnyugati front jobbszárnyát, míg ezt támogatandó az 1. osztrák-magyar hadsereg előrenyomult a San folyóig, lekötve az itteni cári csapatokat. Az 1. hadsereg részeként a VI. hadtest azt kapta feladatául, hogy a szeptemberi visszavonulás során feladott területeket foglalja vissza, és keljen át a San folyón. Arz vezetésével október első hetében a hadtest már a San folyó partján harcolt, de nem sikerült az eső által megáradt folyó túlpartján tartós hídfőállásokat kiépíteni. A Rudnik helysége felé ellentámadást indító orosz erőket Arz csapatai megállították, de a hónap végén a kassai hadtestet is kivonták a térségből a Visztula térségében bekövetkező vereség következményeképp (Visztulai csata). 1914 novemberében újabb német támadásra került sor, a Posentől (ma Poznań) keletre átcsoportosított német 9. hadsereg a 8. hadseregből odairányított erősítésekkel együtt november 11-én Łódź irányába tört előre. Célja a Łódź körül állomásozó orosz 2. hadsereg bekerítése volt. Arz VI. hadtestét jelölték ki, hogy a támadó német erők balszárnyát fedezze. November 16-án az osztrák–magyar VI. hadtest támadást indított, és Iwanowice közelében szétverte az ellenséges erőket, azonban két nap múlva az oroszok megállították a támadást mind a front ezen részén, mind Łódźtól nyugatra. A német vereség ellenére a Sziléziába való közvetlen orosz betörés veszélye elhárult, ugyanakkor a Krakkónál, illetve a Krakkó és a Kárpátok között védekező osztrák-magyar erőkre nehezedő nyomás egyre nagyobbá vált, az orosz előrenyomulás már Magyarország belső területeit veszélyeztette. #### Limanovánál és a Kárpátokban A hadsereg vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf november végére új támadó hadműveletet dolgozott ki, mely a félkörben széthúzódó orosz arcvonal, a Krakkó felé előrenyomuló 3. és a délen, a Kárpátok mentén harcoló 8. orosz hadsereg között létrejövő 100 kilométeres hézagot hivatott kihasználni, melyet csak néhány orosz lovasegység ellenőrzött. A haditerv szerint a Krakkó elé visszavont 4. osztrák-magyar hadseregből három hadosztályt titokban a déli hadszíntérre szállítanak át, és egy odavezényelt német hadosztály támogatásával betörnek az orosz seregek közti hézagba, és délről átkarolva bekerítik és megadásra kényszerítik az orosz 3. hadsereg harcoló alakulatait, míg az orosz 8. hadsereget lekötik a Kárpátoknál harcoló egységek. A december 4-én meginduló támadás során a résbe betörő Josef Roth altábornagy három gyaloghadosztálya és három lovas divíziója eleinte sikeresen előre tudott nyomulni, elfoglalta Limanovát, azonban a meglepetésből felocsúdó orosz hadvezetés a Kárpátokból átvezényelt VIII. orosz hadtest bevetésével a támadó alakulatok bekerítésével fenyegetett. A déli áttörés megakadályozására Roth december 8-án Arz altábornagyot bízta meg a német tartalék és a parancsnoksága alá rendelt ún. Hadfy-csoport (a kassai 39-es gyaloghadosztály és a 10. lovashadosztály huszárezredei) irányításával, és kiadta számára, hogy „akadályozza meg az ellenség előretörését Kanina felől Limanova irányába, [...] és vesse vissza az ellenséget a Dunajecig”. Így a limanovai csatában Arz – a 4. hadsereg jobbszárnyának irányítójaként – az ütközet kulcsfigurájává vált, határozott beavatkozása és a gyalogosan harcoló huszárok emberfeletti küzdelme révén az orosz hadsereg szárnytámadását a Roth seregcsoport ellen sikeresen visszaverték, majd az altábornagy vezetésével ellentámadásba mentek át a csapatok. Az ellenség balszárnyának bekerítését Arz altábornagy tervezte meg, és döntő mértékben az ő csapatai hajtották végre. December 11-én került sor a csata legvéresebb összecsapásaira, melyek során Arz katonái sikerrel foglalták vissza a Golców hegyet, a 38. hadosztály a Kárpátokból megérkező, Szurmay Sándor vezette honvéd felmentősereggel együtt bevette Újszandecet (Nowy Sącz). A hadművelet az oroszok elleni győzelemmel végződött, az egész keleti frontot a központi hatalmak számára átmenetileg sikerült stabilizálni. 1914 novemberétől 1915 áprilisáig Arz volt a gorlicei terület parancsnoka. Az 1915. január 23-án kezdődő kárpáti offenzíva (mely a németek északi, a Mazuri-tóvidék mentén végrehajtott támadásával egy időben indult meg) során az Uzsoki- és Vereckei-hágó felé kellett előretörni a 3. osztrák-magyar hadseregnek, míg a szárnyakon lévő hadseregek lekötik a velük szemben álló orosz erőket. Arz hadteste a balszárnyon a Jasło vidéki támadás sikeres végrehajtását kapta feladatul. A meginduló offenzíva eleinte sikereket ért el (a 3. hadsereg visszafoglalta az Uzsoki-hágót), azonban a szélsőséges időjárási körülményekkel szemben felkészületlen csapatok támadása megakadt, és az orosz ellentámadás ismét kritikus helyzetbe sodorta a monarchia csapatait. Arz a 4. hadsereg balszárnyán csak kisebb, helyi jelentőségű sikereket tudott elérni, míg a centrumban támadó 3. hadsereg számára fokozatosan csoportosították át a szárnyak erőit, hogy – Conrad tervei alapján – véres harcokban az ellenséget felőrölve felmentsék a közel féléve orosz ostrom alatt álló Przemyśl erődöt. A hatalmas emberveszteségek ellenére a hadművelet nem érte el célját, a megfogyatkozott, ellátmány nélküli védősereg 1915. március 23-án megadta magát. A front megmerevedett, a Kárpátokban tervezett újabb osztrák-magyar támadásnak a meginduló orosz támadás szabott gátat (a „húsvéti csata”), melyet óriási áldozatok árán vertek vissza a központi hatalmak katonái. #### Ismét a galíciai hadszíntéren Az 1915 első hónapjaiban vívott przemyśli és kárpáti harcok jelentős erőket kötöttek le a központi hatalmak haderejéből, ezért a német hadvezetés úgy látta, hogy a döntés kikényszerítése a nyugati fronton csak egy, a keleti front egészére kiterjedő katonai csapás (tehermentesítő offenzíva) végrehajtását követően lehetséges, melynek érdekében viszonylag rövid időn belül jelentős csapaterősítéseket küldtek a keleti frontra. Az átszállított négy német hadosztályból megszervezett 11. német hadsereg parancsnoka August von Mackensen tábornagy (Generalfeldmarschall) lett, akit bár névlegesen az osztrák-magyar katonai főparancsnokság irányítása alá osztottak be, gyakorlatilag önállóan tevékenykedett, továbbá a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn kikötései alapján Conrad a német hadsereg alá osztotta be Arz VI. hadtestét egy osztrák-magyar lovashadosztállyal együtt. A tervezett csapás színhelyéül a Tarnów városától délre fekvő Gorlice falvát választották ki a központi hatalmak, vele szemközt állt fel a Biała folyó mentén Mackensen hadserege a hozzá beosztott kassai hadosztállyal együtt József Ferdinánd főherceg és Svetozar Borojević tábornokok seregei közé ékelődve, jelentős túlsúlyt alkotva a velük szemben lévő frontszakaszon. Arz csapatai kiemelkedő szerepet játszottak és vállaltak az 1915 májusában vívott gorlice–tarnówi csatában, amely gorlicei áttörés néven került be a hadtörténelembe. A frontszakaszra vezényelt katonai erő és az odaszállított tetemes mennyiségű hadianyag mellett a hadvezetés kiemelt fontosságot szentelt a titoktartásnak, így a támadás napját csak a kijelölt időpont előtt két nappal hozták nyilvánosságra a tisztek számára. A támadás a szokásosnál rövidebb, de nagy erejű tüzérségi előkészítést követően vette kezdetét május 2-án a gyalogság általános rohamával, mely sikeresen áttörte az ellenséges vonalakat. Arz erői először a megerősített Pustki hegyet foglalták el precíziós tüzérségi tüzet követően, majd a 39. gyaloghadosztály bevette a Wiatrowski-magaslatot, melyet a visszavonuló orosz erők üldözése követett. Május 6-án heves harcok árán átkeltek a Wisłokán, majd május 7-e estéjén Arz bevette Krosnót. Május közepéig a központi hatalmak mintegy 150 kilométerrel szorították vissza a cári csapatokat, hatalmas mennyiségű foglyot és hadianyagot zsákmányolva, ugyanakkor maguk is jelentős veszteségeket szenvedtek (csak Arz május 8-áig 4-6 ezer embert vesztett el a harcok következtében). A gorlicei áttörést követően a központi hatalmak hadvezetése a sikert kihasználva átfogó hadműveletbe kezdett a keleti fronton. Arz hadteste a német mozgó tüzérség fedezete mellett május 6-án már a San folyón kelt át, és megerősített hídfőállást hozott létre a folyó keleti partján. Május 22-ére elérték Zolkiewet, így húsz nap alatt csaknem 250 kilométert nyomultak előre sikeresen. A monarchia csapatainak előrenyomulását azonban a fokozódó orosz ellenállás és a cári csapatok helyenként végrehajtott ellentámadásai lassították, az olasz hadba lépés miatt pedig csapatokat kellett elvonni a frontszakaszról. Június 1-jén Kalników közelében egy orosz ellentámadás súlyos helyzetbe hozta a Hadfy Imre vezette 39. gyaloghadosztályt, azonban az Arz által személyesen vezetett ellenlökés visszaszorította az ellenséget. Hamarosan Arz csapatai ugyanott harcoltak, ahol 1914 szeptemberében is (maga az altábornagy Javornik Polskiban ugyanabban a házban szállt meg, ahol 1914 őszén bélfertőzése miatt betegeskedett). Június 3-án a kassai 34. gyalogezred is részt vett Przemyśl visszafoglalásában, a központi hatalmak június 22-ére visszafoglalták Lemberget. Galíciai visszafoglalását követően a hadszíntér Közép-Lengyelország területére tevődött át, ahol a 11. német hadsereg, a 4. osztrák-magyar hadsereg és az újonnan felállított ún. Bug-hadsereg sikeresen folytatta az offenzívát, bár az időközben kiépülő orosz védelmi vonalak miatt immár lassabb ütemben. A hónap elején erősítéshez jutó VI. hadtest a július 15-én kezdődő offenzíva negyedik napján koncentrált tüzérségi tűz segítségével áttörte a Wolica patak mentén kialakított orosz védelmi vonalat, július 31-én a német csapatokkal együtt bevette Lublint, majd augusztus 1-én elfoglalta az orosz védelem centrumában lévő Cholm–Piaski műút ellenséges állásait. A hadjárat végét Breszt-Litovszk bevétele jelentette, melynek során az ekkor a Bug-hadsereg alá beosztott Arz csapataival délnyugatról támadva az erődrendszert véres kézitusát vívott az orosz védőkkel, augusztus 23-ra a kassai honvédek elfoglalták a kobylanyi és a koroszcyni överődöket, miközben a német csapatok behatoltak a városba, és megtisztították a fellegvárat. A város augusztus 26-án esett el. A győzelmek mind Arz tábornoknak, mind hadtestének dicsőséget és elismertséget hoztak, és Arz kivívta a szövetséges parancsnokság elismerését is. 1915. augusztus 23-án gyalogsági tábornokká léptették elő, októberben pedig megkapta a legmagasabb porosz katonai kitüntetést, a Pour le Mérite érdemrendet. 1916 nyarán Arz hadteste is súlyos harcokat vívott a Bruszilov orosz tábornok nevével fémjelzett orosz offenzíva elleni védekezésben. Június 4-én az orosz haderő mintegy négyszáz kilométeres frontvonal mentén indított nagyszabású gyalogsági támadást. Az addigi támadó hadműveletekkel ellentétben a hosszú tüzérségi előkészítés helyett rövid és intenzív tüzérségi zárótüzet követően indult rohamra a gyalogság, élükön speciális osztagokkal, melyek a tüzérségi tűz által szétzilált védelmi vonalak gyenge pontjait támadták közvetlenül (későbbiekben ezt a taktikát a központi hatalmak hasznosították és ún. rohamcsapatokat – Stoßtruppen – vetettek be az 1918-as tavaszi offenzíva során, illetve az olasz fronton). A támadás azonnali sikereket hozott, az orosz erők Luck és Okna mellett sikeresen áttörték a szétzilált osztrák-magyar 4., illetve 7. hadsereg arcvonalát, és mélyen előrenyomultak. Június 8-án bevették Luckot, a 4. hadsereg parancsnokát, József Ferdinánd főherceget is csak hajszál híján sikerült kimenteni, ezrek kerültek hadifogságba. Arz hadteste az offenzíva megindulásakor Karl von Pflanzer-Baltin 7. hadseregének balszárnyán állt, s bár a támadás fő iránya nem ezt a szektort érte, a hadtest súlyos veszteségeket szenvedett. Arz egyik ezrede gyakorlatilag megsemmisült az offenzíva első hetének végére, a 39. hadosztály helyzete kritikussá vált, míg a 12. hadosztály is a hadtest egészével visszavonulásra kényszerült. A front összeomlását csak a beérkező német alakulatok, és a Dél-Tirolból átvezényelt osztrák-magyar erősítés állította meg, melyek a Kárpátok vonalán stabilizálták a frontvonalat. Az orosz területnyerés mindkét félnek hatalmas áldozatokba került, az osztrák-magyar hadsereg minden bizonnyal csak a német segítség következtében kerülte el a teljes összeomlást, a vezető osztrák főtisztek közül többeket (József Ferdinánd, Pflanzer-Baltin, Puhallo) leváltottak. A szintén kudarcot valló Arz ugyanakkor nem vált kegyvesztetté a hadvezetés szemében, és nem sokkal később új beosztásban szülőföldjére, Erdélybe került, ahol neki kellett felkészülnie a Bruszilov-offenzíva után várható román hadba lépésre. ### Az 1. hadsereg parancsnoka, Erdély védője 1916 augusztusára Románia sikeresen lezárta az antant hatalmakkal folytatott alkudozását a háború után neki juttatandó magyar területekről, és küszöbön állt a román hadsereg hadba lépése a központi hatalmak ellen. Ezért az 1916 nyarán a galíciai hadszínteret elhagyó Arz tábornokot 1916. augusztus 16-án kinevezték az újonnan felállított 1. hadsereg parancsnokává, és Erdélybe küldték, a hadsereg szervezésére. Az új hadseregnek Erdély védelmét kellett biztosítania, ugyanakkor a megérkező Arznak a kelleténél jóval csekélyebb erő, mindössze 34 ezer katona és 76 löveg állt rendelkezésére, mellyel a teljes, 670 kilométeres erdélyi határszakasz védelmét kellett volna ellátnia. Augusztus elején a Tisza István magyar miniszterelnök által kinevezett erdélyi kormánybiztossal, Betegh Miklóssal történt első találkozásakor tette később szállóigévé vált, keserű megjegyzését: „Hadseregparancsnok vagyok, hadsereg nélkül”. Arz a román határt öt részre osztva, az első vonalakba csekélyebb harcértékű, vámosokból és csendőrökből álló egységeket helyezett, de mivel a megfelelő védműveket is nélkülöző véderő parancsnokaként a tábornok tudta, hogy a határvonal a túlerővel szemben gyakorlatilag védhetetlen, felkészült arra, hogy a bevonuló ellenséget a Maros és a Küküllő folyók mentén kell megállítania. Az első vonalak mögött a tartalékot a 11. honvéd lovashadosztály alkotta, de fontos szerep jutott az országrész védelmében az erdélyi bányászokból létrehozott zászlóaljaknak is (a bányászok a román betörés napjáig folytatták munkájukat a tárnákban, mely igen fontos volt a hadigazdaság számára). Röviddel azután, hogy megérkezett Kolozsvárra, a hadsereg főhadiszállására, 1916. augusztus 28-án bekövetkezett a román támadás, melynek során három román hadsereg (1., 2., 4.) lépte át a magyar határt és rövidesen a határ egész vonalán 10-20 kilométeres, egyes helyeken 60-80 kilométeres mélységben előretörtek. Szeptember elején az 1. hadsereg felvette a harcot az Erdélybe betörő románokkal, jelentős létszámbeli hátránya ellenére. A harcot a román túlerő mellett nehezítette az is, hogy a román csapatok elől civilek tízezrei, magyarok, szászok és Erdély más lakói menekültek az ország belseje felé, melyre a hadvezetés nem volt felkészülve, továbbá a menekültáradat teljesen igénybe vette a hadsereg szállításához szükséges vasúthálózatot. A nehézségek ellenére Arz tábornok sikeres taktikával erőteljesen ellenállt, hadserege kitartóan lassította az ellenség előnyomulását az erősítés megérkezéséig. Arz és az 1. hadsereg kitartásának jelentőségére jól rávilágítanak Nagybaczoni Nagy Vilmos, későbbi honvédelmi miniszter 1923-ban megjelent A Románia elleni hadjárat c. munkájában leírtak: „...Ha tehát megállapíthatjuk, hogy az erdélyi hadjárat sikerét a 9. (német) hadsereg erélyes és céltudatos hadműveletei hozták meg, azt is le kell szögeznünk, hogy ezen sikerekhez az alapot az 1. hadseregnek önfeláldozó és szívós védekezése teremtette meg. A dobrudzsai eseményeknek a román főparancsnokságra gyakorolt hatása mellett csakis az 1. hadsereg szívós kitartásának köszönhető, hogy a románok túlerejük dacára sem tudtak a Maros vonaláig előrejutni és így lehetővé vált, hogy az ellentámadás a Maroson innen, a legkedvezőbb feltételek között indulhatott meg akkor, amidőn a román csoportok még nem egyesültek”. A román támadás hírével párhuzamosan osztrák-magyar, majd német csapatok érkeztek erősítésként az erdélyi hadszíntérre, mely hamarosan stabilizálódott, majd a központi hatalmak vették át a kezdeményezést. A szeptember második felében meginduló ellentámadás főerejét az osztrák-magyar és német erőkből felálló 9. német hadsereg alkotta, melynek a parancsnoka a leváltott vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn volt. Az Erdélyben felsorakozó hadseregek offenzíváját megkönnyítette az, hogy a központi hatalmak Bulgáriából kiinduló déli offenzívája (Mackensen ún. „Duna-hadserege”) jelentős erőket vont el az erdélyi hadszíntérről, mely által a támadó csapatok érvényesíthették erőfölényüket. Arz hat hadosztállyal a Keleti-Kárpátokat védte, továbbá neki kellett fedeznie a 9. hadsereg keleti irányú hadműveleteit. A 9. hadsereg szeptember végén és október elején súlyos csapást mért a román 1. illetve 2. hadseregre (nagyszebeni és brassói csata) és kiszorította őket Erdélyből, míg a megerősített 1. osztrák-magyar hadsereg a 4. román hadsereget kényszerítette visszavonulásra. Nyolc hét alatt a határon túlra szorították a román támadókat. A nagyszerű hadvezetési siker Arz közvetlen elöljárójából, Károly trónörökösből, a hadseregcsoport parancsnokából is tiszteletet és elismerést váltott ki és az ősz folyamán két alkalommal is személyes látogatást tett a tábornok főhadiszállásán. Más magas rangú parancsnokok sem fukarkodtak a dicsérő jelzőkkel, Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök szerint Arz „bebizonyította, hogy energetikus és határozott vezető a legnehezebb helyzetekben is”. Az Isonzó-hadsereg legendás parancsnoka, Svetozar Borojević vezérezredes ezt írta róla: „Tiszteletre méltó, nemes jellem, kimagasló képességű vezénylő tábornok.” A győztes erdélyi harcokat követően a központi hatalmak hadvezetése döntést hozott a Románia elleni offenzíva megindításáról. Az áttörést Falkenhayn hadseregére bízták, míg Arznak, akinek hadseregét 2 német hadosztállyal erősítették meg a német előretörést kellett fedeznie és a Bodzai-szorostól Bukovináig terjedő vonalban készült fel a harcra. 1916. november 11-én indult meg a támadás, mihelyt a német Kühne-hadseregcsoport áttört a Szurdok-szoroson és a Vulkán-hegységen, november közepén megfutamította a románokat a Zsilvásárhely körüli harcokban, majd Craiováig előrenyomulva a főváros, Bukarest felé fordult. Kühne-hadseregcsoportjával együtt az egész erdélyi német–osztrák-magyar erő támadásba lendült, melyhez csatlakozott Mackensen Bulgária felől előrenyomuló hadserege is. A román csapatok rendezőtlenül hátráltak és a központi hatalmak csapatai december 6-án bevonultak Bukarestbe. Az offenzíva nem állt meg a fővárosnál, Mackensen december második felében tovább támadott észak, a Szeret folyó alsó folyása felé, melyhez csatlakoztak Arz kárpáti erői is. Az orosz csapatokkal is megtámogatott román erők nem tudtak hatásos ellenállást kifejteni, január elejéig tartó harcok során Arz elfoglalta a kárpáti hágókat, és több helyen Moldvába hatolt, Mackensen pedig 1917. január 8-án elfoglalta Foksányt. Románia döntő része a központi hatalmak megszállása alá került. ### Vezérkari főnökként 1916\. november 21-én elhunyt Ferenc József császár és király. Az új uralkodó, I. Károly császár (IV. Károly néven magyar király) már 1917 elején napirendre tűzte a különbéke kérdését, hogy még a katonai vereség előtt megegyezésre juthasson, megelőzze a háború utáni forradalmi megmozdulásokat, ezzel átmenthesse a birodalmat a háború utáni időkre. Első lépésként jelentős személycseréket hajtott végre a Monarchia vezetésében. Közös külügyminiszterré Burián István helyett Ottokar Czernint, a volt bukaresti követet nevezte ki. Az 1916. október 21-én meggyilkolt gróf Karl von Stürgkh osztrák miniszterelnök helyére Károly bizalmasa, Heinrich von Clam-Martinic gróf lépett, de 1917 elején Bécsben Tisza István magyar miniszterelnök menesztését is mérlegelték. Az uralkodó a főhadiszállást áthelyezte a sziléziai Teschenből (ma: Cieszyn és Český Těšín) az alsó-ausztriai Badenbe. 1917\. március 1-jén az uralkodó leváltotta a vezérkar éléről Franz Conrad von Hötzendorf vezérezredest. Helyére sokak meglepetésére Arz tábornokot helyezte. Egyes (főleg brit) hadtörténészek szerint az új császár a vereség küszöbén nem egy innovatív és szárnyaló (de gyakorlati kudarcokat elszenvedő) géniuszt akart látni hadserege élén, hanem egy kisebb formátumú, módszeres szakembert, aki feltétlenül hű az uralkodó személyéhez, és híven követi utasításait. Más elemzők szerint Károly azért választotta Arz tábornokot, mert személyében egy nagy tehetségű és sikeresen működő harctéri főparancsnokot talált. Ismét mások szerint Arz békülékeny jelleméből a fiatal uralkodó arra következtetett, hogy az új vezérkari főnök nem fog apáskodni fölötte. Arz beváltotta Károly reményeit, minden tekintetben megfelelt elvárásainak. Conraddal ellentétben ő nem kezdeményezett hosszú politikai vitákat, támogatta uralkodója törekvéseit, és lojális volt a német szövetségeshez. A király még ebben az évben bárói rangra emelte. Strauszenbergi Arz Artúr, gyalogsági tábornok, vezérkari főnök 1917. április 19-én bárói címet kapott IV. Károly magyar királytól. Az 1. hadsereg parancsnokságát Rohr Ferenc báró, vezérezredes vette át Arz tábornoktól. #### Katonai sikerek a keleti és az olasz fronton Az 1917-es év jelentős sikereket hozott a császári és királyi hadseregnek a keleti fronton. A februári forradalom nyomán az Orosz Birodalom helyzete megingott, a cár lemondásra kényszerült, de a felálló Ideiglenes Kormány a harc folytatásáról döntött. Az 1917. július 1-jén megindult utolsó orosz offenzíva (Kerenszkij-offenzíva) következtében Koniuchy és Złóczów térségében átszakadt az osztrák-magyar 3. hadsereg arcvonala, délebbre pedig a Tersztyánszky Károly vezette 3. hadsereget is visszavonulásra kényszerítette a túlerő, kritikus helyzetbe hozva az itteni csapatokat. Galícia olajtermelése miatt nélkülözhetetlen volt a központi hatalmak számára, ezért az osztrák-magyar hadvezetés a németekkel egyetértésben azonnali ellentámadást indítottak július 19-én, mely a súlyos veszteségeket elszenvedő, ellátmányhiánnyal küszködő és a hátországi események miatt demoralizált orosz erőket sikeresen visszavetette. Az előrenyomuló csapatok augusztus 2-ára elérték Czernowitzot és hamarosan felszabadították egész Kelet-Galíciát és Bukovinát is, kiűzve az utolsó orosz erőket is a monarchia területéről. Arznak az offenzíva visszaverése jelentette az első sikerét új beosztásában. Augusztus 17-én a Katonai Mária Terézia-rend káptalanja a rend középkeresztjét adományozta a részére addigi katonai érdemei elismeréséül, az alábbi indoklással: „1914. decemberben a limanovai csatában, 1915. májustól augusztusig a gorlicei áttörésnél és Brest-Litovszk elfoglalásánál mint a VI. hadtest parancsnoka győzelmes vezetésért, továbbá 1916 őszén a Románia ellen vívott hadjáratban mint hadseregparancsnok többszörös túlerővel szemben eredményes és győzelmes vezetésért”. A keleti fronton bekövetkezett orosz vereséggel párhuzamosan újabb nagy erejű olasz támadásra került sor az isonzói hadszíntéren (XI. isonzói csata), mely során a heves tüzérségű zárótűzzel megtámogatott olasz gyalogság augusztus 19-én sikeresen áttörte az osztrák-magyar frontvonalat, elfoglalták a Bainsizzai fennsíkot és Borojević erőit Tolmein (ma: Tolmin, Szlovénia) és Görz között 20 km szélességben, 6–7 km mélységben hátranyomták, a Trieszt elestét és a front összeomlását csak a keleti frontról felszabadult alakulatok megérkezése akadályozta meg. A legnagyobb harcok a Monte San Gabriele magaslatán folytak, ahol a többségében magyar egységek hatalmas emberáldozatok árán védték meg a hegyet az ellenséges ágyútűz és gyalogsági rohamokkal szemben. Ha az olasz hadsereg a frontvonalon újabb támadást indított volna, a védelem minden bizonnyal megállíthatatlanul átszakadt volna, de az olasz seregek megállása értékes időt jelentett a keleti frontról való átcsoportosítások számára, Arz pedig felismerve a helyzet tarthatatlanságát még az Isonzó körüli harcok közben elkezdte kidolgozni az ellentámadás tervét. 1917. augusztus 22-én Arz az uralkodóval felkereste Ternovát, ahol a legsúlyosabb küzdelmek dúltak a legutóbbi isonzói csata során, és a terepszemle alatt az ellentámadás haladéktalan megindítását javasolta IV. Károlynak. Az uralkodó az offenzívát tisztán osztrák-magyar erőkkel kívánta végrehajtani, azonban Arz a sikert német támogatással látta elérhetőnek, és Paul von Hindenburg tábornaggyal folytatott üzenetváltás eredményeképp hamarosan hét német hadosztály (igaz bizonytalan időre) érkezett meg az olasz hadszíntérre. Arz tábornok északon, Cividale irányában készített elő nagy erejű, az újabb olasz offenzívát megelőző támadást, amely elődjének Conrad hadseregtábornok egy korábbi tervén alapult. Svetozar Borojević csapatai, az orosz frontról átszállított kilenc osztrák-magyar-és hét német hadosztályból felállított 14. hadsereggel megerősítve 1917. október 24-én kitörtek a tolmeini hídfőből. Caporetto (ma: Kobarid) és Flitsch (ma: Bovec) körzetében nagy erejű támadással (caporettói áttörés) áttörték az olasz frontot, átkeltek a hegyeken, kijutottak a Pó-síkságra, áttörték a Tagliamento folyóra támaszkodó olasz védelmet is. Az olasz erők általános visszavonulása sok helyütt fejvesztett menekülésbe csapott át, hatalmas mennyiségű hadianyag és közel háromszázezer olasz katona került fogságba, a támadást csak az angol és francia csapaterősítések beérkezése után sikerült megállítani a Piave folyónál. Jelentős stratégiai győzelem volt ez, de teljes egészében nem sikerült kiaknázni, mert Arz vezérkari főnöknek nem sikerült rávennie a német főparancsnokságot további tartalék erők harcbavetésére. Ebben megmutatkozott békülékenységének, egyezkedő jellemének első hátránya. #### A Monarchia katonai összeomlása 1918\. február 26-án Arz tábornokot vezérezredessé léptették elő. Az olasz front ebben az időszakban ismét megmerevedett, Oroszország és Románia békét kötött, ugyanakkor maga a Monarchia is vészesen kimerült. Az ország ellátási nehézségekkel küszködött, hiány volt szénből és élelmiszerekből, továbbá – részben a nemzetiségi politika megélénkülésével összefüggésben – a hátország állapota is fokozatosan instabillá vált, nőtt a dezertőrök száma. A helyzetet súlyosbította a vezérkar és az uralkodó viszonyának és (katona)politikai törekvéseinek ellentéte. Arz a tiszti kar döntő részével ekkor még szilárdan hitt a központi hatalmak végső győzelmének kivívásában, maga Arz – bár tisztában volt a csapatok kimerültségével – levélben ajánlotta fel Hindenburg marsallnak, hogy a tavasszal végrehajtandó nyugati német offenzíva tehermentesítésének céljából kész újabb támadásra az olasz frontszakaszon. Szorgalmazta ezt a Monarchia belső helyzetével és a hadsereg alacsony moráljával összefüggésben. Úgy vélte, hogy egy újabb sikeres offenzíva fölemelheti a kritikusan alacsony hadseregmorált, továbbá Olaszország háborúból való kiütésével hadosztályokat tudna átküldeni a nyugati hadszíntérre, ahol a német–osztrák-magyar egyesült erők kivívhatják a végső győzelmet. Hideg zuhanyként érte a vezérkari főnököt az, amikor 1918. április 3-án nyilvánosságra került, hogy IV. Károly 1917 tavaszától titkos különbéke-tárgyalásokat folytatott a francia kormánnyal (Szixtusz-ügy vagy Szixtusz-affér). Az eset komoly ellentéteket szült a két szövetséges között, továbbá rávilágított, hogy Károly csupán a hadsereg operatív irányításában számított Arzra, diplomáciai és más politikai jellegű ügyekben nem. 1918 tavaszán a német hadvezetés is egyre sürgetőbbnek tartotta az újabb offenzívát Olaszország ellen. A nyugaton végrehajtott német offenzíva (tavaszi offenzíva) a kezdeti előretörés után megtorpant, így szükségessé vált a Monarchia támadása az olasz frontvonalon az antant erők lekötésének érdekében. A nehéz körülmények ellenére Arz és a vezérkar bizakodóan állt a támadáshoz, noha az olasz fronton ekkor már csak osztrák-magyar hadosztályok állomásoztak, minden német erőt előzetesen átcsoportosítottak a nyugati áttörésre. Arz tervei szerint a támadást a Piave folyó középső szakasza mentén kellett volna elindítani, mert a folyó alsó szakaszán a mocsarak és sűrű csatornahálózat akadályozta az előrenyomulást, míg a felső szakaszán a Montello domb kínált remek védekezési alapot a jól felszerelt brit erőkkel is megerősítettt olaszok számára. Azonban többek közt Conrad, valamint Borojević is igényt tartott a hadművelet irányítására és eltérő tervekkel álltak elő. Conrad Dél-Tirol felől, a hegyekből leereszkedve akart a Piave mentén elhelyezkedő olasz erők hátába kerülni, míg Borojević a Piave középső részén akart áttörést végrehajtani, de további javaslatokkal állt elő József Ágost főherceg (ekkor a Borojević-hadseregcsoporthoz tartozó 6. hadsereg parancsnoka) is, aki felettesétől északabbra, a már említett Montello ellen akart támadni, míg az osztrák Alfred Krauss tábornok a Garda-tónál támadott volna. Arz kompromisszumokra hajlamos jelleméből következően el akarta kerülni, hogy bármelyik befolyásos tábornoktársával konfrontálódjon, így a végleges támadási terv mindezen változatokat gyakorlatilag magába foglalta. Ezáltal bár a Monarchia a vele szemben álló olasz-brit-francia hadseregekkel közel azonos erőt tudott felvonultatni (697 zászlóalj, 53 lovasszázad és 6833 löveg az antant 725 zászlóaljával, 100 lovasszázadával és 7550 lövegével szemben), de egy összpontosított támadással szemben a támadó erőket végzetesen szétforgácsolta, mely katasztrófához vezetett (második piavei csata). Az 1918. június 15-én megindult támadás szinte minden frontszakaszon megtorpant, és bár a folyón átkelve sikerült hídfőállásokat létesíteni, továbbá a Montello egy része is osztrák kézbe került, az előrenyomulás megtorpant, az esőzésektől megáradt Piave pedig június 19-én elsodorta az utánpótlást biztosító folyami hidakat, kritikussá téve a helyzetet. A dél-tiroli offenzíva már az első napon megakadt. A súlyos veszteségek és az offenzíva nyilvánvaló sikertelensége folytán a tábornok (uralkodói parancsra) június 20-án leállította a hadműveleteket. A kudarc ellenére az 1917 folyamán megszerzett területekből ekkor még semmi nem veszett el, de a súlyos veszteségek végzetesen meggyengítették az osztrák-magyar erőket. A kötelességtudó Arz tábornok vállalta a teljes felelősséget és háromszor is felajánlotta lemondását, de az uralkodó ezt mindannyiszor visszautasította annak ellenére, hogy Schönburg-Hartenstein vezérezredes a császár szemébe mondta: a hadsereg elveszítette bizalmát Arz tábornokban. 1918 őszén Arz a bécsi vezetés legtöbb tagjával már jól látta a központi hatalmak haderőinek elkerülhetetlen összeomlását, és a vezérkari főnök minden hatalmát latba vetette az azonnali fegyverszünet megkötéséért, hogy elejét vegye a további, értelmetlen vérontásnak. Szeptember 1-jén kelt jelentésében így írt: „Ha a kormány nem képes a harcoló hadsereget a legszükségesebbekkel ellátni, akkor a hadsereg nem tud tovább harcolni az ellenséggel, mi több, elkerülhetetlenül bekövetkeznek ugyanazok a szomorú események, amelyek Oroszországot szerencsétlenségbe döntötték”. 1918. október 24-én megkezdődött az antant erők offenzívája a Piavénál (Vittorio Venetó-i csata), és bár kezdetben a Monarchia erői még képesek voltak ellenállni, az offenzíva negyedik napján a front átszakadt, és a katonai ellenállás összeomlott. A hátországban végbement forradalmi események következtében az Osztrák-Magyar Monarchia bár formailag még létezett, de a valódi hatalom a létrejövő különböző nemzeti tanácsok kezébe került. Október 28-án Arz utasította a Viktor Weber von Webenau tábornok vezetésével felálló bizottságot, hogy az olasz féllel felvéve a kapcsolatot kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat. 1918. november 3-án a Monarchia megkötötte Olaszországgal a padovai fegyverszüneti egyezményt, melynek értelmében a harci cselekményeket fel kellett függeszteni, húsz (békeállományú) hadosztály kivételével a teljes hadsereget le kellett szerelni, ki kellett üríteni minden megszállt és az Adriai-tenger környéki területeket, továbbá az antant csapatok számára szabad felvonulást kellett biztosítani. A császári és királyi haderő főparancsnoksága azonnal elfogadta a tűzszünetet, csapatai megszüntették a harctevékenységet. Az egyezmény pótjegyzőkönyvének értelmében azonban a szerződés nem az aláírástól, hanem az egyezmény megkötését követően csak 36 óra múlva lépett hatályba. Az osztrák-magyar hadvezetőség azonban a fegyverszünet megkötését követően azonnali hatállyal felszólította csapatait a harci cselekmények beszüntetésére, így a támadó hadműveleteiket a szerződés érvénybe léptéig tovább folytató olasz csapatok a következő napokban jelentős mennyiségű hadianyagot zsákmányoltak, és csaknem osztrák-magyar katonát ejtettek hadifogságba, akik azt hitték, már béke van, és a fegyverszünet rendelkezéseinek értelmében nem fejtettek ki fegyveres ellenállást. November 2-áról 3-ára virradó éjjel Károly császár és király lemondott a haderő főparancsnokának tisztéről. Kéziratos feljegyzést készített, amely megtalálható a Bécsi Hadilevéltárban (Kriegsarchiv): „Kedves Báró Arz vezérezredes! Kinevezem Önt legfelsőbb hadparancsnokomnak. Károly”. Arz elhárította a kinevezést, mert nem kívánt felelősséget viselni olyan tűzszünetért, amelyet a német szövetséges beleegyezése nélkül kötöttek, ezért Károly Kövess Hermann tábornagyot nevezte ki főparancsnokká. Arz csak addig látta el ezt a tisztséget, amíg Kövess el nem foglalta új pozícióját. ## Visszavonulása, halála A háború befejezését követően Arz katonai pályafutása is befejeződött, 1918. december 1-jén a Monarchia teljes vezérkarával együtt a tábornokot is nyugállományba helyezték, és Bécsbe költözött. A nyugdíjas főtisztet mintegy korona kegydíj illette meg, mely anyagi biztonságot jelenthetett volna a volt tábornok számára, a felpörgő infláció következtében azonban az amúgy sem tehetős, kevés személyes vagyontárggyal rendelkező Arz anyagi helyzete jelentősen megromlott. Ezt tetőzte, hogy személye a közvélemény részéről támadásoknak volt kitéve, ugyanis a lemondott uralkodó mellett a volt vezérkari főnököt tették felelőssé a fegyverszünet következményeiért és az azt megelőző piavei fiaskóért. Az ügyben a megalakuló új Osztrák Köztársaság egy 1918. december 19-én elfogadott törvény értelmében vizsgálatot indított kötelezettségszegés vádjával Arz ellen elsősorban a piavei csatával összefüggésben, de a vizsgálat eredménytelenül zárult (a nemzetgyűlés saját álláspontja szerint nem állt kellő mennyiségű adat rendelkezésükre ahhoz, hogy az eseményekért konkrét személyi felelőst nevezzenek meg a felsőbb parancsnokság soraiból). A trianoni békeszerződés 1920-as elfogadását követően román illetőségűnek minősítették, mivel szülővárosa, Nagyszeben, a Románia által megszállt és bekebelezett Erdély területére esett. Arz megtagadta, hogy Romániába költözzék, mert a románok elleni 1916-os hadi sikerei miatt a román hatóságok megtorlásával számolhatott. Ennek ellenére 1921 januárjától nyugdíját a román állam folyósította tovább egészen 1923-ig, mikor a román miniszterelnök, Ion I. C. Brătianu közbenjárására a román törvényhozás elfogadta azt a törvényjavaslatot, melynek értelmében az erdélyi, bánáti, valamint bukovinai illetőségű császári és királyi katonatiszti nyugdíjak fizetését a román állam megtagadta azon személyek esetében, akik nem Romániában éltek. Az előbbiekben már ismertetett okból kifolyólag Arz nem hagyta el Bécset, azonban jövedelem nélkül maradt. Szegénységben élt, 1923. július 11-én saját és hetvenkét tiszttársa nevében levélben fordult segítségért a magyar miniszterelnökhöz, Bethlen Istvánhoz, azonban beadványát elutasították. Támogatására a császári és királyi vezérkar volt tisztjei egy pénzalapot adtak össze, amelyből szerény összegű havi segélyt kapott, hogy önállóan fenntarthassa magát. 1924-ben Arz kiadta visszaemlékezéseit, „Az 1914–1918-as nagy háború története” címmel. Hosszas huzavona után a magyar kormány csak 1926 júniusától folyósított számára kegydíjat (1925. november 1-jétől visszamenőleg). 1926-ban a tiszttársak által felállított pénzalapot ekkor átalakították „A volt vezérkari tisztek segélyalapjává” („Fonds der Offiziere des ehem. Generalstabs”). 1931-től (magyar parlamenti vitákat követően) számos társához hasonlóan Arznak is feltételül szabták, hogy kegydíjának fejében életvitelszerűen kell Budapesten tartózkodnia. 1932 elején Arz hivatalosan Magyarországra költözött, ugyanakkor bécsi lakcíméről nem jelentette ki magát, és továbbra is rendszeresen tartózkodott a „császárvárosban”. Arz Artúr 1933-ban magyar állampolgárságot kért és kapott. Megírta és 1935-ben kiadta háborús visszaemlékezéseit, A Birodalom harca és bukása címmel. Arz műve – ellentétben sok korabeli hasonló visszaemlékezéssel – nem tartalmaz semmiféle politikai megnyilvánulást vagy önigazolási kísérletet. Arzot, mint a Katonai Mária Terézia-rend (MMThO) parancsnoki fokozatának birtokosát, bizottsági tagként (Kapitular) bevonták az MMThO-nak a háború után létrehozott érdemrend-odaítélő testületébe, amely a k.u.k. hadsereg volt tisztjeinek e kitüntetésre való felterjesztését vizsgálta ki (az utolsó kitüntetéseket 1931-ben osztották ki, ezt követően a káptalan beszüntette a Rend működését). Arz báró egészségi állapota az 1930-as évektől kezdve fokozatos romlásnak indult, az előrehaladott korú volt főtisztet szívgyengeség, ütőér-elmeszesedés kínozta, és előbbivel összefüggésben angina pectoris alakult ki a szervezetében. 1935 júniusának végén Budapesten tartózkodott, nyugdíja ügyében. Szívrohamot kapott, és a Gyáli úti helyőrségi kórházba szállították kezelésre, ahol a későbbiekben meglátogatta őt betegágyánál a budapesti látogatásán tartózkodó Mackensen tábornagy és a magyar kormányzó, Horthy Miklós is. 1935 késő tavaszán a beteg állapota válságosra fordult, és júniusban az orvosok feladták a reményt, fájdalomcsillapítókkal igyekeztek csökkenteni szenvedéseit. Arz tábornok, a Monarchia utolsó vezérkari főnöke 1935. július 1-jén hunyt el. Temetésére evangélikus szertartás szerint, teljes katonai tiszteletadás mellett került sor július 4-én Budapesten, a Kerepesi temetőben. Arz koporsóját a Katonai Mária Terézia Rend vörös-fehér színű díszes leple borította, az elhunyt földi maradványait a magyar himnusz hangjaira helyezték végső nyugalomra. A ceremónián számos katonai és politikai vezető is képviseltette magát, többek közt a magyar kormány képviselői és Mackensen német tábornagy fia, Georg Mackensen. ## Személyisége, megítélése Arz életpályáját és személyiségét áttekintve sokban különbözött a Császári és Királyi Hadsereg soraiban szolgáló tiszttársaitól. Fiatalon a szakmai jellemzések fess, jóképű, szívós fizikumú, jó erőnléttel rendelkezőnek írták le, csak a későbbiekben, pályafutásának előrehaladtával szedett fel plusz kilókat. Szemüvegét, mely számos kortársa szemében hivatalnok-külsőt kölcsönzött neki enyhe rövidlátása miatt kellett viselnie, az erre utaló első írásos említés 1888-ból, a bécsi Hadiiskola befejezését követően lelhető fel. Ezeken felül a tábornok legjellegzetesebb vonása szangvinikus szemléletmódja volt. Arz kedvelte a társasági életet, és még a háború ideje alatt is meg tudta őrizni jó kedélyét, társalgásaiban nem óvakodott a szellemes megjegyzésektől, kerülte a hideg modorosságot. Jól mozgott a társaságban, jó tánctudással is rendelkezett, de igen kedvelte a vadászatot is, szeretett lovagolni, egyszersmind jó lovasnak számított. Bár őt magát is megviselte a hivatalával, a hadsereg vezérkarának vezetésével járó felelősség nagysága, ugyanakkor a depresszió távol állt tőle, hivatali teendőit pontosan és lelkiismeretesen látta el. Arz békülékeny jelleme segített a hadvezetésen belüli konfliktusok elsimításában, ugyanakkor sokszor hiányzott belőle a kellő, erélyes fellépés, melynek hiánya súlyos következményekkel járt (lásd a piavei vereséget). Frontparancsnokként a háború legsikeresebb osztrák-magyar tábornokai közé tartozott, különösen a limanovai csatában és a gorlicei áttörésben játszott szerepe kiemelendő, de Erdély védelmét is a nehéz körülmények közepette sikeresen vezényelte le, hogy aztán a német csapatok megérkezésével ellentámadásba bocsátkozzon. Hadtest szintjén kiváló parancsnoknak bizonyult, de stratégiai átlátó képessége nem mondható jobbnak átlagosnál. Vezérkari főnökként elődjével, Conraddal ellentétben nem szólt bele a politikai vitákba, ahogy ő hangsúlyozta: „nem aktív politizálással bíztak meg, de kötelességem volt beavatkozni, ha a politikai folyamatok a hadsereg érdekeit sértették”, a tábornok a politika arénájában járatlan és irányítható személyiségnek bizonyult. A neves osztrák hadtörténész, Manfried Rauchensteiner szerint Arz is azokhoz az apolitikus német tisztekhez hasonlított, akikkel a német hadsereg tekintetében Hans-Ulrich Wehler foglalkozott: „E sablonosan gondolkodó tisztek sokkal inkább csak arra törekedtek, hogy megpróbálják alkalmazni a jól megtanult hadászati elméleteket”. Vezérkari főnökként való másfél éves regnálása során a Monarchia fontos győzelmeket aratott mind a keleti-, mind az olasz fronton, azonban vitathatatlan felelősség terheli a piavei kudarcért, melynek fő oka volt, hogy nem bírta kellően bevetni a befolyását a koncentrált támadás érdekében. A teljes 150 km-es arcvonalon végrehajtott offenzíva az első napokban megtorpant, és elmaradt a kívánt áttörés, osztrák–magyar haderő pedig annyira meggyöngült, hogy véglegesen elveszítette támadó képességét. Arz vezérezredes érdemei elsősorban a szervezés terén nyilvánultak meg, sikeresen újjászervezte a Császári és Királyi Hadsereget 1917–1918 között, az ellátási nehézségek-és a belpolitikai változások ellenére 1918 őszéig a csapatok az összes fronton sikeresen kitartottak, sőt 1918. november elején még akkor is folytatták a harcot, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia államalakulatként már megszűnt létezni. Bár IV. Károly több rendelkezésével nem értett egyet, mindvégig töretlen maradt hűsége az uralkodójához annak ellenére, hogy minden bizonnyal önmaga előtt is világossá vált, hogy elődjének szükségszerűen csak "árnyékává" válhat, és kinevezése a posztra egyúttal jelzése az uralkodó ambícióinak. A király béketörekvéseivel nem mutatott egyetértést, a világháború előrehaladtával sok kortársához hasonlóan egyre inkább totális konfliktusként tekintett a háborúra, melynek végső eredménye a Monarchia fennmaradása vagy bukása, ugyanakkor a háború után elismerte IV. Károly törekvéseinek helyességét. Arz vezérezredes a dualista állam felbomlásában kulcsfontosságú tényezőnek látta az uralkodó 1918. október 16-án megalkotott manifesztumát, amely katalizálta és megerősítette a bukás folyamatát, ugyanakkor nem gátolta meg a kiadását, és azt megelőzően, szeptemberben maga is lerakott az uralkodó asztalára egy föderalizálási javaslatot. Arzról készített monográfiájában Ligeti Dávid Ádám az uralkodó alakjával párhuzamot vonva így ír: „Arznak hirtelen kellett volna egyszerre dörzsölt politikusnak, lángeszű katonai géniusznak, leleményes diplomatának, kiváló gazdasági szakembernek és kifogástalanul mérlegelő uralkodói tanácsadónak lennie, hogy a kibontakozó katasztrófát meggátolhassa [...] Arz meg kívánt felelni ezeknek a követelményeknek, azonban a feladat súlya erősebbnek bizonyult ezeknél a törekvéseknél. Egyedül a háború vált olyan mértékűvé 1917 tavaszára, amely teljesen új dimenziókat nyitott meg a küzdelem végkimenetele szempontjából, és erre a központi hatalmak elitjéhez hasonlóan Arz is felkészületlen volt”. Balla Tibor értékelése szerint Arthur Arz az első világháború egyik legismertebb és legsikeresebb osztrák–magyar hadvezére, egyúttal meghatározó személyisége volt. A Monarchia egyik legsikeresebb hadvezére volt a Nagy Háború első három évében, különösen a limanowai csatában, valamint a gorlicei áttörésben nyújtott teljesítménye nevezhető kiemelkedőnek. Vezérkari főnökként a Monarchia haderejének operatív irányítását több mint másfél éven keresztül látta el, ezen időszak alatt a császári és királyi fegyveres erő kiszorította ellenségeit a dualista állam területéről, sikeresen elhárítva két olasz-, valamint a Kerenszkij-offenzívát. Arz nevéhez köthető Ausztria–Magyarország egyik legnagyobb első világháborúban aratott győzelme, a caporettói áttörés is. ## Kitüntetései ### Hazai kitüntetései - Jubileumi Emlékérem a fegyveres erők számára 1898 (1898. december 2.) - Katonai Tiszti Szolgálati Jel III. osztálya (1902. június 1.) - Osztrák Császári Vaskorona-rend III. osztálya (1906. március 10.) - Osztrák Császári Lipót-rend lovagkeresztje (1908. november 27.) - Katonai Jubileumi Kereszt 1908 (1908. december 2.) - Katonai Tiszti Szolgálati Jel II. osztálya (1912. június 1.) - Osztrák Császári Lipót-rend parancsnoki keresztje (1914. október 22.) - Osztrák Császári Vaskorona-rend I. osztálya (1915. április 9.) - Katonai Érdemkereszt II. osztálya (1915. május 25.) - Vöröskereszt I. osztályú Díszjelvénye (1915. május 31.) - Osztrák Császári Lipót-rend I. osztálya (1915. augusztus 28.) - Bronz Katonai Érdemérem (1916. március 11.) - Osztrák Császári Lipót-rend nagykeresztje (1917. március 21.) - Katonai Érdemkereszt I. osztálya (1917. július 28.) - Vöröskereszt Érdemcsillaga (1917. augusztus 3.) - Katonai Mária Terézia-rend középkeresztje (1917. augusztus 14.) - Nagy Katonai Érdemérem (1917. október 28.) - Osztrák Császári Lipót-rend parancsnoki keresztje kardokkal - Osztrák Császári Vaskorona-rend I. osztálya kardokkal - Katonai Érdemkereszt II. osztálya kardokkal - Osztrák Császári Lipót-rend I. osztálya kardokkal - Bronz Katonai Érdemérem kardokkal ### Külföldi kitüntetései - Perzsa Nap és Oroszlán-rend III. osztálya (1910. október 19.) - Porosz Korona-rend II. osztálya (1902. július 12.) - Spanyol Katonai Érdemrend III. osztályú keresztje (1906. április 22.) - Románia Csillaga érdemrend parancsnoki keresztje kardokkal (1907. április 10.) - Porosz Vörös Sas-rend II. osztálya (1909. január 29.) - Német Vaskereszt II. osztálya (1915. június 14.) - Német Vaskereszt I. osztálya (1915. július 3.) - Porosz Pour le Mérite (1915. október 31.) - Porosz Vörös Sas-rend I. osztálya kardokkal (1917. március 25.) - Porosz Pour le Mérite rendhez tölgyfalombok (1917. november 26.) - Német Lovagrend Mária Keresztje (1918) - Szuverén Máltai Lovagrend Érdemkeresztje (1918) - Szász Szent Henrik Katonai-rend lovagkeresztje és parancsnoki keresztjének II. osztálya - Lippei Háborús Érdemkereszt - Bolgár Vitézségi Érdemrend II. osztálya - Török arany és ezüst Imtiaz Érem - Török Háborús Emlékérem - Schaumburg-Lippe Hercegség, Hű Szolgálatért Érdemkereszt - Török Oszmán-rend I. osztálya kardokkal - Porosz Vörös Sas-rend nagykeresztje kardokkal - Bolgár Katonai Érdemrend nagykeresztje kardokkal - Török Oszmán-rend I. osztálya kardokkal és gyémántokkal ### Egyéb kitüntetései, elismerései - Beszterce díszpolgára (1915. október 29.) - Nagyszeben és Székelyudvarhely díszpolgára (1915) - császári és királyi titkos tanácsos (1916. május 19.) - a Kolozsvári Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának díszdoktora (1917. április 17.) - magyar bárói rang (1917. április 19.) - a 23. magyar tábori vadászzászlóalj ezredtulajdonosa (1917. június 15.) - a magyar főrendi ház (élethossziglani) tagja (1917. augusztus 16.) - a porosz királyi 157. gyalogezred főnöke (1917. november 4.) - az Erdélyi Szászok Bécsi Egyesületének tiszteletbeli vezetője - az egykori német vezérkari tisztek alapította, Alfred von Schlieffenről elnevezett egyesületének tiszteletbeli tagja (1923. február 28.) - a Katonai Mária Terézia-rend rendi káptalanjának elnöke (1927. április 26.)

Európai angolna

Az európai angolna (Anguilla anguilla) Nyugat- és Közép-Európa északi részén őshonos, telepítés révén azonban már Európa szinte minden országában jelen van. A csontos halakon belül a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) alosztályába, azon belül az angolnaalakúak (Anguilliformes) rendjébe tartozik. Az angolnafélékhez tartozó tizennyolc rokonával együtt alkotja az Anguilla nemet, amely az angolnafélék (Anguillidae) családjának egyetlen tagja. Az anguilla fajnév az etimológia szerint a latin anguis (kígyó) kicsinyítő képzős alakjából eredeztethető. Életmódját tekintve úgynevezett katadrom faj, azaz a tengerben zajlik az ívása, de életének nagy részét édesvízben tölti. Az angolnákból összesen 19 faj él, ezek közül csupán egy honos Magyarországon. Hosszú évekig senki sem tudta megállapítani az ívás pontos helyét, de 1967-ben Erik Bertelsennek sikerült kisebb-nagyobb pontossággal megállapítani az angolna ívóhelyének pontos koordinátáit. Szerinte az ívás a Ráktérítő és a nyugati hosszúság 60. fok metszéspontjánál, a Sargasso-tengerben valószínű. Egyelőre nem lehet tudni pontosan, hogy az angolnák milyen mélységben ívnak, de a lárvafogási adatok szerint a legtöbb 200–500 méter közötti mélységből származik, így kutatóik ebben a mélységben tételezik fel szaporodásukat. Méretét tekintve kivételes esetben egyméteresnél nagyobbra is nőhet, de átlagosan a 60–80 centimétereseket lehet kifejlettnek tekinteni. Táplálkozását tekintve ragadozó hal és fenéklakó mivolta miatt a víz mélyén előforduló kisebb állatokkal táplálkozik. Étlapján szerepelnek elsősorban: gyűrűsférgek, rovarlárvák, puhatestűek, rákok, apró halak és békák. Táplálékfogyasztása évszakról évszakra változik. Az alsóbbrendű rákokat márciustól novemberig csökkenő tendenciával, a puhatestűeket a nyár végétől novemberig, a halakat elsősorban június–július hónapban keresi. ## Származása és rendszertani helye Az őslénykutatások szerint a csontos halak (Teleostei) első képviselői a földtörténeti középkorban a mezozoikum középső időszakban, a jura időszakban, körülbelül 150–120 millió évvel ezelőtt jelentek meg. Az angolnaalakúak rendjének fosszilis maradványait a mezozoikum felső krétakori rétegében találták. Az angolna igen primitív őse nagy valószínűséggel az Anguillausnak nevezett faj, amely megközelítőleg 120 millió évvel ezelőtt élt a mai Libanon területén. Különálló kis farokúszója volt, tehát a háti úszó és a hasúszó nem nőtt össze. Az angolnaalakúak evolúciója a tudósoknak sok fejtörés után sem tud sokat mondani. Még mindig folyik a kutatómunka az angolna rendjének eredetéről és leszármazásáról. Más renddel való rokonságot egyelőre nem sikerült találni. Az angolna az angolnaalakúak (Anguilliformes) rendjébe és az angolnafélék (Anguillidae) családjába tartozik. A rendhez tartozó fajok hasi úszói hiányoznak, testük megnyúlt. Áttetsző leptocephalus lárváik a kifejlett állatoktól jelentősen eltérnek. Pikkelyeik nagyon aprók vagy hiányoznak. Úszóhólyagjuk ősi típusú, az előbéllel légjárat köti össze. Az angolnafélék családjához mérsékelt övi vagy szubtrópusi tengeri, és onnan édesvizekbe vándorló fajok tartoznak. Testük jellegzetesen megnyúlt, hengeres, kígyószerű. Háti, hasalatti és farokúszójuk összeolvadt. Vándorlásuk, ívásuk és a lárvák fejlődése egyedi módon megy végbe. ## Elterjedése Az angolna Európában hagyományosan Nyugat-Európában, illetve Közép-Európa északi részén őshonos (Egyesült Királyság, Írország, Németország, Lengyelország, Hollandia, Franciaország, Olaszország), telepítéssel viszont már szinte Európa minden országában jelen van. Mivel katadrom hal, az édesvizű folyókban igen hosszú utat tehet meg a kontinens belseje felé. Erre jó bizonyíték, hogy még Szibéria folyóiban is találtak néhány élő példányt. Európán kívül még Észak-Amerikában, Kaliforniában és Dél-Amerikában, Brazíliában találtak nagyobb állományt. Néhány európai angolna él Japánban is, azonban ott inkább az Anguilla japonica az elterjedtebb. ## Veszélyeztetettségének okai Az európai angolna a kihalófélben levő halfajok közé tartozik. Az 1970-es évektől kezdve az angolnák egyedszáma, körülbelül 90- vagy akár 98 százalékkal csökkent. Az állomány csökkenésének okai a túlhalászás, az élősködök, mint például az Anguillicoloides crassus érzékpálcás fonálféreg, a vízerőművek építése, és a természetes változások, amelyek az Atlanti-óceánban, a Golf-áramlatban és az Észak-atlanti-áramlatban történtek meg. A legújabb vizsgálatok eredménye a poliklórozott bifenillel (PCB) való környezetszennyezettséget is hibáztatja az európai angolna állomány csökkenéséért. ## Testfelépítés Az élő szervezetek kapcsolata az élettelen környezettel, illetve az életközösségekkel tág alkalmazkodóképességet jellemez, amely alapjában véve meghatározza az adott faj egyedeinek és populációjának létét és földrajzi elterjedését. Az alkalmazkodás egyik legfeltűnőbb része a testalak, amelynek arányai jellemzik a faj egyedeit, lehetővé teszik a faj felismerését, és megkönnyítik az élőlények rendszerezését. A testalak – ha csak kis mértékben is – utalhat az élő szervezet környezetére és az életmódjára is. ### A fej A fej felülről enyhén lapított, a száj felé elkeskenyedően kúpos, nyak nélkül kapcsolódik az állat törzséhez. A fej hosszát a fej legelső pontjától, az alsó ajakcsúcstól a legutolsó kopoltyú fedőlemez (operculum) hátuljáig számítják. A fej alakja szerint kétfajta angolnatípust különböztetünk meg: a hegyes fejűt és tompa fejűt. A legtöbb tudós a különböző fejvastagságot az eltérő életmódnak és környezeti viszonyoknak tulajdonítja, így nem két fajról, hanem ugyanarról beszélünk. A tompa, illetve a hegyes koponya kialakulása már ivadékkorban észrevehető. A két fejtípus között van egy bizonyos átmenet (intermidier), amely a keskeny és a széles fejformához sem sorolható. Az angolnáknak a többi halfajtól különböző koponyafelépítést lehet megfigyelni. Ennek oka a felső állkapocscsont és a mögötte elhelyezkedő koponyacsontok összenövése. Egyedi a kisméretű kopoltyúfedő lemez és a kopoltyúívek kialakulása is. Mivel a kopoltyúívek igen keskenyek, a koponya mögött, viszonylagos alsó fekvésben helyezkednek el. Az angolna koponyájának csontos váza az állat szívósságára és rendkívüli alkalmazkodóképességére utal, hiszen ennek segítségével képes magát befúrni a mélyebben fekvő, keményebb iszapba is, valamint ennek segítségével még a vízparton is igen hatékonyan rejtőzködik, hiszen előnyös testfelépítésének köszönhetően kövek, esetleg kisebb növények közé is képes elbújni. A koponya alakját követi az állat szájnyílása, az úgynevezett szájrés. A szájrés vonala szinte egybeesik a test tengelyéével, így a száj végállású. Az alsó állkapocs kissé előbbre nyúlik, mint a felső (ezért is mérik ettől az állat fejének méretét). A szájrés – kiterjedését tekintve – az állat nagyságához képest igen jelentős méretű, hiszen a szem középvonaláig terjed. A szájnyílást az angolna vastag ajkai szegélyezik. Az alsó és felső állkapcson a fogak jellegzetesen, kefeszerűen helyezkednek el, innen a fogazat neve: kefefogazat. Az angolna fogai igen aprók, de annál hegyesebbek. A csontos halak többségével ellentétben nem nőttek szilárdan a felső és alsó állkapocscsonthoz, hanem csupán kötőszöveti szálakkal rögzültek az állat szájába. ### A törzs Az angolna törzse a fejtől egyenletesen kiszélesedik, és hengerszerűen nyúlik. A fej-nyak kapcsolathoz hasonlóan az állat törzse átmenet nélkül kapcsolódik a farokrészhez, így a törzs terjedelmét a legutolsó kopoltyúfedő lemeztől a végbélnyílásig mérjük. A törzsön körülbelül egyforma méretű páros és páratlan számú úszók helyezkednek el. Az egyetlen páros számú úszó a mellúszó (pinna pectoralis), amely a legutolsó kopoltyúfedő lemez tövénél kezdődik. A páratlan számú úszók a hátúszó (pinna dorsalis), a farokúszó (pinna caudalis) és a farok alatti úszó (pinna analis). Az angolna úszóiból hiányoznak az úgynevezett kemény úszósugarak (az úszósugarak ízetlen és lágy sugarak a hal úszóiban). A test fokozatos növekedésével a mellúszó mérete és alakja is változik. A visszavándorlási időszak előtt a mellúszó egyre jobban megnyúlik, majd ecsethez hasonló formát vesz fel. A mellúszók e sajátos fejlődési jellemzői támpontot adhatnak az angolna ivari, illetve vándorlási érettségének meghatározásához. ### A farok A farok az angolna testének legutolsó testtája. A farok a farokvég felé oldalról lapítottá válik, és kis átmenettel éles csúcsban végződik. A farok hosszúságát így a végbélnyílástól a farok csúcsáig mérjük. Az angolna farokúszója homocerk felépítésű, külső alakja pedig látszólag szimmetrikus, de belső váza valójában részaránytalan. ## Kültakaró ### A bőr Az angolna bőre nemcsak egy védelmi rendszer, hanem egyben idegvégződéseket tartalmazó és számos ingert felfogó hely. Az állat bőre két bőrrétegből áll: a külső hámrétegből (epidermis) és a sejtes szerkezetű, alatta elhelyezkedő kötőszöveti irharétegből (corium). A rétegek igen vastagok. A hámrétegben találjuk az úgynevezett nyálkasejteket. Ezek bocsátják ki azt az anyagot, amelytől az állat teste síkos, nyálkás. Minden egyes nyálkasejt csak egyszer ürül ki, ezután elhal. Közben a hámszövet alján már kifejlődnek az új nyálkasejtek, és miután ez megtörtént, kitolják a fent lévő elhaltakat. A nyálkaváladék vízzel érintkezve megduzzad, és befedi az angolna testét. A nyálkaburok védi az angolnákat a kiszáradástól, az élősködőktől és a kisebb sérülésektől. Ez teszi lehetővé, hogy az angolna rövid ideig a szárazföldön is életképes legyen. Az angolna belső irharétege sokkal bonyolultabb, mint a Magyarországon élő halak bármelyikéé, hiszen sokkal nagyobb számmal helyezkednek el hajszálerek, idegvégződések. Ide rögzülnek a pikkelyek, és itt halmozódnak fel a különböző festéksejtek. ### A pikkelyezettség Az angolna bőrét laza elhelyezkedésű pikkelyek fedik. A pikkelyek beágyazódnak a hámrétegbe és az irha felsőbb rétegeibe. Elhelyezkedésük szabálytalan, általában parkettaszerű alakzatot mutat. Az állat pikkelye hosszúkás, ovális alakú. A legtöbb Magyarországon élő halfajjal szemben az angolna pikkelye alkalmatlan arra, hogy megállapítható legyen az állat életkora, csak más vizsgálatok után adhat pontos eredményt, ezért az angolna kormeghatározása a pikkelyek alapján igen nehéz feladat. Oka az, hogy az egyedfejlődés során a pikkelyek eltérő időben keletkeznek. Az állat első pikkelyei a 17 centiméteres hosszúság elérése körül jelennek meg (ekkor az állat csupán 5–8 grammos). A pikkelyek kialakulása a végbélnyílásnál indul meg, majd innen terjed tovább a törzsre, és legutoljára a fejen alakulnak ki. A pikkelyek nem látnak el védelmi feladatot, ezt a nyálkaréteg biztosítja. ## Belső szervek ### Táplálkozási szervek Az angolnák emésztőszervei – a gyomor és a bélcsatorna – a hasi oldalon helyezkednek el, az úszóhólyag és az ivarmirigyek alatt. Az állat gyomra igen tágulékony, ezenkívül pedig orsó formájú, és kiterjedt vakzsákja van, ezért morfológiailag Y-gyomornak is nevezik. A nyelőcső, a gyomor, illetve a gyomor nyálkahártyája hosszanti irányban redőzött, a középbélben ez a redőzöttség azonban szabálytalan alakú. A bélcsatorna hossza igen változékony lehet, míg egyes egyedeknél a test 35%-át, másoknál akár a testhossz 60 százalékát is elérheti. Az angolna emésztése két szakaszra különül el. Az első részben a gyomor megtelik a frissen bevitt táplálékkal, a gyomor telítődik, majd erősen kitágul, a közép- és utóbél pedig kiürül, vagy már üres. A második részben a nagy mennyiségű bevitt táplálék a bélbe kerül, és a gyomorhoz hasonlóan felduzzasztja azt. Ez olyan mértékű táplálékot jelent, hogy a gyomor legtöbb felhalmozott tápláléka a bélbe kerül. Az angolna szakaszos emésztési ritmusa a vízhőmérséklet emelkedésével gyorsul, csökkenésével pedig lassul. Az állat bélcsatornáján keresztül jelentős a folyadékfelszívódás. Ez a jelenség megfigyelhető édes- és sósvízi környezetben is, azonban az édesvízi folyadékfelszívódás sokkal kisebb mértékű. A folyadékfelszívódás igen fontos szerepet tölt be a só- és vízháztartásban, ami segít alkalmazkodni a tengeri és az édesvízi körülményekhez is. Az ivarérettség elérésekor a táplálékfelvétel lassan, de biztosan megáll. Ezek után az angolna gyomorfala és bele elvékonyodik, és táplálkozásra alkalmatlan lesz. Az angolnák a vándorútjukon tehát csak és kizárólag a tartalékaikból élnek. Több kutató vitatja, hogy az európai angolnák képesek lennének megtenni a majd’ 7000 kilométeres utat az ívóhelyig. Állítások szerint a táplálékhiány miatt elgyengülnek, és a tenger eddig még fel nem kutatott helyein elpusztulnak. Az angolna hasnyálmirigye a középbél tetején, a gyomor végén helyezkedik el. Az állat bélszakaszától igen eltér, mivel nem nőtt össze vele, és teljesen más, sötétebb színe van. Az angolna ezzel is jóval elkülönül a többi halfajtól, hiszen a legtöbb fajnál nem különül el a hasnyálmirigy a béltől, illetve a bélcsatornától. A halfajak többségének hasnyálmirigye szétszórt sejtcsoportokban működik. Egy kifejlett angolnában általában 50–60 milliméter hosszúságú, és 6–8 milliméter szélességű hasnyálmirigy található. Az állat hasnyálmirigyében számos véredény, nyirokedény és ideg található. Ezek szerkezetüket tekintve úgynevezett bogyós mirigyek. Működésileg külső elválasztású (endokrin) és belső elválasztású (endokrin) részből áll. A külső elválasztású rész emésztőenzimeket termel, a belső elválasztású pedig inzulint, amely a mellékvesék hormonjával együttműködve a szénhidrát-, és az anyagcserét szabályozza. Az angolna hasnyálmirigyének enzim- és hasnyáltermelése az állat táplálkozási viszonyaival egyetemben változik. Így a fiatalabb angolnák kis táplálékbevitele során a hasnyáltermelés kicsi, majd a vándorlás előtti bronzangolna korban megnő, az idősebb angolnáknál pedig erőteljesen lecsökken. Az állat jellegzetes szervei még a máj és az epe. Az angolna mája a bélcsatornához csatlakozó, életfontosságú, egylebenyes mirigy, amelynek csupán a végén található egy kisebb befűződés, amely az állat máját kétcsúcsúvá teszi. Ez is egy fontos különbség, hiszen a legtöbb halfajnak nem tagolódik valódi részekre a mája. A májnak jut az egyik legfontosabb feladat, hiszen ez a szerv felelős az anyagcsere-folyamatokban a létfontosságú anyagok (például a fehérjék) tárolásában. Érdekesség, hogy a keskeny fejű angolnák sokkal nagyobb zsírkészletet tárolnak a májukban, mint a széles fejűek. A máj szabályozza az angolna véráramlását, és semlegesíti az állat szervezetébe került gyengébb mérgeket is. A máj váladéka az epe, amely az epehólyagban gyűlik össze, majd onnan időnként a középbélbe ürül. Az epeváladék a máj detoxikációjának melléktermékeit szállítja el, de fontos szerepe van a zsíremésztésben is. A máj és az epe fiziológiai tevékenysége az állat bizonyos életkoraiban változik meg jelentősebben, főleg amikor vándorútra indulnak. Ekkor az angolna májának feladata a raktározott anyagok véráramba juttatása. ### Keringési szervek A szív (cor) a szívüregben található, a hasi oldalon a kopoltyúívek mögé ékelődve. Magát az állat szívét a szívburok veszi körül. Az angolna szíve a nyomószivattyú működéséhez hasonlítható, ritmikus összehúzódásával és elernyedésével a vér áramlásának irányát és sebességét irányítja. Az angolna szíve kétüregű, tehát egy pitvarból és egy kamrából áll. A szív lüktetését és folyamatos dobbanásait az automatizációs központok szabályozzák, melyek száma és elhelyezkedése az angolnánál jelentősen eltér a többi halfajétól. Egyes tudósok szerint az angolna szívében négy szabályozóközpont és ingerületi góc van. A szív tömege körülbelül az angolna testsúlyának 1%-át teszi ki. A szív tömegénél is kitűnik azonban a különbség a széles fejű és a keskeny fejű angolnánál: míg a széles fejűek szívének tömege 1,2%, a keskeny fejűeké csupán 0,8%. Az angolna szívverése a hőmérséklet növekedésével párhuzamosan nő: 5 °C hőmérsékleten az állat szíve 14-et, 10 fokon 20-at, 20 fokon 28-at, 28–30° Celsiuson pedig 95-öt lüktet percenként. Ebből az következik, hogy az angolnák hőmérsékleti optimumának felső határa 30 fok körül van. Az angolna testében van még egy úgynevezett nyirokszív is (a farki részben), amelynek feladata a szervezet nyirokrendszerében a szív felé áramló vér mozgásban tartása. A vér nem is igazán szerv, azonban mindenféleképpen fontos a keringésben, mert ezáltal él az állat. A vér kering az állat szervezetében, és szállítja a tápanyagokat az éppen szükséges helyre. Az angolna vérének mennyisége több halfajéhoz képest is rendkívül magas, hiszen testsúlyának több mint 3%-át ez teszi ki. A vér mennyisége és eloszlása az állat egyedfejlődése során folyamatosan változik: az üvegangolna korban még csupán a testsúly 1%-át, pigmentálódás alatt már 2–2,5%-át míg a kifejlett állat testsúlyának már több mint 3%-át teszi ki. A vándorlási időszakban azonban (több mással együtt) a vér mennyisége jelentősen csökken. Az angolna vére két részből, a vérplazmából és az alakos elemekből áll. A vérplazma sárgás színű folyadék, ebben elvegyülve vannak az alakos elemek, amelyeknek nagy részét vörös vérsejtek alkotják. Az angolna szervezetében a vérplazma sokkal kevesebb, mint más halfajoknál. Az alakos elemek között háromfajta sejtet különbözetünk meg: a vörösvérsejteket, a fehérvérsejteket és a vérlemezkéket. Általában a nőstény egyedek rendelkeznek több vörös vérsejttel. Kutatók megállapították, hogy a sós víztől az angolna vére jelentős mértékben felhígul, ennek következtében nagy mennyiségben nő az alakos elemek száma is. Számos hiedelem terjedt el az angolna vérének mérgezettségről, melyek szerint még halált is okozhat. Azonban mára megállapították, hogy a vér csupán erős izomgörcsöket, szívritmus- és érrendszerzavarokat okozhat. Ennek ellenére igen kellemetlen, ha az állat vére a szembe kerül, ilyenkor javasolt orvoshoz fordulni. ### Idegrendszer Az angolna idegrendszerének központja az agy és a gerincvelő, amelyeket együtt központi idegrendszernek is nevezünk. Az angolna agya számos különböző részre tagolódik. A főbb pontok az előagy, a középagy, a közti agy és a hátulsó agy. Az agyban legelöl található az előagy, amelyhez egy igen duzzadt szerv, a szaglólebeny csatlakozik. Ennek a lebenynek két szára a szaglógödrökhöz vezet. A halak előagya igen fejletlen, ezért a szagláson kívül másra szinte nem is használható. Az előagy mögött helyezkedik el az úgynevezett közti agy, amelynek aljáról egy kitűrődés indul ki, amelyet tölcsérnek nevezünk. Ennek a tölcsérnek egy fő függeléke a zsákocska, amely az állat vérnyomását szabályozza. A közti agyon található még a tobozmirigy is, amely a látószervekkel van kapcsolatban. A fejletlenebb előagy és a közti agy után egy jóval fejlettebb szerv, a középagy található, amely az állat látásának és mozgásának fő központja. A középagy mögött a kisagy helyezkedik el, amely az angolnában igen fejlett, és több fontos idegrost és hajszálér kapcsolódik bele. Az agyvelő legutolsó szakasza a nyúltagy, amely az agyat összekapcsolja a gerincaggyal. Számos fontos ideg és agyvelőideg-pár található meg rajta. A nyúltagy által kapcsolódik az agyhoz az úgynevezett gerincagy, amely az agy egyik fontos szerve. A gerincagy az állat egész testén végigfut, hiszen ennek a segítségével képes a mozgásra. Két állományát különböztetjük meg: a szürkeállományt, amely idegsejtekből és idegrostokból épült fel, valamint a fehérállományt, amelynek velőhüvelyes idegrostjai az ingerületeket a nyúltagyhoz és a kisagyhoz továbbítják. A központi idegrendszer és a test periferikus részei között a környéki idegrendszer létesít kapcsolatot. A környéki idegrendszert a gerincvelőből eredő idegek és az agyvelőből eredő idegek teszik ki. A gerincoszlop csigolyái között a gerincvelő szürkeállományából egy-egy gerincvelő ideg lép ki. Ezek az idegek a gerincen kívül újra egyesülnek, és mint érző- és mozgatóidegek jutnak tovább a belső szervekhez. Mindezeket a környéki idegrendszer védi. A környéki idegrendszerhez tartoznak még az úgynevezett vegetatív szervek – például a zsigerek, a nyelőcső, a gyomor stb. – működését szabályozó vegetatív, vagy együtt érző idegrendszerek is. A vegetatív idegrendszer ideghálózata olyan együttműködő és átfogó idegi tevékenységre képes, amellyel az irányítása alatt álló szervek akármelyike felé az ingerületet serkentő vagy gátló utasítással akár egyszerre több szerv felé is továbbítani tudja. ### Érzékszervek Az angolnához hasonló szaglószervvel egy halfaj sem rendelkezik. A szaglásnak nagyon fontos szerepe van a táplálék kiválasztásában és megtalálásban. A két szaglógödör az állat arckoponyájának két oldalán található. Különlegessége a feltűnően sok, nagy felületű szaglóredő. A szaglóredők mennyisége és formája az angolna egyedfejlődése során fokozatosan változik. A szaglólemezek számos csillóval rendelkeznek, amelyek segítségével az állat intenzív vízáramoltatásra képes. Az angolna szaglószerve az érzékszervek közül a legfontosabb. Mivel az angolna az év nagy részében szagérzékeny, ennek köszönhetően már számos olyan szaganyagot fejlesztettek ki a horgászok számra, amellyel könnyen csalogatható az angolna. A tudomány ma három csoportba különíti az angolna által érzett szagokat: riasztó, csalogató, közömbös. Az angolnát megriasztja és elűzi a benzin, a terpentin, a petróleum és számos festék oldószere. Az állatot természetesen néhány anyaggal csalogatni is lehet, legfőképpen friss ikrával, gilisztával és néhány rákfélével. Szagérzékenységére jellemező adat, hogy az erősebb illatokat akár több trilliószoros hígításban is képes érzékelni. Az angolna inkább a nyári hónapokban, a tél végén és kora tavasszal szagérzékenyebb, viszont az őszi hónapokban a szaganyagokat csak többszörös töményítéssel képes érzékelni. Természetesen az angolna is rendelkezik látószervvel, amely a koponya középtáján, a szájszeglet fölött néhány centiméterrel helyezkedik el. Az angolna vándorútjáig a szem nagyon gyenge és fejletlen – más halfajokhoz képest. Ezektől eltérően azonban az angolna képes a szem pupillanyílásának nagyságát szabályozni, ezáltal a szembe jutó fényerősséget is változtatni tudja. Az angolna retinájában megtalálható az édesvízi (porfiropszin) és a sós vízi (rodopszin) látási pigment is. Ezeknek a segítségével képes erősebb látótevékenységre a vándorút során. Az angolna fejlődése során a szem nagysága is folyamatosan változik, míg bronzangolna korban az állat csupán 2–3 milliméter átmérőjű, addig ezüstangolna korban több mint 10 milliméter átmérőjű szemmel rendelkezik. Emiatt lehet a szem nagyságából az angolna életkorára következtetni. Az állat szeme azonban még ezüstangolna korban sem közelíti meg más halak látóképességét, hiszen a szem teljesítőképessége az állat életmódjához alkalmazkodik. Mivel az angolna életének jelentős részét a mélyebben fekvő, sötétebb vízrétegekben tölti, nincs szüksége fejlettebb látószervre. A halaknak nincs kifejezett hallószervük, csupán az úgynevezett belső fül érzékeli a külvilággal kapcsolatos rezgéseket, ezeket pedig az úszóhólyag segítségével juttatják el az idegrendszerbe. Az angolna belső füle a koponyában, a szemek mögött helyezkedik el. A „hallás” mellett még olyan létfontosságú feladatokat is ellát, mint az egyensúlyozás. Általánosságban az angolna füle a 400–600 Hz közötti rezgéseket képes érzékelni a belső füllel (ezzel jóval gyengébb a füle mint más halfajoknak), 150 Hz-ig pedig a rezgéseket a bőr tapintószervei és az oldalszerv érzékeli. ### Légzőszervek, légzés Az állat talán legfontosabb szerve a kopoltyú, amelynek segítségével lélegzik. Az angolna kopoltyúfelépítése igencsak hasonlít a többi halfajéhoz, s nagyrészt emiatt csoportosítják a halakhoz. Az 5–5 kopoltyútűrés között 4–4 kopoltyúív helyezkedik el, ezek között találhatók az úgynevezett kopoltyúlemezkék. A lemezkék két sorban fekszenek a kopoltyúívek között. Egy átlagos, 1 kilogrammos angolna kopoltyúlemezei kiterítve több mint 1 négyzetméter nagyságúak. A kopoltyúlemezkék hajszálérhálózata egy igen vékony légzőhámon keresztül találkozik a kopoltyúüregbe áramló légzővízzel. A kopoltyúnak ezenfelül még fontos szerepe van mint kiválasztószervnek, hiszen az angolna többek között ezzel szűri ki a felesleges és káros ionokat szervezetéből. A légzés során az angolna szájürege kitágul, a térfogata megnő, és a kopoltyúfedő vékony bőrlebenye a kopoltyúrést lezárja. Ennek következtében a víz nem jut ki az állat kopoltyúján, hanem a szájüregbe áramlik. Miután egy bizonyos mennyiségű víz beáramlott az állat szájüregébe, a szájnyílás bezáródik, az ajkak szájüreg felőli bőrlebenykéi pedig meggátolják a víz kiszivárgását. A kopoltyúfedők széthúzódnak, ezáltal a kopoltyúfésűk rései kitágulnak, ezen keresztül a víz a szájüregből a kopoltyúüregbe áramlik. Ezt a belégzést külső gázcserének nevezzük. Miután ez lejátszódott, kezdetét veszi a kilégzés, amely a belégzéshez hasonlóan komplikált. A kilégzés során a kopoltyúfedők visszaereszkednek, lesüllyednek, ezáltal a kopoltyúüreg térfogata csökken, ez felemel egy hártyát (branhiosztegális hártya), amely a szájüregből és a kopoltyúüregből kipréseli a vizet. Az angolnák 20 °C hőmérsékleten általában 15–20-szor ismétlik meg percenként. Amikor az angolna partra vetődik, úgynevezett atmoszferikus légzésbe vált át, amely során a kopoltyúüreg víz helyett levegővel telik meg, és az egész kopoltyútájék rendkívül megnő, felfúvódik. Ilyenkor azonban csupán 1–2 levegővétel figyelhető meg percenként. Ha az angolna száraz helyen ér partot, és nem tud visszajutni a vízbe, óhatatlanul elpusztul, de nedves fűben és párás környezetben órákig, akár napokig is életben maradhat. Az úszóhólyag az állat merülési mélységének szabályozásában, manőverezésben és légzésében vesz részt. Az úszóhólyag fala kötőszövetből áll, ez számos rugalmas rostot és izomelemet tartalmaz, belülről pedig hámréteg fedi. A bélcsatorna és a gerincoszlop közé ágyazódva helyezkedik el. Az úszóhólyag elülső zsákja igen sok oxigént képes tárolni. ## Az angolna növekedése Az azonos életkorú angolnák között igen nagy növekedési különbségek lehetnek, sőt, az azonos méretű méretű egyedek súlya is eltérő lehet. Az angolnák növekedési képességét számos dolog befolyásolhatja, a legfőbb négy dolog: - Az állománysűrűség Az állománysűrűséget ma már legtöbbször a telepítés határozza meg. Ha nagyszámú angolnát telepítenek, a magas népsűrűség egy ideig fennáll, és egy idő után dől el, hogy a környezet elbírja-e a telepítést vagy nem. Az előbbi esetben az angolnák lassan elszóródnak, elvándorolnak, illetve tovább gyarapodnak. Utóbbi esetben az állatok között nagy verseny indulhat meg az élőhelyért és a táplálékért, amelynek hatására a faj jelentős része vagy akár egésze halhat ki. A körültekintő telepítésekkel azonban elkerülhető az angolna túlnépesedése. Az állománysűrűségnek a 20–25 centiméteres hosszúság eléréséig a táplálkozási kihatásai szembetűnőek. - A táplálkozási feltételek Az angolna növekedését és fejlődését a táplálkozási feltételek határozzák meg. A túlnépesedés egyik nagy hátránya, hogy az egyedszám növekedésével párhuzamosan fogy az angolnák rendelkezésére álló élelem. Ennek hatására az egy korcsoportokon belüli egyedek között versengés alakul ki, amelynek „győztesei” az ideális táplálékot fogyasztják, a „vesztesek” pedig kénytelenek más táplálékforrás után nézni. - A hőmérsékleti és oxigénviszonyok Az angolna a megfelelő hőmérsékleti és oxigénviszonyok mellett igen gyorsan gyarapodik. Az ideális hőmérséklet 5–30 Celsius-fok között van, a hőmérséklet növekedésével azonban nő az állat szívverése, 30 fok fölött pedig már fennáll az elpusztulás veszélye is. ## Hagyományos vándorlása és szaporodása A természetes környezetében élő angolna a katadrom vándorlás példája (katadrom: görög eredetű szó – „ami lefelé mozog”). A kizárólagos Sargasso-tengeri ikrázás és az azt követő kikelés után az angolna lárvái hosszú utat tesznek meg részben a Golf-áramlat segítségével Európa felé, részben az amerikai kontinenshez. Az ikrából először a kb. 0,5 centiméteres protoleptocephalus lárva kel ki, amely vándorlás közben alakul át 5 centiméteres, fűzfalevél alakú leptocephalus lárvává. Az apró, lebegő angolnaikrából kikelő 5 milliméteres lárva tovább lebeg és közben emelkedik fölfelé. Az ikra és a lárva lebegését, emelkedését az teszi lehetővé, hogy az ikra, illetve a lárva szikzacskója olajcseppet tartalmaz. Vándorlásuk során óránként akár 12 kilométert is megtesznek és éjszakánként a vízfelszín közelében úsznak, úgy, hogy közben a csillagok segítségével tájékozódnak. Az eleinte fűzfalevél alakú, áttetsző testű lárvák átalakulása Európa közelében kezdődik. Lassan kialakul a felnőtt állatokra jellemző testforma, de még mindig hasznos a védelmet nyújtó áttetszőség. Így jön létre az „üvegangolnának” nevezett fejlődési stádium. Ez az átalakulási lépés jelentős ökofiziológiai változással jár. A tengeri lárvaformák a tengervízhez képest hipozmotikusak, azaz a táplálékkal és a testfelületen beáramló elektrolitok ellen a kopoltyú kloridsejt jeinek aktív ionkiválasztásával reagálnak. Az édesvízbe kerülve azonban az új környezethez képest a testfolyadék hiperozmotikus szabályozására van szükség, amit azzal érnek el, hogy az átalakulás során a kloridsejtek transzportfolyamatai megfordulnak. Az üvegangolnák felvándorolnak a folyókba, és ott kifejlett „sárga angolnákká” alakulnak. Későbbi élőhelyeikre (a kontinens belsejébe) természetes, hosszú vándorlással kerülnek, az ember azonban manapság jelentős részüket – a vándorló ivadék tengeri folyótorkolatoknál történt lehalászása után – tavakba telepíti. Az átalakulás itt is tovább folytatódik, az élettértől függően keskeny fejű mindenevő, vagy széles fejű ragadozó alakokká különülnek el. Itt, az édesvizekben 2–20 évet tölthetnek. Az ivarérettség ismét mélyreható változásokkal jár: táplálkozásukat beszüntetik, bélrendszerük felszívódik, gonádjaik kifejlődnek, hátoldaluk sötétté, hasi részük világossá válik. Ezt a formát „ezüstangolnának” nevezzük. Ekkor újra elindulnak a Sargasso-tengeri ívóhelyük felé. Az ikrázás körülményeiről keveset tudunk, de valószínűleg néhány száz méteres mélységben történik. A faj érdekes vándorlási és szaporodási szokásainak oka feltehetőleg a földtörténeti kontinensvándorlásokkal hozható összefüggésbe. Az elképzelések szerint az ősi ívóhely az afrikai és dél-amerikai kontinens között helyezkedhetett el, ami fokozatosan vándorolt mai helye felé, ezt pedig a halak is követték. Másrészről az is feltehető, hogy az állatok az európai partoktól képtelenek megtenni ezt a hosszú utat ívóhelyükhöz, ezért a szaporulatot minden évben az amerikai kontinensről visszatérő állatok adják. ## Betegségek, kórokozók Az angolnák betegségei igen ritkák (és azok is főként tömeges tartásban fordulnak elő), azonban nagyon veszélyesek. Ezeket főként baktériumok, vírusok, és paraziták okozzák. A magyar angolnatelepítések kezdetén a szakemberek tartottak tőle, hogy az állat nagy mértékű telepítésével esetleg a faj tömeges megbetegedését, kipusztulását okozhatják. Szerencsére azonban az angolna vastag, nyálkás bőre a legtöbb betegségtől védett. Ugyan vannak természetes ellenségei azonban testfelépítésének és alakjának köszönhetően még a nagyobb ragadozó halak kopoltyúrésén át is képes elmenekülni. Nem védett ennyire a különböző férgektől, amelyek a testnyílásokon juthatnak be és roppant károkat okozhatnak az állatoknak. Ilyen eset volt az 1991-es tömeges angolnapusztulás, amely során több mint 40 tonna angolna pusztult ki a Balatonból, egy veszélyes fonalféreg az Anguillicola crassus miatt. A főbb angolnabetegségek, és paraziták: Vöröskór: Baktériumok okozzák az angolna vöröskórját. A tudomány kétféle vöröskórt különböztet meg, az édesvízit és a sós vízit. Utóbbi kórokozója a Vibrio anguillarum amely 2,5%-nél nagyobb sótartalmú, 20 Celsius-fok körül okozza az állat tömeges pusztulását. Ez az egyik legveszélyesebb angolnabetegség, hiszen az állat rövid időn belül elpusztul. Tünetei a bőr vöröses elszíneződése, amely főként az úszókon és végbélnyíláson figyelhető meg. Ha azonban a víz lehűl a pusztulás jó eséllyel megáll. Ma már több országban is van vakcina ellene. Az angolna édesvízi vöröskórját az Aeromonas punctata nevezetű baktérium és rokon fajai okozzák. Ezek a baktériumok már 0,75%-os sótartalmú vízben is megélnek, emellett pedig hőigényesek is. A betegség tünetei a bőr vöröses elszíneződése, fekélyek megjelenése, és a kifogás utáni gyors pusztulás. Karfiolbetegség: Ez a betegség az 1910-es évek óta ismert, kórokozóját azonban még nem találták meg. Nagy valószínűséggel egy vírus, amely tömeges tartás esetén könnyen terjedhet egyik halról, a másikra. Maga a karfiol egy fehér vagy barna színű tumor, amely főként az állat állkapcsain és fején jelenik meg, emellett pedig folyamatosan nő. Az angolna életképességét nem rontja jelentősebb mértékben, azonban a fertőzött állatok lassabban nőnek, és soványabbak is az egészséges példányoknál. Gyakran úgy védekeznek a betegség továbbterjedésétől, hogy a beteg, tumoros állatokat egybe gyűjtik és elpusztítják. Darakór: Az angolnák jellegzetes betegsége, amelynek kórokozója az Ichthyophtirius multifiis fouquet nevezetű csillós véglény, amely 1 - 2 milliméteres nagyságával a néhány centiméteres üvegangolnán könnyen észrevehető. Ez a parazita az állat bőre alá mászva felszedi a táplálékot, majd kifejlődésének befejeztével kifúrja magát az angolna bőréből, és sejtosztódással több száz, akár ezer utódot hoz létre. ## Az angolnatelepítések ### Külföldi telepítés és gazdálkodás Az angolnatelepítések előfutára külföldön az egyre jobban elterjedő pisztrángtenyésztés, mivel ennek a halfajnak a tenyésztésénél felhasznált módszereket fejlesztették tovább, s terjesztették ki több halfajra is. A gazdaságok ma már szinte minden halfaj tenyésztésére képesek. A földön a legrégebben Japánban kezdtek intenzív angolnatenyésztésbe, amikor is 1865-ben Fukuda város mellett egy folyó holtágát jelölték ki erre a célra. Mára a japán angolnatenyésztő telepeknek a száma meghaladja az ezret, ezek java részében az őshonos Anguilla japonica (japán angolna) fajt tenyésztik. A tenyésztés lassan átterjedt a legtöbb távol-keleti országra (Tajvan, Új-Zéland, Fülöp-szigetek), onnan pedig eljutott Amerikába és Európába is. A legtöbb ország a saját maga által kidolgozott és fűszerezett táppal végzi az állatok takarmányozását, ennek köszönhetően igen eltérő lehet az állatok növekedése. Az angolnatenyésztésre a legnépszerűbb módszer a japánoktól átvett háromlépcsős módszer. Első fázisban az üvegangolnák nevelése kezdődik meg, aminek végén a fejlett (előnevelt) állatokat természetes környezetben szabadon engedik, vagy intenzíven nevelik tovább. A második fázis meleg vizű betonmedencékben történik, amely során az angolnákból tenyészanyagot nyernek. A legutolsó lépcsőben az angolnát piaci angolnává nevelik, amelynek köszönhetően már jó áron lehet eladni a kifejlett példányokat. Ez a művelet inkább tavakban zajlik. ### Hazai telepítés és gazdálkodás A magyar angolnagazdálkodás 1961-ben indult meg. Ekkortól kezdve a magyar gazdálkodók rendszeresen telepítenek angolnát a hazai vizekbe is. Az első telepítések, amik hatással voltak a magyar tenyésztőkre, 1957-ben történtek a Fertő tó osztrák részén. Ezek felkeltették a magyar gazdálkodók és kereskedők érdeklődését, és négy évre rá, 1961-ben már megkezdődtek a nagymértékű angolnatelepítések a Balatonban is. A hazai angolnatenyésztés beindításában jelentős szerepe volt Ribiánszky Miklósnak, az Országos Halászati Felügyelőség igazgatójának, aki pontos tervet készített a telepítés helyéről, és munkásságával nagyban hozzájárult a magyarországi angolnatelepítések sikerességéhez. - 1961 és 1991 közötti harminc évben összesen 83 millió angolnaivadék került a Balatonba. - 1962-ben telepített 35 grammos ivadék angolna: \* Velencei-tó – db \* Soroksári Duna-ág – db \* Faddi holtág – db \* Szelidi-tó – db \* Abdai holtág – db \* Körösi holtágak – db \* Tihanyi Belső-tó – db - 1963-ban telepített üvegangolnák: \* Velencei-tó – db \* Körösi holtág – db \* Faddi holtág – db \* Tolnai holtág – db \* Tihanyi Belső-tó – db \* Szelidi-tó – db \* Tatai Cseke-tó – db Ma már úgy tűnik, hogy a telepítésekkor nem vették kellőképp figyelembe a faj ökológiai igényeit, ezért sok őshonos halfajunk jelentős táplálékkonkurensévé vált, másrészt az oxigénhiányra és parazitás fertőzésekre való érzékenysége miatt nagy részük kipusztult. A drasztikusan megnövekedett angolnaállomány jelentős mértékben lekötötte a Balaton bentikus táplálékkészletét, ezáltal konkurensévé vált más őshonos halfajoknak. A kárt okozó telepítés megszünte után, akár még 50 év múlva is lesz egy-egy példány a tóban. ## Az angolna horgászata Az angolna éjszakai ragadozó, azonban nappal is gyakran indul élelemszerző körútra. Noha a legtöbb kapitális angolnát nappal fogják ki, az éjszakai horgászat nagyobb szerencsével jár. Éjszaka feljönnek egészen a vízfelszín közelébe, és ott ragadozzák az apró küszöket, ilyenkor hallani az apró, cuppogós rablásokat. Nem lehet összetéveszteni, mert más halfajok jóval hangosabban rabolják zsákmányukat. Az időjárás is befolyásolja az angolna kapókedvét, mivel meleg napos időben kevésbé, esős, szeles időben annál inkább horgászható. Mélyebb tavakban a hajnali órákban is aktívak lehetnek. Az angolna horgászatára legtöbb esetben csak a fenekező horgászmódszert alkalmazható, hiszen az állat csak éjszaka jön a vízfelszín közelébe. Az angolna fárasztása csupán annyiból áll, hogy egyenletes húzással, pumpálva, távol tartsuk a halat a fenéken lévő akadályoktól, amiben megkapaszkodhat, rátekeredhet. Ha a fárasztás sikeres, az angolnát könnyen kiemelhetjük. Emelőszákot használni nem célravezető, mivel a hal nyálkás bőrével teljesen összepiszkítja a hálót, illetve könnyedén kibújhat belőle. Másrészt nem gyakori az 1–2 kilogrammnál nehezebb angolna, így egy közepes erősségű bot sem törik el kiemelése során. Egyszerűbb, ha a zsinórt megragadva az állatot megpróbáljuk a partra húzni. Néhol az esernyőtrükköt alkalmazzák, ami abból áll, hogy az angolnát egy kinyitott és a vízre tett esernyőbe húzzák bele, ahonnan nem tud kijutni, mert az esernyő csúszik, és a hal nem tud sehol megkapaszkodni (erre célszerű elnyűtt esernyőket használni). A halat, kiemelése után újságpapírral vagy kesztyűvel célszerű megragadni, jó erősen a feje mögött, és a horgot ezután lehet kiszabadítani. ## Az angolna halászata Az angolna főként az iszapos, puha aljzatú mederben érzi jól magát. Azonban itt is inkább a kisebb tuskók, és vízi növények mögé bújva. Az állat a gyorsan felmelegedő öblöket, parti zónákat szereti ahol sok a növényzet. Éppen ezért lehet hatásos az angolna varsás halászata, az ilyen varsák egyik legfontosabb része a kapu, ez a varsa bejárata amely lehet kör, négyzet, vagy akár patkó alakú is. A kapuhoz kapcsolódik a garat és a szárny, amelynek feladata a hal terelése, a fogógarat felé. Itt a hal fogságba esik. Az angolnahalászat ideje kora tavasz és késő ősz közé esik, a legsikeresebb fogóeszköz pedig az angolnafogó tavi varsa, de elterjedt módszer az angolnababa (a baba igazából egy vízfelszínen lebegőt tárgy, amely lehet több fadarab vagy akár egy zárt műanyagpalack is. Ebből lóg ki a vízmélységnél kétszer hosszabb zsinór végén a horoggal, emiatt hívjuk ezt horgos halászati módszernek. Figyelni kell arra, hogy a damil nagy részét fel kell tekerni, nehogy leérjen a vízfelszín aljára), a csapdázás (több varsából álló rögzített halcsapda), a hálóval való halászat, és az elektromos halászat is. Ma már azonban az angolnát igen ritkán halásszák, és csupán tengereken, így a módszerek nagy része már elavultnak számít. ## Az angolna mint étel Az angolna az egész világon kedvelt táplálék, a halászok igen értékesnek tartják. Bár számos országban mindennapi tápláléknak számít, akadnak országok, ahol csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem fogyasztják. Amerikában és Ausztráliában nem tartják sokra az angolnát, és nem is fogyasztják. Ezzel szemben például Japánban és Németországban a legkeresettebb és legdrágább élelmiszerek közé tartozik, egy közvélemény-kutatás alapján a haltermékek közül az egyik legnépszerűbb. Magyarországon a 30–50 dekagramm közötti angolnákat fogyasztják; halászlébe, pörköltbe keverve fogyasztják a legtöbben. Európa más helyein (például Németországban) a füstölt angolna fogyasztásának van hagyománya, míg Franciaországban a néhány centiméteres angolnákat tojásos omlettbe keverve tálalják. Az angolna teste zsírban dús, azonban ennek eloszlása egyenlőtlen. Ma már az angolnát gyakran konzerválják, és a legjobb halkonzervek közé tartozik. Jó minősége ellenére az angolna fogyasztása az állományának csökkenése miatt az utóbbi években visszaesett. Néhány angolnából készült étel: - Angolna bakonyi módra - Diós angolna - Tejfölös angolna - Angolna vajjal - Angolna pácolva - Angolna franciásan - Sült angolnadarabok - Angolnapaprikás - Aszpikos angolna ## Rokon fajok és elterjedésük ## Galéria

Luka Modrić

Luka Modrić (kiejtése [ˈluːka ˈmɔːdritɕ], Zára, 1985. szeptember 9. –) aranylabdás, világbajnoki ezüst- és bronzérmes horvát válogatott labdarúgó, a Real Madrid középpályása. Legtöbbször a pálya középső részén helyezkedik, de kimagasló teljesítményt képes nyújtani mind támadó-, mind pedig védekezőbb feladatok ellátása közben is. Általános vélemények szerint az egyik utolsó klasszikus irányító, azaz deep-lying playmaker, akinek feladata csapatának irányítása, a csatárok kiszolgálása, a játék szervezése. Ezenkívül sokan tartják generációjának egyik legjobb középpályásának, valamint minden idők legjobb horvát labdarúgójának. A Zára városának vonzáskörzetében született Modrić gyermekkora egybeesett a horvátországi háborúval. 1996-ban került szülővárosának csapatához, az NK Zadarhoz, ahonnan 2002-ben a Dinamo Zagreb akadémiájára került. Eleinte kölcsönben játszott a Zrinjski és az Inter Zaprešić csapatainál, ahol a megfelelő játéklehetőséget is megkapta fejlődése érdekében. 2005-ben mutatkozott be a Dinamo Zagreb első csapatában, ahol egymást követő három évben nyert bajnoki címet, 2007-ben pedig a liga legjobb játékosának is megválasztották. 2007 nyarán a Tottenham szerződtette, mintegy 16 és félmillió fontot fizetve érte a zágrábiaknak. A 2011–2012-es szezont követően Modrić csatlakozott a spanyol Real Madrid csapatához, akik 30 000 000 font ellenében szerződtették a horvát középpályást. Nagy szerepe volt, hogy a klub megszerezte tizedik Bajnokok Ligája-győzelmét, azaz elérte a La Décimát. Miután Zinédine Zidane átvette a csapat irányítását, Modrić alapembere volt az egymást követő három évben is Bajnokok Ligáját nyerő csapatnak. 2016-ban és 2017-ben is a sorozat legjobb középpályásának választotta az Európai Labdarúgó-szövetség. Modrić 2006 márciusában debütált Horvátország válogatottjában egy Argentína elleni mérkőzésen, míg első gólját Olaszország ellen szerezte címeres mezben. Modrić Horvátország „második Aranygenerációjának” tagja, válogatottban való bemutatkozását követően minden nemzetközi tornán részt vett, ahová hazája csapata kiharcolta a részvételi jogot. 2008-ban az Európa-bajnokság All-Star csapatába választották, második horvátként a labdarúgás történetében. 2015-ben az első olyan horvát játékos lett, aki valaha is szerepelt a FIFA World XI-ben, azaz a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség Év csapatában. 2016-ban és 2017-ben megismételte ezt a teljesítményt, ezekben az években az UEFA is beválasztotta saját év végi álom tizenegyébe. A 2018-as világbajnokságon döntőbe vezette a horvát válogatottat, amely története legjobb eredményét érte el, Modrićot pedig a torna legjobb játékosának választották a szakemberek. Pályafutása során tíz alkalommal lett az év horvát labdarúgója, ezzel első a vonatkozó ranglistán. ## Gyermekkora thumb\|Modrić szülőhelye, Zára városa, itt, az NK Zadar csapatában kezdte labdarúgó-pályafutását Luka Modrić 1985. szeptember 9-én született, a Zára városától északi irányban negyven kilométerre fekvő Zaton Obrovački településen, a Velebit-hegylánc árnyékában, amely akkor még a volt Jugoszlávia területén volt található. Stipe Modrić aeromechanikus és Radojka Dopuđ legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot. Gyermekkora egybeesett a horvátországi háborúval, ami miatt családja kénytelen volt elmenekülni a területről. Apja utóbb csatlakozott a horvát hadsereghez. Luka nagyapját szerb lázadók fogták el és ölték meg, majd amikor a háború elérte Jasenicét, a családnak újból menekülnie kellett. Modrić menekültté vált, majd visszaköltöztek Zárába. Egy interjúban úgy nyilatkozott erről az időszakról, hogy bár ekkoriban szinte minden nap bombázták a várost, és a háború nyilvánvalóan olyasvalami volt, ami a személyiségét is erőteljesen formálta, de sok más gyermekéhez hasonlóan az ő szülei is mindent megtettek, hogy ebből a lehető legkevesebbet érzékeljék testvéreivel, akikkel mindennapjaikat a labdarúgás töltötte ki. Ezekben a nehéz időkben főleg a szálloda parkolójában, ahol laktak, kezdett el játszani Luka Modrić, mielőtt 1992-ben belépett egy sportkörbe, miközben az általános iskolát is elkezdte. Előbbit nagybátyja segítségével tudták finanszírozni a szülei. Gyermekként Zvonimir Boban és Francesco Totti voltak a példaképei. ## Pályafutása ### Klubcsapatokban #### A kezdeti évek Az alapokat a családja által támogatott sportkörben, majd az NK Zadar akadémiáján sajátította el, ahol Domagoj Bašić volt az edzője, Tomislav Bašić pedig az ifjúsági akadémia vezetője. Tomislav Bašićot Modrić a második apjának tekintette. Mivel túl fiatalnak és alkatilag gyengének találták, a Hajduk Split vezetői nem ajánlottak neki szerződést. Több utánpótlástornán vett részt, amiknek következtében Bašić szorgalmazta, hogy a Dinamo Zagreb akadémiájánál folytassa pályafutását. Modrić 2001-ben, 16 éves korában írt alá a fővárosiakhoz. Egy szezont töltött az ifjúsági csapatnál, majd kölcsönben a Zrinjski és az Inter Zaprešić csapataiban játszott, hogy fejlődése töretlen maradjon. Ebben az időszakban megalapozta sokoldalú játékstílusát, és 18 éves korában a bosnyák liga legjobb játékosának választották. A Zaprešićet az élvonalba való feljutáshoz segítette. 2004-ben elnyerte az év horvát reménysége díjat, ami a legjobb utánpótláskorú játékosnak adtak át minden szezon végén. 2005-ben tért vissza Dinamo Zagrebhez. #### Dinamo Zagreb A 2005–2006-os szezon előtt Modrić egy hosszútávú, tízéves szerződést írt alá a Dinamóval. A szerződésből származó bevételekből Zárában lakást vásárolt családjának. Az idény során alapemberré vált a csapatban, 32 bajnoki mérkőzésen 7 gólt szerzett, az idény végén pedig bajnoki címet ünnepelhetett. A 2006–2007-es szezonban a Dinamo ismét megnyerte a bajnokságot, Modrić pedig hasonlóan az előző szezonhoz, ismét meghatározó tagja volt a csapatnak, 30 bajnokin hatszor talált az ellenfelek kapujába. A szezon végén az év játékosa díjat is átvehette. A következő évadban a 2007–2008-as UEFA-kupa selejtezőjének play-off körében Mario Mandžukićcsal nagyszerű teljesítményt nyújtva szinte egymaga ejtette ki a holland AFC Ajaxot és juttatta csapatát a csoportkörbe, ahonnan azonban nem sikerült a Dinamónak a továbbjutást kivívnia. Modrić hamar közönségkedvenccé vált, hazai mérkőzéseiken a Maksimir Stadionban rendre a nevét skandálta a fanatikus szurkolótábor. A klub egymást követő harmadik évben szerzett bajnoki címet, Modrić 25 bajnoki találkozón 13 gólt szerzett. Ebben az időszakban már európai élklubok, mint a Barcelona, Arsenal és Chelsea érdeklődtek iránta. #### Tottenham Hotspur ##### 2008–2009-es szezon: Első szezonja Londonban thumb\|Modrić (14-es mezben) egy szabadrúgás előtt az Arsenal elleni bajnokin 2010. november 10-én Modrić 2008. április 26-án megállapodott a londoni Tottenham csapatával, hogy a következő szezontól a csapatnál folytatja pályafutását. Az ő szerződtetése volt az első igazolás a Premier League-ben azon a nyáron. A klub elnöke, Daniel Levy személyesen utazott Zágrábba, hogy a hatéves szerződést aláírassa a horvát játékossal. A Tottenham 16,5 millió fontot fizetett Modrićért, ami akkor Darren Bent klubcsúcsot jelentő átigazolási összegével volt egyenlő. 2006. augusztus 16-án debütált a Premier League-ben, 2–1-es vereséggel a Riverside Stadionban a Middlesbrough ellen. Modrić angliai karrierje nehezen indult egy térdsérülés miatt, sérülékenysége miatt pedig az angol sajtó és Arsène Wenger is kritikával illette. Modrić egy interjúban erről így nyilatkozott: „a kritikusok arra késztetnek, hogy megmutassam az embereknek, tévednek, talán gyengének tűnhetek, de nagyon erős személy vagyok szellemileg és fizikailag egyaránt, és soha nem volt gondom a fizikai adottságaimmal”. Visszatérése után jobbára a középpálya közepén játszott, de előfordult, hogy a bal szélen, Wilson Palacios mellett kapott szerepet. Egy alkalommal ennek kapcsán csapattársa, Tom Huddlestone is sokoldalúságát dicsérte. Miután Juande Ramos helyett Harry Redknapp lett a csapat menedzsere, Modrić újra inkább a középpálya közepén kapott szerepet, és itt a csapat játékára is nagyobb hatással tudott lenni. Redknapp elismerte kvalitásait, és úgy nyilatkozott, hogy csapatát a horvát játékmester köré fogja felépíteni. A Chelsea elleni bajnokin megszerezte első Premier League-gólját, de teljesítményével kitűnt a városi rivális Arsenal elleni 4–4-es bajnokin is. ##### 2009–2010-es szezon: További sikerek A 2009–2010-es szezon előtt Redknapp elmondta Modrićról, hogy „pokolian jó játékos, minden menedzser álma, soha nem panaszkodik, rengeteget dolgozik, cseleivel bármelyik védőt képes átjátszani. A liga legjobb négy csapata közül bármelyikbe beférne”. 2009. augusztus 29-én, a Tottenham 2–1-es győzelmével véget érő találkozón Modrić vádlisérülést szenvedett. A következő nap megerősítették, hogy nagy valószínűséggel hat hétig nem tud pályára lépni. December 28-án visszatért a pályára és a West Ham elleni városi rangadón 2–0-s győzelemhez egy büntetőből szerzett góllal járult hozzá. 2010. február 28-án ismét betalált az Everton elleni hazai győzelemkor, illetve gólt szerzett a Burnley elleni május 9-i vereségkor is. 2010\. május 30-án Modrić új, hat évre szóló szerződést kapott, amely 2016-ig szólt; aláírása után azt mondta: „A Tottenham Hotspur adta nekem az esélyt a Premier League-ben való szereplésre, és továbbra is nagy sikereket akarok elérni velük. Igen, érdeklődtek más nagy kluboktól, de nem érdekel, úgy gondolom, a csapat fejlődőképes, és én velük akarok sikeres lenni”. ##### 2010–2011-es szezon: A csapat egyik legjobb játékosa 2010\. szeptember 11-én szerezte első idénybeli gólját a West Bromwich Albion elleni 1–1-es bajnokin. November 28-án, a Liverpool elleni hazai mérkőzésen elért gólját később öngólként könyvelték el. Redknapp a White Hart Lane-en a Manchester United elért döntetlent követően elsősorban az ő játékát emelte ki. „Hihetetlen volt, csodálatos, fantasztikus labdarúgó, a legszűkebb helyeken veszi át a labdát a körülötte lévő emberekkel a nyakán. A világ bármely csapatába beférne.” Modrić a Tottenham 3–2-es Stoke elleni győzelmekor és 2011. május 15-én a Liverpool 2–0-s legyőzésekor is góllal segítette csapatát. Ebben az évben a Bajnokok Ligájában is szerepelhettek. Az első mérkőzésen, október 20-án, a San Siróban az Internazionale ellen 4–3-ra ugyan a Tottenham vesztett, de Modrić és Gareth Bale kiemelkedő teljesítményt nyújtott a találkozón. November 2-án, immár hazai pályán gólpasszt adott Rafael van der Vaartnak, a Tottenham pedig 3–1-re nyert. A következő mérkőzésen, a Werder Bremen ellen Modrić győztes gólt szerzett. Végül a Real Madrid elleni negyeddöntőben búcsúzott csapatával a sorozattól. Modrić a szezon során 32 Premier League-mérkőzést játszott, és három gólt szerzett, 87,4%-os passzpontossággal. A szezon végén őt választották a csapat szurkolói az Év játékosának. Sir Alex Ferguson, a Manchester United menedzsere azt mondta, hogy ő az év Premier League-játékosának választotta volna Modrićot. ##### 2011–2012-es szezon: Utolsó idénye Angliában 2011 nyarán Modrićot a Tottenham városi riválisa, a Chelsea szerette volna leigazolni, előbb 22, majd 27 millió fontos ajánlatot téve érte csapatának. Daniel Levy klubelnök mindkét ajánlatot elutasította. Modrić kijelentette, hogy egyetért Levy elnök úrral, és bár a nagy csapatok ajánlatai megtisztelőek, nem szeretne távozni. A spekulációk az egész átigazolási szezonban folytatódtak, azonban ez rányomta bélyegét teljesítményére, a Manchester United elleni nyitó mérkőzést követően, ami 3-0-s vereséggel zárult, Modrić úgy nyilatkozott, hogy „a feje nem volt a megfelelő helyen”. A nyári átigazolási szezon utolsó napján a Chelsea egy utolsó, 40 millió fontos ajánlatot tett, de végül a Tottenham ezt sem fogadta el. A sikertelen átigazolást követően Harry Redknapp elmondta Modrićnak, hogy összpontosítson a játékra, ami saját és csapata szereplését is előremozdítja. Szeptember 18-án a Liverpool elleni bajnokin 23 méterről lőtt gólt, következő találatát pedig csak 2012. január 14-én a Wolverhampton Wanderers elleni bajnokin szerezte. Január 31-én a Wigan Athletic elleni 3–1-es sikerhez két góllal járult hozzá. A szezonban harmadszor választották be a forduló válogatottjába. Utolsó gólját a csapatban május 2-án szerezte a Bolton Wanderers elleni 4–1-es győzelemkor. #### Real Madrid right\|thumb\|upright\|Modrić egy Sevilla elleni bajnokin 2013 februárjában ##### 2012–2013-as szezon: Első szezonja Spanyolországban 2012\. augusztus 27-én a Real Madrid bejelentette, hogy megállapodást kötött a Tottenhammel, aminek értelmében 30 000 000 font ellenében szerződteti a horvát középpályást. Modrić ötéves szerződést kötött a spanyol klubbal. Két nappal később a Real Madrid a Barcelonával játszott a 2012-es szuperkupáért, Modrić pedig a 83. percben állt be Mesut Özil helyére. Az idény eleje legfőképpen arra ment rá, hogy az edző, José Mourinho bizalmát elnyerje, ugyanis a felkészülés nagy részéről hiányzott, így eleinte kevesebb lehetőséget kapott. A veterán középpályás Xabi Alonso és Sami Khedira jelenléte, valamint Özil irányító poszton való szerepeltetése miatt az első pár hónapban Modrić jobbára csereként kapott lehetőséget. A Bajnokok Ligájában szeptember 18-án mutatkozott be új csapatában a Manchester City ellen 3–2-re megnyert csoportmérkőzésen. November 3-án a Real Zaragoza elleni bajnokin szerezte első gólját, csapata 4–0-s győzelmet aratott. November 17-én gólpasszt adott Karim Benzemának az Athletic Club ellen 5–1-re megnyert találkozón. 2013\. március 2-án kezdőként szerepelt a Barcelona elleni rangadón, és a 83. percben az ő szögletét követően szerzett győztes gólt Sergio Ramos. Március 5-én a második félidőben lépett pályára a Bajnokok Ligája kieséses szakaszában a Manchester United ellen, ám végül így is kulcsszerepe volt abban, hogy csapata megnyerte a mérkőzést, és 3–2-es összesítéssel bejutott a következő körbe. Modrić kezdőként játszott a Bajnokok Ligája elődöntőjében a Borussia Dortmund ellen. Április 24-én a Real Madrid 4–1-es vereséget szenvedett a német csapat ellen, és mivel a második mérkőzésen csak 2–0-ra tudott nyerni, nem jutott a döntőbe. 2013 márciusától Modrić formája és befolyása a középpályán tovább javult, immár a spanyolok meghatározó játékosa lett. Május 8-án az első gólt előkészítette, a negyediket saját maga szerezte a Málaga elleni győztes bajnokin. ##### 2013–2014-es szezon: La Démica Az új vezetőedző, Carlo Ancelotti érkezésével Modrić a csapat egyik legbiztosabb kezdőjévé vált és a középpályán legtöbbször Xabi Alonsóval játszott párban, hogy biztosítsa a védekezés és a támadás egyensúlyát. A csapat leghatékonyabb játékosa volt, átlagosan 90%-os passzpontossággal a spanyol bajnokságban. Első gólját a Bajnokok Ligájában szerezte a dán København elleni csoportmérkőzésen. A bajnokságban a Getafe ellen 3–0-ra megnyert mérkőzésen volt először eredményes az idény során. Kezdőként végigjátszotta a Barcelona elleni kupadöntőt, amelyet a Real Madrid 2–1-re nyert meg. A Bajnokok Ligája negyeddöntőjének első találkozóján gólpasszt adott Cristiano Ronaldónak, 3–0-s győzelemhez segítve csapatát, akik így visszavágtak a Dortmundnak az egy évvel korábbi kiesésért. A klubban játszott 100. tétmérkőzésén gólpasszt adott a Bayern München elleni elődöntős párharc során, a Real Madrid pedig 12 év elteltével jutott be ismét a legrangosabb kupasorozat döntőjébe. A párharc mindkét mérkőzése után beválasztották a forduló csapatába. Május 24-én, a döntőben Modrić ismét gólpasszt adott, ezúttal szögletből Sergio Ramosnak, aki a 93. percben egyenlített az Atlético de Madrid elleni fináléban. A Real a hosszabbításban 4–1-re nyert és megszerezte a klubtörténet tizedik Bajnokok Ligája-győzelmét, a La Décimát. A szezon végén a Bajnokok Ligájában a szezon csapatába választották és ő lett a spanyol bajnokság legjobb középpályása is. ##### 2014–2015-ös szezon: Az UEFA-szuperkupa győztese 2014 novemberében Modrić új szerződést írt alá, amely szerint 2018-ig a Real Madridban marad. Xabi Alonso távozásával partnere az újonnan érkezett Toni Kroos lett a középpályás sor közepén. A Real Madrid a 2014-es UEFA-szuperkupa megnyerésével kezdte a szezont a Sevilla ellenében. A spanyol bajnokságban a Real Sociedad ellen, majd a Bajnokok Ligájában is gólpasszt adott Gareth Bale-nek a Basel elleni összecsapáson. A Villarreal elleni 2–0-s győzelemkor idénybeli hetedik gólját szerezte egy tizenhatoson kívüli látványos lövéssel. November végén combsérülést szenvedett az Olaszország elleni válogatott mérkőzésen, és három hónapos kihagyás várt rá. 2015 márciusában tért vissza a pályára és a kezdőcsapatba. Április 21-én a Málaga elleni 3–1-es hazai győzelemkor a jobb térdében megnyúltak a szalagok, emiatt egészen májusig nem játszhatott. Sérülésével a Real Madrid 22 szezonban egyhuzamban megnyert győzelmi sorozata véget ért. A távolléte és a minőségi helyettesítő hiánya volt a legfőbb oka, hogy csapata nem nyerte meg a La Liga és a Bajnokok Ligája küzdelemsorozatát sem. Ancelotti erről azt mondta: „Modrić kihagyta az év nagy részét, és ez nagyban hátráltatott minket”. teljesítményét így is elismerték, a szezon végén beválasztották az év csapatába, a FIFA World XI-be. ##### 2015–2016-os szezon: A bajnokság legjobb középpályása thumb\|upright\|Modrić egy Sahtar Doneck elleni Bajnokok Ligája mérkőzésen 2015 novemberében Ancelottit a szezon előtt Rafael Benítez váltotta a kispadon, de Modrić nála is a csapat kulcsjátékosa maradt. Az idény elején több kisebb sérülést is összeszedett, így szeptemberben, novemberben és decemberben is kihagyott mérkőzéseket. Az ukrán Sahtar Doneck elleni Bajnokok Ligája csoportmérkőzésen kiemelkedő játékot nyújtott, csapata csoporttalálkozóinak nagy részén pályára tudott lépni, de októberben újabb izomsérülést szenvedett és csak a Paris Saint-Germain elleni november 20-i mérkőzésen került vissza a csapatba. 2016 januárjában Benítezt Zinédine Zidane váltotta a csapat élén. A francia vezetőedző úgy nyilatkozott, hogy Modrić „a játék mestere” és a legfontosabb kapocs a védekező és a támadó játékosok közt. Az ezt követő időszak első három mérkőzésén az RC Deportivo de La Coruña, a Sporting de Gijón és a Real Betis elleni találkozókat követően több dicséretet kapott a sajtótól a játékáért, a csapat pozicionálásáért és a gólhelyzetek megteremtéséért. Február 7-én győztes gólt szerzett a Granada elleni 2–1-es győzelemkor. Rendszeresen a kezdőcsapatban kapott helyet a szezon második felében, csapata pedig újból megnyerte a Bajnokok Ligáját, ahol a döntőben ezúttal is az Atlético Madridot győzte le, ezúttal büntetőpárbajt követően. Mind a Bajnokok Ligájában, mind a La Ligában az Év csapatába választották. Másodszor kapta meg a bajnokság legjobb középpályása díjat és újból bekerült a FIFA World XI-be, valamint az Európai Labdarúgó-szövetség is az Év csapatába választotta. ##### 2016–2017-es szezon: Újabb Bajnokok Ligája-győzelem 2016\. október 18-án Modrić új szerződést írt alá a Real Madriddal, amely a spanyol klubhoz kötötte őt 2020 nyaráig. Bal térdének sérülése következtében szeptember közepétől nyolc mérkőzést hagyott ki november elejéig. December 18-án a csapattal elnyerte a 2016-os FIFA-klubvilágbajnokság trófeáját. 2017. március 12-én a Betis 2–1-es legyőzésekor Modrić 200. tétmérkőzését játszotta a Real Madridban. A szezon folyamán rendszeresen kezdőjátékos volt, csapata megnyerte a spanyol bajnokságot és megvédte Bajnokok Ligája-elsőségét is. A Juventus elleni döntőben a második gól előtt ő adta a passzt Cristiano Ronaldónak. Újra beválasztották a Bajnokok Ligája szezon legjobb csapatába, ezzel ő lett az első horvát játékos aki ezt elmondhatta magáról. Ezenkívül az év középpályása lett az UEFA szavazásán, újra bekerült a FIFA World XI-be, jelölték Az év férfi labdarúgója díjra és ötödik lett az év végi Aranylabda-szavazáson. ##### 2017–2018-as szezon: Aranylabda Miután James Rodríguez a Bayern Münchenhez távozott, Modrić örökölte a mezét, és ő viselte ettől fogva a 10-es számú trikót. Decemberben újra megnyerte csapatával a FIFA-klubvilágbajnokságot és őt választották a torna legjobb játékosának. 2018. január 7-én szerezte egyetlen bajnoki gólját a Deportivo ellen. A szezon folyamán rendszeresen kezdőjátékos volt, a Real Madrid pedig egyedülálló módon sorozatban harmadszor is megnyerte a Bajnokok Ligáját. A döntőben ezúttal a Liverpool volt az ellenfél. Modrić sorozatban harmadszor került be a sorozat év végi álomcsapatába. Augusztus 30-án a Európai Labdarúgó-szövetség újra megválasztotta az előző Bajnokok Ligája-idény legjobb középpályásának, valamint Modrić vehette át az Az év férfi labdarúgója díjat is. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség szeptember 24-én tartott londoni díjátadó ünnepségén őt választották az év férfi labdarúgójának. November végén a Nemzetközi Labdarúgás-történeti és -statisztikai Szövetség Modrićot választotta az év legjobb játékosának, majd december 3-án a Párizsban tartott díjátadó ünnepségen átvehette az aranylabdát is. ##### 2018–2019-es szezon: Az UEFA év csapatának tagja Az új edző, Julen Lopetegui érkezése azt eredményezte, hogy Modrić egyre inkább szorult vissza a kispadra, mivel a világbajnokság miatt nem volt elég edzett. Csereként kapott szerepet az UEFA-szuperkupában, a Atlético Madrid ellen 4–2-re elveszített találkozón is. Szeptember 1-én, a Leganés elleni 4–1 alkalmával kezdett először a szezonban, a harmadik gólt ő készítette elő Karim Benzemának. Szeptember 19-én a Roma ellen elérte a 100. pályára lépését különböző UEFA klubtornákon. Ugyanezen a mérkőzésen gólpasszt adott Gareth Bale-nek. December 22-én megszerezte sorozatban harmadik klubvilágbajnoki címét a Real Madriddal, egy góllal, és egy gólpasszal segítette a csapatát az El-Ajn elleni fináléban. Január 13-án és 19-én először szerzett egymás után két bajnoki mérkőzésen gólt a spanyol csapatban, előbb a Real Betis, majd a Sevilla ellen. Még ebben a hónapban pályafutása során harmadik alkalommal is bekerült az UEFA év csapatába. ### A válogatottban thumb\|upright\|Modrić a 2018-as világbajnokságon a horvátok „második Aranygenerációjának” tagjaként Modrić az U17-es korosztálytól az U21-es korosztályig az összes utánpótlás válogatottban pályára lépett. A horvát válogatottban 2006. március 1-jén mutatkozott be Bázelben, egy Argentína ellen 3–2-re megnyert felkészülési mérkőzésen. #### 2006-os világbajnokság Az új szövetségi kapitány, Slaven Bilić kinevezésével Modrić egyre nagyobb szerepet kapott a válogatottban is. A 2006-os világbajnokságon két csoportmérkőzésen lépett pályára Ausztrália és Japán ellen. Első válogatott gólját az olaszok ellen szerezte augusztus 16-án. #### 2008-as Európa-bajnokság A horvát válogatott sikeresen kvalifikálta magát a 2008-as Európa-bajnokságra, köszönhetően Modrićnak is, aki főleg az Anglia elleni hazai selejtezőn nyújtott kiemelkedő teljesítményt, és akit „a horvát Cruijff”-ként kezdtek emlegetni. 2008. június 8-án a negyedik percben büntetőből volt eredményes a házigazda osztrák válogatott ellen, ezzel nyertek a horvátok 1–0-ra. Ez volt az addigi leggyorsabb büntetőből szerzett gól az Európa-bajnokságban történetében. A következő mérkőzésen 2–1-re győzték le Németországot, Modrićot pedig mérkőzés legjobbjának választották. A törökök elleni negyeddöntőben Ivan Klasnić góljával megszerezték a vezetést a hosszabbításban, azonban Semih Şentürk egyenlített, a tizenegyespárbajban pedig a törökök jutottak tovább, miközben többek közt Modrić is elrontotta a maga lövését. A torna végén beválasztották az All Star-csapatba, második horvát labdarúgóként a sportág történetében Davor Šuker után. #### 2012-es Európa-bajnokság A 2010-es világbajnokság selejtezőiben Modrić három gólt ért el Kazahsztán, Andorra és Ukrajna ellen, így Ivica Olić, Ivan Rakitić és Eduardo da Silva mellett csapata legeredményesebbje volt, a horvátok azonban ennek ellenére sem tudták kiharcolni a világbajnoki szereplést. A 2012-es Európa-bajnokság selejtezői alatt Izrael ellen lőtt gólt. A kontinenstornán Spanyolországgal, Olaszországgal és Írországgal kerültek egy csoportba. Modrić mindhárom találkozón kezdőként lépett pályára, de nem sikerült továbbjutni a csoportból. Legemlékezetesebb teljesítményét a címvédő spanyolok ellen nyújtotta, azonban az a mérkőzés 1–0-s spanyol sikerrel ért véget. A horvátok egyedül az íreket tudták legyőzni 3–1-re. Ugyan ezúttal nem választották be a torna csapatába, de a The Daily Telegraph a negyeddöntők után a legjobbak közé sorolta, illetve a szaksajtótól is jó kritikát kapott a játéka. #### 2014-es világbajnokság left\|thumb\|Modrić és Neymar a 2014-es világbajnokság nyitómérkőzésén A 2014-es világbajnokságra csak pótselejtezőkkel sikerült kijutniuk a horvátoknak, ahol egy csoportba kerültek a házigazda Brazíliával. A torna nyitómérkőzésén a házigazdák 3–1-re győztek, Modrić pedig kisebb sérülést szenvedett. A folytatásban Kamerunt 4–0-ra megverte a horvát csapat, de nem sikerült továbbjutniuk a csoportból, miután Mexikótól 3–1-es vereséget szenvedtek. #### 2016-os Európa-bajnokság A 2016-os Európa-bajnokság selejtezői alatt Málta ellen góllal ünnepelte 29. születésnapját, majd Azerbajdzsán ellen is eredményes volt. Az Európa-bajnokság első csoportmérkőzésén Modrić gólt szerzett Törökország ellen, így ő lett az első horvát aki két különböző kontinenstornán is eredményes volt. Őt választották a mérkőzés emberének is, de a torna későbbi szakaszát ki kellett hagynia kisebb izomsérülése miatt. A horvátok a nyolcaddöntőben a későbbi győztes Portugália ellen 1–0 arányban maradtak alul. #### 2018-as világbajnokság thumb\|upright\|Modrić lövésre készül a 2018-as világbajnokságon A horvátok a 2018-as világbajnokságra is csak pótselejtezőket követően tudtak kvalifikálni. A görögök elleni párharc során Modrić a hazai pályán 4–1-re megnyert találkozó első gólját szerezte büntetőből. A világbajnokságon Argentína, Izland és Nigéria volt a válogatott csoportellenfele. A csapat szurkolói nagy elvárásokkal tekintett a Mandžukić, Rakitić és Modrić nevével fémjelzett „második Aranygeneráció” szereplése elé. Az első mérkőzést Nigéria ellen 2–0-ra nyerte a csapat, Modrić büntetőből talált be és ő lett a mérkőzés legjobbja is. A második, Argentína elleni mérkőzésen a Lionel Messivel felálló dél-amerikaiak ellen a Modrić vezette horvátok fölényes 3–0-s győzelmet arattak. A Real Madrid középpályása a második gólt szerezte egy 23 méterről ellőtt lövést követően. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség szakemberei ezúttal is Modrićot választották a találkozó legjobbjának. Az Izland elleni találkozón is sikert ért el a csapat, így százszázalékos teljesítménnyel, csoportelsőként jutott a legjobb tizenhat csapat közé. Modrićot a FourFourTwo, aThe Daily Telegraph és az ESPN is a csoportkör legjobbjának választotta. Az egyenes kieséses szakasz első körében a dán válogatottal találkoztak a horvátok és végeztek 1–1-es döntetlenre. Ante Rebić a hosszabbításban büntetőt harcolt ki csapatának, azonban Modrić hibázott, így tizenegyespárbajra került sor. Itt végül a horvátok nyertek 3–2-re és bejutottak a legjobb nyolc csapat közé. A negyeddöntőben július 7-én a házigazda orosz válogatott volt a következő ellenfél, és ezúttal sem született döntés a rendes játékidőben. Domagoj Vida a hosszabbítás hajrájában előnyt szerzett csapatának, de a házigazda egyenlített, a 2–2-es döntetlent követően pedig újabb büntetőpárbaj következett. Itt újra a horvátok győztek, míg Modrić ezúttal is a találkozó legjobbja lett a FIFA illetékesei szerint. Július 11-én az angolok elleni elődöntőt a hosszabbítást követően 2-1-re nyerték meg a horvátok. Modrićot ezen a találkozón cselei és szervezőképessége, valamint passzai miatt emelték ki, míg a győztes gólt Mandžukić szerezte. A július 15-én rendezett döntőben Horvátország 4–2-es vereséget szenvedett az esélyesebbnek tartott Franciaország ellen, de így is története legjobb eredményét érte el, felülmúlva a Davor Šuker vezette csapat 1998-as bronzérmét. A világbajnokság szervezői Modrićot választották a torna legjobb játékosának, így ő kapta a világbajnokság Aranylabdáját. #### 2020-as Európa-bajnokság A selejtezőkben Walesszel, Szlovákiával, Magyarországgal, és Azerbajdzsánnal találkoztak. Jól kezdtek, hiszen 2–1-re felülmúlták Azerbajdzsánt, viszont a második mérkőzésükön kikaptak a magyaroktól. Utána viszont 4–0-ra kiütötték idegenben a szlovákokat. Az azeriek ellen nem sikerült megismételni a sikert, 1–1-es döntetlent játszottak idegenben. A magyaroknak visszavágtak hazai pályán. Wales ellen ikszeltek, Szlovákia ellen győztek, így a csoport első helyén, kijutottak az EB-re. Az Európa-bajnokságon Anglia, Csehország, és Skócia mellé kerültek a D jelű csoportba. Az első mérkőzésen 1–0-ra kikaptak az angoloktól. A csehek ellen 1–1-es döntetlen született, így az utolsó, Skócia elleni mérkőzés döntött a sorsukról. A skótok ellen Modrić vezetésével nyertek 3–1-re, és ezzel továbbjutottak a nyolcaddöntőbe. A nyolcaddöntőben a spanyolok ellen egy 5–3-as mérkőzésen maradtak alul. #### 2022-es világbajnokság A selejtezők során Modrić három gólt, valamint két gólpasszt jegyzett. 2022. november 9-én Zlatko Dalić szövetségi kapitány nevezte a horvátok Katarba induló keretébe. A Marokkó, majd Belgium elleni mérkőzések után őt választották a meccs emberének. Az első olyan játékos lett, aki három különböző évtizedben is pályára lépett a világbajnokságon, valamint Európa-bajnokságon is. A nyolcaddöntőben, majd az azt követő negyeddöntőben is tizenegyespárbaj után jutott tovább csapata. Előbb Japánt, majd Brazíliát búcsúztatták büntetők után. Ezzel Horvátország egymás után másodszor lehetett ott a világbajnokság elődöntőjében, ahol a későbbi győztes Argentína búcsúztatta őket 3–0 arányban. A harmadik helyért folyó küzdelemben a hrovátok 2–1 arányban győztek Marokkó ellen, ezzel egymás után második érmüket szerezték a horvátok, Modrić a torna végén megkapta a Bronzlabdát. ## Játékstílusa Modrić gyors és kreatív játékmesternek számít, aki nagyszerűen átlátja a pályát, valamint a játékot, ezért egy megindulással, rövid vagy hosszú passzokkal helyzetbe tudja hozni társait. Mindkét lábával ügyesen bánik a labdával, ő az összekötő kapocs a középpályán a védők és a támadók között. Jó a pozíciós játékban, ő szabja meg csapata játékritmusát, labdavezetési és labdabirtoklási képessége is átlagon felüli. Gyakran nevezik a középpálya Maestrójának, azaz mesterének („Midfield Master”), de hasonlították már egy zenekar karmesteréhez is, és illették a „bábmester” és a „középpálya mágusa” becenévvel is. Amikor a Real Madridhoz igazolt, akkor a spanyol médiában egyszerűen csak El Pájaróként („a Madár”) emlegették, míg csapattársai a „Lukita” becenevet adták neki. ### Pozíciója a pályán Modrić komplex játékos, elsősorban a középpályás sor közepén, az irányító poszton helyezkedik. Pályafutása elején a Dinamo Zagrebben támadó középpályásként játszott, csakúgy, mint a Tottenhamnál az odaigazolását követő első időszakban. A 2010–2011-es szezonban picit hátrébb húzódva, amolyan mélységi irányító szerepkörben játszott, elsődleges feladata az volt, hogy csapattársainak helyzetet teremtsen. Bár alapjában véve támadó középpályás, Modrić rengeteg munkát végez el egy mérkőzés alatt, ennélfogva az irányító poszt mellett akár védekező feladatok ellátására is alkalmas. Az egyik legsokoldalúbb játékos a világon, képes több középpályás pozícióban is játszani. Jonathan Wilson brit újságíró szerint a 4-2-3-1 rendszerben Modrić egy harmadik típusú középpályás, a két feladatkör közti összekötő kapocs. Amikor Angliában a pozícióját hátrébb vonták, az kihatással volt a szerzett góljai, sőt gólpasszai számára is. Ennek ellenére a csapatban a második legmagasabb pontszáma volt, ami az úgynevezett kulcspasszokat illeti (2,06), valamint nagyon magas passzpontossági arány jellemezte játékát (87%), a legmagasabb passz/mérkőzés-mutatóval (62,5), a legtöbb sikeres csellel (2,2) és a legtöbb labdaszerzéssel (2,5) is ő rendelkezett. Ezek azok a magas statisztikai mutatók, amelyek a Premier League legjobb középpályásai közé emelték. A 2011–12-es szezonban statisztikailag a legmagasabban rangsorolt játékosok közé tartozott az európai élbajnokságokat figyelembe véve, olyan játékosok mellett, mint Xabi Alonso, Andrea Pirlo, Bastian Schweinsteiger és Xavi Hernández. Amikor Modrić megérkezett Spanyolországba a Real Madridhoz, akkor a játékosposztokat klasszikusan számokkal – hatos (védekező), nyolcas (középső középpályás) vagy tízes (támadó) – leíró szakemberek az ő pozícióját amolyan 8-as és 9-es közti, kissé hátravont, mélységi irányítóként írták le. A 2012–13-as szezonban főként Xabi Alonso mellett kapott szerepet, itt jobbára a spanyol végezte a védekezőbb feladatokat. A 2013–14-es szezon első felében, amely alatt hatékony játékkapcsolatot alakított ki Alonsóval és az argentin Ángel Di Maríával, Modrić több sikeres szerelést mutatott be átlagosan meccseként (56), mint a csapat többi játékosa. Az ő nevéhez fűződött a legtöbb passz (878) és ezeknek igen nagy százaléka (90%) volt pontos átadás. Ezzel a mutatókkal szintén a legjobbak közé tartozott az európai élbajnokságokban. A 2014–15-ös szezonban, amikor Toni Kroos megérkezett a csapathoz, a Real Madrid játéka is változott, kevésbé a labdabirtoklást tekintették elsődlegesnek, és a német középpályás mellett Modrićnak is több védekező feladatot kellett ellátnia, valamint a gyors ellentámadásokban is kulcsszerep hárult a játékára. Modrić átlagos passzpontossága a szezonban 91,6–92% között volt, miközben a legmagasabb arányát egyetlen mérkőzésen októberben, Barcelonában produkálta, amikor 42 próbálkozásának 100%-át csapattárshoz játszotta meg. ### Megítélése thumb\|left\|Luka Modrić, akinek játéka a válogatottban és a klubcsapatában is meghatározó Modrićot széles körben tekintik a világ legjobb és leghatékonyabb középpályásának. Jonathan Wilson szerint a régi labdarúgó iskola képviselője, Juan Román Riquelméhez hasonló 10-es, aki a Valerij Lobanovszkij és az Arrigo Sacchi által képviselt iskola alapjait sajátította el. Dragan Stojković szerb labdarúgóedző már fiatal korában láthatta a kis Modrićot, akit az egyik legintelligensebb játékosnak titulált, és Xavier Hernándezhez, valamint Andrés Iniestához hasonlított. Johan Cruijff szerint Modrić játékának minőségét és a játékra való befolyását a pályán kapott szabadsága adja. Paul Scholes, aki többször játszott Modrić ellen, egy 2011-es Manchester Evening News-interjújában azt mondta: „Hármójuk közül (Samir Nasri és Wesley Sneijder) Modrić volt az, aki a leginkább lenyűgözött.” 2014-ben Zinédine Zidane a legjobb tizenegy labdarúgó közé sorolta. Andrij Sevcsenko úgy nyilatkozott, hogy Modrić az egyik legjobb középpályás a sportág történetében, míg Robert Prosinečki és Ivan Rakitić 2018-ban a világ legjobbjának és a valaha volt legjobb horvát labdarúgónak nevezte. José Mourinho leigazolása előtt azt mondta, hogy Modrićot a Real Madridban akarja látni, mert a taktikát tekintve nagy befolyással van a játékra, és mert „művészi szinten játszik”. 2012-ben Carlo Ancelotti dicsérte Modrić technikáját és sokoldalúságát, kijelentve: „Modric kiemelkedő játékos, és véleményem szerint a világ egyik legjobb középpályása, hiszen egynél több pozícióban is tud játszani”. Alex Ferguson, mikor a horvát a Premier League-ben játszott, a liga legjobbjai közt említette, és Paul Scholesszal hasonlította össze, kiemelve kettőjük intelligenciáját, irányítókészségét. Elmondta még, hogy mindkét játékos tiszteli a fair playt, valamint hogy ő maga is le akarta igazolni Modrićot a csapatába. Slaven Bilić szerint Modrić „olyan játékos, aki másokat is jobbá tesz, mindannyian részesülnek játékának pozitív hatásában, ha ő a csapatban van, nem önző, a csapat érdeket tartja szem előtt”. Modrić játékát dicsérte még Josep Guardiola és Sven-Göran Eriksson is. ## Magánélete Modrić 2010 májusában vette feleségül Vanja Bosnićot Zágrábban, előbb polgári, majd egy év múlva templomi szertartáson. Fiuk, Ivano 2010. június 6-án, lányuk, Ema 2013. április 25-én született. A párnak 2017. október 2-án a harmadik gyermeke is megszületett, a kislány a Sofia nevet kapta. Bosnić a Mamic Sports Agency sportadminisztrátora, így nemcsak a magánéletben, hanem a munkában is társak, ő a középpályás menedzsere is. Modrić jellemzően csendes és nyugodt családi életet él, magánélete mentes a botrányoktól. ### Adócsalási ügye és hamis tanúzása 2018 márciusában Modrićot a Dinamo Zagreb egykori elnöke, Zdravko Mamić ellen sikkasztási ügyben folytatott tárgyaláson tanúként hallgatták ki. Mamić és testvére, Zoran ellen vesztegetés és adócsalás volt a vád, az ügyben pedig a középpályás hamis vallomást tett, amit később megváltoztatott, így hazájában hamis tanúzásért emeltek vádat ellene. A horvát adóhivatal a 2012-től 2014-ig leadott adóbevallásai miatt vizsgálódott, amelyek nem tartalmazták a reklámszerződésekből befolyt összegeket. A spanyol hatóság emiatt 2017 végén eljárást indított Modrić és felesége ellen, azonban ő elismerte az adócsalás tényét, és 2018 januárjában, az eljárás kezdete előtt kamattal együtt közel egymillió eurót fizetett ki a spanyol adóhivatalnak. ## Sikerei, díjai ### Klubcsapatokkal Dinamo Zagreb - Horvát bajnok (3): 2005–06, 2006–07, 2007–08 - Horvát kupa (2): 2007, 2008 - Horvát szuperkupa (1): 2006 Real Madrid - Spanyol bajnokság (3): 2016–17, 2019–20, 2021–22 - Spanyol kupa (1): 2013–14 - Spanyol szuperkupa (4): 2012, 2017, 2019–20, 2021–22 - UEFA-bajnokok ligája (5): 2013–14, 2015–16, 2016–17, 2017–18, 2021–2022 - Európai szuperkupa (4): 2014, 2016, 2017, 2022 - FIFA-klubvilágbajnokság (4): 2014, 2016, 2017, 2018 ### Egyéni elismerései - A bosnyák bajnokság legjobb játékosa: 2003 - Az év horvát felfedezettje: 2004 - A horvát bajnokság legjobb játékosa a Tportal szavazásán: 2007 - A horvát bajnokság legjobb játékosa: 2007 - SN Sárga trikó-díj: 2007–08 - Az év horvát labdarúgója: 2007, 2008, 2011, 2014, 2016, 2017 - Football Oscar a legjobb horvát labdarúgónak: 2013, 2014, 2015, 2016, 2017, 2018 - Az év horvát labdarúgója a Horvát labdarúgó-szövetség szavazásán: 2018 - Az Európa-bajnokság All Star-csapatának tagja: 2008 - Az év játékosa a Tottenhamnél: 2010–11 - Bajnokok Ligája, a szezon csapatának tagja: 2013–14, 2015–16, 2016–17, 2017–18 - A spanyol bajnokság legjobb középpályása: 2013–14, 2015–16 - 2015-ben és 2016-ban a FIFPro Év csapatának tagja - FIFA FIFPro World XI: 2014 - Az év csapatának tagja a spanyol élvonalban: 2015–16 - Facebook Football Awards, a legjobb középpályás: 2016 - FIFA-klubvilágbajnokság, Ezüstlabda: 2016 - Az UEFA Év csapatának tagja: 2016, 2017 - Az év középpályása az ESPN szavazásán: 2016, 2017 - A Bajnokok Ligája legjobb középpályása: 2017, 2018 - IFFHS Az év irányítója, Bronzdíjas: 2017 - IFFHS év férfi csapatának tagja: 2017 - A klubvilágbajnokság legjobb játékosa: 2017 - A világbajnokság legjobb játékosa: 2018 - Az év férfi labdarúgója az UEFA szavazásán: 2018 - Az év férfi labdarúgója a FIFA szavazásán: 2018 - IFFHS Az év legjobb játékosa: 2018 - Aranylabda: 2018 - Aranyláb díj: 2019 ## Statisztikái ### Klubokban 2020\. július 16-án lett frissítve. ### A válogatottban 2022\. december 17-én lett frissítve. ### Góljai a válogatottban Legutóbb 2019. október 10-én lett frissítve. ## Fordítás

Nápoly

Nápoly (, nápolyi nyelven Napule) Dél-Olaszország legnagyobb városa (közigazgatásilag comune), Campania régió székhelye. A városban található a Nápolyi főegyházmegye érseki széke. A város lakossága kb. egymillió fő, ezzel Róma és Milánó után a harmadik legnagyobb olasz város. A környező településekkel együtt lakossága 3,1 millió fő, ezzel második Olaszország legnagyobb városi agglomerációinak körében (Milánó után). Félúton fekszik a Vezúv és egy másik vulkáni terület, a Campi Flegrei között, a Nápolyi-öböl északi partján. A legendák szerint az első kolóniát az argonauták alapították Phalerum név alatt. A történeti emlékek viszont arra mutatnak, hogy a kolóniát Parthenopé név alatt a Rodosz szigetéről érkező görög tengerészek alapították Megaride (ma Castel dell’Ovo) szigetén, valamint a mai Pizzofalcone negyed egy részén. Nevét – szintén legendák alapján – Akhelóosz görög folyóisten három szirén lánya egyikének, Parthenopénak köszönheti. Miután a város kicsinynek bizonyult, attól keletre, a tengerparton egy új várost építettek Neapoliszt (latinul Neapolis, jelentése új város), Parthenopét pedig átnevezték Paleopolisznak (azaz régi városnak). Az évszázadok során a város többször is uralkodót cserélt (rómaiak, bizánciak, normannok, Anjouk, spanyolok, osztrákok, Bourbonok), majd 1860-ban a Garibaldi által egyesített Olaszország része lett. A város környékének gazdag történelme és kulturális élete van. Híres a népszokásairól és konyhájáról (a pizza szülőhazája). A nápolyi nyelv (napulitano), Olaszország egyik leggazdagabb és legszínesebb regionális nyelve, mely sok jellemzőjében eltér a hivatalos olasz nyelvtől. Történelmi jelentősége, valamint kiemelkedő gazdasági teljesítménye révén Nápolyt Dél-Olaszország nem hivatalos fővárosának tartják. ## Földrajz ### Fekvése Nápoly a hasonló nevű öböl északi partján fekszik, a Campaniai-síkság délkeleti részén. Délkeleti városrészei a Vezúv lejtőjére kapaszkodnak fel, északkelet és keleti irányban a síkság irányában terjeszkedik, amelynek enyhe lejtőit a Capodimonte-domb 163 méteres magaslata szakítja meg. Észak-északnyugati irányban a Campi Flegrei határát is képező dombvonulat határolja: Camaldoli-domb (457 m) és a Monte Sant’Angelo (167 m). A történelmi belvárosától nyugatra egy dombvonulat húzódik, amely kettészeli a mai várost: a Vomero-domb (190 m) illetve a Posillipói-domb (160 m). Ez utóbbi a tengerpartnál meredeken ér véget. A domb alatt két alagút biztosítja az összeköttetést a belváros és Nápoly külső negyedei között (Bagnoli, Posillipo). Mindkét domb sűrűn beépített. A város délnyugati részében található a Posillipo-fok, amely a határt képezi a Nápolyi-öböl és a Pozzuoli-öböl között, így Bagnoli tulajdonképpen már a Pozzuoli-öböl partján fekszik. Ugyanitt, a tengerparthoz közel található a Nápolyhoz tartozó Nisida sziget. ### Geológiája A Nápolyi-öböl partja tulajdonképpen egy 30 km átmérőjű egykori szupervulkán kalderája. A város félúton fekszik két aktív vulkáni terület, a Vezúv és a Campi Flegrei között. A terület geológiája következtében gyakoriak a földrengések. A Vezúv gyakori kitörései a történelem során többször is veszélyeztették a várost. Ugyanakkor az aktív vulkanizmusnak köszönhetően a városban számos termálvizű forrás található. Nápoly vastag tufarétegekre települt, amelyeket az évszázadok során építőanyagként használtak fel. ### Éghajlat Tipikus mediterrán éghajlata van: enyhe telekkel és forró nyarakkal. A legtöbb csapadék novemberben és decemberben, valamint március-áprilisban hullik. Az enyhe éghajlat, valamint a változatos földrajzi fekvés következtében már a római korban császárok kedvelt üdülőhelye volt. A város klímája Köppen-féle éghajlatosztályozási rendszer szerint a C osztályba sorolható. ## Története ### A város alapítása Habár a görög telepesek érkezése előtt is léteztek primitív, elsősorban barlanglakó kultúrák ezen a vidéken, mégis ismeretlenek a mai Nápoly megalapításának körülményei. A legendák szerint az első kolóniát az argonauták alapították Phalerum név alatt. A történeti emlékek viszont arra mutatnak, hogy Parthenopé név alatt a Rodosz szigetéről érkező görög tengerészek Megaride (ma Castel dell’Ovo) szigetén, valamint a mai Pizzofalcone negyed egy részén (Monte Echia). Ugyanakkor Claverius római történész írásaiból ismert, hogy a települést Neapolis urbs ante Partenope dicta est prius Phalerum (Neapolis városa korábban Parthenopé előtte Phalerumnak neveztetett) név alatt is emlegették, így nem kizárt, hogy az argonauta legenda Phalerumja ténylegesen létezett. Nevét – szintén legendák alapján – Akhelóosz görög folyóisten három szirén lánya egyikének, Parthenopénak köszönheti. A legendák szerint Parthenopé, miután énekével nem sikerült elcsábítania Odüsszeuszt, Megaride szigeténél öngyilkos lett. Az i. e. 7. és 6. században Parthenopé virágzó kolónia volt Kümé fennhatósága alatt, amely az egész Nápolyi-öböl területét uralta. I. e. 524-ben az etruszkok, sikertelenül ugyan, de megostromolták Kümét, ezáltal jelezve terjeszkedési törekvéseik kezdetét az Appennini-félszigeten. Kümé a szürakuszai türannosszal, Hierónnal szövetkezett és a görögök i. e. 474-ben tengeri csatában szétverték az etruszk hajóhadat. A győzelem jelentősége igen nagy volt: az etruszkok ezentúl nem jelentettek hatalmat a tengeren és kénytelenek voltak visszavonulni a félsziget északabbi részeire. Ezután a szürakúszaiak megszállták Ischia szigetét, de már i. e. 470-ben el kellett hagyniuk, mert kitörtek a sziget vulkánjai. Ezzel szemben Kümé és koloniája tovább virágzott és hamarosan szükségessé vált Parthenopé kibővítése. Mivel a települést alapításakor sziklás, mély völgyek valamint a tenger által határolt területre építették, a terjeszkedésnek a természet állta útját. Tehát i. e. 470 után egy új város nőtt ki az egykori Parthenopé mellett Neapolisz (latinul Neapolis) néven (görög jelentése új város). Az egykori Parthenopét ezek után Paleopolisznak (latinul Palaeopolis) nevezték (görög jelentése régi város). Gaius Lutatius Catulus római consul írásai szerint viszont az i. e. 5. században a küméi görög telepesek, irigyelve szomszéduk gazdagságát, elfoglalták a kolóniát. Az itt lakókat kelet felé kényszerítették, ahol új várost alapítottak. A mai kikötőtől északra fekvő Neapolis lakosságát i. e. 450-re khalkiszi, pithékusszai és athéni telepesek gyarapították. Az új város, Neapolisz, a szürakúszai görögök védelme alatt gyorsan fejlődött, gazdagodott és fokozatosan Athén fennhatósága alá került. Periklész hamar felismerte a város stratégiai jelentőségét a görögök Földközi-tengeren folytatott kereskedelmében, ezért kiemelt figyelmet szentelt a fejlesztésére. Ebből az időszakból származik a város alakját mai napig meghatározó szabályos, négyszögletes, rácsos utcahálózat, amelyet Hippodamosz talált fel Pireusz megtervezésekor. Parthenopéval ellentétben Neapolisznak kitűnő lehetőségei voltak terjeszkedésre, noha a mocsaras vidék miatt nem alakult ki nagy mezőgazdasági hátországa, ami következtében a város ellátása szinte teljes mértékben a tengeri kereskedelemnek volt kiszolgáltatva. Az i. e. 5. században a várost erős, helyszínen fejtett tufa darabokból épített falakkal vették körül. Ezeket a falakat az i. e. 4. században megerősítették, így a várost kettős fal védte. Ezeknek maradványai ma is láthatóak a Piazza Bellinin. ### A rómaiak fennhatósága alatt I. e. 4. században a szamniszok sikeres hadjáratot folytattak a mai Campania területén és miután legyőzték az őslakos oszkokat, fennhatóságuk alá kerítették Kümé, Capua, Puteoli valamint Herculaneum városait is. Ezáltal Neapoliszt is teljesen körbevették, viszont a várost soha sem támadták meg, erős védvonalainak köszönhetően. A szamniszokkal való állandó harcban északon új hatalom nőtt fel, Róma, amely egyre nagyobb területet foglalt el a félszigeten. I. e. 328-ban Neapolisz lakossága, amelyen belül erős volt a szamniszokat támogató párt, hadat üzent Rómának, remélve, hogy a környék még független népei segíteni fogják őket. A római seregek Quintus Publius Philo vezetésével azonban elvágták a szövetségesekhez való útvonalakat, másrészt pedig, a különböző népek közötti nézeteltérések miatt sem sikerült egy Róma-ellenes szövetségek összekovácsolni. Viszont a rómaiak is felismerték Neapolisz stratégiai jelentőségét a szamniszok elleni háborúk során, de azt is tudták, hogy a város védvonalait nehezen tudnák áttörni, emiatt inkább diplomáciai úton próbálták a város szövetségét megszerezni. Mindez végül oda vezetett, hogy i. e. 328-ban Neapolisz elfogadta Róma feltételeit és civitas foederata lett, ami által biztosítva volt önállósága a birodalom keretei belül. A város élére római consul került. Róma ezen stratégiai szövetség által a szamniszok fennhatóságát gyengítette a campaniai partok felett. Közvetlenül e szövetség után Pompeji is megnyitotta kapuit a rómaiak előtt. Neapolisz nem legyőzöttként került ki a konfliktusból és így biztosított volt a város további fejlődése. Noha a szamnisz-pártiakat kegyetlen megtorlásokban részesítették, a rómaiak mégsem számolták fel a két várost, inkább a korábban megkötött szerződést léptették ismét életbe, és ismételten elismerték a város szuveranitását és görög hagyományait. A rómaiak által biztosított jogok birtokában a neapoliszi görögök mindenkor kitartottak a rómaiakkal kötött szövetség mellett, így amikor a dél-itáliai görögök Pürrhosz vezetésével, majd Hannibál a punok élén Róma ellen indult, a város nem nyitotta meg kapuit Róma ellenségei előtt. Sőt a punok elleni háború nehéz időszakában is sok hajót gyártottak a római seregek számára és a helyi hajósok római gályákon szolgáltak. Neapolisz védvonalainak megtörése még Hannibál számára is elérhetetlennek bizonyult. Kénytelen volt a város ostromát feladni, miután nem sikerült a várost ellátó tengeri útvonalakat ellenőrizése alá vonni. A pun háborúkat megsínylette ugyan a város, azonban gazdasági szerepe és jelentősége a Római Birodalmon belül tovább növekedett, annak ellenére, hogy továbbra is görög város volt. A városnak kiterjedt birtokai voltak, hozzá tartoztak többek között Capri és Ischia. Róma lassan megváltoztatta a szövetséges városok, így a görög városok jogállását is, és ezzel egyidőben latinosították el a városok nevét is, így lett Neápoliszból Neapolis. A város gazdaságát súlyosan érintették a Capua és Puteoli által i. e. 199-ben bevezetett vámok. Puteoli jelentősége rohamosan nőtt és a Római Birodalom egyik legfontosabb kikötőjévé vált, valamint a földközi-tengeri flotta legfontosabb bázisává, ezáltal Neapolis háttérbe szorult. I.e. 90-ben a város megkapta a római municipium valamint lakosai a római polgár titulust, a birodalomért tett szolgálatai elismeréseként. Ennek ellenére a neapolisiak megpróbálták visszautasítani ezt, ami annak tulajdonítható be, hogy a város lakosaiban erősen élt a görög szellem. A köztársaság utolsó századában a rómaiak már nemcsak hódítói, hanem hódolói is voltak a görögségnek. A görög kultúra kedvelői előszeretettel keresték fel a hellén hagyományokat őrző Neapolist. Sokan meg kellemes éghajlata és földjeinek gazdagsága miatt szerették a várost és környékét. A véres pártvillongások korát azonban még az óvatos görögöknek sem sikerült baj nélkül átvészelniük. Az i. e. 82-es polgárháborúban Caius Mariust támogatta. A győztesen kikerülő Lucius Cornelius Sulla megfosztotta Neapolist nemcsak a flottájától, hanem Ischia szigetétől is, aminek következtében a város fazekas manufaktúrái nyersanyag nélkül maradtak. Különösképpen a közeli Puteoli, húzott hasznot Neapolis kínos helyzetéből. I. e. 50-ben a város szintén a vesztes oldalon állt Pompeius és Caius Iulius Caesar polgárháborújában. Ezek után a Tirrén-tenger legfontosabb hadikikötője Misenum lett, a kereskedelem pedig Baiae kezében összpontosult. Neapolis és környéke történetében Augustus kora hozott nagy változást. Az egyeduralom megszerzése után nem sokkal a császár meglátogatta Capri szigetét (latinul Capreaet), s annyira megtetszett neki, hogy Neapolis városának felajánlotta érte cserébe Ischiát, amelynek gazdagságát a nápolyiak jól ismerték, hisz nem is olyan régen még az övéké volt. Augustus korában Neapolis falai között megfordult minden számottevő római író és költő, így Vergilius is, aki eposzában, az Aeneisben nem egy költői részlet színhelyéül választotta ezt a vidéket. Állítólagos síremléke ma is a turisták egyik kedvenc célpontja. Neapolis kellemes éghajlatának köszönhetően üdülőközpontként is ismert volt, erről Vergilius feljegyzései is tanúskodnak. A mai Posillipo negyed nevét az egykori Villa Pauszülüpon (latinosan Pausylipon) után kapta, amelynek görög jelentése szabadulás és megpihenés a gondoktól. Augustus utóda, Tiberius császár korában gyakorlatilag Neapolis volt a Római Birodalom központja, ugyanis a császár tíz évet töltött a Capri szigetén felépített palotájában, sőt a halál is a közelben, Misenumban érte. Tiberius utóda, Caligula császár viszont más különcségével hagyott maga után emléket: Baiae és Puteoli között, az öblön keresztül két római mérföld hosszúságú hajóhidat építtetett, csakhogy előbb érjen egyik városból a másikba. Ebben a korszakban Neapolis virágzó város volt. Horatius „felix Neapolis”-nak, azaz „boldog városnak” nevezte, Martialis pedig „docta Parhenope”-nak, azaz a „tudós Parthenopénak”. Nero is ellátogatott a városba, és saját maga adta elő saját szerzeményű dalait, ráadásul görögül, a görög közönségnek. A Flaviusok idején készült el a Naepolist Rómával összekötő út, a Via Domitiana, ugyanakkor alagutat (Crypta Neapolitana) is ástak a Posillipói-domb alatt, hogy összekössék a várost Puteolival. Ebben az időben bővült a kikötő is, számos termálfürdőt és vízvezetéket is építettek. A város fellendült gazdasági életét a 62-es földrengés, majd a Vezúv 79-es kitörése döntötte romba és ezt követően Neapolis jelentősége jelentősen lecsökkent. A legendák úgy tartják, hogy Szent Péter és Szent Pál is megfordult a városban prédikálni. A Római Birodalom vége felé Neapolisban jelentős ókeresztény közösség élt, ennek tanúi a katakombák, valamint a számos bazilika. Szent Januáriuszt, akit 305-ben fejeztek le a városban, az 5. századtól kezdve – hivatalos temetése óta – a város védőszentjeként tisztelik. A 4. századtól kezdve Neapolisról kevés említés történik. Az 5. század második felében III. Valentinianus császár újabb falakkal vetette körül a várost, akkor, amikor a hunok Róma falai alá érkeztek. Neapolisban, Lucullus egykori villájában, a mai Castel dell’Ovo helyén raboskodott az utolsó nyugatrómai császár, Romulus Augustulus, miután 476-ban megdöntötték hatalmát. A népvándorlások során a várost többször is kifosztották – először a gótok, majd a 6. században a bizánciak támogatásával az osztrogótok. A gót 536-ban szűnt meg, amikor Belisarius, I. Justinianus bizánci császár hadvezére elfoglalta. Ettől kezdve a Bizánci Birodalom gyarmata volt. ### Nápoly a korai középkorban Az egész kora középkorban a nápolyi püspökök gyakorolták a világi hatalmat a város és környékének lakossága felett, ők „védték és oltalmazták őket” a vandálok és Bizánc ellenében. A Nyugatrómai Birodalom bukása után ugyanis a barbárok elözönlötték Itáliát. Még 410-ben Alarich, 455-ben pedig Geiserich eljutottak Dél-Itáliába is. A vandálok, majd a keleti gót Totila 6. századi pusztításai során a régi virágzó települések teljesen elnéptelenedtek. A vandálok alatt szenvedő Capri szigetét a század végén egy Tertullus nevű római patricius a montecassinói bencés apátságnak adományozta, amely bírói joghatósága alá vonta a sziget megmaradt lakóit. A gót háborúk idején Nápolyban állomásozott a gót hadsereg helyőrsége, ez arra késztette I. Justinianus bizánci császárt, hogy tábornokát, Flavius Belisariust, erős hadserege élén, 535-ben a város ellen küldje. Noha a lakosság örömmel fogadta a felmentő sereg érkezését, a nápolyi helyőrség erős ellenállást tanúsított. Belisariusnak végül sikerült meghódítania a város, miután a titkos város alatti alagutakon sikerült bejuttatnia hadseregét a falakon belülre. Belisarius Bizánc uralma alá vonta a várost és azonnal megtorló intézkedéseket léptetett életbe. A gótok mellett a város zsidó lakossága is áldozatul esett megtorlásnak, így a város szinte elnéptelenedett. Második itáliai hadjárata során azonban megakadályozta a város kifosztását és úgy tartják Afrikából hozott rabokkal próbálta újra benépesíteni a várost. Ekkor kezdődött el a bizánciak beözönlése. A bizánci görögök könnyen feltalálták magukat, mert a városban sokan beszéltek görögül, s megőrizték a görög szokásokat is. Nápoly ismét kétnyelvű lett: az egyház berkei belül a latint beszélték, a város vezetősége pedig a görögöt. Néhány év múlva Totila hadai érték el a várost, miután sikeresen elfoglalták Beneventót. Háború nélkül, diplomáciai úton próbálta elfoglalni a várost. A Kis-Ázsiából idetelepített helyőrség azonban nem fogadta el feltételeit, így Totila ostrom alá vette a várost és elfoglalta az. Sem a cumaei seregek, sem pedig a bizánci flotta nem járt sikerrel a város felmentésében, így Nápoly az osztrogótok kezébe került, akik csak a várost védő helyőrséget mészárolták le, megkímélve a lakosságot. Az osztrogót uralom 552-ig, Totila haláláig tartott. A város ismét a bizánciak kezébe került, akik így próbálták megvetni lábukat Itáliában, azonban szembe találták magukat az északról érkező longobárdokkal. A bizánci uralom alatt ismét felvirágzott a görög kultúra a városban, és a város vezetésében pedig egyre nagyobb helyet kapott a püspök. A 8. században már mintegy lakosa volt a városnak és a birodalom egyik bírói székhelye volt, polgári hivatalai pedig közvetlenül Itália kormányzója alá voltak rendelve. Helyőrségi parancsnokának csak Bizánc ravennai exarchája parancsolt. ### A Nápolyi Hercegség megalakulása A Pápai Állam úgy tekintett Nápolyra, mint egy előörsre a longobárd támadásokkal szemben. Így történhetett meg, hogy 592-ben a pápa segítséget küldött, mikor Nápolyt a longobárdok ostromolták. A Nápolyban állomásozó bizánci sereg megállta a próbát az előretörő longobárdokkal szemben, mert a barbárok elfoglalták ugyan a város környékét, a város azonban megmaradt Bizánc hatalmi támaszának. I. Gergely pápa több, mint harminc éven keresztül támogatta a várost, amelynek falai között egyre többen találtak menedéket a longobárdok elől. A longobárd hódítások idején a Nápolynak 30-35 ezer lakosa volt. 615-ben Giovanni Consino vezetése alatt a város lakossága fellázadt a Bizánci Birodalom itáliai helytartója, a ravennai exarcha ellen. Ennek eredményeképpen Eleutherius exarcha 638-ban megalapította a Nápolyi Hercegséget, a szicíliai stategos vazallusaként. A hercegség területe nagyjából a mai Nápoly megye területének felelt meg. 661-ben Bazileusz herceg uralkodása idején a Bizánci Birodalomnak már csak kevés ráhatása volt a hercegség ügyeire, a hercegség és a császárság kapcsolata már csak a névlegességre korlátozódott. 763-ban II. Nápolyi István herceg a római pápának esküdött hűséget, így a hercegség pápai érdekszférába került. A hercegség azonban megőrizte autonómiáját, bíró- és elöljáróválasztási jogát. Amikor a város elszakadt a Bizánci Birodalomtól és a hercegség területén kialakult a feudális rendszer a város nevét is megváltoztatták a mai napig használatos Napolira. Nápoly virágkorát Athanasius püspök-herceg és utódai idején érte el, majd a 915-ös gariglianói csata után kezdett veszíteni jelentőségéből. A 10. században V. Pandulf, Capua hercege kifosztotta. ### A szaracén támadások A 9. század első felében a longobárdok többször is megpróbálták meghódítani a várost. A nápolyiak ekkor a szaracénokhoz fordultak segítségért, akik a közeli Ponza szigetét használták portyázásaik bázisaként. A szaracénok segítettek megvédeni Nápolyt a longobárdok ellen, cserében a nápolyi flotta segédkezett Bari elfoglalásánál, amely még harminc éven keresztül muszlim támaszpont maradt. 836-ban már hivatalos szövetség létezett Palermo (szaracénok) és a Nápolyi Hercegség között. Ez a szövetség gyengítette a Bizánci Birodalom hatalmát a Tirrén-tengeren, aki így a frankokkal kényszerült szövetséget kötni a longobárdok ellen. Nápoly ellenállt a frank támadásoknak. Noha Nápoly segítséget nyújtott a szaracénoknak Bari, majd később Messina bevételénél, a hercegség gazdasági érdekeit sértette jelenlétük. Ekkor Nápoly szövetséget kötött Amalfi, Gaeta és Sorrento városaival és sikerült legyőzniük a szaracén kalózokat és 846-ban egyesített flottájuk megakadályozott egy Róma ellen irányuló inváziót is. Ezen háborús megnyilvánulások azonban nem befolyásoltak a kereskedelmi kapcsolatokat Palermo és Nápoly között. A szaracénokat végül a szövetséges bizánci és német-római seregeknek sikerült kiszorítaniuk a félszigetről, kivéve Lucera városát, amely a 13. századig muszlim város maradt. Az arabokkal vívott háborúk során bontatták el a hajdani Paleopolisz erődítményeit és köveiből bővítették ki a Castel dell’Ovót. A mohamedánok elleni harcban Amalfi volt a nápolyi hercegek fő szövetségese, de ennek ára is volt, ugyanis a hercegek kénytelenek voltak átengedni Capri szigetét a köztársaságnak. ### A normannok érkezése A 11. század elején a capuai longobárd herceg megtámadta Nápolyt és elűzte IV. Sergius herceget, aki özvegy nővéréhez menekült Gaetába. Az özvegy másodszor is nőül ment egy arrafelé kalandozó normann vezérhez, s annak segítségével Sergiónak sikerült visszafoglalnia a hercegséget. Hálából a segítségért a normann vezért grófi címmel jutalmazott és nekiadta Aversát és a környező földeket. Rainulf Drengot falakkal megerősítette Aversát és behívta, maga köré gyűjtötte a messze földön kalandozó normann harcosokat. A normannok így könnyen megvethették lábukat ezen a vidéken. 1059-ben Robert Guiscard, a pápa vazallusa, és öccse Roger létrehoztak egy normann államot Benevento központtal. 1076-ban az Amalfi Köztársaság is elfogadta a normann fennhatóságot, 1090-re pedig sikerült meghódítaniuk Szicíliát. 1130-ban II. Roger a pápa segítségével szicíliai királynak koronáztatta meg magát és igényt tartott a nápolyi hercegségre is. 1137-ben sikerült elfoglalnia a várost. Az új királyságát a mediterrán hatalmak köréből kiemelte a nyugat-európai hatalmak közé. A normannok előtti meghódolás Nápoly számára a függetlenség elvesztését és a gazdasági fejlődés megszűnését jelentette. A normann király negyedszülött fiának adta hűbérül a várost és környékét. Meghagyták viszont a város autonómiáját, a bíróválasztás, az igazságszolgáltatás jogát. Nápoly lakossága a zavaros időkben megcsappant: a négy kilométer hosszúságú falak között ember lakott, míg a falakon kívül a környékről jött iparosok és kereskedők telepedtek le. A város ugyan elvesztette függetlenségét, viszont egy Európában vezető szerepet betöltő királyság része lett, mely Észak-Afrikát és a Kelet-Mediterrán régió nagy részét ellenőrzése alatt tartotta. Az új királyság fővárosa Palermo lett, korának leggazdagabb és legfényűzőbb városa, amelyben a normann arisztokrácia mellett megfértek az arabok és görögök is. II\. Roger 1154-ben halt meg Palermóban és az utódlást követő viták miatt hamar fellángoltak a hatalmi harcok. Roger fiát és egyben utódját a történészek I. (Kegyetlen) Vilmosként tartják számon, miután számos bárói felkelést levert, uralkodása viszont békében ért véget 1166-ban. Fia, II. Vilmos még gyermek volt, amikor királlyá koronázták, ezért az országot régensek irányították 1172-ig. Ebben az időszakban a királyság és az uralkodó dinasztia léte veszélyben forgott a különféle trónigények miatt. Uralkodásának utolsó két évtizedét viszont a béke és fellendülés jellemezte, emiatt gyakran II. (Jó) Vilmos néven emlegetik. 1189-es halála utód nélkül érte. A trónt ezután Leccei Tankréd kapta meg, miután legyőzte távoli rokonát Andriai Rogert valamint a Hohenstauf VI. Henrik német-római császár hadait, akinek felesége, Konstancia, II. Roger lánya volt. Konstancia révén fia, II. Frigyes német-római császár igényt tarthatott a szicíliai trónra. Nápoly Tankréd mellé állt, mert a hűség fejében a város valamennyi polgára lovag lett, ami nagy kiváltság volt a feudális társadalomban. (A kiváltság ugyanis azt jelentette, hogy adót nem fizettek, csak a király személyesen rendelkezhetett velük, sőt fegyveres támogatást is kaphattak tőle). Tankréd halála után VI. Henrik foglalta el a várost: jogait elvették, falait lerombolták. Henriket II. Frigyes követte a trónon, aki meghálálta a városnak, hogy elismerte királyául. Királyi székhelyéül ugyan megtartotta Palermót, de Nápolyt szellemi központtá tette. II. Frigyes többször is megfordult Nápolyban és néhány kisebb kereskedelmi kedvezményt ajándékozott a városnak. Ennek ellenére a nápolyiak nagyobb autonómiát szerettek volna elérni, amit azonban a palermói udvar meghiúsított, miután a város túl nagy stratégiai jelentőséggel bírt. Ebben az időszakban (1224-ben) alapították meg a Nápolyi Egyetemet, amely napjainkban Frigyes nevét viseli és mely évszázadokon keresztül Dél-Itália egyetlen hasonló jellegű intézménye volt. A város gazdasági és társadalmi élete is fellendült, a Frigyes által ellenőrzött területekről ide özönlött kereskedőknek köszönhetően. A kikötőben a pisaiak, genovaiak áruraktárakat létesítettek, körülöttük telepek épültek ki, ahol a Földközi-tenger távoli vidékéről jött hajósok laktak. II. Frigyes életében Nápoly támasza volt a Hohenstaufoknak, de a császár halála után örökösének jogait nem ismerték el. A város vezetői ekkor a pápa pártjára álltak, aki 1251-ben szabad várossá nyilvánította Nápolyt. Függetlenségük védelmében és a pápaság iránti hálából harcoltak a nápolyiak az utolsó Hohenstaufok ellen. Sőt arra is volt eset, hogy az ide menekült pápának hajlékot, az új pápa választására pedig megfelelő helyet is biztosítottak. Végül – szintén a pápa kedvéért – a város elfogadta urául Dél-Itália új királyait, az Anjoukat. ### Az Anjouk uralkodása IV\. Kelemen pápa 1266-ban a francia Anjouk családjából való IX. Szent Lajos testvérét, I. Károlyt iktatta be a Szicíliai Királyságba. A beiktatás idejében még Palermo volt a királyság székhelye. I. Károly azonban néhány év múlva a Rómához közelebb fekvő Nápolyba tette át székhelyét. Új rezidenciáját a Castel Nuovóban rendezte be. Ez utóbbi körül alakult ki Nápoly új arisztokrata központja számos palotával és királyi hivatali épülettel. I. Károly uralkodása idején számos gótikus templom és bazilika épült: Santa Chiara, San Lorenzo Maggiore, Santa Maria Donna Regina Vecchia valamint a nápolyi dóm. A király építészei franciák voltak, akik mellett itáliai építészek is működtek. A vár melletti kikötőt bővítették, s a kikötő és a domboldal között új városnegyed épült. A fényűző Anjou-udvar körül élénk művészeti és szellemi élet alakul ki. 1284-ben a szicíliai vecsernye után Szicília Királyságát két részre osztották: Szicíliában az Aragóniai-ház, míg Nápolyban az Anjou-ház királyai uralkodtak. Hivatalosan mindkét államalakulat a Szicília Királysága nevet viselte, viszont a hétköznapokban az Itáliai-félszigeten ekvő területeket Nápolyi Királyság néven emlegették. Annak ellenére, hogy a királyság kettéoszlott, Nápoly jelentősége egyre nőtt. A pisai és genovai kereskedők mellett toszkán bankárcsaládok is megjelentek, valamint számos világhírű művész, mint Giovanni Boccaccio vagy Francesco Petrarca is megfordultak a városban. ### Nápoly és a magyarok A Nápolyi Királyság első korszaka az Anjou-kori Magyar Királyság történetével is összefonódik, különösen attól az időtől kezdve, hogy a Magyar Királyság trónjára is Anjou-királyok kerültek. Az Anjouk örökösödési rendje szerint a nápolyi trón Károly Róbert magyar királyt illette volna, fiatal kora és magyarországi ügyei miatt azonban nagybátyja, Bölcs Róbert lett a szicíliai – valójában nápolyi – király 1309-ben. Miután Bölcs Róbert egyetlen fia még atyja életében úgy halt meg, hogy két leányt hagyott hátra, Károly Róbert felelevenítette trónigényét most már nem saját, hanem fia számára. A magyar-nápolyi hatalom egyesítését sem Nápolyban, sem a pápai udvarban nem támogatták. Károly Róbert 1333-ban személyesen vitte Nápolyba második fiát, a hatéves Andrást, akit eljegyeztek Johannával, Bölcs Róbert idősebbik unokájával. Károly Róbert ugyan nem érte el, hogy fiát királlyá koronázzák, de abban bízott, hogy Bölcs Róbert halála után András fog trónra lépni, mivel addig Európában leányok uralkodására nem volt példa. Az 1343-ban meghalt nápolyi Bölcs Róbert végrendeletében csak unokáját, Johannát tette meg örökösévé. Amikor a pápa hosszas habozás után hozzájárult András szicíliai királlyá koronázásához, Johanna hívei a királynő tudtával a herceget megölték. A gyilkosokat ugyan kivégezték, I. Lajos magyar király azonban hiába kérte a pápától, hogy Johannát fossza meg a koronájától, ő most sem kívánta egyesíteni az Anjouk magyar és nápolyi ágát. A magyar király apja egykori igényére támaszkodva magát tartotta a nápolyi trón örökösének, a megváltoztatott trónöröklési rend szerint azonban I. Johanna letétele esetén egy másik Anjou, Károly durazzói herceg lett volna jogosult a trónra. Nagy Lajos 1347-ben személyesen indított hadjáratot Nápoly ellen. Magyar és német zsoldosai csak gyenge ellenállásba ütköztek, I. Johanna királynő francia birtokaira menekült, hogy csapatokat toborozzon. Lajos a hódolatára érkező Anjou hercegeket elfogatta, riválisát, Károlyt kivégeztette, 1348 elején bevonult Nápolyba, felvette a „Szicília és Jeruzsálem királya” címet. A kivégzés nyomán keletkezett elégedetlenség, majd a Nápolyt is elérő nagy pestisjárvány miatt néhány hónap múlva hazatért. A hátrahagyott csapatok a hódítást nem tudták megtartani, az új férje oldalán hamarosan visszatérő Johanna néhány vár kivételével visszafoglalta országát. 1349-ben a járvány elérte Magyarországot. Pestisben halt meg a királyné, Nagy Lajos első felesége is. 1350-ben a magyar királyi sereg elindult a második nápolyi hadjáratra. A fővárost elfoglalták, de a magyar uralmat ezúttal sem sikerült megszilárdítani. Nagy Lajos lemondott nápolyi és szicíliai királyságáról, 1352-ben fegyverszünetet kötött Johannával. A királyi had nagy része hazatért Magyarországra, magyar lovagok azonban a „nagy magyar sereg” nevű zsoldoscsapat tagjaiként még évekig harcoltak Itáliában. A gyermektelen I. Johanna I. (Anjou) Lajost nevezte ki utódjaként, annak ellenére, hogy unokatestvére a durazzói herceg is igényt tartott a trónra. A királynőt 1382-ben meggyilkolták, és így III. Durazzói Károly került a királyság élére, ami a királyságon belüli öröklési harcokhoz vezetett. Károlyt fia, László követte a trónon, aki egyben a magyar trónt is követelte. László után III. Károly leánya, II. Johanna foglalta el a nápolyi trónt A gyermektelen Johanna először III. Lajost Anjou hercegét, II. Lajos nápolyi ellenkirály fiát tette meg örökösének, akivel aztán összekülönböztek, ezért V. Alfonz aragóniai királyt hívta be az országba Lajos ellen, akit 1425-ben utódának is fogadott. Alfonz el is fogadta a trónjelöltséget és Lajost kiűzte az országból. Alfonz viszont Johanna kegyencét, Giovanni Caracciolót űzte el az udvartól, ezért Johanna kitagadta, és újra fiává fogadta Lajost. Lajos azonban 1434-ben meghalt. Ekkor Lajos öccsét, Renátusz herceget fogadta örökbe, aki viszont burgundiai fogságban ült. Johanna a következő év elején meghalt, kijelölt utódja viszont csak három évvel később 1438-ban foglalhatta el a trónt, de 1442-ben Johanna másik fogadott fia, V. Alfonz aragon király űzte el a Nápolyi Királyságból. ### Aragón fennhatóság alatt 1442-ben V. (Aragóniai) Alfonz, később I. Alfonz nápolyi király meghódította a várost legyőzve az utolsó Anjou uralkodót, I. Renátuszt. Győztes uralkodóként 1443-ban vonult be Nápolyba és ezzel kezdetét vette az aragóniaiak uralkodása. A város lakossága nem nézte jó szemmel, hogy az új uralkodó saját honfitársai között osztja szét a városvezetés fontosabb pozícióit, viszont a király nagyszabású építkezéseinek és kitűnő gazdasági érzékének köszönhetően, amelyek hozzájárultak a város felvirágoztatásához, megváltoztatták az itt lakók véleményét. Mintegy fél évszázadig tartott az aragóniaiak uralma Nápolyban, amely időszak sok műemlékkel gazdagította a várost. Az új uralkodóház megjelenésével újabb kereskedelmi utak nyíltak meg az Ibériai-félsziget és Nápoly között. Ekkor lett a város az itáliai reneszánsz központja, olyan hírességek által, mint Francesco Laurana, Antonello da Messina, Jacopo Sannazaro és Angelo Poliziano. Az aragóniai udvar ugyanakkor újabb területeket osztott szét a helyi nemesség között, aminek viszont negatív hatása is volt, névlegesen a királyság feldarabolódása. A francia királyok, az Anjou-ház leszármazottjai révén igényt tartottak a nápolyi trónra. Noha 1495-ben, Milánó, Velence és a Pápai Állam támogatásával VIII. Károly francia királynak sikerült meghódítani a Nápolyi Királyságot, hadjárata mégsem járt sikerrel, hiszen nem sikerült meggyőznie a pápát, hogy hivatalosan is megkoronázza nápolyi királynak. A Nápolyi Királyság megmaradt a francia és a spanyol király közötti vetélkedés fő tárgyának. 1500-ban VIII. Károly francia király francia király megpróbálta a II. Ferdinánd aragóniai király segítségét kérni a királyság meghódítására az aragóniaiaktól. Egyezségüket a granadai szerződés szentesítette, amelynek értelmében kettéosztották volna a királyságot. 1501-ben a franciák sikeresen elfoglalták Nápolyt, de a spanyolok nem elégedtek meg a szerződés által megígért területekkel és hadat üzentek Franciaországnak. Az ezt követő háborúban a nép hiába volt a franciák mellett, a gazdag polgárságból álló városi tanács inkább a spanyol hadvezérnek nyitotta meg a város kapuját, s ezzel új fejezet kezdődött a város történetében. A franciák alulmaradtak, és így 1503. május 16-án Gonzalo Fernández de Córdoba spanyol tábornok, a „Nagy Kapitány” bevonult a városba. Innen számítják a teljhatalmú nápolyi alkirályok uralkodásának idejét. ### A spanyol alkirályok korszaka A Habsburgok nápolyi térfoglalása összefügg a spanyol trón birtoklásával kapcsolatos eseményekkel. Az első nápolyi Aragóniai király, Alfonz testvérének fia, Katolikus Ferdinánd házasságot kötve Kasztíliai Izabellával létrehozta az Aragónia és Kasztília perszonálunióját, mely később Spanyolország létrejöttéhez vezetett. Ferdinánd leánya viszont nőül ment Habsburg Miksa császár fiához, Szép Fülöphöz. Ezzel a házassággal a Habsburgok ölébe hullott Spanyolország. Fülöp halála után két fia: Károly és Ferdinánd osztozott a Habsburg birtokokon, leánya, Mária pedig nőül ment a magyar királyhoz, II. Lajoshoz. Az aragóniai vonalon követelték a Habsburgok Nápolyt, és I. Károly spanyol király, V. Károly néven német-római császár hadai Nápoly megszerzése végett elözönlötték egész Dél-Itáliát. Az új uralkodó ugyan csak egyszer (1535-ben) kereste fel Nápolyt, s a továbbiakban a Habsburgok alkirályokkal kormányoztatták nápolyi birtokaikat. Az alkirályok idején kezdődött Nápoly spanyollá formálódása, ami nemcsak a város képén, hanem a nép gondolkodásában és szokásaiban ma is érezhető. Az alkirályok uralkodása idején Nápoly lakossága -ről -re nőtt, ezzel Párizs után a második legnagyobb európai nagyváros lett. Az első nápolyi Habsburg-király, V. Károly császár nevéhez fűződik Nápoly első, mai értelemben vett városrendezése. Alkirálya, Don Pedro Alvarez de Toledo, aki ugyan súlyos adóterheket vetett ki és támogatta az inkvizíciót, de javított a lakosság életkörülményein, a városfalakat kijjebb tolta a Mergellina felé, új főútvonalat nyitott a városban, amit róla neveztek Via Toledónak. Az út tengerpart felé eső végén Domenico Fontana, a nagy római építész tervei szerint építették fel a királyi palotát. A főút másik végén új egyetemi épületet építettek (a mai Museo Archeologicót), amelyben a spanyol (salamancai) mintára átszervezett egyetem fakultásai működtek. 1560-ban Nápoly a Spanyol Királyság legnagyobb és legjobban megerősített városa volt. A 16. és 17. századok során Nápolyban számos híres művész és tudós megfordult, közülük a leghíresebbek Caravaggio, Salvator Rosa, Giordano Bruno, Bernini, Bernardino Telesio, Gian Battista Campanella és sokan mások. Ezáltal Nápoly Európa egyik legfontosabb fővárosa lett. Don Pedro Afan de Riviera, Alcalà hercegének uralkodása alatt a várost a túlnépesedés, az állandó éhínségek és járványok jellemezték. A helyzetet a sorozatos földrengések is rontották. Az alkirály nem próbálta enyhíteni az lakosság életkörülményeit, inkább vallási túlbuzgóságból bevezette az inkvizíciót. Emiatt a város lakossága fellázadt és elűzte őt. A felkelés leverése után, az alkirály figyelmét az útonállók és a török kalózok megsemmisítésére fordította, ugyanis ekkor az útonállók már hadsereget is felállítottak, amely súlyos veszteséget okozott a spanyolok körében. Utódja, Antonio di Granvelle Perrenot folytatta a törökök elleni harcot és csatlakozott a közös spanyol-velencei flottához, amely 1571-ben Lepantónál súlyos vereséget mért a török hajóhadra. A 17. század első felében a város társadalmi-gazdasági helyzete folyamatosan romlott. A spanyol uralom abszolutisztikus volt. Az alkirályok engedélyeztek ugyan egy „parlamentet”, amelynek tagjai a város polgárai közül kerültek ki, ezeknek joga azonban abban merült ki, hogy évente megszavazzák a királynak járó „ajándékot”, amelynek összegét fejadó formájában hajtották be a nápolyi lakosokon. Később még ezt a parlamentet is feloszlatták és öt „seggi”-re (az előkelők képviselőire), valamint a „piazza”-ra (a köznép képviselőre) bízták a város önkormányzatát, az adók behajtását. A túlnépesedett városban 1647-ben robbant ki a Masaniello vezette híres felkelés az idegen (spanyol) uralom ellen. Ekkor kiáltották ki az Első Nápolyi Köztársaságot. Franciaország segítségét kérték, viszont a spanyolok kétszer is megakadályozták a franciák partraszállását és a következő évben leverték a felkelést. 1656-ban súlyos pestisjárvány söpört végig a városon, mely során a lakosság több mint fele elpusztult. ### Az osztrák alkirályok korszaka Miután II. Károly spanyol király örökös nélkül halt meg, a Nápolyi Királyság utódlását illetően is hatalmi harcok törtek ki. A spanyol uralomból kiábrándult nápolyi nemesség Habsburg Károlyt támogatta a Bourbon Fülöp elleni harcban. Ezen felbátorodva, az osztrák Habsburgok Itáliát választották harctérül a koronáért, sőt még a pápa támogatását is elérték. Nápoly 1706-ban hivatalosan az osztrák Habsburg-ház birtoka lett. A Nápolyi Királyságot 1734-ig az osztrák császár által kinevezett alkirályok kormányozták. Az osztrák alkirályok átszervezték az adórendszert, ami a város gyors fejlődéséhez vezetett a spanyol uralom alatti stagnálás után. Ugyancsak az osztrák alkirályok vezették be iureconsultus intézményét, egy jogi tanácsadói testületet, amely nem csak a királyi udvart, hanem a városi lakosságot is kiszolgálta. Megépültek az első utak a Vezúv irányába és a város ekkor kezdett ez irányba is terjeszkedni. A művészetek terén is egyik virágkorát élte. Ekkor élt és alkotott a városban Francesco Solimena, Luca Giordano, Alessandro Scarlatti, Giovanni Battista Pergolesi és Giovambattista Vico. ### A Bourbon-ház uralkodása 1734-ben III. Károly spanyol király elfoglalta Nápolyt és VII. Károly néven nápolyi királlyá koronáztatta magát. Trónrakerülésével kezdődött a Bourbon-ház uralkodása Dél-Itáliában. A Nápolyi Királyság ekkor vált ismét függetlenné 200 év spanyol és osztrák uralom után. A nápolyi Bourbonok csaknem százötven esztendős uralma a felvilágosult abszolutizmus és a nagy európai forradalmak jegyében telt el. A város nagyot fejlődött: többen laktak ekkor Nápolyban, mint a korabeli Berlinben vagy Bécsben. A város lakossága ekkor megközelítőleg nápolyi és idegen volt. Ekkor töltötték fel és építették be a Posillipo és a Pizzofalcone közti partszakaszt, ekkor épült fel a tengerparti palota negyed a Chiai, valamint a Santa Lucia halásznegyed a Castel dell’Ovo körül. Az ideköltözött király kibővítette a királyi palotát, megépíttette mellette a San Carlo színházat, a falakon kívül a capodimontei királyi palotát, a jelenlegi múzeum épületét, Porticiban pedig a királyi nyaralót. A városrendezés nagy ütemben zajlott. Meghosszabbították a Via Toledót, amelynek végében Luigi Vanvitelli megtervezte a Foro Borbonicót, a mai Piazza Dante épületsorát. Ebben az időszakban épült meg a város legnagyobb épülete, az Albergo dei Poveri, a szegények szállója. Károly, 25 év uralkodás után, a spanyol trón elfoglalása érdekében lemondott a nápolyi trónról. A történelem a 18. század egyik felvilágosult uralkodójaként tartja számon. Sikerült rendbe hoznia a királyság pénzügyeit, jó viszonyt ápolt az egyházzal. Károly elsősorban a megjelenőfélben levő középosztály fejlődését támogatta. 1759-ben, miután Károlyt spanyol királlyá koronázták hazautazott, utódjának pedig fiát Ferdinándot nevezte ki, aki 1825-ig uralkodott. Uralkodása rendkívül dinamikus időszakra esett: ekkor zajlott az ipari forradalom, valamint ekkor robbant ki a francia forradalom is. 1759-ben Ferdinánd Parmából átszállíttatta a Farnese-örökséget, a legnagyobb itáliai gyűjtemények egyikét, amelyben igen sok antik szobor volt. Ez irányította az udvar figyelmét a Vezúv kitörései által eltemetett városokra (Pompeji, Herculaneum). Az uralkodó megalapította a tudományos akadémiát és a katonai nevelőintézetet. A San Pietro a Maiella-templom körüli épületekben központosították a felvirágzó zenei életet, létrehozták a ma is működő zenei konzervatóriumot. Királyi alapítású bankok keletkeztek. Mivel trónrakerülésekor csak 8 éves volt, helyette régensként külügyminisztere Bernardo Tanucci gyakorolta a hatalmat, aki a későbbiekben is erős kézzel kormányozta a királyságot a Károly által elkezdett politikának megfelelően. 1768-ban Ferdinánd király feleségül vette Mária Karolina főhercegnőt, II. József német-római császár húgát, Mária Antónia francia királyné nővérét. Az intelligens és nagyratörő Mária Karolina királyné első feladata a nápolyi udvar átalakítása a bécsihez, meg párizsihoz hasonlatossá. A királyné unszolására Ferdinánd leváltotta Tanuccit, helyébe John Acton egykori angol admirálist nevezte ki. Acton újjászervezte a nápolyi flottát és megnyitotta a Királyi Katonai Akadémiát. Ferdinánd hosszú uralkodását a város és vidék jelentős fejlődése és sokféle politikai változás kísérte. A francia polgári forradalom és az utána következő francia és európai események váltották ki ezeket. 1789-ben, a francia forradalom kitörésekor Acton és a királyné megpróbálták távol tartani Nápolytól a forradalom szellemét, habár a város lakosságának nagy részét kitevő lazzarikat nem érdekelték az új reform-eszmék, és lojálisak maradtak királyuk iránt. A forradalmi eszméken inkább az értelmiségi rétegek vitatkoztak. 1793-ban XVI. Lajos francia király lefejezése után a Nápolyi Királyság is csatlakozott az osztrák-spanyol-angol koalícióhoz Franciaország ellen. 1798-ban a franciák Napóleon vezetésével meghódították a Pápai Államot, a nápolyiak felmentő sereget küldtek, de próbálkozásuk kudarcba fulladt. A francia előretörés elől menekülve a király és királynő Palermóba vonult vissza. A franciák elfoglalták a nápolyi királyság területét és a várost. A szabadság jelszavával érkező idegeneket a város liberális körei lelkesen fogadták, és kikiáltották a rövid életű Parthenopéi Köztársaságot. A király hívei Szicíliából visszatérve, az angol Nelson admirális segítségével visszafoglalták a várost és kivégezték a köztársaságpárti vezetőket. ### Francia uralom A 19. század első évtizedeiben Napóleon hadai végigsöpörtek egész Európán, megváltoztatva az addig létező feudális rendszert, királyságokat számolva fel, valamint új államokat alapítva. Napóleon sikeresen elfoglalta a királyságot és a trónra testvérét Bonaparte Józsefet ültette. Miután 1808-ban sikerült Spanyolországot is leigáznia, testvéréből spanyol királyt csinált, és a megüresedett nápolyi trónra sógorát, Joachim Murat tábornagyot ültette. A királyi család ismét Palermóba menekült. Murat 1815-ig uralkodott Nápolyban. Uralkodásának idején honosították meg Dél-Olaszországban a Code Napoleont, amely megszüntette az egyház és a bárók privilégiumait, újraszervezte a helyi törvénykezést, iskolákat létesített. A francia forradalom eszméinek meghonosítása az Appennini-félszigeten meghatározó szerepet játszott a későbbiekben egységes Olaszország kialakulásában. Napóleon veresége következtében Murat hatalma is meggyengült. 1814-ben az európai nagyhatalmak először megerősítették nápolyi királyként, de uralmára többen, elsősorban Nagy-Britannia gyanakodva tekintett, így helyzete egyre bizonytalanabbá vált. 1815-ben, mikor Napóleon száz napra visszatért a francia trónra, Murat támogatásáról biztosította sógorát. A tolentinói csatában az osztrák haderő leverte hadait, és helyreállították IV. Ferdinánd király uralmát a Nápolyi Királyságban. A waterlooi csata után Ferdinánd király elfogatta és kivégeztette Muratot. ### A Bourbon-restauráció 1816-ban a király hivatalosan is egyesítette a Nápolyi Királyságot a Szicíliai Királysággal (mindkettőnek ura volt), így megalakult az új államalakulat, a Két Szicília Királysága, amelynek I. Ferdinánd néven első uralkodója lett. Utódai már a Két Szicília Királya címen léptek trónra. I. Ferdinánd király uralkodását három fő tényező határozta meg: először is meghalt keménykezű felesége, Mária Karolina, így saját kezébe kellett vennie az államigazgatás ügyeit; másodsorban a gyorsan növekvő középréteg választott országgyűlést és alkotmányt akart; harmadsorban pedig egyre erősödött az olasz nemzeti érzés. A tízéves francia uralom nem tudta teljesen megszüntetni a feudális rendszert, de nagy lépéssel vitte előbbre a város építészeti fejlődését. Meghosszabbították a Via Toledót, megépítették a Capodimonte előtti viaduktot. Sok intézmény született: a botanikus kert, a csillagvizsgáló, a nőnevelő intézet. Kibővítették a zenei konzervatóriumot, ahol a nagy olasz zeneszerző, Vincenzo Bellini tanult. Az egyetemen bevezettek néhány modern tárgyat, az orvostudományi fakultáson a természettudományi tárgyakat. A francia uralom utáni Bourbon-restaurációt követően 1820-ban forradalom tört ki a királyságban. Ferdinánd kénytelen volt alkotmányt adni, de a következő évben az osztrákok segítségével helyreállította abszolutisztikus uralmát. 1825-ben halt meg, uralkodása az egyik leghosszabbnak számít Európa-szerte. Utódja, I. Ferenc 1830-ig uralkodott, őt unokája, II. Ferdinánd követte a trónon. A királyság fennállásának utolsó harminc évében sohasem látott tudományos fejlődésen ment keresztül. Megépült az első vasút Nápoly és Portici között, 1839-ben a város utcáit gázlámpákkal világították. Elindultak az első nápolyi gőzhajók, hajóépítő műhelyek létesültek a tengerparton. A nápolyi kereskedelmi hajók bruttóregisztertonna tartalma 14 év alatt 8000 tonnáról tonnára emelkedett. A vasfeldolgozás és fegyvergyártás helybeli és angol tőkével újraindult. Számos szövőgyárat, bőrkészítő műhelyet és kesztyűgyártó műhelyet alapítottak. Az 1848-as forradalom Nápolyt is elérte, nagyapjához hasonlóan, II. Ferdinánd is kénytelen volt jóváhagyni az alkotmányt, amelyet a forradalom leverése után fel is függesztett. Ezt követően számos nápolyi liberálisan gondolkodó személyiség észak felé menekült, ahol az egyesült Olaszország eszméjéért harcoltak tovább. II. Ferdinánd 1859-ben halt meg, őt fia, II. Ferenc követte a trónon, aki 1860-ban engedve a liberális követeléseknek visszaállította az alkotmányt, de ennek ellenére is tovább mélyült a szakadék a királyi udvar és a intellektuális rétegek között. ### Egyesítés az Olasz Királysággal 1860-ban Szicília elfoglalása után, Giuseppe Garibaldi 3500 katonájával átkelt a Messinai-szoroson a királyság területére. A vidéki parasztság soraiban, már Olaszország Atyja-ként emlegették, miután észak-olaszországi cselekedeteinek híre ide is elért. A Bourbon királyi hadsereg nagy része átállt Garibaldi oldalára, így az útja során alig ütközött ellenállásba. 1860. szeptember 7-én vasúton bevonult Nápolyba, ahol hősként ünnepelték. A nép 1860. szeptember 6-án már tüntetett a Bourbonok ellen: olasz nemzeti zászlókkal vonultak fel a Via Toledón, a kereskedők üzleteikben felcserélték a Bourbon-liliomot a Savoyai-kereszttel. Amikor Garibaldi bevonult a városba, a királyi katonák még laktanyáikban voltak és őreik katonai tiszteletadásban részesítették a bevonuló szabadsághőst. A bevonulás a nép elragadtatott lelkesedése közepette folyt le. A balkonokról virágot szórtak. Garibaldi, a diktátor a Piazza del Plebiscitón köszönte meg a fogadást. A király és mintegy főnyi, hozzá hű katonát számláló hadsereg észak felé, Gaeta felé vonult. Ezt a stratégiai visszavonulást II. Viktor Emánuel szárd–piemonti király érkezése zavarta meg észak felől. A volturnói ütközetben a királypárti csapatok alulmaradtak Garibaldi csapataival szemben. 1860. október 25-én Garibaldi már az egyesített Olasz Királyság uralkodójaként üdvözölte a szárd–piemonti királyt, és átadta neki hódításait: Szicíliát, az Appennini-félsziget déli részét, valamint a nápolyi flottát. A volturnói ütközet után II. Ferenc és hívei visszavonultak Gaetába, ahol egy végső ellenállással próbálkoztak. 1861-ben feladták a várost is, a királyi család Rómába menekült a pápa vendégeként. A Bourbonok felett aratott teljes győzelem után a Piazza del Plebiscitón Garibaldi javaslatára a nép megszavazta az egységes Olaszországhoz való csatlakozását. Miután 1870-ben az olasz királyi csapatok elfoglalták a Pápai Államot is, a Bourbonok Párizsba költöztek. II. Ferenc király 1894-ben halt meg. ### Nápoly, az egyesült Olaszország városa Nápoly és a környező területek Campania tartomány néven kapcsolódtak be az 1870-ben létrejött, az Alpoktól Szicíliáig terjedő egységes Itália életébe, amely a kapitalista fejlődés korában a többi európai országhoz képest talán még fokozottabb ütemben igyekezett behozni századok elmaradását. A félszigeten megszűntek a vámhatárok. Ez és az egységes olasz nemzeti piac kialakulása önmagában is nagyban segítette a fejlődést, mindez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a hűbéri maradványok és a délen túltengő nagybirtok következtében is hátrányosabb helyzetben lévő déli tartományok, így Campania is sikerrel versenyezhessen a korábban is fejlett Északkal. Az egyesített Olaszország megalakulása után a kezdeti bizalom a római kormányzásban hamarosan megdőlt, hiszen az állam által pénzelt projektek kimagaslóan nagy arányban az északi tartományokat érintették, míg a déli tartományok, köztük Campania is, egyre inkább kimaradt a gazdasági fejlődésből. Míg az északi tartományok ipara az egyik legfejlettebb volt egész Európában, a déli tartományokban a szegénység sohasem látott mértékben megnőtt. Emiatt az olasz államok egyesítése inkább mélyítette a szakadékot a különböző régiók fejlettségi szintje között. Így Nápoly is tipikus dél-olaszországi nagyváros lett, amelyet a szegénységgel, bűnözéssel, feketegazdasággal és maffiahálózatokkal hoztak összefüggésbe. Ráadásul a várost 1884-ben katasztrofális kolerajárvány sújtotta. Erre vezethető vissza, hogy már a századforduló idején törvényhozási úton igyekeztek elősegíteni az elmaradott tartományok fejlődését. Ennek hatásaként épül a vízerőmű a Volturnón, a városban vasútikocsi és mozdonygyárat építettek, bővítették Nápoly és környéke élelmiszeriparát, Bagnoliban acélgyárat létesítettek. A fejlődés bizonyítéka, hogy az 1860-ban lakosú Nápoly az első világháború idején már lelket számlált. Erre az időre esnek a nagy városrendezési munkálatok: a város forgalmasabb útvonalainak korszerűsítése, a Via del Dumo és a Corso Garibaldi kiszélesítése. Óriási bérkaszárnyákat építettek a tengerparton, kialakították a Parco Comunalét. A század elején az állomás terétől a város központjáig kiépül a „Rettifilo”, az egyenes vonal, a mai Corso Umberto épületeivel együtt. Kiépültek a Nápolyba vezető és onnan kiinduló vasutak, megépült a földalatti vasút. Az első világháború előtt Nápoly már világváros volt rengeteg munkanélkülivel, akiknek egy része kivándorolt a tengerentúlra. A kivándorlással egyidőben a város magához szívta a környék népfeleslegét, így a város súlyos demográfiai problémákkal szembesült. A gazdasági környezet kedvezett a fasizmus begyökerezésének a városi politikába. 1922-ben Nápolyban rendezték az egyik legnagyobb fasiszta népgyűlést. A fasiszta rezsim idején és szellemében csak a város központját modernizálták, a Via Diazon márvány középületeket emeltek. A közlekedés meggyorsítása és a környék közelebbhozatala érdekében alagutakat építettek a Posillipo és a Pizzofalcone alatt. Mussolini hatalomra kerülése után Dél-Olaszország problémái ismét háttérbe szorultak, az olasz politika birodalmi ambíciói, később a második világháború kitörése miatt. Nápolyt a háborúban többször is bombázták, elsősorban kikötőjét. Mussolini félreállítása után, 1943. július 25-től a német Wehrmacht csapatai szállták meg. A Resistenza (olasz ellenállási mozgalom) és a szövetségesek 1943. október 1-jén szabadították fel a várost a megszállás alól. A második világháború és a német megszállás pusztításai után hosszú ideig lebombázott állapotban maradt a város, elhanyagoltan a környéke. Az újjáépítés csak 1950-ben kezdődött, és jóval később – a Cassa per il Mezzogiorno anyagi eszközeivel – haladt gyorsabban a város és a kikötő újjáépítése, a műemlékek restaurálása, a múzeumok felfrissítése és a Capodimontei Múzeum megnyitása. A háború után rövid ideig tartó amerikai megszállás enyhe fellendülést hozott Nápoly gazdaságában, ugyanakkor az amerikai katonák dollárjai kellő alapot adtak a feketegazdaság virágzásához. Az 1946-os népszavazáson Nápoly lakossága, az ország többi részével ellentétben, a monarchia visszaállítása mellett szavazott. A népszavazást követően megalakult az Olasz Köztársaság, melynek elnöke a nápolyi Enrico de Nicola lett. Az Olasz Köztársaság megalakulása nem változtatott a lakosság életkörülményein, ennek következtében megindult egy második kivándorlási hullám is az 1970-es és 1980-as években, szintén Észak-Olaszország és az Amerikai Egyesült Államok felé, illetve Nyugat-Németország is kedvelt célponttá vált. A római kormány a Cassa per il Mezzogiorno pénzügyi program keretén belül rengeteg pénzforrást átcsoportosított a déli tartományok fejlesztésére, azonban ezek nagyrészt a feketegazdaságba kerültek és az előirányzott projektek sosem valósulhattak meg. A nápolyi maffiaszerű bűnszervezet, a camorra befolyása nemcsak a gazdasági, hanem a politikai életre is rányomta a bélyegét. Ennek egyik személyisége Achile Lauro, a város 1950-es évekbeli polgármestere volt, aki az állami segélyeket saját pénzügyi birodalmának kialakításához használta fel. A lakosság bizalmát populista beszédeivel nyerte meg. Igazi változás 1992-ben kezdődött, amikor Antonio Bassolino baloldali politikust választották polgármesternek. A korrupciót és camorra befolyását sikerült csökkentenie, ugyanakkor elindította a városmegújítási projekteket, amelyek egy része még ma is folyamatban van. 1994-ben a G7 államok itt tartották éves gyűlésüket, 1995-ben a történelmi városközpontot az UNESCO világörökség részévé nyilvánították. 2001-ben Rosa Russo Jervolino került a polgármesteri székbe, aki az elődje által elindított politikát folytatta illetve folytatja. ## Népesség A város vonzáskörzetében 3,1 millióan élnek, ezzel Nápoly második az olasz városi agglomerációk sorában. A tulajdonképpeni város lakossága 2009. január 1-jén fő volt, ebből férfi és nő. A lakosság kor szerinti megoszlása: - 0–14 év között: fő (ebből férfi, nő), - 15–64 év között: fő (ebből férfi, nő), - 65 év felett: fő (ebből férfi, nő). A lakosság számának alakulása (1000 lakos): Nápolyban a bevándorlókat extracomunitari néven emlegetik. Ezek nagy része ázsiai, afrikai illetve kelet-európai (ukrán, albán, román) származású. Az észak-olaszországi nagyvárosokkal ellentétben Nápolyban jóval kisebb a bevándorlók aránya, ami magyarázható a város gazdasági helyzetével is. A város lakosságának kb. 2,23%-a bevándorló (2007. december 1-jén). A legtöbben a következő országokból érkeztek: Főleg az afrikai bevándorlók a Corso Umberto és a Piazza Garibaldi járdáin, kiteregetett kartondobozokon kínálják portékáikat (bőrtáskák, kendők, afrikai kézműves szuvenírek stb.), amolyan bolhapiaccá varázsolva az utcát és teret. ### Kivándorlás A kivándorlásnak Dél-Olaszországban nagy jelentősége van. A 20. század első felében a várost sújtó társadalmi-gazdasági válság következtében több hullámban is elindultak a kivándorlók nemcsak Észak-Olaszország hanem az Amerikai Egyesült Államok felé is. Az olasz menekültek az amerikai nagyvárosokban tömbben telepedtek le, így alakultak ki a nagyvárosok Little Italy (Kis Olaszország) nevet viselő negyedei. A második kivándorlási hullám az 1970-es és 1980-as években zajlott, ekkor elsősorban Észak-Olaszország és a rohamosan fejlődő Nyugat-Európa (elsősorban Németország) voltak a célpontok. Kb. lakos hagyta el ebben a periódusban a várost. Ezen kivándorlási hullámoknak tudható be, hogy ma szinte minden nápolyinak van külföldi rokonsága. A nápolyi kivándorlókról szól az 1925-ös Lacreme napulitane című örökzöld sláger is. ### A nápolyi nyelv A nápolyi nyelvváltozat a vulgáris latinból alakult ki, hasonlóan az olasz, francia, spanyol, portugál stb. nyelvekhez. Két Szicília Királyságának Olaszországgal történő egyesítéséig a királyság hivatalos nyelve volt. Az egyesülés után, miután az újonnan megalakult Olaszország hivatalos nyelve a toszkán dialektuson alapuló köznyelv lett, a nápolyi nyelvet lefokozták dialektus szintjére. Az utolsó népszámlálási adatok szerint a város lakosságának 50%-a (mintegy ember) a nápolyi nyelvet jelölte meg anyanyelvének. Jelenleg törvényhozási próbálkozások vannak az olasz parlamentben a nápolyi nyelv elismerésére regionális és kisebbségi nyelvként. Az UNESCO Nemzetközi Szabványügyi Szervezete ISO 639 szabványszám alatt már elismerte: hivatalos kódja NAP. ## Közigazgatás A város főpolgármestere 2011. május 30-a óta Luigi de Magistris, az Italia dei Valori balközép irányultságú párt színeiben. Nápoly 31 negyedét 10 kerületre osztották, mindenik külön polgármesterrel és tanáccsal rendelkezik. Ezek a következők. ## Városkép Az ókori Neápolisz, amelynek maradványai ma is láthatók a Vomero-dombtól délre, a Nápolyi-öböl partján alakult ki. Az első lakosai, az alapító görögök négyzethálós utcaszerkezetet alakítottak ki, amely ma is visszatükröződik az utcák elrendezésében. A történelmi városközpont határai délen a tengerpart, nyugaton a Via Monteoliveto – Via Toledo – Piazza Dante – Via E. Pessina, északon a Piazza Cavour – Via Foria, keleten pedig a Via Carbonara – Piazza Garibaldi – Corso Garibali tengely. Három fő, kelet-nyugat irányú út szeli át (az ókorban decumanusnak nevezték a főutcákat), amelyeket a köznép ókori nevükön említ mind a mai napig. Ezek a következők: - Decumano Superiore – a legészakibb decumanus. Megnevezését illetően ma három részre van osztva: Via Sapienza, Via Anticaglia és Via Santi Apostoli. A Vico Purgatorio és a Via San Paolo utcák kereszteződésénél ellipszis alakú boltívek láthatók, amelyek az egykori római kori amfiteátrum maradványai. Számos középkori, reneszánsz, barokk és rokokó palota illetve templom található az utca mentén: Santa Maria Regina Coeli, Santi Apostoli, Santa Maria Donna Regina Nuova stb. - Decumano Maggiore – mai megnevezése Via Tribunali. A Piazza Belliniről indul, déli végét a Castel Capuano zárja. Számos középkori, reneszánsz, barokk és rokokó palota illetve templom található az utca mentén: San Paolo Maggiore, San Lorenzo Maggiore, Santa Maria delle Anime del Purgatorio ad Arco stb. Az utcát a Miraglia, San Gaetano és Sisto Riario Sforza terek szakítják meg. - Decumano Inferiore – a leghosszabb decumanus. Megnevezését illetően ma három részre van osztva: Via Maddaloni, Via Croce Benedetto és Via San Biagio dei Librai. Ismertebb nevén Spaccanapoli, azaz Nápoly választó, miután gyakorlatilag kettészeli Nápoly óvárosát. Az évszázadok során a Spaccanapoli a város főutcája volt. Számos középkori, reneszánsz, barokk és rokokó palota illetve templom található az utca mentén (San Francesco delle Monache, Santa Marta, Palazzo Filomarino stb.). Az utcát a Gesù Nuovo és San Domenico Maggiore terek szakítják meg. A főutcákra merőlegesen alakultak ki az ókorban a mellékutcák, azaz a cardók. Ezek közül napjainkban a legjelentősebb a Via San Gregorio Armeno, amelynek a mentén bethlemes figurákat készítő és értékesítő műhelyek állnak. Egy mellékutca átalakításával alakult ki a decumanusokra merőleges Via Duomo, amely az egyetlen jelentős és személyforgalmat is lebonyolítani képes észak–déli irányú út a városban. Nevét az utcában álló dómról kapta. A történelmi városközpont szűk utcáinak egy része egyirányú és csakis a célforgalom használhatja. Járdák nincsenek, emiatt a gyalogosok a gyorsan közlekedő motorbiciklisekkel és az autósokkal osztoznak az utcákon. A történelmi belváros déli részét átlósan átszeli a Corso Umberto, vagy ahogyan a helyiek nevezik, a Rettifilio (átlós út), amelyet számos középkori épület lebontásával alakítottak ki a 20. század első felében. Az út mentén pompás paloták és közintézmények sorakoznak. A történelmi városközpontban nincsenek parkok és nagy kiterjedésű terek, kivéve a Santa Chiara templom kolostorának udvarát. A város mindenekelőtt nyugati és északi irányban terjeszkedett. Nyugati irányban a Vomero-domb és a tengerpart közötti részen épült ki. Itt épült fel a királyi palota valamint az operaház is. A város központjának számító Piazza del Plebiscito a 19. század elején Joachim Murat nápolyi király megbízásából épült Napóleon dicsőítésére. Miután a császár hatalmát megdöntötték a Boubonok kerültek vissza a nápolyi trónra, de I. Ferdinánd király folytatta a téren elkezdett építkezést és felépült a kolonádokkal körbefogott San Francesco di Paola. A tér keleti végét a királyi palota tömbje zárja le. Északon csatlakozik hozzá a kicsiny Piazza Trieste e Trento, amelyet a város egyik leghangulatosabb terének tartanak. A szökőkúttal díszített teret korábban Piazza San Ferdinando név alatt ismerték az itt található templom után. Innen indul északi irányba a Via Toledo, a spanyol alkirályok idején kiépült főutca, amely tulajdonképpen elválasztja az óvárost a Don Pedro de Toledo alkirály által alapított úgynevezett spanyol negyedtől (Quartieri Spagnioli). A negyed nevét az Aragóniai-ház uralkodásával az ide telepedett spanyolok után kapta. A spanyol negyedtől északabbra a Montesanto negyed található, amely napjainkban is a camorra egyik fő bázisának számít. Tőle északra szintén egy kevésbé jó hírű negyed, a Sanità található, amely napjainkban szintén a camorra egyik felségterülete. A Piazza Trieste e Trentóról kiinduló másik főutca a keletnek tartó Via San Carlo, amely nevét a hírneves operaházról kapta. Az operaházzal szemben áll a milánói mintájára felépült passzázs, a Galleria Umberto I. A Via San Carlo a Piazza Municipióba torkollik. A kiterjedt teret a Castel Nuovo tömege uralja. A tértől északkeletre kezdődik a történelmi belváros, délkeletre pedig a tengerpartot szinte teljesen elfoglaló kikötő (Molo Angioino). A Piazza Municipio Nápoly kereskedelmi és adminisztratív központja. Az enyhén lejtős teret az 1994-es G7 országok találkozója alkalmával újították fel. Közepén II. Viktor Emánuel 19. századi lovasszobra áll (Tommaso Solari és Alfonso Balsico műve). A teret körülvevő épületek közül a legfontosabbak a San Giacomo degli Spagnoli templom, a Palazzo del Municipio valamint a Teatro Mercadante színház. A Via Toledo a történelmi belváros nyugati oldalát határolja. Az út egyik kiszélesedése a Dante Alighieriről elnevezett tér (Piazza Dante). A teret a költő, 19. században Tito Angelini által készített szobra uralja. Régen Largo del Mercatello (Piactér) néven ismerték. 1765-ben Foro Carolina névre keresztelték a nápolyi király feleségének tiszteletére. A teret Luigi Vanvitelli alakította át. A nevéhez fűződik a félköríves elhelyezkedésű oszlopok és szobrok kialakítása. A történelmi óváros északnyugati sarkában találkozik a Via Toledo folytatása, a Via E. Pessina, valamint a kelet-nyugat irányú Via Foria. A Via Foria e nyugati része kiszélesedik. Közvetlenül a két utca sarkán áll a Nemzeti Múzeum épülete, vele átellenben pedig a város második híres passzázsa, a Galleria Principe di Napoli. A múzeumtól keletre a Via Foria még inkább kiszélesedik. Ez a tér Cavour nevét viseli (Piazza Cavour). Korábban Largo delle Pigne néven volt ismert. Virágágyások díszítik melyek közepén Mazzinni, Imbriani és Semmola mellszobrai láthatók. Az egykori San Gennaro kapu zárja a teret. 1450-ben építették át, amikor a városfalakat áthelyezték. A teret egy szökőkút díszíti. A Via Foriától északra, a Capodimonte-dombra felkúszó negyed a Vergini nevet viseli. A történelmi városközpontot délről a Via Carbonara határolja valamint a nagy kiterjedésű Piazza Garibaldi, ahol a pályaudvar is található. Ettől délre alakultak ki a város legújabb negyedei, többek között a Centro Direzionale üzleti negyed valamint a ipari negyed. A város egykori határát képező Vomero-dombot egy erőd, valamint egy kamalduli remetelak határolta. Napjainkban a dombon kialakult negyedben a város tehetősebb társadalmi rétege el. Ennek központja a Luigi Vanvitelliről elnevezett tér. A domb és a város között siklóvasutak biztosítják az összeköttetést. A Piazza Trieste el Trento közelében indul a Via Chiaia, amely felkapaszkodik a dombra. Ez Nápoly legelőkelőbb bevásárlóutcája. A Via Chiaiatól délre, a Vomero-domb déli csücskében húzódik a Pizzofalcone negyed. Az ókorban itt állt Nápoly egyik elődje, Paleopolisz. A Vomero-domb, a tőle nyugatra fekvő Posillipói-domb valamint a tengerpart közé ékelődnek a Chiaia és Mergellina negyedek. Az előbbi alapításakor tipikus üdülőtelepülés volt, míg az utóbbi egy kis halászfalu. A Posillipói-domb alatt alagutak biztosítják az összeköttetést Nápoly peremkerületeivel. A chiaiai tengerpart mentén húzódik a város legnagyobb zöldterülete a Villa Comunale, valamint a tengerparttal párhuzamosa futó Via Partenope mentén állnak a város legelőkelőbb szállodái. Nápoly elsősorban a 19. század második felében és a 20. század első felében terjeszkedett rohamosan. Ekkor épültek ki a történelmi várost körülölelő tömbháznegyedek valamint ipari területek, többek között az acélművek Bagnoliban. ## Látnivalók ### Nápoly történelmi központja Nápoly történelmi központja Európa egyik legnagyobb történelmi városközpontja és egyben Olaszország legsűrűbben lakott pontja, 1995 óta az UNESCO világörökség része. Az óváros a mai napig megőrizte régi szerkezetét. A küméi telepesek idejéből származó utcahálózat egy része máig fennmaradt. A város arculatának alakulása végigkövethető az Anjou- és Aragóniai-kori építkezéseken, a Bourbon-ház újításain át, a modern városmegújító mozgalmakig. ### Földalatti Nápoly Napoli Sotteranea, azaz Földalatti Náp oly a neve a város alatt húzódó barlangrendszernek, melyet egykori vízvezetékek, katakombák, alagutak együttese alkot. Kialakulását elsősorban a vidék geológiájának köszönheti, ugyanis a Vezúv és a Campi Flegrei vulkánjainak hamuja által létrehozott tufarétegekre települt, amely könnyen bányászható, de ugyanakkor ellenálló kőzet, így ideális építőanyag. A barlangrendszert kutatók magukat városi szpeleógusoknak nevezik. A barlangrendszer egy része látogatható. ### Nisida Nisida egy sziget a Posillipoi-foktól északra, a Pozzuoli-öbölben. Közigazgatásilag még a városhoz tartozik. Római időkben villákat építettek itt, a Bourbonok uralkodása alatt börtönszigetként működött, ma egy jachtkikötőnek illetve NATO bázisnak ad otthont. ### Vezúvi villák A vezúvi villák a 18. század során, a Bourbonok uralkodása idején épültek a város délkeleti részén, a vulkán lejtőin, az új nápolyi arisztokrácia számára. A villák sora Ercolanoig (egykori Herculaneum) nyúlig. A 121 villából számosat helyreállítottak és megnyitottak a nagyközönség számára. ## Kultúra ### Művészetek #### Ókori emlékek Ez a vidék az ókorban Magna Graecia legészakibb része volt, ahol a görög nyelv és kultúra még a Római Birodalom fénykorában, Augustus uralkodása idején is virágzott. A görög művészeti kultúra emlékei azonban elpusztultak, s csak a környező településeken (Cumae, Pompeji) maradtak fenn. Nápolyban a Piazza Bellinin láthatók a régi városfalak maradványai, amelyeket építkezések során tártak fel. Jelentős viszont a nápolyi Régészeti Múzeumban őrzött ókori tárgyak gyűjteménye. Itt őrzik a Herculaneumban és Pompejiben feltárt kincsek nagy részét. #### Kora középkori emlékek A kora középkor és Bizánc emlékei alig találhatók meg Nápolyban és környékén. Ebbe a korba a San Gennaro-katakombák nyújtanak a leginkább betekintést. A dóm keresztelőkápolnája szintén ebből az időszakból származik (5. század), de ekkor épült fel a San Giorgio Maggiore előcsarnoka is. A román stílus művészeti emlékei is ritkák. A legjelentősebb korabeli emlék a Santa Reparata kápolna a dómban. #### A gótika kora Nápoly tele van gótikus építészeti emlékekkel. Az Anjoukkal került ide a francia gótika és ez tovább élt az Anjouk után is – spanyol-katalán változatban. Elsősorban gótikus szerzetesi templomok épültek. A ferenc-rendiek San Lorenzo Maggiore-temploma és kolostora élményszerű építészeti emlék hatalmas, francia mérműves ablakaival. A Domonkos-rendiek hatalmas San Domenico Maggiore-temploma is e korban épült. Az uralkodók és az uralkodóház tagjai más templomok építését is támogatják e korban, hogy temetkezőhelyeikről gondoskodjanak. Így épült meg a Santa Maria Donna Regina Vecchia (a régebbi) temploma és a San Giovanni a Carbonara-templom is. Gótikus még a San Pietro a Majella-templom, is, amelyet azonban később átalakítottak. A világi emlékek közül a gótika korában átalakult a Castel dell’Ovo és a Castel Nuovo. A Castel Nuovában levő Sala dei Baroni már az úgynevezett katalán-gótika remeke. A gótikus szobrászat emlékanyaga a leggazdagabb. Francia szobrászok, neves toscanai mesterek (köztük a leghíresebb Tino di Camaino) és helybeli kőfaragók munkái, elsősorban síremlékek díszítik a templomokat. Királyok és a királyi család tagjai, nagyurak baldachinos, emeletes síremlékei, udvari emberek sírlapjai a gótikus templomok legszebb díszei. Ez emlékek közül a legnagyobb a Santa Chiara-templombeli Róbert király síremléke, amely a második világháború bombázásai folytán erősen megsérült. A királyi család tagjairól készített szobrok a háború alatt is épen maradtak. Nagyszabásúak és magyar szempontból nevezetesek a Santa Maria Donna Regina-templomban magyar Mária királyné korai gótikus és a San Giovanni a Carbonara-templomban levő Durazzói László király késő gótikus síremléke. Gótikus festészeti emlékek már csak szórványosan maradtak meg. Itt dolgoztak a nagy trecento festők, Giotto és társai, de csak Simone Martini (Anjou Róbertet ábrázoló táblaképe a Capodimontei Múzeumban) és Pietro Cavallini és tanítványai freskóiból maradtak töredékek a Santa Maria Donna Regina-templom kórusában és a dómban. #### A reneszánsz A reneszánsz kor emlékei között található a Castel Nuovo bejáratának a római diadalíveket utánzó, I. Alfonz aragóniai király Nápolyba való bevonulását megörökítő reneszánsz építménye vagy a kapu hajdani, francia reneszánsz bronz kapuszárnyai a királyi palotában. Ezek eredete mutatja legjobban, hogy a reneszánsz mint királyi művészet került Nápolyba, a firenzei reneszánszon nevelkedett francia és spanyol-nápolyi művészek közreműködésével. Ennél korábbi emlék a firenzei Donatello és tanítványa, Michelozzo szoborműve a Sant’Angelo a Nilo-templomban: Brancacci kardinális síremléke. A következő évtizedekben a városban megtelepedő toszkán, genovai, pisai mesteremberek és kereskedők, majd pedig a Mediciek egyik ágának letelepedése után vert gyökeret a reneszánsz Nápolyban. A város polgárainak, előkelőinek igényei szerint készültek reneszánsz épületek, szoborművek. A Sanseverinók palotájának reneszánsz falát őrzi a barokk Gesù Nuovo homlokzata, firenzei reneszánsz stílusban épült a Palazzo Cuomo, a Palazzo Gravina és a Pontano-kápolna. A Sant’Anna dei Lombardi-templom az egyike a legtipikusabb firenzei quattrocento-belsőknek: Brunelleschi-típusú, racionálisan kiképzett falsíkok és oszlopok, sok kápolna körös-körül. Köztük Antonio Rossellino és Benedetto da Maiano, firenzei művészek által szobrászilag is tökéletesen kialakított kápolnák, vagy Guido Mazzoni, közép-itáliai reneszánsz művészet szoborcsoportja. További reneszánsz látnivalók Giuliano da Maiano műve, a Porta Capuana, valamint a Santa Caterina a Formiello-templom. A reneszánsz a 15. század végén már helyi művészek munkája nyomán, önállóan terebélyesedett ki. A legnevesebb reneszánsz épület, a dómban levő Caraffa-kápolna, Tommaso Malvito alkotása. Az ő és a 16. századi reneszánsz szobrászat másik nagy alakjának, Giovanni da Nolának szobrai csaknem valamennyi régi nápolyi templomban megtalálhatók: főleg síremlékek ezek a manierizmus elmerevedő stílusában. Reneszánsz festészeti emlékek – a Capodimontei Múzeumban levőket kivéve – nemigen találhatók Nápolyban . Néhány ismeretlen mester munkáját lehet látni a San Severino e Sossio-, vagy a San Pietro Martire-templomban. #### A barokk kora A 16. század vége felé Nápolyban is megjelentek a jezsuiták, a spanyol uralom támaszai és az ellenreformáció szellemében pezsgő egyházi és művészeti életet teremtettek. A 16–17. század fordulóján nagy építészeti tevékenység kezdődött a városban. A római Domenico Fontana megépítette a királyi palotát. A 17. században az észak-itáliai Bergamóból származó Cosimo Fanzago a régi omladozó nagy templomokat barokk stílusban teljesen újjáépítette (Santa Maria Maggiore, San Giorgio Maggiore, a dóm kincstára). Ő tervezte a Szent Januáriusz emlékét hirdető Guglia di San Gennarót is. Sok főoltár is az ő művészetét és ízlését hirdeti. Az épületbelsők és külsők barokk jellemzői a sokszínű márványozás, a gazdag profilozás és aranyozás, ami még a római barokkot is felülmúlja és igen közel áll a spanyol barokkhoz. Ekkor építették fel és díszítették a jezsuiták kolostorát (ma egyetem), valamint templomát, a Gesu Nuovót, amely példája lett az egész környék templomépítészetének. E kor Nápolyban az első városrendezés korszaka. A spanyolok megnyitották a Via Toledót, s a mellette levő utcákat. A 17. századi barokk szobrászat egyik első mestere, a római nagybarokk építészet és szobrászat vezetőmesterének apja, Pietro Bernini volt, akinek művei a Girolamini-templomban láthatók. A század közepén a carrarai származású Giuliano Finelli díszítette szobrokkal a dóm San Gennaro-kápolnáját és ezekkel a helyi iskola túlzottan mozgalmas stílusát alakította ki. Az építészettel és szobrászattal ellentétben a nápolyi barokk festészet külön iskolát jelentett az egyetemes itáliai barokk művészetben. A stílus elindítója, Michelangelo Merisi (Caravaggio) kétszer is járt Nápolyban, közvetlen halála előtt. Két képe (a Santa Maria della Misericordia és a Capodimontei Múzeumban) még ma is a város nagy látnivalója. A capodimontei képtárban a régi képeknek csaknem fele az olasz és különösen a nápolyi barokk mesterek munkái, amelyeket a Nápoly környéki templomokból menekítettek a városba a második világháború idején. Caravaggio művészete nagy hatással volt a korabeli festőkre. A spanyol származású Jusepe de Ribera, az Észak-Itáliából származó Giovanni Lanfranco és Bartolomeo Schedoni, a firenzei Artemisia Gentileschi szintén az erős fények és mély árnyékok mesterei voltak. A nápolyi származásúak közül Massimo Stanzione is a nagy Caravaggio követője volt. A nápolyi iskola nagy mesterének, Mattia Pretinek főműve a San Pietro a Majella-templom mennyezetén látható. A genovai Luca Giordano főműve a Girolamini-templomának belsejében, a bejárati főfalat foglalja el. A zene volt az, ami évszázadokon át éltette a nápolyi kulturális életet. Hírneve nemcsak Olaszország területére korlátozódott, hanem Európa-szerte is ismert volt. Az első zenekonzervatóriumokat a 16. század elején alapították a nápolyi alkirályok. Ezek kezdetben templomok keretein belül működtek, melyeket később egyesítettek Joachim Murat uralkodása alatt San Pietro a Majella megnevezés alatt. A 17. századra Nápoly lett az európai zenei képzés központja, a 18. század elején már Európa konzervatóriumaként emlegették. A városban éltek és alkottak olyan nagyhírű zeneszerzők, mint: Alessandro Scarlatti, Giovanni Battista Pergolesi, Niccolò Piccinni, Domenico Cimarosa, Gioachino Rossini, Vincenzo Bellini, Gaetano Donizetti, és még sokan mások. 1737-ben megépült a San Carlo operaház, amely a mai napig a világ egyik vezető operaháza. Ebben a házban született meg a közkedvelt opera buffa (vígopera). A barokk második nagy fellendülése a nápolyi Bourbonok királysága (1734 után) első évtizedeiben következett be. A 18. századi barokk építészet ízlésében még inkább a spanyol túlzásokat utánozta és kialakult a nápolyi barokk építészet több speciális vonása. Az ideköltözött király kibővíttette a királyi palotát Luigi Vanvitellivel. Madrano tervezte a San Carlo színház első épületét, a falakon kívül a capodimontei királyi palotát, Vanvitelli az egyetem eredeti épületét (jelenlegi múzeumot), Porticiban a királyi nyaralót. Ugyanő tervezte – a Guglia di San Gennaro mintájára – Guglia di San Domenicót, s ehhez hasonlóan építették később a Guglia dell’Immacolatát a Gesú Nuovo előtt. A városrendezés is nagy ütemben folyt tovább: meghosszabbították a Via Toledót, Vanvitelli megtervezte végében a Foro Borbonicót, a mai Piazza Dante ősét. Meghosszabbították a Via Foriát is és megépítették mellette a város legnagyobb épületét, az Albergo dei Poverit, a szegények szállóját, amelynek mestere a 18. század második felének nagy nápolyi építésze, Ferdinando Fuga volt. A harmadik nagy építész, Ferdinando Sanfelice a paloták építésében jeleskedett és közben kialakította a tipikus nápolyi barokk palotatípust: a palota homlokzatának közepén kétemeletnyi magas diadalívszerű óriási kapuzatot nyitott, benn az udvarban, a kapuval szemben levő udvari homlokzaton díszes, kétkarú nyitott lépcsőházat épített, tehát a királyi palota nagy, 17. századi lépcsőjét utánozta jóval kisebb helyen. A nápolyi Bourbonok 18. századi barokkjának legnagyobb festője Francesco Solimena volt, akinek műveit – a Capodimontei Múzeumban levőkön kívül – a Gesú Nouvóban és a San Domenico Maggioréban látni. ##### A betlehemek A 18. században különleges iparművészeti-szobrászati ág terebélyesedett ki: a betlehemek (Presepe) készítése. Első emlékei, nagy fából faragott figurái még a 14. századból valók. Első nagyobb csoportjuk azonban az Aragóniái-házból való királyok korából maradt fenn, amelynek mesterei a prenzlaui Alemanno testvérek voltak. A 16. századi nagy figurákat már nápolyi szobrászok faragták, akik közül a márványszobrászat nagy mestere, Giovanni da Nola volt a leghíresebb. A 16. század második felétől a 18. századig – érdekes módon – nyomuk sincs a betlemeknek. Ezután új típusuk jelent meg: nem templomban, hanem magánházak, elsősorban előkelő házak számára készültek. Az alakok a régiekhez képest harmadára kisebbedtek, sokszor nem készültek egész alakok, csak a fej és lábak, amelyeket dróttal kapcsoltak össze és valódi textíliákba öltöztettek, teátrális kompozíciókká váltak, mindig több és több figurával, állattal, tárgyakkal. Ezek a népi betlehemek divatba jöttek a királyi udvarban, az előkelőségek között és a templomokban. Jónevű irodalmárok, dilettáns színházi rendezők foglalkoztak az alakok, a csoportok és a jelenetek összeállításával a karácsony körüli időkben. A faragott és színes alakok még kisebbek lettek, a jelenetek viszont óriásiak, de ezek is lassanként kimentek a divatból, bár a 19. század végi naturalizmus kora ízlésének tökéletesen megfeleltek. A magántulajdonban lévő drótbábuk a padlásra és az ócskapiacra kerültek, a legnagyobb szoborcsoportok a nápolyi, a Nápoly-környéki és a nagy külföldi múzeumokba kerültek. Ez az „ipar” Nápolyban ma is megvan, mesterei a Spaccanapolin és Via San Gregorio Armenón élnek. #### A 19–20. század művészete A 19. század elején a nápolyi építészetnek még voltak figyelemre méltó alkotásai, de a klasszicizmus után a kapitalizmus korának építészete már belefulladt a jellegtelenségbe. Ez időkben legfeljebb új utakat nyitottak, alagutakat építettek a közlekedés modernizálására, és Róma vagy Milánó épületeit utánozták. A 19. század elején alakítják ki a Piazza del Plebiscitót, amikor a San Francesco di Paola templomát építették fel a római Pantheon mintájára, eléje a térre félkör alakban a kollonádokat. Újjáépítették a San Carlo színházat, felhúzták mellette a Palazzo del Municipiót, a városházát. A nápolyi zene egyik érdekessége a canzone napolitana, azaz nápolyi dal. Ezek a dalok azok, amelyek az évszázadok során beépültek a köztudatba sőt világhírnévre is szert tettek: O sole mio, Torna a Surriento, Funiculì, Funiculà stb. Eredete a 19. század elejére vezethető vissza, amikor az éves piedigrottai (Nápoly egyik negyede) fesztivál alkalmával dalfesztivált is rendeztek. Az első fesztivál nyertes dalát, Te voglio bene assaie, Gaetano Donizetti írta. A 20. század eleji városrendezés során került sor a városközpont, a Via Diaz és környéke újjáépítésére, ahol megépítették a rendőrség (Questura), a posta és a nagybankok márványpalotáit valamint a személyhajó-állomást és a Posillipón túli városrészben a százezres stadiont. A második világháború után a lebombázott városrészek helyén új, vasbeton-üveg felhőkarcolókat emeltek, bérházakat építettek, és megépült a modern vasútállomás is. A szobrászat 19. századi emlékei, a tereken felállított emlékszobrok az akadémiák unott merevségével nem nagyon lelkesítik a nézőket, ahogyan a 20. század egyetlen köztéri szobra, az első világháború győztes hadvezérének, Diaznak hatalmas lovasszobra is csak a reneszánsz lovasszobrok késői utánzata. ### Oktatás Nápolyban kilenc felsőoktatási intézmény működik. Ezek közül a legnagyobb és legjelentősebb a II. Frigyes német-római császár nevét viselő Nápolyi II. Frigyes Egyetem. Az intézményt 1224-ben alapította a császár és egyben szicíliai király, és így Olaszország második legrégebbi egyeteme. Az egyetemnek műszaki, jogi és bölcsész kara van. A városban működő további felsőoktatási intézmények: - Seconda Università degli Studi di Napoli – az egyetemet 1989-ben alapították a II. Frigyes tehermentesítésére. Karai a Nápoly környéki településeken (Aversa, Capua, Caserta, Santa Maria Capua Vetere) működnek. A városban csak az orvosi kar székel, amely egy jelentős klinikát is üzemeltet. - Università degli studi di Napoli L'Orientale – az 1700-as években alapították és Európa legrégebbi keleti tudományokkal foglalkozó tanintézete. Arab, kínai nyelvészetet oktatnak valamint politikai tudományokat. - L'Università degli Studi di Napoli Parthenope – 1919-ben alapították. A kezdetben gazdasági tanulmányokra összpontosító intézményben ma műszaki tudományokat is oktatnak és jogot. - Pontificia Facoltà Teologica dell'Italia Meridionale – 1969-ben alapított teológiai főiskola, amely az 1224-ben a jezsuiták által alapított iskola hagyományait folytatja. - Accademia di Belle Arti – művészeti főiskola. - Conservatorio di Musica San Pietro a Majella – 1826-ban alapította I. Ferenc nápolyi király több kisebb addig önállóan működő zeneiskola egyesítésével. - Università Telematica Pegaso – a város legfiatalabb főiskolája, 2006-ban alapították. Jog és humántudomományok területén nyújt képzést. - Università degli studi Suor Orsola Benincasa – A Benincasa Orsolya apácarend alapította a 17. század elején. Humántudományok területén nyújt képzést. ### Múzeumok Nápolyban az alábbi múzeumok működnek: - Museo Principe Diego Aragona Pignatelli Cortes – több kiállítást is tartalmaz: a Banco di Napoli iparművészeti gyűjteményét valamint egy hintókat és régi angol meg francia automobilokat felvonultató kiállítást. Chiaiában található a Villa Pignatelliben. - Museo Archeologico Nazionale di Napoli – a régészeti múzeum az egyik leggazdagabb Olaszországban, elsősorban az értékes Pompejiból és Herculaneumból származó műtárgyaknak köszönhetően. - Museo Nazionale di Capodimonte – a Capodimonte-palota berendezési tárgyait mutatja be, valamint néhány egykori királyi lakosztály is megtekinthető. Ezenfelül a Nápolyi Nemzeti Galéria kiállításai is itt láthatók értékes 13-18. századi festményekkel. - Museo di San Martino – a San Martino kolostorban berendezett múzeum Nápoly spanyol- és Bourbon-kori emlékeit mutatja be (porcelánok, festmények, szobrok stb.) - Museo M.A.D.R.E. – (Museo d’Arte Contemporanea Donna Regina) a modern művészetek múzeuma rengeteg értékes alkotást vonultat fel Carlo Alfanótól Gilberto Zorioig - Museo Artistico Industriale Filippo Palizzi – a Filippo Palizzi Iparművészeti múzeum elsősorban gazdag kerámia és porcelán gyűjteményéről híres, melynek darabjai nemcsak a nápolyi manufaktúrákból származnak, hanem találhatók közöttük etruszk, római sőt egyiptomi darabok is. - Museo d’Arte della Fondazione Pagliara – elsősorban berendezési tárgyak és 16-18. századi festmények láthatók . - Museo dell’Attore Napoletano – a Piazza Municipio egyik aluljárójában berendezett múzeum 400 nápolyi színész képét mutatja be. - Museo Civico Castel Nuovo – várostörténeti múzeum a Castel Nuovo falain belül. - Cittá della Scienza – interaktív múzeum elsőorban gyerekek számára, mely a különféle tudományos felfedezéséeket mutatja be. - Museo Nazionale Ferroviario di Napoli "Pietrarsa" - Stazione Zoologica Anton Dohrn – a világ egyik legrégebbi akváriuma - Museo di Anatomia Umana – az anatómiai múzeumban egyrészt az orvostudomány fejlődése követhető végig viasz- és papírmasé figurák révén, ugyanakkor egy patológiai kiállítás is látható formalinban konzervált emberi szervek preparátumaiból. - Museo di Anatomia Veterinaria – állatorvosi gyűjtemény. - Musei di Mineralogia, Zoologia, Antropologia e Paleontologia – a Nápolyi II. Frigyes Egyetem antropológiai, ásványtani, állattani és őslénytani gyűjteményei. ### Nemzeti Könyvtár Az első nápolyi könyvtár 1804-ben nyitotta meg kapuit a mai Nemzeti Régészeti Múzeum épületében. A gyűjteményt 1816-ban a Capodimonte-palotába helyezték át, neve pedig Bourbon Királyi Könyvtár lett. Mai nevét 1860-ban, az Olaszországgal való egyesülés után kapta. 1922-ben helyezték át végleges helyére a nápolyi királyi palotába. Ma közel kétmillió kötetet, kéziratot, 8000 időszakos kiadványt tartalmaz, s ezzel a firenzei és római után, Olaszország harmadik legnagyobb könyvtára. Értékes darabjai az 1800 Herculaneumból származó papírusztekercs valamint Közel- és Távol-Keleti könyveinek gyűjteménye. ### Tudományos intézmények Egyetemein kívül kevés tudományos intézet székel a városban. A legjelentősebbek a Città della Scienza (A tudomány városa – a tudomány és technika interaktív múzeuma) valamint az Acquario Dohrn (Európa egyik legrégebbi akváriuma). A nápolyi botanikus kertet 1807-ben alapították Joseph Bonaparte megbízásából. A második világháború után elhanyagolták, csak az 1980-as években újították fel. Tizenkét hektáros területén növényfaj él. Az obszervatóriumot 1812-ben kezdték el építeni Joachim Murat parancsára, majd 1819-re készült el a Capodimonte-domb tetején. ### Hagyományok #### Sceneggiata A sceneggiata az operett műfajának sajátos nápolyi változata. Kizárólag nápolyi nyelvjárásban adják elő. A leggyakrabban szerelmi árulásokról, személyes csalódásokról valamint a bűnözés a fő témájuk. Az első világháborút követően alakult ki és azóta töretlen sikere van a helyi lakosság körében. A sceneggiatákból származik számos világhírű nápolyi sláger, mint például a Lacreme napuletane amelyet 1925-ben írt Libero Bovio és Francesco Buongiovanni. A sceneggiaták esetében, az amerikai musicalokkal ellentétben, a cselekmény egy dal köré épül, emiatt van az, hogy egy-egy dal (pl. Lacreme napuletana) sokkal híresebb és időtállóbb lesz, mint maga az egész alkotás. A leghíresebb sceneggiata a Zappatore (magyarul A rögtörő), melyet 1929-ben írt Libero Bovio és többször is megfilmesítettek, legutóbb 1980-ban. A történet egy nehéz körülmények között élő földművesről szól, aki minden áldozatot meghoz, hogy fiát kellő iskoláztatásban részesítse, ennek ellenére a fia eltávolodik tőle sőt le is tagadja. #### Pulcinella Pulcinella a nápolyi karneválok és fesztiválok elmaradhatatlan alakja. Leggyakrabban púposként ábrázolják (Nápolyban úgy tartják, hogy a púpos férfiak szerencsét hoznak), bő, fehér zubbonyban és fehér kalappal. Maszkja fekete, horgas orral. A jókedvű, balkezes embert reprezentálja, aki örökké szegény és éhes, de énekével és mandolinja segítségével mindig felülkerekedik problémáin. #### Nápolyi népi hangszerek A mandolin a nápolyi népzene alaphangszere. A nápolyi mandolin a legrégebbi (a 18. század közepén jelent meg), leghagyományosabb változat. Cseppszerű formája, nagyon öblös, domború teste van, ovális hanglyukkal, a húrláb magasságában megtört tetővel. A nyak a 10. bundnál csatlakozik a testhez. A helyi népdalokat, a canzone napoletanákat ezen a hangszeren játsszák. A zampogna a dudának a nápolyi változata, a ciaramella pedig egy kétsípú oboaszerű hangszer. A hagyományok szerint karácsony idején a város utcáit vidéki pásztorok népesítették be, akik zenéjükkel szórakoztatták a lakosokat. Napjainkban azonban egyre inkább kiszorítják őket a karácsonyi énekek. #### La smorfia A La smorfia egy nápolyi hagyomány, amely az álmokat magyarázza és számokhoz rendeli hozzá. Sok nápolyi ezzel a módszerrel határozza meg a számokat, amelyeket később majd megjátszik majd a lottón. Például aki Istenről álmodik, az 1-es számot játssza meg; aki őrült emberről az a 22-t; a rémálom, a 90-es számot jelenti. ### Média ## Konyhaművészet Nápoly a pizza őshazája. A modern pizza feltalálását nápolyi Raffaele Espositónak tulajdonítják, aki az 1780-ban alapított és ma Pizzeria Brandi néven még mindig működő Pietro... e basta cosi sütödében dolgozott, és 1889-ben a szavojai I. Umberto király és Margit (Margherita) királyné látogatása alkalmából különleges pizzát készített. A pizza az olasz nemzeti színekben készült: zöld (bazsalikom), fehér (mozzarella) és piros (paradicsom), és készítője a királynéról nevezte el. A Melanzane alla parmigiana szintén tipikus nápolyi étel: padlizsán szeletek összesütve mozzarella sajtban, parmezán sajtban, paradicsom szószban. Híres nápolyi cukrászsütemények a babà (Magyarországon szavarinként ismert), a sciù (csokoládé vagy kávékrémmel megtöltött tészta) és a pastiera (többrétegű, rizsből vagy lágyított búzából készült sütemény). Nápolyi különlegesség a Sfogliatella, amely leginkább a croissanthoz hasonlít. A nápolyi konyhából alakult ki az olasz-amerikai konyha. ## Sport Nápolyban több híres sportegyesület működik: - az SSC Napoli labdarúgócsapat, amelyet a nápolyiak szívvel-lélekkel támogatnak. A csapat 1987-ben és 1990-ben ért el kimagasló sikereket, amikor Diego Maradona is a csapatnál játszott. Ekkor megnyerték a Scudettot (az olasz bajnokságot) és az UEFA-kupát. 2004-re a csapat csődbe ment, majd Napoli Soccer név alatt újjászületett az olasz labdarúgó bajnokság C osztályában. Ma ismét a régi megnevezése alatt játszik az élvonalban. A labdarúgócsapat hazai stadionja a fuorigrottai Diego Armando Maradona. - a nápolyi kosárlabdacsapat az Eldo Napoli jelenleg az olasz bajnokság A osztályában játszik. Székhelyük a bagnoliban fekvő Palabarbuto Arena. - Circolo Nautico Posillipo (vagy ismertebb nevén Posilipo Napoli) az egyik legnagyobb és legsikeresebb olasz vízilabdaklub, melynek székhelye Nápoly városában található. ## Politika A várost 1946 és 1975 között jobboldali illetve kereszténydemokrata képviselőtestület által választott polgármester vezette. 1975 és 1985 között a kommunisták jelöltje vitte a várost kereszténydemokrata koalícióban. 1984 és 1993 között kereszténydemorkata, szocialista és ismét kereszténydemokrata vezetés vitte a várost. 1993-tól a helyhatósági választásokon a polgármester közvetlenül lehet választani. Az alábbi polgármesterek voltak: - Antonio Bassolino – 1993-2000 – Baloldali Demokratikus Párt - Riccardo Marone – 2000-2001 – Baloldali Demokratikus Párt - Rosa Russo Iervolino – 2001-2011 – Margaréta / Demokrata Párt - Luigi de Magistris – 2011 óta – független baloldal (Értékek Olaszországa) ## Gazdaság Nápoly Olaszország negyedik gazdasági központja Róma, Milánó és Torino után. A világ 91. leggazdagabb városa a vásárlóerőt tekintve. A város bruttó éves terméke 43 milliárd dollár. Amennyiben Nápoly külön ország lenne, a világ 68. gazdasága lenne. A gazdasági élet alapja a turizmus, kereskedelem, ipar és kisebb részben a mezőgazdaság. A nápolyi kikötő a Földközi-tenger egyik legnagyobb forgalmú áruterminálja. A város gyors gazdasági fejlődésen ment keresztül a második világháború után és a munkanélküliség is jelentősen csökkent. Annak ellenére, hogy számos ipari konglomerátum bezárt a nápolyi életre még mindig rányomja bélyegét a politikai korrupció és a szervezett bűnözés. Az EURISPES tanulmányai Nápoly és egyben Dél-Olaszország gazdasági mutatóit vizsgálják összehasonlítva az ország többi részével. Ezek szerint Észak-Olaszországban a lakosság 2,4%-a él a szegénységi küszöb alatt, a munkanélküliség pedig 3,8%; Közép-Olaszországban ezek a mutatók 1,6% illetve 6,1%; Dél-Olaszországban a lakosság 7,3%-a él a szegénységi küszöb alatt és 17,9%-k munkanélküli. Amíg a feketegazdaság a teljes olasz gazdasági termelés közel egyharmadát (kb 30%) adja, addig ez a mutató Dél-Olaszországban 70% körüli. A város egy fő hazai és nemzetközi turisztikai központ. Már az 1700-as évek óta nevezetes hely, amióta az európai arisztokrácia köreiben elterjedt a Nagy Körút gyakorlata. A nemzetközi látogatók tekintetében Nápoly a 166. helyen volt 2008-ban, látogatóval. Megyei szinten vizsgálva, a hozzáadott érték tekintetében Nápoly a 94. helyet foglalja el a 103 olasz megye sorában. A statisztikák azonban nem mutatják a feketegazdaság által termelt vagyont. A városban a munkanélküliségi ráta 28% körül alakul, s ez az érték leginkább a fiatal korcsoportoknál a legmagasabb. Az utóbbi évtizedben a munkanélküliségi ráta folyamatosan csökkent. Felszámolására a városban is több intézkedést tettek, ilyen többek között az új üzleti negyed, a Centro Direzionale megépítése, amely az irodaépületek mellett szállodáknak és egyéb vendéglátóipari egységeknek is otthont ad. ### Camorra A camorra a szicíliai Cosa Nostrához hasonlítható maffiaszervezet, mely főleg Nápolyban és a környékén tevékenykedik. A 19. században alakult meg a Bourbon uralkodók titkosrendőrségeként. Szicíliai megfelelőjéhez hasonlóan elsősorban kalóztevékenységet folytatott. Ugyanakkor örökölte a maffia felépítését is: számos egymással háborúzó klánból áll, amelyek között gyakoriak a halálesetekkel járó leszámolások. A nápolyi feketegazdaságot gyakorlatilag a camorra irányítja, de Olaszországon kívül hatalmuk Európa több más országára is kiterjed. ## Közlekedés ### Autóutak Nápoly közúton könnyen megközelíthető. Az A1/E45 úgynevezett Autostrada del Sole (a nap autópályája) összeköti a várostRómával, Firenzével és Milánóval, déli irányban pedig Reggio di Calabriával. Az Adriai-partok irányába az A16-os autópálya vezet (Autostrade dei Due Mari – a két tenger autópályája). ### Vasút A nápolyi főpályaudvar, a Napoli Centrale, Olaszország egyik legforgalmasabb vasúti csomópontja a Piazza Garibaldin található. Óránként indulnak nagysebességű vonatok (Eurostar Italia) Róma, Firenze, Bologna, Milánó felé. Két órás időközönkénti kapcsolata van Torinóval, Velencével, Veronával, Anconával, Barival és Reggio Calabriával. Naponta több vonat indul Trieszt, Udine, Bolzano, Taranto, Savona, Pisa irányában. A tranzitáló vonatok a város alatt, a 2-es metró alagútjában közlekednek, ezzel csökkentve a menetidőt. A főpályaudvar alatti metrómegálló bővítve van két sínpárral ezen vonatok fogadása céljából. Ugyanakkor a pályaudvar jelentős ingaforgalmat bonyolít le. A Circumvesuviana vonatok végállomása a közeli Porta Nolana állomásról indulnak és érkeznek be. Egyéb forgalmasabb pályaudvarok a Napoli-Mergellina valamint a Napoli-Piazza Leopardi és a Napoli-Campi Flegrei. A tartományi magánvasúttársaságok (Circumflegrea, Circumvesuviana, Ferrovia Cumana stb.) szerelvényei külön pályaudvarokra futnak be. A nápolyi főpályaudvar egyike a kiemelt tizenkét olasz pályaudvarnak (Grandi Stazioni), amelyeket a következő években átalakítanak és kibővítenek kereskedelmi központtá. Érdekesség, hogy a skót Simple Minds zenekar 1998-ban megjelent, a város latin neve után a Néapolis címet kapó albumának a borítóján a nápolyi főpályaudvar várótermében látható a zenekar. ### Repülő A nápolyi nemzetközi repülőtér (IATA:NAP, ICAO:LIRN) Dél-Olaszország legnagyobb repülőtere. Nápoly Capodichino körzetében fekszik. Elérhető autópályán (A1) illetve tömegközlekedéssel (autóbusz). Két terminálja van: az 1-es terminált használják a menetrend szerinti járatok, míg a 2-es terminál a charterjáratok számára van fenntartva. ### Hajózás Nápolyban található Olaszország egyik legjelentősebb kikötője úgy teher-, mint személyforgalom szempontjából. Rendszeres járatok indulnak Tunéziába, Korzikára, Szardíniára, Szicíliára valamint a környező szigetekre. Nápoly növekvő jelentőségű kereskedelmi kikötő. A jachtkikötő a chiaiai partok előtt található Mergellinában. ### Városi közlekedés Nápoly közlekedési hálózatának kialakulásában elsősorban a város geomorfológiai viszonyai játszottak nagy szerepet, hiszen a dombos vidék megakadályozta a kötöttpályás tömegközlekedési formák kialakulását, így a város közösségi közlekedésének alapját a buszjáratok képezik, amelyek nem csak a város különböző kerületeit, hanem a szomszédos városokat is összekötik. A villamosvonalak a fontosabb sugárutakon (corso) futnak, nagyjából a tengerparti városrészekben. Miután a város területe meglehetősen dombos vidék, a város közlekedésében fontos szerepet játszanak a siklóvasutak. A városban jelenleg három metróvonal üzemel. A hálózat kiépítése folyamatban van. Tervek szerint 2011-re a várost kilenc metróvonal szeli majd át. Az elővárosi vasúti közlekedést öt vasúttársaság bonyolítja: - Circumvesuviana – a Vezúv körüli településeket szolgálja ki - Circumflegrea – a Campi Flegrei településeit szolgálja ki - Metrocampania Nordest – az aversai vonalakat szolgálja ki - Ferrovia Cumana – Pozzuolit és Cuma-t szolgálja ki - Ferrovie dello Stato/Trenitalia – az állami vasúttársaság, amely egyben a távolsági összeköttetéseket is biztosítja. ## Híres nápolyiak - Giuseppe Abbati (1836-1868) festő - Ferdinando Acton (1832-1891) admirális - Franco Alfano (1876-1954) zeneszerző - Martino Altomonte (1657-1745) festő - Francesco Araia (1709-1770) zeneszerző - Francesco Maria Avellino (1778-1850) régész - Francesco Baiano (1968) labdarúgó - Pietro Bardellino (1728-1806) festő - Georg Basta (1550-1607) tábornok - Giovanni Battista Basile (1575-1632) mesemondó - Giovanni Lorenzo Bernini (1598-1680) építész - Carlo Blasis (1797-1878) táncmester - Ruggero Bonghi (1826-1895) filozófus, politikus - Giovanni Alfonso Borelli (1608-1679) fizikus, csillagász - V. Bonifác pápa (619-625) - IX\. Bonifác pápa (1350-1404) pápa 1389-1404 között - Giovanni Alfonso Borelli (1608-1679) fizikus, csillagász - Marco Borriello (1982) labdarúgó - Landolfo Brancaccio (?-1312) kardinális - Riccardo Broschi (1698-1756) zeneszerző - Patrizio Buanne (1978) operaénekes - Salvadore Cammarano (1801-1852) rendező, librettoíró - Francesco Cangiullo (1884-1977) futurista festő - Pasqualino Cangiullo (1900-1975) futurista újságíró és grafikus - Fabio Cannavaro (1973) labdarúgó - Michele Carafa (1785-1872) opera zeneszerző - Vincenzo Carafa (1585-1649) jezsuita apát - Renato Carosone (1920-2001) zenész - Battistello Caracciolo (1570-1637) festő - Francesco Caracciolo (1752-1799) admirális - Ferdinando Carulli (1770-1841) zeneszerző, gitáros - Enrico Caruso (1873-1921) operaénekes - Scipione Cerreto (1551-1633) zeneszerző - Benedetto Croce (1866-1952) filozófus, művészettörténész, esztéta - Gigi D’Alessio (1967), zenész - Crescenzo D’Amore (1979) kerékpárversenyző - Girolamo d’Andrea (1812-1868) kardinális - Nino D’Angelo (1957) popénekes - Salvo D’Acquisto (1920-1943) katona és mártír - Luciano De Crescenzo (1928) író és filozófus - Eduardo De Filippo (1900-1984) színész, dramaturg - Enrico de Nicola (1877-1959) jogász, politikus - Fabricio Dentice (1530-1581) zeneszerző - Scipione Dentice (1560-1633) zeneszerző - Francesco De Pinedo (1890-1933) repülőpilóta - Roberto de Simone (1933) zeneszerző, rendező - Giambattista della Porta (1535-1615) drámaíró - Armando Diaz (1861-1928) tábornok, Olaszország marsallja - Fulco Ruffo di Calabria (1884-1946) repülőpilóta - Paolo Di Lauro (1953) Camorra-főnök - Antonio Di Natale (1977) labdarúgó - Harald Dohrn (1885-1945) kritikus - Achille D’Orsi (1845-1929) építész - Aniello Falcone (1600-1665) festő - Andrea Falconieri (1585-1656) zeneszerző - Farinelli (1705-1782) operaénekes - Giuliano Figueras (1976) bicikliversenyző - Vincent Gardenia (1922-1992) színész - Carlo Gesualdo (1566-1613) zeneszerző - Tommaso Giordani (1730-1806) zeneszerző - Luca Giordano (1632-1705) festő - Gennaro Granito Pignatelli di Belmonte (1851-1948) érsek - Alberto Grimaldi (1925) filmproducer - Nicolo Grimaldi (1673-1732) operaénekes - XII\. Ince pápa (1615-1700) pápa 1691-1700 között - Szent Januáriusz nápolyi mártír - XXIII\. János (ellenpápa) (1370-1419) ellenpápa (1410-1415) - Luigi Lablache (1794-1858) operaénekes - Leonardo Leo (1694-1754) zeneszerző - Ruggero Leoncavallo (1857-1919) operaszerző - Giovanni Leone (1908-2001) politikus, államelnök - Pirro Ligorio (1514-1583) festő, építész - Goffredo Lombardo (1920-2005) filmproducer - Francesco Mancini (1672-1737) zeneszerző - Giambattista Marino (1569-1625) író - Nicola Matteis (1650-1703) zeneszerző - Roberto Murolo (1912-2003) énekes,népzenegyűjtő - Riccardo Muti (1941) karmester - Giorgio Napolitano (1925) politikus, államelnök - Giuseppe Patroni Griffi (1921-2005) filmrendező - Giovanni Pichler (1734-1791) ékszerész - Carlo Pisacane (1818-1857) politikus - Nicola Porpora (1686-1768) zeneszerző - Salvator Rosa (1615-1673) festő - Massimiliano Rosolino (1978) úszó - Francesco Rosi (1920) filmrendező - Carlo Rossi (1775-1848) építész - Gabriele Salvatores (1950) filmrendező - Jacopo Sannazaro (1458-1530) író - Domenico Scarlatti (1685-1757) zeneszerző - Filippo Smaldone (1848-1923) pap - Charles Piazzi Smyth (1819-1900) csillagász - Bud Spencer (1929-2016) színész - Publius Papinius Statius (40-96) író - Michele Tenore (1780-1861) botanikus - Totò (Antonio De Curtis) (1898-1967) színész - Massimo Troisi (1953-1994) színész, rendező - VI\. Orbán pápa (1318-1389) pápa 1378-1389 között - Luigi Vanvitelli (1700-1773) építész - Giambattista Vico (1668-1744) filozófus - Paolo Sorrentino (1970) Európai Filmdíjjal kitüntetett rendező - Antonio Nocerino (1985) labdarúgó - Pino Daniele (1955-2015) énekes-dalszerző - Marisa Laurito (1951) színésznő, televíziós műsorvezető, énekesnő - Barbara D'Urso (1957), televíziós műsorvezető, színésznő

Széchenyi utca (Miskolc)

A Széchenyi István utca 1874-től viseli „a legnagyobb magyar” nevét, a helyiek szóhasználatában szinte kizárólag Főutca, Miskolc belvárosának legjelentősebb és egyben egyik leghosszabb útja. Az utca 1984 óta teljes egészében sétálóutca. Korábban – a villamos két sínpárját közrefogva – kétszer egysávos úton haladt a közúti forgalom rajta, ami azonban az út csekély áteresztő képessége miatt igen megterhelte a Széchenyi utcát. A 20. század utolsó évtizedeire nagyon lelassult a forgalom és állandósultak a torlódások, ezért elkerülhetetlenné vált az újonnan kialakított északi és déli tehermentesítő útra terelni a forgalmat. Ugyancsak gondot jelentettek az utca két oldalán futó keskeny, ezért nagy gyalogosforgalmat lebonyolítani nem képes gyalogos járdák. A sétálóutca kialakítása óta csak gyalogosok és villamosok közlekednek az úton. A Széchenyi utca a Városház térről indul, és az Ady-hídig, azaz a Király/Ady Endre utcáig tart. Az utcából több utca és tér is nyílik: északi oldalán a Kossuth Lajos utca, a Déryné utca, a Kazinczy Ferenc utca, a Szentpáli utca, déli oldalán pedig az Erzsébet tér, a Rákóczi Ferenc utca, a Kandia köz, a Szemere utca, a Royal köz, a Corvin utca, valamint a Munkácsy Mihály utca. Nyugaton – a Városház téren túl – a Hunyadi János utcában folytatódik, keleti végében a Király/Ady Endre utca keresztezi, majd a Bajcsy-Zsilinszky utcában folytatódik. A Széchenyi utca nagyjából a Szinva folyását követi, ezért vonala nem egyenes, dél felé ível (legnagyobb „belógása” 80 méter), hosszabb részt nem is lehet belátni belőle. Nyugati irányban enyhén emelkedik. Legnagyobb szélessége 32 méter az Ady hídnál, legkeskenyebb, 14 méter a színháznál, átlagos szélessége 22 méter. A Főutcát lakó- és üzletházak szegélyezik, ezek közül több történeti fontosságú, műemlék, vagy helyi védelmet élvez, némelyikük látványosabb, mások szerényebb megjelenésűek. Többjük eredeti funkcióját már elvesztette, de más célra változatlanul használatban van. A Széchenyi utca legjelentősebb épületei között megemlíthető a szerencsétlen sorsú Avas vagy Korona szálló és a szerencsésebb Pannónia szálloda, a Vám- és Pénzügyőrség által használt Biztosítópalota, a Miskolci Galériának helyet adó Dőry-kúria, Miskolc első emeletes háza, a bájos Majzler-ház, a híres Weidlich-palota, az utcára belógó homlokzatával a Miskolci Nemzeti Színház, a Három Rózsa Szálló a Villanyrendőrnél, a Miskolc első telefonközpontjának helyet adó Silbiger-ház, vagy az utca keleti végét lezáró Singer-palota. A 2000-es években minden hónap első vasárnapján nagy érdeklődéssel kísért régiségvásárt rendeznek a főutcán, amelyre még külföldről is érkeznek érdeklődők. A vásár igénybe veszi a teljes Széchenyi utcát és a betorkolló tereket. ## Története ### Az utcaszerkezet kialakulása Miskolc 11. századi szerkezetére ásatási eredmények alapján lehet következtetni. Az akkori város még igen kicsiny és falusias jellegű volt, nyugat-kelet irányban a piactól (mai Városház tér) a Rákóczi utcáig (Sötétkapu), déli irányban pedig a Szinváig terjedt. Utcanevekről ebből az időszakból nincs információ, de az látható, hogy a mai Széchenyi utca kezdeménye már megvolt, és irányát, futását a Szinva határozta meg. A Szinvára az idők folyamán malmok sora épült, és ezek fennmaradtak egészen az 1878-as árvízig. Egy 1376-ban kiadott oklevél már nagyobb, utcákra tagolt településről számolt be. Ismert volt többek között a Piac utca (a mai Városház tér és Széchenyi utca nyugati, „felső” szakasza), a ma is létező Hunyad utca (a Széchenyi utca nyugati folytatásaként, innen indult a diósgyőri országút), a Városház tértől északra futó Mészár utca (mészárszékek települtek ide) stb. Erre az időre kialakult a Miskolc belvárosára ma is jellemző utcahálózat, amely a mai Széchenyi utcára épül, és amelyet ebből kiágazó, valamint ezzel párhuzamos utcák hálózata alkot. A tehetősebb miskolciak, a nemesek kőházakban laktak, és házukat a Piac utcára igyekeztek építeni. 1504-ben már több kőházat említ egy forrás, 1690-ben húsz nemesi ház állt az utcában. Miskolc kora középkorban kialakult úthálózata lényegesen nem változott a következő évszázadokban sem. A Piac utcát először egy 1548. évi dokumentum említette magyar nyelven: Pyach, azelőtt többnyire „theatrum”-nak írták, piactér értelemben. A szoros telekkiosztás miatt a házak keskeny szalagtelkeken, szorosan egymás mellett álltak, és ez tömör, egybefüggő, városias képet adott a miskolci főutcának. Egy 1700-as évek elején készült összeírás (Kötelkönyv) a Piac utcát „Derék Piacz ucza” néven jegyezte fel (ez valószínűleg a mai Rákóczi utca Szinváig tartó rövid szakasza lehetett, ami akkor tágas térnek számított). A Piac utca felső szakaszát Felső-Piac néven említették, ez a Sötétkaputól a Városház térig terjedt, az utca folytatását keleti irányban Alvég vagy Alsó-Piac névvel jelölték. A főutca a 16. században még csak a mai Villanyrendőrig ért, de 1702-re már elért a Pecéig. A főutca szerkezetében sajátos változás következett be, főleg az északi, keleti részeken: a telkek felaprózódtak, a keskeny telkek hátsó részeit is beépítették, de ezek bejárata is a főutcáról nyílott. Így alakultak ki a közös bejáratú „zugok”, amelyek ma is megfigyelhetők. A mai Széchenyi utca 91–101. számú kapuhoz például hat önálló telek kapcsolódott. Miskolc belterületének első kataszteri térképe 1817-ből maradt fenn, Domby István mérnök munkája. Az egyébként nem túl nagyméretű térkép igen részletes, és helyes méretarányban készült, segítségével pontosan behatárólhatók Miskolc régi épületei. Miskolc építkezésében, utcahálózatának későbbi kialakításában nagy szerepe volt az 1878-as árvíznek, de ez a Széchenyi utca vonalvezetését alig befolyásolta. A romba dőlt, megsérült épületeket folyamatosan felújították, illetve újakat építettek. Miskolc részletes térképét Adler Károly főépítész készítette el 1894-ben, az erre épült városrendezési terv megvalósult elemei a mai napig meghatározzák Miskolc megjelenését. Ezen a térképen a főutca már Széchenyi István nevét viseli. Széchenyi megbecsült politikus volt a városban, többször járt ott. Nagyobb összeggel járult hozzá a Színház építéséhez, évi páholybérlete volt, és tiszteletbeli tagja volt a Miskolci Kaszinónak. Halála után Miskolc minden templomában gyászmisét tartottak emlékére. Szállodát, boltot neveztek el róla, de (azóta eltűnt) szobrokról is szólnak források. 1874-ben (más forrás szerint 1861-ben) határozott a város arról, hogy főutcáját róla nevezi el. Az árvízi helyreállítások után a meglévő reprezentatív épületeket (pl. Almássy-kúria, Megyeháza, Dőry-kúria, Nemzeti Színház, Városháza, Három Rózsa Szálló) követve sorra épültek a főutca jellegzetes épületei, például a Miskolci Takarékpénztár, a Szirmay-kúria, a Korona szálló, a Pannónia szálloda, az Arany Szarvas Gyógyszertár épülete, majd a 20. század elején is folytatódott az építkezés (Rosenwasser-palota, Weidlich-palota, Hitelintézeti palota stb.). Építkezések a 20. század második felében is voltak, ezek azonban – az esetek többségében – nem nyerték el a miskolciak tetszését. Voltak tervek a főutca teljes rekonstrukciójára (az úgynevezett tömbrehabilitáció keretén belül), de ez nem valósult meg teljeskörűen. ### A házak számozása A Széchenyi utca házszámozása – főleg az út keleti szakaszán – látszólag ellentmondásos (például a 49. szám után az 59., vagy a 67. szám után a 83. következik), amit azonban a főutcára jellemző szalagtelkeken történt bontások és beépítések, telekegyesítések, a közök („zugok”) kialakulása, a háború utáni felújítások magyaráznak. A miskolci ház- és telekazonosításra alkalmas számozást először 1817-ben vezették be, és ekkor 1-től 3263-ig terjedő számokat kaptak a telkek. Ezt követően 1880-ban, illetve ezelőtt még egy alkalommal történt újraszámozás, amit a név- és címtárban rögzítettek. Ez a számozás még váltakozva jobb és bal oldali folyamatos számozás volt. A (szokásos szabálytól eltérő) bal oldali páratlan és a jobb oldali páros számozást 1912-ben valósították meg. 1929-ben új házszámokat vezettek be, a későbbi azonosítást – a hivatalos okmányokon kívül – az üzletek, cégek iratai, képeslapok, sajtóbeli reklámhirdetések nagy mértékben segítik (érdemi lapkiadás Miskolcon 1867-től volt). ### Közlekedés Miskolc belvárosa egy keskeny, hosszú, nyugat-keleti irányú völgyben fekszik, ebben a völgyben folyik a Szinva, és ebben a völgyben fut – a Szinva folyását követve – a Széchenyi István utca. Ez a „beszűkültség” alapvetően határozza meg a főutca közlekedésben betöltött szerepét. A középkorban a városba futó, illetve a városon áthaladó országutak – a város kapuin át érkezve – mindegyike rövidebb-hosszabb szakaszon igénybe vette az akkori Piac utcát. A Csaba (Mindszent) felől érkező országút Miskolc belterületén ágazott Diósgyőr és Szentpéter felé. A Diósgyőrbe vezető út a város főutcáján át vitt nyugati irányba, a Szentpéter felé haladók a főutca keleti szakaszán, az Alsó-Piac utcán haladtak, és innen fordultak északi irányba, a Déryné (akkor Boldogasszony) utcára. A Papszeren át érkezők a Kossuth (akkor Német, a 16. század végétől Czikó) utcán haladtak Szentpéter irányába. A 18. század végén – a közlekedési nehézségek enyhítésére – kialakították a Kazinczy (akkor Vereshíd) utcát. A főutcai közlekedés az így kialakult örökséget vitte tovább a 19. század végéig. Az 1897. július 10-én elindult villamos is a Széchenyi utcán, annak déli oldalán haladt végig, egyvágányú, kitérős rendszerben (egy ilyen kitérő volt például a Színház előtt is). A buszközlekedés 1926-ban indult el (1903-ban már volt egy rövid idejű próbálkozás), ezek közül a kelet-nyugati járatok is a főutcát használták. A taxivállalkozások 1925-ben indultak, állomásaik a főutcán a Korona, a Pannónia és a Grand Szálló előtt voltak. A szekér- és bérkocsiforgalom lassan természetesen csökkent, a személyautók forgalma azonban egyre gyorsuló ütemben növekedett. A 20. század második felére a kétszer egysávos úton haladt a közúti forgalom (buszjáratok, teher- és személyautók, plusz a villamosok, immár két vágánypáron, az utca közepén), ami miatt lelassult a forgalom és állandósultak a torlódások. Ezért elkerülhetetlenné vált az északi (a Jókai–Fazekas–Vologda utca vonala) és a déli (az Uitz–Kálvin–Petőfi–Kiss Ernő utca vonala) tehermentesítő út kialakítása, és a forgalom odaterelése. Ugyancsak gondot jelentettek az utca két oldalán futó keskeny, így a nagy gyalogosforgalmat lebonyolítani nem képes, állandóan zsúfolt gyalogos járdák. A Széchenyi utcát ezért 1984-ben sétálóutcává alakították, a gyalogosforgalom ettől kezdve egészen a villamossínekig vehette igénybe az utat. A járműforgalmat csak a villamosok, illetve az elkerülhetetlen áruterítő járművek jelentik. ## Épületei A Széchenyi utcát szép, 18–20. századi épületek szegélyezik, amelyekben a város több neves polgára lakott. Az épületek ismertetése során a Széchenyi utcán homlokzattal rendelkező építmények szerepelnek, akkor is, ha a hivatalos címjegyzék szerint nem a főutcához tartoznak. Mivel a főutcai házak nagy része hosszú, úgynevezett szalagtelkeken áll, a látható, homlokzati részeken kívül egyéb belső építményekkel, udvarokkal, esetenként a telkeket elválasztó közökkel is rendelkeznek. A házak ismertetése ezekre általában nem tér ki. ### Északi oldal #### A Városház tértől a Déryné utcáig Avas szálló (Széchenyi utca 1.) Műemlék. Az Avas szálló 1894-ben épült Adler Károly tervei alapján. Az eklektikus stílusú épületben mindig szálloda működött, de a neve többször változott. Elsőként „Szálloda a Magyar Koronához” , majd „Korona Szálló” , azután 1938-tól „Kossuth szálló” és végül „Avas szálló”-ra változtatták a nevét. Az Avas szálló, sokáig elhúzódott, majd félbemaradt felújítása miatt ma igen rossz állapotban van. A 2021. év elején a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány megvásárolta az épületet, hogy oktatási és tehetséggondozási tevékenységre alkalmas helyiségeket, kollégiumi férőhelyeket és nyitott rendezvények megtartására is alkalmas közösségi tereket alakítsanak ki benne. Pátria üzletház (Széchenyi utca 3–5–7–9.) Az 1970-es évek második felében emelték három korábbi épület helyére. Az egykori épületek eklektikus és barokk stílusúak voltak, egyikben volt a híres Roráriusz cukrászda. A mostani üzletház modern, jellegtelen, az utcaképbe nem illő. Pannónia szálloda (Kossuth utca 2.) A Pannónia szálloda a Kossuth Lajos és a Széchenyi utca sarkán áll, Kossuth utcai bejárattal. 1894-ben épült, az 1878-as miskolci árvízben, majd tűzvészben megsemmisült ősi épület helyén. Az építtető Blau Gyula, első bérlője Hipsch Nándor volt. A szállodát 1949-ben államosították. Emeletén kezdetben tiszti szálló volt, a földszinten pedig kialakították az Állami Áruházat. A szálloda 1961-ben nyílt meg újra, de homlokzatáról eltűntek a díszek. A HungarHotels kezelésében lassan visszakapta szállodai funkcióit, éttermet, cukrászdát és sörözőt is nyitottak. A szálló a 2010-es években olasz tulajdonba került. A háromcsillagos szállodában 34 szoba, az apartmanházban hét apartman található, és konferencia-, illetve rendezvénytermekkel is rendelkezik. Az 1980-as évek végén új homlokzati díszeket kapott, Fürtös György kerámiaplasztikáit. Lakó-üzletház (Széchenyi utca 11–13.) A Széchenyi utcai telken lévő két házat 1963-ban bontották le, és a helyükre épült 1964-re, Horváth Béla tervei alapján egy négyemeletes, tetőtér-beépítéses lakóház. A földszintjén üzlethelyiséget alakítottak ki, amelyben sokáig ezermester áruház működött, a 2010-es években a Rossmann bérelte. A 11. szám alatti ingatlan sorsát 1521-től lehet nyomon követni. Zsámbék Tamás az 1700-as évek második felében nyitott itt görög kávéházat, az emeleten volt a lakása. 1819-ben gyógyszertár működött benne, egészen lebontásáig. A 13. számú ház története is a 16. századig vezethető vissza. A 18. században itt is görög kereskedő működött, copf stílusban újjáépíttette a házat, a földszinten bolttal, az emeleten a lakásával. 1845-ben Heilprin Mihály nyitott könyv- és papírkereskedést, amit 1853-ban Ferenczi Bernát, később a fia, Károly vett át. Az épület műemlék volt, lebontása – a szomszédos házzal együtt – ma már nem lenne lehetséges. Az egykori Borsod-Miskolci Hitelbank épülete (Széchenyi utca 15–17.) A négyemeletes ház 1930-ban épült neoklasszicista stílusban, a Borsod-Miskolci Hitelbank számára. A székházat később lakóházzá alakították. Weidlich-palota (Széchenyi utca 19.) Műemlék. A Weidlich-palota néven ismert négyemeletes bérpalota 1911 és 1912 között épült fel a két középkori telken álló egyemeletes épületek helyére. Az épület a kor divatja szerint szecessziós stílusban készült Hajós Alfréd és Villányi János tervei szerint. A palota földszintjén egykor Weidlich Pál híres fűszerkereskedése működött. Lakóház (Széchenyi utca 21–23.) A két házszám alatti épületpár az 1960-as évekre épült fel Kmetty Gyula tervei alapján. A 23. számú, háromszintes épületnek földszintje nem volt, a hídszerű építmény alatt, a színházhoz tapadva építették meg a színház jegyirodáját, középen kialakítottak egy virágüzletet is. A 21. szám alatti épület hatemeletes, földszintjén üzletek helyezkednek el. A házak homlokzatát a panelprogram keretében újították meg, a virágboltot lebontották, így közvetlen kapcsolat jött létre a Déryné-udvarral. Eredetileg a 21. szám alatti telken a Xiffkovich–Dadányi ház állt, a 23. szám alatt pedig Almásy József 1793-ban épült háza, mindkettő földszintjén boltok voltak. Értékes házak voltak, ma már nem lehetne őket lebontani. Színészlakások (Széchenyi utca 21/A.) A színészek számára épült lakások a Színház Déryné-udvarában, a Weidlich-palota déli tűzfalához illesztve épültek fel. Miskolci Nemzeti Színház (Déryné utca 1.) Műemlék. A Miskolci Nemzeti Színház a jelenlegi utcajegyzék szerinti címe szerint nem Széchenyi utcai, mégis a főutca fontos épületének számít. Építése 1847-ben kezdődött, de a színházat csak 1857-ben nyitották meg. #### A Déryné utcától a Kazinczy utcáig Dálnoky-ház (Déryné utca 2.) A Széchenyi és a Déryné utca sarkán álló sarokház, az utcajegyzék szerint a Déryné utcához tartozik. A ház 1862-ben már állt, végső formáját az 1878-as árvíz után kapta meg. A ház tulajdonosa Dálnoky Nagy Barnabás (1823–1893) jogász, királyi főjegyző volt. Az épület mindkét utcai földszintjén üzlethelyiségeket alakítottak ki, amelyekben eleinte gyakran változtak a bérlők, de már a kezdetektől itt volt Miskolc első antikváriuma – ma is az van benne. Ezen kívül a főutcai oldalon egy kis lakberendezési bolt, a Déryné utcai oldalon pedig presszó van. Az épület két utcai frontjának kinézete hasonló, csak a tengelyek kiosztása más. László-ház (Széchenyi utca 25.) A telken álló földszintes épületet az 1878-as miskolci árvíz megsemmisítette, a helyén Soltész Nagy Albert ügyvéd építtette meg egyemeletes házát 1878–1879-ben, 1893-ban pedig nyomdát nyitott az udvar hátsó részén. 1912-ben Dumky Kálmán építtetett a telek szabadon álló részén emeletes házrészt és fényképész műtermet. 1924-ben megvásárolta az épületet László Ervin könyvkiadó és nyomdatulajdonos. 1927-ben, a már korábban is meglévő könyv- és zenemű-kereskedése mellett nyitott meg a földszinti üzlethelyiségben egy „zenetermet”, amelyben „elsőnek vezette be az eufont, a parlefont és a legtökéletesebbet, a hangosan beszélőt”. A bolthelyiségben évtizedekig Ofotért működött, azóta egy látszerész üzlet használja. Silbiger-ház (Széchenyi utca 27.) A telek a 18. században Mezei Istváné volt, majd a 19. század elején a hosszú szalagtelken a három tulajdonos osztozott. Az utcai részt 1884-ben vásárolta meg Silbiger István ügyvéd, és 1888-ban építtette fel az egyemeletes épületet. A ház 5+1 tengelyű, az ablakok egyszerűek, alsó és felső részükön kissé kiemelkedő párkányokkal. A jobb oldali részen félkörívvel záródó kapubejáró helyezkedik el. A földszinten üzlethelyiségeket alakítottak ki, amelyekben cipőüzlet, parókakészítő, fehérnemű-készítő, férfiruha- és posztókereskedés volt. Nagyjából a rendszerváltásig a bal oldali részt férfidivatáru-üzlet, a jobb oldalit pedig kalapszalon foglalta el. Az eredeti kapuszárnyak az 1960-as években eltűntek, de a félköríves, míves vasrács jó állapotban megmaradt. Az épületet a 2000-es évek közepén renoválták, miközben az üzletportált teljesen átalakították. 2006-ban rendeztek egy főutcai portálversenyt, és a városi polgároknak ez a portál tetszett a legjobban. Bal oldalon ajándékbolt van, jobb oldalon egy nívós borszaküzlet működik. Hitelintézeti palota (Széchenyi utca 29.) Műemlék. A Hitelintézeti palotát a Hitelintézet korábbi egyemeletes épülete helyett emelték. A monumentális, háromemeletes épület terveit Hajós Alfréd cége készítette. A földszinten üzleteket, az emeleteken lakásokat alakítottak ki. A földszinti üzletrészben 2010-ben a Tesco nyitott szupermarketet. Szabó-ház (Széchenyi utca 31.) Az egykori szépen tagozott, eklektikus épület 1876-ban épült Szabó Gyula gyógyszerész, a híres Kígyó (Fehér Kígyó) Gyógyszertár tulajdonosa megbízásából. Már az elődépületben is gyógyfüves üzlet működött, amit bizonyos Leskóné vezetett. A Szabó-féle ház egyemeletes volt, tulajdonosa a földszinten kialakított üzletben működtette gyógyszertárát. 1893-ban az üzletet Baruch Gyula vette meg, és átköltöztette a Kazinczy utca 2. alá. A házat a 20. században háromemeletessé alakították át, homlokzatát teljesen megváltoztatták és megfosztották minden díszítésétől. A földszinten férfifodrászat, női divatárubolt és optikus működik. Három Rózsa Szálló vagy Grand Hotel (Széchenyi utca 33.) A Három Rózsa Szálló helyén egykor az 1767-ben épült „Kura” (azaz Kurta), majd „Uradalmi 3 rózsa” nevű fogadó állt. 1878-ra épült meg az új szálloda, amelynek működése során több neve is volt. 1934-ben megszűnt a szállodafunkció, lakóház lett, a földszinten üzleteket alakítottak ki. Közöttük legtovább a Fehér Kígyó Gyógyszertár működött. #### A Kazinczy utcától a Szentpáli utcáig „Zöld ház” (Kazinczy utca 2.) A Kazinczy utca és a Széchenyi utca sarkán álló egyemeletes, nagy alapterületű épület 1879–81-ben épült. Horváth Lajos volt az építtető, Klier Vencel az építész. A mai „zöld ház” (Klier-ház) egykor díszes homlokzatokkal rendelkezett, de a későbbi felújítások teljesen eltüntették díszeit, még az erkélyeit is. A Széchenyi utcai homlokzat héttengelyes kiképzésű volt, a középső három tengelyt rizalit díszítette, és erkély volt előtte. A Kazinczy utcai homlokzat 19 tengelyű, a középső hét szintén rizalitos volt, és valószínűleg itt is volt erkély. A Széchenyi utcai rész földszinti üzlethelyiségeiben Mahr Károly fűszerüzlete volt, és itt működött a Kígyó, illetve a Fehér Kígyó Gyógyszertár is. Az 1940-es évektől a Nemzeti Hitelintézet foglalta el mindkét utcai frontja jelentős részét, majd az Állami Biztosító. A 2010-es években a Széchenyi utca földszinti traktusaiban cukrászda, pékség és pénzváltó működött. Mahr-ház (Széchenyi utca 35.) A dekoratív stukkódíszítésű épület 1881-ben készült, építtetője Mahr Károly volt (a homlokzat felső részén az MK monogram, valamint a kovácsoltvas kapu M és K betűi az ő nevét őrzi). A földszinten, a bal oldali részben Mahr Károly és Mahr Pál „fűszer-, anyag-, festék- norinbergi áru, mag- és ásványvíz-kereskedése” volt, jobb oldalon pedig Silbiger József posztókereskedése működött. Az átépítés előtt itt működött Mahr Nándor 1756-os alapítású „Fekete kutya” fűszerkereskedése. A 20. század elején a családba beházasodott Weidlich Pál örökölte meg az üzletet, aki 1911-ben új üzletházat építtetett a 19. szám alatt (Weidlich-palota). Az idők folyamán számos üzlet működött itt: arany-ékszerüzlet, papír- és könyvkereskedés, hangszer- és zongoraüzlet. Az emeleten sokáig a megyei Idegenforgalmi és Közművelődési Intézet irodái voltak. A magasföldszint + egyemeletes, ötaxisú épület középrizalitját négy féloszlop tagolja, amelyek az emeleti részeken látványos díszítéssel vannak ellátva. Bloch-ház (Széchenyi utca 43.) Az épület 1880 körül épült Bloch Alfréd, az építtető fia, Bloch Ármin tervei alapján, de a ma látható emeleti rész 1927–1930 között alakult ki. A földszinti üzletrészben működött a Bloch család fehérnemű-kereskedése. A család a gettósítás után nem tért vissza. 1946-ban az épületet Carlo Piva vásárolta meg, és itt működtette az addig már több helyszínt is megjárt híres cukrászdáját. Az államosítás után „Napsugár” lett a cukrászda neve, 1960 körül megváltoztatták a földszinti homlokzatot. 1990 körül a cukrászda bezárt, helyén különböző boltok működnek. Pigay-ház (Széchenyi utca 49.) Pigay Imre (1867–1941) Merkl Gyula és Molnár Sándor vaskereskedését vette át, és lakó-üzletházát Árva Pállal terveztette meg. Az épület háromemeletes, emeletenként eltérő kialakítással. Feltűnő a kívülről is látható eltérő belmagasság; az első emeleten irodahelyiségek voltak, a második, magasabb belmagasságú rész a tulajdonos lakása volt, a harmadik emelet szintén lakások számára épült. Mindhárom emelet különböző ablakkiképzést kapott. Az első emelet négy-, a második és a harmadik háromaxisú. Jellegzetes része az épületnek a második-harmadik emelet középtengelyéből kiemelkedő félköríves zárt erkély. A földszinti üzletrészben a vaskereskedés üzemelt, és az államosítás után is évtizedekig vas- és edénybolt működött benne. Az egykori Miskolci Takarékegylet épülete (Széchenyi utca 59–61.) A két szomszédos telket elfoglaló takarékegyleti épület 1875–1880 között épült. Egyemeletes, 3+4+3 tengelyű, széles építmény, amelynek a homlokzata nagyjából változatlanul megmaradt, tetőszerkezete viszont megváltozott. A földszinten két kapubejárója van. Az ablakok keretelése végig hasonló, a középső tengelyben látványosabb díszítéssel. Könyöklő/osztópárkányzata kis kiülésű, az épület teljes hosszában végigfut. Az emeleten irodák és lakások, a földszinten üzlethelyiségek vannak. Korábban volt itt cipőáruház, Singer varrógépbolt, selyemüzlet, később villamossági cikkek boltja és ABC Csemegeüzlet. Utóbbi bezárása után, helyiségei osztásával, újabb üzletek nyitására nyílt lehetőség (dohánybolt, pénzváltó, bisztró stb.). Az egykori Magyar-olasz Bank épülete (Széchenyi utca 67.) Műemlék. Az utcai fronton egyemeletes lakó-üzletház az 1880-as években épült, a tervező Bloch Alfréd volt. Az épületben működő Magyar-olasz Bank fiókvezetője 1922-től Székely Aladár volt. A homlokzat öttengelyes kiképzésű. A jobb oldali tengelyben kettős erkélyajtó van, előtte az erkély rácsát eredeti állapotában állították helyre. Jellegzetessége az épület felső sávjában végigfutó fogazás. A földszinti üzletben évtizedekig egy szűcs szövetkezet, majd sportruházati bolt működött, 2015-ben Frei-kávéház nyílt benne. Lakó-üzletház (Széchenyi utca 83.) Egyszerű homlokzattal rendelkező épület, két emelettel. Takaratlan tűzfalai zavarják az utca összképét (ez több más főutcai épületnél is előfordul). A földszintjén üzletportált alakítottak ki, műkörmös, kisállat-kereskedés, táskabolt és ékszerüzlet működik benne. Weiszlovits-ház (Széchenyi utca 85.) A ház építtetője Weiszlovits Samu (1864–1939) ékszer- és órakereskedő volt, „állandóan dúsan felszerelt raktárral”. Az egyemeletes épületet 1880 körül húzták fel. A ház homlokzata öttengelyű, a keleti végén lévő axis kissé kiugrik a falsíkból, amivel kiemeli a kapubejárót, amelyet egykor díszes, kétszárnyú kovácsoltvas kapu zárt le. Ablakai kváderdíszes keretelésűek, felül timpanonos lezárással. A földszinten – az ékszerüzleten kívül – több más bolt is volt. A 2010-es években női divatáru- és cipőbolt működött az üzlethelyiségekben. Lakó-üzletház (Széchenyi utca 89.) Az épület a 19. század végén épült, tervezője, kivitelezője ismeretlen. Egy 1900-ból származó kérvény szerint a tulajdonos Kohn Jakab volt, aki üzletportál kialakítására kért engedélyt (ezt Adler Károly adta meg). A portál kivitelezője Fischer Dávid asztalos volt. Ötaxisú épület, ablakai íves lezárásúak. A hasonlóan kiképezett kapubejáró a ház jobb oldalán helyezkedik el. Az épületben működött az államosításig az Adria Biztosító. A földszinten 2017-ben két üzlet működött. Baumgartner-ház (Széchenyi utca 91.) A 19. század végén épült ház építtetője, eredeti tulajdonosa nem ismert, de 1912-ben a Baumgartner család volt a tulajdonos. Az épület hátsó részéhez további épületek csatlakoztak, ezeket azonban mára lebontották. A ház homlokzata négytengelyű, a dufart (kocsibejáró) a jobb oldali két tengely alatt helyezkedik el. A földszinti üzletportált sokáig a „Merinó” méterárubolt foglalta el, a 2010-es években gyermekruházati üzlet volt benne. Dévényi-ház (Széchenyi utca 101.) Ugyanabból a kérvényből, amely a 91. szám alatti épület 1912-es tulajdonosát tartalmazza, kiderül, hogy akkor ennek az épületnek a Dévényi család volt a tulajdonosa. Műszerészek voltak, akik varrógép, kerékpár, rádió, fegyver javításával, kereskedelmével foglalkoztak. A négyaxisú épület bejárata a szomszédos, 91. szám kapubejárójából nyílik, homlokzati kiképzése is hasonló ahhoz. A földszinten egy vagy két bolthelyiséget alakítottak ki. A 2010-es években optikus és hallásvizsgáló üzlet működött benne. A Borsodi Nyomda korábbi épülete (Széchenyi utca 103.) Az épület az 1880-as években már állt. Az elődépületben 1867-ben jött létre a Miskolci Hitelintézet, amely 1913-ban átköltözött a Széchenyi utca 29. szám alatt épült új székházába. Az épület emeletén ezután lakásokat alakítottak ki, földszintjén 1902-től 1940-ig a Stamberger Márkus-féle nyomda és lapkiadó működött. 1949-től 1968-ig, az új sajtószékház és nyomda felépüléséig a Borsodi Nyomda üzemelt benne. A 2020-as években egy képzési centrum és egy lottózó foglalja el a két üzlethelyiséget. A 3+1+3 axisú épület emeleti ablakai egyenes párkányt kaptak a keret fölött, a középső tengely hármas erkélynyílása fölött viszont timpanonos lezárás van. Az erkélynek szép kovácsoltvas rácsozata van. Gazdagon díszített a koronázópárkány, az alsó sávon puttófejes kazettasor van, a fejek között oroszlánfejes konzolok helyezkednek el. Az egykori Széchenyi szálloda épülete (Széchenyi utca 105.) Az igen keskeny, 6 méter széles, 30 méter hosszú, ferde fekvésű telekre épült ház – ma modernnek is hatható homlokzati megjelenése ellenére – 1902-ben épült. Építtetője Kellner Jakab volt, aki a kérvénye szerint szállodát és kávéházat szándékozott nyitni, „Gróf Széchenyi” néven. A földszinten két helyiségben kávéház nyílt, e mögött négy szoba volt, amelyet a szomszédos udvarból lehetett elérni. Az emeleten szintén négy szoba, egy büfészoba és két nagyterem volt. A földszinten kialakított üzlethelyiségben női divatárubolt működik. Bródy-palota (Széchenyi utca 107.) Látványos homlokzatú, kétemeletes épület. Tipikus belvárosi, belső udvarral, függőfolyosóval rendelkező polgári bérház. Homlokzata szimmetrikusan kilenctengelyű, az első és az utolsó tengelyben erkéllyel az első emeleten, a középső tengelyben hatszögű zárt erkéllyel, amely a második emeleten nyitott. A telket 1666-ban említette egy összeírás, és már 1686-ban a Bató család volt a tulajdonosa. A mai épület már 1912 előtt állt, mert ekkor kért engedélyt új homlokzat kialakítására a két tulajdonos, Bródy Gyula erdőbirtokos és Weisz Mór kereskedő. A földszinti boltban Groák és társa működtetett fűszerkereskedést, de más kisebb üzletek is voltak a házban. Az épületet 2006-ban teljesen felújították, az első emeleten rendezvénytermeket, társalgókat, a második és a tetőtér alatti harmadik emeleten irodákat alakítottak ki az Észak-magyarországi Regionális Fejlesztési Ügynökség számára. A földszinten a kezdetektől üzletek voltak, például gyorsétterem, könyvesbolt stb. BOKIK székház (Szentpáli utca 1.) A Borsodi Kereskedelmi és Iparkamara (BOKIK) és a Miskolci Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat épületét 1979-ben adták át a Széchenyi és a Szentpáli utca sarkán. A háromemeletes épület felújítása 2019-ben fejeződött be, földszintjén boltok vannak, korábban húsáruház, mobilcég fiókja volt itt. Az épület helyén egy 19. század végén épült egyemeletes lakóház állt, Katona József építtette, földszintjén bútorbolt volt. #### A Szentpáli utcától az Ady hídig Centrum Áruház (Széchenyi utca 111–113.) A Centrum Áruházat Horváth István és Gyimóthy Zsuzsanna tervei alapján építették, 1970-ben adták át. A terjedelmes épület három korábbi telekre épült, az ott álló 19. századi épületeket elbontották (Drot-, Groák- és Bajkor-házak). Az új áruház 9000 négyzetméteren, 12-féle szolgáltatással, 52 pénztárral és 300 alkalmazottal várta a vásárlókat. Az épületet az 1990-es évek elején kívül-belül átépítették. Az egykori Lefler-vendéglő (Széchenyi utca 115.) Az épület földszintes, nyeregtetője az utcával párhuzamos, a 19. század második felében épülhetett. Eredetileg nem tartozott hozzá bejárati kapu (az udvarra kis közön lehetett bejutni), a jelenlegi később épült hozzá. Az eltelt időben többször átalakították, eredeti homlokzata teljesen megváltozott, nagyon egyszerűvé vált. 1906-ban Flamm Mór és Lefler Béla Polgári Sörcsarnoka működött benne. 1918-ban Lefler Károly tulajdonába került, az 1930-as években kerthelyiségét reklámozták. A háború után a Ruházati Kiskereskedelmi Vállalat központja volt benne, azóta különböző üzletek használják. Márkus-palota (Széchenyi utca 117.) A Márkus-palota a Széchenyi utca utolsó tömbjének legmagasabb épülete, építtetője Márkus Soma terménykereskedő volt. A késő szecessziós palotát 1912-ben adták át. Az emeleten bérlakások voltak, a földszintet az 1920-as években szabóság, műszaki kereskedés és Rosemberg Lajos bútoráruháza foglalta el. Érdekessége az épületnek az első és a második emelet aszimmetrikus kialakítása: bal oldalon hármas tagolású keskeny ablakok, középen erkélyajtó félköríves erkélyekkel, jobb oldalon pedig széles, hármas osztású ablakok. A harmadik emelet tetőtérbeépítés nyomán keletkezett az 1930-as években. Rosenwasser–Fried-palota (Széchenyi utca 119.) A telken álló elődépület földszintes lakó-üzletház volt, ezt 1884-ben újította fel Rosenwasser Dávid, aki 1910-ben kapott engedélyt a ma is látható kétemeletes Rosenwasser-palota felépítésére. Az épület később, 1930-tól Fried Móré lett, és ettől kezdve Fried-palota néven (is) emlegették. Stílusa szecesszióba hajló eklektika. Déli homlokzata – a földszint kivételével – megőrizte huszadik század eleji formáját, a földszinten csak a kétszárnyú szecessziós kapu egyidős az építkezéssel. Stern-ház (Széchenyi utca 121.) A kétemeletes lakó- és üzletház 1910-ben épült, özv. Stern Miksáné volt az építtető. Külső megjelenésével, méreteivel a szomszédos épülethez igazodott. Főhomlokzatán mindkét emeleten négy ablak, illetve erkélyajtó van, az első emeleten középen, a második emeleten a két szélsőnél erkély található. A homlokzat az Ady Endre utca felé megtörik, és ott is négy-négy ablakot tartalmaz. A földszinten üzlethelyiségeket alakítottak ki. ### Déli oldal #### Az Erzsébet tértől a Rákóczi utcáig Steinfeld-ház (Széchenyi utca 2.) A Széchenyi utca és az Erzsébet tér északkeleti sarkán álló házat Steinfeld Zsigmond építtette. A telken korábban az 1871-es tűzvészben leégett Szirmay-kúria állt, az annak helyére épített egyemeletes ház viszont az 1878-as árvízben omlott össze. A mai épület eredetileg egyemeletes volt, a második emeletet 1989-ben építették rá. Megjelenését harmonikussá teszi, hogy a földszinti üzlethelyiségek az emeleti öt tengelyelrendezésű kialakítást követik, az Erzsébet téri homlokzat nyolcaxisú. Diószeghy-ház (Széchenyi utca 4.) A Diószeghy-ház elődépületének tulajdonosa 1793-ban a Noszticzius család, 100 év múlva a Barczy család volt. Miként a szomszédos házat, ezt is tűz és árvíz pusztította el. A helyére az 1880-as években a Diószeghy család építtetett egyemeletes lakó- és üzletházat (a Diószeghyek több bérházat is építtettek a városban), és ezzel egy időben a szalagtelek déli harmadában, Szinvára néző homlokzattal Fűrész Ferenc kereskedő építtetett házat. Az üzletekben sok cég megfordult: Götz Károly fényképész, a Magyar Kereskedelmi Vállalat ruhaüzlete, Hapta Bernát kőnyomdája, Vajda Adolf ügyvédi irodája stb., a 20. században Sebestyén Jakab írógépüzeme, Könyves János divatüzlete, a Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap szerkesztősége és mások. Az épületet 1988–89-ben felújították, egyben ez is kapott egy plusz emeletet. A homlokzat négyaxisú, a bal oldalon, a kapu tengelyében kiemelt homlokzati sáv látható. Az első emeleti ablakok félköríves, a második emeletiek egyenes lezárásúak. A Szentmiklósy-kúria utódépülete (Széchenyi utca 6/a.) A telek az 1702-es Kötelkönyv szerint a 15. kötelbe tartozott, és tulajdonosa a Szentmiklósi család volt. Az ott álló kúriát tűz és árvíz pusztította el, a mai épületet – még egyemeletes lakó- és üzletháznak – az 1880-as években építették. 1989–90-ben az épületet felújították, sőt második emeletet is kapott. Hataxisú épület, az ablakok párokba vannak rendezve. Az emeleti ablakok szemöldökpárkányát tojásléces tagozatok alkotják, az első emeleten az alattuk lévő törtsíkú tükörben egy-egy rozetta látható. A földszinten – minden két-két emeleti axis alatt – három üzlet működik. A Palóczy-kúria utódépülete (Széchenyi utca 6/b.) Ez a telek a 16. kötelbe tartozott. Nemesi kúria állt rajta, a Palóczy család – Palóczy László őse – tulajdonolta. Az épület komoly károkat szenvedett az 1843-as tűzvészben. A helyén emelt mai lakó-üzletház 1853 és 1895 között épült. Külső megjelenésében a késői szecesszió jegyeit hordozza. Földszintjének jobb oldalán a kapubejáró egykor teherforgalmat is lebonyolított. Az első emeleten a két szélső tengelyhez, a második emeleten pedig a két középsőhöz erkélyt illesztettek. A földszinti üzlethelyiségben korábban – többek között – méteráruüzlet és divatszalon volt, a 2010-es években étterem működött. Egykori görög kereskedőház (Széchenyi utca 8.) Az épület Széchenyi utcai frontja tízaxisú, ebből négy a középrizalitban, három-három pedig az oldalrizalitban foglal helyet. Az eredetileg egyemeletes épület felújítását emeletráépítéssel egészítették ki. A középső és a bal szélső részen, az első emelet magasságában egy-egy fiúszobor áll. Ásatási eredmények szerint a telken a diósgyőri pálosok egykori kúriája állt. Oklevelek igazolják, hogy a területet és a rajta álló építményeket Ivánka fia János, illetve özvegye ajándékozta a pálosoknak. A 19. század elején, valószínűleg 1812-ben, Stajovics Péter görög kereskedő építtette a mai házat. A Miskolcon szokatlanul széles utcai fronttal rendelkező épületet a század elején készült útikalauzok „megtekintésre érdemesnek” tartották. Korabeli sajtóhírek szerint ebből a házból költözött mai helyére az Arany Szarvas Gyógyszertár. Biztosító palota (Széchenyi utca 10.) A Biztosító palota kétemeletes épületét 1909–10-ben építették az Első Magyar Biztosító Társaság számára. Ebből lett 1949-ben az Állami Biztosító Nemzeti Vállalat, majd az AB-Aegon használta. Az elődépület a szomszédos Dőry-kúria nyugati szárnya volt. A ház 1988–89-ben teljes körű felújításon esett át, belső udvarát üvegtetővel fedték be, a függőfolyosókat is átalakították. 2002-ben a Vám- és Pénzügyőrség költözött az épületbe. A ház homlokzata hétaxisú, szimmetrikus elrendezésű. A kapuzat fölött erkély helyezkedik el, két oldaláról pilaszter emelkedik a két emelet magasságáig. A homlokzatot timpanon zárja le, amelyben a koronás magyar címert helyezték el. Alatta felirat utal az épület tulajdonosára. Dőry-kúria (Rákóczi utca 2.) Műemlék. Az épületben 1996. június 30. óta a Miskolci Galéria foglal helyet. Miskolc legrégebbi „felháza”, azaz emeletes kőháza, a gazdag nemes Dőry család építtette 1704 előtt. Az épületben – a hagyomány szerint – II. Rákóczi Ferenc kétszer is megszállt, itt rendezte be főhadiszállását, ezért elterjedt a Rákóczi-ház elnevezés is. 1822-ben a háznak nevet adó Dőry család férfiágon kihalt Miskolcon, ettől kezdve a diósgyőri koronauradalom, majd a görögkeleti egyház volt a tulajdonos. A folyamatosan romló állagú ház nyugati szárnya egy részét a 20. század elején lebontották, és helyén épült meg a Biztosítópalota. Még az 1950-es években is az emeleten lakások, a földszinten üzletek voltak, 1957-ben felújították. A Miskolci Galéria céljának megfelelő átalakítás és felújítás az 1990-es évek közepétől 1998-ig tartott. A Széchenyi utcai főbejárat fölött nagy méretű kőcímer látható. Ezt korábban tévesen Aspremont-címerként azonosították, a valódi tulajdonos egyelőre nem ismert. #### A Rákóczi utcától a Kandia közig Lakó- és üzletház (Rákóczi utca 1.) A telek korábban a Dőry család birtokában volt, a rajta álló, a második világháború sérüléseit magán viselő, lepusztult, egyemeletes lakó-üzletházat 1955-ben lebontották. A területen ekkor sok új ismeretet adó, eredményes ásatásokat végeztek. A helyére 1956-ban emelt kétemeletes épületben lakóházak vannak, a földszintjén, az árkádsor alatt boltot nyitott az Állami Áruház. Volt itt autós-kerékpárüzlet, cipőbolt, majd az árkádok beépítése után az OTP nyitott benne fiókot, a nyugati végén pedig két kisebb üzlet működik. Friedmann-ház vagy Vay-kúria (Széchenyi utca 12.) A telken álló korábbi épület egy 1755-ös összeírásban kereskedőházként szerepelt, és Vay Ábrahám kúriájaként volt ismert. Az udvari rész földszintjén lakott a görögkeleti pap, és itt volt a kompánia (kereskedőtársaság) imaháza is. A ház az 1781-es tűzvészben leégett, felújítási tervét a kamara mérnöke készítette. Az épület 1+2+1 axisú, egyemeletes. A koronázópárkány fölötti körszeletalakú timpanonban az FS monogram látható, amely Friedmann Sámuel kereskedőre utal, akinek a 20. század első felében fűszerkereskedése működött a földszinten. A házat 1990-ben felújították, a földszinti üzletek bérlői gyakran változtak. Majzler-ház (Széchenyi utca 14.) Műemlék. A ház valószínűleg az 1878-as miskolci árvíz után épült, Majzler Jób orvos megbízásából. Az utódokat 1944-ben deportálták, ahonnan nem tértek vissza, az épület állami tulajdonba került. Az emeleten bérlakások, a földszinten boltok voltak (úriszabó, ruházati bolt, hangszerüzlet, utazási iroda stb.). Itt működik évtizedek óta a Jedlik Ányos Tudományos Ismeretterjesztő Társulat. Itt szerkesztették 1955–56-ban a Széphalom című irodalmi folyóiratot, valamint 1956-tól a rendszerváltásig a Borsodi Szemlét, a társulat folyóiratát. Zárt sorú beépítésű, egyemeletes lakóház. 2006-ban felújították, az emeleti rész visszakapta ekkorra már megkopott, részben eltűnt díszeit, és a főutca egyik látványos épülete lett. Romantikus stílusú, 1+3+1 tengelyű, neogót részletkiképzésű, gazdag plasztikájú épület. Tourinform (Széchenyi utca 16.) Az elődépület a 17. század végén „Kovács Sámuel nemzetes úr” tulajdonában volt, később a görög kereskedő Dimcsa család birtokolta, majd 1853-ban a Koós család költözött a házba. 1881-ben Koós Samu (1848–1929) a helyén felépíttette a mai épületet, és a földszinten üveg- és porcelánüzletét működtette. 1920 körül erkély is került a házra. Az 1940-es években cukrászdává alakult, az olasz Ermenegildo („Dzsildó”) Buttignon nyitott üzletet „Capri” néven. A Piva mellett a másik híres miskolci cukrászda az 1949-es államosítás után is megtartotta a nevét. Az épületet 1980–81-ben felújították, a cukrászda egy ideig Bigatton-érdekeltségbe került. 2005-ben ismét felújították az épületet, majd a 2010-es években itt nyílt meg az eleinte több hasznosítású Miskolc Tourinform. Az épület ötaxisú, a negyedik tengely előtt van az erkély. A bal oldali kapubejárót az 1980-as években megszüntették, helye a bolt része lett. Homlokzata a szomszédos épületekénél visszafogottabb, de elegáns díszítésű. Zborovszky-ház (Széchenyi utca 18.) Az épület egyemeletes, ötaxisú (2+2+1), az utcával párhuzamos nyeregtetős kialakítású. Jobb oldalán félköríves záródású, puttófejjel díszített kapubejáró van, fölötte az ablak, eltérően a többitől, díszesen gazdag keretelésű. A telek eredetileg a Dőry családé volt. Ezt az épületet 1900-ban építtette Zborovszky Sándor, akinek a monogramja a jobb oldali díszes, pálmalevelekkel övezett pajzson látható. Az épület az MKB tulajdonában van. Visnyovszky–Szeremley-ház (Széchenyi utca 20.) A telek története 1666-ig visszavezethető. A 18. század első felében görög kereskedők emeltek itt házat, Visnyovszky Konstantin nevét ismerjük. A mai házat az 1878-as árvíz után építették, a „Fekete kutya” működött benne. A Weidlich-palota elkészülte után a Szeremley család volt a tulajdonos, Szeremley Mihály az 1940-es években itt rendezte be orvosi rendelőjét, a földszinti üzletben pedig a legismertebb, a Bélley-féle textilnagykereskedés volt. A textiles-ruházati „vonal” ezután hosszú évtizedekig megmaradt, még a 2005-ös felújítás után is női ruhabolt volt benne. A ház 2+1+1+2 tengelyű, a bal oldali tengelyben kőkeretes, íves kapubejáró van a két első ablak alatt. A homlokzat földszinti és az emeleti részét osztópárkány választja el az épület teljes hosszában. Rosenberg-ház (Széchenyi utca 22.) Az elődépület egyemeletes görög kereskedőház volt, majd az 1860-as évektől az ecetgyáros-nagykereskedő Paczauer család volt a tulajdonos. A mai épületet Rosenberg Gyula építtette az 1910-es években, s testvérével közösen itt rendezte be textilnagykereskedését. Később a földszint helyet adott a szomszédos szálloda éttermének is (egy időben „Polónia” néven szórakozóhely volt). Az öttengelyű, kétemeletes épület szecessziós elemeket hordoz. A földszinti üzletportál ablakai egyszerű félköríves záródásúak, jobb oldalon keretelés nélküli bejárati kapu van. Az első emelet ablakai félkörívesek, lekerekített éllel. A középső részen, három ablak szélességben, a második emeleten efölött keskenyebb erkély helyezkedik el. A második emelet ablakai csúcsos kiképzésűek, kissé keleties hatásúak. Az épület teljes körű felújításra vár. A volt Budapest/Arany Csillag szálloda (Széchenyi utca 24.) A jelenlegi épület helyén görög kereskedőház állt, amelyben Fejér József nyitott „Pest” néven szállodát, kávéházat 1859-ben. 1904-ben lebontották, és Grünfeld Sándor építtette meg a ma is álló épületet „Budapest” szálloda néven, és hozzá az Abbázia kávéházat. 1918-ban újabb tulajdonosváltás volt (Rósenfeld Jenő és Schwarz Zsigmond). Az államosítás után a Miskolci Vendéglátóipari Vállalat lett a tulajdonos. A rendszerváltás után, 1991-ben „Arany Csillag” néven zárta be kapuit, és kissé zavaros körülmények közepette külföldi tulajdonba került. A kétemeletes épület emeleti homlokzata héttengelyű, a második és a hatodik hangsúlyosabb kiképzést kapott, az első emeleten egy-egy erkéllyel. A második emeleti homlokzatot klinkertéglás szigetekkel díszítették. Az épület egykor látványos, kupolás-tornyos tetőzete egyszerű sátortetőssé változott. Az egykori Miskolczi Takarékpénztár épülete (Széchenyi utca 26.) Az egykori Miskolci Takarékpénztár épülete nagy alapterületű, három utcai fronttal is rendelkezik, lenyúlik egészen a Szinváig. Széchenyi utcai homlokzata hétosztásos (2+3+2), de a földszinti üzletportálok elvesztették eredeti megjelenésüket. Kapuzata félköríves záródású, a középtengelyben helyezkedik el. Fölötte az első emeleten erkély van, az ablakok fölött a „Miskolczi Takarékpénztár” felirat látható, efölött pedig timpanon van. A földszinten üzlethelyiségek találhatók, a főutcán lottózó, a Szinva oldalán pedig étterem működik. #### A Kandia köztől a Szemere utcáig Kun-ház (Széchenyi utca 28.) Műemlék. Az egyemeletes lakóépületet az 1880-as évek végén, az 1890-es évek elején építtette a Kun család. Az üzletet a földszinten 1899-ben alakították ki. A főutcai homlokzat hármas osztású, egyenes záródású ablakokkal. A Kandia köz oldalán helyezkedik el az épület bejárata. Az épületben működött évtizedekig a „gömbös” játékbolt, később bankfiók volt benne, a 2010-es években írószerbolt bérli. Az épületet a 2000-es évek közepén felújították, az üzletportál régi, környezettől idegen mozaiklapos kialakítását, árkádos bejáratát és a cégérként funkcionáló színes gömböt eltávolították. Szántó-üzletház (Széchenyi utca 30.) Az épület valaha díszes homlokzatú lakó-üzletház volt. 1894-ben épült, és itt nyitotta meg Szántó Mór és fia, Sándor „ruhagyárát” és áruházát. Az államosítás után is különböző textil- és divatboltok működtek benne (még a 2010-es években is). Hétaxisú az emeleti homlokzat kialakítása, a földszinten aszimmetrikus elhelyezésű kapubejáróval. A szép homlokzati díszek az 1950-es években tűntek el, a felújításkor valamennyit enyhítettek dísztelenségén. Ecker–Klein–Sugár Divatház (Széchenyi utca 32.) Műemlék. A neobarokk épületet 1926-ban adták át rendeltetésének, Ecker Ferenc, Klein Mihály és Sugár Izsó divatháza nyílt meg benne. Funkciója azóta megváltozott, de egykori jellegét a homlokzaton elhelyezett „Divatház” felirat érzékelteti. Az első emeleti, egyszerű keretelésű ablakok között reneszánsz jellegű pilaszterdíszek helyezkednek el. Az ablakok fölötti félköríves felületeken indás-gyümölcsös-füzéres stukkódíszek vannak. A zárópárkány fölött színpadias oromdíszt látunk. Blumenstock-üzletház (Széchenyi utca 34.) A kétemeletes épület főutcai frontja mindössze 9,75 méter széles. 1905-ben épült Blumenstock József megbízásából, Korach Miksa tervei alapján. Az egykor szecessziós jellegű üzletház tervanyaga megvan, így helyreállítható. Főutcai homlokzata négyaxisú, a jobb oldalon a két emeletet átfogó falpillérrel leválasztott kapubejárattal. Az első emeleten teljes szélességű erkélyt helyeztek el, a második emeleten csak a kapu fölötti részen van egy félkör területű erkély. Székely–Győri–Morvai áruház (Széchenyi utca 36.) A kétemeletes épület 1905-ben épült lakások és üzletek számára. A földszinti üzletportálok közül a bal oldaliban a Székely–Győri–Morvai ruházati áruház működött, később évtizedekig a hasonló profilú „Adonisz” ruhaüzlet volt a helyén. A 2010-es években ugyanezen a néven gyógyszertár nyílt benne. A jobb oldali részt az Európa-hírűvé vált Pelikán és Gyukits-féle kalapgyár, illetve bolt használta. Az 1950-es évek végétől rádió- és televízióüzlet („Tv-szalon”) működött benne, majd papírbolt, a 2010-es években egy mobiltelefon-társaság ügyfélszolgálati irodája foglalja el. A ház kilencaxisú, az első emeleten félköríves, a másodikon egyenes záródású ablakokkal. A félköríves kapu középen helyezkedik el, felette erkély van. Kraudy–Debreczeny-ház (Széchenyi utca 38.) Az épület a 19. század elején épült, L alakú harántfalas beépítéssel. Tulajdonosa Kraudy Sándor kereskedő volt, de az 1878-as árvíz idején már a jótékonykodásáról ismert Debreceny Dániel kereskedőé volt. Az árvíz nem okozott komoly kárt a házban, de a földszintet fel kellett újítani. A ház 6+1 tengelyes kialakítású, a jobb oldali része eredetileg le volt sarkítva, előtte az emeleten erkély állt. Az épület homlokzatát 2006-ban felújították. Rott-ház (Széchenyi utca 40.) A nemesi telkek sorában először 1563-ban említették a sajóládi pálos rendiek pihenőházát (kvázi szállodáját), amely a Széchenyi utca 40–42. szám alatt helyezkedett el. A legtöbb szerzetesrend működésének betiltása miatt 1793-ban már nem az ő tulajdonuk volt. 1817-ben az ingatlant három részre osztották. A mai egyemeletes ház 1880-ban épült, építtetője bizonyos Rott E. M. volt. A 42. szám alatti épületeket (a nevezetes Megay-cukrászdát) 1955-ben lebontották, a megnyílt keleti oldalon virág- és dohányboltot alakítottak ki, illetve a lakások számára ablakokat nyitottak. A főutcai homlokzat földszinti része ötaxisú, emeleti része 2+1+1+1+2 osztású. #### A Szemere utcától a Royal közig Lakó-üzletház (Széchenyi utca 46.) Az épület két korábbi szalagtelek épületei helyén áll. A korábbi házak bontását a Széchenyi utcát keresztező Szemere utca szűkössége indokolta. A jelenlegi kétemeletes épület, különösen annak háromemeletes „sarokbástyája” igen megosztja az emberek, de a szakma véleményét is. Erdey-ház (Széchenyi utca 48.) Az egyemeletes lakó- és üzletházat Erdey Kálmán építtette a nagy árvíz után, 1895-re készült el. A főutcai homlokzat öttengelyes kialakítású. A középső tengely emeleti részén két konzolon nyugvó, kovácsoltvas kosarú erkélyt, az erkélyajtó fölött pedig látványos oromzatot valósítottak meg. A további négy ablak egyenes záródású, timpanonos szemöldökpárkánnyal. A földszinten, az erkély alatt kosáríves kapubejáró van (kis méretű kő kerékvetői ma is láthatók), ennek két oldalán helyezték el az üzleteket. A ház felújítása 2007-ben történt meg. Horváth-ház (Széchenyi utca 50.) A házat a szomszédos, 48-as ház után építtette Lázár Miksa. Később Horváth Lajos ügyvéd (nem azonos Horváth Lajos (1824–1911) politikussal), majd Imre János volt a tulajdonos. A négyaxisú, egyemeletes épület magasabb mint a 48-as ház, ablakai némileg hasonlóak a szomszéd házéhoz, timpanonos záródásúak. Az első tengelyben a földszinten van a kapubejáró, a jobb oldali részen pedig boltok vannak. Silbiger-ház (Széchenyi utca 52.) Műemlék. Az épület 1880 és 1888 között épült. Tagolatlan tömegű, ötaxisú, szimmetrikus elrendezésű, egyemeletes lakó-üzletház. Kapubejárója középen van, fölötte emeleti erkély helyezkedik el, páros erkélyajtókkal. Az ablakokat stukkódíszes kereteléssel látták el. Felül baluszteres áttört attika helyezkedik el, ez korábban az épület teljes szélességében megvolt. Az épületnek fontos szerepe volt a miskolci távközlés történetében, mert 1888. december 15-én itt nyílt meg a város első telefonközpontja (24 előfizetővel és két nyilvános állomással). A telefonközpont 1900-ban állami kezelésbe került, és a Deák (ma Déryné) utcába költözött. Répászky-ház (Széchenyi utca 54.) A mai ház teljesen dísztelen, így környezetidegen is, de egy 1905-ös fénykép szerint – a környező házakhoz hasonlóan – szép homlokzati díszítésekkel rendelkezett. Ebben a házban lakott a Miskolci Ügyvédi Kamara első elnöke, Répászky Alajos, majd ezután a családtagjai éltek benne. Az épület 3+1+3 elrendezésű, kapubejárója középen helyezkedik el. Remélni lehet, hogy egy felújítás során visszakapja díszítését. Az egykori Borsodmegyei Takarékpénztár épülete (Széchenyi utca 56.) A széles utcai fronttal rendelkező háromemeletes épület 1910-ben, két szomszédos telek összevonásával épült. Az építtető az 1893-ban alapított Borsodmegyei Takarékpénztár volt, tervezője és kivitelezője nem ismert. Az épület késő szecessziós homlokzata kilencaxisú, hármas tagolású. Az utolsó előtti tengelyek két emeletet átfogó nagy kiülésű zárterkélyes kialakítást kaptak, a harmadik emeleten nyitott erkéllyel. Középen ez a megoldás egy emeletnyit csökkent. Az épületnek csak az utcai részét használta a pénzintézet, az emeleti lakásokban a cégvezetők laktak. Az 1960-as években lebontották az épület eredeti manzárd tetőszerkezetét és látványos oromzatát. 2007-ben felújították a házat, az üzletportálokat, és az emeleti homlokzaton a törtfehéret tették meg uralkodó színnek. A bejárati kapu két oldalára egy-egy kőgriff került. Wilhellm-ház (Széchenyi utca 58.) A kétemeletes lakó-üzletházat 1910 előtt Weisz Náthán (máshol Vilmos) és neje építtette elsősorban saját lakásnak, de az udvari részben bérlakásokat és üzleteket is kialakítottak. Az öttengelyes, homlokzatán váltakozva vakolt és klinkertéglás borítást mutató épület (ez a megoldás több miskolci épületen is megfigyelhető) nem sokkal később Wilhellm Herman tulajdonába került, és „szállítási és bizományi” üzletének központja lett. A lakások megközelítésére a jobb oldalon kialakított bejárat szolgál. Első emeltének két szélső tengelyében egy-egy félkörös, a második emelet középső tengelyében pedig egyetlen szögletes erkélyt alakítottak ki. Az egykori Royal szálló épülete (Széchenyi utca 60.) Az eredetileg egyemeletes épület építési ideje nem ismert, de 1883-ban itt alakult meg a „Miskolczi Termény Csarnok” (tulajdonképpen gabonatőzsde). A földszinten a Weinberger-, majd a Czeizel-féle kávéház működött. Czeizel Adolf 1904-ben már a Lloyd Szálloda és Kávéházat működtette az épületben. 1904 és 1906 között Ligeti Herman emeletráépítést hajtott végre, és Royal Szálloda és Kávéház néven nyitotta meg a házat. 1927-ben a Royal Nagyáruház nyílt meg a földszinten. 1930-ban Bárd György Fiume Szálloda és Étterem néven vitte tovább az üzletet. Az államosítás után a szálloda funkció megszűnt, a földszinti üzletek közül egy még a 2010-es években is őrizte a Royal nevet, és – félhivatalosan – a Szinvára lefutó keskeny utca neve is Royal köz. #### A Royal köztől a Corvin utcáig Rácz-palota (Széchenyi utca 62–64.) A kétemeletes, terjedelmes ház 1887 és 1899 között épült a Széchenyi utca és a Royal köz sarkán. A főutcai homlokzat 1+5+3+5+1 axisú, a Royal közben 1+8+1 elrendezésű. A sarok le van metszve, fölötte a ház jellegzetessége, a sarokkupola, vagy babilon látható. A most egy egységnek látszó épület korábban két épület volt, ezt később összeépítették az 1+5+3+1 tengelynél. Az épületet Rácz György gyógyszerész, udvari tanácsos, a városi törvényhatóság tagja, a számügyi és a pénzügyi bizottság elnöke, a református egyház főgondnoka építtette. 1922-es halála után hatalmas vagyonát a városra és a református egyházra hagyta. Nevét utca őrzi Miskolcon. Az épületben az emeleten lakások, illetve irodák voltak, a földszinten számos üzlet működött. Dapsy-ház (Széchenyi utca 66.) A telektulajdonos Dapsy Sándor 1890-ben kérvényezte, hogy földszintes házát egyemeletesre szeretné átépíteni. Az épület szimmetrikus elrendezésű, kosáríves kocsibejárója a középtengelyben helyezkedett el. Az osztópárkány fölött egyetlen erkélyajtóval ellátott középrizalit van. Az ablakokat középen körszelet, oldalt timpanonos szemöldökpárkányok zárják. A középrizalitot timpanon, az erkélyt szép kovácsoltvas korlát díszíti. A földszinti üzletek folyamatosan változtak, az egykori kocsibejárót is beépítették. Greutter-ház (Széchenyi utca 68.) A kétemeletes házat az 1880-as években két testvér, Greutter Antal és József építtette. A földszinti üzletportálok kosáríves, az első emeleti ablakok timpanonos, a második emeletiek egyenes záródásúak. Az emeleti osztópárkányok gyakorlatilag azonos magasságúak a könyöklőpárkányokkal. A fölső részt fejekkel és gyümölcsfüzérekkel díszített fríz, illetve fogrovatos, konzolos párkány zárja. A középtengelyben lévő egykori kocsibejárót üzlet számára beépítették. Az ún. híd-ház (Széchenyi utca 70–72.) Az épület kialakítására a Corvin és a Szentpáli utcák összekapcsolása miatt volt szükség. A 70. szám alatt a Bató István-féle ház volt, amelyben Bató Eszter elvileg örökre lezárt szobája is volt. 1978–80-ban az utcát 28 méter hosszú vasbeton elemekkel hidalták át, és rajta a KIOSZ (Kisiparosok Országos Szövetsége) és a HNF (Hazafias Népfront) számára alakítottak ki irodákat. Az építményhez keletről a később megépült Bató-üzletház kapcsolódik. #### A Corvin utcától a Király utcáig Bató-üzletház (Széchenyi utca 74.) Az üzletház 1991 és 1993 között épült, nyugaton a híd-házhoz illeszkedik. Az alagsorban, a földszinten és az öt emeleten összességében közel 6200 négyzetmétert építettek be, és mintegy 65 üzlet működik benne. Az épület végső soron „sarokház”, a Széchenyi, a Corvin és az Arany János utca felé nyitott. Grünfeld-ház (Széchenyi utca 76.) Az épület az 1880-as években épült, építtető tulajdonosa Grünfeld Sámuel volt. A földszinten zálogházat működtetett, az emeleten ő lakott a családjával, az udvari részen pedig bérlakásokat alakított ki. 1931-ben Hercz János ide költöztette az Arany Oroszlán Gyógyszertárat, ami azóta is itt működik. A házat 2006-ban, az eredeti állapotnak megfelelően felújították. Az épület szimmetrikus kialakítású, egyemeletes, öttengelyes. Kapuja középen helyezkedik el, fölötte erőteljes konzolok erkélyt tartanak. Tetőzete az utcával párhuzamos nyeregtető. Metropol üzletház (Széchenyi utca 78.) Az épület az egykori, robbantással lebontott Haller–Halmos-ház helyén épült 1997–98-ban. Vezető tervezője Papp László volt. Az ötszintes házban mintegy 64 üzlet működik. Bama üzletház (Széchenyi utca 80.) Az üzletház egy 1+3 elrendezésű, egyemeletes lakó-üzletház helyén épült 2005 körül. Elsősorban ruházati cikkeket forgalmaznak, de működik itt egy pókerklub is. Az egykori Stamberger-féle nyomda (Széchenyi utca 82.) Műemlék. A ház – a mellvéd felirata tanúsága szerint is – 1899-ben épült, Stamberger Bernát, majd fia, László működtette itt nyomdáját, könyv- és papírkereskedését. Az üzlethelyiségben évtizedekig a „Sajó cipőbolt” működött, a 2010-es években ruházati üzlet van benne. Schweitzer–Weisz-ház (Széchenyi utca 84.) A varrógépáruházat működtető Schweitzer testvérek építtették a házat a 19. század végén. Később Weisz József bőrkereskedő és fia, Weisz László szállítási vállalkozó volt a tulajdonos. A földszinti üzletben a Miskolczi Árucsarnok árulta portékáit, az udvari részen pedig 1924-től özv. Martin Ivánné építtetett és működtetett Uránia néven mozgókép színházat (ebből lett később – költözés után – a Béke mozi, majd a Művészetek háza). Az épület egyemeletes, főutcai homlokzatán négy ablakkal. A kapubejáró a bal oldali tengelyben helyezkedik el. A homlokzat régen stukkódíszítéssel rendelkezett, de ez az idők folyamán eltűnt. Bródi-ház (Széchenyi utca 86.) Egyemeletes épület, építtetője Bródi Mór textilnagykereskedő volt. A ház az 1878-as árvíz után épült, több telekrész korábbi egyesítése révén kialakult telken. A ház 2+2+2 elrendezésű, homlokzatán az eklektikus és a szecessziós elemek keverednek. A földszinti üzletportálokat és a díszes emeletet osztópárkány választja el. Az emeleti nyílások félköríves záródásúak, az ablakközök fölső díszítése a középrizalitban merkúrfejes maszkkal egészül ki. Feltűnőek a padlástér szecessziós jellegű nyílászárói. Félköríves záródású kapuja a középtengelyben helyezkedik el, fölötte három konzolon erkély helyezkedik el. Díszes oromzatát az idők folyamán valamikor elvesztette. Neumann-palota (Széchenyi utca 88.) A kétemeletes, hatalmas saroképület a 20. század első évtizedében épült. A ház neve a tulajdonos Neumann Adolf bankárról terjedt el a helyi köztudatban. Az épület tagozódása a Széchenyi és a Munkácsy utca felé is hasonló, jellegzetessége a sarokrészen kialakított két háromnegyed köríves erkély, szecessziós kovácsoltvas erkélykorlátokkal, illetve a magasra húzott toronysisak. A földszintet és az emeletet határozott osztópárkány választja el, a két emelet között pedig a kőkapcsos szemöldökpárkány összekötésével képzett vakolatdíszek helyezkednek el. Az épületet 1990 körül felújították, és 1993-ban ideköltözött a Kereskedelmi és Hitelbank. A Munkácsy utcai oldal földszintjén különböző üzletek működnek. Anglo-Danubian Lloyd-palota (Munkácsy utca 1.) A terület nagy részén 1897-ig Nagy Áron földszintes háza állt. A mai kétemeletes sarokház Munkácsy utcai része a terjedelmesebb és fontosabb, a főutcai szakasz méretében jelentősen elmarad tőle. Építtetője Fischer Dávid kereskedő volt. Stílusára az eklektika jellemző, némi szecessziós beütéssel. Homlokzatán megjelennek a Miskolcon gyakori klinkertéglás mezők, a reneszánszra emlékeztető szemöldökpárkányok és a minőségi kovácsoltvas elemek. A Munkácsy utcai homlokzat jellemző eleme a két, falsíkból kiugró, lekerekített sarkú zárt erkély. A házban korábban működött fényképész és ügyvéd, volt itt játékbolt, fazekasműhely, biztosító stb. A sarkon lévő bejárat fölötti felirat az „Anglo Danubian Lloyd Általános Biztosító Rt. Vezérügynöksége”-t hirdette, később a „Phönix Biztosító Társaság” működött itt. A 2010-es években a földszinten üzletek helyezkednek el (divatáru, fodrászat stb.). Az épületet a tömbrehabilitáció keretén belül az 1990-es évek elején felújították. Singer-palota (Széchenyi utca 90.) A Széchenyi és a Király utca sarkán álló kétemeletes lakó-üzletház 1908 és 1910 között épült, terveit dr. Singer Henrik orvos felkérésére Korach Miksa (máshol Miklós) készítette el. Az épület történetéhez szorosan hozzátartoznak az benne működött üzletek: Zechner Lipót üvegkristályüzlete, Stern és Handelsmann textil-nagykereskedése, Patay Rudolf csemege- és fűszerüzlete, aztán az 1930-as években a „Megváltóhoz” címzett gyógyszertár, Korach Lajos illatszerüzlete, Winder Jenő férfiruha-kereskedése, Berger Bernát könyv- és papírüzlete. A földszinten mindkét oldalon, a 2010-es években is, üzletek működnek, legjellegzetesebb a sarkon nyíló Tulipán Divatház. A homlokzati rizalitot mindkét oldalon timpanonszerű hármas, illetve hatos osztású attika koronázza. Mindkét oldalon és mindkét szinten erkélyeket helyeztek el, az azokat tartó konzolok azonban eltérőek: a főutcán hagyományos, a Király utcán tölcséres kialakításúak. Az első emeleti ablakok félköríves, a második emeletiek tört egyenes záródásúak. Az épületet, amely a „Tulipán tömb” legfontosabb egysége, az 1990-es évek elejére felújították. Ennek keretén belül a ház díszítését magas színvonalon valósították meg, többek között mázas kerámia épületplasztika felhasználásával. ## Történelmi képek

Mindennapi élet az ókori Egyiptomban

Az ókori Egyiptom civilizációja ötezer évvel ezelőtt fejlődött ki, és mintegy háromezer éven át virágzott a Nílus völgyében. Különösen a nagy építkezések alakulása szembetűnő. A civilizáció az egyik csúcspontját az i. e. 13. században, II. Ramszesz fáraó korában érte el, ekkor a világ egyik vezető hatalma volt. A gazdag leletanyagból a történészek nemcsak a fáraók életéről tudtak meg sok érdekes részletet, de az ókori Egyiptom hétköznapjairól is. Az ókori egyiptomi társadalomban végső soron minden föld a fáraó tulajdona és annak minden lakosa a fáraó rabszolgája volt. Ezért is tekintik az ázsiai termelési mód elméletének hívei ezt a birodalmat e társadalmi formáció egyik tipikus példájának. A társadalom emellett erősen rétegezett volt. A fáraó és környezete alatt a hivatalnokréteg állt, élén a nagy ország helyi vezetőivel. Velük szorosan összefonódott a katonaság, papság, alattuk helyezkedett el a kereskedők, iparosok és kézművesek, majd a munkások és a földhöz kötött parasztok következtek. Legalul, viszonylag kevesen a valódi rabszolgák voltak, akiket ingóságként kezeltek, adtak-vettek. Legtöbbjük a külföldi hadjáratokon esett fogságba; őket az állam osztotta el az urak, a papok és magánemberek (például az obsitos katonák) között. Egyes rabszolgák a gazdagabb családoknál dolgoztak patriarchális körülmények között, őket viszonylag gyakran fel is szabadították. Mások a kő- vagy aranybányákban, embertelen körülmények között fejezték be rövid életüket. A társadalom felépítését jól tükrözi a városok szerkezete is. A későbbi ókori demokráciáktól eltérően az egyiptomi városokban csak utcák voltak, nagyobb összejövetelekre alkalmas terek szinte egyáltalán nem. Nem szerették a szétszórt településeket, az ideális egyiptomi város négyszög alapú volt, derékszögű utcákkal; centrumában volt a templomi-hivatali központ középületekkel és katonákkal. A központi hatalom gyengülése idején az ilyen városok fellazultak, a középületeket gyakran raktárakká vagy lakásokká alakították. Az utcákat ritkán burkolták, általában csak kitaposott útvonalak voltak, amiket a házak falai szegélyeztek és időnként a kapuk szakítottak meg. Közéletnek nevezhető tevékenység csak a városközpontban, a templomok, hivatali épületek körül vagy azok belső előterében volt. Piacok, más kereskedelmi tevékenységet szolgáló területek, boltok sem voltak: a háztartások részben önellátóak voltak, részben az államtól fizetségül kapott fejadagokat élték fel. ## Társadalom Az ókori Egyiptomban elméletileg minden föld a fáraó tulajdona és annak minden lakosa a fáraó rabszolgája volt. Ezért is tekintik az ázsiai termelési mód elméletének hívei ezt a birodalmat e társadalmi formáció egyik tipikus példájának. A társadalom emellett erősen rétegezett volt. A fáraó és környezete alatt a hivatalnokréteg állt, élükön a nagy kiterjedésű ország helyi vezetőivel, illetve a velük összefonódó katonaság, papság. Alattuk helyezkedett el a kereskedők, iparosok, kézművesek rétege, majd a munkások illetve a gyakorlatilag a földhöz kötött parasztok következtek. Legalul, viszonylag kis számban, a valódi rabszolgák voltak, akiket ingóságként kezeltek, adtak-vettek. Ők legtöbbször a külföldi hadjáratok során fogságba került személyek, akiket aztán az állam osztott el az urak, a papok és a magánemberek, például obsitos katonák között. A rabszolgák sorsa között is nagy különbség volt. Egy részük a gazdagabb családok mellett dolgozott, patriarchális körülmények között, viszonylag gyakran fel is szabadították őket, mások rövid életüket a kő- vagy aranybányákban dolgozva, embertelen körülmények között fejezték be. Szegény dolgozóknak is lehetett rabszolgájuk; egy III. Amenhotep korabeli okmány szerint egy pásztor felajánlotta társának a rabszolganőjét két napra fizetségért, hogy ruhát vásárolhasson magának. ### Városszerkezet A társadalom felépítését jól tükrözi a városok szerkezete is. A későbbi ókori demokráciáktól eltérően az egyiptomi városokban csak utcák voltak, nagyobb összejövetelekre alkalmas terek szinte egyáltalán nem. Nem szerették a szétszórt településeket, az ideális egyiptomi város négyszög alapú volt, derékszögű rendben épült fel, centrumában a templomi, hivatali központtal, középületekkel, katonákkal. A központi hatalom meggyengülése idején aztán az ilyen városok fellazultak, és gyakran a középületekből is raktárak vagy lakások lettek. Az utcákat ritkán burkolták, általában csak kitaposott útvonalak voltak, amit a házak falai szegélyeztek, időnként a házkapuk által megszakítva. Közéletnek nevezhető tevékenység csak a városközpontban, a templomok, hivatali épületek körül, vagy azok belső előterében folyhatott. Piacok, más kereskedelmi tevékenységet szolgáló területek, boltok sem léteztek, a háztartások önellátó gazdálkodást folytattak, illetve az államtól fizetségül kapott fejadagokat élték fel. ### Hadsereg Az ókori Egyiptom történetének virágzó periódusaiban katonai szuperhatalom volt; a hadsereg a társadalom mindennapi életének jól látható részeként funkcionált. Az ország erődvonalat tartott fenn a déli, nyugati és északkeleti határokon. Rendszeresek voltak a támadó hadjáratok, amiket a fáraó vagy egyik fia vezetett. A hadsereg hivatásos szervezet volt, tisztikarral, hivatalnoki apparátussal. A katonák leszerelésük után földbérletet, marhákat vagy rabszolgákat kaphattak obsitként, illetve részesültek a hadizsákmányból. Idegenek is szolgáltak a hadseregben, ők a rabszolgasorból emelkedtek fel, vagy a környező országokban toborozták őket. Fontos szerepet játszottak a Núbiában honos medzsaí nevű etnikum tagjai, akiket már az egyiptomi Óbirodalom idejétől alkalmaztak katonai és rendőri célokra, II. Ramszesz korában pedig önálló elit félkatonai alakulatot állítottak fel tagjaikból. A sereg létszáma ebben a korban mintegy húszezer fő volt, a kiszolgáló személyzeten kívül. Ötven katona alkotott egy szakaszt, öt szakasz egy századot, húsz század egy hadosztályt. A négy, egyenként ötezer fős hadosztályt tábornokok irányították, és egy-egy istenség nevét vették fel: Ré, Ptah, Amon és Széth. Fegyverzetük az íj és nyíl, a gerely, bronzfejszék, lándzsák, tőrök voltak. A harci szekerek alkották az egyiptomi hadsereg elit egységeit. ### Külföldiek II\. Ramszesz idejében Egyiptomban már sok külföldi élt, a núbiai és más zsoldoskatonáktól a hadifoglyokból lett rabszolgákig. Sok külföldi kereskedő is tevékenykedett az országban, idegen hatalmak küldöttei, követei is rendszeresen felkeresték az országot. Voltak állandó jellegű, külföldiekből álló kolóniák is, amelyeket általában a hazájukból különböző okok miatt elmenekült személyek alapítottak. A fáraók udvartartásában is voltak idegen származásúak; az uralkodó külpolitikai okokból elvett feleségeitől az udvar fényét emelő magasabb rangú külföldi szolgák, „szakemberek” csoportjáig. II. Ramszeszről tudható, hogy két hettita felesége (egyikük Maathórnofruré) és több szír pohárnoka volt. Az egyiptomiak a külföldieket három csoportba osztották: a délieket mind núbiainak, a nyugatiakat líbiaiaknak, az északkeleti szomszédokat ázsiaiaknak nevezték. ## Vallás A vallási hiedelmek mélyen áthatották az egyiptomi emberek mindennapi életét. E vallásban nem létezett átfogó, dogmatikus rendszer, az egyiptomi világképnek azonban egységes színezetet adott a harmóniára való törekvés. Az egyes természeti jelenségekben természetfölötti erőknek a megtestesülését látták, és ezeket a hieroglif írásban, valamint a művészi ábrázolásokban emberi, állati, növényi vagy akár tárgyi alakban mintázták meg. Az istenek többnyire nem emberi, hanem állati alakban jelentek meg, illetve gyakran az emberi testet állatfejjel ábrázolták, esetleg ugyanazt az istent többféle állat fejével is. Az egyiptomiak rengeteg vallásos tárgyú amulettet tartottak a házukban vagy viseltek a rontások és a rossz szellemek elriasztására. Hitük szerint szinte mindennel spirituális kapcsolatban álltak, beleértve a természet összes fő elemét, az égi objektumokat, a társadalmi életet és a fáraót is. ## Gazdasági élet A gazdasági élet alapja a Nílus által táplált mezőgazdaság volt. A korabeli egyiptomi naptár is ehhez igazodott. Három részre osztották az évet: a július közepétől november közepéig terjedő négy hónap, az ahet a Nílus áradásának ideje volt. Ezután március közepéig tartott a peret, a termés érésének ideje, majd a semu következett, az aratás ideje. Kilenc munkanapot követett egy szabadnap, de viszonylag gyakoriak voltak az egyéb ünnepek miatti munkaszüneti napok is. A parasztság túlnyomó részben állami és egyházi tulajdonban lévő földeken dolgozott. A termés nagy részét az állam gyűjtötte be tőlük. A kézművesek, munkások személyükben általában szabadok voltak, de csekély, a fáraó természetbeni adományaként juttatott fizetésükért keményen kellett dolgozniuk. A parasztok és a különböző más dolgozók, rézművesek, kőfaragók kemény, szinte embertelen körülmények között folytatott munkáját a fennmaradt korabeli irodalmi szövegek részletesen, sok esetben eltúlozva ábrázolják. Ennek az az oka, hogy ezeket a műveket elsősorban a hivatalnok-utánpótlás oktatására használták a leendő írnokok iskoláiban, és így akarták motiválni őket a szorgalmasabb tanulásra. Az állattenyésztésben a szarvasmarha volt a legfontosabb, amit minden bizonnyal az újkőkorszakban, a Szaharában (amikor az még zöldellő szavanna volt) tenyésztettek ki a pásztornépek az őstulok észak-afrikai változatából. A pásztorkodásnak az egyiptomi civilizáció keletkezésében betöltött fontos szerepére utal a fáraók hatalmi jelvényei közül a pásztorbot és az ostor. A fáraó és a templomok tulajdonában álló, hatalmas állami marhacsordákat a Nílus deltájának mocsaras legelőin tartották az áradások megérkeztéig, amikor magasabb térszínre terelték őket, terelőkutyákat is alkalmazva. A közemberek közül a gazdagabbaknak is legfeljebb csak néhány marhájuk lehetett. A szarvasmarhákon kívül nagy számban tartottak juhokat, kecskéket, sertéseket és szamarakat is. A lovakat csak a hódító hükszoszok ismertették meg az egyiptomiakkal, akik aztán gyorsan magukévá tették a lótenyésztés és a harci kocsik alkalmazásának ismereteit. Mezőgazdasági munkára azonban továbbra is inkább a szamarakat alkalmazták. A korabeli kézművesek, munkások évszázados, esetenként már akkor is évezredes tapasztalatok alapján, nagy szakértelemmel, ügyességgel végezték munkájukat. Gyakori szakma volt az ácsoké, kosárfonóké, hajóépítőké, fazekasoké, kötélfonóké, szövőké. A fémművesek főleg a réz feldolgozásával foglalkoztak, a bronz csak az Újbirodalom korában kezdte azt kiszorítani. A kézműves foglalkozásokat a szövés, ruhakészítés munkáján kívül főleg férfiak végezték. A különleges, már művészi jellegű munkákat végző szobrászok, bútorkészítők, ékszerészek, sírfestők nagyobb társadalmi megbecsülésnek örvendtek, és az uralkodó osztály megrendelésére dolgoztak. Az országban az Újbirodalom idején már elég élénk kereskedelem folyt, de a pénzt még nem alkalmazták. A pénz előképeként a fém réz, ezüst és arany szolgált, de leginkább cserekereskedelmet folytattak a különböző árukkal. A leggyakoribb „pénzegység” a deben volt, azaz 91 gramm réz. A munkások átlagos napi bére például tíz vekni kenyér és két korsó sör volt. Ezeket el lehetett cserélni más szükséges termékekre. A kereskedők, utazók nagy távolságra is leginkább gyalogosan közlekedtek, csak a poggyászukat rakták fel teherhordó állatra, általában szamárra. Az ország fő közlekedési útvonala a Nílus volt, amelyen számtalan kisebb-nagyobb csónak, hajó közlekedett. A folyamot szabályozó gátak teteje is keskeny gyalogútként funkcionált. Hidak nem voltak, a vizeken gázlók, csónakok, tutajok segítségével keltek át. Az urakat hordszékeken vitték. ## Lakás, családi élet, konyha ### Házak, kertek Az átlagos egyiptomi lakóépületek a falvakban sűrűn egymás mellett vályogtéglából épült házak voltak. A beltér általában mindössze háromszor nyolc méter, ebben volt a nappali, a tárolók és a hálók is. Szalmazsákon aludtak, párna helyett kőből vagy fából készült fejtámaszt alkalmaztak, mélyedéssel a tarkónak. A főzés, mosás a hátsó udvaron folyt. Tüzet tűzfúróval gyújtottak, a háztartásokban sokféle agyagedényt használtak. A tehetősebb családok házai nagyobbak, egyemeletesek voltak, elérhették a 2000 négyzetmétert is. Háttal álltak a sivatagi homokot hordó szélnek. A bejáratot előkerten, udvaron át lehetett megközelíteni. A ház padlózatát téglával burkolták. A falban csak kis ablaknyílások voltak, amiket fatáblával vagy gyékényfonattal lehetett elzárni. Az ajtókat fából készült kilincsekkel, zárakkal látták el. Az eső hiányában laposra épített háztetőket fából építették és sárral, náddal tapasztották. A forró estéken, éjszakákon a háztetőn kerestek enyhülést. A házak belső kertjei oázis hangulatát árasztották kis vízmedencével, virágokkal és gyümölcsfákkal. Lugasokra szőlőt futtattak fel. A ház körül konyhakertet gondoztak. Még a királyi paloták fő építőanyaga is a vályogtégla volt, a mennyezetet oszlopok tartották. A falakat vakolták, festették, a padlót mozaikkal díszítették. #### Lakberendezés A szegények lakásaiban bútor alig volt, egy-két kisebb faláda birtoklása már némi jólétet jelzett. Náluk a berendezés – a kosarak, asztalok, székek, ágyak, szőnyegek – alapanyaga a mindenhol rendelkezésre álló gyékény, nád, sás volt. Ezeknek alig tulajdonítottak értéket, házuk szinte mindig nyitva állt. A gazdagabbak lakásaiban már több volt az – Egyiptomban ritka és drága – fa. A leggyakoribb bútordarab az ülőhely volt, a kis ülőkétől a karosszékig. A hivatalnokok lakásaiban írószoba is volt, kis szekrényekkel a papiruszok elhelyezésére. A gazdagok jól felszerelt hálószobáiban, baldachinos ágyaiban sem használtak azonban fejpárnát, hanem csak a hagyományos – fából vagy kőből készült – fejtámaszt, valamint ritkábban lábtámaszt is. #### Fűtés, világítás, szemétkezelés, higiénia A klíma miatt leginkább csak hűvös esténként lehetett szükség kis fűtésre, amit parázstartókban égetett tehéntrágyával oldottak meg, mivel a fa drága volt, a faszén pedig állami monopólium. Esténként – szükség esetén – kis olajlámpákkal világítottak. Az utakon a „sivatag olajával”, azaz kőolajjal átitatott rongyból készült fáklyát használhattak azok, akiknek éjjel feltétlenül közlekedniük kellett. A szemetet a kert végében vagy a falu szélén kialakult szemétdombra hordták, ahol aztán patkányok és kóborló háziállatok „dolgozták fel” azt. Az emberek a szükségüket a házon kívül bárhol elvégezték; a házon belül kis edényeket alkalmaztak erre, aminek tartalmát aztán szintén az utcára vagy a csatornába öntötték. A higiéniai viszonyok nagyon rosszak voltak mind az utcákon, mind a csatornákban. A tiszta víz ritka és drága volt: a Nílusból vagy ásott kutakból nyerték és agyagkorsókban hordták el a felhasználás helyére. A gémeskutak használata általános volt. ### Házasság, szexualitás, gyermekáldás A közemberek, dolgozók korán házasodtak, általában már tízes éveikben feleséget választottak maguknak. A XVIII. dinasztia korától az Egyiptomi Újbirodalom egész ideje alatt a fiatal férfiak nővérüknek szólították a kiválasztott lányt, hasonlóképpen a lányok fivérüknek a fiatalembert. A férfiak nősülésére és házhoz jutására ugyanazt a szót használták (akárcsak a magyarban a házasodás). A lányok leggyakrabban tizenkét és tizennégy éves koruk között mentek férjhez, az előkelőbbek, gazdagabbak kissé később. A párválasztásban a családok közötti megegyezés mellett a szerelem is nagy szerepet játszott, amint erről a gazdag óegyiptomi szerelmi költészet is tanúskodik. A fiatalok kikérték szüleik beleegyezését is. Mind a férj, mind a feleség kezdeményezhetett válást, de ennek anyagi következményei súlyosak lehettek. A gazdag családokban az örökség a legidősebb lány elsőszülött fiának jutott. Ezért különös tisztelet övezte a családokban az anya apját. Az örökösödés azonban nem volt automatikus, a végső döntést a fáraó hivatalnokai hozták meg. A házasság fő célja a gyermekáldás volt, a gyermektelen házaspárok nem élveztek tiszteletet. A szülést nagy figyelem övezte, igyekeztek minden segítséget megadni a vajúdó anyának, de ennek ellenére is átlag minden harmadik újszülött életét vesztette, és sok asszony is belehalt a szülésbe. Egy családban átlagosan négy-hat gyermek született. A csecsemőket akár hároméves korukig is szoptatták. A felcseperedő gyermekeket nagy szeretet övezte a családokban. Első éveikben – amikor csak az időjárás engedte – meztelenül jártak. A fiúkat 10-12 éves korukban körülmetélték. Az átlagembereknek csak egy hitvesük volt, a fáraónak azonban korlátlan számú felesége lehetett. Az unokatestvérek és féltestvérek közötti házasság elfogadottnak számított, a fáraó családjában közvetlen rokonok is házasodhattak egymással. A fáraók gyakran vették feleségül lánytestvérüket vagy lányukat is. A történészek vitatkoznak arról, hogy ez utóbbi esetben nemi kapcsolatról is szó volt-e, vagy csak „politikai” házasságról. A gazdagabb közemberek törvényes feleségük mellett házukban ágyasokat is tarthattak, akiknek a gyermekeit a házaspár örökbe fogadta. A házon kívüli nemi kapcsolatokat a férfiak esetében sem nézték jó szemmel. A homoszexualitás társadalmi elfogadottságáról keveset tudunk. Az egyiptomi mitológiában szerepelnek elítélő történetek az istenek közötti homoszexuális kalandok kísérleteiről, a legismertebb ilyen történet Széth és Hórusz mítoszához kapcsolódik: az egyik verzió szerint Széth megerőszakolta Hóruszt, más változat alapján azonban közös beleegyezéssel közösültek. Az V. dinasztia korában élt férfiakat, az első ismert homoszexuális párként számon tartott Nianhhnumot és Hnumhotepet a legtöbb feltételezés szerint azért temették közös sírba és azért ábrázolták őket a masztaba falán házastársakra jellemző módon, mert egy párt alkottak. Ezek alapján a homoszexualitás az ókori egyiptomiak körében nem számíthatott elítélendő dolognak. A házasságtörést súlyosan büntették, leginkább a feleséget; a férfiakat főleg akkor, ha más feleségével kezdtek viszonyt. Mindenezek ellenére a prostitúció széles körben elterjedt volt, és a gazdagok nagy bankettjei gyakran orgiákba torkollottak. A fennmaradt ábrázolások szerint a leggyakoribb szeretkezési póz az úgynevezett misszionárius, szemtől szembeni összefonódás lehetett, a hátulról történő közösülés ritkább volt. A férjes asszonyok általában csak a háztartásban dolgozhattak, de helyzetük nem volt alávetett: lehetett saját rendelkezésű birtokuk, perképesek voltak a bíróságon, saját vagyonukat szabadon adhatták örökbe. ### Étkezés Az alapvető élelmezési cikkek a kenyér és a sör voltak, amit tönkölybúzából, illetve árpából készítettek. Sokféle kenyeret ismertek, voltak mézzel és datolyával édesített változatok is. A liszt gyakran volt homokkal szennyezett, ezért az egyiptomiak fogai gyorsan koptak. Az alacsony alkoholtartalmú sört víz helyett is fogyasztották, mert a Nílus és a csatornák vize nem volt egészséges, az ásott kutak ritkák voltak, tisztavízű források pedig a szétszórtan elhelyezkedő oázisokban voltak csak (az oázisokban gyakran élt egy, vagy akár néhány család, hevenyészett közösséget alkotva, amely leginkább az újkori tanyavilághoz hasonlítható életmód volt). A bor luxuscikk volt, a legjobb minőségűeket a Fajjúm-oázisban és a Nílus deltájában készítették, szőlő mellett fügéből, datolyából, gránátalmából is. Töményebb italokat szintén datolya és füge levéből sűrítettek. A Nílus öntéstalaján bőven teremtek a zöldségfélék, amik az egyiptomi étrend fontos részét alkották. Sok hagymát, fokhagymát, uborkát, salátát fogyasztottak. Ezekről a zöldségfélékről a Szentírás is említést tesz mint a kényszermunkára fogott zsidók és egyiptomi közemberek mindennapi eledeléről. (Számok könyve 11,5.) Az étrend alkotóeleme volt még a sokféle hüvelyes, a csicseriborsó, a lencse és különböző babfajták. Ismert fűszer volt a koriander és a kömény. A mindennapi étkezések általában kenyérből, nyers hagymából és uborkából álltak, amihez sört ittak. A hús fogyasztása ritka volt. A szarvasmarhát a tejéért tartották, a marhahús fogyasztása csak a leggazdagabbak kiváltsága volt. A közemberek csak szárnyasok – főleg liba (a tyúkot nem ismerték) –, birka, kecske, esetleg sertés húsához jutottak hozzá időnként. Hálóval, hurkos csapdával, nyíllal vagy dobófával madarakra vadásztak. Sokféle halat is fogtak a Nílusban, a tavakban, mocsarakban, csatornákban, és a tengerpart mentén vonóhálóval, varsával, horoggal. Közülük a legkedveltebb a gyakori és finom nílusi sügér volt. ### Ruházat Az egyiptomi öltözködés két végpontja a munkások piszkos ágyékkötője és az uralkodó környezetének pliszírozott hófehér ruhája volt. Ismerték a kendert és a birkagyapjút is, de a leggyakoribb ruhaanyag a len volt. A magasabb rangú férfiak általában szintén lenből készült hosszú vagy térdig érő szoknyát, ezen felül kötényt, vállszalagot, illetve tunikát hordtak. A nők sokféle, testhez álló, vállpántos vagy dekoltált ruhát viseltek. A hideg ellen a férfiak és nők is használtak kendőt, köpenyt. Szandálokat papiruszsásból vagy bőrből készítettek, de a legtöbb egyiptomi általában mezítláb járt. #### Szövés, szabás-varrás, ruhamosás Az ókori Egyiptomban eleinte vízszintesen elhelyezett szövőszék felett görnyedtek a szövőnők állami manufaktúrákban. Az Újbirodalom idején elterjedt az álló szövőszékek alkalmazása, és már kizárólag férfiak végezték ezt a munkát. Egészen finom szálakkal is dolgoztak, amiből selyemhez hasonló minőségű lenszövetet is tudtak készíteni. A közemberek ruháit a saját háztartásukban szabták-varrták, amire abból következtethetünk, hogy fa-, csont-, bronz- és réztűk is előkerültek az ásatások során. A gazdagok varrónői műhelyeiben rendkívül precíz munkát végeztek. Szegények és gazdagok egyaránt nagy súlyt fektettek a ruhák tisztaságára, mintegy ellensúlyozva a környezeti higiénia számos hiányosságát. A köznép asszonyai nátrium-karbonátból (ami nevét a Kairó és Alexandria között elterülő Vádi Natrúnról kapta) készült szappannal mostak a folyóágak vagy csatornák partján. A gazdagok nagy mosodákban végeztették ezt a munkát, ahol férfiak dolgoztak. Ez a tevékenység a fáraó környezetében is fontosnak számított, a „főmosodás” nemesi rang volt. ### Hajviselet, szépítkezés Bár vallási vagy más okokból gyakori volt a haj leborotválása, de egyébként a divat alakulása szerinti változatos hajviseleteket is hordtak férfiak és nők egyaránt. Az egyiptomi munkások, közemberek általában kényelmes, rövid frizurát viseltek, az előkelők viszont rafinált parókákat hordtak. Bajuszt és a szakállt nem viseltek, ami alól ritka kivétel volt Rahotep herceg még a IV. dinasztia idején, akinek bajuszos ábrázolása maradt fenn. Sokféle szert ajánlottak hajhullás ellen (például oroszlán, víziló, krokodil, macska, kígyó és vadkecske zsírjának keverékét), ismertek és alkalmaztak hajfestékeket, hajápoló szereket. A köznapi emberek borbélyai az utcán dolgoztak, a vendéget egy zsámolyra ültetve. A nők gyakran epiláltak is. Férfiak és nők körében egyaránt széles körben elterjedt volt a paróka viselete. A drága, természetes hajból készült parókák mellett különféle növényi rostokból is készítettek póthajat. A szemüket férfiak és nők egyaránt antimon-tartalmú szürke porból készült festékkel (mesdemet, ) emelték ki, ami szerintük védte azt az éles napsütéstől és a gyakori szembetegségektől. Számtalan egyéb arcfestéket, kozmetikai eljárást és szert, olajat, krémet és illatszert is alkalmaztak, főleg – de távolról sem kizárólag – a nők. Az egyiptomi Óbirodalom idején a nők tetováltatták is magukat. Ehhez halszálkát vagy fanyelű bronztűt használtak. A tetoválás színe leggyakrabban a kék és a fekete volt, a motívumok általában egyszerűek, például kipontozott háromszög, de a táncosnők, muzsikus lányok, prostituáltak gyakran Bész alakját varratták magukra, mert ő volt a tánc, a zene, a szexualitás istene. Az egyiptomi ékszerkészítő mesterek számtalan különféle ékszert készítettek, sokuk hozzáférhető volt az egyszerű emberek számára is. Gyakoriak voltak a kerámiából készült, színes mázzal borított gyöngyök, függők. Az arany és ezüst ékszereket féldrágakövekkel, drágakövekkel díszítették, mint a karneol és a türkiz. Leginkább nyakláncokat, de gyűrűket, kar- és bokapereceket szintén használtak, és a XVIII. dinasztia korától a fülbevalók is divatba jöttek. ### Tisztálkodás Az egyiptomiak rendkívül nagy gondot fordítottak a testi tisztaságra, tisztálkodásra. Ennek fő oka, eredete talán abban rejlett, hogy az ország természeti, éghajlati körülményei miatt nagyon sok volt akkoriban is – akárcsak ma – az élősködő, kellemetlen rovar és egyéb, az egészségre ártalmas élőlény. A szőrzet leborotválása – gyakran a fejtetőn is – valószínűleg szintén higiéniai okok miatt terjedt el. ### Szórakozás, játékok Népszerűek voltak a táblajátékok, kis figurákkal és a lépéseket irányító dobókockával. Néhányuk nagyon hasonlított a mai vagy közelmúltbéli játékokra. Már az Óbirodalom idején ismert volt a kígyójáték (mehen). Egy önmagába tekeredő kígyó testének rajzát mezőkre osztották, ezeken lépdeltek a játékosok figurái kockadobások eredményeinek megfelelően, hasonlóképpen a ma is ismeretes „Ki nevet a végén” nevű társasjátékhoz. A falvak fiatal lakóinak gyakori szórakozása, sportja volt a boksz, a birkózás és a botharc. Továbbá szintén kedvelték azt a ma is ismerős játékot, aminek során az egyik résztvevő lefeküdt a földre, valaki ráhúzott hátulról, és a szenvedő alanynak ki kellett találnia, ki volt a tettes. A fáraók is szívesen nézték a katonák harci játékait, a nyíllövést és a dárdavetést. Evezősversenyeket és egymás hajóinak vízbe borítását célzó küzdelmeket is szerveztek. A lányok körében a mai ritmikus gimnasztikához hasonló játékok voltak népszerűek. Gyakran szerveztek vadászati kirándulásokat is a mocsarakba. Komolyabb vadászatokat csak a nemesség, a fáraó környezete indíthatott, gyakran magának a fáraónak a részvételével. Ezek megrendezett körülmények között zajlottak: előre felhajtott, bekerített vadak, oroszlán, leopárd, bivaly, víziló ellen. Egyiptomban nagyon sok ünnepet tartottak, az állami, egyházi ünnepek sorától az esküvők, születésnapok mulatságaiig. Az ének, zene és tánc nagyon népszerű volt, és vallásos köntösben is űzték. Az Óbirodalom idején még csak egy-két hangszerrel kísérték az éneket, de az Újbirodalom korában már számos bonyolultabb fúvós, húros és ütőhangszert ismertek és használtak. A gazdagok bankettjei hosszan tartó lakomák voltak, különleges ételekkel, rengeteg szeszes itallal, gyakorlatilag meztelen lányok által szolgáltatott zenével, tánccal. Egyszerűbb körülmények között, de a szegényebb parasztság is gyakran rendezett mulatságokat. ## Egészségügy Az egyiptomi orvostudomány a maga korában igen fejlett volt. Az orvostársadalom a falusi gyógyítóktól a fáraó orvosáig szigorú hierarchiába rendeződött. Nagy gyakorlatuk volt a traumás eredetű sérülések kezelésében. Több orvosi ágazatra specializálódtak: voltak fogorvosok, nőgyógyászok, kígyó- és skorpiómarással foglalkozó orvosok. Bár a munkások élettartama általában rövid – 30-36 év – volt, az előkelők között sokan magas életkort éltek meg. ## Oktatás Az egyszerű dolgozók gyermekeinek oktatása a családban folyt, a szülők tanították meg őket a saját munkájuk ellátására. Szervezett oktatásban csak a felsőbb osztályok fiúgyermekei részesültek, akik hivatalnoki pályára lépésük előtt jártak iskolába. Kivételes esetben előfordulhatott, hogy ezek az iskolák alacsonyabb társadalmi osztályból is fogadtak tehetséges tanulókat, vagy hogy előkelő családoknak nem csak a fiai, hanem a leányai is megtanultak írni-olvasni magántanár révén. Az egyiptomi iskolák alapvető tantárgyai az írás, az ékesszólás és a matematika voltak, hiszen az egyiptomi hivatalnokok munkája főleg a könyvelés, földmérés, építészeti tervezés volt. Néhány tanuló idegen nyelvet is tanulhatott, mint az akkád, a föníciai, illetve Kánaán nyelvei. Az oktatás fő módszere a klasszikus szövegek memorizálása, másolása volt, a nevelés fő tartalma pedig a kötelességtudás és az igazságosság. A testi fenyítés mindennapos volt. A szorgalmas diák néhány év alatt elérhette az „írókészlettel rendelkező írnok” rangját, ami egyfajta diplomának felelt meg. Ezután lehetősége volt továbbtanulni is: a matematika, a geometria, a csillagászat vagy az orvostudomány terén. ## Igazságszolgáltatás Az igazságszolgáltatás rendszere fejlett volt. A bíróságokon dolgozó hivatalnokok meghallgatták az ügyfeleket a vitás ügyekben, majd ítélkeztek. Vagyonvitákban, lopások esetén pénzbüntetést, testi fenyítést alkalmaztak, a nagyobb bűnök elkövetőit kényszermunkára, csonkításra, vagy halálra ítélték – az utóbbi általában karóba húzást vagy máglyahalált jelentett. ## Állat- és növényvilág A földrajzi környezet az egyiptomi ókorban folyamatosan változott. A korábban szavanna jellegű Szahara sivatagosodása fokozatosan haladt előre. Az Óbirodalom kezdetei idején a Nílus völgye még óriási mocsaras vidék volt, a kiemelkedéseken dús fű nőtt, akáciaerdők és szikomorfák között oroszlánok és más nagymacskák, zsiráfok, gazellák éltek. A sivatagosodás előrehaladtával a pásztornépek a folyóvölgybe szorultak, a nagyvadak pedig fokozatosan visszahúzódtak a délebbi szavannákra. A sivatag szélén egyre inkább csak sakálok, rókák, hiénák éltek, a növényevőket a maradék antilopok, gazellák, kecskefélék képviselték. A háziasított állatok közül a szarvasmarha, juh, kecske, sertés, szamár és ló voltak a legfontosabbak. Sok más állat háziasításával is kísérleteztek, mint a gazellákkal, tehénantilopokkal, sőt hiénákkal is, kevés sikerrel. A kutyákat valószínűleg a mindenfelé kóborló sakálok közül tenyésztették ki még az ősi korban. Az Újbirodalom korában már számos kutyafajta létezett, az egyiptomiak nevet is adtak kedvenceiknek, néhány fáraó ünnepélyes temetésben részesíttette elhunyt kutyáját. Igazi kultusza azonban a macskáknak volt, nekik saját istenük is volt az egyiptomi panteonban. Básztet. A fáraók udvarában sok különleges, egzotikus és veszélyes vadat is tartottak. Egyiptom legveszélyesebb állatai a folyókban és mocsarakban élő vízilovak és a krokodilok voltak, ezek szedték a legtöbb áldozatot a lakosság körében. A vízilovak fogából készült ékszerek nagy értéket képviseltek. A fáraók környezetében egzotikus, távoli vidékekről hozatott állatokat is tartottak. A rovarvilág jellegzetes képviselői a mindenütt jelen lévő legyek, a méhek, a veszélyes skorpiók, amiket annyira tiszteltek, hogy több uralkodó is róluk nevezte el magát (I. Skorpió, II. Skorpió) és Egyiptom egyik szent állata, a szkarabeusz. Rengeteg volt a béka, ezért az egyiptomi írás hieroglifái között a 100.000-es számot a béka jeléből alakították ki. A „sok” jelölésére pedig gyík alakú írásjelet alkalmaztak. Több mint harminc kígyófaj is élt az országban, köztük sok halálos marású. A Nílus partján buja növényzet tenyészett. A legjelentősebb közülük a sokféle célra, de elsősorban az íráshoz használt papirusz készítésére használt papiruszsás, valamint szépsége miatt a lótuszvirág voltak. A termesztett növények közül a legfontosabbak a tönkölybúza, az árpa és a len. Fák csak kis csoportokban, ligetekben fordultak elő, köztük a szikomorfa, a nílusi akácia, a tamariszkusz, fűz, olajfa, krisztustövis és a moringafa, mely utóbbinak a terméséből sajtolják a behenolajat. A legfontosabbak a sokoldalúan hasznosítható pálmafélék. A hazai fák nem elégítették ki a szükségleteket, ezért sok faanyagot importáltak is, főleg Föníciából cédrust, tiszafát, fenyőféléket. A fa annyira drága volt, hogy a csónakokat, bútorokat kis fadarabokból állították össze nagy ügyességgel. ## II. Ramszesz korának jelentősebb egyiptomi városai A városok helyzete az óegyiptomi történelem során gyakran és gyorsan változott. A fáraók számos esetben jelöltek ki, és építtettek fel meglepően rövid idő alatt új fővárosokat. Per-Ramszeszt, II. Ramszesz székhelyét a fáraó alapította a Nílus deltájának keleti szélén, a „Ré vize” nevű folyóág mentén, Avarisz, az egykori hükszosz főváros szomszédságában. Hamarosan nyüzsgő folyami kikötőváros lett. Tőle délre feküdt Bubasztisz (korabeli egyiptomi nevén Per-Basztet, Básztet, a macskák istennőjének városa. Az istennő ünnepén a városban Hérodotosz forrásai szerint százezrek gyűltek össze. A következő jelentősebb város Nai-ta-hut (a modern Egyiptomban Tell el-Mukdam, régi görög nevén Leontopolisz), a hükszoszok egykori székhelye. Héliopolisz egy csatornán át közelíthető meg a folyóról. A delta nyugati ága oldalán volt Per Uadzset (Buto), a kobraistennő városa, valaha Alsó-Egyiptom fővárosa. A közelében található Szaisz is, Neith, a háború, a vadászat, valamint a szövés istennőjének a központja. Memphisz, a birodalom első igazi fővárosa ebben a korszakban is az egyik legfontosabb közlekedési, gazdasági és kulturális centrum, környékén a más akkor is messze földön híres piramisokkal. A távolabb délen, már Felső-Egyiptomban található Théba (ókori egyiptomi nevén Uaszet) a kor legnevezetesebb városai közé tartozott hatalmas templomegyüttese miatt. Mindennapi életét azonban éppúgy a tömeg, hangzavar és a piszkos utcák jellemezték, mint a többi egyiptomi nagyvárosét. A városban több országos és helyi ünnepet tartottak, mint bárhol másutt az országban. Az újév ünnepe, a wepet renpet július huszadika környékére esett az egyiptomi világi naptár szerint. A halottak napját, az Uak-ünnepet az újév után tizenhét nappal ülték meg. Az egész országban a leglátványosabb ünnep a thébai Opet-ünnep volt, amit a második hónapban tartottak, de akár huszonhét napig is eltarthatott. Ezeken kívül is gyakran voltak azonban a városban nagyobb és kisebb ünnepek, szinte minden templomnak volt saját ünnepsége is. ## Kapcsolódó szócikk - Ókori egyiptomi naptár - Homoszexualitás az ókori Egyiptomban [Ókori Egyiptom](Kategória:Ókori_Egyiptom "wikilink") [Ókori Egyiptom](Kategória:Mindennapi_élet_különböző_korokban_és_helyszíneken "wikilink") [Ókori társadalom](Kategória:Ókori_társadalom "wikilink")

A bombák földjén

A bombák földjén (eredeti cím: The Hurt Locker) 2008-ban bemutatott amerikai háborús film. A történet három amerikai bombaspecialista mindennapjait mutatja be az iraki háború alatt. A rendező Kathryn Bigelow, a forgatókönyvíró pedig Mark Boal, aki 2004-ben újságíróként megjárta Irakot, az USA bombaosztaga mellett. A főszereplők Jeremy Renner, Anthony Mackie és Brian Geraghty. A forgatókönyvet Boal az iraki háborúban szerzett tapasztalatai alapján készítette. Bigelow és ő már dolgozott korábban együtt, és Boal e-mailen keresztül folyamatosan tartotta a kapcsolatot a rendezővel. Eredetileg Irakban szerették volna elkészíteni a filmet, de a stáb biztonsága érdekében végül Jordánia lett a fő forgatási helyszín. A helyi filminfrastruktúra fejletlensége a munkálatok során több bonyodalmat is okozott a készítőknek, többek között a vágás és a felszerelések szállítása során. A filmet a 2008-as Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be. A Torontói Nemzetközi Filmfesztivál vetítése után a Summit Entertainment kezdte forgalmazni az Egyesült Államokban. A hivatalos bemutató 2009. június 26-án volt, de szélesebb körben csak 2009. július 24-én kezdték vetíteni az amerikai mozik. Magyarországon első vetítésére 2010. február 18-án került sor. A kritikusok zöme elismerően szólt az alkotásról, a Rotten Tomatoes honlapján a 2008-as év egyik legtöbb pozitív értékelését begyűjtő filmje lett. Mindezek ellenére sokan a háború dicsőítését és az USA haderejének méltatását látták benne. A bombák földjént a veteránok is erősen bírálták, amiért nem valósághűen mutatja be a háborús körülményeket, illetve azért, mert véleményük szerint rengeteg pontatlanságot tartalmaz. Egy amerikai bombaspecialista, Jeffrey S. Sarver főtörzsőrmester, keresetet nyújtott be a készítők ellen, mivel szerinte a főszereplő megformálásakor az ő személyét vették alapul. A majdnem két évig tartó pereskedést Sarver végül elveszítette. Mivel a filmet hivatalosan csak 2009-ben mutatták be, a 82., tehát a 2010-ben tartott Oscar-díjátadón jutalmazták. Összesen kilenc kategóriában jelölték, amiből hatot nyert meg. Bigelow vihette haza a legjobb rendezőnek járó díjat, így a kategória első női győztese lett. Az alkotás a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriákban szintén győzedelmeskedett. A bombák földjén ezen felül számos hazai és külföldi díjat nyert különböző gálákon, filmes rendezvényeken és fesztiválokon, többek között hat BAFTA-díjat. ## Cselekménye A film egy idézettel kezdődik: Jelentése: a háború drog, és az akciók feszültsége halálos függőséghez vezet. Az idézet Chris Hedges haditudósító 2002-ben megjelent A háború értelmet ad nekünk című könyvéből származik. Az idézet végül elhalványul, és csak az utolsó négy szó marad belőle látható: for war is a drug (kb. „mivel a háború kábítószer”). William James bombaspecialista főtörzsőrmester (Jeremy Renner) 2004-ben, az iraki háború alatt, az amerikai hadsereg bombaszakértőinek Bravo századához kerül, miután elődjét, Thompson főtörzsőrmestert (Guy Pearce) Bagdadban megölte egy távvezérlésű, rögtönzött robbanó szerkezet. Az irányítása alá J. T. Sanborn őrmester (Anthony Mackie) és Owen Eldridge specialista (Brian Geraghty) kerülnek, akik a helyszínt biztosítják, amíg James hatástalanítja a bombákat. Kettejük egyetlen célja, hogy a szolgálatból hátra maradt pár napot élve megússzák. James sajátos módszerei és viselkedése miatt Sanborn és Eldridge hamar arra a következtetésre jut, hogy új felettesük vakmerő feszültséghajhász, aki a katonai protokollt sem fél áthágni. Amikor azt a feladatot kapják, hogy néhány robbanószerkezetet semmisítsenek meg a sivatagban, James visszamegy a robbanásra kijelölt helyszínre, hogy visszahozza ottfelejtett kesztyűjét. Sanborn ekkor hangosan kijelenti a megdöbbent Eldridge-nek, hogy balesetnek álcázva most megölhetnék Jamest, aki szerintük mindhármuk életét kockáztatja meggondolatlanságával. Végül azonban semmit nem tesznek. Visszafelé a bázisra egy Ford Excursiont találnak az út szélén, amint öt arabnak öltözött férfi a kerekét cseréli. A kezdetben ellenségnek hitt csoportról azonban hamar kiderül, hogy brit zsoldosok, és két körözött fogoly van náluk. Hirtelen támadás éri őket, ezért gyorsan menedéket keresnek. A zűrzavart kihasználva a két fogoly szökni próbál, de ekkor a zsoldosok vezetője (Ralph Fiennes) lelövi őket, mivel holtan is megkapja értük a pénzt. A tűzharcban három zsoldos meghal, köztük a vezető is; Sanborn és James végül lelő három támadót, a negyediket Eldridge öli meg. Egyik este együtt lazítanak James szálláshelyén, akiről kiderül, hogy van egy kisfia. Amikor a barátnője teherbe esett, elvette feleségül, és azóta ugyan hivatalosan elváltak, de még mindig együtt élnek. Sanborn talál az ágy alatt egy dobozt, amiben James a korábban hatástalanított bombák alkatrészeit gyűjti. Ahogy ő fogalmaz, a dobozban van minden, ami eddig majdnem megölte. Sanborn és Eldridge megdöbbennek a furcsa gyűjteményen. Egy raktári rajtaütés során James egy holttestet talál, amiben bombát helyeztek el. A halott nagyon emlékezteti őt „Beckham”-re, egy iraki fiúra, aki a bázisuk mellett árul DVD-ket, és akivel korábban összebarátkozott. Kiszedi a fiú testéből a fel nem robbant bombát, és kihozza a holttestet az épületből. A rajtaütés során életét veszti Cambridge alezredes, aki Eldridge kérésére ment velük. A specialista éppen ezért saját magát hibáztatja a főtiszt haláláért. Aznap éjszaka James kiszökik a bázisról, hogy megkeresse és bosszút álljon Beckham gyilkosain, de semmi nyomot nem talál; csalódottan tér vissza. Szintén aznap éjjel felrobbantanak egy gáztartályt a városban, így őt és csapatát is a helyszínre hívják. A főtörzsőrmester úgy véli, hogy a tettesek még a közelben lehetnek, ezért úgy dönt, hogy erősítés nélkül hárman induljanak felkutatásukra. Sanborn és Eldridge ugyan ellenzik az ötletet, de szó nélkül követik őt. Szétválnak, és Eldridge-et elkapják. Jamesnek és Sanbornnak sikerül megmenteniük, de közben véletlenül lábon lövik társukat is. A következő reggel Beckham a bázis mellett focizik. Amikor meglátja Jamest, megpróbál szóba elegyedni vele, de ő szóra se méltatja. Egy helikopterhez megy, amin épp a sebesült Eldridge-et készülnek elszállítani, aki nekiesik Jamesnek, mert őt hibáztatja a sérüléséért. Jamest és Sanbornt még aznap újabb küldetésre hívják, egy iraki polgárra valaki időzített bombát erősített. James megpróbálja leszedni róla a mellényt, de az túl sok lakattal van a férfi testére erősítve, így fel kell hagynia a próbálkozással. Az utolsó pillanatban Sanbornnak és neki is sikerül elmenekülnie, de az irakit már nem tudják megmenteni. Sanborn a hazaúton elérzékenyül és bevallja Jamesnek, hogy nem tudja többé legyűrni a stresszt, amit a bevetések okoznak, haza akar menni és szeretne egy fiút a barátnőjétől. Amikor a Bravo század szolgálati ideje lejár, James hazatér volt feleségéhez és csecsemő fiához. A civil élet unalma elkedvetleníti. Egyik éjjel bevallja fiának, hogy csupán egyetlen dologról tudja biztosan, hogy szereti. A film utolsó jelenetében James látható, ahogy egy újabb, 365 napos szolgálatot kezd meg a bombaosztag Delta századával. ## Szereposztás ## A film készítése ### Forgatókönyv A bombák földjén forgatókönyve Mark Boal szabadúszó újságíró beszámolói alapján készült, aki 2004-ben az iraki háborúban két hétre egy amerikai bombaszakértő osztaghoz tudósítóként csatlakozott. Bigelow már ezelőtt is ismerte Boal munkáit, az író egyik Playboynak írt cikkéből The Inside címmel rövid életű sorozatot készített. Amikor Boal Irakban volt, naponta 10–15 alkalommal is az egységgel tartott, hogy figyelhesse munkájukat, és Bigelow-nak e-mailen keresztül számolt be élményeiről. Boal a valós eseményeket fikcióval itatta át. A film céljáról azt nyilatkozta, hogy „Az az ötlet lényege, hogy ez legyen az első olyan iraki háborúról szóló film, aminek célja a katonák élményeinek bemutatása. Azt akartuk a nézők elé tárni, hogy a katonáknak miken kell keresztülmenniük, amit a CNN-en nem láthatunk, és ezt nem a cenzúrára értem. Úgy értem, hogy a hírek nem teszik a fotósaikat egy ilyen elit szakasz mellé tudósítónak”. Bigelow-t az foglalkoztatta igazán, hogy „mi mozgatja ezeket a katonákat, hogy önként vállalják a halálos veszélyt. Miféle emberek ezek?” Amíg 2005-ben Boallal közösen az akkor még The Something Jacket munkanéven futó alkotás forgatókönyvén dolgoztak, Bigelow elkezdett előzetes, nyers vázlatokon, storyboardokon dolgozni, hogy meg tudja fogni azt a jellegzetes földrajzi atmoszférát, ahol forgatni tudna. A bomba hatástalanításának protokollja megköveteli a terület teljes lezárását. A lehető leghitelesebben szerette volna elkészíteni a filmet és „beültetni a nézőt a Humvee-ba, mintha ő is egy katona lenne a bevetésen”. ### Szereplőválogatás Bigelow fontosnak tartotta, hogy a főszerepeket viszonylag ismeretlen színészek kapják, mivel szerinte „ez nagyobb feszültséget kelt, mert az ismeretlenséghez a kiszámíthatatlanság érzése is társul”. William James bombaspecialista őrmester összetett személyiség, akinek jellemét Boal az Irakban megismert bombaszakértők tulajdonságai alapján írta meg. Bigelow a Kannibál című, Jeffrey Dahmer sorozatgyilkos életét feldolgozó filmben nyújtott teljesítménye miatt választotta Rennert a főszereplő James megformálására. A forgatásra való felkészülés kapcsán a színész egy hetet töltött a mojave sivatagi Fort Irwin katonai bázison. Itt megtanították neki a Composition 4 robbanóanyag használatát, hogyan hatástalanítson biztonságos rögtönzött robbanószerkezeteket (angolul improvised explosive device, IED), és a filmben viselt ruházat megfelelő használatát. Szerepe kedvéért Renner mellett Brian Geraghty is elutazott Fort Irwinre. Geraghty először 2007 júniusában került kapcsolatba a projekttel, amikor Bigelow előtt Rennerrel közösen felolvastak néhány jelenetet. Ekkor még egy másik színészt szerettek volna felkérni az alkotók, ám egy hónappal később felajánlották neki Eldridge karakterének megformálását. Elmondása szerint Eldridge jeleníti meg a filmben az „átlagos fickót, aki nyilvánvalóan egy önkéntes [...] Számomra ő képviseli az olyan embereket, mint te vagy én.” Anthony Mackie, J. T. Sanborn őrmester megformálója, így jellemezte a forró nyári forgatás hangulatát: „Hihetetlen volt a hőség, mi pedig nagyon könnyen felidegesítettük magunkat. De a film készítése olyan volt, mintha egy színdarabon dolgoznánk. Mindenki figyelt a másikra és egy nagyszerű élmény volt. Ezért kezdtem hinni a filmben.” A szerepre készülve rengeteget beszélgetett amerikai katonákkal és szakértőkkel az interneten keresztül. Jordániában, a forgatás helyszínén élő több százezer iraki menekült felkeltette Bigelow érdeklődését. Azoknak, akiknek volt színészi tapasztalata, kisebb szerepeket adott a filmben, többek között Suhail Aldabbach-nak is, aki egy kényszerített öngyilkos merénylőt alakít a film vége felé. ### Forgatás A filmet Jordániában és Kuvaitban forgatták, nem messze az iraki határtól. Ezzel a rendező célja az volt, hogy nagyobb hitelességet adjon a filmnek, valamint ennek köszönhető a számos iraki statiszta és a Közel-Kelet hamisíthatatlan forró időjárása is, „vizuálisan és fizikailag ez áll a legközelebb Irakhoz”. A készítők kezdetben Marokkóban tervezték elkészíteni a filmet, már lehetséges helyszíneket is bejártak, de a rendező úgy érezte, hogy ezek nem hasonlítottak Bagdadra, ráadásul a lehető legközelebb akart lenni a háborús övezethez. Néhány jelenetet kevesebb mint három mérföldnyire vettek föl az iraki határtól. Eredetileg Bigelow Irakban szerette volna elkészíteni a filmet, de a biztonságért felelős csoport ezt nem támogatta az orvlövészek miatt. Greg Shapiro producer a következőket nyilatkozta a jordániai biztonsági aggályokról: „Érdekes volt elmondani az embereknek, hogy Jordániában készítünk filmet, mert mindenki először a biztonsági helyzetről érdeklődött.” A bombák földjén készítése során azonban semmi atrocitás nem történt, leszámítva egy palesztin menekülttáborban felvett jelenetet, mely során néhány fiatal okozott gondot a készítőknek. Renner a következőképp írta le a történteket: „Kétemeletes épületek tetejéről szöges vackokat szórtak a sisakomra, és köveket dobáltak. Csak néhány gyerek volt, akik a közelben szórakoztak, de mégis. Megdobáltak minket néhányszor, amíg forgattunk. [...] Amikor nézed, olyan érzésed lesz, mintha háborúban lennél.” A Jordániában való forgatást a stáb néhány tagja nehezen fogadta el elsőre. Néhányan vissza is léptek a projekttől a hír hallatán, és Bigelow-nak így új embereket kellett keresnie. A kezdeti győzködésekre a rendező szerint azért volt szükség, mert az amerikai kultúrát áthatják a területről alkotott előítéletek: „Sajnálatos módon az amerikai és Los Angeles-i emberekre jellemző ez a felfogás. De ha egyszer kiszállsz a repülőgépből, rájössz, hogy a hely olyan, mint Manhattan fák nélkül.” Mivel világszerte mindenhol Irakról beszélnek, a rendező úgy gondolja, hogy a filmkészítőket továbbra is érdekelni fogja az ottani viszály, és ez Jordániát egy fő forgatási helyszínné emelheti. A film elkészítését a jordán filmbizottság is támogatta és segítette, cserébe Bigelow meghívta a helyi filmfőiskola hallgatóit, hogy tapasztalatot szerezhessenek. A forgatás 2007 júliusában kezdődött, 44 napig tartott, az átlaghőmérséklet pedig 120 °F (kb. 49 Celsius-fok) volt. Gyakran négy, vagy annál is több forgatócsoport dolgozott egyszerre, ami közel kétszáz órányi nyersanyagot eredményezett. Tony Mark producer szerint a képernyőn látható vér, izzadság és hőség a kulisszák mögött is érezhető volt. „Ez egy kemény, nagyon kemény film egy kemény, nagyon kemény témáról. A forgatás egész ideje alatt tapintani lehetett a feszültséget. Pont olyan volt, mint a vásznon, három ember aki küzd egymással, de amikor eljön a munka ideje, összefognak, hogy elvégezzék azt.” A forróságon túl a speciális ruha tömege, amit Renner a hatástalanítások idején egész nap viselt, kb. 74 font (33,5 kg) volt. Egy jelenetben, ahol egy iraki fiút cipel, a színész elesett a lépcsőn és kificamította a bokáját. Emiatt nem tudott járni, és a forgatással le kellett állni egy időre. Ennél a pontnál „az emberek abba akarták hagyni. Minden részleg csak azért küzdött, hogy elvégezhesse a rá eső munkát, és senki nem beszélt a másikkal.” A baleset után egy héttel később már folytatódott a munka. Mivel az országba korlátozva lehet katonai kellékeket bevinni, a speciális effektekért felelős Richard Stutsman tűzijátékot használt puskaporként. Egy nap, amikor éppen egy kelléket rakott össze, a hőség és a súrlódás miatt a petárdák fölrobbantak, közvetlenül az arca előtt. Két nappal az eset után már ismét dolgozott. David Fencl fegyvermester egy 12 órás munkanap után egész éjjel fennmaradt, hogy megfelelő lőszert készítsen egy orvlövész géppisztolya számára, amikor a jordán vámon nem engedték át időben a felszerelést. A forgatás csupán kevés elemét tartalmazta a megszokott, hollywoodi körülményeknek: senkinek nem volt légkondicionált lakókocsija vagy saját fürdőszobája. Renner úgy nyilatkozott, hogy nagyon ügyeltek arra, hogy a film hiteles legyen, amihez szerinte az is hozzájárult, hogy a Közel-Keleten készítették. „Nem lehet tettetni azt a forróságot” teszi hozzá Mackie. „Amikor a forgatáson vagy és ott van az a sok iraki menekült statisztaként, az elég sokat elmond a filmről, amit épp készítesz. Amikor meghallod a történeteket azoktól az emberektől, akik tényleg ott voltak, az nagyon tiszta nézőpontot ad, hogy művészként hol tartasz és hogy milyen történetet szeretnél előadni. Nagyszerű élmény volt ott lenni.” ### Operatőri munka Bigelow a filmmel olyan hatást szeretett volna elérni, ami a közönségnek nyers, közvetlen és zsigeri élményt nyújt. A rendezőt lenyűgözte Barry Ackroyd A United 93-as és a Felkavar a szél című filmeken végzett munkája, és felkérte A bombák földjén operatőri munkáinak elvégzésére. Noha a film stúdiótól függetlenül, kis költségvetéssel készült, Bigelow négy Super 16 mm-es kamerával forgatott, hogy több nézőpontból örökíthessen meg egy-egy jelenetet. A kamerák mindegyike 90 fokot zárt be, így néggyel le tudta fedni az egész helyszínt 360 fokban. A színészeket minden oldalról vették, ami folyamatos koncentrációt igényelt tőlük. A több kamera használata lehetőséget adott a rendezőnek, hogy a díszlet bármely részét megmutathassa a nézőnek, bármely irányból. Ez esetben Bigelow szerint arra kellett ügyelni, hogy a több nézőpont miatt ne essen külön részekre a jelenet és megmaradjon a linearitás. Ackroyd számára az volt az elsődleges cél, hogy az operatőri munka segítségével a néző ténylegesen a helyszínen érezhesse magát. A nyitó jelenetben, amikor felrobban a bomba, fontosnak tartotta a lassítást, mivel a rombolás hatását akarta megmutatni. „A kamera tényleg ott van, mivel nem becsapni szeretnénk a közönséget, hanem meggyőzni. Ezzel segítünk nekik hinni.” ### Vágás A bombák földjén vágásáért Chris Innis és Bob Murawski feleltek. A két vágónak összesen majdnem 200 órás, kézi kamerával felvett anyagból kellett elkészítenie a filmet. A munkájukat az is nehezítette, hogy Boal forgatókönyvének szerkezete a hagyományostól eltérő, aszimmetrikus és epizódszerű volt. Nem volt hétköznapi értelembe vett „főgonosz”, hanem a feszültséget a szereplők egymás közti viszálya, valamint a bombák fölrobbanásából és orvlövészek hirtelen felbukkanásából adódó bizonytalanság adta. Innis szerint „ez a mozi olyasmi, mint egy horrorfilm, amiben nem látod a gyilkost. Tudod, hogy bármelyik pillanatban fölrobbanhat egy bomba, de nem tudod, hogy pontosan mikor fog megtörténni, szóval Hitchcock ötletei – arról, hogyan kelts feszültséget a nézőidben – nagyban hatott ránk, amikor a vágást végeztük.” A nyersanyagot úgy jellemezte, mint „egymástól független, émelygést okozó képsorok összevisszasága, amik folyamatosan keresztezték a 180 fokos vonalat”. Innis az első nyolc héten Jordániában dolgozott, majd ezután tért vissza Los Angelesbe, ahol Murawski csatlakozott hozzá. A vágás folyamata több mint nyolc hónapot vett igénybe. A cél az volt, hogy a háborút a végletekig valósághűen mutassák be, a lehető legkevesebb speciális effektus vagy technikai fokozás felhasználásával. Innis állítása szerint „nagyon szerettük volna, ha a filmnek megmarad a híradós dokumentumfilm-jellege... A túl sok megrendezett effektus zavaró lett volna. A vágás során a legfontosabb a mértékletesség volt”. A helyszínen történő vágás további bonyodalmakhoz vezetett az utómunkálatok során. A készítők nem akarták, hogy a film nyersanyagát olyan repülőtereken kelljen átjuttatni, ahol kinyithatják, megröntgenezhetik vagy megrongálhatják. Éppen ezért a tekercseket kézipoggyászban a produkciós asszisztens Ammanból Londonba vitte. Ott egy laboratóriumban a super 16 mm-es filmet átmásolták DVcam formátumra, és ezeket a vágás elvégzése céljából ugyanígy visszajuttatták a Közel-Keletre. Az út hossza három nap és egy hét között váltakozott, és Innis úgy jellemezte a módszert, mint „szamárkordén történő szállítás a modern korban”. A kis költségvetés és a fejlett filminfrastruktúra hiánya a területen megnehezítette Innisék munkáját, és ezért volt szükség a kópiák utaztatására: „Szemcsés super 16 mm-es filmmel dolgoztunk, a normál vágástechnikával. Próbáltuk FTP letöltésekkel, de a jordániai körülmények ezt nem engedték.” Tony Mark producernek később sikerült elintéznie, hogy egy helyi rádióállomást használhassanak éjjelente, hogy az interneten keresztül rossz minőségű QuickTime-videókat tudjanak fogadni. Innis a vágási folyamatokkal kapcsolatban a hangok fontosságát is kihangsúlyozta. „A vágások ritmusa gyakran szónikus elemeken alapszik – a katonák lélegzése, a robbanások hangjai, vagy éppen a robbanás előtti teljes csönd.” A két vágó a Ray Beckett hangkeverő által felvett hanggal dolgozott. Innis szerint Beckett nagyszerű, helyszínen végzett munkájának köszönhető az is, hogy az utómunkálatok folyamán nem kellett sokat foglalkozniuk a hangvágással. ### Filmzene A film zenéjét Marco Beltrami és Buck Sanders szerezte. A munka 2008 februárjában kezdődött és áprilisra fejezték be. Először a készítők nem akartak külön filmzenét készíteni, azt gondolták, hogy a Paul Ottoson hangeffektvágó által megalkotott hangzás fog uralkodni a filmben, hangszerelés nélkül. Később a vágók ideiglenesen elkezdték használni a Börtönvonat Yumába zenéjét. Ez olyan jól működött a filmhez, hogy végül meggyőzte az alkotókat a zene szükségességéről. Felkérték a Börtönvonat Yumában zeneszerzőjét, Beltramit, hogy készítse el A bombák földjén zenéjét is. Amikor Sanders és ő először megnézték a filmet, úgy gondolták hogy nincs szükség túl sok és erőteljes zenére, mivel a képi világ jól működik önmagában. Beltrami elmondása szerint westernjelleget adtak a zenének, amivel a főhős lázadó cowboy jellemét akarták kiemelni. Hatott rájuk Ennio Morricone is, aki Sergio Leone több filmjéhez írt zenét. A zeneszerzők a film hangeffektjeit is felhasználták, valamint gyakran hallható hangszer a gitár mellett az erhu is, egy kínai kéthúros vonós hangszer. A western mellé ez adja a keleties hangzást, ami a film helyszíne miatt volt fontos. Bigelow azt szerette volna a két zeneszerzőtől, ha elmosódik a határ a filmzene és a hangeffekt között. Beltrami és Sanders ezért szoros együttműködésben dolgozott Ottossonnal. A filmzenét és a hangot is Oscar-díjra jelölték, és egyes kritikusok szerint az alkotás azért csak az utóbbi kategóriában nyert, mert fölösleges kétszer díjazni azt, ami a filmben együtt, egyesített erővel éri el célját. A filmzene önmagában nem elég erős, pusztán azért van, hogy a film hangjait jobban kiemelje. A legtöbb kritika szerint a film részeként jól működő zene önmagában nem jó hallgatnivaló. A filmzene CD-n 2010. január 19-én jelent meg az Egyesült Államokban a Lakeshore Records támogatásában. ## Bemutató ### Vetítések fesztiválokon A bombák földjén világpremierje 2008. szeptember 4-én volt a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. Mikor a vetítés véget ért, a közönség tíz percig állva tapsolta a filmet. A fesztiválon összesen négy díjat nyert el, a SIGNIS Awardot, az Arca Cinemagiovani Awardot a „65. Velencei Filmfesztivál legjobb filmje” kategóriában, a Human Rights Film Network Awardot és a „Navicella” – Venezia Cinema Awardot. Az alkotást szeptember 8-án a 33. Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon is levetítették, ahol élénk érdeklődést váltott ki. A forgalmazók ennek ellenére sem tolakodtak a megvételéért, mivel a korábban bemutatott, iraki háborút feldolgozó filmek legtöbbször rosszul szerepeltek a kasszáknál. Végül a Summit Entertainment vette meg és kezdte forgalmazni az Egyesült Államokban. Szintén 2008-ban a film a 3. Zürichi Filmfesztivál, a 37. Festival du Nouveau Cinéma, a 21. Mar del Plata Film Festival, az 5. Dubai Nemzetközi Filmfesztivál és a 12. Tallinn Black Nights Film Festival programjára is felkerült. 2009-ben levetítették a Göteborgi Nemzetközi Filmfesztiválon, a 10. Film Comment Selects Festivalon, a South By Southwest Film Festivalon, a Human Rights Nights International Film Festivalon, a Seattle-i Nemzetközi Filmfesztiválon és a Philadelphiai Filmfesztiválon. Szintén ebben az évben a Marylandi Filmfesztiválon is részt vett az alkotás, a fesztivál zárófilmjeként. A vetítésen Boal és Bigelow is megjelentek. A 3. AFI Dallas Nemzetközi Filmfesztiválon az egyik kiemelt alkotás volt, Bigelow-t pedig rendezéséért a Dallas Star Awarddal jutalmazták. ### Mozibemutató és bevételi adatok A bombák földjént először 2008. október 10-én kezdték vetíteni, méghozzá Olaszországban, a Warner Bros. forgalmazásában. Az Egyesült Államokban a Summit Entertainment 1,5 millió dollárért vette meg a jogokat a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon. Az USA-ban 2009. június 26-án került sor egy korlátozott bemutatóra, csupán négy moziban kezdték vetíteni Los Angelesben és New Yorkban. Az első hétvégén dollár bevételt termelt, ami mozinként átlagosan dollárt jelentett. A következő, július 3-tól kezdődő hétvégén a film kilenc moziban összesen dollárt hozott, ami mozinként átlagosan dollár. Bemutatása után két hétig a legmagasabb ilyen aránnyal büszkélkedhetett, és később fokozatosan belépett az első húsz helyezett közé a heti bevételeket tekintve. Ezen listán a legjobb eredménye a 14. hely lett, amit három hétig sikerült megtartania. 2009. július 24-én több mint 200 mozi mutatta be a filmet, július 31-ére pedig ez a szám 500 fölé emelkedett. Az alkotás összesen dollár bevételt termelt, ebből dollárt az USA-ban. Ezzel a 2009-ben bemutatott filmek közül a 116. legtöbb bevételt hozta hazájában. A Los Angeles Times szerint A bombák földjén jobban szerepelt bármely, addig bemutatott és a közel-keleti konfliktust feldolgozó filmnél. Felülmúlta a 2007-ben elkészült Elah völgyébent, a 2008-as A sereg nem engedet, valamint a 2007-es, afganisztáni háborúról szóló Gyávák és hősöket. Ez a mozifilm, valamint Az angol beteg, az Amadeus és a The Artist – A némafilmes az a négy legjobb film kategóriában Oscar-díjat nyert alkotás, amely sosem érte el az első öt helyezés valamelyikét a legjobb hétvégi bevételek top 10-es listáján az USA-ban, amióta 1982-ben elkezdték számon tartani azokat. Ebből a négyből ráadásul A bombák földjén és a The Artist – A némafilmes az a kettő, amelyeknek még magára a listára sem sikerült fölkerülniük. A bombák földjén legelőkelőbb helyezését 2009. július 24. és 26. között szerezte, ekkor 13. lett. Az Egyesült Királyságban a filmet 103 moziban mutatták be, és már az első héten a top 10-ben végzett. A mozikra bontott arány szerint a 4. legjobb volt 3607 dollárral mozinként. Az első hétvégén, 2009. augusztus 28. és 30. között a film félmillió dollár bevételt termelt a szigetországban. 2010 márciusára Japánban, Ausztráliában, Spanyolországban, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Dél-Koreában és Mexikóban a film több mint egymillió dollár bevételt termelt országonként. Magyarországon első vetítésére 2010. február 18-án került sor, és összesen dollárt hozott. #### Kópiahiány Az illinoisi Springfield The State Journal-Register nevű újságjának egyik cikke szerint 2009 augusztusára elfogytak a film kópiái olyan független filmekkel együtt, mint pl. az Élelmiszeripar Rt.. A hiány kisebb városokat érintett, a mozitulajdonosoknak a forgalmazók azt mondták, hogy heteket, akár hónapokat kell várniuk a hivatalos USA-beli megjelenést követően, hogy megkaphassanak néhány olyan kópiát, amit már korábban forgalomba hoztak. Az egyik tulajdonos így reagált az eseményekre: „Néha a forgalmazók eltolják a dolgokat. Alábecsülik, hogy milyen széles körben kellene terjeszteni a filmjeiket.” Az egyik magyarázat szerint a független filmek nyáron nehezen veszik fel a versenyt a kasszasikerekkel, amiket sokkal többször vetítenek, és amiknek a kópiái ilyenkor elárasztják az amerikai piacot. A mozitulajdonosok azt is neheztelték, hogy túl sok filmet akarnak egyidejűleg bemutatni. A forgalmazók ráadásul sokak szerint úgy próbálnak spórolni a független filmekkel, hogy már elkészített kópiákat újra eladnak, és azért kell egyes filmszínházaknak hónapokat várni az országos bemutatás után, hogy máshol felszabaduljon egy-egy ilyen másolat. Ez azzal magyarázható, hogy a forgalmazóknak nem éri meg drágán legyártani a kisebb piacok számára is külön-külön a kópiákat, ahol nagy eséllyel az előállítás ára nem térül meg, így inkább a nagyobb piacokra, Los Angelesre, New Yorkra vagy San Franciscóra koncentrálnak. ### DVD- és Blu-ray-megjelenés A bombák földjén 2010. január 12-én jelent meg DVD-n és Blu-ray-en az 1-es régióban, vagyis Észak-Amerikában. A lemez 1.78:1 képarányban és 2.0 Dolby Surround angol, valamint Dolby Digital 5.1-es angol és spanyol hanggal tartalmazza a filmet. Bónuszanyagnak egy audiokommentár Kathryn Bigelow és Mark Boal közreműködésével, egy képgaléria a forgatásról (amihez kommentár is választható) és egy werkfilm került föl rá. A forgalmazó később kiadta a Blu-ray fémdobozos változatát is. Magyarországon 2010. május 18-án kezdték forgalmazni a filmet DVD-n, míg Blu-ray-en már május 12-től elérhetővé vált. A magyar kiadvány az extrák közül csak az audiokommentárt nem tartalmazza, viszont helyet kapott rajta két eredeti filmelőzetes. Az USA-ban 2012 végén az eladott kópiák száma meghaladta 1,9 millió darabot, ami összesen több mint 33,9 millió dollár bevételt jelent. ### Kalózmásolat adásba kerülése 2011 márciusában a fehérorosz nemzeti tévé az Oscar-gála kapcsán vetítette le a filmet, csakhogy egy kalózmásolat került adásba. A kópián a film vége felé egy női hang a következőket mondta be: „Ezt a kiadást exkluzív módon az interfilm.ru számára készítettük”. Az interfilm.ru egy ismert orosz letöltőoldal, amin többek között elérhető volt A bombák földjén is. Az innen származó kópiákat azonosítás céljából gyakran ellátják az előbbi mondattal. A tévétársaság szóvivője úgy reagált az eseményekre, hogy a vetítéshez minden szükséges licencet megvásároltak a GALA Media nevű orosz cégtől, a bejátszás valószínűleg technikai hiba volt. ## Fogadtatás ### Kritikai visszhang az angol nyelvű sajtóban A bombák földjén számos visszajelzést kapott világszerte. A Rotten Tomatoes elnevezésű, kritikákat összegyűjtő weboldal 97%-ra értékelte a filmet, 219 véleményből 213 pozitív volt. Ugyanezen honlapon ezzel az eredménnyel a 2008-ban bemutatott filmek között a 11. legjobbnak bizonyult. Az összefoglaló értékelés azt írja, hogy „[a film] egy nagyszerű színészi teljesítményt nyújtó, erőteljesen fényképezett, akcióval teli háborús eposz”. A Metacritic nevű weboldalon, amely szintén a kritikákat összegzi, az alkotás 35 bírálat alapján 94 pontot kapott az elérhető 100-ból. Roger Ebert amerikai filmkritikus a The Chicago Sun Times-ban az év és egyben az évtized egyik legjobbjaként említi a filmet, „A bombák földjén egy nagyszerű film, egy okos film, egy film, ami tisztán lett leforgatva, így pontosan tudjuk hogy ki kicsoda és hol vannak és hogy mit és miért csinálnak.” Dicséri a bizonytalanság megjelenítését, szerinte az alkotás „lenyűgöző hatású”. Ebert szerint Renner volt az egyik legnagyobb esélyese az Oscarnak, azzal jellemezve őt, hogy „játéka nem bonyolult szónoklatokra, hanem a személyisége és érzései belső kivetítésére épül. Nem az elfogadott értelembe vett hős.” A 2000-es évek második legjobb filmjének tartja a Kis-nagy világ mögött. Richard Corliss, a Time magazin egyik írója szintén dicséri Renner teljesítményét, azt írva, hogy „elsőre úgy tűnik, hogy nem elég karizmatikus ahhoz, hogy elvigyen egy ilyen filmet a hátán. Ez a feltevés azonban néhány percen belül elenyészik [...] A színész és a karakter összeolvadása az egyik olyan dolog, ami olyan szerethetővé teszi a filmet.” Corliss magasztalja az alkotás „hideg nyugalmát”, amit a főszereplő karaktere tükröz. A kritikus szerint A bombák földjén egy majdnem tökéletes film, aminek egyik fő mondanivalója, hogy „még a pokolban is szükség van hősökre”. A The New York Times-ban megjelenő értékelésben A. O. Scott azt írja, hogy a film a legjobb amerikai produkció az iraki háborúról. Scott megemlíti, hogy az alkotás bírálja a háborút, de szerinte „Ms. Bigelow egyfajta túlzó realizmus használatával a modern háború lélektani és erkölcsi problémáit egy sor briliáns és agonizáló jeleneten keresztül csöpögteti a nézőbe.” Dicsérendőnek tartja a karakterek összetartását is. A Los Angeles Times számára írt cikkében Kenneth Turan szintén elismerően szól a három főszereplőt alakító színészről. Karaktereik felfedik nem várt tulajdonságaikat is, ezt mutatja például a Renner által megformált James és az iraki fiú kapcsolata is. Turan Boal forgatókönyvéről, és Bigelow rendezéséről is pozitív véleménnyel van kritikájában. Joe Morgenstern a The Wall Street Journalban megjelenő kritikájában úgy jellemzi a filmet, mint egy „első osztályú akcióthriller”, ami ráadásul életszerű és ami mögött egy nagyszerű alkotógárda áll. Az Entertainment Weekly írója, Lisa Schwarzbaum az adható legjobbra, „A”-ra értékelte a mozit, azzal a magyarázattal, hogy „[A bombák földjén] egy erőteljes, akciódús háborús film, egy férfias, hatásos és kiemelkedő alkotás”. Derek Elley, a Variety kritikusa szerint A bombák földjén thrillerként izgalmasnak mondható, de az alkotást gyengíti „zavaros (és a legkevésbé sem eredeti) pszichológiája”. Elley azt írja, hogy nehezen érthető, hol a dráma a filmben, a forgatókönyv pedig erőltetve tudja csak feltárni a karakterek mélységét. A The American Prospect nevű politikai havilap értékelésében Tara McKelvey azt állítja, hogy a mozi egy USA haderejét méltató propagandafilm annak ellenére, hogy úgy állítja be magát, mint egy háborúellenes alkotás. Ez utóbbit leginkább a kezdő idézettel („a háború kábítószer”) sugallja. McKelvey azzal folytatja kritikáját, hogy „a nézőben empátia ébred a katonák iránt, amikor lőnek”. Következtetésként pedig azt mondja, hogy „a filmben mutatott erőszak, véres robbanások és a szó szerint vett emberi mészárlások ellenére A bombák földjén az amerikai hadsereg egyik leghatásosabb toborzóeszköze”. John Pilger a The New Statesmanben bírálta a filmet, azt írva, hogy „hamis izgalmat ajánl egy hétköznapi pszichopatán keresztül, akinek elveszi az eszét az erőszak egy olyan, számára idegen országban, ahol milliók halála egyszerűen feledésbe merül.” A film dicsőítését Pilger az 1978-ban készült A szarvasvadászéhoz hasonlítja. A kanadai Toronto Star kritikusa, Peter Howell szerint épp, amikor mindenki leírná már az iraki konfliktust feldolgozó háborús drámákat, egyszer csak jön egy igazán izgalmas darab, amit viszont látni kell. Az angol Sight & Sound nevű filmmagazinban megjelenő kritikájában Guy Westwell Barry Ackroyd éles, kézi kamerával rögzített felvételeit és a Paul Ottosson által kevert hangzást dicséri. Westwell elismerően szól a rendező ügyességéről is: „a bombák közti hajszálnyi különbségek alapos feltérképezése, a nézőpont váltogatása [...] és a kulcs akciójelenetek hígítása [...] a filmnek sajátos minőséget kölcsönöz, ami csak Bigelow okos és magabiztos rendezésének köszönhető.” A kritikus felhívja a figyelmet arra, hogy az alkotás más szemszögből közelít az iraki háborúhoz, előtérbe helyezve a tényt, hogy a férfiak gyakran örömüket lelik a háborúban. ### Kritikai visszhang a veteránok körében A filmet néhány iraki veterán és tudósító keményen bírálta, amiért nem valósághűen ábrázolja a háborús körülményeket. Kate Hoit, aki megjárta a háborút, azt írja a The Huffington Postban, hogy „A bombák földjén Hollywood és az ott harcoló katonák álláspontját tükrözi az iraki helyzetről, és az ő változatuk bizony hibás”. A legtöbb, manapság készült iraki témájú filmekhez viszonyítva azonban sok szempontból pontosnak minősíti, ilyen például az a sajátos kötelék, ami az irakiak és néhány katona – a filmben James és Beckham – között alakul ki, vagy a háborúból visszatérő veterán civil életbe való visszatérésének nehézségei. Hoit azonban erősen bírálja a számos hibát és bakit – rossz egyenruha, rádiókapcsolat hiánya, a katonák szabálysértései – ami teljesen elrontja a filmélményt a szolgálatot teljesítők számára. Brandon Friedman Irakot és Afganisztánt is megjáró veterán és író a VetVoice-ban Hoitéhoz hasonló véleményt fogalmaz meg: „A bombák földjén egy feszültséggel teli, jól megcsinált akciófilm, ami garantáltan a székéhez szegezi nézőit. De ha bármiféle fogalmad van a hadseregről, a műveletekről vagy az iraki életről, teljesen el fogja vonni a figyelmed a sok abszurd jelenet és csavar, a film élvezhetetlenné válik. Velem legalábbis ez történt.” Friedman a filmbeli harcjelenetek hitelességét is erősen bírálta, azt írva, hogy „a valóságban az EOD [a bombaosztag] tagjai nem vesznek részt önálló, háromfős csapatként veszélyes küldetéseken, pláne nem kommunikáció nélkül” Az Army of Dude nevű blogban is megjelent egy értékelés, amiben Alex Horton iraki veterán azt írja, hogy lehetetlen elvégezni a bevetéseket úgy, ahogy az a moziban van. Ennek ellenére mégis napjainkig legjobb iraki filmjének tartja. Troy Steward, szintén háborús veterán, a Bouhammer blog számára írt kritikát, amiben azt állítja, hogy a film élethűen ábrázolja a bombák robbanásának látványát valamint az irakiak viselkedését az amerikai katonák közelében, de minden más szürreális. „Olyan volt nézni a filmet, mintha két vonatot figyelnél, amik 25 mérföld/óra sebességgel száguldanak egymás felé ugyanazon a vágányon. Tudod, hogy rossz vége lesz és tudod, hogy van időd elmenekülni, de egyszerűen képtelen vagy rá. Meg kell nézned, hogy micsoda borzalom lesz a vége. [...] Csodálkozom, hogy egy ilyen rossz filmet hogy dicsérhet bárki is.” Az Air Force Times-ban, 2010. március 8-án megjelenő cikkben az Irakban dolgozó bombaosztag tagjai – többnyire negatívan – értékelték a mozit, az egyik szakaszvezető szerint a film a bombaspecialistákat a végletekig szélsőségesen és nem megfelelően ábrázolja. A főszereplőt úgy jellemzi, mint „egy megyek-lövök cowboy... pontosan olyan személyiség, amit mi nem kérünk a hadseregbe”. Az osztag egy másik tagja azt bírálta, hogy a főhős „felvágása az egész egységet veszélybe sodorja. A vezetőinknek nincs ilyen fajta legyőzhetetlenség-komplexusa, ha mégis van, eltiltják a bevetéstől. Egy vezető legfontosabb feladata, hogy csapatát egyben hozza haza.” Henry Engelhardt, akinek segédtisztként 20 évnyi tapasztalata van a bombák hatástalanításáról, dicsérte a film légkörét és a munka nehézségeinek megjelenítését, szerinte „minden részletében természetesen egyik film sem élethű, de a fontos dolgokat ebben nagyon jól ábrázolták.” A tudósítók a veteránokkal és katonákkal hasonló véleményen voltak, a The Politico és Military Times volt munkatársa, Christian Lowe (aki 2002 és 2005 között minden évben az amerikai hadsereggel tartott újságíróként a Közel-Keletre) a DefenseTechen azt írja, hogy „Néhány jelenetnek annyira nem volt köze a valósághoz, hogy már-már paródia is lehetett volna.” ### Magyar kritikai visszhang A magyar kritikusokat megosztja a film. Az átgondolt élet című kritikájában Wostry Ferenc nemcsak a filmet és a rendezést, hanem a forgatókönyvet is dicséri, amiről úgy fogalmaz, mint „az őrült precizitás iskolapéldája”. A Revizor számára írt kritikájában Hungler Tímea „bombasztikus mozi”-nak nevezi az alkotást, mely az iraki háború „szemtelen, gyomorforgató, ugyanakkor elgondolkodtató metaforája”. Hungler szerint a film amellett, hogy nem propagandacélokkal készült, azzal is megújítja műfaját, hogy felcseréli a haza és front általános viszonyát: „Az őrnagy menthetetlenül függő, számára a Közel-Kelet, a sivatag a haza”. Szintén pozitívan értékelt a mozit Megyeri Dániel, aki azt írja, hogy a film rendkívül élesen bírálja a háborút, „Bigelow azonban nem didaktikus és vegytiszta dráma, hanem érdekfeszítő és minden ízében vérprofi akció-thriller formájában tárta elénk az iraki háború tragédiáját.” Bigelow-nak sikerül folyamatosan fenntartania a feszültséget, míg Renner az alkotás „egyértelmű motorja és legfőbb összetartó ereje”. Kovács Bálint a Kultúra.hu honlapon megjelenő kritikájában azt írja, hogy az alkotás csalódást kelt mindenkiben, aki többet vár egy „kőegyszerű akciófilmnél”, vagy egy „háborúpárti, ostobán macsó és rasszista akciófilmnél”. Szerinte Bigelow filmjében a precíz rendezés és a nagyszerű színészi teljesítmény értékelhető pozitívan, „Más tekintetben – agyban, úgyszólván – viszont gyalázatosan rosszul teljesít.” Következtetésképp azt vonja le, hogy „A bombák földjén végeredményben egy remekül megcsinált rossz film.” A Kikötő Online munkatársa, Szelle Ákos közepesre ítélte a mozit. Szerinte A bombák földjén a számos elnyert díj (az értékelés írásakor már összesen 53 díjat vihettek haza az alkotók) ellenére sem több egy izgalmas akciófilmnél. Az alapötlet, minthogy a háború függővé tesz, már számos más alkotás fő témája volt, amik közül több sokkal jobb volt ennél: „A film nem a témája, vagy a hangneme miatt válik tehát aktuálissá, hanem pusztán a helyszínválasztás miatt. Bigelow kettős játékot folytat: úgy tesz, mintha filmje hiánypótló kérdéseket feszegetne egy égető probléma kapcsán, holott Irakot csak díszletnek használja egy olyan történethez, ami a világ összes háborújában érvényes lenne.” A film klisékkel teli, gyakorlatilag semmi olyat nem ad, amit eddig nem láthatott volna a néző. Szelle számára csak a valóban izgalmas akciójelenetek mentik meg a filmet, de még így is, „A bombák földjén – aranyeső ide, vagy oda – egy nagyon is közepes dolgozat. Gyakorlatilag átlagos, profin kivitelezett akciófilmmé degradálja a háborút, sokszor kínosan erőlködve”. A havonta megjelenő magyarországi Vox magazin munkatársai a 2010-ben bemutatott filmek közül az ötödik legjobbnak értékelték, míg az újság olvasóinak szavazatai alapján nem került az első tíz helyezett közé. ## Perek ### Sarver-per 2010\. március elején, napokkal az Oscar-díjátadó előtt több millió dolláros keresetet nyújtott be a készítők ellen Jeffrey S. Sarver főtörzsőrmester, aki annak az egységnek volt a tagja, akikhez Boal csatlakozott. Sarver azt állította, hogy ő alkotta meg a „hurt locker” (a film eredeti címe) kifejezést, ő használta Boal előtt az „a háború kábítószer” frázist is, valamint a főszereplő William James karakterének megformálására az ő személyét vették alapul, amivel megsértik becsületét. A katona úgy érezte, hogy kihagyták, és őt is részesedés illetné a filmből befolyó összegekből. Sarver azt állította, hogy a „hurt locker” kifejezés tőle származik, pedig az már régóta létező katonai szlengkifejezés. Először 1966-ban, a vietnámi háború idején használták, és azóta is használják az amerikai katonák. Egy olyan helyre vagy helyzetre utal, ahol az emberekre hatalmas kín és fájdalom vár. Boal a vádakra úgy reagált, hogy „a film sokak történetein alapuló fikció”, kutatásai alatt több mint 100 katonával beszélt. Jody Simon, egy Los Angeles-i médiajogász hozzátette, hogy amikor Boal csatlakozott a hadsereghez, engedélyt kapott, hogy megfigyelését teljesen szabadon és saját belátása szerint használhassa fel. A Summit Entertainment a per gyors lefolyását remélte. Végül 2011. december 8-án bejelentették, hogy a főtörzsőrmester perét ejtette a bíróság, és Sarvert több mint dollár bírósági díj kifizetésére kötelezték. ### Szerzői jog megsértése miatt indított per 2010\. május 12-én a filmet gyártó Voltage Pictures bejelentette, hogy valószínű tízezreket érintő perre készül, ugyanis beperel minden olyan internetezőt, akik letöltötték A bombák földjén kalózváltozatát. A film öt hónappal az USA-beli bemutatása előtt szivárgott ki. Az ügyet kirobbanásakor az addigi legnagyobb ilyen pernek tekintették. A vádat 2010. május 28-án nyújtották be az Egyesült Államok Kerületi Bíróságának Columbiában, összesen 5000 ismeretlen BitTorrent-felhasználó ellen. Személyenként 1500 dollárért a Voltage hajlandó lett volna ejteni a vádat, de sokan visszautasították a stúdióval történő megegyezést. Az Egyesült Államok Szerzői Jogi Csoportja végül ejtette a vádakat mindenki ellen, aki a film illegális letöltője lehetett. 2011\. augusztus 29-én a Kanadai Szövetségi Bíróság elrendelte, hogy három kanadai internetszolgáltató, a Bell Canada, a Cogerco és a Videotron adja meg azoknak a nevét és címét, akik az IP-címük alapján gyaníthatóan letöltötték a film illegális változatát. A szolgáltatók két hetet kaptak az utasítás megvalósítására. A stúdió személyenként 2900 dollárért ejtette volna a vádakat, amely díj azonban 3900 dollárra módosul, ha három héten belül nem fogadta el a vádlott az ajánlatot. A kanadai La Presse értesülései szerint ezzel ellentétben a vádlottaknak személyenként 1500 dollárt kellett volna megfizetni, ami később akár dollárra is nőhetett volna. Néhányan megegyeztek a felperes Voltage-dzsel, de legalább egy ember úgy nyilatkozott az újságnak, hogy kivárják a bíróság döntését. A felperes Voltage Pictures 2012. március 28-án visszavonta a vádat Kanadában is. A cég visszalépésének oka ismeretlen, ugyanis decemberben a cég még több vádlott megkeresését követelte az egyik montreali szövetségi bíróságtól. Kanadában 2004 óta ez volt az első ilyen nagyméretű, ezreket érintő per az illegális letöltők ellen. 2004-ben a zeneletöltők ellen nyújtottak be keresetet, aminek eredményeként a bíróság kijelentette, hogy Kanadában legális a peer-to-peer hálózatokról szerzői joggal védett tartalmak letöltése. Később ezt a határozatot érvénytelenítették. 2012 áprilisában a Voltage Pictures újabb perbe kezdett, Floridában. A cég ezúttal is az illegális letöltések okozta veszteségét próbálta ellensúlyozni a 2514 ismeretlen tettes feljelentésével. A stúdió személyenként 3000 dolláros kártérítést követel, ami összesen akár 6 millió dollár bevételt is termelhet. A TorrentFreak által megvizsgált részletek szerint mindegyik IP-cím egy szolgáltatóhoz, a Charter Communicationshoz tartozik, és mindegyikről két éve, 2010-ben töltötték le a filmet. A hírportál szerint a Voltage Pictures azért ennek a szolgáltatónak a felhasználóit támadja, mert tudják, hogy a Charter két évnél tovább tartja meg az IP-címeket, és kérésükre akár át is adja a felhasználók adatait. Ezen ügy sikerétől függően a BitTorrent felhasználói elleni pereskedés akár évekig is elhúzódhat. ## Díjak és elismerések A 2008-as Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon történő bemutatójától kezdve A bombák földjén számos díjat és elismerést szerzett. A filmkritikusok körében több top 10-es helyezése volt 2009-ben, mint bármelyik másik, az év folyamán bemutatott filmnek. A 82. Oscar-gálán kilenc kategóriában jelölték, amiből hatot sikerült díjra váltania: legjobb film, legjobb rendező, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb hangkeverés, legjobb hangvágás és legjobb vágás. A fennmaradó három kategóriában végül az Őrült szív (legjobb férfi főszereplő), a Fel (legjobb eredeti filmzene) és az Avatar (legjobb operatőr) bizonyult jobbnak. Ezzel A bombák földjén az egyik legkevesebb bevételt szerző Oscar-díjas film lett, Bigelow pedig a legjobb rendező kategória első női győztese. 2010 februárjában Nicolas Chartier producer e-mailt küldött a szobor sorsáról döntő Akadémia néhány tagjának, hogy voksolják legjobb filmnek A bombák földjént „egy 500 millió dolláros film” helyett (utalás az Avatarra), valamint megemlíti a független filmek győzelmének fontosságát. Később bocsánatot kért a nyilvánosság előtt, de mivel megsértette az Oscar szabályait, kitiltották a gáláról. Ez volt az első eset, hogy egy jelöltet eltiltottak a részvételtől. A bombák földjént három kategóriában jelölték Golden Globe-díjra. Bigelow elnyerte 2010-ben a Directors Guild of America Awardot is, ezzel a díj történetének első női győztese lett. A 2010. február 21-én kiosztásra kerülő BAFTA-díjak közül a film hatot vihetett haza, köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járókat. Emellett a legtöbb filmkritikusszövetség legjobb film és legjobb rendező díjait is megkapta, többek között a Los Angeles-i, New York-i, Chicagói, Bostoni és Las Vegas-i Filmkritikusok Szövetségének elismeréseit. A film a Nagymenők, Schindler listája és a Szigorúan bizalmas mellett az egyetlen olyan alkotás, ami az USA három legfontosabb kritikusszövetségének díját elnyerte (New York-i, Los Angeles-i és az NSFC, az amerikai Filmkritikusok Országos Társasága). A Washington DC Környéki Filmkritikusok Szövetségének legjobb rendező díját Kathryn Bigelow szintén úgy nyerte el, hogy ő lett az első női győztese az elismerésnek. A Bostoni Filmkritikusok Szövetsége öt díjjal honorálta az alkotást, a szervezet 30 éves történelmében eddig egyetlen filmet sem jutalmazott ennyiszer. ## Fordítás